Kézművesség alázattal
Tegnap zárult a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas Alapítvány által szervezett 28. Nyári Kaláka Kézműves- és Alkotótábor, szombaton este közös kiállítást szerveztek a Benedek-mezei táborban.
Évről évre végigkísérve a tárlatokat, kivi­láglik, egyre tökéletesebbek az alkotások. A nemezelők terítőkkel, faldíszekkel, sálakkal, ruhadarabokkal jelentkeztek, a fazekasok mindenféle korongozott, szépen díszített terméket felsorakoztattak, a bőrműveseknél irattartó, tarsoly és utazótáska is akadt. A tűzzománcosok és ötvösök szemet gyönyörködtető ékszerekkel rukkoltak elő. Benkő Éva a szervező Guzsalyas Alapítvány nevében köszöntötte az egybegyűlteket az esti megnyitón. Elmondta: a tárgykészítő ember alkotásában lenyűgöző maga a megismerési folyamat és a tapasztalás, amely csak gyakorlás során szerezhető meg. Nevezhetjük tanulmányozásnak vagy kísérletezésnek, mozzanataiból sokféle úton lehet továbblépni. Az utak során vannak állomások, melyek a motívumalakítás lehetőségét kínálják. A munkához az anyagot a természet adja, amely ősidők óta tanít bennünket, megmutatja szépségeit, gazdagságát, de ugyanakkor korlátait is. A kézművesség kitartásra, türelemre, egymás iránti tiszteletre tanít.
A tábor egyik meghívottja, Csupor István budapesti etnográfus, a Magyar Néprajzi Múzeum nyugalmazott muzeológusa elmondta, a kézművességhez tehetség, szorgalom, az anyag iránti alázat és az elődök iránti tisztelet szükséges. Úgy tapasztalta, ez a résztvevőkben megvan, és a kiállított munkák elnyerték tetszését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Feladatot ró ránk a kettős kereszt (Nagybacon)
Nagybacon központját négy és fél méteres kettős kereszt is díszíti augusztus 1-jétől. A Bardocz István által faragott, a Jobbik Magyarországért Mozgalom és a Baconért Baráti Társaság által állított műalkotás avatóján a szónokok arra szólítottak fel: dolgozzunk azért, hogy évszázadok múltán is magyarnak mondható legyen e vidék.
A Jobbik volt képviselője, Murányi Levente beszédében a kettős keresztet magyarságunk egyik legjelentősebb jelképének mondotta. Okfejtése szerint annak történelmünkben való megjelenését nem a bizánci neveltetésben részesülő III. Bélához kell kötni, hanem Vajk, azaz István megkoronázásához. Az 1956-os szerepvállalásáért börtönre ítélt politikus cáfolta, hogy Szlovákiának bármi köze lehetne ezeréves, címerünkben is szereplő szimbólumunkhoz: nem az övék, csak hármashalmunkkal együtt kisajátították – mondotta. Murányi Levente arra kérte a nagybaconiakat, vigyázzanak Bardocz István művére, s minél több helyre állítsanak múltunkra, keresztény gyökereinkre és kulturális hagyományainkra emlékeztető alkotásokat.
Bogyor Balázs úgy fogalmazott, a kettős keresztre nem szépen faragott tárgyként kell tekintenünk, hanem mint feladatra: Istenbe vetett hitünk, szülőföldünkhöz való hűségünk és becsületességünk segíthet hozzá ahhoz, hogy még nemzedékek múlva is magyar legyen e táj – mondotta a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom nevében felszólaló fiatalember.
Molnár Sándor helybeli református tiszteletes áldásában arra kérte a Jóistent, adjon erőt közösségünknek a megmaradáshoz, és elég hitet ahhoz, hogy a sokak által nem létezőnek mondott Székelyföld egyszer olyanná váljon, amilyennek mi megálmodjuk.
Az eseményt színesítette Fogarasi József és Kolumbán Attila szavalata. Az ünnepség záró momentumaként a közel kétszáz résztvevő a székely és a magyar himnuszt énekelte el.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dínomdánom Kommandón
Két napig a vigalom, zene, tánc, szórakozás volt az úr Kommandón. A hétvégén megtartott falunapokon nemcsak helybeliek lepték el az Apor-kastély előtti teret, de a környező településekről is érkeztek vendégek, legalább tíz országból jöttek résztvevők – köszönhetően a falunapokkal párhuzamosan zajló cigányfolklór tábornak. Az előző falunapokon megszokott zsibvásár lényegesen leszűkült, de senki nem siratta a távol maradt bóvliárusokat. Ám sokan érdeklődtek a szintén távol maradt kézművesek után.
Szombat délben Kocsis Béla köszöntőbeszéde nyitotta a forgatagot. Hangsúlyozta, egyre lelkesebbek a kommandói napok támogatói, ez mutatja: van értéke a falu ünnepének. Minden jóakarat mellett az is fontos, hogy a jó idő is kitartson – mondta. Kérése meghallgatásra talált, nem esett az eső, de kánikula sem volt Kommandón.
A kétnapos rendezvénysorozaton a legnagyobb érdeklődés a favágóversenyt övezte – nem hiába létforma Kommandón a favágás. Idén első alkalommal nemcsak helybeli erdei emberek mérték össze tudásukat. Kétfős csapatok jelentkeztek a versenyre, Papolcról és Kommandóról kettő, Zágonból és Zaboláról egy-egy páros vágta fejszéjét a nagy fába. Bonyolult feladatsort kellett teljesíteniük a versenyzőknek. Fenyőfából négylábú hátas széket vágtak ki láncfűrésszel, rönköt hasítottak hosszában, ágaltak, fát szeleteltek. A verseny mindent eldöntő próbája viszont a fejszés favágás volt – a lehető leggyorsabban kellett kettőbe vágni egy méretes fenyőrönköt. Legjobbnak bizonyult a kommandói Debreczi Károly és Debreczi Róbert páros, kevesebb mint öt perc alatt végeztek a feladattal – tavaly is ők nyerték a versenyt. Alig két másodperces hátránnyal követte őket a papolci Bajkó Dénes és Olariu Nicolae, harmadik helyen végzett az ugyancsak papolci Huszár Mátyás és Fazakas Olaru Ioan. A fejsze- és capinahajigáló versenyt végül vasárnapra halasztották a szervezők, de megmozgatta a közönséget az autóhúzás is. Ugyancsak kétfős csapatoknak kellett minél gyorsabban közel száz méteren végighúzniuk egy piros Dacia Logant. A pódiumot a kommandóiak uralták, első lett Kelemen Gyula és Debreczi Szabolcs, következett a Gál Sándor, Dálnoki Csaba kettős, majd a Földes Sándor és Kórent Loránd páros.
Nagy sikert aratott Orbán-Barra Gábor kerékpáros-bemuta­tója. Vastapssal jutalmazták a nézők a Kertész Barna által vezetett kovásznai ifjúsági fúvószenekar koncertjét, a zágoni Florile Zagonului és a lécfalvi Nemere tánccsoport fellépését. Este a kommandói Horn Dávid Általános Iskola táncosai léptek színpadra, majd a cigányfolklór tábor résztvevői mutatták be tudásukat. Kiemelkedő esemény volt tegnap a kommandói kisvasút fennállásának 125. évfordulójára szervezett megemlékezés. A helyi múzeumban Szabó Mária mutatta be a vasúttörténeti kiállítást. A Sikló Egyesület képviseletében Papucs András adta elő Krausz, egy igazi gőzmozdony meséjét. A gyerekeknek papírszínházzal és játékvonatokkal kedveskedtek a szervezők. Elkészítették a volt kommandói vasutasok közös fényképét is. A vasúti élet emlékeit a nosztalgiavonatozás elevenítette fel a legjobban, a gőzmozdonyos szerelvény a két nap alatt óránként vitte sétára az érdeklődőket. Off-road autózásra is sor került tegnap, aki akart, ingyen vehetett részt az oktatáson. Pászka Lehel és csapata lovas­íjász-bemutatóval kápráztatta a közönséget, fellépett az Ida Aerobic, az uzoni Atlantisz Fúvószenekar, a kommandói fiatalok táncos előadással szerepeltek. Az ínyencek megkóstolhatták a hatalmas üstben készült rókagombatokányt is.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Támogatás egyházaknak
Jövő évtől duplájára emelkedik a külhonban szolgálatot teljesítő egyházi személyek támogatása – jelentette be Soltész Miklós, a budapesti Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára tegnap az erdélyi Máriaradnán, ahol a katolikus kegytemplom és volt ferences kolostor újraszentelésén, a Ferenc-rendi múzeum megnyitásán vett részt.
Azok az egyházi személyek, akik a különböző egyházakban szolgálnak, a hit megőrzése mellett a magyarság megőrzése érdekében is sokat tehetnek, és ez is nemzetpolitikánk része – magyarázta a támogatás rendeltetését Soltész Miklós. A kormány, illetve az Országgyűlés döntése alapján az eddigi 210 millió forintról 420 millió forintra növekszik a délvidéki, erdélyi-partiumi, kárpátaljai és felvidéki egyházi személyek támogatása. Erdélyre és Partiumra levetítve, a lelkészek jövedelempótlékának keretösszege az eddigi 90 millióról 180 millió forintra emelkedik. Az államtitkár megjegyezte: emellett a magyar állam más csatornákon keresztül is támogatja a külhoni egyházakat. Az elmúlt öt év során csak Erdélyben és Partiumban a magyar kormány több mint 620 millió forinttal támogatta az egyházi épített örökség megőrzését és felújítását, a három-négy millió forintos templomfelújításoktól a 40–50 millió forintos beruházásokig.
Soltész Miklós az egyház hit- és nemzetmegtartó szerepét hangsúlyozta a máriaradnai zarándokhely épített örökségének európai uniós támogatásból megvalósított felújításával kapcsolatban is. A temesvári római katolikus egyházmegyéhez tartozó, Aradtól 30 kilométernyire található Máriaradna – Csíksomyló mellett – Erdély egyik legfontosabb zarándokhelye, amelyet évente csaknem százezer látogató keres fel.
Reinholz András máriaradnai plébános a Temesvári Rádió magyar adásában korábban felidézte: a kegytemplomban őrzött Mária-kép tisztelete 1695-re vezethető vissza, amikor a Lippa-várát megszálló törökök felgyújtották a radnai fa­kápolnát. A tűzvészben minden elpusztult, csak egy tárgy maradt sértetlen a lángok között: a Szűz Máriát ábrázoló oltárkép.
A kétéves munkával tízmillió eurós költségvetésből felújított kegytemplom, illetve ferences kolostor újraszentelési ünnepségén Ferenc pápa rendkívüli meghatalmazottjaként Joachim Meisner bíboros, kölni nyugalmazott érsek celebrált pontifikális szentmisét. A német, román, illetve magyar nyelven lezajlott szertartáson számos romániai, szerbiai, horvátországi, magyarországi és németországi püspök, világi vezető és több ezer hívő vett részt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szobor a "hősnek"
Miközben a marosvásárhelyi tanács újabb szoborállítást hagyott jóvá múlt csütörtökön, ezúttal Constantin Romanu Vivunak (akinek már utca is viseli a nevét a megyeszékhelyen), aki "hős forradalmárként", a 12. légió parancsnokaként 1848-ban a magyarok ellen harcolt Maros megyében, a megyeszékhely környéki településeken (legalábbis Románia enciklopédiája szerint), Sütő Andrásnak még ma sem láthatjuk a szobrát, emlékművét egyetlen köztéren sem. Bár 2009-ben tanácsi határozat született arról, hogy Marosvásárhelyen a Vörösmarty téren állítsanak szobrot az írónak, a Sütő András Baráti Társaság kezdeményezésére, Peti András alpolgármester szorgalmazására módosult a helyszín, és a testület tavaly májusban jóváhagyta, hogy a Színház térre helyezzék az alkotást.
Azóta is folyamatban van a Sütő-szobor-állítás. Meg kellett állapítani ugyanis, hogy a Színház téren pontosan hova kerüljön az emlékmű, tervet kellett készíteni, versenytárgyalást kiírni a kivitelezésre. A tapasztalatokból ítélve időigényes feladat, főként a folyamat utolsó mozzanata: a versenytárgyalás. Már minden készen áll: helytanulmány, terv, feladatfüzet. Csak árajánlat kell, enélkül ugyanis nem kezdődhet el a kivitelezés, márpedig a Színház tér felújítási tervének kizárólagos szellemi tulajdonosa eddig még nem méltóztatott számolni, így a versenytárgyalással várni kell...
A "hős forradalmár" szobrának megszavazása előtt Soós Zoltán javasolta, hogy Bethlen Gábornak, Erdély egykori fejedelmének is állítson emlékművet a város, méltó módon tisztelegve a nagy államférfi előtt, aki 1616-ban szabad királyi város címet adományozott Marosvásárhelynek. Javaslatának elhangzása alatt a tanácsterem egy részében nem lehetett nem észrevenni, hogy egyesek igencsak jót "derültek". (Valószínűleg ők azok, akik nem szavazták meg az önkormányzat és a római katolikus egyház közötti ingatlancserét, aminek következtében a Művészeti Líceum főépülete mögötti háromszintes épület átkerült volna az egyház tulajdonába, ellenében a polgármesteri hivatal megkapta volna az Európa általános iskola mögötti épületet.)
A mindenkori szoborállítások kapcsán talán nem ártana jobban odafigyelni arra, hogy kinek is állít a város emléketszoborral, plakettel, domborművel stb. Esetünkben – ami a "harmónia" jegyében egyáltalán nem tekinthető szerencsésnek – egy, a magyarok, székelyek ellen harcoló "forradalmár" kap szobrot, akit talán hősnek tekint a lakosság fele, a másik fele viszont elnyomónak. Mintha nem lenne elegendő köztiszteletnek örvendő, egymás érzékenységét nem sértő, szoborállításra méltó személyiség, aki Marosvásárhely különböző nemzetiségű lakosait egymáshoz közelebb hozza, nem pedig eltávolítja. Másrészt a politikai "egyeztetések" részeként nem ártana számon kérni a már meghozott határozatok végrehajtását, ellenkező esetben valóban igazzá válik a mondás, miszerint a kutya ugat, a karaván halad...
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Kopjafafalu, örök emlékeztetőül
Az innen elszármazottakat nem várja szülői ház, nem nyitnak kaput, nem terítenek asztalt a szőlőlugas alatt, mert a falut víz takarja. Csak emlékezni jönnek haza minden esztendőben, azért haza, mert mindennek dacára ide kötik őket a gyökerek. A Küsmöd-patak menti székely falut 27 évvel ezelőtt árasztották el. A gát, a víztározó megépítését követően a falu házai, a templomok is sorra a tó fenekére kerültek, az embereknek költözni kellett, nem volt könyörület. Fájó szívvel hagyták el az ősi portákat, s búcsúztak el attól az élettértől, amit a Jóisten nekik rendelt. Át kellett élniük az ősi hagyaték temetését, s a pusztulás elől menekülve szóródtak szét a nagyvilágban. Idén újból hazajöttek az elszármazottak kopjafafalut avatni és az együvé tartozás erejét ünnepelni.
Rekordok könyvébe illő csoda – 164 kopjafával
1995-ben Sükösd Árpád jóvoltából saját siratófalat építettek az egyedülálló történelmi és vallási bözödújfalusi közösség emlékére, amelyben katolikusok, unitáriusok, görög katolikusok és székely szombatosok éltek együtt évszázadokon át példás egyetértésben. Az idei augusztus elsejei találkozóra kopjafafalut létesítettek a siratófal szomszédságában. Minden kopjafa egy-egy elárasztott háznak, gazdaságnak, egy elűzött családnak állít emléket. Az utcákat úgy alakították ki, ahogy eredetileg helyezkedtek el, Alszeg, Felszeg, a Vizentúl, s a szomszédok ugyanúgy egymás mellett kaptak helyet, ahogy egykoron. Végig lehet sétálni az utcákon, mindenki megtalálja a sajátját. 164 kopjafát állítottak, melyek példátlan összefogás eredményeként a Kárpát-medence 64 településéről származó fafaragó munkáját dicsérik, Sepsiszentgyörgytől Homoród-almásig, a Felvidéktől Somosdig, Alsócsernátontól Matyóföldig, Csókfalvától Székelykeresztúrig és sorolhatnám. A szervezők megkeresésére ingyen vállalták a munkát együttérzésük jeléül azokkal, akiket a kommunista diktatúra kiparancsolt a faluból. S ezzel bizonyították, hogy nem veszett ki a magyarokból az összefogás, hatalmas ereje van ma is.
Balázs Antal sepsiszentgyörgyi fafaragó, aki a 164- ből 38 kopjafát faragott ki, elmondta, jó lenne, ha a fafaragók összefogását a politikusok is követnék. – Összefogtunk, és rekordok könyvébe illő alkotást hoztunk létre. Bözödújfalu feltámadt, s ha ez nem csoda, akkor mi? Sokan faragtunk, sokat. A lelkünket is belefaragtuk, hogy aki hazajön, átölelhesse a kopjafáját, a házát, ahol megtanulta kimondani két legszebb szavunkat: édesanyám és édesapám – fogalmazott a fafaragó, nyugalmazott tanító.
A fecskék is hazajártak, keresték a házakat
A rendezvényre nagyon sokan jöttek el, rengeteg gépkocsi sorjázott az úton, benépesült az emlékhely, a kopjafafalu s az egykori utcák emberekkel teltek meg. Ismét élet volt Bözödújfaluban. A szertartás szentmisével kezdődött, a plébános hangsúlyozta, hogy Romániában talán ez az egyetlen falu, amelyikről mindenki hallott, és örvendetes, hogy az innen elszármazott közösség örök emlékeztetőül kopjafákkal jelzi: nem lehet falvakat nyomtalanul eltüntetni, mert az emberek tovább élnek, és feltámasztják a falut.
Id. Szombatfalvi József esperes, Bözödújfalu szülötte bevallása szerint az utóbbi két hétben mindennap jelen volt a munkálatoknál. Volt ideje emlékezni a falura, a lakókra, a gyermekkorára, a történésekre.
– A magyar kultúrtörténet egyedi eseménye zajlott Bözödújfaluban, olyan tragédia, amely kínos örökségünk. Mégis mindig a megértésről, a szeretetről és a megbocsátásról szóltam a híveimnek. Mert anyagi javaink odavesztek, de lelkünk és utódaink iránti felelősségünk megmaradt. Úgy, ahogy egykor Ábrahám, nemcsak anyagi javakat örökíthetünk át gyermekeinknek, hanem hitet és szeretetünk melegét is. Jó lenne csak szívünk jobbik felét, csak a mosolyt átadni, hogy gyermekeink ne fekete és kínos örökséget kapjanak. Jó lenne úgy elmenni, hogy ne legyen tartozásunk, hogy megbocsátottunk minden sértést és bántást. A sírok mellett ki kell békülni. Ábrahám is szerette volna, ha Izmael és Izsák békében él. Milyen más lett volna a világ, ha a két testvér szerette volna egymást. A szeretet és megbocsátás a mi örökségünk. A szeretet és a megbocsátás ereje hozta létre ezt a kopjafafalut, melynek utcáin ezután járni fogunk, és megállunk házunk előtt. Megrázó, hogy miután a falu a tóba süllyedt, a fecskék minden évben visszatértek, keringtek a tó fölött, keresték az ősi fészket, de nem találták. A mi gondolataink is ott keringenek, betérünk templomainkba, halljuk a harangokat, a kereplőt. Három éve ígértem, hogy újjáépítjük a falut, és íme, újjászületett, mert közösségünk vezetői mellénk álltak. Csibi Attila polgármester rábólintott, azt mondta, ha lehetne, akkor legyen! Lett, áll a kopjafafalu. De van egy üzenetem a világnak: úgy dolgozzunk, úgy gondolkozzunk, hogy ne születhessen több kopjafafalu. Mert, sajnos, azon az úton járunk, hogy sok kiöregedett falu helyén nemsokára kopjafafalut állíthatunk! – fogalmazott az esperes.
A római katolikus templom tornyát is újjáépítik
– Nem a mi dolgunk ítélkezni és felelősöket keresni, de átéljük azt a fájdalmat, amit a bözödújfalusiak átéltek. Az önkormányzat az emlékezők mellé áll, nem lerombolni szeretné a falu maradványait, hanem építeni akar. 2014-ben a falurombolás jelképes hírvivője, a katolikus templom tornya, nem bírta tovább a víz szorítását, feladta a harcot a hullámokkal, és összeomlott. Elkéstünk azzal a tervvel, hogy a tornyot megerősítve, megőrizzük azt a jelet, ami annyi emberben váltott ki döbbenetet az elárasztott falu fölött őrködő templomtorony láttán. Terveink vannak, szimbólumként, üzenethordozóként vissza szeretnénk állítani a katolikus templom tornyát; meglesz, mert Isten is úgy akarja és a támogatók, a budapesti Székely Hargita Alapítvány, a magyar kormány is mellénk áll. Készül egy falumakett, amely a Rhédey-kastély egyik termében kap helyet. Építkezni a romok üzenetén is lehet, s mi felvállaljuk ezt – fogalmazott Csibi Attila polgármester.
Egy imádkozó és dolgozó népet nem lehet elpusztítani
– Bözödújfaluban jelképesen benne van az egész erdélyi magyarság sorsa. A hatalom sohasem szűkölködik magyarázatban. A jelen sivár víztükör, de a jelenben benne rejlenek a lehetőségek is. Soha nem volt könnyű sorsunk, a megmaradást senki sem tudja helyettünk vállalni – mondta dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja. Dr. Grezsa István, a miniszterelnökség miniszteri biztosa azt hangsúlyozta: – Nemsokára az elmúlt száz esztendő számvetésére kerül sor, s nem mindegy, milyen mérleget vonunk meg, hiszen a kisebbségi sorsra jutott nemzettársaknak sokat kellett szenvedniük, s a kútból fel kellett emelkedniük. Azt szeretnénk, ha 2020-ban egy gyarapodó magyar nemzet tagjai lennénk – mondta a felszólaló. Soós Zoltán,a Maros Megyei Múzeum igazgatója azt hangsúlyozta, hogy csak a fizikai dolgokat lehet elpusztítani, azt a népet, amelyik imádkozik és dolgozik, nem. Legyen ez a falu az újjáépítés példája!
Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök arra tért ki, sajnálatos, hogy közösségeink – a Hargita és Maros megyei – eltávolodnak egymástól. Fontos lenne a megye- és a belső határokat lerombolni, hiszen a Székelyföldön belül nincs határ. Élő és szerves kapcsolat kellene kiépüljön a székely régiók között.
A felszólalók sorában az elszármazott Sükösd Árpád következett, aki Ausztriában él, s akinek a nevéhez az emlékhely létrehozása fűződik.
Az ünnepi műsort a sárospataki ifjak fellépése, majd a faragóknak és támogatóknak járó díszoklevelek átadása, közös fotózás követte. Az ünnepség után az emlékező családok virágot helyeztek el a kopjafák lábánál, sokan az árnyas domboldalakon időztek még, saját birtokaikon piknikeztek, miközben a tó tükrét fürkészték.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

XV. Aradi Magyar Sajtó Napja
Szolgálat és köszönet
2001-ben, az Alföld 1861. augusztus elsejei megjelenésének 140. évfordulóján szervezte meg először a Nyugati Jelen kiadója és szerkesztősége az Aradi Magyar Sajtó Napját. Azóta minden esztendőben sor kerül erre. Az idei rendezvény nagy meglepetése a minden eddiginél sokkal nagyobb érdeklődés volt, olyannyira, hogy igen sok pótszéket is el kellett helyezni ahhoz, hogy mindenki leülhessen.
A Jelen Ház teraszán péntek délután az asztalok köré és közé szép lassan elhelyezkedtek a meghívottak – jelenlegi és korábbi újságírók, külmunkatársak, testvérlapok munkatársai, a lap közeli barátai, nemcsak Aradról, hanem a megyéből, sőt külföldről is! –, akiket Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője üdvözölt. Bevezető szavai a köszönetéi voltak. Az elsők címzettjei az Arad Municípium Polgármesteri Hivatala és az Arad Municípiumi Kulturális Központ voltak, amelyek a rendezvény anyagi hátterét biztosították. Következtek az olvasók, akik nap mint nap szeretettel fogadják öt megyében a lapot. Nem maradhattak ki a lap szerkesztői és munkatársai sem, akik „összeszokott, erős csapatként” végzik napi penzumukat, hogy minél érdekesebb, hitelesebb olvasmány kerülhessen az olvasók asztalára.
Megható momentum volt az egyperces megemlékezés az utóbbi időben elhunyt volt kollégákra: Berecz Sándorra, Péterfi Rozáliára, Bălaj (Balázs) Katalinra és Lészay Bélára. Különböző okok – főleg betegség – miatt nem lehetett közöttünk Kilin Sándor, Mórocz Tibor és Simonfi Imre, akik így is lélekben velünk voltak, akárcsak Böszörményi Zoltán laptulajdonos, aki üdvözletét küldte az esemény alkalmából. Lévén szó az Aradi Magyar Sajtó Napjáról, a meghívottak között voltak a Szövétnek és a Havi Szemle vezetői és munkatársai is, akiket külön köszöntött a főszerkesztő asszony.
Az idei rendezvény központi eseménye Puskel Péter Hangosan gondolkodom című új kötetének a bemutatója volt. Az „aktust” Jámbor Gyula, a kötet szerkesztője ejtette meg, aki méltatásában kiemelte: a legfőképpen helytörténészként számon tartott szerző nemcsak a múltba fordul, hanem publicisztikáiban a ma történéseiről is szól. Ezúttal is egy ilyen kötetről van szó, amelynek mind a 47 írása már megjelent a Nyugati Jelenben, és a mindennapokban tapasztalt szembeszökő és bántó visszásságokat szerencsésen ötvözi a múltból feltárt pozitív történésekkel.
Egy dolgot nem lehetett megkerülni, mégpedig azt, hogy Puskel Péter és Jámbor Gyula nemcsak évtizedek óta kollégák, hanem jó barátok is, így a méltatás óhatatlanul nem nélkülözhette ennek a kapcsolatnak a szubjektív vetületeit, ám mindezt szimpatikus humorral, jóérzéssel oldották fel.
Puskel Péter tizedik önálló kötete kapcsán a szerkesztő külön értékelte, hogy a szerző írásai komoly dokumentáción alapulnak. Külön színt adnak ezeknek az írásoknak, hogy számos külföldi útja érdekes összehasonlítási alapot is szolgáltat azzal a szeretett szülővárossal kapcsolatban, amely Európa Kulturális Fővárosának címére pályázna 2021-ben.
Puskel Péter megköszönte, hogy a legutóbbi cikksorozatában közzétett írásaiból készült válogatás megjelenhetett az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban, majd felhívta a figyelmet a Nyugati Jelen szerkesztőségének magas átlagéletkorára, és ezzel szoros összefüggésben a fiatalítás fontosságára.
A könyvbemutatót Grosz László humoros verses köszöntője zárta.
A meghívottakat ezután a szervezők jóvoltából gazdag ital- és hűsítőválaszték, valamint svédasztal várta, a fehér asztal mellett a vendégek jó hosszasan elbeszélgethettek – közülük sokan amúgy rég nem látták egymást.
A jó hangulatot ezúttal is a Laly és July kettős biztosította, a táncra perdülés lehetőségét azonban csak kevesen használták ki.
Az Aradi Magyar Sajtó Napját idén a szolgálat és a köszönet hangulata lengte be: a magyar írott szó iránti szolgálat és a köszönet az olvasóknak, azoknak, akik ezt értékelik, és alkotó energiát adnak a további szolgálathoz.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

Erdélyi regionális párt bejegyzését tervezik Marosvásárhelyen
Az új választási törvénynek a pártbejegyzés megkönnyítésére vonatkozó előírásai szinte tálcán kínálják a lehetőséget egy regionális szinten szerveződő politikai alakulat létrehozására. A módosított jogszabály értelmében ugyanis nem szükséges többé húszezer támogató aláírás összegyűjtése az ország valamennyi megyéjéből egy új párt megalakítására, ehhez most már három személy hozzájárulása is elegendő. A lehetőséggel máris élne a Demokratikus Erdélyi Párt (DEP) létrehozását kezdeményező csoport, csütörtöki bejelentésük értelmében őszre tervezik a marosvásárhelyi központú alakulat bejegyzését.
A kezdeményezők egyike, Kovács István Dávid lapunknak elmondta: valamennyien a transzilvanista mozgalom hívei, több mint tíz éve a szórványban élő magyarok és a magyar anyanyelvet már nem beszélők képviseletét vállalták fel. Kezdeményezésük független a Transzilván Minimum Programot nemrég Kolozsváron megfogalmazó Erdélyi Demokrata Ligától. Elmondta: felvették a kapcsolatot az erdélyi és bánsági autonomisták mozgalmának vezetőivel, akikkel együttműködésre törekszenek.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)

Elhalasztott kártyahasználat
Felemás fogadtatást váltott ki az egészségügyi minisztérium pénteki bejelentése, miszerint augusztus folyamán sem válik kötelezővé az egészségügyi kártya használata.
A szaktárca úgy döntött, az elektronikus eszköz nélkül érkezők is részesülhetnek ellátásban: van, aki szerint jól jött az újabb halasztás, másoknak viszont elegük van a határidő folyamatos kitolásából, hiszen az intézkedés elviekben már májustól kötelező érvényű. Mint ismeretes, a korábbi bejelentések értelmében az egészségügyi intézményeknek augusztustól kellene megtagadniuk a szolgáltatást azoktól a páciensektől, akik nem rendelkeznek egészségügyi kártyával.
Vasile Ciurchea, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (CNAS) elnöke a Digi 24 hírcsatornának nyilatkozva viszont a hétvégén bejelentette, hogy még augusztusban sem lesz kötelező az elektronikus eszköz használata, kérdésre válaszolva úgy vélekedett, hogy várhatóan szeptembertől alkalmazzák majd az intézkedést. A Mediafax hírügynökség megkeresésére pedig már azt mondta, időben jelzik majd, hogy mikortól nem látják el a kártya nélkül érkező pácienseket. Ciurchea elmondása szerint egyébként a 15 millió kibocsátott elektronikus eszköz közül még 300 ezret kell eljuttatniuk jogos tulajdonosukhoz.
Az egészségügyi pénztár vezetője azzal érvelt az újabb halasztás mellett, hogy augusztus folyamán sok külföldön dolgozó román állampolgár látogat haza, számukra pedig lehetővé kell tenni, hogy ha még nincs is birtokukban a kártya, részesülhessenek egészségügyi ellátásban.
Május óta kötelező a kártya
„Sunyi játszma tévényilatkozatokkal módosítani a törvényt” – kommentálta az újabb halasztást a Krónika megkeresésére Szabó Soós Klára, a Hargita Megyei Háziorvosok Egyesületének elnöke. Mint emlékeztetett, a jelen pillanatban hatályos rendelet értelmében május elejétől kötelező a kártya használata. „Ezt a jogszabályt még nem módosították, csak szóban halasztanak” – pontosított a hargitai háziorvos, aki szerint ilyen körülmények között nincs garancia arra, hogy nem kérik majd számon az orvosokon a jogszabályt.
„Félő, hogy két-három év múlva ellenőriznek, és számon kérik, miért nem használtuk a kártyát a rendelet szerint, ki is fizettethetik majd azoknak a recepteknek, küldőpapíroknak, paraklinikai vizsgálatoknak az ellenértékét az orvossal, arra hivatkozva, hogy a biztosítottól nem kérte az egészségügyi kártyát. Akkor hiába védekezünk majd azzal, hogy az egészségbiztosítási pénztár elnöke másként nyilatkozott a tévében” – ecsetelte a helyzet visszásságát Szabó Soós Klára. A háziorvosok egyesületének elnöke éppen ezért arra biztatja a háziorvosokat, hogy minden esetben kérjék a betegtől a kártyát, különösen akkor ne legyenek elnézőek, ha a rendszer jelzi, hogy a beteg már kézhez kapta, és aktiválta is azt.
„Ha a paciens azt mondja, hogy elveszítette a kártyát, az megrongálódott, akkor a biztosítási pénztárhoz kell küldeni, ott kell igazolást kérnie. Az orvosok kénytelenek elővigyázatosnak lenni, mert egy érvényben levő szerződést nem egyoldalúan és nem a tévé képernyőjén keresztül bontanak fel” – szögezte le Szabó Soós Klára.
Van, aki szerint jól jött a halasztás
András Nagy Róbert, a sepsiszentgyörgyi kórház igazgatója eközben azt tapasztalta, hogy miután továbbra is akadozik a rendszer, jól jött az újabb halasztás. Mint lapunk kérdésére részletezte, még mindig nem működik zökkenőmentesen a rendszer, ugyanakkor a betegek elfelejtik magukkal vinni a kártyát, vagy elveszítették azt, és olyan is előfordul, hogy a kártya nem aktiválódik. „Legalább az év végéig párhuzamosan kellene engedni a kártyás és a kártya nélküli ellátást, hogy a szolgáltatóknak és a betegeknek is legyen ideje megszokni azt” – fejtette ki az egészségügyi intézmény vezetője.
András Nagy Róbert szerint ugyanakkor a rendszer feladata az lenne, hogy segítse a betegellátást, nem pedig, hogy akadályozza azt, ezért akkor kell kötelezővé tenni, amikor az zökkenőmentesen működik. A patikákban egyébként információink szerint egyelőre ritkán kérik az egészségügyi kártyát, bár a gyógyszertárak nagy része felkészült a rendszer használatára. „Nem tudunk semmi biztosat, majd egyszer csak szólnak, hogy holnaptól kötelező lesz a kártya, akkor pedig anélkül nem tudjuk kiadni a gyógyszereket” – mondta a Krónikának Szabó Péter, a Kovászna Megyei Gyógyszerészkamara elnöke.
Nő az aktív kártyák száma
A hivatalos statisztikák szerint az elmúlt időszakban több kártyát aktiváltak, mint korábban, ezek száma csak az utóbbi két hétben meghaladta az egymilliót, így jelenleg mintegy 8,3 millió elektronikus eszköz van használatban. Ezzel párhuzamosan csökkent azoknak a száma, akik az egészségbiztosítási pénztár területi kirendeltségeinél jelentkeznek, hogy felvennék a nevükre kiállított kártyát. Mint ismeretes, a megyei biztosítókhoz fordulhatnak mindazok, akiknek máig nincs egészségügyi kártyájuk. A CNAS ugyanakkor arról számolt be, hogy folyamatosan figyelemmel követik a kártya nélkül nyújtott egészségügyi szolgáltatásokat, a rendelkezésükre álló adatok pedig azt mutatják, hogy akik már megkapták az elektronikus eszközt, azok használják is azt, amikor orvoshoz fordulnak.
Bálint Eszter, Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Feledésbe merült kétnyelvűség
Egyelőre késik a turisztikai, tájékoztató jellegű történelmi utcanevek kifüggesztése Marosvásárhelyen. Az RMDSZ-es frakció kezdeményezését a Maros megyei prefektúra még nem támadta meg, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) viszont részmegoldásnak tartja.
Egyelőre úgy tűnik, feledésbe merült a marosvásárhelyi tanács RMDSZ-es frakciója által kezdeményezett, a testület által május végén megszavazott határozat a hagyományos utcanevekre vonatkozó tájékoztató táblák kifüggesztéséről. Az időhúzás már abból a szempontból is érthetetlen, hogy a magyar feliratokat állandóan piszkáló prefektúra nem támadta meg a tanács döntését. A kétnyelvű táblák kihelyezéséért évek óta küzdő Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) egyébként közleményben szögezte le: a civilek szerint a mindössze harminc tábla kifüggesztéséről szóló döntés nem eredmény és még jóindulattal sem lehet hatékony politikai érdekérvényesítésnek nevezni. „Székelyföldön nem létezik egyetlen település sem, ahol a magyar közösség régi utcaneveinek egy piciny százalékát a hivatalos egynyelvű utcanévtáblák alatt elhelyezett tájékoztató táblákon jelenítenék meg” – írta Peti András alpolgármesternek címzett nyílt levelében Szigeti Enikő, a Cemo ügyvezető igazgatója, emlékeztetvén, hogy Marosvásárhelynek nem harminc, hanem 425 utcája van.
Széchenyi, Ferdinánd vagy Sztálin?
„Marosvásárhelyen még jelentős számú magyar él, a magyar közösség nem ment el, nem tűnt el, nem lehet muzeális tárgyként kezelni, és a jelenlegi egynyelvű utcanévtáblák alá mindössze tájékoztató táblán jelezni az utca száz évvel ezelőtti nevét, maximum harminc utcában, elszórtan” – sorolja a döntés hátrányait közleményében a Cemo. A civil aktivisták ugyanakkor attól tartanak, hogy a május végén megszavazott tanácsi határozatot nemsokára egy újabb döntés követi, mely lehetővé teszi a régi román utcanevek használatát is. Köztudott, a főteret nemcsak Széchenyi térnek hívták, Trianon után Ferdinánd király nevét is viselte, majd a második világháborút követően Sztálin nevét vette fel. Peti András szerint nem kell amiatt aggódni, hogy az utcáknak esetleg a két világháború közötti vagy a kommunizmus első éveiben használt „történelmi” román nevük is felkerülne a táblára. „A tanácshatározat leszögezi pontosan, hogy melyik az a harminc utca, amit egyelőre feliratoznánk, és azt is, hogy miként ” – mutatott rá az alpolgármester. A Călăraşilor utca névtáblája alá ismét az épületek falára kerülhet Kossuth Lajos neve, Mihai Eminescu félhivatalosan újból Jókai Mór lesz a magyarok számára, a Horea pedig Baross Gábor. Visszatérnek az ennél régebbi, hagyományos elnevezések is, mint például a Kálvária (jelenlegi Alexandru Papiu Ilarian), Kosárdomb (Gheorghe Marinescu), Rigó (General Averescu), Sáros (Târgului), Sörház (Sinaia) vagy Téglagyár (Zsidó Vértanúk) utcanevek. A harmincas listán ugyanakkor olyan név is szerepel, a Petru Muşaté, amely a magyar köztudatban szinte ismeretlen; az 1986-ban Memorandului névre keresztelt teret azelőtt Kistemplomtérnek hívták, és mindössze a két világháború között, rövid ideig viselte a moldvai uralkodó nevét.
Mivel a jelenlegi Rózsák tere nevet viselő főtér nem lehet ismét Széchenyi tér – ugyanis a legnagyobb magyar nevét egy kövesdombi félreeső kisutca viseli –, a kezdeményezők a Deák Ferenc tér elnevezés használatát szorgalmazzák. A haza bölcseként számon tartott politikusról korábban – Trianon előtt, majd Észak-Erdély visszaszerzése után – a főtér alsó fele volt elkeresztelve.
Reagált az RMDSZ
„Marosvásárhelyen egyelőre 30 utca hagyományos, történelmi neve kihelyezéséről döntöttünk, illetve a további utcanevek tekintetében bizottságot hoztunk létre. Az első 30 hagyományos utcanév kiválasztásánál elsősorban a régi főtérre és közvetlen környezetére koncentráltunk, de szem előtt tartottuk a zsidó és örmény közösség elvárásait is, akik a román és magyar közösségek mellett hozzájárultak városunk fejlődéséhez. Ergo, megjelenik az Iskola utca az első zsidó iskola emlékére, valamint a Sörház utca a Bürger család által alapított sörgyár emlékére, illetve a Petelei István utca az örmény származású író emlékére. Ugyanakkor újra lesz Kossuth Lajos utcánk, Rákóczi-lépcsőnk, Deák Ferenc terünk, Somostetőnk és Kosárdombunk stb. Döntsék el önök, tisztelt olvasók, a kezdeményezésünk helyességét, szükségességét és fontosságát” – olvasható többek között a Cemónak válaszoló RMDSZ-közleményben. Peti András alpolgármester hangsúlyozni kívánta, a történelmi nevek megjelenítése nem jelenti azt, hogy az RMDSZ lemondott volna a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezéséről. Egyébként a nagyváradi magyarság éppen azt próbálja elérni, hogy ne a fordítások, hanem a történelmi megnevezések kerüljenek fel a táblákra, mint ahogy például Besztercén, Tordán, Halmiban vagy Szászsebesen.
Goga ezúttal nem lépett
Információink szerint Lucian Goga, a nem hivatalos magyar megnevezések ellen háborúzó Maros megyei prefektus meglepő módon nem támadta meg a közigazgatási bíróságon a döntést. Értesüléseinket helyettese, Nagy Zsigmond is megerősítette. Azt viszont még nem lehet tudni, milyen jogi lépésre szánta el magát a Civil Elkötelezettség Mozgalom. Az MTI korábbi tájékoztatása szerint ugyanis a Cemo formai okokra hivatkozva megtámadná az önkormányzati határozatot. Lapunknak nem sikerült elérnie Szigeti Enikőt, a szervezet vezetőjét, kollégája, Barabás Miklós – aki egyben független polgármesterjelölt is – nem kívánt nyilatkozni az esetleges perindításról. Azt viszont elmondta, hogy a civil szervezet a továbbiakban is elutasítja az RMDSZ „irreális és a kétnyelvűséget zsákutcába terelő” állítólagos megoldásait. Kérdésünkre, hogy a vásárhelyi önkormányzat mikor lát neki a – valós kétnyelvű, illetve tájékoztató jellegű – táblák szereléséhez, Peti András alpolgármester nem tudott időpontról beszámolni, azt viszont elmondta, hogy a táblák elkészítésére kiírt közbeszerzés tervszerűen halad.
Mint ismeretes, a kétnyelvűsítés miatt hónapok óta parázs vita dúl Marosvásárhelyen. A román politikum körében legutóbb (is) a Cemo okozott felháborodást: a civilek az Alexandru Ioan Cuza nevét viselő iskola folyosóira kétnyelvű feliratokat helyeztek ki. Az akciót követően Horaţiu Lobonţ városházi aligazgató körlevélben fenyegette meg a tanintézetek vezetőit. A kétnyelvűsítésre vonatkozó törvényt sajátosan értelmező igazgató-helyettes szerint a civilek törvénytelenül helyezték ki a magyar feliratokat is tartalmazó táblákat. Ezt követően Szigeti Enikő Cemo-elnök bemutatta az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) 2014/415 számú határozatát, amely ezt a témakört egyértelműen tisztázza. A határozat a Cemo által 2013-ban a CNCD-hez benyújtott panaszlevele alapján született, amelyben a civilek feljelentették a teljes marosvásárhelyi iskolahálózatot. A határozat egyértelműen leszögezi, hogy nemcsak az épületek homlokzatát, hanem az iskolák belső tereit, az osztály- és szaktermeket Marosvásárhelyen románul és magyarul kell feliratozni.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Apám, a besúgó
Vannak dolgok, amelyekkel lehet ugyan egy ideig együttélni, de nem a végtelenségig. Mint aki a víz alá bukik, és visszatartja lélegzetét; csak ki kell emelkedjen a vízből, egy nagy , életadó levegőt venni. Amit itt leírok, az számomra egy adag oxigén, késői katartikus megtisztulás. Vagy legalábbis próbálkozás.
Mintegy tizennégy éves voltam (vagy tizenöt?), amikor édesapám, aki egyedül nevelt – de ennek elmondására mindaddig még nem jött el az idő –, kihasználva egy csendes órát, elmesélte a következőket.
1956 tele volt. Én két és fél éves voltam, a húgom alig született meg. A magyar forradalom leverése után elindult a terror, a letartóztatási hullám Romániában is, főleg Erdélyben, és persze főleg az örök bűnbak, a magyarság soraiban. Akkor az én apámat beidézték a szekuritátéra.
Itt egy kicsit legyen szabad megállnom: mit akarhatott a szeku egy olyan embertől, aki világéletében utálta, így ösztönösen kerülte a politikát? És aki abban az időben rakodómunkásként kereste meg a család kenyerét, mert annak idején – a mostohaapja nyomására – az anyja tizenegy éves korában elküldte inasnak a vézna gyereket egy kőfaragóhoz. Pedig hogy szeretett volna tanulni, ha volt öt perc szabadideje, könyvet vett a kezébe (adj, Istenem erőt ezt is megírni), és így ötvenhat telén délelőtt vagy éjjel szenet lapátolt a vagonokba az állomáson, hogy este iskolába járhasson.
De behívták. És menni kellett.
Kanyargós folyósokon vezették, lehet hogy kétszer is ugyanazon a folyósón, majd leültették egy padra egy ajtó előtt. Ott ült egymagában vagy másfél órát, ez volt a pszichológiai bemelegítő, de jól értették az elvtársak, pedig a lélektant burzsuj áltudománynak tartották.
Aztán végre jött Valaki. Civilben, persze. Bevitte apámat a szobába, és belülről bezárta az ajtót. Elkezdődött a kihallgatás, ha annak lehet nevezni.
– Van-e gyereke? – érkezett az első kérdés. Mintha nem tudták volna.
– Igen, van.
A második kérdés már sokatmondóbb volt: – Akarja-e még látni őket?
Talán egy fiatal számára ez mesének, túlzásnak, hatásvadászásnak tűnhet. De így történt, mindennapi valóság volt. Mit lehet erre válaszolni?
– Igen.
– Ebben az esetben legyen szófogadó, és tegye azt, amit mondanak.
Lehet, hogy egy mai filmben a hős, ebben a helyzetben szemébe nézne a tisztnek, és haragtól szikrázó szemekkel kijelentené: Én nem, én soha nem!
Az én édesapám nem volt hős, és tudta, hogy mennyi ember tűnt el az éjszakában úgy, hogy a családjuk még egy év múlva sem értesült, hova vitték. Volt, aki másfél évig ült letartóztatásban anélkül, hogy hivatalos vádemelés történt volna; és hány levél jött a családoknak évek múltán, hogy sajnos „szökési kísérlet” miatt le kellett lőni, átvehetik a nadrágját és az üres pénztárcáját.
Édesapám nem volt hős, és azt válaszolta: rendben, mit akarnak?
És mint a pocsék detektívregényekben, megmagyarázták neki: egy bizonyos napon menjen el egy parkba, üljön le egy üres padra, majd jön valaki, aki azt kérdezi tőle, hogy…, ő pedig válaszolja azt, hogy… Majd az illető leül oda mellé, és akkor édesapám mondja el, mit látott, mit hallott, mit olvasott, kivel beszélt és mit.
– Tudod, fiacskám – mondta. – Nem találtam jobb megoldást, mint hogy megjátsszam a hülyét.
Nagyon jó mesélő volt, egyszer a vonaton egy hölgy meg is kérdezte: maga író, ugye? Talán jobb körülmények között az lehetett volna.
És elment a parkba, és mesélt, mesélt, tücsköt-bogarat összehordott, vigyázva, természetesen, nehogy valakinek ártson. Úgyhogy vagy három-négy ilyen találka után azt mondták neki, pillanatnyilag nincs szükségük rá, majd később hívják.
Soha többet nem hívták.
Nem ilyen ügyben. Évekkel később, amikor már könyvelési ellenőrként dolgozott, és leleplezett egy sikkasztó-csoportot, bevádolták, hogy a románokat üldözi. Apámat hónapokig vizsgálták, nem egyszer egész testében remegve jött haza, fáradt szíve fel is mondott egy (egyáltalán nem szép) napon; a sikkasztóknak kutyabajuk sem esett.
A legszörnyűbb gondolat, hogy talán valamelyik poros aktában édesapám mint besúgó szerepel. Az élet bonyolultabb, mint egy hivatalos papír megfogalmazása.
Elmondtam, leírtam. Friss levegő árad a szobámba. Tavaszias, üde, éltető levegő.
Zubreczky Antal
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Isten veled, Majla Sándor!
Az 55 éves költőt, írót, gyermekversfaragót, szerkesztőt, Majla Sándort, aki gyakorlatiasságát aránylag sikeres üzleti vállalkozásokkal is bizonyította, holtan találták augusztus 3-án, hétfőn reggel otthonában.
Szárnypróbálgató időszakában, a hetvenes évek közepén-végén a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Irodalmi Körben kortársai irodalmi vitákban ismerhették meg benne a szülőföldjéhez és kisebbségi sorsához foggal-körömmel ragaszkodó irodalmárt. Első nyomdafestéket látott írását 16 éves korában olvashatták az Ifjúmunkásban, de folytatódott azt irodalmi közlések sorozata az Utunk, Igaz Szó, Korunk, Európai Idő, Hazanéző, Jelenlét folyóiratok hasábjain. Első verseskötete a Forrás-sorozatban kiadott Szavak pírja volt 1990-ben, amit 1995-ben a Stációk című kötet követett. Ugyanabban az évben kiadta Az oroszlán álma című gyermekverskötetét, amelynek nagy sikere volt. Utolsó két kötete már az általa alapított Ablak kiadó gondozásában jelent meg.
Ezek után tartózkodott az önálló szerepléstől, de gyakran fel lehetett lelni egy-egy írását antológiákban, évkönyvekben, sőt újságok, folyóiratok hasábjain is. Megzenésített verseit is lehet hallani egy-egy előadás repertoárjában, de hang- és médiahordozókon is megtalálható már. Többen jelentősnek vélik ugyanakkor azt az alkotói hagyatékot, amely még nem került nyilvánosság elé. Én a baráttól, a fiatalkori tüzes, de szelíd vitapartnertől búcsúzom: Isten nyugtasson, barátom!
Jánosi András
Székelyhon.ro

Hét fiatal kutatót támogatnak
Közzétette az idei ösztöndíjasok névsorát a Székely Előfutár Alapítvány: az idei kiírás keretében hét székelyföldi fiatal tudományos munkáját támogatják.
„A Székely Előfutár Ösztöndíjak célja a Székelyföldről származó, alkotó tehetségek támogatása tudományos munka tanulásában, melyet választott tanácsadó segítségével, egyetemi vagy kutatóintézeti irányítással végeznek. Kizárólag székelyföldi születésű és ott lakóhellyel rendelkező személyek részesülhetnek az ösztöndíjból” – idézte fel közleményében az amerikai székhelyű Székely Előfutár Alapítvány.
Tájékoztatásuk szerint az ösztöndíj idei kiírására 36 pályázatot kaptak, ezek közül az írásos pályamunkák, majd telefonos, illetve Skype interjú alapján döntöttek az idei Székely Előfutár Ösztöndíjasokról. Ebben az évben hét pályázó kapja meg az ezer dollár értékű támogatást. Ezt két részletben utalják: az összeg első egyharmadát a pályázat elnyerésekor, hátralevő kétharmadát pedig a kutatásból származó és közlésre alkalmas dolgozat, vagy zsűrizett művészeti eredmény bemutatásakor.
Az idei Székely Előfutár Ösztöndíjasok egyike a csíkszentdomokosi Markaly Aranka, akinek történelmi kutatását támogatják. Az alapítvány közlése szerint munkájában azt a 17. században történt változást körvonalazza, amely a korábbi korszak jelentős családjainak eltűnésével, és új, nemesi rangot kapott családok feltűnésével jellemezhető. „A székelység története elszakíthatatlan része a magyarság történetének, és csak úgy maradhat az, ha a fiatal kutatók is elkezdik művelni a rendkívül alapos szakmai felkészültséget igénylő komoly kutatómunkát. Erre a pályázó messzemenően alkalmas, alapos képzettséggel és nagy elhivatottsággal rendelkezik” – értékelték az alapítványnál.
A csíkszeredai Veres Noéminek a gyógyszerészet terén végzett kutatását segítik az ösztöndíjjal. Munkája során a diákokat érő stresszel foglalkozik, eredményei pedig két vonalon járulhatnak hozzá a célkorosztály életminőségének javításához: az egyik a vizsgaidőszakba befektetett energia és szokások optimalizálása, mely által növekedhetne az egyéni teljesítmény, a másik pedig az egészségre káros tevékenységekre történő figyelemfelhívás, ami hosszú távon javíthatna a diákok egészségi és szellemi állapotán is.
A gyergyószentmiklósi Nagy Botond vegyészmérnök támogatásban részesülő kutatása a heterociklusos B-aminosavak előállításával foglalkozik, témája azért fontos és aktuális, mert közvetlen gyógyszeripari alkalmazásai lehetnek – írják az alapítvány közleményében. Ebben még rámutatnak, a pályázó igen járatos a témában, jó kutatócsoport tagja és más figyelemre méltó tudományos munkásságot tudhat maga mögött.
A kézdivásárhelyi Dénes Gabriella kutatásának célja feltárni a kolozsvári/belső-erdélyi zsidó közösségek kulturális és társadalmi életének identitásalakító koncepcióját, és rekonstruálni az Új Kelet hetilap irodalmi rovatában 1918 és 1940 között fellelhető, a saját és kívülálló csoportok számára közvetített identitásképet. A szintén kézdivásárhelyi Máthé László festőművész székely hősök képzőművészeti megjelenítése érdekében részesül az ösztöndíjban. A marosvásárhelyi Madarász Róbert-Rossinak az automatizálás és alkalmazott informatika terén végzett munkáját támogatják. Mint rámutatnak, a kutatása során kifejlesztett teljesítményelektronikai konverter, porlasztó berendezés és porlasztási technológia a Sapientia Műszaki és Humántudományok Karon zajló anyagtudományi kutatások eszköztárát egészíti ki. A sepsiszentgyörgyi Jakab-Péter Kinga orvostudományi kutatásának témája egy gyakori gyermekkori érdaganat, a veleszületett hemangióma non-invazív kezelési lehetősége.
A Székely Előfutár Alapítvány további hat pályázó munkájának értékességét dicsérő oklevéllel ismeri el. Ilyen oklevelet kap a csíkszeredai Sándor Cecília és Silló Ágota, a gyimesfelsőloki Fikó Dezső-Róbert, a székelykeresztúri Márton Hajnalka, a székelyudvarhelyi Fodor Szilvia és Szegedi Noémi-Kinga.
Az alapítvány ugyanakkor közli, hogy az előző évek ösztöndíjasai közül munkájukat sikeresen befejezték és az ezer dolláros ösztöndíjuk második részét is megkapják Páll Emőke, Sándor Hunor és Sipos Lehel.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro

Kiértékelték a Csíkszeredai Városnapokat
Sajtótájékoztatón összegeztek hétfőn a Csíkszeredai Városnapok kapcsán a városvezetők: szó esett többek között a programkínálatáról, az eseményre fordított pénzösszegekről, és a Csíki Sör Manufaktúra által nehezményezettekről.
Antal Attila alpolgármester elmondása szerint ez az eseménysorozat egyfajta mérce kívánt lenni arra, hogy a város elöljárói hogyan képzelik el ezt az ünnepélyt. Meglátása szerint a városnapok a korábbi – jól sikerült rendezvényekhez képest is – képes volt fejlődni. „Ez egy jól sikerült rendezvény volt, a Jóisten velünk volt, és az időjárás is megfelelően alakult.” A négynapos eseménysorozatra a város költségvetéséből 300 ezer lejt fordítottak, ami Antal szerint ugyan sok pénz, de más tömegrendezvényekhez képest szerénynek mondható. Hozzátette, fontos szempont az is, hogy ebből a pénzből egy számottevő összeg helyben marad.
Az alpolgármester közölte, tudomása szerint az esemény alatt nem történt nagyobb rongálás. Mivel több olvasónk nehezményezte a kihelyezett vécék nem megfelelő ürítését, erre is rákérdeztünk. Mint megtudtuk, azok tartalmát csak reggelente sikerült kiürítenie a megbízott cégnek.
Az egyik közösségi oldalon nehezményezte a hétvégén a Csíki Sör Manufaktúra, hogy a városnapok alatt nem biztosítottak számára megfelelő felületet termékei árusítására. Ennek kapcsán rákérdeztünk a városháza álláspontjára. Mint megtudtuk, a városvezetésnek több támogatói ajánlat közül kellett kiválasztania a számára legmegfelelőbbet. A Heineken sörgyár termékeit forgalmazó Amigo vállalat szponzorszerződési ajánlatában – Antal szerint – több mint 150 napernyő, 600 sörasztal és sörpad, a városnapi rendezvényekre fordítható 5000 lej készpénz, illetve 3500 lej értékű termék szerepelt. A cég mindemellett vállalta azt is, hogy a Heineken sörgyár révén 25 ezer lej befizetésével egy további szerződést is köt. Az Igazi Csíki Sör ajánlatában 1000 lejes támogatás és 200 pohár sör szerepelt. A városvezetés az Amigo ajánlatát fogadta el, így a négynapos rendezvényen a Heineken sörgyár termékeit árusíthatták a legfontosabb rendezvénypontokon, például a Szabadság téren. A csíkszentsimoni sörgyár számára felajánlott Majláth Gusztáv Károly téri sörsátor lehetőségével az Igazi Csíki Sör nem élt.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro

Keresztirány Jobbágyfalván
Egyhetes katolikus ifjúsági tábor zárult vasárnap Tündér Ilona völgyében, Jobbágyfalva határában. Sok fiatal élete változik meg egy-egy ilyen együttlét után – állítják a szervezők.
A Keresztirány nevű katolikus ifjúsági mozgalom már tizenöt éve él Erdélyben. Szilágyi László, a Keresztirány egyik alapítója és programfelügyelője elmondta, fontosnak tartják, hogy a fiatalok Istennek megfelelően éljék meg párkapcsolataikat, öltözetük, szórakozásmódjuk is tükrözze hitüket, mert Istennél találják meg a boldogságot. Azt is szeretnék, ha Erdély minden plébániája mellett élő fiatal csoport alakulna, akik saját korosztályuk körében bizonyságot tesznek Isten szeretetéről. Ezek a táborok sok szórakoztató programot tartalmaznak, de ugyanakkor lelki mélységre is törekszenek. Azt tapasztalják, hogy a fiatalok többre vágynak egy felszínes vallásos élménynél, élő kapcsolatot szeretnének Istennel. Azt is megtapasztalták már, hogy Isten meglátogatta táboraikat, és sok fiatal élete megváltozott egy-egy ilyen hét nyomán.
Első alkalommal hozták el a tábort Jobbágyfalvára, itt nagyon szép környezetben vannak, a házigazda és családja igen vendégszerető, lányai is bekapcsolódtak a programba, bár unitáriusok. Ez a tábor nem csak katolikusoknak szól, és Isten elbontja a felekezeti határokat – hangsúlyozta Szilágyi. Idén 54 résztvevő és 12 szervező érkezett ide Szatmárnémetiből, Nagykárolyból, Nagyváradról, Marosvásárhelyről és környékéről, Székelyudvarhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról és környékéről, de vannak a háromszéki Gelencéről is, és két magyarországi fiatalt is találtunk a táborban.
Az idei tábor neve Kalandtúra, „főszereplője” Ábrahám. Naponta reggeli után tanítás volt, benne vagy utána kiscsoportos beszélgetések, ebéd után műhelyek. Itt kézműves foglalkozások, lovaglás, társasági tánc oktatása vagy gitártanítás között lehetett válogatni, de a párkapcsolatokról is beszélgetnek. Délután játékok és sporttevékenységek is voltak, este szentmisére mentek be a faluba, vagy kijött a helyi plébános, majd újabb tanítás van egy mélyebb imával vagy dicsőítő koncerttel. Péntek este alkalom nyílott a tisztasági fogadalom letételére is: a tiszta párkapcsolat már világszerte mozgalommá vált a fiatalok körében, egyre többen döntenek úgy, hogy tisztaságukat megőrzik házastársuk számára.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Holtan találták Majla Sándort
55 éves korában meghalt Majla Sándor író, költő, lapszerkesztő. Székelyudvarhelyen, Tamási Áron utcai lakásában találtak rá.
Az egyedül élő Majla Sándort hétfőn reggel találták holtan szombatfalvi otthonában, a halál pontos okát egyelőre nem lehet tudni. Jére Ferenc rendőrparancsnok-helyettes portálunk megkeresésére elmondta, hogy a házban helyszínelő rendőrök idegenkezűségre utaló nyomot nem találtak, a halál okát kedden vagy szerdán a törvényszéki orvos állapítja meg.
Majla Sándor 1960 október 14.-én született Korondon, az udvarhelyi gimnáziumban érettségizett 1979-ben, ezután több évig helyettes tanárként dolgozott Korondon és Székelyudvarhelyen. A romániai rendszerváltás után elindította az Ablak nevű, irodalmi-művészeti folyóiratot a városban, ami főleg európai kisebbségekkel foglalkozott. A kilencvenes években szerkesztője volt a Fagyöngy nevű, erdélyi költők verseit tartalmazó antológiáknak, illetve szervezője volt a költők rendszeres találkozójának is, ami szintén Udvarhelyen zajlott. Néhány kiadást ért meg az Erdélyi Dekameron nevű prózaantológia, amit szintén ő szerkesztett.
Első írásai a hetvenes években jelentek meg az Ifjúmunkásban, később a főbb irodalmi lapok, az Utunk, az Igaz Szó, a Korunk közölték verseit és prózáit, több antológiában is szerepelt, akárcsak a korondi Hazanéző folyóiratban. Három verseskötete jelent meg a kilencvenes években, A szavak pírja (a Bukaresti Kriterion kiadónál, a Forrás-sorozatban, 1990-ben), valamint a Az oroszlán álma (gyerekversek) és a Stációk (mindkettő a saját kiadójánál, az Ablaknál, 1995-ben). Majla az évek folyamán több helyi sajtóorgánumnak volt a munkatársa, több írása is megjelent az Udvarhelyi Híradóban, illetve a Star Rádiónál is dolgozott szerkesztőként.
Az egyik utolsó fotó néhány héttel ezelőtt, július 1-jén, a korondi Józsa László fazakas könyvbemutatóján készült róla – Sándor a széksor szélén ül, jellegzetes fekete szakállával és hosszú hajával – a sor másik végén a szintén korondi id. Szálasy Ferenc ül, aki múlt héten hunyt el (a felvételt Szabó Károly készítette). Majla Sándor a Holmi című, havonta megjelenő reklámújság szerkesztője volt, több mint tíz éve dolgozott a lapnál. Verseit többen is megzenésítették, a videómegosztón több ilyen felvétel is fellelhető.
Tavaly karácsony előtt néhány nappal került fel a videómegosztóra az Illés Lajos által megzenésített versének felvétele, a Karácsonyi Dal, amit a Békéscsabai Csabagyöngye Kulturális Központ készített.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

A megbékélés és megértés tábora a színház eszközeivel
Magyar és román fiataloknak szervezet interetnikai drámatábort az Osonó Színházműhely. A sepsiszentgyörgyi színházműhely a Művészeti és Népiskolával közösen július 26- 30. között szervezte az Interetnikai Drámatábort, amelyben román és magyar fiatalok vettek részt Temesvárról, Marosvásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről és Kovászna megye több településéből.
Az árkosi Felnőttképző Központban megtartott tábor célja annak a lehetőségnek a megteremtése volt, amelyben a dráma- és csapatjátékok, személyiségfejlesztő és önismereti gyakorlatok segítségével, a két nemzet fiataljai közelebb kerülhettek egymáshoz, megismerhették egymást és felfedezhették a közös alkotás örömét. A színház, mint forma nagyszerű eszköznek bizonyult az előítéletek leküzdésére, az egymás elfogadására és a közös kapcsolódási pontok megtalálására.
Az Osonó Színházműhely vezetője, Fazakas Misi rendező, és Iustinian Turcu, a szebeni színművészeti egyetem III. éves színész szakos diákja, valamint a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház bedolgozó színésze által vezetett foglalkozások nagy hangsúlyt fektettek a csapatépítésre, az önismereti- és személyiségfejlesztő gyakorlatokra, drámajátékokra, beszédkészség-fejlesztő feladatokra és az alap-színházképzésre.
A színházi gyakorlatokba való elmélyülés, a keresés és a kísérletezés igazi közösséggé kovácsolta a résztvevőket. A műhelyfoglalkozások mellett, az intenzív tábor minden reggel a lelki-szellemi bemelegítőként szolgáló napindítóval indult, este pedig a rövid színházi jelenetek próbái zajlottak, amelyeket az utolsó nap délelőttjén mutattak be a kiscsoportok. A tábor célját az Osonó Színházműhely legújabb, a román és magyar fiatalok történeteit feldolgozó Ismeretlen barátok társasága avagy Piknik egy japán szőnyegen című fórumszínházi előadásának megtekintése is segítette.
Mindezek mellett sok beszélgetésre került sor, így a résztvevők tudomást szerezhettek egymás kultúrájáról, gondolkodásmódjáról, és megoszthatták az életükben jelen lévő problémákat, amelyek a legtöbb esetben nem a nemzetiségi hovatartozásból fakadnak, hanem az ország helyzete miatt kialakult, a felnövekvőben lévő generáció jövőképének hiányából.
A 16 éves temesvári diák, Maria Bujancă így nyilatkozott: „A táborból úgy megyek haza, hogy a lelkem csordultig van telve érzésekkel, a szemem könnyel, a fejem gondolatokkal. Alig tudom elhinni, hogy ezekkel az emberekkel, függetlenül, hogy magyarok vagy románok, most találkoztam először. Olyan, mintha már régóta ismernénk egymást és egy nagy családot alkotnánk.”
A 17 éves, sepsiszentgyörgyi Dani Pálma elmondta: „Ez volt az első olyan helyzet az életemben, amikor román fiatalokkal voltam együtt. Nehéz szavakkal elmondani, hogy milyen fantasztikus élményt és tapasztalatot éltünk meg. Mikor egy román fiatallal beszélgettem vagy dolgoztam, sokszor volt olyan érzésem, hogy már nem arra figyeltem, vagy nem azért görcsöltem, hogy ő egy más nyelven beszél hozzám, hanem arra, hogy azt gondolja, amit én, kiegészítjük egymást, vagy együtt fogalmazunk meg gondolatokat. Egyszerűen: értettük egymást!”
Kovács Zsolt
maszol.ro

Ortodox teológusból református prédikátor
Mihai Androne galaci filozófus különös alakja az óromániai szellemi elitnek. A galaci egyetem nagytudományú tanárával Szilágyi Aladár folytatott távbeszélgetést pályafutásának fordulatairól, hitbeli szemléletének gyökeres megváltozásáról.
Első dobrudzsai etnoszportyám elején, egy dunai kompkikötőben találkoztam Nagy Endre galaci református lelkipásztorral, aki környékbeli török, illetve tatár kapcsolatait volt szíves a rendelkezésemre bocsátani. Az alkalmat kihasználva, interjút is készítettem a „püspökségnyi” szórványterület lelkészével. Ha nem sürgetett volna a ritka kompjárat – főleg beszélgetésünket befejező mondatai hallatán –, szívesen elidőztem volna néhány órát a balparton, hiszen felettébb érdekes, mondhatni, példa nélküli történettel ajándékozott meg: „Szombaton konfirmáció lesz, a konfirmandusunk egy román egyetemi tanár, aki nemrég tette le a doktorátust. Jászvásárott elvégezte a filozófiát, utána Bukarestben az ortodox teológiát, majd kapott egy ösztöndíjat Svájcba, ahol egy református lelkészcsaládnál lakott. Teljesen »megmételyezték« a kálvini tanok.”
A megszállott egyetemre járó
Néhány napja egy, az interneten lappangó galaci információ emlékeztetett kilenc esztendővel ezelőtti mulasztásomra. Az újsághír szerint Mircea Eliade-szimpóziumot tartottak a Galaci Al-Dunai Egyetem Filozófia Fakultásán. Az egyik értekezés szerzője Mihai Androne egyetemi előadótanár volt. „Megvan az én emberem!” – heurékáztam egy nagyot, és azon frissiben felvettem a kapcsolatot Nagy Endre szórványlelkésszel.
Endre tiszteletes nem csak pásztoroltja elérhetőségeit bocsátotta a rendelkezésemre, hanem maximálisra szította érdeklődésemet reménybeli riportalanyom iránt: „Mihai testvérünk azóta is egyik legbuzgóbb tagja a gyülekezetnek. Egy csomó zsoltár és dicséret szövegét megtanulta magyarul, érces hangja valósággal bezengi a templomot. Minden istentiszteletünkön jelen van.”
Nem a legalkalmasabb pillanaban veszem fel a kapcsolatot Androne tanár úrral, éppen hallgatóit vizsgáztatja, de biztat, hogy villanypostázzam el a kérdéseimet, ahogy véget ér a szesszió, rögtön megfogalmazza a válaszait. Nem vagyok híve az e-mail-küldeményekbe csomagolt interjúformának, hiszen a közvetlen beszélgetés hangulatát semmi se pótolhatja, de ahogy mennek a kérdések, jönnek az újabb kérdésekre ösztönző válaszok, mégis kirajzolódik számomra riportalanyom friss szellemisége, személyiségének varázsa. Előzetes információim beigazolódnak: a román értelmiségi elit egyik, számos tudományban jártas, minden spirituális értékre fogékony képviselőjét van szerencsém faggatni, akinek arculatát sajátos dimenzióval gazdagítja a „kálvinista” orientáció.
Javaslatot teszek arra, hogy vázoljuk fel fordulatos pályafutásának lényegesebb fázisait, diákéveitől kezdődően. A jászvásári Al. I. Cuza Egyetem hallgatója „indulásból” tanújelét adta sokoldalúságának, hiszen a szellemtudományok, a humianórák több ágát művelte, foglalatosságai egyaránt kiterjedtek a szemiotikára és a szociológiára, illetve a pszichológiára épp úgy, mint a pedagógiára.
„1993-ban fejeztem be tanulmányaimat a Filozófiai Fakultás történelem-filozófia szakán – idézi pályája kezetét –. Frissen diplomázott tanárként kerültem Galacra, ahol a Sf. Andrei Teológiai Szeminárium keretében gazdaságtani ismereteket, lélektant, logikát, keresztény pedagógiát és egyháztörténelmet tanítottam hat éven keresztül. A galaci tanintézményben igen igényes, komoly oktatás folyt. Katonás rend uralkodott, a hallgatók szigorú fegyelemnek voltak alávetve, bentlakásban laktak, és csak kilépővel hagyhatták el az épületet. A tanáriban a laikus professzorok sokat beszélgettek a teológiai tárgyakat előadó lelkészatyákkal, sűrű eszmecsere zajlott, könyveket cseréltünk egymással. Akkor kezdtem olvasni teológiai munkákat. A hely szellemének hála kerültem közelebb a valláshoz, egyre jobban érdekeltek a hit kérdései. Odáig jutottam, hogy elkezdtem rendszeresen tanulmányozni a szisztematikus teológia tárgykörét. Arra törekedtem, hogy a teológia tárgyát, ismereteimet átfogó rendszerbe foglaljam. Rá kellett jönnöm, mennyire szoros kapcsolat van a teológia és a filozófia között. Azóta bizonyossá vált számomra, hogy nem válhatsz jó filozófussá, ha nem rendelkezel alapos keresztény teológiai ismeretekkel, és ez fordítva is igaz: nem válhatsz jó teológussá, ha nem rendelkezel szilárd filozófiai felkészültséggel. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy az igazi filozófia az »igazhitű«, az »ortodox« keresztények teológiája. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy 1995-ben felvételire jelentkeztem a Bukaresti Teológiai Fakultásra, ahová bekerülve ortodox pasztorális teológiára szakosodtam.”
Egy „felbujtó” könyv hatása
A Mihai által mondottak alapján kínálkozott számomra a kérdés: erős vallásos orientáltságának voltak-e gyermekkori, családi előzményei, netán papok is a felmenői között? Felvetésemre adott válaszából kiderül, ilyen jellegű közvetlen hatások nem érték, hivatásos katonacsaládból származik. Édesapjának nem volt kifogása fia vallásos szellemben neveltetését illetően, az édesanyja, aki templomba járó asszony volt, megtanította őt imádkozni. Alig várom, hogy rákérdezzek: miként fordulhat elő, hogy az az ortodox teológus, aki szent meggyőződése szerint annak a tudatában él, hogy »birtokában van az igazságnak«, miután véletlenül a kezébe kerül egy könyv a reformátori tanokról, elkezd kételkedni mindabban, amit addig tanult, amiben nevelkedett. Rádöbben, hogy „téves úton jár”…
„Szívesen idézem fel azt a momentumot, azt a felismerést, amelyik gyökeresen megváltoztatta az életemet. Joggal állítja a Szentírás, hogy »az Úr útjai kifürkészhetetlenek«. Utolsó éves hallgató voltam Bukarestben, az ortodox értékek feltétlen híve, Dumitru Stăniloaie akadémikus dogmatikai munkáinak megszállott tanulmányozója. (Szerk. megj.: Dumitru Stăniloaie – 1903-1993 – a 20. század legtekintélyesebb román teológusa, az ortodox dogmatika nemzetközi tekintélyű művelője volt.) Az egyetem hatalmas előcsarnokában időnként megjelent egy fiatalember, aki teológiai műveket árult. Egy alkalommal megpillantottam a könyvstandon egy elegáns borítójú, címében is »felbújtó« kötetet. Bár az én zsebemhez képest igen drága volt, habozás nélkül megvásároltam Timothy George, a Stanford Egyetem baptista teológiaprofesszorának a Reformátorok teológiája című könyvét. Azonnal elkezdtem olvasni az újkálvinista tanokat hirdető professzor munkáját a reformációt elindító Atyák alapvető hitelveiről.
Nagy meglepetéssel vettem tudomásul, mennyire mélyek, koherensek, logikusak a protestáns tanok,
hogy semmiféle »eretnekséget« nem tartalmaznak. Ellenkezőleg! Azon is mélységesen meglepődtem, hogy amit olvastam, köszönő viszonyban sem volt azzal, amit a professzoraim tanítottak a reformátori teológiáról. Kezdtem jobban beleásni magam a témába. Nem volt könnyű dolgom, hiszen rájöttem: az ortodoxia számos »igazsága« vitatható”. Egy óvatlan pillanatban még egy kényelmetlen kérdést is feltettem az egyik tanáromnak. Felháborodott »vakmerőségem« hallatán, többet nem kérdezősködtem, de sokkal óvatosabban válogattam meg az olvasmányaimat. Teljesebb tájékozódásom végett lázasan kezdtem keresni a protestáns teológiai irodalmat.
Meg sem száradt a tinta az otrodox teológián szerzett diplomáján, amikor tanulmányi ösztöndíjjal a Lausanne-i Egyetem Teológiai Fakultására iratkozott be. Azzal a céllal ment Svájcba, hogy netán a két vallás – az ortodoxia és a reformátusság – közötti kapcsolódásokat kutassa, avagy már egyértelműen a kálvinizmus felé orientálódott? – faggatózóm. – Nagy Endre tiszteletes úr egyebek mellett azt mesélte Önről, hogy egy református lelkész családja látta vendégül…
„Szerencsés egybeesés volt, annál több, inkább az Úristen elrendelése, hogy megismerkedhettem Martin Hauser svájci profeszorral. Éppen akkoriban kezdtem filozófia doktori tanulmányaimat a Iaşi-i Egyetemen. Hegel vallásfilozófiai munkáiból merítettem a doktori dolgozatom témáját. Megkértem Hauser professzort, támogasson abban, hogy egy svájci ösztöndíjat nyerjek a hegeli filozófia alaposabb megismerése érdekében. Reményeimen felül hamar megkaptam a kedvező választ, és az EPER ösztöndíjrendszer keretében három hónapra kiutazhattam Lausanne-ba. Nem csak hogy kiküldtek a »kálvinizmus őshazájába«, hanem Pierre Gisel professzornak, a szisztematikus protestáns teológia tanárának a gondjaira bíztak. Rendszeresen látogattam a kurzusait, elolvastam, megvitattam a könyveit, a mai napig jó kapcsolatot tartok fenn vele. Mi több, helvéciai stúdiumaim alatt a Lausenne-hez közeli kisváros, Renens református parókiáján lakhattam.”
Ortodoxként ment el, reformátusként tért haza
A galaci tiszteletes úrtól tudom – fűzöm tovább beszélgetésünk szálait –, hogy az első könyv, ami az egyetemi könyvtárban a keze ügyébe került, Kálvin Institúciója volt, azt is, hogy bevallása szerint: „ortodoxként utaztam ki Svájcba, és reformátusként tértem vissza Romániába”…
„Valóban így történt: ortodoxként – igaz, kételkedő ortodoxként – utaztam ki Svájcba, és meggyőződéses reformátusként tértem haza. Felejthetetlen emlék marad számomra: amikor beléptem a Lausanne-i Egyetem impozáns könyvtárépületébe, ahelyett, hogy a Hegellel kapcsolatos rendkívül gazdag irodalom polcainál kötöttem volna ki, a teológiai részlegen találtam magam. Első pillantásom három tekintélyes, keményfedelű könyvön akadt meg. Felütöttem: A kálvinista teológia összefoglalása, az Institutio Christianae religionis (A keresztány vallás rendszere) került a kezembe! Ez az olvasmány vált meghatározóvá számomra, gyökeresen megváltoztatta a szemléletemet, a gondolkodásomat, a hitemet. Az én reformátussá válásomban fontos szerepe volt egy könyvárusnak, Jean-Marc Berthoudnak is, aki a L’Age d’Homme könyvkiadónál jelentette meg a liberális teológiával hadakozó munkáit. Berthoud állította össze számomra a »református ortodoxia« alapvető irodalmának lajstromát, Cornelius Van Til, Greg Bahnsen, Auguste Lecerf, Pierre Marcel, Herman Bavinck műveit.”
Immár „meggyőződéses kálvinista” korában következett tudományos pályafutásának egy újabb közjátéka: Jászvásáron esztétikai és antropológiai foglalatosságai mellett elnyerte a filozófia doktora címet…
Mire hazaértem, úgy éreztem, hogy az eddigi, Hegellel kapcsolatos doktori témám nem köt le, immár semmit sem mond a számomra. Új lapot nyitottam, és egy számomra sokkal érdekesebb és kellemesebb témába fogtam. Végül A gondviselés, a predestináció és a vallási jelképek esztétikája Kálvin Jánosnál című értekezésemmel nyertem cum laude elismeréssel doktori címet. Dolgozatomat a Iaşi-i Európai Intézet Kiadója jelentette meg. A könyv különös hangsúlyt helyez egyebek mellett Kálvin tanainak filozófiai töltetére.
Egy román „kisebbségi” a galaci magyar szórványban
Hazatérve elfoglalta előadótanári állását a galaci egyetemen. De hogyan lépett kapcsolatba „református hitsorsosaival”, minként fogadta a helybeli magyar református közösség? – teszem fel a belőlem kikívánkozó kérdést.
„Hazaértemben az első dolgom az volt, hogy utána nézzek: van-e Galacon kálvinista gyülekezet, bár meg voltam győződve, hogy a lehetetlent keresem. Meglepődésemre találtam egy kis, eldugott templomot. Azonnal elmentem az első istentiszteletre. 2001. február eleje volt, amikor beléptem a parókia udvarára, és Nagy Endre lelkipásztornál jelentkeztem. Ugyancsak elcsodálkozott, de nagy szeretettel fogadtak, vasárnaponként eljártam a templomba, bár szinte semmit sem értettem abból, ami ott történt. Hallottam az Isten és a Jézus Krisztus szavakat, és ezek sokat jelentettek számomra. Azóta 15 év telt el!
Úgy tűnt, hogy Mihai Androne barátunknak evés közben növekedik az étvágya: 2013-ban beiratkozott mesteri képzésre a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetbe. Érezhetően kényelmetlen kérdést feszegetek. Partnerem mentegetőzve magyarázza, hogy bár szerinte igen érdekes kérdést, a kálvini teológia ökológiai kötődéseit választotta témájául, végül galaci egyetemi tanári elfoglaltságai, meg egyebek miatt – mélységes sajnálatára – egyetlen vizsgájára sem jelentkezett Kolozsváron…
Némi feszültséget érzek a válaszában, ezért pozitívabb, derűsebb témára váltok. Emlegetem, hogy lelkipásztora, Nagy Endre szerint „Mihai Androne testvérünk bizonyult a legfelkészültebb konfirmandusunknak. Nem csoda, hiszen éppen akkoriban fejezte be a Heidelbergi Káté román nyelvre fordítását…
„Nagy Endre szigorú volt hozzám: tőlem is elvárta, hogy tanuljam meg kívülről a feleleteket. Egy Kolozsváron megtartott nemzetközi konferencián szegezte nekem a kérdést Juhász Tamás professzor, hogy nem volna-e kedvem lefordítani a kátét. Habozás nélkül igent mondtam. Juhász professzor több olyan dologra hívta fel a figyelmemet, amely nagy segítséget jelentett a fordítás során. A Heidelbergi Káté először tisztaságával fogott meg: a keresztyén tanítást nem egy kétezer oldalas dogmatikai értekezésből, hanem a kátéból érthetjük meg.
Ha valaki jobban el akar mélyülni a hitben, javaslom, olvassa el a kátét, bármilyen vallású is legyen.”
Nem érdektelen epizódja az Erdélyben mintegy két évszázadig fennálló román reformátusság történetének – írom levelezőpartneremnek –, hogy a 16. század közepén I. Rákóczi György támogatásával egy erdélyi, ortodoxiából kálvinizmusra tért lelkész fordította le először a Heidelbergi Kátét, Otveatǔnicǔ, cartea ce să chǐamâ Catekizmusǔ címmel.
Mihai siet bevallani, hogy az egyháztörténet nem erős oldala. Én viszont újabb lappal állok elő: megemlítem, hogy az is a javára írandó, hogy Kálvin jogfilozófiájával is foglalkozott. Siet megerősíteni, valóban így volt: tavaly Hermán János kérte fel Nagyváradról egy nemzetközi Kálvin-szimpózium alkalmával, hogy erről a témáról prezentáljon egy dolgozatot, amely azóta meg is jelent egy gyűjteményes kötetben, francia nyelven, Kálvin, a jogász címmel. „A zseniális reformátor igen felkészült jogász volt. Számos általa felvetett teológiai kérdés könnyebben értelmezhető Kálvin jogi képzettségének figyelembe vételével.”
Levélváltásunk vége felé tartogatok egy „riportba illő poént”: Nagy Endre elmondása szerint, felkérésére – hogy egy-egy hétvégén minél több szórványába eljuthasson – Mihai elvállalta havonta egyszeri helyettesítését. „Az istentisztelet liturgiai részét magyar nyelven tartja – ugyanis leírtam neki fonetikusan a szertartás-szövegeket –, Isten igéjét pedig románul hirdeti. Mihai Androne nem csupán jó prédikátor, hanem a kálvinista hitelvek »megbízható« terjesztője, elvégre – mint köztudott – már »konfirmandus korában« lefordította román nyelvre a Heidelbergi Káté teljes szövegét.” „Természetesen elvállaltam – válaszolja Mihai –, bár ez nemcsak nekem, hanem a gyülekezetnek is merőben újat jelentett. Örömömre szolgál Nagy Endre lelkipásztor barátsága, igyekszem nem okozni csalódást számára. Bevallom: szeretek prédikálni. Az igehirdetésre készülve mindig újabb és újabb dolgokat fedezek fel, olyanokat, amelyekre azelőtt nem is gondoltam. Én vagyok a magam első számú kritikusa…”
Végig ott motoszkál bennem a kérdés: maga az ortodox egyház, no és az egyetemi kollégái hogyan fogadták Mihai Andone „eretnekké” válását?
Válasza egyszerű és tárgyilagos: „Nem »exkommunikáltak«, mint ahogy a római katolikus egyház tette annak idején Lutherrel, de minden kapcsolatom megszűnt az ortodox egyház hivatalosságaival. Nem létezik közöttünk semmiféle »ökumenikus együttműködés«. Jelenleg a galaci egyetemen tanítok antropológiát, nevelésfilozófiát és etikát. Ami a kollégáimat illeti:
kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymás felekezeti identitását.
Egyébként nem vagyok a galaci magyar református gyülekezet egyetlen »kisebbségi tagja«. Édesanyám is áttért, és meggyőződésem, hogy további áttérések remélhetőek. Ismerek jó néhány neoprotestáns románt, főleg fiatalokat, akik közelednek a kálvini tanokhoz, egyre többen érdeklődnek a protestáns teológia iránt.”
erdelyiriport.ro

Könyvtáravató és huszárzászló-szentelés (Kézdialmási falunap)
Könyvtáravató és huszárzászló-szentelés jelentette a vasárnap kilencedik alkalommal megtartott kézdialmási falunap két kiemelkedő eseményét.
A tizenegy éve önállósult község vezetőségének régi álma teljesült – mondotta Molnár István polgármester az avatóünnepségen –, hiszen már rég szerették volna, hogy e kis közösségnek is legyen saját könyvtára. A művelődési otthon épületében található egykori községi könyvtár állományát nagyon megrongált állapotban vették át, az elévült és egérrágta kötetek kiselejtezése után alig 170 román nyelvű könyv maradt. Gyergyai Imre volt alpolgármesternek köszönhetően jelentős könyvadományt kaptak Hatos Páltól, a Balassi Intézet volt főigazgatójától, gyermekkori barátjától, aki évekkel ezelőtt Kézdialmáson és Csomortánban is megfordult. A Balassi Intézet által adományozott 2479 kötet tavaly érkezett meg, közötte 2070 magyar nyelvű könyv. A leltározást és szakszerű elrendezést két középiskolás, Tamás Andrea és Székely Rebeka végezte. Az új könyvtár széles sávú internetkapcsolattal is rendelkezik, valamint polcokat is vásároltak további ezer könyv számára. Az elöljáró arról is beszámolt: könyvtár ugyan van, de könyvtárosost nem tudnak alkalmazni, nincs rá pénz. Egyelőre a teljes címlistát közzéteszik a köz­ség honlapján (kezdialmas.ro), és ha valaki kölcsönözni óhajt, órarend alapján a községházáról átjön valaki, és kiszolgálja. Délután a művelődési otthon hátsó udvarán tartották meg a Felső-Háromszéken újdonságnak számító zászlószentelési ünnepséget, melyen a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület kézdiszéki bandériuma, valamint a Szegedi III. Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesület tagjai vettek részt. Vass László szegedi hagyományőrző ezredes vezényelte le az ünnepséget, majd rendhagyó történelemórát tartott a harci honvédzászlókról. Mint magyarázta, a 19. században a zászló mindig az első vonalban volt az ütközetben, innen lehetett tudni, hol a parancsnok. Ő ugyanis a lobogó környékéről vezényelte a huszárokat trombitával, a gyalogosokat pedig dobbal. A zászló védelme minden katona legszentebb kötelezettsége volt, a zászlótartó katonát különítmény védte, mert ha a lobogó hadizsák­mánnyá vált, az ezredet feloszlatták, a katonákat – akiket bajtársaik mint veszteseket, lenéztek – szétosztották más alakulatokhoz. Két egyforma zászló nem volt, mindeniket kézzel festették, és egy-egy módosabb hölgy ajándékozta, a zászlóanya, aki általában szalagokat is kötött rá – mondta Vass László.
Kádár László hagyományőrző őrnagy elmondta: nagy öröm számukra, hogy sor kerülhetett a mintegy két éve tevékenykedő kézdiszéki csapat zászlajának megszentelésére. A zászlószentelés első mozzanataként a polgármester, az ezredes, a csapatok parancsnokai és a plébános beverte a zászlószegeket a tartórúdba. Ezt követően Kopácsi Ferenc római katolikus plébános megszentelte, majd Ugron Attiláné Fejér Orsolya zászlóanya szalagot kötött a harci lobogóra. A ceremónia végén, annak egyik legszebb mozzanataként a régi zászlók maguk közé fogadták az új lobogót.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az összefogás remekműve
Kápolna Székelyvécke fölött
Vannak helyszínek, ahol az ott élők maradandót alkotnak, legyen az épület, szobor, ipari létesítmény, bármi. Ezek különösen fontosak számunkra olyan helyen, ahol mindegyre erősítenünk kell identitásunkat. A kisebbségi létmindennapos küzdelmében kellenek a fogódzók, azok a kis szigetek, ahol egy kicsit megállíthatjuk az idő kerekét. Székelyvécke jó ideje egy ilyen időkapszula. Alig 10 kilométerre a Marosvásárhelyről Szovátára vezető főúttól, a Kis- Küküllő meredek domboldalai közé ágyazva még őrzi azt a varázslatot, amely a múltra emlékeztet, de úgy, hogy lépést tart a jelennel is.
Néhány éve Fekete Pálnak, a polgármesternek az az ötlete támadt, hogy meg kellene menteni a régi házakat. S lépett. Felvásárolt a XIX. század végén felhúzott, gyönyörű homlokzatú, rusztikus épületeket, és lassan takaros vendégházakká alakította. Aztán jöttek a vendégek, többnyire Magyarországról, a testvértelepülésekről és nem csak. Eljutott ide a jó minőségű aszfaltút is, sőt, ma már a kis utcákba is aszfaltút és járda vezet. Rendezett a templom körüli szakrális és profán tér is. Aztán két évvel ezelőtt jött az újabb ötlet: megmenteni néhány székely kaput és egy kis művészi fantáziával más rendeltetést adni nekik. Így született meg a székely kálvária ötlete, amelyet a faluközpontból a legjobban látható domboldalra állítottak fel. Magánszemélyek, intézmények támogatásával, 2014 augusztusában a falunapok alkalmából avatták fel. Akkor a "keresztút" egy kilátóhoz vezetett, amely mögé egy igen érdekes kereszt is került. Állítólag a kilátó avatásakor rakott tábortűzből hirtelen kereszt formájú lángok csaptak fel, s ennek az "isteni jelnek" a helyére került a kereszt. Nem kellett sokat gondolkodni, álmodozni arról, hogy ha már van egy ilyen különleges hely, akkor a vallásos és világi zárandokok ne egy kilátó árnyékában pihenjenek, hanem alkalmuk legyen imádkozni is. "Két évig lappangott az ötlet" – mondja Fekete Pál, majd hozzáfogott a kivitelezéshez.
- Belétettem anyait-apait és anyagit – folytatja. Magánszemélyek, intézmények, barátok adományoztak, ki pénzt, ki imádságot, építőanyagot, munkaerőt. "Nem kértem senkitől semmit, aki adott, megköszöntem szépen, elfogadtam. Mindenkinek a neve felkerül majd egy szépen festett táblára a kápolna bejáratához. Ez az összefogás gyümölcse. Mindenhol beszélünk róla, nálunk megvalósult, ami lélekmelegítő, a mi dolgunk az, hogy a jelenben elvégezzük azt, ami a közösség javára van. Hogy mit hoz a jövő? Nem tudom. A kápolnát úgy húztuk fel, hogy nem voltak álmatlan éjszakáim, nem zaklatott a finánc vagy a DNA. S azt is tudom, hogy lesz folytatás, mert ha az emberek látják, hogy tiszta szívvel és lélekkel teszel valamit, melléd állnak. Nem sokan, csak annyian, amennyi kell! – mondja a képzőművész polgármester.
A keresztút és a kápolna valóban képzőművészeti alkotás. A harangtorony alatti bejáraton nincs ajtó, hiszen az Isten háza mindenki számára nyitva kell hogy legyen. Az "oltár" egy óriási kőtömb, amely egy farönkön áll, padlózata, a padok rusztikusak, mintha több száz éve készültek volna. A vitrálisok a véckei "kereszttüzet", a csíksomlyói Szűzanyát, az Úr Jézus Krisztust ábrázolják, a beszűrődő napfény játszadozik a padlón és a patyolatfehér falakon, amelyekből egyszerű kövek állnak ki, ahova égő gyertyát lehet állítani lélektisztulásra. A falon óriási rózsafüzér és fakereszt, a kegytárgyak egyszerűek és célszerűek. Mi több, a kápolna ökumenikus jellegét hangsúlyozva ortodox ikon is helyet kapott az egyik falon. Az egyik külső falán csodálatos kovácsoltvas feszület, vele szemben egy kőbe vésett Jézus-fej, amely inkább ősatyáink ábrázolására emlékeztet, talán nem véletlenül... A kápolna mögött áll a csodálatos tűznek emléket állító kereszt és egy asztal padokkal. Innen a kilátóhoz lehet sétálni, ahonnan rálátni a kápolnára, a falura és a környékbeli dombokra. A hely igazi oázisa a léleknek.
A falunapokon, pénteken a helyi kultúrotthonban borbemutató és árverés is volt. A befolyó összeget ugyancsak a templom építési költségeinek a fedezésére szánták.
Szombaton igazi családias hangulatú ünnep volt, ahol a labdarúgópályán 14 üstben főzték a gulyást a különböző baráti társaságokból verbuválódott csapatok, majd a színpadon a Vécke községbeli, kisebbekből álló Tavaszi Kikerics és a nagyobbakból összeállt Borozda együttes (vezetőjük Ceclan Sándor és felesége, Andrea), majd a szépkorúak kórusa mutatta be műsorát, végül pedig a felvidéki Pósfalva község hasonló nevű népi zenekara lépett fel, énekelt Halász Réka Budapestről. Aztán volt tábortűz és hajnalig tartó mulatság.
Az új kápolnát az idei falunapok keretében szentelte fel Potyó Ferenc római katolikus érseki helynök több száz zarándok jelenlétében. Szép időben fehér tornya átkacsint a Bekecsen levő kápolnának.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Zajlik a 20. Minimum Party alkotótábor
Már hét napja zajlik a 20. Minimum Party alkotótábor és szakmai fórum Kászonaltíz mellett, a Tiszás-patak torkolatánál. A késő délutánonként és esténként sorra kerülő szakmai fórum előadásai, illetve a nap többi részében működő tíz alkotóműhely a memória fogalmát próbálja körüljárni, annak okán, hogy immár 20. alkalommal szerveződik ez az alkotótábor. A táborban azonban a memóriát a bizonytalan oldaláról vizsgálják, arra kerül a hangsúly, hogy mennyire alakítjuk át az emlékeinket az idő teltével. Mire emlékezünk másként, mint a többiek, mit felejtünk el, milyen részletek esnek ki a képből, illetve mi kap túl nagy hangsúlyt, vagy éppenséggel mi van akkor, amikor valójában meg sem történt dolgokra emlékezünk.
A július 29. és augusztus 9. között zajló alkotótábor műhelyvezetői az érkezési napot követően, július 30-án reggel ismertették a tábori résztvevőkkel, hogy miképpen, miből és mit alkotnának a csoportmunka során. Az előző évi alkotótáborokban az építészműhely résztvevői által kialakított hangulatos tábortűz körül helyet foglalók nagy része ezen a műhelybemutatón dönti el, melyik alkotóműhelyben szeretne munkálkodni.
Pálfalusi Zsolt budapesti filozófus, esztéta, aki 2002 óta jár a Minimum Partyra, a filozófiaműhely felvezetőjében többek között arra is kitért, hogy Sigmund Freud miképpen fejti ki A hisztéria c. művében, hogy mi az, amire valaki hajlandó, és mi az, amire nem hajlandó emlékezni. A filozófiaműhelyben tehát a memória fogalma egy kritikusabb megközelítésben nyer fényt. Az íróműhelyben a Minimum Partyn első alkalommal részt vevő Lövétei Lázár László költő és szerkesztő irányításával az irodalomtörténet memoárjainak különféle olvasatait vizsgálják meg, és ezek mentén írják meg várhatóan tábori emlékeiket. A vizuális művészeti műhely Szigeti Gábor Csongor budapesti/csíkszeredai képzőművész, előadótanár és kurátor irányításával a környék bejárásával indult. A műhelyben részt vevők elkezdték megkeresni azokat a helyeket, amelyek valamilyen módon valamire emlékeztetnek, próbálták megtalálni azokat a szálakat, amelyek az adott helyhez, természeti környezethez kapcsolódnak, fotókkal és videókkal dokumentálják, majd létrehozzák ezek rekonstrukcióit, és azokat elhelyezik egy virtuális múzeumban, egy on-line is működő adatbázisban. A zeneműhely idén Miquèu Montanaro okcitán muzsikus irányításával indult, a köré csoportosuló résztvevők megkeresik a tábor helyszínének jellegzetes hangjait – az erdő, a patak, a tücsökciripelés stb. hangjait –, és a különféle zajokból megpróbálnak zenét létrehozni úgy, hogy azt kiegészítik saját hangjukkal és hangszereik hangjával. A fotóműhely Kónya István kolozsvári származású budapesti fotográfus irányításával szintén a memória témakörére épít azáltal, hogy a fénykép visszahozza az emlékeket. A táborban celluloidfilmre dolgoznak, majd különféle előhívási technikákkal kísérletezve manipulálják az eredményt. A mozgásszínházműhely Kocsis Andrea és Lukács Ádám miskolci táncosok irányításával a test emlékezetét helyezi előtérbe: kérdések és válaszok, oltás és kapcsolás, villanások és megvilágítások, vonalak, dinamika, könnyedség, zeneiség, mozdulatok szabadsága, a testek közt áramló hullámok, amint benépesítik az ürességet – mindezek kapcsán a test nem hazudik…, emlékszik. A filmes műhely résztvevői egyrészt vállalják Schneider Tibor kolozsvári rendező és operatőr irányításával, hogy dokumentálják az egész tábort, a többi műhelyben zajló munkát, másrészt a memória tematika kapcsán írják meg forgatókönyveiket Fogarasi Gergely budapesti filmes alkotóművész segítségével. Leforgatandó filmjeikhez kiindulópontul használják az emlékezés nagymestere, Krúdy novelláit, valamint a digitális memóriát, illetve az emlékek és az álmok lehetséges változatait. Idén is van kísérleti színház műhely a kolozsvári/miskolci Szabó Attila rendezővel, aki naponta létrehozott vicces és öntörvényű produkcióiba bárkit, adott esetben az egész tábort is bevonja. Az építészműhely Márton Ildikó csíkszeredai építész irányításával egy adott kor gondolkodását térré formáló műemlékek felől közelíti meg a tábori tematikát, és a természeti környezetben megépítendő munkáik létrehozása során azt is megvizsgálják, mi az a plusz, ami az építészeti konstrukcióhoz kapcsolódik. E felsorolásból, illetve a mindenkori Minimum Partykból nem maradhat ki a kézművesműhely sem, amelyet idén a csíkszeredai Lázár Mónika vezet, aki a füvek emlékezetét eleveníti fel a növényfestési folyamatban, előcsalogatva mindazt, ami a vadon élő növények levelei és virágai memóriájából előhívható. A fent felsorakoztatott tíz alkotóműhelyben általában 8-12 amatőr avagy profi alkotó vesz részt, a szakmában elismert műhelyvezetők mellett. Az ő, illetve a műhelyek közti együttműködés eredményeit a tábor utolsó napjain mutatják majd be.
A táborban működő szakmai fórum előadói: Fekete Zsolt, Kádár Elemér, Kónya István, Mester Béla, Miquèu Montanaro, Pálfalusi Zsolt, Szigeti Gábor Csongor és mások, akik vetítéssel egybekötött előadásaikon saját munkáikat, illetve a tábori tematika valamely művészeti ághoz kötődő megközelítését mutatják be, majd vitatják meg a szakmai fórumon részt vevő táborlakókkal.
A huszadik alkotótábor támogatói: a román kormány Etnikumközi Kapcsolatok Főosztálya (DRI), Nemzeti Kulturális Alapprogram (Budapest), Bethlen Gábor Alap (Budapest), a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a Communitas Alapítvány (Kolozsvár).
(Partnerek: Kászonaltíz Polgármesteri Hivatala, Kazun Kulturális Egyesület, Dr. Lukács Mihály Általános Iskola.)
Népújság (Marosvásárhely)

Megáldották a felújított máriaradnai bazilikát
A vallási és nemzetiségi egyetértés ünnepe
Amint azt előre jeleztük, tegnap nagyszabású ünnepségen, pontifikációs szentmisén áldották meg a felújított máriaradnai bazilikát és rendházat, illetve felavatták a térség legnagyobb egyházi múzeumát.
A kegytemplomban megtartott szertartáson a közel 100 pap és az általuk megívott 3-3 hívő, számos püspök és érsek, a meghívott világi elöljárók, illetve a sajtó képviselői voltak jelen, a hívek nagy tömege az eseményeket hatalmas kivetítőn a bazilika előtti téren követhette.
A templomban egybegyűlteket excellenciás Roos Márton megyés püspök köszöntötte, előbb németül, kiemelve: a mai napon a régióban élő hívek tekintete Máriaradna felé fordul, ahol mindnyájunk édesanyja, a Szűzanya több mint 300 éve gyűjti egybe a nagyvilágban szétszóródott gyermekeit. Nagy csodának számított, hogy 1767 pünkösdjén itt német, magyar, román, horvát, bolgár és örmény nyelven tartottak szentmisét az egybegyűlt híveknek. Mindnyájan innen merítettek további erőt, kitartást és bátorítást az élet megpróbáltatásaihoz. E testvéri egyetértésnek meg kell maradnia a jövőben is. Ezt erősítette meg II. János-Pál pápa, amikor 1992. augusztus 28-án a kegytemplomot Bazilika Minor rangra emelte. Ezt tovább erősítette szentatyánk, Ferenc Pápa is, amikor a hozzá küldött kérésünkre különleges megbízottként, Őeminenciája Joachim Meisner bíborost, kölni nyugalmazott érseket nevezte ki a mai ünnepség levezetésére. Eminenciás úrnak szívből köszönjük, amiért elfogadta a szentatya megbízatását, Isten hozta Máriaradnára. Ugyancsak nagy szeretettel üdvözölte a Németországból érkezett püspököket és főpapokat. Magyarul elmondott köszöntőjében köszöntötte a Magyarországról érkezett excellenciás püspök, illetve érsek urakat és paptestvéreket. Mindenekelőtt dr. Bábel Balázs kalocsai érseket és mitropolitát. Különös tisztelettel köszöntötte a szeged-csanádi, valamint a szabadkai püspök atyákat, a szatmári egyházmegye főpásztorát, továbbá dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érseket, a Szerbiából érkezett érsek és püspök urakat, a két testvér egyházmegyéből, a szeged-csanádi, valamint a nagybecskereki egyházmegyéből érkezett főpásztorokat, paptestvéreket és zarándokokat. Nagy tisztelettel köszöntötte Soltész Miklóst, a magyar kormány egyház-, nemzetiségi és társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkárát. A megyés püspök románul elmondott köszöntőjében a szertartás fontosságának a kiemelését követően köszöntötte a megjelent görög katolikus és római katolikus püspököket, élükön Excellenciás Ioan Robu bukaresti érsekkel, SFR Francisco-Javier Lozano bukaresti nunciust, a jelen lévő ortodox püspököket, köztük dr. Timotei Seviciu aradi püspököt, a szerb ortodox egyház temesvári püspökét, a Román Államelnöki Hivatal titkárát. Köszönetet mondott mindazoknak, akik közreműködtek az Európai Uniós, illetve a németországi püspökségek támogatásával megvalósult felújítási projektben. A munkálatok előrehaladott állapotban vannak, de még nincsenek teljesen befejezve, azokat sürgősen be kell fejezni. Végszavában, nemzetiségtől függetlenül, köszöntötte az összes zarándokot, valamint a rádióhallgatókat és a tévénézőket, akik bekapcsolódhattak az ünnepélyes szertartásba.
Pontifikációs szentmise
A továbbiakban németül, románul és magyarul Excellenciás Böcskei László nagyváradi püspök olvasta fel a Szentatya megbízó levelét Őexcellenciája Joachim Meisner bíboroshoz, a máriaradnai ünnepség levezetésére.
A főcelebráns németül elmondott szentbeszédében az imádság és lelki feltöltődést jelentő máriaradnai kegyhely fontosságát ecsetelte, ahol a Szűzanya várja az imádságban segítséget kérő gyermekeit. Ebben az országban a kommunizmus idején az egyházakat különös módon üldözték, Máriaradna azonban akkor is sziget volt az ateizmus és a leértékelődés tengerében. Mert a hit általában a fény és a jövőkép keveredése. Mária és József is hittek abban, hogy a jeruzsálemi forgatagban háromnapi keresés után is megtalálják a gyermeküket, Jézust, aki a templomban volt. Ezért találkozunk mi is immár 300 éve Mária templomában.
Államfői üzenet
Ezt követően a Román Államelnöki Hivatal megbízottja, Sergiu Nostor olvasta fel Klaus Iohannis államfőnek az ünnepség résztvevőihez intézett üzenetét, amiben az államfő örömének adott hangot, amiért a sok nemzetiséget krisztusi szeretetben egyesítő katolikus egyház egyik fontos zarándokhelye Európai Uniós támogatással, a román állam tevékeny közreműködésével megújulhatott. Abban a reményében zárta levelét, hogy a megújult kegyhely még jobban elmélyíti a nemzetek közötti megbékélést és barátságot. Ezt kiválóan példázta a tény, hogy a több nemzetiségű, illetve vallású egyházi méltóságok mellett, a szertartáson politikusok is részt vettek, köztük Victor Opsachi vallásügyi államtitkár, Király András oktatásügyi államtitkár, Bognár Levente aradi alpolgármester, Arad megye prefeketusa, Cosmin Pribac Florentina Horgea alprefektus társaságában, Dorel Căprar, az SZDP aradi elnöke, illetve Cziszter Kálmán aradi tanácsos. Temes megyéből Molnár Zsolt parlamenti képviselő társaságában Halász Ferenc RMDSZ-megyei elnök, Marossy Zoltán alprefektus, dr. Nicolae Robu Temesvár polgármestere és Mitu Bojin, a Temes Megyei Tanács elnöke volt jelen.
Áldási szertartások
A szertartás során a szentírásból magyarul Molnár Zsolt parlamenti képviselő olvasott fel, a temesvári székesegyház kórusa, Kindl Walter karnagy vezényletével, Franz Metz orgonaművész közreműködésével az egyházi zene gyöngyszemeit megszólaltatva, nagyban emelte a szertartás ünnepélyességét. A szertartás során Őexellenciája Joachim Meisner élen járt az áldoztatásban, de utána, a bazilika előtti teraszon is ő mondott fohászt a felújításért, majd megszentelte, tömjénfüsttel illette az épületet, valamint a nagyszámú hívet. A tömeg ezt követően átvonult a volt rendház felújított épületének az udvarára, ahol megismételték a kegytemplom előtti megáldási szertartást. A volt rendházba 3 emeleten berendezett, a régió legnagyobb egyházi múzeuma is tegnap nyitotta meg kapuit. A tegnapi, máriaradnai bensőséges ünnepség a különböző felekezetű, nemzetiségű és politikai nézetű emberek közötti egyetértés emlékezetes napja is volt, aminek az eszméje bárcsak hosszú életű lenne.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

IX. Kisjenői Városnapok
Sok népzene és -tánc, vidámság
Szombaton és vasárnap a Kisjenői Polgármesteri Hivatal és Kisjenő Város Tanácsa megszervezte a hagyományos, ezúttal a IX. Városnapokat. A program szombaton 11 órától a városháza dísztermében Gheorghe Burdan polgármester köszöntőjével, illetve azzal a kérésével indult, hogy a résztvevők egyperces felállással emlékezzenek meg a város jótevőjéről, a Maschio Gaspardo Mezőgazdasági Gépgyárnak a közelmúltban elhunyt tulajdonosáról, Egidio Maschióról. Ezt követően bemutatta az ülés prezídiumában helyet foglaló Florentina Horgea alprefektust, prof. dr. Aurel Ardeleant, a Vasile Goldiş Nyugati Egyetem elnökét, Paolo Maurizio Rocchit, a Maschio Gaspardo kereskedelmi igazgatóját, Dorel Căprar parlamenti képviselőt, az SZDP aradi elnökét, Kalcsó Istvánné kétegyházi polgármestert, Ioan Tripa kisjenői alpolgármestert, Király András oktatási államtitkárt, Florina Matiuţ jogtanácsost, Kovács Sándor csanádpalotai polgármestert és prof. dr. Eugen Gagea városi tanácsost.
A kisjenői politika a nyerő
A polgármester ünnepi beszédében előrebocsátotta: attól függetlenül, hogy milyen párthoz tartozik, a kisjenői politikát érvényesíti, ami azt jelenti, mindent a város polgárai életminőségének a javításáért tesz. Az elmúlt héten adták használatba a Kisjenő–Nadab közötti Mária királynő kerékpárutat; kézzelfogható ígéretet kapott az illetékesektől, hogy az év másodig felében elkezdődik a város körgyűrűjének a megépítéséhez szükséges tanulmányterv elkészítése; ugyanakkor hozzáfogtak a város Erdőhegy negyedében a szennyvízlefolyó rendszer megépítéséhez; az ivóvíz nyomásának a stabilizálása érdekében önerőből két, egyenként 100 méter mély, 330 milliméter átmérőjű kutat fúrattak; az ANL-lakások számára 600 ezer lej befektetéssel megépítették a hőközpontot; ugyancsak komoly összegeket fordítottak a város egészségügyi központja udvarának, Erdőhegy utcáinak a rendbetételére; a város négy bejáratát térfigyelő kamerákkal látták el; az oktatási intézmények épületeit korszerűsítették. A Kisjenőn végrehajtott korszerűsítési munkálatok, fejlesztések kivitelezéséért köszönet jár az itt megtelepedett vállalatoknak, amelyek nagyban hozzájárulnak a város bevételeinek a növeléséhez. Zárszavában a Kisjenői Városnapok alkalmából minden vendégnek, résztvevőnek és helybeli polgárnak jó egészséget, kellemes időtöltést, jó szórakozást kívánt. Végszóként még bejelentette: egy törökországi befektető Kisjenő határában mélyfuratokat kíván végeztetni hévízfürdő, illetve üdülőközpont kiépítése céljából.
A hangulat feldobására Ioan Selesi humorista frakkban, cilinderben mondott tréfás történeteket. A polgármester által felkínált hozzászólási lehetőséggel, a prezídiumban ülők Ioan Tripa alpolgármester és Florentina Matiuţ jogtanácsos kivételével, mindnyájan éltek, örömüknek adva hangot, amiért részt vehetnek a rendezvénysorozaton. Király András államtitkár magyarul is köszöntötte az egybegyűlteket, a két magyarországi polgármester mondanivalóját tolmács fordította románra, míg prof. dr. Aurel Ardelean köszöntője végén, a Vasile Goldiş Nyugati Egyetem részéről Kiválósági Díjat és emlékplakettet nyújtott át Gheorghe Burdan polgármesternek, a városfejlesztés terén elért eredményeinek az elismeréseként. A közönség soraiból a Kisjenői Nyugdíjasklub elnöknője, Georgeta Csáky mondott köszönetet Gheorghe Burdan polgármesternek, amiért a szívén viseli a város nyugdíjasainak a sorsát. Az ünnepi ülést követően mindnyájan a főutcára vonultak, ahol villogó lámpájú rendőrautó felvezetésével, a Sunetul Aradului fúvószenekarral az élen, népviseletbe öltözött fiatalok, mesefigurák, gólyalábakon járó szellemek vonultak a lovas szekerek és a lovasok előtt. A városháza elé érve, a fúvószenekar tust játszott az elöljárók tiszteletére, majd tovább vonultak Erdőhegy irányába. Az ünnepélyes megnyitó vendégeinek tiszteletére Gheorghe Burdan polgármester ebédet adott a Mihai Veliciu Elméleti Líceum étkezdéjében.
Szórakoztató programok
13 órától a Sunetul Aradului fúvószenekar térzenét adott a központi parkban. A városi stadionban 16.30 órától a szatmári, valamint a vajdasági fúvószenekarok térzenéjére került sor, majd az aradi veteránok néptánccsoportja járt alföldi román táncokat. A kétegyházi Kaláris néptánccsoport 3 párja kétegyházi, nyírségi, nadabi román, illetve rábaközi táncokat adott elő a gyülekező magyar közönség tapsa közepette. Valamivel 18 óra után a csanádpalotai néptánccsoport szatmári verbunkos, kalotaszegi, illetve győrteleki táncokat mutatott be, mutatósan kidolgozott koreográfiára. Utánuk Aron Nicula román népdalai, a Junii Şimandului román néptáncai, Vasile Iova és Ghiţa Baciu román népdalai, illetve a kerülősi Moştenitorii néptánccsoport fellépése következett. Ezt követően Gina Rus és Adelina Talpoş román népdalai, a Zestrea Buduresei néptánccsoport fellépése, Ştefan Muntenaş román népdalai, Ioan Selesi vidám műsora, Simona Boncuţ és Nicu Vesa népdalai következtek. 22.30 órától a Mini Step, a Step Experience, a Happy Dance Crew és a Chiqui Dance moderntánc-csoportok fellépései színesítették a programot, késő este Alina Eremia koncertje zárta a napot.
Vasárnap 14 órától indult a szórakoztatópark a stadionban; 17 órától a Floarea Crişului néptánccsoport lépett fel, Florin Cociomag és Oana Miron népdalokat énekelt, fellépett a Rapsozii Zărandului népi zenekar, amely Petrică Paşca, Cornelia Căprariu, Tiberiu Crişan és Malvina Nagy énekeseket kísérte. Utána Aurel Vlaicu Turcas népdalai, Simona Costin, Ionuţ Mateş és Cornel de la Chişcău népdalai, a máramarosi Transilvania néptánccsoport fellépése, a General Music zenekar koncertje következett. 23 órától tűzijáték, majd Antonia koncertje zárta a Kisjenői Városnapok idei rendezvénysorozatát.
Mindkét nap, a stadionban felállított hatalmas csúszda, a körhinta, illetve más játszószerek szórakoztatták a gyermekeket, a sörsátrak alatt, a büféknél mindenfajta itallal és étellel szolgálták a vendégeket, akik nem sokat kérették magukat, ettek-ittak, jól mulattak.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Teljes alakos festmény Bethlen Gáborról
Fejedelmi portré a Veresbástyában
Új képzőművészeti alkotással gazdagodott tegnaptól a marosillyei Veresbástya állandó kiállítása. A teremben, melyben a szájhagyomány szerint Bethlen Gábor meglátta a napvilágot, a fejedelem egész alakos képe várja immár a látogatókat. – Ez egy egészen különleges kép, hiszen Bethlen Gáborról sem a maga korában, sem később nem készült egész alakos ábrázolás. Ezt a képet 2013-ban festette meg Székely Beáta, erdélyi származású, a Budapesti Képzőművészeti Egyetemen végzett fiatal alkotó. A korabeli dokumentumok alapján, tudományos és művészeti igényességgel megalkotott kép eredetileg a Magyar Nemzeti Múzeum által 2013-ban megrendezett A kód: Bethlen 1613 című kiállításra készült. A rangos magyar intézmény ugyanis a nagy erdélyi fejedelem megválasztásának 400. évfordulója alkalmából időszakos kiállítással hajtott főt Erdély Aranykorának megteremtője előtt. A kép számos korabeli emléktárgy társaságában került bemutatásra, azt követően viszont időszakos tárlat lévén, raktárba helyezték – mesélte a teljes alakos fejedelmi portré korábbi történetét Varga Csaba, a marosillyei Bethlen-ház vezetője. Elmondta továbbá, a Veresbástya tulajdonosaként a Dévai Szent Ferenc Alapítvány évek óta jó kapcsolatot ápol a Magyar Nemzeti Múzeummal, és ennek nyomán számos együttműködésre volt már példa. Ezúttal Csorba László, az intézmény főigazgatója ajánlotta fel az alapítványnak, egyelőre 5 éves megőrzésre a teljes alakos Bethlen-ábrázolást. A kép a hétvégén érkezett meg Marosillyére, és tegnaptól már megtekinthető a kandallós-teremben.
Varga Csaba elmondása szerint az idei nyáron már több mint 2000 turista kereste fel az illyei Veresbástyát. – A legtöbb érdeklődő természetesen Magyarországról érkezik, köztük igen sok a Határtalanul program keretében kiránduló diákcsoport. De vannak erdélyi, sőt román látogatóink is, illetve néhány távolabbról érkező átutazó is megáll a műemléképületnél. Reményeink szerint a Bethlen Gáborról készült portré kiállítása tovább növeli a fejedelmi szülőház iránt érdeklődők számát – fogalmazott Varga Csaba.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Jót és rosszat is mondanak az „elmondatlanról”
Jövőre is megrendezik a hatalmas fesztivált
Véget ért az Untold, vagyis az Elmondatlan néven zajlott négynapos kolozsvári megafesztivál, amely az electro-dance-music legnagyobb sztárjait hozta el Kolozsvárra, és amely ennélfogva hatalmas embertömegeket vonzott és mozgatott meg – másfelől pedig, elsősorban a helyi lakosokban, ellenérzéseket is keltett a zajártalom, a forgalmi korlátozások, közterületlezárások miatt.
A fesztivál zárultával eljött a kiértékelések ideje – Emil Boc polgármester a világhírű lemezlovas, David Guetta fellépését követően közzétett Facebook-bejegyzésében úgy vélte, a város büszke lehet arra, hogy az Untold által felkerült a fesztiválok világtérképére, és többmillió ember beszél majd Kolozsvárról. Boc maga is sajnálattal könyvelte el, hogy a rendezvénysorozat lezárult, továbbá elnézést kért a kolozsváriaktól a fesztivállal járó kellemetlenségek miatt. Ugyanakkor sejtetni engedte, hogy a fesztivál jövőre újabb kiadással jelentkezik.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

A Doktor úr elment
Brendus Gyulát (Gyuszit – ahogy mi mondtuk, vagy a Doktor urat – ahogy betegei szólították) 1992-től ismertem közelebbről. Akkor már végéhez közeledett kétéves parlamenti mandátuma. A Fehér megyei RMDSZ-nél komolyan odafigyeltek véleményére anélkül, hogy azt bárkire is ráerőltette volna.
Pragmatikus ember volt, mégis elvszerűen ítélte meg az eseményeket. Nem tartozott egyik szekértáborhoz sem. A politikában ez semmiképpen sem díjazzák. Független volt, nem megélhetési politikus. Igazi polgár. A magyar érdekek rendületlen képviselője. Véleményét minden körülmények között vállalta. Hitt, ahogy ő mondta, az erdélyi magyar nemzeti közösség autonómiájában és annak realitásában. Kisebb közösségében, a szórványban, a magyarság vállalását szorgalmazta. Ezt a léthelyzetet nem konjunktúrának, hanem sorsszerűségnek tartotta. Az országos érdekképviseletben a széthúzás helyett az összefogás, az egységes fellépés híve volt.
Rácz Levente, a Fehér megyei RMDSZ egykori elnöke
Szabadság (Kolozsvár)

MADISZ úszótábor Szentegyházán: oktatás mellett csapatépítő játékok és csillagles
A Medgyesi MADISZ (a MIÉRT tagszervezete) a Kisebbségek Európája projekt keretén belül 2015. július 26. és augusztus 1. között szervezte meg az V. Úszótábort. A szentegyházi eseményen Szeben megyéből – Medgyes, Nagyszeben, Erzsébetváros, Szentágota, Kiskapus, Mihályfalva, Berethalom, Küküllőalmás – valamint Hargita és Kovászna megyéből összesen 72 fiatal vett részt.
Idén a szervezők számos meglepetéssel készültek, hiszen a napi úszásoktatás mellett – ahol a táborozók úszni tanultak vagy az úszástechnikájukat fejleszthették –, csapatépítő játékokon vettek részt. Mindezek mellett délutánonként előadások és sokféle tevékenység zajlott.
Első este megadott címek alapján állítottak össze és adtak elő különféle történeteket a fiatalok. Hétfőn délután közösen állítottak fel egy jurtát, közben legendákat és meséket hallgattak, majd az íjászatot is kipróbálták. Kedden délután egy igazán érdekes előadást hallgattak meg: Cseh Gyopárka a csillagászatról és a csillagokról beszélt a résztvevőknek. Este pedig népzenére táncoltak a táborlakók. A szerda délután a bűvészkedésről szólt: Varga Attila számos trükköt mutatott be a résztvevőknek, akik nagyon figyelmesen követték az előadó mozdulatait. Ahogy az első csillag és a Hold megjelent, rögvest távcsőbe kukkantottak a táborozók – az est további része a csillagok nézésével telt.
Szabadság (Kolozsvár)

Szoborvita Marosvásárhelyen
Újabb szoborvita körvonalazódik Marosvásárhelyen: az önkormányzat legutóbbi, csütörtöki ülésén arról döntött, hogy emlékművet állít a magyarellenes tevékenységéről híres Constantin Romanu Vivu 1848-as forradalmárnak. A Dorin Florea polgármester által előterjesztett határozattervezetet az RMDSZ-frakció is megszavazta.
A tervezetből egyébként nem derül ki, hogy milyen műalkotásról van szó, az azonban igen, hogy az alkotást a Constantin Romanu Vivu Kulturális Egyesület adományozná a városnak. Kérésükre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem főépületével szemben lévő parkban állítanák fel az emlékművet, amely közel van a román forradalmárról elnevezett utcához és ahhoz a helyhez is, ahol Vivut meggyilkolták. A tervezet szerint Vivunak már volt egy emlékhelye Marosszentgyörgy és Marosvásárhely határában, azt azonban 1940-ben tönkretették.
Bethlen-szobrot kértek „cserébe”
Soós Zoltán RMDSZ-es önkormányzati képviselő, a Maros Megyei Múzeum igazgatója munkatársunk érdeklődésére elmondta, a csütörtöki ülésen azt kérte, hogy Bethlen Gábornak is állítsanak szobrot, hiszen jövőre lesz a 400. évfordulója annak, hogy a fejedelem szabad királyi város rangot adományozott Marosvásárhelynek. Soós Zoltán úgy tudja, az ülésen nem szavazták meg, hanem elhalasztották a Constantin Romanu Vivu-szoborállításról szóló tervezetet. Peti András alpolgármester viszont arról számolt be, hogy elvi döntés született a szoborállításról, s remélhetőleg vissza fognak térni rá. „Szavaztunk a tervezetről, és elviekben elfogadtuk. Ez azt jelenti, hogy kiegészítéseket kértünk az emlékmű kinézetéről és felállításának pontos helyszínéről. Végleges döntés akkor születik, amikor ezekre a kérdésekre választ kapunk, legalábbis ha a törvényt betartják” – mondta Peti.
Az alpolgármester egyébként a költségvetési bizottság tagjaként azt kérte, hogy mindaddig ne állítsanak fel újabb szobrokat a városban, míg azok az emlékművek nem kerülnek a helyükre, melyekről korábban döntés született. Példaként a Sütő András-szobrot említette. „Tudjuk, hogy nélkülünk is meg tudták volna szavazni ennek a szobornak a felállítását, így próbáltuk a legtöbbet kihozni ebből a voksolásból. Vagyis kértünk kiegészítéseket, kértük a már megszavazott szobrok felállítását és azt, hogy cserébe Bethlen Gábor fejedelemnek is állítsanak emlékművet” – mondta az alpolgármester. Emlékeztetett ugyanakkor, az elmúlt években sikerült egy óriási Decebal-szobor felállítását megakadályozniuk, s a Mihai Eminescu Ifjúsági Ház elé ideiglenesen felállított moldvai írók-költők mellszobrai sem kerültek ki köztérre. Furcsa egybeesés egyébként, hogy pár nappal a tanácsülés előtt Valentin Bretfelean helyi rendőrfőnök egy Vivuról szóló tanulmánykötetet mutatott be, amelynek ő a társszerzője. A román lapok beszámolója szerint már akkor, július elején beharangozta, hogy szobrot vagy emlékművet fognak állítani, „méltó módon tisztelegve a nagy román forradalmár emléke előtt”.
Egyiknek gyilkos, másiknak hős
Barabás Miklós történelemtanár érdeklődésünkre elmondta, Constantin Romanu Vivu – csakúgy, mint Axente Sever, Avram Iancu és mások – az erdélyi román negyvennyolcas forradalmárok közé tartozik. A magyar és román történetírás különböző módon ítéli meg tevékenységüket. Míg a román történetírás szerint az erdélyi románok jogos követelései érdekében harcoltak, 1848 szellemében, addig a magyar történetírás szerint legjobb esetben ellenforradalmárok voltak, hiszen a Habsburgok oldalán léptek fel. A magyar történetírás már a 19. században részletesen feltárta és bemutatta ezen személyiségek részvételét és aktív szerepét az erdélyi polgárháborúban 1848 őszétől 1849 kora tavaszáig. Mint minden etnikai alapú polgárháborúban, sajnos ebben az időszakban is volt népirtás. Erdély történetében ez az időszak az, amikor a magyar lakosság szinte teljesen eltűnt egyes falvakból, városokból, vidékekről, például Magyarigenből, Fehér megyében, amelyik azóta is csak nevében magyar.
A legismertebb azonban Nagyenyed, Zalatna és Abrudbánya magyarságának a pusztulása. „Úgy tűnik, hogy a népirtás gondolata nemcsak Dél-Erdélyben fogalmazódott meg, hanem ezzel a Székelyföld perifériáján is próbálkoztak, értelemszerűen Marosvásárhely környékén. Ennek a történetnek a kulcsszereplője Constantin Romanu Vivu, aki 1848. december 15. után több környékbeli településen – Mezőpanitban, Nyárádselyében, Székelykövesden – lefegyvereztette a székely, magyar milíciákat. Sajnos nem tudtam kideríteni, hogy a lefegyverzésnek mennyi áldozata volt, de a párhuzam alapján sejthetjük, hogy ez is a pusztításról, népirtásról szólt – mondta Barabás Miklós –. Vivut 1849 januárjának végén a magyar hatóságok elfogták, majd nem sokkal később Marosszentgyörgy határában magyarok meglincselték, miközben a marosvásárhelyi hadbíróság döntése értelmében a foglyot Debrecen irányába szállították”. Barabás Miklós szerint mélyen felháborító, hogy Marosvásárhelyen Vivunak emlékművet, szobrot akarnak állítani, egy „karnyújtásnyira” a Székely vértanúk emlékművétől.
Mint ismeretes, Sütő András marosvásárhelyi szobrának a felállításáról 2009-ben határozott a városi tanács. Az akkori döntést az RMDSZ úgy tudta elfogadtatni, hogy a magyar képviselők is megszavazták Ştefan Guşă néhai tábornok köztéri szobrának a felállítását. Az utóbbi határozatot Tőkés László keresete nyomán érvénytelenítette a Maros megyei törvényszék. Tőkés arra hivatkozva támadta meg a határozatot, hogy a tábornok felelős volt az 1989-es forradalom idején elkövetett temesvári vérengzésért. A 2009-es határozat más helyszínt jelölt ki a szobornak, amelynek a kompozíciója is eltért a most javasolt változattól. Az emlékállítást kezdeményező Sütő András Baráti Társaság azonban a meghirdetett szoborpályázatra beérkezett egyik munkát sem fogadta el.
Gyergyai Csaba, Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (4.)
Gyermekeim a mai Báthory Gimnázium elődjébe jártak (akkor 3-as számú Matematika–Fizika Líceum). Valamikor az 1980-as évek végén beválasztottak az iskola szülői bizottságába. A testület elnöke Szakács Gusztáv volt, aki – ha jól emlékszem – 1989 tavaszán áttelepült Magyarországra, így új elnököt kellett választani. Addig győzködtek, míg el nem vállaltam, pedig úgy kellett ez nekem, mint az üveges tótnak a hanyatt esés. Következett a ballagás, ahol beszédet kellett mondanom. Még középiskolás koromból emlékeztem arra, hogy Papp Attila akkori egyetemista, Margittán szomszédom, később magyartanár és költő, lelkesen mesélt tanáráról, Szabó T. Attiláról, aki egyszer elmondta nekik biztatásul, hogy Angliában járva szerencséje volt látni Nelson admirális szobrát, amelyen az a híres mondata szerepel, hogy minden angol tegye meg a kötelességét. Úgy gondoltam, ez szép gondolat, és erre alapoztam a rövid beszédemet, amelyet megírtam magyarul és románul is. Akkoriban az iskola kétnyelvű volt, tehát mindkét nyelven kellett beszélni.
Két nappal a ballagás előtt szóltak, hogy csak románul szabad beszélni, annyi engedménnyel, hogy egy diák elszaval majd egy verset magyarul. Eldöntöttem magamban, de nem mondtam senkinek, csak a feleségemnek, hogy mindkét nyelven felolvasom a szövegemet. Elérkezett a ballagás napja, készülődtünk otthon, amikor csengett a telefon. Vincze Zoltán aligazgató hívott az iskolából, mondván, megegyeztek a román igazgatóval, hogy a hivatalos ballagás előtt a kisiskola (ún. szentjóska) udvarán lehet tartani külön egy kis ballagást a magyar osztályoknak. És mondta, hogy ott elmondhatom magyarul a beszédemet. Jó, mondtam, és amikor letettem a telefont, rájöttem, hogy ez áthúzza a számításomat, ha elmondom magyarul ezen a kis ballagáson, akkor a hivataloson már csak románul mondhatom, hisz kétszer elmondani ugyanazt, az nemcsak értelmetlen, de nevetséges is lenne. Gyors döntésemhez az is hozzájárult, hogy még csak akkor kezdtem borotválkozni, tehát nagyon kellett volna sietnem, hogy odaérjek a magyar ballagás kezdetére. Visszahívtam az iskolát, és megkértem a titkárnőt, mondja meg az aligazgató úrnak, hogy sajnálom, de nem tudok odaérni idejében, ezért csak a hivatalos ballagásra megyek. Gondoltam, meglesz a véleménye rólam! (Így is volt, amint azt később el is mondta egyszer.) Jól emlékszem, hogy a tanári szobában vártunk a kezdésre, amikor az igazgató, aki mellettem állt, megkérdezte, hogy szabadon beszélek-e, vagy van írott szövegem. Mikor megtudta, hogy írott szöveget olvasok fel, megkérdezte, hogy megmutatnám-e neki. Miért ne? – mondtam, s előhúztam a román nyelvű szöveget a belső zsebemből. Átfutotta, s csak annyit mondott, hogy kicsit kemény, de azért jó.
Amikor rám került a sor a beszédben, felolvastam a kézzel írott egyoldalnyi román szöveget, majd gyorsan elővettem az alatta levő magyar nyelvűt, és azt is felolvastam. Így csak a végén tudtak tapsolni. Amikor leültem, a mellettem ülő két tanár halkan gratulált. A feleségem a közönség soraiban volt, a mellette álló kolleganő halkan megkérdezte, hogy „szabad volt magyarul beszélni?”, mire ő csak annyit mondott, hogy nem. A dolognak nem lett semmilyen negatív következménye rám nézve, de lehet, hogy csak azért, mert túl közel voltunk a decemberi változásokhoz. Jóval később, már a változások után tudtam meg, hogy az iskoláért felelős szekus érdeklődött felőlem az iskola igazgatójától, megkérdezte, hogy ki és mi vagyok. Akkoriban az a hír járta, hogy Kányádi Sándor a Brassai Gimnázium ballagására ment el, és amikor belépett a kapun, megkérdezte: magyarok bejöhetnek? A rendszer éltetője: a félelem
Az 1950-es években olyan, félelemre alapuló rendszert építettek ki, amely aztán 1989-ig szolgált. Kezdetben nagyon brutálisan, börtönbezárással, veréssel, kivégzéssel érték el, hogy az emberekbe beleivódjon a félelem, hogy aztán az 1960-as évektől már börtön nélkül is működjön a rendszer, és már csak elvétve kellett drasztikusabb módszerhez folyamodniuk. Bennünket, gyermekeket óvtak a szüleink, ahogy csak tudtak, így csak elcsípett beszélgetésfoszlányokból értesültünk arról, hogy valakit elvittek, aki aztán évekkel később,vagy soha nem jött haza. Később aztán elmeséltek egyet s mást arról a korról. Szilágyborzáson, a szülőfalumban úgy vittek el egy gazdát, akitől féltek, mert tisztességes ember lévén a faluban adtak a szavára – és aki nyilván nem hódolt be a kommunistáknak –, hogy éjjel fegyvert rejtettek a szalmakazlába, és másnap a csendőrök feljelentésre hivatkozva házkutatást tartottak nála, és egyből az elrejtett fegyverhez mentek. Soha nem került haza, meghalt a börtönben. Ezek a módszerek általánosak voltak, és az emberek hiába sejtették, tudták, hogy kik voltak azok, akik közreműködtek az ilyen cselekedetekben, semmit sem tehettek, mert féltették a saját életüket. Persze a helyi vezetők között voltak tisztességesek is, akik próbáltak segíteni. Keresztanyám és két felnőtt lánya Szilágybagoson lakott, kulákoknak nyilvánították őket, és félő volt, hogy el is viszik. Az egyik helyi vezető azt ajánlotta nekik, hogy ha tehetik, próbáljanak eltűnni otthonról néhány hónapig, hátha addig lecsendesednek a dolgok, és nem viszik el őket. A tanácsot megfogadták, néhány üres bőrönddel látványosan elindultak estefele gyalog a szilágynagyfalusi vasútállomásra (akkor nem volt ritka eset, hogy a 6-7 kilométeres távolságot gyalog tették meg az emberek). Amikor besötétedett, a szomszéd falu, Szilágyborzás felé vették útjukat, és éjjel megérkeztek nagyanyámék házához, ahol elbújtak az egyik különálló kis házban, amelynek volt egy olyan előtere, ahol kemence volt, ahol a kenyeret sütötték, a házat pedig inkább csak gabonaraktárnak használtak. A raktárszoba egész nap zárva volt, az ablakok lesötétítve. Csak éjjel jártak ki a házból. Nagyon ügyesen csinálták, hisz mi, gyerekek egész nap az udvaron szaladgáltunk, még a kemencére is felmásztunk, de semmit sem sejtettünk, és a faluban senki sem. Persze az a szoba mindig zárva volt, úgy tudtuk, hogy ott limlomon kívül nincs semmi, és nem volt bejárásunk. Amikor vagy három-négy hónap után a rokonok megtudták, hogy elmúlt a veszély, keresztanyámék éjjel elindultak Nagyfalu felé ugyanazokkal a bőröndökkel, majd reggel visszaérkeztek, mintha az éjjeli vonattal jöttek volna. Elmesélték, hogy megjárták Vajdahunyadot, Resicabányát (akkor többen mentek oda a faluból dolgozni ideiglegesen, néhányan ott is ragadtak). Így sikerült megmenekülniük a börtöntől.
Megtanultunk együtt élni a félelemmel, óvatosak voltunk, nyíltan csak barátok között mertünk beszélni. (Aki 1990 után meg akarta tudni, hogy mit tartalmazott a megfigyelési dossziéja, az bizony sokszor csalódott, mert kiderült, hogy a legjobb barátja jelentett róla. Több ilyen esetről hallottam. Ezért okosan tette, aki nem kutakodott a múlt ilyenféle megismeréséért.)
1975–1981 között a Monostor negyedben laktunk. Ha nem volt reggel fél 8-tól órám (mert akkor az egyetemen ilyen korán kezdtünk), akkor csak délelőtt mentem be az egyetemre. Ilyenkor néhányszor találkoztam a buszmegállóban vagy a buszon Könczei Ádámmal, akivel elbeszélgettünk. Személyesen diákkoromban ismertem meg Kolozsváron, de előbb is tudtam róla, hisz felesége margittai volt. Nyíltan elmondta véleményét mindenről kertelés nélkül. Tőle hallottam először az anyaország kifejezést. Emlékszem egy találkozásunkra, amikor a buszon ülőhelyünk is akadt, hisz elmúlt már a reggeli csúcsforgalom. Olyan dolgokat mondott, hogy egy idő után akaratlanul is körülnéztem, kik hallgathatják, hogy miről beszélünk, és csak akkor nyugodtam meg, amikor úgy érzékeltem, hogy senki sem figyel ránk. Édesapám Margittán a terménybegyűjtő központban dolgozott könyvelőként. Az 1950-es években, amikor még nem sikerült a hatalomnak mindenkit meggyőznie a termelőszövetkezetek üdvözítő voltáról, a termelőknek kötelességük volt bizonyos mennyiségű gabonát beszolgáltatni. Félnapokat, de néha egész napot álltak sorban a szekerekkel, hogy egy-két zsáknyi (néha csak félzsáknyi) gabonájukat beadják a központba. Az átvétel rengeteg papírmunkával is járt, így nyáron sok embert kellett felvenniük idénymunkára. Így dolgozott itt Könczei Ádám és a felesége is (gondolom, a nyári vakációban diákként vagy éppen frissen kinevezett tanárként). A vállalatnál a dolgozók nagy része magyar volt, de a szakkifejezéseket csak románul használták. Így beszéltek: megcsináltad a báláncát?; add ide a szituáciét!; ennek a búzának mennyi a korp sztröinja? és az umiditátéja? Könczei Ádám szorgalmasan jegyezte ezeket a kifejezéseket, mondatokat. Nem tudom, hogy később felhasználta-e valamelyik dolgozatában.
Nekünk mindig járt az újság. Édesapámnak a helyi Fáklya, a központi Előre, a magyarországi Élet és Tudomány, édesanyámnak a Dolgozó Nő, nekünk, gyerekeknek a Napsugár, később a Pionír, majd az Ifjúmunkás, és középiskolában az Utunk. Emlékszem, egy időben járt a frissen újraindult Korunk is, gondolom, Könczei Ádám győzte meg édesapámat, hogy rendelje meg. Ez aztán elmaradt, édesapám rájött, hogy nem neki való. Abban az időben, az 1950-es években kevés embernek volt rádiója, nekünk volt egy Popular-típusú kisebb méretű rádiónk, amely egész nap be volt kapcsolva, nappal a Kossuth Rádió ment, este a Szabad Európa. 1956-ban, a forradalom idején este az emberek összegyűltek oda, ahol volt rádió, reménykedve hallgatva a híreket. Ezt a hatóság úgy próbálta megzavarni, hogy sorba kikapcsolták a villanyt, hol az egyik utcában, hol a másikban. Ilyenkor édesapám hóna alá vette a rádiót, és kereste, hogy melyik utcában van éppen villany. Ez azért nem volt kockázatos, mert akkor még Margittán egyáltalán nem volt közvilágítás, úgyhogy az esték koromsötétek voltak.
Az 1989-es változás
Marius Tabacu, ha jól emlékszem, 1989 nyarán szólt, hogy ha gondolom, aláírhatom Doina Cornea román ellenzéki legújabb nyilatkozatát, ő már aláírta. Hosszas töprengés után nem vállaltam. Feleségem szlovák állampolgárként évente kétszer utazhatott külföldre, én kétévente. A román hatóságok nem ismerték el, hogy a gyermekeink szlovák állampolgárok is, ezért minden évben meg kellett harcolni azért, hogy a nyári vakációra útlevelet kaphassanak. Kihallgatások az útlevélosztály főnökénél, ha ez nem vezetett eredményre, akkor a megyei pártbizottságnál. Sok energiába került, hogy 1979 és 1989 között minden évben kiutazhattak a nagyszülőkhöz. Ezt nem akartam kockáztatni, ezért nem írtam alá.
De 1989 őszén, amikor Cs. Gyimesi Éva néhány magyar értelmiségivel közösen kijuttatott a Szabad Európa Rádióhoz egy Tőkés László mellett kiálló nyilatkozatot, szóltam Mariusnak, hogy ezt én is aláírnám. Ma úgy gondolom, hogy akkor már jobban bíztam a változásban. Gyimesi Éva azt mondta, ha lesz 20 aláíró, akkor kijuttatja a neveket. Mai szemmel nézve nagyon naivak voltunk, emlékszem, amikor Mariusszal egyszer Évánál voltunk, ő hangosan mondta a neveket, kik hajlandók aláírni, de még tízen sem voltunk, tehát még várni kellett. A következő nevekre emlékszem: Csép Sándor, Demény Attila, Simon Gábor, talán Dávid Gyula, Marius és én. De volt még néhány név. Amikor eljöttünk Éváéktól, Marius észrevette, hogy az autóm mögött áll egy másik, amelyben két ember ül csendben. Megnézte a rendszámát (ő tapasztaltabb volt nálam ilyen ügyekben). Ahogy elindultunk, elindultak ők is, de nem követtek, csak az utca végéig. Én ott nem a központ felé, hanem a Tordai út felé fordultam. Senki nem jött mögöttünk. Amikor befordultunk a Hajnal negyedi Tátra utcába, szembe jött velünk egy autó. Marius megnézte a rendszámát, és ugyanaz az autó volt, amely a Györgyfalvi negyedben mögöttünk állt.
Néhány nap múlva hívattak a rektoriba, a rektor és az egyetemi párttitkár fogadott. Azt mondták, úgy tudják, hogy aláírtam egy nyilatkozatot Tőkés László mellett. Én azt válaszoltam, hogy nem írtam alá, de ha lenne rá alkalmam, aláírnám. Aztán nyugodt hangon próbáltak arról meggyőzni, hogy ez nem jó cselekedet, nem egyetemi oktatóhoz illik. Ekkor azt találtam mondani, hogy nekik pedig nem azzal kellene foglalkozniuk, hogy engem leckéztetnek, hanem azon ügyködni, hogy a tanársegédek (mint én is), akik már jó néhány éve megszerezték a doktori fokozatot, végre előléphessenek adjunktusi pozícióba. Ezt a karunk többször javasolta, de a minisztériumban soha sem hagyták jóvá. Ettől kezdve csak erről beszélgettünk. Nem emlékszem, hogy fejeződött be a beszélgetés, de gondolom, a végén még elláttak egy-két hazafias jótanáccsal. Utána tudtam meg, hogy Gyimesi Évát előttem másfél órával rendelték be. A többieket a városi pártbizottsághoz hívták be fejmosásra. Ezek után természetesen semmi sem lett az aláírásból.
December 15-én a Brassai Gimnáziumban voltunk a feleségemmel egy előadáson, utána tudtuk meg – már az autóban a Kossuth Rádióból, amely, ha gyengén is, de néha hallható volt –, hogy a hívek Temesváron körülvették a templomot és parókiát, ahol Tőkés László lakott. Ezután izgalommal vártuk a fejleményeket. Később a magyarországi híreket hallgatva nem akartuk elhinni, hogy mi történik Temesváron. Azt hittük, hogy túloznak, pontatlan információkkal rendelkeznek. Kedden vettem a bátorságot, és felhívtam Temesváron élő unokafivéremet, és megtudtam tőle, hogy tényleg igazak a hírek, és azt is mondta, el sem tudjuk elképzelni, hogy mi van ott. A szomszédunk, aki munkás volt Kolozsvár egyik gyárában, mondta hétfőn, hogy a munkások tüntetést szerveznek Kolozsváron kedd délutánra a Béke téren (a régi Szent György téren). Feleségemmel lementünk a térre a megadott időpontban, de nem volt tömeg, csak a szomszédunkkal találkoztunk. Miután várakoztunk egy félórányit, a Jókai utcán elindultunk a központ felé, dohogva magunkban, hogy az emberek milyen fásultak, nyugodtan sétálnak, intézik dolgaikat, miközben Temesváron ölik az embereket. December 21-ére a karon pártgyűlést hívtak össze kora délutánra. Mindenki tudta, hogy miért, hisz előtte való este beszélt a tévében Ceauşescu, és elítélte a temesvári „hazaárulókat”, és ha jól emlékszem, (csekély százlejnyi) fizetésemelést is ígért. Én nem szándékoztam elmenni, és pont jól jött, hogy az unokaöcsém arra kért, autóval vigyem haza a feleségét és újszülött gyermekét Egeresre. Én akkor már tudtam a rádióból vagy a magyar tévéből (a Hajnal negyedben óriási antennával jól-rosszul fogtuk a magyar televízió adását), hogy délután kettőkor Magyarországon egy percre megáll az élet, emlékeznek a temesvári áldozatokra. Vittem magammal egy gyertyát és gyufát, azzal a céllal, hogy két órakor megállok, és az út szélén meggyújtom. Nem emlékszem, hogy miért nem tettem meg, talán elfelejtettem, talán siettünk. Már csak visszafelé jutott eszembe, de akkor már régen elmúlt két óra. Valaki intett az út mentén, felvettem, mondta, hogy csak a szomszéd faluig megy, de még aznap bemenni szándékszik Kolozsvárra, mert úgy tudja, hogy tüntetés lesz. Én ezt már nem hittem, hiszen rossz tapasztalatom volt erről a hírről. De amikor beértem Kolozsvárra, és az állomás után befordultam a Főtér felé, meglepődve vettem észre, hogy állnak a villamosok az utcán. Először azt hittem, áramszünet van (ami nem volt ritka akkoriban, és a gyermekeim ma is nosztalgiával emlegetik, hogy milyen jókat játszottunk – kártyáztunk vagy más társasjátékot játszottunk – a konyhában petróleumlámpa mellett, mert mást nem letetett csinálni). Csak a Kőmálalja utcáig jutottam, ott már emberek torlaszolták el az utcát. Megálltam, és megkérdeztem, mi történik ott. A gyárból jöttek a munkások tüntetni – mondták. Utána lövéseket is hallottam az Astoria felől. Végigmentem a Kőmálalja utcán, majd a Napoca Szálló előtt átmentem a hídon, és jobbnak láttam a Monostor felé venni az utat. Egy nő és egy kislány integettek, felvettem őket, mivel ők is a Monostorra mentek. A nő elmesélte, hogy órák óta jönnek gyalog a Györgyfalvi negyedi korcsolyapályáról, mert nem járnak a trolibuszok, sokat kellett kerülni, mert a Főtér felé nem lehetett menni a tömeg miatt. Azt is elmondta, hogy a Főtéren lövöldöznek, és úgy hallotta, hogy már 20 embert megöltek. Amikor felértem a Hajnal negyedbe, és befordultam a házunkhoz, láttam, hogy a családom már az erkélyen volt, várta, hogy mikor érek haza. Már hallották ők is, hogy mi van a Főtéren, és izgultak miattam.
Amikor este felhívott telefonon Kassáról a feleségem unokahúga (nekünk akkor csak háromhavonta egyszer lehetett külföldre telefonálni), megkértük, ha tud, telefonáljon Pestre, a rádióhoz, és mondja el, hogy mi történt Kolozsváron. Féltünk, hogy elhallgatják, eltussolják a dolgokat. Kitettünk egy-egy meggyújtott gyertyát mindkét erkélyünkre. Néhány nap múlva mondta az egyik szomszédasszony, hogy amikor meglátta a gyertyát, nagyon megijedt, félt, hogy másnap elvisznek bennünket. Nagyon vártuk a Kossuth Rádió esti 11-es órás híreit. Beszámolt a kolozsvári eseményekről, de a szövegből rögtön tudtuk, hogy ez más forrás, nem a miénk volt.
Jegyzetek: 10 Könczei Ádám (1928–1983) néprajzkutató.
11 balanţă (mérleg), situaţie (itt: kimutatás), corp străin (idegen anyag), umiditate (nedvesség) 12 Marius Tabacu (1952) zenetanár, zongoraművész, filmrendező, riporter, műfordító, a kolozsvári filharmónia igazgatója.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Tusványos után
A múlt héten kedvező időjárás mellett bonyolították le a 26. Bálványosi Szabadegyetemet és Diáktábort. Több mint egy negyed évszázad... Csak értékelni lehet a magyar kormánypártok és egyes ellenzéki politikusok, kulcspozíciót betöltő szakemberek erőfeszítését, amiért évről évre eljönnek Tusnádfürdőre, hogy az itteni magyarokkal és románokkal érdemi párbeszédet folytassanak.
Teszik ezt egy jobb, hatékonyabb együttműködés érdekében, a békés rendezés elvét tartván szem előtt. Ezt tükrözi a románsághoz való partneri viszonyulásuk is, melynek jegyében minden évben több román politikust, képviselőt meghívnak, ám az ő székeik többnyire üresek maradnak. Idén is ez történt. Ezzel kapcsolatban Cristian Pâr­vulescu politológusnak elmondtam, hogy ideje az értelmetlen ellenségeskedéseknek véget vetni. Válasza sokatmondó hallgatás volt. Mi más is lehetett volna? Hiszen ő is látja, érti a román realitást. Ahol nincsenek érvek és a párbeszédre való készség hiányzik, nem csoda, ha a reálpartnerség helyét a kettős mérce és az önkény veszi át.
Román reakciók
Orbán Viktor miniszterelnök üzenete idén is sokakat érdekelt. Európa maradjon az európaiaké – mondta a magyar kormányfő, aki beszédében az aktuális problémákra – pl. újkori népvándorlás, ideológiává vált Európa – koncentrált, kevésbé érintve a „kényes” dolgokat. Ezért a transzszilván változásoktól rettegő bukaresti elit muszáj-megnyilvánulásai csak pár napos késéssel jelentek meg. Némiképp komikus, hogy azok, akiknek száz esztendő kevés volt, hogy magyarfóbiájukból kinőjenek, most még a problémakereső nagyítójukkal sem találtak semmit, amibe beleköthettek. Jól jött hát egy kreált ok, amiben kiélhették nyűgeiket, s fontosakká válhattak egy estére. Teátrális buzgólkodásukban egy olyan fotót nyilvánítottak bűnbaknak, melyet Orbán Viktor osztott meg a Facebookon, több más, Tusnádfürdőn készült életképpel együtt. A fotón egy szuvenírárus pultja volt látható, melyen egy sor magyar szimbólumot ábrázoló kitűző (pl. székely zászló, Székelyföld, történelmi Magyarország) volt kirakva. A román külügy ezekért a – semmilyen önkényuralmi jelképeket nem tartalmazó – szimbólumokért támadta meg kemény hangon a magyar kormányfőt. A válasz elegáns, úriemberhez méltó volt. Hiába, más klasszis... Pedig még a román miniszterelnök is háborgott. A román megnyilvánulások oly távol álltak attól a békés hangulattól, ami Tusványost jellemezte! És akkor felmerül egy kérdés: a Moldovai Köztársaság? Szúnyog megszűrve, teve lenyelve. Gátlástalan kettős mérce. Amiről a Szabad Európa Rádiónak sem volt más véleménye. Ezen a szinten állunk, sajnos – évtizedek óta.
A bukaresti hivatalosságok után a román média borult lángba. Ez ugye megszokott, mikor magyarügyről van szó. Nincs benne semmi különös, mivel ebben az országban állítólag a titkosszolgálat embereivel vannak átitatva a politikai-gazdasági és médiastruktúrák. Erről beszélt nemrég Cornel Nistorescu újságíró (is), felhívva a figyelmet, hogy mikor 3-4 csatorna egy napon ugyanazt a lejárató üzenetet sugározza, akkor a háttérből irányítják a dolgokat. A „tusványosi” bélyegzések is ebbe a kategóriába tartoznak. Undorító volt látni azt a rosszindulatot és könnyedséget, mellyel Rareş Bogdan műsorvezető és meghívottai a Realitatea hírtelevízió hétfő esti műsorában teleokádták a háromszínű levegőt. A színvonaltalanságot, ahogyan verbális pancsolásukkal szórták a gyűlöletet a tévénézőkre, magyarellenes impulzusméreggel töltve meg az országot. Bogdan szerint a magyar gazdaság csődöt mondott (holott még a legkritikusabb külföldi elemzők értékelése is pozitív róla), a munkanélküliek száma pedig félelmetessé vált az anyaországban (jelenleg 6,9 százalék, tíz éve nem volt ilyen alacsony). A meghívottak – Valeriu Turcan politikai elemző, Cristian Diaconescu volt külügyminiszter és Claudiu Săftoiu egykori kémfőnök (SIE) – vele együtt versengtek, ki mond sötétebbet a magyar kormányfőről. Az „agresszív Putyin”-nal való társítások, xenofób és Európa-ellenes (sic!) jelzők csak úgy repkedtek az éterben. Valószínűleg erre kaptak parancsot. Akárcsak a román külügy, mely Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint Vlagyimir Putyint a magyar miniszterelnökkel és a székelyekkel igyekszik összemosni, s ezt bel- és külföldön promoválni, azt sugallva, hogy a magyarok Putyin emberei. Mit lehet ebből érteni? Hogy az amúgy is sokat szapult román intézmények a magyar adófizetők pénzét bármikor valótlanságok terjesztésére, magyarellenes propagandára használják, használhatják. Ami nem új, és rávilágít a hatalmi elit – és kollaboránsaik – megbízhatatlanságára, méltatlanságára a román címerhez és lobogóhoz. A kommunizmust is fölülíró soviniszta hagyományok folytatása ma már Románia számára igencsak káros. Az ország elemi érdeke lenne a történelmi struccpolitikájával való szakítás: a hipercentralizáltság feladása és a magyar/regionális problémával való szembenézés. Ideje nem Demszky-módra, döglött halként lógatott kézzel kezet fogni másokkal, hanem emberként viszonyulni a társnemzetekhez. És nem árt leszögezni: ezekért a kóros, agresszív kinövésekért nem a nemzetállami természetes keret a hibás (amint azt egyesek – köztük magyar politikusok is – tudni vélik), hanem az oly sokat hangoztatott egységes, homogén nemzetállam szelleme. A mindegymilyen lobogó alatt utazó önkény – a kettős mérce forrásából táplálkozó felületesség, önigazolás és hatalomittas vízió. Ez jelenti az igazi veszélyt Romániára és Európára nézve, nem a magyarok.
Tábori üzenetcseppek
És akkor most térjünk át néhány mondat erejéig a Tusnádfürdőn elhangzottakra. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke azzal kezdte a megnyitót, hogy 1989-hez hasonlóan korszakhatárhoz érkeztünk. Lezárult a naiv békeidőszak kora, a tapintható feszültségek és a körülöttünk zajló háborús események önmagukért beszélnek. Magyarország továbbra is a stabilitás híve, ennek szellemében politizál, s reménykedik a mély válságba került Európai Unió megújulóképességében. Világi Oszkár, a Slovnaft vezérigazgatója az állam példamutató szerepének a fontosságát emelte ki, felhívva a figyelmet a minőségre, melyet időnként a mennyiség elve fölé szükséges emelni. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter pedig a magyar mutatók biztató alakulásáról, a gazdaság pozitív teljesítéséről beszélt, elismerve ugyanakkor, hogy a bürokrácia leépítése az anyaországban is bürokratikusan halad. Az örökké elhúzódó észak-erdélyi autópálya kapcsán meg csak annyit mondott: „arra gondolni sem merek, hogy a kő elfogyott...” Martonyi János volt külügyminiszter Ukrajna kapcsán a megállapodás szükségességéről beszélt, kiemelve a több ezer halottal járó harcok teljes értelmetlenségét. Szapáry György volt washingtoni nagykövetet pedig az háborította fel, hogy az elmúlt öt évben a magyar baloldal a többi európai párttól eltérően – ahelyett, hogy otthon rendezte volna a vitáit – minduntalan külföldre megy, ahol abszolút túlzással mondja el a dolgokat1. Szapáry szerint ennek meg kell szűnnie. Ez a nemzetközi tapasztalatban párját ritkító viselkedés nagyon káros, negatív tulajdonság. Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke az autonómia térségstabilizáló szerepét méltatta. Majd hozzátette, hogy ha az Unió ezután is passzívan viszonyul az őshonos kisebbségek kérdéséhez, akkor mi sem viszonyulhatunk hozzá pozitívan. Martonyi Jánoshoz hasonlóan Gulyás Gergely, a Magyar Országgyűlés alelnöke is a nehéz helyzetbe jutott Ukrajna (nagyfokú rendszerbizonytalanság, egy év alatt 30 ezer forintról 8 ezer forintra csökkent a nyugdíjak reálértéke) stabilitása mellett tört lándzsát, emlékeztetve arra, hogy bár 2010-ben Magyarország egy kalapban volt Görögországgal, a magyaroknak sikerült teljesíteniük a házi feladatot, megbirkózván a gazdaságpolitikai nehézségekkel. Cristian Pârvulescu pedig egy nemzet feletti magyar–román összefogást szorgalmazott, Európa fő problémájaként a felvilágosodás előtti kereszténydemokráciák nemzetállamokká válását2 jelölve meg.
Következtetések Korszakhatárhoz érkeztünk. A kényelmes álmodozások ideje lejárt. Pörögnek az események, s amint látjuk, stabilnak vélt „örök rendszerek” és térségek válhatnak pillanatok alatt instabilakká. Aki a trendek, okok és értékek (gyökerek) tisztázása helyett ma megelégszik a „megszokottal”, jó eséllyel elveszíthet egy komoly lehetőséget. Csak remélni tudom, hogy jövőre, a 27. alkalommal megrendezendő Tusványoson a „hol van Kelemen Hunor?”-t kiáltó nézőnek nem kell majd még egyszer vállvonogatással válaszolni, ahogyan történt ez idén is. Mert addig sok minden megváltozik. A döglött halak ideje lejárt. Az erdélyi magyarok (és románok) előtt meg ott van a lehetőség a megújulásra. Fejet tudunk-e hajtani? Jegyzetek: 1 Ezek a demokrata, baloldali vagy liberális címet használó politikusok a 2002-ben régióéllovas Magyarországot 2010-re sereghajtóvá tették, 2004-ben az erdélyi magyarok befogadása ellen kampányoltak, most meg a külföldi bevándorlók befogadása mellett ágálnak. 2 Pontosabb a nacionalista nemzetállamokká válás kifejezés.
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)