Jövőtől nem számít az iskolai átlag az egyetemi felvételin
Nem veszik figyelembe jövőtől a középiskolai tanulmányok át- lagát az egyetemi felvételiken, csak az érettségi eredménye számít majd. Mihnea Costoiu, felsőoktatási és kutatási tárca nélküli miniszter szerint a tanulmányi átlagra azért nincsen többet szükség, mert az érettségi problémamentesen zajlott.
Mostanáig az egyetemek dönthettek róla, figyelembe veszik vagy sem a tanulmányi átlagot, de az Oktatási és Kutatási Minisztérium által kiadott rendelet szerint 2014-től már mindenhol csak az érettségi eredményét veszik figyelembe a felvételin. Emellett az egyetemeknek továbbra is joguk van az érettségi jegy mellett más kritériumokat is megszabni, és felvételi vizsgát szervezni.
A rendelet ezenkívül más változásokat is tartalmaz a felsőoktatásra nézve, például azt, hogy minőségi mutatók alapján finanszírozzák majd az egyetemeket, nem pedig azok eddigi rangsorolása szerint. Ezenkívül a Rektorok Országos Tanácsának is megnő a szerepe, nagyobb hangsúlyt fektetnek a rektoroknak az Oktatási Minisztériummal folytatott párbeszédére.
marosvasarhelyi.info
Erdély.ma

Ferenc pápa szenteste: életünkben a fény és a sötétség váltakozik
Karácsony ünnepének fényéről és az emberi történelemben gyakori sötétségről beszélt első karácsonyi homíliájában Ferenc pápa a zsúfolásig megtelt Szent Péter-bazilikában.
A kedden késő este bemutatott szentmisén az egyházfő úgy fogalmazott: népek és egyének mindannyian úton vagyunk, s körülöttünk és bennünk is egyaránt van fény és sötétség is.
"Egymást váltják a fény és sötétség, a hűség és hűtlenség, az engedelmesség és lázadás pillanatai" - mondta homíliájában, kijelentve, hogy a népek a fényben Isten felé zarándokolnak, a sötétségben útjukat veszítik.
"Ha a büszkeség, hazugság, saját érdekeink keresése kerekedik felül, akkor a sötétség száll le ránk..." - hangsúlyozta Ferenc pápa.
Hozzátette: a pásztorok látták meg elsőként Jézust, mivel az utolsók, a kiközösítettek között voltak.
A fényárban úszó Szent Péter-bazilika már órákkal az egyházfő első karácsonyi miséjének kezdete előtt megtelt. Azok, akik nem fértek be a bazilikába, a Szent Péter téren levő óriás vetítővásznakon követhették a szertartást.
A szentmisét több mint háromszáz bíboros és püspök koncelebrálta Ferenc pápával. Közöttük volt Angelo Sodano egykori szentszéki államtitkár, a bíborosi kollégium dékánja és Tarcisio Bertone, a Ferenc pápa által októberben leváltott szentszéki államtitkár is.
A misén a világ számos nyelvén imádkoztak: olaszul a betegekért, szegényekért és azokért, akik a társadalom peremére szorultak. Kínaiul azokért, akiket hitük miatt üldöznek. A bazilikában népviseletbe öltözött lengyel kórus énekelt, és a hagyomány szerint trombitaszó is felharsant.
Az egyházfő legelső karácsonyi homíliája rövidebb volt az elődei által mondottaknál. Rendkívülinek számított a mise során az, hogy Ferenc pápa néma imában letérdepelt, és az egész bazilika vele együtt térdre ereszkedett - papok, hívők és turisták egyaránt.
Ferenc pápa a szentmise kezdetén az oltárnál levő jászolban helyezte el a gyermek Jézus szobrát. A mise végén a szobrot kézbe vette és a Szent Péter-bazilikában felállított betlehemhez vitte.
A pápát a kontinensek képviseletében tíz kisgyerek kísérte: két-két olasz, Fülöp-szigeteki, libanoni, argentin és kongói gyerek, kezükben fehér virággal. A mise végén gyermek Jézus szobrot fektettek a jászolba a Szent Péter téri betlehembe is.
December 25-én délben Ferenc pápa a Szent Péter-bazilika lodzsájáról mond beszédet, és Urbi et Orbi áldását adja.
Szabadság (Kolozsvár)

Tizenegy osztályt kell kötelezően elvégezni
Romániában a következő tanévtől bevezetik a 11 osztályos kötelező oktatást, 2019-től pedig a PISA-felmérések mintájára alakítják át az érettségi vizsgát és a középiskolai felvételit – egyebek mellett ezt tartalmazza az a hétfőn elfogadott sürgősségi kormányrendelet, amelyet kedden ismertetett a román sajtó.
A két éve hatályos oktatási kerettörvény tíz osztály elvégzését tette kötelezővé, beleértve az iskolai előkészítő (úgynevezett nulladik) osztályt és a kilencedik osztályt, amelyet az általános iskola felső tagozatához sorolt. Az új jogszabály alapján a kilencedik osztály visszakerül a középiskolához, amelynek első két évét - elméleti vagy szakközépiskolában – kötelező lesz elvégezni.
Az egyetemek 2014-től már nem rendezhetnek olyan felvételit, amelynél a középiskolai osztályzatok is számítanak: a jelentkezőket csak az érettségi jegyeik és/vagy az egyetem által szervezett felvételi vizsgán elért teljesítményük alapján lehet rangsorolni. A szaktárca egyebek között ezzel az intézkedéssel indokolta, miért kellett sürgősségi rendelettel módosítani az oktatási kerettörvényt: a vizsgaszabályokat ugyanis a vizsga előtti utolsó hat hónapban már nem szabad módosítani.
A romániai oktatásban jövőre megkezdődik a több tudományterületet is érintő, interdiszciplináris oktatási vizsgarendszerre való áttérés előkészítése, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) által meghonosított, háromévente elvégzett úgynevezett PISA-felméréseket véve alapul.
Az első PISA típusú érettségire 2019-ben kerül sor Romániában. Remus Pricopie oktatási miniszter szerint azért csak akkor, mert nem lehet a vizsgákon a tantárgyközi keresztkompetenciák alapján értékelni a diákok teljesítményét, ha nem erre készítették fel őket. Az áttérést a 2014-ben induló ötödik és kilencedik osztályokban kezdik el.
Az OECD összetett felméréssorozattal vizsgálja a 15 éves tanulók természettudományi műveltségét és alkalmazott matematikai, illetve szövegértési képességeit. A nemrég közzétett 2012-es eredmények szerint Románia - bár mindhárom területen javított néhány pontot a korábbi, 2009-es átlagán – elmarad az OECD-átlagtól és a magyarországi diákok eredményeitől is.
MTI
Székelyhon.ro

Karácsonyi éneklés a Gyimesekben
Élő néphagyomány a Gyimesekben a karácsonyi éneklés, a szokás persze az idők során sokat módosult, ahogy megváltozott a völgybeli csángók élete is. Egykor a főképp állattartásból élő helybéliek a karácsonyi éneklést maszkurázásnak is nevezték, mivel akkoriban még pásztoroknak öltöztek. Manapság nem húznak magukra jelmezt, de azért a szokás fennmaradt: most is köszöntik egymást a megőrzött egyházi énekek és népdalok repertoárjával. Alábbi összeállításunkban Tankó Gyula néprajzkutatót, nyugalmazott tanárt és Baliga Béla gyimesközéploki lakost kérdeztük, utóbbi ugyanis több mint húsz éve jár karácsonykor énekelni.
„A hosszú, téli estéken a gyimesiek fonóba jártak, énekeltek, és a hasznos munka, a fonás mellett akadt idő a szórakozásra, játékra is. Talán egy eseményt sem vártak a fiatalok olyan nagy izgalommal, mint a karácsony esti maszkurázást, betlehemezést, megéneklést, ahogy ezt a régi szokást nevezték. Ez a hagyomány nem tévesztendő össze a nappali betlehemes játékokkal, amelyek sokban hasonlítottak a más magyar-székely betlehemes játékokhoz” ‒ emelte ki Tankó Gyula.
Éneklő pásztorok egy olyan világban, ahol az állat „kincset” jelent
Amint a néprajzkutatótól megtudtuk, a legfőbb különbség a betlehemezés és maszkurázás között, hogy az alakoskodók kizárólag pásztorok voltak. Volt első pásztor, második pásztor, monyator, öreg bács stb., de nem volt Mária, József, Jézus stb. Ez szerinte azért alakult ki, mert az 1960-as évekig a gyimesiek fő foglalkozása az állattenyésztés volt. Akkoriban a jobb családok évente akár száznál több juhot is eladtak. „Úgy vélték, hogy a házról házra járás, a pásztorbot, az énekek, különös táncuk, a zsuka varázserővel hathat, ide számított az imádságszerű ének, a megváltó Kisded dicsérete is. Különös erőnek számítottak ezek a dolgok egy olyan világban, ahol az állat kincsnek számított” ‒ határozta meg a hagyomány funkcióját a szakember.
Felkészülés a maszkurázásra
Gyimes viszont nem a csíki nagyközségek, falvak felosztását követi, nincs felszeg, alszeg, itt a patakok alkotnak egy-egy falurészt. Minden csoportnak megvolt a maga területe, körzete, ahol járhatott. Egy körzetben esetleg három csoport járt: a legkisebbek, azaz a 8-12 évesek, a nagyobbacska „kölyök legények” (12-16 éves legényecskék) és a már nagy legénynek számítók csoportja, amelyet alkothattak katonaság előtti, de katonatöltött legények, sőt néha egy-egy fiatal házasember is közéjük vegyült, az utóbbiak az egész patakot bejárták.
Míg a gyermekek felkészítését egyik szülő vállalta, aki valamikor maga is tagja volt egyik-másik éneklő csoportnak, a nagyobbak forgatókönyvét az „öreg bács” dolgozta ki. „A nagyobb csoportoknál a készülődés mindig a volt csapatvezető házánál történt, és a Szent András (november 30.) és karácsony közötti időszakra esett. Begyakorolták az énekeket, a beköszöntő szövegeket, mókás beszólásokat, a zsukát (tánc), és elkészítették a kellékeket: ha nem volt egy faragott, régi pásztorbot (bunkós), akkor faragtak, és zörgőket, csengőket szereltek a botra. Elkészítették a maszkokat: egy gyolcs vagy lenből készült gyermekingre vagy zacskóra, esetleg férfi lobogós ingujjra szemet, orrot, szájat vágtak, torzonborz gyapjúszemöldököt és bajuszt varrtak, a kivágott száj felső peremére pedig lógó fuszulyka- (bab) vagy kukoricaszemeket aggattak, amelyek gyér, hiányos fogakként hatottak. Nagy, fonákjára kifordított kucsmát és földig érő, juhbőrből készült kozsokot, bundát öltöttek magukra” ‒ részletezte Tankó.
Nem öltöznek pásztornak, de karácsony első napján indulnak énekelni
Nem kántálásnak, hanem éneklésnek nevezik a Gyimesekben a karácsony első napi köszöntést – emelte ki portálunknak Baliga Béla. Mint mondta, a december 25-i ünnepi szentmise után szoktak spontánul összeverbuválódni csoportok, és elindulnak megénekelni falutársaikat. Nincs készülődés, nem öltöznek pásztornak, nincs csoportvezető, de arra különösképp odafigyelnek, hogy a hagyományos énekeket adják elő.
„Van, amikor a családdal, van, amikor ismerősökkel, de minden évben megyünk. Én úgy 7 éves lehettem, mikor először mentem énekelni, azóta minden évben voltam. Először csak dúdoltam az énekeket, aztán pár év múlva már ismertem a szövegeket is” ‒ elevenítette fel emlékeit a jelenleg harminckét éves fiatalember.
Szerinte azért tanulhatók meg könnyen ezek az énekek, mert általában három-négy szakaszosak. „Egyházi énekeket és népénekeket dalolunk el, azt, amit a szüleinktől, nagyszüleinktől tanultunk” ‒ hangsúlyozta. Még arra szoktak ügyelni, hogy ugyanazon a helyen egymás utáni években más-mást énekeljenek. Úgy harminc énekből áll a repertoár, a Csordapásztorok midőn Betlehembe mennek, vagy a Mostan kinyílt egy szép rózsavirág kezdetű egyházi dalaktól a régi stílusú népdalokig, mindent énekelnek.
Karácsony estéjén nem jön álom az ember szemére
Mint Baliga kifejtette, karácsony első napjának estéjén két részre oszlik a falu, egyesek mennek énekelni, mások meg otthon fogadják az éneklőket, akik azokhoz a házakhoz kopognak be, ahol ég a villany. A házigazdák kijönnek, meghallgatják az öt-hat éneket, majd beinvitálják a vendégeket, és süteménnyel, itókával kínálják őket.
Az énekes csoportok, hogyha ugyanaz az útjuk, közösen mennek énekelni. Általában 7-8 személyből álló csapatok szoktak énekelni, de megtörtént, hogy közel harmincan daloltak közösen. „Ez az éjszaka nem az alvásról szól, valósággal megáll az idő, sokszor észre sem vesszük, hogy már rég elmúlt éjfél, ahogy mondani szokták, ilyenkor nem jön álom az ember szemére.”
A szokás mai üzenete: a Megváltó születése örömhírének megosztása
Baliga Béla azt is elmondta, hogy szüleitől, idősebbektől úgy tudja, az éneklésnek két funkciója van. Egyfelől a szent család szálláskeresését idézik fel (el is éneklik általában a „Szállást keres a szent család” kezdősorú egyházi dalt), másfelől azt az örömhírt viszik el, osztják meg másokkal, hogy megszületett a Megváltó.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Sárközi Lajos élete és munkássága
Sárközi Lajos (1884. január 26. – 1964. január 5.) református lelkész, egyházi író, Szatmárnémeti jeles közéleti személyisége születésének 130. és halálának 50. évfordulója időszerűvé teszi a megemlékezést. Igen gazdag és sokoldalú egyházi, irodalmi, közművelődési, közösségi, jótékonysági tevékenységet folytatott. Prédikációs- és imádságoskönyvek, saját maga által kiadott káté, elbeszélések és karcolatok, humoros írások szerzője, de írt mesejátékot és színművet is. Harmadmagában szerkesztette és kiadta a Protestáns Naptárt, valamint a Szatmári Református Híradót. Tucatnyi közéleti tisztséget töltött be: a Kölcsey Kör, a Magyar Párt, a Dalárda, a Jótékony Nőegylet elnöke, a Református Gimnázium igazgatótanácsi tagja, az Iparos Otthon vezetőségi tagja satöbbi.
Tanulmányait a debreceni református teológián kitűnő minősítéssel végezte, ezért szenior lett, és ösztöndíjjal külföldi tanulmányokat végezhetett Berlinben és a bázeli teológián. Nagykolcs (1911-1919), Szatmárnémeti (1920-1953) és Szinérváralja lelkésze (1953-1958). Szegénynek született, majd ígéretesen felfelé ívelő életpályáját megtörve, nélkülözve kellett leélnie élete utolsó esztendeit. Bár harmadik letartóztatását követően is bebizonyosodott ártatlansága, ennek ellenére élete végéig szóló szolgálati helyéről eltávolították. Együttesen volt szüksége hitre, emberszeretetre és humorérzékre ahhoz, hogy az élet nehéz pillanatain túltegye magát.
Gondviselő Atyja kegyeibe fogadta benne hívő szolgáját, mert egyik elbeszélését parafrazálva, „Sárközi Lajos nemzetsége” nem veszett el, nem pusztult el. „… most már az ő szívükön nyugszik a hitünk, a nyelvünk, az imádságunk, a megtartásunk, a jövőnk.”
Egyházi és világi beszédei megszívlelendő gondolatokat, hitvallásokat fogalmaznak meg. Szatmárnémetii beiktatása során mondott prédikációjában a fő gondolat: az áldozatosságban is a szeretet a lelkipásztorkodás lényege.
A Kölcsey Kör elnöki székfoglaló beszédében szép gondolatok sorakoznak a kultúráról, egyik-másik személyes vallomás: „Én a mi kisebbségi sorsunk borulatában is törhetetlen derülátó vagyok abban a tekintetben, hogy éppen a kultúra, a közös hazában élő valamennyi nép kultúrájának szent egységbe tömörülése hozza meg a belső és külső kiegyensúlyozódás sóvárgott boldogságát.”
A legjellemzőbb és legátfogóbb ábrázolás a palástos Sárközi Lajos. Aki leginkább olyan történelmi korokban szolgált, amikor a kisebbségi sorsban élő magyarság számára az egyház nemzetmentő és identitást megőrző szerepe felértékelődött. Amikor színházainkban és társas összejöveteleinken csakis cenzúrázott szövegeket lehetett tolmácsolni a hallgatóság felé (ezt tette az irodalmár és közéleti tisztségeket elvállaló Sárközi Lajos is). Amikor lapszerkesztőinknek fanyalogva bár, de kötelező módon a Satu Mare hivatalos megnevezést kellett használniuk szülővárosuk megnevezésére.
Ekkor a templomokban vasárnapról vasárnapra, alkalomról alkalomra és kiemelten ünnepeink alkalmával csorbítatlanul hangzottak el Jézus példabeszédei, költőink üzenetei, papjaink – akár madárnyelven kimondott – vigasztalásai Szatmárnémeti hívei számára. Az akkori nemzedékek a templom és az iskola holdudvarában tudták megtartani magyarságukat és emberségüket. A sziguránca, a szekuritáté emberei is jól tudták, hogy papjaink a nemzet óriásai, vagy legalábbis azok lehetnek. Ezért tartóztatták le és küldték vizsgálati fogságba három ízben.
Sárközi Lajos életének a közelebbi megismerése, szavainak és gondolatainak a megértése a jövőbe mutat. Sokat tanulhatunk tőle. Értékeink megbecsülését, az áldozatkész feladatvállalás szükségességét és kihívásait, a közösség szolgálatának felemelő szépségeit. Élete és munkássága hitet, reményt és mindenekelőtt szeretetet sugároz.
Halálának 50. évfordulóján, 2014. január 26-án Szatmárnémetiben, egykori szolgálati helyén emléktábla felavatásával és könyvbemutatóval összekötött megemlékezésre kerül sor.
Ábrám Zoltán
Erdély.ma

Összefogással romokból kápolna
A hívő közösség összefogásának köszönhetően, önkéntes munkával épült újjá a hosszúaszói völgyben található Xantus-kápolna 1990-ben. Az újjáépítés egyik kezdeményezője, Balog József elevenítette fel az akkor történteket.
Az 1990-ben újjáépített Xantus-kápolna oltárképét Szilágyi István akkori csíkszentkirályi plébános készítette a kápolna felszentelésére. A 23 éve készült festmény a szent családot ábrázolja munka közben: Mária fon, miközben a fiatal Jézus és József ács munkát végez. A hosszúaszói völgyben az 1694-es utolsó tatárbetörés leverésének emlékére – a Xántus Keresztes alcsíki királybíró sírja fölé – állított kápolnát az 1989-es decemberi forradalmat követően csíkmindszenti, fitódi és szentléleki lakók kezdeményezésére építették újjá. Az egyik kezdeményező, a fitódi Balog József mesélt nekünk arról, hogyan is valósultak meg a munkálatok.
A 81 éves férfi elmondása szerint, már a kommunizmus alatt megkereste őt Gondos Albert tanító, iskolaigazgató, aki látva a kápolna romjait, nem akarta veszni hagyni azt. Akkor nem volt alkalmas, hiszen abban az időszakban az egyházi kezdeményezéseket nem támogatta a kormány – magyarázta az okát, hogy miért nem kezdődtek el már akkor a munkálatok.
Pénzt könyvnyomtatásból
A kommunizmus bukását követően, 1990 újév napján már azzal a gondolattal kelt fel Jóska bácsi, hogy most már jó lenne felépíteni – ahogy a falubeliek nevezték – a „csonka kápolnát”. Feleségének mondta el elsőként az ötletét, aki jelezte, hogy nincs elég pénzük ahhoz, hogy meg tudják valósítani. A pénz kérdésére még aznap megtalálta a választ a bácsi. Úgy gondolta, hogy a Nagy Borbála által 1939-ben írt A Xántus-völgyi ütközet című könyv – amely neki is megvolt egy példányban – újranyomtatásával és értékesítésével elő tudnák teremteni a szükséges összeget.
Még aznap a misére menet felkereste Gondos tanítót, és elmondta az ötletét, aki támogatta abban. Azt követően gyűlést hívtak össze, amelyen már hatvan ember aláírásával igazolta, hogy vállalja a kápolna újjáépítését. Tavasszal elkezdődtek a munkálatok, egy nap alatt a helyszínre szállítottak minden, az építéshez szükséges anyagot. „A homokot a csíkbánkfalvi patakból, a követ a beomlott Suta bányából hordták az állami gazdaság, a pártgazdaság és a szentléleki kollektív autói, traktorai. A nép össze volt már gyűlve, a kápolna megmaradt régi alapját kitisztították, és raktak egy méter magas kőfalat” – részletezte Jóska bácsi az első nap eseményeit.
Önkéntes munka
A környékbeliek azt követően is önkéntesen dolgoztak, sőt a munkásoknak szánt áldomást is felajánlásokból állták. Az ácsmunkát a mindszenti szakemberek végezték, a bejárat fölötti keresztet pedig Gyergyóból hozott fehér kőből rakták ki. Az építéshez nem volt szükség a pénzre, hiszen több százan önkéntes munkával hozzávetőleg hat hét alatt újjáépítették a kápolnát. Így még az év május második vasárnapján, 13-án Bálint Lajos püspök felszentelte a hívek jóvoltából elkészült épületet – számolt be az idős ember.
Az akkori ünnepségen több ezren voltak, ott értékesítették a kétezer példányban újranyomtatott könyvet, a bevételt pedig az elszámolási gyűlés határozata szerint a szentléleki és mindszenti templomoknak ajánlották fel – emlékezett vissza Jóska bácsi. Hozzátette, azóta is május második vasárnapján ünnepelnek a hívek, akiknek a száma az évek alatt jelentősen megfogyatkozott.
A Xantus-völgyi ütközet
A Nagy Borbála által írt, Xantus-völgyi ütközet című könyvben először egy csíkmenasági lakodalom előkészületeiről olvashatunk, ahol a násznép azért aggódik, hogy az 1694-es februári, kétnapos szüntelen havazás miatt a szomszéd faluból hívott vendégek nem tudnak majd részt venni a lagzin. Míg a hosszúaszói násznagy, Xantus Keresztes a nagy hideg ellenére megérkezett a helyszínre, a felcsíki vendégeket a tatárok által gyújtott tűz visszatartotta.
Ugyanis február 13-án háromszázötven tatár tört be a Gyimesi-szoroson át Felcsíkra, hogy felderítse a területet. S habár a székely harcos nép volt, bátran szállt harcba, akkor mégsem volt őrség a szorosban, mert a nagy hó miatt Sándor János felcsíki alkapitány a szépvízi váltóőrségnek azt javasolta, menjenek haza, s majd ha megenged a fagy, akkor őrködhetnek. Így a tatár elég információt szerzett, következő reggelen pedig már lángolt nyolc falu: Szentmihály, Szépvíz, Szentmiklós, Delne, Borzsova, Vacsárcsi, Göröcsfalva és Cibrefalva. A tatárok mi elvihető volt, összegyűjtötték, a lakosokat pedig meggyilkolták, elhurcolták – áll a könyvben.
Hősies asszonyok
Az azt követő napon Mirza kán Somlyót akarta volna bevenni, de mire odaértek, Kissomlyó oldalában rendezett had várta. A kán visszafordult volna, ismerve a székelyek természetét, fia azonban előre akart menni, megharcolni velük. Némi vita után az öreg visszafordult az idősebb tatárokkal, fia pedig a kincsekre vágyó fiatalokkal Szentgyörgy, illetve Taploca felé indult két csapattal, hogy majd Szentmártonon találkozzanak. A megosztott tatárokat a Somlyón összegyűlt imádkozó asszonyok és diákok ijesztették el, akik Nízet páter javaslatára kucsmákat téve fejükre sorakoztak fel. Nemcsak a tatárok erejét csökkentették így, hanem időt is biztosítottak az alcsíki katonáknak, hogy felkészülhessenek a kutyafejűek fogadására.
Éppen, hogy Menaságon kimondta az esküt az új pár, öreg székely törte meg a meghitt pillanatot, „Itt a tatár” bekiabálásával. Xantus Keresztes királybíró parancsára minden férfi fegyverben indult a hosszúaszói völgy felé. A kevés létszámú, de hősiesen harcoló székely és a rendezetlen tatár seregek ütközetét részletesen vázolja Nagy Borbála könyvében. Leírja a tatárokat megfutamító rettenthetetlen székelyek küzdelme mellett a vitézek halálát is, többek között a Xantus Keresztesét.
Székely győzelem
A kicsiny székely had immár vezető nélkül az Olt völgye felé tartó lófejűek nyomába szegődött, s habár azok ott találkoztak a másik tatár sereggel, mégis megfutamították őket. „Most sem volt összesen ezernél több székely lovas és ugyanannyi gyalog, de a meglepett nyolcezernyi tatár mozdulni sem tudott közöttük. Azt sem tudták, merre forduljanak: elöl az alcsíkiak, balról a szentlélekiek, hátul a somlyóiak és jobbról a megmászhatatlan Hargita”. Így sikerült a székelyeknek a közben vezetőjüket cserbenhagyó tatárokat elűzni – olvasható a nyolcvanegy éves bácsi által oly sokszor lapozott utolsó tatárdúlásról szóló könyvben.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Szövegeink az események után kullognak
György Péter esztéta, médiakritikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára az Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetének bemutatása alkalmával volt a váradi Törzsasztal vendége. A sok vitát kiváltó könyv szerzőjével Szilágyi Aladár beszélgetett.
Több munkájában is foglalkozott az emlékezetpolitika, a kulturális emlékezet kérdéseivel. Nemde, ilyen volt a 2000-ben megjelent Néma hagyomány, és ilyen volt a 2005-ben napvilágot látott Kádár köpenyege is. Ezt követően látott hozzá az Erdéllyel foglalkozó könyvéhez. Elmondaná, hogyan született meg az ötlet, hogyan módolta meg a kötetet, menet közben alakult ki, vagy eleve kitervelt munka volt?
Mind a két feltételezés igaz. A Néma hagyomány tizenhárom éve jelent meg, akkor még azt lehetett remélni, hogy 56 az egy közös hagyomány. Ma már ez az állítás nem igaz. Az kezdett el érdekelni, hogy a kulturális hagyományozódásnak a szerkezete hogyan működik. Azt gondoltam, hogy 56 nagyon jó példa egy elméletnek az illusztrálására, másrészt pedig, megkerülhetetlen. Félő volt, hogy ha az új nemzedék nem tartja magára nézve kötelezőnek, ha nem fog vele úgy bánni, mint 48-cal, ha nem fogadja el örökségként, akkor bármit lehet csinálni ebben az országban. Úgy gondolom, hogy egy nemzeti kulturális közösség – ha ennek a fogalomnak van értelme –, egy történeti közösség nem működhet úgy, hogy a saját múltjával nincs tisztában. Ami a Kádár köpenyegét illeti, gyakorlatilag kiderült, hogy a Kádár rendszer emlékezetből való kiesésének kínos következményei vannak. Már a Néma hagyományban is fölmerült, hogy mi van a Kádár korszakkal, s elkezdtem áttekinteni, hogy utólag mi történt a Kádár rendszerrel. Tulajdonképpen az Erdély-könyvemnek is alapkérdése Trianon mellett, hogy mi történt itt a szocializmus ideje alatt? Az viszont láthatólag nem nagyon érdekli a mai Magyarországot, szinte elszántan és dacosan nem. Ezért is kezdtem megírni az Erdéllyel kapcsolatos gondolataimat, véleményemet, s ezek az írások végül kötetté álltak össze. Most írok egy könyvet, az 57 és 70 közötti évekről, arról, hogy miként alakult ki a Kádár-rezsim kulturális intézményrendszere, ennek a munkának A lektorok ideje az ideiglenes címe.
Ami a Képzelt Erdélyt illeti, gondolom, maga a témakör is kínálta, hogy egy esszékonstrukció legyen. Nemde, ez azért is hasznos, mert az esszének a tanulmányhoz képest megvan a maga nagyobb szabadsága. Ehhez viszont, tekintettel a téma bonyolultságára, a szerzőnek ki kellett alakítania egy sajátos nyelvezetet is, hogy az egész problémakört meg lehessen fogalmazni.
Váradon – ami ha akarom Erdély, ha akarom, nem – egy Erdélyi Riport című lap szerkesztőségében nekem, aki soha nem éltem Erdélyben, erről beszélni nagyon nehéz.
Világosan kell látni: ezt a könyvet egy nem idevaló ember írta, nem idevaló embereknek. Az egy külön ajándék az élettől, ha az idevaló emberek is érdeklődést mutatnak iránta, ez számomra végtelen nagy öröm. Mert az történik, hogy van egy csomó ember – akik közé én is tartozom –, aki ezt a dolgot kívülről nézi, és félő, ugyanott fogunk tartani, mint ahogy Kazinczy megírta 1816-ban: Magyarország nem ismeri Erdélyt.
Ez a könyv egy gondolatkísérlet, egy esszéisztikus kísérlet arra nézve, hogy miként alakult ki az a helyzet, hogy Magyarország ma arra használhatja Erdélyt, amire használja. Ami szerintem teljes félreértés, egy kulturális hagyomány politikai használata, ami engem sok aggodalommal tölt el.
Azt mondta, kívülállóként írta meg, ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy sok empátia van önben. Ez azt jelenti, hogy akár egy helyzetről, egy történésről, akár egy személyiségről van szó, nem csak körbejárta, hogy hol, hogyan élt, mire kényszerült, hanem az esszé műfaj azt is lehetővé tette, hogy uram bocsá’, még érzelmi megnyilvánulásokat is megengedett magának.
Igen… A könyvnek – többek között terjedelmi okoknál fogva – csupán három „főhőse” van, de jogos kifogás, hogy például Cs. Gyímesi Éva avagy Székely János miért nincs benne, de benne van Szabédi László, Bretter György és Szilágyi Domokos. Van három ember, aki iránt mindig is nagyon komoly empátiát éreztem, miközben, a sors iróniája: Gyímesi Éva volt az egyetlen, akit – szemben a másik hárommal – valamelyest személyesen is ismertem. Három olyan emberről van szó, akinek az életét – akár az Éváét – a kommunizmus determinálta, vagy tette tönkre. A három sors közül kettőhöz brutális öngyilkosság fűződik, ami elválaszthatatlan az államszocializmus történetétől. Azért is szenteltem Szabédinak nagyobb teret, mert nagyon felpiszkált, amikor láttam, hogy miközben Erdélyben ő egy hős, Magyarországon azt sem tudják, hogy kicsoda. Ez a könyv mégis csak Magyarországon jelent meg, hadd örvendeztessem meg az olvasóimat azzal, hogy nézzék meg, ki volt ez az ember.
Könyvének olyan a konstrukciója, hogy bizonyos elemek egy-egy fejezetben kapnak helyet, de legalább utalások erejéig vissza-visszatérnek egyebütt is. Érdekes volt számomra, amikor a mű elején az úgynevezett mitizált tér keretén belül az emlékhelyeket, illetve a kultuszhelyeket elemzi. Élvezettel olvastam, amikor felvázolta Zebegénynek, mint helyszínnek a szinkretizmusát, és a legvégén – ellenpontként – oda tette valóban értékes szakrális térként Pannonhalmát, amivé az napjainkban fejlődött. És megint megtapasztaltam azt a körültekintő felelősségtudatot, ahogy a Makovecz-jelenséget, a Magyarországról végül „kiszorult”, Erdélyben „hazatalált” építész munkásságát tárgyalta.
Konkrétan az történt, hogy a magyar katolikus egyház, Erdő Péter esztergomi bíboros megszakította vele az együttműködést, ami Piliscsabán, a Pázmány Péter katolikus egyetem tervezésekor csúcsosodott ki. De egyébként arról volt szó, hogy Makovecz Imre templomokat épít, és amikor kiszorult Magyarországról, akkor gyakorlatilag Erdélyben folytatta azt, amit Magyarországon nem folytathatott. Makoveczet lehet abszolút túlértékelni – azért fogalmazok így, mert én nagyon nagyra értékelem –, de az, amit a jelenlegi magyar kormányzat csinál, hogy hozott egy törvényt, mely szerint Makovecz Imre összes kulturális épületét le kell védeni, meg kell menteni, ezzel gyakorlatilag kiveszik az építészet történetéből, és patetikusan afféle szent helyekké nyilvánítják azokat. Ez veszélyes dolog. A másik pedig, ami ugyanilyen kétségbeejtő, ahogyan Makovecznek a vitathatatlan tehetségét – pusztán a politikai nézetei miatt – a liberális magyar értelmiség kezeli, azt ostobaságnak tartom. Szerintem Makovecz Kós Károly nagyságrendű téralkotó építőművész volt. Az más kérdés, hogy a Makovecz-házaknak a gyakorlati használhatósága egy súlyos problémát vet föl. Jellemzően azt kell mondanom, hogy ez nem csak őreá áll, hanem például Gaudi épületeire is. Nem funkcionálisak, hanem mint térbeli látomások használandóak.
Hadd térjünk rá Szabédi Lászlóra. Sokat, elmélyülten foglalkozott vele. Egész, viszonylag rövid életpályáját nyomon követte tragikus haláláig. Az ön szövegéből kiderül, hogy mennyire tehetséges, felkészült és sokoldalúan művelt ember volt. Viszont 1945-ben, amikor nemcsak ismét kisebbségi helyzetbe került az észak-erdélyi magyarság, hanem néhány év alatt a kommunista rezsim vált Romániában uralkodóvá, próbált valamilyen mentséget találni a maga számára, arra nézvést, hogy kényszerűségből váltott, „a kommunizmus hívének” szegődött. Tényleg mentség számára ez a kényszerhelyzet?
Egy olyan embernek, mint én, akinek soha nem volt revolver szegezve a homlokához, erkölcsi kötelessége, hogy empatikus legyen. 54-ben születtem, az én nemzedékem szerencsés volt, mert soha, senki nem fenyegette az életét.
Szabédi karizmatikus ember volt, nemzedékének egy kiemelkedő és tragikus hőse. Azt a kérdést tette föl önmagának, szerintem eléggé kérlelhetetlenül, hogy ha ezt az országot, amelyikben él, a kommunisták fogják vezetni, és a magyar elit nem lesz kommunista, akkor ki fog tárgyalni a románokkal? Ez jogos kérdés. Nem ugyanaz, mint Magyarországon, mert ott nem kellett kommunistának lenni – hogy finoman fejezzem ki magam –, mert mindenki otthon volt. Itt az volt a kérdés, hogy tárgyal-e valaki a román kommunista vezetéssel, s ezt követően fejtette ki hatalmas nyelvészeti, egyetemi tanári munkásságát. Én elolvastam azokat a Szabédi-emlékházban található leveleket, amiket ő írt az egyetemnek. A habitusa tényleg szívszorító: könyörgés, félelem, hogy mindenből kiszorulnak. Amennyire látom, egy őrületes manőver volt ebben valamiféle identitás átmentésére, valamiféle univerzális identitás átmentésére. Azt gondolom, hogy sorsa egy olyan tragikus sors, amit ugyanúgy kellene ismernünk, mint a miniszterelnök Telekiét. Ha vannak egy nemzeti kultúrának emblematikus élettörténetei, az övék az. Mind a ketten, amikor végső választás elé kerültek, az életükkel fizettek érte.
Ami Bretter Györgyöt illeti, ő is egy szinte besorolhatatlan személyiség, jelenség. Úgymond, ő kommunista volt, de egy ideológiaellenes gondolkodó. Aki – megkockáztatnám az állítást – kidolgozta a saját rendszerét…
Ez már egy másik nemzedék. Az ő eszmélésük korában a hidegháború örökkévaló állapotnak tűnt. Bretter egy évtizeddel azelőtt halt meg, hogy véget ért volna a hidegháborús időszak. Az ő halálakor, 1977-ben senki nem gondolta volna, hogy mi fog történni. Amikor Grósz Károly, az MSZMP főtitkáraként bejelentette, hogy létre fogják hozni a többpártrendszert, akkor egyetlen ellenzéki értelmiségi sem volt, aki ne azt hitte volna, hogy ez egy ügyes trükk. Bretter abban a világban élt, ahol kevés kivétellel, szinte mindenki baloldali volt, s ezen túl elment a lehetőségek legszéléig. Tulajdonképpen az ő nemzedékének az írói kötésig benne álltak a kommunizmusban. Aki nem hajlandó ezt tudomásul venni, az árt a magyar kultúrának, Erdélynek, mert nem lehet letagadni azt, honnan indultunk, kik voltunk.
Bretternek morális dilemmája volt – illetve nem is volt dilemma számára, hiszen tudta, mit kell tennie –, hogy azokban az években vált a legkeményebbé a Ceauşescu rendszer, ami arra késztette az erdélyi magyarság színe-javát, hogy vállaljon szolidaritást, alakuljon ki a fejlett közösségi érzület bennük. Ugyanakkor egy olyan ember, mint Bretter, aki, amellett, hogy önálló egyéniség volt, és az individualitás szabadságát óhajtotta volna saját magának, mégis egy ilyen helyzetbe kerülve habozás nélkül felvállalta a közösségi bajokat.
Azt remélem, hogy a Temetés Zsögödön című esszéje, amit kiválasztottam, éppen erre rímel. Amire maga céloz, hogy a nagy individualista művészt, Jackson Pollockot belecitálta egy kollektív, szakrális közösségi térbe, az nem kevés jelentéssel bír. Tulajdonképpen teljes csapdahelyezet volt, senki nem mondhatta a diktatúra alatt, hogy van külön út, és ebbe a közegységes útba pedig bele lehetett bolondulni. Ennél nem ismerek semmi rettenetesebbet. Magyarországon mindenki szeretné elfelejteni, hogy 1970-től a Kádár és a Ceauşescu pont az ellenkező irányba mentek. Erdély akkoriban bolondok háza volt, jártam itt többször 78-79 táján, barátság okán. Láttam, hogy egy brutálisan más világba cseppentem, miközben Magyarországon már lehetett élni. Azért is vizsgáltam Bretter ürügyén ezt a kort, mert a magyar köztudatban egyszerűen nincs benne.
Kötetéből a legizgalmasabb olvasmány az volt számomra, ahogy Szilágyi Domokossal foglalkozott. A korszak, az egyetemes magyar irodalom egyik legnagyobb költője volt, ehhez kétség nem fér. Amikor 56-ban elkezdték az egyetemistákat faggatni, gyötörni, ő gyenge fizikumú, gyenge pszichikumú ember lévén, megtört. Engem ez a tény nem érdekel annyira, inkább az, hogy – nem véletlenül – eljutott az öngyűlölet állapotáig, ami annyi éven keresztül végig kísérte, és ilyen iszonyú terhet hordozva vetett véget önkezűleg az életének…
Amit ön mond, azt ennél pontosabban nem lehet megfogalmazni. Szilágyi Domokos egy olyan titokkal élt együtt, ami miatt minden nap meg akart halni. Amikor eldöntöttem, hogy írok róla, beszéltem egy csomó emberrel. Az élettársával, Nagy Máriával, és sokakkal, akik ismerték. És az jött vissza, hogy ebbe őrült bele. Borbély Andrásnak van egy doktori értekezése, amit erről írt, az egész besúgói rendszerről a kolozsvári egyetemen, Költészet és totalitarizmus, Szilágy Domokos címmel. Egy részét olvastam már. És nagyon egyet értek azzal, ami a Selyem Zsuzsa által szerkesztett, pár éve kötetben fogalmazódott meg: nem csak afféle pszichológiai tréfálkozás, hogy nem tudjuk valójában, mit jelentett Szilágyi Domokos, hiszen azokat a szövegeket nem ő írta le. Ez nem csak egy rafinált bölcsészvélekedés, ebben sok tapintat van iránta. Egy ilyen iszonyú teherrel ekkora életművet létrehozni, valóban példátlan teljesítmény.
Elgondolkoztatott, hogy – ha nem is vonta vissza, amit megfogalmazott – bizonyos mértékű lemondást éreztem ki adott ponton könyve szövegéből. Ki is írtam magamnak: „A kihívásra nem nagyon van jó válasz, nekem sincs. Szövegeink kullognak az események után.”
Láthatjuk, hogy mi történik. Gyakorlatilag a mitomán, neoetnicista, történelem utáni elképzelt történelem egyre erősebbnek tűnik, mint a politikai valóság. A magyar történelem is ilyen, miért éppen Erdéllyel tettek volna kivételt?
A Trianon utáni Magyarország történelméről pontosan ilyen homályos ismeretekkel rendelkezünk, magyarán: semmilyennel. Az amnézia nevében mindenki egyesül mindenkivel. Ennek a történelemhez, a megtörtént események értelmezhető láncolatához semmi köze.
De azzal számolni kell, hogy a beszélgetésünk elején emlegetett kultikus tereknek, a nagy közösségi élményeknek – például Csíksomlyónak – nagy tömeghatásuk van. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Szerintem, ha valaki ma győztese ennek, az már rég nem a Fidesz, hanem a Jobbik. Azt senki nem tagadhatja, hogy az a tények nélküli közösségi identitásérzet egy fantasztikus együttes élmény, amit soha nem kaptak meg Magyarországtól. Nem kapták meg attól az országtól, amelyikre fölnéznek, amelyik fontos nekik, amelyikkel szemben kisebbrendűségi érzésük van. Most megkapják a Csíksomlyói Passión, a Félszigeten, egy nem mediális, hanem zenei és testkultúrában. Ezt az erdélyi fiatalokon „leverni” értelmetlen, ezért őket szélsőjobboldalinak nevezni értelmetlen. Viszont a magyar szélsőjobb habozás nélkül kihasználja, az tény. Hogy ebből mi fog következni, arról sejtelmem sincs.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Lopott szobrok Marosvásárhelyen: esztétikai szempontok helyett politikai alku
Rosszabbnál rosszabb szobrok jelennek meg Marosvásárhely közterein, nem az esztétikai szempont számít, hanem a politikai indokok, hogy nekünk is sikerült, nem csak nekik – mutatott rá a marosvásárhelyi helyzetre Pál Péter képzőművész, utalva arra, hogy a románok és a magyarok is mindenáron saját ideológiai szobraik felállításához ragaszkodnak. A Lopott szobrok, gazdátlan értékek című kerekasztal-beszélgetésre a vásárhely.ro portál szervezésében, a marosvásárhelyi Bolyai Klubban került sor december 17-én.
A marosvásárhelyi – sok esetben megrongálódott, esetenként elkallódott – köztéri szobrok jövője érdekében indított figyelemfelkeltő kampányt októberben a Marosvásárhelyi Kulturális Központ valamint a vásárhely.ro kulturális és közéleti portál. Orbán János művészettörténész elmondta, a nyáron a vásárhelyi szobrokról készült jegyzékben 51 objektum – ezek között három eltűnt szobor – szerepel. Nyoma veszett Kolozsvári Puskás Sándor Tavasz című, hatvanas évekbeli alkotásának, amely a Kárpátok sétányon állt, tíz év alatt hordták el, bontották le, úgy, hogy ma már semmi sem maradt belőle. Bálint Károlynak a hatvanas évek második felében született szobra, a Napozó – amely évtizedeken át várta az egykori Május 1. strand vendégeit – és holléte szintén ismeretlen. Gavril Sedran Kagyló című, korábban a Színház teret díszítő alkotása a tér felújítása után nem került vissza a helyére.
A „csak azért, mert tetszik” elv nem érvényesül
Pál Péter szerint a Kárpátokon kívül nincs annyi lovas szobor, mint az erdélyi városokban, ahol szoborállításkor szinte kizárólag ideológiai szempontok érvényesülnek. Marosvásárhelyen rosszabbnál rosszabb szobrok születnek, valóságos szoborháború folyik a magyar és a román közösség között, ha az egyik fél szeretne felállítani egy szobrot, a másik fél azonnal kéri cserébe a saját személyiségéről készült alkotás köztéri elhelyezését. Az esztétikai szempontok, hogy tetszik-e a közösségnek vagy sem, teljesen háttérbe szorulnak – mutatott rá a képzőművész, aki szerint Marosvásárhelyen a ’60-70-es években állított alkotások feleltek meg az esztétikai szempontoknak, azonban ezek vagy tönkrementek, vagy pedig nyomuk veszett. A képzőművész hozzátette, olyan műveket tart létjogosultnak, amelyek emberközeliek és mögöttük semmiféle ideológia nincs.
Fűre ülni tilos
Gagyi József egyetemi tanár a terek használatáról, a köztéri szobrok ünnepi, illetve hétköznapi használatáról beszélt, mint mondta, emlékezetes volt számára tapasztalni, hogy a főtéri Avram Iancu lovas szobor körüli teret gördeszkás fiatalok vették birtokba, akik talán azt sem tudták, kit ábrázol az alkotás, nem is érdekelte őket, kizárólag az volt a szempont, hogy a szobor előtti lejtős felületen jól csúszik a deszka. Gagyi József arra is felhívta a figyelmet, annak ellenére, hogy a város lakosságának nagy része az egyes lakónegyedekbe tömörül, manapság Vásárhelyen a szobrokat kizárólag a főtéren állítanák fel. Kelemen Attila Ármin újságíró, az Erdély Fm igazgatója azon a véleményen van, hogy Marosvásárhelyen a politikum a közteret olyan térnek tekinti, ahol az embereknek viselkedni kell, nem kínál lehetőséget a lakosságnak arra, hogy belakja azt. Nehezményezte, hogy ha Vásárhelyen leül egy lépcsőre vagy a fűbe, rászólnak a polgárőrök, míg egy nyugati nagyvárosban ezzel nevetségessé tenné magát egy rendőr.
A Decebal-szobor veszélyes precedens lehet
Soós Zoltán városi tanácsos, a Maros Megyei Múzeum igazgatója úgy véli, Vásárhelynek nincs szobormúltja, az egyetlen köztéri emlékmű, ami még a 19. századból maradt fenn, az a Székely vértanúk emlékműve, a többit a történelmi események megsemmisítették. – A ’90-es évek után kezdődött el a politikai szoborállítás, megjelentek itt-ott szobrok, de nem tudni, ki, milyen szándékkal rendelte ezeket. Megjelent a Mihai Viteazul-szobor felajánlásként, most pedig a Decebal-szobor, szintén adományként. Egy szabályozás kellene, ami megállítja ezt a folyamatot. Nincs semmiféle szabályozás ezen a téren, nincsen egy bírálóbizottság, amely esztétikai, esetleg urbanisztikai szempontból megkérdőjelezhetné egy szobor felállítását. A Decebal-szobor veszélyes precedens lehet, a tanácsban kisebbségben vagyunk, így le tudják nyomni a torkunkon, ha úgy hozza a helyzet – fogalmazott Soós Zoltán, aki szerint a szoborállításról szóló határozattervezetben valójában csak két rajzváltozat szerepelt a majdani szoborról, maga az alkotás talán még el sem készült.
Peti András alpolgármester, alátámasztva kollégája szavait, hozzáfűzte, a szabályozás hiánya miatt fordulhat elő, hogy Vásárhelyen a háborús bűnösnek nyilvánított Ştefan Guşă szobrának a felállítása szóba kerülhetett. Peti András szerint a jelenlegi felállásban az RMDSZ-nek nem mindig sikerül megállítani egy ilyen kezdeményezést. Bizonyos nyomásokkal is szembe kell nézni, azaz, ha jön egy civil egyesület, adományoz a városnak egy szobrot és a tanács le is szavazza a felállítását, másnap jön az összes civil szervezet, amely követeli annak felállítását, és elindítanak egy petíciót. Beszédes példa erre, amikor a román civil társadalom 25 ezer aláírást gyűjtött annak érdekében, hogy Păunescuról nevezzék el a 2-es iskolát. Ha pedig egy népes tömeg követel valamit, azok a román tanácsosok, akik egyébként nem ragaszkodnak egy adott szobor felállításához, sem merik felvállalni, hogy nemmel szavazzanak.
Menyhárt Borbála
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Ágyúmaketettet foglalt le lőfegyverként a román rendőrség
Színházi kellékként használt 1848-as ágyúmaketettet foglalt le Székelyszenterzsébeten a román rendőrség – közölte pénteken Kincses Kálmán, a település református lelkésze, az Erdélyi Ba- ranta Szövetség elnöke. A Hargita megyei rendőrség korábban azt közölte: december 13-án minősített csempészés, és a fegyvertartási törvények meg- szegése gyanújával indított nyomozást, miután a fegyverosztály munkatársai egy engedély nélkül tartott, Magyarországról behozott tüzérségi eszközt azonosítottak egy Székelykeresztúr melletti településen.
A Mediafax hírügynökség az illegális pirotechnikai eszközök (petárdák, orvvadászatra használt eszközök) lefoglalását célzó rendőrségi razziákról szóló hírében számolt be a Székelyföldön lefoglalt ágyúról.
Kincses Kálmán az MTI-nek elmondta: tavaly ünnepi beszédet mondott a Tápióbicskei Tavaszi Emlékhadjáraton és ekkor kapta ajándékba a hagyományőrző rendezvény szervezőitől az ágyúmakettet, amely szerinte az Európai Unióban sehol nem engedélyköteles. Hozzátette: ő maga fordult a székelykeresztúri rendőrséghez, hogy tisztázza, kell-e engedélyeztetni Romániában a hagyományőrző kelléket. Korábban ugyanis a Romániában sem engedélyköteles hagyományos íjakat is többször elkobozta a Kovászna megyei rendőrség a baranta szövetség tagjaitól – mutatott rá az egyesület elnöke.
Kincses Kálmán beszámolt róla: a hatvan centiméter hosszú maketthez hangtechnikai töltetek járnak, amelyekkel az ágyúlövés hangját lehet imitálni, és ezeket használták is a tavalyi falunapok alkalmával.
Miután a rendőrségi nyomozásról a magyarországi ajándékozók is értesültek, Vukics Ferenc, az Országos Baranta Szövetség elnöke, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem oktatója levelet írt az adományozás körülményeiről, amelynek román nyelvű fordítását a Hargita megyei rendőrségnek is eljuttatták.
„A makett ágyúként való használatra alkalmatlan. Miután az öntés nem szabványeljárással történt, ezért hangtechnikai töltet biztonságos használatához is meg kellett erősíteni egy 5mm-es falvastagságú csőbetéttel. Maga az eszköz csak hangtechnikai eszközként hasznosítható. Az ilyen főfurattal rendelkező eszköz nem minősül elöltöltős fegyvernek. A pirotechnikai, a hangtechnikai tevékenységet minden európai országban elkülönítik a lőfegyverekről és lőszerekről szóló rendelkezésektől" – írta a magyarországi szakértő a Székelyföldön lefoglalt ágyúmakett ügyében.
MTI
Erdély.ma

„Sok támadás ért az elmúlt években”
Politikai érdekcsoportok aljas szándékairól beszélt büntetőügye kapcsán Borboly Csaba. Hargita Megye Tanácsának elnöke az elmúlt egy évvel kapcsolatban osztotta meg gondolatait portálunk kérdéseire.
− Mozgalmas évet zárunk hamarosan. Melyek az általános tapasztalok az elmúlt tizenkét hónapról? Melyek a sarkalatos pontok, amelyekben sikerült előrelépni, és melyek azok, amelyek még kívánnivalót hagytak maguk után?
− Ha egy dolgot kellene kiemelni, az a közösségi összefogás és szolidaritás, melyek terén jelentőset léptünk előre, ennek ékes bizonyítéka a kalákák sikere. Az év végi beszámolómban ezekről a kérdésekről részletesen beszéltem. Úgy érzem, hangsúlyváltásra van szükség. Nyár óta volt egy irányváltozás, tulajdonképpen visszafordulás a hagyományos értékekhez mindabban, amit útnak indítottunk, kezdeményeztünk. A közösségépítésben meghatározó szerephez kell jussanak az egyházak, és e meghatározó szereppel nekik kell rendelkezniük a jövőben is, ahogy történt ez a múltban, évszázadokra visszamenően. Ezzel együtt idén a vártnál gyengébb állami finanszírozáshoz jutottunk, kevesebb pénzt kaptunk a kormánytól, ami természetesen visszafogja a gazdasági növekedést. Ebből kifolyólag kevesebb adó folyt be helyi szinten, amit a megye fejlesztésére fordíthattunk volna, és a megyei tanácson belüli saját hibánk, valamint a kényszerszabadságom miatt kevesebb pénzt tudtunk elkölteni, mint amennyire más körülmények között lehetőségünk lett volna. Ezt mindenképp orvosolunk kell a jövő évben.
− Egyre inkább felerősödött az év folyamán a magyar közösség szimbólumainak használata körüli vita, több bírósági határozat is született ezekkel kapcsolatban. Mi az ön álláspontja ebben az ügyben, figyelembe véve azt, hogy csíkszeredai sajtótájékoztatón tulajdonképpen megrótta a csíkmadarasi polgármestert azért, mert az makacsul ragaszkodott a piros-fehér-zöld lobogó használatához a községházán?
− Egyetlen polgármestert sem róhat meg a megyei önkormányzat elnöke, hiszen nincsen fölérendeltségi viszony. Ilyenre tehát nem volt, hanem újságírói kérdésre válaszolva mondtam el a véleményemet a csíkmadarasi zászlóügyben született bírósági ítéletről. Azt mondtam, a jogerős ítéleteket akkor is be kell tartanunk, ha nem kedvezők számunkra. Ez a jogállam alapelve. Ellenben ha az egy közösség számára kedvezőtlen, akkor harcolni kell minden törvényes eszközzel megváltoztatásukért. De tudtommal a szóban forgó jogerős ítéletet betartotta a polgármester, hiszen a zászlót levette, majd visszatette. Így az most egy újabb eljárás része, amelyben szolidárisak vagyunk a polgármester úrral. Sőt, arra is megkértem őt, meg ne forduljon a fejében lemondani ezen ügy kapcsán, bármi is lesz a végkimenetele. Közösségi szimbólumaink használatát viszont szabályozni kell. Ahogy többször elmondtam, egy egyszerű kormányhatározattal ez lehetséges lenne, csak akarni kell megtenni ezt a lépést. Amíg ez meg nem történik, addig a magyar embereket bárki meg tudja hurcolni, ahogy teszik ezt ma is. Emellett úgy látom, szükség van a románsággal folytatott párbeszédre annak érdekében, hogy szimbólumainkban, a használt színeinkben ne vörös posztót lássanak, ne azok mentén vonjanak ki forrásokat vagy közösségi jogosítványainkat kurtítsák, vonják vissza a megszerzett és az európai jogszabályok által garantált jogainkat.
− Talán az év egyik legfontosabb történése az őrizetbe vétele és a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) által ön ellen indított vizsgálat, valamint a törvényszéki eljárás. Vannak, akik politikai leszámolásról, mások kirakatperről beszélgetnek, ismét mások rács mögött szeretnék tudni Borboly Csabát. Mit takar egyáltalán ez az egész ügy?
− Az elmúlt napok sajtópolémiáját is olvasva, csak megerősíteni tudom azt a blogomon is ismertetett álláspontomat, hogy a jogi eljárás helyszíne a bíróság tanácsterme, tehát nem bocsátkoznék itt elemzésbe. Egy dolgot viszont, ami politikai természetű, nem hagyhatok szó nélkül. Nevezetesen azt, hogy azt látom, vannak olyan személyek, politikai érdekcsoportok, akiknek nagyon nincs ínyére az a közeledés, ami az RMDSZ és az MPP között megvalósult. Ezért e büntetőügyet most arra használják fel, hogy a két politikai szervezetet összeugrasszák. Az történik, mint amire már láttunk számos példát a fővárosban. A különbség annyi, hogy itt a kommunikációs nyelv a magyar, a szándékok pedig aljasabbak.
− Az összefogás magját hintette el a Székelyek Nagy Menetelése. Azóta viszont úgy látszik, a politikum képtelen egy hajóban evezni. Ön milyen stratégiát támogat ebben a kérdésben?
− Ezzel kapcsolatban már többször kifejtettem álláspontomat. Azt vallom, amit az erdélyi magyar emberek több mint 90 százaléka: a magyar összefogásban hiszek. Ennek érdekében nagyon sok támadás ért az elmúlt években, különösen az elmúlt hónapokban, ennek ellehetetlenítésére én és még sok más ártatlan ember eszközül van használva. Nagyon elszomorít az, ami történik. De legyünk optimisták, más esélyünk nincs, hátha az új esztendőben tudjuk folytatni azt, ami az idén jó és felemelő volt, és képesek leszünk magunk mögött hagyni mindazt, ami ocsmány és alávaló volt.
− Ön a legutóbbi helyhatósági választások alkalmával közösségéért tevékenykedő személyként jellemezte önmagát. Hogy érzi, sikerült a 2013-as esztendőben is életben tartani ezt az életfilozófiát?
− Nehéz volt az elmúlt időszak, ennek ellenére vannak megvalósítások, amelyekről be tudunk számolni, olyan kezdeményezések és beruházások, amelyek a közösséget szolgálják. Igyekeztünk kevés pénzből minél többet megvalósítani, ezért összefogásra, közös munkára hívtuk és buzdítottuk a közösséget. A megye számára minden település ugyanolyan fontos, legyen az a megyeszékhely vagy bármelyik kis falu. Éppen ezért folytattuk a Kisfalu programunkat, hogy a víz- és villanyhálózat eljusson azokra a településekre, ahol ez még nem valósult meg. Idén ősszel elindítottuk a kalákakezdeményezést, hogy segítsük azokat a tanintézeteket, amelyek felszereltségük hiányában nem kapták meg az egészségügyi működési engedélyt. Pályázatokat írtunk ki a megyében tevékenykedő civil szervezeteknek tizenegy szakterületen. Támogattuk például az önkéntes tűzoltó-alakulatokat felszerelések, illetve a hagyományőrző csoportokat népviseletek vásárlásában. Nem feledkeztünk meg a mezőgazdaságról és a minőségi élelmiszer-előállításáról, amelyben nagy lehetőségek rejlenek megyei szinten. Megnyitottuk például a Székely termékek boltját Csíkszeredában. Ezenkívül igyekeztünk országos kérdésekben is állást foglalni.
− Mit vár a 2014-es évtől?
− Jövőre európai parlamenti és elnökválasztás lesz, plusz sokunk számára, akik kettős állampolgárok vagyunk, nem közömbös a magyarországi parlamenti választás sem, sőt! Erre kiemelten oda kell figyelnünk. Mindezek természetesen a belpolitikára is hatással lesznek, és átalakíthatják a jelenlegi politikai erőviszonyokat. A jövőben a problémamegoldásra kell fektetni a hangsúlyt, ebben van szerepe a megyei tanácsnak, hiszen így lehet fejleszteni a térséget. A közéleti szereplők munkáját is közösen kell segítenünk, nagyobb szolidaritásra és összefogásra van szükség, a közösségépítésben nagyobb szerephez kell jussanak az egyházak. Prioritásként kell kezelni a szociális kérdéseket, az etnikai konfliktusok megoldására kell törekedni, mert azok nem vezetnek a megye fejlődéséhez. A politikának követnie kell a helyi igényeket, ezért a közösség bizalmát alulról építkezve lehet visszaszerezni. Ezekért fogunk dolgozni a jövőben, ezekben a kérdésekben várok előrelépést.
Rédai Botond
Székelyhon.ro

Borvízfürdőink kézikönyve
Székelyföld fürdői címmel a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület kiadásában Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva jelentetett meg egy igényes kötetet. Székelyföld borvízfürdőinek olvasmányos kataszterét veheti kézbe az olvasó, 94 település 172 fürdőjének eléggé részletes leírását.
Kézikönyvként is nyugton hasznosítható, érdemes a kötet alapján elindulni és „felfedezni” a környékbeli forrásokat, sok beteg találhat gyógyírt reumájára, érrendszeri problémáira, és ami a legfontosabb, hogy legtöbb fürdő és mofetta használata ingyenes.
Földtani elemzés
Nagy vonalakban az előszóban megtalálható a földtörténeti, geológiai folyamatok elemzése, amelyek e természeti kincs kialakulását lehetővé tették. Székelyföldön több típusú kőzetből összetevődő hegyvonulatok találhatók, melyek sokféle ásványi összetételű borvíz kialakulását eredményezték. Egyik ilyen fővonulat a kristályos öv: Besztecei-havasok–Gyergyói-havasok–Nagyhagymás–Naskalat–Pogányhavas, amelyekre telepednek a triász-jura kori mészkőszirtek: Nagyhagymás–Öcsém–Terkő. Ebben a kristályos-mezozóos kőzetösszletekben helyezkedik el a két fontos fürdőtelepülés, Borszék és Maroshévíz, de itt található még a Csíkrákosi Bogátfürdő is.
Egy következő fontos hegytípus, amelynek a flis vagy úgynevezett kárpáti homokkő a fő alkotóeleme. Ilyenek a Csíki-havasok, a Bodoki-hegység, a Baróti-hegység és a Háromszéki-havasok. Ebben a zónában alakultak a Kászonok borvízfürdői, a csíkbánfalvi Adorjánfürdő, a csíklázárfalvi Nyírfürdő stb. Székelyföld nyugati részén az üledékes kőzetekből felépült hegyek az uralkodók, itt a legfontosabb ásványi kincset a kősó jelenti. Ebben a térségben találhatók Szováta, Parajd, Korond stb. sóstavai, sósfürdői.
E térség legfontosabb hegyvonulata a több mind 150 km hosszú Kelemen–Görgény–Hargita vulkáni vonulat, amely a szén-dioxid-tartalmú mofetták, ásványvizek (savanyúvizek) hazáját hozta létre. Itt található Székelyföld fürdőinek nagyobb hányada.
A borvíz a népi gyógyászat egyik legfontosabb eleme
A székelységben a borvizet nemcsak ivókúrára, hanem fürdőkúrára is használják – írják a kötet szerzői. A könyvben a sámánokat is megemlítik, akik hevített kővel melegítették fel a borvizet, és ebben fürdették meg a beteg embereket, főként a reumát gyógyították vele.
A szerzők utalnak az írott forrásokra, miszerint a középkori Magyarországon a fürdőzési, tisztálkodási szokások jóval elterjedtebbek, mint az akkori nyugat-európai országokban. Nem véletlen, hogy II. Endre király a lánya hozományaként egy ezüst fürdőkádat küld Thüringiába. Már akkoriban is ismerték a borvizek hatékonyságát.
Az ásványvizek csodatévő hatásairól a népi gyógyászat tudott a legtöbbet. Érdekes, ahol több borvízforrás tört felszínre, ott általában az egyiket Szemvízforrásnak nevezik, mivel a hályogot kezelték vele. A hiedelem úgy tartotta, hogy a borvízbe mártott kendőt, amellyel a beteg szemet megtörölték, ott kell hagyni a helyszínen, hogy a betegség is ott maradjon
A borvízfürdők története
Természetesen nem lehet 215 oldal terjedelemben nagyon részletesen elemezni 172 borvízfürdőt, mégis ez a kötet eléggé alaposan áttekinti a székelyföldi ásványvizes fürdők múltját és jelenét. Zepeczaner Jenő és Boér Hunor történészekhez fordultak a szerzők segítségért, és a témához kötődő szakirodalmat kellő bőséggel idézik. Nagyon alaposan követik a fürdők mai sorsát is, mindenikhez személyesen is elmentek, az írott anyagot sok fotóval illusztrálják, talán a fénykép az, amely a jelenlegi állapotokról a legtöbbet el tud árulni.
A borvízfürdők első virágkorukat a dualizmus korában élik, ekkor négy nagyobb fürdőtelep emelkedett ki a parasztfürdők sorából: Borszék, Előpatak, Tusnádfürdő és Szováta. Ami szintén fontos, hogy ekkor jelentek meg először a nagyon hasznos fürdőkalauzok. Az első világégést követően lassan elhanyagolódtak a fürdők, a kicsi magyar világban elkészült a felújítási tervük, de a kivitelezést már megakadályozta a második világháború. A kommunizmusban legtöbb helyen elhanyagolták a régi épületeket, fürdőhelyeket, viszont néhol új kezelőközpontokat, hatalmas szállókat építettek, amelyek viszont nem illeszkedtek a környezetükbe. 1989 után, ahogy a szerzők írják: „a magánosítás egy évtizedre visszavetette a fürdők fejlődését”.
Újabb fellendülés a 2000-es évek elején indult meg, a Székelyföldi Fürdőépítő Kaláka több népi feredőt hozott rendbe, tájépítészeket bevonva olyan bensőséges hangulatú fürdőket teremtettek, mint a lázárfalvi Nyírfürdő, a tusnádi Nádasfürdő stb., de a Borvizek útja uniós projekt keretében is felújításra került némelyikük. Sajnos ezek a fürdők nincsenek értékelve, sokuknál még mindig hiányzik a borvíz megfelelő elemzése, hiányoznak a különböző kúrákat javalló receptek is. Az utóbbi hiányolható ebből a kötetből is.
Ahogy a könyvből kitűnik, a felújított népi feredők nincsenek karbantartva. Említettük a a tusnádi Nádasfürdőt, amelyet még 2002-ben készítettek el, és azóta megint használhatatlanná vált. Szóval elkezdődött a fürdők felújítása, de sokat kell még tenni, hogy mindegyik fürdő megfelelőképpen legyen karbantartva és kihasználva.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

„Nem lehet térdre kényszeríteni”
Az úgynevezett szekus-ügy következtében Ráduly Róbert Kálmánnak, Csíkszereda polgármesterének életében sok minden gyökeresen megváltozott. Mint mondja, azóta sokan úgy kerülik őt, mint ördög a tömjént. Mégsem ez jelentett az ő életében fordulópontot, hanem egy másik idei „ügy”, a megyei tanácselnök, illetve több társának esete, akiknek a „vádemelésük pillanatában azonnal le kellett volna mondaniuk” megbízatásukról. Évértékelő interjúnk Csíkszereda polgármesterével.
– Nagyon sok infrastrukturális fejlesztés történt idén a városban.
– A valóság az, hogy ezeket nem vettem számba, de három olyan, többnyire uniós forrásokból elkészített beruházást is befejeztünk, amely azt mutatja, hogy az Európai Unióba való belépés által megnyílt lehetőségekkel Csíkszereda tudott élni. Ha megnézzük Székelyföld városait, egyedüliek vagyunk, akik a sikeres pályázatokat befejeztük, és így kellő gyorsasággal használtuk fel az uniós alapokat. Sőt mindegyik beruházás a felújítás határidejében írt dátumig el is készült. A hargitafürdői infrastruktúra felújításáról szóló pályázatunk most zajlik. Ugyanakkor saját alapokból elkészítettük a Penge tömbház mögötti udvart, de el ne felejtsük az uszoda befejezését se. A városvezetés korábbi munkáját dicséri az a tény is, hogy a Székelyföldi Fociakadémia a gimnázium mögött egy nagyméretű műgyepes focipályát létesített.
– A látványos megvalósításokért a lakók részéről jár köszönet?
– Bár ünnepi időszakban vagyunk, amikor a mérlegkészítés és az önvizsgálat mellett életünkben fokozottan jelen kell lennie a hálának, nem annyira jellemző a mi városi társadalmunkra a közberuházásokért hálálkodni. A városközpont felújítása e tekintetben kissé mégis rendhagyó volt, mert nagyon sokan fogalmaztak meg pozitív véleményt.
– Ha rangsorolná a székelyföldi városokat, Csíkszeredát hová tenné?
– Rossz kérdés, mert olyan, mintha megkérnénk a szülőt, hogy rangsorolja annak az osztálynak a gyerekeit, ahová az ő gyereke jár.
– Jó, akkor másképp teszem fel a kérdést.
– Ne! A városok mások és mások, mert kétségen kívül mindegyiknek van térségközponti szerepe, de ebből kettő megyeszékhely, az egyik ráadásul egy nagyváros vonzáskörzetében van, így szinte egyfajta holdként működik a nagyváros erőteljes vonzása következtében. A székely városok közül az uniós csatlakozási helyzetet egyértelműen mi használtuk ki a legjobban. Vagy mondjam másképp: a kedvező szeleket a mi legénységünk tudta leginkább befogni a vitorlájába. De azt is látni kell, hogy mind a mai napig Udvarhelyen a legkisebb az etnikai harc. Aki ragaszkodik városához, ezeket az előnyöket veszi számba és domborítja ki.
– A kedvező szelek befogásához szükség van a jó önkormányzati munkára is.
– Igazából az önkormányzati testület a vitorlaforgató. Azt végképp ki merem jelenteni, hogy az elmúlt kilenc és fél esztendőben a legjobb legénysége Csíkszeredának volt. Bár ennek a csapatnak a magját végig az RMDSZ képezte, mindenki, amikor kellett, ott volt a magaslatokon, és végezte a dolgát.
– A decentralizáció milyen terheket róhat a városra?
– Szinte semmilyent. A decentralizációval csak formálisan lesz egy váltás: mint amikor az élettársi kapcsolatot a házassággal tesszük még erősebbé. Kapunk egy papírt, ami megerősíti a hivatalos viszonyt a megkapott két klub, a Sportklub és a sportiskola irányításában. Nyilván, ahogy mondani szokták, Romániában élünk, és ez lefoglalja a teljes időnket, ezért sosem lehet tudni, hogy mit hozhat a decentralizáció tekintetében a jövő. Mindig mindenre fel kell legyen készülve az ember, ha alszik is, az egyik szeme nyitva kell legyen, hogy figyeljen a változásokra.
– Mindenre fel kell legyünk készülve, mondja ön. Hol tart az úgynevezett szekus-ügy?
– Ezt én is szeretném tudni. Tény, hogy a szekus-ügy következtében sok minden gyökeresen megváltozott: azóta sokan úgy kerülnek engem, beleértve a rendőröket is, mint ördög a tömjént. Engem ilyen típusú dolgokkal nem lehet térdre kényszeríteni, ne adj’ isten kicsinálni, pedig ezek az emberek szép csendben tovább próbálkoznak. 2013-nak csak egy része ez a szekus-ügy. Ezzel párhuzamosan jó néhány elöljárót adott pillanatban már fogva is tartottak, ezt követően pedig vádat emeltek ellenük. Ezt az állapotot a politikai elitünk nem menedzseli jól. Az ártatlanság vélelmét senki nem kérdőjelezheti meg, amíg ennek ellenkezője nem bizonyítódik be, de egy közszereplő, amikor ellene vádat emelnek, azonnal le kell mondjon. Tehát aznap, amikor vádat emeltek a megyei elnök úr, a megyei önkormányzati képviselőtársa, illetve az egyik polgármestertársunk ellen, ezeknek az embereknek, legalább hármuknak azonnal le kellett volna mondaniuk. Nem futni kellett volna jobbra-balra mindenkihez könnyes szemekkel, és úgymond a szabadságunkért elvszerű vagy elvtelen kompromisszumokat kötni a közösség bőrére.
– Fél mondatban említette a politikai elit rossz „menedzsmentjét”. Emellett ne menjünk el!
– Az RMDSZ-nek van egy nagy problémája: a kialakult helyzet messze van a szokásos, mondjuk Nyugat-Európában szokásos politikai erkölcstől. Ezt a helyzetet nekünk nagyon gyorsan vissza kell vezetnünk oda, ahol a helye van. Itt már nem az ártatlanság vélelméről kell beszélnünk, hanem a zsarolhatóság vélelme áll fenn néhány köztisztviselővel szemben. Ha megnézzük az utólagos jogcselekményeiket, látszik, hogy milyen pálfordulás ment végbe a ténykedésükben az ügy előtt és után. Ezzel szemben én magamban úgy érzem, hogy a szekus-ügyem óta nem volt nálam semmilyen pálfordulás. De ha úgy alakul, én is veszem a kalapom és botom, és egyszerű mezei emberként fogok küzdeni, mert úgy sokkal jobban lehet. Egy polgármester ki van szolgáltatva: például jön a számvevőszék, és meghúzza a fülét. Még egyszer jelzem, számomra egy erős belső dilemma, hogy amennyiben az RMDSZ nem tudja nagyon gyorsan a normális erkölcsi mederbe visszaterelni a folyamatokat, akkor ez azt jelenti, hogy ez az RMDSZ az elmúlt hat esztendőben valóban dezintegrálódott, messze letért arról az útról, ahol volt jó néhány évvel ezelőtt, ami a politikai erkölcsösség elvárásait illeti, és nagyon gyorsan szembesítenem kell magam azzal a ténnyel, hogy van-e helyem egy ilyen típusú szervezetben. De ami még ennél is sokkal fontosabb, hogy van-e helyem egy ilyen típusú közéletben, ahol gyakorlatilag mindenkivel mindenféle kompromisszumot köthetünk a saját személyes szabadságunk szavatolása érdekében. Az már csak egy igen súlyos mellékzöngéje a kialakult helyzetnek, hogy a megyei önkormányzat gyakorlatilag ízeire van szakadva, onnan mindenki menekül. Ez Székelyföldre nézve akkora csapás, mint a kilencvenes márciusi események.
– Mit értsünk azon, hogy menekülnek az alkalmazottak a megyei önkormányzattól?
– A komoly, tapasztalt húzóemberek menekülnek, mert erkölcsi válság van, és ezt a helyzetet nem tudják vállalni. Ennél súlyosabb dolgot nem tudok elképzelni. Maradva a hajós példánál, most a megye hajója mindenféle kormányzás nélkül hánykolódik, sodródik.
– Hogy lehetett volna megakadályozni ezt a helyzetet?
– Úgy lehetett volna helyes irányba fordítani a hajót, ha a vádemelés alá került személyek lemondtak volna, és hagyták volna azokat dolgozni, akik nem voltak ebben érintettek. Így tudtak volna szépen, lassan begyógyulni a sebek, különben egy életen át gennyezni fognak és elfekélyesednek.
– Meg kell kérdeznem: milyen az ön viszonya Hargita Megye Tanácsának elnökével?
– Sajnos, felületessé csökevényesedett. Az a valóság, hogy ebben a megyében egyedül Csíkszereda az a település, amely a megyei állapotoktól függetlenül jól megvan. Megvan az ereje, forrásai, tudása, és olyan legénysége, amely tud haladni az útján. Nyilván egy jól megszervezett megyei önkormányzat Csíkszereda haladását is segíteni tudná. De attól, hogy a megyei hajó sodródik, a csíkszeredai még jó irányba és jól halad előre. A többi település ladikja viszont hozzá van kötve a megyei hajóhoz, így az maga után ránthatja az összes többit. A hasonlatnál maradva, ha a mi legénységünk látja, hogy a másik hajó legénysége szökik bele a háborgó tengerbe, a hajó pedig a sziklaszirtek felé sodródik, akkor lehet, hogy a mi legénységünk is elveszíti az önbizalmát, megzavarodik. Ezért nem lehet számunkra közömbös, hogy a megye hajóján mi történik.
– Hm. Polgármester úr, mit kíván magának az új esztendőben?
– Azt, hogy bírjam ezt a pörgést és a kihívást, legyen elég eszem és bölcsességem elkerülni a csapdákat, mert egyre többet állítanak utunkba. Legyen erőm ahhoz, hogy jövőben is meg tudjam fogni a szekusokat, és át tudjam adni a hatóságnak. Legyen békesség a hivatalban és a családomban, mert enélkül nincs se bölcsesség, se erő.
– Hát a városlakóknak?
– Legyen egészség mindnyájunk számára, mert ha egészség van, a többit megoldjuk.
Kozán István
Székelyhon.ro

Ösztöndíj erdővidékieknek
A jó tanulmányi eredményeken kívül a közösségi munkában való részvételért is díjazott négy erdővidéki diákot az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács erdővidéki szervezete, a kisvárdai Tőkés László Alapítvány ösztöndíj-támogatását karácsony előtt egy nappal adták át.
Egyenként huszonötezer forint értékű támogatásban részesült Borbáth Szilveszter VII. és Szőke Kálmán VIII. osztályos tanuló (mindketten a vargyasi Borbáth Károly Általános Iskola diákjai), Mihók Marianna-Anita (baróti Baróti Szabó Dávid Középiskola, X. osztály) és Kencse Magor (baróti Gaál Mózes Általános Iskola, V. osztály). (fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Belföldi hírek
A madéfalvi vérengzés évfordulójára
Éjféli harangozást és gyertyagyújtást kezdeményez az SZNT a 2014. január 6-ról 7-re virradó éjjel, a madéfalvi vérengzés 250. évfordulója alkalmából. Izsák Balázs SZNT-elnök szerint egyúttal a székely nemzeti ellenállás két esztendejére, 1762–63-ra is emlékezni kell.
„Ma is ragaszkodunk ahhoz a szabadságeszméhez, amelyért eleink küzdöttek, és amelyért meg is haltak, ha az önkény nem hagyott más választást. Ma a jog és demokrácia eszközeivel küzdünk érte, hiszen ma a székelyek szabadságát az autonómia intézménye hozhatja el” – áll felhívásában. Izsák azzal a kéréssel fordult a történelmi magyar egyházak székelyföldi gyülekezeteihez, hogy a január 6-ról 7-re virradó éjszaka, éjfélkor szólaltassák meg a harangokat, a székelyek pedig otthonaikban tegyenek égő gyertyákat az ablakpárkányokra.
Letépték a székely zászlót
Karácsony előestéjén ismeretlenek letépték a csíkszeredai székely zászlót, melyet az EMNP vont fel idén tavasszal. A 7,5 méteres vasrúdra kifüggesztett, nagyméretű lobogót a zászlórúd aljában találták meg összetépve. A megvarrt és rendbe hozott székely zászlót december 26-án helyezték vissza a Néppárt emberei. Nyomozás nem folyik, mert nem tettek rendőrségi feljelentést.
Újabb autópálya-darabkák
Temes megyében két újabb autópálya-szakaszt adtak át: az A6-os Lugos–Calafat autópálya első 11 kilométerét és a dél-erdélyi pálya Lugost elkerülő részét, de ebből a 27 kilométerből csupán 17 használható, mert a pálya Sziklásnál (Sanoviţa) a mezőn ér véget, nincs összekötve a meglévő úthálózattal. Így Aradtól Déváig a zsúfolt E68-as országúton vagy az A1-es autópályán lehet eljutni (utóbbi 37 kilométerrel hosszabb, de 82 kilométernyi a sztráda), Dévától Nagyszebenig pedig két autópálya-szakaszon, amelyek összekötő 22 kilométere jövő ősszel készül el.
Csak fajtatiszta kutyák maradhatnak
A fajtatiszta, törzskönyvezett kutyákon kívül minden ebet ivartalanítani kell 2014 végéig Romániában, és a kutyák vemhességét, illetve a megszületett kölykök számát is be kell jelenteni. A parlament szeptemberben fogadott el törvényt arról, hogy a hatóságok elaltathatják azokat a gazdátlan ebeket, amelyeket a befogásuktól számított tizennégy munkanapig nem fogadnak örökbe. A most megjelent alkalmazási rendelet szerint a kóbor ebek elaltatásáról a polgármester által meghatalmazott személy dönthet, de ez nem kötelező, ha eltartásukra az önkormányzatnak van anyagi fedezete.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Legyen ismét diktatúra?
Amiért huszonnégy évvel ezelőtt a nép kivonult az utcákra, és halomra lövette magát, majdnem mind megvalósult, s most mégis – csodák csodája – a lakosság fele visszasírja azokat az úgymond régi szép időket. A történelmi régiókban élők közül egyedül az erdélyiek többsége mondja, hogy a kommunizmus rossz dolog volt Románia számára. De még ott is a megkérdezettek 43,1 százaléka nyilatkozta, hogy akkor jobban élt.
Pedig a népfölkelés előtt mindenki azt hitte, Romániában kibírhatatlan az élet. A forradalom idején olyasmit kiabáltak a tüntetők, hogy szabadság! És most mindenféle szabadságból annyi van, amennyi kell. Van sajtószabadság, mindenki azt beszél összevissza (potyára), amit csak akar, szabad sztrájkolni azoknak, akiknek egyáltalán van munkájuk, lehet tüntetni és munkát követelni azoknak, akiknek nincs. Van mozgásszabadság. Útlevél sem kell, és mindenki mehet a francba, vagy a szeme világ(á)ba, munkát, kenyeret keresni, vagy koldulni. Néha ugyan egynémely ország, mint Anglia, tiltakozik a koldusok baráti látogatásai ellen, viszont egyáltalán nem ellenzi, ha kiképzett orvosok vagy egészségügyiek rohamozzák őket. Azt is kiabálták a forradalmárok, hogy le a diktatúrával! A diktátor elfutott, majd kivégezték saját bizalmi emberei, akiket ő ültetett magas posztokba a katonaságnál vagy a Securitaténál. Ha ők le nem lőtték volna, a diktatúra is tovább tartott volna, és most a lakosság felének nem kellene visszasírnia azokat az időket. Ha Ceauşescut nem árulják el barátai, akkor ő a forradalmat leverte volna. A demokratikusabb országokban sokan haragudtak volna rá, de azóta megbocsátottak volna, mert lám, Amerika még a kubai Castroékra is megengesztelődött, pedig ők igazán sok borsot törtek az orra alá. Ennek ellenére most Obama parolázott Raul Castroval a Nelson Mandela temetésén. Így akár Ceauşescuval vagy klánja valamelyik tagjával is kezet rázhatott volna, és most ismét kocsikáznának az angol királynővel, mint az említett régi szép időkben. Ha már nem élne is, eleddig valamelyik rokona megörökölte volna a trónt, akarom mondani, a vezérséget, elnökséget, és újabb géniusz emelkedne időnként a Kárpátok fölé. Észak-Korea és Kuba mellett mi lennénk a harmadik kommunista állam, vagy még annál is több. Az elmúlt huszonhárom év alatt ennyi erővel, amennyit belevertünk, egész biztos, befejeztük volna a kommunizmus felépítését. Esetleg neki is kezdhettünk volna egy annál is fejlettebb társadalmi rendszer tető alá hozásának, bár sokaknak az is egészen fejlett, sokoldalú volt. Mára már sorozatban gyártanánk az atombombát a vegyi fegyverek mellett, amelyekkel már akkor is fenyegetőztünk. Hogy be ne vessük valahol, csak amúgy küldené a sok segélyt nekünk az Európai Unió vagy az Amerikai Egyesült Államok. Nem kellene a Valutaalapnak könyörögnünk újabb kölcsönökért, hiszen nem azért fizettette vélünk vissza nagy vezérünk a tévedésből felvett kölcsönt, hogy újabbat vegyünk fel, s aztán a feltételeket ők szabják meg nekünk, miként most. Olyan, hogy élelmiszer, fűtés, meleg víz, villany, benzin, meg ehhez hasonlók most sem lennének, de nem is kellenének, mert mindez, úgy látszik, nem hiányzott a lakosságnak, ha nosztalgiázik a ’89 előtti időkről, amikor mindezek egyike sem volt fellelhető. Mert a nép, az istenadta, úgy gondolkodik, hogy van ugyan minden, csak éppen nincs, mivel megvenni. Ezek után még mindig lehetne megoldást találni a régi idők visszatérítésére. Mivel most már nálunk mindent lehet és szabad, hát ki kellene robbantani egy újabb forradalmat. Ha már annyira szeretik így utólag Ceauşescut, akkor – bár őt feltámasztani nem lehet – a rokonságból elő lehetne ásni valakit, úgy néz ki, teljesen mindegy, hogy kit, aki élére álljon a dolognak. Aztán ők szükségállapotot vezetnének be. A köztörvényeseket mind ki kellene engedni a börtönökből, és mindenkit be kellene zárni, akit ellenségének tekint az új rendszer. (De talán legjobb lenne inkább kurtán-furcsán végezni – akár a volt vezérrel – a legveszélyesebbnek tűnőkkel.) Igaz, nagyon durva módja lenne az új rendszerváltoztatásnak, és nem nagyon demokratikus. De lehetne humánusabb módot is találni rá. Ha valaki nyíltan felvállalná a szocializmus és kommunizmus eszméit, nem csak így sutyiban, és alakítana egy új kommunista pártot. Ez a most nosztalgiázó ötven százalék arra szavazna, és aztán jöhetne a diktatúra. Bár lehet, hogy az így megválasztottakban sem lehetne bízni. Ugyanis az a szomorú, hogy Románia lakosságának csak másfél százaléka bízik nagyon a saját maga választotta képviselőiben, és 51,5 százalék nagyon kicsit. Akiben viszont nagyon bízik mostani állapotunk javulását remélve, az maga a Jóisten. Belé a bizalmát a nép 56 százaléka veti.
Úgyhogy imádkozzatok, híveim!
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tűzeset a Téglás Gábor Elméleti Líceum tőszomszédságában
Jelentős kárt szenvedett a magyar iskola
Kevesen múlott, hogy a tűz martalékává váljon Hunyad megye magyar oktatási intézménye. December 23-án este fél hétkor az iskola tőszomszédságában lévő gazdaságban tűz ütött ki és a magasba csapó lángok pillanatok alatt túlnőtték a tanintézmény négyszintes épületét.
A helyszínre érkező öt tűzoltóautó csapata négy órán keresztül küzdött a lángokkal. A tűzben szerencsére senki sem sérült meg, azonban komoly anyagi kár keletkezett.
A tűzoltóság jelentése szerint a Téglás Gábor Elméleti Líceumot jelentős mértékben károsító tűzesetet az Eminescu utca felöli közvetlen szomszéd figyelmetlensége okozta. Az illető egy vaskályhában rakott tüzet, hogy vacsorát főzzön a telkén élő tucatnyi kutyának, macskának. Egy kiszabadult szikra azonban belekapott az udvaron felhalmozott szénába és a tűz pillanatok alatt átterjedt az egész gazdaságra.
– A felcsapó lángokat csak a szomszédos telket határoló betonkerítés tartotta távol az iskola épületétől. Így is az óriási hőtől 36 ablak tört be az iskola épületén: egy óvodai terem, 3 szolgálati lakás, két osztályterem, mosdók, illetve a harmadik emeleti fizika és kémia laborok maradtak ablak nélkül. Az épület vakolata is károsult, illetve egy szolgálati lakás légkondicionáló berendezése égett meg. Az anyagi kár pénzbeli felértékelése még nem történt meg. A helyszínre érkező polgármester azonban ígéretet tett, hogy valamilyen forrásból biztosítják a károk helyrehozatalát – közölte Balogh Botár Károly Csaba, a tanintézmény aligazgatója.
Az eset kapcsán azonban azt is elmondta, hogy az iskola vezetősége az utóbbi években több ízben is feljelentést tett a kutyák és macskák egész hadát begyűjtő szomszéd ellen. – Többször is írásos feljelentéssel fordultunk a polgármesteri hivatalhoz, illetve a rendőrséghez és a környezetvédelmi felügyelőséghez. Az illető szomszéd ugyanis tucatnyi kóbor állatot gyűjtött össze a telkén, és hatalmas mennyiségű, romlófélben lévő hústerméket hordott ide napjában az etetésükre. A telkéről áradó bűz és a rothadó húsok tényleges veszélyt jelentettek az iskolánk mintegy hatszáz gyermekére nézve. Ezért többször is a hatóságokhoz fordultunk, de teljesen hiába. Most azonban már súlyos anyagi kárt is okozott a felelőtlen állattartásával – fogalmazott a tanintézmény aligazgatója.
A hatóságok egyelőre kivizsgálást kezdeményeztek az ügyben.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Elhalkul a magyar szó a Regátban
A református egyház és az RMDSZ tartja össze a Gorj megyei magyarokat, akiknek száma az utóbbi húsz évben félezerről 134-re csökkent.
Az olténiai magyarok évente egyszer közös rendezvény keretében imádkozhatnak, énekelhetnek anyanyelvükön.
Lgtöbben közülük jövevények, az iparosítás idején, harminc-negyven évvel ezelőtt az olténiai megyében kaptak állást. A Regátban ragadt tősgyökeres székelyek gyerekei már nem beszélik az anyanyelvüket, nemzetiségüket azonban büszkén vállalják még akkor is, ha választási kampányokban emiatt gyakran sértegetik őket. Mint vallják, „békés időkben” senki nem érezteti velük, hogy az ország vagy az észak-olténiai térség másodrendű polgárai lennének.
A népszámlálási adatok szerint 1992-ben még 502-en vallották magyarnak magukat Gorj megyében, de minden bizonnyal ’89 előtt még ezernél is többen élhettek és dolgozhattak az észak-olténiai megyében. A rendszerváltás után, amikor megszűnt a munkahelyi kötöttség, aki csak tehette, hazatért Erdélybe. Jobbára csak azok maradtak, akik itteniekkel kötöttek vegyes házasságot és családjukkal nem akartak elköltözni.
Háromszáz kilométerről irányított szervezet
Nagyjából így járt Şerbănoaică Ilyés Klára is, aki három évtizedes olténiai kitérő után, férjével együtt a tavaly úgy döntött, gyermeke mellé, Brassóba költözik. A nyugalmazott informatikus és közgazdász asszony egy ideje távirányítással, mintegy háromszáz kilométerről vezeti a Gorj megyei RMDSZ-t. Mint mondja, ez sem neki, sem a tagságnak nem jelent gondot.
„Ezelőtt bő két hónappal jártam utoljára Zsilvásárhelyen. Fölöslegesnek tartom, hogy őrizzem a székházat, az élet megy tovább nélkülem is, az ott maradottak ügyesen végzik a dolgukat. Ráadásul ott a telefon, az internet, tudjuk tartani a kapcsolatot. Az RMDSZ működik, nemrég hoztuk létre a női szervezetet, most meg a karácsonyi ünnepekre készülünk” – sorolja az egy éve ismét Erdélyben lakó, zetelaki születésű asszony.
Azon olténiai magyarok közé tartozik, akik határozattan állítják, soha, semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem érte őket Olténiában. Az egyetem elvégzése óta, 1977-től 2012-ig szinte mindvégig vezető beosztásban dolgozott a megyei turisztikai hivatalban, majd a gyermekjog-védelemi hivatalban.
„A gyerekek miatt áttértünk a román nyelvre…”
A Kiss családnak már nem adatott meg a hazatérés lehetősége, noha a Şerbănoaică–Ilyés házaspártól eltérően itt a férj is, a feleség is a Székelyföldről került a magyarok által Zsilvásárhelynek is nevezett Târgu Jiura. Julianna néni idestova több mint négy évtizede él abban a színromán Zsil-parti városban, amely hajdanán egy bolgár bojár tulajdonát képezte. Ő a Székelykeresztúr mellőli Kissolymosról, megboldogult férje, a néhány évvel ezelőtt elhunyt Laci bácsi a Maros megyei Csöbből került előbb Dévára, majd a Gorj megyei településre.
„Férjemmel magyarul beszéltünk, de gyermekeink, bár büszkén vállalják származásukat, csak az állam nyelvét ismerik. Hiába, lakást kaptunk s itt ragadtunk, a kicsik meg itt kezdték az iskolát. Hétköznaponként mi későn értünk haza, a leckéket románul kellett megtanulni, így a gyermekek kedvéért áttértünk a román nyelvre” – érvelt az idős özvegyasszony. Rendszerváltás után, amikor hazatérhettek volna a Székelyföldre, azon vették észre magukat, hogy már nem nagyon van, ahová hazatérni. Már látogatóba sincs hova menniük, hisz a testvérek meghaltak, házukat pedig eladták.
Bár tudja, hogy az időközben felnőtt gyermekei közül egyik sem lesz már színmagyar, Kiss néni büszke rájuk, hisz a Zsilvásárhelyen maradt fiai, Levente és Károly a 2012-es parlamenti választásokon az RMDSZ színeiben képviselték a helyi magyar közösséget. Előbbi Victor Ponta miniszterelnök és a populista Dan Diaconescu ellenében indult, míg testvére egy másik körzetben próbálkozott. Mindketten az esélytelenek nyugalmával próbálták összegyűjteni a Gorjba rekedt magyarok szavazatait, ami nagyrészt sikerült is. Mi több, a többségiek egy része is az ő nevükre és egyúttal a tulipánra nyomta a bélyegzőt.
A román pártok és a helyi sajtó képviselői mindezt nem nézték jó szemmel, ezért is a betegnyugdíjas Kiss Leventét haszonlesőnek, ingyenélőknek titulálták. „Nem tehetek arról, hogy három és fél éves korom óta testi fogyatékkal élek, és csak mankókkal vagyok képes járni – magyarázza a fiatalember. – Együtt kell élnem azzal, amit a sors nekem szánt, a választási kampányban elhangzott sértéseket leszámítva azonban sosem éreztem azt, hogy a helyi románság elítélne amiatt, hogy magyar vagyok.”
„Kihez szóljak anyanyelvemen?”
A jóval fiatalabb Csolti István nem sokkal a diktatúra bukása előtt került Olténiába. Előbb a feleségét helyezték Brâncuşi városába, majd őt egy nyolcvan kilométerre fekvő községbe, Stoinára helyezték ki, ám végül Craiován kötött ki. A ’89-es rendszerváltás után a misztótfalusi fiatalember hazatérhetett volna, de nem tette. „Fiatalság, bolondság!” – jegyezte meg mosolyogva, amikor erről kérdeztük.
„Nem volt nehéz megszokni a román környezetet, hisz a feleségem Craiova mellől származik, az egyetemet meg Bukarestben végeztem. Azt láttam, hogy itt jobb, mint a fővárosban, ráadásul lakást kaptam, előbb egy kis garzont, majd egy kétszobás lakrészt. Fiatalok voltunk, jól kerestünk, szép életet éltünk” – pergeti vissza a huszonöt évvel ezelőtt történteket a középkorú mérnök. – Nekem sem ’90 előtt, sem azután semmi bajom nem volt a románokkal, és nekik sem velem. Sokan, akik először hallják a nevemet, azt sem tudják, hogy milyen nemzetiségű vagyok, csak azt érzékelik, hogy hozzájuk képest valami másfajta lehetek.”
Csoltinak inkább az okozott gondot, hogy a több mint 80 ezer lakosú megyeszékhelyen nem volt kivel gyakorolja az anyanyelvét. Később Zsilvásárhelyre költözött, de ott senkit nem ismert, s fogalma sem volt, hol lelhet magyar barátokra. Mint meséli, az elején évekig nem volt kivel egy szót váltson, aztán megismert egy hölgyet, akivel minden negyedik vasárnap együtt ingázott a petrozsényi református templomba, de az asszony már annyira rosszul beszélte anyanyelvét, hogy a közös utazások alatt is inkább románra váltottak.
A bő félszáz kilométerre lévő Petrozsény után a valamivel közelebbi Motrun is próbálkozott, ahol a lelkipásztoron kívül három-négy ott ragadt öreg nénivel találkozott. Körülbelül ugyanennyien hallgatják végig az istentiszteletet Zsilvásárhelyen is, ahova a Râmnicu Vâlcean élő Szántó János egy hónapban egyszer látogat el. „Miután megtudtam, hogy a pap eljön a mi városunkba is, már nem utaztam se Petrozsényba, se Motrura. Itt, az RMDSZ-nél vagy Zsigmond Anna néninél családias hangulatban zajlanak az istentiszteletek, amire még az egyik társunk, Kiss néni román barátnője is szívesen eljön” – mondja.
Nem az idős hölgy az egyedüli helyi román, aki református szertartásra jár. A házigazda is az, hisz csak a küküllőmenti férje után lett Zsigmond. Amúgy egy környékbeli színromán család Anaként anyakönyvezett leszármazottja, aki a férje révén megtanult magyarul és magyarosította a keresztnevét is.
Csolti István megörvendett, amikor megtudta, hogy a városban van katolikus templom, de reményei szertefoszlottak, amint meghallotta, hogy a bukaresti püspökséghez tartózó moldvai csángó pap románul prédikál. A református férfi így jobbára csak az édesanyjával kommunikál magyar nyelven, vele is csak telefonon tartja a kapcsolatot. Az évi találkozó, a nagy ünnep
„A lányaim, akik kiskorukban sok időt töltöttek a közelben élő anyósomnál, és mindössze nyaranta egy-egy hónapot voltak édesanyámnál, alig tudnak magyarul. De tény, hogy a magyar eseményekre az egész család szívesen eljár” – fejtegeti. Az utóbbi néhány évben elszaporodtak a regáti magyar rendezvények: az olténiai magyarok évi találkozóján túl ma már közös kirándulásokat, majálisokat, bálokat is szerveznek.
Az „összerázódás” kezdeményezője, Csorbai Lóránd református lelkész volt, aki Râmnicu Vâlcea-i szolgálata alatt, 2006-ban szervezte meg az olténiai magyarok első találkozóját. Mint mondta, olyanok jöttek el a rendezvényre, akik jóformán nem is tudták, hogy szűk családi és baráti körükön kívül még több magyar is él Olténiában. Volt, aki évtizedek után szerzett tudomást arról, hogy a románnak hitt távoli ismerőse, vagy éppenséggel a néhány tömbházzal odébb lakó szomszédja Erdélyből származó magyar.
„Ez még a jobbik eset, amikor valakiről előbb-utóbb kiderül, hogy magyar. Sajnos sok olyan vegyes család is van, ahol a román férj tiltására a magyar feleség a vallását sem gyakorolhatja, a nemzetiségét sem vállalhatja” – állítja az időközben Marosvásárhely közelébe áthelyezett lelkipásztor. Utódja, Szántó Sándor ma is hat-hét reformátussal számol a városban. Bár nem rajta múlott, szinte személyes kudarcként élte meg, hogy az anyagiak hiánya miatt az idén sem a regáti magyarok nyári találkozóját, sem a szüreti bált nem tudta megszervezni.
Pedig tavaly a Horezu közelében fekvő Costeşti-re csaknem hetvenöten jöttek el magyar igét, magyar énekeket hallani. Egy évekkel ezelőtt, Vâlceán szervezett nyári összejövetelen az egyik idős résztvevő meghatódva, könnyes szemekkel újságolta, hogy ünneplő ruháját már húsvét tájékán kimosta és kivasalta, és lelkileg ő maga is hónapok óta készül erre a nagy napra, amikor magyar véreivel és anyanyelvével találkozhat. A 2013-as összejövetel elmaradt, a szekrénybe visszakerült ünneplő ruha talán nem gyűrődik össze jövő nyárig, de az elnémított anyanyelv talán veszíteni fog ékességéből.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Nem akarnak egyesülést
Románia és Moldova egyesülése az emberek, nem pedig egyes politikusok akaratán múlik – jelentette ki Victor Ponta miniszterelnök.
A kormányfő egy televíziós műsorban hétfőn este beszélt az egyesülés témájáról, annak kapcsán, hogy Traian Băsescu államfő néhány hete kijelentette: Románia következő célkitűzése a Moldovával való egyesülés kell hogy legyen. „Ha egyszer, talán még a mi életünkben, talán utána, az emberekben fölmerül az óhaj, hogy azt mondják: felejtsük el a Pruton húzódó határt, ez egy történelmi ügy, amit az emberek tudnak megoldani. Nem egy politikus oldja meg, aki azt mondja: holnaptól magammal viszlek benneteket, Bukarestből akarlak vezetni, a továbbiakban ne Chişinăuból irányítsátok magatokat” – szögezte le a miniszterelnök.
Hozzátette: Romániának konkrét dolgokat kell megtennie Moldova érdekében, így segítenie kell az ország uniós integrációját, a moldovai polgárok vízummentes beutazását az uniós országokba, valamint fejlesztenie kell az oktatási intézményeket, a gáz- és áramhálózatot, valamint újjá kell építeni a második világháborúban lerombolt hidakat. Mint azt megírtuk, Ponta korábban úgy nyilatkozott: Băsescu kijelentése csak az európai integrációt ellenző, és a Moszkvához való közeledést szorgalmazó moldovai kommunisták malmára hajtja a vizet.
Iurie Leancă moldovai miniszterelnök leszögezte: az egyesülés nem szerepel országa céljai között, Moldovának pedig olyan külföldi üzenetekre van szüksége, amelyek konszolidálják, nem pedig megosztják az ország társadalmát. Kifejtette: országa számára az Európai unióhoz való csatlakozás az egyetlen megoldás arra, hogy működő, európai országgá váljon.
Leancă szerint az egyesülés emlegetése csak növeli Chişinău gondjainak a számát. Példaként azt említette, hogy Moldova déli, gagauzok lakta autonóm régiójában Băsescu kijelentése nyomán „azonnal olyan események körvonalazódtak, amelyek destabilizálhatják a helyzetet.” Emellett az orosz parlamentben olyan nyilatkozatok hangzottak el, miszerint meg kell erősíteni az orosz katonai jelenlétet Moldova keleti részében, a szakadár Transznisztriában, a chişinăui kommunista ellenzék pedig „cirkuszol” a parlamentben.
Mint arról beszámoltunk, Iurie Leancă részt vett a bukaresti kormány hétfői ülésén, amelyen Victor Ponta bejelentette: Románia kilencven millió lejjel támogatja a moldovai oktatási infrastruktúra fejlesztését.
Iulian Chifu, Băsescu államfő tanácsadója eközben kemény hangon bírálta Leancát. Facebook-oldalán kedden azt írta: a moldovai kormányfő mind miniszterelnökként, mind diplomataként, mind az Európai Néppárt tagjaként lejáratta magát, mivel „kilencven millió lejért a Băsescuval szemben álló tábor szolgálatába állt.”
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Répás: fókuszban a külhoni magyar oktatás
A külhoni magyar oktatás területén megvalósított programokat és intézményfejlesztéseket emelte ki az elmúlt évet értékelve Répás Zsuzsanna az MTI-nek adott interjújában.
A nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár (képünkön) arról is beszélt, hogy a terület várhatóan jövőre is 16,5 milliárd forintból gazdálkodhat. Répás Zsuzsanna elmondta: az eddig elkezdett programok 2013-ban folytatódtak, a megkezdett fejlesztéseknek pedig már látszanak az eredményei. Kiemelve az oktatás területén indított kezdeményezéseket, rámutatott: az a legfontosabb, hogy teljes vertikumú legyen a külhoni magyar oktatási struktúra.
A helyettes államtitkár kiemelte: a jövő generáció magyar közösségben való megtartásának a kulcsa az oktatás. Felidézte, hogy a nemzetpolitikai stratégia alapján 2012-ben az óvodákra fókuszáltak, majd ezt követette a kisiskolásoknak indított program, mindkettőnek igen pozitív tapasztalatai voltak. Jövőre a felső tagozatosok körében a tehetséggondozásra és a pályaorientációra szeretnének összpontosítani, a jelenleg kidolgozás alatt lévő programokra várhatóan a tavalyinál nagyobb, mintegy 140 milliós összeg áll majd rendelkezésre.
Répás Zsuzsanna kitért a felsőoktatási fejlesztésekre is, ezekkel a piacképes tudás megszerzését szeretnék segíteni. Példaként említette a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet, ahol több mint 4 milliárd forint értékben kezdődtek el fejlesztések tavaly, és jövőre is folytatódnak. Jelezte: Kolozsváron októberben új kampuszt adtak át, folyik az építkezés Marosvásárhelyen, és hamarosan kezdődnek a munkálatok Csíkszeredában és Nagyváradon is. Az infrastrukturális fejlesztések mellett új szakok, képzések indítását is tervezik, hogy úgy tudják a képzési kínálatot bővíteni, hogy az igazodjon a munkaerő-piaci kínálathoz, és lehetőséget adjon az erdélyi magyar fiataloknak a szülőföldjükön való boldogulásra.
A helyettes államtitkár a környező államokban élő magyarság helyzetét értékelve azt mondta, Felvidéken nagyon sok a probléma. Azt tapasztalják, hogy a szlovák kormány az utóbbi időben sorozatosan olyan intézkedéseket hozott, amelyek súlyosan sértik a magyar közösség jogait, érdekérvényesítési lehetőségeit, és ellentmondanak annak az ígéretnek, amit Robert Fico szlovák miniszterelnök korábban a status quo megőrzéséről mondott. A most elfogadott közoktatási törvény a felvidéki kisiskolák tömeges bezárásához vezethet - mondta Répás Zsuzsanna.
Az erdélyi helyzetet úgy látja - a székelyek nagy menetelésére utalva -, pozitív jel, hogy az autonómia ügye körül összefogás alakult ki az egymással sok területen vitázó erdélyi magyar pártok között. Ez azért nagyon fontos, mert azt jelzi, hogy abban a legfontosabb ügyben, ami meghatározó az erdélyi magyarság megmaradása szempontjából, együttműködés alakult ki. Reményét fejezte ki, hogy ez az együttműködés folytatódni tud. Hozzátette: őt nagyon nem lepte meg, hogy az európai polgári kezdeményezések nem végződtek sikerrel. Az unióban a kisebbségek jogvédelme mögött nincs olyan garanciarendszer, mint más területen, és ez probléma - mondta.
Véleménye szerint emellett még számos problémával kell szembenéznie az erdélyi magyarságnak. Ezek közül első helyen emelte ki a régiós átszervezést. Mint felidézte, olyan tervek láttak napvilágot, amelyek román többségű régióba sorolással egyértelműen beszűkítették volna a magyarok politikai részvételi lehetőségeit, érdekérvényesítését. Kitért az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása körüli rendezetlen helyzetre és a Marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetemre is, ahol a törvény ellenére megoldatlan a magyar tagozat helyzete. Tőkés László kitüntetéséről azt mondta: akik most ezt az elismerést el akarják tőle venni, nem ülnének a székükben, ha Tőkés László kiállásának köszönhetően nem indul el a forradalom 1989-ben Romániában.
Martonyi: fontos a szomszédokkal való együttműködés A szomszédos országokkal vannak viták, és ezeket "nem söpörjük a szőnyeg alá" – jelentette ki Martonyi János magyar külügyminiszter az MTI-nek nyilatkozva. Úgy fogalmazott, hogy a szomszédos országokkal kialakított viszony "változó", nagyban függ például attól, hogy az adott országban milyen kormány van. Azt mondta, 2013-ban a legkedvezőbben Szerbiával alakultak a kapcsolatok, főként nemzetpolitikai szempontból, és Szlovákia esetében is sok eredményt értek el a gazdasági együttműködésben vagy a határátkelők megnyitásával. Azonban az állampolgárság szabályozásával kapcsolatban nem sikerült előrelépni, Nyitott kérdés még a magyar iskolák számát csökkentő új szlovák közoktatási törvény ügye, másként látják a kollektív jogokat a két országban, és a Benes-dekrétumok helyzetére is keresik még a megoldást - sorolta. Martonyi János kiemelte: a magyar nemzetpolitikai célok akkor valósíthatók meg, ha a lehető legjobb együttműködést alakítja ki Magyarország a szomszédaival, és ezt segíti a közép-európaiság gondolata.
Krónika (Kolozsvár)

Józsa Miklós, a nagybetűs közösségszervező
Józsa Miklós egy olyan személyiség, aki kiemelkedő tevékenységet végzett a magyar közösség megmaradásáért, anyanyelvi, kulturális értékeinek megőrzéséért, népszerűsítéséért. Idén a szórvány magyarságért díjat Józsa Miklós, a Bethlen Gábor Kollégium nyugalmazott tanára, a Nagyenyedi Áprily-estek rendezvénysorozat kezdeményezője, főszervezője kapta.
Józsa Miklós néptanítói családban született, 1934. június 20-án, a Kovászna megyei Kézdisárfalván. Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában és Bibarcfalván végezte, a gimnáziumot a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. A székelykeresztúri Fiú Tanítóképzőben tanítói oklevelet, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán tanári diplomát szerzett.
Negyvenhat évig tartó tanári pályáját Désen kezdte, és a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban fejezte be, 2002-ben. Közben közel hét évig Enyed rajon nemzetiségi tanfelügyelője, majd egy eléggé nehéz időszakban a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója és aligazgatója volt.
2003-tól az RMDSZ által működtetett Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház Áprily-estek nevű irodalmi-művelődési körének szervezője, működtetője, éltetője, mely az évek folyamán maga köré gyűjtötte az irodalmat, művelődést kedvelő enyedieket, sőt a Fehér megyeieket. Ilyen minőségében a Fehér megyei magyar közösségi élet egyik fontos vetületének mozgatója és művelője.
László Edit Zsuzsanna, a Kossuth Rádió munkatársának Józsa Miklós a több mint tíz éve indult kulturális közösségi rendezvénysorozatról, a szórványban élő magyar közösségek megmaradásának lehetőségéről.
A nagyenyed.ro nyomán
Erdély.ma

140 éve született gróf Bánffy Miklós (1873. december 30., Kolozsvár – 1950. június 6., Budapest)
1990 körül joggal várhattuk, hogy a szabadsággal együtt remekművek sora kerül elő a fiókokból, s hogy ennek okán át kell majd írni az irodalomtörténetet, sőt, a térség és benne Magyarország kultúrtörténetét.
Új, ismeretlen remekművek helyett azonban életművek kerültek elő – és jó esetben helyre. Addig tiltott, ám korántsem ismeretlen szerzőktől, olyanoktól, akikről többé-kevésbé tudtak is a vájt fülűek. A pillanatok alatt kirobbanó Márai-kultusz mellett csöndben megtalálta a maga olvasótáborát Hamvas Béla, némi politikai hátszéllel Wass Albert és Tormay Cécile, vagy az utóbbi időben szintén inkább politikai, mint irodalmi-esztétikai viták középpontjába kerülő Nyirő József... Főleg Nyirő és Tormay esetében az irodalmi vitát egyszerűen lenyelte a politika, mint errefelé annyiszor. (Bár az MMA-nak az utóbbi hónapokban sikerült emlékező vitanapot rendeznie mind Tormayról, mind Bánffy Miklósról – szerk. megj.)
Ha Bánffyról ejtünk szót, először arról érdemes beszélni, miért esett ki az emlékezetből életműve. Mert erdélyi? Mert a kommunista irodalomtörténet elvből utálta, a polgárinak meg arisztokrata? Mert úgy tart máig érvényes tükröt a magyar politikusoknak, hogy azok felfedezhetik ebben a tükörben: tízes évekbeli kollégáik obstrukciója, örökös felháborodása, színpadias, üres ágálása olyannyira ismerős? Mert miközben Bánffy mélyen – értsd felelősen – hazafi, és minden sorából süt az Erdély iránti szerelem, egy percig sem maszatolja el a korabeli magyar nemzetiségi politika hibáit? Mert Bánffyról szólva nincs helye a megmondók demagógiájának sem pró, sem kontra? Mert aki fel is fedezte magának, abban is zavart kelt, hogy az Erdély-trilógia, azaz a Mű vagy maga a polihisztor Bánffy Miklós az érdekesebb? Most, amikor Nyugat-Európa van olyan szíves, hogy posztumusz irodalmi sztárt farag a huszadik század egyik legérdekesebb magyar figurájából, akit Prousthoz, Musilhoz, Tolsztojhoz hasonlítanak a megjelent fordításokról szóló kritikákban – nem lehet tovább halogatni a válaszokat.
A trilógia
Ki is volt Bánffy Miklós, és hol a helye irodalmunkban a trilógiának? Kezdjük az utóbbival. A grófságon kívül – amennyiben ezt foglalkozásnak tekinthetjük – Bánffy grafikus, intendáns, operarendező, író, szerkesztő, külügyminiszter és udvarmester is volt, a sokirányú (művészi) életmű csúcsa azonban kétségkívül az Erdélyi történet. A Megszámláltattál… (1934), És hijjával találtattál… (1937), valamint a Darabokra szaggattatol… (1940) témája, Szerb Antallal szólva, „az a történelmi pillanat, amikor a falon már megjelent a lángoló írás, és senki sem figyelt rá. Megint egy könyv Ferenc József koráról, ezúttal olyan emberé, aki nemcsak élte, hanem csinálta is annak a kornak a történelmét.” Szerb Antal, aki amúgy siet leszögezni, hogy „az írás polgári mesterség, a középosztály monopóliuma, kijelenti: „Bánffy irodalomtörténeti helye kétségkívül íróink közt van és nem műkedvelő főuraink közt”, ezt fejezi ki talán, hogy míg minden előző művét Kisbán Miklós névvel szignálta, e könyvének címlapjára kiírja nemcsak igazi nevét, hanem grófi rangját is. Bár Szerb Antal úgy véli, Bánffy világképe „arisztokratikus”, a regény síkján pedig az „arisztokratákon kívül csak komornyikok mozognak”, és a polgári világ csak „külső zaj”, az idő szerintünk felülírta Szerb kissé talán sértettségből adódó megállapítását, legalábbis annyiban, hogy ma lényegtelennek tűnik a nézőpont kérdése. Eltűnt az osztály, eltűnt Erdély – az az Erdély –, eltűnt az úri kaszinó, el a ménesek, az uradalmak, a kiváltságok, túl vagyunk két háborún, a Rákosi- és a Kádár-koron, a posztállapotból pedig egyenesen a globálba estünk bele: innen visszanézve pedig oly mindegy, hogy proli, munkás, polgár vagy gróf mesélte egykor, ha a történet igaz. (A másik, az esztétikai oldalról meg: ha a történet szép.) Egy dolog szempontjából nem mindegy: Bánffy gróf ott volt, ott lehetett, ahol az események megtörténtek. Képviselőként a Magyar Országgyűlésben, saját jogán az úri társaságban, erdélyi mágnásként a soknemzetiségű, akkor még mégis magyar Erdélyben, diplomataként Bécsben. Maga a regény két szálon fut: Abády Bálint erdélyi fiatal arisztokrata egyéni sorsa, Milóth Adrienne iránti, előbb reménytelen, majd beteljesülő, az asszony férje halála után ismét reményteljes, majd tragikus véget érő szerelme, tisztességes emberként a tisztességtelenek közti kötéltánca fonódik össze Magyarország, ezen belül Erdély romlásával. A magánéleti szál pedig a „társaság” révén minduntalan bekapcsolódik az ország sorsába; Bánffy mesterien játszatja össze a történet végén egy hatalmas fortissimóban a két tragédiát. Bár a kritikusok a 20. századi magyar arisztokráciáról festett hatalmas tablóként (is) dicsérik a művet, kevésbé érdekes, hogy a műben felvonuló butácska férfijátékszer, Dinóra grófné, a kígyóokosságú Milóth Margitka, az öngyilkosságot létmegoldásként választó Gazsi gróf, a megnyomorított lelke elől a pálinkába fulladó Gyerőffy László, a gyönyörű és szerencsétlen Adrienne épp arisztokrata-e: egytől egyig hiteles arc mindegyik, megannyi önálló sorssal, mint ahogy hiteles Ázbej, a haszonleső intéző, Regina, a zsidó szatócs szép lánya, akinek beleszakad a szíve a szerelembe, vagy Jópál András, a rátarti paraszt zseni. Bánffy keményen, lényeglátón írja le egy osztály – és ezáltal egy politikusi elit meg a Monarchia, benne a régi Magyarország – utolsó óráit, az alkoholba fulladó, cigányozós éjszakázásokat, a vagyonvesztő kártyacsatákat, az önnön, rég idejétmúlt szabályait áthágni képtelen, a határon túl nem látó, szűk homlokú „büszkeségi” politizálást, amelynek egyetlen célja a császár és egymás bosszantása, egy-egy parlamenti vitát, amelyen a részt vevő politikusok közjogi érveikbe gabalyodva maguk sem tudják már, mit képviselnek a Nagy Magyar Dafkén kívül. Miközben minden nemzetiség szakadni akar, a román Timisán Aurél Ferenc Ferdinánddal folytat titkos tárgyalásokat, a pópa tüdőbeteg, a dákoromán elméletben otthont találó fia pedig izzó gyűlölettel esik neki a románbarát Abádynak, aki a román parasztok mellett áll ki az őket megkárosító tisztviselő ellen, mondván, mindent meg fognak torolni… Fel-felbukkannak a horvát rendek – őket szégyenletes vaksággal fordítja maga ellen a magyar uralkodói elit –, közben percről percre közelebb kerül a világégés, amelyben a Bánffy-birtok rendje éppúgy porrá lesz majd, mint az összes közjogi érv, vakság, végül maga a régi Magyarország. Mint említettük, a történetben mesteri módon játszik egybe egyéni sors és magyar sors – önsorsrontás –, emellett azonban meg kell említeni a szinte fordíthatatlan gazdagságú, áradó, gyönyörű erdélyi magyar nyelvet, amelynek köszönhetően a színek, szagok, hangok, ízek vagy a táj szépsége úgy bontakozik ki a képzeletben, mintha ott, éppen ott állnánk Abády Bálint háta mögött. Ugyanakkor az is igaz, ha a huszadik század eleji magyar irodalom igazodási pontjának a Nyugatot tekintjük, Bánffy remekműve bajosan illeszthető be saját kora, a harmincas évek prózájába. (...)
Író, s ha ráér, külügyminiszter
Az életmű azonban nem egyenlő a trilógiával. Mint említettük, az 1873-ban Kolozsvárott régi erdélyi családban született Bánffy Miklós egyaránt otthon volt politikai, irodalmi, képzőművészeti és zenei műfajokban: országgyűlési képviselő, sőt miniszter, valamint főispán is, emellett több hangszeren játszott, grafikusként pedig ő jegyzi Tamási Áron Ábel-regényeinek illusztrációit, csakúgy, mint a háború után keletkezett saját emlékirat-paródiája, a Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléja rajzait. Mindemellett a Nemzeti Színház és az opera intendánsa, a nevéhez fűződik nem egy Bartók-darab bemutatója. Udvarmesterként 1916-ban ő rendezte IV. Károly koronázását, amiből hatalmas botrány lett, a pacifista Bánffy ugyanis felvonultatta az ünnepi menetben a hadirokkantakat. Kirúgták. Ekkor tért haza Erdélybe, Bonchidára. Korábban Kisbán Miklós álnéven írt drámáiról – mindenki tudta, hogy ki van a név mögött – kedvezően nyilatkozott a kritika, mások mellett Ady Endre.
A háború után Bethlen István kormányában vállalta a külügyminiszteri tisztséget, egy év múlva azonban lemondott. 1926-ban végleg hazaköltözött, és felvette a román állampolgárságot. Részt vett az Erdélyi Helikon és az azonos című folyóirat megszervezésében, a folyóiratnak főszerkesztője volt. Prózakötetei közül 1927-ben jelent meg a Reggeltől estig, amely hősének egyetlen napját mutatja be, míg az Emlékeimből (1932) a botrányos királykoronázást és Bánffy 1919-es bécsi emigrációját meséli el. (Mellékelten ebből közlünk egy kis, örök érvényű részletet – a szerk.) Az Erdélyi történetet még egy könyv, a Farkasok (1942) című novelláskötet követte. 1943-ban Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából Bukarestben tárgyalt Iuliu Maniuval, akit arra akart rábírni, hogy Magyarország és Románia együtt ugorjon ki a háborúból, és állapodjanak meg a vitatott területekről, egyes források szerint nagy szerepe volt abban, hogy Kolozsvár a háborúban nem vált a bombázások áldozatává. A háború után az Utunk munkatársa lett, 1946-ban pedig még megjelent egy könyve Bűvös éjszaka címmel. Nyomorban halt meg Budapesten 1950. június 5-én, miután Romániában ellehetetlenítették.
PÉNTEK ORSOLYA
(Oroszlános Udvar)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzedékváltás Csernátonban
Hivatalosan muzeológus a besorolása, szeptembertől ő foglalja el a Csernátoni Haszmann Pál Múzeum szűkre szabott tisztijegyzékében édesapja helyét. Haszmann Orsolya tehát nem a kívülről jöttek bizonyításvágyával, mindent másképp tenni akarásával, egy új korszak megnyitásának szándékával vette át a tájmúzeum irányítását, hanem a feladatába belenevelődött, ebben a sajátos felfogású közegben felnevelkedett, az alapító gondolkodásmódját átvevő és továbbvivő küldetéstudattal, de fiatalos lendülettel és hatalmas elszántsággal. Amire bizony szüksége is lesz, mondja Haszmann Pál, aki akár eddig, úgy ezután is azon igyekszik, hogy megfelelőképp feltarisznyálja utódját.
Úgy belenevelődtem
Haszmann Orsolya magyar–néprajz szakot végzett Kolozsváron, 2004-ben mesterizett néprajzból. Rövid kitérőt követően (erről később még szó lesz) otthon, Csernátonban tanított három évet, ez a megalapozás és a családalapítás időszaka is volt.
– Tulajdonképpen mindig is arra készültem, hogy hazajövök. Már az egyetem utolsó évén besegítettem édesapámnak, legfőképpen azért, hogy tanuljak. És bizonyára tudatosság is volt a részéről abban, hogy kezdett átadni nekem dolgokat, levelezéseket előbb, így kezdtem belelátni abba, hogy milyen kapcsolatrendszer alakult ki a múzeum körül, kit mivel keresnek meg. A leveleket először úgy válaszoltam meg, hogy vele megbeszéltem, vagy az ő válaszait begépeltem, aztán fokozatosan már sok mindent magamtól, és ebbe szépen úgy belenevelődtem. Azt el kell mondani, hogy mi mindannyian itt nőttünk fel, kisgyerekkorunk óta mindenben benne voltunk, az életünk itt zajlott, nekünk a nyár sosem olyan volt, mint más családoknál, hogy elmennek a horvát tengerpartra, vagy ahová tehetik, nekünk a nyár munkával telt mindig, édesapámnak az élete annyira a múzeum, hogy ő, azt lehet mondani, a negyven év alatt sosem volt szabadságon. Ő ebben él, ezáltal mi is itt nyaraltunk, jöttek ide az emberek, mindig változott a társaság, változtak a tevékenységek, és ez így érdekes volt. Ez mind jó volt arra, hogy nemcsak én, hanem az unokatestvéreim is belenevelődtünk ebbe az életformába.
A nagy család
Családról esvén a szó, egy kis kitérőt kell tennünk. Idős Haszmann Pál népes családot hagyott maga után, felettébb érdekes, hogy a harmadik generáció hogyan örökölt sokszínű egyéniségéből. Haszmann József Budapestről került Kommandóra mérnökként, tőle örökölhette műszaki érdeklődését fia, idős Haszmann Pál; néptanítóként, tanárként a szemléltetve oktatás elvét alkalmazta, de zongorázott és hegedült, gyönyörűen rajzolt, festett, faragott, és szellemi tevékenységet is magas fokon művelt. Cseh Idával hat gyerekük született, öt érte meg a felnőttkort, közülük egy fiatal korában elhunyt, négyen élnek még a mai nap is, három fiú- és egy lánytestvér, aki Kolozsvárra ment férjhez. Akik itthon maradtak, mindannyian az udvarban, a Cseh-kúria körül, mint egy nagy család élnek: Lajos és az ikrek, József és Pál. Lajosnak két fia, egy lánya van: ifjabb Lajos – aki Tóniként ismert – ezermester, már gyerekkorában is állandóan szerelt, nem lehetett elszedni a gépek mellől, a családban úgy mondják, a keze aranyból van. László szintén műszaki beállítottságú, a múzeum körül minden javításra szorulót megold, a fafaragást magas szinten műveli. Testvérük, Ildikó Sepsiszentgyörgyön él. Józsefnek négy lánya van, Gabika 2010-ben megkapta a népművészet ifjú mestere elismerést, ő a múzeumban a bútorfestést oktatja, a háromszéki festett bútorok motívumkincsét viszi tovább; Évike Csíkszeredában él, Réka Sepsiszentgyörgyön rajztanár, Ágota pedig Marosvásárhelyen a zeneművészeti egyetemen tanul. Pálnak, mindenki Pali bácsijának Orsi az egyetlen gyermeke – bár Székelyföldön a gyermek fiút jelent. – Valahogy úgy alakult a családban, és ez nagyon jó, hogy mindenki valami máshoz ért – foglalja össze Haszmann Orsolya. – Csodákra is képes egy ilyen család, ha ezt a sok mindent összeteszi: egyik fest, a másik a motort szereli, a harmadik gyönyörűen farag, a negyedik kiadványokat szerkeszt, olyan szépen össze tud ez állni.
Lelkecském... – Idős Haszmann Pál, ha most szólhatna hozzád, tudom, úgy kezdené mondanivalóját, hogy lelkecském, kedvenc szavajárása lévén – mit mondana, mit üzenne neked? – Érdekes az én és a Nagyapám kapcsolata, hiszen én nem ismertem őt, 1977-ben ő elhunyt, én 1979-ben születtem. A sorsom alakulásában vannak olyan pontok, amelyek megerősítik ezt a – lehet, kissé romantikus, lányregényes – kapcsolatot. Például, amikor elvégeztem a tanítóképzőt, Kommandóra kaptam állást, tizenkilenc évesen elképzeltem, a fenyvesek között milyen szép lesz, ott akarok én is élni, ahol ő született, mintha követném az ő útját, és ekkor még erősebben megfogalmazódott bennem, hogy mit akarok az életben. Aztán úgy alakult, hogy csak egy hónapot tanítottam Kommandón, a következő évben mentem egyetemre. Hogy mit mondana? Sokszor az ember elkeseredik vagy elfogy az ereje, én olyankor mindig rá gondolok, ezt nem tudom megmagyarázni, de tudom, érzem, hogy valahol van és vigyáz, és figyel, és ebben én hiszek, és ez akkora erőt ad, hogy olyan lehetetlen helyzetekben, amikor más ember azt mondaná, nem lehet, én akkor is azt mondom, hogy de igen. Tavaly, nagyapám születésének száztizedik évfordulójára nagy ünnepséget szerveztünk, háromszáz meghívott, ennyi embert csak az udvaron lehet fogadni. Egész héten esett az eső, vannak sátraink, de nem annyi, hogy mindenki elfért volna alattuk. Mondtam mindenkinek, az ünnep napján nem fog esni, és addig mondtam, hogy aznap tényleg sütött a nap. Én hiszek abban, hogy fenn, lenn valahol minket nagyon szeretnek, mert mindig olyan szépen tudnak így az időjárással kapcsolatban is alakulni a dolgaink. A tavalyi ünnepségen meg is fogalmazódott, hogy ha nagyapám lenéz, akkor bizonyára örül, és van is, minek, egyrészt ott a családja, másrészt az ő álma mégiscsak valóra vált, mert sokan hittek benne, és nem hagyták cserben, és utána a fiai is akkora lélekkel, szívvel csinálták, ezt másképp nem lehetett volna.
Hogyan tovább?
– Ahogy itt az évtizedek során bevett szokás volt, ahogy fogadják a látogatókat, ahogy édesapám tud a látogatók nyelvén beszélni, az annyira sajátos, hogy épp úgy senki nem fogja tudni csinálni. De talán nem is az a cél, nem vagyunk egyformák, nekem is vannak elképzeléseim, másik generáció vagyok, aki másképp él meg már dolgokat. Természetesen messzemenően tiszteletben tartom, amit ők megalkottak és megálmodtak, ezekhez igazodva szeretném mindazt továbbvinni, ahogy eddig volt, beleértve akár az egész napos nyitva tartást is. Én 2012-től beiratkoztam doktori képzésre, a múzeum története a doktori disszertációm témája, egy ilyen negyvenéves múlttal rendelkező intézménynek nagyon időszerű lett most már megírni a történetét, idős Haszmann Pál munkásságát, aztán a további éveket, hogy az akkori politikai viszonyok között hogyan jöhetett létre egy ilyen intézmény, milyen kapcsolatrendszerek működtek, számomra ez nagy kihívás.
Azontúl raktárakra lenne szükségünk a tárgyak szakszerű tárolásához. Jó lépés volt az őszi gépésztalálkozó, felbecsülhetetlen, amit a magyarországi barátaink tettek, önzetlen segítségüknek köszönhetően beindult két traktor, amelyek nagyon romos állapotban kerültek a gyűjteménybe. Nagyon fontos lenne minél több régi tárgyat használatba helyezni ilyen szinten, a múzeum nemcsak attól lesz élő, ha az emberek itt alkotnak, vagy egyszerűen csak bejönnek ide, hanem hogy a tárgyak is újra meg tudnak szólalni. A szövőszékek például a székely házakban állandóan fel vannak vetve, és annyi lehetőséget kínál még az udvar és a park, időszerű terv többek között egy kemencét építeni, ahol kenyeret lehet sütni, és vannak még olyan dolgok, amik itt vannak a kezünkben, és még jobban ki kell aknázni, hogy haszna legyen az idelátogatónak belőle.
Vagy a múzeumpedagógia. Az iskolákkal való kapcsolattartása a múzeumnak mindig is jó volt, de még nagyobb hangsúlyt fektetünk erre, mint eddig, és ezután is szervezünk közös programokat. A faluhoz az iskolán keresztül lehet leginkább közeledni, ha valamit szervezünk, ahol a gyerek részt vesz, elhozza a szülőt is. Azt szeretném, ha a csernátoni azt érezné, hogy ő itthon van, nem kell kopognia a kapun, bármikor bejöhet, hozza el a vendégét, találja fel magát az udvarban. Mi kaptunk egy feladatot, senkinek, aki itt dolgozik, ez nem munkahely, hanem életforma, ezt én őszintén és lelkemből, semmi külső kényszer nélkül felvállaltam, és ebben hiszek. Hogy mire jutok, majd elválik, vannak tervek, célok és jó erős akarat, gondolom, hogy amit hátrahagyunk, az pont olyan hiteles lesz, mint amit mi kaptunk.
Pali bácsi intelmei
E jövőfaggató írás belső felépítése igazából azt követelné meg, mielőtt Haszmann Orsolyát kérdeztük volna terveiről, elképzeléseiről, előbb Haszmann Pállal mondassuk el, miért éppen Orsira testálta a jövő építését. A sorrendet azonban tudatosan cseréltük fel, hiszen Pali bácsi szavai, bár konkrétan a múzeum jövőjére vonatkoznak, minden magyar számára megszívlelendő intelmek. – Nem is én döntöttem abban, hogy Orsi folytassa a munkánkat, hanem ő maga ennek a hivatásnak él, szereti, érdekli, itt nőtt fel velünk, de hát végül is minden gyerek, bármelyik vihetné tovább. Én talán Orsiban látom azt az utódot, aki a többieket maga mellé fogva, egyiket sem kizárva, együtt viszik tovább. Bízom abban, hogy mindazt, amit próbáltunk idáig a magunk módján, szerény lehetőségeink és tudásunk szerint építeni, ennek a talán még félig fel nem épített háznak a derekát meg tudja rakni, és valaki majd egyszer befedi ezt a jelképes épületet, mert akkora munka áll előtte, hogy ő sem fogja tudni. Rárak ő is egy tetőt, de én mindig azt mondtam, hogy valamikor ezt az építményt színes zsolnai cseréppel kellene befedni. Hogy ez az intézmény, aminek megszületett, aminek eleink kigondolták, úgy éljen. Töltsék meg tartalommal, a múzeumpedagógiai tevékenységgel csalogassák be a gyerekeket, mert valamikor magunk is így örököltük édesapánktól, hogy bizony ide el kell hozni a fiatalokat, meg kell szerettetni velük a múltat, megismertetni gyökereiket, az értékeket. A tárgyi emlékek mesélnek, csak meg kell szólítani őket, de ahhoz, hogy megszólíthassák, tudni kell róluk sokat.
Mindig fel kell ismerni azokat a pillanatokat, amikor egyet lehet előre lépni. Ez sem könnyű, ezekben a nehéz időkben sem könnyű, mert úgy meglódult ez a világ, én már csak tapasztaltam az elmúlt húsz év alatt, az azelőtti nyomorúságos kényszer után hirtelen egy nehéz ruhát vetett le az ember, és rá kell döbbennie arra, hogy más módszerekkel, rafináltabban, de ugyanazt a nehéz ruhát akarják ránk visszaöltöztetni, azt a súlyt rárakni a székely-magyarság vállára, hogy húzza. Még mindig azokért az időkért kell dolgozni, melyek majd egyszer valóban teljesen szabaddá teszik az embert gondolkodásában, lelkében, cselekvésében, és azt teheti a maga jó elgondolása, hite szerint és úgy cselekedve, hogy hasznára lehessen a közösségének, nemzetének, fajtájának. Annyi mindent kaptunk szüleinktől, bár még többre hallgattunk volna annak idején, de hát ez így van minden ember életében, hogy mire éppen megvilágosodna annyira, akkor elmennek a drága jó emberek, elmennek az élet rendje szerint, de amivel minket feltarisznyáltak, abból szeretnénk most átadni. Szélesíteni kell a kört, bekapcsolni a Kárpát-hazát, itt állandóan pezsgő művelődési életnek kell lennie, mert láthatjuk-tapasztalhatjuk, mekkora nagy bajban van a nemzet, közömbösségre nem lehet székely-magyar jövőt építeni.
Minket nem tudnak elküldeni nyugdíjba. Most is azon törjük a fejünket, hogy mivel gazdagítsuk a gyűjteményt, annyi mindent meg lehet még menteni az ócskavas éhes szájából. És nem arról van szó, hogy mi tulajdonoljuk a legnagyobb gyűjteményt, nem. A múltkor is valaki azt mondta, milyen gazdag, mennyi mindene van. Mondtam, nem, ez nem az enyém, ez nem az öné, ez a székely-magyar nemzeté, ennek ön is, én is részesei vagyunk. Örülünk, hogy ezek mellett a fiatalok mellett még itt lehetünk, támogathatjuk a jó gondolataikat, egyeztetve, ez persze sokszor még vitákat is szül, nemzedékek között a gondolkodási különbség érthető, de csak buta ember, aki ezzel vitázik, az okos ember azt mondja, bizony igaza van, csak most álljak mellé, hogy nehogy magára borítsa a kerítést, el lehet mellette menni fogódzkodva is. Nem fogom vissza a fiatalos, jó gondolataiban, hevületében, tudásában és energiájában, azt nem tenném meg, és nem tenném meg egyik gyerekkel sem, hanem arra a csapásra szeretnénk irányítani őket, amiről azt gondoljuk mi, hogy jó. De lehet, hogy mellette egy másik csapás jobb, hát akkor menjen azon, csak jó helyen likadjon ki az erdőből, ahogy a székely mondja.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vándorszékely hazatalál – Egy ragaszkodás története (15.)
Az évfordulóra való tekintettel nem időrendi sorrendben, hanem a ’89-es forradalom kézdivásárhelyi eseményeivel folytatjuk sorozatunkat. Ezekben Boldizsár Béla fontos szerepet játszott.
Forró december
Fő információs forrásunk persze a Szabad Európa Rádió volt azokban a napokban is. Én azt sokat hallgattam, főleg éjszaka. Akkor már a városgazdálkodási vállalatnál dolgoztam. A lépcsőházban is kommentáltuk az eseményeket, hogy valami nincs rendben, még a milicistával is bizalmasan, aki felettem lakott, és utóbb is jóhiszemű embernek bizonyult. Temesváron már napok óta zajlottak az események, Kézdin még semmi mozgolódás nem volt, de a munkahelyünkön is összedugtuk a fejünket, mondtuk: ömlik a vér Temesváron.
Nagy felháborodásomat jegyzetfüzetemben papírra is vetettem: Ceauşescut le kell váltani – írtam a december 20-i dátum alá. Akkor délelőtt kimentem a blokk elejébe, és azt ordítottam, hogy emberek, gyertek a központba, Ceauşescut le kell váltani! Ekkor tanácsolta a szomszéd milicista, ma már nyugdíjas: Béla, vigyázz, mert nagy baj lehet belőle, nézd meg, innét-onnat hány embert összeszedtek már. A gyermekeid fogják ezt megszenvedni, megkérlek, ne folytasd. De én nem tudtam benn ülni, hallgattam a rádiót, mindenről tudtam, ami Temesváron történik, és a munkahelyemen is próbáltam az embereket buzdítani, menjünk ki a központba. És tiltakozzunk, mert tűrhetetlen, ami történik. Azt mondták, üljek a fenekemen, már vertek meg ’83-ban, nem tanultam belőle?
Ellenőrzések Valóban rajtam volt a szemük. Nekem mint kapusnak minden hónapban gyűlésen kellett részt vennem a rendőrökkel, én ott is fel-felszólaltam, és megjegyzett személy voltam a szemükben, mert valakit mindig védelmembe vettem, ha valami rosszféleséget rá akartak bizonyítani. Emiatt nem jártam vendéglőbe sem, tudtam, csapdát állíthatnak, mert mindenre képesek. Megkülönböztetett figyelemben részesültem, egy éjjel többször is ellenőriztek, próbáltak rajtakapni, hogy nem alszom-e virrasztás helyett. De a székely ember milyen? Gyerekek, mondtam, nektek még sok iskolát kell kijárnotok, hogy ti engem megbüntessetek. Az IGO előtt az utcát keresztülkötöttem egy selyemcérnával, az ablakot keresztülfúrtam, a cérnát bevezettem, és a végére egy kulcscsomót erősítettem. Amikor a zsaruk jöttek, azt a cérnát a kutya vagy a kocsi, ping!, elszakította, én felszöktem, és mire bejöttek, már a székben ültem. Csak néztek: Te Béla, örökké ilyen éber vagy? Hát örökké ilyen éber voltam, mert nem azért volt az embernek feje, hogy az ingnyaka ne csússzon fel, hanem hogy gondolkozzon.
Sorsdöntő huszonkettedike
Visszatérve, bennem nagyon főtt december 20-án, hogy valamit kéne csinálni, de nem sikerült különösebbet. Következő nap, 21-én a gyárak előtt végigmenve orosz rendszámú autókat láttam. Egyikből tőlem két és három óra között tört románsággal kérdezték meg, tudjuk-e, mi történt Bukarestben és Temesváron. Hihetetlen? Sokan alátámaszthatják, hogy orosz rendszámuk volt. Egymás közt oroszul beszélgettek. Ha más nem, én hiszem, hogy bejöttek, olvashattunk is erről később. Na de 22-ére virradó éjjel én már nem aludtam nyugodtan. A franc evett meg, hogy annyi vér folyt, s hogy Temesváron a tankokat is bevetették állítólag. 22-én 9 órakor elindultam a Petőfi Sándor-iskola felé, s az úton hangosan ordítottam: Le Ceauşescuval! Szabadságot akarunk! Az ablakból kikiáltott egy Kovács Pista nevű barátom: Gyere fel, Béla, igyunk meg egy bort. Ne hülyéskedj, ebből nagy bajod lehet, hogy mersz ilyet tenni? Ez 10 óra előtt lehetett. Elfogadtam a meghívását, megittunk egy pohárral, és mentem tovább.
A Szabadság utcában is ugyanazt kiáltottam. Az emberek néztek: Ez a Béla biztos, megbolondult. Hogy meri? Elértem a szigetelőgyárig, s akkor jött ki a szentléleki Komsa (Molnár Benedek), mindenki így ismeri. Mondom neki: Ember, bé kéne menjünk délre mind a központba, gyülekezzünk ott! Kicsoda? Fiatalember volt, és nem félt ő sem senkitől. Sokszor összeverekedett a milíciával, és tartottak tőle.
Komsától elválva hazatértem, gondoltam, a családdal még találkozzam, csillapodjak egy kicsit, mert az adrenalinszintem, éreztem, hatalmasan felment. Azt forgattam magamban, Kézdin is kéne valamit csinálni most, az elnyomókkal el lehetne számolni. Amikor beérek a blokk elé, jön a milicista szomszéd, hogy Béla, nagy baj van! Feljött a rendőrparancsnok Szentgyörgyről, s az összes fegyvert le kellett adnunk, de ügyelj, mert kettőnél ott maradt. Ezt arrafel, hogy délre felmegyünk a központba, és egy órakor tüntetni fogunk a főtéren. Ezért közölte velem bizalmasan, hogy kettőnél fegyver maradt. Semmi gond, jegyeztem meg, legalább ötszázan leszünk, csak nem mernek kijönni!
A menet
Én biztos voltam, hogy sokan leszünk, mert 10 órakor végigmentem a szigetelőgyár, a csavargyár és a keményítőgyár előtt, mindenüvé bekiabáltam, de ordítva: Emberek, gyertek be a központba! Ezt hallották, mindenki tanúsíthatja. A régi csavargyárral szembeni kantinban is elkiáltottam, hogy Gyerünk, mert Komsa viszi a zászlót – egy fekete zászlót vett magához a gyárában –, gyülekezzünk a főtéren, tüntessünk, mert Temesváron vér folyik! Volt, aki lehülyézett, de olyan húszan-huszonöten felálltak, és kijöttek a vendéglőből utánam.
Komsa ekkor már a tükör elé ért az útkereszteződésnél öt-hat személlyel. A villamosművek előtt értük utol, legalább ötvenen lehettünk. Megállt egy kisautó mellettünk, és felhangosította a rádióját. Ez tizenkét óra valahány perckor történt, bemondta Bukarest, hogy Ceauşescu a Központi Bizottság épületéből elmenekült. Ettől lendületet kaptunk, s fontos volt az is, tudtam, a milíciát lefegyverezték. Komsa olyan határozottan haladt elöl, őt nem lehetett megállítani, hiába próbáltam arra rávenni, ne igyekezzen annyira, most jönnek ki az emberek, a szigetelőből is árad a tömeg, legyünk minél többen. Na de elöl ő csak ment. A főtér felé elhaladtunk a milícia új épülete előtt. Abba szinte be lehetett volna már költözni. Néztük, tudtuk, minek szánták. Gondoltuk, nem ártana beverni az ablakait, ne üljenek belé, de csak nem csinált senki semmit.
Beértünk a milícia (a mai Székely vendéglő) elé, Komsa előttünk vagy húsz méterre a fekete gyászlobogóval. Már legalább hetvenen lehettünk. Kezdtünk mérgelődni, hogy a milicek fentről, az ablakból olyan gúnyos mosollyal néztek le ránk. Jobban tették volna, ha meghúzzák magukat, és nem provokálják ki gúnyos mosollyal a későbbieket. Na de kiértünk a főtérre, a szökőkútnál még álltak vagy húszan. Olyan százan lehettünk összesen. Jobb oldalon menetirányban a néptanács felé indultunk, a fodrászat előtt még harmincan állingáltak. De csak tátották a szájukat, és én rájuk ordítottam: Emberek, álljatok ide be a sorba! Volt, aki csatlakozott, és lehettünk már százhúszan, amikor a néptanács, a polgármesteri hivatal és a pártbizottság elejébe értünk. Megálltunk, és Komsa odalépett a három milicistához, akik az ajtóban őrködtek a polgármesterrel. Kéri Komsa, engedjék meg, hogy a sok temesvári halottért tűzhessük ki a fekete lobogót. Visszautasították, és ekkor csattant el az első pofon aznap Kézdivásárhelyen. Hátulról keményebb legények – én kisebb termetű vagyok, és nem is olyan túl vérmes természetű – elétolakodtak, elkapták az egyik milicistát, és supp! El a másikat, és supp! Aki tudott, futott befelé, s a tömeg be utána. Komsa fel, kitűzte a zászlót az első emeleten.
Öt perc alatt az összes ablakot kinyitották, és az irodákat megürítették, hánytak ki mindent az emberek. A polgármestert vették üldözőbe páran, elbújt egy szekrény mögé, de megtalálták. Megkért, és segítettem kimenekíteni a hátsó csigalépcsőn. Én neki köszönhettem a háromszobás lakásomat, és nem szerettem volna, hogy vér folyjék. Egy kombi Dacia állt be a hátsó udvarra, már nem volt idő, hogy rendesen beültessük, de betuszkoltuk valahogy az autóba, s bár annak az ablakát betörték, az utolsó pillanatban mégis ki tudott húzni az udvarról. Ha nem, ott megölik, annyira fel volt a tömeg bőszülve. Egy fekete zászlót kikaptam egy ember kezéből, felfutottam a padlásra, négy cserepet leütöttem, kimásztam, és a kémény hegyébe egy dróttal kikötöttem a fekete lobogót.
Rendcsinálás a központban
Az üzlet előtt hallom, a milíciát már kezdték ostromolni. Jött a második hullám a gyárakból, olyan két-háromszáz ember. Amikor megyek visszafelé, a református templom elé érek, meglátom a könyvesbolt kirakatában Ceauşescunak a pofáját a könyveken. A fehérnépek, szegények, meg voltak ijedve. Mondom, engedjenek be, mert ezeket innen mind ki kell rakni. Még most is vigyorog az ablakból a gazember? Ki innet, és tüzet neki! Ami Ceauşescu-könyv volt, mind kihordtuk és meggyújtottuk, a másik üzletből is, két szép máglyát raktunk, már nem is jött, hogy a milíciára elmenjek, hogy ott égethetem a könyveket. De azért csak kíváncsi voltam, mire odaértem, a kocsik fel voltak gyújtva, az ajtók be voltak ütve.
Délután mentem hazafelé, s azonnal neki akartam ülni a rádiónak, hogy hallgassam. Jött a szomszéd milicista, hogy légy szíves, fedezzél. Hallotta, ugye, hogy több rendőri lakásba bementek, és hányat meg is vertek, de nagyon. Ő nem kapott, nem volt baj vele. Legalábbis mint szomszéddal, s hálás voltam neki, hogy délelőtt elárulta, lefegyverezték őket, ez bátorságot adott.
A megőrzött zászló
23-án reggel mondom doktor szomszédomnak, Tusa Csabának, a Daciájával vigyen haza Bélafalvára, menjek ki nagymamámhoz, mert azt mondotta volt nekem: eljön a változás, s valami el van dugva, s azt elővesszük. Csaba hitte is, nem is, de lejöttünk Bélafalvára. Drága jó nagymamám azt mondja: az asztalt húzd be a ház közepébe, tégy fel egy széket rá, s nyúlj be oda a gerenda alá, fiam. S benyúltam, és onnan vettem elő ezt a zászlót. Megvan hetvenéves. Akkor dugták el oda, soha nem merte megmondani, mert félt, ha én azt előveszem, akkor bajom lesz belőle. Na, én azt egy rúdra felhúztam, az autó ablakán kidugtam, és Csabával visszaindultunk Kézdire. Minden falu végénél el volt barikádozva az út, polgárőrségek alakultak, várták a terroristákat. Traktorok, fák voltak keresztbe téve az úton, minket, ahogy a zászlóval megláttak, átengedtek. Déli fél egyre értünk a főtérre, körbehordoztuk a zászlót, s mondtam mindenkinek: Emberek, elő a zászlókat, mert most a világ látja, vegyék tudomásul, mennyien vagyunk, ne kelljen később bizonygatnunk. Sajnos, kevés zászló volt Erdélyben, ami előkerült. Még március 15-én is, amikor kitettem az ablakba, azt mondták az emberek: Béla, nagy bajod lehet belőle, ne magyarkodj, gondolj a gyermekeidre.
24-én este megérkeztek a Fidelitas képviselői Kézdire a művelődési házba. Azt kérdeztem: Ettetek-e, fiúk? Ma még semmit! Semmi gond, megyek haza, és hozok zsíros kenyeret. Egy tálcával vittem. Én, a hülye gyerek, azt gondoltam, ha akkor az ajtóban ügyelek, hogy nyugodtan tárgyaljanak, engem ott figyelembe fognak venni. Közben az akkori vezetők, akik a húsosfazék és az én zsíros kenyerem mellé odaültek, szépen feltornászták magukat, a város vagyonát megkaparintották, én pedig ott maradtam, és örökké várom, hátha egyszer eljön az én időm is. Hát eljött, amikor bekerültem a megyei tanácsba, most a községibe, de ez kevés vigasz, mert én sokkal többet szerettem volna tenni a népemért.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi udvarházak népe a fejedelemkorban (Új Demény-emlékkönyv)
A fejedelemkori Erdély és Székelyföld eddig nem eléggé megvilágított témáit kutatja a Bukarestből Sepsiszentgyörgyre hazaköltözött Tüdős S. Kinga, nemegyszer a sajátos női látásmód és tematika vizsgálatával gyarapítva e kérdéskörök szakirodalmát. Tucatnyinál több nagyobb lélegzetű műve közül itt az 1540 és 1711 közötti erdélyi végrendeletek eddig megjelent négy kötetét említem, vagy az erdélyi nagyasszonyokról szóló munkáit, melyekben egy merőben új szemszögből a női, nemesasszonyi életpályák elemzésével hoz teljesen új színt és szemléletet a transzszilván históriába.
A műnek különben most készül a román kiadása is, Violeta Barbu kutató méltatja angol nyelven a kötet erényeit, mely átfogóbb hazai együttműködés keretében jelenik meg. „Aki elolvassa, megértheti, hogy az erdélyi egészen külön világ volt, más nyelvvel-kultúrával, szokásrendszerrel, a gazdasszonyi lét más módozataival. Még a virágos- és veteményeskertek bemutatására is kitérek benne” – mondja a szerző.
Tüdős S. Kingáról különben tudni kell, hogy Budapesten végzett művészettörténetet és klinikai pszichológiát, s Bukarestbe menvén férjhez, végül a Nicolae Iorga Történettudományi Intézetben, Demény Lajos professzor mellett kötött ki, itt tanulta ki a levéltári kutatás módszertanát, és vált több évtizedes együttműködés révén tanítványból önálló kutatóvá. Két éve nagy sikerű nemzetközi konferencia szervezésével tisztelgett mestere emléke előtt, a Székely Nemzeti Múzeumban megtartott eseményről annak idején lapunk is írt. A konferencia anyaga most jelent meg kötetben Kastélyok, udvarházak és lakóik a régi Székelyföldön (In memoriam Demény Lajos, 1926–2010) címmel a múzeum kiadásában, ez alkalomból beszélgettünk el ismét a szerkesztővel. – A konferenciát azzal a céllal szerveztem, hogy újfent felhívjam a figyelmet, méltatlanul mellőzik a Demény munkáit. Nekem emberi kötődésem is van ehhez a kiváló tudóshoz, huszonvalamennyi évig dolgoztunk együtt, és több barátommal épp a Demény-féle történetírás hozott össze. Ha tudtunk a Kálnokyakról tudományos tanácskozást szervezni, Demény is megérdemli, gondoltam. Úgyhogy ez végül egy második Demény-emlékkönyv lett, amit a halála első évfordulójára összehívott konferencia anyagából állítottam össze. Felkértem Oborni Terézt a Magyar Országos Levéltárból, hogy a székely címeres nemeslevelek párhuzamosan megrendezett kiállításának anyagát válogassa össze, ezeket erdélyi fejedelmek adományozták a kedvezményezetteknek. Kimondottan élvonalbeli kutatókat hívtunk meg, akik munkaviszonyban álltak Deménnyel, doktorit írtak nála stb. Mellénk állt Tamás Sándor megyeitanács-elnök, támogatott többek közt Fleckhammer Otto helyi üzletember. A résztvevők kimondottan új információkat hoztak, egy konferenciának a kutatások ösztökélése a feladata.
Felkértem a kötet vázlatos ismertetésére a szerkesztőt.
– Az első három beszéd Deményről szól, Violeta Barbu beszámolt arról, hogy a román kutatók is mennyire tisztelték őt, s udvariasságból a meghívottak iránt angolul mondotta el, amit nekik szánt. Közöltük Vekov Károly, a másik tanítvány temetésen elmondott beszédét is, Papp Sándor szegedi kutató pedig hivatástudatát emelte ki a Ne készüljünk arra, hogy amit adunk, azt életünk folyamán visszakapjuk című megemlékezésében. Magyarország törökországi nagykövete, Hóvári János nem tudott részt venni, de dolgozatot ajánlott fel. Vele Demény Bukarestben többször dolgozott együtt. A tanulmányok közül kiemelném a Vekov Károlyét, aki teljesen új, nagyon okos megközelítésben tisztázza, mit jelentett eredetileg a tria genara Siculorum a forrásokban, honnan ered, hol értelmezték félre és miért. Ő úgy véli, alighanem a székelység három korábbi törzsét jelölték vele kezdetben, majd a hármas rendi tagoltságra utaltak vele a székely társadalomban. Egyed Ákos dolgozatában Hidvégi Mikó Ferenc történetírását helyezi új megvilágításba, Kordé Zoltán a székely ispáni hivatal eredetéről értekezik, Csáki Árpád gróf Kálnoki Sámuel erdélyi alkancellár végrendeletét elemzi. Ő volt az, aki a Bethlen Miklós által elutasított császári felajánlást elfogadta. Jánó Mihály a rá jellemző alapossággal ír témájáról, a székelyföldi templomok donátorairól. Én a magaméban zabolai III. Mikes Mihály házasságának történetét kísértem végig. Engem nem a politika, hanem az életmódváltozás érdekel, ezért felesége, Bethlen Druzsianna élettörténetének feldolgozása foglalkoztat, és ennek kapcsán: hogyan kerültek kapcsolatba egy erdélyi főnemesi és a székely főemberi, primori családok egymással házasság révén. Statisztikailag is feldolgoztam, milyen következtetések vonhatók ebből le, e vegyes házasságokból származó utódok sorsában hogyan tükröződik a frigy hatása, hogyan tagozódott be a székely társadalom az erdélyibe, mert a magyarországiba már nagyon kevesen jutottak be. Amikor erről beszélünk, szem előtt kell tartanunk, hogy a fejedelemkorban Erdély összlakossága hétszázezer és egymillió között volt, tehát jóval kevesebb a mainál, ebben magyar főnemesnek vagy székely nemesnek lenni nem azt jelentette, mint később vagy a korszak Magyarországán. A többi dolgozatból is kiolvasható, hogy a fejedelmek miként adják vissza a korábban jobbágyosított székelyek szabadságát, hogyan jön létre az ún. armális nemesek osztálya abból a szükségletből táplálkozóan, hogy az erdélyi haderőt ismét megerősítsék Erdély állami önállósága idején. Elég volt egy sikeres hadjáratban való részvétel, például a ploieşti-i győzelemmel zárulóban a törökök ellen, hogy a fejedelem négyszáz címeres nemeslevelet osszon ki a katonák közt. Bethlen Gábor tömegesen hozta vissza a székelyeket e sorba. A székelység Erdély lakosságának ötödét sem tette ki, a seregnek azonban egyik legfontosabb összetevője volt.
Pár további dolgozat: Pásztor Emese, az iparművészeti múzeum munkatársa a székely nemesi otthonokban használt szőnyegekkel, abroszokkal foglalkozik, az általam is összegyűjtött végrendeletekben azok ugyanis külön tételként szerepelnek. Garda Dezső Lázár V. István kalandos életét követi nyomon, Rossel Hubert svájci történész a hazájabeli és a francia templomvárakat, erődítményeket hasonlítja össze a székelyföldiekkel. Szabó Judit pedig a kézdivásárhelyi Incze László, Demény kortársa munkásságáról ír. Ki kell emelni, hogy ő is, akárcsak Demény, a tudomány amolyan szürke eminenciásának számít, ezek az emberek nem pénzre, elismerésre hajtottak, hanem teljes lemondással a tudomány művelésének szentelték magukat, és ezért minden tiszteletet megérdemelnek. A sepsiszentgyörgyi T3 Kiadónál készült, nagyon szép kiállítású kötet képmellékletében színes illusztrációs anyagot is tartalmaz, valamint a konferencián készült fényképek is helyet kaptak benne. Kiemelkedő nyomdatechnikai minőségű valamennyi.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiegészítés a Marosvásárhelyi Városi, majd Tartományi, mai Maros Megyei Könyvtár 100 éves történetéhez (2. rész)
Már 54. éve örömmel tölt el, hogy annak idején dr. Bernády György városépítő polgármester könyvtárnak is helyett adott a palota építésekor, és az akkori legmodernebb szinten építette, rendeztette be azt. A szervezéssel is törődve dr. Molnár Gábor személyében kiválasztotta a legmegfelelőbb, nagy műveltségű, könyvet szerető és ismerő embert a könyvtár beindítására. Mivel az évfordulós ünnepségen e két jeles férfiúnak csak a neve hangzott el, az utánuk következő könyvtárigazgatóknak és beosztottaknak azonban még a neve sem, a múlt héten kezdődött sorozattal szeretném pótolni a hiányt. A következőkben a kezdetektől 2010. december 31-ig elhunytak életrajzi adatait mutatjuk be a készülő Maros megyei életrajzi lexikon (MMÉL) adatai alapján.
Az igazgatók
Alsócsernátoni Molnár Gábor (1858. nov. 22–1940. dec. 18.)
Jogász, szolgabíró, történész volt, mielőtt a könyvtár élére került volna. A marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, Kolozsváron volt egyetemen joggyakornok, majd átlépett a vármegye szolgálatába, ahol aljegyzőként, szolgabíróként működött. Később Maros-Torda megye főispánjának, báró Bánffy Zoltánnak lett a titkára, 1890–1908 között a marosi felsőjárás főszolgabírója, 1910-11-ben a Marosvásárhelyen felállított jegyzőtanfolyam első igazgatója. Kiváló várostörténész. A mv.-i Kultúrpalotában létesített Városi Könyvtár (a mai Maros Megyei Könyvtár) első kinevezett könyvtárosa, majd 1913. szept. 1-től 1935. ápr. 1-jei nyugdíjazásáig az igazgatója. Vezetésével 1913. november 15-én kezdte meg működését a könyvtár, de a világháború kitörése miatt az ünnepélyes felavatás elmaradt.
Molnár Gábor 1913-ban Budapesten könyvtártudományi szakképesítésben is részesült. Működése idején jelentős mennyiségű és értékű könyv- és folyóiratadománya gazdagította a könyvtár állományát. Kiadta Petri Nagy György marosvásárhelyi polgár naplója c. munkáját, amelynek kéziratát ilencfalvi Szász Péter, a kollégium preceptora előszóval ellátva, kivonatosan lemásolva hagyta az utókorra. Sokat közölt: helytörténeti, könyvtártudományi és könyvtártörténeti tanulmányokat, színészeti, irodalomtörténeti és közgazdasági cikkeket a Kolozsvár, Évkönyv a mv.- i Székely Társaság 100. összejövetele alkalmával, Vásárhelyi Napló, Maros- Vásárhely [A Kulturház könyvtára, 1912. aug. 15.; 1912. szept. 1.], Székely Lapok, Székely Napló, Ellenőr, Maros-Vásárhely szab. királyi város hivatalos közlönye, Ellenőr, Székely Ellenzék, Napló, Iskolai Ünnepeink, Tükör, Székelyföld című lapokban, s levelezője volt a budapesti Magyar Hírlapnak és a Pesti Hírlapnak is. Tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak és több más társadalmi egyesületnek. Biás Istvánnal és Kelemen Lajossal egy marosvásárhelyi monográfia kiadását tervezték, de ez nem valósult meg.
Filimon Aurel Vasile (1891. márc. 4–1946. márc. 6)
Tanár, régész, archeológus, könyvtár- és múzeumigazgató. Felesége Ritz Erzsébet leánya F. Veronica. Besztercén és a dévai tanítóképzőben végezte iskoláit. 1910–13 között Felsővisón tanító, ahol etnográfiai gyűjtéssel, irodalmi szövegek és tárgyak gyűjtésével is foglalkozott. A szövegek egy részét Budapesten az Etnographia c. folyóiratban tette közzé. A budapesti egyetemen történelmi, filológiai és természettudományi előadásokat hallgatott, kapcsolatba került a folklórkutató Sebestyén Károllyal, az orientalista Vámbéry Árminnal, a történész Hamper Józseffel. Budapesti tartózkodása idején a Magyar Nemzeti Múzeum etnográfiai osztályának munkatársa (1913), s a M. Néprajzi Társaság, a Királyi M. Természettudományi Társulat, a Magyarhoni Földtani Társulat is tagjai közé választotta. Előadásokat hallgatott a berlini egyetemen is. Bukarestben Al. Tzigara-Samurcas professzor tanársegédje, majd a Román Néprajzi Múzeum titkára (1914–17). Mint az osztrák–magyar hadsereg katonaszökevényét letartóztatták, s a szebeni, majd a kolozsvári börtönben töltötte le büntetését. 1918- ban került Marosvásárhelyre, ahol 1921-ben alapítója és szervezője a történelmi, régészeti és néprajzi múzeumnak. A Kultúrpalotában működő Városi Könyvtár könyvtárosa 15 éven át (1921–36). Mint Molnár Gábor igazgató munkatársa, érintkezésbe lépett az MTA-val, a M. Kir. Külügyminisztériummal és szépszámú magyar nyelvű könyvállományt sikerült szereznie a Városi Könyvtár számára (1931), majd Bukarestben válogatott és hozott a könyvtárnak nagy mennyiségű magyar nyelvű hírlapot, folyóiratot és könyvet. Sikerült 4200 kötet hírlapot és folyóiratot beköttetnie, megmentve ezeket a szétszóródástól. 1936–1940 között a Városi Könyvtár igazgatója, s 1922- től a Maros-Torda vármegyei Román Történelmi és Régészeti Társaság elnöke. 1922-ben kezdeményezte a Történelmi, Archeológiai és Etnográfiai Társaság megalakítását. Kinevezték a társaság titkárának. 1924-ben a Kultúrpalotában archeológiai-történelmi, egyházművészeti és néprajzi állandó kiállítást rendezett be. Több ásatáson vett részt, Marosfelfaluban bronzleleteket talált (1924). Még kutatott Maroskeresztúron Ferenczi Sándor kolozsvári régésszel (1927–28), s Szováta, Déda, Mezőkapus, Mezőkecsed, Nyárádkarácson, Maroslekence, Erdőszentgyörgy, Mezőbánd területén. Munkája nyomán 1935- ben megalakult a román Régészeti és Néprajzi Múzeum Marosvásárhelyen. Déváról és Kv.-ról kapott kiállítási tárgyakat. Népművészeti kiállításokon vett részt Bukarestben (1933, 1936). 1940-ben oda is költözött. Részt vett a román népművészeti vándorkiállítás megszervezésében. A kiállítást Bécsben, Stuttgartban, Kölnben, Frankfurt am Mainban, Velencében mutatták be (1941–43). A bukaresti bombázás után, 1944-ben a Hunyad megyei Nagyrápoltba költözött. Tudományos megfigyeléseit, kutatásainak eredményeit az Anuarul Institutului de Istorie Nationala, Arta si tehnica grafica, Boabe de grâu, Credinta, Etnografie, Convorbiri literare, Daco-Romania, Dacia, Revista de preistorie si antichitati nationale, Glasul Muresului, Etnographia, Volk und Schrift közölte. Népköltési gyűjteménye jelentős. A Királyi M. Természettudományi Társulat valamint a Magyarhoni Földtani Társulat tagja volt. Mv.-en utca viseli a nevét.
(Folytatjuk)
Fülöp Mária
Népújság (Marosvásárhely)

In memoriam dr. Páter Zoltán (1929–2013)
Életének 84. évében, két nappal születésnapja után, elhunyt dr. Páter Zoltán nyugalmazott tanár, egyetemi oktató, kiváló matematikus.
Édesapja, Páter Ernő (1892–1979) kiváló, aranydiplomás erdészmérnök volt, aki még Selmecbányán végezte az erdészeti egyetemet. Zoltán fia 1929. dec. 17-én született Marosvásárhelyen. A négy elemi osztályt Palotailván végezte, ahol az édesapja szolgálatot teljesített, az első két gimnáziumi osztályt Szászrégenben, az Evangélikus Gimnáziumban. A harmadik gimnáziumi osztálytól nyolcadikig a marosvásárhelyi Református Kollégiumba járt, ahol 1948-ban érettségizett. 1948–1951 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem hallgatója és 1951. október 1–1952. október 1. között tanársegéd a Bolyai Tudományegyetemen. Kimagasló matematikus volt az egyetemen is. (Prof. dr. Gábos Zoltán fizikaprofesszor 50 év múlva is emlegette kiváló feladatmegoldásait.) De az osztályharcban politikai okból eltávolították az egyetemről! Ugyanis édesapját – alaptalanul – politikailag elítélték. Ezzel megtörtek egy ígéretesnek induló tudományos pályát. 1953. január 1. és 1955. szeptember 15. között vasesztergályos a helyi ipari vállalatnál (I.L.I.C. Kolozsvár). Páter Zoltán felül tudott emelkedni ezen a csapáson, vasesztergályosként is megállta a helyét. 1955. szeptember 15-től kihelyezték a baróti magyar tannyelvű középiskolába, ahol 1961. szept. 1-ig tanított. 1961. szept. 1-től 1966. szept. 1-ig tanított a 2- es Sz. Líceumban Sepsiszentgyörgyön. 1966. szept. 1-től 1969. szept. 1-ig doktorandus a Bukaresti Tudományegyetemen. A doktori disszertációjának címe: Függvényalgebrák, és a neves román logicista Grigore Moisil volt a témavezetője. Kedves anekdota, hogy abban a durva pártállamban Moisil akadémikus azon kevesek közé tartozott, akik a tudást és a közölt dolgozatok eredetiségét nézték és nem a jelölt származását és a pártban betöltött funkciót, aktivitást, ahogy ez Moisil halála után mind gyakoribb és gyakoribb lett. (Amíg Moisil élt, Elena Ceausescut sem vehették be a Román Tudományos Akadémiába. Mikor egy aparátcsik akadémikus Elena Ceausescu elvtársnőt javasolta akadémikusnak, Moisil csak ennyit mondott: "Hai sa fim seriosi" »Legyünk komolyak«. Aztán Moisil elment Kanadába egy konferenciára, és onnan koporsóban hozták haza. Feltételezhetően megmérgezték.)
Abban az időben a román matematika a francia irányvonalon haladt, a kategóriaelmélet volt a fő irány és a mindent átfogó és megoldó csodaműszer. Páter Zoltán ebben a témában nem ásta bele annyira magát, ahogyan ezt a doktori felvételin megkövetelték. De Moisil professzornak akkora szava volt, hogy figyelembe vette Páter Zoltán addig közölt dolgozatainak értékét és az alapján kiadta, hogy igenis fel kell venni doktorandusznak. Páter Zoltán lényegében matematikai logikával foglalkozott és nagyon eredetiek a dolgozatai. Fő hivatása nem az volt, hogy matematikát tanít, hanem, hogy matematikát művel. Nagyon jellemző tevékenységére Kant tanítása, Kant ugyanis azt vallotta, hogy "Nem filozófiát tanítok, hanem én megtanítom önöket filozofálni". Sajnos, az élet nem sok lehetőséget adott arra, hogy eredeti gondolatait mind kifuttassa. A doktorátus sikeres megvédése után még egy félévet tanított Sepsiszentgyörgyön, utána a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolára került mint adjunktus. Sajnos, itt is csak nyolc évet dolgozott, mert a főiskolát a Ceausescu-rezsim 1978-ban fölszámolta. A nyugdíjig hátralévő 12 évből hét évet a Bolyai Farkas középiskolában, két évet az Al. Papiu Ilarian középiskolában, a többi éveket mint magántanár vészelte át. De nem szűnt matematikát alkotni ezekben a mostoha években sem. 1990. január 1-től vonult nyugdíjba, 1994-ig még tanított az ökumenikus Kántor- és Tanítóképző Főiskolán, és nagy alapossággal végezte eredeti logikai vizsgálatait, közölte szerényen dolgozatait.
Nehéz korban élt, ha 1952-ben nem teszik ki a Bolyai egyetemről, ma Erdély egyik legkiválóbb professzorát tisztelnénk benne. Így is kutatott és dolgozott, de elszigetelődött a tudományos világtól. Akik közelebbről megismerhettük, tudtuk, hogy egy ragyogó koponya. Erdély egyik tehetséges logicistáját vesztettük el halálával. Kedves Zoltán bácsi, nyugodj békében!
Oláh-Gál Róbert
Népújság (Marosvásárhely)

Ráduly: Borbolyéknak le kellett volna mondaniuk
Ráduly Róbert szerint Borboly Csabának, a Hargita Megyei Tanács elnökének és két vádlottársának le kellett volna mondania tisztségéről, miután az ügyészség vádat emelt ellenük. Csíkszereda RMDSZ-es polgármestere úgy véli, a szövetség „a politikai erkölcsösség" szempontjából rosszul menedzseli a Borboly-ügyet.
„Egy közszereplő, amikor ellene vádat emelnek, azonnal le kell mondjon. Tehát aznap, amikor vádat emeltek a megyei elnök úr, a megyei önkormányzati képviselőtársa, illetve az egyik polgármestertársunk ellen, ezeknek az embereknek, legalább hármuknak azonnal le kellett volna mondaniuk. Nem futni kellett volna jobbra-balra mindenkihez könnyes szemekkel, és úgymond a szabadságunkért elvszerű vagy elvtelen kompromisszumokat kötni a közösség bőrére" – jelentette ki Ráduly Róbert a Csíki Hírlap pénteki számában megjelent interjúban.
Csíkszereda polgármestere arra a bűnvádi eljárásra utalt, amelynek keretében a korrupcióellenes ügyészség (DNA) idén szeptemberben vádat emelt a Hargita megyei önkormányzat elnöke, Borboly Csaba, volt alelnöke, Sófalvi László, Pálffy Domokos önkormányzati képviselő és tíz társuk, közöttük Kósa Péter, Csíkszentmihály RMDSZ-es polgármestere ellen.
Ráduly úgy véli, a történtek miatt a Hargita megyei önkormányzat „ízeire van szakadva", a komoly, tapasztalt húzóemberek menekülnek az erkölcsi válság sújtotta intézményből, mert nem tudják vállalni a helyzetet. „Ez Székelyföldre nézve akkora csapás, mint a kilencvenes márciusi események" – fogalmazott a Csíki Hírlapnak az RMDSZ-es elöljáró.
Szerinte ugyanakkor a történtek miatt az RMDSZ-nek van egy nagy problémája, mivel a kialakult helyzet messze van a szokásos, Nyugat-Európában szokásos politikai erkölcstől. „Ezt a helyzetet nekünk nagyon gyorsan vissza kell vezetnünk oda, ahol a helye van. Itt már nem az ártatlanság vélelméről kell beszélnünk, hanem a zsarolhatóság vélelme áll fenn néhány köztisztviselővel szemben. Ha megnézzük az utólagos jogcselekményeiket, látszik, hogy milyen pálfordulás ment végbe a ténykedésükben az ügy előtt és után" – állapította meg Ráduly.
A polgármester hozzátette, számára erős belső dilemmát jelent, hogy amennyiben az RMDSZ nem tudja nagyon gyorsan normális erkölcsi mederbe visszaterelni a folyamatokat, akkor ez azt jelenti, hogy a szövetség az elmúlt hat esztendőben dezintegrálódott, messze letért arról az útról, ahol volt jó néhány évvel ezelőtt, ami a politikai erkölcsösség elvárásait illeti. „És nagyon gyorsan szembesítenem kell magam azzal a ténnyel, hogy van-e helyem egy ilyen típusú szervezetben. De ami még ennél is sokkal fontosabb, hogy van-e helyem egy ilyen típusú közéletben, ahol gyakorlatilag mindenkivel mindenféle kompromisszumot köthetünk a saját személyes szabadságunk szavatolása érdekében" – jelentette ki a csíkszeredai napilapnak Ráduly Róbert.
Különben a DNA-nak a Borboly-ügyben összeállított vádirata szerint az RMDSZ színeiben megválasztott önkormányzati vezetők 2010 és 2011 között sorozatosan követtek elközérdeket sértő hivatali visszaéléseket Hargita megyei útépítési ügyekben, és a visszaélésekkel 4,88 millió lej (több mint egymillió euró) kárt okoztak a megye költségvetésének. Borboly Csabát – aki három vádlottársával májusban 24 órát töltött vizsgálati fogságban – folytatólagosan elkövetett hivatali visszaéléssel, hivatali visszaélésre való felbujtással, hamisítással és hamis feljelentéssel vádolják.
Krónika (Kolozsvár)

Anyanyelv-használati jog az egészségügyi intézményekben – kettős elutasítás
Mind a szenátus egészségügyi szakbizottsága, mind a plénuma elutasította az RMDSZ képviselőházi frakciója által szeptemberben kezdeményezett törvénytervezetet, amely az anyanyelv-használati jogot biztosította volna az egészségügyben. A jogszabálytervezet nemcsak a nyelvhasználat szempontjából módosította volna a 2006. évi 95-ös egészségügyi reformtörvényt, hanem az európai egészségügyi kártyák érvényességi idejének meghosszabbítása illetve az egészségbiztosítási járulék befizetésének elmulasztásáról szóló figyelmeztető értesítések kiközlése is szerepelt a módosító javaslatok között.
Nemrég cikkeztünk arról, hogy Kerekes Károly és Markó Attila parlamenti képviselők Brüsszelbe látogattak, ahol a belga egészségügy nyelvhasználatjogi gyakorlatával „ismerkedtek”. Tapasztalataikat felhasználták annak a törvénytervezetnek a képviselőházi vitájában, amely – ha a képviselőház rábólint – a romániai kisebbségi nyelvhasználatot biztosítaná az egészségügyi intézményekben. E tervezet alátámasztására az RMDSZ-képviselők a román parlament dokumentációs központjától (amelynek fő feladata, hogy a törvényhozói munkával összefüggő szakmai és könyvtári információs szolgáltatásokat nyújtson a képviselők, a parlamenti bizottságok, a parlamenti pártok képviselőcsoportjai részére) tájékoztatást kértek arról, hogy miként érvényesül az anyanyelv-használati jog az egészségügyi intézményekben azokban az országokban, amelyek – Romániához hasonlóan – ratifikálták a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját.
– Miért folyamodtak ehhez a testülethez? Milyen a döntéshozók hozzáállása e kérdéskörben? – kérdeztük Kerekes Károly képviselőt.
– Szükségünk volt egy olyan dokumentációra, amely arról nyújtson tájékoztatást, hogy miként érvényesül az anyanyelv-használati jog az orvos–beteg kapcsolatban azokban az országokban, amelyek ratifikálták a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját. Ezt a dokumentációs anyagot fogjuk felhasználni a képviselőház egészségügyi bizottságában rövidesen sorra kerülő vitában, amikor az RMDSZ azon törvénytervezete lesz napirenden, amely előírja az anyanyelv-használati jog biztosítását az egészségügyben. A dokumentációt eljuttattam már az egészségügyi miniszternek, a képviselőházi egészségügyi szakbizottság minden tagjának. Románia ratifikálta az említett Chartát, ötévenként jelentésküldési kötelezettsége van az Európa Tanács felé (legközelebb 2014-ben) arról, hogy miként teljesíti a Charta elfogadásával vállalt kötelezettségeit, de a szóban forgó kérdésben – az egészségügyi intézményekben megvalósuló anyanyelv-használattal kapcsolatosan – nem törekszik eleget tenni, különböző kifogásokkal élve, mint például azzal, hogy nem rendelkezik elégséges számú orvosi személyzettel, amely ismeri a kisebbségek nyelvét, vagy, hogy nincs elegendő anyagi forrás a kérdés megoldására. Egyébként a Chartában előírt kötelezettségeivel kapcsolatosan Románia 2009-ben csak a helyhatósági, a tanügyi valamint a közszolgálati média vonatkozásában juttatott el jelentést az Európa Tanácsnak, az egészségügyben vállalt kötelezettségeiről mélyen hallgatva.
Az eddigi parlamenti vitákban, amelyek a szenátusban zajlottak viszont nem az említett kormányvélemény hangzik el, hanem olyasmiket hangoztatnak, hogy a román az ország hivatalos nyelve, hogy jelenleg is megengedett olyan személyzet alkalmazása, amely ismeri a kisebbségek nyelvét, az már nem számít, hogy semmilyen törvényes előírás erre vonatkozóan nem létezik, vagy hogy a nagy elméleti „engedékenység” mellett a főleg Moldova Köztársaságból bevándorolt orvosok nem csak, hogy nem tudnak, de még nem is akarnak megtanulni minimális szinten sem a kisebbségek nyelvén.
Meg aztán azt is kell hallanunk, hogy bőven elégséges, ha csak információkat kap anyanyelvén a beteg, meg hogy a kisebbségi nyelvet ismerő orvosi személyzet alkalmazása diszkriminációt jelentene a románokkal szemben az egészségügyi személyzet alkalmazásánál. Nos, ilyen körülmények között nekünk mindent meg kell tennünk, minden eszközt latba kell vetnünk azért, hogy meggyőzzük a román parlamenti képviselőket – de nem csak őket, hanem a román közvéleményt is, más országok gyakorlatát is ismertetve – érveink helyességéről. Az októberi brüsszeli látogatásom is ezt a célt szolgálta, a belga főváros gyakorlatát is ismertetni fogom, hiszen annak ellenére, hogy Belgium nem ratifikálta a Chartát, mégis példaszerűen oldotta meg ezt a kérdést az állami egészségügyi intézményekben. A képviselőházi vitát megelőző napokban sajtótájékoztatót fogunk tartani dr. Bónis István képviselőtársammal a Parlamentben, bemutatjuk a megszerzett dokumentációs anyagot és a brüsszeli tapasztalatokat, szembeállítva ezeket a romániai helyzettel, intoleráns magatartással.
– A romániai helyzet ismertetése hiányzik a dokumentációs anyagból… Miért?
– Azt esetleg egy mondatban lehetett volna megfogalmazni: nincs biztosítva az anyanyelvhasználat.
Az RMDSZ-képviselők – Antal István, Bónis István, Erdei-Dolóczki István, Kerekes Károly, Kereskényi Gábor, Korodi Attila, Markó Attila-Gábor, Márton Árpád-Ferenc, Máté András-Levente, Moldován József, Molnár Zsolt, Seres Dénes, Szabó Ödön – által kezdeményezett törvénytervezetet elsőként a törvényhozói tanács pozitívan véleményezte, majd a gazdasági és szociális tanács, a kormány, a szenátus emberjogi-kisebbségi bizottsága, a közigazgatási és környezetvédelmi bizottsága valamint az esélyegyenlőségi bizottsága mind negatív álláspontot fogalmaztak meg.
Ezt követően már nem csodálkozunk annyira a szenátus Ion Luchian által vezetett egészségügyi bizottsága szavazattöbbséggel történő elutasításán, amely arra hivatkozott, hogy az érvényben levő törvénykezés értelmében a kisebbségek nyelvén beszélő egészségügyi képzettségű személyek jelenleg is munkát vállalhatnak az egészségügyi intézményekben ott, ahol a kisebbségi lakosság aránya meghaladja a 20 százalékot, ha vannak betöltetlen állások és a pályázó megfelel az álláskövetelményeknek. Azt is felhozták érvként, hogy a 2003. évi 46-os törvény 8. cikkelye értelmében a páciensnek joga van román nyelven tájékoztatást kapni, ha pedig nem ismeri a román nyelvet, akkor anyanyelvén vagy más, a beteg által ismert nyelven tájékoztatják, vagy más kommunikációs módot találnak. A bizottság végül kijelenti, hogy az RMDSZ-képviselők szóban forgó kezdeményezése diszkrimináció lenne, amely megsértené a szakmai tudásra alapozott versenyt. A tervezet másik két javasolt témájának elutasítását formális és egyéb jogi, hatásköri hivatkozásokkal magyarázva szintén elutasították.
A szenátus plénuma december elején szintén „visszadobta” a törvénytervezetet. A kettős elutasítást követően az RMDSZ-frakció nevében Kerekes Károly parlamenti képviselő levelet intézett a kormányhoz, valamint az egészségügyi tárcához, amelyben felhívta a kormányfő illetve a szakminiszter figyelmét az egészség megőrzésének alapvető jogát szavatoló törvénykezésre, a nemzeti kisebbségek hátrányos helyzetére, ami az orvos–beteg kommunikációt illeti, kérve, hogy ebben a kérdésben ismételten fogalmazzanak meg – ezúttal pozitív – álláspontot. Az RMDSZ törvénytervezete várhatóan februárban kerül a fő döntéshozó, a parlament képviselőházi szakbizottsága, majd a plénuma elé.
Antalfi Imola
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

SZNT: provokáció a zászlóügy, váltsák le a rendőrfőnököt
A térség társadalmi békéjét veszélyezteti az a súlyos provokáció, amelyet a marosvásárhelyi helyi rendőrség követett el azáltal, hogy harmincezer lejes bírságot szabott ki az EMNT-re a székely zászló kifüggesztése miatt – véli a Székely Nemzeti Tanács elnöke.
Az SZNT elnöke, Izsák Balázs Marosvásárhely polgármesterének, Dorin Floreának címzett nyílt levelében kifejti, méltatlankodással vette tudomásul, hogy a városháza alárendeltségébe tartozó helyi rendőrség főnöke, Valentin Bretfelean 30 ezer lejes pénzbírságot szabott ki az EMNT-re (a 2013. évi 185-ös számú, a reklámanyagok elhelyezésére és engedélyezésére vonatkozó törvényre hivatkozva), mivel a Klastrom utcai székházra kitűzte és nem távolította el a székely zászlót.
Izsák Balázs a jelzett törvény 3. cikkelyével érvel, miszerint reklámnak minősül „azoknak a sajátos módszereknek és eszközöknek az összessége, amelyek segítik a fogyasztókat, hogy bizonyos termékeket vagy szolgáltatásokat megismerjenek és értékeljenek, vagy tájékoztatják a közönséget egyes eseményekről, helységek rendeltetéséről, termékbemutatókról, üzletmegnyitásokról és más hasonlókról, valamint bármely formában történő bemutatása kereskedelmi, ipari, kézműves vagy szabadfoglalkozású tevékenységeknek, azzal a céllal, hogy javak és szolgáltatások, jogok és kötelességek eladását előmozdítsák.”
Ezek alapján kijelenti: „Bretfelean úr önkényesen és helytelenül járt el, amikor a székely zászlót reklámanyagnak minősítette. Ez a hatalmi visszaélés a székely zászló ellen irányul, és Marosvásárhely egész lakosságát fenyegeti, ha valaki kitűzné a zászlót, nyilvánvaló szándéka pedig a város magyar közösségének a megfélemlítése a hajdani Szekuritáté módszerével”. Továbbá leszögezi, a segesvári ügyészség kérésére a művelődési minisztérium hivatalos értékelést adott ki a székely zászlóról, amely szerint a lobogó egy történelmi közösség jelképe, tehát használata nem ütközik törvénybe.
„A minősítés önmagában is a székelység megsértése, súlyos provokáció, amely veszélyezteti a térségben a társadalmi békét is. Úgy tekintem, hogy ezek a cselekedetek elegendően súlyosak ahhoz, hogy indokolják Valentin Bretfelean úr leváltására és megbüntetésére irányuló, ezúton előterjesztett kérést” – fogalmaz Izsák Balázs.
Az SZNT június 22-én a marosvásárhelyi Kultúrpalotában tartotta tizenhatodik küldöttgyűlését, amelyen első román nemzetiségű tisztségviselőként jelen volt Dorin Florea is, aki akkor elmondta: konfliktusok helyett közös erővel kell támogatni, hogy Marosvásárhely régióközpont legyen. „A magyarságot ne alázzák meg olyan képviselők, akik nem az értékeket helyezik előtérbe. Partner leszek Marosvásárhely építésében” – mondta akkor az elöljáró.
Az RMDSZ szerint is provokáció
Az EMNT megbírságolását az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke, Peti András is a magyar közösség provokálásának minősítette, és kérte a rendőrfőnök leváltását. „A törvények betartásáért felelős szervek, ez esetben a helyi rendőrség a közösséget megfélemlítő lépésként büntetést ró ki a székely zászló kitűzéséért, reklámcélt szolgáló zászlóvá leminősítve azt, arcul csapva ezzel a teljes marosvásárhelyi magyar közösséget” – áll közleményében. Hozzáteszi, az RMDSZ minden szükséges, törvényes lépést meg fog tenni a hatósági túlkapások ellen, illetve kérni fogja a vétkesek felelősségre vonását.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Jó évet zárt a Bekecs néptáncegyüttes
Szokásos gálaest keretében búcsúztatta el az idei esztendőt a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes, illetve kívánt egy boldogabb újesztendőt táncosainak, közönségének és támogatóinak.
„Az anyanyelv több, mint annak írott és beszélt formája, az anyanyelvhez tartozik elválaszthatatlanul a néptánc, a népdal, a népzene, hisz ezek is mind-mind az emberi lélek, érzés- és formavilág kifejezésmódjai és eszközei. Aki ezeket nem ismeri és nem gyakorolja, egyre hézagosabb és szegényebb lesz az anyanyelve” – idézték fel néhai Szabó György Pálnak az 1997-es Gyöngykoszorú találkozón mondott szavait a színpadi köszöntőben. A hat éve működő fiatal néptáncegyüttes hiszi és vallja, hogy nem váltunk dadogókká, félnyelvűekké, anyanyelvét törve beszélőkké. Táncosai egy emberként vallják, hogy nemzeti értékeink egyik legnagyobb kincse a néptánc. Népviseletünk, népdal-, népzene- és néptánckincsünk ilyen szempontból a leggazdagabb népek közé sorol minket.
Különböző tájegységek a színpadon
Ezt bizonyítandó a gálaesten százharminc személy lépett színpadra, felnőtt és gyerek, oktató és tanítvány. Elsőként a kicsi csoport táncosai vonultak be az észak-mezőségi Magyarszovát táncaival, ezt követte a „morzsa” együttes, amely a Magyar Zenetudományi Intézet 1969-ben végzett nyárádmenti gyűjtése nyomán visszatanított nyárádmagyarósi néptáncot mutatta be. A kicsik csoportjának második fellépése marossárpataki verbunkot, sebes, lassú, korcsos és cigány csárdásokat hozott. Ezt követően az „aprók” az egykori Alsó-Fehér vármegyéhez tartozó Magyarlapád lassú csárdását, szegényesét, pontozóját és szökőtáncát mutatták be, majd átadták a szót a kiscsoportnak, amely mezőpaniti és mezőmadarasi táncokkal örvendeztette a művelődési ház nagytermét zsúfolásig megtöltő közönségét. Végül a „nagyok” is színre léptek, ők a Hagyatékok című új műsorukból a kalotaszegi Nádasmentére „utaztattak”, szucsági és andrásházi táncrendet mutattak be. Mindeközben Riziu Ilka Krisztina, Diós Brigitta, Aszalos Dalma és Aszalos Hilda énekeltek.
Új tervek az új évben
Elég jónak nevezhető a most záruló év a táncegyüttes életében – értékelte lapunknak Benő Barna vezető: közel hatvan előadásuk volt, Erdély több városában is felléptek, ötször voltak Magyarországon, rangos fesztiválokon léptek fel Budapesten a Hagyományok Házában és bronz Lánchíd-díjat szereztek a Duna Karneválon. A televíziós megjelenéseket leszámítva összesen mintegy kétszázezer ember látta őket táncolni 2013-ban.
A következő időszaknak nagy tervekkel indulnak neki, az anyaországi testvérvárosokon kívül meghívásokat kaptak magyar, német, francia és lengyel színpadokra, de szeretnének bátrabban belépni a Kárpát-medencei „folklórkapun” is. A nagycsoport táncosainak egy része már szerződéses munkaviszonyba került a marosvásárhelyi Spectrum színházzal, így velük többet fognak utazni, továbbá január elején kezdik előkészíteni Tamási Áron Vitéz lélek című művének átdolgozását táncos színházi előadássá Török Viola rendezésében és Orza Călin koreográfiájával.
Az egyesület jelenleg több mint hatszáz gyereket oktat tizenkilenc tánccsoporttal foglalkozva, ebből tizenöt nyárádmenti, és újabbak is csatlakoznak Koronkából. Jelentős támogatást kapnak a nyárádszeredai önkormányzattól, de ez évi költségvetésüknek csupán egytizedét jelenti, ezért folyamatosan pályáznak, hogy önfenntartóvá tegyék az egyesületet. A közeljövőben több helyen bemutatják a Hagyatékok című tánctörténeti antológiájukat, amely nagyon jó előadás, bármelyik színpadra fel mernek vele állni, csupa néptánc, azon belül is szerkesztett szabadtánc – összegzett Benő Barna együttesvezető, koreográfus, aki főleg Móréh Boglárkával és Tőkés Imolával együtt oktatta az elmúlt időszakban a sok-sok táncost.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro