A Magyarországon mára fogalommá vált Mesterkurzus rendezvénysorozat hét évvel ezelőtt azzal a céllal indult útnak, hogy hétköznapi életünk meghatározó kérdéseire és problémáira ismert, hiteles gondolkodók segítségével adjon válaszokat. A közkedvelt sorozatot olyan nevek fémjelzik, mint például Ranschburg Jenő, Vekerdy Tamás vagy Czeizel Endre. Az előadások anyagát két magyar televíziós csatorna is közvetíti, illetve ezek írott, változatát tartalmazza az azonos című, nagy sikerű könyvsorozat is. 2009 szeptemberében Székelyföldön is elindult a Mesterkurzus sorozat, melynek első állomásain Müller Péterrel találkozhatott az erdélyi közönség Marosvásárhelyen és Csíkszeredában. Az erdélyi sorozat második előadója dr. Vekerdy Tamás pszichológus, akinek csíkszeredai Mesterkurzusára már minden jegy elfogyott, és Marosvásárhelyen is már csak néhány darab maradt. Ezért november 11-én Sepsiszentgyörgyre is eljön dr. Vekerdy Tamás. /A legnépszerűbb magyar gondolkodók Sepsiszentgyörgyön (Erdélyben is elindult a Mesterkurzus előadássorozat). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 29./

Elhunyt Tolnai Tibor nagyváradi festőművész /Nagyvárad, 1932. júl. 6. – Nagyvárad, 2009. okt. 28./ „Tolnai Tibor Várad és a környék ihletett festője. Képei megannyi őszinte vallomás. Mély érzések, tiszta érzelmek és felelős gondolatok, impozáns magasságokba röpített művészi konfessziók egy városról, mely tán Vitéz János és Janus Pannonius és Corvin Mátyás korában élte igazán fontos, virágos éveit, de Várad – ha voltak is kudarcai a históriában a túlerővel szembeni viaskodásaiban, ha végvárként sokat szenvedett is, előbb-utóbb mindig talpra állt. ” – mondta róla megnyitóbeszédében Aniszi Kálmán író, szerkesztő 2009. április 20-án, a festőművész kiállításának megnyitóján Budapesten, a Magyarok Házában. A hetvenhat éves akvarellművészt a váradi képzőművészet egyik doyenjének nevezte Barabás Zoltán, a Partiumi Magyar Művelődési Céh elnöke, aki az elmúlt évtizedekben több kiállítást is szervezett Tolnainak. Tolnai Tibor mintegy öt évtizeden át hűséggel, hittel, szeretettel és művészettel szolgálta nemcsak az egyházat, hanem a váradi közösséget is. /Nagy Orsolya: Hetvenhat éves korában elhunyt Tolnai Tibor váradi festőművész. = Krónika (Kolozsvár), okt. 29./Az újság tévesen Tolnay Tibort írt.)

Tarisznyában hagyma, szalonna, túró és házikenyér – székely elemózsiával indították útnak Kelemen Hunort, az RMDSZ államfőjelöltjét Csíkkarcfalváról. Kelemen Hunor azt mondta, hogy ő a romániai magyarság hangja, a kampány arca, de az ő üzenetét együtt kell megfogalmazni, jelentette ki Porcsalmi Bálint, Kelemen Hunor kampányfőnök-helyettese. Önkéntes csapat járja Erdélyt, viszik az RMDSZ államfő-jelöltjének üzenetét. Hangadó Karaván a neve ennek a csapatnak, mely húsz önkéntes tagból áll, akik folyamatosan váltják egymást. Kolozsvári egyetemistákról van szó. Legalább háromszázötven településre szeretnének eljutni. /Lokodi Imre: A jelképes kampányelemózsia. Interjú Porcsalmi Bálinttal, Kelemen Hunor RMDSZ-es államfőjelölt kampányfőnök-helyettesével. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 30./

A ma már történelmi távlatnak tekinthető 53 év sem volt elegendő arra, hogy fontos eseményeket tisztázzon az 1956-os magyarországi forradalommal kapcsolatban. Az m1 magyar tévécsatorna október 25-i egymondatos ,,megemlékezése”: ezelőtt 53 évvel történt a Kossuth téri vérontás, amely a szovjet csapatokat terheli. Ennyit érdemelt meg az a száz halott és közel kétszáz sebesült, akik a Parlament és a kormányzati székházak között fegyvertelenül, a szovjet páncélosokkal barátkozva az alattomos bosszú áldozata lett! A cikkírónak egy magánkiadvány került a kezébe, egy tanárnő könyve, aki számos tanút megkérdezett a valóságos történtekről. Szerinte a Földművelésügyi Minisztérium tetejére az akkor még hatalmon lévő Gerőék a Partizánszövetség embereit vitték fel, és onnan, valamint a szomszédos utcából és a minisztériummal szembeni vendéglőből a közben odavezényelt határőregységgel kb. tíz percig tartó, meg-megszakadó sortüzet zúdítottak a polgárokra. Az Astoria Szállótól a mintegy tízezres tömeggel a térre érkezett négy szovjet páncélos nem a forradalmárokat, hanem a tetőről lövöldözőket vette célba! Gosztonyi Péter könyvében (Föltámadott a tenger... 1956) azt feltételezte, hogy e vérengzést az ÁVH ,,vagy egy szellemében ahhoz közel álló testület szervezte meg”. Szovjet források (Sztarinov: A felderítés és a Kreml) feltételezik, hogy Mikojánék attól való félelmükben, hogy a szovjet katonák átállnak a tüntetőkhöz, részesei lehettek az ÁVH-val egyetértésben szervezett provokációnak. /Puskás Attila: Az október 25-i véres csütörtök. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 30./

A 90 évvel ezelőtt elhunyt Kálmány Lajos, a magyar népköltészeti gyűjtés klasszikusa – aki a városban káplán volt – lesz a Pécskán hagyományosan, novemberben megrendezendő Klebelsberg-nap középpontjában. A Kálmány Lajos nevét viselő helyi közművelődési egyesület 2008-ban már közreműködött Péter László, a Szegedi Tudományegyetem ny. professzorának a folklórgyűjtő több mint fél évszázadon át írott tanulmányainak kiadásában. – Most Kálmány Lajosnak szétszórtan megjelent, szinte hozzáférhetetlen mitológiai és folklorisztikai írásait gyűjtöttük egybe – mondta Nagy István, az egyesület elnöke. A Péter László által szerkesztett, és Kálmány Lajos – Magyar hitvilág címet viselő kötet a Szegedi tudósok címmel tervezett sorozat első kötete. A november 7-én Pécskán szervezendő Klebelsberg-napon Barna Gábor a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet Tudományi Kar Néprajzi Tanszékének tanszékvezető professzora tart előadást Kálmány Lajos gyűjtőmunkájának jelentőségről, majd Czégényi Dóra a kolozsvári BBTE Bölcsészkar, Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék egyetemi tanársegédje beszél Kálmány hiedelemkutatásainak tudománytörténeti jelentőségéről, végül bemutatják az említett kötetet. /Irházi János: Klebelsberg-nap Pécskán. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 30./

1988. október 25-én temesvári egyetemi hallgatók egy csoportja a reformáció ünnepe alkalmából Dsida Jenő szavalóesttel állt a templomi közönség elé. A Mátray László által vezetett Thália csoport fennállása 20. évfordulójának megünneplésére készült. Az előadást követően a diákokat, illetve a házigazda lelkészt, Tőkés Lászlót retorziók érték. Az előadást egy második színpadra lépés követte, amit követően Mátray László közölte: a hatóságok betiltották a Thália színjátszó-kört, amely a temesvári magyar diákság egyik utolsó kulturális intézménye volt. A harmadik Dsida-estet 11 évvel később, az 1999-es reformáció ünnepére szervezték meg. Most, húsz évvel az 1989-es rendszerváltozás után ismét összegyűlnek az egykori Tháliások, hogy a Dsida-est felelevenítésével emlékezzenek az akkori eseményekre a temesvár-belvárosi református templomban, október 31-én. /Pataki Zoltán: Húsz évvel a rendszerváltozás után, újabb Dsida-est. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 30./

Egyre több történelemkutató foglalkozik a Trianon után kisebbségi létbe kényszerített magyarság sorskérdéseivel: jogfosztottságával, üldöztetésével, irtásával. Boros Ernő Hogy a magyar pusztuljon /Státus Kiadó, Csíkszereda/ című tanulmánykötete húsz Szatmár megyei, magyarok és elmagyarosodott svábok által lakott település mártírjainak tragédiáját tárta fel dokumentumok, visszaemlékezések segítségével. 1944 novemberétől 1945 tavaszáig több ezer magyar és sváb nemzetiségű civil férfit hurcoltak el otthonaikból Maniu román gárdistái. A pusztulásra ítélt foglyok egyetlen bűne az volt, hogy a magyar–német hadseregben szolgáltak a háború alatt. Fő bűnük valójában sváb és magyar származásuk volt. A félkatonai nacionalista rablóhorda erőltetett menetben étlen-szomjan hurcolta őket Gyulafehérvárig, onnan a Brassó melletti Földvárra (Feldioara). Kivégzések és gázkamra nélküli megtervezett népirtás volt ez. Az úton csak az őket megsajnáló lakosságtól kaptak némi ennivalót, de Nagyenyeden a megfőzött ételt is kiborogatták előlük nyomorítóik. Az elhurcolt magyarok és sváb-magyarok egy részét a Szovjetunióba deportálták „málenkij robotra”, a munkára kevésbé alkalmasakat Földvárra telepítették, földbe vájt, náddal fedett barakkokba. Az alultápláltság, a fertőző járványok, Chesches parancsnok és pribékjeinek kegyetlenkedései, a kényszermunka, az embertelen életmód s a reménytelenség tizedelték télvíz idején a tábort, melyet végül szovjet beavatkozásra számoltak fel, miként a Maniu-gárdát is. Szabadulni csak megvesztegetéssel, komoly pénzösszegért lehetett. Jellemző a korrupt fogvatartókra, hogy a szabadulót (a kiváltottat) halottnak nyilvánították, és kővel rakott koporsót temettek el a nevével. Az áldozatoknak (többszöri akadályoztatás után) csak 2001-ben sikerült méltó emlékművet állítani, a túlélők még mai napig sem kapnak kárpótlást, mert fogságuk, megnyomorításuk nem volt hivatalos. A Maniu-gárdisták tervszerű vérengzést hajtottak végre a háború utolsó hónapjaiban, melynek célja elsősorban a megfélemlítés volt, minél több magyart kényszerítsenek az országból való távozásra, s a maradékot identitásvesztésre, meghunyászkodásra. A bukaresti hatalom minden eszközt bevetett Erdélyben és a Partiumban az etnikai arányok megváltoztatására. Tovább folyik a magyar többségű falvak, községeik (Hegyközpályi, Bihar) románosítása, „csak immár aktív magyar (?) – tulipános és fenyős – gyalázatos részvétellel. ” A Szemtanú könyvek sorozatban megjelent mű dokumentumok, fotók segítségével mutatja be a történteket. /Pataki István: Magyar holokauszt. = Reggeli Újság (Nagyvárad), okt. 30./

Móser Zoltán dunántúli fotóművész, művészettörténész, néprajzos, tanulmányokat és forgatókönyveket író, Erdélyhez szorosan kötődő sokoldalú tanár, akinek Névviseletek című hatkötetes sorozata első öt részét mutatták be október 28-án szerda Kolozsváron, a Kriza János Néprajzi Társaság székhelyén. Tánczos Vilmos szerint az öt könyv műfaját nehéz meghatározni: a kötetek kicsit kalendáriumok és névmagyarázók is, ugyanakkor tartalmaznak régi magyar irodalmi verseket, népi időjárási regulákat, „hónapverseket”, vallásos himnuszokat, kottákat, szentek legendáit, vallásos népszokások, népi hiedelmek és jóslások leírását, nevekhez kapcsolódó szólásokat, közmondásokat. A Bicskén élő Móser Zoltán elmondta: munkájának célja megőrizni a megőrizhetőt népi hagyományunk gazdagságából, és kicsit ellensúlyozni azt az érdektelenséget, amely évek óta sújtja az anyaország sajtójában a népművészetet. Móser Zoltán főleg fotós, ez mutatkozik meg minden, eddigi kötetében. /Ö. I. B. : Nevekbe foglalt magyar folklór. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 30./

2006 óta már az is örömteli fejlemény, ha egy nemzeti ünnep békésen, incidensek nélkül zajlik le. A jelenleg hatalmon levők valamiért ezt így tartották taktikusnak. 2006-ban a békés megemlékező tömegre támadtak rá, más években pedig azokat ingerelték, akikről tudták, hogy nem fognak szétoszlani, hanem ellenállást tanúsítanak majd, és ebből jó kis műbalhét lehet kerekíteni. Vannak még idealisták, akik a „táborok” közötti összefogástól remélik szimbólumerejű ünnepek alkalmával a nemzeti egységet felmutatni. Ezek tévúton járnak. Ahogy 1956-ban sem lehetett összefogni az ÁVÓ-sokkal, úgy ma sem lehet összefogni az ÁVÓ-sok szellemi és fizikai utódaival. Ahogy Csoóri Sándor írta 1990-ben: az SZDSZ magához akarja asszimilálni a magyarság gondolkodását, ő akarja megmondani, hogy ki szalonképes, és ki nem, hogy miről lehet beszélni, és miről nem (például az államadósság átütemezéséről nem); hogy mi a nemzet (szerintük: mindössze a magyar állampolgárok összessége, akkor is, ha ebbe beletartozik a magyarul gagyogni sem tudó, de állampolgárságot vásárolt kínai, viszont kívül rekednek az évezredes magyar kultúrát hordozók milliói); hogy létezik-e egyáltalán nemzeti érdek (szerintük nem létezik). /Borbély Zsolt Attila: Közös ünnep? = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), okt. 30./

A kommunista hatalom által hosszú ideig elhallgattatott Benedikty-Horváth Tamás budapesti író 16 évesen vált az ötvenhatos forradalom szereplőjévé. Habár a forradalom leverését követő terrort megúszta, később nem kerülhette el a sorsát: 1965-ben összeesküvés vádjával letartóztatták és bebörtönözték. 1999-ben jelent meg Szuvenír című, valós eseményekre épülő történelmi regény egy „rosszul” agyonlőtt forradalmár történetét göngyölíti fel: Mérlegh Sándorét, azon Corvin-közi szabadságharcosét, akit 1956. november 11-én egy orosz őrjárat elfogott, a rögtönítélő bíróság azonnali golyó általi halálra ítélte. Az írót 1965 szeptemberében vitték el, amikor utolsó éves hallgatója volt a szegedi jogtudományi egyetemnek. Nyolc napon keresztül éjjel-nappal vallatták, minden negyedik kérdés az volt, ki a CIA összekötője. Papírra vetette egy többpártrendszeren alapuló polgári demokrácia államszervezetének vázlatát, ami a kezükbe jutott, és az elég volt, hogy államellenes izgatással vád alá helyezzék. A Proféták nevű összeesküvő csoportként voltak nyilvántartva. 1999-ben jelent meg Szuvenír című könyve, de nem terjesztették, nem reklámozták sehol. Most a regény második kiadásával megtörte a csendet, de még mindig nem ismerik elegen a regényt. /Dimény H. Árpád: Az ‘56-os Szuvenír. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), okt. 30./

Még nem gyűlt össze a szükséges 15 ezer aláírás a magyar és német nyelvű feliratok kolozsvári műemlékeken való elhelyezését szorgalmazó határozattervezet benyújtásához. Az RMDSZ által kezdeményezett aláírásgyűjtés májusban indult, s amennyiben a tervezetet a város lakosságának 5 százaléka aláírja – jelen esetben 15 ezer személy – a tanács köteles azt napirendre tűzni. Jelenleg körülbelül 12 500 aláírásnál tartanak, közölte Horváth Anna, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének alelnöke. /J. J. : Még aláírhatók a támogató ívek. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 31./

Az arad-gáji temetőben nyugvó, a második világháborúban elesett honvédek síremlékének a méltó rendbe tétele Sándor Tivadar plébános kezdeményezésére és az Arad megyei magyarság összefogása révén valósult meg. A Nyugati Jelenben meghirdetett adakozás nyomán 3000 lej gyűlt egybe, ebből megvásárolták az építőanyagot, Szűcs Gábor csapatával a munkát díjmentesen elvégezte. Megöntötték a 6-6 sírhely számára a kereteket, azokat lecsiszolták. Még elhozzák a sziklát, azon lesz a felirat. A sírok elkészültek, rajtuk márványba vésve olvashatók a honvédek nevei. /Balta János: Mindenszentek ünnepére. Biztonságban a honvédek nyugalma. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 31./

A marosvásárhelyi Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány közel két évtized alatt az erdélyi magyar kultúra jelentős intézményévé nőtte ki magát. Szép kiállítású album jelent meg, megtalálható benne a Bernády Ház kiállítóinak, kiállításainak jegyzéke 1995-től 2009 tavaszáig, válogatás a tárlatok sajtóvisszhangjáról: Galéria a Bernády Házban. Szerkesztette Nagy Miklós Kund, Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, Marosvásárhely, 2009. Marosvásárhelyen az egykori városépítő polgármester, dr. Bernády György nevét viselő közművelődési alapítvány kezdeményezésére 1994 novemberében felavatott kulturális központ, a magyarság közismert és közkedvelt Bernády Háza vált a leglátogatottabb, legrangosabb kamarakiállító hellyé. 1996 és 2009 első féléve között másfélszáz kiállítást tekinthettek meg az érdeklődők, több mint 350 kiállító lépett műveivel a közönség elé. Jönnek Erdélyből elszármazott, évekkel ezelőtt áttelepült festők, szobrászok is felmutatni az itthoniaknak, hogyan alakult a sorsuk, művészetük, mit sikerült megvalósítaniuk, mióta elmentek. A 2006-ban elfogadott Szárhegyi Nyilatkozat egyik aláírójaként a Bernády Alapítvány szorgalmazza a Kárpát-medencei alkotótáborok és galériák cserekapcsolatait, a közös kiállítások rendezését, a tehetségek kölcsönös felkarolását. A Bernády Alapítvány s vállalta, hogy szerény anyagi lehetőségei ellenére néha a kiadói feladatokból is kiveszi a részét. Bernády György épített hagyatékát, szellemi, művészeti örökségét több kötetben is igyekezett áttestálni az utódokra. /(B. D.): Galéria a Bernády Házban. Másfél évtized képzőművészeti hatalma. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 31./

Szamosújvár is bemutatkozott a BIENNÁLÉ – Külhoni Magyarok Kulturális Fesztiválján, október 25-én a budapesti Fészek Művészklubban, a Történelmi kisvárosok sorozatban. Tartalmas, változatos, csaknem két órán át tartó műsort állhatottak össze. Török Bálint alpolgármester röviden bemutatta a város történetét és jelenlegi helyzetét. Az Örmény Kórus is fellépett. Balázs-Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke, történelemtanár előadást tartott Szamosújvár építészettörténeti emlékeiről. A Téka Alapítvány keretében működő Kaláka Néptáncegyüttes és a Harmadik Zenekar is szerepelt. /Nagy Annamária: Szamosújvár a Budapesti Biennálén. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 31./

A XIV. Kárpát-medencei napok műsorait Szilaveczky Csilla állította össze. Olyan előadók szólaltak meg, akik őrállóként helyt álltak. Az ülést megnyitó dr. Koncz Gábor, az Magyar Kultúra Alapítvány igazgatója S. Benedek András kárpátaljai származású irodalomtörténészt búcsúztatta. Az elhunytat a teljes Kárpát-medencei irodalmi élet legjelentősebb képviselői búcsúztatták. Az Ápoljuk, őrizzük és tartsuk meg anyanyelvünket c. irodalmi tanácskozást Tőkéczki László és a kárpátaljai Vári Fábián László előadása vezette be. A szlovákiai magyar pedagógusok és szülők lapját, a Katedrát Lacza Tihamér, a pozsonyi Pátria Rádió munkatársa mutatta be. A kárpátaljai Együtt c. folyóiratról, annak alapító főszerkesztőjéről, a tanácskozás napján eltemetett S. Benedek Andrásról Vári Fábián László és Dupka György beszélt. Univerzális kiadót hoztak létre a lap munkatársai számára, ezideig több mint száz szerzőnek jelentettek meg kötetet. Füzesi Magda és Lengyel János a Kárpátaljai Hírmondót ismertették. Másnap az Irodalmi kávéházban Csörgits József szólította a közelmúltban megjelent és a megjelenés előtt álló kötetek szerzőit. Itt kapott szót az erdélyi küldöttség is. Szabó Zsolt főszerkesztő a Művelődés folyóiratot mutatta be. Vasárnap, a Peremvidékek magyarsága c. szociográfiai műhelyek bemutatásában Teleki Júlia Hol vannak a sírok c. dokumentumgyűjteményéről beszélt. Hihetetlen, hogy milyen szörnyűségek történtek a Vajdaságban, szülőfalujukban a magyarokkal. Hihetetlen, hogy mindezekről, az 1944-es magyarellenes vérengzésről nem tud (nem akar tudni?) Európa. /Gáspár Attila: Írott szóval a megmaradásért. XIV. Kárpát-medencei napok. Budapest, Magyar Kultúra Alapítvány, 2009. szeptember 25–27. = Művelődés (Kolozsvár), október/ S. Benedek András /Munkács, 1947. febr. 1. – Budapest, 2009. szept. 8./ számos önálló kötetben és tanulmányban foglalkozott Kárpátalja magyar irodalmával, történetével, kultúrtörténetével és néprajzával. Az Együtt című folyóirat alapító főszerkesztője volt 1965–1967-ig, Vezetője volt az ungvári Forrás Irodalmi Stúdiónak és a kárpátaljai magyar irodalmi-polgárjogi mozgalomnak.

Október 24-én a marosvásárhelyi volt minorita, ma egyetemi templomban szerzetesi fogadalomtétel zajlott: Bereczki Silvia a segítő nővérek rendjében örök fogadalmat tett. A szentmisét dr. Jakubinyi György érsek tartotta. A rendtartomány elöljáróját, Margarete Piebert több bécsi és grazi nővér kísérte, és jelen voltak a hazai nővértársak is. Bereczki Silvia a Vasárnap hetilap munkatársa volt. /Bodó Márta: Fogadalomtétel. = Vasárnap (Kolozsvár), nov. 1./

A múlt héten lezajlott parlamenti meghallgatások alkalmával a honatyák több miniszterjelöltet is megkérdeztek a verespataki bányaberuházással kapcsolatos álláspontjáról. Sulfina Barbu (D-LP), akit a környezetvédelmi tárca élére javasoltak, kijelentette: a beruházásban érdekelt Rosia Montana Gold Corporation (RMGC) által a szaktárcához benyújtott környezeti hatástanulmány nem bizonyítja a környezetvédelmi normák tiszteletben tartását. A szakbizottságtól negatív véleményezést kapott Barbu. Negatív véleményezést kapott Theodor Paleologu is, aki szerint a verespataki bányaprojekt kérdését a teljes kormánynak és a parlamentnek együttesen kell eldöntenie. Traian Basescu államfő szerint, ha a bányaterv megvalósul, meg kell menteni a térség régészeti leleteit és kulturális örökségét. /Kampánytémává vált Verespatak. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 2./

Megjelent Magyar Zoltán néprajzkutató Szilágysági dekameron /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/ című, több száz sámsondi tréfás népi elbeszélést tartalmazó kötete. Címlapján egy másik ismert személyiség, Szilágyi Ferenc Életfa-díjas nótafa, táncos, fafaragó és mesemondó látható, tőle származik a közölt vidám történetek kétharmada. Magyar Zoltán a helyi nyelvjárás szerint adja vissza a történeteket. /Szilágysági dekameron. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 2./

1944 őszén, illetve a következő év elején a Délvidéken a szerb partizánok egyes források szerint 20 ezer, mások szerint 40 ezer magyart végeztek ki. Erről a vajdasági magyar családokban, csakúgy, mint a hatalmon lévők körében, sokáig hallgattak. A jugoszláv történetírás letagadta, illetve szükséges igazságtételként állította be „a fasiszta magyarok és a kollektív bűnösnek nyilvánított ugyancsak fasiszta németek elleni megtorlásokat”. Az utóbbi 15–20 évben örvendetesen megszaporodtak az 1944–45-ös atrocitásokkal foglalkozó tényfeltáró kiadványok, közöttük is a monografikus igényű helytörténeti és régiótörténeti jellegű munkák. Mojzes Antal, dr. Mészáros Sándor, Forró Lajos, Teleki Júlia, Szloboda János, Matuska Márton, Csorba Béla, de mások is kísérletet tettek arra, hogy a maguk környezetében végzett kutatással hozzájáruljanak az igazság feltárásához. Ez nem könnyű, mert a felelősök és csatlósaik több évtizeden át mindent megtettek, hogy a tényeket eltüntessék, megsemmisítsék, eltitkolják és meghamisítsák. Ezt bizonyítja, hogy a csúrogi magyar áldozatok maradványait a dögtemetőből titokban máshova szállították, a tömegsírok egy része fölé a hatvanas években autóbusz-pályaudvarokat építettek, esetleg szeméttelepet létesítettek a helyükön. Szerbiában a levéltári anyagok jó része még ma is hozzáférhetetlen. Temessük el ezeket az embereket tisztességesen – mondja Forró Lajos magyarkanizsai származású, Szegeden élő történész, aki nemcsak könyveket írt és filmet készített, de bírósági úton próbálja elérni az ártatlanul kivégzett nagyapja rehabilitálását. Teleki Júlia helytörténész, több kötet szerzője, akinek az édesapját a csúrogi dögtemetőben hantolták el, maga pedig egyévesen a faluból kitelepített magyarok között volt, már csak azt szeretné hivatalosan hallani, hogy a szörnyűségek valóban megtörténtek. És egy tartós emléktáblát a vesztőhelyen, amelyet végre nem rombolnának le a vandálok, mint ahogyan eddig tették a hozzátartozók által felállított keresztekkel. A vajdasági képviselőház is pénzelt egy több évig tartó kutatást, eléggé felemásra sikeredett az eredménye. Az igazság felé vezető úton címmel mutatták be nemrégiben. (Az anyagot nagyon kevesen láthatták, mert a többkötetes kiadvány kilenc, az adatokat tartalmazó CD pedig 120 példányban készült el, ami egyszerűen nevetséges.) A szerzők, akik az 1941 és 1948 közötti időszakot vizsgálták, arra a megállapításra jutottak, hogy több mint százezer embert likvidáltak, közöttük 4600 magyart. Ezzel kapcsolatban Egeresi Sándor, a Tartományi Képviselőház elnöke is megjegyezte, hogy a munka nem fejeződött be és a lista korántsem teljes. Személyes példaként hozta fel, hogy a saját nagyapját sem találta meg a névsorban. A legfontosabb annak a kimondása, hogy 1944 őszén és 1945 elején különös kegyetlenséggel elkövetett, törvénytelen népirtás zajlott, Tito tudtával és parancsára. /Tóth Lívia: Hatvanöt év után. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 2./

A gazdasági válság idején is pénzjutalmat kaptak a Kovászna Megyei Tanács dolgozói. A prémium kiosztását átmenetileg megakadályozta a háromszéki prefektus, aki formailag szabálytalannak találta az erről szóló rendeletet. Codrin Munteanu felszólította Tamás Sándor megyei tanácselnököt, vonja vissza azt a rendeletét, amelyben az önkormányzat 78 köztisztviselőjének, illetve 37 szerződéses alkalmazottjának összesen 150 ezer lejnyi prémiumot adott. A prefektus kifogásolta: a rendeletben nem jelent meg, hogy a prémiumokat milyen időszakra kapják a megyei tanács dolgozói. Tamás Sándor tanácselnök elmondta: jogos volt a prefektus észrevétele, de felszólítására még a sajtótájékoztató előtt kijavította a hibát. /Kovács Zsolt: Prémiumvita Háromszéken. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 3./

Kőrösi Csoma Sándor és Bolyai János kéziratos hagyatékát állítja ki Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia a magyar tudomány ünnepe rendezvénysorozat keretében. Kőrösi Csoma Sándornak, a tibetisztika megalapítójának kéziratos hagyatékát és Bolyai Jánosnak, a nemeuklideszi geometria első megfogalmazójának fő művét, az Appendixet 2009 júliusában az UNESCO a világemlékezet részévé nyilvánította – az MTA Könyvtárának eme ritkán látható dokumentumaiból A tudomány géniuszai címmel nyílik kiállítás. /Kőrösi Csoma Sándor és Bolyai János hagyatékát állítják ki Budapesten. = Krónika (Kolozsvár), nov. 3./

Az 1956-os magyar forradalomról, erdélyi kihatásairól ma már egyre többet tudunk, írta Dr. Ábrám Zoltán. A forradalmat követő erdélyi megtorlások sorába tartozik nyolc érendrédi (Szatmár megye) lakos meghurcolása is. Közöttük van a cikkíró nagyapja, Ábrám Sámuel, aki mezőfelei (Maros megye) születésű. 1959. november 3-án az állambiztonság emberei egyszerre tartóztatták le őket. Tíz hónapig az akkori tartományi központban, Nagybányán a Szekuritátén kínozták és vallatták őket, ezalatt családtagjaik semmit sem tudtak hollétükről és a vád tárgyáról. Az államhatalom megdöntésére irányuló fegyveres felkelés tervezése vádjával a katonai ügyész halálbüntetést kért volna a fővádlottra, Bujdosó Gézára, míg a többiek legkevesebb 15 év börtönt kaptak volna. Az érendrédiek pere ugyanabba a vádpontba tartozott, mint a két évvel azelőtt letárgyalt érmihályfalviaké, ami két ártatlan ember kivégzésével végződött. Szerencsére a Nagybányán lezajló nyílt tárgyalás kedvező fordulatot vett. A tárgyalásra beidézett koronatanú lelkiismeret-furdalás miatt visszavonta addigi vallomását. Az államhatalom nem bocsátott meg neki: még aznap ellenőrzést tartottak Varga József üzletvezetőnél, és sikkasztás miatt három évet kapott. A Kolozsvári Katonai Bíróság 1960. szeptember 3-án hozta meg ítéletét az érendrédi vádlottak ügyében. Államellenes szervezkedés, illetve a feljelentési kötelezettség elmulasztása vádjával Bujdosó Géza állatorvost (58 éves) 15 évi kényszermunkára, Kovács Lajos zootechnikust (28 éves) 10 évi nehéz börtönre, Szaleczki Miklós nyugdíjas kántortanítót (75 éves) 7 évi nehéz börtönre, Ábrám Sámuel gazdatisztet (52 éves) 5 évi elzárásra, Avasán Gyula körorvost (32 éves) 4 évi elzárásra, Fischer Lajos tanítót (38 éves) 4 évi elzárásra, Kiss Miklós gazdálkodót (37 éves) 3 évi elzárásra, Truczkai Sándor kovácsot (50 éves) 3 évi elzárásra ítélték. Az ártatlanul elítélt érendrédiek Szatmárnémeti és Szamosújvár börtönei után a Duna-delta koncentrációs táborába, Peripravára kerültek. A politikai foglyok lágerében embertelen körülmények között kubikosmunkát végeztek, nádat vágtak. Ketten büntetésük letöltése után szabadultak ki, a többiek 1963 telén amnesztiával kerültek haza. A hozzátartozók kérésére, kétéves utánajárást követően a Legfelsőbb Bíróság 1998-ban helyt adott a legfelsőbb ügyész előterjesztésének az érendrédi meghurcoltak ellen hozott ítélet megsemmisítésére. Rehabilitálásukkal, az emléküket idéző márványtábla tíz évvel ezelőtti leleplezésével a hozzátartozók erkölcsi kötelességüknek tesznek eleget. /Dr. Ábrám Zoltán: Az érendrédi politikai elítéltek emlékére. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 3./

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület mai könyvtárának állománya a kolozsvári magyar intézmények könyvtárai közül a legnagyobb, a könyvtár három különböző épületben található. Mostani állományának gazdagsága alig közelíti meg annak a nagynevű, értékes könyvekből álló gyűjteménynek a gazdagságát, ami 1950-es felszámolása előtt jellemezte a könyvtárt. Ez a mai, megközelítőleg 80 ezer kötetet és számos kéziratos hagyatékot tartalmazó könyvtár az 1990-es újjáalakulás után jött létre, és semmit nem kapott vissza az eredeti tulajdonából. 1990-ben, az EME újjászervezésével a mai könyvtárat az akkor az egyesület birtokában levő mintegy 15 ezer kötettel indították útjára, azzal az elhatározással, hogy a továbbiakban beszereznek minden magyar nyelvű szakkönyvet és folyóiratot. A két szoba kevésnek bizonyult az egyre gyarapodó könyvállomány számára, ugyanis az Országos Széchényi Könyvtár és az Akadémiai Könyvtár folyamatosan támogatja a könyvtárat, emellett hazai és külföldi magánszemélyek és kiadók is adományoztak könyveket. 1991-ben Győrbiró István sepsiszentgyörgyi tanár és Binder Pál brassói nyugalmazott kutató–tanár letétbe helyezték kézirataikat az EME-nél, ezzel megalapozva a kézirattárat. Az EME két együttműködési megállapodást kötött 1994-ben: a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemmel az EME könyvtárának egyetemi jegyzetekkel történő kiegészítéséről és a Magyar Országos Levéltárral a tudományos együttműködésre. Az EME könyvtára jelentős hagyatékokat kapott, Szabó T. Attila, Pataki József történetkutató, dr. Kós Károly néprajzkutató és Nagy Jenő nyelv- és néprajzkutató hagyatékát. Az utóbbi két hagyatékot az EME tartós használatra a Kriza János Néprajzi Társaságnál helyezte el. A raktározási gondokat 1995-ben sikerült – ideiglenesen – megoldani a Jordáky könyvtár, a Lakatos utcai könyvtár, kézirattár és kutatóműhely megindításával, ami Jakó Zsigmond professzor, Sipos Gábor és segítőtársaik, tanítványaik munkájának köszönhető. Jelenleg az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek 3 működő könyvtára, 3 könyvtárosa és egy levéltárosa (Bogdándi Zsolt) van. Könyvtárai: Rhédey ház (Jókai utca 2.). Ide kerültek a nyelvészeti és irodalomtörténeti szakmunkák is, itt avatták fel az EME Információs Dokumentációs Központját 2007 januárjában. Jordáky könyvtár: 1995 óta működik, Jordáky Lajos hagyatéka mellett itt van Gobbi Hilda kb. 24 000 kötetes színházi könyvtára, amelyet 1991-ben kapott meg az EME. Lőrinczi ház (Lakatos utca): kézirattári részleg Szabó T. Attila, Nagy Jenő, Brüll Emánuel, Gy. Szabó Béla, Kelemen Lajos, Kós Károly, Nagy Jenő, Vetró Artúr, Bözödi György, Imreh István, Jordáky Lajos és mások hagyatékai, középkori oklevelek fényképei, kézikönyvtár több mint tízezer kötettel. Az Elektronikus Információ Szolgáltatáshoz Kolozsváron diákok csak az EME könyvtárában férhetnek hozzá szabadon. Az EME könyvtárai jelentős részét katalogizálták, bevezették az Erdélyi Közös Katalógusba (http://ekka.progress.ro). /Papp Kinga, könyvtáros: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület jelenlegi könyvtárai. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 3./

A magyar nyelv éve alkalmából Nagyenyeden a Dr. Szász Pál Közösségi Házban Kazinczy Ferenc emlékét idézték fel, születésének 250. évfordulója kapcsán. Életét Józsa Miklós nyugalmazott magyar tanár ismertette. Kazinczy nem alkotott ugyan remekműveket, de az élete valódi remekműnek minősül, életét szentelte a küzdelemnek, amelyet a magyar nyelv megújításáért folytatott. Dvorácsek Ágoston kollégiumi fizika tanár vetített képei mellett felolvasta Kazinczy visszaemlékezéseinek enyedi részleteit. Turzai Melánia magyar szakos tanár, aligazgató összefoglalót adott a kollégiumban folyó anyanyelv ápolási tevékenységről. /Bakó Botond: Nagyenyed. Képzeletbeli utazás Erdély kies tájain. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 3./

Kilencven év idegen uralom, köztük negyvenkét év kommunizmus és húsz év tranzitdemokrácia alaposan megtépázta a hajdani domináns magyar kultúrát. Ütött-kopottá, konzervatívvá formálta az elit nagy részének igényeit, amely nehezen viseli a formabontó újításokat, írta Lehoczky Attila történelemtanár. Ez az elit kevésbé érti a modernebb tárgyú és rendezésű színdarabokat, szívesebben hajlik a közérthető művek irányába. Három emberöltővel ezelőtt még teljesen más helyzet uralkodott a Szent Korona országainak keleti vármegyéiben. A régiós kultúrközpontok, Nagyvárad, Kolozsvár és valamilyen szinten Arad is ontották a tehetséget, az innovációt, a kultúra fejlesztését és elmélyítését szorgalmazó törekvéseket. Nagyvárad a Holnap városaként az új magyar irodalom egyik bölcsője volt, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen komoly természet- és társadalomtudományi kutatások folytak, Arad az újságírás és színház egyik országos központjaként működött. Az újonnan formálódó elit távolodott Budapesttől, egyre inkább létrejött a romániai, fel- és délvidéki magyar kultúra. Konzervatizmusa meggátolta az újat, sőt hamarosan gyanús szemmel kezdte méregetni azt. Nemzetietlent sejtett a másság véleménye mögött. Ezt a világot elmosta a kommunizmus, amelynek következtében az anyaország nem törődött tovább a levágott nemzetrészekkel, azok pedig a nacionál-kommunizmusok áldozati bárányaivá váltak. Negyven év alatt sikerült lecsökkenteni a nemzeti öntudatot, sem itt, sem ott nem tanították a magyarságot ért igazságtalanságokat. A nemzeti öntudat elsorvadt. 1990 szabadsága nehéz helyzetbe hozta a magyar kultúrát: hetven év vadhajtásait és halott ágait kellett levagdosni, új kapcsolatot kellett keresni. A szórvánnyá vált romániai magyar kulturális életet is új síkra kellett helyezni. /Lehoczky Attila: Gondolatok a határról innen. Szórványkultúra. Helyzet és okok (I.) = Nyugati Jelen (Arad), nov. 3./

Szőcs Géza költőről, esszéistáról gyakran esik szó mostanában az irodalmi körökben Budapesten, elsősorban azért, mert Orbán Viktor felkérte: fogalmazza meg véleményét és dolgozzon ki követendő kultúrpolitikai filozófiát a leendő kormány számára. Erről is kérdezte őt a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság műsorában Perjés Klára. – Egy nem szabad világban az egyetlen olyan dolog, ami elviselhetővé teszi az életet, az a szeretet. Az, hogy ma ez nem egy divatos érték, hogy egyesek szerint ez egy keresztény program, ez vitatható, ez alátámasztható, ez cáfolható, de az én meggyőződésem, hogy egy olyan kultúrát kell építenünk, amely egy olyan társadalmat szolgál, ahol a meghatározó érték a szeretet – mondta a beszélgetésben a kolozsvári költő. /Szőcs Géza: Milyen legyen az új kultúrpolitika? = Erdély. Ma, nov. 3./

Nem sikerült november 3-án a marosvásárhelyi helyi tanácsban visszavonni a Stefan Gusa tábornoknak, az 1989-es temesvári események egyik kulcsfigurájának állítandó szoborról szóló határozatot. A Stefan Gusa szoborállítására vonatkozó határozat visszavonását harmadik alkalommal napolta el a múlt héten a marosvásárhelyi önkormányzat, november 3-án sürgősségi ülésen döntöttek: 12 román tanácsos arról, hogy legyen szobra a volt tábornoknak, 10 RMDSZ-es arról, hogy ne legyen, 1 liberális pedig tartózkodott. A tanácsülésen Benedek István ismertette magyar, majd román nyelven a Gusa elleni érveit, majd Ioan Judea nyugalmazott ezredes, a Hősök Kultusza Egyesület elnöke szólalt fel, ismertetve véleményét, miszerint, a néhai tábornok megérdemel egy szobrot Vásárhelyen. Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke szerint megengedhetetlen, hogy gyilkosoknak állítsanak szobrot. /Antal Erika: Mégis állítanak szobrot Gusának? = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 4./

November 6-án mutatják be a nagyváradi Árkádia Bábszínházban Rodolf Sirera Színház és méreg című darabját. Az előadás az Aradi Kamaraszínház és a nagyváradi Theatron Egyesület – Varázshegy Színházi Műhely közös produkciója, Tapasztó Ernő rendezésében. November 8-án ismét láthatja a nagyváradi közönség Jerome Kilty Kedves hazug című színművét Csíky Ibolya és Hajdu Géza előadásában. A Szigligeti Társulat az elmúlt évadban mutatta be a darabot Csíky Ibolya színművésznő pályakezdésének 40. évfordulója alkalmából. A darabot Parászka Miklós vitte színre. /Totka László: Méreggel kevert bemutató. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 4./

Budapesten a rádió székházánál 1956. október 23-án eldördülő fegyverek és az első halottak kirobbantották a forradalmat, ami polgárháborúnak is nevezhető, mivel a szovjet beavatkozással a felkelés kettős jellegű volt: a belső diktatúra elleni forradalom, a megszálló szovjet hadsereggel szembeni szabadságharc. A Magyarországon állomásozó szovjet csapatok Gerő Ernő 23-án küldött segítségkérő telefonhívására már 23–24-én elindultak, és megérkeztek Budapestre: öt hadosztály 31 550 katonával és tiszttel, 1130 harckocsival (tankkal), 600 ágyúval és aknavetővel, 400 csapatszállító lövészpáncélossal, 4000 teherautóval, 159 vadászrepülővel és 122 bombázóval! Ugyanakkor 24-én Magyarország keleti határainál a főerő is bevonult. A szovjet tankok súlyos veszteségeket szenvedtek, és 30-án, megalázva a kénytelen hátrálás miatt, kivonultak Budapestről. A magyar forradalmi erők szervezettebbek és erősebbek lettek. Nagy Imre kilépett a Varsói Szerződésből, és kihirdette Magyarország semlegességét. Csakhogy ebbe sem a Szovjetunió, sem a csatlósai és Kína nem nyugodott bele. A magyar szabadságharc letörését Zsukov marsallra és tizenhét hadosztályára bízta a szovjet vezetés. Zsukov jelentette a KB-nek a Vihar hadművelet kezdetét: ,,Folyó év november 4-én 6 óra (moszkvai időszámítás, valójában 4 óra) 15 perckor a szovjet csapatok elkezdték végrehajtani a közrend és a népi-demokrata államrend Magyarországon történő helyreállítását... ” A csapatok főparancsnoka Konyev marsall, a vezérkar élén Malinyin tábornok állt, míg Budapest ostromát Malasenko tábornok vezette. (Ezek a II. világháborús hadseregparancsnokok az akkori Szovjetunió legképzettebb és legsikeresebb hadvezérei voltak. Ők kellettek ahhoz, hogy ne ismétlődjék meg a kezdeti kudarc!) Ami a veszteségeket illeti, még napjainkban is sok a bizonytalanság. Sok halottat helyben hantoltak el, nevük feledésbe merült. Továbbá: szovjet katonák számos forradalmárt kivégeztek, ítélet nélkül, amellett saját átállt katonáikat is kivégezték. Beszélnek 200 000 magyarról, aki elhagyta hazáját. Ma sem tudjuk a pontos számot (többen az amnesztia hírére visszatértek, néhányan ezzel aláírták a szószegő Kádár halálos ítéletét...). A legutolsó ellenállási gócokat csak november 11-én számolták fel. Szervezetten legtovább Csepel harcolt (november 10-ig). Zsukov szerint október 24. és november 6. között a szovjet hadsereg vesztesége 377 halott és 881 sebesült, Mást tüntet fel Vagyim Arisztov, a KB titkára. Szerinte 670 a halott és 1540 a sebesült. Rajtuk kívül 51 ,,eltűnt”. Megsemmisült 52 harckocsi (tank) és önjáró löveg, 29 ágyú, 29 csapatszállító lövészpáncélos, 112 gépkocsi, 2 repülő (a csepeliek lőtték le) és egy helikopter. A 2001-ben megjelent hivatalos (?) adatok már 720 halottról és 1540 sebesültről szólnak, de jóval kevesebb haditechnikáról (pl. csak 25 tank elvesztéséről). A galád november 3-i esti letartóztatást (Maléter Pál honvédelmi minisztert és társait) is eszközlő KGB-főnök, Szerov tábornok tetteivel a Kutuzov-érdemrend I. fokozatát ,,érdemelte ki”. A magyar veszteségek felmérése még nehezebb, mint a mégis reguláris szovjet hadseregé. Az 1963. március 21-én kihirdetett (részleges) amnesztiáig 35 000 magyar állampolgár ellen indítottak eljárást politikai bűncselekményekért, akik közül 22 000-et jogerősen elítéltek, 13 000-et internálótáborba küldtek, 10 000-et elbocsátottak állásából. A halálraítéltek számát 480-ra teszik (sok esetben nem is tudtak a hozzátartozók évekig szeretteik kivégzéséről). Szerov tábornok jelentése szerint november 10-ig 3773 személyt tartóztattak le a szovjetek, és 700-at katonai fedezet mellett a Szovjetunióba, Kárpátalja börtöneibe vittek. A magyar és külföldi tiltakozások eredményeképpen december 10–20. között visszaszállították az elhurcoltakat. A harcok közben elesett magyarok számát a Központi Statisztikai Hivatal 2502 főre teszi (ebből Budapesten 1945), 19 226-an megsebesültek (Budapesten 16 700), akiknek negyede 18 évesnél fiatalabb, fele 19–30 év közötti. Budapesten októberben 757, novemberben 926, decemberben 36, januárban 6 ember halt meg fegyveres harcban. Magyarország legjobbjait vesztette el harcokban és a börtönökben. A szovjet ítélethozók és magyar cinkosaik bosszútól fűtve kreálták a pereket. /Puskás Attila: 1956: veszteségeink, veszteségeik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./

1989 decemberében jelent meg Túlélő képek című könyv. Szerencséjük volt a könyvet kigondolóknak, főképpen szerzőknek, hogy a képek és szövegek megjelenése kitolódott decemberre; így nem volt már mód a számonkérésre. Szinte érthetetlen, hogy a vallomástételre megkeresettek a félelmeiket, reményvesztettségüket ilyen őszintén vállalták a nyilvánosság előtt – Sütő Andrástól Ferenczes Istvánig, Balogh Edgártól Tompa Gáborig. Még a hatalomhoz közelebb állók vagy éppen funkcióban lévők sem kímélték magukat, így Méliusz József vagy a még megtűrt Kriterion-igazgató Domokos Géza. „…hátha szétfoszlik majd a régi kín / az új mélységek új tajtékain!” – szólnak Markó Béla szonettzáró szavai. Horváth Imre nagyváradi költő a könyv új, bővített kiadásához már nem küldhetett igazoló vagy cáfoló folytatást /1993-ban halt meg/. A Túlélő képek húsz túlélője kiegészítette akkori vallomását mai értelmezéssel, ezt tartalmazza az új kiadás Kántor László: Túlélő képek. Erdélyi írók, 1989–2009./Kántor Lajos: Túlélő képek, 1989–2009. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 4./