A marosvásárhelyi városi tanács RMDSZ-frakciója kezdeményezi, hogy sürgősségi tanácsülésen döntsenek az iskolahálózat véglegesítéséről
A Maros Megyei Tanfelügyelőség vezetőtanácsa kedden, március 28-án döntött az önkormányzat által korábban elküldött iskolahálózatról, amelynek eredményeként nyolc tanintézet – köztük a Római Katolikus Teológiai Líceum és a Református Kollégium – nem kapta meg az úgynevezett „aviz conform”-ot – jóváhagyási nyilatkozat. Az iskolahálózat véglegesítéséről szóló döntést a helyi tanácsnak kell meghoznia, ezért az RMDSZ álláspontja szerint ez nem tűr további halasztást, hiszen a gyerekeink oktatását és jövőjét mindennél fontosabbnak tartjuk. Véleményünk szerint Marosvásárhelyen minden jelenleg működő oktatási intézményre szükség van, azaz mindeniknek szerepelnie kell a végleges iskolahálózatban.
Lévén, hogy a tanfelügyelőségi döntést írásos formában csak a tegnapi nap folyamán, azaz március 29-én véglegesítették, és csak a mai nap iktatták a polgármesteri hivatalnál, így procedurális szempontból a frakciónak nem maradt elég ideje sürgősségi határozattervezet benyújtására. Ezért kezdeményezzük, hogy a következő hétre hívjunk össze sürgősségi tanácsülést, melynek első napirendi pontja az iskolahálózatról szóló határozattervezet.
A magyar közösség számára a katolikus iskola sorsa egy olyan ügy, amelynek megoldása minden egyéb politikai és adminisztratív döntést felülír. Éppen ezért határoztunk úgy, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ-frakció nem vesz részt a mai tanácsülésen. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy ez nem valami ellen, hanem valami mellett szól, konkrétan a magyar közösség jogos igénye mellett.
Mind a tanfelügyelőség, mind az önkormányzat egymásra mutogat, és csak nyilatkozatok szintjén szeretnék megoldani a több hónapja húzódó bizonytalan helyzetet. Úgy gondoljuk, hogy elsősorban a magyar közösség türelmét teszik próbára, és visszaélnek akaratával. Nem vagyunk hajlandóak több adminisztrációs kifogást meghallgatni! Felkérjük a helyi tanács összes politikai pártját, hogy amennyiben igaz, hogy mindenki megoldást keres erre a helyzetre, és mindannyiunk számára fontos gyermekeink jövője, akkor a tanács egyöntetűen szavazzon az iskolahálózat elfogadásáról, és ezzel biztosítsuk, hogy az a több ezer fiatal, akinek most bizonytalan a helyzete, zavartalanul folytathassa tanulmányait.
A marosvásárhelyi városi tanács RMDSZ-frakciója
Népújság (Marosvásárhely)

Aradi Református Ifjúsági Találkozó
A ma gyülekezete
Az elmúlt évek, évtizedek során gyakran felmerült a következő kérdés: Lesz-e jövője népünknek, egyházainknak, közösségeinknek? Az elfogyás gondolata mellé társulnak a jövő generációját érintő aggodalmaink is. Az ő távolmaradásuk a gyülekezeti és közösségi élettől, komoly problémát jelent. Nyílván ennek rengeteg oka lehet, viszont az egyik legalapvetőbb gond azzal a felfogásunkkal van, miszerint a fiataljaink a jövő gyülekezete. Sokkal célszerűbb lenne, hogyha nem csupán a jövő gyülekezetét látnánk fiataljainkban, hanem úgy kezelnénk őket, mint a ma gyülekezetét. Tizenéveseinkre nem később lesz szükség, hanem rájuk éppen ma van szüksége a gyülekezeteknek, az egyháznak. Ezért minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk.
Ebből az elgondolásból kiindulva, az Aradi Református Egyházmegye március 25-én, szombaton Ifjúsági Találkozót szervezett, a Reformáció 500. évfordulójának keretén belül, ahová a megye református gyülekezeteiből érkeztek a fiatalokat. Hála legyen Istennek, a fiatalok szép számban (mintegy 60-an) jelentkeztek a lelkipásztoraiknál. A találkozónak az arad-belvárosi református templom és gyülekezet adott otthont. Az alkalom 10 órától vette kezdetét Vékony Zsolt József, egyházmegyei ifjúsági előadó köszöntésével. Ezt követően nt. Módi József, az egyházmegye esperese hirdette a fiatalok között Isten Igéjét a Lk. 5, 1–11 alapján, rámutatva arra, hogy mennyire fontos ma Jézus Krisztus követése, a Neki való engedelmesség. Annak ellenére, hogy ma nem „menő” a krisztusi elvek szerint élni, hosszú távon mégis ez vezet el a boldogságra és az örök életre. Ezt követően a bihari KRISZBI együttes vezetésével közös dicsőítés következett. Változatosabbnál változatosabb ifjúsági énekeket húztak elő a tarsolyukból, amelyek modern hangszerelése és dallamvilága miatt elnyerte a fiatalok tetszését. A közös éneklés után Mikló Boldizsár, nagyszalontai lelkipásztor és egyházkerületi katekétikai előadó Követés címmel interaktív előadást tartott a fiatalok számára. Többek között rámutatott arra, hogy tulajdonképpen református egyházunk és hitéletünk azért erőtlen, mert a tagok nem veszik komolyan Krisztus követését. Számtalan példán keresztül felhívta a figyelmet a krisztusi élet többletére és gazdagságára. Az ezt követő kiscsoportos beszélgetésen a fiatalok tovább beszélgethettek arról, hogy miképpen is állnak ők Krisztus követését illetően.
Ezzel azonban nem ért véget a találkozó, hiszen a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében egyórás játékblokk következett Módi Kinga, ágyai református vallástanár vezetésével. A játékok nagyon megmozgatták a fiatalokat, és ezáltal is jobban megismerhették egymást, sőt igazi kikapcsolódást jelentett a számukra. A találkozó közös ebéddel zárult, amelyen kötetlen beszélgetés alakult ki.
Köszönetet szeretnénk mondani az Arad-Belvárosi Református Egyházközség lelkészeinek, presbitereinek, gyülekezeti tagoknak a meleg fogadtatásért és amiért otthont adtak e rendezvénynek, továbbá nt. Módi József esperes úrnak és az egyházmegye vezetőségének, amiért felkarolták eme kezdeményezést, lelkileg és anyagilag is támogatva létrejöttét. Köszönet Mikló Boldizsárnak és az őt elkísérő KRISZBI együttesnek, amiért színessé és színvonalassá tették a találkozót. Köszönet Módi Kinga református vallástanárnak a közösségépítő játékok megszervezéséért és levezetéséért. Köszönet illesse az egyházmegye lelkipásztorait, amiért elhozták és beszervezték gyülekezetük fiataljait, és nem utolsó sorban köszönet illesse a Csiky Gergely Főgimnázium vezetőségét, amiért rendelkezésünkre bocsátották az iskola dísztermét.
Reméljük, hogy az Aradi Ifjúsági Találkozó valaminek a kezdetét jelenti. Mindenesetre meglepő, hogy az egy hónapja Ágyán szervezett református egyháztörténeti vetélkedő után, ami szintén nagy érdeklődésnek örvendett, most ismét szép számban gyűltek össze fiataljaink. Istené legyen ezért a dicsőség!
Vékony Zsolt József egyházmegyei ifjúsági előadó
Nyugati Jelen (Arad)

Idén is együtt, testvérvárosi szellemben Arad és Pécs
Mozgalmas évnek néz elébe Arad és Pécs testvérváros. A két önkormányzat idén is folytatja évekkel ezelőtt sikeresen megalapozott együttműködését mind az önkormányzatok, mind a civilszervezetek és különböző intézmények szintjén. A 2017-es programot szerdán írták alá Pécsett, Bognár Levente aradi és Őri László pécsi alpolgármester jelenlétében. A két település 2003 óta gazdagítja közös programjait – azóta partnervárosok –, 2008-tól pedig már testvérvárosként is igyekeznek közelebb hozni egymáshoz a határ két oldalán élő polgárokat.
Bognár Levente a Nyugati Jelennek a dokumentum aláírása után elmondta, idén is folytatódnak azok a közös programok, melyekkel igyekeznek bemutatni a két település kulturális értékeit, szellemi örökségét. Egyik ilyen rendezvény lesz az aradi iskolások számára megrendezett Irány Pécs vetélkedő (ehhez hasonlót már szerveztek Irány Arad néven), a pécsiek vendégszereplése az aradi Ezüst Hóvirág Nemzetközi Táncdal Fesztiválon (Arad), az Aradi Napok keretében sorra kerülő Pécs napja vagy az Arad napja Pécsett. Közös képzőművészeti tárlatok, testvériskolai programok és színházi bemutatók teszik (többek között) színessé, tartalmassá a két város idei együttműködését.
Március 29-én, szerdán az Apáczai ÁMK Művelődési Ház (Pécs) galériájában kiállítás nyílt „Kapcsolatok” címmel Siska-Szabó Hajnalka aradi festőművész munkáiból. A tárlatot a két város alpolgármestere nyitotta meg, a testvérvárosi kiállítás április 18-ig tekinthető meg.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Még több városházi pénz a Kolozsvári Magyar Napokra
Rekordszámú határozattervezetet vitatnak meg a tanácsosok
Négyszáztízezer lejt kaphat a Kincses Kolozsvár Egyesület a Kolozsvári Polgármesteri Hivataltól a 8. Kolozsvári Magyar Napok megszervezésére. Gergely Balázs, az egyesület elnöke méltányosnak tartja a rendezvényre elkülönített összeget. A kolozsvári tanács jövő kedden dönt a civil szervezeteknek kiosztandó pénzről. Oláh Emese RMDSZ-es városi tanácsos elmondta: a kolozsvári önkormányzat idén több mint 17 millió lejt oszt ki a civil szervezeteknek. Ebből valamivel több, mint 10 millió lejt kapnak a kulturális eseményeket szervező egyesületek, alapítványok, a sportklubok pedig több mint hétmillió lejt. Amúgy rekord hosszúságú tanácsülés várható, mivel az eddigi gyakorlattal ellentétben minden civil szervezetnek nyújtandó támogatást külön határozattervezetbe foglaltak, és ezzel 298-ra nőtt az ülésen jóváhagyásra váró határozattervezetek száma, amire nem biztos, hogy volt még példa az önkormányzat történelmében.
A tavalyi 360 ezer lejnél valamivel nagyobb összeget, 410 ezer lejt kaphat a Kincses Kolozsvár Egyesület a 8. Kolozsvári Magyar Napok megszervezésére. A városi tanácsosok április 4-én, kedden szavazzák meg azt a 180 határozattervezetet, amely által pénzbeli támogatásban részesítik a sportklubokat, a kulturális események szervezetével foglalkozó egyesületeket, alapítványokat. Eddig az volt a szokás, hogy a civileknek kiosztandó pénzt egy határozattervezetbe foglalták, és a dokumentumban feltüntették az összes támogatottat. Most azonban változtattak ezen, és minden civil szervezetnek adandó támogatást külön határozattervezetbe foglaltak, így a keddi tanácsülésen 298 határozattervezetről fognak szavazni a tanácsosok. Megkeresésünkre Oláh Emese elmondta: azért foglalták külön határozattervezetbe a civileknek szánt támogatásokat, mert el akarták kerülni azt, hogy összeférhetetlenség miatt gondok merüljenek fel. Mivel több tanácsos is érintett egyes civil szervezetekben, ilyen esetben azok nem szavazhatnak, a különválasztás által pedig lehetőség nyílik arra, hogy a városi tanácsosok csak azokat a határozattervezeteket szavazzák meg, amelyekben nem érintettek.
Nagy-hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Fiatal gazdákat, vállalkozókat támogat a Communitas
Nemrég közzétették a Communitas Alapítvány idei pályázati kiírásait, néhány újdonsággal az ifjúsági szaktestület kiírásait illetően. A Magyar Ifjúsági Értekezlet pályázati eligazítót szervez április 5-én, szerdán 16 órakor Kolozsváron, a Minerva-házban, ahol elsőkézből kaphatnak információkat a civil- és ifjúsági szervezetek képviselői az aktuális kiírásokról.
– Fontosnak tartjuk, hogy tájékoztassuk a pályázni vágyókat az aktuális kiírás újdonságairól és pályázati feltételekről, ezáltal is megkönnyítve a pályázás folyamatát – fejtette ki Antal Lóránt a MIÉRT elnöke.
Az Ifjúsági Szaktestület pályázati felhívására, a korábbi évekhez hasonlóan jogi személyiséggel rendelkező civil szervezetek és diákszervezetek, valamint azok tagszervezetei és diáktanácsok pályázhatnak. A kiírás keretében csak 2017. február – szeptember időszakra időzített programok megvalósítására lehet pályázni. A Communitas Alapítvány ifjúsági szaktestülete továbbra is támogatja ifjúsági programok megvalósítását szórványban és a tömbmagyar területeken egyaránt.
– Az RMDSZ idei prioritása a vállalkozó, kreatív, okos fiatalok helyzetbehozása és támogatása. A Communitas Alapítvány idei pályázati kiírásainak újításait ennek az elvnek rendeli alá – hangsúlyozta Porcsalmi Bálint ügyvezető elnök, hozzátéve: ami a mostani kiírás újdonságait illeti, idén nagyobb hangsúlyt kapnak a fiatal pedagógusok, fiatal gazdák és fiatal vállalkozók képzésére vonatkozó programok, ezeket részesíti előnyben a kuratórium. Ugyanakkor újdonság az is, hogy a fiatal gazdák és vállalkozók a kiállításokon való részvétel során a kiszállás költségeit is elszámolhatják.
A MIÉRT elnöke szerint ez az újdonság nagy segítség a fiatal gazdák és vállalkozók számára, hiszen a külföldi kiállítások alkalmával számos olyan technológiát, illetve rendszert ismerhetnek meg, amely által lépéselőnyre tehetnek szert szakmájukban.
A pályázati kiírás és annak feltételei http://communitas.ro honlapon érhetőek el, a pályázati eligazítóra pedig következő a jelentkezési ív kitöltésével lehet jelentkezni: https://goo.gl/RRNj31.
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsváron tartották a Hevesy György Kárpát-medencei Kémiaverseny döntőjét
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) a Báthory István Elméleti Líceummal közösen 2017. március 25-én szervezte meg a Hevesy György Kárpát-medencei Kémia Verseny országos döntőjét Kolozsváron – olvasható a közel három évtizede tevékenykedő magyar civil szervezet sajtóközleményében.
A dokumentum szerint a verseny elméleti kérdések megválaszolásából, számítási feladatok megoldásából, valamint gyakorlati labormunkából állt.
A Majdik Kornélia és Pap Tünde által aláírt dokumentum szerint osztályonként az első két helyezett részt vesz a verseny Kárpát-medencei döntőjén, melyet társszervezetünk, a Magyar Természettudományi Társulat szervez 2017. május 26-28. között Egerben. Az EMT Kémia Szakosztályának elnöke és a programszervező köszöni a Báthory István Elméleti Líceum igazgatóságának, hogy megfelelő helyszínt biztosított a versenynek és az iskola kémia szakos tanárainak, akik összeállították a laborgyakorlatokat és lelkes munkájukkal hozzájárultak a verseny sikeres lebonyolításához.
Szabadság (Kolozsvár)

Lex Sapientia kidolgozására készül Victor Ponta?
MTI - Victor Ponta volt kormányfő nagyon jónak és helyesnek tartja a külföldi egyetemek működési feltételeit szigorító magyar törvénykezdeményezést, és bejelentette: jövő héten ő is kidolgoz egy ugyanilyen javaslatot, amelyet a bukaresti parlament elé terjeszt – közölte pénteken a Hotnews.ro hírportál.
A szociáldemokrata politikus egy Facebook-bejegyzését ismertető lap magyarázatképpen hozzáfűzte: a magyar kormány kezdeményezése elsősorban a Soros György által pénzelt budapesti egyetem ellen irányul, amely be is jelentette, hogy a jogszabály elfogadása arra kényszerítené, hogy elhagyja Magyarországot.
Victor Ponta – akinek miniszterelnöki mandátuma idején több évtizedes mélypontra süllyedt a magyar-román viszony – az utóbbi hetekben több jelét is adta annak, hogy méltányolja a budapesti kormány politikáját. Nemrég a paksi atomerőmű-projekt állami finanszírozhatóságához gratulált Orbán Viktornak, illetve több fórumon is kifejtette meggyőződését, miszerint Romániának a visegrádi országcsoporthoz kellene csatlakoznia a „soha meg nem valósuló egyesült Európa" emlegetése helyett, csakhogy ehhez „nem elég bátrak" a vezetői.
Ponta mostani újabb dicséretét a román közszolgálati rádió által működtetett Rador.ro portál azonban fenntartásokkal kezelte, a hozzáfűzött magyarázatból kiderül: a cikkíró hátsó szándékot gyanít amögött, hogy a volt román miniszterelnök a külföldi egyetemek romániai működésének szigorításáról akar törvényjavaslatot kidolgozni. A szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy két romániai egyetemet – a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet és a Partiumi Keresztény Egyetemet – is Magyarországról pénzelnek, és egyik esetében sem létezik kormányközi megállapodás az intézmény finanszírozásáról.
Krónika (Kolozsvár)

Az Európai Néppártot is tájékoztatták az erdélyi magyarok helyzetéről
A romániai magyar kisebbséget ért jogsérelmekről – így a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium ügyéről is – számolt be az Európai Néppárt (EPP) kongresszusán az RMDSZ.
Az EPP szerdán és csütörtökön Máltán tartotta kongresszusát, az RMDSZ szerint – amely az EPP tagjaként 12 fős delegációval képviselteti magát az eseményen – pedig a kongresszus jó alkalom arra, hogy a romániai magyar kisebbség ügyét európai szintre emeljék, hogy beszámoljanak azokról a jogsérelmekről, amelyek a magyar közösség ellen irányultak az elmúlt időszakban.
A delegációt Kelemen Hunor szövetségi elnök vezette, aki Manfred Weberrel, az Európai Parlament EPP-frakciójának vezetőjével és a PPE főtitkárával, Antonio Lopez Isturizzal is tárgyalt. A megbeszélések során Kelemen a legnagyobb őshonos európai nemzeti kisebbségnek számító erdélyi magyarok törekvéseiről beszélt, a Weberrel folytatott találkozón pedig a kisebbségi jogok érvényesülésének útjába gördített akadályok is szóba kerültek.
Itt megemlítette a marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügyét, valamint azt, hogy Romániában az ügyészséget próbálják felhasználni egy iskola megszüntetésére, ami tűrhetetlen, hiszen diákok százainak jövőjét sodorja veszélybe. Az RMDSZ céljai között Kelemen megemlítette, hogy az anyanyelvhasználati küszöböt szállítsák le tíz százalékra, és azokon a településeken, ahol a magyarság számaránya eléri ezt a számot, legyen kötelező az anyanyelv használata és a kétnyelvű feliratok alkalmazása.
Szóba került a kisebbségi jogok szavatolásának céljával benyújtott Minority SafePack című polgári kezdeményezés Európai Bizottság általi bejegyzése is, amely kapcsán Manfred Weber támogatásáról biztosította az abban foglalt célokat, a kisebbségek törekvéseinek megvalósulását. Az EPP főtitkárának Kelemen azt mondta, azért kötöttek parlamenti támogatási megállapodást a kormánnyal, hogy konkrét lépéseket tehessenek az erdélyi magyarok jogainak tiszteletben tartása érdekében. A célok között az anyanyelv közintézményekben való használatára is kitért.
Krónika (Kolozsvár)

Király az iskolaügyről: jövő héten várható minisztériumi döntés
A beiskolázást tiltó döntés módosítására utasíthatja a tanfelügyelőséget az oktatási tárca a marosvásárhelyi katolikus iskola ügyében – közölte Király András államtitkár. Az RMDSZ-frakció rendkívüli tanácsülés összehívását kéri.
Remélhetőleg jövő héten minisztériumi döntés születik a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium ügyében – közölte a Krónikával Király András kisebbségi oktatásért felelős államtitkár. Az RMDSZ szakpolitikusa pontosítani kívánta a szülők hétfői bukaresti tárgyalásáról a sajtóban megjelent információkat. Mint hangsúlyozta, ő csupán közvetítőként volt jelen a beszélgetésen, annak megszervezésében kérték a segítségét, a tulajdonképpeni tárgyalás Gabriel Liviu Ispas közoktatásért felelős államtitkárral zajlott.
Király András szerint a tárgyalás kimeneteléhez az is hozzájárult, hogy a szülők olyan problémákat vetettek fel, melyek nem tartoznak a minisztérium hatáskörébe. „Egész másról tárgyaltak: mint például a tanácsi határozatok és az iskola megalapítása. Ez nem minisztériumi kompetencia" – mondta az államtitkár. Hozzátette, maga is jelen volt a tárgyaláson, és többször közbeszólt, próbálva jó irányba terelni a beszélgetést.
„Arra kértem őket, arról tárgyaljanak, hogy hogyan kerüljön vissza az iskola abba a dokumentumba, mely a beiskolázási számokat tartalmazza. Ebben tud, ebben kellene segítsen a minisztérium" – jelentette ki az illetékes. Hangsúlyozta, a szaktárca amiben tudott, segített: ideiglenes főtanfelügyelőt nevezett ki, zöld jelzést adott, hogy az iskolának legyen ideiglenes igazgatója. „A minisztérium elismeri, hogy ez az iskola most működik. Hogy hogyan alakult meg, törvényesen vagy a törvény »mellett«, azt nem a minisztérium dönti el, a bíróság fogja eldönteni" – jelentette ki az államtitkár.
Visszavonják a tiltást?
Király András kérdésünkre elmondta, a szaktárca a jelenlegi helyzet feloldásán is dolgozik: a közoktatásért felelős államtitkár bekért minden olyan dokumentumot, melyek alapján a tanfelügyelőség leállította a beiratkozást, és remélhetőleg jövő hét folyamán születik egy minisztériumi döntés erről. „Reményeim szerint a minisztérium megadja azokat a lehetőségeket, amelyekkel a tanfelügyelőség feloldja az előző határozatát. Mert nem a minisztérium állította le a beiratkozást, hanem a tanfelügyelőség" – mondta Király András, aki szerint a kérdésben a szaktárca meg tud, és meg is kell fogalmazzon egy állásfoglalást. „Erről kellett volna igazából tárgyalni" – mutatott rá a szakpolitikus, hozzátéve, szerinte a minisztériumi döntés független az ügyben születendő tanácsi határozatoktól.
„Nézetem szerint teljesen független, mert az iskola működik. És a tanfelügyelőség alá tartozó beiskolázási terv szerint kell működtetni" – mondta az államtitkár, aki szerint a tanfelügyelőségnek, ahogyan leállította a beiratkozást, fel is kell oldania a tiltást. „És mivel a tanfelügyelőség a minisztérium felügyelete alatt működik, a minisztériumnak ebben kell segítséget nyújtania. Kell hozzon egy határozatot, amelyben utasítja a tanfelügyelőséget, hogy változtassa meg döntését" – magyarázta az RMDSZ szakpolitikusa. Hangsúlyozta, azt, hogy Bukarestben milyen határozat születik, nagyon sok tényező befolyásolja, de úgy vélte, a korrekt döntés csak a tiltás visszavonása lehet.
RMDSZ-es bojkott a tanácsülésen
A katolikus gimnázium ügyében csütörtökön a marosvásárhelyi tanács RMDSZ-frakciója is állásfoglalást tett közzé, melyben rámutatnak: „a Maros megyei tanfelügyelőség vezetőtanácsa kedden, március 28-án döntött az önkormányzat által korábban elküldött iskolahálózatról, amelynek eredményeként nyolc tanintézet, köztük a Római Katolikus Teológiai Líceum és a Református Kollégium sem kapta meg az úgynevezett »aviz conformot« – jóváhagyási nyilatkozatot".
Kifejtik, az iskolahálózat végelegesítéséről szóló döntést a helyi tanácsnak kell meghoznia, ez a döntés pedig az RMDSZ álláspontja szerint nem tűr további halasztást. „Lévén a tanfelügyelőségi döntést írásos formában csak a tegnapi nap folyamán, azaz március 29-én véglegesítették, és csak a mai nap iktatták a polgármesteri hivatalnál, így procedurális szempontból a frakciónak nem maradt elég ideje egy sürgősségi határozattervezet benyújtására. Ezért kezdeményezzük, hogy a következő hétre hívjunk össze egy sürgősségi tanácsgyűlést, melynek első napirendi pontja az iskolahálózatról szóló határozattervezet" – olvasható az RMDSZ honlapján csütörtökön közzétett állásfoglalásban.
Eszerint „a magyar közösség jogos igénye melletti kiállásként" az RMDSZ-frakció nem vett részt a tanács csütörtöki ülésén. „Mind a tanfelügyelőség, mind az önkormányzat egymásra mutogatnak és csak nyilatkozatok szintjén szeretnék megoldani a több hónapja húzódó bizonytalan helyzetet. Úgy gondoljuk, hogy elsősorban a magyar közösség türelmét teszik próbára és visszaélnek akaratával. Nem vagyunk hajlandóak több adminisztrációs kifogást meghallgatni!" – jelentik ki az RMDSZ-frakció tagjai. Rámutatnak, felkérik „a helyi tanács összes politikai pártját, hogy amennyiben igaz, hogy mindenki megoldást keres erre a helyzetre", a tanács egyöntetűen szavazza meg az iskolahálózatot.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Tóth Ilonka – a budapesti Nemzeti Színház előadása Kolozsváron
A budapesti Nemzeti Színház az 1956-os forradalom 60. évfordulójának tiszteletére színre vitt Tóth Ilonka című előadással vendégszerepel a kolozsvári színházban Magyarország kolozsvári főkonzulátusának közreműködésével.
Az előadás április 6-án, csütörtökön este 7 órától lesz látható a kolozsvári színház nagytermében, jegyek vásárolhatók a színház jegypénztáránál naponta 10–14 óra között, valamint a www.biletmaster.ro weboldalon.
A Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója által rendezett előadás ősbemutatójára 2016 októberében került sor a varsói Teatr Polskiban, a magyar–lengyel szolidaritás éve, valamint a lengyelországi Magyar Kulturális Évad keretében. Az 1956-os forradalmat követő megtorlás első és egyetlen nyilvános pere a Tóth Ilonkáé volt azért, hogy a Kádár-rendszer bebizonyíthassa a világ közvéleményének: Budapesten nem ártatlan fiatalok harcoltak Magyarország szabadságáért, hanem köztörvényes bűnözők gyilkoltak ártatlan kommunistákat. A Moszkva közvetlen irányításával megrendezett színjátékper a huszonnégy éves medika beismerő vallomásával és kivégzésével ér véget – írja Szilágyi Andor, a történetet feldolgozó dráma szerzője.
Az előadás főszerepét Waskovics Andrea játssza. A produkció különlegessége, hogy Bodrogi Gyula, Csurka László, Dózsa László, Mécs Károly és Voith Ági színészek maguk is a forradalom résztvevői, tanúi voltak. További szereplők: Bánsági Ildikó, Bakos-Kiss Gábor, Rubold Ödön, Szélyes Ferenc, Krausz Gergő, valamint a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének hallgatói.
Krónika (Kolozsvár)

Nagyváradról elszármazottak találkozója
A Szent László Napok sajtóirodája közleményben tudatja a következőket: Ha nyár, akkor Szent László Napok, ha pedig Szent László Napok, akkor Nagyváradról elszármazottak találkozója. A kulturális fesztivál szervezői mindenkit szeretettel várnak június 24-én, szombaton 11 órakor a nagyváradi várba egy kis nosztalgiázásra, beszélgetésre. Az előzetesen bejelentkezőknek külön meglepetéssel is készülnek. Jelentkezni a varadiak@szentlaszlonapok.ro elektronikus postai címen lehet.
Ha kérdése lenne, keresse az esemény szervezőit, Nagy Zoltánt (+40-745/595-798) és Török Sándort (+40-762/248-659).
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Ismét Kata történet Nagyváradon
A Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttese a sok kiszállást és turnét követően ismét műsorra tűzi Nagyváradon a Kata történet című táncjátékát április 2-án, vasárnap 19 órától a Szigligeti Stúdióban. Az előadás alapját Shakespeare makrancos Katája adja, amelyhez a makacs leány archetípusának mesehagyománya is csatlakozik, többek között például az ördög és a székely menyecske története is. A néptáncos előadásra 20 lejes teljes árú, illetve a bérletesek 15 lejes jegyet válthatnak a színház jegypénztárában hétfőtől péntekig 14–19 óra között, valamint egy órával az előadások előtt.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Caritas – otthoni gondozás
Egyre több a rászoruló
Az otthoni gondozás a „legéletszerűbb” ellátás, és mégis nagy nehézségekbe kerül ezt fenntartani, mondja Hubbes Kinga. A Gyulafehérvári Caritas sepsiszentgyörgyi képviselője szerint energiájuk nagy része arra megy el, hogy „holnap miből működik a szolgálat”.
Az otthoni gondozói program célja egészségügyi alapápolás és szociális gondozás biztosítása az ágyhoz, házhoz kötött idős, beteg emberek számára. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Caritas képviselője elmegy az idős emberhez, beszerzi, ha kell, beadja a gyógyszereit, mosdat, fürdet, öltöztet, étkeztet, ágytálaz, pelenkát, fehérneműt és ágyneműt cserél. Ide tartozik az is, hogy takarít, mos, vasal, élelmet és étkezést készít elő, bevásárol, kifizeti a számlákat, vagy ha kell, begyújt a kályhába.
– Nagyon sok olyan idős személy van, akire kizárólag a Caritas vagy a Diakónia gondozója nyitja rá az ajtót. Sokszor már az is óriási dolog, ha valaki ezektől az emberektől megkérdezi, hogy vannak – mondja Hubbes Kinga.
A szolgálat vezetője szerint a falvak egyre jobban elöregednek, a fiatalok jó esetben városon, de gyakran külföldön keresik boldogulásukat, egyre több idős ember él egyedül. Az öregotthonok viszonylag drágák, sokan idegenkednek tőlük, a legéletszerűbb ellátás az, hogy saját környezetükben maradjanak, és a szociális ápoló ott segítsen rajtuk. Ehhez persze pénz kell, a kormány, az önkormányzatok kötelessége lenne, hogy eltartsa a társadalom idős tagjait. A Caritas és más szervezetek tulajdonképpen olyan feladatot vállalnak át, amit, mondjuk, a polgármesteri hivatalok aligha tudnának ellátni.
– Hála Istennek, egyre több polgármester és helyi tanács belátja, szükség van a munkánkra, és egyre nagyobb összeget hajlandóak elkülöníteni az idősek támogatására. A megyei tanács szintén nagyon sokat segít, idén is megemeli a szociális támogatásokra szánt összeget, mert ők közelről látják ennek szükségességét és fontosságát. A kormány, ezzel az év eleji döntésével, hogy elvette a pénzt, majd 75 százalékát visszaadta, a megszűnés szélére sodorta az idősgondozással foglalkozó szervezeteket. Rendszeres gond, hogy év elején egy-két hónapig nincs pénz, mert nincs költségvetés. A szolgálatnak akkor is működnie kell, sőt, január-februárban van igazán szükség rá – magyarázza Hubbes Kinga. Az idei év eleji „sokkhoz” tartozott az is, hogy a kormány azzal egyidőben, hogy bejelentette, nincs pénz, megemelte a minimálbért. A fizetésemelést természetesen megérdemlik az alkalmazottak, csak éppen azt nem mondták, miből kell kiadni.
A Gyulafehérvári Caritas a megye 13 önkormányzatával működik együtt, 34 településén van jelen (idén indított szolgáltatást Gelencén és Haralyban), 31 alkalmazottja van. A számok magukért beszélnek. Tavaly összesen: 147.221 szolgáltatást nyújtottak, amelyből 113.585 alapellátás, 22.969 egészségügyi szolgáltatás és 10.667 háztartási segítségnyújtás. 2016-ban 60.185 alkalommal mentek ki a betegek otthonába, ami 121.115 megtett kilométert jelent. Az elvégzett szolgáltatások értéke 1.294.151 lej. Az állami támogatás a költségvetés mintegy 30%-át teszi ki, 150 ellátottra szól. A többit az önkormányzatok, a megyei tanács, az idősek hozzájárulása, a támogatók és a pályázatok teszik ki.ÖSSZESEN
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Epilógus a művelődési házban
Arany-est Kovásznán
Kedden a kovásznai Ignácz Rózsa Irodalmi Klub szervezésében, a városi művelődési házban Arany János-estet tartottak a költő születésének 200. évfordulója alkalmából. Habár a meghívott előadó nem tudott eljönni, a rendezvény végül sikeresnek bizonyult.
A meghívóban az állt, hogy Marosán Csaba kolozsvári színész lesz az est meghívottja, és Arany egy kevésbé ismert arcát mutatná be az érdeklődőknek, ez végül elmaradt, ugyanis a színész családja balesetezett, ezért nem tudott eljönni Kovásznára – tudtuk meg Gödri Mártától, az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub elnökétől. Kárpótlásként Tarjányi Eszter pécsi irodalomtörténész, Arany János-kutató március 2-ai, a tévében már lefutott előadását vetítették le; amúgy is szerepelt az eredeti programban.
Ezt követően Gödri Márta a költő születésével kapcsolatos izgalmas történetet ismertetett: egy (javas)asszony különféle főzetekkel itatta az édesanyját a költő születése előtt, és ez a kuruzsló Arany születése után nem sokkal meg is halt. Az est tartalmát Barti Lehel és Szabó Tamás (12. osztályos) diákok zenés-verses előadása bővítette, ennek keretében Arany: Epilógus című versét adták elő a közönségnek.
Szőke Zsuzsa
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Negyvenöt éves a Tanulók Klubja
Zene, tánc, kiállítás
A kézdivásárhelyi Tanulók Klubja szombaton a sportcsarnokban ünnepli fennállásának 45. évfordulóját.
Az 1972-ben pionírházként alakult, jelenleg négy katedrával működő intézmény tevékenységét koordináló tanár, a tánccsoportok művészeti vezetője, Kis Katalin lapunknak elmondta, szombaton 15 órától az érdeklődők a sportcsarnok előterében megtekinthetik a modellező- és elektronika-körök kiállítását, majd 17 órától a klub fúvószenekarának és kilenc mazsorett-csoportjának előadását. A hagyományokhoz híven idén is díjazzák a legszorgalmasabb, legeredményesebb gyerekeket, továbbá minden, a klubnál legalább öt évet eltöltött tagot emléklappal ajándékoznak meg.
– Ez igazából a szokásos tavaszköszöntő előadásunk, csak most úgy alakult, hogy egyben a szülinapunkat is megünnepeljük – mondta a próbára igyekvő Kis Katalin, hozzátéve, mindenkit szeretettel várnak. Az ötlejes jegyek 10–19 óra között megvásárolhatók a Tanulók Klubja titkárságán, a belépő gyerekek és a klub által szétosztott meghívóval rendelkezők számára díjtalan.
Daczó Hodor Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Fodor úr utóélete
Kedden volt öt éve annak, hogy elhunyt Fodor Sándor. Csíkszereda, s azon belül Csíksomlyó élő klasszikusként tisztelte szülöttjét, büszke volt Kolozsvárra szakadt fiára, annak irodalmi sikereire. A tisztelet többek között abban is megnyilvánult, hogy a rendszerváltás után a város első díszpolgárainak egyike lehetett. Halála óta azonban csak könyvei őrzik emlékezetét. Legalábbis így történt mostanig. Az újabb emlékállítási kezdeményezésről Sarány István számol be.
Lapunk népszerű tárcasorozatát jegyezte 1995-ben Fodor Sándor Levelek hazulról – haza címen. A sorozat ötlete Bálint András néhai kollégánktól származott, ő viszont nem érhette meg a megjelenését, ugyanis 1994 karácsonyán elhunyt. Fodor Sándor az ő emlékének ajánlotta hazulról haza írt leveleit.
„Igen, hazulról – haza szándékozom írni néhány levelet, ha érdekli a Hargita Népe olvasóit. Kolozsvári otthonomból Csíkba, ahová mindig, mindenhonnan »haza« megyek. Valami azonban hozzátartozik az igazsághoz: Csíkból ugyanúgy »haza« szoktam utazni a Kincses Városba, mint onnan Szülőföldemre. Hát lehet az embernek két, igazi »otthona«?!” – írta a szerző, kifejtve, nem sokáig dicsekedhetett azzal, hogy számára két hely van a világon, ahová hazajár, hosszú ideig, még kétgyermekes apaként is Csíkszereda – „azon belül is a Csíksomlyóra vezető Szék útja mellett álló házunk” – jelentette számára az otthont. Aztán Kolozsvár is otthonává vált: „Egy-két évtized alatt elszaporodtak a kedves sírjaim.” Megjegyzi: „Nem Csík rovására vált otthonommá Kolozsvár. Annál is inkább nem, mert a csíksomlyói temetőben is ott van – ahogy Jókai mondja – »…hant, amely ideköt«. Nem is egy. Nem is csak a szüleimé.” Mint írja, e hantokhoz jár haza mindkét otthonában, „és az emlékekhez, amelyek hozzájuk kötnek. Nem a sírhanthoz, hanem ahhoz-azokhoz, akik életükben szeretetükkel, barátságukkal otthont tudtak nekem teremteni.” A héten három neves tollforgató, Ferenczes István és Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld folyóirat nyugalomba vonult, illetve hivatalban lévő főszerkesztője, valamint Molnár Vilmos prózaíró, szerkesztő, Fodor Sándornak a Székely Könyvtár sorozatban megjelent novelláskötetének gondozója társult Szekeres Adorján szociológussal, aki lelkes kezdeményezője és mozgatója a város hajdani nagyságainak való emlékállításnak, és írásbeli kéréssel fordult Csíkszereda elöljáróihoz, konkrét javaslatot fogalmazva meg arra, hogy miként lehetne a Fodor úrként tisztelt népszerű írónak méltó emléket állítani. Az író emlékét művei őrizték s őrzik mindmáig, ugyanis a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó állandó sikerkönyve a Csipike, s tavaly a Székely Könyvtár sorozatban megjelentek Válogatott novellái, Molnár Vilmos szerkesztésében. Az irodalomkedvelők körében él az emlékezete, de a nagyobb közösség szintjén nem történt semmi a város jeles szülöttje emlékének ápolására. Ezen akarnak változtatni a kezdeményezők.
Lövétei Lázár László a kezdeményezés előzményeiről elmondta: – Bő tíz nappal ezelőtt, március 18-án, Kolozsváron az Erdélyi Magyar Írók Ligája egész napos konferencia keretében próbálta (újra)értelmezni Fodor Sándor életművét. A konferencián, illetve az azt követő kerekasztal-beszélgetésen Molnár Vilmos kollégám képviselt minket, tőle tudom, hogy a konferencia első előadójaként Egyed Péter filozófus fölrótta a csíkszeredaiaknak, hogy nem foglalkoznak Fodor Sándorral. Ez így természetesen nem igaz, hiszen ahogy említetted, az irodalomkedvelők körében még nem halványult el visszafordíthatatlanul az író emléke, de az tény, hogy tehetnénk többet is. Tudomásunk van arról, hogy idén decemberben, Fodor Sándor 90. születésnapján márványtáblát helyeznek el a Segítő Mária Gimnázium dísztermében, de úgy gondoltuk, hogy nem ártana közterületen is megemlékezni Sanyi bácsiról. Azt javasoltuk tehát Csíkszereda Megyei Jogú Város Önkormányzatának, hogy első lépésként kerüljön egy réztábla a Szék út 24. számú ingatlan elé – itt töltötte ugyanis ifjúkorát Fodor úr –, illetve arra is gondoltunk, hogy nem ártana elkészíteni egy szobrot is, ahol a padon ülő író átöleli halhatatlan mesehősét Csipikét. Helyszínnek a városi parkot ajánlottuk, hogy minél több gyerek és szülő leülhessen Csipikéék mellé. Stílusosan, javaslatukat március 28-án, azaz Fodor Sándor halálának 5. évfordulóján szerették volna iktatni a városházán, ezért aznap vitte be a papírt Szekeres Adorján a hivatalba. – Majd kiderül, hogy az önkormányzat lát-e fantáziát a dologban – jegyezte meg a Székelyföld főszerkesztője.
Szekeres Adorján megtiszteltetésnek tartja, hogy rá hárult ez a feladat, minthogy azt is, hogy annak idején, a polgármesteri hivatal munkatársaként ő állíthatta össze azt az iratcsomót, amely révén Fodor Sándor lett a város első díszpolgára a rendszerváltás után, s ő tarthatta a kapcsolatot a városvezetés és díszpolgára között.
– Nem ez volt az első emlékállítási kísérlet – idézte fel Szekeres –, volt már egy kezdeményezés, hogy márványtáblával jelöljék meg az író hajdani Szék útjai házát. Mint mondta, ez akkoriban meghiúsult, így most a ház előtt, közterületen szeretnének elhelyezni egy réztáblát, amely felhívja az arrajárók figyelmét Fodor Sándor hajdani otthonára. Az ötlet tehát megvan, a megvalósítás immár nem a kezdeményezőkön múlik. – És biztatnánk mindenkit, szülőket és pedagógusokat egyaránt, hogy addig se feledkezzenek meg Fodor Sándorról, hanem például olvassuk föl a gyerekeinknek a Csipikét – nyomatékolta Lövétei Lázár László. – Vagy találjanak ki valami egyebet. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek lehetnek a mi kezdeményezésünknél is jobb ötletei… Molnár Vilmos szerkesztette a Székely Könyvtár sorozatban megjelent Válogatott novellák című kötetet, s könyvajánlójában felidézett egy hajdan a Székelyföld folyóiratban megjelent interjút, amelyben az alany, Fodor úr kifejtette, hogy bár az író emlékeit, saját benyomásait dolgozza fel írásaiban, nem minden élményből – még ha az mégoly fontos és meghatározó is – születik írás. Molnár szerint Fodor Sándor „kilenc-tíz éves korában a Nagy- és a Kis-Somlyó közötti nyeregben egyedül gombászva találkozott egy őzzel, amelyik egészen közel, kéznyújtásnyira jött hozzá, és kíváncsian nézegették egymást. Ez a jelenet sokáig visszatért álmaiban, de ott is csak a várakozás. Az őz álmaiban sem jött el többé.” Fodort idézve megjegyezte, hogy az élményből nem született írás, „de a bizalmatlanság és előítéletek világában élő ember számára egy ilyen eset az önzetlenség és tisztaság zárványa lehet, amelyet rejtve kell őrizni valahol legbelül: »Maga volt a valósággá vált csoda. Egyéb kedves – vagy kevésbé kellemes – emlékeim immár jobbadán a feledés ködébe merülgetnek, de ez az őzikés emlékem nem halványul. Talán fontosabb is minden másnál.«” Bízzunk benne, hogy a közösség nem feledkezik meg jeles szülöttje születésének 90. évfordulóján, idén december 7-én. Mert halálának 5. évfordulóján csak keveseknek jutott eszébe. Csupán azoknak, akiknek számít.
Hargita Népe (Csíkszereda)

Újabb régészeti leletek kerültek elő Kolozsvár főterén
Újabb adatokkal szolgálnak Kolozsvár múltjáról a város főterén dolgozó régészek: több mint száz sírhely került elő, a bennük talált pénzérmék bizonyítják, hogy a 15. század folyamán végig temetkeztek a kolozsvári Szent Mihály-templom bejárata elé. Azt is megtudtuk, hogy az 1950-es évekig lépcsőn léptek fel a templomkapuhoz a hívek.
Kolozsvár főterén február végén kezdtek dolgozni a régészek, miután véletlenül értesültek róla, hogy a tér nyugati oldalát gyalogos övezetté alakítják át. Mióta legutóbb beszélgettünk a Kolozsvár főterén zajló ásatások vezetőjével, Csók Zsolt régésszel, újabb, a Szent Mihály templom bejáratára merőleges szelvényt nyitottak. Erre a rétegtani vizsgálatok elvégzéséhez és a régi járószintek beazonosításához volt szükség.
A középkori járószintet nem sikerült megtalálni, mert a területet hosszú ideig temetkezésre használták és ezzel megbolygatták a földet, magyarázta az ásatást vezető régész, Csók Zsolt. Sikerült viszont azonosítani azt a két lépcsőfokot, ami a templomba felvezetett. Innen lehet tudni, hogy az eredeti járószint a mostani aszfaltozott járószinthez képest kb. 60 cm-rel lejjebb volt. A régészek feltételezése az, hogy a Bágyuj Lajos műemlék-restaurátor által vezetett, 1950-es években történt felújítási munkálatok során azt a lépcsőt, amely már egy szintben volt a küszöbbel, kitörték, hogy helyébe betehessék a bejárat előtt ma látható mélyített lábtörlőt.
Főleg gyermekeket temettek a középkorban a kolozsvári templom elé
Több mint száz sírt is feltártak a régészek a templom előtt nyitott szelvényben, ezek nagyrészt középkoriak, korukat az elhunytak kezébe, szemére helyezett obolusok, pénzérmék segítségével lehet megállapítani. Több ilyen is előkerült, közülük három darabot sikerült azonosítani három különböző korból: egy Mátyás dénárt, amit 1465 és 1468 között nyomtak, egy I. Ulászló-pénzt (1442-’43-ból) és egy Luxemburgi Zsigmond korabeli quartingot, kis érmét az 1430-’35 közötti időszakból.
A régészek eddig arra a következtetésre jutottak, hogy a teljes 15. században temetkeztek a templom elé. Az alsóbb szintek újabb adatokkal szolgálhatnak, például kiderülhet, hogy meddig terjedt a főtéren korábban feltárt Árpád-kori temető. A templom belsejében 2016-ban feltárt sírok között találtak olyant is, amelyre a templom alapozása rá volt téve és 13. századi szíjcsat volt benne. Újabb, ebből a korból származó leletek megerősíthetik, hogy az Árpád-kori temető, amelyet ott tártak fel, ahol ma a főtéri közillemhely van, a mostani templom területén is húzódott.
A most feltárt sírok 80 százalékban gyermekek csontvázát tartalmazzák. A templom belsejében végzett feltáráskor szintén többségében gyermeksírokat találtak. Egy lehetséges magyarázat az a középkori hiedelem, mondta Csók Zsolt, hogy akit közelebb temetnek a templomhoz, nagyobb eséllyel üdvözül, ezért a gyermekeket megpróbálták a templomhoz minél közelebb elhantolni, ha elég pénze volt a családnak, akkor egyenesen a templomba.
A temető túlzsúfoltságát jól mutatja, hogy a különböző időpontban eltemetett emberek csontváza annyira közel van egymáshoz, hogy úgy tűnhet, mintha többszemélyes temetésről lenne szó.
A középkori embernek valószínűleg más felfogása volt a temetőről, mint ma nekünk, ezért nem okozott gondot számára, hogy a templomba igyekezve sírokon tapos, magyarázta Csók Zsolt. Sírkövekkel sem jelölték az elhantolt helyét, logisztikailag sem lett volna megoldható, hogy a különböző körmenetek alkalmával sírkövek között szlalomozzanak a hívek, tette hozzá.
Előbukkant a középkori cinterem (temető) fala is, amely körbevette a templomot és az eddigi feltételezések szerint a 14. század végén, a templom építése után emelték. Sikerült azonosítani azt a 14. századi szintet is, amelyen az emberek jártak, amikor a templom épült. Ezt a szintet egy masszív habarcs-, kő- és építőanyag-réteg jelzi, árulta el a régész.
Tovább haladnak a szűz földig
Most a római omlási rétegeknél jár az ásatás, a cél pedig az, hogy eljussanak a szűz földig, ami akár további két métert is jelenthet, ezért bizonytalan, hogy mikor zárul le az ásatás, mondta a szakember.
„A Facebookon megjelent kommentek hihetetlenül bántóak számunkra” – tette hozzá Csók Zsolt, azokra a hozzászólásokra utalva, amelyek a régészeket azzal vádolják, hogy a középkori „magyar” múlt mellett a római „román” múltat is feltárják. A Szabadság napilapban megjelent cikkében Szabó Csaba régész részletesen foglalkozik a kolozsvári ásatások átpolitizálásának előzményeivel, rámutatva, hogy először az 1940-es évekbeli ásatáson volt presztízskérdés, hogy a kolozsvári régészek milyen leletek után kutatnak, később pedig az 1990-es években és a 2000-es évek elején zajló főtéri ásatásokon „felejtették el” a középkori rétegeket dokumentálni.
Csók Zsolt hangsúlyozta, hogy ezen a területen ásni a következő 100 évben nem lesz lehetőség, a régészeknek pedig szakmai kötelessége minden réteget feltárni és dokumentálni. Többek között érdekes adatok derülhetnek ki arról, hogy a középkorban hogyan viszonyultak az előkerülő római leletekhez, tette hozzá. Azt is elmondta, hogy a jelenlegi ásatások olyan gyakorlati lehetőséget jelentenek a kolozsvári régészhallgatóknak, amilyenről ő diákkorában csak álmodott.
Zsizsmann Erika
maszol.ro

A reformáció új kánonja – a barcasági képzőművészeket megihlette a reformáció gondolata
Megtiszteltetés számomra, hogy a barcasági képzőművészek XIV-ik, ünnepi seregszemlét megnyithatom, hiszen nem először állok ebben a teremben, nem először találkozom a jelenlevő képzőművészek munkáival. Ünnepi alkalom ez, ahogy az előttem szóló Ménessy Miklós tiszteletes úr említette a reformáció 500 évfordulója a képzőművészek meghirdetett témája. Nem egyszerűen körüljárható téma, hiszen ahogy, a tiszteletes úr is említette, gyakran felemlegetik a reformáció során a képrombolás gondolatát is. Ami valóban a korai időszakban igaz, de a reformáció mégsem az ábrázolás, a képek ellen szólt soha, hanem az „imádat” ellen. Tematikus pályázatok esetén gyakran nagy veszélyt jelent a kiüresedés, vagy a téma figyelmen kívül hagyása, ebben az esetben látszik, hogy ez az idén félszázados reformáció valóban megihlette az alkotókat. Megihlette és ugyanakkor arra is rávilágított, hogy milyen műfaji és tematikus sokszínűségre ad lehetőséget a téma. A kiállítók közül sokaknak láttam kiállítását, akár egyénileg is akár másfajta csoportban Bukaresttől, Kolozsváron át Bukarestig, olyan jelentős tárlatokon is, mint a Szücs György a Nemzeti Galéria művészeti igazgatója kurátorságával megrendezett Sors és Jelkép című gyűjteményes tárlata (Jakabos O. Imola munkái). De ilyen elemi erővel különbözőségükben is valamilyen rejtett összeforrottság csak itt Brassóban – valódi szülő-, vagy választott szülőföldjükön – nyilvánul megsokszorozódva, éreztetve a pozitív értelemben vett lokálpatriotizmus, a gyökerek, a szellemi hovatartozás fontosságát. Meghatározó a hely olyan értelemben is, hogy egyszerre vagyunk templomban és kiállítóhelyen, a Reménység Házában és az Apáczai Egyesület Székhelyén, ahol Ménessy Miklós tiszteletes úr hitbeli elkötelezettsége és a magas kultúra iránti nyitottsága, tárgyismerete szerencsésen ötvöződik Házy Bakó Eszter hittel tele kultúra-szeretetével, sokoldalúságával és profi szervezőkészségével. A közösségi erő, és a sokszínűség ennek a kiállításnak egyik legnagyobb erénye, ahogy ugyanannak a lelkületnek, témának más és más tematikus és technikai megfogalmazását látjuk egyetlen tárlaton belül. Nem először és nem utoljára vetődik fel sokunkban ez a gondolat. Éppen ezért, ennek a költői megfogalmazására hadd idézzem Fekete Vincze szerkesztőnek, műfordítónak a szavait: „Olyanok ezek az alkotások, egy közismert hasonlattal élve, mint a külön-külön ragyogó csillagok, amelyek egymás fényét, ragyogását a maguk fényével, ragyogásával nem halványítják, hanem együttesen részesei, ugyanakkor alakítói ennek a csodálatos univerzumnak, ami a mi világunk, amelyben élünk… Ezek az alkotások egymás mellett, egymás fényében valamilyen szimbolikus jelentőséget kapnak éppen attól, hogy oda kerültek, ahova, és attól, ahogy feleselnek egymással, ahogy kiegészítik egymást, ahogy rímel az egyik a másikra, vagy ahogy továbbviszi egyik a másik mondanivalóját, esetleg továbbgondoltatja azt… Csak nézzünk körbe , vagy jöjjünk be egyszer nyugodtan, amikor nem zavar senki, és hosszan álljunk meg egy-egy kiállított munka előtt, és próbáljuk megtalálni annak kérdéseit és válaszait. Ha egyre is rátalálunk, ami találkozik a miénkkel, máris megérte. „Mert a művészet, - az igazi művészet – erről is szól, az állandó kérdésekről, az állandó válaszokról, a soha, de soha ki nem elégítő kérdésekről, és a soha, de soha ki nem elégítő válaszokról.” Ezek a rétegek erősítik egymást és felállítják, annak a gondolat és hitmegújulásnak a rétegzett foglalatát, amelyet reformációnak hívunk. Amelynek nagyjai Luther Márton, Kálvin János képe kitörölhetetlenül meghatározza mind az egyetemes, mind a magyar hitvilágot és művészetet, mint ahogy ezt testet ölteni látjuk Csutak Levente „A reformáció nagyjai” című vegyes technikával készült emblematikus munkájában. De ugyanígy a reformációhoz, a hitbéli forradalomhoz fűződik, a latin nyelvűség háttérbe kerülése az anyanyelv használata és a könyvnyomtatás, mint ahogy ennek képi megfogalmazását több alkotásban is láthatjuk (Ábrahám Jakab: Alfa és Omega című vegyes technikával létrehozott alkotásán, vagy Rosinecz László Hermes Trismegistos című akrilképén). Az anyanyelvi dráma megteremtése és megújulása, amely akár Sütő Andrásig is elvezet, és látva a képeket, amelyek a modern technika számos eszköztárát felhasználva, modern „forradalmi” olvasatokat hoz létre, amelyek önkéntelenül Kolhaas Mihály Egy lócsiszár virágvasárnapjából juttatja eszembe, az irányról, ami a reformációtól Thomas Münzeri útig vezet. Ezt a fajta lázadást és megújulást érzékelhetjük Bartha Árpád : „Újjáépítés” valamint Vetró B. Sebestyén András „Globális Bordély” című alkotásán. Magdó István fotói a templomok hétköznapi hitgyakorlására, a mindennapok hitére, a öregedő hívek generációk hiányára, a magányosság kiszolgáltatottságának érzésére irányítja a figyelmet. Rendkívüli ötvözetei az ellesett pillanatnak, a szocio- és művészfotó eszköztárával. Ugyanakkor a kitűnő kompozíció mellett, a napi hit megélésének derűje vagy akár diszkrét humora is megvillan alkotásain. Halmágyi Csaba „Gyülekezet” című klasszikus szerkezetű képe a klasszikus gótika puritán szépségét adja vissza mind szerkezetében, mind kompozíciójában. De tematikája már a reformáció egyik központi motívuma, az igazi bűnbocsánat, amelyet a különleges veretes képen a fény és a szimbolizál. Erőteljes színvilágában és egyetemességében vonzza a tekintetet Simó Enikő munkája, amely ritmikus lüktetése és kiáradása, a vörös és fekete ellentétpár a hit és reform együttes jelenlétét sugallja. A XIV-ik alkalommal összehozott seregszemle névsora, Albert Sándor, Ábrahám Imola, Ábrahám Jakab, Bartha Árpád, Bartha Bíborka, Csutak Levente, Damó István, Dimény András, Ferencz Ágnes, Fazekas Tibor, Halmágyi Csaba, Köllő Margit, Miklóssy Mária, Tomos Tünde, Magdó István, Jakabos O. Imola, Vetró B.S. András, Gyulai N. Margit, Simó Enikő, valamint az egykori Jakubovics és Klement Béla tanítványok, Rosinec László és Marosi Jenő. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy mindenik kép a maga konkrét, vagy elvont gondolatiságában a legprofibb technikai tudásról és elméleti elmélyedésről tesznek tanúbizonyságot az akvarelltől a textilig bizonyítva, hogy a csoport rendkívüli mesterségbeli tudását és alkotóerejét. Az ünnepi tárlat a 21 barcasági művész seregszemléje a reformáció gondolatára adott sokszínű képzőművészeti válasz, ezen a rendkívüli tárlaton egy kánont alkotnak, amelyek visszhangozzák ennek a máig is érvényes egyetemes hitbeli megújulásnak a hatását és érvényességét.
Szebeni Zsuzsa Magyarország Kulturális Központja – Sepsiszentgyörgy Fiókintézet Igazgató
A tárlatot szervezte: Házy Bakó Eszter, az ACSJKE elnöke
A tárlatot rendezték: Dimény András és Vetró B S András
A rendezvény fővédnöke: Ménessy Miklós tiszteletes
Plakát és meghívó koncepció: Vetró B S András
Az esemény támogatója: Reménység Háza, Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület Médiapartnerek: Brassói Lapok, Székely Hírmondó, Erdélyi Művészet, brassói tv.
Erdélyi Művészet

Magyar adókártya a külhoni magyaroknak is
Adókártyát kapnak a magyar állampolgársággal is rendelkező erdélyiek: a dokumentum megkönnyíti az esetleges magyarországi ügyintézést, ugyanakkor semmilyen kötelezettséget nem ró az érintettekre – közölte pár napja a Krónikával Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja. A magyar hatóságok már el is kezdték kiküldeni a dokumentumokat, első körben a kiskorúak kapnak adókártyát, a magyar kormány meglátása szerint ugyanis leghamarabb nekik lehet szükségük a kártyára, ha például iskoláztatási támogatást vagy ösztöndíjat igényelnek. Az adókártya átvétele nem jelenti azt, hogy az érintett állampolgárnak adót vagy járulékot kell fizetnie, ugyanis akinek nincs Magyarországon állandó, bejelentett lakhelye, annak hivatalosan munkahelye sem lehet az országban.
Háromszék; Erdély.ma

Aksakal nyelvének szűkülő terei
Beszélgetés Beder Tibor csíkszeredai tanárral
Gyakorlásképpen még elgyalogolt Zágontól Nagyváradig, az első adandó alkalommal pedig máris indult a macarköy-i magyarok felfedezésére. Beder Tibor magyarságkutatóval az iskolák szétválasztásának hőskoráról is beszélgettünk.
– Honnan ered ez a gyaloglás iránti, egészen kivételes késztetés?
– Háromszékinek számítok, édesapám tanító ember volt Uzonban, szeretett vadászni, én meg szívesen elkísértem a Lisznyó, Uzon környéki portyázásaira. Mindig érdekelt, mi van a hegyen túl, a gyaloglás nem jelentett gondot, kolozsvári egyetemista koromban például bejártam a város negyven kilométeres körzetét. Később, amikor a megyei pionírtanács keretében a turisztikáért feleltem, bejártam a teljes Hargita megyét, jobban ismertem a hegyeket, mint a településeket. Tavalyig még az újságot sem rendeltem meg, hogy mindennap el kelljen mennem érte a legtávolabbi lapárusig. A világot pedig csak gyalog lehet igazán megismerni. – Kőrösi Csoma Sándor volt a példakép? Vagy önmagában volt kihívás a gyaloglás? – Együtt a kettő. A legerősebb a kíváncsiság, a földrajzi felfedezés izgalma volt. Bárhová indultam, előtte soha nem kötöttem magam senkihez, reggel azt mondtam magamnak, na, fiú, ma ebbe az irányba mész negyven kilométert. Földrajztanárként Nagyajtára helyeztek, ott rögtön meg is alakítottam a Benkő József Kört, felújítottuk a néhai lelkész-füvész sírját. Be is hívtak a Securitatéra, hogy miért foglalkozom reakciós papokkal. Ettől még lerajzoltam egy emlékünnep alkalmával a Kriza János házát is, ekkor megfenyegettek a pártbizottságnál. – Ezek a zaklatások kergették a szomszédba, Hargita megyébe?
– Részben, nem sok esélyt láttam arra, hogy Sepsiszentgyörgyre kerüljek. A magyartanárnőként Szentkeresztbányán dolgozó feleségem meggyőzött, hogy menjünk Székelyudvarhely környékére, így lettem aztán három éven át iskolaigazgató Korondon, akkoriban építettük a líceumot. Természetesen ott is szerveztem turisztikai kört, a gyermekekkel nagyon szép sikereket értünk el az eredménytúrázásban, annak következtében aztán a pionírtanácshoz helyeztek. A kollégák többsége pedig értékelte, hogy azt csinálom, amit mások nem. Például igyekeztem történelmet bevinni a mozgalomba. Lejátszottuk az 1642-es tatár betörést, de nem úgy, ahogy a hatalom előírta. Szervezzem a vasárnapi mise idejére, javasolták, hogy az emberek ne menjenek templomba. Én azonban megbeszéltem a pappal, hogy aznap korábban misézzen. Nagyon jól sikerült, Csíkszeredából több ezer ember jött ki a rendezvényre, nem is engedélyeztek nekünk több tatár betörést.
– Az 1989-es fordulat után szinte egyöntetűen választották megyei tanfelügyelővé. Senki nem kifogásolta, hogy túraimádata miatt sokat lesz majd távol a hivatalától?
– Nem, mert mások számára is szorgalmaztam a kimozdulást. Kilencvenben még szinte bármit lehetett csinálni, én meg azt mondtam a tanároknak: menjetek Magyarországra, nézzetek körül, tapasztaljatok, hozzátok haza a szerzett tudást. Rengetegen megfogadták tanácsomat, sok mindent meg is tanultak a kollégák, miközben menetrendszerűen érkeztek a kritikák is, miszerint turizmust csinálok a tanügyből. Aztán ott volt az iskolák szétválasztása, amit Hargita megyében szinte maradéktalanul végrehajtottunk. Egyetlen helyen nem sikerült, Gyergyószentmiklóson, ott a dolog Dézsi Zoltán polgármester ellenállásán bukott meg. Azért maradt kezdetben két tannyelvű a Salamon Ernő Líceum. Nem voltam hajlandó olyan kompromisszumokra, mint a hajdani sepsiszentgyörgyi tanítóképző épületének feladása volt, és amiről igyekeztem is lebeszélni a háromszéki kollégákat. Sajnos, sikertelenül. Négy év után az oktatási minisztérium le is akart váltani, mert nem hajtottam végre maradéktalanul az új tanügyi törvény előírásait, fél éven át például Hargita megyében magyarul tanították a földrajzot és történelmet. Ötezer fős szimpátiatüntetésen álltak ki akkor mellettem a kollégák, a város- és megyevezetés is támogatott, így végül tizenkét éven át töltöttem be ezt a pozíciót. – Az igazi nagy gyalogtúrázás, a törökországi utak csak ekkor kezdődtek. Mióta csírázott önben a szándék?
– Valamikor 1981-ben találkoztam egy írással az Élet és Tudomány című lapban egy törökországi magyar faluról, és én rögtön elhatároztam, hogy elmegyek Macarköybe, meg kell néznem, hogyan voltak képesek évszázadokon át megőrizni az ott élők magyar identitásukat. A kommunista világban kibocsátott útlevéllel persze csak a bolgár–török határig jutottam, nem baj, gondoltam, hazajöttem, és elgyalogoltam Zágontól Nagyváradig, Szatmárnémetiig. Felkészülés gyanánt, tapasztalatszerzés céljából. Ahogy azonban lehetőség nyílt rá, azaz 1990-ben már indultam is Törökországba. A bolgár határtól indultam, mivel egyszer már eljutottam odáig, Törökország északi részén, Trákián és Anatólián kellett átjutnom. Kiszámoltam, hogy három hét alatt megteszem az utat, a tanév kezdetére már itthon is voltam. Annak idején megfogadtam: ha elmehetek Törökországba, szakállat növelek. Azóta viselek szakállt, a török barátaim Aksakalnak, Fehér Szakállnak neveznek. A régi időkben a falu bölcseit is így nevezték. – Soha nem érezte, hogy kész, egyetlen további lépést sem tud tenni?
– Egyetlen alkalommal, az első törökországi utam idején valahol Anatóliában éreztem, hogy képtelen vagyok tovább menni. Egy vendégfogadó tornácán aludtam, reggel pedig úgy keltem fel, hogy folytatom, ha a fene fenét eszik is. Két napig tartott ez a válság, a kamionsofőrök mindegyre fel akarták venni az út szélén vánszorgó rövidnadrágost, de egy 35 kilométeres szakasszal átestem a holtponton, és aztán újra minden a régi volt. Ami hatalmas lelki segítség volt: Törökországban soha nem kértek tőlem útlevelet, elég volt annyit mondanom, hogy magyar vagyok.
– Olvasmányai, álmai Törökországával találkozott?
– Nem is hasonlított arra, amit eredetileg elképzeltem magamnak. Már 1990-ben olyan benzinkutakat, szolgáltatásokat találtam például, amilyet itthon akkor el sem lehetett képzelni. Az emberek kedvesek, az itthoniaknál sokkal barátságosabbak, szolgálatkészek voltak. Rodostóhoz közeledve egy este megérkeztem egy település iskolájához, magyar vagyok, tanár vagyok, mondtam, szállást kérek. Az igazgató az irodába terelt, a hűtőszekrényben étel-ital volt, ott aludhattam egy fotelben, senki nem kételkedett a tisztességemben. De aludtam polgármesteri irodában is, elég volt annyit mondanom, hogy magyar vagyok. Amikor Isztambulban székely kaput avattunk, a kerület polgármestere úgy fogalmazott a beszédében, hogy ez a hely innentől kezdve a székelyeké. Amikor híre ment, hogy Bilecikben – ahol olyasfajta nemzeti emlékhelyet alakítottak ki a törökök, mint az ópusztaszeri – megkoszorúztuk Attila szobrát, a tartományi kormányzó vendégül látott, díszvacsorát adott a 45 fős küldöttségnek. Mi, rokonok, tartsunk össze, hangoztatták.
– A főtanfelügyelői székből rögtön a nyugdíjasok táborába lépett. Változatlanul vonzotta az út, Törökország? – Igazából tavalyig, amikor fájni kezdett a derekam, nem is éreztem, hogy nyugdíjas vagyok. A Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöki tisztsége, a Julianus Alapítvány, a Mikes-zarándoklatok, a Lármafa-találkozók, a székely kapuk, kopjafák állítása közben gyakorlatilag semmire sem maradt időm. Egyetlen dolog zavar, de az nagyon: a nyelvi harc. Azt tartom, csak ott érezhetjük otthon magunkat, ahol a nyelvünk is otthon érzi magát. És ez a terület egyre szűkül. A magyarságomért csak Törökországban részesültem feltétlen szeretetben és elismerésben. Olyan esettel is találkoztam, hogy egy kislány megtapogatott, én voltam az első hús-vér magyar, akivel találkozott, miután korábban csupa jót hallott felőlünk. Büszke vagyok, hogy Macarköyben háromezer ember magyarságtudatát állíthattam vissza.
– Nem sok közös témája lehet a finnugor elmélet képviselőivel…
– Egyszer Böjte Csaba atya keresett fel egy hölggyel, a gyergyószárhegyi tatárjárást szerették volna rekonstruálni, szakmai-szervezői segítséget kértek tőlem. Hogyne segítenék, mondtam, hiszen a tatárok a rokonaink voltak. Parázs vita kerekedett belőle, ne beszéljek hülyeségeket, mondta a hölgy, ő a finnugor elméletből doktorált. Hölgyem, több embert is ismerek, aki a dák elméletből doktorált, válaszoltam neki. De attól az még nem lett igaz.
BEDER TIBOR
Csíkszeredában élő tanár, magyarságkutató, 1938. március 6-án született a Beszterce-Naszód megyei Kisrebrán. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen diplomázott földrajz-geológia szakon. Tizenöt éven át volt a Hargita megyei pionírtanács turisztikai vezetője, 1990-től pedig több mint egy évtizeden át megyei főtanfelügyelő. 1990-ben gyalog tette meg a törökországi Macarköy-ig tartó 2800 kilométeres utat, amelyről Gyalogosan Törökországban címen könyvet is írt. A témában eddig hét kötetet jelentetett meg. Törökországi útjairól több előadást tartott a hajdani Magyarország egész területén. Tevékenységi további fontos területe a Magyarok Székelyföldi Társasága és a Julianus Alapítvány égisze alatt szervezett Lármafa-találkozósorozat, amely a Szent László-kultusz ápolását tűzte ki célul. A Magyarok Székelyföldi Társasága, a Julianus Alapítvány és a Johannita Segítő Szolgálat erdélyi kirendeltségének elnöke. Huszonhat különféle kitüntetés – köztük Rodostó város díszpolgári cím és az Orbán Balázs-díj – birtokosa.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Akit elbűvölt a fény (Bartha Árpád-emlékkiállítás)
Mindig azt mondta, március 15-én született. Az anyakönyvbe azonban március 20-át írtak. Szülőfalujában, Lécfalván, 1941-ben. Most, ha megérte volna, immár 81. éves lenne. Bartha Árpád azonban fájdalmasan korán, mindössze 43 évesen távozott erről az árnyékvilágról. Jókor született, s ha jó helyen is – világhírű fotográfus lehetett volna belőle. A 2004-es első emlékkiállítása után második, életműösszegző tárlata nyílt meg tegnap az Árkosi Művelődési Központ Bástya-házbeli termeiben.
Bartha Árpádot, a szenvedélyes fényképészt és az embert idézték meg a tegnapi kiállításmegnyitón pályatársai, tisztelői. Damokos Csaba, a Romániai Képzőművészek Szövetsége megyei szervezetének elnöke villogó szemű, lobogó zakójú, mindig siető, de mindenre figyelő, kereső-kutató emberként jellemezte, akiben a dokumentarista és a művészeti fotográfus párhuzamosan élt. Kiemelte, olyan kortársai, mint Plugor Sándor, Baász Imre, hatással voltak alkotására, művészetének alakulására. Beliczay László, az MTI fotográfusa és képszerkesztője szakmai szempontból értékelve életművét megállapította, Bartha Árpád a fényképezést soha nem tekintette csak munkának, az alkotás napi látásmódja volt. Természetfotói, a paraszti életet bemutató felvételei szerkesztésükben, emotív hatásukban a két világháború közötti „magyaros fotózásra” emlékeztetnek, alkotásaira jellemzőek a fény-árnyék hatások, a nehéz kompozíciós elemeket rendkívül ügyesen használta – méltatta a szakember. Felhívta a figyelmet Bartha stílusváltására, amikor elkezdett a képzőművészet felé fordulni, ebből a korszakából való alkotásain Moholy-Nagy, Kepes hatása érződik. Bartha ugyanakkor szenvedélyes sötétkamra-kísérletező is volt, nagy újítását azonban, a vakok számára kifejlesztett domborfotóit „elsüllyesztették” akkoriban. Bartha Árpád remélhetőleg megtalálja méltó helyét a magyar fotóművészetben – zárta beszédét Beliczay László.
Az örökmozgó, mindenütt fotótémát találó Bartha Árpádról egykori munkatársai, a Cuvântul Nou napilap volt újságírói, Dumitru Manolăchescu és Ioan Drăgan emlékeztek meg, utóbbi elmesélve: Bartha már brassói fémipari munkás korában szenvedélyes fotós volt, s hogy több ideje maradjon a fényképezésre, a nagyvárosban albérlet után nézett. Talált is – egy használaton kívül helyezett halottaskocsit...
Nem közvetlen munkatársa, de barátja volt az akkori „társlapnál”, a Megyei Tükörnél dolgozó Czegő Zoltán és Bogdán László – előbbi arról beszélt, könnyű Bartha Árpádra emlékezni, hiszen ő állandóan emlékeztet, utóbbi pedig a Bartha Árpádhoz írott versét olvasta fel. „Összehúzott szemmel néz bennünket a fotográfus, / ahogyan ismert blende pillantásával is nézett esztendőkön át, / és bűvös kameráján keresztül is csak nézett. / Tudta, ha odanézünk: sikerül a valóság!” – emlékidézés helyett találóbb a költő jellemzése. A mostani emlékkiállításra reprezentatív Bartha-fotóalbum is megjelent. Kopacz Attila felidézte: a 2004-es kiállításkor csak egy vékony, 48 oldalas kiadványra futotta, és akkor úgy érezte, „mi végeztük ki” Bartha Árpádot. Azóta motoszkált benne, hogy el kellene valamikor készíteni a Bartha életművéhez méltó albumot, és ennek most jött el az ideje. Eleinte 150–180 oldalas kiadványt tervezett, ebből végül 450 oldalas lett, „de el lehetett volna menni még egyszer ekkoráig” – tette hozzá. Ismertette azt is, pár hónapon belül elkészül az album román és angol nyelvű fordítása is, „mert az egész világon be kell mutatni Bartha Árpádot, hiszen olyan művész, aki megérdemli”.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagyváradi könyvbarátok Sepsiszentgyörgyön
Kevesen voltak jelen a nagyváradi Várad folyóirat és a Holnap Kulturális Egyesület csütörtöki könyvbemutatóján az Árkosi Művelődési Központ sepsiszentgyörgyi, Olt utcai székházában, de akik ott voltak, minden bizonnyal jól érezték magukat. Simon Judit, a Holnap Kulturális Egyesület elnöke és Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője több általuk kiadott kötet mellett a Várad folyóiratot, a Biharország havilapot és a Holnap magazint is bemutatta röviden, nézői kérdésekre válaszolva pedig a könyvkiadással kapcsolatos személyes élményeikről meséltek a jelenlévőknek.
Amint a házigazda Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Központjának vezetője elmondta, a nagyváradi vendégek mostani és májusban sorra kerülő következő szentgyörgyi bemutatkozásának célja, hogy a két város közötti kommunikáció felerősödjék, megismerje a közönség a fontos kezdeményezéseket, amelyek kapcsolódnak az erdélyi vagy akár az egyetemes magyar kultúrához. Nagyvárad és Sepsiszentgyörgy bizonyos szempontból hasonló helyzetben érte meg a rendszerváltás időszakát, nem voltak olyan kulturális intézményeik, mint amilyenekkel Kolozsvár vagy Marosvásárhely rendelkezett, például nem volt hagyománya ezekben a városokban a könyv- és folyóirat-kiadásnak – mondta el Szűcs László, majd röviden összefoglalta a nagyváradi sajtókiadás történetét a múlt század eleji első kezdeményezésektől, a Tavasz és a Magyar szó megjelenésétől napjainkig, külön kiemelve a Holnapot, amely folyóiratnak indult volna, de végül csak két antológia lett belőle, és a Kelet-Nyugatot, mely 2002-es újraindulásakor a Várad nevet kapta. Mint mondta, ez a név kicsit behatárolja, lokálissá teszi, de a lap azért igyekszik egyetemes értékeket képviselni. A Várad kiadó mint kulturális közintézmény és a Holnap Kulturális Egyesület civil kezdeményezés jóvoltából a könyvkiadás is működik Nagyváradon, többnyire ugyanazokkal a munkatársakkal. A Holnap indulásáról Simon Judit elmondta, hogy a Riport Kiadó jogutódjaként jött létre, és jól meghatározott célja, hogy fiatal, kezdő szerzőket támogasson a jövő magyar irodalma felé tekintve, amint az egyesület tudatosan választott neve is mutatja.
A bemutatott kötetek között Gálfalvi György Kacagásaink című, Securitatéval kapcsolatos emlékiratairól, Gittai István Létesszencia című verskötetéről, Fábián Sándor válogatott verseit tartalmazó kötetéről, Móra László két legendás romániai magyar labdarúgó-mesteredzőről, Kovács Istvánról és Jenei Imréről szóló portrékötetéről, egy erdélyi és partiumi újságírók által készített temesvári riportkötetről, Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel készült interjúkötetéről, Péter I. Zoltán Régi képeslapok, régi történetek című helytörténeti munkájáról, Tóth Ágnes A halál katlanában című második világháborús dokumentumkötetéről, Demény Péter Sünödi és a trallalla című karcolatairól, Hajós Erika Tilinkóci és a muzsikobold című mesekönyvéről, a Karácsony Benő életművét tartalmazó sorozatról és Kinde Annamária utolsó verskötetéről meséltek a vendégek, majd néhány rövid verset is felolvastak a hallgatóságnak. A könyvbemutató vége közvetlen hangulatú beszélgetéssé oldódott, mely során különböző Nagyváradon szervezett, irodalommal kapcsolatos rendezvényekről – vitaszínházi estről, a Holnap Feszt nevű összművészeti fesztiválról, a Nagyváradi Könyvmaratonról – és a kiadott könyvek szerkesztéséről, terjesztéséről, eladásáról is megtudhattunk pár érdekességet.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar Bukarest – a megvalósult álom (Könyvkuriózum)
A cím félrevezetőnek tűnhet, ugyanis nem arról van szó, hogy Románia fővárosa magyarrá vált, hanem egy olyan könyv megjelenéséről, amely korábban csupán álomnak tetszett. A magyarság bukaresti vagy esetleg a teljes Kárpátokon túli történetének megírása merő álom, jelentette ki Demény Lajos történész egyik tanulmányában. Lám, az álom valóra vált, amit nem tettek meg történészek, megcselekedte egy bibliográfus, Hencz Hilda. 2011-ben jelent meg a munka román nyelven, Bucureștiul maghiar címmel, két év múlva megérte második kiadását, s tavaly év vége óta a Háromszék napilapot támogató Hármas Alapítvány és a Magyar Napló közös kiadásában, János András fordításában, Farkas Réka szerkesztésében végre magyarul is olvasható.
Még senki sem írta meg a romániai magyar diaszpóra tudományosan dokumentált történelmét a kezdetektől napjainkig – írja Hencz Hilda bevezetőjében. Hozzáteszi, ez majdnem megmagyarázhatatlan, figyelembe véve, hogy a bukaresti magyarságnak két rangos történésze is volt: Veress Endre és Demény Lajos. Amit egy szakembernek sem sikerült megírnia, azt megtette egy pap és egy újságíró: Nagy Sándor és Beke György. Nagy Sándor (1896–1954) bukaresti református lelkipásztor A regáti kérdés című tanulmánya magyarázatot ad arra, mi jelentette a magyarság legnagyobb problémáját Óromániában: a nagy számban Kárpátokon túlra áttelepedettek rövid időn belül elrománosodtak nevükben, vallásukban és nyelvükben. Az uzoni származású Beke György (1927–2007) író erőfeszítéseit a 19. századi magyar diaszpóra egy-egy kiemelkedő személyiségére fókuszálta. Beke 1973-ban, negyed évszázados fővárosi tartózkodás után, elsőként adta meg a jelt a Ceauşescu korszak magyar értelmiségének Bukarest elhagyására. Tehát van valamicske előzménye munkájának, melynek megírása számtalan nehézségbe ütközött. Az akadályoztatások közül egyet emelek ki: a Bukaresti Római Katolikus Érsekség levéltára egy évszázada hozzáférhetetlen a kutatók számára. Demény Lajos szerint ennek fő oka, hogy a romániai római katolikus egyház így próbálja elrejteni erőltetett, magyarokat elrománosító politikáját. Az egyetemes katolikus egyház nem fektetett hangsúlyt hívei etnikai hovatartozására, így a román államnak alárendelt jászvárosi püspökség és a bukaresti érsekség kitűnő eszköz volt a moldvai csángók és a Bukarestben munkát kereső székelyek tízezreinek elrománosításához.
Az asszimilációra beszédes példa Szathmári Pap Károly (a magyar szakirodalomban ebben az alakban állandósult neve, a románban főleg Carol Popp de Szathmary, Hencz Hilda könyvében is ekképp jelenik meg, s a magyar kiadásban ennek megfelelően többször Szathmáry Papp Károly szerepel) esete. Az udvari festő és fotográfus – s hozzáteszem, az egyesült fejedelemségek, majd Órománia címerének alkotója (Nagyromániáé Keöpeczi Sebestyén József címerművész) – Bukarestben telepedett le. Felbukkan neve a református egyház anyakönyvében. Többször nősült, szász evangélikus volt három felesége is. A művész egyetlen fia anyjával, Anna Charlotte Böttgerrel 1865-ben kötött házasságot a református templomban. A bukaresti evangélikus temetőben helyezték örök nyugalomra, az evangélikus anyakönyv megemlíti református vallását. Fia, Károly Sándor, akit Alexandru Satmariként ismernek, román nőt vett feleségül, ő is az evangélikus temetőben nyugszik, de temetési szertartását már ortodox pap végezte.
Habár a levéltári anyag kevés vagy nem hozzáférhető, az időszakos publikációk gyűjteményei nagyon hiányosak, a bukaresti magyarság élete – szubjektív módszerekkel ugyan, de – rekonstruálható a több tucat önéletírásban, emlékiratban, útinaplóban megjelent életmorzsákból, korabeli sajtóból, miként Hencz Hilda lelkiismeretes munkával tette.
A könyv négy fejezete a történelmi szakaszokat fedi le. Első a kezdetektől, azaz a magyarok bukaresti megtelepedésétől az első világháború végéig tárgyalja a kérdést, a második a két világháború közötti időszakban, a román nemzetállamban tengődő magyar kisebbséget, aztán a második világégést követő kommunista időszak, végül az 1989-es fordulatot követő rendszer következik. A szerző több mint 1500 nevet vonultat fel, ennek ellenére a könyv egységes, követi a vezérfonalat, a bukaresti magyarság sorsát. Időnként a tágabb térségbeli történések kontextusába helyezi az eseményeket – a jobb megértés végett. Így vázlatosan megismerhetjük a regáti magyarság életútját, hisz Erdélyből, a Székelyföldről nemcsak Bukarestbe, hanem a moldvai és havasalföldi nagyobb városokba is települtek át magyarok. A könyvben való tájékozódásban nagyon hasznos a névmutató, mely oda irányítja az olvasót, amire kíváncsi, hacsak nem regényszerűen, elejétől a végéig olvassa a könyvet. A magyar református egyház bukaresti megtelepedésének kezdete az 1690-ben oda érkező Décsei és Matkai kuruc katonákhoz köthető. Elég sok református magyar élt már Bukarestben, s elhatározták egy egyházközség megalapítását. Telket vásároltak és imaházat építettek. Az 1830-as években már mintegy 6000 fősre becsülték a bukaresti magyarság létszámát. A magyarok bevándorlásának oka sokrétű, de legfontosabb közülük a szegénység. Elég könnyen kaptak munkát, szabadon űzhették mesterségüket, az élelmiszerhez meg olcsón jutottak hozzá. Sükei Imre (1793–1849) református pap első magyar istentiszteletét 1815. májusában tartotta a lutheránus templomban. Az 1815-ös évre teszik a bukaresti magyar nyelvű oktatás kezdetét is. A református templomot 1821 karácsonyán szentelték föl. A magyaroknak és németeknek szánt katolikus iskolát 1824. március 21-én nyitották meg a Barátok temploma udvarán. A 19. század első felében a mesterembereken, kereskedőkön, árusokon, papokon és tanítókon kívül több magyar orvos, gyógyszerész, építész, mérnök, művész, fényképész és zenész is letelepedett ideiglenesen vagy véglegesen Bukarestben és a vidéki román városokban. Az 1848–49-es magyar forradalom leverését követően indult el az egyik legnagyobb magyar kivándorlási hullám.A negyvennyolcas magyar emigrációból kiemelkedik Koós Ferenc lelkipásztor. Ábrahám István kocsigyártó, a bukaresti Magyar Társulat elnökének kezdeményezésére a Nyergestetőn emlékművet állítottak az alábbi felirattal: ,,Ezen honvéd szobrot állították közös adakozásból azon székely honfiak és honleányok, akik kivándoroltak Románia fővárosába, Bukarestbe”. Az obeliszket 1897. augusztus 8-án szentelték fel. Az avatón mintegy kétezer egykori honvéd vett részt. A 19. század végére a magyar emigráció jelentős méreteket öltött. A magyarországi statisztikai adatokban több mint 31 ezer székely kivándorló szerepel. Csak 1900 februárjában 2357 Romániába szóló magyar útlevelet állítottak ki. A kivándorlásnak egyetlen oka volt: a szegénység. A első világháború elvesztésével a magyar állam drámai változásokon ment keresztül. A legtöbb szenvedés az erdélyi magyaroknak jutott osztályrészül, de a következmények a Kárpátokon kívül élőkre is kihatottak. A regáti magyar közösséget évekig megfigyelték még a templomokban is.
A magyarok leghatásosabb büntetése az asszimiláció volt. A nyíltan magyarellenes és antiszemita Brătianu, akinek Erdély az erdélyiek nélkül kellett volna, ki is jelentette, hogy az egyetlen, európai megoldás a kisebbségek beolvasztása. A magyarok sorai nagyon megritkultak a háború alatt és után. Közösségi ingatlanjaikat elkobozták, csak a református templom épülete maradt az övék. Közvetlenül a háború után könnyen találtak munkát az építkezéseknél, ezen a területen ugyanis nagy volt a fellendülés. „Bukarestet magyarok építették” – mondta egy székely, akit szülőföldjén az adók tönkretettek, és kénytelen volt a fővárosban munkát keresni.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a „numerus valachicus” bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek, és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Az asszimilációt gyorsította a magyar iskolák háború utáni betiltása. Még a vallás magyar nyelvű oktatása sem volt lehetséges 1929-ig, akkor engedélyezték az iskola újraindítását a református egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanban.
Az 1940-es Erdélyi Református Naptárból megtudjuk, hogy Bukarestben és környékén 36 036 magyar református élt, a többi regáti területen (Ploieşti, Galac, Brăila, Moreni, Piteşti, Konstanca stb.) még körülbelül 21 500.
A második világháború után az 1948-as tanügyi törvény államosította a felekezeti iskolákat, a bukaresti iskola tehát 1949-től állami líceummá alakult. A vallási törvénnyel a kommunista állam átvette az ellenőrzést az egyházak fölött. 1948-ban Luka László a nemzetiségi kérdést megoldottnak nyilvánította, és a következő évtől sorra letartóztatták a Magyar Népi Szövetség vezetőit, hazaárulónak és irredentának nyilvánítva őket.
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az ’50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak. Az 1956-os magyarországi forradalom következményeként a Román Kommunista Párt elindította a magyar kedvezmények megszüntetésének második hullámát, újabb lépést tett az erőltetett asszimiláció felé. Az első áldozatok a moldvai csángók voltak. 1958-ban felszámolták az egész, 78 általános iskolából, egy líceumból és egy tanítóképzőből álló magyar nyelvű iskolahálózatot. Egy másik megszorító intézkedés során a nemzetiségi iskolákat egyesítették román iskolákkal. A rendelkezés a kolozsvári Bolyai Egyetemre is vonatkozott.
1968 augusztusa, a csehszlovákiai invázió után, a Ceauşescu rendszer több bukaresti magyar intézmény létrehozásáról döntött. Domokos Géza szerint ez Ceauşescu álnok politikájának része volt, így akarta elérni, hogy az erdélyi magyar intézmények minél többet veszítsenek fontosságukból és befolyásukból. Az intézmények létrejötte magyar értelmiségiek újabb hullámát vonzotta Bukarestbe.
Tulajdonképpen Ceaușescu a 19. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok társadalmi és nemzeti homogenizálását. Az 1989-es rendszerváltás után felpezsdült kissé a bukaresti magyar élet, de, mint a szerző írja, a legutóbbi szabadtéri ünnepségen a gulyással és sörrel kezdődő majális miccsel ért véget, a magyarok román etnokulturális környezetbe való beilleszkedésének biztos jeleként. A bukaresti magyarságnak már fújják a takarodót – állapítja meg Hencz Hilda. A jelenlegi helyzet szerint a magyarok bukaresti és egyben a Kárpát-kanyaron kívüli nagy kalandja a végéhez közeledik. Évtizedek kérdése csupán, hogy a pár száz magyar bukaresti fiatal teljesen beolvadjon. Nicolae Iorga 1939-ben kifejtett vágya: „A megtisztítás, a visszanemzetiesítés sürgető kötelesség a jövőre nézve. Egy fővárosnak a nemzeti elem erőteljes uralmát kell jelentenie.” Hencz Hilda végszava pesszimista, vagy inkább realista? Sajnos, a történtek ismeretében a második változat tűnik valószínűbbnek.
Manapság igen elcsépeltnek hangzik a hiánypótló kifejezés, mivel minden fedezet nélkül kezdték használni. Esetünkben teljesen jogosan alkalmazható a minősítés, hisz, mint a bevezetőben olvashattuk, csak szórványos és csak egy-egy szakaszra vagy személyiségre összpontosított írások jelentek meg eddig. Az első, alapos kutatásokon alapuló, jól dokumentált összegző munka a Hencz Hildáé. A mű árnyaltan szubjektív, de ez érthető, hisz a megírtak egy részét átélte a szerző. Nem tökéletes, nem is lehet az, hisz egy csomó forráshoz nem juthatott hozzá. Csak remélni tudjuk, jön idő, amikor a román állami és egyházi intézmények legyűrik komplexusaikat, lehetővé teszik a teljes körű kutatást, és megismerhetjük a bukaresti, regáti magyarság történetét annak teljes valójában, hisz az is történelmünk része. Hencz Hilda jól dokumentált könyve a bukaresti magyarok asszimilációjának története – azaz a „regáti kérdés” nem vesztett aktualitásából.
Olvasásra ajánlom minden magyar embernek, tanulmányozásra minden politikusnak.
Könyvbemutató: Sepsiszentgyörgyön április 6-án 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, Csíkszeredában április 7-én 17 órától a Kájoni János Könyvtárban.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen Hunor: ha mi nem beszélünk ügyeinkről, más nem teszi meg helyettünk
„A váltakozó kihívásokkal szembesülő Európában ha mi, erdélyi magyar emberek nem beszélünk elég hangosan, érthetően és tényszerűen ügyeinkről, a bennünket ért jogsérelmekről, más nem fogja megtenni helyettünk. Az Európai Néppárt kongresszusa jó alkalom volt arra, hogy ismertessük partnereinkkel az elmúlt hónapok történéseit, a következő időszak kihívásait. Kontinensünk legnagyobb őshonos kisebbségeként pedig olyan értékekre hívjuk fel a figyelmet, amelyek révén Európa a nemzetek, a nemzetközösségek és régiók Európája lehet” – számolt be Kelemen Hunor szövetségi elnök azt követően, hogy az RMDSZ az EPP tagjaként 12 fős küldöttséggel képviseltette magát a máltai eseményen.
„A kongresszuson kétségkívül olyan témák szerepeltek, amelyek nagymértékben meghatározzák és befolyásolják Európa jövőjének alakulását. A napirenden túl kollégáimmal együtt alkalmat teremtettünk arra, hogy kétoldali találkozókon, munkamegbeszéléseken és tárgyalásokon előtérbe helyezzük a romániai magyar közösség ügyét, hogy személyesen is ismertessük azokat a problémákat, amelyekkel az elmúlt időszakban nekünk, magyar embereknek szembesülnünk kellett. A kisebbségi jogok akadályoztatása mellett a marosvásárhelyi katolikus gimnázium helyzetére is felhívtuk a figyelmet” – utalt a Manfred Weberrel, az EPP képviselőcsoportjának elnökével folytatott megbeszélésre Kelemen Hunor. Mint elmondta, a szövetség a hamarosan benyújtandó anyanyelvhasználati törvénymódosítási csomag tartalmát is ismertette, Antonio Lopez Isturiztól, az Európai Néppárt főtitkárától pedig a Minority Safepack polgári kezdeményezéshez kért támogatást, aki erről biztosította is az RMDSZ-t és a FUEN-t.
Kelemen Hunor értékelőjében úgy fogalmazott: Európa 60 millió őshonos kisebbségének – így a magyar közösségnek is – a következő egy évben az európai polgári kezdeményezés révén be kell bizonyítania, hogy elszánt törekvése mellett, és nem kerülhető meg akkor, amikor a feje felett döntenek. Az Európai Bizottság ugyanis lehetővé tette, hogy aláírásgyűjtés induljon, majd elkezdődjön a jogalkotás az európai kisebbségvédelemről. „Ha azt akarjuk, hogy az erős Európa az őshonos kisebbségek, a romániai magyar emberek otthona, ne csak lakóhelye legyen, akkor hangosan kell hallatnunk a hangunkat, olyan változásokat kell eszközölnünk, amelyektől nekünk jobb lesz Európában élni. A máltai kongresszuson is azt tapasztaltuk, ha mi, magyar emberek nem hívjuk fel az európai politika alakítóinak figyelmét a hazai jogsérelmekre, más nem teszi meg helyettünk. Az RMDSZ eltökélt szándéka, hogy elvigye Erdélyt Európába, hogy felhelyezze az erdélyi magyarok ügyét Európa térképére” – tette hozzá a szövetség elnöke, akinek az a tapasztalata: a rendszeres tájékoztatás előbb-utóbb beérik, hiszen az amerikai külügy 2016-os országjelentése is azt bizonyítja, az Egyesült Államok ma jobban figyel a romániai magyarok ügyére, tisztában van azzal, hogy koránt sincs rendezve a kisebbségek helyzete, Románia pedig nem mintaállam. (közlemény) Népújság (Marosvásárhely)

Iskolanapok Bernády emlékére
A kötődést erősíteni
Első alkalommal szervez névadója emlékére háromnapos rendezvénysorozatot a marosvásárhelyi Dr. Bernády György Általános Iskola. A városépítő polgármester születésnapján, április 10-én kezdődő és 12-én záruló eseményről Kupán Edit, a tanintézet igazgatója tájékoztatott.
A Bernády-napok programsorozatába mind a magyar, mind a román tagozatot bevonták a szervezők. A hivatalos megnyitóra április 10-én, hétfőn déli 12 órakor kerül sor az iskola udvarán. Azért nem a korábbi órákban, hogy az országos tudásfelmérőt író másodikosok is részt vehessenek az ünnepségen. A megnyitó után az alsó tagozatokon a tanítók vetítéssel gazdagított bemutatókat tartanak diákjaiknak Bernády Györgyről, illetve az iskola történetéről. A felső tagozatosok vetélkedővel egybekötött városnéző sétára indulnak. Kedden a 0–4. osztályokban rajzverseny zajlik Az én iskolám címmel. A kisdiákok alkotásait déli 12 órakor értékelik ki és díjazzák, majd a legjobb munkákat ki is állítják. Az 5–8.-osok számára kedden az Arany János-emlékév jegyében költészet napi foglalkozásokat tartanak, ekkor egyebek mellett versolvasásra kerül sor. Szerdán az alsó tagozatosok meglátogatják a városközpont nevezetesebb épületeit, a Kultúrpalotát, a Cifra Palotaként ismert Közigazgatási Palotát, a Bernády-szobrot. Egyes osztályok a Bernády nevéhez kötődő épületekről plakátot is készítenek. A felső tagozatos magyar diákok szerdán csapatjátékokon vesznek részt az iskola udvarán, a román diákok pedig általános műveltségi versenyen mérik össze Bernády Györggyel kapcsolatos ismereteiket.
Bernády-emléksarok
– Hogyan született a Bernády-napok megszervezésének ötlete? – kérdeztük az intézményvezetőt.
– Az iskolanapok minden tanintézet életében kiemelt fontosságúak, olyankor ugyanis a napi rutinból kilépve gazdagodhatnak új élményekkel, tapasztalatokkal a diákok. A Bernády-napok elsődleges célja az, hogy minden korosztály ismerje meg iskolája névadóját, illetve azt a kort, amelyben élt. Ez a diákok iskolához, illetve a városhoz való kötődését, az összetartozás érzését erősíti.
– Hogyan bővülhetne a következő években a Bernády-napok programsorozata?
– A mostani megnyitón majd népdalok is elhangzanak, az elkövetkezőkben azonban szeretnénk még több teret adni a hagyományőrző tevékenységeknek az iskolanapokon. Úgy gondolom, hogy a továbbiakban az Iskola másként héten lenne a legideálisabb megszervezni ezt a rendezvénysorozatot, akkor ugyanis a tanórák nem jelentenének időkorlátot a programok lebonyolításában.
– Milyen további tervei vannak a Bernády-kultusz ápolását illetően?
– Együttműködési szerződést kötöttünk a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvánnyal. Egy Bernády-emléksarkot szeretnénk kialakítani valahol az iskolában, talán éppen a főbejáratnál, és az alapítvány illetékesei megígérték, hogy segítenek ebben. Úgy tervezem, hogy az új tanévre elkészül az emléksarok.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ / Népújság (Marosvásárhely)

Főszerepben Kovács András Ferenc
Költő és költészet a színházban? Mi sem természetesebb, bár ha színházról beszélünk, nem feltétlenül a lírára gondolunk. Ezúttal viszont bármennyire színes, változatos és mozgalmasan játékos volt is a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kétnaposra nyúlt világnapi eseménysora, annak valódi rangját, súlyát egy poéta, Kovács András Ferenc adta meg. KAF-ra főszerepet osztottak a szervezők, többes szerepet. Teátrumi verseiről irodalmi szimpóziumon értekeztek, interjúban faggatták a nagy nyilvánosság előtt, majd kivételes színészi erőpróbának is beillő egyéni előadóestjén bizonyíthatta, hogy verseinek ő maga a legértőbb, legihletettebb tolmácsolója. A szélesebb közönséget megcélzó rendezvények között ez a több epizódra tagolt, késő estébe nyúló, lírai központú kistermi délután mély benyomást keltve tárta fel Thália és a költészet múzsáinak szoros kapcsolatát.
A szerepköltészet mindig izgatta a kritikusokat, a jelek szerint a legifjabbak is így vannak vele. Kovács András Ferenc eddigi életművét, pontosabban a KAF-féle „poétika és gondolkodásmód szerepjátszó és emlékezettechnikai alakzatainak vizsgálatát” a Fiatal Írók Szövetsége, illetve ennek az írói tömörülésnek néhány olyan magyarországi képviselője is felvállalta, akik közül Mészáros Márton, Pataki Viktor és Porczió Veronika be is mutatta dolgozatát a Korpa Tamás vezette Ophelio Barbaro búcsúzik című, március 27-i szimpóziumon. Nem könnyű, ha a közönség csak a fülére alapozva próbál figyelemmel követni három nagy igényű, szakértelemmel és szakmai nyelvezettel felvértezett tudományos értekezést, de az irodalomtörténészek elemzése KAF költői alteregóiról, Caius Licinius Calvus, Jack Cole, Kavafis, Alekszej Pavlovics Asztrov, Lázáry René Sándor és a többiek helyéről, szerepéről olvasva is érdekesnek bizonyult. Mintegy három és fél évtized gazdag lírai termését vizsgálták meg a fiatal irodalomtörténészek az első kötettől, a Tengerész Henrik intelmeitől a legfrissebb sokadikig, meggyőző volt az eszmefuttatásuk. A rejtőzködő lírikus önvallomása, amely ez alkalommal a jóval fiatalabb költő, kritikus, szerkesztő Korpa Tamással folytatott beszélgetésből kerekedett ki, már oldottabban tükrözte KAF költői alapállását, színházi vonzatait.
A Theatrum Mundi verscímet költői estjének is kölcsönző százperces összeállítás pedig már teljes pompájában, sokszínűségében, többhúrúságában megcsillogtatta azt a szépséget, amit a világ színpadszerűsége s az emberi színjáték, az örök komédia meg tragédia Kovács András Ferenc lírai megjelenítésében felmutat. Az előadóest már többfelé magával ragadta a hallgatóságot, a költő is szuggesztíven gazdagította versei lehetséges olvasatainak bőséges halmazát.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)

Óvom a szót, a hazulról hozottat”
Beszélgetés Bálint Márta Kossuth-díjas színművésszel
Legutóbb 2016 decemberében tapsolhattunk szülővárosában a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház egykori népszerű művésznőjének. A Marina Vlady életrajzi regényéből készült monodrámát adta elő nagy sikerrel. 1988-tól él, dolgozik Budapesten. Az idei március 15-én „az erdélyi magyarság megmaradását és a Kárpát-medence kulturális kincseinek továbbadását közel öt évtizede töretlen hittel és alázattal szolgáló, a magyar és világirodalom legnagyobb klasszikusait mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pályája elismeréseként” Kossuth-díjat vehetett át az Országházban. Kitüntetése után pár nappal tudtunk sort keríteni az interjúra.
– Ilyenkor akarva-akaratlanul közhelyek jutnak az ember eszébe. Én is gratulációval kezdem, és nem hagyom ki a szokásos kérdést: milyen érzés volt a meghatározó, amikor értesült a díjról?
– Nagy meglepetés volt, és a díj átvétele óta az öröm dominál. Egyúttal visszaigazolás is ez a díj, de egyelőre csak örömet érzek. Hogy miért visszaigazolás? Azért, mert a pályám két részre oszlik. Lehet, már hallotta valamikor tőlem, hogy egészen fiatal színésznő voltam, amikor az ifjabb Dumas gondolata, miszerint „a színház olyan, mint a szerelem, jó kedély, erő, egészség, fiatalság kell hozzá”, szinte az ars poeticámmá vált. Annyira szenvedélyesen szeretem a hivatásomat, hogy nekem a színjátszás tényleg olyan, mint a szerelem. Szeszélyes is. Szárnyakat tud adni, felemel, forrón dédelget, de mélybe is taszíthat. Megsebez. Ez a kettősség jellemzi az én pályámat is. Odahaza két évtizeden át szolgáltam Tháliát. Pályakezdőként Szatmáron, az Északi Színháznál kezdtem húsz és fél évesen, ahol nagy szeretettel fogadtak, megbecsültek és foglalkoztattak. Nekem akkor ez természetesnek tűnt, azt hittem, ez a pálya ilyen. Vásárhelyre kerülve is ringatott a színház. Erdélyben tehát húsz éven keresztül megbecsült színésznő voltam, csodálatos feladatokkal halmozott el mindkét színház, a Marosvásárhelyi Nemzeti is. Magyarországon viszont sokáig az útkeresés jutott nekem, ezért beszélek kettősségről.
– Erre még hosszasabban kitérhetünk a beszélgetés folyamán, de ha már szóba hozta a kettősséget, a díjazása kapcsán egy másfajta kettősség gondolata is felmerült bennem. Kérem, ne értsen félre, örülök a rendkívüli elismerésnek, és biztos még nagyon sokan így éreznek Erdély-szerte. De tudtommal mindeddig egyetlen Erdélyben élő, ott dolgozó színészt se tüntettek ki Kossuth-díjjal. El kell jönni otthonról ahhoz, hogy ilyen megtiszteltetés érhesse a színészembert?
– Érdekes, amit mond, meg is fordult bennem hirtelen, hogy az első erdélyi színésznő vagyok, aki ezt a díjat megkapta, noha több erdélyi kollégám is részesült már rangos magyarországi elismerésben, és erdélyi költők, írók is kaptak Kossuth-díjat. Arra is gondoltam ugyanakkor, hogy bár a kitüntetés személy szerint nekem szól, egyben az erdélyi színjátszás elismerése is. Hiszen ott nőttem föl, a színjátszás ábécéjét ott sajátítottam el, Erdélyben ismert és szeretett meg a közönség. Hogy el kell-e jönni ahhoz, hogy ilyen díjjal is elismerjenek? Teljes bizonyossággal erre nem tudok felelni, viszont tény, hogy Magyarországon nagyon sok küzdelmen mentem keresztül. De mindig kész voltam vállalni a vívódást, az útkeresést. És most ezeket a küzdelmes magyarországi éveimet is megkoronázza a Kossuth-díj. Bennem egy percre se fordult meg a gondolat, hogy a munkámért, amit annyira szeretek, díjat kaphatnék. Csináltam, mert a mai napig szenvedélyem a hivatásom. Ez a rangos elismerés megerősít abban, hogy megéri küzdeni, értéket teremteni a magyar kultúra szolgálatában. És ha a szerelemhez hasonlítottam a színjátszást, akkor azt mondom, ez a díj számomra egy életen át tartó szerelem beteljesülése.
– A fiatalosságot, a belső energiák mozgósítását a feladatok is biztosíthatják. Gyakori manapság, hogy a színházak időnap előtt megválnak a korban előrehaladottabb művészeiktől, annak ellenére, hogy ők még sok örömet szerezhetnének a nézőknek. Ön elébe ment a feladatoknak, saját magának teremtett szereplési lehetőségeket.
– Két évig voltam Budapesten a Nemzeti Színház tagja, ami nem volt örömteli időszak. Magam vállaltam, hogy ezt abbahagyom. Nem főszerepekre vágytam, de arra se, hogy abban, amit csinálok, ne legyen semmi örömöm. Ha este bemész a színházadba, fellépsz a színpadra, és nincs egy mondatod, amivel valamit ténylegesen közölsz, ha csak ez adatik meg neked, azt nem érdemes csinálnod. Valamikor kissé nagyképűen én is hangoztattam, hogy nincs nagy szerep és kis szerep, csak rossz színész. Ez nem igaz! Igenis van kis szerep és nagy szerep, és van kis szerep is, amiben örömödet leled, de ha sorozatosan olyan feladatokat osztanak rád, hogy a tömegben álldogálsz, bármilyen képességed, tehetséged lehet, az abból nem fog kiderülni. Az öröm nélküli színjátszásnak pedig nincs értelme. Változtattam tehát, de nem tudtam, mit vállalok magamra.
– A sok főszerepet és szép sikert halmozó két otthoni évtized nem számított, amikor átjött Budapestre?
– Nem. De ez egyébként is olyan pálya, hogy az, amit tegnap csinált az ember, már nem számít. Tudtam, hogy mögöttem van egy csomó minden, mégis elölről kell kezdeni. Az új feladat új kihívás is, amit lehet, hogy nem oldasz meg olyan szinten, mint az azelőttit. Nem lehet abból élni, hogy mi van mögöttem.
– Új helyzet volt, hogy megválik a Nemzetitől, és önmagában bízva, egészen másba kezd, mint amihez azelőtt hozzászokott. Hosszabb idő után visszatekintve, hogy gondolja, nem hiányzott önnek a közös játék öröme?
– Dehogynem. Nem volt egyszerű önmagamra lelnem. Amikor megváltam a Nemzeti Színháztól, még nem sejtettem, hogy Budapesten nem tudok megkapaszkodni. Vidékre többfelé hívtak, de a gyerekem nyolcéves volt, a férjem a Bajcsy-Zsilinszky kórházban orvosként dolgozott. Hogy mehettem volna vidékre?! A családot választottam, arra gondolva, hogy azért Budapesten is sikerülhetnek a dolgok. Eszembe jut a költő Székely János gondolata, magamra vonatkoztatva is érvényes: olyan természetű ember vagyok, hogy ha valahol nem kellettem, szótlanul odébbálltam. Néhány felkérésem azért volt, játszottam több színházban, a Katona Józsefben, a Budapesti Kamaraszínházban, a Művész Színházban, és másfelé is hívtak. Igazi öröm a Dominó Színházban ért, ahol Strindberg Júlia kisasszonyának a címszerepére kértek fel. Nagyszerű előadás lett belőle, az alakításomnak is igen kedvező visszhangja volt. „Tehetséget jó felfedezni” – írta az egyik kritikus. De nem volt szerencsém, kilenc előadás után ez a magánszínház csődbe ment. Aztán mégis megsegített a Fennvaló, elindított azon az új úton, amely a sikerhez vezetett. Bécsből kértek fel egy egyéni estre. Nem akartam elvállalni, mert addig ilyet sohasem csináltam. Gergő fiam hallotta a telefonbeszélgetést, és kérte, hogy egy papírra írjam le az előadással kapcsolatos érveket és ellenérveket. Amikor átolvasta, mint egy felnőtt kijelentette, hogy az érvek erősebbek, meg kell csinálni. Igazat adtam neki, és akkor állítottam össze az első egyéni estemet Újkori fohász címen. Olyan sikere volt Bécsben, hogy egy ott élő 56-os magyar asszony valósággal a mecénásommá vált. Akkoriban nagyon sokat jártam a határon túli magyarlakta területekre, folyamatosan kaptam az előadandó anyagot, és 1999-ig páholyból néztem a magyarországi kulturális életet, mert elfoglaltságom volt, és jártam Európát. De a mecénás hölgy 99-ben elhunyt, az addigi csodálatos lehetőség megszűnt. A folytatás már sokkal nehezebb volt. Megint kezdődhetett a küzdelem.
– Kivel? Mivel? Önmagával?
– Magammal is, de leginkább a helyzettel. Akkorra ezt az utat már megszerettem. Verses estjeim voltak, Kosztolányi-, Áprily-, Lénárd Sándor-est. A Kosztolányi-műsorban egy német művésszel szerepeltem, én magyarul mondtam a verseket, ő németül. Nem én választottam a költeményeket, az estek anyagát készen kaptam. Úgy éreztem, hogy a sorozatot folytatnom kellene, de itt következett a neheze. Ki kellett találni, kit, mit válasszak. Nagyon bonyolult ez az egész, nem olyasmi, ami a színész dolga lenne. Egy produkcióhoz anyagi támogatás kell, pályázatot írsz, azt elutasítják, aztán próbálkozol másfele, helyet keresel, rendezőt keresel, mindez erőt, energiát fogyaszt, ideget rombol. Miközben az is bőven elég volna, hogy az anyagot kiválaszd, átgondold, összeállítsd, illő keretbe helyezd. Mégis nagyon megszerettem az egyéni esteket. Nem azt mondom, hogy nem hiányzott a csapatmunka, illetve az, amit az ember a színházban megkap, vagyis hogy semmi másra, csak a szerepedre kell koncentrálnod. Itt még a fellépőruhámat is magam vasalom, és utazom egyik helyről a másikra. Akár Dérynének is érezhettem volna magam. Csak nem ekhós szekéren, hanem kocsival jártam az országot, és járom a mai napig. A pályám pedig kiteljesedett és gazdagodott ezáltal. Mert hatalmas erőpróba egyedül kiállni a nézők elé. Összehasonlíthatatlan a csapatmunkával, ott a partnered kisegíthet, itt meg az se mindegy, hogy egy kötőszó miképpen hangzik el a szádból. Ha nem tudod a nézőt egymagad lekötni, ha nem vagy képes azzal a bizonyos láthatatlan fonallal egykettőre hozzá kapcsolódni, vesztettél. Ha egyedül állsz előtte, sokkal inkább megérzed, hogy magadra tudtad-e hangolni vagy sem. Ez a fajta megméretkezés végül is annyi örömet adott, hogy most már azt mondom, rátaláltam az igazi utamra. Nyilván egy különleges nagyszínpadi felkérésre bizonyára igent mondanék, persze csak miután megtudtam, hogy ki a rendező, kik lesznek a partnereim. Erre már sokkal jobban odafigyelnék, mint évtizedekkel ezelőtt.
– Feltételezem, hogy különleges elégtétellel olvashatta díjazása indoklásában azt a részt, amely szerint „mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pálya” az öné.
– Igen, mindig arra törekedtem, hogy mindenből, amit csinálok, kiérződjék az igényesség. Akár csapatban, akár egyénileg játszom, igyekszem értéket teremteni. És jólesett, hogy ezt a törekvésemet észrevették. Az is nagy elégtétel volt, amikor azt írta valaki, hogy az egyszemélyes színházammal műfajt teremtettem Magyarországon. A Magyar Érdemrend lovagkeresztjét és a Magyar Örökség díjamat is ennek köszönhetem. Mindez visszaigazolja, hogy a munkám és az, amit kemény küzdelmek árán a magyar kultúra szolgálatában létrehoztam, minőséget jelent.
– Ebben az egyszemélyes színházban a megszólaltatott költők a játszótársak?
– Költők és más tollforgatók. A Szegény Sudár Anna, a Jókai Anna regényéből készült monodráma már színház. Vagy A megszakított repülés, a Marina Vlady életrajzi regényéből dramatizált színpadi változat szintén nem költői mű, de lesz még olyan estem, ahol a költők kerülnek előtérbe. Ahogy korábban Székely János és Kenéz Ferenc lírájával is történt.
– Most, beszélgetésünk idején, még az öröm napjait éli. Az ünneplés a későbbiekben csitulni fog. Fájdalmak maradtak?
– Nem. Azokon szeretek túllépni. Ha voltak is a múltban, ez a díj feledteti azokat. Az elején említettem, hogy az ember úgy van a színházzal, mint a szerelemmel, az pedig meg tud sebezni. Sok erdélyi kollégámmal ellentétben én azt is mindig felvállaltam, hogy lent vagyok. Hogy nem vagyok a helyemen. Ez nyilván nem volt lélekemelő állapot, de mindig azon gondolkodtam, hogy tudom ezt a hasznomra fordítani. És büszke vagyok, hogy mindenféle segítség nélkül önmagam teremtettem meg mindazt, amit elértem. Egyedül. A nagyon elkeseredett kollégáimat is folyton biztattam, hogy találjanak ki maguknak valamit, amivel önmagukra találhatnak.
– Az otthoniakkal felhőtlen a kapcsolata?
– Nehezet kérdezett. Én a mai napig minden idegszálammal kötődöm a szülőföldemhez. Magánügy, de most elmondom, hogy ebben benne van az is, hogy majdnem válni akartam a férjemtől, amikor kierőszakolta, hogy áttelepedjünk. Ez a díj neki is rendkívüli elégtétel, mert szenvedett attól, hogy engem úgymond átrángatott Magyarországra. Nem akartam otthagyni Vásárhelyt, és most is vallom, hogy a szülőföldön van feladatunk. Nincs erkölcsi alapom ilyesmit mondani, hiszen Budapesten élek, de tudom, hogy nem lett volna szabad elhagynunk Erdélyt. A gyerekeink jövőjét féltettük, miközben a mi korosztályunk és több utánunk következő is hiányzik otthonról. Lélekben most is ott vagyok, elszakíthatatlan a kötődésem a szülőföldhöz. És lelkem mélyén néha vártam, hogy hátha hívnak, gyere haza, Márta, vagy gyere egy szerepre! Főleg, amikor a gyerekem már nagyobbacska volt, megtehettem volna. Amikor a Székely János-estemet Vásárhelyen adtam elő, Jászberényi Emese készített velem egy interjút, és megkérdezte, hogy nem hívtak-e az egykori színházamhoz. Ez akkor szíven ütött, és ez az érzés mindmáig megmaradt. Az otthon üzenete mindig felkavar. A napokban felhívott két néző Szatmárról. Valahogy megszerezték a telefonszámomat, és gratuláltak az elismeréshez. Negyvennyolc éve kerültem oda, az volt az első társulatom, három évig játszottam ott, és mégis emlékeznek rám és örülnek a sikeremnek. Pedig nagyon hosszú idő ez egy ember életében. Gondolhatja, mennyire megörvendtem a gesztusnak.
– A Kossuth-díj újabb lendületet adhat a továbbiakra, mert gondolom, a mostani kitüntetést nem tekinti pályalezárónak.
– Dehogy! Igaz, hogy nem ifjan ért ez a nagy megtiszteltetés, de még mindig időben. Mondtam már, tele vagyok lobogással, tervekkel. Ösztönző a díj. Nagyon sok mindent szeretnék még csinálni. Marosvásárhelyen a legsötétebb diktatúra idején voltam színész, és ott a pályatársaimmal együtt küldetést teljesítettünk a magyar nyelv, a magyar színház és kultúra ápolásáért, fennmaradásáért. Ma is azt szolgálják az ottani magyar színészek. Én ugyanebben a szellemben folytattam itt, az anyaországban a tevékenységem. Magyari Lajos mondja gyönyörűen, hogy „óvom a szót, a hazulról hozottat”. Én is ezt teszem változatlanul.
– Kívánom, hogy még sokáig tehesse!
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)

Az emlékezés egy büfé
Philter-projekt: kánonformáló erdélyi előadások
Kánonformáló erdélyi magyar színházi előadások – ez volt a tematikája a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem által szervezett konferenciának. A rendezvényen a 2013 óta budapesti szakemberek kezdeményezésére folyó, Philter-projekt című színháztörténeti kutatás eredményeit jelenítették meg az előadók múlt hét péntekén. Az egész napos eseménysorozaton kánonformáló erdélyi előadások kerültek bemutatásra a Stúdió Színház előcsarnokában, olyan rendezőktől, mint Harag György (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Az ember tragédiája), Antal Pál (A kék madár), Tompa Miklós (Pompás Gedeon), Bocsárdi László (Übü király), Parászka Miklós (A vihar), Tompa Gábor (A buszmegálló, Godot-ra várva), Barabás Olga (Don Juan) és Victor Ioan Frunza (Rosen-crantz és Guildenstern halott).
Az előadásokon (Jákfalvi Magdolna-Kékesi Kun Árpád: Erdély. Philther. Színháztörténet. Kovács Levente: Az ember tragédiája, 1975. Lázok János: Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1975. Novák Ildikó: A kék madár, 1982. Boros Kinga: Pompás Gedeon, 1983. László Beáta: Übü király, 1986. Ungvári Zrínyi Ildikó: A vihar, 1988. Albert Mária: A buszmegálló, 1989. Balási András: Don Juan, 1997. Nagy B. Sándor: Godot-ra várva, 2005. Varga Anikó: Rosencrantz és Guildenstern halott, 2010) időhiány miatt sajnos nem tudtunk részt venni, ellátogattunk azonban a délutáni kerekasztal-beszélgetésre, amelynek központi témájaként a színházi emlékezetet jegyezték a szervezők.
Az előcsarnokban zajló szabad beszélgetésen Ungvári Zrínyi Ildikó vállalta a moderátor szerepét, az első kérdése az volt, hogy mennyire fontos a kutatók, szakma, kritikusok szemszögéből a színházi emlékezet?
Válaszában Kovács Levente érdekes megközelítésben szólt a színházi emlékezetről és annak csavaros mivoltáról. – Húsz évig vezettem jegyzőkönyveket tanszékülésekről, szemléltető főpróbákról. A csalás abban állt, hogy ha valami keményebb dolog hangzott el, azt én finomítottam, mert eredeti tartalmukban felértek volna egy denunciálással. Ezért kellő forráskritikával kell élni a régi jegyzőkönyvek kutatásánál. Volt, amikor egyesek rosszindulatúan az elhangzottaknál keményebb dolgokat írtak bele ezekbe a jegyzőkönyvekbe. Sok nagy rendező nem akart írással foglalkozni, ezért a hatvanas évek elején álneve voltam több jeles professzornak, például Harag Györgynek. Megtörtént, hogy tudatták, az ideológiai munkát ellenőrző brigád érkezik az intézetbe, nekünk pedig nem voltak munkaterveink. Két éjszakán keresztül dolgoztam: csináltam két félévi munkatervet, tíz jegyzőkönyvet. Egy szó sem volt igaz belőle. Bevették. A kérdésem: ha egy ifjú kutató elvállalja, hogy a főiskola történetéről írni fog, vajon ki tudja deríteni, hogy mindez nem volt igaz? Mert itt még sok kikutatnivaló lesz. Haragot naponta felhívták a megyei pártbizottsághoz, ahonnan néha igen gyűrötten jött vissza. Ezek a stresszek benne voltak a munkában, és soknak nincs nyoma, csak az emlékezés, az oral history áll a rendelkezésünkre. Ezeket a dolgokat is fel kell kutatni, addig, ameddig élnek olyan emberek, akik emlékeznek rájuk. Ezt szeretném javasolni: meg kell keresni, hogy hogyan látta mindezt az, aki például egy gyűlésen mondott valamit, utána pedig mást gondolt. Ilyen volt a Szabó Lajos csele is: párttagot csinált azokból, akiknek semmi közük nem volt a kommunizmushoz, és ezáltal megvédte a színház és az iskola autonómiáját. Nálunk ez egy felkészített, ötödik hadoszlop volt. Ezeket az árnyaltságokat figyelembe kell venni – Vásárhelyen például négy nagyon rendes gyárigazgató volt: kommunista igazgatók voltak és közben rengeteget tettek a magyarság megmaradásáért, azért, hogy ne lehessen például az üzemeket elrománosítani. Funkció kellett ahhoz, hogy védekezni tudjunk, és ez a színházban is megvolt.
– Fantasztikus azt tapasztalni, hogy Harag György kisujjában volt a színház, mégis mindennap kísérletezett és soha nem dicsérte a saját zseniális dolgait – tette hozzá Kincses Elemér. – Ami a cenzúrát illeti, a Seneca című darabomnak nyolc kritikai főpróbája volt.
A nyolcadikra eljött egy bukaresti cenzor, rendben találta. Nem ő, hanem egy Gáspár nevű helyi elvtárs szólt bele, aki segéd-teniszedző lett később Magyarországon a Városligetben. Ilyen idők voltak. A színházban az a kétségbeejtő, hogy a zseniális előadásokra emlékszel és a nagyon rosszakra. A középszerűekre nem. Az, hogy ki mire emékezik, a saját műveltségétől függ. Azokra emlékszem, amelyeket nagyszerűnek tartottam. A 3-400 előadásból 10-15-öt tartok zseniálisnak. Ez összefügg a privát emlékezettel, a borzasztó pedig az, hogy az agynak nem lehet parancsolni.
– A kollektív emlékezés foglalkoztat engem – árulta el Albert Mária. – A Philter gyakorlata azt a felfedezést jelentette, hogy kialakul egy párbeszéd az előadásokról. Az alkotók számára mit jelent ez a párbeszéd?
Váta Loránd szerint egy dolog, amit közölnek az adatok, más, amikor csak beszélünk az előadásról. – Az én reflexióm másfajta, a többieké megint más. Mivel a színház egy lélegző dolog, akkor fog szép képet kapni egy olvasó egy ilyen jelenségről, ha az sok színből áll össze.
Az emlékezés egy büfé. Színészi szempontból e büfének az a veszélye, hogy azok a dolgok, történetek, amiknek nincs érdekessége, elvesznek. Azok a jók, amiknek az emlékezés folyamán megmarad az előadás jellege, ha a színész akkor is elő tudja adni magát.
– Nemcsak a színészek és a kritika, hanem a nézők megszólaltatása is fontos, és ennek van egy olyan módszertana, amely megkereshető és egymással szembesíthetővé teszi a kutatott előadásokat – vélte Lázok János. – A külföldi kutatásokban használták az oral historyt is mint dokumentálási lehetőséget. A Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárában létezik egy igen komoly anyag, amelynek van egy digitalizált, javított formában felvett része. Viszonylag kevesen tudnak azonban Csifó János interjúkötetéről, amelyben nyolc-tíz színésszel, igazgatóval interjúzott, és amely hozzáférhető az interneten írott formában és felvételként is.
– Találkoztam olyan alkotóval, aki nem dokumentálja magát. Barabás Olga pl. az előadásait nem nagyon véteti fel. Mi lesz a segítségünkre, ha az alkotók nem fordítanak erre figyelmet, mi lesz az előadásokkal? – kérdezte Ungvári Zrínyi Ildikó.
– Ma már nagyon erős tudatosság van arra, hogy mindent rögzítsünk, kinyílt ez a dolog. Régebb nem létezett a rögzítés ösztöne. Minket a kilencvenes években az a tanárgeneráció tanított, amely folyamatosan mesélt régi dolgokról, és ez számunkra többet ért, mint egy könyv, mert ezen sztorik hatására sokkal kíváncsibbakká váltunk, személyes élményként éltük meg mindazt, amit elmeséltek nekünk – mondta Váta Loránd a sztorikban, történetekben gazdag, jó hangulatú délutáni beszélgetésen.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Ember és Föld
Az album, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány tavaly év végén megjelent tetszetős kiadványa a címbe emelt két fogalmat elsősorban a székelyvarsági tanyavilág szépségeivel és lakóinak mindennapjaival konkretizálja. 2016 augusztusában tizenhárom nemzetközileg is ismert fotóművész vett részt a marosvásárhelyi Bálint Zsigmond és a torontói Kralovánszky Balázs vezette fotótáborban, amelyet a Zsindelyes-tanya látott vendégül Székelyvarságon. Tevékeny jelenlétüket számos felvétel tanúsítja, ezek közül válogattak be jó néhányat a kötetbe, amelynek látványvilágát, szellemi töltetét Böjte Csaba ferences szerzetes gondolatai gazdagítják. Az Ember és Föld című könyvet tegnap este a Budapesti Unitárius Egyházközség dísztermében mutatták be ünnepélyes keretek között. Az alkotótáborozók fotóiból kiállítást is nyitottak. Az est, amelynek Böjte Csaba, Kászoni József unitárius püspöki helynök, dr. Zsigmond Barna Pál volt csíkszeredai főkonzul, dr. Bitay Márton államtitkár és a fotósok részéről Bálint Zsigmond volt a vendége, jótékonysági rendezvényként szólította meg a közönséget. Az összegyűlő támogatásokat arra fordítják, hogy Székelyvarságon felújítsanak egy régi csűrt, és közösségi élettérré alakítva, alkotótáborok fogadására, alkotások bemutatására, táncházak, hagyományőrző foglalkozások vendégül látására tegyék alkalmassá. Népújság (Marosvásárhely)

III. Anyák-napi magyarnóta gála Pécskán
Folytatódik a hagyományőrzés Pécskán. A magyar nemzet egyik féltett kincsét, a magyar nótát és hű kísérőjét, a cigánymuzsikát őrzi, és nem hagyja elveszni a Pécskai Kisebbségi Hagyományőrző Egyesület (PKHE).
Az eddigi nagy sikerre való tekintettel az „Édesanyám, te jó asszony...” című anyák-napi magyar nótagála idén május első vasárnapján, Anyák napján kerül megszervezésre.
A nagyszabású műsor keretében kilenc meghívott művész lép színpadra: Bokor János, Palojtay Érsek Ági, Fall Ilona, Kádár Zsuzsa, Kádár Gergő, Szigeti Ferenc, Gáspár Ani, Jenei Gábor és Fóki Veronika, kísér Miskolci Balog Zoltán és zenekara, műsorvezető Pölös János.
A rendezvény időpontja: május 7., délután 18 óra, helyszín a Doru Ioan Petescu Művelődési Ház, Pécska, 2-es utca, 66-os szám.
Helyfoglalás és jegyek elővételben kaphatók a 0753/109-610-es telefonszámon.
A szervezők nagy szeretettel várnak minden magyarnóta-kedvelőt! Nyugati Jelen (Arad)