Én Udvarhelyhez tartozom
Itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm Székelyudvarhelyen – kezdte a beszélgetést Tömöry Péter –, s még akkor is, ha Kolozsváron anyakönyveztek. A sokoldalú alkotóval életútjáról, megvalósult álmairól és elképzeléseiről beszélgettünk. A több műfajban és több művészeti szakterületen is jelentőset alkotó művésszel udvarhelyi tartózkodásai alkalmával beszélgettünk. Nem Udvarhelyen született, de itt töltötte életének első meghatározó tíz esztendejét. A kincses városban látta meg a magyar világot 1943. július 11-én. Tíz éves koráig Székelyudvarhelyen élt szüleivel és testvéreivel együtt. A család később Kolozsvárra költözött. Székelyföldre a diplomaszerzés után került vissza (1966), Sepsiszentgyörgyre, ám az ottani tartózkodás nem tartott túl sokáig, hiszen a marosvásárhelyi rendezői tanulmányok után útja Bukarestbe vezetett (1974), ahonnan Magyarországra (1978), majd több ottani állomás után Németországba vezetett az útja (1989). Jelenleg Bonn, Veszprém és Székelyudvarhely – felváltva – egyaránt otthonának számít. Német nyelvterületen Peter Wallner néven publikál. Száznál több színpadi művet, több rövid- és dokumentumfilmet, tévéjátékot rendezett, románból magyarra, németből románra, franciáról magyarra, magyarról románra fordít verseket, színműveket és esszéket. Nagyon korán felfedezte a ma már világhírű Matei Vişniec, Párizsban élő román drámaíró különleges tehetségét, több művét fordította és rendezte magyar színházakban. Az ő bátorságának és hozzáállásának köszönhető – magyar és német nyelvterületen egyaránt – Szolzsenyicin egyetlen színpadi munkájának viszonylag korai bemutatása…Tömöry Péter íróval, költővel, rendezővel, a különleges sorsú, több műfajban is jelentőset alkotó szerzővel először a Míves Emberek Sokadalmán találkoztunk Székelyudvarhelyen, majd a G. Café teraszán beszélgettünk, a Szentimre utcában. Ez az interjú néhány fontosabb mozzanatot idéz a lassan ötvenéves pálya állomásairól.
– Talán kezdjük a gyökereknél. Honnan származik az apai ág, honnan az anyai, és hogyan kerül a család Székelyudvarhelyre?
– Én székelyudvarhelyinek tartom magam, bár nem itt születtem, hiszen annak idején engem felvittek „születni” Kolozsvárra. Édesanyám torjai, édesapám debreceni származású. Édesapám a második bécsi döntés után pályázott tanári állásra a székelyudvarhelyi református kollégiumban, ahol akkor tanítóképző is működött.
Édesanyám már korábban itt tanított, ő még a régi román világban végzett matematika-fizika szakot. Az anyai nagyapám korán meghalt, így a torjai birtokot el kellett adni. A család felköltözött Kolozsvárra, ahol a nagyanyám bátyja lakott, aki a híres Dermata-gyár vezetőtanácsának elnöke volt. Olyan ember, aki Svájcban tanulmányozta a munkások szociális körülményeit, azt, hogy ott mit tesznek a dolgozók szociális integrálásáért, aki szolgálati lakásokat építtetett az alkalmazottaknak, aki kulturális, szociális és egészségügyi programokat szervezett a munkásoknak, bár soha nem vallotta kommunistának, talán még szociáldemokratának sem magát. Jogvégzett ember volt, s igen népszerű az akkori Kolozsváron. Soha nem volt politikailag elkötelezett, de 1945 után mégis retorzió érte, még Nagy István, az író is támadta, de nem sokáig, mert az államosított Dermata munkásai azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben az igazgatójukkal udvart sepertetnek, akkor ők nem veszik fel a munkát a szocialista építés érdekében. Egyébként a múlt század harmincas éveiben emelt szolgálati lakások ma is megvannak, bár azóta a Dermata sok változáson esett át, s mára teljesen elsorvadt… Szóval, édesanyám a nagybátyja segítségével végezte el az egyetemet, s aztán visszatért a Székelyföldre… Édesapám egy kézműves család sarja, az apja, nagyapja kovács volt Nagylétán – az egy nagyközség Biharban, Debrecen mellett, közel a mai román határhoz –, aki aztán az 1800-as évek végén családjával Debrecenbe költözött. Édesapámat keményen nevelték.
Azt tartották a nagyszüleim, hogy a debreceni református gimnázium túl laza, túl gyenge, igen erősen liberális, így édesapámat katolikusként nevelték, katolikus iskolákba járatták, ami aztán őt egyáltalán nem akadályozta a későbbiekben, hogy beiratkozzék a református teológiára, de emellett elvégezte a bölcsészkart is, és pszichológiából doktorált. Mindemellett országos hírű sportoló is volt, atletizált, kiválóan vívott és futballozott… Kilencvenhét évet élt, de még ennél is több életerő volt benne, hiszen kilencven fölött járt, amikor súlyos autóbalesetet szenvedett, és tulajdonképpen az akkor szerzett sérülései, a részleges bénulása okozta korai halálát… Segédlelkészként szolgált apám két helyen is Debrecen környékén, de amikor a visszatért területeken állásokat hirdettek, ő azonnal a tanítást választotta. Neki családi kötődése nem volt ugyan a Székelyföldhöz, csak elhivatottságot érzett, kötelességnek érezte az itteni szolgálatot. Udvarhelyen akkor egy igen sokrétűen rétegződött kistársadalmat talált, s abban egy nagyon művelt református és katolikus tanári társaságot.
Ott ismerkedtek meg és házasodtak össze heves udvarlás után. Édesanyám egy idő után engedett az ostromnak, hiszen vége-hossza nem volt az éjjelizenének, ami zavarhatta az iskola rendjét, hiszen ő bent lakott a református kollégium egyik szolgálati lakásában. Én 1943. július 11-én születtem, tulajdonképpen nászéjszaka-gyerek vagyok, a Hargitán fogantam a Csoma Pista bácsi házában, a házasságkötés dátuma alapján könnyű kiszámolni azt a napot. Az öcsém egy évvel később. Egy csodálatos helyen, valóságos tündérvilágban éltem tízéves koromig. Ha valaki megkérdi, mindig azt mondom, hogy az életem első tíz éve, a székelyudvarhelyi gyermekkor határozta meg egész későbbi életemet, itt eszméltem, itt tanultam meg azt a szép magyar beszédet, amelyre máig büszke vagyok. Egyébként tízéves koromig meg voltam győződre tízéves arról, hogy mi ugyan Romániában élünk, ahol bizonyára vannak románok is, de azért mindenki tud magyarul! Hatalmas kisvilág volt a miénk, barátaimmal, a tanítók, a tanárok gyerekeivel csatangoltuk be a katolikus temető, a Pap-kert, a Varga-patak, a Csere utca közti területet, de ki nem hagyhatom a kalandok felidézésekor a cigánygyerekeket, a Csapai-fiúkat sem, akikhez ugyancsak szoros kapcsolat fűzött. Ez egy szilajon megélt gyermekkor volt. Nekem itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm, ez az első „akadémiám” is ugyanakkor, hiszen minden lényeges az ember első tíz életévében vésődik be a lelkébe. Én azóta is református székely embernek tartom magam, akinek az a dolga, hogy szolgáljon, s minél többet tegyen népe javára. Én ma is így élek.
– Az 1940-es évek második fele azonban már nem ilyen volt. Talán a legszűkebb családi körben fennmaradt a hagyományos polgári-értelmiségi értékrend, kifelé viszont más arcot kellett mutatni. Mi történt a családotokkal ebben az időben?
– Édesanyámat semmi bántódás nem érte, ő a régi román impérium alatt szerzett diplomájával megmaradhatott az állásában. Édesapámnak sokkal bonyolultabb volt a helyzete, hiszen ő a magyar időben levente-oktató volt, majd tartalékos tisztként bevonult a hadseregbe, szovjet fogságba került, ahonnan csak négy év múltán szabadult. Egyébként nekem voltak róla halvány emlékeim, de öcsém számon kérte anyánktól, amikor visszajött, hogy ki az az idegen bácsi az ágyában? Ráadásul magyar állampolgárként került vissza, hiszen addigra lezajlottak az automatikus honosítások, úgyhogy egy jogi hercehurca következett, megtörtént a családegyesítés, de őt, mint reakciós-klerikális elemet, nem engedték tanítani. Könyvelőként helyezkedett el a helyi Alimentaránál, de egy idő után letartóztatták, s ki is rúgták. Voltak emberek, akik túllihegték a rendelkezéseket, nagyon meg akartak felelni a pártnak, s a Magyarországról itt maradt betelepedőket, mint amilyen apám is volt, még inkább igyekeztek ellehetetleníteni. Kőhalomba került, ahol egy tanítványa révén sikerült elhelyezkednie.
De ez sem tartott sokáig, folyton jelentgettek, hiszen az ateista nevelés dacára is mi minden vasárnap ott ülünk a református templomban, és a szüleink javíthatatlanoknak látszottak, akik fertőzik az ifjúságot a keresztyéni magatartásukkal. Volt egy jóindulatú pártaktivista, a családunk barátja, aki figyelmeztetett minket, hogy mi készül ellenünk, és tulajdonképpen az ő segítségével tudtak a szüleink aztán elköltözni és letelepedni Kolozsváron.
– Ott már hagyták a szüleidet a tanügyben dolgozni?
– Édesanyámat igen. Édesapámat soha. Ő mindig valamilyen szövetkezetnél talált magának elég alantas és rosszul fizető hivatalnoki állást, de ez különösebben nem bosszantotta, hiszen továbbra is sportolt, s ez által igen sok helyre bejutott, a pártos emberek közül is sokan tisztelték és becsülték.
– A Dermata akkor állami kézben volt, gondolom, a nagybácsi is hátrányos helyzetbe került?
– Így van, már nem volt olyan beosztásban, hogy lényeges segítséget kapjunk tőle, de a szüleim azért feltalálták magukat ebben a környezetben is. Mindenekelőtt azt észlelték, hogy az öcsémmel mi nem beszéljük az állam hivatalos nyelvét, úgyhogy gyorsan román iskolába írattak.
Én az ottani volt református gimnáziummal szemben levő román általánosban végeztem az ötödik és a hatodik osztályt. Ennyi elég is volt, mert került egy kiváló tanárnő, doamna Benga – a keresztnevére már nem emlékszem –, aki valamiért megszeretett, és elkezdett engem külön tanítani. Hosszú Eminescu és Coşbuc verseket hagyott fel, s én azokat kiválóan megtanultam, sőt jó szavaló lettem hamarosan. Annyira megfogant bennem a tudás magva, hogy még az egyetemen is abból éltem, azokra a nyelvtani elemzésekre emlékeztem, amelyeket Benga asszonnyal tanultunk. Ez a tanárnő egyébként aromán származású volt, akit a Dunától déli vidékről telepítettek be Moldvába, Besszarábiába, aztán onnan jött át Kolozsvárra, s korábban egyetemi előadótanárként dolgozott, de úgy látszik, hogy rossz volt a „vérvonala”, akárcsak nekünk, vélhetően a sorsközösség kötött minket össze, de az biztos, hogy neki sokat köszönhetek. Hetediktől immár visszamentem a magyar iskolába, ott érettségiztem az Ady-Şincai Líceumban. Magyar-román szakra felvételiztem. Akkor találták ki, hogy jó lenne a nemzetiségieknek, ha az ország nyelvét és anyanyelvet egyaránt jól ismerő tanáraik és kutatóik lennének. Meg is hirdettek abban az évben, amikor érettségiztem negyven magyar-román helyet a Babeş-Bolyai Egyetemen. Az volt az elképzelés, hogy mind a két szak főszak lesz, de szép lassan a magyar elsorvadt, úgyhogy én román szakos tanárként végeztem.
– Az egyetemen kerültél kapcsolatba a szépirodalommal vagy később, már a diplomaszerzést követően?
– Az úgynevezett második Forrás-nemzedék tagjai – más egyetemi szakokon ugyan – mind kollégáim voltak: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Áros Károly, Király László, Csíki László.
Ekkortájt, az 1963 és 1965 közötti időszakról beszélek – már túl voltunk az első publikációkon és éppenséggel a világ megváltásával foglalkoztunk, mint ifjú titánok.
– A legenda szerint a Forrás második nemzedéke, mint eléggé markáns és viszonylag összetartó irodalmi csoportosulás a Madarasi Hargitán jött létre? Állítólag egy közös kiránduláson fogalmazódott meg a gondolat. Legalábbis ezt vallja , aki ugyancsak tagja ennek a csoportnak.
– Igen, Czegő is „tag” volt, s a mai napig benne van ebben a társaságban. Volt ugyan egy kirándulás a Hargitára, de én oda végül nem jutottam el. Azt tartom, hogy a Forrás második nemzedékét tulajdonképpen Raffai elvtárs alapította. A keresztnevére ma már nem emlékszem. Ez az ember akkortájt az Új Idők című Brassóban megjelenő politikai hetilapnak volt a főszerkesztője. Arról volt szó 1964-ben, 1965-ben, hogy az Új Időkből napilap lesz, és ő jó tollú munkatársakat szeretett volna a lapja köré csoportosítani. Arra kért, hogy amikor végzünk, válasszuk majd tanárként Brassó tartományt, mert akkor ő onnan könnyebben be tud minket vinni a szerkesztőségbe. Ez a régió akkor nem volt része a Maros Magyar Autonóm Tartománynak, hatalmas, két-három mai megyényi terület volt, odatartozott Kézdi- és Sepsiszék jelentős magyar többségű lakossággal, de a szórvány is, maga Brassó, a Barcaság, a Királyföld, el egészen Segesvárig. Egy itteni terjesztésű magyar napilapnak valóban megvolt a létjogosultsága, ám 1968-ban bekövetkezett a megyésítés, s ez a közigazgatási forma megszűnt, úgyhogy akkor már Sepsiszentgyörgy lett a cél, a nehezen összehozott Kovászna megye székhelye. Dali Sándort vezényelték át az Ifjúmunkástól, hogy szerkesszen ott megyei lapot. A Megyei Tükör is kezdetben hetilap volt. A mi kis társaságunk testületileg oda került. Én a sepsiszentgyörgyi könnyűipari szaklíceum román szakos tanáraként működtem egy ideig. Zsehránszky Pista Illyefalvára, Farkas Árpi Kovásznára, Magyari Lajos Segesvárra, Czegő, aki öt évvel idősebb volt, s kicsit megkésve végezte az egyetemet, ő Málnás-fürdőre került, Csíki Laci is ott volt valahol.
Egyedül Király szakadt el tőlünk, akit felvettek az Utunk szerkesztőségébe gyakornoknak. Úgyhogy Szentgyörgy környezetében voltunk, és kezdetben tanárként írtunk újságot, másodállásban. Ez volt a hőskor. Meg is kérdezte Király Károly, a megyei párttitkár Dalitól, hogy mit kezd ennyi költővel? Figyelmeztette a főszerkesztőt, hogy nem elég az, hogy mindannyian költők, de kivétel nélkül ott vannak az állambiztonságiak látóterében, mindeniknek dossziéja van a szekuritáténál! A fáma szerint erre Dali azt mondta, hogy pontosan ezért, illetve amiatt, „mert újságírásunknak szüksége van a költészetre, és költészetünknek is az újságírásra”. Úgy éltünk és működtünk Sepsiszentgyörgyön, mint a vadkutyák, tele voltunk ifjúi lendülettel és tenni akarással. Amíg hetilap voltunk, addig hatalmas irodalmi mellékletekkel jelentünk meg. Úgy éreztük, hogy mi vagyunk a székelység ébresztői. Emlékszem, hogy volt a Petőfi évforduló, az 1848-49-es forradalomra való emlékezés lehetősége, s bizony elég éles hangon engedtek akkor megszólalni. Szép sorjában megjelentek a köteteink… Én verset publikáltam először. Engem elsősorban költőnek tartanak. Először az Ifjúmunkásban jelentem meg, majd az Egyetemi Lapokban, Debrecenben, az Utunkban 1963-ban, aztán folyamatosan publikáltam, még az Előre, a Falvak Dolgozó Népe is kérte a tőlem a kéziratokat. Az akkori régi vágású szerkesztők valósággal kihegedülték az emberből a szövegeket. Sepsiszentgyörgyön azonban kezdett engem a színház megfertőzni. Ez egy új szerelem volt. Szívesen írtam verset, de a líra iránt mindig volt bennem egyfajta szemérem, mert az volt az érzésem, hogy a versek által levetkőzöm. A Banditák nyomában című riportregényem (1969) folytatásokban jelent meg a Megyei Tükörben. A „székely betyárok” legendáriuma igen élénken jelen volt akkortájt a háromszéki köztudatban. Dézsi-Jeges-Pusztai jóvoltából én annyira népszerű lettem – nyilvánvaló, hogy nem lehetett azt megírni, hogy ők tulajdonképpen a rendszer ellenségei voltak, talán az utolsó betyárok –, a történeteket adagolni kellett. Kéthetente, összesen huszonhat epizódban jelent meg, s így kitartott egy éven át.
Népszerűségem vetekedett a Elekes Gyurka bácsiéval, aki a harmincas években legalább háromezer oldalon publikálta a Szívek harcát. Benne voltam az irodalomban, az irodalmi köztudatban, csak éppen képtelen arra, hogy adminisztráljam magam és az életművem. Nem szerettem kiadókhoz járni, szerkesztőségekben kilincselni. Aztán csak felkérésre adtam irodalmi munkát közre, pedig folyamatosan írtam, és most is napi rendszerességgel írok; évtizedek óta naplót is vezetek. Én a mai napig büszke vagyok arra, hogy a Tamási Áron Színház már akkor bemutatta a színművemet, s nekem, aki tudatosan készültem a költői pályára olyan Forrás-kötetem van, hogy abban dráma és próza, novellafüzér található, és én abban az időben komoly visszhangot kiváltó esszéket is írtam… Időközben Marosvásárhelyen beiratkoztam a rendező szakra, mert akkor volt erre lehetőség és – mivel elfogadták a bölcsészkari vizsgáim egy részét – két év alatt színházi rendezői szakképesítést is szereztem. És ráadásul: nem színházhoz, hanem a televízióhoz kerültem.
– Az egy teljesen más világ. Le kellett költöznöd Bukarestbe?
– Bukarestben éltem pár éven keresztül. A Román Televízó magyar szerkesztősége, Bodor Pál vezetésével akkortájt egy fontos szellemi műhely volt. A központi vezetés egy kicsit elengedte a gyeplőt, pénzt, lehetőséget is biztosítottak. Ráadásul Bukarestben én bekerültem az ottan világszínvonalú színjátszás körforgásába is. Dan Micu barátom, aki korábban Marosvásárhelyen dolgozott, bevitt a Nottara Színházhoz, ahol a legnevesebb színművészek és rendezők dolgoztak.
Néhány szép évet töltöttem el ott, de 1978 tájékán érezni kezdtem a levegőtlenséget, úgy tűnt, hogy itt nagy baj lesz, mert a kormányzat erősen szorongatja a művészeteket. Az akkori feleségem kettős állampolgár volt, úgyhogy kihasználva a lehetőséget, magyar konzuli útlevelet kértem és kitelepedtem Magyarországra. Nagyon nehezen sikerült, s érdekes módon nem azért, mert a hatóságok betartottak, hanem amiatt, hogy szerették volna, ha a Bulandra Színházban is rendezek. Engem a művészi világ kedvelt Bukarestben és többen is akadályoztak a távozásban, szerették a munkámat, a rendezői stílusomat és a módszereimet, de a szorongás, a menekülési kényszer jóval erősebb volt bennem.
– Melyik tevékenység, a színházi munka vagy az irodalom művelése vált dominánssá ebben az életszakaszban?
– Nagyon hosszas lenne ezt most részletezni. Mostanság visszatértem a prózához, a regényíráshoz és az önéletíráshoz is. Naplót mindig vezettem. Sorra kerül ennek az életszakasznak a feldolgozása is. Egyértelműen a színház világa vonzott Magyarországon is. A debreceni színház volt az első állomás. Bényi József vett a szárnyai alá. Debrecen nekem második szülővárosom, hiszen gyermek- és diákkoromban még éltek a nagyszüleim, akiket Kolozsvárról rendszeresen látogathattam. Emlékszem, apámat temetésekre se engedték kiutazni. Tulajdonképpen én oda „repatriáltam”. Az ottani egyetemi lapban már diákkoromban is többször publikáltam, úgyhogy szerzőként sem voltam ismeretlen. Nagy fájdalmam volt, hogy nem rendezőként, hanem dramaturgként foglalkoztattak. Eszembe jutott, hogy a Temesváron tartott nemzetiségi színházi fesztiválon a saját darabomat rendeztem nem sokkal azelőtt, s az ott hatalmas siker volt, mindenféle díjat megnyert, úgyhogy azt én magyar színpadra is alkalmaztam. A következő színházi állomás Kecskemét volt. Ott egy évig rendező voltam, aztán a következő szezontól főrendező lehettem. Addig éreztem ott jól magam, amíg Jancsó Miklós oda nem került Budapestről, akivel egyáltalán nem tudtam szót érteni, ő teljesen rákényszerítette a társulatra a maga ma is vitatható és megkérdőjelezhető koncepcióját. Én Csíki László-, Páskándi-, Tolnai Ottó-darabokat mutattam be. Talán az is baj volt, hogy „tiszta forrásból” érkező, más levegőjű műveket és szerzőket vittem színre? Az is gond volt, hogy én „magyarosítani” akartam Pannóniában! A gulyáskommunizmus fénykorában megrótták azt, aki a magyarság sorskérdéseivel, aki a nemzeti tematikával foglalkozott.
Veszprémbe azzal a feltétellel mentem át, ha lakást kapok. Rendes méretű szolgálati lakást adtak, úgyhogy végre méltó módon elhelyezhettem a könyvtáramat és azt a népi bútort is, ami édesanyám számára készült Székelyudvarhelyen 1933-ban. Veszprémből két év múlva aztán eltávolítottak, pedig azelőtt igazgatónak szerettek volna kinevezni. Nem politikai oka volt a távozásomnak, hanem szemléletbeli, bár volt akkortájt bajuk velem a belügyeseknek ott is, minden megtörtént, ami ezt motiválta, s hívogattak a szervek, és házkutatásban is volt részem. Zalaegerszegre kerültem, s onnan aztán át Ausztriába. Ez az időszak eléggé közel volt már a rendszerváltoztatáshoz, 1988-at írtunk. Arra gondoltam, hogy ott közel a határ, s ha minden kötél szakad, akkor átmegyek Ausztriába, s onnan át Nyugat-Németországba. Át is jutottam.
– Miért éppen német nyelvterületre?
– Elsősorban azért, mert arra gondoltam, hogy amennyiben nem boldogulok a magyarok közt, akkor a németek kultúrája sokkal tágasabb és szabadabb. Nekem jól ment a német. Gyermekkorunkban, mint „deklasszált elemek”, mint „úri gyerekek” a testvéreimmel mindannyian külön francia- és németórákra jártunk. Csakazértis. Én Sepsiszentgyörgyről minden télen feljártam Brassó Pojánára, ahol profi síoktatóként működtem, hiszen megvolt hozzá a felkészültségem.
Ott rendbetettem a német nyelvtudásomat, rengeteg német turistával találkozhattam, meg ott voltak még a szászok is. Apám egyébként, aki rengeteg sportágban kiváló volt, hozzájárult ahhoz, hogy mi is gyakoroljunk ezt-azt, amihez kedvünk és tehetségünk volt. Sízésben igen komoly eredményeim voltak, de a húgom még jelentősebb karriert futott be, őt nemcsak országos szinten, hanem a nemzetközi mezőnyben is jegyezték, román bajnok volt többször, s hosszú ideig benne volt világszinten a legjobb százban. El kell mondanom, hogy 1988-ban a családunk nagy része, az apám, az öcsém, a húgom már Németországban élt. Jót tett, hogy németet is tanultunk, illetve az is, hogy debreceni, kálvinista gyökereink mellett megvolt a német „vérvonal” is, hiszen bizonyítani tudtuk, hogy az egyik nagyapa németes hangzású nevét magyarosította, s éppen ebből a szándékból maradt ránk az anyai ágról való nevünk, amelyet a mai napi visel a család. Ennek köszönhető, hogy mi kvázi szabadon masírozhattunk át a határon, akárcsak a drága pénzen megvásárolt szászok és svábok. Hosszú készülődés után, még Zalaegerszegen világpremierként színpadra állíthattam Alexander Szolzsenyicin egyetlen egészestés színpadi művét, A kopasz és a lágerkurva, avagy A munka köztársasága című darabját, amely igen szép sikerrel futott. Erről az előadásról tudott egy nyugat-berlini színház igazgatója. Az történt, hogy átvette a darabot és megkért, hogy rendezzem. Úgyhogy, amikor kint maradtam Ausztriában, mint politikai menekült, kéthetes procedúra után szabadan járhattam-kelhettem, és hamarosan mint német állampolgár, ingáztam Zalegerszeg és Berlin között. Kétségtelen, hogy egy izgalmas és szép időszaka volt ez is az életemnek. Utána egy év szabadúszás következett, egészen addig, míg Bonnban találtam egy kis stúdiószínházat, amelynek a vezetését elvállaltam. Az Euro Theater Central Bonn vezető-rendezője vagyok.
Tíz éve úgy élek, hogy időm egy részét Németországban töltöm, inkább a téli hónapokat, a többit pedig megosztva Veszprém és Erdély között. Visszaköltöztem Veszprémbe, vettem ott egy házat, úgyhogy azt a helyet tekintem most igazi otthonomnak. Időnként vállalok Magyarországon is egy-két rendezést, de manapság inkább az írásnak élek.
– Székelyudvarhelyen is dolgoztál 1990 után. Vannak még terveid, amelyeket itt szeretnél megvalósítani?
– Két darabomat mutatta be a Tomcsa Sándor Színház, én rendeztem a Máréfalvi Mirákulomot, és egy egy alkalommal egy várjátékot. Hogyha hívnak, szívesen jövök. Egyébként olyan ötletem is támadhat, amit itt tudok megvalósítani. Rendezőként nem vagyok túl termékeny. Betöltöttem a 70. életévemet – szerencsére nem érzem ennek a következményeit, de ez már egy tisztes kor –, s be kell vallanom, hogy rendezőként sosem voltam nagyon termékeny, egy évben nem voltam képes soha három darabnál többet színpadra vinni, s ezután sem szeretnék. A mennyiség nálam a minőség rovására megy.
– Mostanában erősebb az írói véna?
– Igen. Egyértelműen erősebb. Több megkezdett kéziratom van. Többnyire próza, de vers is akad. Egyébként volt olyan időszakom, hogy elfelejtettem adminisztrálni bizonyos kéziratokat. Most az is előkerült, amire csak halványan emlékeztem. Egy 1973-ban megkezdett nagyregényt folytatok. Ebből negyven oldal hiányzik.
– Biztos, hogy ennyi?
– Igen! A zárófejezet már megvan. Minden nap írok. Két-három sort. Olykor csak szavakat. Ezt a regényre mondom, a napló, az rendesen halad, ahogy telik az élet. Öt megjelent kötetem van, több műfajban, de külön verseskönyvem még nincs, holott én folyton költőnek készültem és ma is elsősorban annak tartom magam. De van tizenhárom színpadi művem, ennyit előadtak, és ötlet szintjén is van még pár.
– Melyik műfajt érzi a legközelebbinek?
– Én magam vagyok a legkedvesebb, a leginkább ismerős és izgalmas figura.
– Hol érzed magad igazán otthon?
– Útközben. Ezt annak idején Gálfalvi Gyurkának is kifejtettem [„… véleményem szerint az otthon fogalma – csakúgy, mint a szülőföldé – nem kötődhet egyetlen helységhez. Ezért szívesen fogalmazok így: idevalósi vagyok. Ezt akarom minden munkámmal bizonyítani.” In: Gálfalvi György: Marad a láz? – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.Tömöry Péter, 94. old.] Irodalmi munkásságomra és emberi hitvallásomra a mai napig érvényes ez az evidencia.
A beszélgetést lejegyezte Simó Márton
Székelyhon.ro

Gyökeret verő csángómentők
Bár az elmúlt időszakban stabilizálódni látszik a moldvai csángó falvakban oktató pedagógusok csoportja, még mindig van fluktuáció, így a következő tanévtől is új nevelők jelentkezését várják. Idén kilenc állást hirdetett meg a moldvai csángó magyar oktatási programot működtető Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ).
Márton Attila, az oktatási program koordinátora a Krónikának elmondta, hogy elsősorban a megürült állásokat próbálják betölteni, azonban több olyan helyszín is van, ahol évek óta ott dolgozó pedagógus mellé keresnek kollégát.
Csíkfaluban és Diószénen egyenesen két oktatóra van szükség, ezekre a helyszínekre akár párban is lehet jelentkezni, hívta fel a figyelmet. Emellett Bahána, Bogdánfalva, Diószeg, Lábnyik, Lujzikalagor, Pokolpatak, Szitás és Újfalu településekre keresnek a csángó gyerekeket magyarul írni és olvasni tanító pedagógusokat.
Szakképzett magyartanárok, néprajzosok, magyar tanítók, más szakképesítésű pedagógusok, illetve olyan fiatalok jelentkezését várják, akik szeretnének gyerekeket magyar nyelvre, hagyományőrzésre tanítani.
Az érdeklődők július 24-éig jelentkezhetnek, a szükséges iratcsomót (beiratkozási ív, Europass szakmai önéletrajz, végzettséget igazoló oklevélmásolatok, személyiigazolvány-másolat, kézzel írott motivációs indoklás, ajánlólevél) az RMPSZ csíkszeredai székhelyén (Petőfi utca 4. szám) lehet személyesen benyújtani vagy szkennelt formában elküldeni a titkarsag@rmpsz.ro e-mail címre.
Stabil tanítógárda
A havi fizetés és étkezési jegyek mellett az oktatók 700 lejes juttatásban részesülnek, amiből a lakhatási feltételeket biztosíthatják. Márton Attila szerint a szegény moldvai településeken ez az összeg anyagi biztonságot ad, így ha valaki jól gazdálkodik, javítani is tud a körülményeken.
Mint elmondta, bár az elmúlt években magyarországiak részéről is tapasztaltak érdeklődést a program iránt, és volt, aki be tudott illeszkedni, megtanulta a helyi nyelvjárást, ajánlott a románnyelv-tudás, hiszen az oktatónak helyi szinten kommunikálnia kell a hatóságokkal. Többnyire a tanítóképzőt végzett fiatalok váltak be, közülük sokan már évek óta részesei a moldvai magyar oktatási programnak.
Az állandó fluktuáció ellenére az oktatók kétharmada stabil, a 9 helyi pedagógus és 8 hagyományőrző mellett 14 olyan oktatójuk van, aki „gyökeret vert" a Csángóföldön, mesélte Márton Attila, aki lészpedi tanítóként maga is tagja a 43 fős pedagógusi csapatnak.
Az anyagi lehetőségek függvényében újabb helyi hagyományőrzőket is bevonnának a rendszerbe, mesélte az oktatási program koordinátora. Ezek a helyi viszonyok és a csángó hagyományok ismerőiként elsősorban a délutáni foglalkozások keretében tanítják a gyerekeket őseik kultúrájára, népzenére, -táncra, tevékenységük azonban az iskolai foglalkozásokra is kiterjed, hiszen a különböző ünnepélyekre is ők készítik fel a diákokat. Jelenleg Külsőrekecsinben, Magyarfaluban, Pusztinán, Klézsén és Forrófalván fejtenek ki hatékony tevékenységet.
Az állami oktatás a cél
Az RMPSZ által felügyelt oktatási program keretében jelenleg 29 moldvai településen zajlik a magyar nyelv oktatása 2070 moldvai gyerek részvételével. Az anyanyelvi oktatás 19 helységben az állami oktatás része, a többi településen pedig délutáni foglalkozások keretében tanítják magyarul írni-olvasni, oktatják a csángó hagyományokra a gyerekeket. „Azok a közösségek, ahol jó a nyelvi állapot, le vannak fedve" – jelenti ki Márton Attila, amikor a bővítési tervekről kérdezzük.
Mint mondja, lehetne ugyan terjeszkedni más, rosszabb nyelvi adottságokkal rendelkező települések irányába, jelenleg azonban arra összpontosítanak, hogy a meglévő helyszíneket „hivatalosítsák", a délutáni foglalkozásokat is bevigyék az állami oktatási rendszer keretei közé. Ez nemcsak amiatt lenne fontos, mivel jelentős anyagi terhek alól mentesítené a program működtetőit, hanem amiatt is, mivel nagyobb presztízst, folytonosságot biztosítana a magyar nyelvű oktatás számára, magyarázza a koordinátor.
Normalizálódó viszonyok
A pedagógusszövetség által felügyelt helyszíneken kívül két településen, Máriafalván és Lujzikalagorban a program korábbi működtetője, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége (MCSMSZ) biztosítja a magyar nyelvű oktatást hetente tartott délutáni foglalkozások keretében.
Márton Attila elmondta, azt remélik, hogy a 2015–2016-os tanévtől az érintett 15 gyereket is sikerül beíratni az állami oktatásba, a környező településeken ugyanis hivatalosan is biztosított a magyar nyelvű oktatás. Az oktatási koordinátor szerint a korábbi nézeteltérések ellenére ma már folyamatos az egyeztetés a két szervezet között. A hatóságokkal is enyhült a korábbi, feszült, már-már ellenséges viszony, mondta az oktatási koordinátor, bár, mint fogalmazott, „ezeket a harcokat mindig helyileg kell megvívni".
A normalizálódás elsősorban annak köszönhető, hogy idén januárban együttműködési szerződést írtak alá a Bákó megyei tanfelügyelőséggel és az oktatási minisztériummal, mely legális hátteret biztosít a programban részt vevő oktatók számára, és elfogadásra ösztönzi a helyi hatóságokat. „Ez már félsikernek tekinthető" – jelentette ki Márton Attila.
Csökkenő civil támogatások
A program finanszírozása a 2012-ben történt átszervezés után ma már stabilnak mondható, jelentette ki lapunknak Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke.
Mint mondta, ez két pilléren áll, egyrészt a magyar kormány támogatja a nemzetpolitikai államtitkárságon és a Bethlen Gábor Alapon keresztül, másrészt a civil adományokat összefogó alapítványokon, a Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesületen és A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítványon (AMMOA) keresztül érkezik a pénz. Emellett az Amerikai Egyesült Államokbeli Pillangó Alapítvány felvállalta a csíkszeredai bentlakás fenntartásának teljes költségeit.
A civil támogatás megcsappant az utóbbi években, Márton Attila szerint a törés 2012-ben, a program körüli botrányok idején következett be, és azóta a két alapítvány már nem tudja ugyanolyan mértékben összefogni az adományokat, mint korábban. Mint mondta, „a közös kalap" elve már nem nagyon működik, a keresztszülők szeretnék célirányosan támogatni a különböző helyszíneket, gyerekeket.
Honorált lojalitás
Burus-Siklódi Botond szerint a megcsappant civil támogatások ellenére a program nincs veszélyben, mint mondta, a magyar kormány biztosította őket arról, hogy pótolja az alapítványoknál bekövetkezett kiesést.
A kormányzati támogatás révén a 2015–2016-os tanévtől differenciált bérezést kívánnak bevezetni és honorálni az oktatók program iránti lojalitását, mesélte az RMPSZ elnöke, aki szerint ősztől átlagban ötszázalékos béremelést biztosítanának a pedagógusoknak, hagyományőrzőknek.
Bővítésre nehezen futja
Bár a program működtetése biztosított, annak bővítése, illetve az öt–nyolc osztályt végzett diákok továbbtanulása már az anyagiak függvénye, véli Márton Attila, aki szerint elsősorban a tehetséges gyerekek számára kellene biztosítani a továbbtanulás kivételes lehetőségét. A programban részt vevő több mint 2000 gyerek közül jelenleg 64-en tanulnak tovább csíkszeredai középiskolákban, ahol külön bentlakást működtetnek számukra.
Bár a bákói oktatási központ iránti igény még mindig megvan a csángó szervezetek részéről, Márton Attila szerint arról megoszlanak a vélemények, hogy érdemes-e „a román tengerbe egyet cseppenteni", itt magyar kollégiumot létrehozni, vagy ennek inkább egy kisebb csángó településen lenne meg a helye a lészpedi oktatási központ mintájára, ahonnan a programot is működtetik.
Burus-Siklódi Botond RMPSZ-elnök szerint bár a bákói központ ügyében vannak fejlemények, konkrét lépések nem történtek, egyelőre a helyszínkeresés zajlik, ugyanakkor azt is meg kell vizsgálni, hogyan lehetne fenntartani az intézményt, de egy hozzáértő ügyintézőre is szükség lenne, lehetőleg egy csángó személyében. Az oktatási központ a csángó szervezetek kerekasztalának számító Csángó Tanács július 24-ei ülésének a témája, tájékoztatott az elnök.
Az oktatási program működtetése a stabil anyagi háttérnek köszönhetően biztosított, hangsúlyozta Burus-Siklódi Botond, hozzátéve ugyanakkor, hogy látványos növekedésben nem gondolkodhatnak. Kifejtette: jelenleg legfőbb céljuk a nem hivatalos délutáni foglalkozásoknak az állami oktatási rendszerbe való bevitele.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Besorolták a nyolcadikosokat
Nem teltek be a helyek a Csikyben!
Számítógépes elosztás során kedden besorolták a nyolcadikos végzősöket a középiskolákba, a listákat kedden tették közzé a tanfelügyelőségek. Az Arad megyei intézmény honlapján, pontosabban annak fórumán is feltöltötték az eredményeket, névsorokkal, osztályokkal, jegyekkel.
Ami az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumot illeti, a matematika–informatika szakon fenntartott mind a 14 helyet elfoglalták, az első jegy 9,89 volt, a legutolsó 7,95. A természettudományok szakon hasonló a helyzet (9,54–7,71). A közgazdaság profilú osztályban fenntartott 28 helyből 23 lett betöltve (8,53–4,67), 5 üresen maradt. A turizmus-élelmezés szakon lévő 28 helyből 10-et töltöttek be, 18 szabadon maradt (6,63–4,28), filológián pedig a 28 helyből 6-ot foglaltak el (8,67–4,13), 22 hely újraelosztásra vár.
Az admitere.edu.ro honlapon mindenki kikeresheti magának, hogy melyik tanintézményhez sorolták, a középiskolákban lévő helyekről bővebb információt szerezhetnek az Arad Megyei Tanfelügyelőségwww.isjarad.ro honlapján.
Azok a diákok, akik nem jártak sikerrel, ne csüggedjenek, még hátra van két központi számítógépes besorolás: július 23-án, illetve szeptember 3–4-én.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Összeillesztik a történelmünket
Két csoportban harminchat egyesült államokbeli, kanadai és új-zélandi antropológushallgató munkálkodik Udvarhelyszéken, segítve a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum jelenlegi ásatását, amelynek során a környék eddigi leggazdagabb leletanyagát tárják fel. Az ambiciózus fiatalok nagyjából egy hónapot töltenek Erdélyben, ők az idei második széria – hétköznapokon előadásokat hallgatnak és dolgoznak, hétvégén tágabb térségünk nevezetességeivel ismerkednek.
Az elmúlt hétvége esőzései miatt a terepmunka rövid ideig szünetelt, de a volt Ucecom épületében berendezett laborban annál serényebb munka folyt: kivételesen minden egyetemi hallgató a négy fal között dolgozott, amíg az ásatási helyszín kiszáradt. A korábbi években előkerült csontokat tisztogatták, illesztgették össze, készítették elő történelmünk feltárásához, fegyelmezetten, de arcukon olyan derűvel, mintha egy jó építőjátékot játszanának. Pedig komoly munka folyik két helyszínen immár harmadik hete Nyárádi Zsolt, a Haáz Rezső Múzeum régésze, illetve több neves amerikai kutató vezetésével. Huszonhárom antropológustanonc Patakfalván, az immár második éve zajló ásatásoknál segédkezik, mások a korábban feltárt bögözi leletanyagot elemzik, ismét mások a tavaly előkerült patakfalvi csontokat tisztítják meg a későbbi elemzéshez. Mindezen feladatok szakszerű elvégzéséhez – ezek számukra a kötelező egyetemi szakgyakorlat részei, a helyi múzeumnak azonban hatalmas segítséget jelentenek – naponta szakelőadásokat hallgatnak, terepen pedig eligazításokat kapnak a különféle csontokról, elváltozásokról és azok lehetséges okairól.
Árpád-kori temető Patakfalván
Mint Nyárádi Zsolttól megtudtuk, a mostani harminchat fiatal idén a második diákcsoport, amely Udvarhelyszéken segédkezik. Legtöbben az Egyesült Államokból érkeztek, de kanadaiak és új-zélandiak is vannak közöttük, és hozzájuk csatlakozott egy Kolozsváron tanuló magyar egyetemista is. A rengeteg szorgos kéz olyan munkát végez el, amelyre a Haáz Rezső Múzeumnak nem lenne kapacitása. A külföldi egyetemekről ugyanis immár harmadik éve érkeznek ide hallgatók, az ArchaeoTek Canada által szervezett program révén, hogy nagyszabású feltárásoknál dolgozzanak: korábban Telekfalván, Fenyéden, Lövétén és Bögözben, az utóbbi két nyáron pedig Patakfalván dolgoztak. Az előző helyszínek közül többet is sikerült teljesen feltárni és lezárni. Utóbbi azonban az eddigi legnagyobb leletanyaggal kecsegtet: a temető közelében Árpád-kori templom, illetve 12. századi temető maradványaira bukkantak. A temető a korábban feltártaknál jobb állapotban maradt meg, mert annak konzerválódását nem akadályozták rátemetkezések, építkezések, sem más tényezők, fejtette ki Nyárádi Zsolt. Az ásatás során számos izgalmas leletre bukkantak: a kor divatjának megfelelő hajtűkre és hajkarikákra, pénzérmékre, amelyek segíthetik a leletek keltezését, valamint olyan ritkaságokra, mint például egy fémszálas női pártából származó textilmaradványok.
Hosszú folyamat a leletgondozás
A fémanyaggal a Haáz Rezső Múzeum illetékese foglalkozik, a textilmaradványokat azonban – mivel a környéken nincs erre szakember – valószínűleg Budapesten, a Nemzeti Múzeum műhelyében restaurálják majd. A hallgatók a Budvár utcai épületben berendezett ideiglenes laboratóriumban csak az embertani anyaggal foglalkoznak: a Bögözből előkerült csontokat elemzik, illetve a tavalyi patakfalvi leleteket mossák. Mint Nyárádi elmondta, a bögözi középkori temető leletanyaga is jelentős, de ott csak az esetek mintegy tíz százalékában került elő a teljes csontváz. A feltárást nehezítették az egymásra temetkezések, hiszen sok esetben az újabb sírok elvágták a régebbieket, és a csontok konzerválódási állaga sem volt egyforma: bizonyos részük rég el is porladt. Különösen nehéznek bizonyult a gyerekcsontvázak rekonstruálása, hiszen sok esetben még fejletlen a csontozat, nem illeszkednek olyan stabilan egymáshoz, így ezek a leletek sokkal több darabban kerülnek elő, mint a felnőttek csontvázai, s jóval sérülékenyebbek is azoknál. A feltárástól a leletek tárolásáig olykor hetek telnek el: a helyszínen lefényképezik, majd lerajzolják a csontokat, amelyeknek a tisztítás után több napig száradniuk is kell.
Tömeges gyerekhalál okait kutatják
A csontokat szükség esetén elektronmikroszkóppal vizsgálják, 3D-szkennerrel megörökítik, sőt a leletek némelyikét magukkal viszik Amerikába, hogy még modernebb technológiával vizsgálódhassanak – a nagyobb csoporton belül két-három fős kisebb csoportok külön kutatási területen dolgoznak. Az ásatások révén nemcsak a temetkezési szokásokról, a korok divatjairól kaphatnak képet a szakemberek, hiszen az antropológusok elsősorban a csontok és a fogazat állapotát vizsgálják, amelyekből az életvitelre, betegségekre, különféle halálokokra is fény derülhet. A telekfalvi templombelsőben például mintegy hetven 17. századi gyereksírra bukkantak, és az elemzések során kiderült, hogy legtöbbjük skorbut áldozatává vált, ami azt jelenti, hogy nem jutottak megfelelő mennyiségű C-vitaminhoz, friss zöldséghez, gyümölcshöz. Ez meglepő falusi környezetben, és újabb kérdéseket vet fel a vitaminhiányos táplálkozás okaira vonatkozóan, fejtette ki Nyárádi, hozzátéve, akár az is elképzelhető, hogy valamilyen tilalom volt érvényben akkoriban. A bögözi temetőben talált gyerekcsontvázakat ilyen feltevésekkel is vizsgálják, azonos jeleket keresve rajtuk.
Felségárulóra bukkantak
S bár ez a tudományág sokkal inkább az emberi történetekre koncentrál, mint a történelmi eseményekre, olykor kapcsolat fedezhető fel ezek között. Bögözben például megtalálták egy, a 16. században lefejezett férfi csontvázát, és a helytörténeti adatokból kiderült, hogy az 1520-as években felségárulásért kivégeztek egy Bögözi Ferenc nevű nemest. Nagy valószínűséggel az ő maradványaira bukkantak, vélte Nyárádi.
Az ArchaeoTek Canada programjának idei résztvevői a nem mindennapi munka után, hétvégenként a környéken kirándultak, többek között Brassóba is eljutottak. Az antropológustanoncok július 31-én, jövő pénteken reggel kilenc órától a városi könyvtár alagsorában beszámolnak kutatásaik eredményéről, a rendezvény bárki számára nyitott. A múzeum és az amerikai egyetemek közötti együttműködés a remények szerint a következő években is folytatódik, akkorra további izgalmas projekteket terveznek a szakemberek: az ásatások során talált koponyák alapján rekonstruálnák az arcokat, és ha sikerül, kiállításon is bemutatnák a végeredményt.
Bálint Kinga Katalin
Krónika (Kolozsvár)

Szőcs Géza: az ’56-os generáció vívta ki számunkra a szabadságot
A Szovjetunió széthullása 1956-ban kezdődött Budapesten, ahol "halálos sebet kapott a birodalom" – jelentette ki Szőcs Géza költő-politikus a kiskunmajsai 56-os ifjúsági tábor résztvevőinek tartott szombati előadásában. Azt mondta: mindazok, akik az 1989-es kelet-európai változások tanúi, részesei, haszonélvezői lettek és a később születettek elsősorban annak köszönhetően válhattak szabaddá, hogy 1956 őszén Budapesten fegyvert fogott a Corvin köz népe.
A költő, a milánói világkiállításon való magyar részvétellel kapcsolatos koordinációért felelős kormánybiztos beszélt az 1980-as évek romániai diktatúrájáról is, amikor néhány erdélyi fiatal szembefordult "a Ceausescu- féle rémálommal". Rettenetes és szörnyű volt az a rendszer, ahol "állandó kiszolgáltatottságban éltünk" – jellemezte a korszakot a marosvásárhelyi születésű költő, aki szerkesztője volt az Ellenpontok című szamizdat kiadványnak, amiért később többször is letartóztatták.
Szerényebb módját választották az ellenállásnak – tette hozzá. "Igazából nem akartuk fölforgatni a rendszert, hanem csak bírálatokat fogalmaztunk meg a tarthatatlan állapotokról" – mondta az előadó. Szőcs Gézát és társait a Securitate, a román államvédelmi hatóság 1982-ben letartóztatta.
A költő-politikus kérdésre válaszolva úgy vélekedett: többféle szabadságfogalom létezik, és értelmezés kérdése, hogy kivívott, óhajtott vagy ajándékba kapott szabadságról beszélünk-e.
A magyar társadalom 1989 óta mintha nem tudott volna élni az ajándékba kapott szabadsággal, úgy, ahogyan azt az ’56-os generáció, "amely lényegében kivívta számunkra a szabadságot", képzelhette – mondta Szőcs Géza.
Véleménye szerint az a generáció, amely '89-ben egyik napról a másikra szabaddá lett – és ezért a változásért jóformán semmit sem tett –, még csak meg sem élte mindezt katartikus élményként, hozzátéve, ezért nincs például az utolsó szovjet katona kivonulásának "jelentős esztétikai lenyomata" például egy képzőművészeti alkotásban vagy egy regényben.
A Pongrátz Gergely Alapítvány tizenhatodik alkalommal szervezte meg a fiatalok történelmi táborát Kiskunmajsán. Az 56-os ifjúsági tábor létrehozója Pongrátz Gergely (1932-2005), a Corvin közi harcok egyik irányítója volt, akit a tábor közelében álló Kapisztrán Szent János- kápolnában temettek el. A kápolnát Pongrátz Gergely 1956 áldozatainak emlékére építtette. Az idei táborba is érkeztek diákok a Felvidékről, Délvidékről és Erdélyből.
Népújság (Marosvásárhely)

Miként igényelhető a kibővült hadigondozotti ellátás?
Még július elején a magyar Országgyűlés módosította a hadigondozásról szóló 1994-es törvényt. Több ezer határon túlimagyar volt hadiözvegyet és hadiárvát, köztük több száz Maros megyeit is érinthet az a juttatás, amelyről ez atörvénymódosítás rendelkezik. Olvasóink kérésére az illetékes magyarországi hatóságoknál tájékozódtunk arról,miként igényelhető ez a kibővült hadigondozotti ellátás?
Az 1994. évi XLV. törvényt – melynek alapján első körben történt kárpótlás – a július 4-én hatályba lépett 2015. évi CIV. törvény módosítja, ezzel kiterjesztve a jogosultak körét. A magyarországi nyugdíjbiztosító főigazgatóság honlapján olvasható: "A törvény módosításával az Országgyűlés anyagi támogatást kíván biztosítani mindazoknak, akiknek férje, édesapja 1938. november 2-a és 1945. május 9-e között a volt magyar királyi honvédség és csendőrség kötelékében szolgált, függetlenül állományviszonyától és rendfokozatától, és attól a ténytől, hogy az 1947. február 10-én aláírt Párizsi békeszerződés következtében mely ország állampolgárává vált." Tehát a jogalkotó az elszakított területekre is gondolt, mikor a hősi halált halt férje után azon hadiözvegy is gondozotti körbe kerül, akinek a férje Magyarországról vonult be, de az özvegy – lakhelyváltoztatás nélkül – jelenleg más állam polgára.
A volt hadiárvákat, volt hadigondozott családtagokat és volt hadigyámoltakat egyéb ellátásuktól függetlenül havi rendszeres járadék illeti meg, amelynek összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 30%-a.
A 2015. július 24-én hatályba lépett hadigondozásról szóló törvény végrehajtási rendeletét módosító 200/2015. (VII. 23.) kormányrendelet (Magyar Közlöny 2015. évi 108. számában jelent meg) értelmében a hadigondozotti ellátás iránti igényt a lakóhely szerint illetékes budapesti és megyei kormányhivatal járási (fővárosi kerületi) hivatalánál, illetve a külföldön (például Romániában) élő, Magyarországon lakóhellyel, tartózkodási hellyel nem rendelkező magyar állampolgár kérelmezőnek Budapest Főváros Kormányhivatalánál (központi postacím: 1364 Budapest, Pf. 234.) kell előterjeszteni.
Lényeges megjegyezni, hogy csak magyar állampolgárokra vonatkozik (természetesen ide tartozik a könnyített honosítással megszerzett állampolgárság is), és nem korlátozták a benyújtás határidejét.
Az eljárás során a jogosultság hadi eredetét egykori szolgálati, katonai, kórházi iratokkal és hatósági igazolásokkal, ezek hiányában más hitelt érdemlő módon kell igazolni. A külföldön élő, Magyarországon lakóhellyel, tartózkodási hellyel nem rendelkező magyar állampolgár kérelmező a hadigondozás iránti kérelmét a kérelmező lakóhelye szerinti államban működő magyar diplomáciai és konzuli képviseleten is benyújthatja. Maros megyeiek esetében a csíkszeredai vagy kolozsvári főkonzulátusokon.
A kérelmet, esetlegesen felhasználandó tanúnyilatkozatot a diplomáciai és konzuli képviselet az átvételtől számított első diplomáciai postával megküldi Budapest Főváros Kormányhivatala részére.
A halál hadi eredetét elsősorban hivatalos hatósági értesítéssel, hatósági bizonyítvánnyal vagy holttá nyilvánító bírósági végzéssel kell igazolni. Ezen iratok felkutatása elsősorban annál a területileg illetékes polgármesteri hivatalnál kezdeményezhető, ahol az elhunyt utolsó lakóhelye volt. A halál hadi eredetével kapcsolatos iratok a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárából is beszerezhetők.
A kérelemhez a külföldi okiratot eltérő nemzetközi szerződés vagy viszonossági gyakorlat hiányában – ha ennek elháríthatatlan akadálya nincs – diplomáciai felülhitelesítéssel, az idegen nyelvű okiratot hiteles magyar nyelvű fordítással ellátva kell csatolni – derül ki a kérelmi formanyomtatvány tájékoztatójából. Ez a formanyomtatvány letölthető a Budapest Főváros Kormányhivatalának honlapjáról. A félreértések elkerülhetők lesznek, ha minden igénylő alaposan tanulmányozza ezt a tájékoztatót.
(karácsonyi)
Népújság (Marosvásárhely)

A szervezettség az identitás záloga
A marosvásárhelyi Balogh Erzsébet egy évnyi gondolkodási idő után, a szerelem hívására költözött 2011 nyarán Svédországba. Azt állítja, a honvágy és az új otthonra lelés apró dolgokban, és nem feltétlenül érzelmekben, hanem gondolatokban nyilvánul meg: a hiányzó főtt kukorica ízében vagy abban, ahogy választott városának sorsa nem hagyja közömbösen. A beszélgetés során kitértünk a svédországi egyesületi lét sajátosságaira, és Zsóka lapszerkesztői munkásságára is.
– Hogyan emlékszik vissza az ottléte első szakaszára?
– Egy teljesen új világot találtam Svédországban, azon belül is a Göteborgtól 60 km-re fekvő Borås nevű városban. Egy más kultúrába csöppentem, ahol viszont nagyon kedvesek voltak az emberek, és sosem éreztem azt, hogy például a nyelvi hiányosságaim miatt valamilyen hátrányom származna. Hozzáteszem, gyorsan és gördülékenyen ment a helykeresésem, erre jól bejáratott hivatalos utak léteznek, ennek állomásai a bevándorlóhivatal, nyelviskola, munkahely-közvetítő iroda.
– Ez a kikövezett út akár az állampolgárságig vezet?
– Svédországban viszonylag könnyű megszerezni az állampolgárságot. Mivel párkapcsolatban élek egy svéd állampolgárral, három év tartózkodás után én is megkaptam az állampolgárságot.
– Ha a svédországi magyarokról beszélünk, tulajdonképpen kikről is beszélünk?
– Már az 1920-as évek előtt is éltek magyarok az országban, de 1956 mérföldkőnek számított: 1958-ig körülbelül tízezren érkeztek. Az ezzel foglalkozó kutatások arról is beszámolnak, hogy az erdélyi magyarok a hetvenes években kezdtek érkezni az országba. A svédországi statisztikai hivatal nem a nemzetiség, hanem az állampolgárság szerint tartja nyilván a magyarokat, így ezért is nehéz megbecsülni számukat. A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének (SMOSZ) becslései szerint a magyar ajkú bevándorlók száma 25-30 ezer főre tehető. A magyar közösségbe könnyebb volt beilleszkedni. Mindezt számottevően segítette, hogy a párom, Bitay Zsolt a SMOSZ vezetőségi tagja. Ennek köszönhetően például már az első hónapokban felkértek arra, hogy legyek a szövetség 1981 januárjától működő, Híradó nevű, negyedévente megjelenő lapjának a főszerkesztője. Nagyot néztem és nemet mondtam, mert bár itthon újságíróként dolgoztam, egy ismeretlen társadalom volt számomra. Hiába a nemleges válasz, bejelentették a közgyűlésen, hogy én fogom szerkeszteni a Híradót. Ez volt az első kötelék, mely a svédországi magyarság intézményesített formáihoz kapcsolt. Persze máig vannak bennem olyan kérdések, hogy hogyan kell szerkeszteni egy lapot, melynek nem ismerem teljes mértékben a közönségét; a SMOSZ közel ötezer tagja közül kétezer családhoz jut el háromhavonta. A lap elsősorban annak az országszerte létező több mint harminc egyesületnek a beszámolóit tartalmazza, melyeket a SMOSZ ernyőszervezetként tart össze. A kezdetekkor az volt a kiadvány célja, hogy a hírek egyik egyesülettől, egyik városból eljussanak a másikig/másikba. Ma már az információs csatornák felgyorsulása miatt nem tudja ellátni ezt a funkciót. De azt gondolom, hogy a lap tükre és krónikája a svédországi magyar egyesületi létnek.
– Mennyire fontos a svédországi magyar közösségnek az egyesületekbe való szerveződés?
– Az egyesületi tevékenységeket a svéd állam támogatja. Persze vannak olyan csoportok is, amelyek egyesületek nélkül léteznek. Nagyon jó programokat szerveznek, de nem akarják ezt egyesületi formában végezni. Ez mind jó, üdvös, de ezek a csoportok elvesztődnek. Ha egyesületben vagyunk, nem egyik-napról a másikra létezünk, hanem hosszú távon biztosított a megmaradásunk.
– Hogyan tekint a svéd állam az ott élő magyarokra?
– ’56 miatt a magyarok kitüntetett helyzetben voltak, segítette is őket az állam. És szinte hat évtizede elvándoroltak azok, akik lefektették az alapjait a svédországi magyar egyesületi életnek.
– Mi történik a nemzeti önazonosság érzésével, ha az ember Svédországba költözik?
– Egy olyan városban, mint Marosvásárhely, ahol a magyarok tömbben élnek, nem igazán érezni szükségét annak, hogy az ember valamit is tegyen. Elvárjuk, hogy nekünk megszervezzenek dolgokat, ha nem teszik, morgunk. A svédországi lét arról szól, hogy mindenki önkéntesen, ingyen, szabadidejét a közösség javára, megmaradására fordítsa. Különben a magyarságtudat alakulása személyfüggő dolog. Ismerek olyanokat, akiknek gyerekei tökéletesen beszélnek, írnak magyarul, ismerik a történelmet, de van olyan svédországi magyar is, aki harminc év kint tartózkodás után nehézkesen beszél magyarul. Különben a svéd állam biztosítja az anyanyelven való tanuláshoz a jogot, és azon szülők gyerekei, akik ezt igénylik, hetente járhatnak az iskolában magyar órákra.
– A külföldön élők számára a találkozások a közös emlékek felelevenítésének elmaradhatatlan alkalmai is...
– Ez azért van változóban, mert ma már sokkal könnyebb az otthoniakkal tartani a kapcsolatot. Nem kell elmenni a klubba azért, hogy magyarokkal találkozhassunk, mert a mindennapos internetes találkozások mellett akár haza is utazhatunk egy hétvégére. Ilyen szempontból az egyesületi élet is nehéz periódusban van, és meg kell újuljon. Vannak egyesületek, amelyeknek ez nagyon szépen sikerült. A SMOSZ is úgy látja, hogy az egyesületi élet felfrissülésének járható útja az, ha a gyerekeknek szervezett programokon keresztül megszólítjuk a szülőket is.
– Szempont-e a svédországi magyarok körében, ha valaki nem anyaországi magyar?
– Amikor ezt valaki először említette, meglepődtem. De ezek szerint egy létező szempontról van szó, mert most is erről kérdezel. Úgy tudom, ez régebb jelentett nagyobb problémát, amikor egy-egy nagyobb hullám telepedett le. Az erdélyiek nagy tenni akarással nagyon gyorsan bekerültek egyesületekbe, vezető pozíciókba. Akkor bizonyára voltak nézeteltérések, összezörrenések. Nem hiszem, hogy ez manapság különbséget jelent. Jó példa erre a SOMIT, a Svédországi Magyar Ifjak Társasága, ahol jól megférnek egymás mellett az anyaországi fiatalok a Délvidékről, Erdélyből, Felvidékről származókkal.
– Honvágy?
– Elég könnyen el tudok szakadni dolgoktól. De sokszor vágyom haza. Nem is egy összességében hiányérzetnek nevezhető jelenség ez tulajdonképpen, hanem hiányzik egy-egy dolog: például a főtt kukorica. De legfőképpen a családom hiányát viselem nehezen. De ezt választottam.
– Otthon érzi magát Svédországban?
– Most már igen. Lehet, hogy nem az egész országban, de Boråsban igen. És nem is az érzések szintjén fogható meg az otthonérzet, hanem ahogyan gondolkodom. Érdekel, hogy mi történik a városban, és engem is pont úgy bosszantanak vagy örvendeztetnek meg dolgok, mint a boråsiakat.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

Egy diplomáciai vita margójára
FÓRUM – Ha bárkinek is kételyei lettek volna arra nézvést, hogy a román kormány által az elmúlt hetekben kirobbantott és folyamatosan szított magyar–román diplomáciai konfliktus jórészt belpolitikai célokat szolgál, Victor Ponta arrogáns válasza egyértelművé tette a helyzetet.
A miniszterelnök ebben gyakorlatilag magyarbérencnek bélyegezte az ellenzéki Nemzeti Liberális Pártot (PNL), amely őt azon kijelentései miatt, amelyekben alpári módon becsmérelte Magyarországot és annak kormányfőjét, teljes joggal etnopopulista politikusnak nevezte.
A miniszterelnök akár hallgathatott, vagy visszafogottabban, kulturáltan is odaszúrhatott volna az ellenzéki alakulatnak – ezzel szemben azonnal lecsapott a bírálatra, és ugyanabban a stílusban sugallta azt, hogy aki őt minősíthetetlen kijelentései miatt bírálja, az valójában a magyarok szekerét tolja, ahogy Magyarországról is beszélt.
Vagyis Románia kormányfője továbbra is úgy gondolja: a magyar kérdés melegen tartásával csökkent­heti a korrupciós ügyére irányuló figyelmet, és magát a román haza és a románság becsülete oltalmazójaként állíthatja be az egyszerű, a magyar veszéllyel való riogatással mindig manipulálható román választópolgá­rok körében. (Az más kérdés, hogy természetesen a liberálisok sem önzetlen magyarbarátságból adták ki a közleményt, hanem azért, mert azt remélik: ezzel a gesztussal magukhoz édesgethetik az RMDSZ-t, és megszerezhetik a támogatását egy újabb bizalmatlansági indítványhoz.)
A konfliktus egy másik vonzata, hogy magyar oldalon is vannak olyanok – természetesen a jelenlegi magyar kormánnyal szemben álló megmondóemberek –, akik szinte már reflexszerűen az ellenfélnek adnak igazat minden olyan konfliktusban, amelyben Magyarország érintett. Akadt olyan véleményformáló, aki szerint Zákonyi Botond bukaresti magyar nagykövet mindenképpen alkalmatlan a feladatára – ha nem mérte fel a vitát kiváltó interjúban tett kijelentéseire várható román reakciót, azért, ha meg igen, akkor provokált, és azért.
Vagyis – csak azért, hogy úgy tűnjön, neki van igaza – hamis ellentétpárt kreált, azt a látszatot keltve, hogy csak ez a két alternatíva létezik. Holott ott van az is, hogy egy nagykövet a diplomácia szabályait betartva őszintén beszél bizonyos vitás kérdésekről abban a reményben, hogy civilizált hangnemben lehet tárgyalni róluk.
A fanyalgók másik visszatérő bírálata, hogy bezzeg az előző kormányok idején voltak közös magyar–román kormányülések, és akkor valóságos idill uralkodott a két ország között, sőt Románia szinte Kánaán volt az erdélyi magyarok számára. Holott azok a kormányülések inkább csak amolyan protokolláris rendezvények voltak, a külvilágnak szóló gesztusok, amelyekkel többek között az EU-ba igyekvő Romá­nia igyekezett kisebbségbarátságát bizonygatni.
Aláírtak ugyan konkrét megállapodásokat is, azonban azok jórészt infrastrukturális témájúak voltak, a legégetőbb kérdést, a romániai magyar közösség kisebbségi jogainak ügyét Bukarest következetesen üres ígérgetéssel tolta félre, hogy a mai kormány már a ceauşescui fasiszta kommunizmus „érvével” söpörje le az asztalról, mondván: ez Románia belügye.
És ha már az infrastruktúránál tartunk: a nagykövet épp arra mutatott rá, hogy Románia még azokat a határon átívelő utakat se építette meg, amelyek valóban közelebb hozhatnák egymáshoz a régió lakóit, sőt a határon átívelő gázvezeték kétirányúsítása sem történt meg. Az erre adott román válasz – miszerint az utak megépítése és üzemeltetése nem lenne gazdaságilag kifizetődő – egyszerre nevetséges és felháborító, és megkérdőjelezi Bukarest szándékát a határ menti régió fejlesztésére.
(Nehezen tudunk szabadulni a gondolattól, hogy az útépítés – az anyagi források hiánya mellett – azért is késik, mert valamelyik bukaresti irodában attól tartanak, hogy majd a határon átívelő kerékpárúton jönnek Erdélyt visszafoglalni a még papíron sem létező magyar páncélos hadosztályok).
Persze lehetett volna közös kormányüléseket kezdeményezni. De egy olyan kormánnyal, amelyik eleve egy magyarellenes gesztussal nyitott (a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar főtanszékének létrehozása miatt buktatott kormányt, majd rögtön eltörölte az erről szóló rendeletet), és amelyik politikája egyik állandó elemévé tette a magyarellenes gesztusokat – lásd a magyar jelképek elleni hadjárat, a Trianon nagyszerűsé­gét méltató külügyminisztériumi nyilatkozatok, a magyar tulajdonú ingatlanok restitúciójának akadályozása –, nem sok érdemi eredménnyel kecsegtet a közös kabinetülések megszervezése.
Szinte olybá tűnik, hogy Románia – tudatában annak, mekkora stratégiai jelentőséggel bír a jelenlegi geopolitikai helyzetben – a határok feszegetésével tesztelné a nemzetközi közvéleményt: meddig mehet el a kisebbségek jogainak csorbításában, hogy végre „rendezhesse” a következetesen belső veszélyforrásnak tekintett magyar kisebbség helyzetét.
Persze a kölcsönös ellenszenv a nemzetközi politikában nem lehet érv, és főleg ebben a helyzetben lenne fontos a párbeszéd – de csakis akkor, ha valamilyen valós eredményre van remény. Csak azért, hogy szépen lehessen mosolyogni a közös fotókon, majd utána minden ugyanúgy menjen, mint korábban, nincs értelme eljátszani, hogy mekkora barátok vagyunk.
Főleg ma, amikor Romániának olyan miniszterelnöke van, akinek az ellene korrupció gyanúja miatt zajló bűnvádi eljárás következtében már saját pártjában is megroggyant a tekintélye, koalíciós partnere egyre gyakrabban tesz gesztusokat az ellenzék felé, a külföldi partnerek szemében pedig már régóta nem számít szalonképesnek.
A közös kormányülések ötlete persze fölvethető a jövőben – de már egy új román kormánnyal. És csakis akkor, ha remény mutatkozik arra, hogy érdemi megoldásokat is sikerül találni a vitás kérdések legalább egy kis részére.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Szemet szúrt az udvarhelyi kétnyelvűség
Közel egy éve szolgálatban van, érkezésekor be is mutatták a székelyudvarhelyi helyi rendőrség Dacia Dusterjét, mégsem volt olyan híres, mint amilyenné a napokban vált. Történt ugyanis, hogy a szélsőséges kirohanásairól ismert Bogdan Diaconu román parlamenti képviselő felfedezte magának a gépjárművet, pontosabban annak kétnyelvű feliratozását. Felháborodásának hangot is adott a Facebook közösségi oldalon, ahol szép számban talált követőkre. Akadtak viszont olyanok is, akik szerint a lehető legtermészetesebb és törvényes a többnyelvű autófeliratozás.
Törvényben tiltaná be a magyar feliratok használatát Romániában Bogdan Diaconu, az Egyesült Románia Párt (PRU) alapítója, parlamenti képviselő. A honatyában azt követően fogalmazódott meg egy ilyen jellegű kezdeményezés szükségessége, hogy a Facebook közösségi oldalon nagy felháborodást és vitát váltott ki egy, a székelyudvarhelyi helyi rendőrség autójáról készült fotó, melyen a „Helyi Rendőrség Székelyudvarhely” magyar felirat olvasható.
„A székelyudvarhelyi helyi rendőrség gépkocsiját látva az az érzésed támad, hogy Magyarországon vagy. Pedig nem, ez egy romániai intézmény gépkocsija, román területen. Így már nem mehet tovább!” – a magyarellenes kirohanásairól ismert fiatal politikus ezzel a bejegyzéssel osztotta meg a fotót, melyet példáját követve több mint 13 ezren tettek közzé üzenőfalukon. A több száz hozzászóló Diaconuhoz hasonlóan sérelmezi, hogy egyesek elfelejtik, hogy milyen országban élnek, illetve van, aki azt is felveti, hogy a város polgármesterét, illetve a helyi rendőrség vezetőjét le kellene tartóztatni és elítélni a magyar nyelvű feliratozás miatt. A szélsőséges politikus egyes követői úgy vélik, hogy egy magyar feliratozású rendőrségi jármű nem számíthat hatósági autónak Romániában, ezért szerintük meg sem kellene állni, ha az ebben tartózkodó rendőrök arra intenének. A szitokszavaktól és gyalázkodásoktól sem mentes hozzászólások azt követően sem csitulnak, hogy egyes – többnyire magyar nemzetiségű – hozzászólók a gépkocsi másik oldaláról készült fotót is megmutatják, melyen immár román nyelven olvasható a felirat, illetve számos példát hoznak fel európai országokból, ahol a kisebbségek nyelvén is feliratozva van a hatósági jármű. Sőt, Diaconu egyes követői már odáig mentek, hogy a magyar nyelv használatának a betiltását követelték, így egészítve ki a képviselő által felvetett és szimpatizánsai körében „közvitára” bocsátott törvényjavaslatot.
A szélsőséges politikus által megosztott fotó történetét a román központi sajtó is átvette, többsége a B1 tévécsatornára hivatkozva, ahol Diaconu élő adásban adhatott hangot felháborodásának. Míg a sajtóorgánumok zöme rácsodálkozva, a „hihetetlen” címszó alatt tárgyalta a témát, a realitatea.net hírportál arra is emlékeztet, hogy a közigazgatási törvény értelmében azokon a településeken, ahol egy kisebbség aránya meghaladja a húsz százalékot, megengedett a kisebbségi nyelvhasználat.
Az inkriminált fotó nem mindenkinél ért el hasonló hatást, a témában a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében Remus Cernea független parlamenti képviselő rámutat, neki a képet látva az a megnyugtató érzése támad, hogy „egy civilizált, európai országban élek, ahol látható és nemzetközi szinten is elismert erőfeszítéseket tesznek a kisebbségek jogainak tiszteletben tartása érdekében”. Természetes és törvényes, hogy egy olyan városban, ahol számottevő a kisebbségek számaránya, ezek nyelvét is használják a közigazgatásban, emlékeztet Cernea, rámutatva, hogy ebben csak a „gyűlölet apostolai”, a másságot kifogásolók találnak kivetni valót. „Egy ilyen attitűd veszélyes, demokráciaellenes és nem vezethet máshoz, mint ellenségeskedéshez, feszültséghez, az előítéletek és az ésszerűtlen gyanúsítgatás állandósulásához” – véli közleményében Cernea, hangsúlyozva, hogy egy demokratikus államban az emberek közötti különbségek gazdagítják a társadalmat, nem pedig fordítva. „Nem, a mi országunk nem lehet a nacionalisták, sovének, szélsőségesek, és ezek propagandájának prédája!” – zárja közleményét Remus Cernea, arra szólítva a demokratikus értékek elkötelezettjeit, hogy határolódjanak el a Diaconu-féle szélsőséges megnyilvánulásoktól.
A hatályban lévő törvények értelmében jártak el, amikor a helyi rendőrség szolgálati autójára magyarul is felírták az intézmény nevét, hangsúlyozta szerkesztőségünknek László Szabolcs, az udvarhelyi helyi rendőrség vezetője. „A 2001/215-ös törvény kimondja, hogy azokon a romániai településeken, ahol a kisebbség számaránya meghaladja a húsz százalékot, a közérdekű feliratok (utcanévtáblák, intézmények nevei stb.) kétnyelvűek lehetnek. Sőt, egy strasbourgi szabvány határozotton előírja, hogy azokon a településeken, ahol a kisebbség létszáma ezt indokolttá teszi és a lakosságnak igénye van rá, kötelező a kétnyelvű feliratok használata” – sorolta az illetékes. Hangsúlyozta, Székelyudvarhelyen a magyar anyanyelvű lakosság a város 95–96 százalékát teszi ki, így magától értődő volt, hogy egy, a köz szolgálatában álló intézmény szolgálati járművére magyarul is felkerül az intézmény neve. Egyébként a Helyi rendőrség felirat csupán a jármű egyik oldalán szerepel, a másik oldalon, illetve az autó első és hátsó részén román nyelven olvasható ugyanez. „Az ügy nyomán vissza kell térnünk és alaposan át kell néznünk a törvényeket, hogy annak minden szavát betarthassuk. Amennyiben szükséges, az autó mind a négy oldalára magyarul is felírjuk az intézmény nevét” – szögezte le László Szabolcs.
Kovács Eszter, Pap Melinda
Erdély.ma

Domonkos László: Az ördög kútja
REVÍZIÓ – Hetvenöt éve került vissza Magyarországhoz Észak-Erdély
A magyarul értő milliók 17 óra 20 perckor értesülhettek a hírről a rádióból. Kozma Miklós, a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Rádió elnök-igazgatója jelentette be a bécsi Belvedere aranytermében délután három órakor nyilvánosságra hozott döntést.
„Kedves Magyar Hallgatóim! Kedves Idegen Nyelvű Testvérek! Elfogódva, reszkető szívvel és mélységesen meghatva, azt mondhatnám, előkészületek nélkül közlöm a Magyar Rádió mikrofonján keresztül a történelem kerekének egyik legújabb fordulását. […] Az Úristen igazságossága, a történelem logikája, a magyar nemzet kitartása – amely egy tál lencséért a legnehezebb órákban, hónapokban, esztendőkben sem adta el a jövőt – és a magyar kormányok egyenes vonalú, kitűnő politikája megérni engedte azt, hogy ma majdnem ötvenezer négyzetkilométernyi, a régi Magyarországhoz tartozó terület nagyszámú lakossal rövid időn belül visszatér az anyaországhoz. Meghatott szívvel jelentem be ezt a történelmi tényt, és meghatott szívvel gondolok és gondol az egész magyarság mindazokra, akiknek érdeméből egy új, igazságosabb helyzet előállott. Meghatott szívvel gondolunk azokra, akik húsz esztendő alatt odakint, a csonka határon túl vérükkel és könnyeikkel segítettek a magyar feltámadáshoz. […] Kedves Hallgatóim! Hallgassák meg az új határt, amelyet a rádió nagy vonalakban abban a percben, amidőn Bécsből az első közlés megérkezett, már világgá szórt, de amelynek pontos vonalát most be fogom diktálni, és még egyszer el fogom ismételni, hogy idejük legyen elővenni a térképet, és arra berajzolni azt az új határt, amelyért húsz esztendeig éltünk, dolgoztunk, harcoltunk és szenvedtünk. […] Most egy percre álljon le minden munka, és egy imával teljes csöndes gondolattal köszönjük meg a Magyarok Istenének, hogy megértük a mai órát!”
Ezután egyperces adásszünet következett, majd felhangzott a Szózat. 1940. augusztus 30. volt.
Egy 35 éves hallgatóhoz a Balaton partján érnek el a rádióelnök-igazgató mondatai. A gyermekkorát Kolozsvárott töltő, Cs. Szabó László néven publikáló írástudó úgy emlékezik: „…délután félálomból felkopogtak. – Várad, Kolozsvár, Vásárhely a miénk. Valamit mondtam, azt hiszem, nem volt sok értelme. Nem éreztem semmit. – Öltözz, s nézd meg a térképet! Te jobban ismered Erdélyt. Láttam az arcokon a megrökönyödést. Mást vártak: sírást, kacagást. Megmondták a határpontokat, s nagyjában meghúztam a határt. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy pihegő, dobogó, meleg testhez érek. Erőltettem, hogy valami eszembe jusson. […] Üres volt a fejem, a sima térképen kővé meredt Erdély. Elvont, lapos, kicsi és megfoghatatlan volt, mint Alaszka. Kimentem a levegőre. […] Mentem a partszakadás alatt, zúgtak a kanadai nyárfák. A nád a világoszöld vízre dőlt. Egy tisztáson nyírfa kereszt állt, táborozó cserkészek hagyták ott. A fák hosszú, vörös sugarakat szórtak szét. Vad lárma volt a levegőben, madártalan lárma, a fák őszi panaszdala. Már nem tudom, mit kiabáltam. Bukdácsoltam az úton, bokáig léptem a nádasba, nyeltem a könnyeimet. A hír a szívemig ért.”
Összesen 43 541 négyzetkilométer, 2,633 millió lakos. Az egész Székelyföld, Kolozsvár és környéke, Kalotaszeg legnagyobb része, a történelmi Partium, Beszterce-Naszód, Szilágy, Szolnok-Doboka, Máramaros megyék, Nagyvárad és környéke, Szatmárnémeti és Szatmár megye. A román csapatok 14 nap alatt kötelesek kiüríteni ezt a területet. A magyar egységek és hatóságok bevonulása 1940. szeptember 5-én reggel 7 órakor kezdődhet meg. Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-i dátummal Gödöllőn bocsátja ki hadparancsát.
„Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadítást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!” Feljegyzik: legelsőként Csenger térségében Király Béla főhadnagy lép a trianoni határ túloldalán a visszatért földre…
A bevonuló csapatok Nagyváradtól Háromszék délkeleti csücskéig tomboló lelkesedésben, megrázó és megható jelenetek közepette, virágszőnyegen vonulnak be a visszatért észak-erdélyi falvakba és városokba. Kós Károly így írja le azokat a mámoros napokat: „Zászló és zászló mindenütt, és tenger zöld ág, virág az erkélyeken, a nyitott ablakokban és az emberek kezében. Az egész piac egyetlen hullámzó, zsibongó, mosolygó vidám embertenger. S az ősz eleji nap is vidáman süt az Égből le reánk. Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. A piacra hallottam a zúgást, amely előttük járt, mint a zivatar előtt a szél. Sebesen jött és nőtt, erősödött orkánná ez a zúgás. És itt volt. A piacon. És láttuk és láttam őket, az első magyar századot. Láttam és mindenki látta őket, és virágokkal borította őket, és ölelte őket, és végigsimogatta őket, ahogy elhaladtak ott mellettünk. És mindenki kiáltott és ordított. És a levegő reszketett attól a rettenetes hangorkántól, amelyben benne jajgatott minden kín, amit huszonkét esztendő óta belefojtottak millió emberbe, és minden öröm, ami huszonkét esztendő óta várta a maga felszabadulását. És minden imádság és minden átok ott ordított tombolva, mámorosan, részegen és szerelmes önkívületben. Ott állottam az utcán én is: százezer magyar embertestvérem között egy. És ordítottam velük én is, és ujjongtam velük, és szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből.” Tamási Áron pedig a rádióban beszél a hazatért Ábelről: „Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután eszébe jutott neki, hogy számadást csináljon: vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt. Akkor eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk még, de Dél-Erdélyt, azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkozott, s az jutott eszébe, hogy Surgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek, s őt fel akarják kérni arra, hogy […] menjen el Dél-Erdélybe, és mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk: hiszen az igazságot is meg lehet szokni.”
Bánffy Miklós a Romániai Magyar Népközösség elnökeként szeptember 2-án az alábbi nyilatkozatot teszi közzé: „Adjuk bizonyítékát ebben a történelmi órában annak, hogy mi, magyarok mindenütt és minden körülmények között meg tudjuk őrizni azt a férfias fegyelmet és magyar méltóságérzést, amelyről mindenkor tanúbizonyságot tettünk! Legyünk bölcsen megértők azok iránt, akiknek szintén otthona Erdély! Csak így maradunk méltók Erdély földjéhez.”
A román és a szász lakosság (42,7, illetve 3,6 százalék) csendben, viszonylag passzívan fogadja és viseli a magyar örömünnepet. Mindössze két Szilágy megyei községben, a később – nem csekély mértékben a magyarellenes román propaganda hatására – közismertté lett Ippen és Ördögkúton történtek halálos áldozatokkal járó atrocitások. Amelyekkel kapcsolatban alighanem az eseményeket feldolgozó, 2007-ben elhunyt nagyszerű erdélyi riporter-szociográfusnak, Beke Györgynek kell igazat adnunk: „A korabeli hadijelentések arról szólnak, hogy tűzpárbaj alakult ki a román franktirőrök, lesből tüzelő gerillák és a magyar csapatok között, ennek során huszonnégy honvéd elesett, a magyar csapatok pedig megtorolták hátbatámadásukat (Ördögkút, Szilágyipp).” Az ördög kútját persze ennél jóval mélyebbre ásták: román emlékművek, „elemzések”, tanulmányok sora szól máig „a fasiszta Horthy-csapatok mészárlásairól”.
A második bécsi döntés következtében létrejött, azóta is „kis magyar világként” emlegetett négyesztendős magyar államhatalom Észak-Erdélyben felbecsülhetetlen jelentőségű volt az akkoriban 1,3 milliós magyar közösség számára. Nemcsak a többek között Beke György által is kifejtett gazdasági, szellemi-kulturális és lélektani hatások, hanem az általános felszabadultság, bizakodás és társadalmi-élettani reneszánsz hét és fél évtizednyi erőt adó tényezőinek szempontjából is. Látványosan igazolva Für Lajos 2000-ben leírt tételét: az államjogi értelemben is az anyanemzethez tartozás képes megnyugtatóan garantálni egy-egy nemzetrész megmaradását, önazonosságának szabad, maradéktalan érvényesítését. És végül, de távolról sem utolsósorban: a 75 esztendővel ezelőtti eseménysor – a többi visszacsatolással együtt – meghozta az egyetemes magyarságnak azt, amiben a huszadik század során még egyszer, 1956 varázslatos napjaiban lehetett része: azt, amit legújabb kori történelme során oly fájdalmasan hiányolnia kellett: a siker élményét. Hogy e sikernek mi volt az ára, az már más lapra tartozik.
Magyar Idők (Budapest)

Székelyföld autonóm régió létrejöttének esélyei (1.)
Románia közigazgatási átszervezése, melynek során a területi szervezés új szintjét – a közigazgatási régiókat – is be akarják vezetni, évek óta napirenden van.
Előzmények, a jelenlegi helyzet
Románia közigazgatási átszervezése, melynek során a területi szervezés új szintjét – a közigazgatási régiókat – is be akarják vezetni, évek óta napirenden van, ráadásul az egyes politikai pártok között gyakorlatilag egyetértés van azt illetően, hogy a már évekkel korábban létrehozott fejlesztési régiókat ruházzák fel közigazgatási hatáskörökkel.
Ennek ellenére még mindig csak beszélnek róla, konkrét lépés mindössze annyi történt, hogy elkészült egy alkotmánymódosító törvénytervezet, illetve lezajlott néhány közvitának nevezett rendezvény. Ahol a megnevezéssel ellentétben mindössze az történt, hogy a miniszterelnök-helyettes lényegében kész tényként ismertette a kormány elképzelését (ami szinte kizárólag a régiók behatárolásáról szólt, azok kompetenciáiról, működéséről kevés szó esett), s maximum meghallgatta a jelenlévők véleményét, de fel sem merült, hogy azokat valaki figyelembe vegye, netán módosítsa a kormány elképzelését.
Egy lehetséges magyarázat erre a lassú előrehaladásra az, hogy a 2003-as alkotmány több ponton is módosításra szorul, ráadásul az egyes pártok – a jelek szerint nem értve egy alkotmány szerepét – napi politikai érdekeik alapján fogalmazták meg módosító indítványok tömkelegét. Tekintettel ezek számára is, nem véletlenül merült fel többször az, hogy módosítás helyett célszerűbb lenne egy új alkotmányt kidolgozni. Ennek ellenére ilyen irányú konkrét lépések nem történtek, a módosítás folyamata pedig jó ideje be van fagyasztva.
Azt hogy gyökeresebb módosításokra van szükség, az alkotmányjogi szakértőkből álló Stanomir-bi­zottság is megfogalmazta 2009-ben közzétett jelentésében. A bizottság – amelynek elnöke a jelentés közzétételekor fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy mindenféle politikai nyomástól és elvárástól mentesen, kizárólag szakmai szempontok figyelembevételével készítették el a 86 oldalas, igen részletes dokumentumot – nem­csak az ország közigazgatási átszervezése kapcsán, hanem más összefüggésben is említést tesz az Európa Tanács több dokumentumáról, kritizálva a jelenlegi alkotmányt azért is, ahogyan a nemzeti kisebbségek kérdését kezeli.
Rámutat, hogy túl kell lépni a kilencvenes éveken, amikor az egyes cikkelyek megfogalmazását jelentős mértékben befolyásolták a „szeparatizmustól” való félelem és egyéb irracionális elgondolások. A területi-közigazgatási szervezés kapcsán pedig a jelentés egyértelműen kimondja, hogy azon változtatni kell, ugyanakkor nem kerüli meg – sőt kiemeli – azt a sokak számára kényes tényt, hogy ebben a folyamatban sajátos szerep hárul a nemzeti kisebbségekre, illetve az általuk lakott területekre, ugyanis Románia be kell tartsa a vállalt nemzetközi kötelezettségeit. Márpedig ilyen téren három is van, amiket mind figyelembe kell venni.
Tekintettel arra, hogy a jelentés részletes áttekintést nyújt az 1989 utáni alkotmányos helyzetről, összevetve azt nemcsak a hazai valósággal, de más európai országok gyakorlatával, alkotmányainak alakulásával, s mindezek alapján fogalmaz meg részletes szakmai javaslatokat egy kidolgozandó új alkotmányra vonatkozóan, ezek a nemzeti kisebbségekre vonatkozó megállapítások jellemző módon inkább csak utalások, nincsenek részletesen kifejtve. Jelen írás célja ellenben kizárólag az, hogy a közigazgatási átszervezésnek a székelyföldi vonatkozásait tárgyalja, ilyen értelemben nemcsak lehetősége, de kötelessége is a téma részletes elemzése, a vonatkozó dokumentumok minél teljesebb körének, illetve a közöttük lévő összefüggéseknek a bemutatása.
Az Európa Tanács vonatkozó dokumentumai
Tudatában annak, hogy egyéb nemzetközi szervezeteknek is léteznek releváns dokumentumai, alább csak az Európa Tanács által kibocsátottak kerülnek bemutatásra. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy ezek meggyőző és kellőképpen átfogó módon szabályozzák ezt a területet. Az Európa Tanács egy meglehetősen bonyolult intézményrendszer, mely az elmúlt évtizedekben számos, a témához kapcsolódó dokumentumot dolgozott ki. Ezek két nagy csoportba sorolhatóak: vannak olyanok, amelyek betartása a dokumentumot ratifikáló tagálla­mok számára kötelező, és vannak olyanok, amelyek iránymutatóak, csak kifejezik az Európa Tanács álláspontját. Az összes releváns dokumentumot még listázni sem volna könnyű feladat, ezért a következőkben mindkét csoportból a jelentősebbeket ismertetem.
1. Kötelező érvényű dokumentumok
1.1. A Helyi Autonómia Európai Chartája
Az 1985-ben született chartát Románia 1997-ben ratifikálta, s az 1997/199-es számú törvényként lett a hazai jogrend része. Ez nem kisebbségvédelmi dokumentum, ellenben van két előírása is, ami jelen írás tárgya szempontjából releváns. Egyrészt ott van a negyedik cikkely hatodik bekezdése, ami kimondja, hogy a helyi hatóságokkal időben és érdemben konzultálni kell minden őket közvetlenül érintő kérdésben. Márpedig az nem kétséges, hogy adott település szempontjából igen lényeges kérdés az, hogy milyen közigazgatási régióba kerül, illetve még pontosabban az, hogy mely településekkel együtt fog majd egy régiót alkotni.
Nyilvánvaló, hogy minden településnek léteznek hagyományos kapcsolatai, illetve hogy a közös múlt, a kultúra, a lakosság identitása (legyen az nemzeti vagy regionális) ilyen téren meghatározó tényezők. Másrészt releváns még az ötödik cikkely, ami ugyan a településhatárok megváltoztatására vonatkozik (s azt mondja ki, hogy azokat csak a helyi közösség megkérdezése után szabad módosítani), ám – mutatis mutandis – az elv jóhiszeműen kiterjesztendő a régióra is, s egyaránt betartandó azok határainak kijelölésekor, illetve esetleges módosításakor.
Ha tehát a régiók létrehozása során Románia parlamentje és kormánya tiszteletben fogja tartani a charta előírásait, akkor az egyik létrejövő régió várhatóan pontosan azokat a településeket fogja tartalmazni, amelyek a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott autonómiastatútum mellékletében fel vannak sorolva, kizárt annak a lehetősége, hogy székelyföldi települések más régiókba kerüljenek, vagy hogy a Székelyföldet mindenestől beolvasszák egy nagyobb régióba.
1.2. A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája
Ezt hét évvel az önkormányzati charta elfogadása után, 1992-ben fogadta el az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése, Románia azonban nem siette el a ratifikálását, kerek 15 évig kellett várni arra (2007/282-es törvény). Ez a dokumentum elsősorban – mint a címe is mutatja – nyelvi jogokról és azok gyakorlásáról szól, ellenben ezek közül nem egy esetében óhatatlanul felmerül azon terület, ahol valamely kisebbségi vagy regionális nyelvet beszélik.
Maga a charta egyfajta menü, amely a közélet területei (oktatás, kultúra, igazságszolgáltatás, közigazgatás, stb.) szerint csoportosítva felsorol számos, a nyelvhasználattal kapcsolatos jogot (például az anyanyelv használata a hivatali ügyintézésben), s minden egyes ratifikáló ország maga döntheti el, hogy mely nyelv beszélői számára melyiket biztosítja ezen jogok közül, figyelembe véve az adott országban lévő konkrét helyzetet.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Románia lényegesen több és „erősebb” jogot biztosít a területén élő magyaroknak, mint például a tatároknak. A charta kidolgozói arra is odafigyeltek, hogy ne lehessen azt csak „szemkiszúrásból” ratifikálni (értsd: egy tagország ratifikálja, de a jogok közül szinte semmit nem garantál), ezért feltételként szerepel, hogy az adott ország területén elismert minden nyelv esetében minimum 35 jogot kell garantálni, s ezen belül még az is meg van szabva, hogy minden egyes terület esetén minimum hányat (például minimum három jogot az oktatás és a kultúra területén).
Amint már említettem, a nyelvi charta tipikusan a nyelvhasználati jogokról szól, ellenben a hetedik cikkely – mely a célokról és elvekről szól – kimondja, hogy a dokumentumot ratifikáló államok jogalkotásukat és gyakorlatukat arra a célra és elvre alapozzák, hogy minden egyes regionális vagy kisebbségi nyelv körzetét oly módon tartják tiszteletben, hogy a fennálló vagy később létesítendő közigazgatási határvonalak ne jelentsék e kisebbségi vagy regionális nyelv támogatásának az akadályát (kiemelések tőlem).
A charta olyan területekről beszél, ahol az adott nyelvet beszélők jelentős számban élnek, ez Románia esetében úgy néz ki, hogy számos nyelvi jogot konkrét (20 százalékos, 1/3-os, stb.) küszöb eléréséhez kötöttek. Ebből egyenesen következik, hogy a leendő régiók kialakításánál – szöges ellentétben azzal, amit a román politikusok hangoztatnak folyamatosan – kötelezően figyelembe kell venni a nyelvi határokat, tilos szándékosan olyan határokat meghúzni, amelyek jelentős számban magyarok lakta településeket túlnyomóan román többségű régióba sorolnának, illetve tilos a Székelyföld egészét egy olyan régióba olvasztani, mint a közép fejlesztési régió, ahol a magyarok részaránya mindössze 30 százalék körüli. Ha az ország jóhiszeműen tartja tiszteletben a 2007/282-es törvény előírásait, akkor akár az érintett települések megkérdezése nélkül is – pusztán a hetedik cikkely értelmében – létre kell hozza azt a régiót, ami pontosan lefedi a Székelyföldet.
1.3. Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről
A nemzeti kisebbségek jogai azonban nem korlátozhatóak kizárólag a nyelvhasználatra, ezek ki kell terjedjenek az élet minden területére. Ezt tükrözi a nyelvi charta után három évvel, 1995-ben elfogadott (Románia által még az elfogadás évében, az 1995/33-as számú törvény révén ratifikált) kisebbségi keretegyezmény. Ez már a harmadik cikkelyben leszögezi, hogy a kisebbségi jogok nemcsak egyéniek (amint azt előszeretettel állítják román politikusok, illetve hatóságok), azok jelentős része csak közösségként gyakorolható.
A témánk szempontjából releváns cikkelyek a 10. és a 16. Az első azt mondja ki, hogy a kisebbségek által lakott területeken a hatóságoknak azon kell lenniük, hogy tegyék lehetővé a kisebbség nyelvének használatát a közhivatalokban. A szöveg közhivatalokat említ, ez tehát egyértelműen vonatkozik nemcsak a helyi hivatalokra, hanem az összesre, ideértve a központi hatóságok helyi kirendeltségeit. Ez egy újabb olyan előírás, ami a nyelvi jogok gyakorlását területhez, nevezetesen a kisebbségek által jelentős létszámban lakott területhez köti. A 16. cikkely megtiltja a keretegyezményt aláíró országoknak, hogy módosítsák a lakosság nemzetiségi összetételét azon területeken, ahol kisebbségek élnek azzal a céllal, hogy ily módon korlátozzák ezeket a keretegyezményben rögzített jogok gyakorlásában.
A szerző a Gyergyószéki Székely Tanács alelnöke
Árus Zsolt
Krónika (Kolozsvár)

Mikó Imre és a besúgás természetrajza
Élete gyakorlatilag döntéskényszerek sorozata volt és az alkalmazkodni próbálásé – egy kiváló képességű homo politicus tipikus huszadik századi erdélyi életútja a folyamatos történelmi változások szorongatásában.
És persze történetét, döntéseit titkok terhelik, akárcsak a kort, amelyben gyakran csak létezni kényszerült. Mi fejezi ezt ki jobban annál, hogy például az ötvenes években nemcsak őt, hanem feleségét is beszervezték a titkosszolgálatok – azt, hogy ismerték-e egymásról ezt a kegyetlenül őrült és félelmetesen abszurd igazságot, sosem fogjuk teljes bizonyossággal megtudni.
Hogy mekkora igény van a gyakran több ismeretlenes egyenletre hasonlító, rejtélyek súlyát viselő (közel)múltunk megismerésére tájainkon, jól mutatja az az érdeklődés, amely Domokos János új, Mikó Imréről szóló dokumentumfilmjének bemutatóját övezte Kolozsváron. A Túlélés vagy népszolgálat. Mikó Imre és a Securitate című alkotást egyébként a friss magyar filmeket felvonultató szemle, a Filmtettfeszt keretében hét erdélyi városban tűzték műsorra a hétvégén. A kolozsvári vetítés a Filmtett című erdélyi filmes portál által rendezett fesztivál egyik legnépszerűbb momentumának bizonyult, s az érdeklődés nem lankadt az utána következő, Mikóról és a besúgói múltról szóló Ellenállni, együttműködni – Egy választás dilemmái című beszélgetésen sem, amelyen többek közt részt vettek a film alkotói is. A jogász és politikus (és még sok minden más, többek közt jog- és államtudományi író, műfordító, író) tipikusan huszadik századi története iránt érdeklődők mintegy öt – egyébként önfeledt és lebilincselően érdekes – maratoni órát tölthettek Mikó Imrével (ezt most tessék átvitten értelmezni).
A film és adalékai
Domokos János filmje Mikó Imrét, a közszereplőt és Mikó Imrét, az esendőt egyaránt közelhozza a nézőhöz, az alkotó láthatólag nem kívánt ilyesfajta határt húzni, inkább egyfajta kiegyensúlyozott Mikó-képet próbált a nézővel megismertetni. (Tegyük hozzá, igen érdekesen, a kétórás alkotás magával ragad, a néző jól beleborzong rögös múltunk sötétjébe. A film pályaképet mutat be, de érzelmi keretben: nem hagyhatja hidegen a szemlélőt nagy elődünk igen zaklatott élete.) Ugyanakkor sokszor – elsősorban az időbeli közelség, s ezáltal a történelmi távlat hiánya miatt – annyira kényes részletek bukkannak elő az életrajz felelevenítésekor, hogy érthető módon a leginkább követhető rendezői út a felmerülő kérdések nyitva hagyása lehet. E részletek mögött az ismert történész, Stefano Bottoni áll, aki a Szekuritátéhoz és a honi elit kollaborációjához köthető kutatásaival már többször felkavarta nyilvánosságunk állóvizét. A Mikó-film – amelyben Bottoni a riporter szerepét is magára vállalja – alapja a Magyar Kisebbségben 2013-ban közzétett Népszolgálat és túlélés című,Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948–1971 alcímű tanulmánya, amely a román kommunista politikai rendőrség irattárában meglelhető dokumentumok alapján próbálja felvázolni Mikó alakját.
Amint a tanulmány feleleveníti, a neves erdélyi családból származó Mikó Imre a jogi tanulmányok elvégzése után, 1937–1938-ban az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának vezetője, 1939–1940-ben a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a főtitkára volt. A második bécsi döntés után a budapesti törvényhozásban szerzett képviselői mandátumot, és az Erdélyi Párt országos politikai főtitkáraként tevékenykedett. 1944 októberében az Észak-Erdélybe bevonuló szovjet és román csapatok elhurcolták Kolozsvárról. A négyéves fogságból hazatérvén orosztudását orosztanárként, majd fordítóként kamatoztatta, de az 1956-os magyar forradalom után a hatalom eltávolíttatta állásából, és évekig raktári munkásként dolgozott, majd egyetemi jegyzeteket árult. A Ceauşescu-rendszer első éveiben az unitárius egyház főgondnokává választották. Amint Stefano Bottoni közli, 1948-után a Szekuritáte tízkötetnyi iratanyagot „termelt” Mikó Imréről és szűk környezetéről.
A román belügyi szervek Mikó Imrét egyszerre tekintették forrásnak és célszemélynek, és folyamatosan informálódtak róla, miközben rendszerezték, értékelték és felhasználták az általa szolgáltatott adatokat. A történész az 1948 utáni életrajz három szakaszát különbözteti meg. Mikó Imre 1948–1951 közötti korai megfigyelését, 1952 és 1955 közötti, első és második beszervezését, majd 1956 utáni kizárását és társadalmi kirekesztettségét tekintette az első szakasznak. A megfigyelt Mikó 1958 és 1971 közötti túlélési, majd visszakapaszkodási stratégiáit tekintette a második korszaknak.
A kolozsvári bemutató után Bottoni közölte: a politikus harmadik, hetvenes évekbeli, döntő jelentőségű harmadik kollaborációs korszakával a film készültekor még nem foglalkozott annyira behatóan, hogy az nagyobb hangsúlyt kapjon a filmben. Erről most készül tanulmányt megjelentetni.
Amint a képsorokból kiderül, Mikó Imrét 1952-ben minden bizonnyal zsarolással kényszerítették rá, hogy Hunyadi Ioan álnéven tájékoztassa az állambiztonsági szerveket. Jelentéseiben azonban kerülte a Szekuritáte számára hasznos információk átadását. Dumitrescu fedőnéven történt 1955-ös, második beszervezése után azonban jelentései már naprakész, operatív értékű információkat tartalmaznak.
Azt követően fordul Mikó ellen a hatalom, hogy 1956 novemberében a kommunista párt Kolozs megyei vezetőjétől levélben kéri: ne kötelezzék már arra, hogy hetente jelentkezzen „egy bizonyos ellenőrzésre”. Eltávolítják orosztanári állásából, s ezzel súlyos anyagi körülmények közé taszítják a négygyermekes családapát. Mikó Imrének az unitárius egyházban vállalt főgondnokság hozza vissza a társadalmi elismertséget, de ez erősíti meg az állambiztonság rá irányuló figyelmét is. Több ráállított provokátor próbálja olyan megnyilvánulásokra bírni, amelyek alapján lecsaphat rá a hatalom. 1970-ben szerkesztői állást kap a Kriterion kiadónál, egyszersmind jelentéseket kezd adni a Szekuritáténak, többször nyugatra küldik ügynökként, hogy információkat szállítson a kint élő ellenzékről. Ebben az időben Nicolae Ceauşescu pártapparátusában legmagasabb funkciót betöltő magyar politikussal, Fazakas Jánossal is közeli kapcsolata van, gyakran a román fővárosba utazva segíti Fazakast tanácsadóként.
Ártott-e valakinek Mikó Imre?
A kérdésre persze nem lehet választ adni – ez derült ki a Mikó-kérdést körüljáró kerekasztal-beszélgetésen is, hisz bármilyen kis, lényegtelennek tűnő információ olyan helyet kaphat az egészet kitevő rendszerben, hogy látszólagos ártalmatlansága ellenére súllyal bírhat nagyobb kérdésekben. A szekusmúltról véleményt alkotók általában két úton járnak: vannak, akik azt mondják, hogy megbélyegezni és ítélkezni fölösleges, nincs erre joga az ugyanazt az életet nem megélőnek, míg mások akként vélekednek, hogy igenis, volt arra mód, hogy az ember ne adja be a derekát a Szekuritáténak, így szembe kell néznie egykori önmagával, s ha elnézően viselkedünk, akkor relativizáljuk, megkérdőjelezzük azok érdemét, akik nem működtek együtt. Tény, hogy Mikó Imre háromszor kollaborált s utolsó alkalommal erre nem kényszerítették, amely erős morális kérdőjeleket vet fel: ekkor már magas politikai játszmák részvevője volt. Az, hogy miért vett részt ilyen szinten a rendszer legitimizációjában, az életével foglalkozó kutató számára is olyan felvetés, amely új horizontokat nyithat meg a kérdés elemzésében, hiszen itt már nem a túléléshez kötődő, ismert diskurzusról van szó, hanem annak meghaladásáról.
Ezek a felvetések, akárcsak az emlékezés kérdése persze még hosszú ideig erdélyi jelenünk neurotikus pontjai lesznek. A kulcsszó, amellyel e sorok és a Mikó-maraton után maradhatunk talán a már említett és kétségkívül feszültségeket hozó egyéni és a társadalmi szembenézés lehet, amelyben egyébként példával elöljáró a Mikó Imre múltját teljes mértékben felvállaló és a róla szóló kutatásokat mindenben támogató mai Mikó család. Mert ha az információk továbbítása árthatott egykor, ugyanúgy árthat ma azok elhallgatása is: nélkülük sohasem tudhatjuk meg, hogy honnan jövünk, hová tartunk és kik is vagyunk voltaképp.
Botházi Mária
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Nem magyarul magyarok”
Beszterce megyében, Óradnán és Radnaborbereken tartotta idei riporttáborát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). Az ott született riportokból kötet jelent meg Nem magyarul magyarok címmel, amelyet kedd este mutattak be Marosvásárhelyen.
A sokadik alkalommal megszervezett riporttábor helyszíne ez alkalommal olyan vidék volt, ahol nagyon sokan vallják magukat magyarnak, ám ennek ellenére nagyon kevesen tudnak magyarul. Az újságírók – az írott sajtó, a rádió, a televízió és az online média képviselői Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Brassóból, Bukarestből, Temesvárról, Csíkszeredából – arra keresték a választ többek közt, hogy hogyan történt a nyelvcsere, melyek voltak az előzményei és a kiváltó okai, illetve azt kutatták, hogy a jelenlegi helyzetből van-e kiút, visszafordítható-e a mostani állapot.
A tizennyolc szerző írását Szűcs László szerkesztette kötetté, az előszavát Rácz Éva, a MÚRE elnöke írta. A fő téma az anyanyelvhasználat, az iskola, a magyar közösség nyelvcseréje, illetve az azzal közvetve, vagy közvetlen módon összefüggő templomok, temetők és sírkövek, a bányák bezárása, a bányászfeleségek története, a felszámolt vasút, a törpe vízi erőművek és a környezetrombolás, a turizmus, a Reményik Sándor emlékház, a helyi ízek.
A kedd esti bemutatón Rácz Éva ismertette a kötet előzményeit, azt, hogy mit jelent egy-egy ilyen tábor az újságíróknak, ahol az alatt a rövid idő alatt, ami a rendelkezésükre áll, hogyan kell dolgozniuk, információt, „anyagot gyűjteniük”, egyeztetniük, mert a témák összefüggnek, egymásba kapcsolódnak, nem lehet pontos határvonalat húzni egyik, vagy másik között. A riportoknak a hely, az adott vidék, vagy település jelenét kell rögzítenie úgy, hogy az akár a múltat is magába foglalja, esetleg a jövőbe is előre tekintsen. A szerzők közül a legtöbben marosvásárhelyiek: a Marosvásárhelyi Rádió, a Vásárhelyi Hírlap, a Krónika, a Vásárhely.ro, Maszol.ro munkatársai, egyetemi hallgatók, köztük olyanok, akik már korábban is jártak Beszterce megye ezen településein, ismerték az ottani állapotokat, illetve, akik most ismerkedtek ezzel a vidékkel és lakóival.
Szucher Ervin Reményik intelmével élt élet című riportjában annak a Bauer Ilonának állít emléket, aki „egy évre jött, egy életen át maradt”, aki fél évszázadot töltött az anyanyelv és az identitástudat-mentés szolgálatában. Gáspár Sándor és Gáspár Melinda Az Ördög-szorostól az Ünőkőig című riportban a természeti látnivalókat örökítik meg, a faluképet, amely a Radnai-havasok lábainál húzódik, a szorost, amelyet az ördögről neveztek el, vagy azt a hegygerincet, ahová nem túl nehéz feljutni, ám annál könnyebben el lehet téveszteni az oda vezető utat. Bögözi Attila oknyomozó riportot készített, amelynek a Magas hegyek gonosz törpéi, huss! címet adta, és amelyben azokat a törvénytelen vállalkozásokat írja le, amelyek elsősorban a környezetet rombolják, de ezáltal a közösségnek is rosszat tesznek. Moldován Zenkő interjút készített azzal az Antal Attila besztercei tanácsossal, aki a Besztercén tervezett magyar iskola igazgatója lett volna, ha az iskolaindítás az utolsó pillanatokban, a tanévkezdés előtt nem hiúsul meg. E cikk szerzője a nyelvvesztés útját tárja fel riportjában.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Az erdélyi tudományosságról
„Az erdélyi magyar tudományosság módszertani szempontból behozta a lemaradását, amely 12 évvel ezelőtt még jellemezte. Ugyanakkor aránytalanság tapasztalható, ami a kutatási területeket illeti, ugyanis a romániai magyar kutatók 65 százaléka foglalkozik társadalomtudományokkal, és csak 35 százalékuk végez kutatómunkát a természettudományok vagy a műszaki tudományok területén” – értékelte Salat Levente, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke a romániai magyar tudományosság legutóbbi évtizedét a hétvégén.
Az apropót az szolgáltatta, hogy bemutatták a Magyar tudományosság Romániában 2002–2013 között című háromkötetes kiadványt, amelyet a KAB koordinált.
A kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében megtartott eseményen Salat Levente kifejtette, a kutatási területek aránytalansága nem tesz jót egy olyan közösségnek, amely önálló társadalmat kíván alkotni Romániában. Érthetőnek tartotta, hogy a kisebbségi léthelyzettel összefüggő tudományok dominálnak az erdélyi magyar tudományosságban, de problémának nevezte, hogy a kutatási eredmények nem hasznosulnak.
Hozzátette, a magyar kutatási eredmények hasznosítását a román államtól nem lehet elvárni, a magyar állam pedig nem rendelkezik a romániai hasznosítás eszközeivel. Salat ugyanakkor elismerte, a 24 szakterület kutatómunkáját összefoglaló kiadványnak nagyon sok hiányossága van, ez azonban annak köszönhető, hogy jóval kisebb költségvetésből készült, mint a legutóbb, 2002-ben megjelent hasonló tematikájú könyv.
Kiss Tamás szociológus úgy értékelt: az egyes tudományágakat bemutató összefoglalók leltározták a kutatások eredményeit, ugyanakkor a legtöbb esetben nem értékelték az elvégzett munkát. Kifejtette: egyetért azzal a kijelentéssel, hogy a társadalomtudomány hasznosíthatatlan tudást termel, de ez az erdélyi magyar politikai elit felelőssége is, amely alulteljesít a társadalom építésében.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Elhalasztják a csíkszeredai Márton Áron szoborcsoport felállítását
Ugyan a tervezett november végi szoborállítás ütemtervének megfelelően haladt a Márton Áron szoborcsoport elkészítése, az időjárás miatt kockázatos a felállítása Csíkszeredában. A technikai nehézségek miatt várhatóan tavasszal kerül ki a különleges szoborcsoport a Szabadság-térre.
Nem tudják biztonságosan elkészíteni a szoboralapzatot, így a melegebb időre várva halasztódik Csíkszeredában annak a szoborcsoportnak a felavatása, Amelyet eredetileg november végi felavatásra harangozott be a Csíkszeredai Városháza. A háromalakos szoborcsoportot, mely Márton Áron püspököt egy bérmálkozó kislánnyal és bérma-keresztanyjával együtt mintázza, szerződésbe foglaltak szerint elkészítette a kivitelező – tudtuk meg a városházáról. Hogy mégsem állították fel, annak az az oka, hogy a szakemberek szerint a csíki hidegben nem lehetne megönteni az alapzatot, így az a javaslat, hogy várják meg, míg felmelegszik az idő.
A bronzszobor megöntése elkészült, ezt novemberben a hivatal részéről egy bizottság Kecskeméten láttamozta is, a szatmárnémeti születésű, ott élő Lakatos Pál Sándor szoboröntő műhelyében – tudtuk meg. Idejében elkészültek a szobor elemei, ezeket kell a művésznek még összerakni.
Amint azt a szoborcsoport megformázója, a csíkszeredai Sárpátki Zoltán szobrászművész még a munka megkezdésekor jelezte: Márton Áron püspök jövetelére mindig is nagyon vártak a csíki emberek, legtöbbször pedig bérmálkozási körútján érintette a Csíki-medencét. Ritka, hogy egy püspököt bérmálkozás közben ábrázoljon egy szobor, az pedig még ritkább, hogy női alakokkal.
A szoborcsoport felállításának tervezett helye a nemrég korszerűsített Szabadság-tér, ahol jelenleg csak a földbe illesztett szökőkút az egyetlen díszítő térelem.
maszol.ro

Akadozik a csángómagyar oktatási program – a helyszínen jártunk
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) optimista éves jelentéseivel ellentétben akadozik a magyar állami támogatással működtetett Moldvai Csángómagyar Oktatási Program. Már van olyan helyszín, ahol megszűnt az éveken keresztül működő magyar oktatás Csángóföldön, több településen pedig a megfelelő helyiség hiánya akadályozza az iskolán kívüli magyarnyelv-tanítást. Indult azonban magyar nyelvoktatás olyan faluban is, ahol pár évvel korábban ez még elképzelhetetlennek tűnt. A helyszínen jártunk.
Az RMPSZ a magyar parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságának november 23-án tartott ülésén bemutatott jelentése szerint az oktatási program az idei tanévben már szinte mindenhol a román tannyelvű intézetekben, ennek már szerves, vagy még csak most megfoganó, megtűrt részeként működik Csángóföldön. „Az iskolai magyar anyanyelv oktatásának beindítására Ferdinándújfalu, valamint Bahána, Szitás és Újfalu községekben még nem nyílt meg a lehetőség, így ezeken az oktatási helyszíneken továbbra is délutáni foglalkozások keretében sajátítják el a gyermekek a helyi dialektus beszélt és írott formáját” – olvasható a dokumentumban.
Ezzel szemben a helyszíni tapasztalatok már mást mutatnak: Ferdinándújfaluban az idei tanévben gyakorlatilag megszűnt a magyar nyelvoktatás. Az iskolába még nem sikerült bevinni a magyar órákat, sőt a faluban már az iskolán kívüli magyar nyelvoktatás sem működik. Bahánán sem iskolai, sem délutáni magyar oktatás nincs, a gyerekeknek a harmadik faluig kell gyalogolni, ha az iskola utáni magyar órákon részt akarnak venni.
Az idén már többször is cserélődtek az oktatók Dioszénen – ahol emiatt az idei tanévben december elejéig gyakorlatilag alig volt magyartanítás. Egyelőre az iskolai heti néhány órára hagyatkoznak Nagypatakon is, itt ugyanis máig nem találtak megfelelő ingatlant a délutáni magyar oktatásnak, amire a gyerekeknek a szomszédos faluba kell járniuk. Folyamatos gondot jelent az oktatók fluktuációja, de sok helyen az állami hivatalok is igyekeznek akadályozni a magyar nyelv tanítását.
Ezek a problémák az oktatás minőségére is kihatnak. Akadnak helyszínek, ahol alaposan megcsappant a magyar oktatásra járó gyerekek száma. Ez azonban az egész programot jellemzi, a növekvő támogatások és egyre több oktatási helyszín ellenére a gyerekek létszáma az utóbbi években jelentősen csökkent.
Ferdinándújfalu: iskolában még nem, iskolán kívül már nem tanulnak magyarul
Idén már nem indult a gyerekek délutáni elfoglaltságával egybekötött magyar nyelvtanítás a Bákó melletti Ferdinándfaluban (a község román neve Nicolae Bălcescu). A tanítás itt egy iskolához közeli, jó állapotban levő emeletes ingatlanban zajlott éveken keresztül, amit 300 lejért bérelt az RMPSZ egy helyi lakostól. A nevét elmondani nem akaró tulajdonos szerint az ingatlanját bérlő oktató már hónapok óta elutazott, de a lakást még mindig nem tudja ismét birtokba venni az ott maradt felszerelést és a bútorzat miatt.
Emellett egyhavi bérrel és ugyancsak egyhavi költséggel el is vannak maradva, amit a tulajdonos szeretne megkapni, de azt sem tudja, kihez forduljon. „Már a tavaly fel akartam bontani a bérleti szerződést, de a tanító nagyon kért, hogy hagyjam még egy évet, utána úgyis hazautazik. Iskolakezdés után ki kellett írnom a kapura, hogy nincs már magyar oktatás, mivel folyamatosan jöttek a gyerekek” – magyarázta az elmaradt lakbér miatt meglehetősen ingerült hölgy, aki azzal fenyegetőzött, hogy kidobja az utcára és felgyújtja a nála maradt felszerelést, ha nem kapja meg a pénzét, és nem veheti ismét birtokba ingatlanját.
Az oktatás helyszínének ügye itt annak ellenére nem rendeződött, hogy a helybéliek közül sokan járatnák a korábban negyvennél több gyereket is foglalkoztató magyar oktatásra a gyereküket. A diákok magyar nyelvtudása elégé eltérő, a falut jól ismerők szerint van ugyan olyan gyerek, aki szépen beszél magyarul, de nagyon sokan gyakorlatilag csak köszönni tudnak.
Egy csángó nyelvjárásban beszélő helybéli férfi 12 éves kislánya évek óta járt az oktatásra és tovább is tanulna – ha volna hol. A kislány elmondása szerint szinte mindennap jártak az oktatásra, de magyarul sokat nem tanult. „Küldeném a fiam, mert így nem csak a megfelelő délutáni programja van biztosítva, hanem magyarul is megtanulhat, ami majd hasznára lehet” – mondja egy másik helybéli férfi, aki hozzá is teszi: maga ugyan ortodox vallású, de jónak tartja a magyartanítást, annak ellenére, hogy már a rendőrségtől többször is megkeresték. A hatóságok arra kérték, folyamatosan tájékoztatassa őket is arról, ami a magyar tanításon történik.
Dioszén – kimaradnak a gyerekek a gyakori oktatócsere miatt
Problémásan indult az iskolakezdés Dioszénen is. Itt már az iskolában anyanyelvként is tanítják heti néhány órában a magyar nyelvet, azonban a nyelvtanítás és a hagyományápolás legfontosabb részét kitevő délutáni oktatást idén csak decemberben tudták elkezdeni. A helységben 2002-től volt magyar oktatás, az órákra annyi gyerek járt, hogy folyamatosan két tanárra volt szükség.
A múlt tanévet már új oktatóval kezdték a diákok, az idei tanévben pedig ismét új pedagógust kellett megismerni, mivel a korábban kinevezett személy nem vállalta többet a tanítást. Az új oktatónak sem volt nagyobb sikere, pár héttel az tanítás megkezdése után már betegszabadságra hivatkozva hazautazott, onnan üzenve, hogy nem szeretne visszajönni. A magyar oktatás így egy hónapig szünetelt, míg néhány napja két székelyföldi tanító költözött be az elfogadható körülményeket nem biztosító, magyar házként ismert ingatlanba.
Az oktatók folyamatos cserélődése az oktatási programra is rányomja a bélyegét. Az új tanárokat fogadó 29 éves Bálint mondta el: a tavalyi tanítócserét követően már kevesebb gyerek jött a magyar órákra, ez a szám még jobban lecsökkent, miután az alig pár hetet maradó tanár vette át a tanítást. Mindezek következtében a korábbi 120-as gyereklétszám körülbelül felére csökkent.
Az új oktatóknak azonban örülnek a gyerekek. Alig pár nappal az érkezésük után már kórusban kiabálták a kapuban: „Tónitónéééniiii!”. A Gyergyóalfaluból érkezett Nagy Annamária pedig „Gyertek be, gyertek be” felkiáltással boldogan szaladt ki, és terelte be a 10-14 éves lányokat a még csomagokkal tele nagyszobán keresztül a belső, egyelőre még hűvös helyiségbe, ahol máris leült velük foglalkozni.
A két tanítón látszik a lelkesedés, pedig a körülmények ezt nem teszik indokolttá. Diószéni életük azzal kezdték, hogy első éjszaka szinte megfulladtak a fatüzelésű kályhából kiáramlott füstben. Ezt másnap egy helybéli kitisztította ugyan, de az elhanyagolt helyiség sürgős és alapos felújítást igényel. Ráadásul fürdőszoba sincs, az oktatók lakhatása mellett a délutáni tanításnak is helyet biztosító ház tulajdonosa nem egyezett bele, hogy akár egy kisebb fürdő költségeit apránként leszámolja a 300 lejes házbérből.
A lakbért minden esetben abból a 700 lejből kell fedezni, amit az RMPSZ oktatási helyszínenként biztosít. Habár a legtöbb helyen alig 300 lej körüli összegekről van szó, a 700 lejes keret meglehetősen szűknek bizonyul. Ebből ugyanis a lakbéren kívül a különböző költségeket is fizetni kell, mint áramfogyasztás és a tűzifa, e mellett pedig a gyerekek foglalkoztatásához szükséges kellékeket is meg kell vásárolni.
Rejtély, hogy a téli időszakban ezt ki miként gazdálkodja ki, hiszen a 300 lejes havi bér és az egy szekérnyi, 450-500 lejbe kerülő tűzifa megvásárlásával már ki is futottak a rendelkezésükre álló keretből. Ennyi tűzifa azonban minden téli hónapban szükséges, mivel a tanítási helyiséget és a tanár többnyire egyszobás lakását is ki kell fűteni. „Hogy gazdálkodunk ebből? Azt még nem tudjuk, de valahogy megoldjuk” – mondta bizakodva a másik oktató, a Gyergyóból érkezett Ugron József.
Nagypatak: nincs pénz, nincs iskolán kívüli magyar nyelvoktatás
Rendkívül lecsökkent a gyerekek létszáma az elmúlt években Nagypatakon is. A Maszolnak nyilatkozó oktatók szerint itt a szülők sorra vették ki a magyar oktatásról a gyerekeket, egyebek között az egyik oktató meglehetősen problémás viselkedése miatt. A tavaly ide érkező tanítónő alig 13 gyerekkel vette át a tanítást, ezt a számot sikerült húszra feltornásznia.
Nincs megoldva azonban a délutáni oktatás ügye. A korábban bérelt és időközben felmondott ingatlan helyébe ugyanis nem találtak újat, a tanítónőnek szállást biztosító gazda pedig már nem szeretné az oktatási tevékenységnek is átengedni az ingatlanját. Habár az új tanítónő az iskola mellett igyekszik minél több közös tevékenységet szervezni, az iskolán kívüli magyar oktatás Nagypatakon gyakorlatilag felszámolódott. A délutáni magyar foglalkoztatásra járni kívánó gyerekeknek nincs más választásuk, mint a közvetlen közel fekvő Forrófalvára menni, ahol Antal János foglalkozik velük. A népművelőként alkalmazott férfi eseményeket, kirándulásokat szervez, helyi hagyományokat oktat, a hozzá járóktól azonban elvárja, hogy aktívan vegyenek részt a foglalkozásokon, ezért akik nem teljesítettek, azokat eltanácsolta.
A forrófalvi férfi a nagypataki gyerekek sorsát is szívén viseli, ennek érdekében ott is bérelni akar egy ingatlant – erre azonban nincs pénz. Mint mondta, az RMPSZ nem tudja vállalni még egy lakás bérlésének költségeit. „Ház van elég, pénz azonban annál kevesebb. Legalább 400 lejre van szükség havonta ingatlanbérlésre. Abban reménykedem, hogy ezt a pénzt a saját kulturális egyesületem pályázatával elő tudjuk teremteni” – magyarázta Antal János. Megtudtuk, hogy Nagypatakról egyre többen járnának hozzá, s habár a két falu meglehetősen közel van egymáshoz, egy gyereknek ez mégis nagy távolságot jelent, télen pedig már el sem engedik a szülők, csak ha haza is tudja kísérni.
Bahána: messze még a magyar iskola
Bahánán sem rózsás a helyzet. A gyerekek iskolába is a szomszédos településre, Szitásra járnak – magyar oktatás azonban még nincs ebben a tanintézményben. Az iskolán kívüli magyar tanításra ugyanakkor még egy faluval távolabb, Újfaluig kell elgyalogolniuk. Ezek a települések közvetlenül egymás mellett vannak, ez mégis 20-30 perces mindennapos gyaloglást jelent, télen pedig rendszeresen a sötétben kell megtenni ezt a távot.
Bahánán a korábbi években működött a helyszíni magyar oktatás, de a bérelt ingatlant felmondták, újat pedig máig nem találtak. Az RMPSZ a polgármesteri hivatalt felkérte ugyan, hogy az óvoda épületében termet biztosítson a magyar nyelv tanításának, választ azonban még nem kaptak erre.
A helybéliek legfőbb kifogása a magyar oktatás kapcsán az, hogy a gyerekeknek a harmadik faluba kell gyalogolniuk, ha az iskolán kívüli magyar tanításon akarnak részt venni. „Messze van. Most még nincs hó, de amikor az is lesz … elmegy reggel és este hat után jön haza” - sorolta a kifogásait Lăcătuș Ionela, akinek egyik lánya mindezek ellenére jár a magyar oktatásra. Kisebbik fiát is küldené, de csak abban az esetben, ha a faluban újraindítanák a tanítást.
Hasonlóan érvelt Imre Agneza, akinek hat gyereke közül csak egyik jár a magyar órákra. „A kisebbek is be vannak íratva, mert azt mondták, hogy itt is csinálnak magyar iskolát, de még semmi nincs” – mondta. Hozzátette: „így nem tudom küldeni, mert messze van. Sok neki, hogy a harmadik faluba elmenjen.”
Folyamatos az oktatók fluktuációja és csökken a gyereklétszám
AZ RMPSZ a magyar országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának november23-i ülésén ismertetett összesítése szerint 2012-ben – amikor átvette a Moldvai Csángómagyarok Szövetségétől az oktatási program irányítását – 25 helyszínen zajlott magyar oktatás, összesen 42 oktatóval. Mindegyik helyszínen volt iskolán kívüli, ugyanakkor 18-ban iskolai oktatás is. Az idei tanévre az oktatási helyszínek száma 28-ra, az oktatók száma pedig 46-ra emelkedett.
Ezeken a helyszíneken van iskolán kívüli oktatás, ugyanakkor 24-ben iskolai magyartanítás is. 2012-ben a csángómagyar oktatási programra 85,6 millió forintot költő RMPSZ-nek a költségvetése is emelkedett: 2015-ben már 127,3 millió forintból gazdálkodhatott. Az évről évre növekvő költségvetés és a lejelentett iskolai helyszínek emelkedő száma ellenére feltűnő, hogy a foglalkoztatott gyerekek száma a 2012-es adatként feltüntetett „közel 2200” gyerekről a 2015/2016-os tanévre 1658-ra csökkent – ebből 1187 van beiratkozva az iskolai magyar oktatásba.
A jelentés három kategóriába sorolja az oktatási helyszíneket a lakhatási és az oktatási feltételek szerint. E szerint „megfelelő körülmények” között alig tíz helyszínen zajlik az oktatás, „elfogadható körülmények” tizenegy, „szerény körülmények”pedig kilenc helyszínt jellemeznek. Hogy érteni lehessen, mit jelentenek ezek a besorolások, az RMPSZ megmagyarázta: „ha a víz már be van vezetve, elfogadható körülmények közé soroltuk az ingatlant”.
Az RMPSZ reménykedik abban, hogy a továbbiakban nem az oktatók eddigi folyamatos fluktuációja fogja a legsúlyosabb problémát jelenteni. „A jelenlegi finanszírozás motiválja az oktatókat a hosszú távú maradásra és nem csak szorgalmazza, hanem lehetőséget is ad a közösségbe való behonosodásra.” Mint írják: ez már szinte szórványstratégia, hisz nem kitelepíteni kell a közösséget, hanem behonosítani egy-egy közösségszervező pedagógust, aki igyekszik a szórvány jelenlegi állapotát megtartani, a jelenlegi nyelvi állapotokat megőrizni.
A szervezet sikerként könyveli el, hogy „Lujzikalagorban sikerült az iskolán kívüli tevékenységeket, foglalkozásokat is bevinni a helyi hivatalos szervek fennhatósága alá, a lujzikalagori magyar oktatást a romén tannyelvű iskolához tartozó, a polgármesteri hivataltól szerződéses viszony alapján birtokolt bérleményben bonyolítottuk”. Hasonló megoldással Magyarfaluban is sikerrel próbálkoztak, ugyanis mint mondják, a román állami iskola igazgatója könnyebben el tudja fogadni a magyar anyanyelvi órák bevezetését, amennyiben meggyőződik ennek reális igényéről és létjogosultságáról.
Márton Attila: el kell dönteni, mit vállalunk fel
Márton Attila, az oktatási program RMPSZ-es koordinátora a Maszolnak megerősítette: valóban az oktatók fluktuációja jelenti a legnagyobb problémát. „Jó volna, ha mindenhol olyan tanítónk volna, akik minden körülmények között megállják a helyüket, az oktatók azonban időnként cserélődnek” – jelentette ki.
A programkoordinátor Ferdinándújfalu kapcsán azt mondta: hét év után már elérkezett az idő, hogy a szülők kérjék az állami iskolától a magyar anyanyelvi oktatás beindítását. „Nem mondanám, hogy itt megszűnt a magyar oktatás, ezt az időszakot kivárásnak nevezném. Ferdinéndújfaluban ugyanis ma már nem egy külső nyomás miatt kell magyar nyelvet oktatni, hanem azért, mert a szülők is ezt szeretnék. Ezért most már nekik kell kérni annak bevezetését az állami iskolától” – fogalmazott.
Mint mondta: hét év elteltével a ferdinándújfalui gyerekek azt sem tudják elmondani magyarul, hogy hány évesek vagy mi a nevük. „El kell dönteni: akarják-e a szülők az iskolai magyar oktatást vagy pedig mindössze egy délutánra küldenék be a gyerekeket románul beszélgetni – utóbbit az RMPSZ nem vállalja fel” – szögezte le. Hozzátette: Bahánán a polgármesteri hivatal folyamatosan tologatja annak a kérésüknek a megtárgyalását, hogy a már nem működő állami iskola egyik termét adják ki a magyar oktatásnak, habár itt annyiban jobb a helyzet, hogy a szülők korábban kérték, hogy a közeli Szitáson működő iskolában beinduljon a magyar oktatás – azonban valakik „rábeszélésére” már többször is meggondolták magukat.
„Már tanárt is kinevezett ide a tanfelügyelőség, de mire az igazgató asztalára letettem a dokumentumot, a szülők visszavonták kérésüket” – mesélte Márton Attila, aki a reméli, hogy nemsokára ismét lesz elegendő igénylés a magyar nyelvet oktató pedagógus kinevezésére.
A programkoordinátor a dioszéni és nagypataki jelentős létszámcsökkentésre is kitért. Mint mondta, valóban érezhető a gyereklétszám csökkenése, azonban az adatok pontatlanok és elnagyoltak, ugyanis mielőtt átvették volna az oktatási programot, nem volt pontos kimutatás a gyerekek számáról. Ez magyarázza a hivatalos jelentésükből is kitűnő, mintegy 400 fős létszámcsökkenést is, mivel szerinte a 2012 évi 2200 gyerek lejelentése még pontatlan adatokra támaszkodik.
„Korábban karácsony előtt szokták összesíteni a gyerekeket, ekkor rendszerint sokan jártak a délutáni magyar oktatásra, de például februárban már sokkal kevesebben voltak” – magyarázta Márton. A programkoordinátor szerint az iskolai oktatás tekinthető a stabil alapnak, ha a gyereket oda beíratják, az már a tanulóban is felelősséget ébreszt. Ezért tehát a magyar nyelvnek az állami iskolában anyanyelvként való oktatására igyekeznek nagy hangsúlyt fektetni a következő évben is. Az iskolában zajló magyar tanításnak legitimitása és társadalmi elfogadottsága ugyanis megkérdőjelezhetetlen. Ez emeli a program presztízsét is és elfogadottá teszi a magyar nyelvoktatás iránti igényt.
Lázár Lehel, Oborocea Mónika
maszol.ro

„Egy nemzet megmaradásában a hitnek és a hagyományoknak óriási a szerepe”
Interjú dr. Béres Józseffel, a Béres Gyógyszergyár elnökével és Mátyás Etelkával, Pürkerec evangélikus kántorával.
– Két interjúalanyunk Mátyás Etelka evangélikus kántor és dr. Béres József, a Béres Gyógyszergyár elnöke. Mátyás Etelka Erdélyből, a csángó Hétfaluhoz tartozó Pürkerecről (Brassó megye) érkezett, akivel itt ülünk Béres József irodájában, ahol egy nagyon érdekes történetet mesélnek el. A kezdetek kezdete egy levél volt. Mátyás Etelka evangélikus kántort kérdezem: miért is fordult levélben a Béres Gyógyszergyár elnökéhez?
– Mátyás Etelka: Az Evangélikus Élet című újság 2014. novemberi számában jelent meg Gazdag Zsuzsanna dr. Béres Józseffel készített írása. Világosan és érthetően kicsengett ebből az írásból, hogy Béres doktorék szeretettel viseltetnek a határon túli magyarok iránt. Kisebbségi sorsukat a szívükön viselik, nehézségeiket úgyszintén, s felekezeti különbség nélkül segítik, szeretik a határon túli magyarokat. Ez ragadott meg, ez késztetett arra, hogy bátorkodjam írni dr. Béres József úrnak.
– Mit írt ismeretlenül a Béres Gyógyszergyár elnökének?
– M. E.: Elsősorban megírtam, hogy jómagam egy nagyon kicsiny csavar vagyok Isten hatalmas gépezetében, hiszen 63 évesen a pürkereci gyülekezet kántoraként élek és dolgozom. Tisztában voltam azzal, hogy Béres úrék végzettsége, társadalmi pozíciója jóval magasabb ennél, de azzal is tisztában voltam, hogy Krisztusban testvérek vagyunk, hogy magyarként ott vagyok én is azon a magaslaton, ha nem kicsit magasabban annál.
Ilyen alapon bátorkodtam, elsősorban testvérükként Krisztusban, megszólítani Béres úrékat. Meggyőződésem egy élet munkája után, hogy nem csak nyelvében él az ember, hanem dalaiban is. Ez volt az a második nagyon fontos szempont, ami arra késztetett, hogy írjak, hiszen megtudtam ebből a vele készített interjúból, hogy nagyon szeretnek énekelni, sőt egy daloskönyvet is összeállított. Nagyon fontosnak tartottam, hogy egy ilyen énekgyűjteménynek a birtokába jussak.
– Mielőtt megkérdezném dr. Béres Józsefet, a levél fogadóját arról, miért is válaszolt, miért került kapcsolatba Mátyás Etelka evangélikus kántorral, szeretném megkérni Etelkát, mutassa be a Brassó melletti csángó Hétfaluhoz tartozó Pürkerecet.
– M. E.: Tiszta szívemből jön az a mondás, hogy Pürkerec a világ közepe. Ez nem lokálpatriotizmus, hanem az igazság, hiszen ez Erdély legdélkeletibb csücske, az utolsó falu, ahonnan továbbjutni már nem lehet. A falunk mellett húzódik valahol az ezeréves határ. Az a tény, hogy Pürkerecen ma is élnek magyarul beszélő, magyarul gondolkodó, magyarul érző és szeretni tudó magyarok, ráadásul Pürkerec egy csodálatos vidéknek a része, ez bizony feljogosít engem, hogy azt valljam, a mi kis falunk a világ közepe.
Példamutató az itt élők testvérszeretete az anyaországi magyarok felé, és a világon élő minden magyar felé. A harcaimnak, amit a magyarság ügyéért folytattam, igen sok csodálatos eredményét tapasztalhattam, amikor sikerült a magyar gyermekeket, a szülőket attól a gondolattól eltéríteni, hogy a könnyebbnek tűnő román iskolát válasszák, és inkább a magyar iskolában taníttassák a gyereküket.
– Közismert, hogy a Béres Részvénytársaság elnöke, dr. Béres József és felesége, Béres Klára, a gyógyszergyár kommunikációs igazgatója mindig nagy odafigyeléssel fordultak a rászorulókhoz, segítettek, amiben tudtak. Miért válaszolt Mátyás Etelka levélére?
– Béres József: Mátyás Etelka levele ez év januárjában futott be hozzám, és amit megfogalmazott ebben a levélben, az két kérés volt. Az egyik az, hogy határon túliak lévén termékadományokkal az ő közösségüket, a rászorulókat is támogassuk, a másik pedig az én szerény daloskönyvemre, a Szép magyar énekre vonatkozott. Gondolkodó emberként az utóbbi években megfogalmazódott bennem, hogy mi lehet igazán a megmaradásunknak a fő záloga, és oda egyszerűsítettem le ezt a képletet, hogy hit nélkül és a hagyományaink őrzése nélkül nem lehet a magyarságnak megmaradása.
Hagyományaink közé besorolhatjuk első helyen a magyar nyelvet, de énekeiben, népdalaiban is él a nemzet. Ebből a levélből egy igen erős istenhitű ember képe sugárzott felém, illetve az, hogy a nemzetünk megmaradása szempontjából kiemelkedően fontos dolgokat nemcsak ápolja, de tanítja, sok esetben visszatanítja ott, Pürkerecen. Bár a kérések folyamatosan érkeznek hozzánk, de ez egy különleges kérés volt: egy különleges termékkérés, egy különleges énekeskönyvkérés, azt is beleszőve, hogy természetesen meghív minket, és első kézből ismerkedhetünk meg a pürkereci magyarokkal, a hétfalusi csángókkal és ezzel a világgal.
Napjaink nem igazán a helyben maradásról, a hazaszeretetről ismerszenek meg, hanem mindenki egyfajta gazdasági menekültként egyre jobb életet szeretne valahol. Nos, ezek az emberek, akik ott maradtak csángóföldön, beleértve Mátyás Etelkát is, ott a végeken állnak ki magyarként.
– Ön nemcsak válaszolt erre a levélre, hanem személyesen vitte el a daloskönyvet és a termékadományt Pürkerecre. Milyen volt ez a találkozás?
– B. J.: Az utóbbi évtizedekben Erdély-járó emberekké váltunk. Ezt részben a csíksomlyói búcsú okozta, másrészt próbáljuk az utazásainkat is főleg érdekes emberi találkozásokkal kitölteni. A levél elolvasása után jött a gondolat, hogy az idei, pünkösdi kis kitérőnket a hétfalusi csángók földjére tegyük meg. És megfogalmazódott bennem az is, hogy nemcsak jómagam és szűkebb családom, hanem a baráti köröm is részt vehetne ezen az utazáson. Így egy kisebb csapattal, szám szerint nyolcan indultunk el pünkösd hétfőjén Pürkerecre.
– Most Mátyás Etelka kántor asszonyhoz fordulok: miután elküldte a levelét, megtörténhetett volna, hogy egy elfoglalt üzletember nem is válaszol...
– M. E.: Szívem minden szeretetével komoly meggyőződés élt bennem, hogy aki hitre jutott ember és szereti a magyarokat, az nem fog csalódást okozni annak a magyarnak, aki tiszta szívvel, szíve minden szeretetével hívta őket, s aki leírta levelében, hogy bizony minket, a végeken élő magyarokat éltet ez a szeretet. Az anyaországi magyaroktól kapott szeretet éltet, erősít, segít helytállni. Megmondom őszintén, eszembe sem jutott, hogy visszautasítaná a kérésemet, egyiket sem: azt sem, hogy adott esetben szeretett népemnek támogatást nyújtsanak gyógyszeradomány formájában, sem pedig azt, hogy kaphassak tőle egy daloskönyvet.
– Milyen érzés volt Béres József számára, amikor Klára asszonnyal és a barátaival megérkeztek Pürkerecre?
– B. J.: Mindenkinek a fejében vannak ilyenkor ideák a táj képéről, az épületekről, a faluképről. Sok tekintetben beigazolódott a várakozásunk, különösen abban a tekintetben, ami a néphagyományokat illeti. Hisz azt láttuk – bár Orbán Balázs erről majd 150 évvel ezelőtt írt –, hogy bizonyos néphagyományai, a húsvéti pirostojás-festéstől kezdve a táncokon át a szövésig, ezek így-úgy fönnmaradtak. Természetesen központi helye volt a belépésnek ebbe a faluba az Etivel való találkozás, és szemtől szembe látni azt, milyen hívő, kemény asszony ezen a tájon, aki küzd a hitéért, a magyarságáért.
– Mit jelent Béres József számára a pürkereciek és Mátyás Etelka ölelése?
– B. J.: Annak a beteljesülését, hogy egymásra találtunk, és amit egy levél sugallt, amelyet Etelka írt, és amit Orbán Balázs ezekről az emberekről – bár másfél évszázaddal korábbi állapotokról – írt, ezek beigazolták önmagukat. A pürkereci magyarokban, csángókban, Etelka szűkebb baráti környezetében, akik fogadtak bennünket igaz örömmel és tiszta szívből, odaadással, és az ő személyisége, hite és a magyar kultúra, nyelv, ének és irodalom iránti elkötelezettsége mind visszaigazolódik ebben az ölelésben.
– És milyen volt Mátyás Etelka számára ez a találkozás Béres Józseffel, Béres Klárával és a barátaikkal?
– M. E.: Olyan megható szeretettel öleltük meg egymást, amit könnyek nélkül el sem lehet képzelni. Mintha mindig ismertük volna egymást, mintha mindig barátok lettünk volna, sőt átéreztük, hogy bizony minden akadály ellenére mindig is igazi testvérei voltunk egymásnak. A kezdet volt a legcsodálatosabb, amikor az udvaromra, Pürkerecen tizenketten ültünk le a Béres úr által erre az alkalomra készített énekes füzettel, amit a daloskönyvből állított össze. Ez a közös éneklés volt a kezdete, egyben a pecsétje annak, hogy most már ők Magyarországon, mi Pürkerecen szívünk minden szeretetével együtt énekelünk. Ez az éneklés a szíveinket kapcsolta össze, hiszen úgy éreztük, egyek vagyunk ebben is.
– B. J.: Valóban, ha hisszük azt, amit kifejtettem korábban, hogy egy nép, egy nemzet megmaradásában a hitnek és a hagyományoknak óriási szerepe, vezető szerepe van, akkor nagyon fontos, hogy valóban azokat az énekeinket is énekeljük, amelyek patinásak, nemesek. Hisz az ének csak akkor gyógyít, szól a lelkünkhöz, hogyha az valóban a mi lelkünkből fakadt egykoron.
Hadd említsek meg még egy motívumot, ami érzelmileg rendkívüli módon megérintette a mi nyolcfős csapatunkat. A pürkereci evangélikus templomban történt, ami az egyik legrégebbi a hétfalusi csángó evangélikus templomok köréből, legalábbis az alapítását és alapjait tekintve, hiszen 1444-ben épült. A templomban a kántor asszony titokban – mi azt nem sejtettük, mert a templombelsőt néztük – odalopakodott az orgonához, amelynek kíséretével elénekeltük az Erős vár a mi Istenünk himnuszt. Ebben a környezetben szem valóban nem maradhatott szárazon. Aztán a székely himnusz éneklésével tetőztük be a pürkereci evangélikus templomban a közös éneklést.
– Megkerülhetetlen a kérdés: milyen Csángóföldre lépett 2015 pünkösdjén Béres József?
– B. J.: Engem az is nagyon érdekelt, pontosan a daloskönyvem alapján, hogy a néphagyományok, kezdve az öltözködési viselettől, a húsvéti pirostojás-festésen át egészen a táncokig, például a boricáig, hogyan élnek napjainkban. Nagy örömmel konstatáltuk, és köszönjük Etelkának most is, hogy a hagyományőrzőket megszervezte, eljöttek; és vagy a lakásán, vagy a falu kultúrházában bemutatták a tudásukat, amiről Orbán Balázs közel 150 éve tudósított.
– Mátyás Etelka evangélikus kántor miben látja a magyarázatát annak, hogy a fiatalokat be tudják vonni a táncba, a közösségi életbe, éneklésbe?
– M. E.: Gyökerek nélkül nincs élet. Azt tapasztalom, azt látom, és hálás vagyok érte, hogy amit tanultunk és tudunk, azt a szüleinknek köszönhetjük, az idősebb generációnak. És itt most név szerint kiemelném Barkó Etelka tanárnő szerepét, akit Négyfalu nagyasszonyának neveznek éppen azért, mert a szüleitől örökölve teljes szívvel adta vissza, adja tovább a fiataloknak a tudását, komoly hagyományokat őrző csoportokat hozott létre. Ugyanígy Pürkerecen a lelkész bátyám egyik lánya, Mátyás Vilmika szintén a szülőktől kapva az indíttatást, alapította az első nagyon komoly ifjúsági tánccsoportot. Ebből nőttek ki a fiatalok, akik ma már a következő tánccsoportot tanítják.
– Egy Béres Józsefhez hasonló sikeres üzletember számára miért fontos a magyar dal, a magyar hagyományok őrzése? És miért fontos, hogy – bár eddig is segítette a határon túliakat – most még inkább támogassa őket?
– B. J.: Életünket egyrészt tudatosan, másrészt értékorientáltan próbáljuk az értékek mentén élni és vezetni, főleg most, hogy így bölcsülünk és öregszünk. Ha az ember kellően tudatos és értékekben – legalábbis saját definícióm szerinti értékekben – tud gondolkodni, akkor elkerül ezekhez az ügyekhez. Nem hagyja érintetlenül sem a hit kérdése, sem a hagyományaink. Ezek vezettek el bennünket oda, hogy foglalkozni kezdjünk azzal, milyen fontos az ének és a néptánc napjainkban.
Ha hisszük azt a gondolatot, amit a nagy elődök: Kodály, Bartók, Járdányi és mások megfogalmaztak, miszerint az ének lelki termék, és hogyha magyarként magunkhoz vesszük szép magyar énekeinket, akkor biztosan a lelkünket istápoljuk. Látjuk az emberek erőfeszítését, ahogyan próbálják a környezetüket hitben tartani. Feleségemmel és a családommal úgy gondoljuk, nekünk kutyakötelességünk ezen emberek mögé beállni, és ezeket az emberi erőfeszítéseket a magunk szerény eszközeivel támogatni.
– Többször említette az elnök úr az interjú során a fiatalokat, milyen örömmel látta, hogy Pürkerecen a fiatalok maguk is ismerik és továbbadják a néphagyományokat, a táncokat. Milyennek látja Magyarországon a helyzetet?
– B. J.: Úgy gondolom, mindig lesznek olyan gondolkodó emberek, akik megtanulják, megtartják ezt a kultúrát, és képesek vissza is tanítani mindezt. Jó példa erre a ma már a szellemi kulturális világörökség részévé vált magyar táncházmozgalom módszere, ami képes volt újraértelmezni ezeket a dolgokat városi körülmények között is.
– És miként került aztán Mátyás Etelka pürkereci kántor Budapestre, dr. Béres József irodájába?
– M. E.: Bizony, nagyon közel kerültünk egymáshoz, ezért megírtam Béreséknek, hogy magyarországi evangélikus testvéreim jóvoltából Piliscsabán két konferencián fogok részt venni, utána még három napig leszek Budapesten. Megírtam azzal a huncut erdélyi gondolattal, hogy talán megértik ebből, de jó lenne találkozni! Reméltem, hogy jön az ajánlat, és jött is: ha már itt vagyok, szeretnének velem találkozni. Így ölelhettük meg újra egymást testvéri szeretettel itt, Budapesten is.
– Mit jelent Mátyás Etelka kántor asszony számára, hogy megkaphatta a magyar állampolgárságot?
– M. E.: Neveltetésemből, adottságaimból fakadóan elég könnyen tudok beszélni, de vannak dolgok, amit az összes szót birtokolva sem tudok kifejezni. Beszélhetnék arról, mekkora szenvedést jelentett lemetszett végtagként élni, mert a határon túl rettenetes elnyomásnak, veszélynek voltunk kitéve. A remény pislákolt a szívünkben, s azt senki nem tudja elmondani, még jómagam sem, hogy mit jelentett, amikor ez ilyen formában megvalósult. Hihetetlen, szavakkal valóban kifejezhetetlen öröm volt számomra, hogy magyar állampolgár lehetek, és nagy örömöt élek meg azóta is.
Sallai Éva
(A beszélgetés a Magyar Katolikus Rádió Délutáni találkozás című közéleti műsorában elhangzott interjúk szerkesztett változata)
Krónika (Kolozsvár)

„Ahonnan csak adni lehet...”
Kós András szobrászművész örök érvényű ajándékai
Amint arról lapunkban annak idején beszámoltunk az óesztendő különösképpen értékes és a maga nemében egyedülálló képzőművészeti eseményének számított a Téli Kolozsvári Magyar Napok alkalmával a Farkas utcai Református Templom kerengőjében megrendezett Kós András-emlékkiállítás, amelynek anyagát a művész leánya, Kós Katalin és a tárlat kurátora, Szebeni Zsuzsa válogatta. A család tulajdonát képező, jobbára ismeretlen, kiállításon Kolozsváron eddig be nem mutatott kisszobrok, domborművek, grafikák valódi gyöngyszemek, amelyek miniatűr méreteikben is hordozzák azt a tökélyt és harmóniát, ami valamennyi Kós-mű sajátja. A rajzok, metszetek, akvarellek pedig a művész különleges grafikusi képességeiről árulkodnak. Az alábbiakban a kiállítás megnyitóján, 2005. december 13-án elhangzott megnyitóbeszéd szerkesztett változatát közöljük.
„Hogy a fánál végig kitartottam, annak több oka is van. A legfontosabb, hogy szeretem a fát. Induláskor ugyan bennem a monumentális műveket alkotó művészt látták, a történelem azonban nem adta ezt meg nekem. Az élet nyújtotta más lehetőségeknél kötöttem ki. Amit azonban csináltam, azt jókedvvel és becsülettel tettem” – jegyezte meg látogatásaim alkalmával a mester. S én most ennél a két minősítésnél, a jókedvvel és a becsülettel végzett munkánál horgonyoznék le. Hiszen mi mást, ha nem ezt a hozzáállást sugározzák még ezek a, mondhatni belső használatra, leányának, családtagjainak örömszerzésre készített, aprócska szobrai is. Csöppek abból a hatalmas életműből, amely éppen erőteljes, erdélyi talajból gyökerezett önazonossága révén válhatott határokon, korokon és stílusokon átívelő, örök érvényű művészetté. Emblematikussá.
NÉMETH JÚLIA

Beszélgetés Kocsik József AMMGE-elnökkel
A 2015-ös, a legsikeresebb évnek bizonyult
Kocsik Józseffel, az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének az elnökével az általa vezetett tömörülés elmúlt évi tevékenységét értékeljük, illetve az idei terveket próbáljuk számba venni.
– Gazdaköri tevékenység szempontjából, milyennek tartja a mögöttünk lévő évet?
– Tekintve, hogy 3 évvel ezelőtt, a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumának a létrejöttekor elindult egy felfelé ívelő tendencia, ami új cselekvési teret nyitott számunkra, a 2015-ös a munkánkban a legsikeresebb évnek bizonyult.
– Mivel tudja alátámasztani az állítását?
– Nagyon egyszerű, hiszen a tagságunk létszáma 4000 fölé emelkedett, mindnyájukat zökkenőmentesen beépítettük a szervezetünkbe, amely a Fórum tagjaként európai értékrendre emelkedett. Azt nem csak itthon, hanem nemzetközi viszonylatban, legkevesebb 8 országban számon tartják, elismerik a munkánkat. Ennek tudatában, az elmúlt évben 5 komoly gazdafórumot, szimpóziumot szerveztünk, amelyeket nemcsak itthon, hanem az anyaországban is elismertek.
– Felsorolná a rendezvényeiket?
– Az első nemzetközi szimpóziumot az Arad Megyei Kereskedelmi és Iparkamara dísztermében szerveztük, rangos hazai és anyaországi tisztségviselőkkel, egyetemi tanárokkal, illetve résztvevőkkel. A fórum sikerében nagy szerepe volt Kranowszky Nagy Andreának, aki még számos programunk megszervezésében vállalt oroszlánrészt, és akit az év végén megnyílt Nemzeti Kereskedőház Aradi Képviseleti Irodájának a vezetőjévé neveztek ki. Ugyancsak tavaly két fűszerpaprika fórumot is szerveztünk, amelyeknek a sikere nagyban múlott Csipkár Imre megyei fűszerpaprika termesztés-szervezőn és családján, amelynek tagjai sokat tettek a hungarikummá vált fűszernövény minőségi termesztésének a megyebeli bővítéséért. Csipkár Imre olyan termesztőket tudott toborozni, tanácsokkal ellátni, akik minőségi fűszerpaprikát tudtak előállítani nemcsak Fazekasvarsándon, hanem Majláthfalván, Kisiratoson, Zimándújfalun, Ágyán és Nagylakon is.
– Térjünk vissza a tavalyi rendezvényekhez.
– Májusban Majláthfalván nemzetközi paprikafórumot szerveztünk, nyáron Kisiratoson volt gazdafórum. Szeptemberben újra megszerveztük a Magyar–magyar Gazdatalálkozót a kiállítási csarnokban, illetve decemberben újabb fűszerpaprika-fórumot szerveztünk az aradi Jelen Házban, kiváló feltételek között. A rendezvényeinket olyan közismert politikusok, szakemberek látogatták meg, mint dr. Torma Márta, a Magyar Földművelésügyi Minisztérium Nemzetközi és Kárpát-medencei Kapcsolatok Főosztályának az osztályvezetője, dr Somogyi Norbert, a Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ általános főigazgató helyettese, Kispál Ferenc, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara Csongrád megyei elnöke, dr. Horváth József, a Szegedi Tudományegyetem Hódmezővásárhelyi Mezőgazdasági és Kertészeti Karának a dékánja, dr. Somogyi György, a Szegedi Paprika Kutató Intézet szakembere stb. A hazai szakemberek közül Simona Alice Man, a román Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára, Sebestyén Csaba RMGE-országos elnök, dr. Csősz János, a Bánsági Magyar Gazdák Egyesületének elnöke, egyetemi tanár, Faragó Péter RMDSZ-megyei elnök, Bognár Levente aradi alpolgármester tisztelték meg a rendezvényeinket.
Sikeres létszámnövekedés
– Minek köszönhető az AMMGE-taglétszám nagy mértékű gyarapodása?
– Egyrészt a törvénymódosításnak, miszerint a terményeiket a szabad piacon értékesítő őstermelőknek, gazdálkodóknak, hivatalosan bejegyzett szakmai szervezet által kibocsátott hitelesítésre van szükségük. Főként azonban annak köszönhető, hogy az AMMGE alapszabályzata szerint, a mi gazdaszervezetünk minden tekintetben megfelel a törvényes előírásoknak. A Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium ellenőrzésének is megfeleltünk, ezért a tagjainknak szakmai, termelői hitelesítést állíthatunk ki, méghozzá jutányos feltételek között. Vagyis, aki egy évre befizeti a havonkénti 2 lej tagsági díjat, jogosultságot nyer a hitelesítő okiratra is. Más szakmai szervezetektől eltérően, mi nem a gazdasági érdekek diktálta borsos tagsági díjakból működtetjük az érdekképviseleti szervezetünket, hanem a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumának a tagjaiként, attól jelentős anyagi támogatást kaptunk a gazdatevékenység hatékonyabbá tételére, a gazdafórumok megszervezésére. Ezzel párhuzamosan, a jelzett Egyeztető Fórum bevonta az Egyesületünket a határon átnyúló pályázatoknak a zömébe, de a 8 országban működő tagszervezetek közötti kapcsolatokat is szorosabbra fogta. Ennek jóvoltából, negyedévenként találkoznak a 8 ország magyar gazdaszervezeteinek a képviselői. Legközelebb február 5-én magam és ifj. Zágoni-Szabó András, az Ifjú Gazdák elnöke részt veszünk a budapesti Országházban szervezendő gazdafórumon, ahova azért hívnak, mert számítanak ránk.
– Talán szűkítsük le a kört: egy-egy településen hogyan sikerült a taglétszámot növelni?
– Erre legegyszerűbb a majláthfalvi példa, ahol van egy jól működő mezőgazdasági társulás, amely nemcsak megműveli mindazoknak a földjét, akik erre képtelenek lennének, hanem gazdaköri tagokként is befizeti utánuk a tagsági díjat. Ugyanakkor a helybeli nagygazdák részéről is messzemenő együttműködési készség nyilvánul meg a gazdaszervezet irányában. Az ő példájukat nagyon jól követik az onnan elszármazott, de Németszentpéteren gazdálkodó vállalkozók is. Rajtuk kívül vannak a kertészkedők, akiken segíteni tudunk a hitelesítő bizonylatunkkal. Ha mindet összeadjuk, közösen, mintegy 5 ezer hektár földet művelnek meg, tehát komoly gazdasági potenciált képeznek. Ugyanakkor a Szatymazi Gazdakörtől és elnökétől, dr. Somogyi Györgytől is sok hasznos tanácsot kaptunk, de a Zimándközi Gazdakörre is mindig számíthattunk, nagy lelkesedéssel kapcsolódtak be a programjainkba. Éppen ezért, ezúton is elnézést kérek tőlük, amiért a láttamozott tagsági könyveik út közben, önhibánkon kívül elkallódtak. Új tagsági könyveket állítunk ki nekik. A hozzájuk hasonló gazdasági központokban már komoly távlatokban lehet tervezni, nagy befogadóképességű gabonasilókat is lehetne egy-egy ilyen kistérségbe építeni.
– Ezzel eljutottunk az idei tervekhez?
– Igen, hiszen erre az évre már elkezdtük a jelzett szakmai tanúsítványoknak a kibocsátását, februárban részt veszünk az Országházban szerevezendő Kárpát-medencei, nemzetközi gazdafórumon. Ott bizonyára megvitatjuk mindazokat az idei pályázati lehetőségeket is, amelyeken magunk is részt kívánunk venni. Nem csak az Egyeztető Fórum, hanem a hazai RMGE tagjaként is, amelynek az elnöke, Sebestyén Csaba az államelnöki mezőgazdasági tanácsadótestületnek is a tagja. Mi, a gazdaszervezetek ezután nagyobb beleszólást kívánunk elérni a saját sorsunk alakításába a hazai, az anyaországi, illetve a Kárpát-medencei 8 országban működő gazdaszervezetekkel megkötött, közel 100 együttműködési szerződés jóvoltából.
– Milyen gazdafórumokat terveznek idén?
– Erről inkább azután nyilatkoznék, miután visszatérek a jelzett, február 5-i, budapesti találkozóról, ahol egyeztetjük a Kárpát-medencei Egyeztető Fórumhoz kapcsolódó rendezvényeinket. Az eddig meghonosodott fűszerpaprika, illetve gazdafórumokat, a Magyar–magyar Gazdatalálkozót idén is meg kívánjuk szervezni. Tudtommal a budapesti tanácskozás egyik témája, a kendertermesztés újbóli felvirágoztatása lesz, ami új távlatokat nyithat a mezőgazdasági termesztés szerkezetében.
– A terveikhez milyen támogatásokban reménykedhetnek?
– Abban bízunk, hogy az eddigi támogatásformák folytatódnak, de tudtommal a kistérségekben tervezett gabonatárolók építése az eddigieknél sokkal nagyobb hangsúlyt kaphat. A sikerhez azonban köszönettel, továbbra is számítunk az RMDSZ megyei szervezetének, a sajtónak a támogatására, de az önszerveződés is szükséges. Tekintve, hogy legkevesebb 5 taggal létre lehet hozni gazdakört, e lehetőséget a szórványtelepüléseknek is ajánljuk, hiszen csak ott tudunk segíteni, ahol gazdaköreink működnek.
– További sok sikert kívánok, köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

Szerényebb az erdélyi megyék idei költségvetése
A tavalyinál kisebb éves költségvetéssel számolnak 2016-ban az erdélyi megyei önkormányzatok: a visszaesés egyik oka, hogy erre az évre jóval kevesebb vissza nem térítendő támogatást nyújt az Európai Unió, amely 2015-ben számos költséges nagyberuházást finanszírozott. 
A kiadások növekedéséhez emellett a tavalyi közalkalmazotti béremelés is hozzájárult, a megyei hivatalok egy része ugyanakkor ebben az évben több szociális pályázatra különített el pénzt, mivel az állam évről évre kevesebb finanszírozást nyújt például az otthoni beteggondozással foglalkozó karitatív szervezeteknek, így a támogatás egyre nagyobb mértékben hárul az önkormányzatokra. A kisebb büdzsé ellenére a hivatalok igyekeznek beruházásokra is pénzt fordítani: a tervek között főként útépítések és -javítások szerepelnek.
A szociális védőhálóra költik a legtöbbet
A Kovászna megyei tanács és a hatáskörébe tartozó intézmények idén mintegy 197 millió lejből gazdálkodnak, ez kevesebb az előző két évi költségvetésnél, de nagyobb a korábbi esztendőkben meghatározott büdzsénél. Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke a pénteki tanácsülésen – amelyen elfogadták a költségvetést – rámutatott: a kiadások növekedése elsősorban annak tudható be, hogy emelkedtek a bérköltségek, tavaly ugyanis kétlépcsős, 12, majd 10 százalékos bérkiegészítést hajtottak végre. „A törvényhozók is belátták, hogy nem lehet csapnivaló fizetésekkel a közigazgatásban megtartani az alkalmazottakat” – fogalmazott a tanácselnök.
Strandvásárlásra különítettek el pénzt Csíkszeredában 
Elfogadta 2016-os költségvetését a csíkszeredai helyi önkormányzat pénteki ülésén: a megyeszékhely idén 147 millió lejből gazdálkodik, ebből 57 millió lejt szánnak fejlesztésekre. Antal Attila alpolgármester kifejtette: az ingatlanvásárlásra elkülönített 4,1 millió lejből idén egyebek mellett a Szeredai-fürdőnek azt a részét vennék meg, amelyet nemrég visszaszolgáltattak a tulajdonosnak. Elmondása szerint a tulajdonosok nyitottak az alkura, főként azért, mert a strand másik része az önkormányzaté.  Az önkormányzat ugyanakkor módosította a Csíki Csobbanó működési szabályzatát, ennek nyomán a megyei rendőr-főkapitányság különleges alakulatának nyolc alkalmazottja bérmentesen használhatja az uszodát edzésre. Ezt Szabó Soós Klára, az Erdélyi Magyar Néppárt képviselője kifogásolta, szerinte ugyanis az uszodai bérlet ára amúgy is szimbolikus.
A megszavazott éves keretből egyenlő mértékben költenek a már meglévő intézmények működtetésére, valamint fejlesztésekre, beruházásokra. Mint kiderült: a működtetésre fordított összeg felét a szociális védőháló erősítésére fordítják, az önkormányzat hatáskörébe tartozó állami intézményekben ugyanis 1340 gyermek nevelkedik, emellett pedig egy több mint száz férőhelyes öregotthont is támogatnak. Tamás Sándor arra is kitért, hogy a hivatal két alkalommal fog szociális pályázatot hirdetni, a kormány ugyanis idén tovább nyirbálta az erre fordított állami támogatást, nehéz helyzetbe hozva ezzel az otthoni idős- és beteggondozást ellátó karitatív szervezeteket.
Beruházások terén továbbra is prioritást jelent a Kovászna megyei önkormányzatnak az infrastruktúra-fejlesztés, amelyre a költségvetés 19 százalékát fordítják, ez pedig összegben kifejezve meghaladja a korábbi években erre szánt pénzmennyiséget. Tavaly a megyei utak korszerűsítésére 36 millió lejt különítettek el, ebből 102 kilométer utat tudtak aszfaltozni, idén pedig erre a célra 41 millió lejt fordítanak. Mint kiderült: a Sepsiszentgyörgyöt Illyefalván keresztül Brassó megye határával összekötő forgalmas, de rendkívül leromlott állapotban lévő út korszerűsítésére már folyamatban van a közbeszerzés csakúgy, mint az új lécfalvi hulladékkezelő központhoz vezető szakasz felújítására vonatkozó licit.
A fejlesztésre szánt keret 16 százalékát, 11 millió lejt a megyei sürgősségi kórház korszerűsítésére fordítanak, Tamás Sándor elmondta, fontosnak tartják, hogy versenyképes egészségügyi ellátást nyújtsanak. Idén ugyanakkor a közösségépítés jegyében tervez a megyei önkormányzat: több képzési lehetőséget fognak biztosítani abban bízva, hogy ezzel jobb megélhetést, hatékonyabb kenyérkereseti lehetőségeket teremtenek. A tanácselnök emlékeztetett: méhészeti, sajtkészítői, kulturális rendezvényszervezői, szakács-, szabás–varrás-, fazekas-, bútorfestő-, hegyvidéki mezőgazdász-, biogazdálkodási, lovastréner-, szociális gondozói és egészségügyi képzést fognak indítani.
Kevesebb állami támogatás Hargita megyének
A Hargita megyei önkormányzat is elfogadta múlt héten a 2016-os büdzsét, amelyet Borboly Csaba tanácselnök „a szükség költségvetésének” nevezett, mivel a hivatal működési költségeiből kellett elvonniuk ahhoz, hogy a fontosabb beruházások folytatására, illetve újak elkezdésére jusson pénz. A hivatal idén 333 millió lejből gazdálkodik – ez az Agerpres hírügynökség beszámolója szerint 189 millió lejjel kevesebb, mint a tavalyi büdzsé. Borboly úgy nyilatkozott: ez egyrészt annak tudható be, hogy a kormány visszatért egy régebbi módszerhez, amelynek alapján az állami pénzt szétosztja, ez Hargita megyének mínusz 40 millió lejt jelentetett, az önkormányzat tavalyi költségvetését pedig egy 25 millió lejes hitel is növelte.
A hivatal közleménye szerint az önkormányzat hatáskörébe tartozó intézményekben a 2014-es szintre csökkentették a kiadásokat, a beruházási tervek között pedig főként olyan projektek szerepelnek, amelyeket már korábban elkezdtek, de néhányj útfelújítás is helyet kapott a listán. Az elképzelések szerint folytatni fogják a csomafalvi, solymosi, büdösfürdői és csíkpálfalvi út korszerűsítését, emellett tovább dolgoznak az árvízkárok helyreállításán, valamint az atyhai és a két gyergyóremetei megyei út javításán.
Az új beruházások között szerepel ugyanakkor a járdaprogram, amely a megyei utak településeken átvezető szakaszain történő gyalogos forgalom biztonságát szolgálja. Növelték a megyei tanács támogatási programjainak keretösszegét is, amelyre civil szervezetek, egyesületek, egyházak pályázhatnak számos területen többek között sport-, kulturális, műemlékvédelmi, valamint készenléti tevékenységekre. Borboly az Agerpres-nek azt is elmondta: a költséghatékonyság érdekében korlátozzák az önkormányzat tulajdonában lévő gépkocsik használatát.
Műemlékek felújítására is van pénz
A székelyföldi megyékhez képest jóval nagyobb keretből, 764 millió lejből gazdálkodik 2016-ban Kolozs megye, amelynek önkormányzata az összegből 172 millió lejt fordít beruházásokra, fejlesztésekre. Vákár István, a megyei hivatal alelnöke a Krónikának elmondta: az idei büdzsé nagyjából megegyezik a tavalyival, viszont újdonság, hogy ebben az évben a műemlék épületek felújítására is tettek félre pénzt, ugyanakkor leltárba veszik a turisztikai jelentőségű útszakaszokat.
Az alelnök beszámolója szerint a megyei önkormányzat 15 millió lejt szán a Tetarom 4-es ipari park korszerűsítésére, emellett komolyabb összeget fordítanak az uniós forrásból is finanszírozott hulladékkezelő központ építésére, ugyanakkor kénytelenek voltak jelentős mennyiségű pénzt elkülöníteni a Kolozsvár Aréna adótartozásainak törlesztésére. Ez utóbbi intézkedésre a számvevőszék kötelezi a megyeházát.
Vákár lapunknak úgy fogalmazott: útjavításokra „elég szép összeget sikerült elkülöníteni”: a többségében magyarok lakta települések vonatkozásában a magyarszováti, valamint a Kalatoszentkirály és Zentelke felé vezető út felújítását fejezik be idén. Ezenkívül kisebb útjavításokat terveznek több településen, például Vajdakamaráson és Bálványosváralján. Vákár István azt is elmondta: a végső változatban is megmaradt a magyar kulturális intézmények és egyházak támogatására korábban kialkudott keret. Mint rámutatott: a megyei önkormányzat már pénteken kiírta a támogatási pályázatokat, amelyekre február 19-éig jelentkezhetnek a magyar civil szervezetek ifjúság, kulturális vagy egyházi jellegű projektjükkel.
Kisebb összeg áll a Bihar megyei tanács rendelkezésére is. Idei költségvetése 376 millió lej, ez alig 86 százaléka a tavalyi 435 millió lejnek – közölte az Ebihoreanul.ro hírportál. Ennek oka, hogy míg tavaly a megye közel 78 millió lejt kapott az EU-tól, idén csak 48 millió lejre számíthat: a támogatásból – más megyékhez hasonlóan – elsősorban a korszerű hulladékgazdálkodási központot fejezik be. A Bihar megyei hivatal ugyancsak a szociális védőháló fenntartására különíti el a legtöbb pénzt, 132 millió lejt, amelyből az állami intézményekben nevelkedő gyermekek gondozásán kívül, a fogyatékkal élőket is segítik.
Kőrössy Andrea, Barabás Hajnal, Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Egy gyermekszínész emlékei a marosvásárhelyi Székely Színházról
Virág György emlékirata
A gordiuszi nézőpont
A marosvásárhelyi Székely Színház köré szövődő legendáriumba – Kovács Levente monografikus tanulmányának gondolatmenete szerint – valóban létező, szemtanúk és résztvevők által megerősített és hitelesnek mondott elemek és motívumok épülnek be: "Csupa olyan tényező, amelyeket akár egy romantikus rege kellékeként értelmezhetnénk".
E legendáriumban tulajdonképpen az a gyönyörű – állapítja meg az idézett szerző –, hogy mindezek "jórészt valóban megtörténtek, vagy hasonló módon történtek, csupán a funkciójuk más kissé a valódi történetekben" (lásd Kovács Levente: i.m. 14–15.).
Virág György itt következő visszaemlékezéséről már bevezetésként elmondható: emlékírói bravúrral oldotta meg a legendák oszlatásának, az alkotóelemek közötti hiteles arányok kiválasztásának és megmutatásának nehéz munkáját.
Mesterfogása tulajdonképpen egy gordiuszi csapást helyettesítő gordiuszi nézőpont kiválasztását jelenti emlékiratában: gyermekkori-gyermekszínészi tapasztalatait felidézve a szerző programszerű tudatossággal csak az egykori eseményeket és értékítéleteket fűzi össze az emlékeket hálóként befogó epikus narratívába, és – ugyancsak tudatosan – védekezik a felnőttkor diktálta minden utólagos hatás és szempont korróziója ellen: "téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhethitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról".
Olvasóként és szerkesztőként társai lehetünk az emlékirat szerzőjének ebben az időutazásban, ha időnként szerepet cserélünk egymással és/vagy vele.
Felhívás ez valamiféle interaktív együtt olvasásra és szerkesztésre, de leginkább a Székely Színház történetével kapcsolatos lappangó dokumentumok feltárására. Ha olvasóink közül bárki egykori fényképek, újságkivágások, dedikált műsorfüzetek stb. birtokában van, fölkérjük: legyen egy másolat erejéig ennek a visszaemlékezés-sorozatnak a szerkesztője is.
Minden, a Népújság szerkesztőségébe behozott és itt lemásolt dokumentum végállomása – akár közlésre kerül, akár nem – a méltó és egyetlen jogutód, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat archívuma, hiszen értelemszerűen ott a helye.
Lázok János
Előszó
A marosvásárhelyi Kultúrpalota pódiumából átalakított színpad alatti szobában-pincében három gyerek játszik. Magukra vannak, és azzal szeretnék meglepni a Városba távozott szüleiket, hogy elrejtőznek. Az egyik sarokban nagy ruhásláda. Nagyszerű búvóhely! Ki gondolta volna, hogy mikor magukra hajtják a láda fedelét, a rajta lógó horog beakad, és a láda börtönébe zárja őket? Pedig ez történt. A fogyó levegő hiányában már fulladoznak, amikor betoppan Serbán Gyula díszletező. Csak éppen beütötte az orrát Virágékhoz, az egyszobás "komfortba", hogy némi savanyúcukorkával kedveskedjen a gyerekeknek. Az ajtó nyitva volt, de sehol senki. Ekkor figyel fel a motoszkálásra. Gyanút fog, felnyitja a láda fedelét. A ládában, félig aléltan, egymás hegyén-hátán a három Virág gyerek: Pista, Emi és Gyuri.
Én a legkisebb voltam, akkor talán négyéves. Így maradtunk meg mindhárman. Ennyire közel voltam a Székely Színházhoz, ennek a közelségnek köszönhetem az életem!
Édesapám kárpitos volt, kommandói (1911, Háromszék megye, Magyarország) születésű. Kolozsvárra került, ott szagolta meg a masztikot (szakáll és bajusz ragasztására használt színházi kellék). 1944-ben, amikor én születtem, már színházi ember volt, a Kolozsvári Nemzeti Színháznál, díszletező-, majd színpadmester. Édesanyám (1912, Szentkatolna, Háromszék megye, Magyarország) akkor még "csupán" három gyerekük nevelésével bajlódott. Később, 1957-ben lépett a Székely Színház alkalmazottai közé, amikor velünk együtt nőttek a gondok is. Ruhatárosként 1970-ig, nyugdíjazásáig, fél normával ott dolgozott.
Én a színházban gyermekeskedtem. Első színházi szereplésemre Kolozsváron nem is emlékezhetem, hiszen csecsemőként vittek a világot jelentő deszkákra, és olyan éktelen sápítozást rendeztem, hogy az alakításnak emlékezetes sikere lett.
Még nem voltam hároméves, amikor a gázfűtés csábításának és az újonnan alapított Székely Színház igazgatójának, Tompa Miklósnak a hívására Marosvásárhelyre költöztünk. Előbb a tanklaktanyában egy függöny választotta el a kétgyerekes (Miki és Jutka) igazgató "lakását" a mienktől, majd rövid ideig a Berek utcában, a kisállomás környékén laktunk. Ezután kerültünk a színpad alatti pincébe, még később a Kultúrpalota egyik emeleti tantermébe.
Ott zajlott körülöttünk a színház élete, helyesebben a mi életünk a színpad, az öltözők, a raktárak, a társalgó, a palota rejtelmes félhomályba vesző folyosói, beugrói, rekeszei között. Én ezeknek az éveknek vagyok mind a mai napig elfogódott lelkű és elfogult szem- és fültanúja.
Az én történetem gyakorlatilag ott kezdődik, ahol a színházé: zsenge gyermekkorom Vásárhely állandó "játékháza" csodájával egyszerre indult, s téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhet hitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról. A parókát, bajuszt, szakállat ragasztó masztikot én is megszagoltam. Még a siker ködös felhője is meglegyintett. Megfertőzni azonban nem tudott, de illata ma is át-átdereng emlékeimen, mint egykori szerelmes képzeletén a jázminbokor tavaszi lehelete.
Az emlékek
Ülök egy halom tárgyi emlék közepén, és megpróbálom gondolatokba fogalmazni mindazt, amit számomra a huszadik század ötvenes éveinek Marosvásárhelyi Székely Színháza jelentett. Forgatom a megsárgult újságkivágásokat, fényképeket, plakátokat, drága jó édesanyám féltve őrzött "kincseit", melyek egykori "tündöklésem" megörökítői a világot jelentő deszkákon. Meghatottan nézegetem a nagyméretű fényképet, amely a színház szinte teljes személyzetét örökíti meg a Kultúrpalota színpadán, a korszak egyik fényes esztendejében. Büszkeséggel fedezem fel rajta újra és újra felejthetetlen édesapámat, mint egyikét a sok-sok lelkes műszakinak. Minél mélyebben merülök el a tárgyi emlékek szemlélésében, annál inkább erőt vesz rajtam a bizonytalanság, hogy nem tudom átadni olvasóimnak mindazt az élményhalmazt, amely meghatározta gyermekkoromat és bizonyára egész további életemet is.
A feladvány annál nehezebbnek tűnik, mivel elsősorban nem a társulat történetét írnám meg, arra nem vagyok felkészült vagy elhivatott, hanem szívem szerint inkább azoknak szánom írásomat, akik nem élhették át azt a varázslatos időszakot, amelyben Marosvásárhely hangulatát alapvetően a színházban és körülötte történtek határozták meg. Bizonyára sokan fogják túlzásnak vélni ezt az állítást. Bevallott elfogultságom számlájára is írhatják, de nekem meggyőződésem, hogy ritkán adódik egy város történetében olyan időszak, amelyben a művelődés (nem csak a színház!) ilyen fontos szerepet tölt be. Ráadásul egy olyan korban, amelyet proletárdiktatúraként tart számon, joggal, a történelem.
A bevezetőben említettem, hogy 1944-ben, Kolozsváron (akkor Magyarország) születtem, de írásom szempontjából fontos, hogy a sétatéri színház gondnoki lakásában töltöttem első éveimet. Édesanyám finom főztjét a mindig éhes művészek gyakran dicsérték, amikor próbák szünetében egy kis kóstolóra beugrottak hozzánk. Természetesen minket, a három Virág gyereket is cirógattak (István bátyám 1940-ben, Emília nővérem 1942-ben született) vagy éppen bosszantottak egy-egy vicces kiszólással. Engem Andrási Marci bácsi bosszantott folyton azzal a kérdéssel, hogy van-e tej, amire én toporzékolva válaszoltam: nincs! Legalábbis később Marosvásárhelyen sokszor emlegette mind a népszerű Marci, mind szüleim ezt a történetet.
Akaratos, kissé talán elkényeztetett gyereknek számítottam, mint általában a legkisebb testvér. Nem hiszem, hogy pólyásként megjelenve érthetően visítottam volna a színpadon, de tény, a későbbi években Marosvásárhelyen a mindenható direktor, Tompa Miklós, a "gazda", ahogy székely színházi körökben mondták, azzal bízott rám néha szöveges szerepeket is, hogy úgymond jöjjön az a szép beszédű gyermek! Könnyű dolgom volt, mert mindig "kéznél voltam", hiszen a színpad alatti lakásunkban színházi kellékek, ruhák és az ezzel járó naftalinszag közelében éltük mindennapjainkat. Nem csoda talán, hogy később sem sikerült pirospozsgássá nevelkednem, megmaradtam sápadt arcúnak.
De hát hogyan is lesz valaki gyermekszínész? A közelség a színházhoz csak az egyik oka volt "elkötelezett-ségemnek", a másik, hogy tulajdonképpen minden gyerek szívesen szerepel, bizonyos határokon belül pedig bármelyikük képes eljátszani megírt, betanított szerepeket. Fontos megjegyeznem, hogy az akkori művészeknek szinte egyáltalán nem voltak gyerekeik, így a műszakiak gyerekei kapták a legtöbb esetben ezeket a szerepeket. Visszatekintve azt is meg kell említenem, hogy édesapám nagyon közeli kapcsolatban volt Tompa Miklós igazgatóval, akinek egyik kedvelt sakk- és kártyapartnere volt, ezért talán még gyakrabban kaphattam olyan (gyermek)színészi feladatokat, amelyek még pénzt is jelentettek a család számára. Bizony, akkoriban elég szépen jutalmazták az ilyen, alkalmazottakon kívüli fellépéseket, ami családunk szűkös körülményei közepette igencsak jól fogott. Azt is hozzá kell tennem, hogy az áldott emlékezetű báró Kemény János, a színház alapítója is arra törekedett, hogy a társulat valamennyi tagja jól érezze magát az intézetben, és ez a légkör valóságos családdá forrasztotta azt a közösséget. Így történhetett meg, hogy nem ritkán testvéreimmel együtt léphettünk fel, de a többi műszaki (Bereczki Károly asztalos, Huszti György főszabász, Gáll Mózes díszletező, Köpeczi Jenő fodrász, de akár Bordi András festőművész, a Kultúrpalota gondnoka, Nagy András, a Palota kapusa) gyerekei is ott toporogtak a színpadon, amikor erre alkalom nyílott. Összefoglalva tehát, nem valamilyen különleges színészi tehetség teremtett alkalmat a sokszori fellépésre, hanem az adott színházközeli állapot. Jellemző egyébként, hogy az egykori gyermekszínészekből, minden előnyük ellenére, Nagy András és Huszti Zsuzsa kivételével, egyikük sem jutott be az 1954-ben Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöztetett színiakadémiára, de belőlük sem vált színész végül. Ki tudja, talán ők is folyamatosan azt a varázst keresték próbálkozásaik során, amelyet átélhettek a Székely Színházban, és ezt nem találván, másként alakult a sorsuk. Ezen is el lehetne merengeni egy kicsit! De: valamennyien boldogok voltunk, és büszkék vagyunk arra, hogy az akkori idők legnagyobb színművészeivel együtt szerepelhettünk. Számomra legendák, felülmúlhatatlanok maradtak mindmáig azok, akiket akkoriban csodálhatott Marosvásárhely színházjáró közönsége és a gyakori turnéknak köszönhetően a Magyar Autonóm Tartomány kisvárosai vagy akár a Zsil völgye hálás nézői.
Az állítólag szép kiejtésem ellenére sem mondhatom, hogy akár mozgásban, akár "helyezkedésben" meghaladtam volna a "népség-katonaság" fogalomkörébe sorolt statiszták színvonalát. Ez persze nehezen mérhető, hiszen gyermekek esetében a mindenkori kritika sokkal elnézőbb, mint a színművészetet magas szinten, hivatásként végző felnőttekkel. Ezzel együtt arra is emlékszem, hogy szüleim nem elsősorban annak örvendtek, hogy szerepléseimmel "pénz áll a házhoz", hanem büszkék és elégedettek voltak a gyakori fellépések okán. Mint minden szülő, ők is reménykedve hittek abban, hogy gyerekeik többre viszik majd az életben, mint ami számukra sikerült. Igaz ez akkor is, ha nem feltétlenül a színművészet felé irányítottak egyikünket sem.
Szándékom szerint azonban csak a magam nevében írok, azért hát másra bízom az elmélkedést afölött, hogy miért alakult így az egykori gyermekszínészek életpályája. Ha egyáltalán foglalkoztatni fog bárkit is ez a gondolat a leendő színháztörténészek közül.
A kedves olvasót tehát arra kérem, legyen megértő, ha most következő értékítéleteimet a bevallott elfogultság befolyásolja, hiszen a bevezetőben is említett gyermek minősíti az egykorvolt legendákat, nem az időközben sok évtizedet maga mögött hagyott felnőtt. Mindössze tehát azt kísérelem meg, hogy gyermeki emlékeimet idézzem fel azokkal kapcsolatban, akik egykoron a Marosvásárhelyi Székely Színház meghatározó személyiségei voltak: színművészek, műszakiak, irodai alkalmazottak vagy a segédszemélyzet tagjai.
(Folytatás a 2016. február 22-i lapszámunkban) Népújság (Marosvásárhely)

Egy „románellenes román” falujában (1.)
Évszázadokig sajátos státusú bihari kistáj volt a Báródság. Kalandos sorsú szülötte: Bem hadnagya, török effendi, Garibaldi őrnagya, az olasz királyi hadsereg tábornoka, Pavel Pop de Popa. Az ő pályafutásának, különleges utóéletének járt utána Szilágyi Aladár, a fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter kíséretében.
A régente Középkalota nevet viselő tájegység peremén autózunk Báródbeznyére, a Sebes-Körös folyásával ellentétes irányba. Élesdtől futamatnyira érkezünk a Királyhágóig tartó történelmi vidékre, amelynek első, Árpád-kori magyar megülői, majd 14. századtól kezdve a ritkán lakott élettérbe több hullámban betelepített románok a 19. század közepéig sajátos jogállásnak örvendtek. A kerület határvédő szerepe a 16. század közepén megfordult, az önállósuló Erdélyi Fejedelemséget óvta a törökkel és a Habsburgokkal szemben. Előbb az Erdélybe vezető kereskedelmi és hadiút őrzésére rendelt királyi jobbágyok lakják, majd a sólyomkői vár szolgálatára is besorolt, részben Mátyás király alatt személyileg nemesített, végül Szapolyai Jánossal kezdődően vált kiváltságolt területté: a nemesi kerületté emelt Báródság nyolc falujának lakói a Biharország nyugati végére telepített Hajdúsághoz hasonló önkormányzatisággal, mai fogalommal élve: autonómiával rendelkeztek.
Az Erdélyi Fejedelemség megalakulásakor a Báródság területén újraszervezett nemesi kerület már nem csak a Várad-Kolozsvár országutat őrizte, a báródsági nemesek dolga volt a Királyhágón áthaladó erdélyi fejedelmek és főurak fegyveres kíséretének és szolgálatának ellátása is, a Szalárdi János által emlegetett „igen sűrű erdőrengetegen” keresztül. A Báródságot ekkoriban hivatalosan a Sólyomkőn lakó várkapitány által kormányozták, a gyakorlatban azonban a nemesi kerület közvetlen katonai vezetője a nagybáródi hadnagy volt. A Rákóczi-szabadságharc után (és Sólyomkő felrobbantásával) a kerület katonai jelentősége megszűnt, noha autonóm törvénykezése és gyűlései, valamint kapitányi címe formálisan még sokáig fennmaradtak. Bár a Báródságba már viszonylag korán, a 14. században megkezdődött a románok betelepülése, az etnikai arányok jelentősebb változása csak a török-kor vége felé (szászfenesi csata, Várad eleste eredményeképp) következett be. Fényes Elek monumentális műve, a Magyarország geographiai szótára még közvetlenül az 1848-49 előtti állapotokat tükrözve így ír: „Jelenleg egy állandóbb rend fenntarthatása kedvéért maga a kerület választ magának egy főkapitányt, s ez időben e díszes hivatalt az ismeretes derék hazafi, T. Beöthy Ödön úr viseli, ki részint jobb rend behozására, részint az iskolák felvirágoztatására tetemes áldozatokat teve, s magának örökös hála és érdem-koszorút vívott ki.”
„Töröljük a román hősök galériájából”
Amikor felfedeztem a 48-49-es magyar szabadságharc román honvédtisztjének, Pavel Pop de Popa hadnagynak az alakját, és kiderült, hogy egy rendkívül kalandos élet, látványos katonai karrier rejtezik mögötte, hozzákezdtem a román nyelvű források búvárlásához is. Az első sajtóanyag, ami a kezembe került, a Bihoreanul 2014. október 24-i száma volt. A nem éppen magyarbarátságáról ismert hetilap szalagcímben hozta, hogy „(Anti)Românul lui Kossuth: Sătenii din Beznea elogiază un paşoptist care a luptat împotriva românilor.” Azaz:
„Kossuth antirománja: a beznyei falusiak egy olyan negyvennyolcast magasztalnak, aki a románok ellen harcolt.”
A cikk szerzője azon háborog, hogy a Báródbeznye központjában, 2006-ban felállított hősök emlékművén első, kiemelt helyen szerepel a falu nemzetáruló szülöttének, Pop de Popa tábornoknak a neve.
A riporter kolléga – miután idéz a nyugalmazott generális egyik, a Nagyvárad napilap hasábjain megjelent leveléből, mely az 55. bihari honvédzászlóaljnak, „az öreg Bem kedvelt csapatának” a hőstetteiről szól –, azzal egészíti ki a hadastyán emlékeit, hogy „amit Popa nem írt le: a sorozás az akasztófával való fenyegetettség alatt zajlott, napirenden volt a dezertálás, és a fél esztendő alatt, amíg elfoglalták Erdélyt, az öreg Bem hadai több mint 40 ezer románt gyilkoltak le, és felégettek 300 falut.” A kolumnás cikk szerzője kifejti a magyarok rémtetteit, majd hasonló, bődületes tájékozottsággal vázolja fel a pályáját magyar honvédőrmesterként kezdő, olasz tábornokként befejező „kalandor”, Pavel Pop de Popa karrierjét. Riportja végén az illetékesekhez, a Bihar megyei Kulturális Felügyelőség főnökéhez fordul, s ígéretét veszi, hogy „vizsgálatot indítunk, amennyiben az illető személy gyalázatos tetteket követett el, javasolni fogjuk az Emlékművek Országos Bizottságának, hogy tegyen megfelelő lépéseket. Ha mindez bebizonyosodik, a tábornok nevét töröljük a román hősök galériájából.”
Emiatt, emlékműnézőbe – és ha már ott forgolódunk, faluriport végett is – igyekszünk Péter kollégámmal Báródbeznyére. Mire a Király-erdő karsztos dombvidékére érünk, barátságtalan szél kerekedik, havasesőt vág az arcunkba. A beznyeiek sokkal barátságosabbak az időjárásnál, meglátogatjuk a gazdag néprajzi magángyűjteményt, mely egy helybéli lakos kezdeményezésére született, meg a megye legnagyobb, közel három évszázada emelt ortodox fatemplomát. – Róluk, illetve a falu szülöttének törökországi, olaszhoni kalandjairól riportunk második részében számolunk be. Most, báródsági portyánk megkoronázásaként megszemléljük az inkriminált emlékművet. Az impozáns obeliszk rendíthetetlenül áll, mellette megtépázott nemzeti lobogót csattogtat a nekivadult szél. Az emlékoszlop baloldalán az első, jobboldalán a második világháború hőseinek-áldozatainak nevét megörökítő márványlapok, a homlokzat fekete márvány tábláján pedig a következő, érintetlen, épséges ép felirat: Pavel Popa hadseregtábornok, sz. 1827, Beznye, m. 1895, Genova, Olaszország. Alatta pedig: 1989 decemberi forradalom. Florin Butiri, Crăciuni fia, sz. 1969, Beznye, m. 1989 Bukarest.
Mindenkit, de mindenkit zavarba hozok, amikor – megjátszva a tájékozatlan látogatót – arról faggatom a falubelieket: ki lehetett ez a Popa tábornok, mit tudnak róla? Elsőként a néprajzi gyűjtemény gazdáját kérdezem, mint helytörténeti érdeklődésű férfiút. Bár itt született, de mérnökember lévén nem foglalkozott a kérdéssel – szabadkozik. Javasolja, kérdezzük meg a feleségét, talán ő többet tud. Az asszony szerint „az első világháborúban harcolt a magyarok ellen”, de szemlátomást, nem biztos a dolgában. Hasonló dolgot rebesget az az asszonyság is, akinél a templom kulcsa van. Ő arra esküszik, hogy az 1927-ben született – felmenői révén báródbeznyei gyökerű –, ugyancsak tábornoki rangú szívsebész professzor, Ioan Pop de Popa nagybátyja volna… Az ortodox pópa restelkedve vallja be, hogy semmit sem tud az emlékműre örökített tábornok kilétéről, de fogadkozik, hogy „utánanéz”. A község szintén helybeli születésű alpolgármestere a községháza turisztikai kérdésekkel foglalkozó beosztottjához küld. Az iruló-piruló leányka azzal mentegetőzik, hogy ő csak három hete dolgozik a polgármesteri hivatalnál, de szentül megígéri, hogy „dokumentálódik”, és néhány napon belül megadja a választ…
Minderről egy néhány évvel ezelőtti beszélgetésem jut eszembe. Oravecz Imre költő mondta, hogy a „történelem ott, lent nem érzékelhető”. A Régi Szajla című versében ezt írta: „az úton libát terelnek, / az árokban füvet szednek, / a kerítésre köcsögöt tesznek, / a kútból vizet mernek, / a kertben kapát éleznek, / az ólban disznót etetnek / és a legnagyobb dologidőben / hülyegyerekként lézeng a faluban a történelem”.
„A közös haza védelmére”
A Beöthy Ödön által „felvirágoztatott” báróbeznyei román iskola ortodox tanítójának fia, Pavel, tanulmányait a nagyváradi Premontrei Főgimnáziumban folytatta, 1847-ben iratkozott be a Jogakadémiára. „Egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét – írta egy fél évszázaddal később papírra vetett visszaemlékezésében –, ott, azok között a falak között, az akkori ifjúság soraiban, az azon időbeli nagyváradi társadalom kebelében tanultam a hazát, az összes nemzetiségek édes otthonát ismerhetni.”
Első éves joghallgatóként élte meg 1848 márciusát. Akár a partiumi-bánsági románság jelentős része, a váradi román értelmiség, főleg az egyetemi ifjúság lelkesedéssel fogadta a forradalom kitörését, és nagy várakozással tekintett Európa tavaszának további fejleményeire. Mi több: amellett, hogy kiáltványba foglalták a maguk saját, jogos nemzeti igényeit, elfogadták a Pesten március 15-én közzétett 12 pont követeléseit, köztük – az erdélyi románság unióellenes érzelmeivel szemben – annak utolsó, Magyarország és Erdély egyesülését megfogalmazó pontját is. A magyarországi, partiumi-bánsági román értelmiség 1848 áprilisában érzékelte, hogy erdélyi társaik más úton járnak – ezért intézett a nagyváradi román ifjúság május 21-én egy felhívást erdélyi testvéreihez, melyben kérik nemzettársaikat, hogy legyenek lojálisak a magyarokhoz, mert „testvérekké lettünk kölcsönös szenvedéseink, hazánkért és szabadságunkért kölcsönösen ontott vérünk által.” Amikor 48 őszén kitört a háború, a bihari románok jelentős része a szabadságharc oldalára állt.
„A nagyváradi ifjúság által kiadott jelszó – olvasható Pavel Pop de Popa 1892. novemberében kelt, a Nagyvárad napilap november 23-i számában publikált itáliai levelében – villámként járta be a vidéket, és az eredmény Bihar megyében az lett, hogy a magyar és a román nép versenyezve sietett, a háromszínű lobogó alá, a közös haza védelmére.”
Bem hadnagya
Az Erdélyben is megindult fegyveres harc nyomán 1848. november végére a magyar csapatok kiszorultak Erdélyből, és a Nagybánya–Zsibó–Zilah–Csucsa vonalra vonultak vissza. A haderő újjászervezését Czetz János honvéd őrnagy kezdte meg, majd 1848. december 2-án Kossuth Lajos Bem József vezérőrnagyot nevezte ki az észak-erdélyi magyar csapatok főparancsnokának.
Nagyváradon alakult meg a 27. honvédzászlóalj, amelynek katonái Bem parancsnoksága alatt vettek részt Erdély felszabadításában, majd egyes századaikat az Érchegységet zároló magyar csapatok közé osztottak be. Szintén Nagyváradon alakította meg Hódossy Miklós kormánybiztos Bihar megye részben ugyancsak román kontingenséből az 55. honvédzászlóaljat, amely már december 19-én Csucsa mellett esett át a tűzkeresztségen. Ennek a nemzetőrökből alakult zászlóaljnak lett az önkéntese őrmesteri rangban Pavel Pop, a báródbeznyei tanító fia. A térségben szabályos román-román összecsapás bontakozott ki, mivel a honvédeket a 17. naszódi román határőr gyalogezred 2. zászlóalja, két század bukovinai határvadász, valamint mócföldi népfelkelők támadták. A Fráter Alajos vezette 55. zászlóaljnak sikerült megakadályoznia, hogy az ellenség a Királyhágón áttörve Várad elfoglalására induljon, sőt Czecz őrnagy december 20-i zsibói győzelme után, immár közvetlenül Bem vezérlete alatt akadálytalanul nyomultak keletre, Kolozsvár felszabadítása érdekében. Bona Gábor hadtörténész számításai szerint a honvédseregben megfordult mintegy 200 ezer katonának 40 százalékát nem magyar ajkúak alkották. A 25 000 román nemzetiségű katona az összhaderő 12-13 százalékát alkotta.
A mi román hősünk sok ezer nemzettársával egyetemben csatáról csatára harcolt Bem tábornok nagy sikerű hadjáratában, melynek eredményeként – az orosz cári hadak betöréséig – gyakorlatilag kiszorították Erdélyből az ellenséget.
Ami Pavel Pop hadi cselekedeteit illeti, sajnos nem sokat tudunk róluk. Megérdemelné, hogy egy fiatal történész kinyomozza vitézi tetteit. Az biztos, hogy miután Csucsánál átesett a tűzkeresztségen, végigverekedte a csatatereket. Érdemei elismeréseként Nagyszeben első ostromakor 1849. január 21. kapott hadnagyi rangot. Nagyszeben bevételéért az ötvenötös honvédek mindegyikét kéthavi zsold rendkívüli kiutalásával jutalmazta Bem apó. Azt hősünk parancsnokától, az érseléndi születésű Fráter Alajos visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy 1849. július 20. csapatával a vöröstoronyi szorosból Havasalföldre szorították, a törökök előtt tette le a fegyvert Sumlán, majd Kutahiában Kossuth testőrcsapatába jelentkezett.
http://erdelyiriport.ro/, 2016. március 5.
Egy „románellenes román” falujában (2.)
A vidéket jól ismerem, nem csak Kolozsvár felé vagy onnan Váradra igyekezve szeltem át számtalanszor a Királyhágó alatti kishazát. Hét esztendeje az alapos helyismerettel rendelkező Ilyés Károly doktor kíséretében jártam be – sokadik etnoszportyám alkalmával – a Réz-hegység Nagybáród fölötti, szerinszerte elterülő, egymástól rikkantásnyira megbúvó szlovák portáit. De a Királyerdő felőli rész alvége, ahol most járunk, ismeretlen volt számomra. Báródbeznyére készültömben napokkal indulásunk előtt kezdem az utazást. Bunyitay nagy történeti munkája mellett, másik „bibliámat”, a soktudományú Fényes Elek Geographiai szótárát felütve böngészem a vonatkozó szócikket. Annyira élvezetes-szemléletes szöveg, hogy reménybeli olvasóim türelmével visszaélve, egy részét idemásolom a riportomba:
„Nagy-Báród oláh falu, Bihar vármegyében, a kolosvári országutban, Váradhoz 7 mfdre, 30 r. kath, 53 n. e. óhitű, 600 g. e. óhitű, 10 ref., 8 zsidó lak., óhitű anyatemplommal, postahivatallal, uj kerületi házzal. Hetenkint divatozó vásárját a szomszédok élénken látogatják. – E helység fő helye volt a báródsági nemes kerületnek, s a kapitányi széktartás itt szokott tartatni. E nemes kerülethez tartoztak még: Kis-Báród, Cséklye, Nagy-Patak, Korniczel, Beznye, Körös-Topa, és Brátkának egyrésze. Vallásukra nézve nagy részt egyesült, aztán nem egyesült óhitű oláhok. Házaik fából, s főleg Beznyén széljelszórva épültek, többnyire keritések nélkül. A lakosok nagy része a müveletlenség szomoru állapotában fetreng, s majd mindent magok csinálnak, mire szükségök van; mind a mellett istenfélők, s épen nem erkölcstelenek. Sovány és terméketlen földeiket nem elég szorgalommal müvelik; termesztenek tavaszi buzát, tengerit, zabot, burgonyát, és babot. Van sok gyümölcse, különösen sok szilvája, almája, diója, mogyorója. Terjedelmes erdeikben holmi apró barmot is nevelnek. Nevezetesebb hegye a Magura, melly óriási nagyságával felülmulja Körös völgyének minden hegyeit. 1790-ben gyomrában nem megvetendő mennyiségben leltek arany, ezüst, vas, ólom ásványokat; de az iparhiány, s más gátló körülmények elfojták további létüket. Kősziklás hegyeit többnyire bükk, tölgy és cserfákból álló erdőség fedezi, mellyben egy hamuzsir-huta a lakosoknak jó foglalatosságot ad. Vadon terem az erdőkben málna, ribiszke és fekete áfonya. (…) Általában levegője tiszta, vize jó, s vidékének tündér szépsége az erdélybevivő derék országuton járó utazót vidámitja.”
A Példabeszédek Háza
A sűrűn szálazó, majd havas esőbe váltó csapadék nem igazán „vidámít” bennünket, a kátyúkat is kerülgetni kell, így túlfutunk célunkon. Azt is csak akkor vesszük észre, amikor elérjük a Báródbeznye végét, illetve a vele összenőtt Barátka kezdetét jelző helynévtáblákat. Ennyicske terepszemle elegendő ahhoz, hogy megállapítsuk: Fényes Elek bő másfél évszázada nyomdafestéket látott leírásához képest miben változott a falu? „A vidék tündér szépsége” megmaradt, Beznyén viszont csak itt, a felvégen találunk széjjelszórva házakat, már nem fából épültek, nem annyira szegényesek, jó néhány tekintélyes porta jelzi a helybéliek prosperálását. Végül némi maroktelefonos egyeztetés után megpillantjuk a máramarosi faragott kapu alatt reánk várakozó férfiút.
Martin Teodor gépészmérnök Beznye szülötte, akkor telepedett véglegesen haza feleségével és két lányával, amikor visszakapták felmenőik tizenvalahány hektárnyi földjét, erdejét. Előbb gazdálkodni kezdett, állatokat is tartott, majd kisebb vállalkozásba fogott. Beindított egy tejüzemet, sajtot, túrót szállítanak a piacokra. Férjezett lányai családostul Németországba költöztek, évente háromszor-négyszer látogatnak haza, így az erősödő konkurencia, a fokozódó import miatt három alkalmazottnyira zsugorodott tejgyár elegendő hátteret biztosít a megélhetésükhöz. Viszont mielőtt a lányok felcseperedtek volna, egy újabb „vállalkozásba” kezdett, a maga, a gyermekei és mindenki gyönyörűségére, amelyik azóta nemhogy hozná, csak viszi a pénzt. „1991-ben családostul meglátogattuk Kiskohon a Medve-barlangot, akkor fedeztük fel magunk számára Aurel Flutur példátlanul gazdag néprajzi gyűjteményét – idézi nem kis lelkesedéssel a történteket –. Már hazafelé jövet mocorogni kezdett bennem a gondolat: de hiszen a mi csűrünkben, padlásunkon, falusfeleim portáján is még megvan jó néhány berendezési tárgy, szerszám, viselet, egyéb, mi lenne, ha a kiskohi példán felbuzdulva Báródbeznyén is összehoznánk egy hasonló kincsestárat?”
Éppen akkoriban kapták vissza ősi jussukat, a házukkal szemben, az országút túloldalán fekvő terjedelmes telket, lakóházzal, istállóval, csűrrel egyetemben. Teodor – akár megannyi falubelije – ezermester lévén, néhány barátjával nekilátott az épületek felújításának, a jókora terület erdőalji részét meghagyta legelőnek, a dombalji részét pedig lészakerítéssel választotta le, és feleségével, lányaival együtt hozzáfogott a tárgyak gyűjtéséhez. A ház és tartozékai megteltek a tíz év alatt összehordott darabokkal. Teodor a műhelyében restaurálta, konzerválta a paraszti mívesnapok megannyi kellékét, eszközét, a cséphadarótól a kézimalomig, a faesztergától a kisgépekig, a kemencétől a szövőszékig. Az asszonynép a nők, férfiak, gyermekek népi viseletének darabjait, az ágyneműt, a bútorokat újította fel, s így alakult ki egy „módos” meg egy „szegény” ember portája, minden hozzávalóval egyetemben. Teodor elmondása szerint nem igényelt, nem is kapott tanácsot néprajzos szakemberektől. Mindent ő maga tervezett, kivitelezett, működtet. A vendégkönyv bejegyzései szerint nem csak a megyéből, nem csak Romániából, hanem számos országból érkező turisták látogatják a Példabeszédek Házát. Hamarosan kiderül, vendéglátónk „bibliás ember”, nem véletlenül nevezte el így az általa megálmodott gyűjteményt. Ugyanis a helyiségek egy-egy erény: „a szorgalom”, „a szeretet”, „a türelem” stb. nevét viselik; a kiállítás berendezései között, de még a bútorok fiókjaiba rejtett cédulákon is, a Példabeszédek könyve, Bölcs Salamon egy-egy mondása olvasható: „Szeretet és hűség ne hagyjon el soha, kösd a nyakadba, és írd fel a szíved táblájára.” (3:3) „Ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn, okosan teszi, aki féken tartja az ajkát.” (10:19) Avagy: „Jobb egy tál főzelék és szeretet hozzá, mint egy kövér ökör gyűlölettel.” (15:17)
Nem, nem áruljuk el házigazdánknak, hogy tiszteletre méltóan gazdag, tájidegen tárgyakat is prezentáló gyűjteménye eléggé eklektikusnak látszik, azt sem, hogy az udvartérben felállított, gyermekeknek szánt kunyhók, egyéb parkbútorok némileg giccsesnek tűnnek… Nem tartok attól, hogy ez a nem túl hízelgő megállapításunk visszajut a fülébe, hiszen bevallja: egy kukkot nem ért magyarul. Viszont ha majd a beznyei beszámolóm megjelenik – mondja – szívesen lapozgatná az Erdélyi Riportot, nézegetné legalább a fotókat benne. Médiaügyekben tájékozatlan barátunkkal nehezen tudom megértetni: sajnos, a mi lapunk már nem olyan „újság”, amelyik nyomdában készül, csupán az interneten lehet rátalálni…
Mihály és Gábor arkangyal temploma
A sikátorban, egy szemlátomást lakatlan, roskatag parasztház mögötti temetőkertben áll Bihar megye legnagyobb és talán legrégibb ortodox fatemploma. Míg odaérünk, a lábbelink átcsatakosodik, a silányan kövezett csapáson felgyűlt tócsákat kerülgetve gázolunk a bokáig érő, nedves fűben. Amíg a kulcsos asszonyra várakozunk, megszemléljük a magas sátorfedelű, zsindellyel fedett tetőt, a karcsú, nyolcszögű toronysisakot. A templomtornácra húzódva gyönyörködünk a kapubéllet négysoros kötéldíszében, a vésett kötéldísz az egész épületet átfonja, a külső falak felületét számos motívum ékesíti. Egy nehezen kisilabizálható felirat bizonyítja, hogy mikor emelték a templomot: + Văleatu 1723 scrisam eu Toader Diac s...eata ţ... din mila lui D[u]mnezău şi cu darul Duh[u]lui Sf[â]ntu + Întăe chitor Caba Gaboru cel bătrănu.
A lóti-futi fehérnép amikor faggatózni kezdenék, sietve kisirül, mondja, hogy olvassuk csak el a templomra vonatkozó tudnivalókat a bejárat mellett kiragasztott román és francia nyelvű papírról, a kulcsot hagyjuk az ajtóban, mert nemsokára egy külföldi turistacsoport érkezik. (Annyit még visszaszól, hogy az általam kérdezett tábornok, Pop de Popa doktor a nagybátyja, valóban az első világháború idején harcolt a magyarok ellen a román hadseregben…) Az ikonosztázion és az oltár kivételével – ahol a keresztre feszítés jelenete látható –, a templom belterében, a mennyezeten csak nyomokban maradtak meg a régi bibliai jelenetek és szentábrázolások. A falakat néhány fatáblára festett ikon mellett kéziszőttes vászonkendők borítják, nem annyira, hogy ne hagyják érvényesülni a népi architektúra szépségeit. A boltozatot tartó koszorú-gerendák kimunkálása, a nagy felületen sorjázó kötélfaragványok, rozetták, geometrikus, növényi motívumok olyan mester törekvéséről árulkodnak, aki nemcsak ismerte-értette a paraszti építő-díszítő művészetet, de szintetizáló képességgel is rendelkezett. A hajdani faragómolnárok a templom minden egyes darabját fejszével faragták, vésővel vésték, a falakat, a fedélszéket, a vastag gerendákat mind-mind faszegek tartják össze. Az egésznek a legnagyobb építészeti erényét talán az arányai képezik!
A temetőkert sírkövein leggyakoribbak a Caba, a Cacuci, a Venter családnevek, azoknak a famíliáknak a nevei, akiknek elei a maguk helyén és rendjén valóban történelmi szerepet játszottak. Az utódok – erről több ízben megbizonyosodtam – mit sem tudnak erről. A Fényes Elek által legnépesebbként számom tartott „Venter törzsök” leszármazottjai közül egyetlen eggyel futottam össze, aki hallott rebesgetni valamit a nagyapjától arról, hogy ők Mátyás király óta magyar nemesek volnának. Valóban, fennmaradt egy 1465-ben kelt, a Venterek báródsági birtokára adott királyi adománylevél, mely: „pro parte fidelium nostrorum nobilium Valachorum”, az uralkodó hűséges oláh nemeseinek biztosítja a jussát. Ha rajtam állna, szívesen megosztanám a derék, de saját históriájukban járatlan báródbeznyeie Venterekkel azt is, hogy – amint azt Fényes Elek közölte – „Venter Mihály, a báródsági katonaság hadnagya, számos válogatott legénynyel 1657-ben II. Rákóczy György fejedelmet Lengyelországba követte, hol katonáinak nagyobb részét elvesztvén, maga is elesett.” Mindezt avégett villantom fel, hogy jelezzem: a beznyeiek valóban vérbeli katonák lehettek, nem is akármilyenek – mint ahogy riportom hőse is az lett, közel két évszázad múltán.
Az effendi, az őrnagy, a tábornok
Most volna szükségem arra az ambíciózus történészre, aki utána járna a török levéltárakban annak, hogy Pavel Pop de Popa – Bem tábornok példáját követve – több száz tiszttársával és honvéd bajtársával együtt hogyan vált „renegáttá”, miként tért át muzulmán hitre, hogyan érdemelte ki az effendi titulust, hogyan törekedtek arra, hogy az oroszok elleni krími háborúban jeleskedjenek, annak a reményében, hogy az egyik ellenséget legyőzve, azok 49-es szövetségese, az osztrákok ellen fordulva küzdhessenek Magyarország szabadságáért és függetlenségéért. Ez a dolog nem jött össze, a törökországi magyar emigráció egy része szétszóródott a nagyvilágban, másik része a közkegyelem ígéretével hazatért, a harmadik pedig meg sem állt Itáliáig.
Ifjú történészünknek az olasz hadtörténeti levéltárakat kellene búvárolnia ahhoz, hogy kiderítse: Pavel Pop de Popa hogyan vett részt a Garibaldi seregéhez csatlakozó Magyar Légió küzdelmeiben. Riporterségem kevés, olykor némileg egymást nem fedő adat birtokában annyit árulhat el hősünkről, hogy az olasz függetlenségi háborúban az őrnagyságig vitte, immár ezredesi rangban részt vett Róma felszabadításában is. Hogy azt követően sem tért haza, hanem az egyesült Itáliát szolgálta, arra nézvést a legfőbb „bizonyíték”, hogy valamikor, nyugállományba vonulása után, megkapta az olasz hadsereg tábornoki rangját. Ezt egy 1898. július 9-én, a piacenzai IV. hadtest parancsnoksága által kibocsátott – immár írógéppel kitöltött! –, „per favore del Maggiore Generale nella Riserva Papp Paolo” azaz Papp Paolo tartalékos vezérőrnagy számára kitöltött tanúsítvány is igazolja. Az érintett lakcíme: Chiavari, Corso Vittorio Emanuele 71. Ez a kisváros a Ligúr tengerparton témánk szempontjából azért is érdekes, mert egyrészt az olasz szabadságharc és az egységes olasz állam létrejöttének három hőse: Nino Bixio, Giuseppe Mazzini és Giuseppe Garibaldi egyaránt chiavari gyökerű családban született, gyakran időztek ott, tehát a mi Pop – vagy ahogy olasz iratokban szerepel: Pap tábornokunk sem került tartalékosként véletlenül éppen Chiavari városába. Az ügynek volt egy romantikusabb szála is: itt vezette oltár elé 1872-ben a szépséges Paolina Mazzucchelli hercegnőt, egy előkelő genovai család sarját. Élete végéig Chiavariban élt, és ott helyezték örök nyugalomra, 1908 decemberében, 81 esztendős korában
A Nagyvárad levelezője
Pavel Pop/Pap de Popa élete végéig nem feledkezett meg szülőföldjéről. Egyrészt a kiegyezés után többször hazalátogatott, Kossuth Lajost gyakran felkereste turini (torinói) száműzetésében, be is számolt erről. Másrészt előfizetője volt és alkalmanként levelezője a Nagyvárad napilapnak. Az újság hasábjain 1892 őszén kipattant, úgynevezett Vulturul-sajtóvitával kapcsolatosan mondta el a véleményét. Történt ugyanis, hogy egy Iustin Ardelean nevű egyetemista, a nagyváradi Jogakadémia hallgatója „egy minden sorában magyarellenes, uszító jellegű élclapot indított”, ami nagy felháborodást keltett a váradi magyarság, de főleg a joghallgatók körében. Az akadémia tanári kara figyelmeztette, megintette, de Ardelean tovább folytatta magyarellenes hadjáratát a Vulturul hasábjain. Tiltakozásul magyar kollégái, „a nagyváradi jogász ifjúság számkivetette kebeléből Ardelean Jusztin joghallgatót, a Vulturul czímű ismeretes román élczlap szerkesztőjét (…), akiről kisült, hogy a Tribuna modorában és nyelvén gyalázza és piszkolja a magyarságot. (…) Kizáratik az önképzőkörből, a magyar jogász ifjúság kiveti őt kebeléből, és vele minden egyleti és magán érintkezést megszakít, stb. stb.” Nos, hősünk ehhez a sajtóvitához szólt hozzá, Chiavariban, november 20-án kelt levelében. Íme, néhány részlete:
„Igen tisztelt Szerkesztő Úr!
Mint Magyarország egykor állampolgára és egy letűnt, nagy kor szemtanúja, örömest emlékezem a múltakra, s mondhatom, hogy később sok szomorú körülmények között azok voltak egyedüli vigasztalásaim. Miután múltam emlékei Magyarországhoz kötnek, minden érdekel, ami e haza határai között történik. Mivel a Nagyvárad f. évi 292. számának hasábjain azt a kirekesztő resultatumot olvastam, (…) eszembe jutott, hogy egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét.” A levél folyatásában feleleveníti 1848 tavaszának forró napjait – a riportom első részében már idézett történéseket, amikor sok román társával csatlakozott a magyar forradalomhoz, majd a magyar szabadságharchoz., és Bem tábornok vezérlete alatt az 55. zászlóalj önkénteseként harcolt. „Remélem – írja a továbbiakban –, hogyha Magyarországra ismét elkövetkezik a hon megvédésének más irányban való nehéz munkája, az eredmény szerencsésebb lesz, mint 1849-ben. Azonban ki kell mondanom, hogy erre a jövendőbeli védelemre a népet nevelni kell, nevelni igazságos és méltányos bánásmóddal, és nem hatalmaskodással, üldözéssel, mert ez a zsarnokság fegyvere. Mint igaz magyarbarát, aki jelenleg egy valóban demokrata társadalomban él, egy olyan államban, amely igazán szabad intézményekkel ajándékozta meg polgárait, innen a távolból, részrehajlatlanul és a valódi szabadság álláspontjáról ítélve meg az otthon történteket, kimondom, hogy a nagyváradi jogász ifjak határozata többet árthat a békés népszellemnek, mint száz Vulturul-féle lap szatirizáló verse. Az olyan üldözések, mint amilyenre a bosszúérzet által elragadtatott nagyváradi ifjak példát nyújtottak, martyrokat csinálnak, akikre pedig nincs szükség, és elkeseredéseket keltenek, ami pedig a haza belső békéjére nézve állandó veszedelem.
Ez az én meggyőződésem.
Papp de Popa Pál,
Ezredes az olasz hadseregben, 1848-49-i honvéd.” http://erdelyiriport.ro/

A román történelemszemlélet dogmáiról
Nem beszélhetünk nagy áttörésről, ami a történelem megítélését illeti a román és magyar fél hivatalos kapcsolatában, véli Novák Zoltán Csaba marosvásárhelyi történész. A Román Akadémia marosvásárhelyi, Gheorghe Șincai társadalomtudományi kutatási intézményének munkatársa úgy véli, az utóbbi időben viszont érdekes jelenség figyelhető meg a fiatal történészek szintjén, akik mindenféle kibeszélési szándék nélkül gyakran találkoznak és vitáznak a történelmet illetően.
Románia története Oroszországot vagy korábban a Szovjetuniót, pontosabban annak külpolitikáját, akkor érdekelte, amikor ennek geopolitikai háttere volt – hívja fel a figyelmet Novák Zoltán Csaba történész, aki úgy véli, napjainkban aktívan zajlik egy elég kemény geopolitikai vita Oroszország és a Nyugat, illetve a NATO között, és mivel Románia ütközőzónában van a két fél között, ilyenkor szoktak üzengetni az oroszok. Ilyenre volt példa a Szovjetunió időszakában is, például 1968-ban, amikor Románia megtagadta, hogy részt vegyen a varsói szerződés csapataival Csehszlovákia lerohanásában. A mostani orosz megnyilvánulások egyértelműen ilyen politikai szándékot sejtetnek, mintsem azt, hogy az orosz akadémia részéről érdeklődés lenne Románia történelme iránt, már olyan szempontból sem, mivel mindaz, ami 1945 után történt ebben az országban, főleg az ötvenes, hatvanas években, az a Szovjetunió beleegyezésével történt, tehát semmi olyan nem történt, amiről a szovjetek ne tudtak volna – fogalmaz a történész.
A történelemírás és a hatalom kapcsolata
Ami a román és magyar álláspontok közeledését illeti a történelem megítélése terén, Novák elmondta, Romániában a történelemírásnak a Ceauşescu-féle nemzeti ideológiai értékelést kellett teljes mértékben kiszolgálnia, olyannyira, hogy szigorú állami kontroll alatt volt. A szocialista rendszernek a magyar történelemírásra is volt ráhatása, egyféle közös játék jellemezte a hatalommal, hogy mit lehet, nem lehet írni. Ezzel szemben a 20. század második felében a román történetírás teljesen kiszolgálta a hatalmat.
„Amióta létezik történetírás, mindig egy álláspontot képvisel, tehát az a törekvése a történésznek, hogy valamilyen távoli, független pozícióból elemezzen, nem mindig lehetséges, de ettől függetlenül van egy professzionális rész, és lehet jelentősen csupaszítani a különböző ideológiai elvárásoktól, ha erre megvan a szándék” – tette hozzá a szakember. A magyar történelemírás a 19. században a nemzetépítést célozta, majd később a román történetírás is. A kettő között módszertani szempontból van egy eltolódás, míg a magyar történetírásban a 20. század elején tapasztalható volt egy professzionalizálódás, amit később igaz, hogy felülírt a  kommunista történelemírás, a kései Kádár korszakban azonban egyre inkább függetlenné vált a mindenkori hatalomtól. A román történetírás szintén a román nemzetépítést szolgálta, később az államépítést, és sokkal inkább ki volt téve a diktatúra, a mindenkori hatalom nyomásának és elvárásának, amely elvárások nem szűntek meg, amikor Magyarországon többé-kevésbé már igen.
A szakmaiságra való törekvés
Minden diktatúrában, szorításban van egy mozgástér, tehát hiba lenne azt mondani, hogy egyik vagy másik történetírás nem produkált volna jó eredményeket – hívja fel a figyelmet Novák. A kis történelmi műhelyekben – akadémiai intézetekben, egyetemeken, vagy más kutatóintézetekben ugyanis születtek jelentős, aprólékos munkák, inkább az jelentett gondot, hogy ebből mi jut el a nyilvánosság elé. A diktatúrában egyértelműen a hatalom azokat az eredményeket publikálja, amelyek számára fontosak. Románia esetében is születtek jó elemzések, de a mindenkori hatalom azokat népszerűsítette, értelmezte a saját elképzelése szerint, amelyek neki hasznosak voltak. Például a dák-római kontinuitás elmélete korszakonként különböző híveket gyűjtött, egy korai szakaszban képbe jött a római elem, az Erdélyi Iskola korában megjelent a dák-római elem, a Ceaușescu-korszakban pedig egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a dák elemre. A román középkorról is születtek elemzések, tanulmányok, de a tankönyvekben, a népszerűsítő írásokban csak az a négy-hat fejedelem jelent meg, akiknek volt eredményes ütközete a törökökkel. Tehát a hatalom mindig ferdített.
A román-magyar kapcsolatok
A két ország között a nemzetépítési konfliktusok miatt állandó volt a feszültség, a történetírás a két politikai fél számára fegyverré változott. A román hatalom propagandának használta a hetvenes-nyolcvanas években a történetírást, és gyakorlatilag arra fordította, hogy az országot érő támadásokat visszaverje a történetírás módszereivel. Ettől függetlenül már a ’89-es rendszerváltás előtt próbálkoztak közös történészbizottságokkal, hiszen a szocialista táboron belül is rossz fényt vetett a két országra az állandó civakodás, fontos lett volna tisztázni a közös helyzeteket, dolgokat. De míg a magyaroknál a hetvenes évektől professzionalizálódott a történetírás, és kimondottan szakmai keretek között működött, a románok állandó pártutasításokat kaptak, és ebből kifolyólag akadozott a közös bizottság a munkája. A rendszerváltás után voltak közös tanácskozások a két fél részvételével, ám ezek, a francia-német viszonyhoz mérten fajsúlyosabb témákat nem vitattak meg, óvatosan tapogatóztak.
Nincs hivatalos közeledés
Az utóbbi időben nem beszélhetünk nagy áttörésről a két fél hivatalos kapcsolatában, viszont érdekes jelenség figyelhető meg a fiatal történészek szintjén, akik mindenféle koordináció, nagy közös kibeszélő szándék nélkül találkoznak – figyelmeztet arra a jelenségre a történész, amelynek érdekessége, hogy nagyon sokszor vannak együtt magyarországi, romániai magyarok és románok egy-egy közép-európai projektben, az európai finanszírozás ugyanis olyan projekteket támogat, amelyek határokon, országokon átívelnek. „Így gyakran kerülnek a magyarországiak és romániaiak közös programba, együtt dolgoznak. Illetve a fiatal generáció számára megadatott az a lehetőség, hogy némiképpen integrálódjon a magyar és a román történetírásban is” – teszi hozzá.
Van néhány olyan erdélyi fiatal történész, aki magyarul is és románul is publikál, például marosvásárhelyi régészek is doktoráltak Jászvásáron vagy Gyulafehérváron, Novák Zoltán Csaba is Bukarestben doktorált a Iorga-intézetben. Mindez azt jelenti, hogy egy bizonyos szintig bekerül a román körforgásba, és a saját témáit beviheti a konferenciákba, tudományos kötetekbe. Van már átjárás és szakmai párbeszéd, ahogy vannak vitás kérdések is, amelyeket másképpen élnek meg a magyar és másképpen a román szakmabeliek. A magyar kutatónak adott az az előnye, hogy ismeri a magyar forrásokat is, míg egy román történész, nem ismervén a magyar nyelvet, csak a román forrásokat használja, amelyek tartalmaznak hasznos és jó információkat, ugyanakkor sokszor részrehajlók. De létezik egyfajta megközelítés a szakmai körökben történő beszélgetések révén – teszi hozzá a történész. Tehát van elmozdulás, ami az 1989 előtti, a román nép kialakulására vonatkozó megközelítést illeti, csakhogy továbbra is fontos kérdés marad, hogy mikor kerül be mindez a köztudatba. Némi elmozdulás azért látható, a Historia című lapban Erdély történelmére vonatkozóan némi tabudöntögetés látható, vagy tapasztalható ilyen akár az 1848-as forradalommal kapcsolatosan is, ahol egy román szerző ki is mondja, hogy az Avram Iancu vezette felkelés lényegében ellenforradalom volt.
Antal Erika. Székelyhon.ro

Nagyvonalúság
Örömmel állapítható meg, hogy az idei március 15. tegnap estig zavartalanul zajlott le. Félő volt, hogy a választási évre való tekintettel a provokációk sem maradnak el, de ezúttal nem volt tapasztalható ilyen kirívó eset. Megnyugtató, hogy Dacian Cioloş is folytatta elődeinek gyakorlatát, és a magyarság nemzeti ünnepe alkalmából üzenettel fordult a magyarokhoz.
A politikusi beszédeknek, üzeneteknek rendszerint nem tulajdonítunk különösebb fontosságot, fölösleges udvariassági tiszteletköröknek tekintjük. De Cioloş beszédét nem lehet ezzel a közhellyel leseperni az asztalról, mert a kormányfő jó érzékkel tapintott rá az 1848–1849-es szabadságharc üzenetének lényegére. Azt emelte ki, hogy a magyar forradalom eszméi a román negyvennyolcasok ideáljai között is szerepeltek. Hogy nem volt mindenben egyetértés, ezt mindkét oldal betéve tudja. A közös pontok azonban annál kevésbé ismertek, és ezekről rendszerint megfeledkezünk, mintha mindig a megosztó elemeket, törekvéseket tartanánk előbbre valóknak.
Cioloş a sajtószabadságot, a parlamentáris demokráciát, a felelős kormányt és az állampolgárok közötti társadalmi és felekezeti egyenlőséget emelte ki találkozási pontokként, és ezt jó lenne, ha minél többen tudatosítanák románok és magyarok, mert így a szabadságharc történelmi percepciója is reálisabbá válna, és akár közös ünneppé válhatna.
Borbély Tamás. Szabadság (Kolozsvár)

Amikor a Bánság beüzen Kolozsvárra
Temesvári művészeti körkép
Az új idők új szelei sohasem kímélték a Bánságot. Arad, Temesvár a múlt század elejétől az avantgárd melegágyának számított. Ide mindig is könnyebben tört be az a bizonyos európai fuvallat, hogy aztán nem ritkán valóságos orkánná terebélyesedve fejtse ki hatását a térség művészeti életében.
Leglátványosabban természetszerűleg a vizuális művészetek terén. Csöppet sem véletlen például, hogy a tágabb értelmezésben vett Erdély vonatkozásában premierként éppen itt látott napvilágot Szántó György festő-író szerkesztésében az akkor még éppen csak hogy születőben levő avantgárd törekvéseknek helyet adó és azokat propagáló Periszkóp című irodalmi-művészeti folyóirat. Amely rövid életű volt ugyan, de hatásában annál tartósabb. Szellemisége tovább élt, hiszen valós gyökerekből táplálkozott, s a térség mai napig megtartotta a mindenkori új iránti különleges fogékonyságát.
Ennek nyújtották most látványosan beszédes bizonyítékát a Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári fiókjának tagjai, Kolozsváron, a Művészeti Múzeumban, immár második alkalommal. Bár eléggé benne kell lennie a korban annak, aki még egyáltalán emlékezhet előző csoportos jelentkezésükre, hiszen azóta jó három évtized is eltelt.
NÉMETH JÚLIA. Szabadság (Kolozsvár)

Emberként alkotni embereknek
„A magyar színjátszásban nagyon mélyre le kell ásni ahhoz, hogy megtaláld az igazgyöngyöt, a románban már a felszín alatt csillog valami, csak nem biztos, hogy a gyöngy. De ilyen az élet is: ha Bukarestben leszállsz a vonatról, azt látod, hogy egy páran verekednek, vagy a peron közelében éppen szül egy cigánylány” – születésnapi beszélgetés Kincses Elemér marosvásárhelyi rendezővel.
– Örül-e annak vagy zavaró tényezőnek tekinti, hogy a Wikipédia önről írott szövegének már a második mondata így hangzik: Kincses Előd öccse.
– Egyáltalán nem zavar, büszke vagyok rá.
– Hetvenévesen miként látná magát a színpadon, ha fiatal korában nem vált, és színész marad?
– Talán egy jó közepes színész lettem volna. Persze fiatal kezdőként még zseninek hittem magam, de a Kolozsváron eltöltött esztendők kijózanítottak; a sétatéri színházban belülről és alulról ismertem meg a pályát. Nagyon sok pincért és kocsislegényt játszottam, ezen kívül egy-két, legfeljebb három jelentősebb szerepet kaptam. Nagyon sokszor ültem oldalt, a soromra várva… de hiába. Akkor többre hivatottnak éreztem magam, de ha ennyi idő után őszintén magamba nézek, meg kell vallanom, hogy gátlásos voltam és túl sokat gondolkodtam. Ez főként abban nyilvánult meg, hogy elkezdtem a mondatot, és közben az járt a fejemben, hogy be tudom-e fejezni.
Mindig be voltam tojva, amikor fel kellett mennem a színpadra, s akkor voltam boldog, amikor kijöttem. Az igazi tehetségeknél ez pont fordítva van; egy hús-vér színész fürdik a szerepében, a színpadon érzi igazán jól magát.
– Elképzelhető, hogy nem a színpadon érte volna meg ezt a kerek hetven évet?
– Nem lehet tudni… Tény, hogy Isten nagyon fiatalon a kezembe adta a tollat, lehet, hogy valahol szerkesztő lennék vagy író, esetleg horgász… A legszívesebben viszont erdőőr vagy vadászmester lettem volna, habár manapság már annyi az orvvadász, hogy egy csomót le kellene lőnöm. A lényeg az, hogy ha már nem lehettem volna rendező, olyan életet szerettem volna élni, amely sokkal közelebb hoz a természethez.
– Nagyon régóta kiderült, hogy remekül ír – regényt is, drámát is. Nem bánja, hogy talán az időhiány miatt, kevesebbet tudott foglalkozni ezzel a típusú alkotómunkával, mint amennyit szeretett volna?
– Nem feltétlenül időhiányról van szó. Úgy érzem, hogy megfért bennem a két alkotói munka, az írás és a rendezés. Van olyan időszak, amikor a színházi próbán egyszer csak azon veszem észre magam, hogy gondolatban a regényemmel vagy a színdarabom valamelyik jelenetével foglalkozom, illetve az íróasztal mellett a színházi gondokon, éppenséggel a második jelenet végén töprengek. Persze ezeket a gondolatokat el szoktam hessegetni, mert amikor az ember ír, akkor írjon, amikor meg rendez, akkor rendezzen.
– Amikor most, hetvenévesen vonalat húz…
– Ne mind emlegesse azt a hetvenet!
– Átfogalmazva, amikor az ember tizennyolc évnyi fiatalságot és ötvenkét esztendőnyi tapasztalatot hordoz magával, miként képzeli el a jövőjét: több rendezéssel vagy több írással?
– Nagyon furcsa kérdés, ezen még nem is gondolkodtam… A tavaly nagyszerű évadom volt, öt meghívással, többek között a budapesti Nemzeti Színházba, ehhez képest az idei kétségbeejtően alakult, mindössze két meghívással. Ez olyan, mint amikor állnak a nénik a Rákóczi téren és vagy viszi őket a bácsi, vagy nem. Minden a bácsi ízlésétől függ. Nem mindig egyezik a meghívók ízlése az enyémmel, s mivel a színházban a meghívó az úr, nekem, rendezőnek, vállalnom kell annak az ódiumát, hogy az vagyok, aki vagyok, azt vallom a világról, amit vallok, és olyan színházat csinálok, amilyent csinálok. Azaz emberit – emberi módon, embereknek. Mindenkinek szuverén joga eldönteni, hogy szüksége van rám Budapesten, Bécsben, Szabadkán vagy Székelyudvarhelyen, vagy nincs. Mert ez nem tőlem függ.
– Ezek szerint nem nőtte bele magát abba a divatkorszakba, amelyben a rendező maga az atyaúristen, aki mindent magának rendel alá, színházat, közönséget, színészt…
– Soha nem nőttem bele és nem is fogok. Azzal áldott meg a sors, hogy olyan nagy rendezők mögött ülhettem, mint Harag György, Liviu Ciulei vagy Major Tamás. Teljesen különböző emberek, de azon túl, hogy a szakma óriásainak számítanak, van még egy közös vonásuk: egyikük sem akart uralkodni a színészek fölött. Harag a legnagyobb színészeket is valami elképesztő szelídséggel irányította; Ciulei baráti hangnemben suttogta a zseniális instrukcióit. És micsoda humora volt!
Emlékszem, egyszer, amikor Ion Caramitrunak, Gina Patrichinak és Toma Caragiunak magyarázott valamit, viccesen felkiáltott, hogy „ilyenekkel kell próbálnom, holott nekem színészekre volna szükségem”. Harag és Ciulei lelki rokonok, gyermeteg emberek voltak, akik imádták a játékot. Aki ismerte, tudja, milyen nagy élvezettel és tudással römizett meg pókerezett Harag György; annál jobban már csak a színházcsináláshoz értett.
– Pályafutása során nemcsak a szakma kiválóságai mellett dolgozhatott, de megadatott az is, hogy az erdélyi magyar színjátszáson kívül gyakran belekóstoljon az anyaországi, a határon túli magyar és a román teátrumba. Mi az, ami a leginkább megkülönbözteti, illetve összeköti ezeket?
– A teljes másság köti őket össze. Hogy csak egy példát említsek a próbafolyamatból: ha egy elsőéves magyar színis lánytól azt kéred, puszilja meg a partnerét, visszakérdez: „tanár úr, ugye nem a száját?”. Ha ugyanezt kéred egy román diáklánytól, továbbviszi a gondolatot: „tanár úr, nem fektethetem le?”. Félreértés ne essék, ez nem értékítélet, ilyenek vagyunk, és ez különböztet meg a színpadon is. A magyar színjátszásban nagyon mélyre le kell ásni ahhoz, hogy megtaláld az igazgyöngyöt, a románban már a felszín alatt csillog valami, csak nem biztos, hogy a gyöngy. De ilyen az élet is: ha Bukarestben leszállsz a vonatról, azt látod, hogy egy páran verekednek, vagy a peron közelében éppen szül egy cigánylány. Budapesten nyúzott embereket találsz, akik futnak a pénzük után. Románia, a maga balkáni légkörével színjátszó ország.
Nézzük csak a temetéseket, milyen egy székelyföldi és milyen egy olténiai. Nem minősíteni akarom egyiket vagy másikat, csak hangsúlyozni, mekkora különbség van a kettő között. Míg a székelyek levett kalappal könnyeznek, az ország déli részén a temetés valóságos színház, ahol a szereplők partitúrákat adnak elő. Hogy melyik az igazabb? Ez hatalmas kérdés, amelyre nehéz választ adni.
– Azért az utóbbi egy-két évtized csak hozott némi átfedést…
– Nagyon sokat. Azt még nem tudtam magamban eldönteni, hogy ez jó vagy rossz, de talán inkább jó.
– Kanyarodjunk vissza az íráshoz: mekkora szerepet játszik a tollforgatásban az, hogy megrögzött horgász? Már csak azért is érdekelne, mert a halászok aztán tudnak mesélni!
– Tudok én a halászat nélkül is nagyokat hazudni, de a halászat mégiscsak jól fog, hisz amíg a vízparton ülök és a nagy fogásra várok, a csöndben és az egyedüllétben van időm gondolkodni. A horgászat egy kicsit hasonlít is az írásra, hisz egymagamban kell boldogulnom. Ülök az asztalnál, és ha azt akarom, a papíron London elevenedik meg, ha akarom, Nyíregyháza vagy éppenséggel a mennyország. Egyébként a rossz rendező is azt hiszi, hogy egyedül van, holott emberekkel építi vagy építheti fel az új világot.
– Nemcsak nagy horgász, nagy futballszurkoló is. Minek örül jobban: egy nagy halnak vagy egy nagy gólnak?
– Attól függ, ki fogja vagy ki rúgja! A legutóbbi halászélményem totálbalsiker volt; barátommal, Koós Gyurival, a Marosvásárhelyről elszármazott állatorvossal halásztunk a Tisza-tónál, amikor akkora harcsát akasztottam, hogy egyszerűen kettétörött a botom. Gyorsan felhívtuk a környék legjobb horgászát, hogy ilyen esetben mi a teendő. Kérdezte, hányas damilom van, 35-ös, mondtam, na jó, akkor várj egy negyedórát, és vágd el – érkezett a válasz. Reménytelen helyzetbe kerültem, pedig akkora feje volt a harcsának, mint az enyém. És ez nem horgászmese!
– Közvetlenül a ’89-es rendszerváltás után korszakot alkothatott volna a marosvásárhelyi színház, pontosabban annak magyar tagozata élén. De mintha egy idő után kicsúszott volna a keze közül, majd kicsúsztatták önt, közvetlen utódai pedig lecsúsztatták a színházat.
– Talán még korai ezt így megítélni, viszont tény, hogy nem igazán voltam én jó színházigazgató. Nem szerettem sem ordítani, sem koldulni. Az más kérdés, hogy Victor Ioan Frunzát én hoztam először Vásárhelyre, az erdélyi társulatok közül mi jutottunk ki először a POSZT-ra, a neves pécsi fesztiválra, és mi nyertük meg a Kisvárdai Fesztivált. A színház meg nem csúszott ki a kezemből, hanem szép csendben kicsúsztatták. Ennek esztétikai okai voltak, és nemcsak. Sajnos. És ezzel visszatértünk oda, hogy mi a nevem, és kinek vagyok az öccse.
Kincses Elemér
1946. március 9-én született Marosvásárhelyen. Előbb szülővárosában színészi diplomát, majd Bukarestben rendezői oklevelet szerzett. Pár évig Kolozsváron játszott, majd felhagyott a színészi pályával; Kolozsváron kezdett rendezni, de 1975-től a marosvásárhelyi színház rendezője volt, majd művészeti igazgatójaként dolgozott nyugdíjazásáig. Kezdetben modern hangvételű, tragikus drámákat, a hagyományt és az újító törekvéseket ötvöző színpadi műveket rendezett. Ezeket a tapasztalatait a ’70-es években klasszikus művek megszólaltatásában kamatoztatta. A ’80-as évektől drámaíróként is bemutatkozott, több saját művet állított színpadra Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Marosvásárhelyen. Pályafutása során számos társulatnál megfordult, közönségsikert aratott és több rangos díjat begyűjtött. Munkáját 1996-ban Pro Cultura Hungarica Emlékplakettel jutalmazták. Már színipályája kezdetén elkötelezte magát az írásművészetnek is. Első írását az Utunk közölte (1967), Mondjátok, nem félünk című darabjával (1970) pedig már kiforrott drámaíróként jelentkezett.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Ahol az Úr lépked hallgatag…
Óradnán festői templomromot látni: olyat, mint a kerci apátság égnek meredő, ablakokkal tagolt falaival vagy mint a Vajdaságban az aracsi romtemplom vörös falaival, boltíveivel. Valamennyi lenyűgöző és titokzatos. Múltjuk homályba vesz, s a történelmi bizonyosságot helyenként gyönyörű legendák egészítik ki. Aracs a semmi közepén hirdeti az Úr dicsőségét, mintegy reményt adva, hogy a Fennvaló mégsem fordította el orcáját népünktől, Kercen a hajdani katolikus templom szentélyében evangélikus templom működik, hajójában pedig német katonák alusszák örök álmukat, az óradnai templomrom ott áll a görögkelti templom udvarában, mintegy jelezve az idők múlását, a lakosság nemzetiségének – s így hitének – változását.
A gyulafehérvári római katolikus főegyházmegye sematizmusa szerint a Radnai-havasok lábánál, az Ünőkő közelében fekvő Óradna nagyon régi település, nemesfémbányáit már a római korban művelték. A Kárpátok hágói közelében fekvő települést nem kerülték el a népvándorlás kori népek, szerre vonultak át rajta. A népvándorlást követő nyugalmasabb időszakban a magyar királyok szászokat telepítettek Óradnára, ők építették a kolostortemplomot. A különböző források nem egyeznek a kolostort építtető rend tekintetében, hol bencésnek, hol domonkosnak, hol a johannita lovagok által építettnek tüntetik fel. A templomot és a kolostort várfal övezte, szerepe a határ védelme volt a Magyar Királyságot Moldvával összekötő hágó torkában. A sematizmus megjegyzi, hogy „a várat a kolostorral együtt az 1241-es tatárjárás pusztította el”, s idézi Rogériusz krónikáját, amely beszámol a mérhetetlen pusztításról, arról, hogy mintegy hatszáz férfit fűztek rabszíjra. Később hol királyi birtok, hol a besztercei szászok tulajdona volt a település gazdag bányáival együtt. A bányák pedig a korona országaiból vonzották a bányászokat, így mindenféle náció megtelepedett a környéken. A kolostor lerombolása után a településen háromszor építették újra a katolikus templomot, megannyiszor a fából emelt istenháza a tűz martaléka lett.
A sematizmus – no meg a templom homlokzatán olvasható évszám tanúsága – szerint „a jelenlegi római katolikus templom 1824-ben épült. A harang és az orgona gróf Zichy Domokos veszprémi püspök adománya. A gróf püspök által adományozott harang mind a mai napig megvan, rajta a következő szöveg olvasható: »Hegyen völgyön e szép tájon, zengő szavad tovaszálljon.« A mai plébániaépületet 1913-ban építtette Kopacz Gergely plébános, a régebbi (1824-es) plébániaépület helyére.”
Kiss Attila tisztelendő ebben a plébániaépületben fogad. Eleinte kimértnek, zárkózottnak tűnt, de hamar szertefoszlatta az első benyomást, s mire hosszas beszélgetésünk végére értünk, búcsúzáskor már az volt a meggyőződésem, hogy közössége iránt elkötelezett, népét szolgáló, hívei sorsáért aggódó és azzal közösséget vállaló, energikus és céltudatos egyházfit ismerhettem meg. Olyant, aki elveiért, a rábízott közösség érdekeinek védelméért akár a konfrontációt is hajlandó vállalni. Mint mondta, öt éve szolgál a hatezres település hétszázötven fős óradnai katolikus közösségében. Székelyföldiként új volt számára a környezet: a számbeli kisebbségi lét, a nyelvváltáson frissen átesett hívek tömege, az a tény, hogy a nemzeti hovatartozás első ismérve nem a beszélt nyelv, hanem a gyakorolt hit, s az a kihívás, hogy egyszerre kell eleget tegyen lelkipásztori teendőinek Óradnán, Radnaborbereken és Naszódon.
Azt is elmondta – nem panaszként, hanem tényként –, hogy a plébániát nagy adóssággal vette át, de immár sikerült törlesztenie az adósságokat és megteremteni a viszonylagos, de még mindig nagyon törékeny anyagi biztonságot. Hajdanán tehetős hívei ma már szegény emberek a bányák bezárásának, a munkaképes fiatalok elvándorlásának következményeként, s a lelki gondozás mellett jelentős szociális szerep hárul az egyházra.
Azzal is szembesülnie kellett, hogy a közösség kicsi, belterjes, mindenki ismer mindenkit, így erősebbek az intrikák közösségen belül, de erősebb a társadalmi kontroll is. Megcsontosodott állapotokat kellett felszámoljon – például menesztette a családját elhagyó és új kapcsolatba bonyolódott kántort és csorbítania kellett az addig mindent hátulról irányító két-három személy uralmát a plébánia ügyeit illetően.
– Az elején meg kellett vívjam a magam harcát. Lehet az előző papokkal meg tudták oldani, hogy irányítgassák, de én nem olyan vagyok. Ezek a személyek nők voltak, ők kontárkodtak bele a dolgokba. Meggyőződésem, nem úgy kell segíteni az egyházon, hogy megmondom mit, hogyan kell csinálni, hanem megkérdem: mit segíthetek? Nos, ezt sikerült elérnem a közösségben, a nézeteltérések ellenére sem távolodott el az egyháztól.
Mint mondja, elégedetlenkedők mindig voltak, vannak és lesznek, soha nem lehet úgy cselekedni, hogy az mindenki tetszését elnyerje, de kellő tapintattal és határozottsággal lehet úgy intézni a dolgokat, hogy minél kisebb legyen az ellendrukkerek tábora. Pedig vannak ellendrukkerek, amint az az egyházmegyei főhatóságnak a hívek egy csoportja által írt panaszleveléből is kiderül. Szerencsére – teszem én hozzá – a katolikus egyház nem egy demokratikus intézmény, papjai többek között engedelmességi fogadalmat is tesznek, ezáltal is biztosítva az intézmény folytonosságát. De Kis Attila úgy próbálta megoldani a helyzetet, hogy sem az egyház érdekei, sem a hívek érzékenysége ne sérüljön. A jelek szerint neki sikerült. Legalábbis ez derült ki az utcán tett séta során szerzett tapasztalatból vagy másnap a borbereki filián tartott szentmise alkalmával.
Híveiről elismerően szól a plébános:
– Nagyon szeretik a templomot – mondja, hangsúlyozva, hogy más szolgálati helyein sehol ennyire mély gyónást nem hallott, mint jelenlegi állomáshelyén. – Olyan dolgokat is elmondanak, mint például azt, hogy nem figyeltek eléggé ima közben az ima szövegére. Ténykedésük azonban nem merül ki a vasárnapi templomázásban, hanem lelkiségi mozgalom is működik: a nők rózsafüzér társulatba tömörültek, az elesetteken pedig igyekeznek segíteni azáltal is, hogy a szükséges dolgok megvásárlására ki-ki lehetősége szerint pótol. – Az alkoholizálás, habár a bányászok között jellemző volt, itt nincs jelen – közli elégtétellel a plébános. – Persze vannak, akik alkoholproblémával küzdenek, de számuk elenyésző, én magam két nőről és három férfiról tudok.
A plébános kiemeli Radnaborberek katolikus közösségét, azt a közösséget, amelynek – éppen zártságának köszönhetően – sikerült megőriznie sajátos értékrendjét. Míg Óradnára több hullámban érkeztek a magyarok, rátevődve az ottani magyar közösségre, Borbereken nagyon kevés volt a beköltöző: – Példaértékű Radnaborberek, ott ősközösség van nagyjából, és ők topon vannak minden szempontból – hangsúlyozza a plébános, megjegyezve, hogy ott nem idegenkednek a gyermekvállalástól sem. – Van ott olyan család, hogy három-négy gyerek van, van olyan család is ahol három kisgyerek van. Látszik rajtuk, hogy teljesen másképp gondolkodnak. Ide csak idén hozták fel az internetet, a gyerekek hittanóra után eddig még játszottak a templom udvarán – érzékelteti a modern kor elidegenítő vívmányainak késői betörését a szűk völgybe.
Gyakran hallani a református egyház szórványtevékenységéről, Vetési László tiszteletes munkájával méltán vívta ki a magyarság megmaradását szívügyüknek tekintő személyek elismerését. Hasonló szórványmentő missziós munkát végez a római katolikus egyház is, noha keveset beszélnek róla. S bizonyára nem az számít, hogy ki mennyit beszél a szórvány megmentéséről, hanem az, hogy ki mit tesz annak érdekében, hogy a szórványban is minél több embert megtartson a magyarság számára vagy – mint a palliatív orvoslás esetében – minél emberibb körülményeket biztosítson a biztos fogyásra, a végeleges eltűnésre ítélt magyaroknak. Nemrég olvastam erről egy remek tanulmányt, amelyet a csíkszeredai plébánia jelenlegi plébánosa, Darvas-Kozma József címzetes esperes jegyzett, s amely a Pro Minoritate folyóirat 2007. tavaszi számában jelent meg. Írásának címe: A szórványkérdés a gyulafehérvári érsekség szemszögéből. Bevezetőjében leszögezi, hogy a Szent István által ezerkilencben alapított erdélyi (gyulafehérvári) püspökségnek a tizennegyedik pápai regestrumok tanúsága szerint 1100 plébániája volt, két évszázaddal később azonban csak negyvennyolc plébániája maradt, ahol huszonnégy pap tevékenykedett. Darvas-Kozma megjegyzi, hogy az 1848-as egyházi sematizmus szerint az egyházmegye „1541 helységében 236 455 hívő élt”, 208 plébánia, 83 filia, ahol templom, kápolna és imaház áll a hívek rendelkezésére”, ugyanakkor „1250 szórványhelységben ezek hiányoznak”. A dokumentum szerint 474 pap végezte szolgálatát, no meg a szerzetesrendek tagjai.
„Az 1913-as egyházi Évkönyv adatai szerint 1811 helységben 378 834 hívő élt, 239 plébánia, 1572 filia és szórvány volt. Plébánián élt 304 022 hívő. Szórványban 74 812 hívő” – írja a tanulmány szerzője, majd így folytatja a sort: „Az 1986-os Gyulafehérvári Püspökség Név- és címtára alapján 228 plébánia mellett, 40 betöltetlen plébánia volt. Szórvány és filia: 289 aktív pap. Hívek száma kb. 550 000–600 000.”
A szerző pontokba foglalja a szórvány jellemzőit:
„– a hívek csekély száma mellett, lelki-kulturális-anyagi erő, pap és szakemberek hiányában képtelen az önszerveződésre és a fennmaradásra;
– nincs tanterem, »hol a tanító nyíló ajakán az ige-virág magyarul terem« (Reményik S.). Nincs mód az új nemzedék anyanyelvi nevelésére, e nélkül pedig a gyors és teljes beolvadás fenyegeti; – iszonyatos szegénységben élnek, ráadásul a kisebbségi sors tudata is nyomasztó, sorvasztó. Egy évszázada az a bizonyos »átkozott háromszög«: az otthon nyomortanyája, a munkahely bizonytalansága és a kocsma emészti fel a szórvány életerejét;
– megélhetésük bizonytalan. A gazdaságszervezésben sem kaptak tanácsot, javaikból idegenek kiforgatták, és nincs olyan társadalmi fórum, amely képviselné, megvédené érdekeiket. Mindez felgyorsította az átalakuló gazdaságban és társadalomban való további lemaradásukat;
– nem részesülnek közvetlen lelki gondozásban (többnyire nincs helyben lakó lelkipásztor); – az elmaradt anyaországi támogatás fokozta elbizonytalanodásukat.”
Nos, e jellemzők szinte teljes egészében igazak Óradnára és filiáira is: csekély a hívek száma az őket körülvevő ortodox tengerhez viszonyítva, az óradnai lelkész még két filia gondját viseli, elenyésző a magyar értelmiségiek száma, így a közösség képtelen az önszerveződésre és a fennmaradásra; a tanterem hiányánál akutabb a példát mutató értelmiségiek hiánya, s magyar oktatásban már csak a jelenlegi fiatalok nagyszülei, a mostani ötvenesek-hatvanasok részesülhettek; a szegénység viszonylag új keletű jelenség a bányavidéken, s kétségkívül az asszimilációs folyamat felgyorsításához járul majd hozzá; a holnap bizonytalansága nyomasztó s az önszerveződés hiánya, no meg a szervezett külső segítség elmaradása miatt nincs érdekvédelem; az egyszerűsített honosítási eljárás sem fordította meg az asszimilációt, lévén, hogy az itteni magyaroknak már nincs nyelvi kötődésük, nem beszélik a magyar nyelvet, így Magyarország – földrajzi közelsége dacára – nem képez potenciális migrációs célpontot. A fenti jellemzők meghatározzák a tennivalókat is. Az erdélyi érsekségben a Zsinati Könyv rendelkezik arról is, hogy mit kell tegyen a lelkipásztor a szórványban. Az említett norma 57. pontjában leszögezi: „A lelkipásztori kisegítők foglalkozzanak kollégiumokban is a szórványban élő gyermekekkel, ezzel segítve őket hatékony tanulásukban, a társadalomban való eligazodásban, pályaválasztásban és helyben maradásra ösztönözzék, látogassák a családokat, vegyenek részt a problémák megoldásában.” Továbbá az 58. pont a következőket tartalmazza: „A népfőiskolai tevékenységet, az igazi népművelést, a hagyományőrző programokat fel kell éleszteni, hogy a szórványbeli »ifjú tudjon magának nemes eszményeket kitűzni, és azokért egy egész életen át lelkesedjék és dolgozzék. ...Minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni. S addig él, amíg életét a saját erejével tudja táplálni« (Márton Áron). A jövőben a különböző szolgálatok összehangolására lesz szükség.” S végezetül a Zsinati Könyv következő pontja leszögezi: „59. A szórványközösségben a legfontosabb lelkipásztori eszköz a jelenlét. A papok és a lelkipásztori kisegítők jelenlétükkel és munkájukkal szolgálják a nép megmaradását és kibontakozását. A lelkipásztoroknak látniuk kell környezetük küzdelmeit, sérelmeit, gondjait, és segíteniük kell a helyi társadalom gazdasági-kulturális életének szervezésében. Figyelniük kell a tisztességes kenyérkeresetre, az emberi kapcsolatokra, értékekre, de a személyes sérülésekre és krízisekre is. Mindebben nagy szükség van a problémák megoldásában segítő imaéletre. Csak azokat lehet lelkipásztori kisegítőként (lektorokként, akolitusokként és licenciátusokként), hitoktatóként alkalmazni, akiknek az élete a társadalmi, emberi, lelkiségi alapokra épül.”
Darvas-Kozma József – aki maga is szolgált szórványközösségben – kérdéseket vet fel, megpróbálva a válaszokat is megfogalmazni a szórványmunkával, annak céljával, eszközeivel kapcsolatban. Olyan kényes kérdéssel kezdi, mint a hívek identitása: „A szórványban élők identitása vegyes, hígult, bizonytalan és sok esetben mellékes. Ők elsősorban emberek.” Mint írja, a módos – azaz kisebb mértékben kiszolgáltatott – családok inkább tartják magyarságukat, mint a szegénységben élők. „Az identitástudatukat a magyar egyházak táplálják” – szögezi le –, „ahol az egyház bármilyen formában jelen van, ott még parázslik az identitástudat, de az áldozatot kevesen vállalják.” A szentencia kíméletlen, az asszimiláció „nagyon régi és fenyegető, vészesen negatív előjelű egyirányú folyamat”, „amit valamelyest lehet ugyan lassítani, de megállítani nem.”
Darvas-Kozma József második nagy kérdése a szórványstratégiára vonatkozik. Itt az egyházak szerepét hangsúlyozza a megfogalmazott válaszban: a visszakapott egyházi ingatlanok képezhetik a magyar nyelvű oktatás alapját, s akár máshonnan hozott tanítókkal tanintézményeket kell működtetni ezekben az épületekben. „Egyházi (magán) óvodát beindítani és kollégiummal, iskolaházzal (szegény vagy sokgyerekes családok esetében is – Böjte Csaba és mások próbálkozása), lehetne folytatni iskolával.” Ugyanakkor a kulturális élet fontosságára hívja fel a figyelmet, ezek az ingatlanok szolgálhatnák ezen identitáserősítő és közösségépítő tevékenységek számára a keretet: „Az identitást megőrző, erősítő, irodalmunkat, kultúránkat, történelmünket megismertető és megszerettető, értékeinket felmutató rendezvényeket bevinni a templomba vagy a templom köré (koncertek, történelmi vetélkedők, könyvbemutatók stb.).” Fontosnak tartja ugyanakkor a népfőiskolai mozgalom újjáélesztését. „Melyek lehetnek azok az intézmények, finanszírozási formák és kisebbségi közösségépítő stratégiák, amelyek megerősíthetik a határon túli magyar közösségek identitását, javítják versenypozícióikat, s összhangba hozhatók a többségi társadalom elvárásaival?” – teszi fel a következő súlyos kérdést a szerző, s válaszában visszakanyarodik előző gondolatmenetére: „A történelmi egyházakat kellene megerősíteni, és támogatni az önazonosság megőrzését szolgáló iskolák működtetésében és indításában. Megéri, mert a határon túli magyar, különösen a szórványban élő magyar »egyerővel« magyar és keresztény.”
Reményik neve sokszor elhangzott a táborban borbereki tartózkodásai, no meg a sokat idézett Templom és iskola versében megfogalmazott identitásőrző szerep kapcsán. „Túl kell-e, túl lehet-e lépni a »templom és iskola« identitásőrző szerepén? Nincsenek-e túlságosan romantikus képzeteink a szórványról?” – teszi fel újabb kérdések sorát Darvas-Kozma József. Válasza lehangoló: „Ha a család, a templom és iskola teszi a dolgát, akkor jó úton járunk. A templomot nem lehet túllépni, az szokta túlélni híveit. Ahol nincs iskola, de van templom, az megtartja egy ideig a magyarságot. Viszont a templomnak is lecsökkent az identitás-megőrző szerepe, nem olyan, mint a múltban volt, amikor »templom és iskola« mentsvárnak, oxigént nyújtó intézménynek bizonyult. Ma a pénz az úr!” A kilátás nem bíztató: „Az elvándorlás, a vegyes házasságok, a nyelvi romlás és asszimiláció annyira meggyengítik a szórványban élő magyart, hogy a következő nemzedéknél csak a neve lesz magyar.” „Miben segíthet Magyarország?” – teszi fel utolsó kérdését a szerző, s a válaszadással sem késik: „Szokták mondani, hogy sok út van, csak éppen kiút nincs. Magyarország abban segítsen először, hogy viseltessék nevéhez híven anyanemzetként. Magyarország vezetői legyenek jellemek, akikre bizalommal tekinthessenek a határon túli magyarok. Magyarország ne szívja el, ne csalogassa be a határon túli magyarokat, hanem viseljen felelősséget értük. Anyagiakkal is támogassa történelmi egyházainkat. A végvárak megvannak, az átjárhatóság előtt már nincsen akadály. Csak egy nagy szív és egy nagy cél kell. Ki mutatja fel? Az »anyaország« számára továbbra is maradnia kell a feladatnak, hogy segítségére siessen a valamilyen formában »garanciát« is adni tudóknak.” Nagyon nehéz a szórványban tevékenykedő lelkész helyzete. Egyszerre kell megküzdenie a tornyosuló anyagi gondokkal, a közösségek kis létszámából fakadó erőtlenséggel, az identitásőrzést segítő feladatokkal, a szociális gondokkal, a hitélet rejtelmeivel és az egyre nagyobb földrajzi távolságokkal is. Mindenhol adott a templom, a plébánia, helyenként több egyházi ingatlant is visszaszolgáltattak, de ingatlanfenntartó vagyon – főleg erdők – nélkül szinte lehetetlen feladat elé állítja a papot az állagmegőrzés, a működtetés, a fenntartás. Munkáját csak mélyről fakadó elhivatottsággal tudja eredményesen, fogadalmához híven végezni. A zárt, összeforrott közösségekben, mint amilyen a borbereki is – jobban érvényesülnek a szokások, a hagyományok, élőbb a hit, s „a pap szava szentírás volt, a pap személye pedig táltos és sámán” – így fogalmazza meg a pap státusát Daczó Árpád ferences barát, szerzetesi nevén Lukács atya. Népünk hitvilága című, paptársainak írt tanulmányában leszögezi, hogy a zárt közösségekben szentírás a pap szava és az örökölt hiedelem egyaránt: „hiszik szentírásként, amit az Egyház – papjai által – tanít, de hiszik rendületlenül azt is, amit hagyományosan az ősöktől örököltek, nemzedékről nemzedékre”. Ebből a felismerésből fakad a megállapítása, miszerint a hagyományőrző közösségekben a pap legyen egy személyben táltos is. „Ha a pap táltos, akkor itt egy olyan gondolat merül fel, mire általában apostoli mivoltunkban nem nagyon gondolunk – írja a már idézett munkájában. – Táltosi mivoltunkban azonban annál inkább megdöbbenthet minket: az, hogy Isten hisz nekünk! Igen, a nép ezt tudja rólunk! Táltosi mivoltunkban nagyon hisz nekünk népünk, abban a szent meggyőződésben, hogy Isten is hisz nekünk!”
Ez a papi magatartás azonban nem működik Óradnán, ahol sokkal heterogénebb a magyar közösség, ahol a pap – s általában az értelmiségi – iránti elvárások a szolgálat helyett a szolgáltatásra szűkülnek. Kis Attila tisztelendő azonban bizakodó.
– Ahol ennyire mély a hit, ott nagy baj nem lehet – mondja meggyőződéssel.
Vasárnap van. Riporttáborzárás napja. S vasárnap lévén templomozunk: lányommal ketten vonulunk be a borbereki templomba. Bár van hely bőven, az ajtó melletti padokon az emberek összébb húzódnak, s barátságosan intenek, hogy üljünk le. Az ima románul cseng, furcsán hat székely fülünknek. Többször is elhangzott Beethoven Örömódája, de azt már nem tudtam megállapítani, hogy a Schiller-féle szöveg fordításával vagy más, a dallamhoz illesztett szöveggel. Gyakran szóba esett radnaborbereki riporttábori tartózkodásunk alkalmával a miseszolgálat nyelve, érvek és ellenérvek hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy a misét magyarul, két nyelven – azaz a liturgia szövegét és az olvasmányokat magyarul, a prédikációt románul vagy mindkét nyelven – avagy románul kell-e tartani.
– Az itteniek úgy magyarok, hogy katolikusok – szögezte le beszélgetésünkkor a plébános, megjegyezve: nagyon kevesen beszélnek már tökéletesen magyarul. – A magyar iskola hiánya csak egy csepp a tengerben – fűzte hozzá.
Elmondta, hogy a mise nyelvét mindig a hívek nyelvtudása határozza meg: Óradnán nagyobb a magyar nyelvet beszélők aránya, mint Borbereken, itt a szolgálat két nyelven folyik. Radnaborbereken azonban nem lenne ennek semmi értelme, itt három-négy idős asszonyon kívül már senki nem beszéli a nyelvet.
Vasárnap magam is megtapasztalhattam a borbereki kis templomban, hogy románul zajlik a szertartás. Hallgattam a mise szövegét, s közben azon gondolkodtam, hogy mi tesz minket magyarrá…? Mitől magyar a magyar? Magyar-e az, aki nem beszél magyarul? Egyéni vállalás a magyar nemzethez való tartozás vagy a közösség tart egy-egy embert vagy kisebb közösséget annak? Megannyi kérdés, amely első látásra-hallásra értelmetlennek tűnik, főként a Székelyföldön élők számára. De ha kiterjesztjük más népcsoportokra a kérdést, érthetőbbé válik: Mitől örmény a kettős identitású magyar-örmény? Mitől zsidó a német vagy a magyar kultúrán felnőtt, annak részeként alkotó, azt gyarapító német vagy magyar zsidó? Mitől román a románul nem tudó kászoni ortodox vagy mitől magyar a magyar nyelvet évszázadok óta nem beszélő Fogaras földi református? Mindezek a kérdések újból és újból megfogalmazódtak a Radnaborbereken és Óradnán töltött két nap alatt szerzett élményrengeteg nyomán. Radnaborberek ugyanis több mint nyolcvan százalékban önmagát magyarnak tartó egyénekből álló közösség, valamennyien római katolikusok, magyar vagy elmagyarosodott lengyel, cseh, német, osztrák családnevet viselnek, de már csak négyen beszélik a magyar nyelvet. Kérdés tehát, hogy a beszélt nyelv a nemzeti hovatartozás ismérve vagy pedig a kultúra, amelynek csupán egyik része a nyelv.
A nyugat-európai liberális felfogás szerint az a magyar, aki annak vallja magát. Tehát egyéni vállalás kérdése a hovatartozás. Radnaborbereken viszont azt tapasztaltam – s igaz ez a tapasztalat a kászoni ortodoxokra is –, hogy az a magyar, illetve az a román, aki egyrészt annak tartja magát, másrészt pedig környezete is annak tartja. Ferencz Imre, a jeles publicista és költő egyik jegyzetében, majd később egy versében örökítette meg azt a drámai helyzetet, miszerint a kászoni ortodox fiatal, aki egy szót sem tud románul, magyarul érez és gondolkodik, zsinóros harisnyát húz magára és úgy illegeti magát büszkén a falu piacán, de a kortársai bicskával vágják le róla a zsinórt, mondván, hogy az neki nem dukál, mert ő román. A pórul járt fiatalember pedig méltatlankodva kérdi, hogy ő most már micsoda, mert a románok szemében „bozgor”, a magyarokéban pedig „oláh”. Tehát mindenképpen pejoratív jelzővel illetik.
A kérdés rendkívül összetett, nem lehet és nem szabad sommás ítéleteket megfogalmazni, nem lehet és nem szabad emiatt embereket, közösségeket kérdőre vonni, elmarasztalni, pellengérre állítani. A politikai halatom, az iskolarendszer, a gazdasági helyzet, az otthoni neveltetés, a többségi nyelvi és kulturális környezet, a történelmi tudat, a vallási hovatartozás egyaránt meghatározza az ember nemzeti hovatartozását. S bár valljuk – az olykor Széchenyinek tulajdonított, de Grétsy László által Kőváry László Székelyhonról című, 1842-ben megjelent könyvében megtalált – sokat idézett mondattal „Nyelvében él a nemzet”, be kell látnunk: a nyelven túl is él a nemzet. Tehát ne tagadjuk meg, ne közösítsük ki magyarul már nem tudó, de önmagukat magyarnak valló – s a körülöttük élő románság által is magyarnak tartott! – nemzettársainkat. Inkább figyeljünk sajátos igényeikre, ápoljuk velük a kapcsolatot, őrizzük az atyafiságot.
Mise után kedvesen köszönnek el egymástól az emberek, s jut egy-egy mosoly vagy kézfogás a magamfajta idegennek is.
A kis templom ugyanúgy guggol a Radnai-havasok lábánál, az Ünőkő alatt, mint tette azt Reményik idejében is: akárcsak egy mellékoltár a nagy székesegyházakban, úgy húzódik meg a templomocska a természet nagy katedrálisában. „Dördül az ormok orgonája, / Az Ünőkőre ború száll. / A mérhetetlen szikladómban / A kis fatemplom félve áll. / Belőle félve száll az ének, / A dicséret a dóm urának: / A magasságok Istenének. // Mert emberkéz emelte csak, / Fenn az úr lépked hallgatag, / A maga-építette dómban. / Önnön művében elmerül: / Az örök-szépben, az örök-jóban.” A kis templomocska a természet nagy templomában szép, mert élettel teli. Nem olyan, mint az óradnai templomrom, amely immár az Úr dicsősége mellett csak a múltat hirdeti…
Sarány István. Hargita Népe (Csíkszereda)

Kitérő válaszok a hatósági túlkapások ügyében
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke és Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke március elején levélben kereste meg Doina Stanciut, a Romániai Legfelső Semmítő- és Ítélőszék ügyészét és Codruţa Kövesit, az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság főügyészét, magyarázatot kérve tőlük az utóbbi időben elszaporodott, magyar polgármesterek elleni hatósági eljárásokra, felvetve azok jogszerűségét és az alkalmazott módszerek méltányosságát is.
Az EMNT vezetői kifogásolták, hogy az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság emberei – a rendőrséggel együttműködve – nincsenek tekintettel a különböző, vélt vagy valós vádak alapján letartóztatott polgármesterek alapvető jogaira, valamint megfélemlítésre alkalmas módszereket bevetve, rendszerint hajnali órákban rontanak rá alvó családokra. Az EMNT tisztségviselői arra is felhívták a figyelmet – magyarázatot kérve az eddig túlkapásokra –, hogy a valós vádak és bizonyítékok hiányában annak a gyanúja is felmerülhet, hogy ezek a letartóztatások inkább politikai leszámolásként értelmezhetőek, nem pedig az egyébként szükséges bűnüldözés üdvözlendő példáiként. A Legfelső Semmítő- és Ítélőszék képviselője, Viorel Ciobanu írásban kitérő válaszokat adott a megkeresésre, s leszögezte:  az intézmény a hatályos törvényeknek megfelelően működik, és hangsúlyozta az ügyészek függetlenségének fontosságát. Az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság részéről Dana Tiţian főügyészi tanácsos válaszában kijelentette, hogy a foganatosított intézkedések a törvénynek megfelelően mentek végbe. 
Tegnapi közleményükben az EMNT vezetői továbbra is elfogadhatatlannak tartják, hogy a korrupcióellenes harc álcájában politikai leszámolások történjenek, hangsúlyozva, hogy kiállnak a jogtalanul meghurcolt magyar polgármesterek mellett. Arra kérik ugyanakkor az illetékes hatóságokat, hogy a látszatintézkedések helyett a közvagyonban és Románia nemzetközi megítélésében is felbecsülhetetlen károkat okozó valós korrupció ellen küzdjenek.  AZ EMNT vezetői Kelemen Hunornak, az RMDSZ elnökének is levelet írtak, melyben tájékoztatták őt a román hatóságokhoz eljuttatott levelükről, és az elszaporodott magyarellenes atrocitások okán időszerűvé vált Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum összehívását sürgették. Megkeresésükre még nem érkezett válasz a szövetség elnökétől. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kovács Péter: az egyfordulós választás 8-10 polgámesterrel többet jelenthet az RMDSZ-nek
A 9000 RMDSZ-jelöltről, a visszaszerezhető városokról, a szórványban indulókról és a nők politikai szerepvállalásáról kérdeztük az ügyvezető elnököt.
Lezárta az RMDSZ az önkormányzati választási jelöltlistákat: 9000 jelölt pályáz meg helyi vagy megyei tanácsosi, vagy polgármesteri mandátumot az RMDSZ részéről a június 5-i helyhatósági választásokon. Az egyfordulós polgármester-választás hatásáról, a szórványvidékeken induló esélyekről, és a női jelöltek számáról Kovács Pétert, az RMDSZ ügyvezető elnökét, kampánykoordinátort kérdeztük.
- A parlamenti herce-hurca ellenére idén is egyfordulós lesz a polgármester-választás. Ez elsősorban azokon a településeken lehet kedvező a magyar képviselet számára, ahol a magyarság jelentős arányban, de nem többségben van jelen. Milyen esélyei vannak az RMDSZ-nek a Partiumban polgármesteri tisztséget szerezni, hányat szerezhetnek vissza a meglévők közül? Kovács Péter: – 2012-ben végeztünk egy szimulálást a választásokkal kapcsolatosan, úgy, hogy összehasonlítottuk az azelőtt négy évvel lezajlott kétfordulós választások eredményét ezzel az első olyan választással, amely egyfordulós volt. A magyar képviselet szempontjából az egyfordulós választás nem állítja a feje tetejére a helyzetet, tehát az egyfordulós polgármester-választás további 8-10 polgármestert jelent az RMDSZ számára.
Egyértelmű, hogy egy olyan város, mint Szatmárnémeti, Marosvásárhely vagy Szászrégen esetében szinte egyedüli esély a győzelemre az, hogy egyfordulós a választás, mert a második fordulóban a román pártok, a román szavazók összezárnak és etnikai szavazással elviszik a választásokat. Nekünk elsősorban elvi kifogásaink voltak, amikor elleneztük a kétfordulós választás bevezetését, mert a választási törvényt egy évvel a választások előtt nem módosítjuk. Erre van egy Velencei Bizottsági ajánlás, van egy román alkotmánybírósági döntés, és nekünk elsősorban az elvvel, nem pedig a matematikával volt kifogásunk. A két fordulónak akár magyar szempontból is lehetne előnye, mert ha egy településen semmi esély nincs arra, hogy a magyar polgármesterjelölt nyerjen, akkor a második fordulóban annak a polgármester-jelöltnek a támogatására biztathat, akivel egy alpolgármesteri tisztségre vonatkozó, vagy más jellegű politikai egyezséget lehet kötni.
- Szatmárnémeti kapcsán megjegyzendő, hogy 2012-ben az RMDSZ jelöltje, Ilyés Gyula az USL-szimpátiahullám miatt nem nyerte el a polgármesteri tisztséget. Itt tehát most van reális esély arra, hogy a magyar jelölt nyerjen.
– Igen, Ilyés Gyula 2012-ben több szavazatot kapott, mint a korábbi két alkalommal, amikor elnyerte a polgármesteri tisztséget, azonban a magyar szavazatokat arányaiban felülmúlták a román szavazatok.
- Mi történik Marosvásárhelyen, ahol, ha a magyarok számarányát tekintjük, jobban állnak, mint Szatmárnémetiben, ennek ellenére a korábbi választások tapasztalata azt mutatja, hogy sokkal nehezebb feladat megszerezni a polgármesteri tisztséget?
– A politikában egy plusz egy nem mindig kettő. Nem elég csak a matematikát nézni. Azt láttuk, hogy jelentős arányú az átszavazás, tehát jelentős számú magyar szavaz Floreára. Így volt ez négy évvel ezelőtt, de nyolc évvel ezelőtt is. Az viszont nem tapasztalható, hogy a románok átszavaznak a magyar jelöltre, legalábbis nagyon-nagyon kis mértékben.
- Ha a választási részvételre vonatkozó statisztikákat megnézzük, azt láthatjuk, hogy minden egyes választáson kevesebb és kevesebb magyar ember ment el szavazni. Egy másik adatsor, a 2011-es népszámlálási adatok is csökkenést mutatnak, ez esetben a szórványmagyar településeken látszik a drasztikus fogyás. Ha ezeket az adatokat összevetjük, akkor a szórvány szórványában, például Beszterce-Naszód, Fehér, Hunyad, Szeben megyékben milyen esély van arra, hogy az RMDSZ megőrizze az önkormányzati szintű képviseletét?
– Ebben a négy megyében jelenleg nincs megyei tanácsi képviseletünk, egyedül Beszterce-Naszód megye az, ahol akár vissza is lehet szerezni a megyei tanácsi képviseletet. Emellett vannak települések, ahol eséllyel indulnak a magyar jelöltek, akár polgármesterségre is. Beszterce-Naszód megyében, illetve Fehér megyében van egy-egy magyar polgármester. Itt arra számítunk, hogy nagyon sok helyen, ahol 5% körüli a magyar közösség aránya, ott a részvétel segíthet, mert az RMDSZ-nek itt megvan a törzsbázisa, tehát, ha alacsony a részvétel, és a magyarság nagyobb arányban megy el szavazni, akkor elérhető az a bizonyos 5%-os küszöb.
- A Nőszervezet egy picit több jelöltre számított Erdély-szerte. Nem sok nő került listavezetői pozícióba, de befutó helyen sincs túl sok nő. Bár több kezdeményezés is volt a nők politikai szerepvállalásának elősegítése érdekében – például a Nőket az RMDSZ-be kampány, és persze, nagyon fontos fejlemény volt az is ilyen téren, hogy megalakult a Nőszervezet, ennek ellenére ebben a tekintetben nem látványos az előrelépés. Hogy értékeli ezt a helyzetet az RMDSZ?
– Ebben a pillanatban ezt így nem tudnám kijelenteni, és úgy gondolom, hogy a Nőszervezet minapi álláspontja is elhamarkodott volt. Április 26-ig kell iktatni a választási listákat, és jelenleg sem az ügyvezető elnökségen, sem a Nőszervezet országos központjában nincs egy teljes statisztika arról, hogy milyen arányban vannak képviselve a hölgyek a listákon. Tehát az, hogy felsorolunk egy-két települést, vagy felsorolunk néhány pro vagy kontra érvet, hogy a nők ott vannak, vagy nincsenek ott, attól még semmiképpen nem általánosítható. Tehát én azt mondom, hogy ne siessük el, várjuk meg a végleges adatokat. Én úgy gondolom, hogy a Nőszervezetünk munkájának nem egyik napról a másikra, vagy egyik évről a másikra jön meg az eredménye. Igen, az RMDSZ mulasztott akkor, amikor ilyen későre hozta létre a Nőszervezetet, hiszen látványos és jó munkát végeznek, de kár lenne elhamarkodottan kijelenteni azt, hogy nincsenek megfelelő arányban nők a listán akkor, amikor ezeket a számokat, adatokat nem ismerjük.
- Ön ügyvezető elnökként, a kampány koordinátoraként mit gondol, mi lenne a „megfelelő arány”?
– Nem is egy számot mondanék, hanem egy tendenciát. Az lenne számomra a megfelelő, ha évről évre, választásról választásra nőne ez a szám.
- A PNL például számszerűsítette a minimális női részvételt, amikor benyújtott egy törvénytervezetet, amely egy 30%-os kvótára vonatkozik.
– Ez az arány-kérdés is érdekes. Az RMDSZ második embere nő (Biró Rozália szenátor, SZKT-elnök, a Nőszervezet elnöke, szerk.) Most mi fontosabb: hogy tíz kicsi településen legyen tíz tanácsos, vagy az, hogy az RMDSZ második embere nő? Ezt nagyon nehéz matematikával értékelni, de én hangsúlyozom azt, hogy egy folyamatról kell beszélni. Azt kell látnunk, hogy, igenis, mulasztott az RMDSZ, és ezt belátjuk. Az a jó, hogy erről most már a nyilvánosság előtt is beszélünk. Egy párhuzamot vonnék: én azt láttam ifjúsági vezetőként, hogy nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni a rendszert. Az lehet sikeres, aki távlatokban gondolkodik és rengeteget dolgozik. A Nőszervezet elindult ezen az úton, ez biztató, minden támogatást meg kell kapjanak ebben a munkában. - Milyen mechanizmusok által támogatja az RMDSZ a Nőszervezetet? Biró Rozália arról beszélt, hogy sokszor nem engedik helyzetbe kerülni a nőket egy-egy megyei, vagy települési szintű szervezetben akkor, amikor az önkormányzati választási listákat összeállítják.
- Ezelőtt 10 évvel, amikor ifjúsági vezető voltam, azt mondtam társaimnak, hogy akkor leszünk a listán, amikor annyit dolgozunk, hogy megkerülhetetlenek leszünk. Megnézhetjük, hogy az akkori ifjúsági szervezetben tevékenykedők most vezetői tisztségeket töltenek be. - A két kategória között azért nem vonnék párhuzamot, mert az ifjúsággal szemben nem ugyanazok az előítéletek működnek társadalmi szinten, mint a nőkkel szemben.
– Semmiképpen sem hibáztatnám a társadalmat ebben a kérdésben.
- Az RMDSZ tart-e kampányindító rendezvényt?
– Szombaton 10 órától Szatmárnémetiben az SZKT ülésével egybekötött kampánynyitót tart az RMDSZ. Bemutatkoznak a szövetség kiemelt polgármester-, megyei és helyi tanácsosjelöltjei, és az eseményen díszmeghívottak is lesznek.
Kertész Melinda
Transindex.ro

A vonat hozta, a vonat vitte
Ha elvész a híd, elvész Erdély! – kiáltotta intő jelszóként katonáinak 1849-ben Bem tábornok apiski csatában. Akkor a magyar seregnek sikerült megfordítania a harc állását, és nem veszett el a híd. Mára már csak a vízből kikandikáló csonkok maradtak belőle; mint ahogy Piski magyarsága is eltűnőben.
„Ajjaj fekete vonat / Elvitted a páromat” – villan át az agyamon Havasy Viktor örökzöldje, miközben Piski vasúti állomásán bóklászom. Ezúttal nem a csatlakozásra várva a köztudatban jobbára Simeria néven ismert csomóponton, de még csak nem is valamelyik fiatalkori szerelmem váratlan búcsúján töprengve. Hanem egyszerűen arra gondolva, hogy valamikor a 19. század vége felé a vasút hozta a magyarságot és vele együtt a várossá való fejlődést a Sztrigy-parti településre. És ahogy hozta, úgy el is vitte – előbb a trianoni, majd versailles-i „járattal”. S míg egyeseket vitt, másokat hozott – méghozzá vagonszámra. Ma már csak az idősebb nemzedék emlékében él az egykori Dédács, Sárfalva, Ópiski és Piskitelep, a Púder utca, az EMKE, a Rákóczi Ifjúsági Egyesület vagy a Vasutas Sportegyesület; az új generáció a mai Piskit is inkább Simeriaként emlegeti.
Nem sok erdélyi település mondhatja el magáról, hogy alig valamivel több, mint másfél évszázados múltjával többször is bekerült a történelem fontos fejezeteibe. Az Ópiski és Sárfalva községek területén, a Barcsay és Csáky családok birtokán létrejött Piskit előbb Bem tábornok és gyalogos meg lovasharcosai, majd az őket két évtized távlatából követő vasutas sereg íratta be a nagykönyvbe.
A megfordított csata
A vízaknai vesztes csata után a történelem kereke Bem apót is a Sztrigy mentére vetette, pontosabban annak hídjára. A magyar szabadságért küzdő híres lengyel tábornok éppen a hídon győzte le 1849. február 9-én a császári sereget. A településsel szembeni dombról irányította a csatát, és itt mondta az azóta sokat idézett intését, miszerint, „ha elvész a híd, elvész Erdély!” Ist die Brücke verloren, ist Siebenbürgen verloren! – kiáltotta a katonáival németül kommunikáló Bem. A fordulatokban gazdag piski csatában sokáig úgy tűnt, valóban elvész a negyven méteres híd, amikor Bem észrevette, hogy a Puchner Antal által irányított császári sereg már szinte teljesen felélte lőszerét. A tábornok kockáztatott, mindent egy lapra téve harcba küldte a Bethlen Gergely parancsnoksága alatt álló tartalékegységet, mely végül kiharcolta az elveszettnek látszó győzelmet. Puchner serege hanyatt-homlok menekült, amerre csak látott. A magyar sereg egészen Pádig kergette az osztrákokat, s az üldözésnek csak a sötétség beállta vetett véget.
Bemnek köszönhetően nemcsak a piski fahíd, de Erdély is megmenekült – nem sokkal később újra magyar uralom alá kerülve. A híd és az ország sorsa 1849-től errefelé is összefonódott. Bő másfél évszázaddal a híres csata után mindössze a facölöpjei kandikálnak ki a vízből, hűen tükrözvén Erdély sorsát. A parton álló egykori vendégfogadó, ahol a krónika szerint a csata után visszavarrták Bem egy közeli puskalövés által szétroncsolt ujját, hősiesen dacol az idővel. A történelmi feljegyzések szerint, amikor a tábornok tisztjei sajnálkozni kezdtek, Bem egy másik, idővel szintén híressé vált replikával csendesítette el alattvalóit: „Miféle komédia ez? Egy haszontalan ujjammal kevesebb. Inkább arra vigyázzanak, hogy az ellenség a mostani állásukból ki ne szorítsa önöket!”.
A valamikori kiskocsmát Bethlen Gábor marosillyei szülőházának megmentője, Böjte Csaba ferences testvér szerette volna megvásárolni, de az üzlet nem jött össze. A felek, egy román katonatiszt aradi lánya és a szerzetes nem tudtak közös nevezőre jutni az árat illetően. „A hölgy százezer eurót kért, nekem meg nem volt annyi pénzem. Kár – mindkét fél számára –, mert az épület üresen áll és állaga napról napra romlik” – mondja az atya, hozzátéve, hogy nem magának, de még csak nem is az árváinak akarta megszerezni a történelmi jelentőségű ingatlant. „Egy olyan vállalkozónak adtam volna át, aki fantáziát lát benne. Egyébként a Piskin lévő ingatlanon kívül Hunyad megyében még nagyon sok történelmi épület keresi a gazdáját” – jegyzi meg Csaba testvér, remélve, hogy valaki odafent – a politikai vagy üzleti szféra csúcsából – csak ért a szóból…
Vasúton érkezett a fejlődés
A forradalom leverése után a falura ismét csend ereszkedett, és csak akkor pezsdült újra az élet, amikor a magyar kormány gróf Széchenyi István javaslatára Piskit bekötötte az anyaország vérkeringésébe. A vasútépítési tervek több ízben is módosultak, ám minden egyes változatban ott szerepelt Piski neve is, mint olyan településé, amely mellett majd elpöfékel az Arad felől érkező gőzös. Mivel a települést forgalmi csomópontnak képzelték el, a vasútvonal mellé, a Sárfalva és Piski falvak közötti puszta területre hatalmas és korszerű műhelyt építettek. A piskiek lényegében ettől számítják Piski vagy Piskitelep megalakulását, Bem apó csatájának faluját pedig azóta Ópiskinek nevezik. A rohamos iramban folyó munkálatok lehetővé tették, hogy 1868 decemberében, alig húsz esztendővel a forradalom után, a településen átrobogjon az első gőzmozdony. Közben elkezdték a vasúti műhelyek építését, és a tizenhat házból álló Kis Kolónia, később pedig a Nagy Kolónia kialakítását. Egyszintes, majd kétszintes házak, utóbb egész utcasorok épültek, ahova a vasutasokon kívül a Piskire telepített altisztek, mérnökök, hivatalnokok, kereskedők, iparosok, orvosok, gyógyszerészek is helyet kaptak. Az elkövetkezendő időszakban két szárnyvonal is megépült: 1870-ben a Zsil-völgyi bányavidék irányába, 1883-ban Vajdahunyadra. Az impozáns állomás építésének jóval később, mindössze a huszadik század elején, 1901-ben láttak neki, de egy évvel később már avatták is. A vonat sok mindent „hozott magával”: iskolát, polgári olvasókört, kulturális egyesületet, postahivatalt, betegsegélyző pénztárt, színjátszó csoportot, fúvós zenekart, Rákóczi Egyesületet, futballcsapatot. Ezzel együtt természetesen a lakosság száma is nőtt, a vasútépítő társaság pedig 1873 után a szolgálati nyelvet németről jobbára magyarra váltotta, az előbbit is megőrizve a német, cseh és olasz munkások számára, mint kommunikációs lehetőséget. Újabb két esztendő elteltével a vasutas iskola is tannyelvet váltott. A huszadik század elejére a több mint háromezer lélek fölé duzzasztott lakosság túlnyomó része magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Az 1910-es népszámláláskor a 2810 magyar mellett 133 román, 126 német és 20 szlovák anyanyelvűt számláltak. Ma már mintegy tízezren lakják az azóta városi rangra emelt települést, ahol a magyarok aránya kilencvenről három–négy százalékra csökkent.
A 85 esztendős Mátyás Dalma a legidősebb tősgyökeres magyar, aki sok mindenre emlékszik „a régi szép időkből”. A városban vannak nála korosabbak is, egyikük például a kilencvenkilencedik évét is megérte, de nem Piski szülöttje. Akárcsak a felsorolt értékeket, a Dalma néni apját is a vasút hozta a rohamos iramban fejlődő településre. Amint meséli, az ő gyermekkorában nem a fél utca, az egész Piski magyar volt, és az a kevés román meg német, aki itt élt, tudott magyarul. „Volt egy utca, a Púder utca, ahol kizárólag csak magyarok laktak. De nem ettől volt érdekes, hanem attól, hogy itt a mozdonyvezetők vertek tanyát, akiknek a feleségeik nem dolgoztak. Kiültek az ablakba és szépen kipúderezve szemlélték a világot” – eleveníti fel a régmúlt időket a korát meghazudtoló, harminc évvel ezelőtt nyugdíjba vonult idős hölgy. Addig méterárus kereskedőként, majd üzletvezetőként dolgozta le az életét. „Hol vannak már azok a szép idők…” – sóhajt fel, majd elmondja, hogy időnként most is megállítja egy-egy régi kliense az utcán, és elsírja, hogy mára a méteráru is, az udvarias kiszolgálók is eltűntek a városkából. „Én még kezdő koromban megtanultam, hogy a kuncsafttal illedelmesen kell viselkedni, türelmesen és kedvesen el kell vele beszélgetni. Sokszor vidéki, szegényebb asszonyok is betértek az üzletbe, s mondták, hogy ez meg ez az anyag kéne, de nincs elég pénzük. Semmi baj, válaszoltam, arra biztattam, hogy még gyűjtsenek, és a kiválasztott portékát félretettem” – meséli. Hol van ma már az efféle kiszolgálás? Manapság egy-egy unott tekintetű eladó a belépő köszönését is zavarásnak tekinti.
A kocsijavító mint első templom
Piskitelepet a vasút keltette életre és működtette, a település csomópont volt a szó mindenféle értelmében: minden a vasúthoz és a vasutasokhoz kötődött. Olyannyira, hogy a templomépítést megelőzően a reformátusoknak istenházául például a kocsijavító műhely szolgált. A beszolgáló lelkészek után Juhász Izidor személyében 1888. július 22-től végre helyi papot kapott a gyülekezet. Addig mind a katolikusok, mind a reformátusok jobbára csak keresztelőkön és temetéseken találkoztak a Déváról vagy Hátszegről érkező lelki gondozóikkal.
Előbb a többségben lévő római katolikusoknak sikerült felépíteniük saját templomukat. Addig a hívek lelki ellátásában többnyire a dévai ferencesek segítettek be, majd egy ideig a gyülekezet Hátszeghez került filiaként. A plébánia és a templom építését a bányavidék szülöttje, Lönhart Ferenc püspök idejében kezdték el 1885-ben. Alig egy év múlva, 1886. augusztus 22-én már fel is szentelték, majd a jóval ezer fölé növekvő hívek száma miatt 1904 nyarán megnagyobbították és oldalhajókkal bővítették. A reformátusok négy év múlva, 1890. augusztus 30-án vehették birtokba istenházát. Az Alpár Ignácz tervei alapján épült díszes templom felhúzásához többek között maga a császár, őfelsége Ferenc József is hozzájárult százötven forintot adományozva saját vagyonából. A templomnak kezdetben magas, csúcsban végződő tornya volt. „Ezt egy nagy vihar ledöntötte, majd a hívek lelkes hozzájárulásából felépítették a mostani laposabb és alacsonyabb tornyot, kijavították a károkat, Fáy Béláné végrendeletében pedig ezer koronát hagyott az egyházközségre 1906-ban” – írja a református egyház múltját felidéző tanulmányában Ortenszkyné Gyenge Ildikó, a kerek negyed évszázadig szolgáló Gyenge Sámuel lelkipásztor lánya.
Feltámadt kövek
Piski polgárosodó magyarsága nem csak a jelennek élt; nem feledkezett meg az elődökről sem. A századforduló előtti évben, az 1849-es piski csata ötvenedik évfordulóján kilenc és fél méter magas obeliszket állított. Bercsi Tódor kőfaragó mester alkotását népes közönség jelenlétében avatták. Az eseményt, melyen gróf Kun Géza mondott ünnepi beszédet, sok öreg ’48-as honvéd is megtisztelte jelenlétével. Nem sokkal később, Trianon után az emlékműre ugyanaz a sors várt, mint számos más erdélyi szoborra és domborműre. A lakosságcserét és az új, román vasúti munkások számára kinézett Ocskay-birtok kisajátítását a jelképek eltüntetése ötvözte. A Déva mellőli kövendi bánya szürke andezitjéből készült emlékoszlopot az új hatalom darabokra törette és széthordatta a környék dombjaira. Évtizedekkel később, a helyi katolikus közösség papja, Tóth János csernakeresztúri plébános egy gyermekcsapattal a széthányt kődarabok keresésébe eredt. Mint meséli, Schreiber István dévai tanár és helytörténész javaslatára azon a dombon kezdtek kutakodni, ahonnan annak idején Bem apó irányította a csatát. A megtalált kőelemekből 1999-ben a templom udvarán, a kintről érkező bántó tekintetektől óvva, a magyarság újraállította az emlékművet. Az oszlop kisebbre sikeredett, eredeti szövege helyett pedig csak két évszám került rá a másfél száz esztendő távlatából: 1849–1999. Az eredeti Bem-obeliszk ópiski híd felé néző oldalán valamikor ez ált: „Az1849-ik évi február 9-iki győzelmes csata és ott elhullott dicső honvédeink emlékére, a nemzet kegyeletes közadakozásából aHunyad megyei honvédegyesület támogatása mellett emelte Piskitelep lakossága”. MDCCCLXXXIX. A Piskitelep felé néző táblán „E dombról dönté el Bem apó a csatát azon emlékezetes kijelentése után: Ist die Brücke verloren, ist Siebenbürgen verloren!” szöveg volt olvasható. A déli oldalra néző táblára Bajza Apotheozisának a következő versszaka került: „Vérzettek és elhaltak ők, / De győzelmesen; / Tettök sugara átragyog / Időn s enyészeten.” Az obeliszk negyedik oldalára Bem domborműve került.
Porladozó élő kövek
Hogy az 1999-ben újraállított emlékműről miért maradt le mindez, hogy miért lett a kilenc méter helyett mindössze hat és fél? „Véleményem szerint nem feltétlenül emlékművekbe, hanem élő kövekbe kellene fektetni” – adja meg a választ a hívei által egyszerűen csak Jani atyának szólított plébános. Tóth János tudja, miért mondja, amit mond: hiába van a városkában több mint százhetven híve, közöttük nagyon kevés a gyermek. Tízen–tizenketten vannak, egyesek vegyes családból, mások románul beszélő színmagyarból. Amit nem biztosítanak a szülők vagy az iskola, a plébánia egyik termében Junie Éva próbálja pótolni, aki versikékre és énekekre tanítja a kicsiket.
Jani atya református kollégája, az időközben nyugdíjba vonult Albert István sincs mivel dicsekedjen: száz híve közül nagyon kevés a fiatal. „Nem is tudom, hogy mikor volt utoljára konfirmálás az egyházunkban, a magyar–magyar házasságokról nem is beszélve. Legutóbb talán tizenöt–húsz évvel ezelőtt adtam össze két magyar fiatalt” – próbál visszaemlékezni a rendkívüli eseményszámba menő menyegzőre a nyugalomba vonult pap. Albert, aki kétéves lozsádi kitérő után 1976. február elsején került fiatal lelkészként a gyülekezetbe, jól emlékszik, negyven esztendővel ezelőtt szinte háromszor ennyi híve volt, akkor 262 reformátust tartott számon. Azóta az idősek kihaltak, a középkorúak és fiatalok elmentek, a gyerekek elrománosodtak.
Az utolsó vonat indulásra kész
Az 1920 után berendezkedő román hatalom már Mátyás Dalma néni gyermekkorában felszámolta az anyanyelvű oktatást, pedig a két világháború között lett volna kivel megtölteni az iskolapadokat. A második világégés kitörése és vele együtt Észak-Erdély 1940-beli visszaszerzése még egyet srófolt azon a csavaron, ami addig is nagyon szorította a dél-erdélyi magyarságot. A második világháború után a híveiért és tanítványaiért számos áldozatot vállaló Gyenge Sámuel és Albert István református lelkészek, illetve Serfőző Ilona tanítónő idejében még fellángolt a közösségi élet, aztán szép lassan, a 80-as évek vége felé pislákolni kezdett, míg szinte végképp kialudt.
A ’89-es rendszerváltás sem hozta el igazán a változás szelét Piskire. „Akkor, rögtön a forradalom után volt egy próbálkozás a magyar iskola újraszervezésére. Én magam gyűjtöttem az aláírásokat, de a kommunizmus annyira megtette a hatását, hogy maguk a magyar szülők voltak azok, akik elzárkóztak a kezdeményezéstől” – idézi fel keserű szájízzel a negyed évszázaddal ezelőtt történteket Albert István. A legtöbb szülő a jó beidegződött szlogennel utasította vissza a református lelkészt. „Aki román iskolába jár, jobban érvényesül az életben” – ismételgették holmi verkliként a helyi magyarok. Végül a lelkipásztor is feladta a szélmalomharcot: a nagyobbik fiát hazaküldte a szüleihez, a Maros megyei Ugrára, a kisebbiket viszont maga mellett tartotta és román iskolába íratta. „Most oda jutottunk, hogy olyan székely anyák gyermekei, akik jóformán nem is tudtak románul, nem szólalnak meg magyarul” – hívja fel a tudathasadásos állapotra a figyelmet Albert. És mit csinál az RMDSZ? – buggyan elő minden hátsó gondolat vagy rosszmájúság nélkül a kérdés. „Itt még RMDSZ sincs…” – érkezik a kapásból adott válasz.
A közművelődési élet is a múlté, amióta az egykori népi szövetség helyiségéből mosodát csináltak, a vasutas klubot lebontották, még megnyilvánulási felület sem maradt. „A nyolcvanas években még magyar bálokat szerveztünk, színjátszó csoportot verbuváltunk, jártuk a vidéket, felléptünk a Megéneklünk, Románia! fesztiválon” – próbál betekintést nyújtani az átkos rendszer kevés, de mára teljesen kimúlt jó oldalára a nyugalomba vonult Albert István. Olyan idők voltak, amikor Albert lelkész létére a színjátszókör szervezője, rendezője, színésze és szólóénekese is volt egyben. Mint ahogyan Dalma néni is kivette a részét a közönség szórakoztatásából. Évtizedekkel ezelőtt nem is egy darabban lépett fel; a számára legemlékezetesebben, mely az évszakokról szólt, ő a telet testesítette meg. Akár főszerepnek is nevezhetnénk, hisz Mikulás estéjén mutatták be. Valóban csodás idők voltak, amikor minden egyes fellépésük bállal végződött. „Hej, micsoda Katalin-bálok voltak itt hajdanán!... – kapcsolódik be a tiszteletes múltidézésébe Dalma néni. – Ügyes színjátszóink voltak, de az igazi ünnep az volt, amikor a nagyváradi, kolozsvári vagy vásárhelyi színházak egyike lépett fel a városban, a székely népi együttesről nem is beszélve!”.
A közösségi élet ma már kimondottan a templom és a Szent István Ház falai között zajlik, aki meg esetleg ennél többre vágyna, a negyedórányi távolságra fekvő megyeszékhely, Déva felé veszi az irányt. Bár színes és gazdag programot kínál, a minden év június elején szervezett Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozata is nehezen mozgatja meg Piski maradék magyarságát. Úgy tűnik, az utolsó vonat is sípolt, és indulásra készen áll.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)