Nevelőszülők kerestetnek
Csökkent az elmúlt évben a hivatásos nevelőszülők aránya egyes erdélyi városokban, az illetékesek szerint ez főként a felelősség mértékéhez képest alacsony állami bérezésnek tudható be. Holott az árvák pótszülőknél történő elhelyezéséhez lényegesen egyszerűbb és rövidebb ideig tartó eljárás szükséges, mint az örökbefogadás esetében, a nevelőszülői programon keresztül ugyanakkor közvetlenebb és családiasabb környezetet biztosíthatnak a szüleiket elveszített gyermekeknek, mint a családi típusú árvaházakban.
A gyermekvédelmi igazgatóság által kibocsátott tanúsítvánnyal rendelkező, hivatásos nevelőszülőként tevékenykedő magánszemélyeknek számos követelménynek eleget kell tenniük a kormány által 2001-ben összeállított stratégia, illetve az ennek kapcsán elfogadott határozatok alapján.
Számos követelménynek meg kell felelni
A pótszülőknek jelentkező magánszemélyeknek például olyan társadalmi pozícióval, illetve fizikai és pszichikai erőnléttel kell rendelkezniük, amivel biztosítani tudják, hogy teljes mértékben képesek ellátni a rájuk bízott gyermekek felneveléséhez, gondozásához és tanításához szükséges szülői feladatokat. Emellett egyebek mellett igazolniuk kell, hogy olyan ingatlannal rendelkeznek, amely megfelel a kiskorú mindennemű igényének kielégítésére.
A hatályos jogszabályok szerint nem lehetnek hivatásos pótszülők a büntetett előéletű és a fertőző betegségben szenvedő polgárok. A tanúsítvány megszerzéséhez a jelentkezőknek részt kell venniük az illetékes megyei gyermekvédelmi igazgatóság által szervezett felkészítőkön, a szakképzésen való részvétel ingyenes.
A nevelőszülőknek a kiskorú nevelésén és gondozásán kívül az is feladatuk lehet, hogy felkészítsék a gyermeket a biológiai családjába való visszatérésre, illetve az örökbe fogadó szülők közé történő beilleszkedésre. A pótszülők havi nettó bére 800–900 lejtől indul, emellett az állam többek között az étkezés, az üdülés, az iskolai felszerelések költségének egy részét is megtéríti – a pluszjuttatások arányát a nevelt gyermekek számától és korától függően számítják ki.
Népszerűsítik az állásokat
A szükségesnél kevesebb hivatásos pótszülőt tartanak nyilván Maros megyében, ahol az árva gyermekek száma alapján legalább 320 szakemberre lenne szükség, de a gyermekjogvédelmi igazgatósággal csak 250-en állnak munkaviszonyban.
Mint kiderült, 2007-ben még háromszázan vállalták, hogy hivatásos pótszülőként tevékenykednek, de számuk évről évre csökkent. Schmidt Loránd, az igazgatóság vezetője lapunknak elmondta: nagyon sokféleképpen népszerűsítették ezeket az állásokat, mégis egyre kevesebben jelentkeztek nevelőszülőnek.
Schmidt szerint ez elsősorban annak tudható be, hogy az állam mindössze havi 900 lejes juttatást biztosít a pótszülőknek, ez az összeg ugyan esetenként nőhet, de alig néhány százalékkal, ezért a pénzért pedig egyre kevesebb személynek éri meg elvállalni a munkát. Az intézményvezető hozzátette: emellett az is problémát jelent, hogy nagy a lemorzsolódás aránya a már munkaviszonyban álló pótszülők között is – egyesek nyugdíjba vonulnak, de az is előfordul, hogy valakiről kiderül, nem felel meg a követelményeknek.
„Szerencsére az elmúlt években jelentősen csökkent a kórházakban felejtett újszülöttek száma is. Míg nyolc évvel ezelőtt egy év alatt csaknem száz kisbabáról mondott le az anyja, a tavaly harminc kismama távozott csecsemője nélkül” – fejtette ki Schmidt Loránd. Az igazgató ugyanakkor rámutatott: negatívum, hogy egyre több magyar és román nemzetiségű anya hagyja a kórházban csecsemőjét – az igazgatóság által nyilvántartott 43 örökbe fogadható gyermek közül huszonheten roma származásúak.
Schmidt elmondása szerint nagyjából ugyanekkora az adoptálni kívánó szülők száma is, jelenleg 31-en szeretnének gyermeket örökbe fogadni, probléma viszont, hogy legtöbben néhány hónapos, legfeljebb egy- vagy kétéves kisbabát vinnének otthonukba.
„A legtöbb árva gyermekünk azonban már elmúlt háromesztendős, de akad köztük majdnem tizenkét éves is” – magyarázta az intézményvezető. Az örökbe fogadó szülőkhöz képest egyébként a hivatásos nevelőszülők előnyöket élveznek: esetükben például nem szükséges a három hónapos próbaidő, és amennyiben ugyanazt a gyermeket szeretnék felnevelni, mint az adoptáló pár, elsőbbséget élveznek.
Az örökbefogadás bonyolultabb
Bihar megyében közel négyszáz hivatásos nevelőszülő áll munkaviszonyban az illetékes intézménnyel, az elmúlt öt évben számuk nagyjából csökkent főként a nyugdíjazások, illetve az állami szektorban befagyasztott állások miatt. A Bihar megyében állami gondozásban élő kiskorúak közül 650-en vannak nevelőszülőknél elhelyezve.
Szarka Árpád, a megyei gyermekvédelmi igazgatóság vezetője lapunknak kifejtette: az általa vezetett intézménynek az is gondot okoz, hogy az örökbefogadási eljárás ennél jóval nehézkesebb és személytelenebb.
„Miután az érdeklődő családot egy első felmérés után megfelelőnek találják, bekerül az országos adatbázisba, amelyet összevetnek az örökbe fogadható gyermekek listájával. Ilyenkor az elméleti összeférhetőség alapján párosítanak, és ha a szülőjelölt nem lép vissza, akkor törvényszéki határozattal elindíthatják a 90 napos hitelesítési időszakot, amely során a gyakorlati összeférhetőséget elemzik. Az örökbefogadást ismételten törvényszéki határozat véglegesíti, ám ezt követően a gyermekvédelmi szakemberek még két évig figyelemmel követik a családot” – magyarázta Szarka.
Hozzátette: az elméleti összeférhetőség komplex felméréssel jár, és a gyermekek érdekeit szolgálja. Tapasztalata szerint nagyjából egy év szükséges a problémamentes örökbe adásokhoz, előfordul azonban, hogy a törvényszéki határozatokra várni kell, vagy éppen a biológiai szülő előkerülése gátolja a folyamatot.
Kolozs megyében 745 gyermek várja nevelőszüleit, év eleje óta pedig mindössze tizenkét árvát fogadtak örökbe. Daniel Tămaş, a Kolozs megyei gyerekvédelmi igazgatóság vezetője korábban a Monitorul de Cluj napilapnak úgy nyilatkozott: a tényleges örökbefogadások aránya rendkívül alacsony, ennek pedig számtalan oka van.
Egyrészt az örökbefogadási eljárás rendkívül bürokratikus, a jelentkező családoknak sokféle feltételnek kell eleget tenniük. „Érdeklődésben nincs hiány, több család fogadna örökbe gyermeket, mint ahány árva van a megyében, de sokan az eljárás közben feladják” – magyarázta Tămaş.
Szucher Ervin, Kiss Előd-Gergely, Kőrössy Andrea, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Írók, irodalomtörténészek beszélgettek Kolozsvárról
Írók, irodalomtörténészek gyűltek össze a Kolozsvári Magyar Napok alatt a Continental szállóban, hogy megosszák az érdeklődő közönséggel kolozsvári történeteiket, viszonyukat a városhoz.
Egyre inkább rögeszmésen kezdi mondani, hogy kolozsvári, holott nagyszülői gyökerei más erdélyi tájakon lelhetők fel, vallotta meg Demény Péter író. Vallasek Júlia irodalomtörténész számára evidencia volt, hogy kolozsvári, ez azonban hiányosságot is jelentett, például, hogy az egyetemre vagy gimnáziumba kerülés nem jelentett vízválasztót.
Láng Zsolt író úgy fogalmazott, Kolozsvár azért fontos, mert összetettebb, mint egy falu, különböző rétegei vannak, az architektúrájában is benne van, hogy egy emlékező település. Balázs Imre József irodalomtörténész elmondta, betelepedett kolozsvári, eddigi élete felét Székelyudvarhelyen élte le, de gyerekkorától kezdve gyakran látogatott a városba. Láng Zsolt gondolata mentén kifejtette, nincs egyetlen város, az időbeli és térbeni rétegek különböznek egymástól. Tompa Andrea a város kicsiségét és nagyságát elemezte: Kolozsvárra jellemző volt provincializmus is, amikor Budapesttel versengett, mindig csak második lehetett, és jelen állapotában is egy "majdnem központ".
A továbbiakban az emlékek és a dokumentálódás viszonyáról, szerepéről beszélgettek. Láng Zsolt elmondta, számára a dokumentálódást a séta jelenti -egy várostól nem várja el az ember, hogy tanuljon, de örvend annak, ha ez megtörténik. Azért is nevezte Kolozsvárt a szerelmesek városának egyszer, mert még az utcák megrajzolása is lehetőségeket ad a szerelmeseknek, fogalmazott. Vallasek Júlia hozzáfűzte, egy tizenöt éve vak férfi mutatta be neki egy ízben Veszprémet egészen pontosan, utána ő maga is sokáig kísérletezett azzal, hogy "vakon ismerkedjen" egy városrésszel csak a hangokra, szagokra hagyatkozva.
Tompa Andrea arról beszélt, találkozott emberekkel, akik nem túl pozitív szereplőkként jelentek meg a könyvében, de nem sikerült őszinte beszélgetést folytatnia velük. Nehezebb eset az ember családja, hiszen az itt születő történetekkel szemben az embernek óvatosabbnak kell lennie, "el kell kérnie" azokat a regény publikálása előtt, mondta.
Gyermetegséggel, akár kegyetlenséggel írta meg kolozsvári könyvét Demény Péter, nem is volt tudatában annak, hogy mi fog következni. Bolero című darabja kapcsán sem ússza meg, mondta, hogy az emberek keresik a való személyeket és történéseket. Balázs Imre József kifejtette, sokszor hajlamosak vagyunk kulcsregényként olvasni a századeleji történeteket is, szerinte azonban a régi írók is úgy írták regényeiket, hogy próbálták jobban megfogni a lényeget.
maszol.ro

Crețu a regionális politikáért felel, Navracsics oktatásügyi, kulturális, ifjúsági és állampolgársági biztos
Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság megválasztott elnöke oktatásügyi, kulturális, ifjúsági és állampolgársági biztosnak jelöli Navracsics Tibort és regionális politikáért felelős biztosnak Corina Creţut, írja az MTI.
Korábban Magyarország biztos-jelöltjét az adó- és vámügyi biztosi tisztség, Románia biztosi jelöltjét pedig a humanitárius segélynyújtás biztosi poszt várományosaként látták.
Jean-Claude Junckert július közepén választotta meg az Európai Bizottság következő elnökének az Európai Parlament az Európai Unió állam- illetve kormányfőit tömörítő Európai Tanács jelölése alapján. Ezt követően Juncker az uniós tagállamok kormányaihoz fordult, akiknek legalább egy-egy jelöltet kellett javasolniuk a majdani brüsszeli bizottságba.
Juncker a múlt hét folyamán mind a 27 biztosjelölttel személyes beszélgetést folytatott brüsszeli irodájában annak érdekében, hogy meggyőződjön arról, hogy a jelöltek megfelelnek az uniós szerződésben rögzített követelményeknek. A szerződés szerint ugyanis az Európai Bizottság tagjait általános alkalmasságuk és európai elkötelezettségük alapján, olyan személyek közül kell kiválasztani, akiknek függetlenségéhez nem férhet kétség.
Juncker a múlt héten küldte meg a tagállamok képviselőit tömörítő tanácsnak a biztosjelöltek neveit jóváhagyásra, amely még aznap el is fogadta a 27-ek listáját. A feladatok, tárcák szerdai kihirdetését követően a kijelölt biztosokat az Európai Parlament illetékes szakbizottságai hallgatják meg, majd az Európai Parlament strasbourgi plenáris ülésén kell szavazzon arról, hogy támogatja-e a testület egészét. Ha az EP többsége támogatja a Juncker-bizottságot, a tanács formálisan is kinevezi a testületet, amely ezt követően hivatalba is léphet. (mti)
Transindex.ro

Balázs Imre József: Nem vagyok az a hátradőlős fajta
Költő, író, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár – Balázs Imre József élete ezer szállal kötődik az irodalomhoz. Pedig matekzseninek indult.
Évfolyamelső volt a gimiben a kilencvenes évek elején, mindenki azt várta tőle, hogy a reáltudományok felé igazodik – de mégsem. Balázs Imre József családjából és a könyvekből kapott egy olyan lökést és ihletet, ami az irodalom felé terelte – nemcsak erről, hanem az olvasásról, az írásról is beszélgettünk.
Imre ma még mindig fellapozza gyerekkori olvasmányait, a közelmúlt megértéséhez pedig többek között Dragomán György, Tompa Andrea, Papp Sándor Zsigmond vagy Nagy Koppány Zsolt műveit ajánlja.
Nem véletlen, hogy az irodalmi pályát választottad, hiszen a tágabb családodban több ilyen irányultságú személy is van, illetve volt, többek között színész és költő is. Gyerekkorodban ez mennyire befolyásolt? Mit kaptál a családtól ilyen téren?
Volt alapja ennek a választásnak, az biztos: a nagybátyáim közül ketten, Balázs László és Balázs András is a bölcsészkaron végeztek, sőt, Laci bátyám egyetemi tanárként is a kolozsvári egyetemen maradt, nyelvészként onnan vonult nyugdíjba.
Balázs András a hatvanas-hetvenes években jegyzett fiatal költőnek számított, az ő pályáját viszont kicsit árnyékban hagyta a korai halála. Balázs Éva néném verslemezét és balladalemezét is meg-meghallgattuk, megnéztük az előadásokat, ha Udvarhelyen játszott. Szóval igen, volt egyfajta természetessége a családban annak, hogy ilyesmikkel is lehet foglalkozni.
A gyerek hajlamos abból kiindulni, amit maga körül lát és tapasztal, még ha esetleg később el is szakad attól. Gyorsan hozzátenném azért azt is, hogy gyerekként talán ezeknél a mintáknál is jobban lenyűgözött az, ahogyan a bátyám mai szemmel is zseniálisan morbid képregényeket rajzolt a maga és a család szórakoztatására, különféle vizuális technikákkal.
Indiánok, banditák, űrlények, nagyjából ezek voltak a témakörök. De arra jól emlékszem, hogy még mielőtt írni tudtam volna, már én is képregényeket rajzoltam. Jóval kevésbé zseniálisakat és morbidokat persze, mint a bátyám.
Úgy emlékszem rád, mint aki kölyökkorában sokat is olvasott, ugyanakkor sokat is focizott – akkoriban ritka volt az ilyen gyerek, mert vagy egyik, vagy a másik volt a jellemző...
Ebből a képregény-történetből látszik talán, hogy én teljesen az élvezetből olvasó kategória felől indultam a könyvek felé. Kölyökkoromban a vadnyugati tárgyú könyvek, a Verne-regények, a sci-fik, a Rejtő-regények, a Delfin Könyvek voltak azok, amiket számolatlanul olvastam.
Aztán Fekete Istvánnal és Gerald Durrell-el szépen átcsúsztam A három testőr, A nyomorultak, a Fekete gyémántok és hasonlók terepére, miközben továbbra is imádtam Agatha Christie-t és Isaac Asimovot. A szüleim rengeteg könyvet vásároltak akkoriban, egyfajta csendes reakcióként talán arra, ahogy egyre szűkült Romániában a magyar nyelven történő létezés terepe, s ez Udvarhelyen is egyre érezhetőbb lett. Nem nagyon kellett kimennem a házból ahhoz, hogy jó, nekem való könyveket találjak.
A mából nézve úgy tűnik, rengeteg volt az időnk. Tévét nézni nem nagyon volt miért, az élet ritmusa nagyon ráérős volt, így csetlő-botló koromtól nyolcadikig tényleg szinte naponta fociztunk. Még télen, a hóban is, ugyanis sínadrágban nagyon jó becsúszó szereléseket lehetett végezni!
Ötödik osztály után még fociedzésre is eljártam, az is heti egy-két meccset jelentett, Szávuly Attila vagy Lőrincz Attila vezényletével. Kilencediktől, 1990 után is volt foci, de az életritmus, amiről beszéltem, kicsit más lett...
Zseninek tartottak matekből a nyolcvanas évek végén a korosztályodban, aztán a gimnázium után – a tanári kar egy részének óriási megrökönyödésére – az irodalmat választottad, magyar-angol szakra mentél Kolozsvárra. Mi döntött az irodalom javára?
Erre nincs egyetlen válaszom, mert ez egy fokozatosan érlelődő folyamat volt, pedig még tizenegyedikben is matek- és fizikaversenyekre készültem. Azt hiszem, nagyjából a mi korosztályunk lett az, amelyik a forradalom és az azt követő évek eufóriájában elhitte, hogy bármit meg lehet csinálni, és erre esélyei is adódtak.
Emlékszem, nyolcadikos koromban, 1990 elején egy segélycsomagból egy özönvíz előtti írógép került a házba. Akkor még a fénymásolás ritka luxus volt, de nekem az írógépről rögtön az jutott eszembe, hogy milyen jó osztályújságot lehetne készíteni írógéppel és indigóval. El is készült néhány lapszám, Im-Press címmel, valahol még most is megvannak a mesterpéldányok.
Voltak benne riportok, viccek, dalszövegek, vezércikk... Szóval igazi, rendes lap lett. Dávid Attila, akit most fotósként sokan ismernek a városban, kisinterjúkat készített a lapba egyik-másik osztálytársunkkal, de a Kossuth-sarkon Turbo rágót és eredeti török karórákat forgalmazó árusokkal is.
Szóval tényleg bármi lehetségesnek tűnt. Az angol nyelv is igazi, életszerű vonzást jelentett. Én az iskolában franciát tanultam ugyan idegen nyelvként ötödiktől, de amikor 1990 után megérkeztek a városba az amerikai „native speaker" tanárok, akkor tényleg kinyílt a világ.
Emlékszem, nagyon furcsán néztem Glenna Roukes-ra ezerkilencszázkilencvenakárhányban, amikor egy tanfolyamos angolórán arról beszélt, hogy ők tulajdonképpen alig látnak, használnak készpénzt, hogy a számláit a bankja automatikusan fizeti, hogy bankkártyákat használnak, satöbbi, satöbbi. A kollégájától, Robtól jó kis country nótákat lehetett tanulni gitáron. Ez is nagy vonzás volt.
És persze jött szép lassan az irodalom is, az, hogy a kortárs irodalom is létezik, amelyik beléd nyúl, kifordít, nem hagy békén. S hogy esetleg lehetne írni is efféléket. Én nem lettem ugyan szerkesztője a gimis diáklapnak, az Ébredésnek, de írtam bele néhány ilyen, általában vicces irodalomszerű szöveget.
Utólag kicsit tényleg vakmerő húzásnak tűnik, hogy a kezdő, társalgásalapú angolomra és beható irodalomtörténeti ismeretek helyett inkább az irodalmi érzékenységemre és régi nyelvtanrutinomra alapozva beszálltam a veterán magyarolimpikonok versenyébe az egyetemi felvételin, mert akkoriban még háromszoros túljelentkezés volt a magyar szakon. Elég derekasan helytálltam végül is.
Ha jól emlékszem, te a kilencvenes években, habár ott voltál Kolozsváron, nem voltál benne az Orbán János Dénes, Sántha Attila, stb. nevei által fémjelzett, Cs. Gyimesi Éva által transzközépnek keresztelt irodalmi áramlatban – picit másabbak voltak a verseid, az egész személyiséged... Miért nem kapott el az a hullám?
Néha egy-két év korkülönbség is sokat számít, itt pedig kicsit ez volt a helyzet. A transzközép első robbanásainál még nem voltam személyesen jelen Kolozsváron, az Előretolt Helyőrség első, újságformátumú szériájába sem írtam. De ha megnézed, az 1995. decemberétől kezdődő második, majd a harmadik Helyőrség-folyam szinte mindegyik számában van valamilyen írásom.
Ebben a leosztásban azért nekem inkább a kritikus szerepe jutott, abból jóval kevesebb volt a társaságban, mint költőből. Abban pedig igazad van, hogy a verseim nem igazán passzoltak ahhoz az imázshoz, amelyet a Helyőrség magáról kialakított.
Valahogy azt éreztem, hogy értem ugyan, hogy mivel van baja a Helyőrségnek, mivel vitatkozik, hogy részben igazuk is van, de hogy én sok mindent szeretek abból is, amivel ők vitatkoznak.
Szóval valahogy tágasabb irodalomkép szerint próbáltam berendezkedni az irodalomban, ami azt is jelentette, hogy már elég korán a saját utamat próbáltam járni. De ettől nem igazán tartottam, s most sem tartok. Visszafelé nézve pedig az egy-két év korkülönbségek már egyre kevésbé fontosak.
Az első köteted az Ismét másnap volt 1998-ban. Ez egy verseskötet, amit kezdeti szárny- vagy szájpróbálgatásnak is nevezhetnénk. Milyen fogadtatása volt akkoriban? Nagyot ütött vagy csak megvolt, mint azoknál a popsztároknál az első lemez, ami nem dörrent nagyot?
Verseskötetek ritkán szólnak nagyot, ennek a megjelenése is inkább csendes volt, mint zajos, de szakmai elismerések azért voltak körülötte. Emlékszem, ehhez kapcsolódott az első igazi, felnőtt utam Bukarestbe. Át kellett vennem a kötetért járó írószövetségi díjat.
Ebből az útból néhány kép maradt meg csak, például Balogh József írószövetségi titkár irodája, ahol elképesztő rendetlenségben álltak több évtizedre visszamenőleg folyóiratszámok és könyvek, ő pedig nagyon bátorítóan pislogott ki a vastag szemüvegkerete és sok dioptriája mögül.
És emlékszem egy levezető körre is egy kerthelyiségben, román írókkal, akik közül az egyik, Gheorghe Iova váratlanul és hangsúlyosan azt mondta nekem: „Tanulj meg nemet mondani! Nagyon egyszerű. Csak mondd azt: Nem!" Teljesen váratlan és szürreális élmény volt. De megjegyeztem.
Az egyetem elvégzése után rögtön tanítani kezdtél, majd rengeteg olyan dologgal foglalkoztál, és a mai napig foglalkozol, ami az irodalommal kapcsolatos: szerkesztesz lapot, kötetet, kritikáid jelennek meg, de a versírástól sem szakadtál el, már gyerekvers-köteted is jelent meg. Melyikben érzed magad a legjobban otthon, mit szeretsz a legjobban?
Ezek nem esnek szerencsére nagyon távol egymástól. Vannak köztük látványosabb dolgok, amelyek áttörik a szűkebb szakma köreit, és vannak, amelyek egy hosszú távú építkezés elemei, lépcsőfokai inkább.
Eddig két dolog kapcsán éreztem leginkább, hogy átszakadt a szakmai fal: az egyik az a sorozat volt, amikor a Korunk főszerkesztőjeként a kortárs magyar irodalom legjelentősebb szerzőit hívtam meg Kolozsvárra, és gyakran kétszáznál is többen voltak kíváncsiak rájuk.
Ez biztosan nem a szakma volt, hanem azok az olvasók, akik Nádas Pétert, Bodor Ádámot, Krasznahorkai Lászlót olvasva valami személyes érintettséget is tapasztalnak, az írók sem feszengtek. Jó beszélgetések voltak, azt hiszem.
A másik alapélmény a gyermekversköteteim kapcsán ért. Azt vettem észre, hogy akár ismeretlenek, vagy nem, irodalmárok is meg-megszólítanak, hogy egyik-másik verssel nagyon eltaláltam valamit. Vagy, hogy a gyereküknek esténként folyton egy bizonyos macskás versemet kell felolvasni. Ez számomra azt jelenti elsősorban, hogy van még egy-két élethelyzet, ahol természetes az, hogy az ember verset olvasgat-mondogat, például amikor a gyerekével kettesben-hármasban van.
Csak aztán eltünedeznek az életünkből ezek a természetes helyzetek, esetleg másvalami kerül azokra a helyekre, ahol akár versek is lehetnének. Például dalok vagy dalszövegek.
De visszatérve a kérdéshez, az azért fontos, hogy én a dolgok igazi mércéjét mindig belül keresem, és nem abban, hogy mire hogyan reagálnak az emberek. Ha odabenn rendben vannak a dolgok, akkor nincs baj, bármit érdemes megcsinálni, a jól végzett munka öröme miatt is. Mint amikor az ember jól bever egy szeget a falba, vagy jól hegyez meg a lányának egy ceruzát.
A mai, filológia, illetve irodalom-szakos egyetemistákon mit veszel észre? Többet, kevesebbet, ugyanazt vagy mást olvasnak, mint ti a kilencvenes években?
Mást olvasnak mindenképpen, talán kicsivel több kortárs külföldi irodalmat. Valószínűleg általában kevesebbet olvasnak. Viszont sokkal több jó filmet töltenek le, és néznek meg, mint amennyit mi megnézhettünk a kilencvenes években.
Aki kevesebbet olvas, talán kicsit jobban ki van szolgáltatva a divatoknak, kevesebb a viszonyítási alapja, remekműnek tart esetleg olyasmit is, ami valami más, általa nem ismert műnek a gyöngébb utánzata. Ilyeneket néha tapasztalok. De azt is tudom, hogy egy egészen más életritmus szerint, más impulzusok között élnek azok, akik most jönnek az egyetemre, mint én magam vagy pláne az egykori magam.
Szerintem az a lényeg, hogy az ember olyasvalamivel találkozzék az irodalomban, filmben, színházban, zenében, ami mélyen érinti őt, s aminek a nyomában érdemesnek érzi továbbmenni, és nem áll meg a lenyűgözöttség érzésénél. Ez az élmény-lehetőség pedig nem attól függ, hogy valaki sokat olvas vagy keveset, egyszerűen attól, hogy találkozott-e már ilyesmivel, vagy még csak ezután fog.
Hogyan csinálnál gusztust az irodalomhoz? Itt a nem rendszeresen olvasó felnőttekre, illetve a gyerekekre gondolok. Szerinted is a több mint száz éve íródott művek, az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai vagy A Pál utcai fiúk kell, hogy legyenek a kötelező alapolvasmányok egy mai 12-14 éves gyerek számára?
Nem. A felsorolt művek mindegyike azt feltételezi, hogy előtte már rengeteget olvasott a gyerek, aki kézbe veszi őket. Hogy eligazodik régi emberek amúgy nehezen érthető, de általuk láthatóan természetesnek vett szokásai között, nem zavarja őt, hogy furcsán beszélnek, satöbbi.
Én olyan könyveket adnék ennek a korosztálynak a kezébe először, amelyek a sajátjukhoz hasonló világban játszódnak, a sajátjukhoz hasonló korosztályú hősökkel, akik az övéikhez hasonló problémákkal küzdenek. Vannak ilyenek a kortárs magyar ifjúsági irodalomban is, és a fordításban megjelent művek közt is.
Ilyen szempontból már a Harry Potter-sorozat is elvonatkoztatást feltételez, de ott is megvan a jelenre utaló keret, illetve az iskolai, közösségi élethelyzet. A rajzfilmek, filmek, videoklipek kortárs történetei pedig eleve háttérbe szorítják a lassabban hömpölygő történetmesélést. Az ilyen könyvekhez, mint amilyenek például Fekete István könyvei vagy pláne Jókai művei, sok olvasásgyakorlat után lehet esetleg eljutni.
Vannak-e olyan divatos írók, könyvek, amire te azt mondod, hogy „na, azt azért mégsem kellene, mert..." Vagy ez nálad nem így működik?
Engem leginkább azok a könyvek taszítanak, amelyek a gyűlölködés vagy düh irányában próbálnak manipulálni. A nagy összeesküvés-elméletek víziói is zavarnak a könyvekben, ha például egy regény halál komolyan veszi ezeket.
De, ahogy Orbán János Dénes mondani szokta, bár olyan lenne az irodalom helyzete, hogy azzal lehetne elrontani az embereket! Ez most nem az a helyzet, és ebben teljesen egyetértek vele, az irodalom nagy esélye viszont, hogy reflektálhat mindezekre.
Sok székelyföldi család könyvespolcán tízesével sorakoznak a Wass Albert és Nyirő József kötetek, még mindig divatosnak számítanak, holott egy Karácsony Benő vagy Bálint Tibor, nem beszélve Sütő Andrásról vagy Szabó Gyuláról, gyakorlatilag elfelejtődtek. Kinek a feladata a köztudatban tartani ezeket az erdélyi magyar írókat, illetve jó-e az, hogy a könyvesboltok polcain is kiemelt erdélyi írók vannak? Jó-e az, hogy Nyirő József hamvainak újratemetési kísérlete a könyvesboltoknak hoz bevételt?
Mély társadalmi okai voltak Wass Albert vagy Nyirő József sikerének. Az emberek úgy érezték, elvették a saját történeteiket, saját történelmüket. Rajtuk keresztül megpróbálták újra elsajátítani őket. Ez megtörtént, rendben van.
Létezni viszont a jelenben kellene, s közben persze újra lett egy közelmúlt, amelyet meg kellene érteni. Ehhez én Dragomán Györgyöt, Tompa Andreát, Papp Sándor Zsigmondot és hasonlókat olvasnék elsősorban. Vagy akár Nagy Koppány Zsolt vendégmunkás-történeteit.
Az 1989 előtti műveket nem könnyű a köztudatban tartani vagy bevinni őket oda. Az egyetemnek, a középiskolai és általános iskolai tanároknak, a Székely Könyvtárhoz hasonló vállalkozásoknak, digitalizálási programoknak egyaránt vannak ebben feladatai és lehetőségei. Ez hosszú távú projekt, és nem lehet leállni vele.
A múltkor egy sporthorgásztól kérdeztem, hogy saját maga szórakoztatására, vagy úgy egyáltalán szokott-e horgászni, és halat sütni. Most is adja magát ez a kérdés: szoktál-e úgy olvasni, hogy utána nem írsz kritikát az elolvasott műről, nem feltétlenül beszélgetsz egy adott könyvről társaságban, hanem csak magáért az olvasás élményéért?
Igen, ilyenekre is próbálok időt szorítani. Néha újraolvasok egy-egy Delfin Könyvet vagy más gyerekkori olvasmányt is. Vagy vidrás könyvekre vadászok az internetes könyvesboltokban és sürgősen birtokba veszem őket. Ahogy nőnek a lányaim, az ő olvasmányaikkal is próbálok lépést tartani. Vannak jó kortárs gyerek- és ifjúsági könyvek.
Udvarhelyhez mi köt még azon kívül, hogy a szüleid, illetve a testvéred itt élnek? Milyen gyakran jársz haza?
A szüleim, testvéreim, tágabb családom elsősorban: úgy kéthavonta általában hazaugrom rövidebb időre, nyáron több hétre is. De már a lányaimnak is vannak kedvenc helyei, amelyek az én udvarhelyiségem idején esetleg nem is léteztek.
Ők el se tudják képzelni, hogy ha Udvarhelyen vagyunk, például ne menjünk el az Alexandra cukrászdába. És még van néhány ilyen hely, ahol úszni vagy lovagolni lehet például. Van néhány barát, akit mindig megkeresek, ha hosszabban vagyok otthon.
És persze Udvarhely nekem mindig időutazás is. Még megvan a szüleim lakásában a szobám, nagyjából a régi berendezéssel, régi könyvekkel a polcokon. Ez megnyugtató. Közben pedig van egy mások számára nehezen belátható virtuális Udvarhely is a nagyvilágban. Az ember hajlamos számon tartani az egykori és örök udvarhelyiek máshol elért sikereit és egyáltalán, az életét. Az internet erre elég kézenfekvő lehetőség.
Több díjat is kaptál az elmúlt 10-15 évben, pl. a Látó debüt díját pályád kezdetén, három éve pedig József Attila-díjat. Melyik jelentette a legtöbbet? Fontosak a díjak neked, valódi elismerést jelentenek?
Nem a díjakért dolgozik az ember. A díjak olyanok, mint egy beszélgetés, vagy egy beszélgetés lehetősége. Találkoztam például olyan emberekkel díjak kapcsán, akikkel esetleg nem találkoztam volna. Vagy nem tudtam volna meg, hogy figyelnek a dolgaimra.
És egy díj kapcsán mindig történhetnek váratlan dolgok is, mint amilyet a bukaresti írószövetségi díj kapcsán meséltem. De én továbbra is ahhoz tartom magam, hogy a számomra fontos dolgokra elsősorban egy benti mércének kell rábólintania. És nem vagyok az a hátradőlős fajta.
Jelenleg mivel foglalkozol, milyen tanulmányokkal, kötetekkel, mit fogsz szerkeszteni a közeljövőben? A szabadidődben a gyerekeken kívül jut-e idő például a focira? A meccsnézésre? Hát a matekre?
Két-három éve rendszeresebben járok nemzetközi szakmai rendezvényekre, konferenciákra, amiken szürrealista művészetről, irodalomról, a kelet-európai szocializmus perverz és egyben tanulságos kultúrpolitikájáról szoktam általában beszélni.
Most az az izgalmas kihívás és tanulási folyamat számomra, hogy az angol vagy francia szakmai folyóiratok milyen elvárásokat támasztanak egy-egy tanulmánnyal kapcsolatban, igyekszem figyelni és persze alkalmazni bizonyos fogásokat az itthoni dolgaimban is. Tanítok az egyetemen, magyar és összehasonlító irodalommal kapcsolatos tárgyakat. Fontos, hogy képben legyek azzal, ami máshol történik.
Részben és távolról ide kapcsolódik, hogy idén várható egy verseskötetem, mindenféle külső és belső utazások, belül hallható zenék lenyomata, Jung a gépteremben lesz a címe.
A foci mostanában elég rendszertelen, de vannak az egyetemen tradicionális tanár-diák meccsek, és még egyszer sem sikerült kikapnunk a valamivel azért virgoncabb diákoktól! És persze ha jobb csapat jött a kolozsvári CFR-stadionba a Bajnokok Ligájában vagy az Európa Ligában, többnyire ott voltam. A közeljövőben ilyesmi sajnos nem várható.
A matekre viszont előreláthatólag szükség lesz, főleg ha a gyerekek kérdezgetnek valamiket a házi feladatok kapcsán, és néha szoktak is. Mivel a feleségem idegennyelv-szakos volt már az iskolában is, így a matek-kérdések nekem jutnak.
Balázs Imre József
1976. január 9-én született Székelyudvarhelyen. A Tamási Áron Gimnáziumban érettségizett 1994-ben, majd a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakát végezte el 1998-ban. Az egyetem tanára, később adjunktusa lett a Magyar Irodalomtudományi Tanszék munkatársaként.
Kutatási területe a 20. századi magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom, azon belül az avantgárd, 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. Négy évig a Korunk főszerkesztője volt, rendszeresen publikál kritikát, tanulmányt, esszét, eddig több kritika- és tanulmánykötete, illetve hat verseskötete jelent meg. Felesége Vallasek Júlia, szintén egyetemi oktató, műfordító és irodalomkritikus – két lányuk van.
Katona Zoltán, Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Emberközelbe hozni a történelmet (Tompa Andrea az íróvá válásról)
Az ember nehezen nevezi magát írónak, inkább azt szoktam mondani, hogy írással foglalkozom – válaszolta Tompa Andrea azon a közönségtalálkozón, amelyet Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben című regényének bemutatására a második PulzArt kortárs összművészeti fesztiválon szerveztek Sepsiszentgyörgyön. A beszélgetés nem csupán a század eleji történetről szólt, hanem Erdélyről és az 1971-ben Kolozsváron született, 1990-ben Magyarországra telepedett szerzőről is, akit Tamás Dénes író kérdezett. Az alábbiakban a válaszokat sűrítettük össze.
– Mindig is író akartam lenni, kamaszkoromban elég sokat is írtam, 1985 és 1989 között a legfiatalabb, alig 14 éves emberke voltam, aki az Utunkban publikált. Aztán irodalom szakos lettem Budapesten, és sikerült eltemetni ezt a vágyat. Örültem, hogy felvettek az ELTÉ-re, de Magyarország idegen közeg volt, nem létezett az a barátian támogató közeg, mint otthon, ahol Kányádi Sándor, Szőcs Géza és mások is tehetséges és lehetséges írónak tartottak. A 30-as éveimben ráébredtem, hogy mégiscsak inkább író szeretnék lenni. Magyar írónak tartom magam, de az ember nehezen nevezi magát írónak... A témáim tesznek erdélyi íróvá, és nem tudom, az erdélyi irodalom befogadott volna-e, ha New Yorkról írok? Így azonnal befogadott, sokat jelent nekem, hogy az első díjamat (Erdély Magyar Irodalmáért debüt-díj, 2010 – szerk. megj.) innen kaptam. Írói pályám Budapesten kezdődött, de nem tudom, melyik lesz a végső állomás. Számomra ezek a határok nehezen megfoghatóak, egész életem jövés-menés – 2008 óta a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanítok – , ami rossz is, de ha az ember a határokat magában lebontja, akkor könnyebb. Első regényem, A hóhér háza a hetvenes-nyolcvanas évekről szól, ez volt a kamaszkorom, és azt hittem, lezártam. A második könyv kihívás minden író számára. Arról, hogy ebben a főszereplők orvosok, a felmenőim is tehetnek, de az is, hogy én 1989-ben érettségiztem, és orvos akartam lenni, de már nem volt magyar orvosi Kolozsváron, ahol a század elején nagyon komoly orvosképzés folyt. Nagyon érdekelt ez a világ, szenvedéllyel vetettem bele magam. Kolozsvár előnye és hátránya az volt, hogy Budapest után az örök második maradt. Virágzó művelődési élete volt – század eleji színháza komolyabb, mint a pesti – ipara alig, nagy volt, mégis szűk, ellentmondásos, de Budapestnél szabadabb, nyíltabb, befogadóbb város... Nem annyira az első világháborúról akartam írni, eredetileg 1918 december elsejével akartam kezdeni, de ahhoz, hogy a drámát megértse és átlássa valaki, kellett tudni, hogy mi ez a hely, mi ez a veszteség. Magam sem sejtettem, hogy ekkora kifutópálya kell hozzá, de két fiatalt rettentő sok hatás ér, ha vidékről felkerül: feminizmus, szocializmus, polgárosodás, antiklerikalizmus stb., és ebből a pezsgésből választaniuk kell, el kell dönteniük, hogy merre tovább. Szükségem volt egy női alakra, aki értelmiségi lesz, és ez volt az első pálya, ami megnyílt a nők előtt. Nagyon sok zsidó nő tanult a kolozsvári orvosin, ez is az egyetem nyitottságát és toleranciáját mutatja... Két magányos embert kellett találnom, akik a világháború után szembesülnek az érzelmeikkel, és idő kell hozzá, hogy megértsék a történteket. A hazavesztéssel a férfinak van nagyobb traumája, a nő elfogadja, hogy ez van, élni kell. Annyira féltem leírni a T-szindrómát, el is küldtem egy író-pszichiáternek ezt a fejezetet, és ő azt válaszolta, hogy nem hallott róla, de lehetséges. Mai szemmel próbáltam ezt a fájdalmat érzékeltetni, mert Trianon a magyar irodalomból eléggé hiányzik, legalábbis ami van, az a Wass Albert-féle revizionista szemlélet, de másképpen akartam ezt a veszteséget feldolgozni. Meg akartam mutatni, hogy mi fáj, hogy siránkozás nélkül lehessen gyászolni. Érdekelt, hogy ezt miképpen lehet. Ez egy mai szempont, hogy az ember megy Budapest felé, és érzi a sértődöttséget, amire bizonyos értelemben okunk is van, mert a politika mindig magára hagyta Erdélyt. Ez a sérelem egy alapvető erdélyi érzés, ezzel vagyunk többek is, kevesebbek is. A férfi, aki a sebészetbe is belekóstolt, azon tépelődik, hogy vajon a fejet is át lehet-e majd ültetni, működik-e feltárt szívvel a test. Ez a fejvesztés érződik ma is, hiszen megvannak a helyek, ahova a főszereplők visszavonultak – magánéletbe, hivatásba –, megvannak a hegyek, de hol a főváros? Az ember az elveszettségben is próbál élni, ragaszkodni ahhoz, ami jó – eszmékhez, hivatáshoz, társhoz –, és mindig a végeset akarjuk tudni, hogy mi van, de igazából nem látjuk át a történelmet. Ki hitte volna, hogy a diktatúra összeomlik 1989-ben, vagy hogy a szovjet kivonulás vértelenül zajlik le Magyarországon? Egy ember, aki éli az életét, nem feltétlenül van tudatában annak, hogy történelmet él. A történelem értelmezi és rendszerezi az eseményeket, de az irodalom nem oszt igazságkártyákat. Emberi történetekkel viszont közelebb tudja hozni a történelmet.
Demeter J. Ildikó, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megnyílt az őszi sokadalom
A tolerancia és a haladás szellemében
Több mint 60 kézművest, 15 őstermelőt és nyolc borászt felvonultató vásár nyílt tegnap kora délután Marosvásárhely főterén az Őszi harmóniák rendezvénysorozat keretében. Az ünnepélyes megnyitóra a virágóránál felállított szimbolikus kapuk előtt került sor.
Miután a hivatalosságokat a vendéglátók kenyérrel, pálinkával és borral kínálták, elhangzottak az ünnepi beszédek. Dorin Florea polgármester hangsúlyozta: lehet közös – román és magyar – rendezvényt szervezni a főtéren. Ez kell hogy legyen a példa az összefogásra, hiszen Marosvásárhely nem a konfliktusok, hanem a harmónia városa. Peti András alpolgármester elmondta, az önkormányzat nagyon rég készült arra, hogy minden évszakban annak megfelelő ünnepséget szervezzen. Az ősszel kezdték, s ez a rendezvény igazolja, hogy a kultúra összeköt bennünket, románokat és magyarokat. Két célt tűzött ki a helyi önkormányzat: az egyik az, hogy nyerjük el az Európa kulturális fővárosa címet, a másik pedig az, hogy a város legyen logisztikai és kiállítóközpont. Mindkét elképzelésbe beleillik a mostani rendezvény, hiszen a többnapos ünnepség is azt igazolja, a város készen áll arra, hogy az említett tervek megvalósítása érdekében lépjen. Majd meghívta a téren jelen levőket a szombaton 10 órakor nyíló székely hagyományok ünnepére.
Ciprian Dobre, a megyei tanács elnöke a polgármesteri hivatal és a megyei tanács együttműködésére, összefogására hívta fel a figyelmet. Közösen kell tervezni, gondolkodni, mondta, ma a város a peremtelepülésekkel együtt több négyzetkilométert foglal magába – ezen a téren is együtt kell működnie a két intézménynek. Ő is a románok és a magyarok összefogását ösztönözte, hiszen tágabb értelemben véve olyan nagy terveket kell megvalósítani, mint a várost kikerülő út, vagy az autópálya továbbépítése, illetve a peremtelepülések infrastruktúrájának fejlesztése. Nem szabad elfelejteni a gyökereinket, és erre egyformán büszkék kell legyenek románok és magyarok, de a jövőt csak közösen képzelhetjük el – mondta a megyei tanács elnöke.
Claudiu Maior alpolgármester is üdvözölte a jelenlevőket, majd a további programokra hívta fel a figyelmet. A hivatalos megnyitót követően az intézményvezetők kíséretükkel együtt meglátogatták a standokat és elfogyasztották gulyás ebédjüket.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)

A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben)
„Az 1956-os magyar forradalom nemzeti történelmünknek az az eseménye, mely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.”
(Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában)
„1956 különös »lélektani« problémát is okozott Romániában. A pártvezetés a kilencvenes évekig egyértelműen revizionista veszélyforrásnak tekintette a magyarországi felkelést és az erdélyi »magyar« jellegű megmozdulásokat. Az ’56-ot követő megtorlásról és annak áldozatairól nem volt ildomos beszélni. Előfordulhat tehát, hogy miközben a román véleményformáló értelmiség masszívan antikommunistának vallja magát, a román állam mégsem rehabilitálja az ’56-os elítélteket, és az 1958-as Szoboszlai-per tíz kivégzettjének sírhelye továbbra is ismeretlen marad. (Az érmihályfalvi csoport perében halálra ítélt, 1958. december 2-án délután fél három órakor a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán református lelkész, dr. Hollós István hadbíró százados, tanár, az ugyancsak a szamosújvári börtönben 1959. április 20-án délután három óra és negyed négy között kivégzett ozsdolai molnár, Szígyártó Domokos sírja is több mint ötven év eltelte után teljesen ismeretlen! Senki sem tudja, nem akarja tudni, hol kaparták el őket! Rehabilitálásról – perek sokasága ellenére! – szó sem esik, továbbra is hazaárulóknak minősítik őket! A hozzátartozók hiába küldik a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatósághoz a kéréseiket, a világon egyedülállóan szeretteik földi maradványait emberhez méltóan nem tudják eltemetni! – T. Z.)  De az erdélyi magyar társadalomban is ambivalens módon van jelen az »itthoni« 1956. (…) Az »ötvenhatosok« emlékezésdiskurzusát (…) elsősorban a történelemhez vonzódó, de nem szakmabeli újságírók, riporterek közvetítik a társadalom számára. Ebből a fajta feldolgozásból azonban hiányoznak a szükséges árnyalatok. Az eseményekben részt vevők ábrázolása szinte mitikus: ők a hősök (a román sovinizmus ártatlan áldozatai). A köztudatban viszont erősen él az a bukaresti hatalom és a hivatalos magyar elit által szorgalmazott hozzáállás, miszerint felelőtlen kalandornak tekintendő az, aki 1956-ban felmondta az integrációs paradigmát, az egységdiskurzust, és helyette demokráciát, kulturális/területi autonómiát vagy egyenesen revíziót követelt. Nem meglepő, hogy sokan a »rossz« ’56-os szerepléssel magyarázzák a kolozsvári Bolyai Egyetem megszüntetését és a Magyar Autonóm Tartomány területének átalakítását. Eszerint az erdélyi magyar elit elleni támadássorozat elsősorban annak lenne tulajdonítható, hogy egyesek felelőtlenül  megszegték a politikai lojalitás parancsolatát, és megharagították Bukarestet” – idézzük Carlo Bottini  Korunk-beli tanulmányát (2006. augusztus).
A rendszerváltás óta eltelt közel negyedszázad során – elsősorban az utóbbi évtizedben – a romániai, erdélyi ötvenhatos szervezkedéseket, szervezkedési kísérleteket, a román kommunista hatalom által elindított és levezényelt, párját ritkító kegyetlen retorziót tekintélyes irodalom, kötetek sora mutatja be. A romániai magyarság – az Illyés Gyulának tulajdonított vallomás szellemében – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” azonnal meghallotta.
A nacionalista kurzust állampolitika rangjára emelő román kommunista hatalom számára a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel való leszámolásra, hanem a hangsúlyozottan magyarellenes megtorlásokra is. A romániai magyarság 1956-ért számarányához viszonyítva nagyobb véráldozattal fizetett, mint az anyaország! Csak az akkori Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között a Kolozsvári Katonai Törvényszék kihelyezett marosvásárhelyi tárgyalásain 826 személyt ítélt el, közülük 620 (75,1 százalék) magyar, 184 (22,5 százalék) román, 18 (2,1 százalék) német anyanyelvű volt! Rajtuk kívül még két zsidót, két cigányt is elítéltek. Az eltelt nyolc év kutatásai nyomán csak a Magyar Autonóm Tartományban elítéltek száma 900 fölé emelkedett. Hozzájuk kell számítanunk az ország különböző hadbíróságai által elítélt, a Magyar Autonóm Tartományban született magyar anyanyelvűeket is! E sorok írója kutatásai nyomán az egyetemes magyar kollektív emlékezetbe is beépült: a Budapesten kivégzett 225 forradalmár közül nyolc (3,5 százalék) erdélyi származású volt!
Megmozdul a román diákság
A temesvári, a bukaresti, jászvásári, brassói, Craiovai Egyetemi központok román anyanyelvű hallgatói magyar közvetítéssel, tolmácsolásban első kézből szereztek tudomást mindarról, ami Magyarországon, Budapesten történt.
A magyar forradalom eszméivel való teljes azonosulást mindennél ékesebben bizonyítja a temesvári műegyetemi hallgatók 1956. október 30-án 14 órakor a híres 115-ös teremben ismertetett tizenkét pontos követelése is. A diákjóléti követelések az egyetemi reform mellett megfogalmazták a szovjet csapatok kivonásának igényét, a személyi kultusz, a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás, normarendszer felszámolását, az alkotmányban biztosított sajtószabadság szavatolását, az erőszakos kollektivizálás megszüntetését. Egy csoport műegyetemi hallgatót már a gyűlés után letartóztattak. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Heinrich Drobny, Nagy László, Octavian Vulpe, Aurelian Păuna, Nicole Boldea és mások nevével fémjelzett diáktüntetés, Temesvár főterén a Craiováról hozott karhatalmistákkal 1956. október 30-án lezajlott nyílt összecsapás, majd a Securitate által 1956. október 30-ról 31-re virradó éjszaka levezényelt, mintegy 3000 egyetemi hallgató letartóztatása, a kisbecskereki szovjet laktanyába való szállítása – ahonnan a csapatok az előtte való napon indultak el Magyarországra, a magyar forradalom vérbe fojtására! –, az 1956. december közepén hozott és példát statuáló ítéletek sora – akárcsak a bukaresti, jászvásári, brassói egyetemi központok diákjainak, tanárainak (köztük olyan szellemi nagyságok, mint Ştefan Augustin Doinaş, Alexandru Ivasiuc, Paul Goma író) elítélése – önmagában is jelzi: 1956 a magyar–román, a magyar–szász–sváb kapcsolatok történetében kiemelkedő, a történetírás, a diplomácia, az államközi kapcsolatok sorában is kivételes, mindmáig fájdalmasan elhanyagolt, egyáltalán ki nem aknázott pillanata! Felfoghatatlan és érthetetlen: a magyar–román államközi, diplomáciai kapcsolatokban miért nem lehet építeni a román közvélemény, kollektív emlékezet által is elismert tényre, román gimnazisták, egyetemi hallgatók, tanárok, gazdálkodók azért járták meg a politikai börtönök poklát, mert azonosultak a magyar forradalom eszméivel? A román falvakban ma is hangsúlyozzák: a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást! Tanulmányok, kötetek hiteles dokumentumai bizonyítják: az „Erdély elrablásának” rémképe a legfelsőbb román párt- és államvezetés diverziója, félrevezetése volt, egyetlen magyarországi programban, tervezetben sem követelték Erdély Magyarországhoz való csatolását! A temesvári diákszervezkedésről, diáktüntetésről könyvet publikáló Mihaela Sitaru – a magyar forradalom eszméinek ismeretében – Temesvárt „a szabadság oázisa”-ként aposztrofálta.
A kolozsvári egyetemisták szervezkednek
Így kap – úgymond – történelmi hátszelet mindaz, ami 1956 októberében, novemberében Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, a Bolyai Tudomány­egyetemen, a Protestáns Teológián, az Agronómián történt! Amikor az egész világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron, Mátyás király szülőházában, a híres lovagteremben 1956. október 24-én este a kincses város magyar egyetemeinek, tagozatainak küldöttei (meghívták a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjait is, de ők késve érkeztek!) – egy korábban meghirdetett program alapján – a nyugati hatalmak által követelt országos Diákszövetség létrehozásáról tárgyaltak, vitáztak. A budapesti százezres diáktüntetés, a műegyetemi hallgatók programjáról, a debreceni 16 pontos egyetemi memorandumról, a Magyar Rádiónál lezajlott véres harcokról érkezett hírek hatására a Mátyás király szülőházában tartott, a Budapestről néhány nappal korábban visszatért Balázs Imre VI. éves képzőművész-hallgató – a későbbi kiváló festőművész, grafikus, műkritikus (2012-ben Vácon hunyt el) –, a bolgár származású Tirnován Vid szobrászhallgató vezette diákgyűlés átalakult az egyetemi autonómiát, egyetemi reformot sürgető felejthetetlen hangulatú tüntetéssé.
Az öt pontból álló diákszövetségi program nemcsak az egyetemi autonómiát és reformot tűzte zászlajára, követelték, hogy a képzőművészeti főiskolai felvételin a tehetség legyen a meghatározó, módosítsák a tantárgyak rendszerét, a marxizmus ne legyen kötelező, az ösztöndíjakat az elért tanulmányi eredmények és ne az Ifjúmunkás Szövetségben vagy a kommunista pártban betöltött különböző tisztségek alapján határozzák meg. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók először tiltakoztak a kollégiumokban, a diákmenzán uralkodó borzalmas, középkori állapotok ellen. Mátyás király szülőházát 1956. október 24-én este belügyis alakulatok vették körül, a környező utcákon veszteglő teherautókon állig felfegyverzett karhatalmisták ültek. Csíky Boldizsár zeneszerző részt vett a lovagteremben tartott diákgyűlésen. Vallomása szerint civilbe öltözött szekus tisztek fényképezték a résztvevőket, később csak azokat nem vallatták, akik az oszlopok fedésében ültek. A Bolyai Tudományegyetem perének harmadik csoportjában hat év börtönbüntetésre ítélt Páll Lajos festőművész visszaemlékezése szerint, amikor kijöttek az épületből, a francia himnuszt, a Marseillaise-t énekelték, a kollégiumban egész éjszaka a Magyarországon lezajlott forradalmi eseményekről vitáztak.*
A tizenegy év börtönbüntetésre ítélt Fülöp G. Dénes református lelkész – a marosvásárhelyi Vártemplom posztumusz Magyar Örökség díjjal kitüntetett lelkésze –, a kolozsvári protestáns teológusok küldöttségének tagja élete meghatározó pillanataként értékelte a Mátyás király szülőházában megtartott diákszövetségi alakuló ülést. Elkövette azt a később végzetesnek bizonyult hibát, hogy részletes jegyzeteket készített a lovagteremben elhangzottakról. Balázs Imrét, Tirnován Videt és a nagybányai születésű Walter Frigyest – róla teljes mértékben megfeledkeznek a visszaemlékezések, tanulmányok! – 1956. október 25-én reggel a Képzőművészeti Főiskola Kollégiumában letartóztatták. A magyar forradalom kitörése ürügyén végrehajtott első letartóztatásokra nem Budapesten, Debrecenben vagy Szegeden került sor, hanem Kolozsváron! Balázs Imrét és Tirnován Videt a Kolozsvári Katonai Törvényszék gyorsított eljárásban az 1956. december 13-án hozott 1956/344-es számú ítéletével nyilvános izgatás, lázítás vádjával hét év börtönbüntetésre ítélték, Walter Frigyest pedig felmentették. A fellebbviteli katonai bíróság 1957. február 11-én kelt módosító határozatával a börtönbüntetést mindkettőjük esetében öt évre mérsékelte. Balázs Imre és Tirnován Vid a szamosújvári börtönben raboskodott, előbbi 1959. december 4-én, utóbbi 1959. december 10-én szabadult. A perirat, a CNSAS-nál található korabeli dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a Képzőművészeti Főiskola akkori román rektora a gyűlés előtt megfenyegette a diákokat, majd személyesen kérte a szekus különítmények segítségét. A per teljes történetét, kihatásait, gazdag irodalmát 1956 erdélyi mártírjai című sorozatom egyik következő kötetében tárom az olvasó és a történészszakma elé.
(folytatjuk)
* A gyűlésen elhangzottakról lásd még: P. Sebők Anna: Kolozsvári perek. A Hamvas Intézet kiadása, Budapest
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közösségi Füzetek
Hármas könyvbemutató csütörtök délután
Három, méretében ugyan kis, tartalmában azonban annál jelentősebb kötet bemutatójára kerül sor e hét csütörtökének délutánján. Egy új sorozat első példányairól van szó: a marosvásárhelyi Metamorphosis Transylvaniae Egyesület Közösségi Füzetek sorozatának első három számáról, amelyek mindegyike a közösségi életre való nevelést segíti el. Az első kötet címe Kortárs filozófiák. Erdélyi szerzők – kerek évfordulók, előszavát dr. Borsos Szabolcs filozófus, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum, valamint a marosvásárhelyi Református Kollégium tanára jegyzi, szerzi pedig dr. Egyed Péter és dr. Veress Károly. Előbbinek A kisebbségi jogok megalapozásának jogfilozófiai lehetőségei, míg utóbbinak A híd-szerep hermeneutikája című írásait tartalmazza a kötet, amelynek előszavában Borsos Szabolcs megjegyzi: "úgy tűnik, hogy olyan társadalmi körülmények között élünk 1989 után 25 évvel Európa inkább keletinek nevezett tájékán, miszerint a politizálást elvárják egyszerre több oldalról is, ezért a véleményalkotást, az értelmiségi álláspont határozottságát mint magyar kulturális »terméket« meg kell fogalmazni. És ott, ahol gondolatok érvényes módon fogalmazódnak meg: filozófia van. Tegyük hozzá: nemzeti kisebbségi létünkből fakadóan ezt kisebbség- filozófiának nevezhetjük".
A sorozat második kötete Ambrus Tünde Székely falutízesek című munkája, amely a székely társadalomszervezés legkisebb egységét, a tízest elemzi. Dr. Seer Mihály utószava szerint "Erdélyben még vannak olyan települések, ahol a tízeskultúra kézzelfogható valóság. Megítélésünk szerint, a székely falutízesek több síkon is mintaértékű példának tekinthetek. Elsősorban szellemi örökség, tanítani kell ezt a formát a Kárpát-medencében élőknek, mert önismereti funkciója révén hozzájárulhat az önálló gondolkodás fenntartható szabadságához, a takarékos szemlélet kialakításához, a szolidaritás újraértelmezéséhez".
A harmadik, bemutatás előtt álló kiadvány dr. Borsos Szabolcs Hit, kultúra, önrendelkezés Kelet- Európából nézve – gondolatok a 21. század elején című kötete. A könyv Baji Lázár Imre előszavát és a szerző két tanulmányát tartalmazza, amelyeket A keresztény hit és kultúra lehetősége a 21. század Európájában, valamint Az önrendelkezés bels világa címek alatt közöl. – Borsos Szabolcs (…) szembesít bennünket az "ész általi" akadályokkal is, a szekularizáció és a racionalizáció, a homo economicus és a homo politicus rendelkező, sokszor létrontó hatalmával. Útkeresése sajátos pasztorálpszichológia, kallódó, "sziklaként porló" népét mentené Németh László "szigeteire", ahol "a védekező emberérték igyekezett bennük a nemzet sorsa elől vagy annak ellenére valamit megőrizni és kifejezni..., minden magyar sziget valaminek a feltartóztatására, megőrzésére, egymásközti kimondására volt szánva" – olvashatjuk az előszóban. Borsos Szabolcs kötetbeli sorrendben első tanulmánya a Vigilia katolikus folyóiratban jelen meg tavaly júniusban, és többek között olyan alcímekre osztott, mint Az alapkérdés: a 21. század Európájában mit kezdhetünk a kereszténységgel?, a Saját Szenthez való viszonyulás, avagy Bizalom abban, hogy az ember lehetséges – perszonálfilozófia a párbeszéd kultúrájában. Az önrendelkezés belső világa című perszonálfilozófiai esszéjében pedig a szerző megjegyzi: "Az a célunk, hogy a kommunikáció minden lehetséges eszközével a nagyvilág tudomására hozzuk: a mi létezésünk is hiteles, értékes, közösségi szempontból is tanulságos. Kultúránk civilizálódása ezt jelenti: magyarul gondolkodva és létezve jó lenni!"
A Studium kiadó által nyomtatott sorozat köteteinek bemutatójára a Metamorphosis Transylvaniae Egyesület rendezvényén, a 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretében kerül sor november 13-án, csütörtökön 16 órakor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Radnóti Miklós-termében. A kiadványokat Székely Szilárd-János ismerteti, közreműködik a Bolyai Farkas Elméleti Líceum Kájoni János furulyaegyüttese (vezet tanár: László József). A szervezők minden érdeklődőt szeretettel várnak.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Tallózás az események között
Megéri a kultúrába fektetni
Sajtó és kultúra címmel, a Pro Presens Alapítvány szervezésében és Arad Municípium Polgármesteri Hivatala támogatásával vont mérleget, és tájékoztatta olvasóit csütörtökön délután a Nyugati Jelen napilap az idei év legfontosabb magyar kulturális eseményeiről. A Jelen Ház dísztermében megtartott találkozó célja volt feleleveníteni azokat az aradi, illetve Arad megyei rendezvényeket, melyekkel a szervezők jelentős mértékben hozzájárultak a magyar kultúra ápolásához, gyarapításához, hagyományaink fenntartásához.
A műsort Siska Szabó Zoltán fotóművész kiállítása tette színessé, a gondosan összeválogatott, a szerkesztőség télikertjében, illetve titkárságánál kifüggesztett természetfotókat egyébként év végéig meg lehet tekinteni. A Jelen Könyvesbolttal szembeni helyiségben ugyanakkor a megye kulturális eseményeinek sokszínűségét tükröző tematikus kiállítás nyílt, ami november végéig fogadja látogatóit. Szintén a Jelen Könyvesbolt szomszédságában, pontosabban annak előterében tekinthető meg Móré Sághi Annamária faliszöttes kiállítása.
A vendégek a fényképek szemrevétele után felvonultak a Jelen Ház nagytermébe, ahol előbb Siska Szabó Zoltán QUO VADIS NATURA? című vetítését nézhették meg, majd Bege Magdolna főszerkesztő bevezetője után Cziszter Kálmán aradi városi tanácsos mondott köszöntőt, kihangsúlyozva, örömmel tölti el, hogy egy olyan környezetben lehet, ahol a művészetek valamennyi ága otthonra talál, és reményét fejezte ki, hogy a magyar kultúra megőrzéséért folytatott munkát a további évtizedekben nemcsak itt, hanem az önkormányzat szintjén is folytathatják a magyar tanácsosok által.
Az eseményen bemutatkozott a Nyugati Jelen napilap legifjabb és egyben legújabb munkatársa is: Gál Zoltán Csaba, Radnóti Miklós Éjszaka, valamint Fáy Ferenc Kiáltás Arad felé című költeményét szavalta el.
Heltai Jenő: A vén kocsis dala című versét a Lippai Degré Alajos Irodalmi Kör elnöke, Czernák Ferenc adta elő lelkesen és meghatottan, hiszen épp aznap ünnepelte születésnapját.
Balta János a napilapban a 2014-es év során megjelent magyar kulturális eseményekből emelt ki néhányat, megjegyezve, a magyar érdekvédelmi szervezetek, egyesületek, alapítványok tartalmas évet zártak, hála nekik, a magyarság nem szenvedett hiányt a hagyományőrző programokban. Elmondta, a rendezvények számát tekintve képtelenség lett volna mindet felsorolni, de azt talán érdemes megjegyezni, hogy a magyar értelmiségiek fáradhatatlan munkájának köszönhetően, bíztató, hogy olyan településekben is kezd pislákolni a remény a magyar kultúra újjáélesztésére, ahol a magyarok száma elenyésző a többi magyarlakta településekhez képest. A falvak, községek magyar vezetői kezdik tudatosítani, hogy nem csak az utakba, infrastruktúrába kell fektetni, hanem a kultúrába, a művelődésbe is.
– A Kölcsey Egyesület programjai, az általuk kiadott Havi Szemle, a Kölcsey Diákszínpad előadásai, az Aradi Alma Mater programjai, az általa kiadott Szövétnek, az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által szervezett programok, a Szabadság-szobor Egyesület rendezvényei, az Aradi Magyar Színház, a Kamaraszínház és a temesvári Csiky Gergely Állami Színház aradi előadásai, a Jelen Házban, illetve a Csiky Gergely Főgimnáziumban szervezett programok, a Tóth Árpád Irodalmi Kör rendezvényei, a Klió és a Delta galériák kiállításai, az Aradi Filharmónia koncertjei, az In Memoriam 1956 Egyesület programjai, valamint más civil szervezetek egyesületek rendezvényei együtt, pezsgő közművelődési életet biztosítanak az aradi magyarság számára – mondta.
Mindeközben a háttérben az újság hasábjairól válogatott, különféle momentumokat megörökítő mintegy 200 fénykép került levetítésre. Az est kellemes záróakkordjaként a kisiratosi Rónasági citerazenekar négy tagja oldotta a résztvevők hangulatát, az esemény állófogadással zárult. 
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Megnyílik a Spectrum Színház
Új színházzal, társulattal és színházépülettel gazdagodik Marosvásárhely, amely a világ városai között így is előkelő helyet foglal el a lakosság lélekszáma és a működő társulatok arányának szempontjából. A szóban forgó Spectrum Színház ugyan bemutatkozott már, de saját épülettel eleddig nem rendelkezett. Ez év decemberében azonban véget értek az intézménynek leendő otthont adó helyiség felújítási munkálatai, így e hét csütörtök estéjétől már a Mészárosok céhének főtéri épületében, az egykori Ifjúsági mozinak helyet adó teremben várják a tisztelt közönséget.
Ahogyan a szervezők írják: "Rózsák tere tizenhárom. Bejárat a Mészáros közből. Műemlék épület Vásárhely szívében, amely korszerűen felújított alternatív színházat rejteget. A tavaly alakult Spectrum Színház más, mint a többi: a megszokottól eltérő, egyedi, eredeti és független. Célkitűzése, hogy teret biztosítson a szabad művészi kibontakozásnak és kísérletezésnek. Móricz Zsigmond Boszorkány című, már-már feledésszámba ment drámájának bemutató előadásával avatják a színházat december 4-én, csütörtökön este 7 órakor. A dráma vezérfonala Báthori Anna és Bethlen Gábor szerelme. Túl a történelmi tényeken és a keringő legendákon, a szerző itt két nagyon erős egyéniség küzdelmére helyezi a hangsúlyt. Báthori Anna, a világszép, de minden társadalmi konvenciót mellőző fejedelmi dáma az Erdély-trilógiában gonosz, csábító és megrontó asszonyként szerepel. A darabban Anna nem erkölcstelen nő, akit föltétlenül el kell ítélni, hanem inkább az a fajta vadóc, titkokat kereső, független, szabad, öntörvényű asszony, aki ismeri a gyógyító füveket, virágénekeket dúdolgat, nem jár templomba, és a társadalmi kapcsolatokat is másként értékeli, mint kortársai, akik emiatt gyűlölik és boszorkánynak nevezik. Bethlen Gábor fejedelem iránti szerelme őszinte, mindent elsodró szenvedély, míg korábbi kapcsolatait, sőt még a házasságait sem vette komolyan. De nem tudni, hogy a fejedelem érzelmei őszinték- e, vagy csak Anna vagyonát akarja, amire nagy szüksége van a hadviselés szempontjából. Annát ismét a politika oltárán akarják feláldozni. Boszorkányperbe fogják. Ítélkeznek felette, megmenti a szeretett férfi, vagy valami boszorkányos praktikával szabadul a börtönből ? – erre próbál választ adni az előadás".
A színházavató ünnepséggel kapcsolatosan Török Istvánt, a VIM Spectrum gyógyszergyár igazgatóját a társulatnak otthont adó helyiségről, a felújításról, a színpadtechnikáról, valamint a formálódó társulatról is kérdeztük. – A Spectrum Színház a VIM Spectrum gyógyszergyár tulajdona, a cég a munkaadó és finanszírozó is. A főtéri termet a Mészárosok céhétől béreljük, egyelőre tíz évre, a felújítást is kizárólag magánpénzből végeztettük el. A stúdiószerű teremben száz férőhely található, nincsen külön elkülönített színpad, a nézőteret azonban úgy rendeztük be, hogy igény szerint és rendezői koncepció esetén akár az is a játéktér, illetve a díszlet részévé válhat. A színházavató bemutatón például arénaszerűen emelkednek a széksorok. Nálunk nincsenek klasszikus értelemben értendő funkciók és kinevezések – jómagam a színház szervezési kérdéseiben vagyok illetékes, a művészeti vezető Török Viola rendező. Nem külsősökkel dolgozunk, hanem állandó társulat létrehozására törekszünk. Szinte mindegyik színművészünk alkalmazotti státussal rendelkezik: Varga Brigitta, Kinda Szilárd, Kovács Károly és Szász Anna alkalmazottak, Badics Petra bedolgozik, Nagy Beáta egyetemi hallgatóként, Szélyes Ferenc pedig nyugalmazott színművészként vendégszerepel. A színházavatóra nem készülünk hosszú beszédekkel, a megnyitót a Boszorkány című előadás premierje követi.
A Móricz Zsigmond drámájának marosvásárhelyi, Török Viola által rendezett előadásában Varga Brigitta, Kovács Károly, Badics Petra, Nagy Beáta, Kinda Szilárd, Szélyes Ferenc és Szász Anna lép fel. A produkció zenei aláfestését Könczei Árpád jegyzi, a koreográfia Benő Barna és Kinda Boglárka munkája, a jelmezek Szélyes Andrea alkotásai. A premiert követő előadásra december 5-én, pénteken este 7 órakor kerül sor. Helyfoglalás a 0744-301-875-ös telefonszámon lehetséges, a jegyeket előadás előtt egy órával lehet kiváltani.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Letette hivatali esküjét az új Ponta-kormány
Letette hivatali esküjét december 17-én, szerdán a Victor Ponta miniszterelnök által vezetett új kormány.
A parlament bizalmát hétfő este kényelmes többséggel megszerző, immár negyedik Ponta-kabinet tagjai az elnöki hivatalban tették le esküjüket. Traian Basescu államelnök a ceremónia előtt kijelentette: két miniszter személyével ugyan nem ért egyet, de kénytelen elfogadni őket, ugyanis az alkotmány szerint nem tehet semmit.
Az elnök Sorin Cîmpeanu oktatási és kutatási minisztert, valamint Liviu Pop társadalmi párbeszédért felelős tárca nélküli minisztert kifogásolta, akik tagjai voltak korábban annak a minisztériumi bizottságnak, amely két évvel ezelőtt felmentette a kormányfőt a plágiumvád alól. Ponta kedden jelentette be, hogy lemond doktori címéről. A Nature című brit tudományos hetilap 2012 júniusában internetes oldalán arról adott hírt, hogy Ponta 2003-ban a Nemzetközi Büntetőbíróságról írt román nyelvű doktori disszertációjának több mint fele plágium.
Cîmpeanu a Gandul.info portálnak elmondta, hogy a parlamenti szakbizottsági meghallgatáson kérdezték őt a kormányfőt ért plágiumvádról, amelyről úgy nyilatkozott, hogy nem volt köze hozzá. 2012 áprilisától ugyanis egyszerű bizottsági tag volt – magyarázta –, a testület elnöki tisztségét csak szeptembertől töltötte be, amikor már nem tárgyalták a kormányfő plágiumügyét.
A miniszter azt mondta Pontát tájékoztatta a bizottsági meghallgatás tartalmáról, aki akkor közölte vele, hogy lemond a doktori címről, mert nem akarja, hogy újabb mandátuma elején továbbra is a gyanú árnyéka vetüljön rá és kabinetjére.
A média emlékeztet arra, hogy Liviu Pop 2012-ben ideiglenes oktatási miniszterként feloszlatta és újjászervezte a szóban forgó Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanácsot, egy nappal azelőtt, hogy a testület hivatalból akart vizsgálatot indítani az ügyben. Pop volt az egyedüli miniszter, akivel az eskütétel után Basescu nem fogott kezet.
A kormány fő erejét továbbra is a Szociáldemokrata Párt (PSD) alkotja, amely két kisebb koalíciós partnerével, a Konzervatív Párttal (PC) és a Románia Haladásáért Országos Szövetséggel (UNPR) kormányoz. Miután az RMDSZ úgy döntött, hogy kilép a kormányból, Ponta a szenátus liberális házelnöke, Calin Popescu Tariceanu által vezetett Liberális Reform Pártot (PLR) hívta meg a koalícióba.
Népújság (Marosvásárhely)

Terror
Sokakban fölmerülhet: aljasság vagy egyszerűen csak ostobaság kell ahhoz, hogy az illetékes ügyészség terrorizmussal való fenyegetés gyanúja miatt kezdjen nyomozást Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szavai nyomán, amelyekben azt ecsetelte: az 1990-es marosvásárhelyi fekete márciushoz hasonló események következhetnek be a Székelyföldön, amennyiben a román hatóságok nem fejezik be a magyarellenes ámokfutást.
A helyzet azonban nem ennyire egyszerű: inkább hideg számításról van szó. Persze Antal is fogalmazhatott volna kevésbé bombasztikusan, ugyanakkor enyhén szólva is a tények kiforgatása úgy értelmezni a szavait, mintha azzal fenyegetőzött volna, hogy a magyarok románellenes terrorcselekményeket fontolgatnának.
(Már csak azért is, mert tudjuk: 1990-ben Marosvásárhelyen épp hogy magyarellenes pogrom történt. Már ha nem derítik ki utólag, hogy a magyar nyelvű oktatásért „elvetemült módon”, gyertyával felfegyverkezve tüntető magyarok rohanták meg a környékbeli román falvak egyáltalán nem szervezetten a városba szállított, hanem csupán véletlenül épp arra sétáló lakóit. Hogy aztán fejüket, hátukat, sőt szemgolyójukat többször is aljasul és agresszív módon beleverjék a románok kezében szintén teljesen véletlenül ott levő fejszékbe, furkósbotokba és egyéb szálfegyverekbe.)
Lehet, hogy azoknak van igazuk, akik szerint a kormány többek között így, valamint a prefektusok magyarellenes túlkapásaival, a magyar jelképek és a Himnusz üldözésével bünteti, hogy az RMDSZ kilépett a kormányból.
Ugyanakkor – ha tágabb összefüggéseiben vizsgáljuk az ügyet – az is világos, hogy a román kormány számára semmi sem jönne jobban annál, ha valamilyen ürüggyel a teljesen jogos és indokolt magyar jog- és önrendelkezési követeléseket „rátolhatná” a közelben zajló, jórészt Oroszország által generált konfliktusokra. És elhitethetné a világgal, hogy ugyanolyan „terroristák” követelnek autonómiát a székelyföldi és a partiumi magyarok számára, mint azok, akik Kelet-Ukrajnában és Transznisztriában Moszkva támogatásával szakadár államokat kiáltottak ki.
Idén nyáron jelent meg az interneten egy olyan, Londonban bejegyzett, magát „elemzőportálként” hirdető angol nyelvű honlap, amely több írásában is azt a mérgezett információt hinti, miszerint az erdélyi magyar autonómiatörekvések mögött Moszkva áll. Még ha nem is egy tudatosan megtervezett akció részei, a prefektusok magyarellenes lépései akár olyan provokációként is értelmezhetők, amelyek nyomán bármilyen radikálisabb magyar reakció után ujjal mutogathatnak a magyar „terroristákra.”
Az, hogy eközben a magyar kormány keleti nyitásról szóló gazdaságpolitikája kapcsán fölmerült a gyanú, hogy a feszült geopolitikai helyzetben Budapest inkább Moszkvához húz, és hogy közben az Egyesült Államok és Magyarország közötti viszony is feszültté vált, egyáltalán nem segíti az erdélyi magyar közösség ügyét, amelynek az ilyen helyzetekben erős és nemzetközi tekintélynek örvendő anyaországra lenne szüksége. Főleg úgy, hogy Bukarest közben a legoroszellenesebb hangot üti meg, és a lehető legszervilisebb módon szolgálja ki az amerikai érdekeket Európában.
Ilyen körülmények között az erdélyi magyar közösség részéről higgadtság és összefogás szükséges. A provokációknak – legyenek azok bármilyen durvák – nem szabad felülni, és nem kell bombasztikus nyilatkozatokkal még tovább növelni a feszültséget, – de nem lehet passzivitásba sem vonulni.
A magyar politikai és civil szervezetek, valamint a sajtó felelőssége is, hogy kitalálják, milyen határozott – de amennyire lehet, békés – ellenlépések lehetségesek, és hogy mindent megtegyenek a befolyásos külföldi fórumok – kormányok, média – tájékoztatása érdekében.
Hogy a román és a nemzetközi közvélemény ne csupán a Bukarest által tálalt, ferdített, az országot a kisebbségek Kánaánjaként bemutató információk alapján és kétes hátterű portálokról tájékozódjon, hanem a lehető legobjektívabb, -átfogóbb és -hitelesebb képet kapja Bukarest kisebbségpolitikájáról, a romániai nemzetiségi helyzetről, a magyar közösséget ért sérelmekről és a magyar jogkövetelésekről.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Elismerés a nemzet napszámosainak
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) erdővidéki szervezete szombaton a Baróti Szabó Dávid Középiskolában díjazta az elmúlt évben, illetve évtizedekben lelkiismeretesen és sikeresen dolgozó tanárokat, tanítókat, óvodai alkalmazottakat, de nem feledkezett meg azokról sem, akik az intézmény munkáját segítették.
Az ünnepséget vezető Dimény János iskolaigazgató a díjazás fontosságát hangsúlyozta. Mint mondotta, a tudásuk legjavát átadó, személyiségükkel nevelő tanároknak köszönetet kell mondani az elvégzett áldozatos munkáért: a jó szavak erőt adnak, hogy holnap is fáradhatatlanul, szívükben lelkesedéssel végezhessék feladatukat.
A jelképes ajándék és a szál virág átvételére először Lőrincz Sándort szólították, aki az RMPSZ országos vezetősége által adományozott Apáczai-díjat az ősszel Szovátán a Teleki Oktatási Központban nem tudta átvenni. A múlt tanév végén nyugdíjba vonult, most életműdíjban részesülő Antal Izabellát Urák Gyöngyvér méltatta, a Baróti Szabó Dávid Középiskola igazgatóhelyettese a műszaki tantárgyak volt katedravezetőjének az oktatásban elért sikereit és a civil szférában végzett önzetlen munkáját emelte ki. Az oktatás szolgálatában díjat azok kaphatják meg, akik nem pedagógusként szolgálták az oktatás ügyét. Elismerésben részesült Antal László oktatómester, műszaki dolgozó, Demeter Éva főtitkárnő és Osváth Sándor műszaki dolgozó. Az év pedagógusa díjjal a 2013–2014-es tanévben kimagasló teljesítményt elért tanárokat tüntették ki. Elsőként a diákjaikkal nemzetközi sikereket elérő „éremkovácsok”, a múlt hét folyamán Bukarestben a minisztérium által is kitüntetett Darvas Annamária és Oláh-Ilkei Árpád matematikatanárok vehették át az elismeréseket. A laudálók köszönetet mondtak kollégáiknak, hogy a IX. B osztályos Kádár Attila és a végzős Szász Apolka révén a baróti középiskola bekerült az ország legnevesebb és legsikeresebb diákjait kinevelő tanintézményei közé. A két kitüntetett az iskola vezetőségének a sikerben játszott szerepét méltatta, de nem feledkeztek meg az erejüket meghaladva  dolgozni akaró diákokról sem. Az év pedagógusa elismerésben részesült még Máthé Anikó (baróti Cimbora Óvoda), Gál Katalin, Gyulai-György Éva, Süketes János, Bán Annamária, Máthé Sándor (mindannyian a baróti Gaál Mózes Gimnázium tanárai), Andorkó Katalin (vargyasi Borbáth Károly Gimnázium), Nagy Zsuzsa (magyarhermányi Máthé János Gimnázium), Ilkei Júlia (Olaszteleki Általános Iskola), Balázsi Ilona és Szabó Csilla (bardoci Benkő József Általános Iskola). Kotecz József unitárius lelkész áldásában a tanárok, tanítók és óvónők áldozatos munkáját emelve ki úgy vélekedett, ha a holnap olyan lesz, mint a ma iskolája, Erdővidék jövője biztosított.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy intézmény története
Gáspárik Attila Megszületett Kolozsváron című színháztörténeti kötetének bemutatóját szervezték meg december 22-én a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban.
A nagyváradi származású Gáspárik Attila a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatója, beszélt az erdélyi magyar színészképzés történetéről annak apropóján, hogy mostanában jelent meg az ezt a témát taglaló Megszületett Kolozsváron című interjúkötete. Gáspárik Attila azt vallja, hogy meg lehet szólítani úgy az embereket, hogy élvezettel hallgassák azt, amit az előadó összegyűjtött. Ennek az elvnek a szerző maradéktalanul eleget tett, hiszen sok anekdotával, humoros ki-, és beszólásokkal átszőtt mondandójával sikerült lekötnie hallgatóságát, és így a színháztörténeti ismertető nem egy unalmas expozé volt, hanem egy szórakoztató előadássá vált. Gáspárik Attila a magyar színjátszás történetét egészen a 18. századig vezette vissza, többek között emlékeztetve arra, hogy a magyar nyelvű színjátszás nehezen született meg az országban, mert az arisztokrácia sokáig nem akarta ezt, hiszen az a polgári öntudat erősödését hozta volna magával. Hozzátette: a színházcsinálásban a magyarok sokat köszönhetnek a szomszéd népeknek, például a németeknek. A 19. században végül csak létrejönnek Magyarországon a magyar nyelvű színházi intézmények, majd az 1920-as impériumváltáskor egy egészen új helyzet áll elő: az országhatáron kívül rekedt magyarság számára a színház rendkívül jelentős közösségteremtő intézménnyé válik.
Színészképzés
Újabb fordulatot jelent az 1940-es, majd az 1945-ös év az erdélyi magyar színjátszás történetében, ez utóbbi esztendő a romániai kommunista államberendezkedés kezdetét jelöli. Gáspárik Attila elmondta, hogy a román hatalom szovjet nyomásra magyar intézményeket állít fel 1946-ban annak érdekében, hogy Románia a második világháborút lezáró béketárgyalásokon minél jobb pozíciókhoz jusson Magyarországgal szemben, illetve azért, mert az új hatalom felismerte, hogy a tömeget lehet manipulálni a színházzal. Így jött létre Kolozsváron az egyetemi szintű színjátszó képzés. Az intézményt újraalakítják 1948-ban, miután Mihály királyt kiűzik az országból. A továbbiakban az előadó a kolozsvári színészképző történetét részletezve elmondva, hogy kik tanultak, és kik oktattak ott, milyen tantárgyakat tanítottak ott, mennyire vették komolyan az erdélyi magyar színházi világban ezt az intézményt stb. A szerző felelevenítette azt, hogy 1954-ben az egyetemet Marosvásárhelyre költöztették, feltehetőleg azért, mert akkor alakult meg a Maros Autonóm Tartomány, melynek szüksége volt magyar intézményekre. Jelenleg ötszáz hallgatója van a marosvásárhelyi felsőoktatási intézménynek, ahol román és magyar nyelvű doktorképzés is folyik, tette hozzá végül Gáspárik Attila. Az előadás végeztével a szerző dedikálta könyvét, mely interjúkat tartalmaz tizenegy erdélyi magyar színésszel, rendezővel és színházi szakemberrel, köztük Földes Lászlóval, Orosz Lujzával, Tanai Bellával, Taub Jánossal, Lohinszky Loránddal és Senkálszky Endrével, a függelékben pedig az intézmény életébe bepillantást nyújtó érdekes és értékes dokumentumok találhatók meg. A kötet kapható az Illyés Gyula könyvesboltban.
Pap István
erdon.ro

Amivel Zsivkov is törököt fogott
Románia és Bulgária történelmének az évszázadok során elég gyakori összefonódásait, párhuzamait a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltásra visszatekintve is tapasztalhatjuk.
Mire Romániában ’89 decemberének végén a robbanás bekövetkezett, addigra Bulgária békésebb átmenete is kiéleződött, majd ’90 januárjában csúcspontjához érkezett el.
Az akkortájt széthulló szocialista táborban, pontosabban annak Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsában (KGST) a két balkáni országot a többieknél gyengébben fejlettnek tekintették anélkül, hogy a felzárkóztatásukra hangoztatott szólamokat lényeges konkrétum, eredmény igazolta volna. És ha már a KGST-t említettük, a szervezet ’90. januári, éppen Szófiában tartott csúcsértekezletén is hiába várták a nemrég még számottevő szovjet segélyek folytatását. Amelyekkel Mihail Gorbacsov peresztrojkájáig Todor Zsivkov abszolút Moszva-hűségét még honorálni szokták.
Persze 1990 januárjában sem kölcsönösségről, sem pedig segítségről nem esett már szó. Ellenkezőleg, néhány kormányfő – Németh Miklóssal az élen – a végelszámolást, a kapuzárást szorgalmazta (a KGST szétesését 1991 júniusában, éppen a szervezet budapesti ülése után hivatalosan is bejelentették). A szófiai repülőtéren sem Zsivkov fogadta a vendégeket. A szovjet táborban rangidős bolgár vezetőt már november 10-én, a berlini falomlás másnapján palotaforradalommal, azaz hogy pártpuccsal lemondatták. Idők és szerencse forgandóságán 1998-ban bekövetkezett haláláig háziőrizetben meditálhatott.
És örülhetett, hogy nem kellett közeli barátja és kollégája, Nicolae Ceaușescu sorsában osztoznia. A román vezető őt nem is Todornak, hanem Tudornak szólította, és tette ezt szisztematikusan, amióta megtudta, hogy Zsivkov édesanyja balkáni román, „vlach” volt, aki ráadásul olténiai rokonsággal is rendelkezett. Azon a vidéken, ahol olyan lánglelkű forradalmárok teremtek, mint a Vladimir faluból származó Tudor meg Scornicești igen nagy fia...
Szóval annyira teljében volt a személyes barátság, hogy a híres szülöttek után még a szülőhelyeknek is testvér-települési kapcsolatba kellett lépniük egymással. A sztálini idők e két ittfelejtett remineszcenciája a túléléssel is hasonló módon próbálkozott. Ahogy szép lassan kiderült, hogy a beígért földi paradicsom helyett mindkét országban ínséges esztendők következnek, az is világossá vált, hogy a világ proletárjai nemigen akarnak egyesülni, így aztán az Internacionálé világforradalmi álmát itt is, ott is a nemzeti himnuszok régi dicsőséget zengő akkordjaival helyettesítették.
De hogy az internacionalizmusról nacionalizmusra sikeresen váltsanak át, ahhoz bizony ellenségképről is gondoskodni kellett. Ebben kezdetben Ceaușescu járt az élen, amikor a magyar kisebbség felszámolására már régebben kigondolt menetrendet a nyolcvanas években felpörgetve igyekezett befejezni.
A kisebbségek erőszakos beolvasztásának gondolata Zsivkovék számára sem volt idegen, de a gyakorlata sem. Már az ötvenes-hatvanas években is többször próbálkoztak vele, 1984-ben aztán igen keményen újraindult a gépezet. A forgatókönyv minékünk, erdélyi magyarok számára kísértetiesen ismerős: a török iskolák bezárása, a sajtótermékek, rádióadások, könyvkiadás megszüntetése, a török nyelv nyilvános használatának betiltása, a kivándorlás burkolt vagy nyílt bátorítása, a hátrahagyott lakások, javak szimbolikus áron történő állami felvásárlása, a távozó török tömegek helyébe csak többségi etnikumúak beengedése. Viszont csak bolgár specialitás volt az iszlám-törökös családnevek elszlávosítása (annak ellenére, hogy a történettudomány a mai bolgárok őseit is volgai bolgár–törökökként tartja számon, akik a VII. században a Balkánra érkezve nemcsak hazát, de vallással együtt nyelvet is cseréltek.
No de az őstörök eredethez a bolgárok is valahogy úgy viszonyulnak, ahogy egykor mi, magyarok a „halszagú rokonsághoz”: nem különösebben dicsekedtünk vele). Az „újjászületési folyamatnak” nevezett, korántsem kulturális, hanem etnikai forradalom a törökök üldözésével 1984–85-ben kapott erőre, de az általános nemzetközi felzúdulásra Zsivkovék csakhamar visszavonulót fújtak. 1989 elejére viszont a peresztrojka szelleme annyira begyűrűzött már Bulgáriába is, hogy a felbátorodott törökök tömegtüntetéseken követelték vissza régi családneveiket.
A hatóságok erre ismét bekeményítettek, a protestálókat ezerszámra internálták, május végén pedig megnyitották a török határt. „Utasítottuk a belügyminisztériumot, hogy a szélsőségeseket a lehető legrövidebb idő alatt szállítsák el az országból Ausztrián át, és utasítsák ki azoknak a fanatikusoknak a tömegét, akik ezeknek az eseményeknek a középpontjában állnak” – jászotta meg a felháborodottat Zsivkov. De pártaktivisták szűkebb köre előtt már az okokat is kendőzetlenebbül elismerte.
„Ha nem hagyjuk, hogy ebből a népességből távozzon két-háromszázezer fő, akkor 15 év múlva Bulgária már nem létezik. Olyan lesz, mint Ciprus”. Tosa bácsi – ez volt a beceneve – itt arra gondolhatott, hogy az összlakosság 10 százalékát kitévő muzulmán kisebbségnek, amelyet nemcsak törökök, de nagy számban romák is alkottak – az átlagosnál jóval nagyobb volt a születési arányszáma. Amit viszont bölcsen elhallgatott, hogy akinek így ajtót mutattak, azokat a NATO-tag Törökország hatodik hadoszlopának tekintették.
A közös megegyezéssel megnyitott határon át augusztus végéig mintegy 340 ezren távoztak. Ekkor viszont Ankarában is betelt a pohár: hittestvérek ide vagy oda, többet már nem fogadtak. De Bulgáriában is megnőtt a zűrzavar, a hirtelen támadt munkaerőhiány a gazdaság több szektorát is lebénulással fenyegette. A nagy exodus miatt a közállapotok fellazultak, majd megrendültek, Zsivkov novemberi bukásának egyik fő okát is ebben látták. November–december folyamán az addig eltávozottak, elüldözöttek közel fele visszatért Bulgáriába, majd 1990 januárjában az új vezetés a kisebbségi jogokat hivatalosan is elismerte.
De hogy a gyakorlatban ezt mennyire vették komolyan, az már egészen más kérdés. Gondoljuk el, ugyancsak 1990 januárjában Ion Iliescuék is deklarálták a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív – most hiába csodálkozunk, igenis kollektív! – jogait. Mindez most negyedszázada történt, alig két hónappal Marosvásárhely fekete márciusa előtt...
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Ünnepeljünk együtt?
Évtizedek óta lappangó sérelmek kerültek terítékre a minap azon a sepsiszentgyörgyi vitafórumon, amelyen a helyi magyar és román közösség képviselői mondták el a véleményüket nemzeti ünnepükről.
Pontosabban annak kapcsán alakult ki vita, hogy miért nem üli meg a két nép egymás ünnepét, miért nem képesek elfogadni a magyarok december elsejét, a románok pedig március 15-öt.
Nem tudni, mennyire sikerült közelíteni az álláspontokat a hagyományteremtőnek szánt, egymás jobb megismerését szolgáló rendezvényen, az viszont biztos, hogy az effajta „kibeszélés” enyhítheti az etnikai nézeteltéréseket. Különösen most, az erdélyi jelképháború idején.
A románok ugye gyakran hangoztatják, hogy számukra semmilyen pozitív üzenettel nem bír az 1848-as magyar forradalom, amelynek nyomán nem a Kossuthék által hirdetett népek szabadságának eszméje maradt meg bennük, hanem az erdélyi polgárháború általuk negyvenezer főre becsült román áldozatának emléke.
Ne feszegessük, hogy ennyien még a magyarbarátsággal egyáltalán nem vádolható osztrákok szerint sem estek el annak idején; inkább reménykedjünk, hogyha a többségi társadalom soha nem is fogja megkedvelni ‘48-at, legalább mi nyugodtan megünnepelhetjük március idusát. Másrészt általános elvárás a románság részéről, hogy a magyaroknak is tisztelettel kell viseltetniük december 1., a Román Királyság és Erdély egyesülésének évfordulója iránt, mivelhogy az valamennyi román állampolgárhoz szól.
Természetesen nem szól, legalábbis nem úgy, ahogy a többségiek gondolják, de nem is ez a lényeg, hagyjuk, hogy üljék meg ők az ünnepüket. A bökkenő ott van, hogy miközben például március 15-öt minden magyar a magáénak vallja, december elseje a románokat is megosztja.
Például egy őshonos külhoni (értsd: egykori magyarországi) románt ez a dátum legfeljebb amiatt tölthet el nemzeti büszkeséggel, hogy az újkori Románia megalakulását jelöli, de mivel őseivel együtt az akkor létrejött anyaország határain kívül ragadt, számára december 1. nem piros betűs ünnep. Aki nem hiszi, kérdezzen meg mondjuk egy méhkeréki románt. Ezért kell hát csínján bánni egymás ünnepének megünnepeltetésével.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Sorsok emberközelből
Összefogás egy többgyermekes családért
Vannak esetek, amikor a közvetlen szomszédságunkban élő emberek nehéz, esetenként rendkívül nehéz élethelyzetbe jutnak, s csupán a véletlen vezet oda, hogy sorsukkal magunk is szembesüljünk. Utána pedig már jobbára a lelkiismeretünkön múlik, mit teszünk: sajnálkozunk egyet rajtuk, vagy pedig minden követ megmozdítunk, hogy segítő kart nyújtsunk feléjük…
A baróti Incze István és felesége ez utóbbit választották, amikor meglátták, milyen sorba jutott a velük szinte átellenben lakó többgyermekes anyuka, Fancsali Lilla Olga. A történet szinte hihetetlen: a Fancsali család egykori tagjai, Olga néni és Béla bácsi valamikor Barót köztiszteletben álló, jómódú polgárai voltak, szép házban laktak, melynek szobái zsúfolva voltak könyvekkel, szép bútorokkal, minden egyébbel. Béla bácsi már korábban meghalt, Olga néni néhány éve. Leányuk, Lilla vagy Licike, ahogy szólítják a szomszédok, élettársul szegődött D. B.-hez, akitől hat gyermeke született. Az apa azonban egy adott ponton magára hagyta a családját, és miután támaszként már a nagymama sem volt a háznál, a dolgok nagyon rosszra fordultak. Olga néni halála után ugyanis a szép házból fokozatosan minden eltűnt: ahogy mondani szokás, még az utolsó kanál is.
– Teljesen véletlenül léptem egyszer be a kapun, akkor láttam meg, hogy mi van ott. Szó szerint kell érteni azt, hogy még evőeszközük sem maradt, ágyról, egyéb bútorzatról, élelemről nem is beszélve. Az előszobába eszkabáltak téglákból egy kályhát, ott tüzeltek, melegedtek – mesélte Incze Pista bácsi.
Öten egy szobában
Az útról még csak sejteni sem lehet a benti körülményeket, melyek még most is szinte leírhatatlanok. Koszos falak, félhomály, az egyik egykori perzsaszőnyeges, parkettás szobában ma a tüzelőt aprítják, a másikban összezsúfolva laknak öten: Licike, három gyermeke és az élettárs, aki időközben visszajött hozzá. A másik három gyermek Kovásznán lelt menedékre, Böjte Csaba atya intézményében. Az anya havonta 127 lej gyermekpénzt kap, és további 320 lej gyermektartási pénzt az élettársa nyugdíjából. Ennyi pénzből él öt ember.
Hogy miként állt elő ez az áldatlan helyzet, arról nehéz pontos képet kapni. Az élettárs (aki már 70 éves) az elmondások szerint „rendetlen társaságba keveredett”, akik mindenéből, még a nyugdíjából is kifosztották. A nagyobbik fiú, István, aki már 23 éves, bár dolgozott imitt-amott, szintén felelős a szerencsétlen helyzetért. Pénzforrás híján ők adhattak el mindent a házból, sok minden mást pedig elloptak – legalábbis ezt tartják a szomszédok.
Incze István és felesége, ahogy világossá vált előttük, milyen helyzetbe kerültek Fancsaliék, azonnali segítséget nyújtottak, de mások is adakoztak: összesen húsznál több magánszemély és intézmény fogott össze, élelmet, ruházatot, bútorokat, kályhát vittek nekik, beszerezték számukra a téli tüzelőt, mi több, még karácsonyfával és karácsonyi ajándékokkal is megörvendeztették őket. Hamarosan ismét lesz villanyáramuk, rádiót, tévét, mosógépet is kapnak.
Még segélycsomagot sem kaptak
A tét azonban a jövőbeli megélhetésük biztosítása is lenne. A szomszédok szeretnék, ha valahogy talpra állnának. Pista bácsi jelenleg abban próbál segítségükre lenni, hogy az itthon levő két kiskorú gyermeket szakorvos vizsgálja meg, ugyanis ők fogyatékkal élnek. Ha ez hivatalosan is elismerést nyerne, az anya gondozói támogatást kaphatna utánuk. A nagyobbik fiúnak, Istvánnak külföldi munkát szervez. A Kovásznára került gyermekekkel nincsenek gondok, egyikük már elvégezte az iskolát is, egyetemre készül.
A családnak több mint háromezer lej adóhátraléka is van: ha ez nem is, de az már biztos, a rendszer számlájára írható, hogy a Fancsali család még az uniós élelmiszercsomagok listájára sem került fel.
– Rá kellett jönnünk, hogy csak úgy tudunk segíteni rajtuk, ha közel megyünk hozzájuk. Ezt felvállaltuk – mondta Pista bácsi, egyúttal köszönetet mondva mindazoknak, akik összefogással segítettek a Fancsali családon.
Név szerint felsorolta őket: a helyi polgármesteri hivatal, a Máltai Szeretetszolgálat, a Diakónia Egyesület, a Simonffy Alapítvány, a vöröskereszt helyi szervezete, a Laura Ház, a gyermekjogvédelem nappali központja, a Z Construct Kft., a Gaál Mózes-iskola V–VIII. osztályos tanulói, a nagybaconi közbirtokosság, valamint Kakucs Károly, Simon Gábor, Leitmann Dániel, Bartha Albert, Incze Zoltán, Bereczki László, Tókos Éva, Csepei Endre, Vida András, Komporály Viktor, Asztalos Gábor, Borbáth Sándor, Ágoston István gazdálkodók, Zajzon Judit, Bán Annamária, Kovács Antal, Farkas Mózes és dr. Dienes Judit magánszemélyek. Támogatásukra továbbra is számítanak, és másoktól is szívesen veszik a segítséget.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A kulcsszó az együttérzés
Frontvárosi román–magyar „kerekasztal-megbeszélés”
Frontváros-e Sepsiszentgyörgy? Igaz-e a magyar vezetők azon állítása, hogy tovább folyik a Ceauşescu-féle beolvasztási politika, és veszélyben a magyar megmaradás? Vagy inkább egyes román szervezetek kijelentései fedik a valóságot, és Székelyföldön a magyar többségű önkormányzatok felülírják a román törvényeket, illetve megpróbálják a társadalom szélére szorítani a román etnikumú lakosokat. A két közösség három–három markáns képviselőjének véleményét gyűjtöttük össze a magyar–román viszonyról, kizárva azokat, akik szerint „Székelyföld nem létezik”, de azokat is, akik szerint „Székelyföld nem Románia”.
Bár Traian Băsescu volt államfő kedvenc kiszólása az volt, hogy az országban egységesen kell alkalmazni a törvényeket, és ezért Sepsiszentgyörgynek éppen annyi autonómia jár, mint Caracalnak, Háromszéken mégsem azok a törvények érvényesek, mint Románia többi részén.
Vörös posztó a hatalom szemében
Csak a példa kedvéért: a Kovászna megyei prefektus azzal az érveléssel semmisítette meg Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy zászlaját, hogy Romániában „a településeknek és megyéknek csak címerük lehet, zászlajuk nem”. Az erről szóló végleges és visszavonhatatlan döntést a brassói ítélőtáblán mondták ki, abban az intézményben, amely előtt büszkén leng Brassó megye zászlója, és ablakából jól rá lehet látni Brassó város zászlójára is a polgármesteri hivatal előtt.
Ugyanakkor el kellett távolítani Románia és az Európai Unió zászlója mellől a székely zászlót, jóllehet használatát semmi nem tiltja. Az viszont szó szerint benne van a törvényben, hogy „idegen országok zászlóját csak hivatalos küldöttség látogatása alkalmával lehet felvonni”, de az Egyesült Államok zászlója, amely a Sepsiszentgyörgyön áthaladó országút mellett, a tejgyár elé olyan rég ki van tűzve, hogy lassan fakult, nem zavar senkit.
„Egyetlen hivatalos nyelv a román”
Az is érdekes, hogy minden önkormányzat levelezhet, ahogyan csak akar, de a Kovászna megyei tanácsnak akkor sem lehet háromnyelvű fejléces papírja, ha legfelül románul írja az intézmény nevét. Ennek kapcsán a prefektus úgy fogalmaz, hogy „az egyetlen hivatalos nyelv a román, és magyarul nem lehet feltüntetni a megnevezést”, az angol nyelvről pedig nem nyilatkozik.
A prefektúrának, amelynek a törvényesség betartása fölött kellene őrködnie, egyetlen magyar jogásza vagy középszintnél magasabb tisztségben lévő alkalmazottja sincs, és az iktatóban is, ahová egy kérést, beadványt be kell nyújtani, kizárólag a román nyelvet használják.
Önkormányzatok nem dönthetnek településük jövőjéről
A prefektus gyakorlatilag az összes magyar többségű település önkormányzatával perben áll. Hol azért, mert az önkormányzat „magyar világban” épített műemlék épületén azt írja, „községháza”, hol azért, mert a művelődési otthonon magyar felirat van, amelyeket – a demokrácia nagyobb dicsőségére – több helyen letakartak.
Gond az is, ha egy önkormányzat elfogadja a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott határozatot arról, hogy egy Székelyföld nevű régióhoz kíván tartozni. Az azóta már leváltott prefektus úgy vélte: az önkormányzatnak nincs hatásköre településük jövőjéről dönteni. Mint mondta: nem tartozik hatáskörükbe törvénymódosítások kezdeményezése, és nem változtathatják meg az ország területi felosztását sem.
A tulajdonjog sem szent
Nem véletlen az sem, hogy hiába vontak élőláncot, hiába tüntettek hetekig, hiába tiltakozott több tízezer ember, éppen Sepsiszentgyörgyön statuáltak precedenst arra, hogy az sincs biztonságban, aminek tulajdonjogát már visszaállították, hiszen példátlan módon újraállamosították a Székely Mikó Református Kollégium épületét, miközben egy 89 szobás kovásznai szállodát az ortodox egyháznak ajándékozott a román kormány.
És akkor még nem szóltunk a közlemúltról, amikor ötezer lejre bírságolták meg a Magyar Polgári Pártot, mert köztéren el merészelték énekelni a magyar himnuszt, és megbírságolták a kézdivásárhelyi polgármestert, mert úgymond nem öltöztette kellőképpen piros–sárga–kékbe városát a román nemzeti ünnepre.
A román hatalom viszonyulása
Ugyanakkor hónapok óta nem sikerül előrelépni az újfasiszta ideológiájú Új Jobboldal ügyében, amely idegengyűlölő jelszavakat üvöltözve vonult végig december elsején Sepsiszentgyörgy utcáin.
A román kormány nem sajnál sem pénzt, sem energiát arra, hogy egyértelművé tegye: hiába van számbeli többségben a magyarság Háromszéken, a hatalom a románoké. Ezt tükrözi az is, hogy az elmúlt 25 évben Bukarest egyetlen nagy értékű állami beruházást hajtott végre Sepsiszentgyörgyön: felépítette a régió legnagyobb csendőrlaktanyáját.
Román vélemények
A Háromszéken élő románok abban a furcsa helyzetben vannak, hogy a többségi nemzet részeként kisebbségben élnek Székelyföldön. Sokan megpróbálják meglovagolni ezt a helyzetet, és „áldozatként” tüntetik fel magukat, akiknek jogait lábbal tiporja a többségi magyarság. Másokban tudatosult, hogy itt különleges helyzet van, amit a magyarokkal együtt kell megoldani, ám – érthető módon – ők is ragaszkodnak ahhoz, hogy nemzeti identitásukat megőrizhessék.
„Azt kell hangsúlyozni, ami összeköt”
Állandó vita tárgyát képezi a nemzeti ünnepek megünneplése. A sepsiszentgyörgyi rendezvényeket az utóbbi időben Vasile Tămaş előpataki ortodox pópa szervezi, aki szokatlanul mérsékelt hangot üt meg, mint ahogyan legutóbb is tette a két román fejedelemség egyesülésének január 24-i évfordulóján.
– Igyekeztem, hogy tiszta ünnepet szervezzünk, amelyen mindenki jól érzi magát. Rendszeresen jelen vagyok a magyarok ünnepein, és örömmel tölt el, ha például könyvbemutatóimon részt vesznek magyar barátaim. Az ilyen ünnepségeken példát kell mutatnunk egységből, mert látjuk, hogy a 21. század széthúzást, népek és országok szétesését hozta. Nem vonhatók kétségbe egyik vagy másik népnek a történelmi értékei, egyformán szeretettel kell beszélni január 24-ről, március 15-ről vagy december 1-ről, azt hangsúlyozva, ami összeköt, nem pedig azt, ami elválaszt, és a történelem tisztázását a szakemberekre kell hagyni. Lassan nevetségessé válunk azzal, hogy állandóan onnan indítunk, hogy ki volt itt hamarabb Erdélyben. Azt gondolom, hogy a legelső, aki itt volt, egész biztosan Isten volt, és ő azt a sorsot szabta nekünk, hogy itt éljünk egymás mellett – vallja az ortodox lelkész.
Engedélyezném: viseljék, hordják, tűzzék ki
A zászló- és szimbólumhasználatot Marius Obreja szenátor törvénymódosítással oldaná meg.
– Az én javaslatom nem csak engedélyezné, hanem védené az összes népcsoport szimbólumát, és lehetőséget adna arra, hogy minden korlátozás nélkül viseljék, hordják, kitűzzék, természetesen azzal a feltétellel, hogy – ugyancsak a tisztelet jeleként – mindig ott legyen mellette a román nemzeti jelkép is, és hasonló módon lehetne eljárni a himnuszok esetében is. Nem lehet elvárni a románoktól, hogy mondjanak le nemzeti ünnepükről, még akkor sem, ha a magyaroknak esetleg mást jelent december elseje, de találhatnánk közösen egy olyan napot, amit fenntartások nélkül mindenki meg tud ünnepelni. Mindent összevetve azt gondolom, ebben az országban tíz éven belül jeltősen javulni fog az életszínvonal, és akkor ezek a problémák maguktól megoldódnak – vélekedik a Nemzeti Liberális Párt Kovászna megyei szenátora.
Tisztelet a melletted élő embernek
A Vox populi című román–magyar párbeszédet is kezdeményező Mădălin Guruianu azt mondja: a legfontosabb egymás kultúrájának kölcsönös megismerése, és a másik fél iránt tanúsított tisztelet.
– Bátorítani kell azt, hogy minél több közös rendezvény legyen, szinkrontolmácsos könyvbemutatók, koncertek, feliratozott színházi előadások, sportesemények, iskolai tevékenységek, bármi. Pénzalapot kell elkülöníteni kölcsönös fordítások elkészítésére, hogy ismerjük meg egymás kultúráját, mert enélkül nem alakulhat ki őszinte párbeszéd, és párbeszéd nélkül nem oldódnak a görcsök. Másfelől, amíg a helyi tanácsban egyfolytában csak utcákról, szobrokról és zászlókról beszélünk, addig nem lesz haladás. Nem állítom, hogy ezek nem fontosak, de állapodjunk már meg abban, hogy ezek vannak, és lépjünk tovább. Ezeket a dolgokat csak kölcsönös tisztelettel lehet megoldani, mert sem a tiltás, sem az asztaldöngetés nem vezet sehová. Amúgy a kölcsönös tisztelet jele volna az egymás ünnepein való részvétel, amely tisztelet és megbecsülés esetenként nem feltétlenül az adott napnak vagy évfordulónak szólna, hanem a melletted élő embernek – vallja a sepsiszentgyörgyi tanácsos.
Magyar vélemények
Bár kétségtelen, hogy lehetnének nyitottabbak a háromszéki románok a magyar igények, akár az autonómiatörekvések iránt, tény az is, hogy a magyar szervezetek sem próbálják megszólítani a helyi románokat, hogy közösen dolgozzák ki azokat a garanciákat, amelyek megnyugtatóan rendeznék a román kisebbség sorsát egy tényleges magyar önkormányzás alatt. A magyar vélemények egy kerekasztal mellett hangzottak el, ezért a résztvevők tudtak egymás kijelentéseire válaszolni.
„Frontváros vagyunk”
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint az a folyamat, amit Ceauşescu idejében indítottak el, most is folytatódik.
– Közismert az a kommunista párt archívumából származó dokumentum, amely szerint 1977-ben Marosvásárhelyen a lakosság 62 százaléka volt magyar nemzetiségű, és le volt írva, hogy hány, konkrétan 7600 román családot kell betelepíteni a következő öt évben ahhoz, hogy az arányokat meg lehessen változtatni. Nyilván, ’89 előtt más eszközökkel rendelkezett a hatalom, ipart tudott költöztetni, tömbházakat tudott építeni, lakosságot tudott mozgatni. Én azt állítom, hogy ez a szándék nem, csak az eszközök változtak meg, és emiatt sokkal lassabban haladnak. Nem ugyanolyan mércével mérnek Románia 40 megyéjében, mint Hargita és Kovászna megyében, de azon belül is más mércével mérnek Háromszéken és Sepsiszentgyörgyön, mint Hargita megyében. Ezért képletesen azt lehet mondani, hogy Sepsiszentgyörgy frontváros.
Nemcsak a nemzeti román stratégia a hibás
Bíró Béla egyetemi tanár nem tartja elfogadhatónak az „ostromlott vár” elméletét.
– Sütő András mondta annak idején, hogyha én ostromlott várban élek, akkor én az ostromlókkal egyszerűen szóba sem állhatok, mert akkor elárulom a várost. És ez a dolog nem így áll. Itt ostromlók és ostromlottak, mindannyian a váron belül vagyunk, és egymással mindenképpen beszélnünk kell. Nem kell elfogadnunk a másik a véleményét, de a meg kell hallgatni és figyelembe kell venni. Hogy Sepsiszentgyörgy ebbe az állapotba került, abban nem csak a nemzeti román stratégia a hibás. Sepsiszentgyörgyön komoly problémák vannak, például a Székely Hírmondó napilapban időnként olyan románellenes és antiszemita írások jelennek meg, ami egyszerűen megengedhetetlen, és ez nekünk árt, az ostromlók munkáját segíti elő. Önmagunkra is kellene egy kicsit figyelni. (Örömmel vennénk, ha a tanár úr néhány példával előhozakodna, hogy értsük, mire is gondol, mert megítélésünk szerint a Székely Hírmondóban nem jelent meg egyetlen „antiszemita” vagy „románellenes” írás sem – a szerk.)
Engednünk kell?
Cziprián-Kovács Loránd egyetemi tanár azon a véleményen van, hogy nem azokat az embereket kellene meghallgatni először, akik meredeken, radikálisan, nemzeti színekben fogalmaznak, hanem a moderáltakat, akikkel lehet beszélni.
– Leülni mindenkivel le lehet, és mindenkivel kell beszélni, kompromisszumokat kell kötni, de a kompromisszum nem azt jelenti, hogy én visszavonulok, és feladom az álláspontomat, hanem azt jelenti, meghallgatom, és figyelembe veszem a másik álláspontját. Azzal együtt, hogy fönntartom a saját magamét. Senkinek nincs joga az önnön álláspontját másvalakire ráerőltetni – érvel Bíró Béla.
Antal Árpád szerint azonban nehéz olyanokkal egyezségre jutni, akik tagadják a létünket.
– A gond az, hogy Székelyföldön az ultraradikális románok kisajátították maguknak a románság képviseletét, s ezt a mérsékeltek hagyták. Tehát gyakorlatilag azok képviselik a románokat, akik azt mondják, hogy Székelyföld nem létezik, székelyek nem léteznek, és az, hogy mi, magyarok egyenlők vagyunk a románokkal, az azt jelenti, hogy jogunk van románul beszélni, mint nekik, jogunk van románul tanulni, mint nekik, és így tovább.
A nemzetközi helyzet nem kedvez nekünk
Bíró Béla a kölcsönösségben látja a megoldást: amit elvárunk a másiktól, azt magunktól is várjuk el.
– Erőszakkal semmit nem lehet elérni, ezt Ukrajna példája is tanúsítja. Ott is csak egy lehetőség maradt: Ukrajna valamiféle föderalizálódása, vagy legalább autonóm struktúrák kialakítása az orosz kisebbség számára. Ha ez a megoldás bekövetkezik, az a mi sorsunkat is befolyásolja. Ebben a pillanatban a nemzetközi csillagzat rendkívül kedvezőtlen számunkra. A nemzetközi politika olyan helyzetbe hozta a román politikát, hogy ma velünk gyakorlatilag bármit megtehet, anélkül, hogy az nemzetközi felzúdulást okozna. A párizsi merénylet olyan kisebbségellenes hangulatot teremtett, hogy bármit megtehetnek velünk. A nemzetközi közvélemény félre fog nézni. Addig nem szabadna nekünk dolgokat erőltetni, amíg ez a helyzet egy kicsi nem ülepedik le – véli.
Óvatosnak, okosnak kell lenni
Antal Árpád nem ért egyet a visszavonulással, éppen ellenkezőleg, úgy gondolja, a politikai helyzet kedvező számunkra.
– Van egy bevándorlóellenes, de nincs kisebbségellenes hangulat, és mindaz, ami Ukrajnában történik, az valójában annak következménye, hogy az új ukrán hatalom kisebbségellenes lépéseket tett. Persze, az is igaz, hogy az oroszok és az amerikaiak ürügyként használták ezt arra, hogy akár katonailag is fellépjenek. Ebben a geopolitikai helyzetben tehát nagyon fontos, hogy sokkal óvatosabbak legyünk, de ez nem azt jelenti, hogy vissza kell lépni, csak azt, hogy nagyobb hangsúlyt kell fektetni a párbeszédre. Tehát óvatosnak, okosnak kell lenni, de úgy, hogy továbbra is fenntartsuk: a törvényeket, az alkotmányt kell a valósághoz igazítani, és nem fordítva. A valóság pedig az, hogy itt élünk, a szülőföldünkön élünk, és nem vagyunk bevándorlók. Egy dolgot nagyon határozottan, mindig el kell mondani: közel száz évvel ezelőtt a nagyhatalmak úgy döntöttek, Erdélyt Romániának adják. A területtel együtt Románia közösségeket is kapott. Románia felelőssége olyan törvények elfogadása, amelyek alapján ezek a közösségek szülőföldjükön, román állampolgárként jól érzik magukat. Ha innen közelítjük meg a kérdést, akkor nagyon hamar tudunk megoldásokat találni. Ha onnan közelítjük meg, hogy Románia a románoké, akkor nem lesz megoldás. A kulcsszó az együttérzés, óvatosság, párbeszéd.
Erdély Romániához akar tartozni
Bíró Béla szerint az, hogy a nagyhatalmak Erdélynek adták Romániát, megint egy olyan mondat, amit nem gondoltunk át. Mert valóban adták, de ha nem adták volna, ha tökéletes demokratikus választáson dönthetett volna Erdély népe arról, hogy Magyarországhoz vagy Romániához akar tartozni, akkor is Erdély ma Romániához tartozna. Teljesen demokratikusan, teljesen jogosan, teljesen igazságosan.
– Azt se felejtsük el, hogy a magyar kormány pontosan olyan hajlíthatatlanul elutasított minden olyan román követelést, mint ahogy azt ma a román kormány utasítja el. Ha mi ezen fel vagyunk háborodva, akkor nem árt visszatekinteni, és önmagunkat nézni, amikor mi csináltuk velük azt, amit ma ők csinálnak velünk.
Mi tegyük meg az első lépést
Cziprián-Kovács Loránd úgy véli, Antal Árpád joggal várja el, a kormány gondoskodjék arról, hogy a magyar kisebbség jobban érezze magát Romániában, de ugyanakkor nem érti, hogy ennek érdekében a polgármester miért nem teszi meg az első lépést, hogy a román kisebbség itt, Sepsiszentgyörgyön biztonságban érezze magát?
– Ha meglenne az első magyar gesztus, akkor már lehetne erre hivatkozni, hogy igen, a román kormány hasonlóan járjon el – érvelt.
Antal Árpád viszont úgy látja, már nagyon is sok gesztust tettek ez irányba.
– Sepsiszentgyörgy volt az első város Romániában, amely biztosította a kulturális autonómiát a románság számára. Azokban a kérdésekben, amelyek a román kultúrát, a román oktatást érintették, a 21 tagú helyi tanácsban a négy román nemzetiségű tanácsosra bíztuk a döntést. Amit ők eldöntöttek, a többi 17 magyar nemzetiségű képviselő elfogadta. Sokkal több gesztust tettünk mi a román közösség irányába, mint amennyit a román állam tesz felénk. De amúgy nagyon rossz párhuzamot állítani Sepsiszentgyörgy önkormányzata és a román kormány között. Mások az eszközök, más világban élünk. Jelen pillanatban Székelyföldön az önkormányzatok jelentik a magyarság védőbástyáit. A románság az államigazgatáshoz tartozó intézményekben, a prefektúrán, a militarizált intézményekben „erős”, ahol – bár a lakosság háromnegyede magyar – csak elvétve találni néhány magyar alkalmazottat. Én holnap hajlandó vagyok – itt, nyilvánosan kijelentem – az egyik alpolgármesteri tisztséget felajánlani a román közösségnek, mi több, vállalni merem, hogy a megyei tanácsnál is azonnal kapnak egy alelnöki széket, ha az etnikai arányosságot az állami intézményekben, a rendőrségen, csendőrségen, igazságszolgáltatásban biztosítják – jelentette ki Antal.
Kétségtelen, hogy egyelőre igen távol vannak az álláspontok, de közeledés csak akkor várható, ha ezeket higgadtan, őszintén, érzelmi túlfűtöttség nélkül sikerül a két félnek egymással előbb ismertetnie, megértetnie, és később, talán valamennyit a sajátjából is engedve, elfogadnia.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Johannis Berlinben: nincs magyar probléma Romániában
Romániában nincs magyar probléma – jelentette ki csütörtökön Berlinben Klaus Johannis román államfő azt követően, hogy Angela Merkel német kancellárral tárgyalt a német fővárosban.
Az államfő újságírói kérdésre válaszolva úgy fogalmazott: egyértelmű, hogy Magyarország szokatlanul nagy érdeklődést tanúsít a határon túli magyarok iránt, de ezt Románia nem értékeli fenyegetésként; mindazonáltal odafigyel a témára.
„A romániai magyar kisebbség politikai képviselettel rendelkezik, ez a képviselet a tárgyalópartnerünk. Gyakran találkozunk vele, számos témáról tárgyalunk, és biztosíthatom, hogy Romániában nincs magyar probléma" – jelentette ki Johannis.
A mintegy egyórás találkozó során szóba került Románia schengeni csatlakozása is. Angela Merkel reményét fejezte ki, hogy sikerül fokozatos előrelépést elérni e téren. A kancellár elmondta: tudatában van annak, hogy Románia számára rendkívül fontos a belső határellenőrzés megszűnése nyomán létrejött európai uniós térséghez való csatlakozás.
Arra ugyanakkor, hogy Románia az idei év végéig csatlakozhat-e az övezethez, Merkel nem adott konkrét választ. Reményét fejezte ki, hogy az országban következetesen gyakorlatba ültetik az igazságügyi reformokat, ezt követően születhet döntés.
Johannis a téma kapcsán kifejtette: Románia számít Németország támogatására egy olyan megoldás megtalálása érdekében, amely segít a schengeni csatlakozás megvalósításában. Az államfő szerint a román csatlakozás mellett jó érv az Európai Bizottság legutóbbi igazságügyi országjelentése is, amely számos pozitív eredményt sorol fel.
Merkel elárulta: örömmel fogadta Johannis álalmfővé választását, hiszen a romániai német közösség tagjáról van szó. Kifejtette: két téren, a keleti partnerség és a Nyugat-Balkánnal kapcsolatos európai külpolitikai terén is szorosan együttműködnek Romániával, mivel stratégiai fontosságú régióról van szó.
Kifejtette: egyetértettek abban, hogy tovább kell mélyíteni a gazdasági kapcsolatokat, és abban is, hogy Ukrajna estében a két ország közös álláspontot képvisel. Johannis németül köszönte meg Merkel szavait, majd románul folytatva mondott köszönetet a meghívásért.
Elmondta, gazdasági, kulturális és politikai szempontból is áttekintették a kétoldalú kapcsolatokat. Németországot Románia egyik legfontosabb partnerének nevezte, és közölte, egyetértettek abban, hogy a Romániában élő német és a Németországban élő román közösség hidat képez a két ország között.
Kifejtette: Európa gazdasági sikeressége érdekében erősíteni kell a gazdasági együttműködést, meg kell valósítani a bankuniót. Azt is elmondta, hogy a találkozón kiálltak az európai értékek, a belső kohézió megerősítése mellett is.
Az ukrajnai konfliktus kapcsán elmondta: mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy minél hamarabb véget érjen. Közölte: Románia elkötelezett Ukrajna szuverenitása és területi egysége mellett, és úgy vélte, egész Európa érdeke, hogy Ukrajnában stabilizálódjon és normalizálódjon a helyzet.
Angela Merkel reményét fejezte ki, hogy Oroszország nem jár ugyanúgy el Moldovában, mint Ukrajnában. Egyben lényegesnek nevezte a transznisztriai konfliktus nemzetközi erőfeszítésekkel történő megoldását.
Johannist kora délután Joachim Gauck német államfő is fogadta. A találkozót követően a román államfő úgy vélte, Románia kiválóan felhasználhatja a kommunizmust jól ismerő német elnök tapasztalatait a kommunizmust bemutató, hamarosan megnyitandó múzeum létrehozatalakor.
A kétnapos berlini látogatáson tartózkodó államfőt délben Joachum Gauck német elnök is fogadta. A találkozó előtt a két államfő egy olyan iskolában tanuló gyerekekkel találkozott, ahova jórészt Németországban élő bevándorlók gyerekei járnak. A diákok közt romániai roma tanulók is voltak.
A német kollégájával folytatott találkozót követően Johannis egy Facebook-posztban annak a véleményének adott hangot, hogy Gauck mindenki másnál jobban ismeri a kommunizmust, így tapasztalata felbecsülhetetlen a kommunista rendszert bemutató romániai múzeum megnyitásához.
Balogh Levente
Székelyhon.ro

Sötét erők csapdájában
Keserves, sokkoló ébresztő volt 1990 márciusa az erdélyi magyarság számára, véres, szomorú, két és fél évtized múltán is sorshatározó esemény a Marosvásárhelyen élőknek. Alig három hónappal a reményt adó decemberi fordulat után villámcsapásként rombolta le a békés együttélés, közös jövőteremtés illúzióját, szembefordította egymással azokat, akik 1989 végén még közösen szegültek szembe a diktatúrával, együtt ünnepelték Ceauşescu bukását.
Csakhogy ama átkos rendszer haszonélvezői nem engedték könnyen hatalmukat. Rövid időre hátráltak egy lépést, és igen gyorsan alapozni kezdték eljövendő gazdasági, politikai uralmukat.
Szervezkedtek, félrevezettek, manipuláltak, s jó ürügy volt mindehhez a magyarság egyre céltudatosabb jogkövetelése. Nem volt nehéz dolguk, hisz eredményes volt a diktatúra agymosása, az évtizedekig tudat mélyére plántált gyűlöletet néhány nap közös élménye el nem moshatta. A hatalmát, pozícióját féltő elit könnyen harcba tudta vinni a megtévesztett, félrevezetett román parasztokat március 19-én, és minden eszköze megvolt, hogy ne akadályozza meg a másnapi véres összecsapásokat. Huszonöt év múltán sok tény ismert, de még mindig rengeteg a talány. A nacionálkommunista diktatúrából hátramaradt sötét erőknek nem sikerült elérniük a teljes visszarendeződést, ám megvetették lábukat, és megalapozták a hatalomba való visszaszivárgásukat.
Csak mostanság kezdjük igazán látni, mekkora kárt okoztak Romániának, ők építették ki, mozgatták azt a mindent behálózó korrupciót, amely tönkretette, nem engedte fejlődni az országot, nevelték ki utódaikban annak éltetőit. Ők gondoskodtak a „magyar veszély” életben tartásáról, ügyeltek arra, hogy jogaink köre csak mértékkel bővülhessen, és jól kiépített rendszerük tesz ma is róla, hogy tiltásokkal, bírságokkal kordában tartsa követeléseinket, hogy ne hagyja kihunyni egy percig sem a román félelmek szülte gyűlöletet. Gondoskodtak, gondoskodnak arról, hogy a román társadalom számára ma se legyen fontos ama fekete napok igaz történetének, hátterének megismerése. Sokan hiszik, remélik, hogy a nemrég beindult korrupcióellenes hadjárattal végre megtisztulhat a romániai gazdasági, politikai és közélet, sikerül elsöpörni mindazokat, akik ebbe a helyzetbe sodorták az országot. Csakhogy ehhez a rendszerváltás kezdeteitől, az alapoktól kellene meg- és kivizsgálni a történések mozgatóit.
Nemcsak a mai tolvajokat és nemcsak a bányászjárások felelőseit kell számon kérni, de a főpróba, a marosvásárhelyi fekete március hátterében állókat is. Teljes igazság nélkül ugyanis elképzelhetetlen a teljes megtisztulás, egy tisztességes, demokratikus társadalom kialakítása. Ez nemcsak magyar, de román érdek is.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Cluj és Los Angeles
Kolozsvár városi tanácsának többségi tanácsosai nemrégen határozottan visszautasították a magyarok ama kérését, hogy a város nyerje vissza eredeti román nevét, azaz a ma hivatalosnak számító Cluj Napocából töröljék a Ceauşescu-korszakban mellé biggyesztett Napocát.
A kérést egész sor racionális érv támaszthatta volna alá. Azon túlmenően, hogy valóban a Ceauşescu-féle – paródiáig vitt – nacionalista hóbort egyik látványos „eredménye” volt, az is a javaslat mellett szólt volna, hogy a megnevezés – rendkívül tömör és a tárgyilagos megfigyelő számára látványos formában – a román kontinuitáselmélet egyik legkínosabb paradoxonát teszi közszemlére. Azt ugyanis, hogy bár e szerint a – nemzetközi történetírásban korántsem elfogadott – elmélet szerint a várost rómaiak gyanánt a románok alapították, s a környék román lakossága folyamatosan ennek a területnek a lakója volt, a magyar eredetű Cluj kedvéért mégis előzékenyen feladta az általa alapított város latin eredetű megnevezésének „román” megfelelőjét. Ez teljes képtelenség lett volna, hiszen a középkor évszázadaiban az államhatalom még nem rendelkezett olyan eszközökkel, melyekkel a csaknem kizárólag mezőgazdaságból élő vidéki románság nyelvhasználatába belekontárkodhatott volna. Ezzel szemben az új megnevezés, mely a román köznyelvben közel negyedszázad után sem volt képes meghonosulni, egyértelműen a román hatalom kisebbségellenes szándékaira terelheti a tárgyilagos megfigyelő figyelmét. Még akkor is, ha efféle (mármint tárgyilagos) megfigyelő, ebben a kérdésben (szórványos kivételektől eltekintve) nu există cu desăvârşire (azaz egyáltalán nem létezik). Legalábbis deocamdată (azaz egyelőre). Használni tehát (legalábbis perspektivikusan) semmit sem használ, hacsak a román nacionalisták azt nem tekintik haszonnak, hogy bennünket, magyarokat – számos jó érzésű románnal egyetemben – irritál. Ártani azonban annál többet árthat. Mindannyiunknak.
BÍRÓ BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

A SRI állt az egyik legnagyobb romániai átverés, a Caritas mögött?
1993-ban a piramisjátékban résztvevők számát 4 millióra lehetett tenni, az ország készpénzállományának egyharmada a birtokukban volt.
Ki állt az 1993-ra a romániai készpénzek egyharmadát kezelő piramisjáték hátterében? – teszi fel a kérdést az Adevarul, és be is azonosítja a tetteseket a három részes anyagában. 
A piramisjátékról azt írta 1993-ban a The Economist, hogy ha a jelenség folytatódik, akkor elképzelhető, hogy a Caritas készpénz-állománya meghaladja az akkori román GDP-t. Azonban még azelőtt, hogy ez megtörténhetett volna, a Caritas piramisjáték bebukott. 
„Tedd be a pénzed, és három hónap múlva nyolcszorosát veheted ki!” – volt olvasható a kolozsvári Mesagerul transilvan hasábjain. A rendszerváltás utáni közhangulatban, miközben a lakosság jó része továbbra is szegénységben tengődött, ezek a szavak a kezdeti hitetlenkedés ellenére nagy visszhangot váltottak ki. A lelkesedés akkor hágott a tetőfokára, amikor az első győzteseket kisorsolták, és megkapták a betett pénzük sokszorosát. 
Úgy tűnt, hogy a piramisjáték kiötlője, a brassói Ioan Stoica olaszoknál tanult „titkos matematikai képlet” működik, és míg a kormány nem képes arra, hogy az embereknek színes tévét, autót és reményt adjon, addig a Caritas igen. 
Kolozsvár volt a piramisjáték legnagyobb kedvezményezettje. Ahogy a játék egyre több embert vonzott be, és egyre többen voltak képesek akár a házuk elzálogosítására is, úgy nyertek egyre többen az első körökben csatlakozók közül. 
Aztán 1994-re bekövetkezett az, amire számítani lehetett: a Caritas becsődölt, sok romániai meg a betett pénzét se kapta vissza, nemhogy annak a sokszorosát. 
De hogyan volt lehetséges mindez? 
A végül becsődölő Caritas ügye az 1995-ben emiatt 10 hónapot ülő Stoicán kívül nem járt mások felelősségre vonásával. Azonban, mint azAdevarul anyagából kiderül, a Caritas működése nem lett volna lehetséges a hatóságok legalább passzív hozzáállása, és a román belföldi hírszerzés (SRI), valamint annak aktív és nyugalmazott tagjainak a „belefolyása” nélkül. 
Az Adevarul anyagának az értelmezése szerint a Ion Iliescu akkori államfő, valamint a SRI akkori vezetője, Virgil Măgureanu 1989 után megszerzett hatalmának a megerősítésével áll összefüggésben a Caritas-sztori. 
Egy (többnyire) kolozsvári történet 
Grigore Zanc, a Nemzeti Megmentési Front (FSN) Kolozs megyei elnöke és Dan Pantea, a FSN ifjúsági szervezetének vezetője, valamint a Securitate volt ügynöke 1990-ben alapítja meg az Azi de Cluj nevű hetilapot. A cél a FSN propagandáját terjeszteni. 
Ezt a lapot alakították át Mesagerul transilvanná, amely azután, hogy Zanc Kolozs megye prefektusa lett, a prefektúra hivatalos lapjává vált. A hetilap élére Pantea került, a székhelyét meg a prefektúra épületében rendezték be. 
Pantea ugyanakkor megkérte Zancot, hogy hozza össze Virgil Măgureanu SRI-igazgatóval. Mint később kiderült, Pantea azért ment találkozni a kémfőnökkel, hogy támogatását kérje egy olyan médiaorgánum létrehozásához, ami egyes titkos SRI-akcióknak szolgálhat fedőszervül, ehhez Mileniul III néven akartek egy céget létrehozni. Măgureanu 1992-re adott zöld utat a projektnek, és a Pantea által elmondottak szerint a Mesagerul transilvan vezetője újra a SRI tisztjévé vált. 
A Caritas 
A Brassóban 1992. április 16-án bejegyzett Caritas először Kolozsvárra költözött, majd valamilyen módon megszerezte a Mesagerul transilvan támogatását. 1992. május 29-én jelent meg az első hirdetés, amelyben szépen ötvözték a piramisjátékok alapgondolatait, a populizmust és a gyors nyereség ígéretét. Az egész hátterében az alapító nagy szíve és csodálatos tudása állt, a cél az volt, hogy a románokat kimozdítsák az elkeseredésből és a szegénységből. 
Az emberek érthető módon nagyobb bizalommal fordultak a piramisjátékhoz a hatóságok cinkossága miatt, hiszen a prefektúra hivatalos lapjában jelentek meg a hirdetések, ráadásul a prefektúra épületében volt a Caritas székhelye. 
A jelenség 1993-ban érte el a tetőfokát. Ekkorra már többek között a kolozsvári Sportcsarnokban folytak a kifizetések, más városokban is nyíltak kirendeltségek. A Mesagerul transilvan 4 oldalról 16 oldal terjedelemre váltott: valahol el kellett férjen a nagyszámú nyerteslista. 
Kolozsvár hirtelen az első helyre került az országban az egy főre jutó autók tekintetében. A sikernek meg híre ment, az egész országból jöttek pénzt letenni a városba. 
A népőrületet a nyugati sajtó is megneszelte, és egy rend elemzés is készült, ami azt bizonyította, hogy a modell fenntarthatatlan. Ezeket a híreszteléseket Stoica egy sor újságíróval és közéleti személyiséggel igyekezett eloszlatni. 
Dan Zamfirescu és Dumitru Cerna, a Romániai Írószövetség tagjai egyenesen könyvet írtak arról, hogy a Caritas arról szól, hogy elhárítsák a szegénység és kétségbeesés révén eszközölt „román-ellenes genocídiumot, amit a külföldi erők visznek véghez”. Eközben a Román Televíziónál sorra jelentek meg Mihai Tatulici riportjai a boldog nyertesek, vagy a reményteljes „befektetők” történeteivel. A Gheorghe Funar által vezetett PUNR és a kolozsvári önkormányzat képviselői, valamint maga Funar is gyakran tette tiszteletét a Caritas rendezvényein. 
A lufi kipukkan 
1994. május 19-én jelent meg az a cikk a Mesagerul transilvánban, ahol maga Stoica jelentette be, hogy a Caritas bezár. A cikkben még a pénz teljes mértékű visszaadásáról volt szó, amit persze nem volt ahonnan kifizetni. 
Pantea, aki a Caritas hálózatnál is fontos szerepet töltött be, egy 2002-es, a Ziua hasábjain megjelent anyagban kijelenti, hogy a SRI által működtetett sajtóorgánum pénzgyűjtéssel is foglalkozott a román titkosszolgálat számára. 
A Caritas-lufi kipukkanása után Panteát gyorsan tartalékba helyezték, a Mileniul III projektet pedig felfüggesztették. Mint kiderült, Pantea volt az, akinél teljes egészében megtalálható volt a nyertesek listája, sőt azoknak a listája is, akiknek „előrehozták” a kifizetés pillanatát. Dan Pantea, a Caritas adatbázisát kezelő SRI-ügynök ezután eltűnt az országból, így az adatbázisok a mai napig nem ismertek.  Miután az ország ráébredt a Caritas jelentette átverésre, éhségsztrájkok és tüntetések kezdődtek: a pénzük nélkül maradók vissza szerették volna kapni az összegeiket. Ioan Stoicát végül letartóztatták, azonban annak ellenére, hogy hét évet kapott, végül 1996-ban, 10 hónap börtönbüntetés után kiengedték. Stoica azóta sem hajlandó nyilatkozatokat tenni a sajtónak. 
A PUNR 1994. augusztus 20-án lépett kormányra, később fúzió révén egyesült Corneliu Vadim Tudor PRM-jével, ami az anyag megállapítása szerint úgyszintén a Securitate volt embereinek politikai eszközeként működött. Már a kormányra lépésükkor átértékelték a Caritas-őrület idején mutatott hivatalos támogatásukat. Ioan Gavra PUNR-alelnök így nyilatkozott az ügyről: „A Caritashoz hasonló játékok révén beszedett adókkal a román kormány igazából a románok naivitását és butaságát adóztatta meg”.
Transindex.ro

Minimálbéren tengődik Udvarhely, Csík, Gyergyó
Szilágy és Hargita megyében az országos átlag másfélszeresét, kb.45 százalékot tesz ki azoknak az alkalmazottaknak az aránya, akik havi bruttó 975 lejt keresnek. Más magyarlakta megyékben is az országos átlagnál rosszabb a helyzet a minimálbérek arányának tekintetében. Az Országos Munkaügyi Hivatal adatai szerint a romániai munkavállalók 83 százaléka a 2415 lejes bruttó átlagbérnél kevesebbet keres. A legrosszabbul keresők, akik a 975 lejes minimálbért kapják, országos szinten az alkalmazottak 29 százalékát teszik ki. Valós arányuk valószínűleg kisebb, hiszen közismert az a munkáltatói gyakorlat, hogy az alkalmazottat minimálbérrel jelentik be, ám a valóságban annál többet fizetnek neki.  
A dolgozók 54 százaléka a minimálbér és az átlagbér közötti összeget keres. A bruttó fizetések 13 százaléka az átlagbérnél magasabb és 5.000 lejnél kisebb. 195 ezer azok száma akik havi 5.000 lejnél többet keresnek, ők a munkavállalók 4 százalékát teszik ki. A bérsávok területi megoszlása hatalmas eltéréseket mutat, s az adatok nem túl kedvezőek a magyarlakta vidékek esetében. A minimálbéresek aránya két erdélyi megyében a legmagasabb. Az országos elsőség szomorú dicsősége Szilágy megyének jut, ahol a munkaszerződéssel dolgozók 45,5 százaléka, az országos átlag másfélszerese, minimálbért keres, legalábbis papíron. A második helyen Hargita megye áll, ahol a munkavállalók 43,6 százalékát, 26.442 embert fizetnek minimálbérrel. A bérezés tekintetében Hargita olyan, gazdaságilag elmaradott megyéknél is rosszabbul áll, mint Giurgiu, Călărași vagy Mehedinți, melyekben a minimálbérek aránya 43,45 és 40 százalék között változik. A másik két székely megye helyzete jóval kedvezőbb: Kovásznában 33,6, Marosban pedig 31,3 százalék a minimálbéresek aránya. Más magyarlakta megyékben is az országos átlagnál rosszabb a helyzet a minimálbérek arányának tekintetében. Biharban a munkavállalók 37,44, Szatmárban pedig 32,2 százaléka viszi haza a törvényben előírt minimális összeget.
Kolozs megye nem panaszkodhat
Erdélyben a Kolozs megyei alkalmazottak lehetnek a legelégedettebbek, ugyanis csak 22,5 százalékukat fizetik minimálbérrel, ellenben 4,91 százalékuk 5.000 lejnél többet keres, ami magasabb az országos átlagnál. Kolozsban 10.408-an tartoznak a legmagasabb bérsávba, többen mint Hargita, Kovászna, Szilágy, Szatmár, Bihar, Máramaros, Maros, Beszterce-Naszód, Hunyad és Fehér megyékben együttvéve.
Kolozshoz hasonlóan jó a bérezés Temesben is. Ilfov mellett ebben a két erdélyi megyében van csak 10 ezernél több személy a legmagasabb bérsávban, az utánuk következő Brassóban már csak 5.825-en keresnek 5.000 lej fölött. Hargitában 466, Háromszéken pedig 333 személy keres többet havi bruttó 5.000 lejnél.  
A minimálbérek aránya Bukarestben a legkisebb, csupán 18,4 százalék, ugyanakkor itt vannak a legtöbben olyanok, akik 5.000 lejnél többet keresnek, ők a munkavállalók 10,9 százalékát teszik ki.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Agyondicsérték a meghívottak az RMDSZ-t a kolozsvári kongresszuson
A politikai újratervezés szükségességének felismerése jegyében zajlik Kolozsváron az RMDSZ 12. tisztújító kongresszusa.
A kincses városi Diákművelődési Házban pénteken délelőtt megkezdődött tanácskozás munkálatainak elején – sorrendben – felcsendült a magyar, a román és a székely himnusz, valamint az Örömóda.
A magyar Himnuszt diszkréten, a székelyt már tele torokkal énekelték a küldöttek, ez azonban ezúttal valószínűleg nem vált ki szankciót a hatóságok részéről. Biró Rozália, a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) elnöke nagy derültséget keltett, amikor a meghívottak bemutatásakor „Emic" (kicsi – szerk. megj.) Bocként konferálta fel Kolozsvár polgármeserét, akit ráadásul Nagyvárad elöljárójaként említett.
Kelemen Hunor megyénként sorolta fel és üdvözölte a küldötteket. A szövetségi elnök szerint az alakulat bebizonyította az elmúlt huszonöt évben, hogy lehet rá számítani, hogy egyensúlyteremtő tényező tud lenni, sőt szerinte kiváló aktor lehetne arra, hogy béke, egyetértés legyen a Kárpát-medencében.
A politikus a rendezvény megnyitása előtt tett sajtónyilatkozatában úgy vélekedett: a kongresszusnak az az igazi tétje, hogy ,,megadja azt a lökést", amely szükséges a bizalom megőrzéséhez, megerősítéséhez, esetleg kiterjesztéséhez az erdélyi magyar közösség soraiban. Szerinte nem a célokat, az értékeket, hanem elsősorban a politizálás módját kell megváltoztatni, és sokkal több alázattal viseltetni a közösség és céljai iránt.
Emil Boc – „Hunor elnök úrként" köszöntve az RMDSZ elnökét – megtiszteltetésnek nevezte, hogy a szövetség Erdély fővárosát választotta nagygyűlése helyszíneként. Az elöljáró olyan multikulturális városként mutatta be Kolozsvárt, ahol egyetértésben él egymás mellett román, magyar, német és más nemzetiségű polgár.
Klaus Johannis államfő üzenetét Laurențiu-Mihai Ștefan elnöki tanácsos tolmácsolta. Az elnök szerint üdvözlendő és értkelendő, hogy a szövetség hozzájárult a romániai politikai stabilitáshoz, a többség és kisebbség közötti példás együttéléshez. „Nemzetiségüktől függetlenül a román állampolgárok teljesítményt, haladást várnak a politikai osztály vezetőitől" – hangsúlyozta túlságosan érdekfeszítő üzenetben nem bővelkedő üdvözletében Johannis.
Victor Ponta magyarul is jó napot kívánt az RMDSZ-es tanácskozás résztvevőinek, bevallottan tanácsosa, Frunda György javaslatára. A miniszterelnök újfent a romániai magyarság egyetlen legitim képviselőjének nevezte az alakulatot, amely szerinte a választások alkalmából szerzett jogosítványt erre vonatkozóan.
Ponta külön megköszönte az RMDSZ-szel folytatott kormányzás idején a kabinetében helyet foglalt magyar miniszterek munkáját. „Arra kérem önöket, hogy a következő 25 évben is őrizzék meg párbeszédképességüket, hiszen az elmúlt negyed évszázad bebizonyította, hogy a konfrontáció, a szélsőségesség nem vezet sehová. A párbeszéd az út és a megoldás" – hangsúlyozta a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke.
Ponta sokatmondó megjegyzést tett, amikor közölte: a német nemzetiségű Klaus Johannis államfővé választása nyomán senki nem állíthatja, hogy Romániában diszkrimináció éri a nemzeti kisebbségeket.
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes első körben Orbán Viktor üzenetét tolmácsolta. A miniszterelnök külön megköszönte Kelemen Hunornak, hogy négyéves elnöki mandátuma idején partnerként dolgozhattak együtt nemzeti ügyekben.
Már a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) elnökeként Semjén az erdélyi magyar közösség sérelmeit sorolva bírálta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosítását, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar kara létrehozásának akadályozását, valamint azt, hogy a román belügyminisztérium nemzetbiztonsági kockázatnak tekinti az autonómiatörekvéseket.
„Nem vagyunk kevesebbek egyetlen más nemzetnél sem, ha másoknak szabad, nekünk is szabad. Ha erről lemondanánk, azt fogadnánk el, hogy másodosztályú európai polgárok vagyunk" – utalt az önrendelkezési igényre a miniszterelnök-helyettes, a romániai magyar közösség képviselete letéteményesének nevezve az RMDSZ-t.
Szerinte nemcsak rendezett, hanem bizalmi viszony van a szövetség és a magyar kormány között. Semjén úgy vélte, az RMDSZ természetszerű kapocs kell legyen Magyarország és Románia között, mivel román és magyar érdek az együttműködés. Különben a Fidesz részéről senki nem tette tiszteletét a kongresszuson.
Egyébként a szövetség kongresszusainak forgatókönyvétől kissé eltérve a meghívottakat maga Kelemen Hunor konferálta fel, külön üdvözölve például, amikor a sok férfipolitikus után egy hölgynek is megadhatja a szót.
Alina Gorghiu, az ellenzéki Nemzeti Liberális Párt (PNL) társelnöke meggyőződésének adott hangot, miszerint a román állampolgárok nemzetiségüktől függetlenül másfajta politizálást, mércét várnak a hazai közszereplőktől. Szerinte a PNL-hez hasonlóan az RMDSZ is képes a választók által szorgalmazott változásra.
„Amikor a politikai pártok kudarcot vallanak, maga a demokrácia vall kudarcot, és megnyílik a tér a szélsőséges, mérgező alakulatok előtt" – figyelmeztetett, bevallva: Victor Pontától eltérően egyetlen szót tud magyarul, ez pedig a szeretlek.
Vasile Blaga, a PNL másik társelnöke először is gratulált az alapítása 25. évfordulóját ünneplő RMDSZ-nek „születésnapja" alkalmából. Az előtte szólókhoz hasonlóan Blaga is lerótta a tizteletköröket a szövetség előtt, megtéve a szokásos dicséreteket az alakulat hagyományos szavahihetősége, megbízhatósága kapcsán, sőt ahhoz is gratulálva, hogy a Kelemen vezette alakulat az egyetemes emberi jogokat tűzte zászlajára.
Gorghiuval ellentétben Blaga nem kertelt, hanem felkérte az RMDSZ-t, hogy a PNL-lel közösen helyezzék el egy középtávú, tízéves politikai partnerség alapkövét. Mindez nem volt más, mint „felhívás keringőre", azaz a Ponta-kabinet megbuktatásának kísérletére. Blaga amúgy úgy vélekedett, hogy az RMDSZ-nek nem kell kudarcként felfognia, miszerint a tavaly novemberi államfőválasztáson urnák elé járult erdélyi magyarok túlnyomó többsége Johannis neve mellé ütötte a pecsétet.
Adorjáni Dezső, az erdélyi evangélikus-lutheránus egyház püspöke nem érkezett üres kézzel a kongresszusra. A 25. születésnapját ünneplő szövetség számára – elsősorban a szójáték kedvéért – szőttest, mégpedig háziszőttest, valamint géppel szőtt szövetet hozott, utóbbit látványosan szét is tépte. „Ne feledjük, mi nem egy politikai érdekszövetség vagyunk, hanem sajátos sorsközösség által öszeszőtt, ötvözött érdekközösség" – hívta fel a figyelmet az egyházi elöljáró.
Adorjáni fontosnak tartotta emlékeztetni arra, hogy az RMDSZ képviselői 1992 októberében éppen Kolozsváron, a Szent Mihály templomban esküdtek fel az erdélyi magyar közösség érdekeinek érvényesítésére, az autonómiára. Hozzátette: az akkori eskü nem csupán feljogosítja, hanem kötelezi a szövetség politikusait ezeknek a céloknak a megvalósítására.
Mario David, az Európai Néppárt alelnöke beszédében hangsúlyozta, a magyar közösség autonómiaigénye semmilyen formában nem veszélyezteti az ország biztonságát, teljes mértékben tiszteletben tartja az európai törvényeket, európai minát követ és a közösség megmaradását szolgálja.
Călin Popescu-Tăriceanu, a nemrég alakult Liberális Reform Párt (PLR) és a bukaresti szenátus elnöke elöljáróban azzal kezdte, hogy odaszúrt Emil Boc polgármesternek, szerinte ugyanis a kommunista szellemiségét idézi, hogy a kincses város román elnevezése még mindig megőrizte a Cluj-Napoca összetételt.
„Tudják, miért nem nevezik Konstancát Tomisnak is? Mert ott nincsenek magyarok" – jegyezte meg, felkérve Bocot, hogy a normalitás nevében a megyeszékhely térjen vissza a Cluj megnevezéshez. A volt kormányfő hálát adott annak, hogy a németekkel és zsidókkal ellentétben a Ceaușescu-diktatúrának nem sikerült kiárusítania a romániai magyarokat is, szerinte mindez elsősorban annak tudható be, hogy a Kádár János vezette kommunista Magyarországnak nem volt pénze megvásárolni őket.
A politikus a populista, demagóg politizálást ostorozva egyformán bírálta régi ellenfelét, Traian Băsescu volt államfőt és a korrupcióellenes ügyészség hadjáratát is. Tăriceanu végszóként reményének adott hangot, miszerint az RMDSZ-szel közösen sikerül kiépíteni egy olyan Romániát, amelynek valamennyi polgára „ugyanolyan lojalitást tanúsít ama ország iránt, amelyben él."
Tóbiás József, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnöke a román politikai élet legállandóbb, legstabilabb szereplőjének nevezte a házigazda alakulatot, amely a román–magyar viszony megkerülhetetlen szereplőjévé is vált. „Az egész Kárpát-medence magyarsága számára mutat példát az RMDSZ összefogást követő politikája" – hangoztatta az ellenzéki politikus, Semjén Zsolthoz intézve szavait a megosztó politika megszüntetését szorgalmazva.
Tóbiás szerint autonómia nélkül nincs kisebbségi jogérvényesítés, ennek jegyében fontosnak nevezte, hogy Magyarország és Románia rendezze viszonyát, és induljanak be a kétoldalú tárgyalások. Az anyaországi politikus azt kívánta a szövetségnek, hogy a következő évtizedekben „szervezzen, szerezze és tartsa meg a magyar emberek bizalmát és támogatását". Kelemen Hunor azzal köszönte meg a jókívánságokat, hogy az RMDSZ kész mindenben segíteni az MSZP-nek, „csak szóljon".
Az utóbbi időben pártja alapítójával, a börtönbüntetését töltő Dan Voiculescu üzletember-politikussal hűvös viszonyt ápoló Daniel Constantin, a román Konzervatív Párt (PC) elnöke is „megvillogtatta" magyarnyelv-tudását, sok sikert kívánva „Hunornak". Nem szalasztotta el az alkalmat, hogy modellnek nevezze Romániát a nemzeti kisebbségek jogérvényesítése terén, ennek kapcsán Kelemen később szkepticizmusát fejezte ki.
A többek között Kós Károly Kiáltó szó című kiáltványából idéző Schiffer András, a Lehet Más a Politika (LMP) társelnöke szerint az RMDSZ által meghirdetett újratervezés az anyaországi politika számára is követendő példa.
Szerinte is összekötő kapocs az RMDSZ a két szomszédos ország között. „Románoknak és magyaroknak be kell látniuk, hogy az európaiság nem jelenti a hagyományok feladását. Az autonómia elemi igénye minden kisebbségnek, eszköz egy nemzeti kisebbség megmaradása szempontjából, éppen ezért az LMP támogatja az RMDSZ tavaly szeptemberben kidolgozott autonómiatervezetét" – jelentette ki Schiffer, aki a sepsiszentgyörgyi incidensre utalva megengedhetetlennek nevezte, hogy Európában bárkit megbüntessenek a magyar Himnusz elénekléséért.
A zöldpárt vezetője ugyanakkor arra is megragadta az alkalmat, hogy felhívja a figyelmet a Tisza vízgyűjtő medencéjét is veszélyeztető verespataki ciántechnológiás bányaprojekt jelentette kockázatokra. „Nincs olyan pillanatnyi haszon, amelyért feláldozhatók a természeti értékek a globális társaságok nyomulása kedvéért" – szögezte le az ellenzéki politikus, román–magyar összefogást sürgetve a bányaterv gyakorlatba ültetésének megakadályozása, a ciántechnológia európai betiltása érdekében.
Berényi József, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának (MKP) elnöke az együttműködés, a közös fellépés fontosságát hangsúlyozta, szerinte ez a titka a „többség fala" áttörésének. A politikus megköszönte az RMDSZ-nek, hogy a szlovákiai magyar pártszakadás – a Most–Híd vegyespárt létrehozása – idején kiállt az MKP mellett.
Hans Heinrich Hansen, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöke elfogadhatatlannak nevezte, hogy egy európai ország belügyminisztériuma közbizonsági kockázatnak nyilvánítson egy olyan demokratikus, európai igényt, amelyet egy kisebbségi közösség megfogalmaz. Szerinte az RMDSZ nem csupán a romániai magyar közösség érdekvédelmi szervezete, hanem a Minority SafePack elnevezésű kezdeményezéssel vállalta, hogy harcba száll az Európai Unió valamennyi kisebbségi közösségének jogaiért.
„A testvérharcnak vége, készek vagyunk lezárni egy korszakot" – szögezte le felszólalása elején Biró Zsolt. A Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke szerint lényeges dolgokban az egységnek kell érvényesülnie. „Ma nem egymásnak kell feszülnünk, amikor a megmaradás a tét, amikor a kivándorlás mellett az itthon maradottak egzisztenciális problémákkal küszködnek, amikor jogainkat sárba tiporják" – fogalmazott a pártelnök.
Biró szerint az RMDSZ felelős közösségi vezetőként érdekelt az együttműködésben. „Józan ész, magyar szolidaritás és felelősség a magyar közösség iránt – ezek a vezérelvek, melyek mentén dolgoznunk kell. Ebben a munkában az RMDSZ mindig számíthat a polgári pártra" – jelentette ki az RMDSZ-szel stratégiai partnerséget ápoló MPP elnöke.
Egyébként a Dan Diaconescu fémjelezte román néppárthoz és a Jobbikhoz hasonlóan az RMDSZ kongresszusára nem hívták meg az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vezetőjét sem.
Krónika (Kolozsvár)

Akadozik a restitúció Romániában a Mikó-perben született ítélet után
A közalkalmazottak már akkor is félnek visszaszolgáltatni az ingatlanokat, ha az minden jogászi érv szerint törvényes lenne, vélik a szakemberek.
A lozsváron ügyvédek részvételével megszervezett restitúció kerekasztal-beszélgetés legfontosabb következtetései: - a Mikó-ügyben hozott ítélet után a tulajdonjogok visszaállítása akadozik: a közalkalmazottak nem merik adminisztratív úton visszaadni az ingatlanokat - ugyanakkor a bíróságok a restitúciós ügyeket gyakran mondvacsinált kifogásokkal utasítják el - a rendszerváltás utáni időszak jogalkotási ellentmondásai miatt 2,5 millió per folyik Romániában restitúciós ügyek miatt - a 2013-as restitúciós törvényben megfogalmazott szoros határidőket az intézmények nem fogják tudni tartani - a visszaszolgáltatott ingatlanokat megkapó intézmények, szervezetek, egyházak és magánszemélyeknek rendszerint tájékozatlanok azok menedzselését illetően
Sztranyicki: 2,5 millió per van jelenleg folyamatban restitúciós ügyekben
Restitúció tegnap - és holnap? címmel kerekasztal-beszélgetésre kerül sor az ingatlanok visszaszolgáltatásával kapcsolatos romániai jogszabályi háttérről és joggyakorlatról. A beszélgetés résztvevői: Bányai József ügyvéd (Kolozsvár), Somai László József ügyvéd (Kolozsvár), Bonyhai Eleonóra ügyvéd (Nagybánya), illetve Dr. Sztranyiczki Szilárd, ügyvéd, egyetemi adjunktus. Moderátor: Dr. Kokoly Zsolt, a Sapientia EMTE Jogtudományi Főtanszékének oktatója. A rendezvényre a Sapientia EMTE Erdélyi Magyar Tudományegyetem Magánjogi és Összehasonlító Jogi Intézete, az EME Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztálya, illetve a Erdélyi Magyar Jogászok Társasága (EMJT) közös szervezésében kerül sor.
Sztranyicki Szilárd ügyvéd, a Sapientia egyetemi adjunktusa a földterületek visszaszolgáltatása kapcsán elmondta, hogy Romániában nagyon nehézkes, és messze van a folyamat vége.
Sztranyicki a beszélgetés során kiemelte, hogy a restitúciós folyamatban használt megoldások sem voltak a legszerencsésebbek, mint ahogy az első földtörvény is mutatta. Az ugyanis értékelése szerint egy teljesen hibás koncepción alapult, mert lehetőséget adott arra, hogy ne a régi tulajdonosok földterületét mérjék vissza, hanem akár valaki másnak a birtokát is, ami rengeteg pert eredményezett. Sztranyicki úgy véli, hogy leginkább a jogalkotó bizonytalanságaiban kell keresni ennek az okát.
A forradalom után hozott első földterületekre vonatkozó restitúciós törvény ugyanakkor azt is lehetővé tette, hogy olyanok is kapjanak földet, akiknek sohasem volt (pl. akik a kollektívben dolgoztak, mérnökök, a polgármesteri hivatalok dolgozói), és ezeknek az egykori tulajdonosok birtokrészeiből osztogattak. Ráadásul a visszaadható területet 10 hektár mezőgazdasági területben és 1 hektár erdőben maximalizálták.
Sztranyicki az 1996-os kormányváltást emelte ki, mint fordulópontot: ekkor a 160/1997-es törvénnyel amellett, hogy a fent megállapított maximalizált értékeket megnövelték (mezőgazdasági területek esetében 50, erdők esetében 30 hektárra), lehetőséget adtak arra is, hogy a jogi személyek is – így a közbirtokosságok – kérjék a területeik visszaszolgáltatását.
2000-ben újabb visszaszolgáltatási törvényt fogadtak el, ahol tételesen kimondják azt, hogy teljes visszaszolgáltatásra van szükség, azonban az addig megvalósult visszaszolgáltatások már változatlanul megmaradtak.
A 2013-as törvényben (165/2013) kimondják a természetbeni visszaszolgáltatás elsőbbségét, amelynek értelmében minden közigazgatási egység el kell készítse a saját nyilvántartását, amellyel azonosítja a vissza nem adott területeket. Ez azért volt visszás, mert ahány község, annyiféle módszer alakult ki.
Sztranyicki felhívta a figyelmet arra a tényre, ami sokszor elhangzott az előadás során: a Mikó-ügyben hozott ítélet után a tulajdonjogok visszaállítása akadozik. Ez azért veszélyes, mert – annak ellenére, hogy mindenki tudta, hogy történhettek visszaélések is -, ez a teljes restitúciós folyamatra hatással van: láthatóan lelassult.
Ebben nagy szerepe van annak is, hogy a közalkalmazottak már akkor is félnek visszaszolgáltatni az ingatlanokat, ha az minden jogászi észérv szerint törvényes lenne, mert attól félnek, hogy emiatt börtönbe kerülhetnek - így adminisztratív úton akadályozott a visszaszolgáltatás.
Sztranyicki szerint az is problémás, hogy szerinte a visszaszolgáltatott tulajdonra vonatkozó jogcímeket a bíróságok mondvacsinált okokra hivatkozva semmisítették meg, és negatív hozzáállást tanúsítanak ezekkel az ügyekkel szemben.
Sztranyicki kiemelte, hogy ez a jelenség – helyi szinten hangsúlyosabban -, befolyásolja a restitúciós folyamatot. Ezzel kapcsolatban annak a véleményének adott hangot, hogy mindenkinek a saját szintjén kell megvívnia a harcot, hogy folytatódhasson a restitúciós folyamat.
Somai László József kolozsvári ügyvéd szerint a restitúcióra vonatkozó döntések Romániában nem a belpolitikai akarat nyomán születtek, hanem külföldi nyomásra. Éppen ezért születtek olyan jogszabályok, amelyek az ingatlanok esetében lehetővé tették, hogy eladják azokat az állami fenntartók. Somai kiemelte, hogy sokkal nagyobb esély van olyan nagy és összefüggő tulajdonok visszaigénylésének a sikerére – amiket rendszerint egyházak vagy arisztokrata családok birtokoltak -, mint a kisebb parcellák visszaadására, mert rendszerint ezeket a vagyonokat nem darabolták fel, nem adták el.
Somai elmondta, hogy az ingatlanok visszaszolgáltatása 2001 után indult meg, azonban kezdetben csak azok kapták vissza a tulajdonukat, akik bérlőként éltek saját egykori tulajdonukban, és csak azt a helyiséget kapták vissza, ahol éltek.
Szerinte a 2013-as restitúciós törvényben megfogalmazott szoros határidőket az állami intézmények nem fogják tudni tartani, ezért az a legvalószínűbb, hogy az eddigi gyakorlatnak megfelelően sürgősségi kormányrendelettel meg fogják hosszabbítani a kiszabott határidőt.
Somai szerint a visszaszolgálási bizottság érezhetően az egyházak ellen dolgozik, néha olyan jellegű kifogásokat fogalmaznak meg, amelyeket hihetetlennek értékelt. Erre példaként azt hozta fel, hogy egyik perében nem akarták elismerni, hogy az Erdélyi Unitárius Egyház azonos az egykori Magyarországi Unitárius Egyházzal.
Bányai József kolozsvári ügyvéd is arra panaszkodott, hogy a restitúciós ügyek kapcsán ügyvédként sokszor tapasztalt a tárgyalótermekben negatív hozzáállást a bíróság részéről, valamint arra is, hogy gyakran születnek ellentmondó bírósági döntések is, amikre szerinte maga a jogalkotó is sok lehetőséget adott.
Korábban bányai álláspontjáról itt írtunk: Bányai József: akár le is állíthatják a romániai restitúciós folyamatot? Bonyhai: a gyergyószárhegyi és a marosvécsi kastélyok visszaadása szerencsés eset
Bonyhai Eleonóra nagyváradi ügyvéd az egykori erdélyi arisztokrácia tulajdonának a visszaszolgáltatása kapcsán úgy értékelte, hogy a 2006 és 2009 közötti időszak volt a legeredményesebb. Két sikeres ügyet emelt ki előadásában: a gyergyószárhegyi és a marosvécsi kastélyok visszaadását az egykori tulajdonosainak.
Elmondta, hogy ezek az esetek annak ellenére szerencsésnek számítanak, hogy az ingatlanok visszaadáskor siralmas állapotban voltak - mert legalább létező ingatlanokról volt szó, amelyek tető alatt voltak.
Bonyhai elmondta, hogy az így visszaszolgáltatott ingatlanok nagy része műemléknek számít, ami körülményessé teszi a felújításukat, és a legtöbb családnak nincs is pénze arra, hogy magánvagyonából finanszírozza. Bonyhai elmondta, hogy a műemlékekre vonatkozó rendelkezések szerint azok eladása esetén az államnak elővásárlási joga van, és a tulajdonosokat karbantartási, állagmegőrzési, konszolidálási, restaurálási és értékmegőrzési kötelezettségeik vannak.
A gyergyószárhegyi kastélynak a tulajdonosok közötti vita miatti bezárása kapcsán Bonyhai felvetette a kérdést, hogy egy A kategóriájú, regionálisan kulturális, turisztikai stb. jelentőséggel bíró ingatlan bezárása mennyire problémás, tekintve, hogy emiatt a környék turisztikai vonzereje is csökkenhet. Azonban Bonyhai azt is kiemelte, hogy azokban az államokban, ahol van nyitvatartási kötelezettség, ott az állam megfelelő mértékben támogatja a tulajdonosokat, és lehetőséget biztosít nekik a működtetésre. Bonyhai kiemelte, hogy a legújabb rendelkezések szerint Romániában is van lehetőség támogatást kérni az ilyen jellegű felújításokra.
Bonyhai egy másik problémáról is beszélt: az ingatlanokat megkapó intézményeknek, szervezeteknek, egyházaknak és magánszemélyeknek a tájékozatlanságát arra vonatkozólag, hogy hogyan kellene ezeket menedzselniük. Itt elmesélte, hogy a teológia tanszéken például javasolták már, hogy készítsék fel erre a hallgatókat, és 2015 októberéig meg fog indulni a megfelelő képzés.
F. J.
Transindex.ro

Globális kerekasztal: erkölcs a politikában
Május 8-án és 9-én Budapesten került sor a Globális Kerekasztal (Global Round Table) 2015. évi rendezvényére, amelynek Tőkés László EP-képviselő vitaindítójával kezdődött. Az idei kerekasztal-tanácskozást Erkölcs a politikában címmel tartották.
A rangos rendezvénysorozat, melynek védnöki testületében állami vezetők és nemzetközi szervezetek magas rangú tisztségviselői vesznek részt, és amelynek fővédnöke Butrosz Butrosz-Gáli egykori ENSZ-főtitkár, rendre a XXI. század nagy kihívásait tűzi napirendre. Tőkés László vitaindító előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy világunk és kontinensünk, országaink és népeink életében és történelmében milyen sorsdöntő szerepe van az erkölcsnek, illetve hiányának. A magunk mögött hagyott XX. század két totalitárius rendszerének – a náci és a kommunista diktatúrának – az emberiség ellen elkövetett és háborús bűnei nem csupán jogi értelemben, hanem kihatásaikban és következményeikben is elévülhetetlenek. „Hogyha a glóbusz elsőbbséget élvező, legégetőbb kérdéseire gondolunk – mint amilyenek az általános gazdasági válság és a totális pénzuralom, a környezetvédelem, illetve a széndioxid-kibocsátás és a klímaváltozás kérdése, a terrorizmus és a keresztényüldözések, az emberi és a kisebbségi jogok, a demográfiai válság, valamint a menekültek ügye –, ezek rendezése és megoldása a politika, illetve a politikusok erkölcsi felelősségvállalása nélkül eleve kudarcra van ítélve.” Erdélyi EP-képviselőnk szerint ma már nem csupán „politikacsinálókra”, hanem valódi államférfiakra van szüksége a világnak. „Homo politicusok helyett a homo moralis minőségével bíró vezetőkre és politikai osztályra, akik az önző részérdekeken felülemelkedve valóban az értékek Európáját és világát építik, és akiket sem a mindenen eluralkodó gazdasági érdek, sem partikuláris geopolitikai megfontolások nem képesek a lábukról leszedni vagy útjukról eltéríteni” – mondotta Tőkés László, emlékeztetve: a kerekasztal-tanácskozás feltett szándéka, hogy erkölcs és politika eredendő egységének a helyreállításán fáradozzék, melynek keretében az erkölcsiség visszanyeri szabályozó szerepét a politikában, ez utóbbi pedig megvédi és érvényre juttatja az erkölcsöt a társadalomban. Mert csakis ezúton lehet feloldanunk azt a tudathasadásos, ősi ellentétet, amely a politikát eleve és szükségszerűen „szennyesnek” tartja. Ami pedig Európát illeti: hitbeli-lelki-erkölcsi megújulásra van szüksége az egész földrésznek.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartott másnapi megbeszélnek rangos részvevői voltak, így például Yves Leterme, Belgium nemrég leköszönt miniszterelnöke, Vaira Vike-Freiberga, aki nyolc évig volt Észtország elnöke, Ivo Josipovic, aki néhány héttel ezelőtt adta át Horvátország elnöki tisztét megválasztott utódjának, Martonyi János, aki nyolc évig volt magyar külügyminiszter. Előadásaikba filozófiai és társadalmi szempontok mentén elemezték erkölcs és politikai viszonyát. Daniel Dăianu volt román gazdasági miniszter arra hívta fel a figyelmet, hogy a fiatalok nem lelkesednek az EU iránt úgy, mint az idősebb nemzedékek, nekik ugyanis nincsenek már emlékeik a világháborúkról, diktatúrákról, a határok átjárhatatlanságáról. Varga Zs. András nemrég megválasztott magyar alkotmánybíró pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a tagállamok újkori joga és az európai közösség joganyaga nemcsak jogokat rögzít, de felelősséget is ró az egyénekre, mégpedig igen sokrétűeket.
A találkozón felszólalt Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke is, aki immár harmadszor vett részt a kerekasztal munkálatain. Arra hívta fel a figyelmet, hogy mind a tagállamokban, mind pedig az unióban annak a politikának van jövője, amely nem csak hatékony, de etikus is. Habár a politikusoktól elsősorban a hatékonyságot várja a választó, hosszú távon a közéletben nem tud megmaradni az a politika, illetve az a szereplő, amely nem tartja tiszteletben az erkölcs normáit. A fenntartható fejlődés sem lehet környezet-, egészség- és erkölcsromboló, mondotta. Mint minden évben, idén is elfogadnak egy záródokumentumot a részvevők, amelyet elküldenek mind az unió, mind pedig a tagállamok vezetőinek.
http://kms.mtva.hu/hir/ - Külhoni Magyar Sajtószolgálat

Erdély – pergőtűzben (1.)
Huszonöt év távlatából másként látja az újságíró, a tévészerkesztő, a historikus, azaz: alulírott az 1989. december 21-ével kezdődő romániai, erdélyi történéseket és benne a mi magyar kisebbségünk sorsát, mint azokban a sokszor egekbe emelő, máskor földbe döngölő, gúzsba merevítő napokban, hetekben, hónapokban, években.
Eufemisztikusan szólva: szükség volt az időbeli eltávolodásra, hogy kellő judíciummal újra és újra felidézzem – mi több, átéljem! – mindazokat az eseményeket, amelyeknek A Hét, az Erdélyi Napló, a Román Televízió magyar szerkesztőségének belső munkatársaként krónikása, igen gyakran amolyan haditudósítója voltam. 1990 legelején valósággal elkáprázatott: a korábban csak hallomásból ismert nyugati magyar sajtótermékek, kiadványok milyen imponáló számban, terjedelemben jelentek meg, jutottak el az erdélyi magyar olvasókhoz is.
Milyen nagy öröm volt, hogy kezet foghattunk, nyíltan és hátrapislogás nélkül beszélgethettünk a Liberation, a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung magyar származású szerkesztőivel, tudósítóival! Az már az utánozhatatlan és egyedi romániai rendszer-, sokak szerint „gengszterváltásnak” tudható be: igen gyakran a nyugati magyar közösségek által kiadott lapok, folyóiratok, kiadók fordultak hozzám, hogy hiteles beszámolót küldjek a könyves-gyertyás, a románságot elemi erővel sokkoló 1990. február 10-ei marosvásárhelyi százezres felvonulásról, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a magyar nyelvű oktatás megteremtéséért zajló ülősztrájkról, amelynek az első naptól kezdve végig a krónikása voltam (az 1990. március 19-ével záruló ülősztrájk legteljesebb dokumentációjával büszkélkedhetem!), a „fekete márciust” megakadályozni szándékozó, a románsággal párbeszédet kezdeményező, mindössze egyetlen lapszámot megért, általam szerkesztett román nyelvű, jelképes elnevezésű Dialog címet viselő kiadványról.
Hamis tanúk, milicista cerberusok
E sorok írója akkor is azt hitte, ma is abban a hitben ringatja magát: a „dialogare necesse est!” jelszóval talán előbbre juthatunk a román–magyar kapcsolatépítésben. Olyan „munkatársakkal” tervezgettük a következő lapszámokat, mint a kiváló költő, dráma- és esszéíró Székely János (ma is őrzöm a kéziratait), Smaranda Enache, Cs. Gyimesi Éva. A kötetben Egy lap tündöklése és bukása címmel olvasható az a már-már haditudósításnak számító beszámoló arról: milyen bürokratikus labirintust kellett végigjárnom, amíg a lapkiadási engedélyt megkaptam, az akkor még állami kézben lévő marosvásárhelyi nyomda román mestere hogyan ejtette rá – „véletlenül” – a kalapácsot a már kiszedett, ólombetűkből álló laptükörre.
A március 20-ai interetnikus összecsapás után gyorsírással jegyeztem le, majd utólag legépeltem az egyetemes jog- és tárgyalástörténetben is egyedülálló tudósítást. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál perének egyik tárgyalásán a tanácsvezető bíró a vád egyik „tanújának” felszólítására a tárgyalóteremben lévőket – a vádlott rokonait, a kíváncsiskodó jelenlévőket, az újságírókat, rádióriportereket – egyszerűen bezáratta, a milicista cerberusok még a mosdóba sem engedtek kimenni!
A „tanú” másfél órán át bolyongott a városban, kereste a másik „tanút”, aki – úgymond – „igazolja” szemenszedett hazugságait. (Ma is vállalom azt az előszót, amelyet Cseresznyés Pál Március mártírja című visszaemlékezés-kötetéhez írtam: talán így jobban megérthető annak az embernek a drámája, lecsúszása, a pohár fenekére való nézése, akit mindennap a börtönőrök, a román rabtársak annyira megvertek, hogy hónapokon át nem lohadt le a feldagadt arca, akinek csípős paprikával kenték be a két szemét!)
Legjobb tudomásom szerint én közöltem az első tudósítást arról, hogy a Mentor Könyvkiadó igazgatójának, Káli Király Istvánnak a polgármesteri tisztségre való jelölését megóvták, és a törvényszéki tárgyaláson ott hőzöngött a tárgyalóteremben, a folyosókon a Ceauşescu-diktatúra románosítási politikáját mindennél jobban igazoló, 75 százalékban románok lakta Tudor lakótelep „színe-java”.
A kötetben olvasható az a tanulmány is, amelyik hiteles adatokkal bizonyította: a legfelsőbb román párt- és államvezetés számára már 1956-tól – a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem mellett! – a magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet volt a legfontosabb célpont a magyar egyetemi oktatás megroppantásában, majd végleges felszámolásában. Nem riadtak vissza a magyarul beszélő, „szívspecialista” „Pop de Popa”-s ejtőernyösök katapultálásától, sem a magyar rektorok, professzorok megfélemlítésétől, megzsarolásától.
Az 1989. decemberi rendszerváltás után is az egyik legfontosabb cél: az önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzés tűzzel-vassal, bármi áron való megakadályozása volt! Ami az eltelt huszonöt évben történt, történik, egyenes folytatása az 1956-ban elkezdett, a legfelsőbb államvezetés szintjéről irányított folyamatnak. Nem véletlen, hogy a jobboldali Ungureanu-kormány éppen azért bukott meg 2012-ben, mert a tanügyi törvény szellemében elrendelte a magyar oktatási vonal létrehozását.
Akasztani jöttek
Mivel 1990-ben a Maros megyei RMDSZ elnökségében én ismertem a legjobban az orvosi és gyógyszerészeti intézet igazi drámáját, 1990. március 19-én délután engem – és nem Borbély Lászlót, ahogyan az néhány utólagos közleményben, beszámolóban megjelent – küldtek a hajdani kadétiskola épületébe, hogy részt vegyek azon a tárgyalássorozaton, amelyen egyfelől a parlament N. S. Dumitru szociológusból és Verestóy Attilából álló küldöttsége, másfelől a román tagozat négy diákja és két tanára, a magyar tagozat négy diákja és két tanára vett volna részt. Amikor délután négy órakor felértem a díszteremhez, senkit nem találtam.
Lementem az egyetemi szenátus tanácstermébe. A szó valódi értelmében földbe gyökerezett a lábam: a román tagozat teljes tanári kara, feleségük, idegenek hada úgy „fogadtak”, mint a tőrbe csalt vadat. A professzorok közül néhányan jelentős mennyiségben elfogyasztott alkohol hatása alatt álltak. Valahonnan egy román tévéstáb is előkerült. A bűnbaknak „kijáró figyelemmel” csak engem filmeztek. Egy óvatlan pillanatban sikerült bekapcsolnom a műanyag szatyorban lévő diktafont. Olyan üvöltés, vádözön volt a teremben, hogy utólag sem a rádiónál, sem a televíziónál egyetlen hasznosítható mondatot sem sikerült kiszűrni az iszonyatos hangzavarból.
Alaposan felkészültem a statisztikákból, az orvosi és gyógyszerészeti intézet történetéből. Másfél órán át egyedül és nagyon higgadtan vitatkoztam a „vérre szomjazó” tanárokkal. Utólag kiderült: a magyar tanárok és diákok, amikor látták, hogy a román tárgyaló fél nem tartja be a megegyezést, távoztak az épületből. Érdekes módon a parlamenti küldöttség is távol maradt a szenátusi teremben zajló ordítozástól. Amikor kijöttem a szenátusi tanácsteremből, dr. Jung János előadótanárral, jelenlegi professzorral találkoztam. Elmondtam, mi történt. Ketten ültünk be az én öreg Daciámba. Amikor távoztunk az autóbejáraton, ott leselkedő diákok követ dobtak utánunk. Az a másfél óra mentett meg, nem szorultam fel az RMDSZ-székház padlására, a hetvenhét kiszemelt áldozat közé.
Sok igazság van abban az állításban: a Görgény völgyéből, a Mezőségről teherautókkal, kiskocsikkal behozott, leitatott, a két Bolyait, Király Károlyt akasztani szándékozó románok eltévesztették az irányt: az orvosi és gyógyszerészeti egyetem helyett a főtéren, a Bolyai téren garázdálkodtak, támadták meg az orvosit. Király Károllyal, az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front Ion Iliescu elnök után következő második vezetőjével volt egy éles tévévitám: 1990. március 19-én azzal, hogy Iliescu kérésére Bukarestbe utazott, valójában az első számú vezető nélkül hagyta Maros megyét. Ezzel valójában a visszarendeződés hívei meglovagolták azt az 1989. december végi rossz választást, amelynek alapján Maros megye és Marosvásárhely katonai vezetőket választott – elég, ha a hírhedt Ion Jude ezredesre gondolunk – döntéshozóknak az átmeneti időre.
Tevékenységük felmérhetetlenül sokat ártott nemcsak az ország, Maros megye imázsának, hanem évtizedekre beárnyékolta a román–magyar együttélés korábbi status quoját is. A csíkszeredai Pro-Print Kiadónál 2012-ben megjelent A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című kötet szerzőpárosa, László Márton és Novák Csaba Zoltán a Transindex hírportál 2013. február 25-ei kiadásában publikált interjúban joggal hangsúlyozták: „Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is az addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna.
Ez volt az események fő mozgatórúgója: kellett egy olyan fordulatot találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van az országot felügyelő titkoszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzetiségek lakta területen a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával. Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán megváltoztatott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.” (László Márton összegzése) „Marosvásárhelyen a fennáló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kaptak. (...) Nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.” (Novák Csaba Zoltán vallomása)
Stratégia a beolvasztásra
Az a kötet, amelynek az Erdély – pergőtűzben címet adtam, hús-vér emberek golgotajárásának bemutatásával igazolja: a rendszerváltás Maros megyei, székelyföldi, partiumi (ne feledkezzünk meg a „fekete március” szatmárnémeti főpróbájáról) etnikai színezetét a hatalmi pozícióit, szupremáciáját tíz körömmel védő románság, elsősorban annak politikai, szellemi elitje „kölcsönözte”. A Gazda Árpád által a Krónikában bemutatott Húszéves terv a romániai kisebbségek beolvasztására, felszámolására ma már sokkal kifinomultabb, szofisztikus módszerekkel, ötödik sebességbe kapcsolt intenzitással folytatódik.
Az 1989. december 21-ei forradalmi hangulat euforikus lázában, a megyei pártbizottság székházából, az egykori Városháza épületéből kidobált irathegy máglyatüzénél megtalált perdöntő dokumentum, miszerint 7800 román családot kell betelepíteni ahhoz, hogy Marosvásárhelyen a magyarság 62 százalékos többségi aránya megváltozzék, a románság kerüljön etnikai fölénybe, tulajdonképpen már az ezredfordulóig megvalósult: a „fekete márciust” követően, alig tíz év leforgása alatt Marosvásárhelyt közel húszezer magyar hagyta el!
Tulajdonképpen a magyarellenes pogrom legfőbb célkitűzése maradéktalanul teljesült: a románság etnikai fölénye annyira nyilvánvaló, hogy egy tévériportban közel fél órát várnunk kellett, amíg a főtéren sétálók között magyar anyanyelvűvel beszélhettünk. A románság gazdasági, pénzügyi, közalkalmazotti szupremáciája megkérdőjelezhetetlen evidencia. A lakások, földterületek közel száz százalékát románok vásárolják meg.
A történelmi Gecse utcában lakom, tíz év leforgása alatt a szomszédok nagy része román anyanyelvű lett. Az 1894-ben épült lakás homlokzati része, a kétemeletes ügyvédi iroda, az általunk hivatalosan megvásárolt, a feleségem és az én nevemre telekelt udvar-, kertrész egy olyan román ügyvéd tulajdonába került, aki a székelyudvarhelyi csereháti „apácákat” védi, a Kossuth Lajos utca visszaállítását perli, és a Maros menti, több tízezer hektárnyi erdő visszaszolgáltatásának egyik fő ellenzője.
A feleségem családja, kiváló magyartanár apósom 1938 óta lakott ugyanabban a házban. Most a lakás körül egy négyzetcentiméternyi terület sem a miénk. Jelképesen dobbantóval kellene bemenni a lakásba. A magyartanárnő feleségem, több diáknemzedék oktatója, nevelője nem tudta a törvényszék égbekiáltó igazságtalanságát feldolgozni, hogy egy magyar családnak otthona sem lehet! Ráment az egészsége, az élete, 2009. október 2-án a budapesti Péterffy-kórházban visszaadta lelkét a teremtőjének. A harminc méterre lévő, a nyolcvanas évek közepéig kizárólag magyarok által lakott Kistemplom téren ma csak néhány magyar család van. Az új tulajdonosok között besszarábiai román is van.
A Marosvásárhelyt övező magyar község dűlőiben felépült, kacsalábon forgó kastélyok tulajdonosai szinte kizárólag románok. Koronka, Jedd, Marosszentkirály határában több új ház épült, mint amennyi a községközpontokban van. Ha most belőlem nem a történész, hanem a sarkított fogalmakat, definíciókat kedvelő riporter szólalna meg, akkor azt is írhatnám: a magyarság végérvényesen 1990-től kezdve veszítette el Erdélyt.
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

A papi hivatás olyan, mint egy merész kaland
Nagyvárad- Kedd este a Székesegyházban mutatta be ezüstmiséjét Böcskei László római katolikus megyés püspök, hálát adva az elmúlt 25 év kegyelmeiért. Egy új pásztorbotot kapott ajándékba, az ünnepség szónoka pedig Martin Roos temesvári megyés püspök volt.
Engem az Úr ragadott el magához,/ Ő tette szent palástját vállaimra,/ Azóta látok minden égi titkot,/ S enyém az arany, tömjén és a mirha. A válaszos zsoltár ezen szavai csendültek fel többször is kedd este a nagyváradi Székesegyházban annak örömére, hogy 25 évvel ezelőtt szentelték pappá Temesváron a váradi egyházmegye jelenlegi főpásztorát, Exc. Böcskei László megyés püspököt, aki ez alkalomból egykori évfolyamtársaival közösen (ketten nem tudtak eljönni) mutatta be a legszebb és legszentebb áldozatot, dicsőítve és hálát adva Istennek az elmúlt két és fél évtizedért. Bevezetőjében arra hívta fel a vele együtt ünneplők figyelmét: 1990. június 24-e a papszentelések napja volt Váradon, Gyulafehérváron, Temesváron és Szatmárnémetiben, ami nem csupán azért volt rendkívüli, mivel új leviták léptek az Úr követésébe, hanem amiatt is, mert hosszú és nehéz évtizedek után visszatért a régi rend. Az ősi egyházmegyék élére püspökök kerültek, akik a székesegyházaikban papokat szentelhettek. Nem csupán Gyulafehérváron volt tehát immár csupán ez lehetséges, ahol a papnövendékek éveken keresztül együtt tanultak, hanem a többi katolikus egyházi központban is. Úgy fogalmazott: ő és évfolyamtársai is ebbe a sorba álltak be, amikor 1990 nyarán az elsők közt járultak új püspökeikhez, de már nem egy csoportban, hanem mindenki a saját főpásztora elé, hogy aztán az ősi egyházmegyék szolgálatába lépjenek. Egy új kezdet volt ez számukra, a papi életük kezdete, de ugyanakkor ez az egyház életében is egy új elindulást jelentett. A megyés püspök ezután felidézte, hogy 1984-1990 között 18-an tanultak együtt a gyulafehérvári Papnevelő Intézetben, de a papszentelésre csak 10-en maradtak, illetve egyvalaki még csatlakozott hozzájuk. Hangsúlyozta: a jubileum kapcsán hálát adnak a hivatásuk kegyelmeiért, és mindazokért, akik mellettük álltak, irányították és támogatták őket az évek folyamán. Ugyanakkor újból és újból Istennek ajánlják fel magukat, erőt, kegyelmet és áldást kérnek, hogy mindig az ő nevében tudjanak szolgálni az emberek közt.
A tettek embere
Az evangéliumi részlet Szent János könyvéből szólt. Nosztalgikus és személyes hangvételű prédikációjában Martin Roos temesvári megyés püspök felelevenítette azt a pillanatot, amikor 1991 januárjában a temesvár-erzsébetvárosi plébánián akkortájt káplánként szolgáló Böcskei Lászlót Kräuter Sebestyén akkori megyés püspök kinevezte titkárának. Martin Roos szerint a jelölt meglepődött és megdöbbent, azt kérdezte: mit kell majd csináljon, de az ezt követő időszakban bebizonyította, hogy nem kell őt félteni. „A tettek embereként” gyorsan megtanulta, mit kell tennie, akkor is, amikor a főpásztorrá szentelésének estéjén egyedül maradt a hatalmas váradi Püspöki Palotában. Mert közben szálltak az évek, előbb a temesvári egyházmegye általános helynöke, majd a váradi egyházmegye főpásztora lett belőle, a következő hetekben pedig már ötvenedik születésnapját fogja ünnepelni.
„Szívesen jöttünk az ezüstmiséjére, mert mindannyiunk számára áldás. Ajándék volt az elmúlt 25 év azoknak az embereknek, ahol lelkipásztorként szolgált”- nyomatékosította Martin Roos, aki ezután azon meggyőződésének adott hangot: a 25 év egy papi hivatás közepét jelenti, a munkában való kibontakozás csúcsát, az idő múlásának jelei pedig tíz éven belül az őszülő hajszálak formájában is megmutatkoznak. Azt is mondta: a papi hivatás olyan, mint egy merész kaland. Senki, így az oltástestvérek se tudhatják előre, hogy mi következik, ezért emberi merészségre és Isteni kegyelemre, gondviselésre van a szükség a helytálláshoz. Nem szabad megfeledkezni azonban mindannyiunk felelősségéről sem, hiszen ahogy a szólásmondás is tartja: minden népnek olyan papjai vannak, akiket megérdemel, akiket kiimádkozik magának, ezért bátorságunk kell legyen ahhoz, hogy imáinkkal hozzájáruljunk ahhoz, hogy jó papjai legyenek a világegyháznak, a Szűzanya segítségét és oltalmát is kérve. A saját, a papság és a hívek nevében Mons. Fodor József vikárius is köszöntötte Böcskei Lászlót, egy új pásztorbottal ajándékozva meg őt. Az ünnepség ezüstmisés áldással ért véget.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Nem drágul a diploma – Változatlan tandíjak az erdélyi egyetemeken
Nem változnak érdemben az erdélyi magyar felsőoktatási intézményekben a jövő tanévre meghirdetett tandíjak, csupán egy-két felkapottabb szakon kell magasabb összegekre számítani.
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen a tandíjak mértéke érdemben nem változott, csupán néhány karon módosítottak, de továbbra is 2000 és 4500 lej közötti összeget kell fizetniük a költségtérítéses helyekre bejutó diákoknak, közölte megkeresésünkre dr. Soós Anna, a BBTE rektorhelyettese.
Hozzáfűzte, a legmagasabb öszszeget a Színház és Televízió Karon kell lepengetni, ami elsősorban annak tulajdonítható, hogy itt egyéni foglalkozás zajlik, ami lényegesen megdrágítja a képzést. Kérdésünkre elmondta: a következő tanév igazi újdonsága, hogy idén is ugyanannyi tandíjmentes helyet hagyott jóvá a tanügyminisztérium, mint tavaly, így a magyar tagozaton is változatlan az ingyenes helyek száma, sőt informatika szakon a tárca további tandíjmentes helyet engedélyezett.
A rektorhelyettes elmondta, várják az európai uniós országokból érkező fiatalok jelentkezését is – jelenleg épp a külföldi diákok okleveleinek elismertetése zajlik, eddig 50-en jelentkeztek, de ez a szám lényegesen nagyobb lesz, hiszen a frissen érettségizettek még nem kapták kézhez a diplomájukat.
Soós Anna tájékoztatása szerint a kolozsvári egyetemen alapképzésen nem indítanak új szakokat, azonban a mesterképzőket bővíteni szeretnék, ehhez a kormány jóváhagyására várnak. A helyek tavaly is beteltek, legfeljebb a túlzsúfolt, népszerű szakokról irányítottak át néhány diákot az adott kar egyéb szakjaira, mutatott rá a rektorhelyettes.
Változatlan árak a Sapientián
Tandíjak terén a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen (EMNT) sincs lényeges változás a következő tanévben. Kalmár Gábor, a rektori hivatal közkapcsolatokért felelős munkatársa rámutatott, hogy alapképzésben a tandíjmentes és tandíjas helyek mellett majdnem mindegyik szakon vannak költség-hozzájárulásos helyek. Ezek költsége jóval alacsonyabb, mint a teljes tandíj összege, átlagban 320 euró körül mozog.
A csíkszeredai karon alapképzésen nem változnak a tandíjak a tavalyi évhez képest, maradt az évi 250 euró. A kolozsvári karon szaktól függően évi 250 és 450 euró között mozog a költségtérítés mértéke. Itt újdonságnak számít, hogy ősszel indul a filmtudomány mesterképzés, továbbá idén akkreditálták a környezettudomány-képzést is.
Az egyetem marosvásárhelyi karán alapképzésen a költség-hozzájárulásos helyek díja 400 euró, illetve öt szak esetében teljes tandíjas helyeket is meghirdettek, ezek összege 750 euró. A romániai felsőoktatásért felelős hatóság (ARACIS) tavasszal jóváhagyta a sepsiszentgyörgyi agrármérnöki szak működési engedélyét, ahol júliusban hirdetnek felvételit.
Nem drágít a PKE
Nem emelik a tandíjakat az új tanévben a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) sem, mondta el lapunknak János-Szatmári Szabolcs rektor. „Megtárgyaltuk, és arra jutottunk, hogy nem célszerű az emelés, megtehetnénk, de figyelembe kell vennünk a hallgatóink anyagi helyzetét is” – mondta a rektor. Az egyetem honlapján (www.partium.ro) a hallgatók és a felvételizők naprakész információkat találnak a beiratkozásról, annak költségeiről, a szakonként meghirdetett helyekről, a tandíjakról, az ösztöndíj- és bentlakás-lehetőségekről.
A nagyváradi egyetemen a következő tanévre 797 helyet hirdettek meg, 585-öt alapképzésen, és 212-t mesterképzőn. A helyek mintegy 40 százaléka tandíjmentes, az alapképzésben 274 helyre nem kell fizetni, a mesterin 95 ingyenes hely van. A bölcsészet és közgazdaságtudomány karon évi 300 euró tandíjat kérnek, a közgazdaságtudomány, bank és pénzügyek, illetve művészeti és zenepedagógia karon évi 400 eurót kérnek, a művészeti és képzőművészeti karon pedig 450 eurót.
A mesteri képzések évi 2000 lejbe kerülnek. Az egyetem felhívja a figyelmet, hogy a tandíjas és tandíjmentes helyek évenként módosulnak a hallgatók tanulmányi eredményei szerint, így a tandíjköteles helyről át lehet kerülni tandíjmentesre és fordítva.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely
Székelyhon.ro

Politikai elszámolás
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának zsúfolásig megtelt rendezvénytermében bemutatták Toró. T. Tibor „Két pogány közt egy hazáért” című könyvét.
A moderátor szerepét Bakk Miklós politológus, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem docense töltötte be. Bakk Miklós szerint Toró T. Tibor ezzel a cselekedetével lezár egy politikai időszakot. Ellenben maga a szerző sem döntötte el, hogy a politikai végakaratát írta meg, vagy új kiindulópontot jelent. A szerző ezzel a munkájával politikai elszámolásra vállalkozott, amelyet legalább két dimenzióban vizsgálhatunk. El kell számolni a tettekkel, illetve a történeti „lábnyomokkal”. El kell számolni a tettekkel a politikus társak és a közvélemény előtt, másrészt a politikai lábnyomokkal. A szerző szerint az RMDSZ etnikai alapon szerveződött. Ez a politika képviselet beépíthető a román politikai pártrendszerbe. Másrészt létezik egy autonómiai iránt elkötelezett politikai képviselet. Ez az Erdélyi Magyar Néppárt. Mind az RMDSZ mind az EMNP célja a román nemzetállam lebontása. A kuruc- labanc felújítási kísérletével nem a kuruc- labanc régi szimbólumokat használja. Nem lehet a kísérletet elvetni. Ez a szembeállítás több mint a kulturális javak sorába sorolható valami. Létezik egy párttörténeti viselkedési elmélet, mely szerint bizonyos viselkedési formák túlélnek történelmi fordulatokat. Ma már 25 év távlatából látható, hogy a „csákányoláshoz” az eszközöket a román nemzetállam adta. A román nemzetállam is fejlesztette stratégiáját. A könyvről elmondta: túlságosan heterogén. Székely István politológus, az RMDSZ ügyvezető alelnöke kiemelte, hogy ez a kötet tranzitológiai szempontból látlelet. Különböző idősíkokra történő percepció. Érdemes megvizsgálni, hogyan gondolkodott a szerző. Érdekes elemezni, hogyan tudja feloldani ezeket a szemléletváltozásokat. Vizsgálható, az értelmiségi habitus miként egyeztethető a politikai léttel. Érdekes a szerzőnek a civil társadalomra vonatkozó eszmefuttatása. A kuruc- labanc paradigma végigkíséri a könyvet, amely politikai marketing szempontjából jó.
Toró T. Tibor szerint a könyv legfőbb erénye a külalakja. A mi világunkban annak a könyvnek van túlélési esélye, amely szemnek tetszetős. Ez a felvidéki Méry Ratio Kiadó érdeme. A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. A borítót Fodor Tamás tervezte. A borítókép Jordánszky Elek A Magyar Országban s’ ahhoz tartozó részekben lévő Boldogságos Szűz Mária Kegyelem’ képeinek rövid leírása (Pozsony, 1836) című könyvéből származik. A legtöbb írás a Magyar Kisebbség folyóiratban jelent meg. Olyan szövegeket tartalmaz, melyek vízválasztó eseményekhez, kötődtek. Toró elismerte szemlélete, gondolkodása változott, azonban értékeit nem adta fel. Az értelmiségi és politikai habitus látszólag ellentmondásban van. „Azok a politikusok viszik előre a társadalmi fejlődést, akikben megmaradt annyi értelmiségi habitus, hogy erkölcsi korlátokat szabjanak a hatalomnak.”
A kuruc-labanc attitűdre vonatkozóan azt mondta, hogy a kuruc attitűd azt jelenti, hogy minél messzebb a centrumtól építsük saját világunkat Erdélyben. Másrészt össz- magyar kontextusban gondolja el, melynek központja Budapest. Lényegében erdélyi regionális újraszerveződés formában képzeli el. A labanc attitűd azt jelenti, hogy be akar épülni a főhatalomba, mert így tudja a magyar közösség érdekeit képviselni. Bukarest célja a homogenizálás, az asszimiláció.
A könyvről
A könyv a Pro Minoritate Könyvek sorozatában jelent meg. Tanulmányok, politikai publicisztikák, dokumentumok gyűjteménye. A két évtizednyi válogatás egy interjúval egészül ki. A szerző az erdélyi magyarság „kuruc” irányzatának képviselője. A könyv címét egy kuruc nótából kölcsönözte. A dokumentumok a szerző által vezetett szakpolitikai műhelyekben születtek, amelyeket csapatmunka eredményének tekint. Értékesek az ezen írásokhoz kapcsolódó lábjegyzetek. A 302 oldalas könyv bevezetőjében Németh Zsolt többek között a következőket írja: „A határon túli embert magyarnak maradásában támogatni akaró anyaországi politikának fontos támaszt jelentenek azok a határon túli magyar szervezetek és politikusok, akik igyekeznek napirenden tartani a megmaradáshoz szükséges igények teljes vertikumát…”
Toró T. Tibor egy interjúban elmondja: „Egyre világosabb számomra, hogy jelenleg két különböző közösségi jövőkép és annak megfelelő politikai szemlélet törésvonala metszi ketté az erdélyi magyar politikai elitet. Az egyik irányzat beépülni akar a bukaresti főhatalomba, hogy onnan intézhesse a saját és jó esetben közössége dolgait, ahogyan megengedi neki az egységes és homogén nemzetállami rezon. A másik pedig autonómiát akar, Bukaresttől csak ennek törvényi keretét kéri…. Azért dolgozom, hogy a két politikai tábor támogatottsága kiegyenlítődjön.”
A politika mesteri, hozzáértő használata hazánkban élő kisebbségiek életét megkönnyíthetné, ha tudnánk megfelelő biztonsággal használni. Toró. T. Tibor tapasztalatait csokorba kötötte azzal a szándékkal, hogy az itt élők ismerjék meg azokat a lehetőségeket, melyek a 1989-es események következtében, felhasználhatók egy biztonságos, nyugodtabb életvitelre.
„E kötet szerzője az elmúlt 24 évet az erdélyi politikai csaták első vonalában, a magyar képviselet országos vezető testületeiben vagy a román parlamentben töltötte. Cselekvő részese volt azoknak a vitáknak és küzdelmeknek, amelyek az erdélyi magyar politikai képviselet reformjáról, a „kuruc” és a „labanc” típusú magyar érdekérvényesítés dilemmáiról szólnak.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro