Szívvel-lélekkel a nemzetért
A szórványban szervez magyar napot egy baróti fiatal
A baróti, 23 éves Bokor Csongor jelenleg a Babeș- Bolyai Tudományegyetem mesteriző hallgatója területfejlesztés és turizmus szakirányon. Nincs ebben semmi különleges, mondanánk, ám ha utánanézünk, emellett mennyi mindennel foglalkozik még ez a fiatalember, az már egészen biztosan leköti figyelmünket. Csak egyet említünk: ő a főszervezője az I. Fogarasi Magyar Napnak, melyet szombaton tartanak a fogarasi református egyházközség udvarán.
Miként kerül egy baróti fiatal Fogarasra, magyar napot szervezni? Bokor Csongor Baróton született és nőtt fel, ott végezte a középiskolát is. Végig tevékeny tagja volt az intézmény diáktanácsának, szerette a néptáncot, zenélt, szavalt, sok egyházi és városi esemény szervezésébe bekapcsolódott. Ebben az időszakban szerzett zenei szakdiplomát a Művészeti és Népiskolánál, Sepsiszentgyörgyön. Aztán Kolozsváron folytatta tanulmányait, 2014 júliusában diplomázott a Babeș-Bolyai Tudományegyetem földrajz karán. 2010 óta tevékeny tagja a II. Rákóczi Ferenc Alapítványnak, melynek fő tevékenysége a határon túli magyar fiatalok számára évente megrendezett magyarságismereti mozgótábor.
Minden évben részt vett, csoportvezetői minőségben, a táborok szervezésében, lebonyolításában. Emellett önkéntes szervezője az alapítvány közösségépítő munkáját gyakorlatba ültető Családi Kör-találkozóknak is. Önkéntese továbbá a sepsiszentgyörgyi Kun Kocsárd Egyesület dél-erdélyi szórványmagyarságot felkaroló programjainak. A fent említett tevékenységeken kívül még számos szabadegyetemen és vezetőképzőn vett részt.
Tavaly jelentkezett a magyar kormány által meghirdetett, a szórványmagyarság revitalizációját célzó Petőfi Sándor Programba, és elnyerte annak ösztöndíját. Így került 2015 szeptemberében a Baróttól 85 km-re fekvő Fogarasra, hogy az egykor még többségben levő, ma már azonban a város összlakosságának mindössze 3%-át kitevő magyarok identitástudatába egy kis lelket, színt öntsön. És ez sikerült is neki!
Mint mondja, Fogarason az egykori magyar kultúra hagyatékát ma már csak egy maroknyi ember őrzi, akik azonban annál inkább szomjaznak a magyar kultúrára, a magyar szóra, és minden, ezek ápolását felkaroló programért lelkesednek. Így például egyre több látogatója van az általa elindított Babits Mihály Önképző Körnek, melynek nem egy alkalommal erdővidéki meghívott előadói voltak. Az önképző kör nem véletlenül vette fel a költő nevét: Babits az egykori fogarasi Magyar Állami Főgimnáziumban tanított. Ma már nincs magyar oktatás Fogarason, de a fogarasi magyar fiatalok, ugyancsak Csongornak köszönhetően, hetente több alkalommal fakultatív magyar órákra, foglalkozásokra járhatnak, magyar ifjúsági klub is alakult a településen.
Az önképző kör sikerén felbuzdulva határozta el Csongor, hogy a Székelyföld–Szórvány Partnerségi Program keretében, Kovászna megye anyagi támogatásával megszervezi az I. Fogarasi Magyar Napot. Az esemény – melynek társszervezője a helyi református egyházközség és a helyi RMDSZ – programját főként erdővidéki előadókra, szervezetekre alapozta. A Csala kürtje fúvószenekar, a Syncron táncegyüttes, Kolumbán Sándor énekes érkezik Barótról Fogarasra, kiegészülve a Zöld Ifjak Környezetvédő Egyesület tagjaival, akik egész napos gyerekfoglalkozást tartanak majd. A fogarasi magyarság részéről is több fellépő lesz, délután táncház, este koncert tarkítja a programot.
– Óriási összefogás és rengeteg háttérmunka áll a rendezvény mögött. Remélem, sokan eljönnek, és az idő is kegyes lesz hozzánk – mondta Csongor, bizakodóan tekintve a szombati nap elé.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Emlékkonferencia az erdélyi Helikonról
z Észak-magyarországi Irodalmi Kör és a Dsida Akadémia az MTA Miskolci Területi Bizottságának és a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének támogatásával május 5-én, a Miskolci Akadémiai Bizottság székházában tudományos emlékkonferenciát tartott.
Megnyitó előadásában Mózes Huba a 90 éve alakult erdélyi Helikon írói csoportosulás két világháború közötti értékteremtő-értékközvetítő szerepét méltatta. Ezt követően Pomogáts Béla az írói csoportosulás eszmevilágáról, Szücs György az író és képzőművész Szántó György korai regényeinek művész-szereplőiről, Gróh Gáspár Tamási Áron háborús tematikájú novelláiról, Boka László Kuncz Aladár és a Helikon kapcsolatáról, Amedeo Di Francesco Dsida Jenő és Kuncz Aladár barátságáról, Sipos Gábor az egyházi életben is szerepet vállaló Helikon-tagokról, Márkus Béla a nem „egykönyvű” Kuncz Aladárról, Cs. Nagy Ibolya Bánffy Miklós emlékezetéről, Lisztóczky László Dsida Jenőről és Kós Károlyról, Kabán Annamária Reményik Sándor négy verséről, Sájter Laura Bánffy Miklós A nagyúr című drámájáról értekezett.
Szabadság (Kolozsvár)

Gergely Balázs: csak azt tudom megígérni, az a személy maradok, aki eddig is voltam
„Mindent megteszek, hogy Kolozsvár még élhetőbb város legyen számunkra”
Mindenekelőtt a Kolozsvári Magyar Napok főszervezőjeként és a civil szféra szintjén folytatott tevékenysége által szerzett ismertséget Gergely Balázs, aki a június 5-én, azaz vasárnap tartandó önkormányzati választásokon második helyen szerepel az RMDSZ kolozsvári tanácsos jelöltjeinek listáján. A Kincses Kolozsvár Egyesület elnökét az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői kérték fel, hogy vállalja el a jelöltséget, ami egyfajta premiert jelent a kincses városban, hiszen az elmúlt két évtizedben erre nemigen akadt példa. Gergely Balázs Kolozsváron született 1977. január 12-én. A Báthory István Elméleti Líceumban érettségizett, majd régészi és történészi oklevelet szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, illetve a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Életében fontos szerepet tölt be a család: nős, két fiúgyermek édesapja.
– Milyen okból kifolyólag döntöttél úgy, hogy elvállalod az RMDSZ listáján a kolozsvári tanácsosi jelöltséget?
– Bár néhány évvel ezelőtt felhagytam az aktív politizálással, ez nem jelentette azt, hogy kivonultam Kolozsvár közéletéből. Ettől függetlenül, nem terveztem indulni a helyhatósági választásokon, és komoly lelkiismereti kihívást jelentett a döntés meghozása. Az első és egyben a legfontosabb oka a jelöltség elvállalásának, hogy az egyházfők megtisztelő felkérését nem lehetett visszautasítani. Második okként Horváth Anna személyét emelném ki, akivel a Kolozsvári Magyar Napok szervezése kapcsán volt már alkalmam együtt dolgozni. Őt olyan személynek tartom, aki mellett érdemes kiállni. Annát egy rendkívüli képességekkel rendelkező közösségi képviselőnek tekintem, aki más „sebességben” mozog, mint társai, a tenni akarása nem ismer lehetetlent. Ha nem indultam volna tanácsos jelöltnek, akkor is ez lenne a véleményem. A mérlegelésnek fontos pillanata volt, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) tagjaként és egykori alelnökeként a szervezet országos és megyei vezetése döntésének függvényévé tettem az indulást. Ha ők nem adnak zöld utat a majdani tanácsosi szék felé haladó úton, egészen biztosan nem vállalom a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) jelöltlistájának második helyét. Végül, de nem utolsósorban úgy gondolom, szükség van az önkormányzatban annak a politikai csatározásokon túlmutató civil szellemiségnek a képviseletére, amely egész munkásságomat meghatározza. És ha már komoly elhivatottságot érzek a kolozsvári magyar emberek szolgálatára, akkor kutyakötelességem képességeimet a lehető legmagasabb szinten, akár az önkormányzatban is kamatoztatni.
– Előbb a Magyar Polgári Párt (MPP), majd az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) színeiben tevékenykedtél, a vasárnapi választáson pedig az RMDSZ listáján méretkezel meg. Hogyan próbáltad meg kezelni magadban ezt a mondhatni tudathasadásos állapotot?
– Nincs semmilyen tudathasadásos állapot, hiszen pártoktól függetlenül mindig is a jobbító szándék vezérelt. Aki ismer, az jól tudja, hogy hiszek az értelmes politikai pluralizmusban, a konstruktív ellenzékiségben, ugyanakkor mindig igyekeztem integratív szerepet betölteni a politikában. Pályafutásomat valóban az MPP-ben kezdtem, a néhai Csép Sándorral közösen úgy gondoltuk: szükség van egy alternatívára az RMDSZ mellett. Közös hitvallásunk volt, hogy nem ellenségként, sőt még csak nem is ellenfélként, hanem legfőbb stratégiai partnerként kell hogy tekintsünk a magyar testvérszervezetre. Addig voltam tagja a pártnak, míg annak hajdani elnöke, Szász Jenő többedmagammal együtt kizárt, csak azért, mert másképpen gondolkodtunk bizonyos kérdésekről. Később az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az EMNP tagjaként fejtettem ki tevékenységemet, ami már csak azért is fontos időszak, mert hét évvel ezelőtt ezzel a csapattal kezdtük el megszervezni a Kolozsvári Magyar Napokat. Addig volt elfogadható számomra egy politikai szerepvállalás, ameddig konstruktív módon tudtam működni benne. Valószínűleg ezt a konszenzust keresték az egyházfők is, amikor úgy döntöttek, hogy javasolnak az RMDSZ listájára.
- Amennyiben sikerül bejutnod a tanácsba, hogyan képzeled el a munkát az RMDSZ-frakció keretében, adott esetben vagy helyzetben milyen álláspontot fogsz majd képviselni?
A jelölés vállalását megelőző beszélgetéseken már leszögeztem, amennyiben bekerülök a tanácsba, egyedül a felhatalmazóimnak, azaz az egyházfőknek tartozom elszámolással. Nem vagyok egy pórázon vezethető típus, ezért megígérhetem, hogy csak azokat a kezdeményezéseket fogom támogatni, amit ténylegesen hasznosnak vélek. Persze tisztában vagyok azzal is, hogy fontos a magyar képviselők együttműködése, hiszen egyénileg nem ugyanazokkal a jogosítványokkal rendelkezik egy városatya, mint frakcióban, de a pártfegyelem helyett én inkább a lelkiismeretem hangjára hallgatok. Ahhoz, hogy minél hatékonyabban működjünk, jól előkészített, szakmailag megalapozott, teljesíthető javaslatokkal kell előállni. Tágabb körű egyeztetésekre van szükség frakción belül és kívül egyaránt. Kulcsfontosságúnak tartom a civilekkel és az egyházakkal való folyamatos konzultációt, amelynek megalapozására egy új együttműködési rendszerre van szükség. Ennek kiépítését saját küldetésemnek tekintem.
– Milyen terveid vannak, amit önkormányzati képviselőként el szeretnél érni?
– Történészként hajlamos vagyok elmerülni a múlt egy-egy epizódjánál, különösen, ami Kolozsvár históriáját illeti, utólag pedig újra és újra megállapítom, hogy nem kell a szomszédba menni a jó példákért, ha valamit tenni akarok a városomért, sokszor elég megnézni, mit tettek eleink. Ez nem azt jelenti, hogy több mint 130 éves pókhálós ötleteket kellene „leporolni”, csupán azt, hogy van mit tanulni Kolozsvár egykori városvezetőitől, amennyiben munka- és társadalomszervezésről van szó. Kolozsváron szerencsére sok olyan polgár van, aki szívesen tenne a város építészeti, történelmi és természeti értékeinek védelméért. Éppen ezért a város sorsa iránt felelős civilként – majdani önkormányzati munkám előkészítéseként – kezdeményeztem a Kolozsvári Városszépítő Egylet újraalakítását, mely ismételten keretet adhatna a célkitűzések összehangolására. Az egylet Haller Károly jogtudós, egyetemi tanár, polgármester idején hatékonyan működött. Reméljük, most is eredményes lesz.
– Legszívesebben milyen téren szeretnél tevékenykedni, milyen szakbizottságban dolgoznál a leginkább?
– Habitusom, múltam, képzettségem alapján egyértelmű, hogy a kulturális bizottságban van a helyem, mely az egyházakért, a civil közösségért, az oktatásért, a kisebbségekért is felel. Úgy érzem, itt tudnám hasznosítani a tapasztalataimat. A Kolozsvárral kapcsolatos elképzeléseimről, jövőképemről, a magyar ügyek iránti érzékenységemről remélem, eddigi tevékenységem során is sikerült tanúbizonysággal szolgálnom, ezért külön politikai programmal nem készültem a kampányra. Nem hiszek a kampányígéretekben, a cilinderből elővarázsolt ötletekben. Főleg azért, mert eddig sem az ötletek hiánya szabott gátat Kolozsvár fejlődésének, hanem ezek megvalósításának nehézsége. Csak azt tudom megígérni, az a személy maradok, aki eddig is voltam, és mindent megteszek, hogy Kolozsvár még élhetőbb város legyen számunkra.
– Mi az a minimum, amit szerinted el kellene érnie a magyarságnak Kolozsváron a június 5-i helyhatósági választáson?
– A minimum az, hogy megállítsuk a két évtizede drasztikusan csökkenő tendenciát a helyi képviseletben, de ideális lenne, ha sikerülne megfordítanunk a folyamatot. Csalódás lenne minden más eredmény. A számok akkor nőnek, ha a választópolgárok bizalma nő. Az emberek bizalma pedig akkor nő, ha azok, akik bizalmukat kérik, okot adnak a bizalomra. Meggyőződésem, hogy új fejezetet kell indítani, félre kell tenni a régi sérelmeket, meg kell teremteni az új esély lehetőségét önmagunknak, közösségi sikert kovácsolni a választáson, és az azt követő időszakban.
A Kolozsvári Magyar Napok minden előzetes elvárást túlteljesítő sikere is mutatja, az összefogás útja a járható út. Bármikor újra lehet kezdeni a bizalom kiépítését. Legyen ez most egy ilyen pillanat.
„Hitvallásom: Istentől életet kaptam, Erdélytől öntudatot, Kolozsvártól otthont, nagyszüleimtől hitet, szüleimtől szeretetet, tanáraimtól tartást, barátaimtól megbecsülést és kritikát. Mindezekből csak az marad érték, amit sikerül továbbadnom.” –
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Emléktárgyak mesélnek a túlélők helyett a „málenkij robot” borzalmairól
Elsőként tekinthettük meg a Kolozsváron kialakítandó Gulag-múzeum leendő emléktárgyait. Ötezer kolozsvári magyar civil sorsáról mesélnek.
Képzeljük el, hogy 16-17 éves gimnazisták vagyunk 1944-ben, a Magyarországhoz éppen csak visszatért Kolozsváron, és egy őszi napon a nyílt utcán szovjet katonák fognak el. Szó nélkül bezsúfolnak egy fogdába, majd egy marhavagonban az orosz tajgára visznek, ahol évekig kemény fizikai munkára kényszerítenek. Most pedig gondoljunk bele abba, hogy viszontagságos úton végül mégis hazakerülünk szülővárosunkba, amit már Cluj-Napoca-nak hívnak, leélünk még 70 évet az életünkből, de az iskolákban sem tanítják azt a történelmi bűnt, amelynek több százezer sorstársunkkal együtt áldozatai voltunk. Sőt, nagyon sokan még az erről szóló nyílt beszéd jogát is elvitatják tőlünk.
És ha már átérzésre hangoltuk magunkat, ismerjük meg dióhéjban annak az ötezer magyar civilnek a történetét, akit 1944. október 12–15. közötti kolozsvári bevonulás ideje alatt hurcoltak el a Szovjetunióba. Az ő sorsukat kutatja Murádin János Kristóf történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa, akit a magyar kormány által meghirdetett, és rendhagyó módon három éven át tartó Gulag Emlékév kolozsvári eseményeinek apropóján kerestünk fel irodájában, de kutatásairól, az egyetemen kialakítandó Gulag-múzeum tárgyairól, és nem utolsó sorban kolozsvári sorshelyzetekről egyaránt beszélgettünk.
„A 25. órában vagyunk”
Murádin János Kristóf 2003-tól kezdve, Erdélyben – ad absurdum – egyedüli történészként foglalkozik a Szovjetunióba internált erdélyi civilek sorsának felkutatásával. Nagyon sok túlélővel beszélgetett, emléktárgyakat gyűjtött, és több mint harminc ezzel kapcsolatos tanulmányt, illetve szakcikket írt. Mindezek alapján elmondható: aligha akad a Kárpát-medencében olyan történész, aki jobban ismerné az 1944-45-ben Erdélyből elhurcoltak helyzetét.
Az emlékévnek köszönhetően, Benkő Levente újságíróval közösen végzett kutatásainak kereteit folyamatosan tágítja Székelyföld és a Partium irányába, de a gyűjtőmunkát nehezíti, hogy – amint ő fogalmaz: „a 25. órában vagyunk”. Azok, akik visszatértek és segíthetnének az elhurcoltak név szerinti összegzésében, ma már 90 évesek. Emlékeik megfakultak, sokan érthető módon nem szívesen gondolnak vissza az akkori történésekre, leszármazottaiknak sem mesélnek róla. De akkor hogyan deríthető fel annak a több százezer civilnek a neve és sorsa, akit elhurcoltak?
Egy „kis munka”, ami évekig tart
A kolozsvári történések előzményéhez hozzátartozik, hogy a hetekig elhúzódó tordai csata után Kolozsvár érett almaként hullott a szovjet hódítók lába elé. Sztálin tervei között az szerepelt, hogy 1944. november 7-re, a szovjet forradalom 27. évfordulójára uralom alá vonja Budapestet, de Tordánál a magyar-német csapatok feltartóztatták a Vörös Hadsereget.
Malinovszkij marsallnak valamivel igazolnia kellett azt az óriási veszteséget, amit Tordánál elszenvedtek – mintegy tízezer szovjet katona hal meg, és ugyanennyi sebesül meg, esik fogságba –, ezért a 3-4 ezer hadi fogoly mellett rengeteg civilt is begyűjtenek. Csak Tordáról 700 magyar fiatalt és középkorú férfit hurcoltak el, szó szerint megtizedelik az 1941-es népszámlálás alapján mintegy hétezer lakosú várost. Mivel Tordán jól ismerte egymást a polgári lakosság, jól tudták, hogy kiket vittek el, így 2014-ben lehetővé vált, hogy 216 áldozat nevével felavassák a „málenkij robot” (malenykaja rabota, magyarul kis munka) emlékművét. Mint ismeretes, ezt a kifejezést ismételgették ezeknél a kényszerítő eseményeknél a szovjet katonák a civilek megnyugtatására.
Adódik a kérdés, ha Tordán sikerült felderíteni az elhurcoltak kilétét, sőt, a szállítás közben elhunytak számát, Kolozsváron miért ilyen nehéz? Egyrészt a lényegesen nagyobb város sokat változik 1944 után, másrészt a Szekuritáté kihallgatta és halálosan megfenyegette a szabadulókat azzal, hogyha beszélnek, akkor nem csak ők, de a családjuk is visszatér a lágerbe. Ki térne vissza egy olyan táborba, ahol például 83 százalékos az elhalálozási arány? Nem csoda, hogy a kommunizmus bukása után sem mertek beszélni tapasztalataikról.
Ötezer kolozsvári magyar lakost vittek el
Kolozsváron 13 év alatt mindeddig 727 nevet sikerült összeírnia Murádin János Kristófnak az 5 ezerből. Elhurcolásuk körülményeiről tudni lehet, hogy alig három nap kellett a bevonuló oroszoknak, hogy begyűjtsék a civileket az utcákról, magánházakból, esetenként sajnos a román nemzetiségű szomszédok segítségével.
A történész kutatásai szerint 16 százalékuk értelmiségi volt – köztük például Mikó Imre kisebbségjogász, Járosi Andor evangélikus lelkész, vagy Kis Jenő író –, ami azt igazolja, hogy a foglyul ejtés céltudatosan történt, elsősorban azok váltak célponttá, akik esetleg szabotázs-akciókra készülhetnek a „felszabadítók” ellen.
Ha már a statisztikáknál tartunk: 6 százalékuk gimnáziumi diák, akikről nehezen képzelhető el, hogy komolyabb ellenállásra készülnének. Jelentős az elhurcolt munkások száma is, csak az akkori Dermata, mai Clujana cipőgyárból 815 alkalmazottat visznek el. A begyűjtött civileket a törvényszék fogdájába viszik, ahol a kétszemélyes cellákban 20-25 embert zsúfolnak össze. Hajnalonként innen indulnak gyalog Torda felé, ahol marhavagonokba „terelik” őket. Murádin János Kristóf adatai szerint mintegy 1600–1800 személy már sohasem tér haza. Közülük 900-1000 személy szállítás közben, illetve rögtön a megérkezés után hal meg.
Segítették egymást a foglyok
Mindössze 70 kolozsvári emberről tudható, hogy hol, mikor, milyen körülmények között halt meg, és melyik tömegsírban temették el. A beszámolókból azt is tudni lehet, hogy szállítás közben nagyon sokan halnak meg: a halottak tetemét egy külön vagonban halmozzák fel, és egy hónap után, a megérkezéskor egy meszesgödörben hantolták el. Azt nehéz megállapítani, hogy a ma már gyom által benőtt lágerek melyik sarkában találhatóak ezek a tömegsírok.
A legtöbb elhalálozás 1944-45 telén történik, mivel ekkor még nem alakul ki a tábori rendszer. Ebben az időszakban elhunyt áldozatokról nem vezettek nyilvántartást az oroszok, így a történészeknek nem sok kapaszkodójuk van. Mire elkészült a nyilvántartás, a halálos áldozatok száma csökken, a táborok elkezdenek önellátóak lenni, kialakul a tábori rendszer. Megkezdődik a foglyok küldetése a Szovjetunió építésében, így a szovjet államnak fontosakká váltak a foglyok, el kellett számolni minden halálesettel. Ennek tudható be az elhalálozási számok csökkenése.
A túlélés arányaiban tehát növekszik, 1947-ben szórványossá válik a – főleg munkabalesetek miatt bekövetkező – haláleset. A szovjet körülményekre jellemző, hogy -38 fokos hidegben is kiviszik például fát vágni a szellemileg és fizikailag is legyengült foglyokat, és ha nem teljesítik a normát, akkor nem kapnak vacsorát. Ercsei Gyula írta le visszaemlékezéseiben, hogyan próbáltak egymáson segíteni a rabok, olykor saját túlélésüket is kockáztatva.
Hol emlékezzünk az áldozatokra?
A lágerek 1917-től gyakorlatilag Sztálin haláláig, 1953-ig működtek. Többek között Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin orosz írónak is köszönhetően, globálisan ismertté vált a Gulag-szigetvilág működése, így fenntarthatatlanná váltak a kényszermunkatáborok. Bezárásuk után senki sem tüntette el a lágerek nyomait, ezek mind a mai napig ott vannak, csak szinte megközelíthetetlenek. A természet visszafoglalta területét, így újabb ás újabb erdőségek nőttek körülöttük. Hatvan év után is csak bozótvágó késékkel lehet áthatolni a gyom által benőtt területeken. Műholdas segítséggel sikerült olyan lágerekre találni, ahol ott maradtak a csajkák, a csíkos fogolyruhák, a félig elégett iratfoszlányok, az őrtornyok, a szögesdrótok vagy a kutyaólak.
A megközelíthetetlenek mellett „sztárlágerek” is vannak, ráadásul elérhető közelségben, például Kárpátalján, a Kolozsvártól 260 kilométerre található szolyvai láger, amelynek területén emlékparkot hoztak létre a 40 ezer kárpátaljai áldozat emlékére. Murándin János Kristóf szerint minden magyarnak el kellene látogatnia ide. Annál is inkább, mivel a parkban az erdélyi áldozatoknak is emléket állítottak. De sok magyar vonatkozású emléket őriz a szambori gyűjtőtábor is Ukrajna dél-nyugati részén. Ezek az emlékhelyek magyar civil kezdeményezésre létesülnek, sem az ukrán, sem a román állam, sem Oroszország nem tartja fontosnak az áldozatokról való emlékezést.
A legnagyobb külhoni temetőnk orosz földön van
Éppen a múlt feltárásának hiánya miatt adódik a kényes kérdés, hogy az emlékezési gyakorlatban miért nem jelenítődik meg a Gulágra elhurcolt civil magyarok tragédiája ugyanúgy, mint az Auschwitzba deportált zsidó magyaroké. Murándin János Kristóf szerint nem szabad különbséget tenni a két trauma között, hiszen mindkettő emberiesség elleni bűncselekmény. A nácizmus és a kommunizmus következményei egyformán sújtották a civil lakosságot, cinkosok vagyunk akkor, ha csak a nácizmus bűneit rójuk fel, és a kommunizmus bűneit pedig „megbocsájtjuk”, mivel a Szovjetunió győzött a háborúban.
A legóvatosabb becslések szerint is 600 ezer magyar fogoly kerül a Szovjetunióba, és ez másfélszer több, mint amennyi zsidót hurcolnak el Magyarországról. Kolozsváron minden második-harmadik magyar lakos érintett a málenkij robotban, amiről hetven évig nem lehetett beszélni. Ha ez nem a mi történetünk, akkor kié? – kérdezi a történész. Azt is megemlíti, hogy sokszor vádolják azokat, akik erről nyíltan beszélnek, hogy lebecsülik a Holokauszt jelentőségét, de a szubjektivitáson túl kell lépni. Bár a történetírást is átitatja a politika, nincsenek jobboldali vagy baloldali bűnök, hanem csak emberiesség elleni bűnök. Ha ezt nem tanuljuk meg egy életre, akkor bármikor megismétlődhetnek.
Gulag-múzeumot alakítanak ki Kolozsváron
A Gulag-emlékév lehetőséget teremtett arra, hogy a társadalom megismerje az áldozatok történeteit, előadásokat, konferenciákat szervezzenek a témában. A pályázati kiírásra jelentkezett a Sapientia is, így támogatást nyert egy előadássorozat megszervezésére, két dokumentumfilm készítésére, a kutatások kiterjesztésére, illetve egy állandó tárlat kialakítására. Ez az egyetem Torda úti épületében, a könyvtárban kap majd helyet, és olyan emléktárgyakat és leveleket mutat majd be, amelyeket az erdélyi túlélőktől és leszármazottaiktól gyűjtenek be. Ha a tisztelt Olvasó birtokában van egy-egy ilyen tárgynak, és szeretne hozzájárulna a tárlat létrejöttéhez, keresse Murádin János Kristófot a Sapientian.
Mészáros Tímea
foter.ro/cikk

Kolozs megyei választási siker aggasztó jelekkel
Meg kívánja őrizni a Kolozs megyei közgyűlés alelnöki és a kolozsvári alpolgármesteri székét az RMDSZ, azonban egyelőre nem tárgyaltak együttműködésről a román pártokkal – közölték a választások eredményét értékelő szerdai sajtótájékoztatójukon a szövetség megyei vezetői.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke úgy vélte, hogy az általános politikaellenes hangulat és közéleti apátia ellenére jó eredményt értek el, akkor is, ha abszolút számokban mérve a 2012-es eredményekhez viszonyítva kevesebb a szövetségre leadott voksok összege. Mint részletezte, a megyei közgyűlésbe az eddigi 5 helyett 7, a kolozsvári tanácsba a korábbi négy helyett öt képviselőt delegálhat az RMDSZ.
Horváth Anna, az RMDSZ kolozsvári polgármesterjelöltje elmondta: a jó eredmény elsősorban annak köszönhető, hogy a román szavazati hajlandóság 27 százalékkal csökkent 2012-höz képest, ami mintegy 30 ezerrel kevesebb voksot jelent, ehhez képest az RMDSZ csak 490-nel kapott kevesebb szavazatot. Az elöljáró ugyanakkor hozzáfűzte, a teljes választói névjegyzék Kolozsváron 3800 személlyel tartalmaz kevesebbet, a hiányzó 490 szavazat megfelel a magyarság számarányának.
Elmondta: a siker ebben az értelemben relatív, hiszen 25 ezer kolozsvári magyar nem ment el szavazni, és csupán 203 szavazaton múlt, hogy nem sikerült megszerezni a 6. tanácsosi mandátumot is a közgyűlésben. A politikus újságírói kérdése leszögezte: a választók távolmaradásának tulajdonítja, hogy nem sikerült megszerezni a hiányzó voksokat, és nem a rivális pártokat, jelen esetben az Erdélyi Magyar Néppártot okolja ezért. Horváth Anna közölte, már a következő héten elkezdik a következő négy év kampányát, és havi rendszerességgel felkeresik a kolozsvári magyar családokat, hogy azok elvárásaihoz tudják majd igazítani a közösség képviseletét a helyi önkormányzatban.
Ifj. Deák Ferenc megyei ügyvezető elnök kifejtette, a jó eredmények ellenére megyei szinten aggodalomra ad okot, hogy a kivándorlás és a közösség elöregedése miatt háromezerrel kevesebb szavazatot kaptak, mint négy éve. Elmondta, 46 községben indítottak tanácsosi listát, és 43-ban sikerült mandátumot szerezni, összesen 135-t. Pusztakamaráson 8, Aranyosgerenden 6, Detrehemben 14 szavazaton múlott, hogy nem lett tanácsosuk. A 14 polgármesterjelöltből 8 került ki győztesként, és azon településeken, ahol eddig is RMDSZ-es elöljáró volt, sikerült megőrizni a polgármesteri széket. Széken a független Sallai Jánost támogatták, aki meg is nyerte a választást.
Kinizsi Zoltán kolozsvári kampányfőnök arra hívta fel a figyelmet, hogy a kincses városban a magyarok mozgósítása jelentette a legnagyobb kihívást, nagyon heterogén közösségről lévén szó. Elmondta, hogy a „door to door” kampány során több mint 7000 háztartásba jutottak el.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)

Lehet-e valós rendszerváltozás?
Lehangoló, szinte hihetetlen, de igen sokat elárul Románia jelenlegi helyzetéről, hogy 2016 nyarán annak kell örülnünk: a legfelsőbb bíróság jóváhagyta az 1989-es forradalom dossziéjának újranyitását.
Magyarán: 26 évvel az 1989-es események után ott tartunk, hogy a bíróság engedélyezi a történtek kivizsgálását. Amihez egyébként a legfőbb ügyész nagy reményeket nem fűz: szerinte a vádhatóság újabb adatokat nem talált azóta, hogy egyszer már lezárták az ügyet, most is inkább csak a nemzetközi nyomás hatására kezdik el a történtek tisztázását. Pontosabban annak mímelését, mert mi egyéb, mint kirakatintézkedés az, amiben maguk a nyomozók, a legfőbb illetékesek sem bíznak, és ezt nyilvánosan elismerik?
A forradalom aktáinak újbóli megnyitásáról szóló hír egybeesett azon információk nyilvánosságra kerülésével, amelyek szerint Miron Cozma egykori bányászvezér és Marian Munteanu egykori diákvezér is szekusbesúgó volt. A 90-es évek elejének két meghatározó figurája tehát – a valódi rendszerváltozást sürgető, azért tüntető diákok egyik vezére, illetve a tüntetéseket Ion Iliescu akkori államelnök utasítására szétverő bányászvezér – a volt titkosrendőrség fizetett ügynöke volt. Mennyire más fényben tűnik fel ezen információk birtokában a nem is oly távoli múlt egynéhány eseménye! Az Emil Constantinescu elnöksége idején történt bányászjárás például, amely hozzájárult a kommunista Ion Iliescu ellenében megválasztott első antikommunista államfő népszerűségvesztéséhez, majd a szocialisták újbóli hatalomátvételéhez. És mennyire jelen van, mennyire átszövi mindmáig a romániai politikai életet a Securitate öröksége: mindenik román alakulat az egykori Nemzeti Megmentési Frontból nőtte ki magát, ma sem tudjuk, hány szekus tevékenykedik köreikben. S itt az alig pár hetes történet: csak az igen erőteljes civil tiltakozás tántorította el a liberális pártot attól, hogy Marian Munteanut indítsa a választásokon bukaresti főpolgármesteri tisztségért.
A forradalom idején történtek feltárása, az ártatlan áldozatok halálát okozó gyilkosok felelősségre vonása, a mindenre és mindenkire kiterjedő átvilágítás tehát továbbra is sürgető parancs Románia számára, hiszen a múlttal való őszinte szembenézés a legkevesebb, ami elvárható egy magát jogállamnak nevező, európaiságával kérkedő országtól. Nemcsak az 1989 decemberében elhunyt áldozatok emléke iránti tisztelet miatt, nemcsak az ország nemzetközi megítélése miatt – hanem azért is, mert annak hiányában továbbra is képmutatásra, hazugságra építik az ország jövőjét.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sukorótól Világosig: az 1848–49-es szabadságharc hadtörténete
A magyar történelem nagy csatái
Sukorótól Világosig: az 1848–49-es szabadságharc hadtörténete címmel zajlott előadás a Kós Károly Akadémia rendezvényeinek idényzáró részeként a marosvásárhelyi Bernády Házban. Hermann Róbert, a Károli Gáspár Tudományegyetem oktatója rávilágított arra, hogy az 1848–49-es események egyedülállóak a magyar és az európai történelemben, hiszen sem azt megelőzően, sem azt követően nem fordult elő, hogy egy nagyhatalom nem volt képes egy belső lázadásnak tekintett konfliktust egyedül rendezni, és egy másik nagyhatalomhoz fordult segítségért.
Hermann Róbert beszélt a Rákóczi- szabadságharcról, amelynek során bár voltak sikeres rajtaütések, nyertes csata egy sem, és minden jelentős hadi eseményt gyakorlatilag veszteségként könyvelhettek el a magyar seregek. Ezzel szemben a ’48–49-es szabadságharcban vívott tizenegy jelentős csatából ötöt a magyar seregek nyertek meg, míg a fennmaradó hatból mindössze egy volt vesztett, amely egyben a szabadságharc végét is jelentette.
Az előadó kitért a kor politikai történéseire, a felelős Magyar kormány létrejöttétől az úgynevezett áprilisi törvények hatásain és a bécsi udvar döntésein át Josip Jelacsics horvát bán színre lépéséig 1848 szeptemberében és a magyar győzelemmel végződött pákozdi csatáig, illetve a világosi fegyverletételig.
Az előadás adott alkalmat az alábbi beszélgetésre.
– Maga a téma, 1848-49, gyermekkori szerelmem. Mindig történész akartam lenni, nagyjából hatéves koromban eldöntöttem, hogy történelemmel akarok foglalkozni. De '48-hoz csak 13 évesen jutottam el, addig inkább a Rákóczi-szabadságharc érdekelt. 13 évesen olvastam Héja Gézának a visegrádi eseményekről szóló regényét a Görgei–Kossuth-viszonyról, és annyira megfogott, hogy úgy gondoltam, érdemes ezzel foglalkozni, mert egy egészen más képet ad az eseményekről, mint amit korábban tanultam vagy akár olvastam. Görgeinek a szerepét sokkal pozitívabban, a szabadságharc eseményeit is egy egészen más szemszögből mutatta be. Elkezdtem utánaolvasni, ifjúsági regénytől szakmunkákon és népszerűsítő anyagokon át mindenfélét. Az egyetemen nagyon jó tanáraim voltak, külön ki kell emelnem Katona Tamást, aki remek előadó és nagyszerű pedagógus volt, és mindig segített, amikor valamiben elakadtam. Másodéves, harmadéves koromtól rendszeresen jártam levéltárba is, és ott jöttem rá, hogy mekkora feldolgozatlan anyaga van ennek a korszaknak. Nagyon érdekes, hogy a forradalom és szabadságharc kiemelt téma volt, amióta lezajlottak az események, és a kommunista hatalom átvétele után is szívesen hivatkoztak Kossuthra, Táncsicsra. Tehát nagyon nagy tere volt az oktatásban, propagandában és egyebekben, de a hadtörténeti részével nem nagyon foglalkoztak. Vagy ha igen, akkor az meglehetősen szűken történt: Bem apónak nagyon jó volt a megítélése, a Görgeié meg nagyon rossz. Egy ideig árulónak tekintették, majd pedig megalkuvónak, aki alapvetően tehetett arról, hogy úgy fordultak az események, ahogy fordultak.
– Említette, hogy a levéltári kutatásokból egészen más derült ki.
– Az egyetemen az oktatásban nagyjából '48 júliusában-augusztusában véget ért az események elmondása, és '49 augusztusától- szeptemberétől indult újra, mintha közben nem zajlott volna le egy háború, ami számomra teljesen érthetetlen volt, annál is inkább, mert a '48-as szabadságharc hadseregének a teljesítménye európai összehasonlításban is kiemelkedő volt.
Ha a magyar történelmet nézzük, akkor nagyjából Mátyás király óta először volt az országnak európai szintű hadereje. Minden tekintetben kiállta a próbát a korabeli európai első vonalbeli haderőkkel.
– A mai előadása arról a részről szól, amelyről nem beszél a történelem, és keveset tud a közvélemény?
– Szerintem túl keveset. Azért a '80-as évektől kezdve ez már alapvetően megváltozott, egyrészt mert megszűntek otthon is a direkt politikai tiltások ezzel kapcsolatban, másrészt új történésznemzedék nőtt fel, Katona Tamás vagy Bona Gábor kutatásainak és útmutatásának köszönhetően. De érdekes maga a hadseregszervezés meg az is, hogy az egyes hadjáratokban milyen teljesítményt nyújtott a magyar hadsereg.
– Elmondta, hogy például a Rákóczi- szabadságharcban a kuruc haderő minden döntő csatát elveszített a kezdetkezdetétől. A 48- as szabadságharcban összesen 11 nagy csatát vívtak, ezek azok, amelyek a hadjáratok sorsátdöntő mértékben befolyásolták, és a 11-ből ötöt a honvédség megnyert.
– Ez már önmagában is nagyon jó arány, hozzátéve, hogy az utolsó időszak csatáiban már nemcsak az osztrák haderőkkel, de az oroszokkal is meg kellett mérkőzni. Ott már egy olyan túlerővel kerültek szembe, ahol nem volt esély a győzelemre. Ez is is egy nagyon fontos tényező a szabadságharc megítélésében. Ez volt az egyetlen példa az európai történelemben, amikor egy nagyhatalom egy másik nagyhatalmat hívott segítségül egy úgynevezett belső lázadásnak a leverésére. Erre sem előtte, sem utána nem volt példa, és még ha számunkra kellemetlen is mint eredmény, joggal lehetünk büszkék rá.
– Hogyan értékeli hadtörténeti szempontból a világosi fegyverletételt?
– A fegyverletétel megítélésében is nagyon fontos hangsúlyozni, hogy addigra a katonai ellenállásnak az esélyei teljesen megszűntek, a déli magyar sereg döntő vereséget szenvedett Temesvárnál. Az már valóban annak a haderőnek a végét jelentette. Több mint 6000 fogoly került az osztrákok kezébe. Ennyi foglyot korábban négy csatában összesen nem ejtettek. Ez mutatja, hogy a hadsereg belső összetartása megszűnt. Másrészt Görgei hadserege volt az egyetlen harcképes erő a haderők közül. Aradon 30 ezer katonából ötezer gyalogos volt, az orosz sereg Paszkevics herceg vezetésével kb. 80-90 ezer fő volt, háromszoros túlerőben voltak.
Ebben a helyzetben a további ellenállásnak sem politikai, sem katonai hozadéka nem lehetett. Amit viszont fontos hangsúlyozni, a fegyverletétel nem Görgei egyszemélyes döntése volt, a haditanács már augusztus 10-én döntött arról, hogy ha nem ők nyerik meg a döntő csatát, és az oroszok nem hajlandók tárgyalni – amint nem is voltak –, inkább előttük teszik le a fegyvert, mint az osztrákok előtt. Augusztus 11-én a temesvári vereség hírére Görgei összehívott egy haditanácsot: közel száz tábornok, hadtest-, hadosztály-parancsnokok, a hadügyminisztérium vezető beosztású tisztjei, vezérkari tisztek összesen két ellenszavazattal döntöttek a fegyverletételről. Görgei ezzel gyakorlatilag megóvta a tisztikar egy jelentős részének az életét, ugyanis Haynaunak feltett szándéka volt, hogy ha megtörténik a fegyverletétel, gyorsított eljárással ítélkezik a volt honvédtisztek fölött. De miután az oroszoknak adták meg magukat, elhúzódott a kiadatás, addigra Bécsből már más utasítások jöttek, eljárások lefolytatását írták elő, és aki ezeknek az eljárásoknak az elejére került, mint az aradi vértanúk, azokon végrehajtották a halálos ítéletet, viszont akik egy-két-három hét múlva kerültek a bíróság elé, azokra nézve is hoztak ugyan halálos ítéletet, de már nem hajtották végre. Ebben szerintem a fegyverletételnek is volt némi szerepe.
– A történészek keveset beszélnek az egyházak szerepéről…
– Az egyházak 48-49-ben együttműködtek az uralkodó házzal, az osztrák kormányzattal. Azt hozzá kell tenni, hogy ha valakit kineveznek valahová püspöknek, annak nem az a dolga, hogy szembemenjen a kormánnyal.
– Azt olvastam, hogy a katolikus egyház körlevelet adott ki, hogy ne álljanak be katonának a magyarok.
– Ez így volt, hogy engedelmeskedjenek az új osztrák kormánynak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az egyházi vezetők ezt nem a saját fejüktől tették, behívta őket a főparancsnok, és kiadta az utasítást, hogy adjanak ki körlevelet. Ez '49 januárjában történt. Ha végigolvassa a körlevelet, az gyakorlatilag nem uszít a forradalmi kormány ellen, az új hatalom iránti engedelmességre szólít fel. És hozzá kell tennünk, hogy voltak püspökségek, amelyek a forradalmi kormánnyal működtek együtt, és ezek többségét '49 után el is ítélték. Nem véletlen, hogy a körlevelet nem is engedték átadni az uralkodónak. Fontos hangsúlyozni, hogy amikor véget ért a szabadságharc, azok az egyházi vezetők is, akik nem rokonszenveztek a szabadságharccal, beosztott papjaikat, lelkészeiket, akik valamiképpen megégették magukat, katonáknak prédikáltak vagy felolvastak valamilyen katonai körlevelet, amennyiben lehetett, igyekeztek kimenteni az osztrák hatalmi terror karmai közül. Elküldték őket egy-egy kolostorba, ezzel pedig az életüket mentették meg. Szerintem még nagyon sok kutatnivalója van a magyar történetírásnak.
– Hadtörténeti szempontból milyen következtetésre jut? Mit jelentett 48-49 Magyarország számára?
– Azt gondolom, hogy a magyar nemzetnek az egyik legnagyobb katonai teljesítménye volt a középkori Magyarország összeomlása óta. Önmagában az a tény, hogy '49-ben a saját erejéből foglalta vissza a magyar hadsereg Buda várát, ami sem előtte, sem utána nem történt meg, jelzi a teljesítmény nagyságát, és ez nagyon jelentős összetartó erő volt a későbbiekben is. 1849–1867, a kiegyezés között, de akár ma is azt lehet látni, ha az ember elmegy egy március 15-i ünnepségre vagy katonai hagyományőrző rendezvényre, hogy ennek máig ható erős vonzereje van. Azért is tartom nagyon fontosnak ennek az örökségnek az ápolását, mert itt nem kell hazudni. Nem kell olyasmit állítani az emberekről, amit nem cselekedtek meg, elég, ha elmondjuk róluk az igazságot, hogy egy fél év alatt létrejött egy reguláris hadsereg, amely egy éven belül már képes volt arra, hogy Európának az egyik vezető nagyhatalmát ha nem is a falhoz állítsa, de nagyobbrészt kipenderítse az országból, és hogy az a nagyhatalom kénytelen volt idegen fegyverek segítségéért koldulni. Ez szerintem olyan teljesítmény, amire minden magyar joggal lehet büszke.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Válasz az árnyékjelentésre
Június 30-án az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elküldte a Székely Nemzeti Tanáccsal (SZNT) közösen elkészített árnyékjelentését a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Kartája romániai alkalmazásáról, melyre vonatkozóan a román kormány év elején küldte el második jelentését. Az árnyékjelentés elkészítését az EMNT április elején jelezte az Európa Tanács illetékes ellenőrző bizottságánál, amelynek tagjai már májusban látogatást tettek Romániában, és az általános gyakorlattal ellentétben nem keresték fel mindazon szervezeteket, amelyek árnyékjelentést készítenek.
A 70 oldalas angol nyelvű dokumentum a bevezető jellegű fejezeteket követően a nyelvi karta 9. és 10. – igazságszolgáltatással és adminisztrációval kapcsolatos nyelvhasználatra vonatkozó – cikkének romániai alkalmazásáról nyújt részletes, kutatáson alapuló elemzést – tájékoztat az EMNT sajtóirodája. A jogi keret ismertetésén túl a jelentés megjegyzéseket fűz ahhoz, hogy a hatóságok miképpen alkalmazzák a nyelvi jogokra vonatkozó rendelkezéseket, majd esettanulmányokat ismertet. Ez utóbbiak arra szolgálnak, hogy bebizonyítsák az Európa Tanács szakértőinek: a kisebbségi nyelvek használata terén nem létezik jól átgondolt, világos végrehajtási normákon, büntetési lehetőségeken és központi költségvetési támogatáson alapuló keret, és ennek hiánya teret enged a hatóságok kisebbségellenes megnyilvánulásainak, hiszen sok esetben a hatóságok nem védik, hanem ők maguk sértik ezeket a jogokat.
Az ellenőrző bizottság tagjainak elküldött árnyékjelentésre az első visszajelzés Vesna Crnić-Grotić asszonytól, a nyelvi karta szakértői bizottságának elnökétől érkezett, aki arról tájékoztatta az EMNT-t, hogy a nyelvi karta értelmében a jelentést figyelembe vehetik a romániai jelentés elemzésénél a felügyelő bizottság novemberi ülésén.
Az árnyékjelentést Toró Tibor, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója és Árus Zsolt készítették, azonban annak írása alatt folyamatos kapcsolatban álltak más árnyékjelentést készítő szervezetek képviselőivel: Szigeti Enikővel, a Marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom vezetőjével és Bethlendi Andrással, a Musai-Muszáj mozgalom civil aktivistájával.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Miért Hargita és Szatmár megyében a leggyengébbek a kisérettségi eredmények?
A kisérettségi végleges eredményei szerint nemcsak román nyelvből szerepeltek nagyon rosszul a Hargita megyei kisérettségizők, hanem matematikából és magyar nyelv és irodalomból is lista végén kullognak. A székely megye mellett Szatmár teljesített a legrosszabbul idén a magyarok által is lakott megyék közül.
A képességvizsga végleges eredményei azt mutatják, a magyarok által is lakott megyékben mindenütt alacsonyabb az átmenési arány, mint a 2015-ben. Országos szinten egyébként kisebb arányban vizsgáztak sikeresen, mint tavaly.
Az országos 75,1 százalékos átmenési arányt idén Kovászna, Brassó, Szeben, Fehér, Kolozs, Hunyad megye teljesítette túl, a legrosszabb eredményeket Szatmár (67 százalékos átmenési arány), Hargita (67,6) és Arad megye (68,4) nyújtotta.
Összeállításunkban annak próbálunk utána járni, mivel magyarázható Hargita és Szatmár megyében a rossz eredmény.
Hargita megye: a magyar sem ment jól
A Tanügyminisztérium összesítése szerint román nyelv és irodalomból Hargita megye teljesített a legrosszabbul az országban: a vizsgázók 48,4 százaléka nem érte el az ötöst. Hargita megyét Giurgiu követi a "szégyenlistán" 36,1 százalékos bukási aránnyal, majd Kovászna (34,9) és Szatmár megye következik (31,2).
Ha a matematika eredményeket nézzük, Hargita megye a legrosszabbul teljesítő román megyék között szerepel. A gyengén teljesítők közé Krassó-Szörény és Arad megye is "feltornázta" magát:
Maros megyeben a vizsgázók 39,7, Szatmár megyében 36,4, Kovászna megyében 30,1 százaléka nem írta meg az ötöst.
Az anyanyelv irodalmából és nyelvtanából írt vizsgán Bákó megyet leszámítva a legrosszabbul Arad megye teljesített: a diákok 17,3 vérzett el. Csakhogy ebbe a százalékba beletartoznak az olyan kisebbségek is, mint a képességvizsgázó szlovákok, ukránok, szerbek, a sor még folyatható. Arad megyét a negatív listán Szatmár követi: a vizsgázók 14,6 százaléka írt ötösön alul. Szatmár megyében sok a német ajkú diák, akiknek eredményeit szintén bele kell kalkulálni az említett arányba. A sort Fehér, majd Hargita megye folytatja 12,9, illetve 12 százalékos bukási aránnyal. A székely megyében a romákat leszámítva nem él jelentős nemzeti kisebbség. Kolozs megyeben a bukási arány mindössze 0,5 százalékos, Kovászna megyében 5,8, Maros megyeben 9,7.
Görbe Péter: a stressz is hozzájárulhat a rossz eredményekhez
A Hargita megyei főtanfelügyelő szerint több tényező is közrejátszott abban, hogy a nyolcadikosok nem teljesítettek jól az idei megmérettetésen a megyében. Görbe Péter megkeresésünkre emlékeztetett, a nyolcadikosok kisérettségi eredménye nem kizáró jellegű, a megmérettetés csupán rangsoroló vizsgaként értelmezhető: ha egy diák valamely tantárgyból nem kapja meg az 5-ös átmenőt, még nem jelenti azt, hogy nem tanulhat tovább középiskolában. A főtanfelügyelő szerint ez kontraproduktívvá és demotiválóvá teszi az oktatási rendszert. Megjegyezte, jelenleg 10 osztályt kötelesek elvégezni a diákok, tehát mindenkinek tovább kell jutnia nyolcadik osztályból.
Mint mondta: 2000 környékén vezették be az úgynevezett kisérettségit, amely idővel teljesen felváltotta a középiskolai felvételit. A főtanfelügyelő meglátása szerint ez is oka annak, hogy azóta minden évben egyre rosszabbak az eredmények.
Idén hangot is rögzítettek
„Nagyobb stressznek voltak kitéve a diákok, hiszen idén először nemcsak képet, hanem hangot is rögzítettek a termekben. Így annak a lehetőségét is kizárták, hogy a tanárok esetleg súgjanak a diákoknak. Ugyanakkor szeretném kiemelni, hogy a fogalmazást kérő tételeknél látszik a leginkább a generációs probléma: túl sok ömlesztett információval találkoznak a gyermekek. Sokan nem képesek feldolgozni, rendszerezni és megfelelően alkalmazni a kapott információt. Ez pedig abban nyilvánul meg, hogy ezekben a feladatokban sok hibát vétenek” – részletezte a főtanfelügyelő.
Szaktanfelügyelő: nehezebbek voltak a magyar tételek
Dáné Szilárd, a Hargita megyei magyar nyelv- és irodalomoktatásáért felelős tanfelügyelő véleménye szerint az idei 87 százalékos átmenési arány nem rossz eredmény. Annak fényében pedig főként nem az, hogy idéntől az osztályozási rendszerben változtatásokat vezettek be, ugyanakkor a tételek is nehezebbek voltak az előző évekhez viszonyítva - értékelt. Mint ismeretes, minden dolgozatot idén két tanár javított. Ahhoz, hogy az osztályzatuk érvényes legyen, legfeljebb fél jegy eltérés lehetett az értékelések között, szemben a korábbi évek megengedőbb gyakorlatával, amikor egy teljes jegy lehetett az eltérés.
A szaktantefügyelő kérésünkre elmagyarázta, miért találta nehezebbnek idén a tételeket: "Az első tételnél idén a műnem helyett konkrét műfaji meghatározást követeltek, ebben sok diák vétett hibát. Ugyanakkor nem értek egyet azzal a gyakorlattal, hogy terjedelmi korlátokat szabnak a második, fogalmazásírást megkövetelő tételben. 8-10 mondatos fogalmazást vártak olyan témában, amelyet nem lehet ilyen rövid terjedelemben kibontani” – magyarázta.
Hozzátette, az utóbbi feladatban nemcsak a helyesírás és a nyelvhelyesség volt fontos szempont, hanem a logikus gondolatmenet, valamint a megadott témához való ragaszkodás is. Dáné Szilárd szerint ebben a tételben érthetőek a nagy pontozási eltérések, hiszen itt a javítókulcsban meghatározott követelmények mellett a tanárok szubjektív megítélésének is nagy szerepe volt.
Borboly Csaba, a Hargita megyei tanács elnöke szerint radikális módszertani változtatásokra lenne szükség a magyar anyanyelvű diákok román nyelvoktatásában, amit nem szabad már tovább halogatni, hiszen hosszú távon fennáll a veszélye, hogy a fiatalok közül sokan képesítés nélkül kerülnek a munkaerőpiacra, ugyanakkor líceumi és szakközépiskolai helyek mAradnak betöltetlenül. Az elöljáró felidézte: a problémát számos beadványban, kerekasztal-megbeszélésen felvetették már az illetékes döntéshozóknak, a Hargita megyei önkormányzat elemző csoportja pedig átfogó tanulmányban foglalkozott azzal, milyen következményekkel jár az, hogy az állam nyelvét ötödik osztálytól már nem oktatják sajátos tanterv alapján azoknak, akiknek nem anyanyelve a román. A vizsgálat kimutatta: a román anyanyelvűekkel azonos tanterv nem járul hozzá a szókincs és a hétköznapi kommunikáció fejlesztéséhez, ezért olyan tankönyvekre és módszerekre lenne szükség, ami a köznyelv elsajátítására helyezi a hangsúlyt. Király András oktatási államtitkár elmondta: a román nyelv és irodalom tantárgyra vonatkozó sajátos tantervek a kisebbségi tannyelvű általános iskolák felső tagozata és a középiskolai osztályok számára 2015-2017 között készülnek el. Az új tanterveket fokozatosan vezetik be: erről tavaly megszületett a minisztériumi jóváhagyás.
Sokan nem akarnak továbbtanulni
A Szatmár megyei főtanfelügyelő-helyettes megkeresésünkre elmondta, meggyőződése, hogy a tanárok idén is ugyanúgy törekedtek a minél pontosabb, alaposabb felkészítésre, mint az előző években. „Az eredmények tükrében nem hiszem, hogy a tanárok felületesen kezelték volna idén a tananyagot és a felkészítést. Azt pedig semmiképpen nem hiszem, hogy a tanárok nem adták volna le tisztességesen a tananyagot és nem kérték volna azt számon. Amennyiben a gyerekek szemszögéből közelítjük meg az eredményeket, ez nyilván sokrétű. Ki mennyire tudta és akarta komolyan venni a vizsgákat, olyan mértékben ült le és tanulta meg a tananyagot” - szögezte le Gnándt Zoltán, aki szerint egy harmadik tényező is sokszor közrejátszik a gyenge eredményekhez.
„Mivel egy komoly vizsgáról beszélünk, felmerül egy harmadik tényező is, amelyet próbavizsgákkal próbálunk tompítani, és ez a stressz. Ez nem várt tényezőként sokaknál megjelenik. Persze ez utóbbi sem indokolhatja a rossz eredményeket. Egy vizsga sikeressége sosem a szerencsén múlik, hanem magán a felkészülésen. Szakos tanfelügyelőként amikor több vidéki iskolában beszélgettem a 8. osztályos tanulókkal, azt tapasztaltam, hogy nem feltétlenül érzik át ennek a vizsgának a súlyát. A gyerekek jó része nem akar líceumba beiratkozni, mert ott túl sokat kell tanulni, a szakiskolákba pedig amúgy is bejutnak” - mondta Gnándt.
Az anyanyelvből nyújtott teljesítményről a főtanfelügyelő-helyettes elmondta: Szatmár megyében sok a német ajkú gyerek, akik tulajdonképpen javítják a megyei átlagot. Megjegyezte, több magyarázat is van arra, hogy a magyar anyanyelvűek esetében miért kevésbé jobbak a jegyek, mint tavaly. Az egyik, hogy "vannak jobb és kevésbé jobb generációk". A helyettes főtanfelügyelő szerint annyi viszont bizonyos, hogy a jövőben a tanárok szigorúbban fogják majd számon kérni a tananyagot, és azok a diákok, akik nem ütik meg a mércét, nem képességvizsgázhatnak.
Kovács Boglárka, Barakonyi Gergő
maszol.ro

Mennyit viszünk haza? (Átlagos nettó jövedelmek)
Bár május elsejétől a minimálbér 19 százalékkal 1250 lejre emelkedett, az országos átlag nettó kereset 1,1 százalékkal, vagyis 23 lejjel csökkent áprilishoz viszonyítva. A jövedelmek átlagos növekedése ennek ellenére éves összehasonlításban továbbra is magas, miközben az alkalmazottak 65 százaléka 2000 lej alatti összeget visz haza havonta.
Az országos statisztikai hivatal adatai szerint idén májusban a nettó átlagbér (az alapbér mellett ide számolnak minden pótlékot és béren kívüli juttatást) 2063 lej volt (459 euró). A szakemberek szerint ez az egy hónappal korábbi adathoz viszonyított enyhe csökkenés elsősorban annak tudható be, hogy áprilisban, a húsvéti ünnepekre sok alkalmazott kapott többletjuttatást. A jövedelmek éves növekedési dinamikája ugyanis pozitívan zárt, az egy évre kivetített jövedelemnövekedés májusban 14,2 százalékos volt, míg 2015 áprilisa és 2016 áprilisa között 12,3 százalékos. A legmagasabb nettó átlagkeresetet májusban az IT szolgáltatóágazatban jegyezték (5421 lej), az 1000 eurót a pénzügyi közvetítők, a kőolaj- és földgázkitermelésben dolgozók jövedelme haladta meg, 4000 lej fölött pedig a 4,7 millió munkavállaló csupán 7 százaléka (340 ezer alkalmazott) keres. 2000–4000 lej közötti nettó jövedelemmel 1,3 millió alkalmazott rendelkezik (kevesebb mint harmada a hivatalosan jegyzett munkavállalóknak), legkevesebbet, átlagosan 1248 lejt a szállodai és vendéglői alkalmazottak keresnek. Továbbra is 2000 lej alatt mAradt a legtöbb, az alkalmazottak 65 százaléka, vagyis 3 millió munkavállaló átlag havi nettó jövedelme. Ami a nettó jövedelmek növekedési dinamikáját illeti, elmúlt évben legmagasabb arányban az ingatlanközvetítőknél és az egészségügyi dolgozóknál (27 százalék), illetve az IT ágazatban (23 százalék) gyarapodott. Szakértők szerint egyébként ez a gyors növekedési ütem zavart okozhat a hazai gazdaságban, a munkanélküliségi arány például már májusban 0,2 százalékponttal 6,6 százalékosra emelkedett.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi történik az elhagyott gyerekekkel
A hónap elején Oltszemen rendezte meg a Kovászna Megyei Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság a hivatásos nevelőszülők napját, pár héttel azelőtt pedig az örökbefogadó családok tartották éves találkozójukat a Benedek-mezei táborban. Mindkét eseményen részt vett Szász Katalin Melinda (felvételünkön), az intézmény aligazgatója, akit az elhagyott gyerekekről, a nevelőszülők munkájáról, az örökbefogadásról és egyéb hasonló témákról kérdeztünk.
– Mi a legjellemzőbb módja annak, ahogy egy elhagyott gyerek eljut az örökbefogadásig? – Általában úgy kezdődik, hogy szülés után az anyuka lelép a kórházból, ezután a kórházak szociális munkásai megszerzik az elérhetőségét, jobb esetben beszélnek is vele, de nem valószínű, hogy meg tudják győzni, hogy menjen vissza a gyerekéért. Ekkor jelentik nekünk az ügyet, mi pedig első körben ismét megkeressük az édesanyát, hogy kiderítsük, milyen okok miatt hagyta el gyermekét. Ha úgy látjuk, hogy az otthoni körülményei megfelelőek a gyermekneveléshez, mi is megpróbáljuk jobb belátásra bírni, adott esetben segítséget is nyújtunk neki, hogy visszafogadhassa gyermekét. Ha nem lehet hazavinni a csecsemőt (a szülőknek nincs otthonuk, jövedelmük, víz, áram, fűtési lehetőségek...), akkor minél hamarabb helyet keresünk neki a hivatásos nevelőszülőknél. Most jó a helyzet ilyen szempontból, de bizony, voltak időszakok, amikor nem volt szabad nevelőszülőnk, és hónapokig mAradtak kórházban a gyerekek, ami fejlődésük szempontjából nagyon káros, életre szóló sérülésekkel is járhat. A megfelelő nevelőszülő kiválasztása is fontos, ilyenkor figyelembe vesszük a gyerek anyanyelvét, azt, hogy vannak-e már testvérei a rendszerben, hogy lehetőleg azok mellé helyezzük el stb. Persze, a nevelőszülőnél való elhelyezés is csak időszakos védelem, amíg ott van a gyerek, továbbra is arra törekszünk, hogy végleges védelmet találjunk számára, aminek két útja lehet: vagy hazagondozzuk a szüleihez, vagy – ha a szülő lemond róla – keresünk neki egy örökbefogadó családot. – Sok olyan esetről hallottam, hogy felnőtt koráig nevelőszülőnél mAradt a gyerek...
– Ez azért van, mert sajnos, nem mindenki válik örökbe fogadhatóvá. Ha a szülő nem mond le róla, ha azt mondja, hogy egyelőre nem tudja hazavinni, de nemsokára jobb körülményei lesznek, és akkor majd elviszi, akkor a gyereket nem lehet örökbe adni, és a nevelőszülőnél mArad. Előfordul, hogy amikorra lemond róla az anyja, és örökbe adható lenne, már olyan nagy, hogy ezért nem veszik örökbe – kevés az olyan pár, amely ne pici kortól szeretné a gyermeket nevelni. Általában minél kisebb, egészséges gyereket igényelnek, legtöbben azt is meghatározzák, hogy kisfiút vagy kislányt szeretnének. – Mi szükséges ahhoz, hogy örökbe fogadhasson valaki? – Először is erős motiváció, aztán megfelelő anyagi feltételei és képességei kell hogy legyenek a szülőnek a gyermekneveléshez, amit szakembereink mérnek fel. Az életkor is fontos, meg kell lennie az egészséges korkülönbségnek közte és a gyerek között. Ha a vizsgákon sikeresen átmegy valaki, kap egy elismervényt, amely bizonyítja az alkalmasságát, és csak ezután kereshetünk neki gyereket az elvárásai alapján. Minél több az elvárása, általában annál többet kell várnia a gyerekre. – Miért nem kerül egyből örökbefogadásra a gyerek, ha az jobb neki, mint a nevelőszülőnél? – Mivel az elsődleges cél az, hogy saját szülei neveljék fel, felkutatásuk és a velük való tárgyalás pedig néha nagyon hosszú folyamat. Ha a kórházból egyből örökbe venne valaki egy gyereket, és pár hónap múlva kiderülne, hogy az édesanya mégsem mond le róla, az komoly trauma lenne az új szülőknek, akik a legtöbbször csak több- évi várakozás után szánják rá magukat az örökbefogadásra, és első perctől sajátjukként szeretik a kisbabát... Ez gyakran előfordulna, mivel a statisztika szerint a kórházban hagyott gyerekek felét visszafogadja a családjuk, és a továbbiak fele is nevelőszülőknél mArad, tehát azokról sem mondanak le teljesen biológiai szüleik. A nevelőszülő tűnik tehát a legjobb ideiglenes megoldásnak, aki adott esetben ugyanúgy megszereti és felnőtt koráig neveli a gyereket, mint az örökbefogadó. Persze az is gyakran előfordul, hogy több nevelőszülőnél nevelkedik a gyerek, mert az első nyugdíjba megy, lebetegszik, beadja a felmondását, vagy egyszerűen lemond a kamaszodó gyerekről, miután nem tudja már fegyelmezni, és végleg zátonyra fut a kapcsolatuk. Ilyenkor gyakran megtörténik, hogy a nevelőszülők közül senki nem vállalja a gyereket, és kénytelenek leszünk gyerekotthonban elhelyezni. Ezeknek a gyerekeknek a nagy része eleve sérült lelkileg, így egyesek tényleg kezelhetetlenné válnak, amikor fel nem dolgozott sérelmeikkel elérik a kamaszkort. – Az előfordulhat-e, hogy a nevelőszülő nem bánik jól a gyerekkel? – Ritkán, de sajnos, ilyenre is volt példa. Az egyik irodánk állandó jelleggel ellenőrzi a nevelőszülők tevékenységét és a náluk elhelyezett gyerekek ellátását, így hamar rájövünk, ha gondok vannak. Bizony volt olyan eset, hogy a nevelőszülő fizikailag bántalmazta, vagy úgy próbálta fegyelmezni a gyereket, hogy azzal fizikai sérüléseket okozott neki. Ha kiderül, hogy nem véletlen esetről van szó, elvehetjük tőle a gyereket, súlyosabb esetben pedig szerződésbontásig, rendőrségi eljárásig is fajulhat a dolog. – Hogyan válhat valaki nevelőszülővé? – Miután az igazgatóság munkatársai felmérik az illetők családjait, a lakhatási körülményeket – mert bár csak egy személlyel van munkaszerződésünk, a gyerek családba megy, amit nagyjából ismernünk kell –, készítenek egy elsődleges vizsgálatot, amely kizárja az esetleges pszichés devianciákat. Ha úgy tűnik, hogy egészséges a jelentkező, felkérik egy iratcsomó összeállítására (dokumentumok a lakásról, jövedelmi és orvosi igazolások stb.), ezt követi egy komolyabb felmérési időszak alapos pszichológiai vizsgálatokkal, beszélgetésekkel, ugyanakkor kötelessége a nevelőszülőnek részt venni egy minimum 60 órás ingyenes alapképzésen, ahol betekintést nyerhet a gyermek lelki fejlődésével, nevelésével, jogaival kapcsolatos kérdésekbe. Ha a képzés után sikeresen vizsgázik, akkor válik nevelőszülővé, mi pedig csak azután alkalmazhatjuk, miután megkapta erről a bizonylatot. Az illető nem lehet büntetett előéletű, krónikus fertőző beteg, nem lehet nyugdíjas, de 25 évnél fiatalabb sem, tehát azoknak a követelményeknek kell megfelelnie, amelyek egy átlagos egészséges szülőt jellemeznek. – Mi a különbség a nevelőszülő és örökbefogadó szülő között? – A legfontosabb különbség, hogy a nevelőszülőség munkaviszony, a nevelőszülő azért neveli a gyermeket, mert rábízták, ezért megkapja a fizetését és a gyermeknek járó juttatásokat is. Az örökbefogadó szülő nem alkalmazott, ő sajátjaként neveli a gyereket, akárcsak a biológiai szülő, és ezért nem kap semmiféle juttatást. A gyermek szempontjából az örökbefogadó család jelent végleges biztonságot, onnan már sem nevelőotthonba, sem a biológiai családjába nem kerülhet vissza. – Mit jelent a családban elhelyezés? – A legfontosabb az elhagyott gyereknek vagy annak, akit valamilyen ok miatt el kell venni a szüleitől, hogy családban nevelkedjék, mi pedig elsősorban olyan családban próbáljuk elhelyezni, ahol ismerik, ahol már kialakultak bizonyos kötődései. Tehát elsősorban azt vizsgáljuk meg, hogy a rokonságában, a nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, keresztszülők között van-e valaki, aki fel tudná vállalni a nevelését. Ha van ilyen, a gyerek oda megy. Nemrég bevezették, hogy a családi elhelyezésben levő gyerekek is kapnak 600 lejes havi támogatást, ugyanúgy, mint a nevelőszülőknél nevelkedők, ami adott esetben ösztönzi is a rokonokat arra, hogy befogadják a gyereket. – Mennyi a nevelőszülők fizetése? – A nevelt gyerekek száma és a régiség szerint is változik ez az összeg, de az átlag 1200 lej körül mozog, ehhez hozzájön a már említett 600 lej, ami minden gyereknek jár, és az állami gyerekpénz. Nem nagy fizetés, de azt tapasztaljuk, hogy főként a falun élők – akik nem költenek sokat élelemre – jól megélnek belőle. – Hány gyereket nevelhet egy nevelőszülő? – Ez valahogy úgy alakult ki nálunk, hogy ha egészségügyi problémákkal küszködő vagy fogyatékos gyereket gondoz a nevelő, akkor csak egyet nevelhet, különben két gyermeket adunk neki. Olyan családjaink is vannak, ahol a körülmények megengedték, hogy akár négy gyereket is elhelyezzünk. A törvény szerint a nevelőszülő nevelhet egy vagy több gyereket. A felső határ nincs megszabva, tehát a lehetőségek függvényében több kiskorút is kaphat egy nevelő. – Meddig nevelhet egy gyereket a nevelőszülő? – Tizennyolc éves koráig. Tovább csak akkor mAradhat nála, ha még nem végezte el a tizenkét osztályt, vagy ha folytatja tanulmányait. Mindezek kitolhatják a rendszerben való mAradást 26 éves korig, annál tovább nevelőszülőnél és nevelőotthonban sem mAradhatnak a fiatalok, akkor sem, ha egyetemre járnak. Nevelőszülőknél levő gyerekeknél elég gyakran előfordul, hogy bár kikerültek a rendszerből, a családban mAradnak, mert időközben annyira beilleszkedtek, hogy családtagként kezelik őket, és nincs lehetőségük elköltözni. Tehát már nem kap fizetést érte a nevelő, de továbbra is gondját viseli, amíg munkahelyet kap, vagy amíg el tud költözni. Amolyan saját gyerekké válik. – Jelenleg hány gyerek van a rendszerben Kovászna megyében? – Olyan 1100 gyerekkel számolunk, de ez a szám folyamatosan változik. Közülük 300 körüli azok száma, akiket nevelőszülők gondoznak, ennél valamivel többen vannak családi elhelyezésben és ugyanennyien gyerekotthonokban. És még ott vannak azok a gyerekek, akik különböző más szolgáltatásainkban részesülnek, például bejárnak nappali központjainkba vagy rehabilitációs fejlesztéseinken vesznek részt. A nyilvántartásban ők is szerepelnek, mert nekik is szakemberekre van szükségük. Tehát van munka minden szinten, elég sok a betöltetlen állásunk is, várjuk az érdeklődőket.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szegeden ünnepelték a Román Kultúra Napját
Az elmúlt hétvégén került megrendezésre a Szegedi Román Kultúra Napja, amely minden esztendőben megemlékezik az 1849. július 14-én Kossuth Lajos és Nicolae Bălcescu által Szegeden aláírt Magyar–Román Megbékélési Tervezetre.
A szegedi román önkormányzat tudományos szimpóziummal állít emléket az eseménynek. Idén a helyi és romániai meghívottakon kívül a szerbiai Vajdaságból is érkeztek előadók. Aradról a Vasile Goldiş Nyugati Egyetem (UVVG) egy népes küldöttsége képviselte a felsőoktatási tanintézményt.
A neves rendezvénynek a Szegedi Polgármesteri Hivatal adott otthont.
Dr. Marius Ioan Grec Aradi egyetemi professzor beszédében megemlítette azokat az eseményeket, melyeket az UVVG szervezett Aradon és Budapesten, illetve Szegeden Mihai Eminescu emlékére, pontosabban annak 150. évfordulójára, hogy Eminescu nevét először említi a román irodalom. Ennek apropóján a szegedi Juhász Gyula Egyetem Román Nyelv és Irodalom szakos tanárának, Mihaela Bucinnak átadott egy Eminescut ábrázoló érmet, valamint az UVVG monográfiájának (Az Aradi UVVG 25 éve) egy kötetét.
Az esemény kiemelkedő mozzanata a szegedi Klauzál téren álló Kossuth–Bălcescu-emléktábla megkoszorúzása volt.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Az RMDSZ létrája
Valahogy úgy áll hozzá az RMDSZ az Erdélyi Magyar Néppárttal (EMNP) való esetleges választási együttműködési tárgyalásokhoz, mint a medve létráját kölcsönkérni akaró nyuszika a klasszikus viccben.
Mint ismeretes, a nyuszika elindul a medvéhez, útközben azonban elbizonytalanodik, hogy a korábbi konfliktusok miatt vajon a medve kölcsönadja-e a létrát. Végül annyira belehergeli magát a pró és kontra érvek sorolásába, hogy amikor végre megérkezik a medvéhez, és az a dörömbölésre ajtót nyit, agresszíven már csak ennyit vág a fejéhez: „Tudod mit, medve? B... meg a létrádat!”
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke immár több ízben is kijelentette: az EMNP-vel nem valósul meg az összefogás, mivel szerinte a néppárt egyetlen célja az, hogy ártson az RMDSZ-nek, és öt százalék alá vigye a magyar képviseletet, és amúgy is a néppárt várhatóan ősszel egy olyan ajánlatot tesz az RMDSZ-nek, amely jogi szempontból kivitelezhetetlen, politikai szempontból pedig elfogadhatatlan.
Nos az ilyen, jóslatokra alapuló hozzáállás láttán valóban nem csoda, ha nem jön össze a megegyezés. Ugyanakkor az az érzésünk, hogy ez elsősorban nem a néppárton múlik, hanem a magát a magyar kormány és az RMDSZ vezetői közötti korábbi ellentétek elsimítása után nyeregben érző RMDSZ-en, amely az „oszd meg, és uralkodj” elv alapján a Magyar Polgári Pártot (MPP) bedarálta, és két befutó parlamenti helyet felajánlva neki a saját függelékévé tette, így aztán közös erővel próbálják meg kiszorítani és ellehetetleníteni az EMNP-t.
Való igaz, hogy az RMDSZ lényegesen jobb eredményt ért el az önkormányzati választáson, mint az EMNP, amely épp csak hozta a négy évvel ezelőtti eredményt, de ez ugyanígy érvényes az MPP-re is, amellyel most a felkínált parlamenti befutó helyek számáról zajlik az egyesélyesnek tűnő vita. Ráadásul az MPP kapcsán még az a hangfelvétel sem zavarja különösebben az RMDSZ-t, amelyet az önkormányzati választások előtt szivárogtattak ki, és amely arról tanúskodik, hogy Biró Zsolt pártelnök a parlamentbe való bejutásban annak az eszközét látja, hogy információt szerezzen arról, hány ezer euró csúszópénzt kell adniuk a párt önkormányzati vezetőinek a különböző hivatalokban.
Persze mondhatjuk azt, hogy az összefogás elsődleges fontosságú, ezért túl kell lépni azokon a tényezőkön, amelyek akadályozhatják az együttműködést, de akkor nem értjük, miért nem lehet ugyanezt az elvet alkalmazni az EMNP-re is. Hacsak nem azért, mert többet akar, és markánsabban képviselné politikáját, mint az MPP. Vagy esetleg az RMDSZ és az EMNP politikusai közötti személyi ellentét, ellenszenv lehet az ok. És persze az sem kizárható, hogy több parlamenti helyről már nem mondanának le az RMDSZ politikusai. Illetve lehet, hogy mindez együtt.
Ám ha ezek miatt tényleg elutasítják a párbeszédet a néppárttal, akkor – az önkormányzati választások eredménye alapján – előfordulhat, hogy az RMDSZ és az MPP saját, közös létrája nem bizonyul majd elég hosszúnak a parlamenti küszöb eléréséhez.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)

Népzenei műhelymunka Csernátonban
A Kovászna megyei Művelődési Központ és Kovászna Megye Tanácsa szervezésében vasárnaptól szombatig zajlik a felsőcsernátoni Hanna Panzióban a hatodik Mozsika népzenei műhelymunka.
Mágori István, a művelődési központ munkatársa elmondása szerint a népzenei tábor hosszú távú célja népzenénk, néptáncaink, népszokásaink ápolása, megőrzése, éltetése és a nagyközönség körében történő népszerűsítése, rövid távú célként pedig a népzeneápolást, a népzenei együttesek megalakulásának elősegítését, illetve népi hangszereink megszerettetését tűzték ki. A napi nyolcórás műhelymunka során a harminchat, zömében Hargita és Kovászna megyei tanuló kétféle tevékenységen vesz részt: népdalokat tanulnak István Ildikó, a Sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola ének- és tánctanára vezetésével, illetve hegedűn, brácsán, nagybőgőn és cimbalmon zajlik népzeneoktatás. A legfiatalabb résztvevő hatéves, a legidősebb huszonéves. Visszatérő résztvevő az Amerikai Egyesült Államokban élő Orbán Anna. A népdaloktatás kis csoportokban történik, míg a népzeneoktatás esetében a résztvevők a műhelymunka első napjaiban egyesével vagy hangszerenként elosztott kis csoportokban, az oktatók szakmai irányítása mellett tanulnak. Ezt követően a műhelymunka további napjaiban egy népi zenekar felépítése szerint gyakorolják a csoportban való zenélést. A résztvevők két tájegység – Sóvidék és Vajdaszentivány – zenéjét tanulják meg kezdő és haladó szinten, zenei ismeretüknek megfelelően. A hangszereken történő oktatást a Sepsiszentgyörgyi Heveder Zenekar tagjai (Fazakas Levente – hegedű, Szilágyi László – brácsa, ifj. Bajna György – nagybőgő, Fazakas Albert – cimbalom) és Román Hunor (hegedű) vezeti. A műhelymunka során szerzett ismereteket a résztvevők a rendezvény zárónapján egyéni, illetve közös előadás keretében mutatják be egymásnak, illetve a nagyközönségnek.
Idén a gálaestet rendhagyó módon nem a Hanna Panzió udvarán, hanem a Kézdivásárhelyi Borudvarban rendezik pénteken 18 órakor az Őszi sokadalom részeként, ennek szervezői pedig a művelődési központ, a megyei önkormányzat, a Kézdivásárhelyi Antanténusz Egyesület és Hegedűs Ferenc vállalkozó, a Borudvar tulajdonosa.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hogy feledésbe ne merüljön
Amikor halála előtt bő három nappal búcsút vettem Jánostól, kézfogásunk mintha az elmúlt öt évtizedet is életvonalunkra préselte volna. Az övére, amely már-már az örökkévalóságot érintette, az enyémre, amely még mérhető az ember – kinek átkozott, kinek szent – találmányával, az idővel.
Halálba készülő barátom kézfogása ugyanolyan kemény és határozott volt, mint amikor 1966 szeptemberében egy, a kiadását tekintve reménytelennek tetsző, kilenc költő, a Kilencek nevével jegyzett antológia összeállítása kapcsán, amelynek címe az ő verse révén lett Elérhetetlen föld, megismerkedtünk. Kézfogását – a megalkuvást nem ismerő konok céltudatosság véseteként – arcvonásai hitelesítették. Az arca volt eleven névjegye. Az arc, amely mit se változott azóta, hogy egy neki szánt géppuskasorozat 1956 őszén a kezében tartott vizesvödörbe csillagjegyet lyuggatott. Tankokkal legázolt népének csillagjegyét. A víz, amely az élet, a létezés legcsodálatosabb jelképe, a pesti utcakőre ömölve, így változott számára a szomjazott szabadság keresztvizévé. Jánost ez az akkor lelkébe ivódott szabadságvágy vezérelte. Naponta vallott róla: vallomása a munkája volt. Önmagának kikovácsolt minőségelvéből nem engedett. Mindent a legmagasabb szinten igyekezett művelni. A csodát is – amire Nagy László mindnyájunkat int.
Jánost gyermekkora, eszmélkedésének kamaszévei Soroksárhoz kötik ugyan, de örök visszatérő volt Somogy megyébe, Nagyberkibe, ahol 1942 őszén született. A megrendült gyermek mindenkinél fogékonyabb a visszájára fordított világ hétköznapjainak drámáira. Jánosba beléivódtak a magyar falu, a magyar vidék kettős szétverésének pillanatképei. Az 1948 utáni évek pokoli miniatúrái az 1958-at követő kolhozosítás idejében kinagyítódtak. A lerombolásra ítélt stációkkal a Száműzött történetek című novelláskötetében szembesít. „Azért írtam meg őket, hogy ne merüljenek feledésbe” – vallotta egy interjújában.
Napjaink jeles építésze, Petrovits László osztálytársa volt a kisképzőben. Halálhírét hallva úgy emlékezett rá, hogy János az évfolyam kiemelkedő rajztehetségeként állandóan a verseskönyveket bújta. Úgy állt a rajztábla előtt, mintha modellje éppen a költészet volna, amelynek megfejtendő titkát szeretné érzékelhetővé, láthatóvá tenni. A vázlatlapok kötetté, kötetekké álltak össze. A belső tükör című gyűjteményes kötetének első verse, A szénahordás kétsorosa ugyanolyan tökéletes alkotás, mint A nemlét dallama című záróvers.
Oláh Jánostól búcsúzva itt legyen merszünk kimondani, hogy a mai magyar próza, a mai magyar költészet egyik legrangosabb képviselője. Emellett megmentette és élvonalba emelte a kimúlásra ítélt Magyar Napló című havilapot, amelynek szerkesztőségét könyvkiadóvá bővítette – a legkedvezőtlenebb széljárásban. Már betegségével küzdve megalapította az Irodalmi Magazint, amelyet negyedévenként lerakandó értékpilléreknek remélt. Könyvesboltot nyitott és konferenciákat szervezett a népi irodalom újraértelmezésének szükségességére, értékeinek tudatosítására. Vállalta a küzdelmet, vallva, hogy az esélytelenségben is helyt kell állni. Dzsúdósként a válogatottságig vitte, s e sportág éveken át kenyérkeresetet biztosító edzőjeként több fiatalt segített az élvonalba. Tudatában annak, hogy milyen szent műalkotás a család, feleségével, Mezey Katalinnal, akivel költőként, a magyar irodalom mindeneseként is társak voltak, azt naponta oltalmazták, formálták, tették a megszokottságot száműzően harmonikussá. Példájuk bizonyára nagyban hozzájárult ahhoz, hogy gyermekeik, Jani (Lackfi János), Kati és Matyi is művészek lettek. János a múlt tavasszal remélte, hogy megéli júniusban várt dédunokája megszületését. Hét unokája után – Istennek köszönhetően – megélte a második dédunoka világra jöttét is…
Az Elérhetetlen földben megjelent Kiáltvány című versének harmadik szakasza csupa kérdésekből áll: ,,Ki tud az ébredéssel egybeforrni? / Vagy a zavart keltő halál lépteivel egyenlő minden óra, / perc? Előre, hátra az idő legkisebb és legnagyobb egységei ugyanabba a feledésbe térnek? / Emlékezés nélkül meg lehet-e mAradni?”
Bíztam abban, János, hogy az Általad feltett kérdéseken együtt tűnődhetünk a badacsonyőrsi diófa alatt. Bízom abban, ha ott már nem is, majd ott, ahol vársz ránk, igen. Addig is Isten Veled.
KOVÁCS ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Azok a hetvenes évek
Quadrós visszapillantó tükör
Vagyunk. Itt Európai hátszélben, a végeken is.
És nem lehet nem figyelni ránk. Több szempontból sem, de én most a képzőművészetire fókuszálnék. A kortárs képzőművészetre és művelőire. Akikre oly kiváló érzékkel figyelt föl egy értékformáló galéria, a Kolozsvári Quadro. És dobta be őket a hazai és európai művészeti körforgásba. S itt most elsősorban a fiatalabbakra gondolok, hiszen egy megfelelő referenciákkal még nem rendelkező, a pályára éppen csak hogy belépett „versenyzőről” nehezebb és kockázatosabb véleményt mondani, mint a már befutottakról. De a székely Sebestyén György vezette quadrósok megtették, s az idő őket igazolta. A megalakulásuk óta eltelt mindössze néhány esztendő is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kialakítsanak egy olyan, mondhatni szubjektíven is többé-kevésbé objektív rangsort, ami keményen állja a sarat. Hazai, de európai viszonylatban is. Tették pedig ezt a fiatalokra jellemző magabiztossággal és merészséggel, de ugyanakkor a megfelelő tudásháttér s részben múzeumi gyakorlat birtokában is. És birtokában annak a született kritikai érzéknek, a valódi értékek iránti csalhatatlan vonzódásnak, ami csak keveseknek, nem túlzás, kiváltságosoknak adatott meg.
Fiatalok a fiatalokról – mondhatnánk. És igazunk is lenne. De csak részben. Mert amit ezek a szakemberek a múlt értékeinek a feltárásában és népszerűsítésében végeznek, az is felér egy misével. Méghozzá nem is akármilyennel. Elég csupán a legutóbbi, Cluj 70 című, nagy horderejű, ötletes és dicséretes vállalkozásukat említenem, amellyel visszarepítettek a múltba. A majd félévszázaddal ezelőttibe. Amelyet sokat szidtunk és eltöröltünk. S jó hogy eltöröltük. A rossz viszont, a megbocsáthatatlan rossz, hogy a mosdóvízzel együtt olykor kidobtuk a gyermeket is. Az egészségeset, a szépet, a jobb sorsra érdemeset. Amilyennek, részben, a hatvanas, hetvenes évek fordulója Kolozsvárjának képzőművészeti termése is bizonyult. Amelyben akadt ugyan a hely és a kor ízlését szolgai módon kiszolgáló, selejtes vagy csupán kevésbé értékes munka, de a nagy többséget mégis az átlagon felüli festmények, szobrok és grafikák alkották.
Ennek az anyagnak a nyomába eredt a Quadro Galéria Portik Blénessy Ágota, Székely Sebestyén György és Vécsey Hunor alkotta hármasfogata.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

A tisztességes remény szárnyalása és bukása
Kulcsár Béla Marosvásárhelyen, a székelység székesfővárosában született 1929-ben. Édesapja műkedvelő szobrász. A Marosvásárhelyi Református Kollégiumba kerülve Piskolti Gábor ismeri fel tehetségét, majd a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán előbb Romul Ladea, majd Vetró Artúr a mestere. 1955-ben készült diplomamunkájának témaválasztása, az ötvenes évek egyik slágertémája, Varga Katalin, mintha előrevetítené a Kulcsár Béla-i művészi-alkotói vállalások tragikus véget érő sorozatának sorsszereppé válását.
Banner Zoltán körültekintő monográfiájában megfogalmazta: „a mócok ügyét felvállaló Varga Katalin témájával először nyújtja ki az erdélyi magyarság nevében saját kezét a megbékélés és testvériség őszinte szándékával a (…) többségi románság felé, hogy két évtized múltán ugyanannak a gesztusnak a kudarcába pusztuljon bele, az agyagfalvi emlékmű örvén”. Ugyancsak a közösségi szerephez, valamint a körülmények szabta vállalások kudarcaihoz is sorolható a megbízás, amelyet 1956-ban alma materének 400. évfordulója és névadó ünnepsége alkalmából kapott Bolyai Farkas szobrának megtervezésére. A forradalmi események forgatagában ez az elképzelés akkor lekerült napirendről. Ugyancsak társadalmi felkérésre faragja azt a Dózsa-szobrot, amelyet a Sepsiszentgyörgyi textilgyár fennállásának 75. évfordulója alkalmából, 1958-ban állítanak fel a gyár művelődési otthona elé. Erősen expresszív jellege és mellszobroknál rendhagyónak számító, belső erőtől is feszülő dinamikája túlmutat a szocreál stílusú köztéri szobrok szokványosságán, megmutatva valamit Kulcsár Bélának abból a zsigeri kísérletező modernségéből, amelyet legfrappánsabban a csavarokkal és ipari alkatrészekkel kombinált Önarcképe közvetít.
A hatvanas évek elején készítette számos „civil” kis szobrát, végigkísérletezi az akkor Kelet-Európában elterjedt szelíd modernista és visszafogottan klasszicizáló formanyelv minden közkedvelt témáját a portrétól az aktig, a munkásábrázolástól az anyaságig, stílusában pedig a realista felfogásútól a dekoratív stilizáló szemléletig és az akkor nálunk merészebbnek számító kubizmustól megtermékenyített síkkal határoló szemléletig (Pongrácz Antónia, Bánat, Napozó, Korsós lány stb.). Legsikeresebb szobrászi vállalkozása Az íjásznő című egy méter magas bronzszobra. Egy pillanatra úgy tűnt, ez a vállalása is kudarcba fullad, hiszen a Képzőművészeti Alap által hivatalból megszabott magas kivitelezési árat városa nem akarta megfizetni. Kulcsár Béla nem hagyta magát, különböző gyárakból, műhelyekből összevásárolta és összekéregette a szükséges mennyiségű bronzot, és a szobrot egy helyi nagyvállalat munkásaival öntette ki. Hibátlanul sikerült, viszont a kockázat okozta feszültség annyira megviselte, hogy szívinfarktust kapott 38 éves korában. Az íjásznő 3,5 méteres bronzszobrát nemsokára felállították – a művész döntése alapján – Marosvásárhely egyik legszebb villasorával szemben, a város akkori egyetlen toronyháza előtti parkban annak adekvátan harmonikus kiegészítőjeként. Kulcsár Bélának sikerült ezzel az alig kubizáló, art decós eleganciájú, bizonyos nézetből már-már absztrakt, mindenképpen merészen minimalista vonalvezetésű művel megteremteni egy korszak, a tisztességes remények, az urbanizáció haladást ígérő, de hagyományokra is tisztelettel tekintő korszakának talán immár örök érvényű emléket állító műtárgyát. Szívinfarktusa után Kulcsár Béla, mivel orvosai eltiltják a nehéz fizikai munkával járó szobrászi tevékenységtől, az általa már korábban is gyakorolt festészet felé fordul. Festészete bátor és sajátos egyszerre, élesen különbözik kortársainak, kollégáinak a felülről ellenőrzöttség okán akarva-akaratlan egymáshoz érlelődött világától. Számára a festészet ekkortól válik a művész közönséggel való kapcsolatának elsődleges közvetítőjévé, amely első intenzív festői periódusában néhány drámai hangvételű művet eredményez (például A barokk város és A mélyben című). Későbbi festményeit inkább a konstruktivitásban összefogott rend és a festészet anyagközeliségének, a nyers tubusszínek alkalmazásának markáns jelenléte (Kompozíció maszkokkal, Csendélet korsókkal és tányérokkal, Oslói est), valamint a természet világmodellként való felfedezése határozza meg (Az élet fája, Ahova vágyom). Több festményén viszont ez előbbieknek ellentmondó nagyfokú elfogódottságot és gyöngédséget mutató líraisággal fogalmazza meg érzéseit (Lepkék, Tükröződés, Lebegés). 1971 után térhetett vissza a szobrászathoz, s készül egyik, a kor szelleméhez legközelebb álló műve, a Marosvásárhelyi Színház térre 1974-ben felállított Térkompozíció. Banner Zoltán szerint a szoborcsoport „a páratlanul intenzív művészi gondolkozásmód diadala a narratív (szocreál) iskolázottság, az anyag (a fém) és a társadalmi-politikai környezet előítéletei, visszahúzó erői fölött”. Sajnos, ez az akkor mindenképpen újszerű, de köztereinken máig is ritka, öntörvényű és modern szellemiségű alkotás jelenleg kompozíciós rendjében megbolygatottan, megcsúfolva ad hírt arról a hálátlanságról, amelyben a város egyik legkiválóbbja, Kulcsár Béla és életműve részesül Marosvásárhely mai gazdáinak „jóvoltából”.
Kulcsár Béla szobrászi és immár ezzel párhuzamos festészeti életműve a következő években, betegsége ellenére, felfelé ívelt. 1975-ben a szárhegyi Barátság művésztelepen hat hét alatt három művet készít el, ezek közül a Szárhegyi Szfinx, híven becenevéhez, a tulajdonváltás körüli hercehurcát talán egyedül mozdulatlanul átvészelő alkotás, a másik kettő közül a Pillangó immár két éve az Erdélyi Művészeti Központ gyűjteményében gyönyörködteti látogatóit. Kulcsár Béla fiatalon, alkotóereje teljében, 47 évesen huny el szívinfarktusban az agyagfalvi emlékmű gondjaival lelkében, az ellehetetlenítettség súlyos terhe alatt elszenvedett izgalmak miatt, a kommunista időszak tipikus áldozataként. Olyanként, aki tehetségét a közösség céljainak szolgálatába állítva vállalta a legnehezebbet, látszólag elfogadni a sajátos kisebbségi tudatot lényegéből kifordító hatalmi szándék fondorlatos megbízói ajánlatát, és ami legalább olyan nehéz volt számára, a közízlést kiszolgáló művészeti kánon diktátumát. Megpróbálva – a művészettörténet számos jó példája nyomán – a művészet minden kicsinyes korlátot legyőzni képes erejében bízva a lehető legbecsületesebben megfelelni a feladatnak, megpályázta a székelység mindenkori legnagyobb szabású emlékművére kiírt pályázatot. Amit meg is nyert. A pályázatra benyújtott két pályaműve közül az eleve több kompromisszummal készülttel. (Eltanácsolt másik pályaműve, amely mind tartalmilag, mind formailag a bátrabbik lett volna, úgy tűnik, örökre a kultúrpolitika süllyesztőjébe került. Szerencsére némi fogalmat erről is alkothatunk a hagyatékban fennmAradt vázlatok alapján.) Egy dolog sajnos mára a korabeli tanúk egybehangzó véleménye szerint biztosnak látszik, hogy az emlékmű elkészítésével a művészt megbízó, az alkotás létrehozásának fázisait kézi vezényléssel irányító, a történelmi hazugságokat és esztétikai tilalmakat mindenáron érvényesíteni akaró, ennek érdekében számos technikai korlátot állító kommunista román rezsim a már korábban is beteg Kulcsár Bélát, ha közvetett módon is, de a halálba küldte. A tervet az Országos Műemléki Bizottság elfogadta, de kikötik, hogy a tizenkét alakból hatnak románnak és hatnak magyarnak kell lennie, aminek karakterükben és öltözékükben kifejezésre kell jutnia, és hogy november 25-i határidőre kész kell lennie. A hatalom képviselői, a megbízók többször érdeklődnek az emlékmű makettjének alakulása iránt. 1976. április 2-án is Bukaresti kiküldöttek vizionálnak a műteremben. Április 5-én a művész másodszor is szívinfarktust kap, és kórházba szállítják. A kórházban is többen megkeresik az emlékmű további sorsának ügyével. Kulcsár Béla 1976. június 18-án meghal. Az agyagfalvi réten ma látható emlékmű csak nagy vonalakban emlékeztet a Kulcsár Béláéra, amely – ahogyan Banner Zoltán fogalmazott – végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában 1980 nyarára készült el. 1990. október 14-én került sor az emlékmű ünnepélyes avatására. Kulcsár Béla neve az avatóünnepségen talán el sem hangzott.
Tegnap megnyílt tárlata megtekinthető október 2-áig keddtől péntekig 10–17, szombaton és vasárnap 10–14 óráig a Sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ földszinti kiállítótermében.
Vécsi Nagy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hiányérzet (A szabadkai színház előadása a PulzART-on)
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András által rendezett Rózsák című előadása Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című szabadverse nyomán készült, pontosabban annak második átirata: a költemény alapján korábban már készült egy színházi előadás, amelynek újabb, szöveg nélküli változataként került színpadra a pulzArt fesztivál részeként Sepsiszentgyörgyön is bemutatott produkció.
Ahogy Tolnai Ottó költészetére sem jellemző a hagyományos értelemben vett őszinteség, ahogy a közlés, leírások helyett inkább hatásokat akar kiváltani, és ezért önmagát háttérbe helyezve olykor spontán módon játszadozik a szavakkal, gondolatokkal, egészen szürreális világokat teremtve, ugyanúgy a Rózsák alkotói is csupán a vizualitásra, a szabad asszociációkra próbálták felépíteni az előadást. A költőiség egyetlen jelszavát követve annyira szabadon viszonyultak a költeményhez, hogy valójában alig viszonyultak hozzá, így bár az előadás tobzódik az ötletekben, a látványos jelenetek, hatásvadász színpadi elemek semmilyen irányba sem vezetnek.
Aligha gondolhatnánk komolyan, hogy A kisinyovi rózsa című szabadverset számon lehet kérni egy előadáson, de a színházszerűséget, az élményt, azt, hogy akár intellektuálisan, akár érzelmileg, akár az érzékek szintjén megérintsen, azt igen. Itt viszont mindegyik megközelítési lehetőség jócskán tele volt akadályokkal. Semmilyen logikai elv nem szabott irányt az egymásból következő jeleneteknek, talán csak a tér kitágítása a bezártságtól a végtelen szabadság felé, de ez nem fokozatosan történt az előadás során; semmilyen érzelmi szál nem kötötte egymáshoz, és így a nézőkhöz sem a szereplőket; az érzékeknek kínált táplálék pedig – a hangok, anyagok érzete és a színészi játék ritmusa, dinamikája – olyannyira szegényes, esetlen, pontatlan volt, hogy nem lehetett komolyan venni. Néhány példa: az indigólepedő, amely több jelenet alapeleme, teljesen használhatatlanná kopott, hiába próbáltak bármit is átvinni rajta a színészek, a plüsszebrákat előrevetítő zebracsíkos ruhákra alig tapadt a fekete festék, így szinte értelme sem volt a negatív zsiráfjátéknak, a baseballütő használata inkább felmutatott volt, mint felszabaduló energiák robbanása, a homok lecsorgását már előre sejteni lehetett, annyira hangos volt az előkészület, az evőeszközök kiöntését már annyiszor láttuk, hogy egyenesen idegesítő volt, a jelenetek közelsége és a kivitelezés formája általában lenullázta a hatásokat. Érző lények vagy mozgó tárgyak sem voltak a színészek, és minduntalan az látszott, hogy van is, nincs is kapcsolatuk egymással a színpadon.
Szép volt a xilofonokon való közös zenélés, a ki-be járkálás dinamikája annál a jelenetnél, amikor rendezgették a zebrákat, sokat sejtető volt az indítókép a nő által idézett Tolnai-sorokkal, és üdítő látvány az utolsó kép, amikor egészen kitágult és apró fénypontokkal telt meg a tér. Itt valóban feltűntek Tolnai gondolatai: „mert a kisebbségi is akár a flamingó / e vacogó rózsaszín lény / csak önnön tükörtermekben manipulált / tömegében érzi otthon magát”. Lehet, hogy a kisebbségi életérzés a kulcsa a látottaknak? Értékelendő a sok befektetett munka és a hit, hogy mindennek értelme volt. Mezei Szilárd zenéjét is érdemes kiemelni, nélküle erősebb lenne hiányérzetünk.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emberi és szakmai hitelességünk útvesztői, avagy az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának kálváriája
Oktatásunk vesszőparipája a gyermekközpontú, kreativitásra való nevelés. Ennek jegyében sikerült szülői kezdeményezéssel valamint az RMDSZ szakmai támogatásával, továbbá az RMDSZ közbenjárásával tizenhat évvel ezelőtt létrehoznunk az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban a képzőművészeti tagozatot.
A tanügyminisztérium által is szentesített képzőművészeti tagozat létrehozásának indítékait  a Szabadságban annak idején  megjelent (2001. április 11.) írásában találó módon, Németh Júlia művészeti író  így foglalta össze: „A dicséretes kezdeményezéssel megoldódni látszik azon szülők dilemmája, akik művészhajlamú gyermekeiket kénytelenek voltak román iskolába beíratni. A képzőművészeti líceumban ugyanis nincs magyar nyelvű oktatás. A szeptemberben beinduló ötödik osztály ilyenformán ugyancsak hiánypótló. Annál is inkább, hogy sajnos, közismert a hazai művészeti oktatás távolról sem rózsás helyzete.”
A küzdelmes és megvalósításokban gazdag évek során azonban, nemhogy elnyertük volna a tanügyi hivatalosságok bátorító támogatását, hanem ellenkezőleg: a jelenlegi megszüntetési próbálkozást megelőzően már két alkalommal (2007-ben és 2010-ben) igyekeztek ellehetetleníteni a tagozat létezését. Mindkét alkalommal azonban (aláírásokkal is támogatott) közösségi összefogással sikerült talpon maradnunk. A 2010. február 1-én közreadott tiltakozó felhívásban – máig érvényesen – többek között  ez áll: „Habár a képzőművészeti oktatás országos szinten (még a román tannyelvű iskolákban is) létszámgondokkal küzd, sikerült mindeddig szórvány helyzetben is fennmaradni.  Ezen tagozat színvonalát nyomatékosítja, hogy az évek során sikerült szülői támogatással, pályázati és szponzori támogatás révén a képzőművészeti oktatás speciális elvárásainak megfelelő infrastruktúra létrehozása. A képzőművészeti tagozaton az oktatást olyan szakemberek biztosítják, akik nemcsak szakmai tapasztalattal rendelkeznek, de elismert művészek is.
Székely Géza, képzőművész-tanár, a képzőművészeti tagozat szakirányítója Szabadság (Kolozsvár)

Az örmény kultúra napjai Marosvásárhelyen
Hatodszorra rendezi meg szombaton és vasárnap a Marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület az örmény kultúra napjait.
Szombaton a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében 10 órától Örmények és forradalmak címmel kerül sor előadásra. A csíkszeredai Orbán Zsolt 1956 – körülmények, események, örmények címmel tart előadást, a székelyudvarhelyi Balázs Árpád pedig élménybeszámolót Találkozásom Pongrátz Gergellyel címmel.
A budapesti Fancsali János a magyarörmények zenei életéről beszél, a gyergyószentmiklósi Fórika Sebestyén Az emlékezés lapjai – tiszteletadás Görög Joachimnak címmel értekezik. Az örmény sportéletről a székelyudvarhelyi Balázs Árpád tart előadást Hentesből világbajnok címmel Keresztes Lajos birkózóról. Az András Lóránt Táncszínház Kaukázusi táncokat mutat be, Ősz Domokos fagottművész, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia tagja Marosvásárhelyen először tart dudukkoncertet.
Délután 6 órától a múzeum várbeli kiállítótermében nyílik meg az örmény nagykövetség térképészeti vándorkiállítása – Örményország határmódosulásai a világ kódexeiben címmel. Ezután kerül sor az I. Erdélyi Magyarörmény ifjúsági vetélkedő díjazására. Este 7 órától a Keresztelő Szent János templomban szentmisére kerül sor.
Szombaton este 8 órakor a Cupola étteremben vendégeikkel közös örmény vacsorára hívják a tagokat és barátaikat.
Vasárnap déli 12 órakor a Bolyai téri unitárius egyház Dersi János termében kézműves kavalkádra kerül sor. Csiki Margit „falifákat”, Duha László fafaragást, Demeter Irén és Dobribán Anna kerámiatermékeket, Lili Adam Seyranyan bőrdíszmű alkotásokat mutat be. Örmény énekeket ad elő Kántor Anna és Andrea.
A rendezvény fővédnöke Turgyán Tamás, a magyar Országgyűlés örmény nemzetiségi szószólója, az I. Erdélyi Magyarörmény ifjúsági vetélkedő fővédnöke, Wertán Kinga, a Magyar-Erdélyi Magyarörmény Egyesület társelnöke, jelen lesz és köszöntőt mond Hamlet Gasparian, Örményország bukaresti nagykövete, valamint Csige Sándor Zoltán, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja, továbbá Soós Zoltán a Maros Megyei Múzeum igazgatója. Támogatók: Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala, Communitas Alapítvány és a Maros Megyei Múzeum.
Bakó Zoltán Székelyhon.ro, 

Ötvenhat Erdélyben: „A szabadságnak fahéjillata van…”
1958. március 14-én este későn, a kihalt sepsiszentgyörgyi utcákon három fiatalember lopakodik az Erzsébet parki 1848-as emlékműhöz. Az örökzöld ágakból font koszorú, amelyet el akarnak helyezni a talapzaton, Bordás Attila kezében van. Immár második éve vállalja a legveszélyesebb feladatot a társaság tagjai közül. A Maszolnak Bordás Attila, a Székely Ifjak Társaságának tagja mesél a híres sepsiszentgyörgyi koszorúzásról és annak következményeiről. 
„ ... ha majd hozzánk is eljut a forradalom, akkor legyünk felkészülve.”
1956. október 23-a után az egész város megmozdult. Itt, Háromszéken ennek a forradalmi hangulatnak különleges oka volt: 1848-49 óta egész Erdélyben csak itt pislákolt a szabadságharc emléke. Ennek a forradalmi szellemnek a hatása ma már kevésbé tudatos, de annak idején - az öregekben legalábbis -  még elevenen élt Gábor Áron és az ágyúöntés története. A forradalom kitörése után, az egyik barátom, Molnár Bélának hívták, mindketten a Székely Mikó Kollégiumba jártunk, kilencedik osztályos tanulók voltunk, félrehívott a szünetben, és megkérdezte, hogy nem állnék-e be egy szervezetbe. - Milyen szervezetbe? – kérdeztem gyanakodva, hiszen én még pionír sem voltam, és nem is állt szándékomban azzá válni, éppen most, amikor úgy tűnt, hogy a kommunisták nem sokáig maradnak hatalmon. Elmondta, hogy - Arról van szó, hogy ha majd hozzánk is eljut a forradalom, akkor legyünk felkészülve, megszervezve. A cél: röpcédulák írása, terjesztése, új tagok állandó beszervezése, a csoport felkészítése különböző feladatok elvégzésére, rendszeres gyűlések szervezése, a politikai helyzet figyelemmel követése, a magyar forradalom megsegítése. Lehetett ellentmondani? Beálltam én is. Kilencedikes diákokból voltunk nyolcan, ezek közül hatot ítéltek el.
Bordás Attila Sepsiszentgyörgyön született 1941. október 3-án. Letartóztatásakor, 1958. március 14-én a Székely Mikó Kollégium diákja volt. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége „Szalay Attila és társai” csoportban állította bíróság elé. A kolozsvári Katonai Bíróság a BTK. 209-ik paragrafusa alapján 12 év börtönre ítélte. Börtönéveit Ocnele Mari-on, Jilaván, Enyeden és Szamosújváron töltötte. Innen szabadult 1964. április 8-án. Szabadulása után befejezte tanulmányait, és nyugdíjba vonulásáig a sepsiszentgyörgyi faipari kombinátban dolgozott.
Már a forradalom napjai alatt elkezdtük a „gyűlésezést”. Az egyik csoporttagnak, Gyertyánosi Gábornak az édesapja asztalos volt, minden este, tanulás ürügyén, összegyűltünk a műhelyében. Tanulás az nem volt, ábrándozás annál több. Nagy terveket szőttünk, mint általában a 14-15 éves gyerekek. Meglódult a fantáziánk, és már láttuk is magunkat a dicsőséges forradalom barikádjain harcolni, éppen úgy, mint azok a pesti srácok, akiknek hősi híre hozzánk is eljutott. Persze vezérválasztás is volt, és én alvezér lettem, valószínű azért, mert többet járt a szám, mint az osztálytársaimnak. És hát „tapasztalatom” is volt, mert édesapám végigharcolta a második világháborút, sokat mesélt, és már olvastam Robinson Crusoe-t meg a Pál utcai fiúkat, de még a kötelező szovjet irodalomból is inspirálódtam. Ott volt például a Vologya utcája című ifjúsági regény, amely egy partizánharcot mutat be a második világháborúból. Az olvasottak alapján és édesapám meséiből szűrtem ki azt a „harci tudást”, amely feljogosított engem az alvezéri titulusra. Csoportunk vezetőjének Szabó Lajost választottuk meg, aki néhány évvel idősebb lévén mint mi, akkor állt munkába a sepsiszentgyörgyi Dózsa György textilgyárban, tehát már felnőttnek számított. A forradalmi harcok nagyon foglalkoztatták a kisdiákos fantáziánkat, kitaláltuk, hogy „edzenünk” kell magunkat az eljövendő „nagy harcokra”: kést dobáltunk, kis fejszével célba dobtunk, közös kirándulásokat szerveztünk. Romantikus lelkesedésünket, gyerekes naivságunkat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az uzsonnánkat is a közeli temetőben fogyasztottuk el, mert azt hittük, hogy ezzel is felkészítjük magunkat az elkövetkező harcra. Ezután már csak az eskütétel hiányzott: - Mindhalálig hűek leszünk szervezetünk, a Székely Ifjak Társaságához, és soha nem feledkezünk meg célkitűzéseinkről: a forradalom eszméinek terjesztéséről, a kommunisták elleni harcról, és mindent megteszünk a magyarság fennmaradásáért itt, Erdélyben. Most már valóban forradalmároknak éreztük magunkat.
Hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, Amerika hangját, vártuk, hogy nálunk is kezdődjenek el a tüntetések, és aztán a harcok. Még a novemberi szovjet beavatkozás után sem akartuk elhinni, hogy ennyi volt, minden hírre, amely valamiféle ellenállásról számolt be, felkaptuk a fejünket, abban reménykedtünk, hogy a legapróbb szikra is elég lesz ahhoz, hogy újrakezdődjék a forradalom. Hallottunk a forradalmárok új köszönéséről, a MUK-ról is (Márciusban Újra Kezdjük), ami alapján szintén arra a következtetésre jutottunk, hogy semmi sincs veszve, nemsokára folytatódni fog a harc. Akkor pedig mi, igenis, itt leszünk készenlétben.
A koszorúzás megvolt, a forradalom elmaradt
Közeledett a sokat emlegetett március. A beígért újrakezdés időpontja. Összedugtuk a fiúkkal a fejünket, és arra az elhatározásra jutottunk, hogy most már nem várhatunk tovább, nekünk kell lépnünk, olyasmit kell kitalálnunk és végrehajtanunk, amitől itt, Sepsiszentgyörgyön, sőt egész Háromszéken ismét forradalmi lesz a hangulat. Így döntöttük el, hogy megkoszorúzzuk az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc hőseinek az emlékművét, amely a város központjában található.
A tervet nagyon gyorsan kieszeltük: mindenképpen késő este kell elhelyeznünk a koszorút, amikor már nincsenek járókelők a környéken, hogy másnap reggel, március 15-én, teljes legyen a város lakóinak a meglepetése. Azt az apró problémát, hogy nem léphettünk be egy virágüzletbe sem koszorút vásárolni, mert nyomban lefüleltek volna minket, egyszerűen megoldottuk: kimentünk a temetőbe, és az ott talált koszorúkból állítottunk össze egy olyant, amely megfelelt a célnak. Sötétedés után leszaladtunk a parkba, én  felugrottam az emlékmű talapzatára, és nekitámasztottam a koszorút a feliratnak. Aludni sem tudtunk, olyan izgatottan vártuk a másnapi hatást. Reggel korábban indultam iskolába, és természetesen az Erzsébet park felé vettem az irányt, közvetlenül az emlékmű előtt haladtam el. A koszorú ott volt. A járókelők sietősen odapillantottak, de nem álltak meg alaposabban szemügyre venni munkánkat. A mi titkos reményünk pedig, hogy összeverődnek az emberek, és koszorúnk láttán eszükbe jut ismét a forradalom gondolata, hogy tenni kéne valamit,  hogy nem szabad ölbe tett kézzel ülni, és hagyni, hogy a kommunisták kényük-kedvük szerint irányítsanak minket – nem történt meg. A forradalom elmaradt.
„ ... sietve elindultunk az emlékmű felé.  Már vártak minket.”
A koszorúzásnak nem volt visszhangja, ezért a Székely Ifjak Társasága veszített egy kicsit a kezdeti lendületéből, lelkesedéséből. Gyűléseink el-elmaradoztak, kevesebbet találkoztunk. A nyári vakációban azért még elmentünk néhány közös kirándulásra, megnéztük az oltszemi Herecz várát, Kincsás várát, és a mi képzeletünket is működésbe hozta a monda szerinti nagy kincs, amely valahol a környéken lehet elásva, úgyhogy ennek a felkutatásával töltöttük az időnket. Jött a következő iskolai év, még össze-összekacsintottunk, de ennyi volt.
Aztán 1958. március 15-e előtt Jancsó Sándor bajtársunk elkezdte mondogatni, hogy ismét meg kellene koszorúznunk az emlékművet, mert - Ha mi nem, akkor ki? Az eskü kötelez, mi pedig arra esküdtünk, hogy magyarságunkat, hagyományainkat megtartjuk bármi áron. Nos, nem kellett sokáig győzködnie minket, ráadásul már ismertük a menetét a koszorúzásnak, hiszen egy évvel korábban sikeresen végrehajtottuk a műveletet. Nem is gondoltunk arra, hogy valamit másképp csináljunk. Minden ugyanúgy történt, mint legelőször. Március 14-én kimentünk a temetőbe, összeállítottuk a koszorút, elrejtettük, a fiúk pedig - Jancsó Sándor és Gyertyánosi Csaba, mert mi hárman voltunk a végrehajtók –, bejöttek hozzánk, és ott tébláboltunk, amíg este kilenc óra nem lett. Akkor, azzal az ürüggyel, hogy elkísérem őket egy darabon, kiléptünk a házból, elvettük a koszorút, és sietve elindultunk az emlékmű felé.  Már vártak minket.
A parkban ismét én ugrottam fel a talapzatra, de abban a pillanatban, amikor lehajoltam, hogy nekitámasszam a koszorút az obeliszk oldalának, sípszó hallatszott. Jancsó Sanyi, aki biciklin volt, és ott körözött az emlékmű körül, mert az volt a feladata, hogy szemmel tartsa a környéket, a szó szoros értelmében kereket oldott. Gyertyánosi Csaba is futásnak eredt, és közben hátrakiáltott, hogy - Attila, menekülj! Attila, menekülj! Mindenhonnan szekusok rohantak felénk, nem volt időm semmire, lebénított a  tudat, hogy ezek a fogdmegek amúgy is követni fognak, és elkapnak, mert nem volt meg az a minimális előnyöm, mint Sanyinak meg Csabának. Azért megiramodtam, fel akartam rohanni a megyeháza felé a lépcsőn, de láttam, hogy onnan már szaladnak lefele a szekusok, beugrottam, hát egy óriási nyárfa koronája alá. Arra gondoltam, hogy a sötétben, ha mozdulatlan maradok, hátha nem vesznek észre, és azt hiszik, hogy mindenki elszaladt. A szemem sarkából láttam, hogy Csaba a Kollégium sarkán túl van már, és egy szekus a nyomában loholva kiabálja, hogy: - Stai că trag, stai că trag! Állj, mert lövök, állj, mert lövök!
Vallatás moszkvai modellre: tízszer, százszor ugyanazt a kérdést tették fel
Megfogtak. Kiderült, hogy a szekusok ellepték az egész környéket, a parkot teljesen körbevették. És ránk vártak. Nem volt tehát teljesen hatástalan az egy évvel azelőtti koszorúzásunk. Valaki mégiscsak felfigyelt rá. Agyba-főbe vertek. Az egyik tag, még ma is él, sokszor látom Szentgyörgy utcáin, ott rúgott ahol ért, mert - miközben át akart ugrani a dróton, mellyel a zöldövezet volt elkerítve, hogy hamarabb hozzám érjen - az új birgerli csizmáján a bőr felhorzsolódott. Persze, nemcsak ő ütött. Mások is ezt tették.  A ma emberének nincs fogalma, mekkora apparátust, felfegyverzett belügyi alakulatot voltak képesek mozgósítani egyetlen ember letartóztatására, esetleg likvidálására. Gondolom, nem is tudták, hogy kik fognak megjelenni az emlékműnél. Lehet felnőttekre, szervezett csoportra számítottak.
Orromból, szájamból folyt a vér, amikor bekísértek. Olyan „tapasztalt” forradalmár voltam, hogy addig azt sem tudtam, hogy hol van a Szekuritáté épülete Szentgyörgyön. Másnap elvittek Marosvásárhelyre, mert a Magyar Autonóm Tartománynak Vásárhely volt a központja.  A Szekuritáté itteni börtöne a leghírhedtebbek közé tartozott, sok magyar szekus „dolgozott” itt, és mindegyikük „bizonyítani akart”, ezért aztán szadista kegyetlenséggel verték, kínozták a foglyokat.
Elvették a nadrágszíjamat, a cipőfűzőt, és becsaptak egy cellába. Életem legmagányosabb napjait töltöttem ott, csak egy beton ágy és egy beton asztal volt. Napokon keresztül nem szólt senki hozzám, nem kérdeztek semmit tőlem, időnként kinyílt az ajtón lévő ablak és beadták az ételt: a cikórialevet, kenyérdarabot, árpakását. Így telt el nyolc nap, ami alatt minden zajra összerezzentem, minden nyikorgásnál azt hittem, hogy értem jönnek. A kilencedik nap reggelén kinyílt az ajtó, föl kellett tennem a sötét szemüveget, bekísértek a vallatószobába, ahol egy tiszt várt. Széles, eltorzult orra volt, mint a bokszolóknak általában. Először ő vallatott, de a kihallgatások során Bartos Károly őrnagy is kezelésbe vett. Ő a marosvásárhelyi Szeku hírhedt tisztje volt. Szabadulásom után, és főként a 89-es események után hallottam sokat róla, akkor nem tudtam, hogy milyen gazemberrel állok szemben. Azt mondják, hogy rákban halt meg, és nagy betegen, önkívületi állapotban is az elítéltekkel „foglalkozott”! A felesége Csiha Kálmánt – akit hónapokon át kínozott és vallatott Bartos Károly – kérte meg, hogy imádkozzon a sírjánál.
A vallatásunk a moszkvai modell szerint történt: tízszer, százszor ugyanazt a kérdést tették fel.  Bartos, miközben a kérdéseket ismételgette, állandóan kopogott a ceruzájával az asztalon. Ez az idegölő monotónia a pszichikai megtörésünket szolgálta. Abban reménykedtek, gondolom, hogy a teljesen kiszolgáltatott rab lelkileg kiborul, újabb és újabb neveket említ, amelyek alapján újabb és újabb „államellenes” szervezkedéseket lehet futószalagon gyártani. Feltétlenül egy felnőtt nevét akarták kicsikarni belőlünk; az elnökünk,  Szabó Lajos, annak ellenére, hogy már elmúlt húsz éves, sem foglalkozására, sem korára való tekintettel nem volt az a vezér egyéniség, akit előtérbe helyezve mindenféle államellenes terrorcselekedettel vádolhatták volna a Székely Ifjak Társaságát. Osztályfőnökünkről, Erőss Jánosról is állandóan érdeklődtek, aki a második világháborúban a magyar hadsereg haditudósítójaként esett szovjet fogságba, és csak 1950-ben térhetett haza szülőfalujába, Csíkkozmásra. Persze egyikünk sem vallott a tanár úr ellen. Ennek ellenére, nem sokkal a mi ügyünk után, Erőss János tanár urat is perbe fogták, azzal az ürüggyel, hogy a népi demokratikus rendszer ellen ügyködik, meggyőződéses nacionalista, sovén, és a Sepsiszentgyörgyi 1. számú Líceum (a  Székely Mikó Kollégium akkori elnevezése – szerk.) tantestületének és diákjainak körében több ízben kifejezésre juttatta a Magyar Népköztársaságban kitört fasiszta lázadással való együttérzését, rokonszenvét.
Macskási Pál hozta az ítéletet
Március 15-én tartóztattak le, és június 4-én volt a tárgyalásunk. Habár zárt ajtókkal indult, végül beengedték a szülőket a hátsó padsorokba. Édesanyámék ügyvédet fogadtak. Amikor a védőbeszédre került a sor az ügyvéd fölállt, és arra hivatkozva, hogy kiskorúak vagyunk, enyhe büntetést kért. Erre Macskási, mert ő volt a bíró, elkezdett üvölteni, hogy - Azonnal üljön le, hogy képzeli, csak nem várhatjuk ölbe tett kézzel, hogy fegyverrel támadjanak ránk. Halálra kell ítélni ezeket a banditákat...
Az ítélet gyorsan megszületett. Macskási Pál, az elnök, nagy komolysággal olvasta fel. A Román Népköztársaság nevében államellenes összeesküvés vádjával ítéltek el minket. A csoport két legidősebb tagja kapta a legnagyobb büntetést, Szalay Attila 18 évet, ő rá egy évre meg is halt a börtönben, Szamosújváron, azt mondják, agyonverték, és Szabó Lajos 15-öt kapott. Aztán én következtem a sorban Gyertyánosi Gáborral, 12-12 évre ítéltek. Még két 10 éves büntetés volt, egy nyolc éves, egy hét és egy hat éves. Az ítéleteket nem akkor hozták meg, már jóval a tárgyalás előtt el lett döntve, hogy kinek hány évet sóznak a nyakába, de hát a fentiek mind hozzátartoztak a kirakatperek forgatókönyvéhez. Annak idején még nem tudtam jól románul, ezért, amikor felolvasták az ítéletet, nem is értettem pontosan a „szakkifejezéseket”: - Cinci ani muncă silnică, șapte ani temniță grea, cinci ani degradare civică, olvasták fel, én pedig minden számot, amit hallottam, összeadtam. Amikor visszakísértek  a börtönbe, kérdezi a foglár, miközben nyitja a cellaajtót, hogy –Na, mennyi a lottószám? Mondom neki - 17 év. Káromkodott erre egy cifrát az öreg, magyar volt, s ő se volt kőből, aztán este akkora tál ételt kaptam, mint soha addig. Persze, nem tudtam enni. Azon gondolkodtam, hogy csak október 3-án leszek 17 éves, és akkor mondhatom csak, hogy éltem már annyit ezen a földön, amennyi időt kell ezután börtönben töltenem. Aztán amikor kiderült, hogy a degradare civică nem börtön, és öt évvel kevesebb a teljes büntetés, akkor egy kicsit megvidámodtam.
De az ítélet kihirdetésének a pillanatától kezdve politikai foglyokként voltunk nyilvántartva, és úgy is kezeltek minket. Takarodó után is villanyfény volt egész éjszaka, hogy bármikor ellenőrizhessenek bennünket a leskelődön keresztül. Ébresztő után cellánként vittek a fürdőbe mosakodni, hideg vízzel, persze, fogat mosni, akinek volt mivel, a szaros dézsát ki kellett állítani az ajtó mellé, a közbűntényesek vitték el kiüríteni. Utána kaptuk a napi puliszka adagot és a reggeli „kávét”, ami sokszor rosszabb volt, mint a moslék. Állandóan éhesek voltunk.
Jilava, Ocnele Mari, Enyed
Szeptember 14-én a vásárhelyi börtönből átvittek Jilavára. Vonattal. Azon gondolkodtunk, hogy mire és hogyan tudnánk ráírni a nevünket, hogy kidobjuk a sínek közé, hátha valaki megtalálja, és szól a szüleinknek, akik a tárgyalás óta semmit sem tudtak rólunk. Jancsó Sanyi megszúrta az ujját egy darab dróttal, és felírta a nevét egy rongyra, ki is dobta a vécélyukon keresztül. Egy vasutas megtalálta és elvitte a szüleinek. Jilaván volt a gyűjtő- és elosztó központ. Minden foglyot a tartományi börtönökből, mint amilyen a vásárhelyi is volt, oda vittek, és onnan irányították át a végrehajtó börtönökbe vagy munkatáborba.
Jilava tulajdonképpen egy földalatti erődítményrendszernek a része, amit még az 1800-as években építettek a Hohenzollernek. A cellák boltívesek voltak, kis rácsos ablakokkal, a padló beton. A sötét cellákban háromemeletes vaságyak, szalmazsák nélkül, csak a csupasz sodronyok. A sarokban volt a cseber, tele emberi ürülékkel. A koszt gyatra volt, mosatlan pacaldarabok úszkáltak egy löttyben, de muszáj volt megenni, ha élni akartunk. Nem sokat maradtunk ott, Nagyaknára vittek, az volt a kiskorúak számára fenntartott fogház. Nemcsak politikai elítéltek voltak ott, hanem közbűntényesek is. Minden teremben 20-30 körüli létszám volt. Ott az éhség volt az úr.  Annyira legyengültem, hogy nem tudtam lábra állni, ha leguggoltam, meg kellett kapaszkodnom, hogy valahogy tudjak föltápászkodni. Sokáig nem maradtunk ott sem, mert a kollektivizálásnak ellenálló falusiakat a környékről mind beszállították, és akkor hely híján minket továbbküldtek. Ugyanazzal a módszerrel, mint, ahogyan érkeztünk.  Már előző este kiosztották az egynapi hideg élelmiszeradagot: tíz deka kenyeret és egy darabka sós szalonnát. Felpakoltak a rabszállító vagonokba, amelyek úgy voltak kialakítva, hogy mindegyiknek a közepén folyosó volt, annak a két oldalán pedig a cellák sorakoztak, körülbelül két négyzetméteres mindegyik. Hármunkat tettek egy cellába, kettő leülhetett a padra, a harmadik állt, utána váltottunk. A rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, hozzácsatolták őket egy-egy másik vonathoz, sokszor napokig vesztegeltek egy-egy mellékvágányon. Mindezt tudtuk, ezért nem ettük meg rögtön első nap a fejadagunkat, és jól tettük, mert három napig nem kaptunk egyebet enni. Vizet kérhettünk, egy csajkában adtak be, egymás után ittunk. Azt észrevettük, hogy a vonat átmegy a Kárpátokon, tehát visszavisznek Erdélybe. Már ettől nagyon boldogok voltunk.
Enyedre vittek, ahol betettek a nagy büntetésű közjogiak közé. Ezek általában súlyos rablásért, emberölésért elítélt emberek voltak. Kicsit féltünk is tőlük, de aztán összebarátkoztunk, mert amikor meglátták, hogy milyen soványak és gyengék vagyunk, akkor a saját adagjukból is juttattak nekünk. Akkoriban ők jogosultak voltak minden hónapban egy ötven lej értékű élelmiszercsomagra, ebből aztán minket is megkínáltak. Nem utasítottuk vissza, mert mi nem láttunk szalámit és kekszet, amióta bezártak minket. Életmentő volt az a pár hónap, amit ott töltöttem. Enyeden egy fémipari gyárban dolgoztunk. Lakatot gyártottunk tízezer számra.
Szamosújvár: 50-60 ember összezsúfolva
Amikor nagykorú lettem, 1959 októberében elvittek Enyedről Szamosújvárra. A szállítás a szokványos körülmények között zajlott, este érkeztünk meg Szamosújvárra, és az állomásról dubákkal vittek a börtönbe. Ezt a műveletet mindig este hajtották végre, nehogy érintkezni tudjunk valamilyen formában a civil lakossággal. Elmesélni lehet sok mindent, de átélni, csakugyan érezni azt a környezetet és azokat a körülményeket, amelyben mi ott voltunk, nehéz.
Mindenki valamilyen emésztőszervi betegségben szenvedett, a rossz koszt miatt, meg azért, mert a mosatlan csajkák körbejártak. Aki befejezte az ebédet kiadta a csajkát, az ételosztó máris tette bele a következő adagot egy másik rabnak. Mindenkinek az volt a vágya, hogy elvigyék dolgozni a bútorgyárba, mert akkor, ha már nem volt bezárva a cellába, könnyebben telt a nap. A cellában állandóan ki volt szolgáltatva az ember az őrök kénye-kedvének. Ha úgy tűnt nekik, hogy a kelleténél hangosabban beszélgetünk, máris dörömböltek az ajtón. A klasszikus büntetés az volt, hogy kiöntették velünk az ivóvizet a cseberből a betonpadlóra, utána meg ránk parancsoltak, hogy feküdjünk hasra a vizes padlón. Fél órát, órát. Utána fölállhattunk, más ivóvizet aznapra nem kaptunk. Aztán ott dideregtünk a vizes ruhában, amíg meg nem száradt rajtunk.
Mivel állandóan 50-60 embert tartottak összezsúfolva egy helyen, a cellánk összetétele nagyon sokszínű volt mind a politikai, mind a társadalmi hovatartozást tekintve. Túlnyomórészt értelmiségiek voltak minden ágazatból: katonatisztek, orvosok, papok, tisztségviselők. Legtöbbjük kommunista- és kollektivizálás-ellenes nézeteket vallott. Ennek alapján alakultak ki a csoportok is a nap folyamán. Ahhoz hogy könnyebben teljen az idő, különböző előadásokat tartottak nekünk a hozzáértők, főként minket, fiatalokat, előszeretettel oktattak. Németet tanultam, történelmet, vallástörténetet egy katolikus paptól, egy volt lovassági tábornoktól pedig, aki a II. világháborúban Arad és Debrecen környékén harcolt, a városi és partizánharcok módozatait, hadászati technikákat sajátítottam el. Matematika is volt benne, az ágyúgolyók röppályáját számoltuk ki. Vagy százötven-kétszáz verset tanultam meg. Áprily, Ady, Reményik, vegyesen. Köztünk is voltak verselők, és azoknak a költeményeit is megtanultuk, hogy ha nem élik túl a fogságot, akkor valakinek az emlékezetében maradjanak meg a verssorok.
Telt-múlt az idő, aztán tavasszal jöttek, körülnéztek a cellákban, fölmérték a munkára befogható emberállományt. – Mă, banditule, cum te numești? Câți ani ai?  Így kezdődtek ezek a „beszélgetések”, mert nekünk nem volt nevünk, csak akkor, amikor egy dokumentumot kellett kitölteni, egyébként mindig banditáknak szólítottak. Egy részét a felírt embereknek elvitték a Duna deltába, ahol rettenetes körülmények voltak, más részét, aki gyengébbnek mutatkozott, de még volt valamennyi erő benne, a börtön bútorgyárában fogták munkára. Banditák ide vagy oda, a szocializmust építeni kellett. Engem is kiválasztottak, mehettem a bútorgyárba. Egyébként mindenkinek az volt a vágya, hogy oda juthasson, mert – úgy hallottuk - ha már dolgozol, nagyobb a mozgásszabadságod, könnyebben telik az idő, levegőn vagy, jobb a bánásmód is, nem vernek állandóan.
 A jobb bánásmódról annyit, hogy már első nap estéjén úgy megvertek, hogy másnap alig tudtam kézbe venni a szerszámokat, azért mert nem futólépésben tettem meg a távot a börtön és a gyár épülete között. Egy másodpercre álltam meg, azért, hogy megigazítsam a lábbelimet. Eső eshetett egy nappal azelőtt, a börtönudvar csupa sár volt, a bakancsom talpa pedig lejárt, egy darabka dróttal volt odaerősítve a felső részhez. Amikor a sárba léptem, persze, hogy a latyak egyből becsurgott a lábbelimbe, nem tudtam úgy szaladni, ahogy az őrmester elvárta tőlem. Felírták a nevem, és este a sorakozónál, amikor a létszámot ellenőrizték, kiszólítottak. A szerencsések mehettek a cellába, azok, akiket félreállítottak az őrszoba előtt vártak arra, hogy beszólítsák őket, és megkapják a büntetést. Rákötöztek egy padra, és egy esztergált széklábbal elkezdtek csépelni. Keresve sem találhattak volna jobb verőeszközt, olyan volt, mint egy bunkósbot: a felső része vastagabb, a nyele kézbesimulós, az első ütésnél már úgy éreztem, hogy felragadok a plafonra. Nem kíméltek. Amikor végeztek, kioldották a szíjakat, fölálltam, - Mars ki, ordították, jöhet a következő. Bevittek a szobába, de még az ágyba sem tudtam lefeküdni, olyan fájdalmaim voltak. Egyébként minden ágyban ketten aludtunk, annyian voltunk a börtönben, hogy nem jutott egy ágy egy rabnak. A cellatársaim hideg vizes borogatásokat tettek a hátamra, az ágy mellé terítettem a nagykabátom, arra feküdtem hasra. Így telt el az éjszaka. Megmondom őszintén, sírtam. Ne felejtsék el, hogy alig töltöttem be a tizennyolcat, már több mint egy éve börtönben voltam, nem volt könnyű gyerekfejjel mindezt elviselni. Vágytam én is arra, hogy valaki megsimogassa a fejemet, egy jó szót szóljon hozzám. Végtelenül elkeseredtem.
A bútorgyárban a 2-es számú asztalosműhelybe osztottak be, ahol több mint százan dolgoztunk. Egy alkalommal megbetegedtem. Vesegyulladásom lett, mert a műhely hideg volt, huzatos, a ruháink gyengék, vékonyak. Állandó vizelési ingerem volt, de csak kétszer engedtek ki a vécére a tíz óra alatt. Egyszer, amikor úgy éreztem, hogy már nem bírom tartani, kiszöktem a vécére. Jövök vissza, az őr, egy Mireasa nevezetű fickó már ordított – F…-zi gura mă-tii, unde-ai fost, mă, că te omor!  A vesegörcstől meggörnyedve, már kiegyenesedni sem bírtam, mondtam neki, hogy a vécén voltam. Elkezdett ütni, én meg ordítani, hogy - Csak a vesémet ne üsse, mert meghalok. Az önvédelmi reflexem a félelmemnél is erősebb volt, nem álltam, hogy üssön, kitértem a suhintás elől. Ő pedig olyan lendülettel csapott le a botjával, hogy a saját térdét ütötte meg. A düh, ami elöntötte, leírhatatlan. És a verés is, amit azután kaptam. Ütött, ordított, rúgott, amíg bele nem fáradt. Éjszaka szemhunyásnyit nem aludtam. Nem volt olyan része a testemnek, ami ne fájt volna. És akkor gondoltam először arra, hogy meg akarok halni.
Aztán megjöttek a csíkszeredai diákok, akiket akkor ítéltek el versírásért. Négy tanárt és vagy hat diákot zártak be. A fiatalok közül Vorzsák János és Zsók Laci idekerült Szamosújvárra, én a sorban állásnál figyeltem fel rájuk, és az őr, egy Keczer Gábor nevezetű, fölírt, mert állítólag beszélgettünk a sorban. Olyankor még a légynek sem volt szabad zümmögnie, úgyhogy tudtuk, büntetés lesz a vége. Ezúttal nem vertek meg. Öt napi Izolator-t kaptam. Ez azt jelenti, hogy betettek egy zárkába, két nap 10 deka kenyéren és másfél liter sós meleg vízen éltem, utána egy napig rendes börtön menü, aztán két napig megint kenyér és víz. A cellában egyedül voltam, az ágyat reggel ötkor felláncolták a falra, este tízig sétálhattam: öt lépés előre, öt lépés hátra. Ha meguntam, támaszthattam a falat, állva azt is, mert ülni nem volt szabad, egyébként is, ez valahol a börtön alagsorában lehetett, mert a padló, a falak nyirkosak, vizesek voltak. Este azonban, amikor beadták a gyékényt, amit rá kellett tenni az ágyrácsra, mert nem volt ott még szalmazsák se, a gyékényben puliszkadarabokat találtam. Valaki odacsempészte, hogy ne gyengüljek le teljesen, hiszen már össze voltam verve, a vesém fájt állandóan, nagyon rossz bőrben voltam. Ez az apró gesztus rázott fel a letargiából. Eszegettem a kis puliszkadarabokat, és sírtam ismét, de most már amiatt, hogy van valaki, aki gondol rám, és segíteni akar rajtam. Már nem akartam meghalni. Élni, túlélni mindezt, ezt szerettem volna.
1962 táján kezdett megváltozni a légkör Szamosújváron. Ha elvégeztük a normánkat, akkor három havonta kaptunk egy levelezőlapot, és írhattunk a családnak, hogy küldjenek egy öt kilós élelmiszer csomagot. A szöveget románul kellett írni, annyit engedtek meg nekünk, hogy a megszólítást írjuk magyarul. Nem csak az élelmiszernek és a cigarettának örültünk, hanem elsősorban annak, hogy van hír a családunkról. A nagy örömbe azonban sokszor üröm is került, mert volt olyan cellatársunk, aki hiába küldte a levelet, nem érkezett válasz. Főleg az értelmiségiek feleségét kényszerítették arra, hogy váljanak el bebörtönzött férjeiktől. Ha gyerek vagy gyerekek is voltak már, akkor még keservesebb volt a helyzet, mert a nőt is kirakták az állásából, nem tudta eltartani a családot, az egyetlen kiút, amit kínáltak neki, a válás volt. Az osztályfőnökömnek, Erőss Jánosnak a feleségét is így kényszerítették, hogy elváljon a férjétől, aztán a szabadulás után ismét összeházasodtak. Ez egy szerencsésen végződő történet volt. Az egyik cellatársam azonban, Grád Miklósnak hívták, tanító volt, a felettem lévő ágyban aludt, a harmadik levelére sem kapott se választ, se csomagot. Azon az estén, amikor a mi csomagjainkat kiosztották, elkezdett zokogni, kiabálni, hiába próbáltuk a lelket tartani benne. Reggelre megőrült. Még egy pár napig ott volt velünk a cellában, aztán elvitték. Soha nem tudtuk meg, mi történt vele.
„Sírni kezdtem. Éltem.”
Egy idő után elkezdték szabadon engedni a rabokat. Minden nap engedtek el egy párat közülünk. Persze sosem lehetett tudni, hogy éppen mikor kerül rád a sor. Igyekeztem nem sokat gondolni arra, hogy melyik lesz az én napom. Egy reggel aztán szólított az őr, hogy szedjem a cókmókomat, menni kell. Nem a szamosújvári állomásra vittek, hanem egy közeli faluéba, az utasítás az volt, hogy az első vonatra fel kell ülni, és el kell menni egy nagyobb állomásig, ahonnan aztán megválthatom Sepsiszentgyörgyig a jegyet. Én Désig mentem az első személyvonattal, ott, miután megvettem a jegyemet, arra gondoltam, hogy a vonat érkezéséig  bemegyek a városba. A civil ruháimban, amelyeket visszakaptam szabaduláskor, nevetségesen néztem ki, olyan kicsik voltak. Tíz centit nőttem a börtönben: a kabát ujja jóval a csuklóm fölött ért véget, a nadrág szára se takarta a bokámat.  A lábamon két különböző cipő volt, mert a sajátomat nem találták meg a raktárban, és az elhunyt rabok cipői közül kellett válogatnom, de egy hegynyi lábbeli között nem találtam olyant, hogy jó is legyen, pár is legyen. Így került két különböző cipő a lábamra. Szóval a koldusok jobban fel voltak öltözve, mint én, amikor elindultam sétálni a dési utcákon. A hátam mögött, éreztem, összenéznek, vihognak az emberek. Csontsovány, kopaszra nyírt langaléta, két mérettel kisebb ruhákban, bámulja az utcákat, járókelőket, épületeket. Egy kapu előtt egy fiatal nő álldogált, végignézett rajtam, eltűnt a kapualjban, aztán hamar visszatért, és szalvétába csomagolva egy darab almástésztát nyújtott felém. Hat éve nem éreztem a fahéj illatát… De nem tudtam elvenni a süteményt, szégyelltem magam nagyon. – Vegye el, fiatalember. Tudom, honnan jön. Én két évvel ezelőtt vesztettem el a férjemet. Meghalt a Duna csatornánál. Sírni kezdtem. Éltem.
Bordás Attila ma is Sepsiszentgyörgyön él. Szabadulása után befejezte középiskolai tanulmányait. Annak ellenére, hogy nem a Székely Mikó kollégium 1959-es évfolyamával érettségizett, fotója, akárcsak a Székely Ifjak Társaságának többi tagjáé, illetve egykori osztályfőnöküké, Erőss Jánosé is, ma ott van az osztálytablón. Ezzel a gesztussal tisztelegtek az osztálytársak a Székely Ifjak  bátorsága és helytállása előtt. A faipari technikum elvégzése után Bordás Attila a sepsiszentgyörgyi kombinátban dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Itt ismerte meg feleségét is. Két gyereke, három unokája van.
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.)
Víg Emese maszol.ro

Beszélgetés Sepsiszéki Nagy Balázs néprajzkutatóval – Az életünk elsősorban spirituális szinten zajlik
Sepsiszéki Nagy Balázs író, néprajzkutató és szerkesztő családjával együtt öt évvel ezelőtt költözött Sepsiszentgyörgyről Csinódba. Két évvel ezelőtt villámcsapás érte. Felépülése után ökumenikus kápolnát emelt a kertjében és meghirdette a Gyarapodó Magyarságért elnevezésű programot – többek között erről is beszélgettünk csinódi otthonában.
– Hogyan, milyen irányban változtatta meg az életét a villámcsapás?
– 2014. június 24-én, Keresztelő Szent János napján ért a villámcsapás. Nagyon felborult az életünk. Itt volt a feleségem a hegyen két gyerekkel és egy magatehetetlen férjjel, ami egy rendkívüli állapot volt, viszont én úgy látom, hogy nagyon gyorsan kikászálódtunk ebből az áldatlan helyzetből, elsősorban annak köszönhetően, hogy nagyon sokan a baráti körből, de vadidegenek is, elkezdtek imádkozni a gyógyulásomért. Hat héttel a balesetem után az orvosok szerint orvosi csoda történt, én úgy gondolom, hogy inkább isteni kegyelem, mert visszanyertem az emlékezetem java részét. Igaz, most is van pár olyan dolog, amire nem emlékszem. A feleségem képeket mutat, mesél, s én nem tudom felidézni. De a legfontosabb, hogy teljes életet tudok élni. A baleset után három hónappal már szellemi és fizikai munkát tudtam végezni, és eltökéltük, hogy építünk hálából egy kápolnát. 2015-ben június és szeptember között, három hónap intenzív munkával fel is építettük a Gyümölcsoltó Boldogasszony ökumenikus kápolnát a kertünkben, aminek a felszentelése 2015. szeptember 26-án, egy szombati napon volt. Egy olyan napon, amikor mindenhol Csíkban esett az eső, és itt úgy ébredtünk fel, hogy a kertünk felett szivárvány ívelt át, és egy csepp eső sem esett, amíg a kápolnaszentelés véget nem ért, és a közel hatszáz ember el nem távozott a kertünkből. Azóta az életünk elsősorban spirituális szinten zajlik. Természetesen továbbra is gazdálkodunk, állatokat tartunk, mert a létfenntartáshoz ez szükséges itt fenn a hegyen, viszont idén tavasztól, a kis kápolnánk első búcsúja óta, beleérve az augusztus utolsó szombatján megtartott egyetemes imanapot is, mintegy 1600 ember látogatott el ide, fordult meg a kertünkben, úgy gondolva, hogy elmond egy hálaimát vagy imádkozik ebben a kis kápolnában. Gyönyörű szertartásoknak voltunk részesei, és ez mindenképpen erőt ad nekünk és a helyi közösségnek is. Nagy öröm számomra, hogy a helyi, a csinódi és az egerszéki lakosság – száz család lakik fent a havason – magáénak érzi a kápolnát és minden jelesebb alkalommal, amikor a kápolnában szentmise vagy imaalkalom van, szép számban megjelennek.
– Miért éppen Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére szentelték?
– A kelet–nyugati tájolású kápolnánk oltárán egy Szűzanya-szobor áll, amely az áldott állapotban lévő szűzanyát ábrázolja, ami egyfajta üzenet a hegyről a Kárpát-medencei magyarságnak, amellyel azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy a nemzetünk jövője a magyar anyák méhében van. Hogyha lesz elég magyar gyerek, akkor meg tudunk maradni Székelyföldön és a Dunántúlon, akárhol a Kárpát-hazában, viszont ha nem lesz gyerek, ötven-száz év múlva csak a temetőink fogják jelezni, hogy itt magyar népesség élt valamikor. A Gyümölcsoltó Boldogasszony ezt az üzenetet hangsúlyozza, de választásunkat az is befolyásolta, hogy a környéken Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére nincs sem templom, sem kápolna szentelve, ennek köszönhetően évi rendszerséggel a legelső búcsú itt van Csíkban. A kápolnában helyet kapott az unitárius és a református egyház címere is, és bármelyik történelmi egyházhoz tartozó egyén betér, otthon érezheti magát.
– Milyen technikával épült a kápolna?
– Különleges technikával épült, úgy tudom, a Kárpát-medencében még ilyen épület nem áll, ugyanis csutakokból van összerakva a fal. Bara Gergely vállalkozó, jó barátunk ötletét fejlesztettük tovább azzal, hogy a rönkökből készült váz közé nem vízszintesen kerültek be a gerendák, hanem 35 cm hosszúságú csutakokban, és a köztük lévő rést agyaggal meg az agyagba kevert tönkölybúzapelyvával töltöttük ki. Ez lényegében a fal kötőanyaga. Azért, hogy az utolsó simítóréteg ne repedezzen meg, ebbe a rétegbe kecskeszőrt kevertünk, és azzal simítottuk.
– Miért előnyös ez a technika?
– Elsősorban azért, mert az épülethez különböző minőségű faanyagot lehetett felhasználni, nem volt szükség egyforma méretű gerendákra, a másik, hogy ehhez nem kellett megfizetni szakembereket, hanem mi magunk is meg tudtuk építeni. A kápolna vázát a csíkszentdomokosi Székely István ácsmester és csoportja rakta össze. A falakat Bara Gergely indította el, és azt követően mi családilag raktuk fel. A feleségem tapasztotta, fugázta, és miután a falakat felraktuk, az ácsok visszajöttek, és zsindelytetővel borították be az épületet.
– Úgy tudom, arra is odafigyelt, hogy a kápolnában minden székelyföldi anyagokból, helybéli mesterek keze által készüljön…
– Valóban. Az oltár Hajas László székelyudvarhelyi fafaragó munkája, akárcsak a hársfából készült, 77 cm magas Szűzanya-szobor. A gyertyatartókat Gál Andrea Gidófalván élő magyarországi képzőművész, keramikus készítette. Az egyedüli kakukktojás a Mária-ablak, egy kör alakú, ólomberakásos ablak, ami Budapesten készült és Tóth Erzsébet iparművész terméke. A harang Lázár Imre székelyudvarhelyi harangöntő mester munkája. Amikor kiderült, hogy van harang, egy itteni csángó barátunk, Ambrus József jóvoltából készült a háromlábú harangláb.
– A kápolnaszenteléskor meghirdetett egy mozgalmat is a Gyarapodó Magyarságért elnevezéssel, amelynek része a „Ketten jösztök, hárman mentek” program. Miben áll ez a program? Lett már hozadéka?
– A harangunkon is ez olvasható: Gyarapodó Magyarságért. Fontosnak tartom ezt gyermekáldás szempontjából, hit szempontjából, de akár materiális szempontból is. A „Ketten jösztök, hárman mentek” iránt az érdeklődés nagyobb, a hozadék kevesebb. Ez azt jelenti, hogy mi lehetőséget biztosítunk gyereket vállaló pároknak arra, hogy a vendégházunkban, itt a havason szálljanak meg, ahol tiszta a levegő, egészséges táplálékot fogyaszthatnak, amíg itt vannak, ebben a különleges időszakban. Többértelmű a felhívásunk: egyrészt jöhetnek olyan párok kézen fogva, szerelemben, akik gyereket szeretnének nemzeni, és úgy mennek el Csinódból, hogy a terhességi teszten megjelenik a két piros csík. Ugyanakkor megtörténhet, hogy olyan párok jönnek, akik eddig nem voltak különös kapcsolatban sem Jézussal, sem az Úristennel, de ha részt vesznek néhány imaalkalmon a kápolnában, biztos vagyok abban, hogy nem ketten mennek haza, hanem viszik a jó Istent is a lelkükben.
– A Gyarapodó Magyarságért honlapon láttam, hogy keresztszülői programot is elindítottak. Ez miben áll?
– Ezzel a programunkkal olyan magyar házaspároknak próbálunk segítséget nyújtani, akik elsősorban anyagi okok miatt nem vállalják a harmadik vagy többedik gyermeküket. Ugyanakkor sok olyan magyar házaspár él, akiknek különböző okok miatt nem lehetett gyermeke, s örökbe sem vettek gyermeket, mások pedig egyedül élik le az életük javát. A keresztszülőség révén nekik is lehetőségük nyílik arra, hogy hozzájáruljanak a magyarság számbeli gyarapodásához, és támogassanak rendszeresen egy harmadik vagy negyedik gyereket vállaló házaspárt. Itt Csinódon már van egy olyan család, amely vállalta a negyedik gyereket, és ez a család egy magyar embertől havi száz euró támogatást kap. Idén júliusban pedig Csíkszeredában született egy kislány, akinek szintén tudtunk keresztszülőt szerezni egy németországi magyar házaspár személyében, akik szintén havi száz euróval támogatják ezt a családot, amely anyagi nehézségei ellenére vállalta a harmadik gyereket. Szeretnénk ezt tovább folytatni, keresünk olyan harmadik vagy akár negyedik gyereket vállaló családot, amely úgy érzi, hogy anyagi okok miatt bizonytalan, hogy vállalja-e a harmadikat, és ha ilyen jelentkezők megkeresnek, azon leszünk, hogy keressünk olyan keresztszülőket, akik akár már a fogamzás előtt vállalják a keresztszülői szerepkört, nemcsak ideiglenesen, hanem hosszú távon, 18–20 éven keresztül.
– Öt évvel ezelőtt, amikor kiköltöztek Csinódra, önellátásra akart berendezkedni. Ez mennyire sikerült?
– Amikor ideköltöztünk, nagyon nekiestünk az állattartásnak: egy adott ponton 77 növényevő jószágunk volt az udvaron, és ez eléggé leterhelt, sok munkát is jelentett. Most az állatállomány csappant, megmaradt a három ló, van tíz kecske és juh, van három anyanyúl, van annyi tyúk, ami nekünk a tojásszükségletet biztosítja, és tavasszal csirkéket lehet nevelni velük. A méhek tartásába beleavatkozott a medve, ugyanis többször medvetámadás érte a villanypásztorral bekerített méhesemet, és ez elvette a kedvemet attól, hogy továbbra is befektessek a méhészetembe. A sertésekről lemondtunk, mert a hegyre fel kell hordani a gabonát és nem gazdaságos. Maradnak a bárányok, a kecskék, a nyulak, a csirkék, amiket levágásra szánunk, tudunk tejtermékeket készíteni, kiváló érlelt sajtot, tehéntúrót, friss sajtokat. Az esztenára kiadott kecskék és juhok után szintén kapunk annyi sajt- és orda-járandóságot, hogy a család szükségletét fedezi. Az a jövőbeli tervünk, hogy nagyobb figyelmet szentelünk a növénytermesztésnek, hiszen itt ezer méter fölött is meg lehet termelni a murkot, a petrezselymet, a karalábét, a káposztát, sőt fóliasátor alatt akár paradicsomot, uborkát, más zöldségféléket is. Ebből is teljes mértékig önellátók tudunk lenni, sőt úgy gondolom, hogy fölösleget is tudunk előállítani azon a kis szántóterületen, amivel rendelkezünk.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

A lánglelkű csángó költő szülőfaluja, Zajzon
A sors úgy adta, hogy nem sűrűn ugyan, de alkalomadtán jeles eseményeken vehettem részt a háromfalusi Zajzonban: 1959-ben Rab István válogatott versei különkiadásának megjelenésekor, Oláh Kati lakodalmán bor- és borvízkóstolón, 1982-ben Rab életútjának, munkásságának jó ismerőjét, Bartha Judit magyartanárt keresve, majd a költő második szobrának avatóján és harangkutató körúton. Utak hozadéka is lehetne szomszédolásunk címe.
A jelen a fontos
Zajzon településnek veretes szép története van, de most valóban a jelen a fontosabb. A település majdnem összeépült Tatranggal, Háromfalu községközpontjával. Igazi csángóvilág fogad itt is, házai jellegzetes barcaságiak. A három falu múltja, csakúgy, mint Háromszéké, visszanyúlik a legrégebbi századokig. A Magyarós (Cărpiniș) felől érkező előtt feltűnik a Muszka-asztal emlékfenyvessel borított magas tektonikai tanúhegye, a hegy mélybe süllyedt orma, amely arról is tanúskodik, hogy „a negyvennyolcas szabadságharc idején fenn a lapos hegytetőn ütötte fel hadiszállását az ellenség, és azt parancsolta: az élelmet, lisztet és vágómarhát a hegytetőre vigye fel a falu népe”. Csoda, hogy a történelem viharait túlélték itt a csángó magyar testvéreink, megőrizték nyelvüket, szójárásukat, ősi táncukat, a jellegzetes zajzoni boricát, népviseletüket, magyar evangélikus vallásukat! Annak ellenére, hogy a három faluban ma már kisebbségben él a magyarság, a római katolikus vallású székelyvéckei Kiss József tizenhat éven át, négy mandátum idején kormányozta a nagyközséget, keze nyomát mindenütt látni. Bár hosszú ciklusának végére ért idén, mégis őt kérdeztük, mit tett e település érdekében az elmúlt időszakban. Nemcsak Brassóval ápolt viszonyát, hanem a község előnyös földrajzi fekvését is kihasználta, ugyanis sikerült rácsatlakoztatni arra a történelmi vízvezetékre, amely hajdan a derestyei sörgyárat, később a Cenk alatti város tetemes részét látta el jó minőségű ivóvízzel, a Csukás-hegytömb lábánál feltörő karsztforrások vizével, amely a masszívumot felépítő kőzetek föld alatti természetes üregeiben-tárolóiban elraktározódik, s mint ilyen, kiapadhatatlan. Ebből részesül most Háromfalu három települése is. Ha van ivóvízhálózat, kanalizálás is szükségeltetik – mondotta Kiss József. A fővezetéknek egy része már a földben, s Farkasvágó térségében megépült egy nagy befogadóképességű, korszerű szennyvízderítő. Az infrastruktúrának az utak-utcák is részei, azzal azért állnak rosszabbul, mert aszfaltozni itt is csak a teljes szennyvízcsatorna-hálózat lefektetése után lehet. Nagy eredmény azonban, hogy mindhárom településen biztosított a földgázellátás. A környék nem szegény hasznosítható ásványi kincsekben sem: igen jó minőségű a vidéken található mészkőféleség, de ott, a Kárpát-kanyar lábánál feltörő kiváló összetételű zajzoni ásványvíz is, amelyet a jelenben is palackoznak, s amelyet mint természetes gyógytényezőt ezrek vettek igénybe hajdan, a sajnos ma már nem működő gyógyfürdőben. Zajzonfürdőt meglepő részletességgel mutatta be a Barcaságot ismertető Orbán Balázs. „Valamikor az egész Monarchia egyik legkedveltebb fürdőhelye volt – írja dr. Kovács Lehel István, az EKE elnöke, Hétfalu krónikása. – Csinos villáival, fürdő-szállodájával Előpatak, Borszék és Tusnád után Zajzon a negyedik helyen állt a fürdővendégek preferencialistáján. Mára szállodáját lebontották, forrásvizeit befogták, és bukaresti kocsik szállítják eladásra multinacionális hipermarketekbe...” Háromfalu altalajában igen értékes, többnyire lúgos kénhatású vizek raktározódnak. A jelenlegi palackozott víz Zizin néven kerül kereskedelmi forgalomba, csökkentett az ásványisó-tartalma, és utólag dúsítják szénsavval. A palackozóüzemnél helybeliek keresik meg kenyerüket.
Ha a múlt, akkor a csángó költő
Milyen jó, hogy a rendszerváltás után közelebb került alakja, költészete a ma élőkhöz. Aki a Rab István (1832–1862) nevét viselő négyfalusi középiskola diákja/végzettje, míg él, őrzi emlékét. Kőrösi Csoma Sándor nyomába akart lépni, sikertelenül, pedig nemhogy beszélte a török nyelvet, hanem tanította is. Versírásba kezdett, vesztére, mert bekapcsolódott a Táncsics-mozgalomba, így került a budai várbörtönbe, ott írta legszebb börtöndalait. 1862-ben, 30 éves korában hunyt el egy brassói kórházban. A brassói központi evangélikus temető felszámolása okán újratemették szülőfalujában, Zajzonban. Negyedszázaddal ezelőtt megkerestem emléktáblával megjelölt szülőházát is – meglepett, hogy apró iskolás gyerekek vezettek oda –, már nem a rokonok laknak benne. Az emléktáblát a Brassó megyei magyar tantestület állíttatta 1887-ben, édes anyanyelvünkön a költő négysorosa olvasható ma is rajta: „Fényes teremben nem neveltek, / Szegény anya szegény életre szült. / A régi jó idők elteltek, / Hol a világ még szegényt is becsült.” A költő emlékét a helybeli egyházközség és iskola, számos hétfalusi csángó magyar értelmiségi és tollforgató, személyesen Bartha Judit nyugalmazott magyar irodalom szakos tanár, Rab-díjas pedagógus ápolta, ápolja. Társaságában kerestük fel anno Rab Samu bácsit, aki elmondta, hogy „a hétfalusi Rabok mind rokonok. Az öregek mesélték, hogy tatár fogságból hazavergődött a család egyik tagja, akkor ruháztak fel minket a Rab ragadványnévvel.” Genealógiai szenvedélyemnek lelkemre hódolhattam, amikor közösen állítottuk össze a Rab család törzsfáját.
Kiegészítésekkel szolgált idegenvezetőnk, a falu szülötte, a Sepsiszentgyörgyön élő Bartha Jánosné Szász Ilona gyógyszerész, a költő oldalági rokona. Ő mutatott be az 1982-ben 97 éves özvegy Fehér Istvánné Szász Annának, aki elmondta, hogy az emléktáblával megjelölt mai ház helyén állt a költő eredeti, alacsony kőből épült szülőháza, és megfejtette azokat az iniciálékat is, amelyek a ház oromfalán akkor is és most is olvashatók: az SZJ Szász János, az OA Orbán Anna, az építtetők monogramja. Szász János apja Rab István húgának, Máriának volt a fia. Anna néni a családi szekrényajtó belső fillungján megmutatta a 16 éves Rab István ceruzával írt, halvány négysorosát: „Áldozd fel hazádért / Éltedet s véredet, / Feledni rab-láncát / Segítsd nemzetedet!” A napokban tett zajzoni látogatásunkkor virágot helyeztünk a lánglelkű költő síremlékére. Új, a régivel azonos sírkövét Szabó Lajos zajzoni kőfaragó mester készítette hazai homokkőből. Jobban esik otthoni kő alatt a pihenés, felirata így hangzik: „Nemzete s neve rab vala / De szabad a lelke s dala.” A jeles csángó szobrász, Istók János szobrot is készített a költőről, ami soha nem ért el a faluba. 2012-ben, születésének 180. és halálának 150. évfordulója alkalmából emlékkonferenciára gyűltek össze az életét-munkásságát ismerő kutatók. Többek között megtekintették a helybeli evangélikus gyülekezeti házban berendezett Rab István dokumentációs kiállítást, a falu jeles szülöttjéről életének-munkásságának egyik legjobb ismerője, a már említett Bartha Judit beszélt. A kiállítás anyaga biztonságban van a gyülekezeti házban – tájékoztatott ifj. Domokos Jenő evangélikus lelkipásztor. Ekkor avatták fel második mellszobrát, Bácsfalu után szülőfalujában, alkotója a tatrangi születésű Vasile Mocanu, aki akkor a bukaresti képzőművészeti egyetem harmadéves hallgatója volt.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés László: indokolatlan a vészharangkongatás
Tőkés László EP-képviselő nem tartja indokoltnak a „vészharangkongatást”, szerinte nincs veszélyben a romániai magyarság parlamenti képviselete. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a Krónikának adott interjúban kifogásolja, hogy a Fidesz olyan RMDSZ-listákat támogat „látatlanban”, amelyeken szerinte korrupt, az autonómia ügyét eláruló jelöltek is szerepelnek.
– Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), amelynek Ön a fővédnöke, a korábbi tervekkel ellentétben úgy döntött, hogy nem vesz részt a decemberi romániai parlamenti választáson, holott már a független jelölteket támogató aláírásgyűjtésnek is nekifogtak. Miért nem indult az alakulat, és mi a véleménye a döntésről?
– Előrebocsátom, hogy én a föltétlen indulásnak voltam a híve. De mivel az EMNP belső politikai tevékenységében nem veszek részt, hanem valóban csupán védnök vagyok, ezért a döntésbe nem szóltam bele. Végül is hosszú tusakodás után Szilágyi Zsolt és csapata úgy döntött, hogy nem indulnak. Erre nézve elvárásokat támasztottak Budapestről is. Mivel a Fidesz nekünk stratégiai partnerünk, nem csupán az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) viszonylatában, hanem a magyarországi kormánypárt relációjában hozták meg a döntést, és a prioritásokat, az ellene és mellette szóló érveket súlyozva visszaléptek az indulástól.
– Hogyan tekint az anyaországi kormánypárt és az RMDSZ közötti, egyre szorosabb együttműködésre – vagy más szóval a Fidesz színeváltozására, ahogy a napokban megfogalmazta valaki egy székelyudvarhelyi fórumon?
– Nagymértékben azonosulok a Kövér László székelyudvarhelyi választási fórumán felvetődött kifogásokkal és kritikákkal. Ezen túlmenően önmagában fontosnak tartom, hogy a Fidesz megtalálja a modus vivendit az RMDSZ-szel, amely mégiscsak egyetlen képviselője az erdélyi magyarságnak a román parlamentben. Ezzel nem is volna baj, nekem a melléállás és az együttműködés módjával szemben van kifogásom. Először is nem felel meg a valóságnak az, hogy veszélyben forog a magyar képviselet Románia parlamentjében.
– Köztudott, hogy az alternatív küszöb garantálja az RMDSZ bejutását. Ön szerint nem áll fenn a reális veszélye annak, hogy jelentősen meggyengül a romániai magyarság parlamenti képviselete, ha a szövetség nem lépi át az ötszázalékos küszöböt?
– A „lex UDMR” már az előző választási ciklusban is érvényesült a 6-3-as bejutási aránnyal, a mostani listás rendszerben pedig újabb „lex UDMR” született, amely szerint ha négy megyében elérik a húsz százalékot, akkor mindenképpen bejut az RMDSZ a parlamentbe. Tehát nincs veszélyben a romániai magyarság parlamenti képviselete. Ráadásul a képviselet fontosságának a túlhangsúlyozása azért is furcsa – végveszélyről, sorsfordító választásról beszélnek –, mivel az RMDSZ a bukaresti kormányban leghosszabb ideig részt vevő vagy kormányközelben politizáló párt Romániában.
Mivel eddig is ott voltak, ugyan bizony mit csináltak az elmúlt évtizedek során? Ez a vészharangkongatás ilyen szempontból egyáltalán nem indokolt, csupán merő választási kommunikációs technika. A következő kifogásom pedig az, hogy túl sok a csont ebben a húsban. Vagyis olyan RMDSZ-listákat támogat látatlanban a Fidesz, amelyeken olyan korrupt személyek találhatók, mint Biró Rozália, Szabó Ödön. Ezen túlmenően Verestóy Attila egyszerűen elárulta a magyar autonómiát, ugyanakkor ott van Márton Árpád, aki őskövülete a parlamentnek, és a Székelyföld képviselőjeként semmi hasznosat nem tett a nemzeti önrendelkezés ügyében. Biró Zsolt MPP-elnök pedig „spágavezérként” bevallottan nem a magyar ügyek képviseletére, hanem az anyagi előnyök megszerzésére törekszik Bukarestben.
Tehát fonák dolognak tartom, hogy egyáltalán Kövér László házelnök Verestóy Attila társaságában mutatkozik a Székelyföldön, Nagyváradon pedig Biró Rozália és Szabó Ödön oldalán kampányol, akik épp a magyar államot lopták meg, amikor a nagyváradi Ady-központnak a Széchenyi-terven nyert pályázati pénzét elorozták. Emiatt ma már sem az Ady-központ nincs, sem a 320 millió forint, amellyel a magyar állam támogatta ezt a nemes ügyet.
– Ezeknek az érveknek az alapján döntött úgy, hogy a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) múlt heti ülésén nem írta alá a zárónyilatkozatot? Ebben egyebek mellett arra biztatják az erdélyi magyarokat, hogy „a közösségük jövőjét cselekvően alakító felelős polgárként minél nagyobb arányban vegyenek részt a december 11-én sorra kerülő parlamenti választásokon, és támogassák az RMDSZ magyarösszefogás-listáját, az Erdély-központú politizálást”.
– Elsősorban ezeknek az indokoknak az alapján. De már önmagában azt furcsállom, hogy egyik pártot rá akarják kényszeríteni arra, hogy támogassa a másik pártot a választásokon. Ez ellentmond a jogállamiság, a demokratikus pluralizmus és a választási szabadság elvének. Ha akarjuk, aláírjuk, ha nem akarjuk, nem írjuk alá. De meg is indokoltuk, hogy miért nem írjuk alá. Hogyan tudnánk jó lelkiismerettel támogatni azokat, akik a romániai magyarság számára nem a megoldást jelentik, hanem legfőbb okozói, előidézői annak a helyzetnek, amelyben a romániai magyar közösség jelenleg található?
Huszonhét esztendő politikai, parlamenti tevékenysége bizonyítja, hogy nem tudták méltóképpen képviselni a magyar ügyet Bukarestben, tehát nem méltók a különleges támogatásra. Legfeljebb a puszta jelenlétünk fontossága késztethet bennünket arra, hogy az RMDSZ listáira szavazzunk, ebben az esetben viszont komoly kikötéseink lehetnek. Példának okáért kikötném az RMDSZ-nek, hogy semmiképpen ne lépjen kormánykoalícióra a posztkommunista, csontja velejéig romlott Szociáldemokrata Párttal (PSD), amelynek a jelöltjei egy román kimutatás szerint közel hatvan százalékban büntetőjogilag vagy más kritériumok alapján kifogásolható személyek. Azt is ki kellene kötni az RMDSZ-nek, hogy nyújtsa be az SZNT által elkészített székelyföldi autonómiatervezetet, általános értelemben pedig képviselje a saját programjában is szereplő autonómia, a magyar önrendelkezés ügyét.
– Orbán Viktor miniszterelnök és Kelemen Hunor minapi találkozóján elhangzott, miszerint a jelöltállítás és a választási felkészülés terén megvalósult a magyar összefogás Erdélyben. Egyetért ezzel a megállapítással, az RMDSZ és az MPP koalíciója megtestesíti az erdélyi magyar összefogást?
– Mivel ketten vettek részt a megbeszélésen, azt feltételezem, hogy Kelemen Hunor durván félrevezette a miniszterelnök urat. Összefogásról legfeljebb olyan értelemben beszélhetünk, hogy egy a macska a farkával, és a boakígyó lenyelte az áldozatát, ezáltal egyesült vele. Hiszen az RMDSZ tulajdonképpen bekebelezte az MPP-t. Ezt nevezik összefogásnak, ami távolról sem az. Ráadásul nemhogy összefogtak volna, hanem az RMDSZ leválasztotta a nemzeti politikai oldalról az MPP-t, amely kellő megalkuvással kapható volt erre, ezáltal az RMDSZ megosztotta a nemzeti oldalt, eltaszítva magától a néppártot.
– Végeredményben mit javasol az erdélyi magyaroknak, mit tegyenek december 11-én?
– Amiképpen ilyenkor fogalmazni szokás, én magam mindenkit arra kérek, hogy vegyen részt a választáson, mert hiszen a jelenléti arány számít, és szavazzon meggyőződése, lelkiismerete szerint. Hozzáteszem, hogy jó lelkiismerettel nem lehet sem a Maros, sem a Bihar, sem pedig a Hargita megyei listára szavazni annak ismeretében, amit már előrebocsátottam.
– A bukaresti legfelsőbb bíróság néhány hónappal ezelőtt jóváhagyta az 1989-es forradalom dossziéjának újranyitását, ami nagy vonalakban annak tudható be, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága többször elmarasztalta Romániát, amiért nem szolgáltatott igazságot a népfelkelés sebesültjeinek és a halálos áldozatok hozzátartozóinak. A forradalom temesvári elindítójaként miként vélekedik arról, hogy huszonhét év elteltével sem sikerült feltárni a rendszerváltó eseményeket, és kideríteni a teljes igazságot?
– Három nagy adóssága van Romániának a múlt viszonylatában, az egyik éppen a forradalom áldozatai ügyének az elszámolása, a tömeggyilkosságok elkövetőinek a felelősségre vonása. A másik adóssága időbeni sorrendben a marosvásárhelyi fekete március felderítése, hiszen nyilvánvaló, hogy ellenforradalmi kísérlet történt az 1990 márciusában történt vérengzések idején. A harmadik pedig a bányászjárások büntetőjogi kivizsgálása és a tettesek számonkérése. Mindennek szerves részét kellene képeznie a ’89-ben elindult rendszerváltozás folytatásának.
És itt kanyarodom vissza a küszöbönálló választásokra. Nem lehet hiteles választásokat tartani olyan körülmények között, hogy a múltat még mindig takargatják az ebben érdekeltek, akik ráadásul benne vannak a hatalomban, vagy annak közelében találhatók, ugyanakkor nem lehet a korrupciót tovább vinni az új választások által. Jól mondja Andrei Pleșu, hogy ő román, de nem tudja, hogy kire szavazzon. Képzeljük el, ha ezt átültetjük a magyar egypártrendszer síkjára, akkor a neves filozófust parafrazálva azt kell mondanom: magyar vagyok, nem tudom, kire szavazzak.
Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár)

Mindennél fontosabb, hogy egy nép szabadon dönthessen a sorsáról! A Szovjetunió háborúja Magyarország ellen – 1956
Horváth Miklós hadtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára 1990 elejétől foglalkozik 1956 történetével, kutatásával. Több könyve is megjelent ebben a témakörben. Decemberben a Kós Károly Akadémia meghívására Marosvásárhelyen tartott előadást. Előadásában annak a meggyőződésének adott hangot, hogy 1956 esetében há- borúról beszélhetünk, hiszen a szovjet kommunista párt elnökségének iratai háborúról beszélnek, illetve a szovjet vezetés körében leggyakrabban visszatérő fogalmak a bevonulás, beavatkozás, megszállás stb. voltak. Az előadás adott alkalmat az alábbi beszélgetésre.
– Elég fura cím a Szovjetunió háborúja Magyarország ellen – 1956...
– Lehet, hogy furcsa az előadá- somnak a címe, ám ennek az az oka, hogy megismertük a Szovjet Kommunista Párt elnökségi ülésének az anyagait, és azokból az tűnt ki, hogy maguk a szovjetek háborúként élték meg ezeket a heteket, napokat. Háborúról beszéltek, amikor meghozták azokat a politikai döntéseket, amelyek következtében a szovjet csapatok már október 23-ról 24-re virradóra – a karhatalmi terveknek megfelelően – bevonultak Budapestre, majd a magyar és szovjet, szovjet és magyar politikai vezetés döntésének megfelelően már nem az a feladatuk, hogy a fontosnak nyilvánított objektumokat – parlamentet, honvédelmi minisztériumot, belügyminisztériumot, a kormányzati negyedet, a néphatalom intézményeit – védjék meg a nép ellenében, hanem 24-én azt a feladatot kapták, hogy aktív harctevékenységgel számolják fel a magyarok (ekkor még) felkelését. Maga a felkelés a tüntetést követően alakult ki, a hatalom dönt, hogy erőszakkal akadályozza meg a megmozdulást, és bár némi hezitálás után engedélyezik a tüntetést, de az erőszakszervezetek felé nem intézkednek arra vonatkozóan, hogy korlátozzák a fegyverhasználatot. – Kiknek kellett volna intézkedniük? – A magyar belügyminisztérium első körben betiltotta a tüntetést: 23-án 14 óra körül betiltotta, és pár perc múlva engedélyezte a tüntetést. Ugyanakkor nem intézkedtek arra vonatkozóan, hogy a tüntetőkkel szemben nem szabad erőszakot alkalmazni. Így a délutáni órákban elsőként Debrecenben dördültek el a karhatalom lövései – itt négy halott van –, de még ezt követően sem dönt úgy a politikai vezetés, hogy csak az ő engedélyükkel lehessen fegyvert használni. Így aztán a rádió épületénél 23-án 9 óra körül eldördülnek a fegyverek. Azonban nem az történt, amit vártak, hogy ezzel véget vetnek a megmozdulásnak, mert a tüntetők, elszenvedve a tűzcsapást, sebesülést, halált a rádiónál, fegyvereket keresnek.
– Hogyan? Honnan szereznek fegyvereket?
– Ezeket a fegyvereket a hatalom szállítja a rádió épületéhez, hiszen nem bíznak a Magyar Néphadseregben, a tömegoszlatási célból kirendelt katonáknak nem engedik kiosztani a lőszert. Tehát a katonák ott vannak a tömegben, megismerik a tüntetők követeléseit, fegyvert használni nem tudnak, ezt követően nem is akarnak, mert egyetértenek ezekkel a követelésekkel, és amikor megtapasztalják, hogy a rádió épületéből tüzet nyitnak rájuk, sebesültek, halottak vannak, és megérkezik a lőszer a katonai oszlopok végén, akkor kiosztják a lőszert, és a katonák egy része a fegyverét átadja a civileknek vagy maga is részt vesz a rádió ostromában.
– Kik lőttek az épületből?
– Az épületben körülbelül 240 fős államvédelmi őrség volt. Ezt részben katonákkal is próbálták megerősíteni. Fehér József államvédelmi őrnagy adta ki parancsot a tűzmegnyitásra. A következő dolog az, hogy az államvédelmi állomány megtagadja a tűzparancsot, nem hajlandó lőni a népre. Ekkor Fehér őrnagy belelövet a saját katonáiba, és ezt követően nyitják meg a tüzet. Ezzel kezdődött el a harc a rádió elfoglalásáért.
– Mikor érkeznek meg a szovjet csapatok?
– A hajnali órákban a felkelők el is foglalják a rádiót. Erre az időpontra beérkeznek a szovjet csapatok is a rádió épületéhez, bekapcsolódnak a harcba, de nem tudják megakadályozni az épület elfoglalását. És miután az lesz a feladatuk, hogy aktív harctevékenységgel számolják fel a felkelést, így már szabadságharcként folytatódik a felkelés, és egy idegen hatalom hadserege ellen kezdik meg a felkelő szabadságharcosok a harcot.
– Azt olvastam, hogy újabb és újabb szovjet haderők érkeztek Budapestre.
– Több hullámban, egyre nagyobb szovjet erők érkeznek a fővárosba. Október 25-ére már újabb hadosztályok érkeznek be: Kárpátaljáról egy hadosztály, egy másik Romániából, Temesvárról. Budapesten ekkor már körülbelül 20 ezer szovjet katona van, de képtelenek a felkelést felszámolni. Rendkívül szervezetlenek, nagy veszteségeket szenvednek, így a hatalom arra kényszerül október 28-án, hogy meghátráljon, s megígérje a tüntetők követeléseinek a teljesítését. És miután a szovjet csapatok beavatkoztak, a legfontosabb követelés a szovjet csapatok távozása, Magyarország szabadságának, függetlenségének a visszanyerése lett. Október 28-án tehát a hatalom, szovjet engedéllyel, megígérheti azt, hogy a rend helyreállítása után kivonja a szovjet csapatokat Budapestről vagy tárgyalásokat kezdjenek az országból való távozásukról. Persze nem gondolta ezt komolyan. Egyszerűen ki akarta venni a fegyvert a szabadságharcosok kezéből. Folytak is tárgyalások, hogy a magyar honvédség előtt letennék a fegyvert, de idejében rájöttek, hogy ez is egy kísérlet a lefegyverzésükre. Megtagadták a fegyverletételt, és ezzel a szabadságharc, forradalom egy új szakaszba lép, hiszen az uralkodó párt egyre hátrál és október 31-én, november 1-jén a Magyar Dolgozók Pártja fel is oszlatja önmagát. Győz a forradalom, hiszen az egypártrendszerű diktatúra megszűnik, maga az egy párt, az uralkodó állampárt szűnik meg.
– Mit tesznek a szovjetek?
– A szovjetek ebben a helyzetben gondolkozhatnak azon, hogy Magyarországot kiengedik a birodalomból – mert a birodalom részének tekintették –, vagy egy újabb támadással vérbe fojtják. Október 30-án úgy tűnik, hogy van esélye annak, hogy a forradalom győzedelmeskedjék, ezt mutatja a Szovjetunió minisztertanácsának a nyilatkozata, amelybe beírják, hogy új alapra kí- vánják helyezni a szocialista országokkal a kapcsolatukat, és ilyen alapon tárgyalásokat kell folytatni az ott állomásozó csapatok kivonásáról. De mire ezt lefordítják 31-én, és Budapesten megjelenik, addigra megváltoztatja a véleményét a politikai vezetés, és egy újabb támadásról döntenek. Október 29. és 31. között nem érkeznek új szovjet csapatok Magyarországra, 31-től viszont özönlenek be: elsősorban Kárpátaljáról még egy hadosztály, egy újabb Románia felől, és november 4-én megindítják a Forgószél fedőnevű hadműveletet. 17 szovjet hadosztály részei három nagy csoportosításban kezdik meg a szabadságharc vérbe fojtását. A Magyar Néphadsereget is ellenségként kezelik: elfogott katonákból csak november 4-én hatvannégyet helyben kivégeznek, megkezdődik a hadifoglyok Szovjetunióba szállítása, 10-15 ezer magyar letartóztatásáról döntenek. November 7-8-án megkezdődik a kiszállításuk.
– Nagy nemzetközi visszhangja volt ennek…
– A nemzetközi tiltakozásnak köszönhető, hogy leáll az emberek kiszállítása, 860 fő kerül ki Kárpátaljára. A szabadságharc folytatódik Budapesten. Utoljára a Vörös Csepel teszi le a fegyvert, a munkásosztály fellegvára tart ki legtovább a szovjetek elleni harcban. De vidéken is jelentős összecsapások vannak. November közepe, vége az, amikor a Mecsekben a Mecseki Láthatatlanok is befejezik a szervezett ellenállást. Eközben átrendezik a hatalmat, váltás történik a pártvezetésben, döntenek arról, hogy a 24-én miniszterelnökké kinevezett Nagy Imrét leváltják, és egy új bábkormányt állítanak Moszkvában Kádár János vezetésével, és ezt helyezik hatalomba.
– Mit mondanak ezek az események a mának?
– A ma szempontjából fontos, hogy tudjuk: egy népnek volt ereje arra, hogy egy legyőzhetetlen hatalom ellen a szabadságáért, függetlenségéért megindítsa a harcot. Mindennél fontosabb az, hogy szabadon és függetlenül éljünk, egy nép szabadon dönthessen a sorsáról.
Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely)

Fontos a tévhitek eloszlatása
Történelmünk az egyházi iratok tükrében
A magyar kereszténység kezdeteire vonatkozó ismeretanyagra tehettek szert mindazok, akik tavaly, Baróton a III. alkalommal megrendezett Magyar Örökség Táborban részt vettek dr. Darkó Jenő A görög szertartásúak története Magyarországon (1000–1792) című könyvének bemutatóján.
A könyv a baróti Tortoma Kiadó gondozásában jelent meg, és a Csíkszeredában született, Budapesten élő szerző történelemtudomány-doktori értekezésének átdolgozott változata, mely a magyar nyelvterületen a görög rítusú – vagy ahogy Erdélyben használják: ortodox – egyházat övező tévhitek eloszlatásában segít. Már történelmi szempontból is fontos a közösségek egyházi szertartások szerinti megkülönböztetése, mert a középkorban csak így lehet kimutatni egy adott ország területén a többségi lakosságétól eltérő nyelvvel és szokásrenddel rendelkező népcsoportok létét. Ezeket ugyanis csak a francia forradalom (1789) óta hívják nemzetiségeknek, addig nyelv vagy származás szempontjából nem voltak megkülönböztetve. Az 1790–91-es budai-pozsonyi országgyűlés vallásügyi törvényei azonban oly mértékben emancipálják az ortodoxokat, hogy a továbbiakban már nem lehetséges egy adott népcsoport vallási szertartás szerinti beazonosítása.
A fenti logikát követve ugyanakkor sok minden kiderül a magyarországi magyar kereszténységről, és el lehet jutni annak gyökeréig is. Szent László (1046–1095) ünnepeket szabályozó törvényeit tanulmányozva például rádöbbenhetünk, hogy a 11. századi magyar egyház még köztes állapotban volt a nyugati és bizánci között. Ugyanakkor nyoma sincs a Német–Római Császárság és pápaság között nyugaton már javában dühöngő invesztitúra-harcnak, vagyis a világi és egyházi hatalom közti, a püspökök kinevezéséért folytatott küzdelemnek.
A magyarság megkeresztelkedésének időpontja, végbemenésének hossza és körülményei után kutatva az egyházi iratok között megállapíthatjuk, hogy távolról sem akkor és úgy történt, ahogy azt a kézikönyvek általában bemutatják. És teszik ezt annak ellenére, hogy Németh Gyula (1890–1976) nyelvész, turkológus már 1940-ben megjelent dolgozatában kijelenti, a magyaroknak jóval Árpád bejövetele előtt ismernie kellett a kereszténységet. Már a Fekete-tenger északi partvidékén való tartózkodásuk idején!
Ezt a megállapítást egyháztörténeti adalékok is alátámasztják, melyekről Moravcsik Gyula (1892–1972) Kossuth-díjas bizantinológus, egyetemi tanár is említést tesz könyvében. Ezek egyike a Fekete-tenger északi partvidékén működő hun püspökségre vonatkozik. Ennek létezését a Kr. u. 2. században élő földrajztudós, matematikus, csillagász és asztrológus, Claudius Ptolemaiosz is megerősíti, mikor a Kaukázus északi előterében élő keresztény hunokról ír.
Ugyanakkor a 8. századból fennmaradt egy bizánci görög püspökségi jegyzék, mely a krími egyháztartomány szervezetének leírását is tartalmazza. Ebben négy olyan püspökség szerepel, mely népnévvel, köztük a hunokéval és az onogurokéval van megjelölve. E tény viszont arra utal, hogy ezek nem rendelkeztek székhellyel, hatáskörük pedig olyan népekre terjedt ki, melyek még nem folytattak letelepült életmódot, vagyis missziós püspökségek voltak. Továbbá pedig azt is bizonyítja, hogy a magyarok már akkor kapcsolatban álltak a kereszténységgel, azonban annak nem a római, hanem a bizánci vonulatával.
„A szkíta–hun–avar–magyar népek többször voltak a történelem során birodalomalkotó népek, ráadásul az emberi történelem genezisének meghatározó régióiban. Államiságuk tehát nem a római katolicizmus felvételével kezdődött, hanem az sok-sok évszázaddal régibb. Tehát az igazságot jobban kifejezi az a szóhasználat, ha a 896. évi honfoglalás helyett a magyarok utolsó, Árpád vezetésével való bejöveteléről, s azt követően az istváni új államalapításról, s a nyugati kereszténység, illetve a római katolicizmus rendjébe illeszkedő államalapításról beszélünk. A történelmi forrásokból tudjuk, hogy már a hunok nagyobbik része Jézushitű volt, a kereszténység Mani-féle (manicheus), illetve Nesztor-féle (nesztoriánus), tehát pártus-hun (keleti) modellje szerint.”Pápai Szabó György: Magaskultúránk évezredei (Kapu, 1988/5)
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Móka: akik “elgereblyézik a mezsgyét”
Megalakulása óta a legjobb, elismerésekben gazdag évét zárta 2016-tal az érmihályfalviMóka. A színjátszó csoport alapító-előadó-rendezőjével, Szabó Jánossal ennek kapcsán sok mindenről szót ejtettünk. A csoport január 15-én lép színpadra legközelebb.
Ha érmihályfalvi előadócsoportokról esik szó, akkor a 30 éves Nyíló Akác néptánccsoport után valószínűleg a már 16 éves Móka színjátszó csoport jut először eszébe a nem helyi lakosoknak is. Ehhez hozzájárult, hogy több mint 50 produkcióval álltak közönség elé másfél évtized alatt, és ugyancsak a 60-at közelíti azok száma, akik “mókásnak” mondhatták/mondhatják magukat. A siker kovácsa, a csapat mozgatója és mindenese is egyben Szabó János, akinek bemutatása részben egybefonódik a Móka bemutatásával is.
Bánságból az Érmellékre
Szabó János a bánsági Nagyszentmiklóson született, gyerekkorát és iskolaéveit már Újszenetsen és Temesváron töltötte. A színházi élet “szele” már korán megcsapta, hiszen édesapja kellékes volt a temesvári színházban, így neki módja volt szabadidejét a világot jelentő deszkák közelében tölteni, sőt, rájuk is léphetett, hiszen gyerekszínészként szerepet is kapott. “Korán megfertőződtem a színházzal”, fogalmazott és mint alább kiderül, ebből máig nem gyógyult ki. Következett egy újszentesi színjátszó csoport, majd a temesvári Thália. Némi váltás történt, amikor a néptánc felé fordult, 10 évig az ugyancsak temesvári Rezeda csoport tagja volt, sőt, egy időben vezetője is a tánckarnak. Adódik a kérdés: a színházi vonzódás hogyan nem vitte a színi pálya irányába? Vitte, tudom meg, de egyetlen próbálkozását elutasították, az akkor még volt korhatár miatt többet nem is próbálkozott, a rendezői karrier pedig nem vonzotta. A ’90-es évek végén családi okok miatt került Érmihályfalvára, ahol “hiányérzete volt, nem találta önmagát”, érezte: valamire még szüksége lenne a munkáján kívül. Ez vezetett oda, hogy 2000 december hetedikén megalakult a Móka színjátszó csapat, mely nevében utal a várost átszelő patakra, ugyanakkor a “mókázásra” is.
A karakter szembe jön
A Móka-történeti alakuló ülés Szabó Jánosék konyhájában zajlott le, alapító tagok: Szabó Éva, Felvinczi József, Zih Gábor, Felvinczi Erzsébet, Kulcsár Ágnes, Boros József és Szabó János, utóbbiak négyen a mai napig aktív tagok. A “társulat” gyorsan gyarapodott, hiszen elsőként A cigány című népszínművet mutatták be, amiben ifjabbakra és idősebbekre egyaránt szükség volt. Apropó, “toborzás”: ez annak függvényében történik, hogy éppen milyen darabra készülnek, milyen karakterekre van szükség a meglévők mellé. A módszer nagyon egyszerű, érdeklődnek barátok, ismerősök körében, vagy egyszerűen megszólítja a szembe jövő, alkalmasnak vélt arcot az utcán. Persze 10-ből 8-an azonnal nemet mondanak, de van aki eljut a próbáig és akár be is válik, addig rejtett értékét hozva felszínre. Arra is volt már példa, tudtam meg, hogy a lelkesedés nem párosult alkalmassággal, az illetőt el kellett tanácsolni, de harag nem volt. Eddig, beleszámolva a színműveket, irodalmi előadásokat, kabarékat is, közel 60 bemutatója volt a Mókának, a legnépesebb produkciójuk Móricz Zsigmond Úri murija volt, amikor 22 név állt a szereposztásban.
A Bányavirág-sikersztori
Amatőr csapatról lévén szó, elsősorban önmagukra számíthatnak, például a maguk kitalálta díszleteket maguk fúrják-faragják, az alapanyagokat ahányszor csak lehet újrahasznosítják. A kellékek, jelmezek is mind saját tulajdonúak, vannak Móka-tagok, akik nagyszerű érzékkel válogatnak a különböző turkálókban, sőt, már félre is teszik számukra az esetleg használhatónak tűnő holmikat. Ugyanakkor megemlítendő az önkormányzat segítsége, ami leginkább az utazások támogatásában nyilvánul meg, de a helyi jellegű Pódium Díjat is többször megkapták már. Hogyan lehet egy ilyen többé-kevésbé népes, különböző korosztályú és irányultságú csapatot “tűzben” tartani? Szabó János szerint ehhez mindenképpen kell a tagok elkötelezettsége, ugyanakkor mindig kellenek az új ötletek, a kihívás. Utóbbira jó példa a Bányavirág. Az van ugyanis, hogy a darabválasztást megbeszélik, Székely Csaba drámája ellen azonban tiltakozott a csapat, mert nehéz és “más” volt. Ám miután megtalálta mindenki a szerepét (vagy a szerep őt?), már “szinte alig kellett rendezni”, emlékszik vissza Szabó János, és a történtek őt igazolták, hiszen az eddigi legnagyobb sikersorozatot produkálták a Bányavirággal: magyarországi amatőr és alternatív (melyeken hivatásosok is részt vesznek) színjátszó fesztiválokon átvehették a a legjobb rendezés, női, férfi és mellékszereplő (utóbbit ketten is), illetve a legjobb előadás díját is (ezekről lapunkban annak idején beszámoltunk).
Kabarék és drámák
Adódik a kérdés: hogyan viszonyulnak a profi társulatok az amatőr csoportokhoz? Szabó János (anélkül, hogy valakit is megsértsen) úgy érzi, előbbieknek “derogál” utóbbiakkal foglalkozni. Erre idézte büszkeséggel Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari Díjas érdemes művészt, aki az egyik fesztiválon, a zsűri tagjaként mondta a Bányavirág-előadásukra: ez az előadás elgereblyézte a mezsgyét a profik és az amatőrök között, míg Ascher Tamás szintén Kossuth- és Jászai Mari Díjas rendező bevallotta: nehezen tudna rosszat mondani a látottakról.Szabó János maga is színre lép alkalomadtán, bár úgy tartja, szívesebben játszana, ha más rendezne, hiszen “lentről egészen másként látszik minden”. Sokkal hálásabb feladat bohózatot, kabarét játszani, hiszen azonnali a visszajelzés, ami nem azt jelenti, hogy könnyebb is, hiszen a poénoknak “ülni kell”. Azonban “nagyszerűbb és nagyobb elégtétel”, amikor egy dráma megfogja a közönséget, amikor a függöny lehulltát pár másodpercnyi csend követi a taps felhangzása előtt, fejtette ki Szabó János, aki az említett fesztivál-szereplések nyomán két meghívást is kapott magyarországi rendezésre, de azokat nem fogadta el.
Készülnek az idei bemutatókra
Azt is eredményként könyvelik el, hogy vannak olyan Móka-tagok, akik diákként kerültek a csapatba, aztán, egyetemi éveik elvégzése után, visszakerülve a városba, a Mókába is visszatértek. Aki életét a színpadon folytatta, “csak” egyet tudott említeni Szabó János, ő Cormos Viktória operaénekesnő, akit a Kolozsvári Állami Opera magyar és román társulata is foglalkoztat.“Bár életem alakulhatott volna másként is, semmit nem bántam meg”, összegzett Szabó János, aki azt is elárulta, hogy idén két nagybemutatóval készülnek (eggyel szokás szerint a Nyíló Akác Napokra, eggyel őszre), melyek mellett lesznek irodalmi összeállításaik is. Végül, de nem utolsó sorban pedig meg kell említenünk, hogy immár 13 éve szilveszteri kabaréval is a közönség kedvére tesznek, 2016/2017 fordulóján a Két féltucat, akciósan című, klasszikus és saját jelenetekből dalbetétekből állt produkciót mutatták be. Szokásuk, hogy ezt a vidám műsort még január folyamán megismétlik, erre idén is sor kerül 15-én, vasárnap 18 órától, ekkor lehet legközelebb színpadon látni a Mókát.
Rencz Csaba
erdon.ro

Lélekmelegítő a téli hidegben
A nagyváradi evangélikus egyházközség és óvoda nevében Sziraczki Katalin főszervező azt nyilatkozta: látta a magyarországi tévéhíradókban annak a budapesti fiatalnak a kezdeményezését, aki a Vígszínház elé kihelyezett egy ruhafogast azzal a felirattal: „Ha fázol, vigyél el egy kabátot, ha pedig nem szeretnél, hogy mások fázzanak, tegyél ide egyet!”. A többiekkel együtt úgy gondolta, hogy ez egy olyan nemes akció, melyhez érdemes csatlakozni, ezért ők is meghirdették. Nagy lelkesedést váltottak ki ezzel, nem csupán a szülők, illetve a hívek részéről, hanem mások is vittek meleg dolgokat. Megjegyezte: azért döntöttek úgy, hogy nem csupán a fogast helyezik ki A Holnaposok-szoborcsoportnál a jó állapotban levő kabátokkal, illetve a cipőkkel, csizmákkal teli dobozokat és a plédeket, hanem forró teát is osztanak, hogy ezáltal is jelezzék: azok mellett vannak, akiknek ez a tél különösen nehéz, s egyszerű civilként lélekmelegítővel szolgálnak a számukra.
A terveik szerint a jövő héten csütörtökön levest osztanak majd szintén délután 2 óra tájékán, de egy másik helyszínen, a Szakszervezetek Művelődési Háza mellett, ugyanis azt a részt inkább frekventálják a hajléktalanok, illetve természetesen akkor is kiteszik majd a fogast. Ezt különben azért nem tudják állandóan kint hagyni felügyelet nélkül, mert sajnos „a társadalom még nincs erre felkészülve”.
Az evangélikus közösségnek egyébiránt nem ez az első jótékonysági akciója, karácsony előtt is mindig szoktak gyűjteni, az adományokat pedig elviszik Bélfenyérre vagy a Szent Angéla Házba. Körülbelül 70-re tehető azon családok száma, akikre lehet számítani ilyen ügyekben.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Kevesebb gyerek, kevesebb osztály
A romániai magyar közoktatásban mintegy tízezer gyerek kezdheti el ősszel az előkészítő osztályt. Míg az elemi képzésben nincs lényeges csökkenés, a kilencedikbe iratkozók Erdély-szerte kevesebb osztály közül választhatnak. Csökken az elméleti osztályok száma, és több lesz a szaklíceumi és a szakiskolai választék. Erdélyi körképben mutatjuk be a magyar oktatás helyzetét. 
A romániai iskolák január 11-ig, azaz múlt szerdáig mutathatták be a tanfelügyelőségeknek a következő tanévre elképzelt beiskolázási tervüket. A tanügy-minisztérium hagyja jóvá vagy csökkenti a kért osztálylétszámot. Összeállításunkban arra keressük a választ, mi várható a romániai magyar közoktatásban, hogyan alakul a reál, a humán és a szaklíceumi, szakiskolai osztályok száma, illetve mennyire súlyos a diáklétszám-csökkenés.
Hargita megyében: többen keresik a szakiskolákat
„Az ezredforduló utáni években a magyar gyerekek beiskolázását sokkal drasztikusabban érintette a létszámapadás, mint napjainkban. Létszámnövekedés továbbra sincs, de a közoktatásban tanuló gyerekek száma mostanra legalább stagnál. Az adhat okot némi bizakodásra, hogy a vidéki óvodákban javulást észleltünk, hiszen egy-egy csoportba ma már többen járnak, mint néhány évvel ezelőtt” – nyilatkozta lapunknak Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelő. 2017-ben tehát nem számolnak drasztikus csökkenéssel, de megyei szinten mind elemiben, mind középiskolákban pár osztállyal kevesebb fog indulni. A következő tanévtől vélhetően nagyobb lesz a kereslet szakiskolákra, mint az elmúlt időszakban. A főtanfelügyelő által pozitívnak ítélt jelenség azt mutatja, hogy egyre több fiatal ébred rá: jobb az, ha egy megbízható és keresett szakmát választ, mintha elméleti líceumban leérettségizne anélkül, hogy tudná, hogyan tovább.
A fiatalok körében a megyében elsősorban az autószerelő és a pincérképző osztályok örvendenek nagyobb népszerűségnek. A szakiskolai képzés iránt mutatkozó érdeklődés a szülői ösztönzésnek és a vállalkozói szféra hangsúlyosabb támogatásának köszönhető. A szülők lassan rájönnek: gyermeküknek nem feltétlenül az elméleti képzés a legjobb. A vállalkozók egyre inkább támogatják és felkarolják a fiatalokat, akik egy-egy szakma birtokában ma már könnyen el tudnak helyezkedni a munkaerőpiacon.
Görbe Péter a tavalyi Hargita megyei érettségi eredményekről szólva elmondta: itt is egyértelmű javulás tapasztalható, hiszen a megyei szint meghaladta az országos átlagot. Ez annak tudható be, hogy a felkészületlenek közül egyre többen meg sem próbálják letenni a záróvizsgát. Aki viszont belevág az érettségibe, az arra törekszik, hogy minél jobb eredményt érjen el – fogalmazott a szakember.
Maros megye: szakadék az elitiskolák és a szakképzés között
„A megyei közoktatásban 27 év alatt a felére csökkent a magyar gyermekek létszáma, ugyanakkor az elmúlt néhány évben kezd beállni egy folyamatosság, hiszen nincs kiugróan sok vagy feltűnően kevés tanuló egy-egy évfolyamon. A 2017–2018-as tanévtől enyhén csökkenni fog a líceumi magyar osztályok száma, de még mindig jobban állunk, mint román társaink, akik évről évre kevesebb osztályt tudnak indítani a nagyobb arányban csökkenő gyereklétszám miatt” – mondta lapunknak Illés Ildikó Maros megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Maros megyében egyértelműen a reál és a humán líceumi képzés örvend népszerűségnek, a szakiskolákkal szemben ma is nagy a fenntartás. A takaréklángon működő megyei szakmunkásképzés gondjai elsősorban a szülői felfogásban keresendőek. Illés Ildikó szerint a legtöbb szülő túl sokat vár el gyermekétől, aki képtelen megfelelni a követelményeknek. A szülők elismerik, hogy szükség van szakiskolát végzettekre, de saját gyerekeiknek mégsem ilyen jövőt szánnak. A szakiskolai osztályok nehezen telnek meg: az érdeklődés hiánya miatt Dicsőszentmártonban például már nem is tudnak új magyar osztályt indítani, de Szászrégenben is csak egy fél osztályt töltöttek meg a diákok, így ennek a jövője is kérdéses.
A fiatalok a divatos, felkapott líceumokban szeretnének továbbtanulni, amelyeknek jó híre van. Ezt a trendet támogatják az érettségi eredmények is: az elitiskolák nagyon jól szerepelnek, diákjaik kiemelkedő eredményeket érnek el. Ez viszont nem azt jelenti, hogy ez az út mindenki számára járható. A szaklíceumok gyengébb érettségi eredményei azzal is magyarázhatóak, hogy az itt végzők – akik nem akarnak egyetemre menni – nem igénylik az érettségi diplomát, hiszen egy-egy szakma birtokában érettségi nélkül is el tudnak helyezkedni a munkaerőpiacon.
Komolyan veszik Kolozs megyében a szakmunkásképzést
A gyereklétszám-apadás Kolozs megyét sem kíméli. Török-Gyurkó Zoltán Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes konkrét adatokat említ: két évvel ezelőtt a megyében 612 magyar diák kezdte el a nyolcadik osztályt, számuk azonban idénre százzal apadt, jelenleg 507 nyolcadikost tartanak számon. Az új tanévben tehát tovább fognak csökkenni a magyar kilencedik osztályok. Öröm az ürömben, hogy a következő tanévtől mintegy 22–23 magyar diákkal lesznek többen a megye magyar nyelvű 8. osztályaiban.
A mintegy háromosztálynyi csökkenés átrendezi a magyar líceumi oktatást, de a karcsúsításra azért is szükség van, hogy nagyobb esélyt adjanak a szaklíceumi és a szakiskolai osztályoknak.
Török-Gyurkó Zoltán szerint országszerte komoly gondokat okoz a szakmunkáshiány, és ezt elsősorban a vállalkozók és cégeik érzik meg. A tanfelügyelőség az utóbbi években egyre komolyabban veszi a szakmunkásképzést, ezért folyamatosan tartja a kapcsolatot vállalkozókkal, üzletemberekkel, akik ajánlatokkal segítik a szakmai oktatás bővülését.
„Ez a kapcsolat egyre jobban működik: a vállalkozók javaslatai alapján új osztályokat indítunk, a cégvezetők pedig munkahelyet biztosítanak a fiataloknak az iskola elvégzése után. Ez azt jelenti, hogy évről évre erősítjük a szakiskolai és a szaklíceumi képzést. Ezzel párhuzamosan viszont csökkentenünk kell az elméleti osztályok számát” – nyilatkozta lapunknak Török-Gyurkó Zoltán.
Török pozitív fordulatot lát a szakmai képzés terén, hiszen az elmúlt két évben aránylag sokan jelentkeztek szaklíceumokba. Ez többek között annak az eredménye, hogy több iskolában átszervezték a szakosztályok működését: a különböző irányultságú diákok az elméleti alaptantárgyakat együtt tanulják, a szaktantárgyakat pedig külön-külön, és ezzel nőtt az oktatás minősége és hatékonysága. Kolozs megyében jól beváltak a vegyes szakiskolai, szaklíceumi osztályok: a diákok fele például villanyszerelőnek, a másik fele pedig fodrásznak tanul, de a közös tantárgyakat együtt tanulják. Ez a fajta szakoktatás a megyében már évek óta eredményes, hiszen van iskola, ahol a diákok fele autószerelő, a másik fele autóbádogos lesz. A magyar diákok körében azonban a szakoktatás még mindig nem olyan népszerű, mint a román gyerekeknél: a magyar diákoknak több mint a fele választja kilencediktől az elméleti oktatást. Az érettségin jó eredményt elérő diákok közül pedig szinte senki nem akar szakmunkás lenni.
„A megyében jó a líceumi oktatás színvonala, én mégis a szakiskolák előretörésében látom az igazán pozitív eredményt. Azt tartom jónak, ha egy diák olyan szakmát választ, amit szeret. Sokkal több ilyen szakemberre lenne szükség országszerte” – fogalmazott a főtanfelügyelő-helyettes.
Nem csökken a Bihar megyei osztályok száma
Bihar megye azon kevés erdélyi megyék közé tartozik, ahol az idei tanévben nem csappan meg a magyar osztályok száma. Vad Márta, az Ady Endre Líceum igazgatója szerint ez elsősorban annak köszönhető, hogy az iskolák között nagyon jó az együttműködés, így közös erőfeszítéssel az enyhe gyereklétszám-csökkenés ellenére is maradhat a tavalyi beiskolázási terv. Az Adyban az előző évekhez hasonlóan idén is nagy az érdeklődés a két matematika-informatika és a két biológia-kémia osztály iránt. Az igazgatónő szerint a szakiskolai képzés iránt is nő az érdeklődés, hiszen Borson, Kágyán és Nagyváradon egyaránt jó szakiskolai, szaklíceumi osztályok működnek. „Szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen a szakmát tanuló diákok szerződéses keretben a szomszédos magyarországi településeken is gyakorlatozhatnak, ahol köztudottan nagy hangsúlyt fektetnek a gyakorlati képzésre” – magyarázza a nagyváradi tanárnő. A szakiskolai képzés minőségének javulása a szülőket is érdekeltebbé tette a diákok választásában, így csökkent a reál és a humán szakok iránti túljelentkezés, és többen iratkoznak szakmunkásképző osztályokba.
Leépülőben az erdélyi magyar szórvány
„Szórványvidéken tíz év alatt a harmadára csökkenhet a gyerekszám. Példaként egy Arad megyei települést mondok, ahol 2006-ban még 20 óvodás volt, ma már mindössze hat. Ez a folyamat viszonylag lassú, de régiónként enyhén változó, egyenletes csökkenést jelent. A hiedelmekkel ellentétben ezeket a folyamatokat alig lehet befolyásolni, viszont a következményeivel számolni kell, a hatásait pedig kezelni” – fogalmazott lapunknak Magyari Tivadar szociológus, az RMDSZ oktatásért felelős alelnöke. Egyes erdélyi megyékben évente egy-két magyar osztállyal indul kevesebb az elemiben és a középiskolákban egyaránt. Jelenleg nehéz előrelátni a létszámok alakulását, részben azért, mert nem lehet pontosan tudni, hogy a kisiskolás korú gyermekek közül hányan nem bizonyulnak iskolaérettnek, hányan nem jártak óvodába vagy hányat iratnak a szülők román anyanyelvű osztályba. Erdélyben legalább 130 olyan kistelepülés van, ahol 3–4 éven belül gyermekhiány miatt megszűnik az oktatás. Ezekben a falvakban már most mindössze 2–3 gyermek születik évente.
Az oktatási szakember szerint inkább a szakoktatás irányába próbálnak nyitni, de az elmúlt 10–15 évben kialakult tanügyi szerkezethez képest számottevő változás nem várható, így az erőforrásokat ehhez igyekeznek igazítani. Ma a legtöbb önálló erdélyi magyar középiskolában évi rendszerességgel két kilencedik osztály indul – általában kétféle profilt kínálva. Közben az elmúlt években a szakiskolák iránt is egyre nagyobb az igény, hiszen ebben az oktatási keretben több száz olyan magyar fiatal tanulhat, akik amúgy sem iratkoztak volna középiskolába. Ők szakmát tanulnak, nem akarnak tehát sem érettségit, sem egyetemi oklevelet. Magyari szerint nagy gond, hogy a Székelyföldet leszámítva alig maradt magyar nyelvű szakiskolai képzés Erdélyben. A magyar nyelvű szakiskolásoknak mintegy fele most is román nyelven tanul. Nehezíti a képzést, hogy mind tankönyvekből, mind szakoktatókból még mindig kevés van.
Tavaly javultak az erdélyi magyar végzős diákok érettségi eredményei, ami ugyanakkor a középiskolai képzés megerősödését jelenti. Ez a fajta líceumi oktatás tehát továbbra is igen vonzó az erdélyi magyar gyerekek számára: egyértelmű, hogy a jobb képességű diákokat a jó líceumok csábítják.
Tizenkétezer tanerős magyar oktatás
Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elnöke statisztikákkal szemlélteti a romániai magyar közoktatás nem túl rózsás helyzetét. A 2016–2017-es tanévben megközelítőleg 600 magyar tannyelvű első osztály és 245 magyar tagozatos kilencedik osztály indult Romániában. Míg az előkészítő osztályok esetében nincs drasztikus csökkenés – tavaly ősszel mintegy tízezer magyar gyerek indult iskolába –, az ötödik és kilencedik osztályosok létszáma egyre kevesebb: a 2016-os tanévkezdéskor mintegy hatezer magyar tanuló kezdte meg a kilencedik osztályt beleértve a szakiskolai osztályokat is. A tömbmagyar megyékben – a Székelyföldön, illetve a Partiumban is – magyar tagozaton iskolánként még mindig több osztály telik meg, ugyanakkor egyre több az úgynevezett egyiskolás megye: a diákok Temes, Arad, Beszterce, Máramaros és Hunyad megyében már csak egyetlen iskolában tanulhatnak magyar nyelven a középfokú oktatásban.
„Az egyetlen vonzóerőt továbbra is a minőségi oktatást nyújtó magyar iskola jelenti, ahol kitűnő a felszerelés és megfelelően felkészültek a tanárok. Ezek az iskolák azonban csak úgy maradhatnak fenn, ha a magyar szülők ragaszkodnak gyerekeik magyar tannyelven történő oktatásához” – fogalmazott Burus.
A romániai magyar oktatásban jelenleg mintegy 12 ezer tanár tanít, miközben a tanerő egyre jelentősebb része a nyugdíjkorhatárhoz közelít. A humán tantárgyak oktatói köre az utóbbi években felfrissült fiatal tanárokkal, a matematikát, fizikát, informatikát, kémiát végzettek nagyobb része azonban nem a tanári állást választja, hanem a jövedelmezőbb kutatási munkát, vagy cégeknél helyezkedik el. Burus szerint az is gond, hogy a pedagógusi hivatás nem kap elegendő társadalmi elismerést. „Ha kevés a fizetés és a szakmai megbecsülés, akkor alacsony a motiváltság a főoktatásban tanulók esetében, hogy tanárnak álljanak. Ez azonban nemcsak a magyar tagozatok problémája, hanem az egész országé”.
Az iskolaválasztás szempontjából továbbra is vezetnek a reál és a humán tagozatok, miközben az utóbbi két évben lassan növekedni kezdett a szaklíceumi és szakiskolai osztályok száma. Ennek a bővülésnek igazából az szab gátat, hogy a szülők többsége továbbra sem akarja szaklíceumba vagy szakiskolába íratni gyerekét – fogalmazott lapunknak Burus-Siklódi Botond.
Elégedett a kolozsvári Báthory líceum közössége„Az elmúlt évtizedekben kialakult egy helytelen felfogás: szülők és diákok egyaránt az elméleti osztályokban látnak lehetőséget, holott jelenleg éppen fordítva áll a helyzet. Ha az elméleti osztály elvégzése után egy diák nem folytatja tanulmányait, akkor vajmi keveset ér az érettségi diplomájával ” – véli Tímár Ágnes, a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum igazgatónője. Az iskolában már negyedik éve működik egy kiadványszerkesztői szaklíceumi osztály, amelynek diákjai a számítógépes szöveg- és képfeldolgozás gyakorlatát sajátítják el. A középiskola elvégzésével olyan oklevelet kapnak, amelyet jól tudnak majd hasznosítani a munkaerőpiacon, de egyetemen is folytathatják tanulmányaikat. Az eddigi gyengébb érdeklődés ellenére az igazgatónő bízik abban, hogy az osztályt továbbra is eredményesen tudják működtetni.Az elméleti osztályok utánpótlásával nincs gondjuk, hiszen a diákok versenyeznek a bejutásért. „A diákok körében végzett felmérés megnyugtatta a Báthory vezetőségét, ugyanis legtöbben azt nyilatkozták, hogy nem csalódtak az iskola által nyújtott feltételekben, és jól érzik magukat nálunk. Örömmel mutatjuk be az iskola által elért eredményeket, ezekkel a reális információkkal igyekszünk csalogatni az új tanulókat” – fogalmazott a tanintézmény vezetője, aki fontosnak tartja, hogy több diák is jelezte: a számítógépes kiadványszerkesztői diploma mellett szeretnék megszerezni a könyvkötői diplomát is. Tímár Ágnes már felvette a kapcsolatot kolozsvári kiadókkal és nyomdákkal, hogy ebbe az irányba is tudjanak nyitni, így kettős képesítést adnának a szaklíceumi osztályt elvégzők számára.
Nem magyar gond az iskolaigazgatói kinevezés Országos viszonylatban a magyar iskolákban kisebb gondot okozott az igazgatók versenyvizsgája után kialakult helyzet, mint a többségi, román iskolákban. Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős alelnöke szerint Hargita megyében például kevesebb, mint húsz iskolában nem sikerült betölteni az igazgatói állást, így azokban az oktatási intézményekben továbbra is ideiglenes igazgató lesz. Az újabb, várhatóan az idén nyáron tartandó versenyvizsgákig a régi igazgatók a helyükön maradhatnak, illetve azok is vezetők lehetnek, akik az ősszel sikertelenül vizsgáztak. A politikus szerint ez azzal magyarázható, hogy a versenyvizsgára jelentkező tanároknak már eleve meg kellett felelniük bizonyos feltételeknek. Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelő szerint az üresen maradt igazgatói helyeket átmenetileg olyan személyek foglalhatták el, akiket a tanügyi testület javasolt és részesei az oktatásmenedzsmentnek. 
Szatmári Bence, Kádár Hanga 
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Rövidlátás
Csak egy hír végéhez fűzött magyarázat volt: Romániában a helyi önkormányzatok és a megyei tanfelügyelőségek a napokban döntenek a következő tanév beiskolázási terveiről, és sok helyütt osztályok szűnnek meg, intézményeket vonnak össze a gyermekhiány miatt.
A jelenség országos, de minket, magyarokat jobban sújt: szórványban esetenként az utolsó magyar osztály felszámolását jelentheti – különösen, ha a román hatóságok sem jóindulatúak, és hol azok? –, de még Sepsiszentgyörgyön sem egyszerű lemondani egy iskola önállóságáról vagy kis létszámú csoportokról, ha így hosszú időre megszűnik egyik vagy másik mesterség tanítása. Mit szóljanak akkor a kolozsváriak, akiknek egy fél művészeti osztályt sem hagynak jóvá, és mit a marosvásárhelyiek, ahol a kínnal-bajjal felélesztett katolikus iskolát a polgármester nem csupán ellehetetlenítené, hanem vissza is államosítaná? És mit tehetnek például a fogarasi magyarok, akik néhány éve veszítették el az anyanyelven való tanulás lehetőségét? Beolvadásuk ezzel felgyorsult, máris kiszámítható, hogy mikor érnek a szászok sorsára. A német nyelvű iskolák azonban annak ellenére is virulnak, hogy diákjaik elenyésző arányban tartoznak az eltűnő kisebbséghez: senki sem akarja bezárni őket. A magyar iskolák és osztályok ellenben zavaróak. Erdélyben minden évben minden egyes osztályért külön meg kell harcolni, nekünk kegyes ajándék, amit a sepsiszentgyörgyi románok ellentmondást nem tűrően kikövetelnek maguknak: a teljes oktatási spektrum óvodától kezdve, választási lehetőséggel a szakképzés és az elméleti líceum között. De itt sem mennek simán a dolgok, ahol pedig adottak a békés, szakmai szempontú rendezéshez szükséges körülmények: a lakosság bizalmát élvező városvezetés, felkészült és hivatásuknak elkötelezett szakemberek, anyagi háttér (épületek), polgári kezdeményezés... Mégis, mi az eredmény? Noha bizonyos folyamatok évek óta világosan látszanak, és a városháza tanulmányt is rendelt a szükséges lépésekről, a több évre kiható intézkedéseket mégis sebtében, néhány nap alatt hozták meg: hétfőn a két belvárosi iskolát képviselő pedagógusokkal és szülőkkel tárgyaltak, kedden a szakközépiskolák vezetőivel, szerdán rendkívüli ülésen (kedd este elkészült tervezet alapján!) fogadták el a beiskolázási határozatot, amelyet máris sokan vitatnak. A kapkodás pedig gyanút kelt, amit csak fokoz az átszervezés miatti idegesség, legyen az bármilyen ésszerű. Napi küzdelmeink között azonban elfelejtünk választ keresni a fő kérdésre: arra, hogy miképpen őrizzük meg iskoláinkat hosszú távon. A gyermeklétszám apadásának megállítása nem helyi feladat, ám azon igenis, gondolkodni kell, hogy ne csak udvarban és tantermekben, hanem szellemiekben is tágasságot és távlatot biztosítsunk gyermekeinknek. Kis falvakban és a Székelyföldön kívül is.
 Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)