Nem belügy biztosítani az emberi jogokat
A bukaresti politika nem gyakorol kegyet, amikor „megengedi”, hogy magyar állampolgárként oda menjek Erdélyben vagy Romániában, ahová akarok – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, aki a román belpolitika viharos hullámveréseinek tudja be Traian Băsescu államfő ama kijelentését is miszerint Magyarország „tűzfészek” nemzetiségi kérdésben.
A Fidesszel kormányzó Kereszténydemokrata Néppárt elnöke szerint Tirol példája alapján sem precedens nélküli a Tőkés László által szorgalmazott védőhatalmi státus, a magyar kormány azonban ilyet nem vet fel. Semjén lapunknak elmondta, az autonómia a közösségi jogok megvalósulása, az emberi jogok biztosítása pedig nem fakultatív az adott országok részéről, hanem kötelesség. A közelgő EP-választások kapcsán Budapest minél szorosabb összefogásra biztatja az erdélyi magyar pártokat, ugyanakkor fontosnak tartja, hogy az összefogáson belül meg tudjon jelenni a sokszínűség, mert így lehet megszólítani minden erdélyi magyart.
Románia schengeni csatlakozásának várható újabb halasztása különösen az ország nyugati felében élő, jelentős számban magyarok alkotta lakosság mozgását korlátozza. Magyarország a korábbi álláspontjához hasonlóan ezúttal is felemeli a szavát Bukarest érdekében?
Romániának teljesen igaza van Schengen-ügyben, amit a brüsszeli bürokraták művelnek, az elfogadhatatlan és minősíthetetlen. Egyszer már meghatároztak egy kritériumrendszert, amit Románia és Bulgária teljesített, ezek után újabb és újabb lehetetlen kifogásokat találnak ki, hogy elszabotálják a két ország schengeni csatlakozását. Beszéljünk őszintén: bizonyos nyugat-európai országok, amelyeknél belpolitikai problémát okozott a romániai cigányok megjelenése, belpolitikiai okokból akadályozzák az integrációt. Ez két szempontból elfogadhatatlan és értelmetlen. Az egyik, hogy a leszögezett kritériumokat Románia és Bulgária teljesítette. Másrészt a romániai cigánysággal kapcsolatos, Rómában, Párizsban és más városokban tapasztalható probléma semmilyen összefüggésben nincs a schengeni határral. Ezek az emberek akkor is mennek, ha nincs Schengen, ha pedig van, akkor sem fognak jobban menni, mint eddig; ha visszatoloncolják őket, ugyanúgy visszatérnek. A megoldás az lenne, hogy Brüsszelnek több pénzt kellene fordítania Románia, Bulgária, Szlovákia vagy Magyarország olyan programjaira, amely a romák felemelésére irányul. Magyarország ezt előtérbe helyezte uniós elnöksége során. Ha arányosan megkapnánk az uniós pénzeket, akkor sokkal több eredményt tudnánk elérni. Mi mindig is támogattuk, és ezután is támogatni fogjuk Románia schengeni csatlakozását, már csak azért is, hogy a magyarok nehézség nélkül tudjanak jönni-menni.
Nem az ország Schengen-tagságán múlik, viszont Erdélybe jövet nem tartott attól, hogy az államhatár román oldalán megkérdezik, mi járatban Romániában? Hónapokkal ezelőtt Traian Băsescu elnök tűrhetetlennek nevezte, hogy magyarországi politikusok „szabadon lófrálnak” az ország területén, a kirohanás pedig mélyítette a két ország közötti feszültséget.
Traian Băsescu elnök eme nyilatkozatát tekintsük a viharos román belpolitika eseményének. Amúgy nem tartozik a román politikára, hogy egy magyar állampolgár hova megy vagy nem megy. Oda megyünk, ahová akarunk, tekintve, hogy uniós polgárok vagyunk, Románia pedig aláírta az európai uniós szerződést. A bukaresti politika nem gyakorol kegyet, amikor „megengedi”, hogy magyar állampolgárként oda menjek Erdélyben vagy Romániában, ahová akarok. Ezt a Gibraltártól a Fekete-tengerig nyugodtan megtehetem, nem függhet egy kormány tetszésétől vagy nemtetszésétől. Aki nem fogadja el ezeket a játékszabályokat, az ne akarjon az EU tagja lenni. Ezek inkább retorikai kijelentések, amelyeket a helyükön kell kezelni. Másrészt mi nagy szeretettel látjuk a román politikusokat Magyarországon, ahol olyan román közösséget látogatnak meg, amilyet akarnak, kedvük szerint tarthatnak rendezvényeket, gyűléseket. Ahogy ezt én nem tekintem problémának, elvárom, hogy ők se tekintsék Erdély vonatkozásában annak.
A román államfő fogalmazott ennél durvábban is, nemzetiségi kérdésben tűzfészeknek nevezve Magyarországot, amelynek rendreutasítása terén Bukarest élharcos kíván lenni. Ezt a támadást miként könyveli el Budapest?
Ezt is tudjuk be a román belpolitika viharos hullámveréseinek. Egyébként ezek a mondatok elsősorban nem Magyarországnak szólnak, és nem is a magyarságnak, hanem bizonyos román választói csoportoknak. Ezért mindenkinek jobb, ha a súlyán kezeljük. Más kérdés, hogy a magyar kisebbség, a magyar nemzetrész helyzetére van egy nagyszerű megoldás, amit úgy hívnak, hogy autonómia, valamint a kisebbségi jogok százszázalékos megadása. Amennyiben ez megtörténik, akkor ez mindenkinek a javára válik. A mostani problémák abból adódnak, hogy a magyar nemzetrészt Erdélyben nem illetik meg olyan jogok, mint amelyek más országok nemzetrészeit Európában. Az autonómia nem magyar találmány, nem valamilyen soha nem látott vagy hallott extrém magyar ötlet, hanem megvalósult gyakorlat a kontinensen. Mármost ha másoknak lehet, akkor nekünk is. Román barátaink figyelmébe ajánlom, hogy nem vagyunk alábbvalóbbak egyetlen más népnél sem: ha más népeknek lehet autonómiája, akkor nekünk is. Az autonómia a közösségi jogok megvalósulása, vagyis emberi jogok a közösség szintjén. Márpedig az emberi jogok nem egy ország belügye, amelyet ha kedve van, megad, ha nincs, akkor nem. Az emberi jogok olyan valóság, amivel születünk, az egész EU arra épül, hogy ezeket biztosítani kell, ami nem fakultatív dolog az adott országok részéről, hanem kötelességük. Természetes, hogy a magyar kisebbség harcol ezekért a jogokért, és a legtermészetesebb, ahogy Magyarország ezt támogatja. Mi teljesen helyesnek tartjuk, hogy Románia törődik a területén kívüli nemzetrészeivel. Ha Bukarest ezt megteheti a Moldovai Köztársaságban, mi miért ne tehetnénk Erdélyben?
És mi a magyar kormány álláspontja Tőkés László kezdeményezése kapcsán, miszerint Magyarország gyakoroljon védhatalmi státust Erdély fölött?
Mindenekelőtt tegyünk egy fontos distinkciót: a védhatalmi státus kérdése nem a magyar kormány álláspontja, ezt Tőkés László fogalmazta meg. Ám a püspök úrnak román állampolgárként miért ne lehetne olyan politikai elképzelése, amilyet akar? Hangsúlyozom, ez nem a magyar kormány álláspontja, viszont nem precedens nélküli, nem ördögtől való, amit a püspök úr mondott, hiszen létezett Ausztria és Olaszország vonatkozásában, Tirol tekintetében. Nem beszélve arról, hogy a román sajtó – tévedésből vagy szándékosan – félrefordította a terminus technicust, ugyanis Tőkés mondandójának a román megfelelője az állami garantőr, ő nem a „protektorátus” szót használta. Látható, hogy saját konfliktusaira felhasználva a román belpolitika méltatlan és inkorrekt támadást intézett Tőkés László személye ellen. Lehet a javaslatával egyet nem érteni, lehet a felvetését elfogadni vagy kritizálni, de abszurd és elfogadhatatlan az ellene folytatott hajsza. A kitüntetése visszavonását célzó kezdeményezések kapcsán érdemes megfontolni, hogy ha Tőkés László nem lett volna, és nincs a temesvári forradalom, akkor jelenlegi bírálói közül jó páran ma is a Román Kommunista Pártban vagy a Szekuritátéban üldögélnének, a jobbik része pedig valahol illegalitásban vagy a szamizdat ellenzékiség állapotában lenne. Hogy Romániában mégiscsak elindult egy demokratizálódási folyamat, és kommunistából uniós országgá vált, nem történt volna meg – legalábbis nem akkor és nem úgy –, ha nincs temesvári forradalom, utóbbi pedig nem lett volna Tőkés László nélkül. Akármit csinálnak, őt nem lehet kiírni sem a magyarság, sem Románia történelméből, a politikai élet szereplőinek el kellene ismerniük a rendszerváltásban betöltött szerepét. Annyi tolerancia pedig elvárható, hogy egy román állampolgárnak lehet a többségitől különböző véleménye saját országának, és nemzeti közösségének a sorsát illetően.
Tehát a magyar kormány nem kíván reagálni Tőkés László javaslatára?
Ez nem a magyar kormány álláspontja, mi ilyet nem vetettünk föl, tehát a magyar kormány ilyen kérdéshez nem viszonyul. Ez a püspök úrnak mint a magyar nemzetrészhez tartozó román állampolgárnak volt a felvetése, amihez joga van.
Román állami kitüntetését épp emiatt kívánják megvonni a napokban. Ha ez megtörténik, a magyar kormány szóvá teszi?
Szerencsétlen dolognak tartom egy kitüntetés visszavonását általában is. Magyarországon én dolgoztam ki a kitüntetési törvényt, és eleve ellenzem, hogy bárkinek a kitüntetését vissza lehessen vonni, hiszen végtelen aktuálpolitikai vitát indítana el. A magyar jogszabályok nem is teszik lehetővé az állami kitüntetések, díjak visszavonását. Tőkés László teljes joggal azért kapta ezt a kitüntetést a román államtól, mert meghatározó szerepe volt a temesvári forradalomban, ezáltal Románia szabadságának a kivívásában. Ezt utólag nem lehet meg nem történtté tenni. A magyar állam természetesen semmilyen módon nem viszonyul ahhoz, hogy egy román kitüntetést adnak vagy sem. Ennek a lehetetlen dolognak az erkölcsi felelőssége azokat terheli, akik belpolitikai haszonszerzés céljából igyekeznek felhasználni ezt az ügyet.
A Sapientia EMTE új, Ön által is felavatott kolozsvári épületének átadásán is elhangzott, hogy az oktatásnak jelentős szerepe van a külhoni magyarság megmaradásában. Számíthat az erdélyi magyarság az anyaország további támogatására e téren?
Természetes kötelessége a magyar államnak biztosítani a külhoni magyarság oktatását. Különösen fontos ez a Sapientia tekintetében, hiszen az egyetem az adott nemzeti közösség megmaradását szolgálja. Ha egy közösségnek nincs elit értelmisége, akkor a megmaradása sokkal nehezebb, mert nincsenek sikeres, erős emberei. Márpedig ők azok, akik ki tudják kényszeríteni a többségi társadalomból a nemzeti kisebbséget megillető jogokat. Egy elit értelmiség szerepe mindig húzóerőt, annak megélését és tudatosulását jelenti, hogy érdemes, büszkeség ehhez a nemzethez tartozni. Az Orbán Viktor miniszterelnök úr által tavaly a Sapientia vezetőivel aláírt megállapodás értelmében megvan a működéshez és fejlesztéshez szükséges pénz, amit tartalmaz az idei költségvetés is. Nemcsak arról van szó, hogy megőrizzük az egyetem működését és folytatjuk a megkezdett építkezéseket, hanem hogy növekedni fog az intézmény szerepe az erdélyi magyarságon belül, például a székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi mezőgazdasági és erdészeti képzés beindulásával. A magyar kormány kulcsfontosságúnak tartja a Sapientiát, amely a magyar megmaradás szimbóluma.
A jövő évi országgyűlési választásokon először élhetnek szavazati jogukkal a külhoni magyar állampolgárok. Milyen szerepe van ennek a nemzetegyesítés folyamatában?
Mindenképpen mérföldkő. Az asszimiláció megállításához és megfordításához nagyon erős impulzus kell, ez pedig a nemzet közjogi egyesítése az állampolgárság által. Nemcsak a Kárpát-medencében, hanem az egész világon zajlik a honosítás, a Kőrösi Csoma Sándor program keretében éppen most küldtünk ki a nagyvilágba ötven népművelőt és ötven konzult, hogy fölszítsák a magyar identitást és segítsék az állampolgársági kérvények beadását. Egy külhoni magyar kétféleképpen éli meg, hogy a magyar nemzethez tartozik közjogilag is: magyar útlevéllel a zsebében és a szavazati jog gyakorlása által. Ez azért fontos, mert 2014-től a magyar Országgyűlés már az egyetemes magyarság országgyűlése lesz. Ezért arra biztatok minden magyart, hogy ha még nem nyújtotta be állampolgársági kérelmét, tegye meg, mert bőven megkapja még a választások előtt. Aki már letette az esküt, arra kérem, hogy regisztráljon, jelezze e-mailben vagy levélben, hogy részt kíván venni a választáson. Szavazatát postai úton is eljuttathatja, nem kell befáradnia a nagykövetségre, konzulátusra.
És mit javasol a három erdélyi magyar politikai alakulatnak a jövő évi európai választások tekintetében?
A magyar kormánynak minden magyar egyformán fontos, függetlenül attól, hogy mi a politikai beállítottsága, felekezeti hovatartozása, mit gondol a világról. Mi arra biztatunk mindenkit – hiszen ez a nemzeti érdek –, hogy minél szorosabb összefogás legyen és a magyarság olyan hatékonysággal tudja megjeleníteni politikai akaratát, hogy megkerülhetetlen erő legyen Bukarestben és Brüsszelben egyaránt. Ugyanakkor fontos az is, hogy az összefogáson belül meg tudjon jelenni a sokszínűség, mert így lehet megszólítani minden erdélyi magyart.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

A kommunizmus áldozatainak mementója
Valóban így élethű, de múzeumi rendeltetésű helyiségnek nem a legalkalmasabb, azonkívül az iratok sem biztos, hogy kibírnák, amit mi évek során átéltünk – jegyzi meg Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetségének elnöke A kommunista diktatúra áldozatainak emlékházában annak kapcsán, hogy – „hála” a városszerte az utcákat szétromboló, mindent, csak becsületes munkát nem végző vízhálózat-cserélőknek – ázik a Beőr-palota pincéje.
Dohos szag, rozsdázni kezdő vasak, a szigorítottban derékaljul szolgáló, felkunkorodott farostlemez, csak a durva posztó csíkos rabruhák bírják a megnövekedett páratartalmú levegőt. A kommunista diktatúra áldozatainak emlékházáról tavaly ilyenkor tudósítottunk, akkor még úgy volt, idén felavatják. Ideális időpont a múlt hónap lett volna, 1950-ben szeptember 22–23-án zajlottak Háromszék-szerte a kollektivizálás elleni zendülések, a hatalom meg sem próbálta csitítani a „közösbe” kényszerítetteket, erőszakkal válaszolt a szervezetlen megmozdulásokra, embereket lőttek le, a hangadókat családostul deportálták. Az emlékház azonban nem készült el a lehetséges avatási időpontra. Török József mindent megtett az emlékház létrehozásáért: a celláknak, vallatószobának kialakított helyiségekbe korhű vaságyakat, matracot kerített, amit pedig nem lehet már beszerezni, elkészítette ő maga: az ajtókra olyan zárakat, kukucskálót, ételbeadó kisablakot, a sarokba küblit, amilyen a börtönökben volt, a szigorítottba kéz- és lábbilincset, s a máramarosszigeti, egykori börtönből átalakított múzeumból még rabruhát is kapott – minapi ottjártunkkor épp a zubbonyok hátára festette fel a CR betűket, azaz a contrarevoluţionar (ellenforradalmár) megkülönböztetést. Az ‘56-osok ugyanis, vagyis akiket a magyarországi forradalommal és szabadságharccal valamiképp kapcsolatba hozva ítéltek el, a számon kívül e két betűt is ruhájukon viselték – és a börtönökben is ennek megfelelő bánásmódban részesültek. Az emlékház berendezésének neheze készen hát, a kiállításra szánt iratokat is beszerezték a levéltárakból, ezek válogatása, összeállítása folyamatban. A sepsiszentgyörgyi létesítmény ugyanis nem „kistestvére” szándékszik lenni a máramarosszigeti börtönmúzeumnak, hanem kiegészítője, mivel ott az erdélyi magyarság meghurcoltatása nincs eléggé hangsúlyosan megjelenítve, mondja Török József. Az erdélyi magyarságból, számarányunkhoz képest, a kommunista diktatúra negyven esztendeje alatt – kezdve a második agrárreformtól a kollektivizáláson és az ötvenes évekbeli fegyveres ellenálláson át, folytatva az 1956-os történésekkel, el egészen 1989-ig – jóval többen estek politikai perek áldozatául, mint Románia többségi lakosságából: a magyar ellenállók, a másképp gondolkodók nagy hányada megjárta az ország hírhedt börtöneit, s a román forradalomnak nevezett rendszerváltásig, ha nem sikerült disszidálniuk, folyamatos megfigyelés, ellenőrzés alatt kellett élniük életüket. Ezeknek az éveknek az irattárakból összegyűjtött bizonyságai egészítik ki tehát a Beőr-palota alagsorában az elítéltek börtönbéli (cella, szigorított, fekete szoba), és odáig elvezető (vallatószoba) létkörülményeinek oly élethű megelevenítését, hogy a börtönt meg nem járt látogató is önkéntelenül nyakát behúzva, a fal mellett lehajtott fejjel kénytelen végigmenni a folyosón. A kommunista diktatúra áldozatai emlékházának újabb avatási időpontot nem rögzítettek, Török József szeretné, ha az immár két éve készülő létesítmény még idén látogatható lenne, de semmint félkészen adják át, inkább kivárnak.
Szerző: Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Márton Árpád: nem ismeri az alkotmányt, aki alkotmányellenesnek minősítette a Székelyek Menetelését
Politikai nyilatkozat formájában nehezményezte Márton Árpád, az RMDSZ Kovászna megyei képviselője kedden, október 29-én annak a képviselőnek nyilatkozatait, aki a Székelyek Nagy Menetelését szélsőségesnek és alkotmányellenesnek minősítette.
„Egy parlamenti képviselő alkotmányellenesnek és szélsőségesnek nyilvánította a Székelyek Nagy Menetelését Románia alkotmányának 30-ik cikkelyére hivatkozva. Valószínűleg az említett képviselőnek nem volt ideje részleteiben elolvasni ezt a cikkelyt, úgy ahogyan nem volt ideje tanulmányoznia a 29-et, amely értelmében az államnak biztosítania kell a felekezeti autonómiát, a 32-ik cikkelyt, amely előírja az egyetemi autonómiát, illetve 120-ik cikkelyt, amely a helyi autonómiát, az az a területi autonómia egyik formáját garantálja” – hangsúlyozta Márton Árpád képviselő, majd hozzátette, hogy a képviselő a Gyulafehérvári Nyilatkozat harmadik pontja első bekezdésének tartalmával sincs tisztában, hisz ez kimondja, hogy biztosítva kell legyen „a teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő nép számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással (…).”
A háromszéki törvényhozó a Román Értelmező Szótárból idézve felolvasta az autonómia és a szélsőséges szavak jelentését illetve, hogy: „Nagy a valószínűsége annak is, hogy az említett román képviselő nincs tudatában annak sem, hogy az Európai Unió tagállamaiban jól működő autonómiaformák léteznek és némelyik közülük területi alapú”, majd a Székelyek Nagy Menetéléséről elmondta: „Mi, akik ott voltunk az eseményen, tudjuk, hogy hány ember volt jelen és úgy véljük, hogy legalább 120 ezren voltunk annak ellenére, hogy a bukaresti sajtóorgánumok 15 ezer résztvevővel számoltak annak érdekében, hogy kicsinyítsék eseményünk jelentőségét”.
Márton Árpád napirend előtti hozzászólásában emlékeztetett arra, hogy míg az ilyen jellegű megmozdulások során az országban többnyire agresszív és feszült pillanatok is voltak, amikor demonstrálók összecsaptak a rendfenntartó erőkkel, ezzel szemben a Székelyföldi Nagy Menetelés csendesen és békésen zajlott. A képviselő kifejtette, hogy a tüntetőket nem lehet szélsőségeseknek nevezni, hiszen még a forgalmat sem állították le és nem válaszoltak az elhaladó sofőrök provokációira. „Azok számára pedig, akik nem olvasták sem a Gyulafehérvári Nyilatkozatot, sem Románia alkotmányát és az értelmező szótárt sem, románul írták fel tábláikra: „Székelyföld létezik, és Romániában van!
Románia a mi hazánk is, a székelyeké! Azt akarjuk, hogy: – a magyar hivatalos nyelv legyen a román mellett, – Hargita, Kovászna és Maros együtt legyen, – Használhassuk szimbólumaikat! Autonómiát akarunk, nem függetlenséget! Az autonómia nem függetlenséget jelent, hanem hatékonyságot! – „Mi nem akarunk többet, csak ennyit’ „ – zárta politikai nyilatkozatát a háromszéki képviselő.
RMDSZ közlemény
Erdély.ma

1956 tanulsága: kitartás kell a siker érdekében, de megéri
Óriási idő telt el azóta, hiszen 57 év több, mint egy fél évszázad, legalább két új generáció nőtt fel ezalatt, és az 56-os események szemtanúi, vagy résztvevői közül már nagyon kevesen élnek. Az Isten akkor, ezekben a nehéz napokban velem volt, mert még itt vagyok és emlékezem
Az októberi eseményekre senki nem számított. Bár bizonyos dokumentumok, állítólag bizonyítják, hogy az 1956-os forradalom szervezetten előkészített volt, az október 23-án elkezdődött megmozdulás, a magyar fiatalság, később az egész nemzet spontán megmozdulása volt. De erről vitatkozzanak a történészek. Az biztos, hogy Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála után, a szovjet vezetés hatalmi vetélkedései következtében, egy bizonyos enyhülési folyamat indult a csatlós államok politikájában. Sok társammal együtt, saját bőrömön is éreztem, hogy valami különleges változás történt, mert mint a román gulág egyik rabja, megmenekültem a Duna-csatorna szörnyűségeitől – 1953 nyarán a kanális munkálatait leállították (alig három hónapot töltöttem ott), és sok ezer politikai fogoly fellélegzett
A magyar politikában is komoly változások történtek, az akkori, elég zavaros helyzet történelmi kiértékelése azóta is tart. A magyar értelmiség reformokat várt a kommunista vezetéstől, és ezek az elképzelések először az 1955 márciusában megalakult Petőfi Kör vitáin fogalmazódtak meg. Ami néhány évvel azelőtt még elképzelhetetlen volt, az 1956 tavaszán, nyarán már valóság lett, hiszen a pártot, a vezetést a nyilvánosság előtt is bírálták. Októberben a diákok kezdtek mozgolódni, és 16-án Szegeden egy új (a Párttól független) diákszervezet alakult, a MAFESZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége). Egyik gyűlés a másikat követte, és a 22-én, a Budapesti Műegyetemen megtartotton már radikális követelések is elhangzottak.
Aradnak is emlékezetes volt október 22.
A szegedi „Tiszatáj” irodalmi folyóirat küldöttsége ezen a napon irodalmi estet tartott a Kultúrpalotában. A lapot egy szegedi egyetemistákból álló munkaközösség hozta létre még 1946-ban. A Tiszatáj nevet Péter László javaslatára adták a folyóiratnak, akit később 1957-ben letartóztattak, és a lap is megszűnt ideiglenesen. Az aradi látogatásról dr. Péter László egy önéletrajzi írásában, többek között így emlékezik: „Szeptemberben megszerkesztettük a Tiszatáj 1956. évi 5. számát, amely október 19-e körül készült el…. Október 19-én este zajlott le a József Attila Kör egyetlen ülése…. Minthogy másnap három napra az írócsoport küldöttségével Aradra utaztunk, csak kedden délután tudtam összejönni Fejér Dénessel... stb. Az aradi úton különös esemény nem történt. Irodalmi estünk sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy nem volt benne közvetlen nyers, vulgáris politikai mondanivaló. (Egyedül tán Lődi versében, aki a Rajk-temetés hatása alatt a „Rákosi-önkény áldozatairól” írott versét olvasta föl. Ez a verse október 23-án vagy 24-én megjelent a Délmagyarországban, éppúgy, mint Gurszky István lázító „Rohanunk” c. verse is – ugyancsak október 24-én!) Az est bevezetőjét én mondtam: Arad és Szeged irodalmi kapcsolatairól beszéltem, majd célunkat a szocialista humanizmusban jelöltem meg”.
Dr. Pétert a forradalom leverése után a magyar államvédelem meghurcolta, de nem zárták be. Önéletrajzában egy kicsit bagatellizálja az aradi utat, de én jól emlékszem az új irodalmi hangvételre akkor este a zsúfolt Kultúrpalotában, ahol a tömegben ott nyüzsögtek a szekuritáte emberei is. Már az aradi állomáson, a szegediek fogadásán csodálkoztunk, mikor az aradi B. elvtárs üdvözletére: „Kedves szegedi elvtársak” az a válasz jött, hogy „Nem is biztos, hogy már elvtársak vagyunk”.
Az előadás után nővéremmel és többedmagammal, hátra mentünk az öltözőkbe, és szóba álltunk a fiatal szegedi költőkkel. Itt már védve voltunk a spiclik megfigyelésétől. Főleg irodalmi dolgokról esett szó (nővérem is versíró volt, és éppen egy előadó estre készültünk), politikai kérdéseket nem érintettünk, de emlékszem, hogy a hangulat már egészen más volt, mint nálunk, a párt és elvtárs szavak, még véletlenül sem hangzottak el, de forradalomról sem esett egyetlen szó sem.
Másnap a magyar rádióból aztán mindent megtudtunk. Lelkendezve, és borzongva hallgattuk a pesti híreket. Bennem a remény és félelem érzései váltották egymást. Reméltem, hogy a magyar forradalom átterjed Erdélyre, Romániára és talán a többi szocialista országra, és reméltem, hogy talán ezúttal a Nyugat is felfigyel ránk, és valami segítséget, vagy legalább támogatást kapunk. De azt is tudtam (hiszen három román börtönév volt a hátam mögött), hogy a kommunisták „államvédelme” jól szervezett, elszánt és könyörtelen, fegyveres lázadásnak sok sikere nem lehet.
November 4-én minden elveszett
Az irtózatos szovjet katonai túlerő durván eltiporta a magyar fiatalok forradalmát. Nekünk, magyaroknak, ez a nap, október 6. mellett, nemzeti gyásznap lett, a Nyugatnak pedig a „szégyen napja”. A szabad, kapitalista világ tétlenül, szemrebbenés nélkül végignézte a serdűlő korú magyar szabadságharcosok utolsó, kétségbeesett harcát a világ legnagyobb katonai hatalma ellen.
November 18-án, mikor az utolsó reményvesztett harcok dúltak odaát, nálam is megjelentek a pribékek. Nehéz napokat töltöttem az aradi és temesvári szekuritáte pincéjében, még három személlyel együtt. A gondviselés, és talán egy kis szerencse is velem volt, mert megúsztam. Magyar, fegyveres felkelés megszervezésével vádoltak, a szegedieken keresztül, a Petőfi Kör megbízásából kellett volna Aradon a helyi felkelést megszervezni. A vád nevetséges volt, de ha rám bizonyítják, legalább húsz évet kapok. A vád „koronatanúját” előzőleg nagyon „megdolgozták”, mikor szembesítették velem, megkínzott báb volt. Hihetetlen félelemben éltem meg ezeket az órákat, de valahogy a lélekjelenlétem megmaradt, és imádkoztam. Sikerült meggyőzni őket a vád ellentmondásairól, de egyik társamnak egy alibit is tudtam bizonyítani, így, csodák-csodájára, mindannyiunkat haza engedtek. Az biztos, a román kommunisták még soha nem féltették annyira a bőrüket, mint azokban a napokban. Még november közepén is, mindent becsomagolva várták a szekusok a fejleményeket, és ránk magyarokra, mint veszélyes forradalmárokra tekintettek.
Aztán végleg eldőlt a magyar forradalom sorsa, és Romániában is megkezdődött a bosszúhadjárat. Sok ezer magyar (és román) esett áldozatul az 56-os események utáni román tisztogatásnak. A megyénkből elinduló szervezkedéseknek sok barátom és ismerősöm esett áldozatul, voltak, akik csak többévi börtön után tértek haza, de sokakat kivégeztek (pl. a Szoboszlay-per fővádlottjaitAztán végleg eldőlt a magyar forradalom sorsa, és Romániában is megkezdődött a bosszúhadjárat. Sok ezer magyar (és román) esett áldozatul az 56-os események utáni román tisztogatásnak. A megyénkből elinduló szervezkedéseknek sok barátom és ismerősöm esett áldozatul, voltak, akik csak többévi börtön után tértek haza, de sokakat kivégeztek (pl. a Szoboszlay-per fővádlottjait).
A Nyugat tudatosan tűrte a kommunizmust
Az akkori események már a történelemkönyvek oldalain olvashatók, de látni, hogy a magyarság még mindig nem egységes 1956 megítélésében. Egyesek ki szeretnék sajátítani a forradalmi megemlékezést, mások azt mondják; amíg a hóhérok is köztünk vannak, nem lehet együtt ünnepelni. Én még élek a régiek közül, és vallom, hogy 56 küzdelmei nem voltak hiábavalók, hiszen a kommunista világ az első komoly sérülést szenvedte a magyar forradalom révén. Ma már tudom, hogy a Nyugat – saját politikai taktikája miatt – tudatosan még sokáig tűrte a kommunizmus jelenlétét Kelet-Európában, hogy aztán a nyakunkba varrjanak egy új diktatúrát; a pénz diktatúráját. A XXI. század elején ez ellen az új, nagyon veszélyes hatalom ellen indult meg a tiltakozás, és ezt 2010 óta már Magyarországon is érezzük. Az új forradalmat már nem fegyveres felkeléssel kell megvívni, hanem okos taktikával, és főleg széleskörű összefogással.
A kelet-európai kis nemzetek szoros egységére lesz a jövőben szükség, hogy a pénzhatalom egyeduralmát visszaszorítsuk, és ebben a harcban a magyarság példaadó lehet. Ahhoz viszont, hogy szomszédjaink bizalmát megnyerjük, egy erős magyar összefogásra is szükség volna, ami még várat magára. A következő szabadságharc hosszabb lesz, mint az 56-os nehéz harc volt, sok türelemre és kitartásra lesz szükség a siker érdekében, de megéri!
Ez a gondolat lehet ma 1956 tanulsága
A kelet-európai kis nemzetek szoros egységére lesz a jövőben szükség, hogy a pénzhatalom egyeduralmát visszaszorítsuk, és ebben a harcban a magyarság példaadó lehet. Ahhoz viszont, hogy szomszédjaink bizalmát megnyerjük, egy erős magyar összefogásra is szükség volna, ami még várat magára. A következő szabadságharc hosszabb lesz, mint az 56-os nehéz harc volt, sok türelemre és kitartásra lesz szükség a siker érdekében, de megéri!
Hollai Hehs Ottó, Németország
Nyugati Jelen (Arad)

Borboly: a kormány rég megoldhatta volna a székelyzászló-ügyet
„A helyi szimbólumok, zászlók ügyét a kormány rendezhetné határozattal akármelyik heti ülésén, ha lenne erre bátorsága, ám inkább névtelen vagy nevüket vállaló feljelentők, provokáló megélhetési civilszervezetek, a prefektusok, igazságszolgáltatási szervek vagy a rendőrség mögé bújik” – jelentette ki csütörtökön Borboly Csaba.
Hargita Megye Tanácsának elnöke a székely zászló ügyében tett feljelentések kapcsán tartott sajtótájékoztatót. A Csíkszeredai Bíróság aznapi döntését nem kommentálta, mint mondta, megvárja az ítélet indoklását.
„ A gond az, hogy kormány nem elég bátor annak kimondására: az Európai Unióban használhatnak helyi szimbólumok, de Romániában nem! Felkérem, hozzon egyértelmű, világos rendeletet: vagy engedélyezze, vagy tiltsa be a helyi zászlók közintézményekben való használatát, ahhoz hasonlóan, mint ahogyan korábban sikerült rendezni törvénnyel a kétnyelvű feliratok kérdését is” – mondta Borboly Csaba, aki szerint a helyi szimbólumok betiltása nagyon rossz fényt vetne az országra, ráadásul precedenst teremtene olyan országok számára, amelyekben román ajkú kisebbség él.
A helyzetet a megyeelnök szerint a kormánynak az RMDSZ-szel együttműködve kell megoldania. A politikus felháborítónak nevezte, hogy munkájukat tisztességesen végző embereket meghurcolnak. „Sokuknak ez az első büntetőügyük, ezek az emberek nem bűnözők, csak azt tették, amit Románia más megyéiben is tettek: kitették a helyi szimbólumot, , hiszen Románia más vidékein is használnak helyi szimbólumokat, így Gorj, Temes, Kolozs, Máramaros, Fehér megyében és Târgu Jiu városban” – fogalmazott Borboly.
A sorozatos feljelentőről, Ilie Șandruról a megyeelnök közölte: nem tesz feljelentést a maroshévízi nyugalmazott tanár ellen hamis vádaskodásért, rágalmazásért, mert nem akarja, hogy a feljelentő és családja végigmenjen hasonló procedúrákon, mint ő. Az elöljáró szerint Ilie Șandru nincs tudatában annak, mekkora károkat okoz támadásaival: rontja a közhangulatot, és veszélyes precedenst teremt például a szerbiai vagy ukrajnai román kisebbség számára.
„A romániai közvéleménynek meg kell értenie: a helyi szimbólumok használata európai gyakorlat, sőt Románia más megyéiben is használnak helyi szimbólumokat. Ráadásul egy 2013. márciusi felmérés szerint a Hargita megyei román ajkúak többségét nem zavarja a székely zászló, sőt több mint egyharmaduk jónak vagy elfogadhatónak tartja a székely zászló hivatalos megyezászlóvá tételét” – szögezte le.
Borboly Csaba megköszönte az RMDSZ által létrehozott Mikó Imre Jogsegélyszolgálatnak, hogy felvállalta az ügyet, és biztosította a védőügyvédet. A megyeelnök végül kijelentette: Hargita megyében nyugalom van, nincsenek politikai cirkuszok, összefogás van minden szinten, a magyarok és románok között is, például idén a megyei tanács kezdeményezésére megalakult a Görgény–Kelemen Közösségi Fejlesztési Társulás, amely az északi térség településeinek fejlesztésének céljával hoztak létre, valamint magyar–román jó együttélési kódex készül.
maszol/MTI

Autonómia: tabu, amiről beszélni kell
Ágas-bogas, sok részletében tisztázásra szoruló kérdéskör az autonómiáé – elsősorban ez derült ki a szombati, sepsiszentgyörgyi autonómia-kerekasztalon. Az is világossá vált, hogy az egyik legnagyobb kihívás a félelem leküzdése.
A többsíkú társadalmi párbeszéd és egyben a reális tájékoztatás szükségessége, egymás elképzeléseinek, terveinek megértése, az autonómia kérdésének a tabu-létből való kiemelése és részleteinek pontos tisztázása. Ezen fő kérdések körül forgott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Bálványos Intézet Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása címmel, szombaton, Sepsiszentgyörgyön lezajlott szakmai konferencia záró momentumát jelentő kerekasztal-beszélgetés. A Bakk Miklós politológus moderálta esemény alkalmából Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere (RMDSZ), Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Marius Obreja, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) háromszéki szenátora, valamint Mădălin Guruianu, szintén liberális párti városi képviselő-testületi tag ültek egy asztalhoz.
Legyőzni a félelmet
A beszélgetés, a harmadik részt jelentő hozzászólásokat leszámítva, a moderátori kérdésekre adott válaszokban testesült meg. A sokrétű válaszok központi, egységesen azonosítható eleme ugyanakkor azt volt, hogy az autonómia továbbra is az úgymond szürke zónában, a tabuk között foglal helyet. A román nemzetiségű meghívottak szerint ez elsősorban annak tudható be, hogy eddig az egész kérdéskör elsősorban kampánycélokra lett felhasználva, minden politikai alakulat által. A beszélgetés résztvevői abban ugyan egyetértettek, hogy ezt elsősorban párbeszéddel, a számtalan tisztázatlan részlet, félelem, előítélet feloldásával lehet rendezni, de maga a kommunikáció helyzete terén már eltérőek voltak a meglátások. Míg a PNL képviselői úgy vélték, létezik párbeszéd – még akkor is, ha ezt sokszor nem a megfelelő személyek folytatják –, a magyar meghívottak szerint a partnerek terén ütköznek akadályokba, illetve a kommunikáció kiterjesztése is elengedhetetlen.
Antal Árpád négy szintet azonosított, köztük a Bukaresttel történőt, de a magyar-magyar dialóguson belül is újabb kettőt. Ugyanő elismételte már korábban is hangoztatott álláspontját, mely szerint az eljövendő időszak legfontosabb kihívása a partnerek keresése. Abban mindenki egyetértett, hogy apróbb előrelépések ugyan történtek – ahogy Izsák Balázs fogalmazott, tíz évvel ezelőtt beszélni sem lehetett nyugodtan az önrendelkezésről –, viszont a félreértelmezések, előítéletek, történelmi sebek okozta félelmek továbbra is komoly akadályt jelentenek. Ennek feloldása pedig csak egy, a legmagasabb szintekre, így a román parlamentig is felérő ésszerű, őszinte vita megnyitásával, lefolytatásával lehetséges. Ennek során tisztázhatókká válnának olyan kérdések is, mint a majdani autonóm területen kisebbségbe kerülő románság jogai, a kulturális önrendelkezés kérdésköre, és érthetővé válna mindenki számára, hogy nem a román nemzetállam vagy Románia egységessége elleni kezdeményezésről van szó, hanem egy, az európai gyakorlatba tökéletesen beillő berendezkedési formáról.
Az érvütköztetések mellett abban minden résztvevő egyetértett, hogy a kommunikáció elindult, azaz a konferencia elérte célját.
Eltorzulhat a román-magyar viszony?
Nem hiányoztak ugyanakkor a sötétebb, a további elutasítás, illetve a bukaresti politikumot továbbra is jellemző kettős beszéd esetén az autonómia-mozgalom radikalizálódását előrevetítő jóslatok sem, noha ebben a résztvevők nem értettek egyet, olyannyira, hogy a román meghívottak tulajdonképpen kikerülték a választ. Toró T. Tibor kimondottan esélytelennek ítélte meg egy ilyen forgatókönyv megvalósulását, szerinte egy nagyon is moderált hozzáállásról, a demokrácia szabályain belül zajló harcról lehet beszélni.
A vitázók ugyanakkor abban kétségtelenül megegyeztek, hogy csakis garanciák felállításával lehetséges az előrelépés ezen a téren, és egy egészséges párbeszéd kialakításához elengedhetetlen, hogy a románság részéről is azok folytassák ezt, akik nem a huszonhárom éve ismert nemzetállami retorikának a letéteményesei. A garanciák terén felmerült – Guruianu felvetésére –, hogy magyar oldalon kikre hárul a bizalom-híd felépítése, ugyanis Székelyföldön eddig is magyarok vezettek. A válaszok egyértelműek voltak: ezeket a garanciákat elsősorban törvények adhatják meg. A hídépítés, bizalmi tőke kialakítása kapcsán román részről elhangzott egy igen lényeges észrevétel: meg kellene fontolni, hogy az erőből történő kezdeményezések – így a helyi referendum kiírása a fejlesztési régiók átszervezése kapcsán –, vagy a párbeszéd elindítása vezet-e célra végül. A felvetésre Antal Árpádtól érkezett a válasz, az érintettség okán, aki a két kérdéskör elválasztását javasolta, mivel a fejlesztési régiók problémája ebben az esetben nem „mosható” össze az önrendelkezésről szólóval.
A kerekasztalt záró közönségbeli hozzászólások között több olyan is fellelhető volt, amely a kérdéskör tisztázását szorgalmazta. Kiemelésre érdemes a kolozsvári Mircea Surdu hozzászólása, aki a történelmi alapú regionalizálás kérdését hozta be a vitába, illetve a vegyes házasságban élők helyzetét taglalta. Surdu egyébként egy kétnyelvű felirattal ellátott kulcstartót adott át a vita résztvevőinek a frissen alakuló, általa képviselt Erdélyi Mozgalom nevében, melynek pontosan a történelmi alapon történő régiókra osztás, egyfajta federalizációs megoldás az elképzelése.
Nagy D. István
Székelyhon.ro

Brit védelem Tőkés Lászlónak
Két nappal a Steaua României Becsületbíróságának bukaresti ülése előtt, 2013. november 18-án Lord Alton, a Brit Felsőház tagja kérdést intézett Őfelsége Kormányához, hogy milyen lépéseket tesz a román kormány irányában annak kapcsán, hogy Tőkés László püspöktől, európai parlamenti képviselőtől meg akarják vonni a Románia Csillaga kitüntetést.
Arról is kikérte a Kormány véleményét, hogy milyen álláspontot képvisel azzal a javaslattal kapcsolatban, hogy a magyar állam gyakoroljon védhatalmi státust a határain túl élő magyar kisebbségek vonatkozásában, és hogyan hasonlítják ezt össze már megvalósított autonómiákkal, mint például a dél-tiroli.
Erdély.ma
Erdély.ma

Arad–Gyula Kézfogások
19 éve indult el és működik
Jövőre lesz 20 esztendeje, hogy elindult az Arad és a magyarországi Gyula közötti Kézfogások–Strângeri de mâini. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy akkor pontosan mit is jelentett azon túl, hogy a két, más-más országhoz tartozó települést „hivatalosan” is közelebb hozta egymáshoz.
A hivatalos kapcsolat pedig gyakorlatilag azt jelentette, hogy – eleinte – a két város vezetői, vezető testületei időnként szervezett keretek között rendszeresen találkoznak, ismerkednek, megbeszélik a városvezetés, -gazdálkodás (olykor eltérő, de többször hasonló) gondjait, ötletet merítenek a másik tapasztalataiból, és ezáltal közelebb kerülnek egymáshoz. Ne feledjük: majdnem két évtized előtti időkről beszélünk, amikor a romániai forradalom kezdeti euforikus időszaka után „lehűlés” következett, amikor a Gyula–Arad (egy akkor középiskolás gyulai diák által felvetett ötlet nyomán létrejött) Kézfogások nemcsak két város, hanem a Románia–Magyarország közötti kapcsolatok normalizálását, pontosabban annak szükségességét és lehetségességét is szimbolizálta.
Azóta pártok, polgármesterek jöttek-mentek a két város élén, a kapcsolatok azonban megmaradtak, s ma már többen egy-egy találkozáskor régi ismerősként és barátként köszöntik egymást.
Tegnap a patinás gyulai Városházán találkozott a két város küldöttsége, hazai részről dr. Görgényi Ernő polgármester és Alt Norbert alpolgármester, aradi részről Bognár Levente és Cătălin Ţiţirigă alpolgármesterek vezetésével. (Gheorghe Falcă aradi polgármester egyéb elfoglaltságai miatt nem volt jelen – kedden este a bukaresti japán nagykövetség fogadásán vett részt. Üdvözletét Ţiţirigă alpolgármester tolmácsolta.) A gyulai polgármester és Bognár aradi alpolgármester üdvözlő szavait követően Florin Vasiloni gyulai román főkonzul beszédében köszöntötte a szimbolikus kézfogást Arad és Gyula között, hangsúlyozva: „szeretném, ha jövőre (a huszadik évfordulón – szerk. megj.) még többen lehetnének itt”, hozzátéve: a gyulai románok és az aradi magyarok
„biztos pont” a két város kapcsolatában, és örülne, ha a szimbolikus Kézfogások reális projekteket is megvalósítanának. (Ilyenekre, tesszük hozzá, eddig is sor került.)
Görgényi gyulai polgármester felemlítette: „Bár a két várost országhatár választja el, mi
azt keressük, ami összeköt bennünket, és ez sokkal több”. Az egyik kapcsolódási pont, például, a leghosszabb mandátumú aradi polgármester, a gyulai születésű Salacz Gyula. Ezt követően Puskel Péter aradi újságíró, helytörténész, a Salacz Gyuláról szóló, a közelmúltban magyarul és románul is megjelent kismonográfia szerzője mutatta be (mindkét nyelven) a kötetet, hivatkozva azokra a jeles személyiségekre (Márki Sándor, Zima Tibor, Molnár János stb.), akik egykor a mai határokon túlról kerültek be Arad kulturális hagyományaiba. A jelenlévők magyar és román nyelvű könyveket kaphattak.
A nyitóülést követően két szakbizottságban folyt a munka, az egyikben (kultúra, turisztika, ifjúsági, szociális és civil ügyek) Alt Norbert alpolgármester vezetésével, a másikban (urbanisztika, gazdaság) Görgényi Ernő polgármesterével folyt a beszélgetés. Az első szakbizottságban, például – a helyi eredmények, megvalósítások ismertetésén túl –, olyan kérdések is felmerültek, mint a kulturális és turisztikai beruházások közötti összefüggés (Gyula közismerten a gyógyturisztika városa). Elhangzott javaslat az aradi reptér közreműködéséről a Gyulára érkező külföldi vendégek kiszolgálásában (amit aradi programokkal lehetne egybekötni), a gyulai várszínház és az aradi Ioan Slavici színház, valamint a Karamaszínház együttműködéséről (jelen lévén az aradi színház és a filharmónia igazgatója, több konkrét meghívás és együttműködési javaslat is elhangzott). A másik szakbizottságban a gyulai főépítész, a városi főkertész, a kommunális üzemvezető-helyettes előadásait hallhatták a résztvevők – és egyáltalán nem mellékes, hogy Gyula többször országos díjakat nyert a magyar városok között folyó versenyben, aminek a tapasztalatait jó tudni, esetleg figyelembe venni Aradon is.
A szakbizottsági ülések után emléktábla-leleplezésre került sor. Gyula város ezúttal aradi (Bognár alpolgármestertől származó) ötlet nyomán állított emléktáblát a ma Horváth Ferenc nevét viselő belvárosi utcában Salacz Gyulának, a város szülöttének, Arad neves polgármesterének. A leleplezést, természetesen, a két város vezetői együttesen ejtették meg.
Az ezt követő városnézés legfontosabb „célpontja” az európai hírű gyulai várfürdő legújabb létesítményének megtekintése volt. Az aquaparkot jövő szerdán, december 18-án avatják, így az aradi vendégek még a nagyközönség előtt, a legutolsó simítások idején láthatták. Az EU és a helyi önkormányzat 50-50 százalékos hozzájárulásával készült 2,5 milliárd forintos (mintegy 8 millió eurós), a látogató elismerését méltán kiváltó beruházás az év teljes időszakában lehetővé teszi a „vizes szórakozást” mind látványával, mind szolgáltatásaival.
A Kézfogások 19. évi találkozója közös ebéddel ért véget.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Arad–Gyula Kézfogások
19 éve indult el és működik
övőre lesz 20 esztendeje, hogy elindult az Arad és a magyarországi Gyula közötti Kézfogások–Strângeri de mâini. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy akkor pontosan mit is jelentett azon túl, hogy a két, más-más országhoz tartozó települést „hivatalosan” is közelebb hozta egymáshoz.
A hivatalos kapcsolat pedig gyakorlatilag azt jelentette, hogy – eleinte – a két város vezetői, vezető testületei időnként szervezett keretek között rendszeresen találkoznak, ismerkednek, megbeszélik a városvezetés, -gazdálkodás (olykor eltérő, de többször hasonló) gondjait, ötletet merítenek a másik tapasztalataiból, és ezáltal közelebb kerülnek egymáshoz. Ne feledjük: majdnem két évtized előtti időkről beszélünk, amikor a romániai forradalom kezdeti euforikus időszaka után „lehűlés” következett, amikor a Gyula–Arad (egy akkor középiskolás gyulai diák által felvetett ötlet nyomán létrejött) Kézfogások nemcsak két város, hanem a Románia–Magyarország közötti kapcsolatok normalizálását, pontosabban annak szükségességét és lehetségességét is szimbolizálta.
Azóta pártok, polgármesterek jöttek-mentek a két város élén, a kapcsolatok azonban megmaradtak, s ma már többen egy-egy találkozáskor régi ismerősként és barátként köszöntik egymást.
Tegnap a patinás gyulai Városházán találkozott a két város küldöttsége, hazai részről dr. Görgényi Ernő polgármester és Alt Norbert alpolgármester, aradi részről Bognár Levente és Cătălin Ţiţirigă alpolgármesterek vezetésével. (Gheorghe Falcă aradi polgármester egyéb elfoglaltságai miatt nem volt jelen – kedden este a bukaresti japán nagykövetség fogadásán vett részt. Üdvözletét Ţiţirigă alpolgármester tolmácsolta.) A gyulai polgármester és Bognár aradi alpolgármester üdvözlő szavait követően Florin Vasiloni gyulai román főkonzul beszédében köszöntötte a szimbolikus kézfogást Arad és Gyula között, hangsúlyozva: „szeretném, ha jövőre (a huszadik évfordulón – szerk. megj.) még többen lehetnének itt”, hozzátéve: a gyulai románok és az aradi magyarok
„biztos pont” a két város kapcsolatában, és örülne, ha a szimbolikus Kézfogások reális projekteket is megvalósítanának. (Ilyenekre, tesszük hozzá, eddig is sor került.)
Görgényi gyulai polgármester felemlítette: „Bár a két várost országhatár választja el, mi
azt keressük, ami összeköt bennünket, és ez sokkal több”. Az egyik kapcsolódási pont, például, a leghosszabb mandátumú aradi polgármester, a gyulai születésű Salacz Gyula. Ezt követően Puskel Péter aradi újságíró, helytörténész, a Salacz Gyuláról szóló, a közelmúltban magyarul és románul is megjelent kismonográfia szerzője mutatta be (mindkét nyelven) a kötetet, hivatkozva azokra a jeles személyiségekre (Márki Sándor, Zima Tibor, Molnár János stb.), akik egykor a mai határokon túlról kerültek be Arad kulturális hagyományaiba. A jelenlévők magyar és román nyelvű könyveket kaphattak.
A nyitóülést követően két szakbizottságban folyt a munka, az egyikben (kultúra, turisztika, ifjúsági, szociális és civil ügyek) Alt Norbert alpolgármester vezetésével, a másikban (urbanisztika, gazdaság) Görgényi Ernő polgármesterével folyt a beszélgetés. Az első szakbizottságban, például – a helyi eredmények, megvalósítások ismertetésén túl –, olyan kérdések is felmerültek, mint a kulturális és turisztikai beruházások közötti összefüggés (Gyula közismerten a gyógyturisztika városa). Elhangzott javaslat az aradi reptér közreműködéséről a Gyulára érkező külföldi vendégek kiszolgálásában (amit aradi programokkal lehetne egybekötni), a gyulai várszínház és az aradi Ioan Slavici színház, valamint a Karamaszínház együttműködéséről (jelen lévén az aradi színház és a filharmónia igazgatója, több konkrét meghívás és együttműködési javaslat is elhangzott). A másik szakbizottságban a gyulai főépítész, a városi főkertész, a kommunális üzemvezető-helyettes előadásait hallhatták a résztvevők – és egyáltalán nem mellékes, hogy Gyula többször országos díjakat nyert a magyar városok között folyó versenyben, aminek a tapasztalatait jó tudni, esetleg figyelembe venni Aradon is.
A szakbizottsági ülések után emléktábla-leleplezésre került sor. Gyula város ezúttal aradi (Bognár alpolgármestertől származó) ötlet nyomán állított emléktáblát a ma Horváth Ferenc nevét viselő belvárosi utcában Salacz Gyulának, a város szülöttének, Arad neves polgármesterének. A leleplezést, természetesen, a két város vezetői együttesen ejtették meg.
Az ezt követő városnézés legfontosabb „célpontja” az európai hírű gyulai várfürdő legújabb létesítményének megtekintése volt. Az aquaparkot jövő szerdán, december 18-án avatják, így az aradi vendégek még a nagyközönség előtt, a legutolsó simítások idején láthatták. Az EU és a helyi önkormányzat 50-50 százalékos hozzájárulásával készült 2,5 milliárd forintos (mintegy 8 millió eurós), a látogató elismerését méltán kiváltó beruházás az év teljes időszakában lehetővé teszi a „vizes szórakozást” mind látványával, mind szolgáltatásaival.
A Kézfogások 19. évi találkozója közös ebéddel ért véget.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

A népfölkelés szikrája
Amikor a kelet-európai rendszerváltások sorozata 1989-ben végigzúgott a létező szocialista országokon, bár Romániában működött a leggonoszabb diktatúra s elnyomás, a világtól való elzártság itt volt a legerőteljesebb, s leghaloványabb a remény is az emberi lelkek mélyén, egyfajta bizodalom mégis ébredezni kezdett.
Temesváron december közepén csoda történt: megtörte a ránk erőltetett hallgatás falát egy fiatal protestáns lelkész, s előbb csak hívei, majd a város többnemzetiségű polgárai testükkel védték őt az egyházi fölöttesei által elrendelt, de erőszakszervekkel végrehajtandó kitoloncolástól. A kiscsoportból tömeggé duzzadt a sok évtizedes, elfojtott keserűség, s bár Tőkés Lászlót száműzte a regnáló hatalom, a forradalmi láz átterjedt az egész városra. A kemény, durva, embertelen megtorlás nem maradt el. Százakat sebesítettek meg, hatvanhárom ember életét oltották ki. Az erőszakos, elbutult hatalom – ahogyan ez lenni szokott – abban bízott, hogy elfojtja a népharagot, eltünteti gyilkossága nyomait. Halottait Bukarestbe szállították, elégették, szennyvízcsatornába szórták. Temesvár nem hagyta magát, harcolt, és december 21-én az első szabad romániai várossá vált. És mintha az ország is felébredt volna tetszhalálából. Előbb Erdély városaiban, majd Bukarestben is – ahol valójában a dadogó szavai erejében bízó Ceauşescu „hívta össze a forradalmat” – elszabadult a népharag. A diktátor elrepült a Központi Bizottság tetejéről, s karácsonykor kivégzőosztag elé állították. A nehéz láncok Temesvár után lehulltak, s bár az igazi szabadság máig várat magára, akár tetszett, tetszik, akár nem a hatalom urainak, a változás szikrája, hőse egy Tőkés László nevű református lelkész volt, aki ráadásul máig hű maradt 1989-es elveihez.
Mégis, az Úrnak 2013. esztendejében megeshetett, hogy az igen szerény vezetői képességekkel megáldott román miniszterelnök és környezete azt kérje az államfőtől: fossza meg Tőkés Lászlót a huszonnégy évvel ezelőtti forradalom szikra-szerepéért kapott kitüntetéstől. És Băsescu elnök civódik a kormánnyal, földet vásárol, de hallgat. Igaz, ő is, mint milliók az országban annak idején, tévén követte a népfölkelést.
Temesvár szelleme rég meghalt. Akkortájt kezdett agonizálni, amikor Bukarest elutasította az onnan felröptetett kiáltvány nyolcadik pontját, mely kizárni kívánta az új hatalomból a régi rezsim embereit. A mai Temesvár már nem a szabadság, az összefogás színtere.
Mindaz, ami akkor kitüremlett a népfelkelés kavalkádja alól: a szabad, jóléti társadalom reménye a mindent behálózó maffiaharcok martalékává vált.
Simó Erzsébet

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vitákat generáló világháborús emlékmű: adatok és emlékezet ütközése?
A hamis emlékezet csapdájába estek azok, akik a nemrégiben felújított sepsiszentgyörgyi első világháborús emlékmű kapcsán történelemhamisítást emlegetnek – véli Demeter Lajos sepsiszentgyörgyi könyvtáros-helytörténész, aki a felújítást megelőző kutatómunkát végezte.
Az alapos levéltári kutatást végző szakember bevallása szerint a városvezetéstől érkező felkérést megelőzően, maga is úgy tudta, hogy az emlékmű a „magyaroknak tulajdonítható”, de mint kiderült, ez tévedés. Demeter Lajos úgy véli, a felújítás körül a napokban kirobbant vita elsősorban annak tulajdonítható, hogy egyszerűen az emlékezet megfakult, téves adatokat adtak tovább az utódoknak az első világháborús hősi halottak sepsiszentgyörgyi emlékműve kapcsán, pontosabban annak eredetét illetően.
A helytörténész szerint az, hogy mindenki azt hitte, hogy a magyarok műve az emlékmű, két generáció kihalásának az eredménye. „Rossz volt a hagyományozás, keveset lehetett róla beszélni, mivel egy olyan kort éltünk. Az idősek tudatában az maradt meg, hogy magyar címer volt az obeliszken” – mondta el.
A román törvény értelmében az emlékműveket az első ismert formájukban kell helyreállítani. Mivel a Hősök Temetője szerepel az Országos Kegyeleti Bizottság nyilvántartásában, ezért nem lehetett a hozzájárulásuk nélkül nekilátni, amelyhez az is kellett, hogy a kutatás adatait is a rendelkezésükre kellett bocsátani.
Két hősi temető, két emlékmű
A vitatott emlékmű tulajdonképpen a második, amelyet az I. világháború hősi halottainak emeltek Sepsiszentgyörgyön – magyarázta Demeter Lajos. Az első – amely előrehaladottan rossz állapotban, gondozatlanul ma is megtekinthető a város közös temetőjében – az 1916-os román betörést és az azt követő ojtozi csatákat követően jött létre. Ebben az időszakban ugyanis a városban két hadikórház is működött, egyik a Székely Mikó Kollégiumban, a másik pedig a Székely Nemzeti Múzeumban. Ezek közül az egyik a világháború végéig megmaradt, mivel ott több nemzetiség katonáit ápolták, függetlenül attól, hogy az ellenséghez tartoztak vagy sem. A magas halandóság miatt a város vezetése úgy döntött, létrehozzák a katonai temetőt, amely a köztudatban úgy maradt meg, mint a régi Hősök Temetője, vagy más néven a Német Katonai Temető, ahol összesen háromszáz hősi halott kapott helyett. A temetőben egy emlékoszlop állt, amelyet a német vaskereszt, valamint a magyar koronás címer díszített. A háború után a temetőnek igen hányatott sorsa volt, mivel egészen 1921-ig senki nem igazán törődött azzal, hogy mi van a sírokkal és az emlékművel.
A bonyodalmat az okozta, hogy a háború után született nemzetközi egyezmények értelmében a Hősök Napját minden évben meg kellett ünnepelni, és ez Sepsiszentgyörgyön azt is jelentette, hogy a Német Katonai Temető obeliszkje előtt is tisztelegni kellett. Demeter Lajos szerint ez vélhetően zavaró lehetett a románságnak, ezért a húszas évek végén elindult a kezdeményezés, hogy ötven méterrel odébb egy másik temetőt hozzanak létre a hősök maradványainak, ennek érdekében a várostól kértek is parcellát erre a célra. Az új kegyhely 1931-re készült el.
Nem felel meg a valóságnak tehát az az állítás, mely szerint a két temető ugyanazon a területen lett volna – figyelmeztet a helytörténész. Itt tudni kell – tette hozzá –, hogy a világháború első szakaszában, 1914 és 1916 novembere között is temettek hősi halottakat Sepsiszentgyörgyön, de ezek a katonák a felekezetük szerinti temetőbe kerültek. A román hadsereg betörésekor néhány román katona is elesett, őket az ortodox temetőben földelték el. Az új Hősök Temetője létrehozásakor az ő maradványaikat, valamint az 1916 előtt a többi felekezet temetőiben, illetve a illetve a Német Katonai Temetőben elhantoltak jelentős részét átvitték a sírkertbe. Demeter Lajos szerint ez az intézkedés tulajdonképpen sírgyalázás volt, hiszen háromszáz halott sírját is felszámolták néhány román katona porhüvelyéért.
Tévhitek a felújított emlékmű körül
A most helyreállított obeliszket valóban Puskás István uzoni kőműves készítette betonból. A terveket viszont nem Kós Károly – amint azt egyesek állítják –, hanem egy Szász István nevű városi mérnök készítette. Kós előzőleg a polgári közös temető parkosítási tervét készítette el, de az végül nem valósult meg – részletezte Demeter Lajos. A helytörténész hozzátette: a hősök új nyughelyének létrehozásához a magyar állam is hozzájárult, de elsősorban helyi forrásokból szedték össze a pénzt, a román hatalom utasítására. Mint kiderült, törvény is rendelkezett arról, hogy a világháborús halottaknak egy közös temetőt kell létrehozni minden településen. A Szász István által készített terv szerint középen kapott helyett az obeliszk, alatta egy földalatti kripta, illetve a sírok helyét is előírta, abban a formában, ahogy az ma látható. A restaurálás előtt álló keresztek Bukarestből érkeztek, és az elképzelés szerint az obeliszkre a babérkoszorús rohamsisak került volna fel, valamint a közepes román címer, a nyugati és keleti oldalára pedig egyrészt Sepsiszentgyörgy hősi halottainak neve, másrészt pedig az ott nyugvók neve. Ebből csak a nevek feltüntetése valósult meg.
A második bécsi döntés után Szotyori Nagy Áron hadtörténész kezdeményezése nyomán került fel 1942-ben a koronás magyar címer, valamint Horthy István alkormányzó halálát követően a felirat. A sokak által emlegetett formáját az emlékmű tehát 1943 nyerte el, amikor fel is avatták – magyarázta Demeter.
Amit kértek, és amit lehetett
A városvezetés által felkért szakértői bizottság három évvel ezelőtt jelezte az Országos Kegyeleti Bizottságnak, hogy milyen formában szeretnék helyreállítani mindkét hősi temetőt. A német katonai temető egyébként a rátemetkezések miatt jócskán kisebb területen fekszik, mint eredetileg. Demeter Lajos szerint a bukaresti bizottságnak címzett átiratban egyebek mellett a következőket kérték: az elsőként létrejött hősök temetőjének obeliszkjére kerüljön vissza a vaskereszt és a koronás magyar címer, körben egy olyan magaslatot alakítsanak ki, ahová fel lehet írni azon katonák nevét, akiket a második világháborúban ott temettek el, továbbá, hogy a felújított emlékműre kerüljön vissza a koronás magyar címer, a habarcs alól kiszabadított Vitéz Nagybányai Horthy István felirat, illetve az átellenes oldalra a tolerancia jegyében az egykoron oda tervezett közepes román címer. Az átiratban azt is kérték, hogy a másik két oldalra Sepsiszentgyörgy hősi halottainak, illetve a közös temetőben nyugvó hősi halottak nevei kerüljenek fel. A dokumentum kitért a keresztekre is, amelyekre a neveket az elhunyt nemzetisége szerinti írásmód szerint szerették volna feltüntetni, illetve a név alá került volna a rangfokozat és a katonai egységükhöz való tartozásuk egységes német nyelvű rövidítése.
Az Országos Kegyeleti Bizottság ebből semmit nem hagyott jóvá. Válaszában a bizottság úgy értékelte, hogy amennyiben az 1931-ben létrejött emlékművön csak a nevek szerepeltek, akkor azt abban az állapotában kell visszaállítani. A három éves folyamat végén egy küldöttségük is járt Sepsiszentgyörgyön, akik még abba sem egyeztek bele, hogy Sepsiszentgyörgy legyen felírva az emlékműre. A nevek egyébként két rendben is átíráson estek át: magyarításon és románosításon egyaránt, ezért kérdéses a mai napig, hogy a kutatás során kiegészített lista is megfelel-e teljesen a valóságnak, azaz valóban azok nyugszanak ott, akik fel vannak tüntetve – tette hozzá végszóként Demeter Lajos.
Nagy D. István
Székelyhon.ro,

Új gyalog a diplomáciai sakktáblán – Interjú Zákonyi Botond nagykövettel
Magyarország és Románia kapcsolatainak milyenségéről fontos látni, hogy köztünk jellemzően nem államközi viták szoktak felszínre törni. Az elmúlt évtizedekben a szóváltások szinte minden esetben a romániai magyar közösséggel kapcsolatos ügyekből fakadtak – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Zákonyi Botond bukaresti magyar nagykövet.
– Bár a magyar Külügyminisztérium tavaly júliusban benyújtotta a hivatalba lépéséhez szükséges agrément iránti kérését, a román társtárca csak több hónap elteltével adta meg a beleegyezését, teljes hatáskörben pedig január közepétől láthatja el hivatalát. A diplomácia nyelvéről lefordítva mit jelent ez a várakoztatás? A köznyelvben egyértelműen azt, hogy „betartunk” a másik félnek.
– A diplomáciában sok minden nincs nemzetközi egyezményekkel szabályozva. A diplomáciai kapcsolatokról szóló 1961-es Bécsi Egyezmény csak a nagykövetek küldésének és fogadásának rendjét rögzíti, a procedúra lefolyásának idejét nem. Először valóban meg kell várni az agrément, utána lehet kiutazni a fogadó államba és mielőbb átadni az úgynevezett megbízólevelet az államfőnek, ezt követően lehet a külképviselet vezetője, a nagykövet működését a fogadó államban megkezdettnek tekinteni.
Az eljárás most is ez volt, az agrément megadásának ideje nem haladta meg a szokásosat, ami általában több hónap körül szokott lenni, esetemben talán néhány héttel csúszott túl a vártnál. Az államfőnek történő megbízólevél-átadás pedig mindenben megfelelt a román elnöki protokollnak. Hozzáteszem azért, a köznyelv hajlamos rátapintani a lényegre.
– Tehát nem lehet véletlen a román külügyminisztérium gesztusa. Kinevezése késleltetése összefüggésben állhat azzal, hogy Budapest és Bukarest teljesen ellentétesen viszonyul a romániai magyar közösség autonómiatörekvéseihez, nyelv- és jelképhasználati igényeihez?
– Az USL-kormány 2012. májusi hatalomra kerülését követően Bukarestben tónusváltás következett be úgy a kétoldalú kapcsolatokra vonatkozóan, mint a romániai magyar közösség aktuális ügyeinek megítélését illetően. Budapest részéről 25 éve – a kormányokat tekintve nyilván eltérő hangsúllyal – konszenzus van a tekintetben, hogy Magyarország felelősséggel tartozik a külhoni magyarokért.
Ezt az elvet a két éve elfogadott alaptörvény úgy fogalmazza meg, hogy „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.” Részünkről ez világos álláspont, célunk pedig, hogy álláspontunkat ne csak megismertessük, de el is fogadtassuk román partnereinkkel.
– Titus Corlăţean román külügyminiszter egy évvel ezelőtt kiutasítással fenyegette meg elődjét, aki Magyarország támogatásáról biztosította a székelyföldi autonómiatörekvéseket. Semmiképpen sem szeretnénk ártani frissen megkezdett nagyköveti mandátumának, mégis tudni szeretnénk, milyen álláspontot képvisel a témában?
– Tekintve, hogy én ugyanannak a kormánynak a képviseletében tartózkodom Romániában, mint hivatali elődöm, természetesen az álláspontom is ugyanaz. Látni kell, hogy az autonómiák különböző formái elfogadott intézmények Európában, a romániai magyar közösség nem kér többet, mint sok más európai őshonos kisebbség.
– Arra még inkább kíváncsiak vagyunk, Kovászna megyei látogatása során mit válaszolt a székely zászló és a magyar feliratok ellen fellépő prefektus kijelentésére, miszerint a kormányhivatal „kitűnő kapcsolatot ápol a térségben élő nemzeti kisebbségekkel, de még ezt is hajlandó bővíteni”. Miközben vélhetően nemzet- és kisebbségpolitikával foglalkozó kutatóként erről Önnek is más a véleménye.
– Köszönöm, hogy nagyköveti tisztem mellett kutatónak is nevez, igaz, a két mesterségben közös, hogy érdemes empátiával közelíteni a munka tárgyához, ez esetben a kisebbségi közösség és a többségi nemzet tagjaihoz egyaránt. Kovászna és Hargita megyében a kormányhivatalokban járva a bemutatkozó látogatásomat nem minősíteném tárgyalásnak, ezek a találkozók inkább benyomások és információk gyűjtésére szolgálnak, persze a saját véleményem megismertetése mellett.
Érintettük természetesen a nemzeti szimbólumokkal kapcsolatos vitás kérdéseket, ahol volt alkalmam kifejteni, hogy a mostaninál megengedőbb hozzáállás és törvényi szabályozás nagyban elősegíthetné a Romániában élő magyarok biztonság- és otthonosságérzetét. Tekintve, hogy román állampolgárokról van szó, a román kormányt képviselő prefektusnak valóban érdemes lenne megfontolnia, hogy milyen helyi eszközökkel is lehetne hozzájárulni az állampolgárok identitásával kapcsolatos kérdések jogbővítő és megnyugtató, hosszú távú rendezéséhez.
– Bár az elmúlt 24 év során a kisebbségi tematikában a két ország viszonya sohasem volt teljesen zökkenőmentes, a kapcsolatok egy-két éve különösen feszültté váltak. Bukaresti kiküldetése már csak ezért sem ígérkezik sétagaloppnak. Miként kíván hozzájárulni a román–magyar kapcsolatok rendeződéséhez?
– A kapcsolatok az elmúlt 24 évben rendkívül széles spektrumon mozogtak, voltak hűvösebbek, de a mainál konstruktívabbak is. A kapcsolatok milyenségét tekintve fontos látni, hogy köztünk jellemzően nem államközi viták szoktak felszínre törni. Az elmúlt évtizedekben a szóváltások szinte minden esetben a romániai magyar közösséggel kapcsolatos ügyekből fakadtak.
Ha megnézzük közelebbről az elmúlt évek kérdéseit, legyen az a MOGYE-ügy, a székely zászló kérdése, nyelvhasználat vagy régiósítás, ezek mind Románia és annak magyar nemzetiségű állampolgárainak vitái. Ugyanakkor természetes, hogy ezekben a kérdésekben Budapest is állást foglal, amire egyébként az alapszerződés és a stratégiai partnerségi nyilatkozat is feljogosít bennünket.
Ami az én lehetőségeimet illeti, egy korábbi hivatali elődöm a nagyköveti poszton fogalmazott úgy találóan, amikor mandátuma elején hasonló kérdésre válaszolt, hogy egy nagykövetváltással új gyalog lép a magyar-román kapcsolatok sakktáblájára. Másfelől diplomáciai bemutatkozó látogatásaim során szinte mindegyik partnerem azt hangsúlyozta, hogy a magyar külképviselet vezetőjeként rám Bukarestben kiemelt szerep vár. Ebből is látszik, egy romániai magyar nagykövet munkája és szerepfelfogása nagyban különbözhet egy kevésbé összetett kapcsolatrendszert gondozó nagykövetétől.
Az általam fontosnak tartott feladatokról egy úgynevezett nagyköveti koncepciót állítottam össze, amit az otthoni parlamenti bizottsági meghallgatáson ismertettem is. Anélkül, hogy itt most kitérnék a különböző prioritásokra és részterületekre, a legfontosabbat hangsúlyoznám. Magyarország bukaresti nagykövetsége a kétoldalú viszonyt meghatározó tényezők változó kombinációi közepette végzi tevékenységét, és igyekszik hozzájárulni a két állam és a két nemzet közeledése előtt álló akadályok lebontásához. Nekem az a meggyőződésem, hogy ezt a közeledést a határ mindkét oldalán élő magyarok és a románok jelentős része is óhajtja, én és kollégáim ennek érdekében dolgozunk.
– Sokan abban látják az ellentétek elmélyülését, hogy Romániában balliberális, az anyaországban jobboldali kormány van hatalmon. Hogyan lehetne áthidalni a szomszédságpolitikára is kiható ideológiai nézetkülönbségeket?
– Azt hiszem, a kormányok közötti nézetkülönbségek nem annyira ideológiai jellegűek, vagy legalábbis nem a hagyományos módon azok. Ha – nagyon leegyszerűsítve – abból indulunk ki, hogy a jobboldali kormányok erősen nemzeti elkötelezettségűek, míg a baloldalnak ez a kérdéskör kevésbé fontos, akkor nehezen érthető, hogy miért most válnak problematikussá az erdélyi magyarok anyanyelv- és szimbólumhasználatával kapcsolatos elvárásai, amikor néhány éve nem ezek az ügyek voltak jellemzőek.
Ezzel együtt vannak jó példák, amiket lehet követni. Szlovákiával sikeres kormányzati csúcstalálkozót tartott tavaly tavasszal a magyar kormány, ahol elsősorban gazdasági jellegű ügyek kerültek terítékre. Célunk, hogy egy hasonló eseményt a magyar-román relációban is megszervezzünk. Most, még a magyar parlamenti választás előtt, februárban sor kerül a kormányközi gazdasági vegyesbizottság ülésére, remélem, ennek tapasztalatai biztatóak lesznek egy jövőbeni kormányzati csúcstalálkozó megtartását illetően.
– Előzmények nélküli helyzetet teremt a kétoldalú viszonyban, hogy az áprilisi magyarországi választásokon a honosított erdélyi magyarok is szavazhatnak. Megfelelő tájékoztatással meggyőzhető Bukarest arról, hogy mindez természetes folyamat Európában?
– Az idei magyar parlamenti választáson először vehetnek részt a külhoni magyar állampolgárok. Számukra ez olyan lehetőség, amelyet sok európai ország már hosszabb ideje biztosít a külhonban élő állampolgárainak, közöttük Románia is. Nyilvánvalóan nagy jelentőségű esemény ez, amelynek lebonyolítása során maximálisan kell törekednünk az átláthatóságra, minden demokratikus norma figyelembe vételére és betartására.
Engedje meg, hogy megelőzzem egy kérdését. Vélhetően sokan fognak szavazni az erdélyi magyar állampolgárok közül, de hogy körülbelül mennyien lesznek, azt a regisztráció lezárulása után lehet megbecsülni. Remélem, hogy sokan, mert ez egy lehetőség a demokráciában való aktív részvételre, ahol mindenkinek számít a szavazata. Ugyanennyire fontos, hogy az év során a magyar választók vegyenek részt az Európai Parlamenti és a romániai elnökválasztáson is. Ez nem csak egy szimbolikusan fontos dolog. Az, hogy a választók befolyásolhatják a budapesti, a bukaresti és a brüsszeli döntéshozatal folyamatát, egy olyan lehetőség, amivel érdemes élni.
– Történészként lát-e esélyt arra, hogy közös nevezőre jusson az egymástól sok esetben homlokegyenest eltérő román és magyar történelemszemlélet? Sokszor ugyanis ennek tudhatók be a két nép vélt vagy valós sérelmei.
– Egyetemista koromban az ELTE BTK Román Nyelv és Filológiai Tanszékének óráit látogatva tanultam a legtöbbet a történész szakmáról, pontosabban annak különböző nemzeti látószögeiről. Ott előadóként sokan megfordultak a jelenkori Románia tudományos értelemben vett vezető történészei közül, akik nyilvánvalóan a párbeszéd lehetőségét keresték és találták meg Budapesten, vagyis a közös múlt feltárásának vannak személyes, és az akadémiák történész vegyes bizottságában intézményes alapjai.
Azt talán nem kell bizonygatni a román tudomány számára, hogy magyar részről hosszú ideje megvan a készség a párbeszédre, érthető okokból a magyar történészek, nyelvészek, irodalomtörténészek a 20. században nagy számban és elhivatottan kezdtek foglalkozni a magyarral szomszédos nemzetek múltjával és kultúrájával. Az elmúlt évtizedekben Kolozsváron és Bukarestben megjelent, önálló könyvtárnyi társadalomtudományi irodalom a legjobb példája a magyar részről felhalmozott és szintetizált ismeretanyagnak. Nyilván nagyon jó lenne ezek egy részét legalább lefordítani románra.
Amire szerintem a legnagyobb szükség van, és amit a fiatal kutatók a korábbi nemzedékeknél összehasonlíthatatlanul könnyebben tehetnek meg, az a minél több közös kutatás, közös publikációk, a történész és egyéb társadalomtudományi műhelyek együttműködése Romániában, de a tágabb magyar-román viszonylatban is. Bizonyára számtalan résztanulmány és monográfia fog még elkészülni, mire az eltérő szemléletek valamennyire hasonulni kezdenek, de ha sikerül egy közösen elfogadott tudományos nyelvezetet használni egy-egy kérdéskör leírása kapcsán, már az is jelentős előrelépés lehet a korábbi időszakokban beállt kommunikációképtelenséghez képest.
Amire szerintem nincs szükség, az a korábban a politikum részéről felmerült terv egy közös nevezőre hozott történelemkönyv megíratásáról, ami szolgálhatná esetleg a politika érdekeit, de semmi esetre sem a tudományét. Távol vagyunk még attól, hogy közös összefoglaló munkák szülessenek.
– Hadd tisztázzuk egyszer s mindenkorra ennek a beszélgetésnek az alkalmával: van vagy nincs a magyar kormánynak programja erdélyi földvásárlásról?
– Nincs ilyen programja a magyar kormánynak.
Krónika (Kolozsvár),

Ha nem vagyunk ott Brüsszelben, nélkülünk döntenek!
Közel hét éve képviseli az erdélyi magyarságot az Európai Parlamentben és májusban újabb megmérettetésre készül. Mint mondja, fontos ott lennünk, ahol az európai döntéseket hozzák, hiszen olykor egy-két szavazaton múlik akár a mezőgazdasági támogatás is. Sógor Csaba, az RMDSZ európai parlamenti képviselője nem csupán kisebbségvédelmi munkájáról ismert, sokan ugyanis Erdély kulturális nagyköveteként is emlegetik. Vele beszélgettünk Európai Uniós témákról, a brüsszeli jelenlét fontosságáról.
- Az RMDSZ színeiben közel hét éve képviseli az erdélyi magyarságot az Európai Parlamentben. Megbizatásának melyek a legfontosabb eredményei?
- Az elmúlt idő alatt azt tartottam fontosnak, hogy ebben a nemzetközi környezetben, ahol Európa és a világ problémáival is foglalkoznunk kell, a kisebbségek ügye is napirenden legyen. Sokszor alakul úgy, hogy az európaiak számára el kell magyaráznunk sajátos helyzetünket. Sokan nem tudják, hogy a Kárpát-medence keleti részében, Romániában több magyar él, mint néhány tagállam teljes lakossága. Az sem magától értetődő mindenkinek, hogy mi továbbra is magyarként kívánunk élni ebben az országban. Mi komolyan gondoljuk, hogy ezeréves szülőföldünkön jogokat szeretnénk kivívni magunknak. Államalkotó tényezőként, ugyanakkor közösségként, a magyar nemzet részeként és nem utolsó sorban európai polgárként szeretnénk Romániában élni, gyarapodni és erősödni. Sosem mulasztottam el ezeket a kérdéseket az Európai Parlamentben is napirendre tűzni, felemeltük a hangunkat a Mikó-ügy, a MOGYE-ügy, vagy éppen a regionalizációs felosztás kapcsán is, de arról is gondoskodtunk, hogy például a Székelyek Nagy Menetelésének üzenete Brüsszelbe is eljusson.
- A szakmai munka nem mindig látványos, néha bonyolult is az egyszerű ember számára. Azt azonban annál inkább érzékeltük, hogy munkája során az erdélyi magyarság kulturális és hagyományos jellegével is igyekszik megismertetni az európai közönséget. Miért tartja fontosnak, hogy Brüsszelben és Strasbourgban az értékeinket is bemutassuk?
- Európa fővárosában nem elég csupán elmondani azt, hogy Romániában él egy közel másfélmilliós magyar közösség, hanem ezt meg is kell mutatni nekik. Megfoghatóvá kell tenni, át kell adni azokat az értékeket, amelyek a sajátjaink és amelyekkel természetesen az öreg kontinenst is gazdagítjuk. Kivittük Brüsszelbe a borvizeinket, a székely pityókát, a bélteki borokat, a táncainkat, de számos alkalommal tartottunk olyan szakmai beszélgetéseket, ahol közösségünk múltjáról, jelenlegi helyzetéről hosszasan értekeztünk. Azt gondolom, hogy Európa sokkal inkább megért bennünket, ha nem egy panaszkodó, állandó segítségre szoruló közösség képét mutatjuk magunkról, hanem egy olyan közösségét, amelyet érdemes és hasznos támogatni.
- Idehaza azt látjuk, hogy Brüsszel nem foglalkozik a kisebbségek helyzetével helyette inkább a tyúkketrec méretével, vagy az uborkagörbülettel van elfoglalva. Mit tud mondani azoknak az embereknek, akik elvesztették a bizalmukat az Európai Unióval szemben?
- Azt tudom mondani, hogy ne tegyék. Valóban azt látjuk, hogy az Európai Unió lezárja azzal a kisebbségi témát, hogy ez tagállami hatáskör, megfogalmaz néhány ajánlást, amelyek mentén Románia eldöntheti, hogyan kezeli az erdélyi magyarság helyzetét. Ez a jelenlegi képlet. Európa azonban már azt is érzi, hogy jobban bele kell szóljon az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetének kezelésébe. Idő kérdése, hogy ez mikor történik meg. Korábban a mezőgazdasági, most pedig a migrációs kérdések is tagállami hatáskörből egyre inkább uniós szintérre kerülnek, ez a folyamat a kisebbségvédelem területén is elkerülhetetlen lesz. Nekünk erdélyi magyaroknak nem mindegy, hogy ott vagyunk-e az Európai Parlamentben, amikor ezek a folyamatok lezajlanak. Az uborkagörbület kapcsán pedig azt gondolom, hogy ebben a médiának van az egyik legnagyobb felelőssége, hiszen ezt mutatja meg az embereknek, nem a szakmai munkát, mert az unalmasabb, bonyolultabb. Nem igaz, hogy az EU fontosabbnak tartja ezeket a kérdéseket, de valóban foglalkoznia kell ezekkel is. Miközben két milliárd ember éhezik a világban, az élelmiszeripar egy nyereséges iparág, ezért az Európai Uniónak ennek szabályozásával is foglalkoznia kell, azért, hogy akármit ne tudjanak megetetni velünk. Hét éve vagyunk az Európai Unió tagjai, ez idő alatt Erdély arculata is pozitívan változott. Mindenkinek érdemes szétnéznie a saját közösségében, mert számos olyan infrastrukturális fejlesztés van, amelyek az Európai Unió támogatáspolitikájának köszönhetően valósultak meg.
- Május 25-én európai parlamenti választások lesznek. Ön is jelezte már, hogy újabb mandátumot vállalna.
- Valóban folytatni kívánom mindazt amit eddig csináltam. A megszerzett tapasztalataimra alapozva azért fogok dolgozni, hogy az erdélyi magyarság ügye továbbra is napirenden legyen az Európai Parlamentben. Ha nem vagyunk ott, nélkülünk döntenek. Ez ennyire egyszerű. Az erdélyi magyarság nem engedheti meg magának, hogy ne legyen európai képviselete, mert akkor román kollégáink elmondhatnák Brüsszelben, hogy Erdélyben meg van oldva a kisebbségi kérdés. Néha egy-két szavazaton múlik például a mezőgazdasági támogatás is, számunkra nagyon fontos a hegyvidéki gazdálkodás támogatása. Ebben a témában én magam is több alkalommal szerveztem szakmai fórumot, hogy lássák Brüsszelben: nekünk milyen anyagi forrásokra van szükségünk.
szatmár.ro,

Fejlődés vagy pusztulás
A Homoród-mente gazdasági-társadalmi helyzetéről, pályázati lehetőségekről, illetve az oktatást övező problémákról tanácskoztak folyó hó elején a homoródszentmártoni Dávid Ferenc Ifjúsági Házban a Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör kezdeményezésére.
Két témakört különítettek el. Az első részben a vidék gazdasági helyzetéről, a népesség helyben való megtartásáról, a pályázati lehetőségekről, illetve azok kihasználásáról esett szó, majd a második tartalmi részben az általános iskolai oktatás körüli áldatlan állapotokról és azok orvoslásáról vitáztak a szakemberek.
A közbirtokosság és az egyház vagyona komoly hagyaték
Az egyházkör esperese, Simó Sándor homoródjánosfalvi lelkész abban a szellemben kezdte a témák felvezetését, ahogyan azt annak idején, az első ilyen találkozón megfogalmazták. Kihangsúlyozta, az eredeti gondolat az volt, hogy az unitárius egyháznak, mivel erőteljesen és többségben van jelen a két Homoród közti településeken, egyfajta közvetítői szerepet kell felvállalnia a lakosság, a civil szervezetek meg a helyben működő önkormányzatok és egyéb intézmények között. E három község – Homoródalmás, Oklánd, Homoródszentmárton – több kistelepülésén az egyház és az utóbbi másfél évtizedben újjászerveződött közbirtokosságok képezik a létező utolsó „hivatalokat”. Pap minden faluban van – illetve ha nem helyben lakik, akkor leányegyházként gondozza a hozzá rendelt kisebb gyülekezeteket –, és minden egyes településen létezik közbirtokosság, amely az utolsó, illetve az egyetlen „vállalkozás”.
Sándor Kálmán, aki kettős minőségben volt jelen, hiszen a LEADER-iroda mellett ő áll a homoródalmási közbirtokosság élén is, sőt nyertes pályázóként akár ahhoz is hozzá tudott szólni, hogy milyen előnyei és buktatói vannak az Európai Unió által támogatott pályázatoknak. Elmondta, a LEADER-akciócsoportban sikerült olyan szintre eljutni, hogy fel tudják használni a rendelkezésre álló kereteket, immár van olyan mértékű kezdeményezőkészség, hogy az emberek kihasználják a lehetőségeket.
Az EU a vállalkozó szelleműeket támogatja
Az első LEADER-projektekre ezen a környéken is megtörténtek már az első kifizetések, és hamarosan döntést hoznak a pillanatnyilag fennmaradt keretre vonatkozóan is. A LEADER-ben nemcsak mezőgazdasági jellegű kiírások vannak, hanem a vidék életszínvonalát jelentékenyen javító szolgáltatások (ilyen irányultságú pályázatok már készültek), illetve olyan programok, amelyek a helyi értékeket mutatják be, a természeti környezetet, a turizmust és a helyi termékeket népszerűsítik szakkiadványok és az internet segítségével. A LEADER-keretében olyan elképzeléseket támogatnak, amelyeket készítőik amúgy is képesek lennének végigvinni. Amikor sikerül egy-egy családnak végigvinnie egy 80–90 vagy éppenséggel 100 százalékos támogatottságú programot, amelyet utófinanszírozás formájában fizet ki az EU, pontosabban annak regionális ügynöksége, akkor az már komoly eredmény, hiszen a pályázónak tőke marad a birtokában, amellyel sikeresen működhet tovább, illetve felkészülhet egy következő projektre.
Szégyen itthon az a munka, amelyet Dániában, Hollandiában eurós órabérért „méltósággal” végeznek
A működő gazdaság, farm vagy kisvállalat a következő lépcsőben egy projekt révén akár megtöbbszörözheti kapacitását, és a térségben munkahelyeket is teremthet. Sándor Kálmán szerint egy 14 fejőstehénből összetevődő állomány, annak hús- és tejtermelése, a takarmánytermesztésre használt saját földterületek után járó szubvenció olyan megélhetést biztosít egy négytagú családnak, amely életminőségben és anyagi szinten messze fölötte van a városi átlagnak. Ehhez azonban oktatáspolitika is kell. A szakember kifejtette, hogy mindaddig, amíg a Székelyudvarhelyen működő, egykori mezőgazdasági szakirányú líceumban autóbádogosokat és mindenféle menedzsereket meg asszisztenseket képeznek, s azt is elég kevés sikerrel, hiszen a diákok majdnem teljes évfolyamai véreznek el az érettségi vizsgákon, mindaddig, amíg a vidéki élet és a munka szeretete fel nem értékelődik a fiatalokban, olyannyira, hogy lankad az időnkénti külföldi munkavállalási kedv, nem fog megmutatkozni a falusi életforma felértékelődése. Emberi példák, minták, stratégia szükségeltetik.
Itt óriási szerep hárul a helyi tanácsokra, hiszen elsősorban ők felelősek a helyi értékek megjelenítéséért vagy népszerűsítéséért. A kommunikációs csatornák jók, az utak járhatók. Vállalkozó szellemű és aktív életkorú emberekből viszont minden településen hiány mutatkozik. Bíró A. Zoltán immár három évtizede kutatja a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjában (KAM) a székelyföldi társadalmat. Hozzászólásában elmondta, hogy elsősorban a város hiánya okozza a három község gondjainak jelentős részét. Ha Oklándnak olyan térségi centrumszerepe lenne, mint korábban, amikor járásszékhely volt, akkor az sokat segítene. Ezt a három községet azonban mégiscsak kistérségként kell megjeleníteni, hiszen közösek a gondok. Akár arra is érdemes figyelni, hogy keressék és találják meg az együttműködési formákat azokkal a Homoród menti településekkel, amelyek Brassó megyéhez tartoznak, hiszen Homoródjánosfalva és Homoróddaróc is hasonló gondokkal küzd.
Üresen kongó iskolák
Az iskolák helyzete fölöttébb siralmas – hangzott el. Andrási Benedek oktatásügyi tanácsadó hosszú évek óta vizsgálja a székelyföldi oktatás helyzetét, látja hibáit, ismeri lehetőségeit. Statisztikák készültek arra vonatkozóan, hogy mi volt, mi van, s mi várható az általános iskolai képzés területén. Az épületek rendben vannak, megfelelnek a célnak, viszont igen erős a pedagógusok fluktuációja, és egyre kevesebb a gyermek. Ideje meghúzni és hosszan kongatni magunkban a vészharangot. A három község iskoláiban összesen két teljes osztályra való gyermek tanul évfolyamonként, ami nagyjából ötven főt jelent. Az előrejelzések szerint a következő években ez a tendencia tovább folytatódik, olyannyira, hogy immár csak egy osztályra elegendő kisiskolás lesz, ami további iskola-összevonásokkal járhat.
Ki integrál kit?
Mivel a területen nincs olyan működő romastratégia, amely integrálni próbálná a hátrányos helyzetűeket, félő, hogy itt is az történik majd, mint Szászföldön. A félmilliós és nyolc évszázadon át jó példával, önszerveződéssel, gazdasági hatékonysággal, jómódban fennálló szász közösség helyén ma Dél-Erdélyben – a Szászváros és Homoróddaróc közti sávban lévő több száz településen – legalább egymillió roma él. Az állam képtelen kezelni a helyzetet, a helyi intézményekre és a lakosságra hárul a gondok megoldásának zöme. Szó sincs most arról, hogy a székelyeket valamely állam „felvásárolná” és kitelepítené a két Homoród mentéről. Nem az elvándorlás, nem az önfeladás, hanem a helyben való boldogulás jelentheti a továbblépést. Miközben az iskolákban a költségcsökkentés miatti átszervezés zajlik, elképzelhető, hogy az oktatás minősége tovább romlik.
Feladatok bőven vannak
A tanácskozás során elhangzott, hogy érdemes volna magániskola létrehozásán is elgondolkodni, amely alternatívája lehetne az államinak. Égető kérdés azonban a fiatalok helyben tartása, a pedagógusok honosítása, és az „önjáró”, a rendszerváltozás előtti mentalitással ténykedő iskolaigazgatók eltávolítása. A törvények sok pozitívumra adnak lehetőséget. Először is a hely igényeit és sajátosságait kell figyelembe venni. Hargita Megye Tanácsa idén nem tud több pénzt biztosítani – mondta Borboly Csaba tanácselnök –, de szellemiekkel, gyakorlati tapasztalatokkal, a mögötte álló apparátussal minden községet képes segíteni, hogy stratégiát készítsen és külső, pályázati forrásokat keressen. Legfontosabb az összhang és a tenni akarás.
Az unitárius esperes, Simó Sándor a zárszóban azt mondta, hogy a következő találkozóra meghívják a pedagógusokat is. „Ez a mostani csak vitaindító, a téma felvezetése volt. Mondjuk azt, hogy a stratégia egyik alapköve. Mert építkezni kell, hiszen azt érezni ebben a kisrégióban, hogy zárványszerűen működik, de mégis – miközben elvesztegetett pár évet és vele több lehetőséget is – nagy itt a széljárás, s a »világhuzat« szétszaggatja, széthordja innét a kallódó értékeket” – mondta el zárszóként.
Simó Márton
Székelyhon.ro,

Visszatérés (Vinczeffy László atyhai elvonulása)
„...egy fiait osztoztató atya a Firtosból leindulva mondta fiainak: itt én lakom, ez lett Énlaka, tovább haladva mondá nagyobb fiának: e tiéd, ez lett Etéd, ismét odább haladva mondá második fiának: itt neked e kis mód, ez lett Küsmöd. Itt letelepdvén harmadik fia nyugtalankodva kérdé, hogy ő hol telepedik, neked is szólok ma – a helyre mutatva, hol Szolokma épült, haza mentében pedig kérdi legkisebb fiát, hogy hát nem békétlenkedik-e? Adj, ha akarsz atyám, mond ez, s övé lett a gyönyörűen fekvő Atyha.” Orbán Balázs szerint szól így a Sóvidék egy településcsokrának teremtéslegendája.
A történet ma is ismert – épp csak nincs, aki továbbadja. Legalábbis Atyhán, ebben a mára kísértetfaluvá vált, gyönyörűséges kis zugban, mely a Székelyföld közepén maholnap csak a történeti múltban említett településnév marad. Pedig „itt lakni, s minden percben szemlélhetni ez isteni panorámát, mely szépségben a firtosi kilátással vetekedik, valódi lelki élvezet s annyi, mint örökös költői felmagasztaltságban élni” – írja még Orbán Balázs A Székelyföld leírásának Atyhát ismertető oldalain. Ez a kis, lélekszámában erősen megcsappant falucska, hová feljutni, akárcsak másfél évszázada, Orbán Balázs bolyongásainak idején, ma sem könnyű, látszólag megadta magát az enyészetnek. Néhány fiatal család próbálkozik a megélhetéssel, pár házat mentettek még meg maradékországi magyarok, kik egy-két napot, jó esetben pár hetet töltenek évente ott. És ebbe a környezetbe – szülőfalujába – tért vissza a Munkácsy-díjas Vinczeffy László képzőművész, sajátos világot alakítva ki Atyhán, nem annyira a maga kedvtelésére, de a falu megmentésének reményében.
Gyökértelenül nem lehet
Ősszel, hecserlipirosodás és őzlábgombák teljének idején egy kitérő révén vetett el a sors Atyhába. Az országúti letérőnél idősebb ember fiával várt valakire, a kisbusznyi – eredetileg szobornézőbe indult – társaság „vezető embere” szóba elegyedett velük: Karcsi bácsi, a sofőr nevetve, de hangjában annál több fájdalommal mesélte, életében először látogatóként megy szülőfalujába. Merthogy ő is atyhai.
Felfelé menet a faluban mutatja is elkótyavetyélt szülőházát, aztán kapát kér, a szemerkélő esős időben a temetőbe indul szülei sírját rendbe tenni.
Hatalmas az ellentét a faluban addig látottak és a Vinczeffy-birtok között. A szó jó értelmében érdemes használni ezúttal a birtok szót, nem a bennvaló kiterjedésére vonatkozóan, hanem azért, amit az atyhai életen Vinczeffy László megvalósított.
A történet ott kezdődött, hogy amikor szüleik meghaltak, az akkor már régóta Sepsiszentgyörgyön élő képzőművész lemondott testvérei javára az atyhai örökségről. Aztán rövid időn belül rá kellett jönnie, gyökértelenül ő sem élhet, vagy ahogy ő fogalmaz: „ha megyek haza, kinek megyek a nyakára?” Volt egy eladó bennvaló szülei kertjének végében, azt vásárolta hát meg. Eleinte csak a csűrben szándékozott „egy kis lyukacskát” berendezni, ahol ha pár napra kimegy, le lehet feküdni, aztán elkezdte nézegetni a telken álló házakat, az újabbik könnyűszerrel felújítható, na jó, ez bontást és a régi anyagok felhasználásával teljes újjáépítést jelentett. Természetesen az eredeti mintájára, épp csak megtoldva az épületet tornáccal. A kisebbik, közel kétszáz éves parasztházat már sokkal nehezebb volt megmenteni, szakértők és kevésbé értők is úgy vélték, legfennebb tűzifának lesz jó anyaga. De Vinczeffy Lászlót nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja, amit fejébe vett: megmentette, mert „ha ez is eltűnik, nem lesz ilyen tipikus sóvidéki ház a környéken”. A falu ugyanis telides-teli rogyadozó vagy már teljesen összedőlt házakkal, a maroknyi hazatérő fiatal más világokban látottak mintájára próbál berendezkedni, lakókörnyezetét is aszerint igazítva, a még néhány álló régi épületben idősek éldegélnek, földi pályafutásuk lejárta után házaik is temetőbeli társaiké sorsára jut. Vinczeffy László azon túl, hogy megmentett két régi házat, be is lakja azokat családjával. Tavasztól gyümölcsbetakarításig Atyhán élnek, szünidőben az unokák űzik a hétköznapok unalmát, máskor az állandóan adódó kerti, udvari munka. Ha csak ennyit tett volna Vinczeffy László, semmi kirívó nem lenne benne. Hozzá hasonlóan sokan – és szerencsére egyre többen – gondolkodnak, Atyhán is van példa rá, tucatnyi bennvalót magyarországiak vásároltak meg, felújították még a tapaszos házakat is, néha odalátogatnak. Vinczeffy László azonban ennél többet tett – és még szándékszik tenni.
A Vidám kert
Az atyhai Vinczeffy-birtok kapuján belépve, baloldalt az aprócska parasztház, jobb felől a tornácos, fehérre meszelt lakóépület fogad, szemből a csűr zárja a látványt. Azaz dehogy zárja: részint hátteret ad, részint takar. Hátteret ad az előkertben felállított szobroknak, takarja a gyümölcsösben levőket. Az udvaron levő, emberméretű faalkotások természetes színűek, egyik fakóbb, másik élénkebb – ezek már-már belesimulnak a környezetbe. A fűbe, termőfák közé elhelyezett, színezett szobrok érdekes módon még inkább. Holott a sárga-fekete, a fehér-piros színösszetételű, furcsa formájú szobroknak kellene igazából kiríniuk a teremtett világból.
Vinczeffy László művészetétől nem idegen a szobrászat, kisplasztikákat – fából is – készített már jó néhányat. Az atyhai formavilágot a hely adottságai sugallták, elvonulásai elején próbált festeni is, de a csűr nem bizonyult jó műteremnek. Viszont a kivágott gyümölcsfák kínálták magukat a szobrászathoz, a tér a nagyobb méretű alkotások kipróbálásához.
– Fantasztikus élmény volt, amikor az első elkészült, el is döntöttem, hogy készítek egy szoborparkot, aminek azt a nevet adtam, hogy Vidám kert. Mert van Vidámpark, Vidám temető, hát miért ne legyen egy Vidám kertünk is, a lényeg, hogy engem feldobott a térplasztika, ott voltak a nagy lehetőségek, a gyümölcsfák, amiket kivágtunk, adták a témát. Eleinte ragaszkodtam a fa színéhez, éppen egy-egy feketével belejátszottam, de utána kívántam, hogy fessem is meg a szobrokat, legyen jó hangulatuk. Erős színekkel dolgozom, számítva arra, hogy távlatilag ezek megfakulnak és kapnak egy gyönyörű patinát. De szobronként csak egy-két színt használok, a feketétől elmegyek a fehérig, akkor vissza a sárgától a feketéig, s a vörös is kedvencem. És itt-ott megjelennek a kékek is, ezzel a négy-öt színnel dolgozom. – Atyhai szobraid egyfajta irányváltást jelentenek, vagy a kisplasztikáid kiteljesedését?– Inkább az utóbbi. Ezeket nem is szobroknak, hanem ötletfáknak mondom, mert jönnek a jó ötleteim, s akkor azokat gyorsan megcsinálom a térben is. Onnan indultam ki, hogy a festményeim egy idő után leegyszerűsödtek, formákat festettem, és kíváncsivá lettem, milyen lenne, ha ezt térben is megoldanám. Elkezdtem fahulladékokat összegyűjteni, kombináltam, megfaragtam, abból kialakultak a kisplasztikák, amit a kertben csinálok, annak a folytatása. És ahogy a festmények esetében is készítettem miniatűröket és nagyméretű képeket, a két véglet között dolgoztam, a térplasztikánál is arra gondoltam, miért ne készítsek két-három méteres szobrot. Most huszonnégy van felállítva a kertben, még kéne legalább tíz, akkor leállok ezzel a dologgal is.
Példával, kultúrával
– Mi lesz tovább?
– Majd meglátom, a Jóisten adjon egészséget, ott van a grafika, a festészet, nem akarok teljesen átvedleni szobrásznak, mind a három műfajt párhuzamosan akarom csinálni. Amikor egyik nem megy, megpróbálom a másikat, így pihentetem magam. Nem lesz unalmas az életem, a rajz egész más világot kér, a festmény szintén mást, a szobrok is, mindeniknek megvan a saját útja, azokban kapom meg a csodálatos élményeket. Hosszú távon az az elképzelésem, hogy ennek a kihaló falunak legyen egy turistacsalogatója, hogy akiket érdekel a képzőművészet, és megtudják, itt élt egy képzőművész, és hátrahagyott egy szoborkertet, azt megnézzék.
– Kihaló falut említettél, de végigmenve az utcákon kísértetfalunak is lehetne nevezni.
– Az 1940-es években olyan 1600 lélekszáma volt a falunak, ahogy megkezdődött a kollektivizálás, azonnal kezdett kiürülni, most 190-en élnek állandóan Atyhán. Vannak olyan utcarészek, ahol négy-öt ember él magányosan vagy esetleg a feleségével, a többi ház vagy összeomlott már, vagy összeomlóban. A felszegi részben gyermekkoromban élet volt, amikor ott jártam iskolába, körülbelül 160 gyermek futkározott az udvaron, most pedig óvodába és elemibe összesen tíz vagy tizenkét gyerek jár. – Van elképzelésed Atyha felélesztésére?
– Nyáron szerveztem a Magyar Művészeti Akadémiának egy találkozót, a parasztház akkor még üres volt, abban kiállítást rendeztünk be: Páll Lajosnak csak a munkája szerepelhetett akkor már, de kiállított Marosvásárhelyről Hunyadi László, Szovátáról Bocskai Vince, Kuti Dénes és Kusztos Endre bácsi, Sepsiszentgyörgyről Vargha Mihály és én, mind akadémikusok, és meghívtunk még három szovátai képzőművészt, Sánta Csabát, Kuti Botondot és Siklódi Zsoltot. Nagyon jó hangulata lett ennek a kiállításnak, vérszemet is kaptam tőle, mert olyan terveim volnának, hogy a csűrt alakítanám át galériává. Erre próbálnék valami pénzt összegyűjteni, ez volna a nagy tervem, minden évben csinálnánk ott egy nagyszabású kiállítást 15–20 meghívottal Erdélyből és Magyarországról, minden évben Atyhán, ebben a faluban, amelyet már le is írtak, lenne egy nagy kultúresemény. Ennek vannak támogatói is, erkölcsileg biztatnak, hasonló dolgok már működnek ilyen kis falvakon. Elhívnánk azt a pár embert is, aki még otthon él, a kihaló falucskában ők is kapjanak valami optimizmust. Sajnos, amikor így kiürül egy falu, aki megmarad, annak zöme az alkoholhoz nyúl, elengedi magát, a portájukat elhanyagolják. Én az udvaromat szépen elrendeztem, próbálom, hátha a példa ragad az emberekre, és akkor másképp kezdenek gondolkozni.
– Ez a kis maradékfalu hogyan fogadja a te küszködésedet?
– Ezt nem mondhatom küszködésnek, mert bírom még csinálni. Hogy a faluban hogy veszik? A fiataloknál inkább megmozdul az élet, ők pozitívan fogadják, másokat a nemtörődömség jellemez, vagy egy legyintéssel elintézik. De remélem, jön egy újabb generáció, amely odafigyel, és ezeket a leromlott házakat megmentik. Mert erre is vannak példák, ott ül egy hetet, kettőt abban a faluban, de legalább az a ház nem pusztult el. Baj van azzal is, hogy sokan a hagyományos építészetet feladják, megjárják magukat a világban, látják, mi van Nyugaton, azt a stílust próbálják hazavinni, amely elüt a falu építkezésétől, de hát meg kell nézni, mi történik Korondon. Az idei találkozónak is ez volt a célja, azért is hívtam meg az akadémiát, hogy hátha művészek vásárolnának házat.
Művész és magyar
– Művészként sem vonhatod ki magad a világból, amiben élned kell. Te hogyan éled meg magyarságodat? – Amit csinálok, azt becsülettel végzem. Nem ugrom bele mindenféle divathóbortba, az én művészetem, úgy érzem, tiszta úton haladt, sose kompromittáltam magam, nem alkudtam meg politikai nyomásoknak, amit én éreztem, azt mindig megfestettem vagy megalkottam. Úgy hiszem, ez az első, hogy légy becsületes, tisztességes. Az nagyon fáj nekem is, ami velünk történik, és benne élek én is, át kellett élnem egy marosvásárhelyi pogromot, az utána való állandó támadást irányunkban, ezek alól én nem tudom kivonni magamat, ezek érintenek, és ez érződik a művészetemben is. Már gyermekkoromban megtanultam, mi az, hogy kitelepítés, mi az, hogy üldöztetés, mi az, hogy másodrendű ember vagy, hogy megaláznak, csúfolkodnak veled, meg is vernek, ezeket én mind átéltem, és ezért mondom, hogy nem lehetek ebben az országban annyira boldog ember, mert a mai napig is ezek a dolgok hol így, hol úgy, de visszatérnek és érintenek. Hogy lesz-e változás, vagy jobbra fordul-e a világ? Ahogy én látom a pillanatnyi helyzetet, nagy reményem nincs. Vinczeffy László sem mentes bizonyos fokú borúlátástól. Mégsem ez jellemző rá, az atyhai tenni akarás annál inkább. Egyelőre kertje az, amit élettel megtöltött, „ötletfái” a legegyszerűbb formák sajátos társításai. Teremtett világával ama tündérkertet gyarapítja, melyet ma Erdélyi magyar értéktárnak neveznek, s melybe alkotásai révén Atyhának is be kell kerülnie, illetve hosszú távon abba a körforgásba, minek eredményeként a most kihalóban levő falu kulturális turisztikai vonzereje által fel tud éledni. Vinczeffy László példája egyike az erdélyi jövőkeresési lehetőségeknek.
Váry O. Péter

Erdély.ma,

Hírsaláta
FÉLKÉSZ DECENTRALIZÁCIÓS TÖRVÉNY. Az alkotmánybíróság megindokolta a decentralizációs törvénytervezet elutasítását. Az alkotmányellenessé nyilvánítás 106 oldalas indoklása szerint a törvénytervezet nem felelt meg a 2006-os decentralizációs kerettörvény követelményeinek. Ezek szerint a decentralizációs folyamatot egy sor előkészítésnek kellett volna megelőznie, de ezekre nem került sor.
Konkrétan azt a cikkelyt emelték ki, amely előírja, hogy a kompetenciák átruházását hatástanulmányok és minisztériumok, valamint központi közigazgatási szervek által kidolgozott alkalmazási útmutató szerint kell megvalósítani. A decentralizációs törvénytervezetet a kormány felelősségvállalással fogadta el, azonban 70 LDP-s és PP-DD-s képviselő az alkotmánybíróságon megfellebbezte, és a testület január 10-én az alaptörvénybe ütközőnek nyilvánította. (Hotnews.ro)
FRANCIA HAJLÉKTALAN MOLDVÁBAN. Majdnem megfagyva találtak rá a Neamţ megyei Poiana Teiului-i viaduktban a harmincéves rennes-i Vanessa Auzenau-ra, aki több mint egy éve elhagyta szülőhazáját, és a helyiek kegyelemkenyeréből él – írja az Adevărul.
EGYÜTT KELL MARADNI. Călin Popescu Tăriceanu volt liberális kormányfő a Gândulnak adott interjúban annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a szocialistáknak és liberálisoknak együtt kell maradniuk és kormányozniuk. Tăriceanu szerint a dolgok akkor zavarodtak össze, amikor az SZLSZ úgy döntött, a két nagy párt külön listán indul az Európai Parlamenti választásokon. Tăriceanu tárgyalásokat sürget, a jelenlegi állapotot krízishelyzetnek tekinti.
VALAKINEK VÁLLALNIA KELL A FELELŐSSÉGET. Tovább gyűrűzik a botrány a bukaresti Cantacuzino Intézet által gyártott fertőzött influenzaoltás ügyében. Mint kiderült, az intézet munkatársai már akkor tudták, hogy a vakcinában a megengedettnél jóval magasabb az endotoxin-szint, amikor az oltóanyagot a klinikai vizsgálatok során 62 személyen tesztelték, a fertőzöttség tényét azonban nem közölték az önkéntesekkel. Az Evenimentul zilei napilapnak nyilatkozó szakértők úgy vélik: az Országos Gyógyszerhatóságnak mindenképpen felelnie kell a történtekért, hiszen példa nélküli, hogy egy illetékes hatóság engedélyezze egy rendellenes oltóanyag használatát. Az endotoxin egyébként egy bizonyos fajta baktériumból származó, illetve annak elpusztulása után felszabaduló vegyület, amely kis adagban segíti az immunrendszert a fertőzések leküzdésében, nagy mennyiségben azonban mérgező: hidegrázást, lázat, de akár anafilaxiás sokkot is okozhat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Fél lábbal az irodalomban
Beszélgetés Éltető Józseffel
– Február 11-én töltötte 70. születésnapját. Keveset tudunk gyermekkoráról: Szászrégenben született és Székelyudvarhelyen járt középiskolába. Meséljen bővebben erről a köztes időszakról.
– Szászrégeni mivoltomat könnyű lenne elvitatni. De nem vitatja senki. Pedagógus szüleim hetven évvel ezelőtt Régenhez közelebb eső mezőségi falvakban tanítottak, s édesanyám, amikor elérkezett annak az ideje, az ottani szülészeten jelentkezett. Érdekes és szívet melengető azonban, hogy életem során ez a Maros menti város hányszor és hányféleképpen adta jelét annak, hogy elfogadott, hogy a magáénak tekint. (Példa: Alaposan eltévedtünk a ’70-es években a Trabanttal Bukarestben. Bizonyára valami közlekedési kihágást is elkövettem a nagy zavarodottságban, úgyhogy mellém húzott a közlekedési rendőr és leintett. Egy pillantás a személyimbe, és a közeg zord szigorát megértő mosoly váltja fel: "Maga régeni? Én is az vagyok! – nyújt kezet. Mondja csak, hová akar menni?"… És szirénázó rendőri felvezetéssel vágunk át a fővároson.) A köztes időszak, amelyet említ, meglehetősen változatos számos körülmény okán. Az egyik az úgynevezett történelem. Háborúban születtem, frontok, hadviselő felek vonultak át csecsemőkoromon, kisgyerekkorom a háború utáni ínséges ocsúdás közepette telt el. Már majdnem iskolaköteles voltam, amikor apám a hadifogságból hazatért. Minden romokban állt, az oktatásügyet újjá kellett építeni. Ritka volt akkortájt a fiatal férfi tanerő. Így aztán apám iskolaigazgatóként kapott egy többé-kevésbé romos kastélyt, hogy csináljon belőle bentlakásos iskolát, s ha ezzel megvolt, kapott egy másikat, ahol kezdhette az egészet elölről. Így aztán az elemi iskolát Székelyföld számos falujában végeztem, míg végül apám tanfelügyelő nem lett Székelyudvarhelyen. Ez nem tartott sokáig, mert már jött is 1956, és az ezt követő tisztogatás során még a tanügyből is eltávolították. Örülhetett, ha pár év után ismét taníthatott egy általános iskolában. Viszont mi megmaradtunk állandó udvarhelyi lakosoknak. Úgyhogy elmondhatom: én tulajdonképpen udvarhelyi vagyok.
– Tudom, hogy semmi köze a magyarrégeni, holtmarosi és a disznajói Éltető családhoz, akik szerepet játszottak Erdély faipari és kereskedelmi fejlődésében, mégis családi nevét, a Wellmannt Éltetőre cserélte; ez írói neve. Miért választotta ezt?
– Érettségi után egy évig Atyhában és Székelyszentkirályon tanítottam. Ebben az esztendőben az Utunk nagyszabású novellapályázatot írt ki, és ezt kritikusi pályázattal kombinálta. A megjelenő pályaművekről kellett véleményt írni. Én, Wellmann József tanító, Hornyák József novellájához szóltam hozzá (soha nem tudta nekem megbocsátani), és pályadíjat nyertem vele. Ez történt tavasszal, ősszel már a kolozsvári egyetem diákjaként Balogh Edgárral volt találkozásom, aki a Korunk szerkesztője is volt. Tetszett neki az írásom. Mondta, hogy most már ütni kell a vasat: hozzak valamit a Korunknak is, de vegyem tudomásul, hogy a szerző neve azt is jelzi, hogy a mű mely kultúrához kíván kapcsolódni. Vagyis: ne ezzel a germán névvel írjam alá, hanem találjak egy magyarul jól hangzó írói nevet (saját példáját is említette). Mondom én ezt Keresztes Dénes barátomnak a kollégiumban, társamnak az udvarhelyi gimnázium néhai Ifjú Alkotók Körében. Felvillan a szeme, mindig tele volt ötletekkel. Azt mondja, itt a lehetőség, hogy olyan nevet válasszunk, amit már Udvarhelyen utca visel, mert hamarosan halálra lehet bosszantani a Gaál Gábor kör többi ugyanonnan elszármazott tagját, hogy rólam már utcát is neveztek el a mi városunkban. Családi házunk Udvarhelyen a Kuvar utcában áll. Akik a székely anyaszékvárost ismerik, tudják, hogy az egykori kaszárnyával szemben egy sziklás magaslat áll, a Kuvar. Az egyik oldalán a szikla nevét viselő utca megy fel, a másik oldalán az Éltető-forrás felé vezető Éltető utca. Nos, mivel a jeles szikla neve túlságosan könnyű labdát adott volna a szándékosan félreolvasóknak, inkább a másik utcára voksoltunk. Egyébként jól szórakoztunk Udvarhely utcaneveit próbálgatva. Mert volt ott például Gatyaszár utca is, amit később Rózsa utcára változtattak. Szóval, ekkor volt éppen az Ifjúmunkásnál a jó emlékezetű Lázár László mellékletéhez beküldve egy novellám, amelyet Lazics el is fogadott. Akkoriban ez jelentette az irodalomba való bebocsáttatást. Sürgősen írtam Lazicsnak, jelezvén, hogy nem a polgári nevemen akarok megjelenni, hanem itt van néhány ötlet, válasszon ő. (Itt néhány udvarhelyi utcanév következett.) Egy hétre rá megjelent az Ifjúmunkás melléklete, benne a novellám, a szerzőt, Éltető Józsefet bemutató rövid szöveggel. És úgy maradt!
– Aránylag fiatalon, 18 évesen bocsátották be az irodalom pitvarába, 1962-ben az Utunkban és az Ifjúmunkásban jelentek meg első versei, ami akkortájt nem volt könnyű dolog. Sokat próbálkozott, amíg a neve felkerült a rotációs gépre?
– Már említettem az udvarhelyi gimnázium irodalmi körét a múlt század hatvanas éveinek elejéről. Volt egy faliújságunk, ott publikáltunk. Itt debütált Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András, Cseke Péter és mások. A fiúk zöme fölkerült Kolozsvárra, a bölcsészkarra, s természetesen a Gaál Gábor körbe. A következő évben jöttem volna én, de itt egy esztendő cenzúra következett volna, ama szentkirályi, ha én abba beletörődtem volna. Eszem ágában sem volt a bandától elszakadni, így aztán – egyetlen keresőként a nemzedékből – mecénássá léptem elő. Pályázatot hirdettem, és havonta juttattam a legjobban sikerült vers szerzőjének Kolozsvárra egy-egy kiadós piára való összeget. Emez állandó pályázathoz már nem udvarhelyiek is csatlakoztak (Király László, Apáthy Géza például). Mire az Utunk pályázatán megnyertem az említett díjat, és mire magam is kolozsvári bölcsész lettem, úgy éreztem, hogy fél lábbal már az irodalomban vagyok. Ma is ez a fél lábam van bent.
– Francia–magyar szakos diplomát szerzett a kolozsvári BBE-n, ahol a magyar irodalom legjava megfordult, s mi tagadás, erről a hegemóniáról ma sem mond le a kincses város. Önnek mit jelentett Kolozsvár szellemisége a ’60-as években?
– Fiatalok voltunk, s ez még a sivatagban is privilegizált státusz. Ami lényeges az életünkben, az ott és akkor kezdődött. Ami ott és akkor nem kezdődött el, abból később sem lett semmi érdemleges. A történelmi korszak is viszonylag szerencsés volt. A román pártvezetés óvatosan leszakadni óhajtván a szovjet köldökzsinórról, nyitni kezdett Nyugat felé. Relatív liberalizálódás előzte meg a későbbi maoizmushoz való közeledést. A kolozsvári filológián a francia katedrát Henri Jacquier vezette, és egymást váltották a Párizsból érkezett francia lektorok. A nouveau romanról maga Alain Robble-Grillet tartott előadást a francia szakosoknak. Pár évig a Gaál Gábor kört is hagyták békében működni…
– Egyetemi évei után mindössze két évet tanít Marosvásárhelyen, amikor az Igaz Szó akkori főszerkesztőjének szüksége volt egy karizmatikus szerkesztőre, akit Éltető Józsefnek hívtak – de lehet, hogy másokra is... Mit gondol, miért pont Önre esett a választás, és miért csak 6 évig tartott ez a "lapszerelem"?
– Két irodalmi lapja volt akkoriban az erdélyi magyar közéletnek: az Utunk és az Igaz Szó. A két folyóirat között kimondva-kimondatlanul folyt mindenekben a rivalizálás. Az Utunk pontosan a kolozsvári humán egyetemi karok jelenléte okán határozott előnyben volt a fiatalokkal való kapcsolattartás dolgában az Igaz Szóval szemben. Hajdú Győző nyilván ezen akart javítani a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején. Az egyetemekről azokban az években kiröppent nemzedékből sokan helyezkedtek el a frissen létesült megyei lapoknál, valóságos kis szellemi csomópontok keletkeztek Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Csíkszeredában. Én Vásárhelyen az Építészeti Szaklíceum és a Tanítóképző tanáraként kéznél voltam. Gondolom, Bajor Andor dicsérő szavain túl ez volt a magyarázata annak, hogy az Igaz Szóhoz hívtak. Mindkét oldalról úgy éreztük akkor, hogy a dolgok a lazulás, a liberalizálódás irányába tartanak. Tehát majd csak jó lesz. A hetvenes évek végére mindkét oldalon megértettük, hogy tévedtünk. Csak különböző módon reagáltunk erre a felismerésre. Hajdú Győző úgy, hogy az egyre hálátlanabb feladatok teljesítését egyre fenyegetőbb főnöki magatartással igyekezett kicsikarni. Én pedig úgy, hogy benyújtottam a lemondásomat közvetlenül az Írószövetség vezetőségének.
– 1969-ben jelent meg az Ismeretlen beszéd c. verseskönyve, amit a Forrás sorozat második vonulatához sorolnak az irodalomtörténészek. Vajon honnan és miért jön ez a térbeni és eszmei megkülönböztetés: első nemzedék, második nemzedék, harmadik nemzedék?
– Az ötvenes évek sztálini ihletésű kultúrpolitikája zsákutcába vitte a keleti tömb országainak irodalmát. A hatvanas években sarkon fordulva kellett keresni a kiutat a romániai magyar irodalomban, s ezt leginkább azok a fiatalok vállalták, akiket a Forrás első nemzedékébe sorolnak. Az őket követő nemzedék már tágabb horizonton pillanthatott szét, amikor utat választott. Így itt már változatosabb a kép: a hagyománytisztelettől az avantgárdihletésig terjed. A harmadik nemzedék már magától értetődően integrálódik a kortárs világirodalom fősodrába. Ha elhisszük, hogy van neki.
– A kötet előszavát Bajor Andor jegyzi, aki – minő érdekes! – vérbeli humorista és prózaszöveg-alkotó, de azokban az években több verseskönyvet ajánlott, szerkesztőként, az olvasóknak. Milyen kapcsolatot ápolt Bajorral, akiről – nem is olyan régen – azt írta egyik esszéjében: "Nekem Bajor Andor bölcs derűje hiányzik."
– Bajor Andor akkoriban annak a kiadónak a szerkesztője volt, amelyik a Forrás sorozatot gondozta. Könyvem szerkesztőjéből lett jó barátom, szívemhez közelálló pártfogóm és később lányom keresztapja. Nagyszerű író volt és nagy műveltségű, mérhetetlenül bölcs ember. Esendő voltában szerette az embert: katolikus volt, nem véletlenül lett a Keresztény Szó alapító főszerkesztője, mihelyst lehetett. Még diák voltam, amikor elém tett két reprodukciót két világhírű festményről. Az egyik Rjepin Rettenetes Iván megöli a fiát című képe, a másik Rembrandt A tékozló fiú visszatér című festménye volt. Ez két világ két civilizáció – mondta. Az embernek el kell döntenie, hogy melyikhez akar tartozni. Ezt egy életre megjegyeztem.
– Későbbi kritikusai azt mondták: "a költői képekről lemondva, franciás, laza szövésű verseiben vall önmagáról és a világról." Úgy gondolja , hogy az ilyen típusú vers több ideig fennmarad az irodalom márványasztalán, vagy jobban tetszik az olvasóknak?
– Az Ismeretlen beszéd keletkezésekor valóban (nyilván szakmai ártalom) a huszadik századi francia irodalom bűvkörében éltem. Jacques Prévert és Francis Jammes a kedvenceim voltak. Ilyen hatások érződnek rajta. Bajor Andor lelkesedett érte, de ő talán túlságosan nagylelkű is volt velem. Az irodalmárok reakcióját érzékeltem. Az olvasókét (nem tudom, hányan lehettek) nem. És mivel a nemzedék legmarkánsabb szerzői egészen másfajta lírát műveltek, egy idő után ez a könyv valamiféle devianciának, jó esetben különös közjátéknak könyveltetett.
– Tíz évvel verskötete megjelenése után, 1979-ben jelent meg Bukarestben, majd rá tíz évre Budapesten A történet a fehér lóról c. regénye, amely 1980-ban a Marosvásárhelyi Írói Egyesület Díját is elnyerte. Miről szól a könyv?
– Egy kisfiúról, aki, miközben egy kiscsikót ápolgatva a halál torkából kimenekít, azzal szembesül, hogy a háború végeztével a világnak ezen a részén mindenki beteg és a halál torkában vergődik. Azon igyekszik, hogy ebből a fenyegetésből az öröklött beteg csikón kívül önmagát is kimenekítse. Ám köztudott, hogy fehér lovak nincsenek. Ez csupán egy fikció.
– 1977-ben a Marosvásárhelyi Állami Bábszínháznál kapott dramaturg állást, és a következő években két bábdarabját is bemutatták: A szedett-vedett haramiákat (1977) és A hóember szívét (1979). Milyen volt Antal Pál rendezővel dolgozni?
– Az alatt a pár esztendő alatt, míg a Bábszínház dramaturgja, majd igazgatója voltam, ha jól számolom, tizenkét bábdarabot írtam, de ezek nagy része azért nem tapad a nevemhez, mert adaptációk, átdolgozások, amelyeket a színház szükségletére készítettem, és a gyermekirodalom szakmai recepciója …hm … esetleges. Bábdarabjaimat még három más színház is játszotta: a nagyváradi, a győri és a szombathelyi. Antal Pállal nagyon szerettem dolgozni, mint mindenkivel, aki szenvedélyesen szerette a szakmáját, a művészetét. Antal Pál intézményteremtő egyéniség volt. Emberi nagyságát mutatja, hogy gyerekként megjárta a halál-táborok poklát, de felnőttként a gyerekek iránti szeretetnek élt. Nem a gyűlöletnek!
– Sütő András naplójában olvastam, hogy egyik nap Önt mint kollégát elküldi Csíkszeredába. Hány évet dolgozott Sütővel, és milyen emlékeket őriz róla?
– Sütő kellemes, barátságos ember volt, jó humorú társalgó, okos, szellemes, közvetlen barátaival, munkatársaival, de másokkal is. Gyakran voltam műveinek korai olvasója (értsd: közreadás előtti), véleményemre is kíváncsi volt, ennek naplójában is nyoma van. Könyvdedikációiban olyan dicséretekkel illet, amelyek dagaszthatnák a keblemet. Lapjához felelős szerkesztőnek ő hívott, s az Erdélyi Figyelő főszerkesztői posztjára szerkesztőbizottsági elnökként ő javasolt, magyarán: hasznos és alkalmatos embernek tartott. De hogy íróként mennyire becsült, azt ma sem tudnám megmondani. Írásomat egyetlenegyszer dicsérte meg, igaz, hogy akkor nagyon, ide se merném írni a hasonlatot, amellyel élt. Egy gyermekvers-sorozatról van szó, amelyet az Új Élet Csípi-csóka rovatába írtam. Csakhogy ezekre a versekre azóta sem találtam kiadót.
– Milyen kapcsolatot ápol egykori barátaival és pályatársaival, akik ma is itt vannak, Erdélyben?
– Úgy emlékszem, Németh László csoportosítja az embereket könnyen és nehezen előhívódó egyéniségekre. Igaza van. Magam azt is tapasztaltam, hogy vannak nehezen és könnyen elhalványuló emlékű egyéniségek is. Egyre világosabbá válik előttem, hogy én a könnyen elhalványuló fajtához tartozom. Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán? Ilyenkor jönnek a régi tanítványok. Ők akár negyven év távlatából is pontosan emlékeznek, és úgy érzem, sok szeretettel. Tanárként egészen biztos, hogy léteztem.
– Legfőképpen románból fordított magyarra. Mikor és mit? S a francia nyelvtudását sosem kamatoztatta az irodalomban?
– Románból valóban sokat fordítottam. Minden műnemben és majdnem minden műfajban. Fordítottam Marin Sorescut (verseskötet, dráma), Emil Bottát (verseskötet), Banulescut (regény), Bogdan Suceavát (regény), Radu Tuculescut (novella), bábdarabok sokaságát, esszéket, miegymást. De fordítottam franciából is: E. Ionesco, B. Fondane, G. Thines, Norge és mások műveit.
– Díjak, elismerések?
– Íróként a Botta-verseskötet fordításáért kaptam egyesületi díjat. A többi már tanári pályámon érkezett.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),

Üdvözlet és megfélemlítés (Ünnepi előkészületek)
Igen vegyes a március 15-ei ünnep romániai fogadtatása. Míg Victor Ponta kormányfő toleranciára és békés együttélésre figyelmeztető üzenetben üdvözölte az ország magyar polgárait, a belügyminisztérium négy szélsőségesnek nyilvánított magyarországi szervezet tagjait tiltotta ki az országból.
A romániai Új Jobboldal azonban engedélyt kapott arra, hogy ma felvonuljon Kolozsváron, Marosvásárhelyen pedig a hatóságok a szeparatista jelszavak mellőzésére szólították fel a magyar rendezvények szervezőit. Ugyancsak tegnap derült ki, hogy Románia az EB mellett, azaz a nemzeti régiókra vonatkozó polgári kezdeményezés ellen kíván belépni az SZNT által indított perbe.
Az állam támogatja polgárait
A magyar és a román nép sorsközösségére utalva köszöntötte tegnap a romániai magyarokat Victor Ponta. A miniszterelnök boldogságot kíván ünnepnapjuk alkalmából az országban élő magyaroknak, arról biztosítva a közösség tagjait, hogy „a román állam intézményei etnikai hovatartozástól függetlenül mindenkoron támogatják a román állam polgárait”. „Bárhová is helyezte a történelem az idők folyamán a román és magyar közösségeket, a történelemnek köszönhető, hogy a jelenben a racionálisan gondolkodó ember számára nincs a békénél, a toleranciánál, az együttműködésnél fontosabb” – fogalmazott. A kormányfő szerint Romániában békében és harmóniában élnek a magyarok, ami elsősorban annak tulajdonítható, hogy a bukaresti kormány biztosítani igyekszik a feltételeket a nemzeti kisebbségek hagyományainak, kultúrájának és nyelvének megőrzéséhez. „Ugyanakkor nem szeretném, ha megfeledkeznénk Romániának és Magyarországnak az önkényuralmi rendszerrel kapcsolatos közös, tragikus tapasztalatairól, de az észak-atlanti integrációhoz és a demokratikus értékeket, a polgárok jólétét előtérbe helyező Európai Unióhoz való csatlakozáshoz fűződő sikereiről sem. E közös út folytatódik. A politikán, a pillanatnyi nézetkülönbségeken túl valójában a két nép közös óhaja lényeges: szabadságban és jólétben élni” – mutatott rá ünnepi üzenetében Victor Ponta. Romániában 1997 óta üdvözli a miniszterelnök az ország magyar nemzetiségű polgárait nemzeti ünnepükön.
Kitiltottak négy szervezetet
Nemkívánatosnak nyilvánította Romániában a magyarországi Jobbik párt, az Új Magyar Gárda, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom és a Betyársereg nevű szervezet némely tagjait a belügyminisztérium, és megtiltotta belépésüket az ország területére március 15-én. A tárca tegnap esti közlése szerint az intézkedés azokra vonatkozik, akikről minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy tevékenységükkel rászolgáltak az intézkedésre. A kitiltott személyek nevét és számát nem hozták nyilvánosságra, Monica Dajbog szóvivő szerint egyelőre a magyar belügyi szerveket tájékoztatják, hogy minden érintett idejében értesüljön a rá vonatkozó korlátozásról. Azt sem közölte, hogy a Jobbik elnöke, Vona Gábor rákerült-e a feketelistára: mint mondotta, erről nem nyilatkozhat, mert a politikus bűnvádi kivizsgálás alatt áll Romániában, miután tavaly augusztusban „az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatásával” próbálkozott. A belügyminisztérium arra hivatkozva döntött a négy szélsőségesnek tekintett magyarországi szervezet némely tagjainak kitiltásáról, hogy meg kívánják előzni a közrendet és az állambiztonságot veszélyeztető eseményeket.
Mozgósítják a rendőrséget
Közel ezer rendőrt mozgósítanak a március 15-ei magyar rendezvényekre az ország tizenöt megyéjében. A rendőrök a közrend fenntartására, a társadalomellenes tettek és a forgalmi dugók megelőzésére fognak figyelni – tájékoztatott a rendőrség, amely szerint 15 megye 56 településén szerveznek a magyar közösségek megemlékezéseket, és ezeken mintegy 30 000 személy vesz részt. Kovászna megyében összesen tízezer ünneplőre számítanak. Marosvásárhelyen a szeparatista jelszavak mellőzésére szólították fel a szervezőket, Kolozsváron viszont a román fiatalokból álló Új Jobboldal is felvonul.
Gábor Áron-postabélyegző
A Gábor Áron Emlékév nyitánya alkalmából az ágyúöntő portréjával ellátott bélyegzőt használ ma a román posta sepsiszentgyörgyi hivatala. A bélyegzőn Gábor Áron portréját a Gábor Áron Emlékév, Sepsiszentgyörgy, 2014. 03. 15. felirat futja körül románul és magyarul. A különleges ünnepi bélyegzővel elsősorban a gyűjtőknek próbálnak kedveskedni, de bárki számára elérhető lesz.
Románia is perel az SZNT-vel
Szlovákia és Magyarország után Görögország és Románia is kérte belépését abba a perbe, amelyet Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke és Dabis Attila, az SZNT külügyi titkára indított az Európai Unió luxemburgi bíróságán az Európai Bizottság (EB) ellen. Az SZNT képviselői azt kifogásolták, hogy a bizottság elutasította a nemzeti régiókról szóló európai polgári kezdeményezésük bejegyzését. Izsák Balázs elmondta: Görögország március 7-ei és Románia március 12-ei beavatkozási kérelméről a bíróságtól kapott tájékoztatást, de megítélése szerint Románia elkésett, március 10-éig kellett volna lépnie. Izsák valószínűnek tartja, hogy a megkésettség okán kérni fogja Románia beavatkozásának elutasítását. Az SZNT elnöke különösnek találta, hogy míg Korodi Attila környezetvédelmi miniszter a kezdeményezés polgári bizottságának tagja, a kormány az ellenkező oldalt próbálja erősíteni. Megjegyezte: nincs tudomása arról, hogy az eddig iktatott polgári kezdeményezések bármelyikének is ilyen jelentőséget tulajdonítottak volna a tagállamok, de „a reakciók is jelzik, hogy nagy súlyú kezdeményezésről van szó”. Az SZNT elnöke egyelőre nem ismeri a beavatkozni kívánó államok érveit, de nem tűnik számára „életszerűnek”, hogy pusztán az EB hatásköréről akarnának véleményt nyilvánítani – valószínűbb, hogy a kezdeményezés tartalmát kifogásolják. A mostani per csupán arról folyik, hogy az EB megalapozottan utasította-e el a nemzeti régiókról szóló polgári kezdeményezés bejegyzését. Az SZNT és partnerei azt szeretnék, hogy az EU kezelje kiemelt figyelemmel azokat a régiókat, amelyeket nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok különböztetnek meg az őket körülvevő régióktól. A kezdeményezés elfogadása a székelyföldi autonómiatörekvéseket erősítette volna. Az EB szerint a kérdés nem tartozik a hatáskörébe, így el sem kezdhették az egymillió aláírás összegyűjtését. * Szerencsétlen döntésnek tartja Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, hogy Románia is belépését kérte az SZNT luxemburgi perébe. Amióta az RMDSZ is tagja a kormánynak, sem a kormányüléseken, sem a koalíciós egyeztetéseken nem került szóba a per, de a belépésre az államelnök, a miniszterelnök vagy a külügyminiszter is utasítást adhatott. Emlékeztetett: Korodi Attila jelenlegi környezetvédelmi miniszter az RMDSZ megbízásából van jelen abban a kezdeményezőbizottságban, amelynek ügye a luxemburgi bíróságra került. Kelemen szerint a kezdeményezők semmi olyat nem kértek, ami nem lenne normális, ésszerű, európai szellemű. Hozzátette: maga is kidolgozója egy másik, Minority SafePack elnevezésű polgári kezdeményezésnek, amelynek bejegyzését szintén elutasította az EB. Ezt az elutasító határozatot is megtámadták a kezdeményezők az EU luxemburgi bíróságán.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Antal Árpád: bízzák ránk Székelyföldet
Határozottan cáfolta Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester a Duna TV hétfő esti, Közbeszéd című műsorában annak a román sajtóban megjelent tanulmánynak a hitelességét, amely szerint a székely megyék gazdasági helyzete siralmas.
A polgármester kijelentette: a székelyföldi megyék a romániai átlag fölött teljesítenek, de ha Bukarest számára ekkora nyűg Székelyföld, akkor azt „bízzák ránk”. Antal bízik abban, hogy öt év alatt Székelyföld gazdasági összterméke a mostani szinthez viszonyítva legalább 50 százalékkal növelhető. Ha ez idő alatt nem bizonyítjuk be, hogy a régió életképes, fejlődésre és fejlesztésre alkalmas, visszaadjuk nekik – hangzott Antal javaslata a román hatóságok felé. Szerinte amúgy az ukrajnai helyzet egy új fejezet elé állíthatja a román kormányt, illetve elindulhat a román–magyar párbeszéd az autonómiáról, hiszen a román állam érdeke, hogy ne legyen lehetséges konfliktusforrás Románia területén. Ígéretesnek tartotta Kovászna és Hargita megye ortodox püspöke, Ioan Selejan nyitását a párbeszédre. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elfogadták a fasiszta, rasszista vagy xenofób jelképeket tiltó törvénytervezet
A szenátorok elfogadták a fasiszta, rasszista vagy xenofób szervezeteket és jelképeket, valamint a béke- és emberiség ellen elkövetett bűncselekményekben vétkes személyek kultuszának népszerűsítését tiltó törvénytervezet módosítását és kiegészítését. A jogszabály-tervezet mellett 87-en szavaztak.
A módosítás a bűncselekmények visszaszorítására is vonatkozik. A javaslat szerint a fasiszta, rasszista és xenofób jelképek készítése és árusítása, illetve azok terjesztés céljával való birtoklása 3 hónaptól 3 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható. Ugyanez a büntetés jár az ilyen jellegű zászlók, jelvények, egyenruhák, jelszavak, köszönési formák nyilvános használatáért is. Ugyanakkor ezek művészeti, tudományos, kutatási, oktatási célú alkalmazása nem számít bűncselekménynek.
A Felsőház jogi bizottsága korábban annak is helyt adott a tervezetben, miszerint a Holokauszt nyilvános tagadása, jelentőségének minimalizálása 6 hónaptól 3 évig terjedő börtönbüntetéssel vagy pénzbírsággal sújtható.
marosvasarhelyiradio.ro / Agerpres. Erdély.ma

kérdezett: Kertész Melinda
BEHÚZZA A KÉZIFÉKET
Borbély: sok mindent elértem abból, amit egy magyar politikus Romániában elérhet
Saját bőrén tapasztalta meg, milyen 25 évig politizálni ebben a balkáni hangulatban. Miért nem vállal már vezető politikai tisztségeket, és miért most jelentette ezt be?
1990 óta politizál az RMDSZ élvonalában, most mégis úgy döntött, átadná a pozícióját a fiatalabb korosztálynak. Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke hétvégén jelentette be, hogy nem vállal már vezető politikai tisztségeket. Noha nem áll szándékában teljesen visszavonulni a politikából, azt már eldöntötte, hogy a szövetség 2015-ben esedékes tisztújító kongresszusán nem pályázik újabb alelnöki tisztségre, és újabb képviselői mandátumra sem jelölteti magát a 2016-os parlamenti választásokon. Bejelentése kapcsán pályafutásáról, döntésének körülményeiről beszélgettünk a politikussal.
Mennyire egy személyes döntés, illetve mennyire egy általános, RMDSZ-en belüli generációváltási trend része az, hogy ön úgy döntött, hogy visszavonul?
– Ez egy személyes döntés. Nem arról van szó, hogy visszavonulok a politikából. Én 1990 óta, amikor "fejest ugrottam" a politikába, ott vagyok az első vonalban. Ha körülnézek a romániai politikai palettán, beleértve a román pártokat is, nem látok olyan személyeket, akik hozzám hasonlóan 25 éve politizálnának. Úgy érzem, hogy ez a negyed évszázad szép volt, jó volt, ha visszatekintek, számos sikerélményem van. Amit egy magyar politikus Romániában el tud érni, abból én sok mindent elértem, ilyen szempontból nincs frusztráltságom, sem egyéb ilyen jellegű érzésem. De eljön egy idő, amikor azt mondja az ember, hogy ezt lehet másképp is csinálni, egy kicsit behúzom a kéziféket. Ezt én már régebb eldöntöttem, az RMDSZ szűkebb berkeiben erről a döntésemről már sokan tudtak, nem számít újdonságnak. Azt hiszem, hogy egy ilyen döntést idejében be kell jelenteni, nem pedig az utolsó száz méteren, hogy ne tűnjön úgy, mintha más okok miatt vonulnék vissza. Maros megyében is történt egy váltást, most egy új csapat vezeti a Maros megyei RMDSZ-t, ők is kell tudjanak a terveimről, hiszen fel kell készíteni azokat a személyeket, akik 2016-ban indulnak a parlamenti választásokon.
Nem vonulok vissza a politikából, 2016-ig képviselő, külügyi bizottsági elnök leszek, szó sincs arról, hogy rövid távon látványos változások legyenek.
Miért éppen most jelentette be nyilvánosan a visszavonulási szándékát?
– Nem tartottam külön sajtótájékoztatót erről, rákérdeztek egy adásban, és én úgy gondolom, hogy ha rákérdeznek, akkor nem lehet kétértelmű válaszokat adni. Én nem szeretem "meglebegtetni" a terveimet, ha rákérdeznek, hogy 2015-től vállalok-e újabb politikai alelnöki funkciót, akkor világosan megmondom, hogy nem vállalok. Nem szeretem az olyan válaszokat, hogy „gondolkodom rajta”.
Ön szerint ki az a személy, aki a politikai alelnöki tisztséget átveheti?
– Nem tudom. Vannak az RMDSZ-ben szép számmal ügyes politikusok, nem fogok én spekulációkba belemenni, hiszen addig még van egy év. Egészséges dolognak tartom, hogy legyen idő felkészülniük azoknak a személyeknek, akik alkalmasak erre, és akik ebben a tisztségben gondolkodnak. Ezenkívül számomra az is fontos, hogy én felelek a kormányzati tevékenységért, amit nyilvánvalóan a jövő évi RMDSZ-kongresszusig vállalok, de be kell járatni azokat a személyeket, akik a frakció nevében ezt a feladatot majd ellátják. Ezt is tudatosan kell csinálni, nem egyik napról a másikra.
Ön szerint mikor volt a legerősebb a szövetség, és most hol tart az RMDSZ?
– Szerintem nem lehet ezt így megítélni. Az RMDSZ 25 év alatt mindig is erős volt. Most ezt nem azért mondom, mert nem akarok erre a kérdésre nyíltan válaszolni. Volt egy periódus 1996-ig, amely talán a legnehezebb volt, mert nem voltak a kezünkben olyan döntési lehetőségek, amelyek révén akár a kormányból, akár a parlamentből befolyásolhattuk volna a történéseket, de még az önkormányzatok sem bírtak akkora autonómiával, mint manapság. Nehéz időszak volt, de sikerült fennmaradni, és sikerült erős maradni a Fekete Márciusi eseményeket követően is, de még azt követően is, hogy 1994-ben a kormányzó párt fel akarta számolni az RMDSZ-t.
A második periódus akkor kezdődött az RMDSZ fennállásában, amikor a román pártok egy része egyetértett azzal, hogy kormányon legyünk, ez egy áttörésnek számít. A harmadik időszakban gyakorlatilag megerősödtünk olyan szempontból, hogy kormányzati szinten is erősek lettünk, mind a parlamentben, mind a kormányban van tapasztalatunk, és a felmerülő kérdéseket már egészen másképp tudjuk kezelni, mint kezdetben.
Én a saját bőrömön tapasztaltam meg bizonyos dolgokat, hiszen nekem megvolt a lehetőségem, hogy előbb a parlamentből, majd államtitkárként, majd ismét a parlamentből, majd miniszterként több minisztériumban gyűjtsek tapasztalatot.
Úgy érzem, hogy az RMDSZ a képviselői, miniszterei, államtitkárai révén, vagy azok által, akik Bukarestben vagy az önkormányzatokban dolgoztak, bebizonyította, hogy erős. Most egy újabb kihívással nézünk szembe: az európai parlamenti választások. 25 év után óriási dolognak számít, hogy nemcsak hogy fennmaradtunk, hanem 90%-át élvezzük a magyarság bizalmának Erdélyben, Romániában annak ellenére is, hogy pártok alakultak ellenünk.
Mire a legbüszkébb azok közül az eredmények közül, amelyeket elért?
– Nehéz lenne azt mondani, hogy erre vagy arra vagyok a legbüszkébb. Azt hiszem, hogy arra vagyok a legbüszkébb, hogy sikerült helytállni. Az én tevékenységemen keresztül is sikerült bebizonyítani, hogy vannak olyan RMDSZ-es magyar politikusok, akik akár nagyon nehéz helyzetben is helyt tudnak állni, és nehéz minisztériumokat is képesek vezetni. Ezt még akkor is éreztük, amikor ellenzékben voltunk.
A bukaresti román pártok is elismerték, hogy az RMDSZ-es politikusok nemcsak hogy hely tudnak állni, hanem bebizonyították, hogy van elképzelésük, és az egész országért tudtak felelni, mert tulajdonképpen erről szólt a tevékenységünk akkor, amikor nehéz minisztériumokat vezettünk. Volt olyan dolog, amit utólag megbánt, vagy rossz döntésként élt meg?
– Nem hiszem, hogy valamit bánnék, bár lehet, hogy a mostani fejemmel, tapasztalatommal bizonyos dolgokban másképp döntenék. Úgy érzem, hogy az a legfontosabb, hogy az ember élete során, a válaszutakhoz érve jól döntsön. Úgy érzem, hogy voltak olyan helyzetek, amikor ösztönből döntöttem, és nagyon sokszor kellett dönteni. Sokan nem értik meg, hogy amikor egy pozícióba kerül valaki, kell tudnia dönteni. Nem csinálnék semmit másképp, mert úgy, ahogy az életnek megvannak az állomásai, amelyeket mindenkinek meg kell tapasztalnia a saját bőrén, úgy mi, RMDSZ-es politikusok is megtapasztaltuk a saját bőrünkön, hogy mit jelent kormányozni, mit jelent ellenzékben lenni, és ebben a balkáni hangulatban politizálni 25 évig.
Mit mondanak a további politikai szerepvállalásról a Maros megyei politikusok?
Markó Béla szenátor februárban közölte, semmilyen politikai szerepet nem fog vállalni, amint lejár jelenlegi szenátori mandátuma. Kerekes Károly Maros megyei parlamenti képviselő még nem döntötte el, indul-e a 2016-os általános választásokon. Frunda György volt szenátor is az mondta az ErdélyFm-nek, még nem döntötte el, indul-e a 2016-os választásokon. Úgy nyilatkozott, generációváltásra szükség van, és folytonosságra is szükség van. Kelemen Atilla Maros megyei parlamenti képviselő arról egyelőre nem nyilatkozik, hogy jelölteti-e magát a 2016-os parlamenti választásokon. A mostani parlamentben az RMDSZ részéről Markó Béla, Borbély László, Kerekes Károly és Kelemen Atilla képviseli Maros megyét. Kelemen Atilla 1996-tól tagja a parlamentnek, a többiek 1990-ben nyerték el első parlamenti mandátumukat. Frunda György 2008-ig képviselte a szenátusban a Maros megyei magyarságot. Transindex.ro

Vona Gábor ügyvédje is nekiment a maszol.ro-nak
Kifogásolja a Jobbik elnökének perrel fenyegető levelét tálaló cikkünket Vona Gábor romániai jogi képviselője.
Menyhárt Gabriella Éva nyílt levelében „emberi méltósága, emberi szabadságjogának megsértése és a megkérdezése nélküli szakmai információk nyilvánosságra hozatala” ellen tiltakozik „emberként” és a Szent Mihály Igazsága és Békéje Emberi Jogvédő Egyesület elnökeként.
Fő kifogása az, hogy megkérdezése nélkül közöltük cikkünkben azt az információt, miszerint Magyarországon már közlésre vár egy bírósági ítélet, amely kimondja: a Jobbiknak nincs köze a romagyilkosságokhoz. Ugyanakkor sérelmezi, hogy írásunkban a Jobbik romániai képviselőjének neveztük. Hangsúlyozza, hogy nem törvényes képviselője egyetlen pártnak sem Erdélyben, sem Magyarországon, hanem „független civil aktivista”.
Menyhárt Gabriella Éva azt is kifogásolja, hogy cikkünk nem volt aláírva, így ugyanis nem tudja megnevezni azt az embert, aki elkövette a jogsértést ellene. Levelében egyébként a maszol.ro felelős szerkesztőjét Cseke Péter Attilának nevezi.
Lapunk álláspontja szerint az ügyvéd kifogásai közül csak annak van alapja, hogy cikkünkben a Jobbik romániai képviselőjének neveztük. Állításunkat többek között arra alapoztuk, hogy Menyhárt Gabriella Éva a Jobbik nagyváradi irodájában is tevékenykedik. A maszol.ro felelős szerkesztőjével folytatott telefonbeszélgetésben egyébként az ügyvéd „Vona Gábor elnök úr képviselőjeként” nyilatkozott. Tévedésünkért Menyhárt Gabriella Éva és az olvasók elnézését kérjük.
Semmilyen alapja nincs azonban annak a kifogásának, hogy megkérdezése nélkül említettük meg a nevét és közöltük a cikk tárgyához szorosan kötődő információit. Menyhárt Gabriella Éva tudhatta, hogy újságíróval beszél, Cseke Péter Tamás felelős szerkesztő nem magánemberként hívta fel telefonon. Az ügyvéd semmilyen formában nem jelezte, hogy nem kíván hozzájárulni neve és az általa közölt információk megjelentetéséhez. Ezt lapunk a beszélgetésről készült hangfelvétellel tudja bizonyítani.
Nem helytálló az a kifogás sem, hogy cikkünk nem volt aláírva. Írásunkat „maszol” néven írtuk alá, vagyis szerkesztőségünk álláspontját tükrözte.
Cseke Péter Tamás. maszol.ro

Misszió az egyre apadó szórványban
Mezőörményes, Komlód, Oroszfája, Mezőseptér – négy, magyarok által már alig-alig lakott mezőségi település, amely valamikor, a reformáció idejében a virágkorát élte. A trianoni békediktátum előtt Kolozs vármegyéhez tartoztak, a második bécsi döntés után 1944-ig pedig Maros-Torda vármegye részét képezték. A megyésítéskor a helybéliek inkább a negyven kilométerre fekvő Marosvásárhelyhez, mintsem a több mint kétszer annyi járásnyira lévő Besztercéhez szerettek volna csatlakozni. Óhajuk azonban pusztába kiáltott szónak bizonyult.
Így a szinte egy tömbben, a Kolozs és Maros megyét összekötő Kolozsvár–Szászrégen-útvonalon vagy annak leágazásán elterülő falvak Beszterce-Naszód megyéhez, pontosabban annak déli csücskéhez tartoznak. Közigazgatásilag Mezőörmény Septérrel és további tíz román faluval alkot községet, míg Komlód és Oroszfája a mára mindössze két magyart számláló Nagynyulashoz tartozik.
A négy falu missziós egyházközségei 1990 után az újjáalakult görgényi református egyházmegyébe tagolódtak, ahol egy éve Májai Varga Zoltán lelkipásztor igyekszik jó pásztorként egyben tartani a még megmaradt nyáját. Mielőtt a mezőségi gyülekezetbe került volna, a fiatal lelkész öt évet egy másik szórványvidéken, a Balázsfalvától mintegy tizenöt kilométerre elterülő Bethlenszentmiklóson szolgált.
„Mindig arra vágytam, hogy missziós lelkész legyek, aki összefogja a szétszóródott magyarságot, és nemcsak havonta egyszer látogat ki a szórványba” – vallja a Fehér megyei szórványból a Beszterce-Naszód megyeibe átkerült lelkész. Az 53 hívet számláló Mezőörményesen, a mindössze 33 reformátussal maradt Oroszfáján, a 16 főre apadt Komlódon és a mindössze hat lelket számláló Mezőseptéren minden körülmény adott e nemes feladat teljesítésére.
Ha az egyházi statisztikákat böngésszük, azt látjuk, hogy nem is olyan régen a valamikor László vajda birtokát képező Örményes is – mint megannyi más erdélyi település – virágzó magyar falu volt, ahol a reformátusok száma a mainak a tízszerese volt. Sőt a dombok között meghúzódó Komlód is a 19. században még önálló lelkésszel rendelkezett.
A juhász legyen a nyájában
Családi vagy akár kényelmi okok miatt nem minden egyes, „világ végére” helyezett pap vállalja a helyben lakást. Sokkal egyszerűbb a közeli városból ingázni, megtartva a kötelező vasárnapi istentiszteletet, és kiszaladni az óhatatlanul adódó temetésekre. „A juhász legyen a nyájában! Ha nem vagyok a híveim között, nem lehetek hiteles” – vallja ezzel szemben Májai Varga Zoltán, amikor erre a jellegzetes szórványlelkészi gondra térünk.
A kétgyerekes családapának nem könnyű a feladata: az otthona Marosvásárhely egyik peremközségében, Marosszentkirályon van, a felesége és csemetéi Kolozsváron élnek. Az asszonyt az állása, a kicsiket az iskola köti egyelőre a kincses városhoz. De, mint mondja, amint tehetik, kilátogatnak az örményesi parókiára.
A Besztercéről láthatatlan Örményes
A 19. század utolsó esztendejére elkészült örményesi templommal szemben lévő portán az egyik presbiter, Pásztor Lajos és neje, Erzsébet fogad. Az idős házaspár valamikor Marosvásárhelyen dolgozott, de az évek teltével hazaköltöztek. Ma is a Maros-menti várost érzik közelebb a szívükhöz, mint Besztercét. Mint mondják, ennek nemcsak földrajzi oka van.
„A megyésítéskor mi, mezőörményesiek Maros megyéhez szerettünk volna csatlakozni, de az itteni vezetők nem engedték, mondván, olyan jó mezőgazdasági területek vannak itt a környéken, hogy azokat nem lehet csak úgy átengedni. Pedig a 85 kilométerre lévő beszterceieknek fogalmuk sincs, hol van Mezőörményes. Csak négyévente egyszer, a választások előtt szokták felfedezni a mi községünket” – fájlalják Pásztorék.
Mint mesélik, a szórványosodás itt is megtette a hatását: megszűnt az anyanyelvű oktatás, megcsappant a magyarság létszáma. „Hála Istennek, a mi négy fiunk megmaradt magyarnak. Három itt él a faluban, egy Magyarországra költözött. De az itteni unokák is magyarul beszélnek. Ha lenne magyar iskola, biztos oda járnának” – büszkélkedik Erzsike néni, akinek az apja négy esztendő híján fél évszázadig volt az örményesi gyülekezet gondnoka.
A hatóságok nemcsak az anyanyelvű oktatást számolták fel a faluban, de az egykori felekezeti iskola épületét is lebontották. Pedig az egyház ragaszkodott hozzá, és visszaigényelte ’89 után, de mindhiába. A magyar–román viszonyra térve, Pásztorék úgy érzik, nincsenek különösebb gondok a faluban.
A többségiek felnéznek a magyarokra, de a békés légkör megőrzésében jelentős szerepet játszik Dumitru Tomşa nemzeti liberális párti polgármester is, akinek a felesége magyar. „Csak a közvetlen szomszédunkkal volt baj, aki ágynak esett betegként is néhanapján azt kiáltotta, hogy ha autonómiát akarunk, menjünk Magyarországra! Ezzel jól feldühített, de mégsem tehettem meg, hogy szinte naponta ne menjek át hozzá, és ne segítsem” – meséli Pásztorné.
Oklevéllel meghálált komlódi vendégszeretet
Komlódon is takaros, felújított, gótikus stílusú 15. századi templom és kipofozott parókia vár. Csak éppen a valaha önálló lelkésszel rendelkező gyülekezet szórványosodott el teljesen. A komlódi reformátusok száma mára tizenhatra apadt. „Ma már alig vagyunk a templomban, pedig hajdanán tele voltak ezek a padsorok” – sóhajt fel a gondnoki teendőket ellátó Polgár Anna. Annus néni, ahogy a 76 éves öregasszonyt a lelkész becézgeti, itt, a dombok közt rejtőző faluban született, akárcsak az édesapja.
Nagyon ragaszkodik szülőfalujához, bár annak idején, az elemi elvégzése után szülei Tekére küldték, hogy anyanyelvén tanulhasson tovább, ahonnan később a marosvásárhelyi pénzügyi középiskolába került. Mint mondja, szerette a várost, a sportot, de az apja nem látott jövőt az atlétikai pályafutásban. „Így hazakerültem, és azóta is itt élek. Kis ideje egymagamban, özvegyen, hisz a fiam Besztercére költözött” – meséli az öregasszony.
Annus néni mégsincs egyedül; nemcsak a falubeliek meg a pap nyitja be időnként az ajtaját, mindig ott van vele a Biblia és a számos magyar nyelvű könyv és időszakos kiadvány. Most épp az 1948-as Református Szemlét böngészi, amelyben a soron következő lelkészi továbbképzőről írnak. „Inkább ezeket a régi újságokat olvasom, minthogy a tévét nézzem. Annyira kedvesek nekem, nem tudom őket eldobni, inkább egy skatulyában gyűjtöm” – mutatja a cipősdobozban gondosan raktározott megsárgult újságokat.
Annus néni nemcsak az olvasmányaira büszke, hanem a falon lévő bekeretezett oklevelére is, amit a püspökség részéről 2011 késő őszén, egy Marosvécsen szervezett ünnepély keretében az akkor még életben lévő férjével együtt vehetett át. „Hitvestársával, házunk népével együtt az Úr és egyháza közelségében élnek, és önzetlenül szolgálják magyarságunkat és egyházunkat” – áll a Mezőség apostolaként ismert, múlt század első felében szolgáló Földes Károlyról elnevezett emléklapon.
„Vendégszeretetük is szolgálat, hogy otthon érezzék magukat az itt szolgáló lelkészek, missziót végző hallgatók, megmaradjon az Úr magyar református nyája” – olvasható néhány sorra alább. Májai Varga Zoltán alig egy esztendeje ismeri Annus nénit, férjét, Polgár Jánost missziós pályakezdete első heteiben temette, de csak megerősíteni tudja az oklevélbe foglaltakat.
A kedves kis öregasszony bejelentetlen látogatásunkkor is mindegyre sürgölődik-forgolódik, asztalt terít, sonkás rántottát készít, majd friss házi tejföllel kínál. Mielőtt búcsút vennénk tőle, meglepetésszerűen betoppan a Besztercéről érkező fia és családja. „Az én Dezsőkém román nőt vett feleségül, de megmondtam neki, hogy az unokámmal magyarul beszéljen!” – mutatja be Polgár Anna a fiát és menyét. Sajnos a gégeproblémákkal műtött középkorú férfinak egyre nehezebben jön ki hang a torkán, így inkább csak puszilgatja és ölelgeti az alig egy éve örökbefogadott kis tündért.
Oroszfája, ahol még a gondnokok gyerekei sem magyarok
Egy faluval odébb, Oroszfáján a felújítási munkálatok előtt álló templom köszön ránk a domboldalról, de be kell érnünk azzal, hogy mindössze kívülről csodáljuk meg a 18. században épült istenházát. A gondnok, Katona János éppen nincs otthon, így csak a felesége, Ana és kisebbik fiuk fogad. Amikor a mosolygós gyermek nevét kérdezem, a nyolcéves lurkó előbb egy Poftim?-mal (Tessék? – szerk. megj.) válaszol, majd amint nyelvet váltok, Cătană Lorand Cristianként mutatkozik be.
„Hát nem tud magyarul… Sajnos én sem. De a testvére, Andrei, aki most egyetemista, az internet segítségével próbálja megtanulni a nyelvet” – magyarázkodik a Katona-Cătană anyuka.
A hegyen túl, Mezőseptéren pedig még ennél is cifrább a helyzet. Bár Váradi Annus néni, Váradi Mihály gondnok felesége nyolc gyermeket hozott a világra, nevelt fel és adott a megfogyatkozó falvacskának, az itteni gyülekezet mégis mindössze hat tagot számlál. Ebből a Váradiak csak kettőt tesznek ki. Nem matematikai, hanem etnikai bukfenc ez. A mára felnőtté vált Váradi csemeték más nyelvet, más nemzetiséget és más felekezetet választottak maguknak. Az idős szülők, noha belátják, hogy „nyolc gyermeket adtak a románoknak”, most is úgy vélik, semmi értelme nem lett volna magyarnak nevelni a leszármazottakat.
„Önök az ortodoxokhoz is járnak?” – buggyan elő óhatatlanul a következő kérdés. „Nem, szó se róla! A tiszteletes úr csak havonta egyszer jön Septérbe, de meg se gondoltam, hogy más vasárnapokon az ortodox templomba menjek” – igyekszik szépíteni a dolgokat az állatvásárba igyekvő gondnok. Valahol őt – és a hozzá hasonlóan gondolkodókat – is meg lehet érteni, hisz ami egy tömbmagyar vidékről érkező embernek minimum furcsa, az itt élőknek a lehető legtermészetesebb. Még akkor is, ha ezzel a szemlélettel az amúgy is egyre szűkülő közösségük felszámolását gyorsítják fel.
„Öregedő, de öntudatos gyülekezetek ezek. Fantasztikus melegséget kapok az itteni emberektől. Bár én is nagyon szeretem őket, azzal is tisztában vagyok, hogy nem innen fogok nyugdíjba vonulni” – vetíti előre a Beszterce-Naszód megyei szórvány szomorú jövőjét Májai Varga Zoltán.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

„Közvita” előtt az RMDSZ Székelyföld-törvénye
Elemzésünk az Erdélyi Napló felkérésére készült, amely a Mensura Transylvanica elemző csoport szakértőit kérte fel az RMDSZ által készített és a lap birtokába jutott székelyföldi autonómiastatútum értékelésére. A dokumentumok tulajdonképpen két, részben egybevágó változatban tartalmazzák az autonómiaelképzelést. Mindkét román nyelven készült tervezet a Statut special al Ținutului Secuiesc címet viseli. Az első 92 cikkelyből áll, preambulummal is rendelkezik, a második 98 cikkelyt tartalmaz és preambulum nélküli, továbbá egyes pontjai alternatívákat is megfogalmaznak. Elemzésünk az első változatot veszi alapul, és három fő kérdésre terjed ki: a) az alkotmányos alap és a közjogi beágyazottság problematikája; b) a tervezet/elképzelés összevethetősége a dél-tiroli modellel (tekintettel arra, hogy az RMDSZ vezetői többször Dél-Tirol autonómiájára hivatkoztak, mint követendő példára; c) a korábbi tervezetekkel való párhuzamok.
Az új székelyföldi autonómiatervezet elkészítésének terve 2013. május 26-án, az RMDSZ XI. csíkszeredai kongresszusán merült fel. A záró sajtótájékoztatón Kelemen Hunor elnök „egy eddigieknél részletesebb tervezet” kidolgozását és parlamentben való benyújtását helyezte kilátásba. A terv 2013. novemberében került újból napirendre, amikor Kovács Péter főtitkár bejelentette egy autonómia-szakbizottság felállítását, amelynek célja a székelyföldi területi autonómia törvénytervezetének kidolgozása. A tervezetet 2013. decemberében szándékozták nyilvánosságra hozni, a nyilvános vitára pedig ezt követően került volna sor. A két másik erdélyi magyar párt, a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt is felajánlotta együttműködését az autonómiastatútum kidolgozásában, ezt azonban az RMDSZ elutasította. Az autonómia-szakbizottság összetétele nem került nyilvánosságra, a sajtóhírekből kiolvashatóan azonban szinte bizonyos, hogy egyik meghatározó tagja Márton Árpád képviselő lett.
A tervezet decemberi közzététele elmaradt, az RMDSZ vezetői a késlekedést 2014. januárjában a feladat „bonyolultságával” magyarázták. Ekkor a törvénytervezet benyújtását a parlament tavaszi ülésszakára tervezték, míg a nyilvános vitát a februári hónapra. Mindezt Borbély László alelnök is megerősítette, az autonómiatervezet nyilvánosságra hozatalát, valamint a nyilvános vitát azonban a „jogi szempontok és a feladatkörök” tisztázásának okán csak február végére látta megvalósíthatónak. Ezzel egyidőben Kelemen Hunor taktikai okokkal magyarázta az újabb késedelmet, arra hivatkozva, hogy a benyújtandó tervezetet az alkotmánymódosító törvénnyel is összhangba kell hozni. A tervezet végül 2014. márciusában készült el, de továbbra sem került nyilvánosságra. A szöveget eddig csak az MPP kapta meg az RMDSZ és az MPP által megkötött együttműködési megállapodás értelmében pártközi egyeztetés céljából. A tervezet véglegesítését közös munkacsoport végzi, ebbe 2014. április 10-én Mezei Jánost, Gyergyószentmiklós polgármesterét, Márton Zoltánt, Makfalva polgármesterét, valamint Kulcsár Terza Józsefet, az MPP háromszéki elnökét delegálta az MPP. A munkacsoport RMDSZ-es tagjainak nevét továbbra sem ismerhetjük. Az RMDSZ-tervezet közjogi beágyazottsága
Közismert, hogy az RMDSZ Székelyföld-stratégiájában első lépésként a Székelyföldi Fejlesztési Régió létrehozása szerepel. Ez jelentené azt a „területi precedenst”, amelyre alapozva Székelyföld, mint politikai-közigazgatási régió is kialakítható majd. Ezt célozta az RMDSZ törvényjavaslata, amelyet a fejlesztési régiók átalakítása érdekében – 16 új fejlesztési régió kialakításával – készítettek el (az úgynevezett Csutak-terv).
A mostani, nyilvános vitára ígért tervezet megpróbálja e stratégia két egymást követő lépését összevonni: létrehozni egy fejlesztési társulást (Hargita, Kovászna és Maros megye részvételével), ugyanakkor azt valamiféle „sajátos státussal” is felruházni. Ennek érdekében a tervezet egyrészt „sajátos státust” biztosít Hargita, Kovászna és Maros megyének (1. fejezet, 1. cikk), másrészt átruház ebből valamit a három megye részvételével létrejövő közhasznú társulásra (amely azonban a 215-ös számú, helyi közigazgatásról szóló törvény 11. cikke alapján jogi értelemben nem közjogi jellegű, hanem magánjogi társulásnak számít), és azt nevezi „régiónak”. Tehát a Székelyföld régió megyék magánjogi közhasznú társulásaként jön létre, amelyet azonban a kormány különböző közigazgatási jogosítvánnyal ruház fel.
Ez a közjogi „öszvérmegoldás” azonban több szempontból is problematikus. A régiónak ugyanis nincs közvetlenül választott tanácsa, illetőleg a régió döntéshozó testülete a résztvevő megyék képviselő-testületeinek tagjaiból áll (23. cikk). Ezért aztán gyengébb a legitimitása, és konfliktushelyzetet szülhet az is, hogy a régió tanácsában és a megyék tanácsaiban ugyanazok a képviselők ülnek, akiknek viszont különböző szinteken, tehát különböző nézőpontokból kell ugyanazon kérdésekről döntéseket hozniuk.
Hatáskörének nincs alkotmányos garanciája. Ez a törvény szövegében is megjelenik: a 14. cikk (3) és (5) bekezdése szerint az állam nem csupán delegálhat, hanem el is vonhat hatásköröket. Ez viszont megkérdőjelezi a társulás autonómiáját.
Tisztázatlan a statútum alkotmányos jogállása is. A preambulum a Gyulafehérvári Nyilatkozatra és az 1945. évi Nemzetiségi Statútum elveire alapozza a tervezetet. Utóbbi hivatkozás önmagában is kuriózum, mert a Nemzetiségi Statútumnak nincsenek olyan elvei, amelyek ma ne lennének jelen a nemzetközi kisebbségi jogban, illetve az alkotmányban – az 1945-ös törvénynek ma egyetlen hivatkozásra érdemes része van, ez az anyanyelvhasználat szabályozása az igazságszolgáltatásban. Továbbá a 83. cikk szerint a statútumot az alkotmányos törvényeknek megfelelő eljárással lehet módosítani. Viszont a román alkotmány 73. szakasza szerint az alkotmányos törvények tárgya csupán az alkotmány módosítása lehet, elfogadásuk pedig minősített, kétharmados, illetve háromnegyedes többséget feltételez. Következésképpen ez a cikkely önmagában is alkotmánymódosítást igényel. A statútumnak ugyanakkor nincs semmilyen alkotmányos alapja, ezért az idézett előírásai nem rendelkeznek külön garanciával, legfeljebb annyival, amennyit egy sarkalatos (organikus) törvény biztosíthat.
A fentiekből következően hasznos lenne, ha a statútum nyilvános vitájához kapcsolódóan az RMDSZ nyilvánosságra hozná a megfelelő alkotmánymódosító javaslatait is.
Az RMDSZ-tervezet és a dél-tiroli modell
A szövetség vezetői többször is arról nyilatkoztak, hogy a készülő statútum a dél-tiroli autonómia meghatározó mintáját követi. Ez számos vonatkozásban meg is valósult a tervezetben, például a régióelnök választásának váltásos rendszerében (a 27. és a 33. cikk), a határozathozatalban biztosított „etnikai vétóban” (a 49. cikk), a régió hivatalos kétnyelvűségében (a 80–82. cikkek, bár az ezt szabályozó XIV. fejezetnek helyesebb lett volna a Régió hivatalos nyelvei és nem a Magyar nyelv használata címet adni, ami önmagában is a magyar nyelv „nem éppen egyenlő” voltát sugallja), az oktatásban alkalmazott tanárok anyanyelvének jelentőségében (17. cikk) vagy a Székelyföld számára biztosított EP-mandátum tekintetében (72. cikk).
A tervezet azonban nagyon elnagyolt a dél-tiroli modell egyik kardinális jelentőségű kérdésében. Ez az úgynevezett „etnikai kvóták” alkalmazása a közalkalmazotti-köztisztviselői szférában. A statútumtervezet 71. cikke csak általánosan rendelkezik arról a közalkalmazotti körről, amelyben érvényesíteni kell az etnikai arányosság elvét, de hasznos lenne az érvényesítés konkrét mechanizmusát is beépíteni a statútumba, mivel az identitásválasztás és -kinyilvánítás, továbbá a nyelvi kompetenciák ellenőrzésének egyik legfontosabb (politikailag leginkább érzékenynek tekintett) kérdéséről van szó. A nyelvcsoport-arányos foglalkoztatás – amint a dél-tiroli modell története is mutatja – számos olyan technikai kérdést vet fel, amely súlyos konfliktust generálhat. Következésképpen az olyan kérdéseket mint a közalkalmazotti „etnikai kataszter” naprakészen tartása, a vizsgabizottságok összetétele, az ezzel kapcsolatos jogorvoslati utak stb. hasznos lenne a szabályozás magasabb szintjén is megjeleníteni.
Következtetések Az RMDSZ székelyföldi autonómiastatútum-tervezete Hargita, Kovászna és Maros megye társulásos (fejlesztési) régiójának a kialakítását, valamint „sajátos státussal” való felruházását fogalmazza meg. Ennek érdekében a három megye is sajátos státust nyer, és a fejlesztési társulás „sajátos státusa” a megyék „sajátos státusára” épül. E megoldási javaslat azonban közjogilag meglehetősen problematikus.
Az RMDSZ-tervezet jóval kevesebb hatáskört biztosít a székelyföldi régió számára, mint az SZNT vagy az EMNP tervezete. E mögött valószínűleg az a stratégiai megfontolás rejlik, hogy a hatásköri jogosultságokat sikeresebb „menet közben”, a régió autonómiájának a „fejlesztésével” elérni. A tervezett régió beillesztése a román alkotmányjogi keretekbe meglehetősen bizonytalannak, nemcsak politikai, hanem közjogi szempontból is kivitelezhetetlennek tűnik. Ezért a nyilvános vita eredményes lefolytatásához az RMDSZ-nek ki kell dolgoznia és mellékelnie kell a tervezethez a saját alkotmánymódosító opcióit, illetve alternatíváit is.
Párhuzamok korábbi tervezetekkel
Az 1989 után kibontakozó erdélyi magyar autonómiamozgalomnak 2005–2006-ig két nagy szakasza volt a tervezetek tekintetében. Az első szakaszban (1990–1996) készült tervezeteknek elsősorban politikai identitást formáló és ideológiai szerepük volt: megalapozták az RMDSZ átfogó mozgalmi jellegét, kijelölték a belső csoportok közötti határvonalakat, ugyanakkor hozzájárultak a kisebbségi kollektív jogok romániai megjelenítéséhez is. A második szakaszba a 2003 után napvilágot látott tervezetek tartoznak, ezeket az immár RMDSZ-en kívül szerveződő ellenzék, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) tűzte napirendre. Szerepük a politikai küzdelem újratematizálása volt: politikai szempontból ekkor az autonómia kérdése vált az RMDSZ és ellenzéke (MPP, EMNT, majd EMNP) közötti szembenállás fő választóvonalává. Mindkét szakasz tervezeteire jellemző, hogy közpolitikai tartalmuk némiképp szegényes maradt. Egy újabb, harmadik szakaszról beszélhetünk 2012-től, amelyet alapvetően két kihívás határozott meg: a kormányzat által szorgalmazott regionális reform, valamint a székely autonómiatörekvések mozgalmi összetevőjének megerősödése (az SZNT tevékenysége, a Székelyek Nagy Menetelése stb.), amelytől az RMDSZ immár nem tekinthetett el.
Jelenleg három olyan, jogi formátumban is megfogalmazott tervezet létezik, amelynek szerepe lehet az esedékes nyilvános vitában: az SZNT Székelyföld-statútuma, az EMNT-EMNP kerettörvény-tervezete a régiókról, valamint az RMDSZ itt vizsgált Székelyföld-statútuma. Az előbbi kettő nyilvános, az utóbbi pedig még csak munkadokumentum formájában létezik. Az RMDSZ-tervezet és az SZNT statútumjavaslata közötti legfontosabb különbségek: – az SZNT-tervezet a történelmi Székelyföldre vonatkozik, közjogi megfogalmazása pedig a dél-tiroli, illetve a spanyol autonóm közösségi statútumok mintáját követi; – az RMDSZ-tervezet Hargita, Kovászna és Maros megye társulására épít (tehát a történelmi Székelyföldnél nagyobb területre vonatkozik), és e társulást ruházza fel közigazgatási kompetenciákkal; – mindkét tervezet esetében hiányzik a román alkotmányos kerethez való illesztés pontosabb meghatározása. Az EMNP-kerettörvénye és az RMDSZ-tervezet:
– Az EMNP-kerettörvény többféle régiós hatáskört különböztet meg: az állammal megosztva gyakorolt, valamint az állam által átruházott hatásköröket. Ezeket a régió statútumába foglalják, amelyet a parlament egyoldalúan nem módosíthat. – Az RMDSZ-tervezetben a három megye és a megyék társulása kap többlethatásköröket. Ezek gyengébbek, mint a kerettörvényben megszabottak, és garanciális elemekkel sem rendelkeznek. Azaz sarkalatos törvénnyel átalakíthatók, illetve megszüntethetők. – Az RMDSZ-tervezet pénzügyi fejezete sokkal kidolgozottabb, mint a másik kettőé.
Székelyföld speciális státusa
A birtokunkba került, román nyelven íródott munkapéldányból szerkesztőségi fordítás alapján közlünk részleteket.
Preambulum Figyelembe véve a helyi közigazgatás és a közszolgáltatás decentralizációját; tudomásul véve a román nép képviselőinek 1918. december 1-jén, a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlésen vállalt kötelezettségeit arról, hogy „oktatását, önkormányzatát és igazságszolgáltatását minden nép saját nyelvén és saját emberein keresztül biztosítja”; elfogadva azt a tényt, hogy a helyi közigazgatás intézményei minden demokratikus rendszer alapját képezik; tudatában annak, hogy az állampolgároknak az európai uniós tagországok demokratikus alapelve szerint joga van részt venni a közügyek rendezésében, és ez a jog legjobban az emberekhez közeli, széles hatáskörrel felruházott helyi önkormányzati rendszer intézményein keresztül gyakorolható, a nemzeti kisebbségek jogállását szabályozó 1945/86-os törvény alapján, Románia Parlamentje elfogadja az alábbi jogszabályt.
1. cikkely: Az egységes és oszthatatlan Romániában, az alkotmány által garantált helyi autonómia elve alapján, valamint az 1945/86-os törvény és a jelenlegi statútum szellemében, a Kovászna, Hargita és Maros megyéből álló Székelyföld speciális jogállást kap. 11. cikkely: A 2001/215-ös, a helyi közigazgatást szabályozó törvény 11. cikkelyének 1. és 2. bekezdése értelmében, a jelen jogszabály alapján szavatolt hatáskörökkel, regionális fejlesztési projektek valamint közösségi szolgáltatások céljából Kovászna, Hargita és Maros megye részvételével közjogi és magánjogi fejlesztési társulás jön létre. Az ebben részt vevő helyi önkormányzatok törvényhozó és végrehajtó szervei a jelen törvény értelmében megőrzik önrendelkezésüket. 17. cikkely: A Székelyföldhöz tartozó megyékben a román és a magyar nyelvű elemi, gimnáziumi és középiskolai oktatásban csak azok a tanárok vehetnek részt, akiknek anyanyelve az oktatás nyelve. A második nyelvet csak olyan tanár oktathatja, akinek ez az anyanyelve. A második nyelv tanítása az elemi oktatás második osztályától kötelező. A német és a cigány nyelv oktatása az elemi, a gimnáziumi és a középiskolai intézményekben a szülők kérésére történhet olyan településeken, ahol a kisebbségek számaránya ezt szükségessé teszi. Amennyiben a német vagy a cigány kisebbség számaránya a településen eléri a 20 százalékot, a román vagy a magyar nyelvű iskolákban a németet, illetve a cigány nyelvet is tanítani kell. Székelyföld területén egyetemet csak a régió vagy a megye beleegyezésével lehet alapítani. 23. cikkely: Székelyföld önkormányzatának vezető tanácsa a Kovászna, Hargita és Maros megyei önkormányzati képviselőkből áll.
25. cikkely: Székelyföld vezető tanácsa – a három megyeszékhelyen felváltva – évente három ülésszak keretében fejti ki tevékenységét.
27. cikkely: Székelyföld vezető tanácsa egy elnököt és három alelnököt választ. Az elnök és az alelnökök kétéves időtartamra választhatóak. Ha az első periódusban az elnök a magyar közösség soraiból származik, a következő kétéves mandátumot a román közösség tagja nyeri el. Az egyik alelnöknek kötelezően más nemzetiségűnek kell lennie, mint az elnöknek. 33. cikkely: Székelyföld elnökségi jogkörét az elnök és a három alelnök gyakorolja. Az elnökség nemzetiségi összetételét arányaiban tükröznie kell Székelyföld önkormányzata nemzetiségi összetételének. 48. cikkely: Székelyföld regionális önkormányzata, valamint a megyei önkormányzatok által elfogadott jogszabálytervezeteket a területileg illetékes prefektusi hivatalhoz kell eljuttatni. Amennyiben a prefektus ezt 30 napon belül nem támadja meg a helyi közigazgatási bíróságon, ezek közlésre kerülnek és érvénybe lépnek.
49. cikkely: Amennyiben egy törvénytervezet a különböző nemzetiségekhez tartozó egyének egyenlőségét vagy kulturális és nemzetiségi önazonosságtudatának szabadságát sérti, Székelyföld Területi Önkormányzatának érintett nemzetiségi csoportja a tervezetről saját csoportjában kérhet külön szavazást. Ha ennek a szavazásnak az eredményét a többség nem fogadja el, illetve figyelmen kívül hagyja az önkormányzat keretében működő nemzetiségi csoport kétharmadának a kérését, a kisebbségi csoport harminc napon belül az Alkotmánybírósághoz fordulhat. 50. cikkely: Székelyföld önkormányzatának és a három megye önkormányzatának törvényei Székelyföld Hivatalos Közlönyében jelennek meg román és magyar nyelven. A jogszabály a megjelenést követően hét nappal lép érvénybe, kivéve azokat az eseteket, amikor a törvény más terminust ír elő. A Hivatalos Közlöny egy példányát elküldik a területileg illetékes prefektusnak. 71. cikkely: Székelyföld területén a közalkalmazotti státusra civil állásokat hoznak létre a közszolgáltatások szükségleteinek függvényében. Ez az előírás nem vonatkozik a belügyi, a közbiztonsági és a honvédelmi intézmények számára. A közszolgáltatásokban dolgozó alkalmazottak nemzetiségi összetételének tükröznie kell a megye nemzetiségi összetételét a legutolsó népszavazás adatai alapján.
A nemzetiségek arányszáma szerint meghatározott közalkalmazotti állások betöltése a megüresedő állások függvényében történik.
72. cikkely: Székelyföldnek joga van a képviselethez mind az Európai Parlamentben, mind Románia Parlamentjében. A székelyföldi önkormányzat döntése értelmében joga van kirendeltségeket működtetni az Európai Unió intézményei mellett.
Mensura Transylvanica. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ügynökök és fedőnevek: közelmúltunk kísértetei
A Kolozsvári Állami Magyar Színházban a Tompa Gábor által rendezett Leonida Gem Session június 12-ei, csütörtöki előadását követően, este fél 10-től Ügynökök és fedőnevek: közelmúltunk kísértetei címmel beszélgetésre kerül sor az emeleti előcsarnokban. A beszélgetés meghívottai Szilágyi Júlia kritikus, esszéíró, Könczei Csilla egyetemi oktató, Markó Béla költő, Kántor Lajos irodalomtörténész, valamint Tibori Szabó Zoltán újságíró. Az est házigazdái Tompa Gábor és Visky András.
A Leonida Gem Session című előadás a Caragiale-i éles humor segítségével vizsgálja a közelmúlt örökségét: fikció és dokumentum keverednek az előadásban, hiszen a jórészt feltáratlan közös múlt a fikciót valóságnak, a nyolcvanas évek hétköznapi valóságát meg egy furcsa politikai operettnek láttatja. A Színházfórum meghívottai arról beszélgetnek, miképpen nézhetünk szembe a velünk élő múlttal, és a színház milyen módon tematizálhatja ezt az olykor kifejezetten nyomasztó örökséget.
„23 évvel a 89-es fordulat után sűrűsödnek azok a kérdések, amelyekre mindeddig hiába vártunk választ, s amelyek nélkül valószínű, elpuskázzuk utolsó esélyünket is, hogy végre méltón hozzáláthassunk életterünk lakhatóvá tételéhez. Ha a közelmúlt eseményeinek s az abban szereplőknek teljes átvilágítása nem történik meg, akkor úgy tekinthetünk majd erre a „rendszerváltásra”, mint a Leonida naccsád-beli utcai ribillióra, ami csupán színjáték a hatalom előadásában annak bizonyítására, hogy soha nem lesz valódi forradalom” – vallja Tompa Gábor rendező az előadásról.
Az este 8-kor kezdődő stúdiótermi előadásra jegyek vásárolhatók a színház jegypénztárában, naponta 10-13 és 16.30-18.30 között (tel.: 0264-593468), valamint a www.biletmaster.ro oldalon. maszol.ro

Konferencia a 90 éve alapított Erdélyi Szépmíves Céhről
Az Észak-magyarországi Irodalmi Kör és a Dsida Akadémia az MTA Miskolci Területi Bizottsága és a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete közreműködésével június 3-án nemzetközi konferenciával emlékezett meg a 90 éve alapított Erdélyi Szépmíves Céhről.
A konferenciát az akadémia területi bizottsága és az egyetemi intézet nevében Kecskeméti Gábor (Budapest−Miskolc) köszöntötte, és Mózes Huba (Miskolc) Egy intézményhármas szerepe az önazonosság- és összetartozás-tudat ápolásában című előadásával nyitotta meg. Előadást tartott Kötő József (Kolozsvár), Cs. Nagy Ibolya (Debrecen), Márkus Béla (Debrecen), Amedeo Di Francesco (Nápoly) és Kabán Annamária (Miskolc). Ugyanakkor felolvasták a betegség miatt távol maradó Pomogáts Béla (Budapest) előadását. Szabadság (Kolozsvár)

Sikeres év, új mesterképzők a Sapientián
Két új mesterképzőt indít ősztől a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) kolozsvári kara. A véglegesen akkreditált diplomácia és interkulturális tanulmányok mesterképzőre már a nyári beiratkozási idényben jelentkezhetnek a diákok, míg a végső jóváhagyás előtt álló filmtudomány mesterképzőre várhatóan a szeptemberi pótfelvételin iratkozhatnak be az alapképzést befejező egyetemisták – jelentették be hétvégi sajtótájékoztatójukon a kolozsvári kar vezetői.
Mint részletezték, mindkét mesterképzőn 6 ingyenes és 9 költségtérítéses helyet hirdetnek meg. Murádin János kari kancellár elmondta, a diplomácia mesterképzőt illetően megegyeztek az Magyar Protokollosok Országos Egyesületével, amelynek képviselői majd gyakorlati képzéseket tartanak a hallgatóknak, ugyanakkor a magyar belügyminisztérium protokollfőnöke, illetve a külügyminisztérium osztályvezetői is vállaltak előadásokat.
Szenkovics Dezső, a kar főtitkára elmondta, a képzés tulajdonképpen a Budapesti Gazdasági Főiskolával közösen indított mesterképzőnek a folytatása, a különbség csupán abban áll, hogy a diplomát ezentúl a Sapientia EMTE adhatja ki a diákoknak.
Murádin János továbbá bejelentette: október 16–19. között a Sapientia EMTE kolozsvári főépületében szervezik meg a gulágkutatók nemzetközi emlékkonferenciáját, amelyre az egykori szovjet munkatáborok néhány túlélőjét is meghívták.
Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja arról számolt be, hogy a kincses városban négy szakon hirdetnek felvételit alapképzésen. A beiratkozás július 14–24. között zajlik, a jog, illetve a filmművészet, fotóművészet, média szakon felvételi vizsgát is tartanak. Utóbbi szakokon a beiratkozási határidő július 21. A dékán hangsúlyozta, a tandíjak a jövő tanévben is változatlanok maradnak, a film, fotó, média szakon évi 350 euró, a jogi szakon 450 euró, míg az európai tanulmányok szakon évi 250 euró a tandíj-hozzájárulás.
A dékán úgy értékelte, sikeres évet zárt az egyetem, az új, Tordai úti épület beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a diáklétszám stabil maradt, sőt némileg nőt is annak köszönhetően, hogy a néhány éve indult szakok új évfolyamokkal bővültek. Hozzáfűzte, a szeptember 16-án induló új mesterképzőknek köszönhetően tovább gyarapodik a diáklétszám.
Tonk Márton a Happy Sapientia kisvideóra is büszke, a Pharrell Williams Happy című népszerű videoklipje alapján készült kisfilm ugyanis túllépte a százezres nézettséget. Kifejtette, a felsőoktatási intézményben uralkodó közvetlen, családias hangulat elsősorban annak köszönhető, hogy a Sapientián az átlagosnál több az egy főre eső oktatók száma.
Hozzáfűzte, az egyetem továbbra is tartani kívánja azt a gyakorlatot, hogy kis csoportokban minél hatékonyabb munkát végezzenek. A dékán a diákok teljesítményéről is elégedetten nyilatkozott. Mint részletezte, az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián (ETDK) 16 diákjuk nyert díjat, több első helyet és dobogós helyezést értek el.
Kiss Előd-Gergely, Székelyhon.ro

A magyar jövőről a Partiumi Írótáborban
Idén a X. Partiumi Írótábort szervezte meg a Partiumi Magyar Művelődési Céh és a Partiumi Írótábor Egyesület. A Hagyomány, haladás, megmaradás című színvonalas és programokban gazdag rendezvénynek a nagyváradi Góbé csárda adott otthont.
Az írótábor zárónapján Barabás Zoltán költő, a Partiumi Írótábor Egyesület elnöke köszöntötte a jelenlévőket, majd ezután átadta a szót a rendezvény állandó vendégének és támogatójának, Tőkés László európai parlamenti képviselőnek, aki még mielőtt elkezdte volna az előadást, megemlékezett Tüzes Bálint költőről.
Egyházi, politikai és nemzeti ökuménia
„Az egyneműsítő politikák ellen fel kell lépni, és a szabad, egyesült Európa megszorító keretei között, a totalitárius vagy globalista rendszerekkel szemben a magyar út megtalálására kell törekednünk” – jelentette ki a volt református püspök a Szárszó – múlt, jelen, jövendő címmel tartott értekezésén. Az 1943-as balatonszárszói írótalálkozón és konferencián a befejezéséhez közeledő háború várható következményeivel, illetve az ország sorsával vetettek számot. „A jelenben egy vértelen pusztulásnak vagyunk a szenvedő alanyai” – mutatott rá Tőkés László utalva a vészjósló népszámlálási adatokra, a magyarság fogyatkozására. Az EP-képviselő a szárszói példa követésében látja a megoldást, és azt tanácsolja, gondolkozzon együtt a civil szféra, az egyház és a politikum azon, hogyan lehetne megállítani a fogyatkozást, hiszen ugyanúgy cselekedtek 1943-ban is Balatonszárszón. „Keressük az egyházi, politikai és nemzeti ökuménia útját” – mondta az egybegyűlteknek.
„A nagy ellenség ellen nagy lelket kell növeszteni”
Németh László küzdelme a magyar jövőért címmel tartott ezután előadást Pomogáts Béla irodalomtörténész. „A háborús események végső kimenetelének és az ország, illetve a nemzet várható sorsának megítélése adott feladatot és tartalmat az 1943. augusztus 23–29. között a népi írótábor vezető személyiségei, mindenekelőtt Püski Sándor által megrendezett szárszói találkozónak” – kezdte az értekezést az irodalomtörténész. Majd a következőképpen folytatta: A tanácskozás harmadik napján Németh László tartott előadást, ami Szárszói beszéd címmel vált a magyar politikai irodalom egyik klasszikus művévé. Nem váratlanul szólaltatta meg Németh László a történelmi felismeréseit és szorongásait, előzményei között ott találhatók az 1942-ben rendezett lillafüredi írótalálkozón és az 1943-ban Nagyváradon tartott előadások, valamint az a polémia, amelynek során Népi író címmel fejtette ki nézeteit. Váradon fiatal hallgatóság előtt beszélt arról, hogy a kisebbségi sorsból szabaduló erdélyi magyarok előtt milyen tennivalók állnak. Annak fontosságára figyelmeztetett, miszerint a kisebbségi sorsban kialakított és tanúsított közösségi erkölcsöt (felelősségvállalás, józan számvetés és az egymás iránt tanúsított szolidaritás) a többségi helyzetben is fenn kell tartani. Pomogáts Béla Németh Lászlót idézte: „A nagy ellenség ellen nagy lelket kell növeszteni. Engem a világháború rémségei közt ez tölt el csaknem optimizmussal: Európában sokkal több erkölcs lappang, mint hittem. A kis népek, csoportok, egyének hősiesebben védik jellegüket, mint a civilizáció langyos fürdője után várni lehetett. Még a magyarságban is javára csalódtam. Nos, a kisebbségi embernek, akár magyar, vagy holland, vagy hindu, ilyesformán kell hűségben, halálraszántságban, áldozatkészségben fokozottan fegyverkeznie. Az elnyomás arzenáljai ellen a katakombák arzenáljait kell megépítenünk.”
Németh László sejtelmei beteljesedtek
Visszatérve a Szárszói beszédre Pomogáts Béla elmondta, Németh László féltve a magyarságot előrevetítette, milyen súlyos következményei lesznek a szovjet megszállásnak, illetve a magyar értelmiség közéleti szerepvesztésének. „Én ezt a háborút – idézte a beszéd egyik lényeges megállapítását az irodalomtörténész – az első pillanattól mély pesszimizmussal néztem. Nemcsak a háború pusztításaitól: megszállásoktól, bombázásoktól, a legjobbak elhurcolásától féltettem azt, amit idáig csináltunk, sokkal inkább a háború utáni rendezéstől. Az az üdvösség, amellyel Európa fog megajándékozni, nem az lesz, amely társadalmunk halk folyamataiban készül. Nem is lehet, hisz azokat odakinn senki sem ismeri. Előrelátható volt, hogy kívülről neveznek ki ránk megváltókat, s mint minden kinevezésnél, ennél is a protekció érvényesül: a dugaszban levők közül az lesz a poglavnik, akit a külföldön élő tanácsadók s hazai sugalmazóik a legalkalmasabbnak tartanak. Mondjuk-e, hogy ezek a tanácsadók – még a jóindulatúak is – keveset tudnak a magyarság valódi állapotáról, a rosszindulatúak pedig első dühükkel épp az ellen fognak fordulni, ami itt a bennszülöttek védelmére fölépült, s az ő illetékességüket vitássá teheti.” Pomogáts Béla elmondta, amitől itt Németh László féltette a magyarságot, az néhány esztendő múlva bekövetkezett. A jelenlévők közül többen is bólogattak, hiszen bőségben voltak a tapasztalatoknak.
Az értelmiség Noé bárkája
A másik fontos megállapítása Németh Lászlónak az előadó szerint az volt, amit az értelmiségről mondott. A szárszói felszólaló számos írása tanúsítja, hogy az értelmiségi társadalom utópiájában találta meg azt a szellemi és erkölcsi stratégiát, amely hite szerint képes lehet kivezetni az emberiséget és a magyarságot a modern kor folyamatos válságaiból. „Én az osztálytalan társadalmat, ha az nemcsak névleg van meg, de az emberek műveltségében is, másnak, mint értelmiségi társadalomnak el sem tudom képzelni. Ez az osztály az, amely a többit lassan magába ölelheti. (…) Értelmiségi foglalkozásukat föladhatják, válthatnak munkakönyvet, elmehetnek szőlőt kapálni, azt azonban ott is tudniuk kell, hogy értelmiségi emberek, és ma az értelmiség a Noé bárkája. Benne ring az a hagyomány, küzdés, emlék, amit az izgalomba jött emberiség tán hajlandó volna föláldozni. S benne menti magát a jövő nagy utópiája is: az osztályok valódi összeölelkezése – egy megtisztult értelmiségi kultúrában” – idézte az irodalomtörténész Németh Lászlót. Pomogáts Béla kijelentette, a két stratégiai mondanivaló szorosan összefügg egymással. A magyarság és a magyar értelmiség sorsát nem is lehetett volna egymástól elválasztani – tette hozzá. Ebben a tekintetben a szárszói szónok nemcsak ideológusnak, hanem jövendőmondónak is bizonyult, hiszen a magyar értelmiség szinte folyamatos közéleti szerepvesztésének a veszedelmét és következményeit jól érzékelte. A szárszói szónok beszéde éppen azt szolgálta, hogy ezt a veszélyt valamiképpen elhárítsa, legalább úgy, hogy a magyar értelmiség legyen tudatában annak, mi történik hazájával és mi történik vele. E tekintetben Németh László gondolatai hét évtized elteltével sem veszítettek aktualitásukból.
Szárszó öröksége
Szakolczay Lajos műkritikus Szárszó élő öröksége címmel tartott előadást (aminek szövegét teljes terjedelemben már leközöltük hétfőn az értekezésnek a ’43-as találkozóról és jelentőségéről való átfogó jellege miatt). „A tanácskozás egyik tanulsága többek között az, hogy ne hagyjuk magunkat – mutatott rá az előadó. Az a miénk, amit kikövetelünk. Imádkozással? Építéssel! – mondta, majd hozzátette: A minőségtégla – e nélkül nincsen tartós fal – ott lebegjen szemünk előtt, s mikor az egyiket a másikra tesszük, gondoljunk őseink századok óta vívott csatáira. A népi írók mozgalma a Zrínyitől Illyésig tartó utat erősítette avval, hogy visszaadta önbecsülésünket. Megacélozta tartásunkat, kiegyenesítette gerincünket.”
Fleisz János történész ezután bemutatta Gábor Ferenc Egy falu, melynek nem látni mását. Köröstárkány monográfiája és Életem viharának emlékére. Köröstárkány fekete húsvétja című kötetét, melyet a méltató és a szerző is egyaránt hiánypótlónak nevezett. Gábor Ferenc kijelentette, több helytörténeti írásra lenne szükség, illetve arra, hogy mindezeket oktassák az iskolákban, hogy a diákok ismerjék meg a múltat helyi vonatkozásban is. Ezt követően Meleg Vilmos színművész versműsort adott elő, többek között József Attila Balatonszárszó, Kosztolányi Dezső Milyen sötét-sötét a Balaton, Csukás István Szárszó, nyár és a Vonat kattog, valamint Rónay György Szeptemberi csönd című művét szavalta el.
Elismerés és reményteljes búcsú
Díjátadással zárult a rangos rendezvény. Idén a József Attila-díjas Mezey Katalin budapesti prózaírót, költőt, műfordítót részesítették elismerésben, akit Ködöböcz Gábor irodalomtörténész méltatott. „Mezey Katalin példaszerű hűségről, felelősségről és rendületlen elkötelezettségről árulkodó pályáján végigtekintve jó okkal juthatnak eszünkbe Pál apostol Korinthusbeliekhez írott második levelének kétségbeesésben is méltóságot, reménytelenségben is reménységet, erőtlenségben is erőt sugárzó szavai: »Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk«” – mondta Ködöböcz Gábor a köszöntés végén.
Miután Tőkés László átnyújtotta a díjat Mezey Katalinnak, Barabás Zoltán megköszönte az egybegyűlteknek a részvételt és azt, hogy ez a családias, meghitt hangulatú rendezvény létrejöhetett, valamint búcsúzóul reményteljesen arra biztatta az egybegyűlteket, jövőre is legalább ilyen szép számban vegyenek részt, ahogy azt idén is tették.
Ladányi Norbert, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Tulipánok harca
Szomorú a kép: a hadvezér hátraarcot vezényelt, a sereg azonban önhatalmúan menetel tovább. Miután a múlt heti Kelemen–Ponta tárgyalások a papírformának megfelelően sehová sem vezettek, az RMDSZ Szövetségi Állandó Tanácsának tagjai elvileg gyors döntést hozhattak volna. A kormányzásból való kilépésről, természetesen, mondatja velünk a sokszoros kisebbségbe szorított erkölcsös énünk. Ehhez képest maratoni tárgyalás végén a szövetség marad, csak Kelemen Hunor csukja be maga után a kormányiroda ajtaját.
Olcsó és hatásvadász módszer lenne most sajtószemlét tartani, bár Ion Cristoiu publicista megállapítását azért hadd ne spóroljuk meg: az RMDSZ már nem irredenta, hanem egyszerűen szánalmas. Valami hasonlót érezhettek a brazil szurkolók is a németek elleni 1-7után: már beszélni sem érdemes róla. Mivel azonban a nap holnap reggel is rendíthetetlenül felkel, nem tehetjük meg, hogy ad acta tesszük az egészet. Két okból sem: egyrészt a bőrünkről van szó, másrészt az RMDSZ jövőjéről. Azaz a bőrünkről.
Ahogy közeledtünk az igazság órájához, úgy dugta ki a végecskéjét a sebből egyre több cérna. Az borítékolható volt, hogy a „régi sólymok” további kompromisszumok irányába szorítják a döntéshozó tagságot. Hiába, ők már csak ilyenek: semmit sem tanulnak, semmit sem felejtenek. Ezúttal azonban az eddig legfeljebb sejtett belső ellenzék bekeményítésével is szembesülnie kellett Kelemen Hunornak: a polgármesterek derékhadával, illetve a tőlük nagy mértékben függő képviselőkkel és szenátorokkal, akiknek lúdtöbbsége gond nélkül leszavazhatta volna a távozáspártiakat. Éle azonban csak a viták egy részének volt, a döntéshozatalra már közeledtek a konszenzushoz az álláspontok. Elsősorban annak eredményeként, hogy a székelyföldiek elfogadták az érvelést: az RMDSZ kormányrészvétele egyszerűen egzisztenciális kérdés a szórványmagyarság számára. A román többséggel való mindennapos harcok természetesen cseppet sem irigylendők, a baj csak az, hogy a holnap reggelre való utalások mindenek felettisége egyre beljebb sodorja a magyarságot a rossz kompromisszumok spiráljába.
A tekintélyes mértékben becsületbeli döntést hozó Kelemen Hunor lába alatt azonban igencsak peregni kezdett a homok. A marosvásárhelyi „kemény maggal” vívott harcban amúgy is csak részeredményeket elérő elnök ezúttal egyértelmű vereséget szenvedett. Elsősorban azáltal, hogy nem tudta érvényesíteni álláspontját az általa vezetett pártban. Azzal viszont, hogy felmondta kormányzati szerepeit, gyengíti az RMDSZ olyannyira nélkülözhetetlennek tartott, s ezért tűzön-vízen át őrzött alkupozícióit.
Tulipános tisztújítás közeleg.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A bátrak meséje – Kibeszéletlen határtörténetek terápiás jelleggel
„A világ szerencsésebb felén élő emberek el sem tudják képzelni, hogy két volt szocialista állam között ilyen durván őrzött és súlyos atrocitásokkal »működő« határszakasz volt” – beszélgetés Lukács Csaba újságíróval a Ceauşescu-rendszerbeli román–magyar határszakaszon történteket felelevenítő, készülőfélben lévő dokumentumfilmről.
– Miközben arról hallani, hogy 12 új határátkelőt létesítenek Románia és Magyarország között, több sajtótermék hasábjain megjelent a felhívás, amelyben személyes történeteket kérnek a készülő dokumentumfilmhez. Miért fontos, hogy a Ceauşescu-rendszerbeli román–magyar határszakaszon történtekről beszéljünk?
– Az új határátkelők tervének örülök, de emlékeznünk kell azokra is, akik az életüket adták ezen a határszakaszon. Kibeszéletlen szegmense ez a román–magyar viszonynak. Amikor pedig a világban utazva szóba kerül, a világ szerencsésebb felén élő emberek el sem tudják képzelni, hogy két volt szocialista állam között ilyen durván őrzött és súlyos atrocitásokkal „működő” határszakasz volt.
Túl sokan meghaltak a román–magyar határon ahhoz, hogy ezt elfeledjük, másrészt felnőtt egy generáció, amelynek már nincs gombóc a gyomrában az országhatárhoz közeledve. Emlékeztetni kell őket és a korábban születetteket is, hogy nem volt mindig így. Ezt a kibeszéletlen történetet akarom megfilmesíteni. És úgy tűnik, hogy van rá igény is, mert a felhívások megjelenése óta ömlenek a sztorik.
Lukács Csaba
Újságíró, a Magyar Nemzet főmunkatársa (határon túli magyarok, külpolitika, katasztrófák, háborúk, nagyinterjúk, politikai publicisztika területeken), a Vendég és Hotel szerkesztője. 1971. február 13-án született Székelyudvarhelyen. A Budapest Médiaintézet újságíró szakán végzett 1995-ben. A Lánchíd Rádió, a Napi Magyarország, az Esti Hírlap, valamint a székelyudvarhelyi Príma Rádió és Heti Hirdető szerkesztőségeinek egykori tagja. A Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntese. Dokumentumfilmek szerkesztő-rendezője, a Haza a magasban (2002) és Diktátorok könyve (2011) című kötetek szerzője. Többek közt Táncsics Mihály-díjjal, Mikszáth-díjjal és Aranytoll díjjal tüntették ki.
– Az egykori illegális határátlépések szereplői vagy hozzátartozóik vállalják saját történetüket és identitásukat?
– Még nagyon sok emberben él a félelem. Volt, aki úgy írt nekem kézzel levelet, hogy a végére odaírta: „most gyorsan abbahagyom, jön haza a fiam, ő nem akarta, hogy ezt leírjam”. Vagyis még a fiatalabb generáció tagjai közt is akadnak, akik félnek elmondani. Nagyon sokan úgy írják a levelet, hogy a történetük szerepelhet, de azt kérik, nevük ne legyen felismerhető. Szép számmal vannak nagyon megrázó történetek is, olyan dolgokat tudunk majd megmutatni, amelyek egyáltalán nem köztudomásúak.
Keressük például azt a határőrt, aki előtt Nadia Comăneci tornagyakorlatokat végzett a fagyott tarlón. Több forrásból is úgy értesültem ugyanis, hogy amikor néhány héttel a rendszerváltás előtt egy hatfős embercsempészcsapat átjuttatta őt a magyar határra, a magyar határőr nem hitte el, hogy tényleg ő a többszörös olimpiai bajnok, a történelemben először tízes osztályzatot elérő egykori tornász Nadia Comăneci, ezért helyben kellett igazolnia kilétét.
A jelenet egyúttal jól jelzi a határszakasz abszurditását is. Még ma is vannak olyanok, akik nem tudják, hogy mi lett hozzátartozójukkal. Sejtik, hogy meghalhattak a határon, de semmire nincs bizonyíték. A határon lelőttek nagy részét jeltelen sírba temették. Volt, aki átúszott a határon, átment, mindenféle változatok léteztek az egészen kreatív ötletektől a durva megoldásokig. Volt, aki beült a megerősített autóba, és teljes gázzal áthajtott a sorompón. De létezik olyan érmelléki település is, ahonnan gyakorlatilag a teljes ifjúság átszökött. Elképesztő és vicces sztorik egyaránt akadnak, de a történetek többsége nagyon megrázó.
– A felhívásban egykori rendőröket és katonákat is keresnek. Jelentkeztek hajdani egyenruhások?
– Magyarországon elindult egy jó irányú folyamat: ha nem is büntetik meg mindig a bűnösöket, de legalább kellemetlen perceket szereznek nekik. Erre a legjobb példa a Biszku Béla-film esete, aminek elkészítése erkölcsileg talán vitatható, de a végső elszámolás szempontjából elfogadható megoldáshoz nyúlt. Fiatal kollégák egészen más témában interjút kértek Biszkutól, majd szembesítették múltbeli bűneivel. Gyakorlatilag átverték, de hasonló módszer használható súlyos bűnöket elkövető, a kommunista rendszert gátlástalanul kiszolgáló emberek esetében.
Még nem sikerült olyan bűnbánó rendőrt találnunk, aki elmondja, miért verte a szerencsétleneket. Tudni kell ugyanis, hogy akit elkaptak a határon, nemcsak kopaszra nyírták, és irtózatosan megverték, hanem miután hazament, hónapokon át hetente jelentkeznie kellett a rendőrségen, azzal a „tiszteletteljes kéréssel”, hogy verjék meg… Tudomásunk van olyan esetről is, amikor valakit ez az elnyújtott büntetés kergetett öngyilkosságba. Olyan rendőrt keresünk, aki a hátországban, tehát nem a határ mellett teljesített szolgálatot, és a sikertelenül menekülőket kellett rendszeresen megvernie.
Bízom benne, hogy találunk egy nyugdíjast, aki ezt elmondja, de ha nem, másként, a megvertek segítségével találjuk meg, és legalább öt kellemetlen percet szerzünk nekik az életben azzal, hogy megkérdezzük: miért? Mondhatja persze, hogy parancsra, de legalább kelljen valamilyen magyarázatot adnia. A társadalom lélektana szempontjából ugyanis fontos, hogy bizonyos bűnökkel kapcsolatban feltehessünk kérdéseket, és ne lehessen mindent megúszni.
– Elsősorban kiktől érkeznek történetek?
– Naponta kapok levelet, van, aki könyvet írt a történetéből, nem adta ki, de nekem elküldte, és érdekes módon találtunk olyat is, aki sikeresen átszökött Magyarországra, ott karriert csinált, de újra Erdélyben él. Van egy csapatnyi ember, akiknek mindenféle előkészület nélkül, iszonyú szerencsével sikerült átjutni, ők azóta is ötévente találkoznak.
Találtam olyan fiatalembert is, aki szerencsésen átjutott, de a magyar hatóságok visszaadták Romániának. Nem minden erdélyi magyart fogadtak szeretettel Magyarországon, számomra egyelőre ismeretlen rendszer szerint egyeseket visszaküldtek, másokat nem. Az állambiztonsági levéltárban annak nézek utána, hogy mi lehetett ennek az oka, ki volt az a tiszt, aki, bár látta, hogy szeme előtt verik a szerencsétlen székelyföldi fiatalt, mégis visszatoloncolta.
– Jelentkeztek már az átszökésben segítők?
– Nem találtam még olyat, aki arccal vállalná, hogy segített, ezek az emberek még ma is félnek. Vannak olyanok is, akik ebből pénzt kerestek, hivatásos embercsempészként működtek, és ezt nem akarják nyíltan vállalni. Megkerestem például azt a ma Ausztriában élő román nemzetiségű embert, aki a Nadia Comăneci-féle csoportot átvitte, ám teljesen elzárkózott, a nevét sem írhatom le. Olyan embereket még keresünk, akik a határ menti régióban élve, dolgozva esetleg útbaigazították az ott felbukkantakat. De olyanok is voltak – és emiatt is kényes a téma –, akik „feldobtak” embereket. A határőrök adott esetben ugyanis fizettek helyieknek a határsértők lefülelésében – és erre ma már senki sem büszke.
– A filmet a Székely Szeretetszolgálat készíti, de vélhetően nemcsak székelyek történetével foglalkoznak.
– Természetesen nem. A filmet az általam vezetett Székely Szeretetszolgálat készíti, ami egy Magyarországon és Romániában is bejegyzett alapítvány. Azért hoztam létre, mert a különböző segélyszervezeti és újságírói munkám során azzal szembesültem: ha az erdélyi magyar a világ valamelyik pontján bajba és börtönbe kerül, két szék között a pad alá esik, mert a román diplomácia – finoman szólva – nem töri el a jármot miattuk, a magyar pedig nem tud mit tenni, mert esetleg nem magyar állampolgárok.
A világ huszonegynéhány országának börtönében jártam már, tudom, hogyan lehet bejutni, dolgokat elintézni. Akit tudunk, meglátogatunk, megpróbálunk segíteni rajtuk. Nem tisztem megítélni, hogy valaki bűnös-e, de aki bajban van, igyekszünk rajta segíteni, csak jusson el hozzám az információ. Emellett olyan filmeket is készítünk, amelyek közelebb visznek a múlt megértéséhez, ezért pályáztunk a magyar dokumentumfilm-alapnál.
– A témába vágó anyagokat, könyveket is segítségül hívják a filmkészítés során?
– Minden témába vágó könyvet beszereztem, de a film más műfaj. Ami könyvben működik, nem biztos, hogy képernyőn is, ugyanakkor sok esetben előfordul, hogy a riporternek elmondják a sztorit, de kamera előtt, arccal már nem vállalják. Kellő munkával nem kell feltétlenül a megjelent történetekre támaszkodnunk, hanem sajátokat tudunk összehozni. És még egy dolgot meg akarok próbálni: el akarom játszani, ma hogyan működik a határ.
Nagy valószínűség szerint nekiindulok gyalog a határnak és meglátom, milyen következményei lesznek. Mert ne felejtsük el: annak ellenére, hogy mindkét ország EU-tagállam, 25 évvel a rendszerváltás után is komolyan, bár nem durván őrzött határ húzódik a két állam között, hisz a schengeni határvonalat jelenti. Manapság nem romániai magyarok és románok akarnak átszökni Magyarországra, hanem a harmadik világ polgárai akarnak bejutni a schengeni övezetbe, ezért ma is őrzik. Megnézem, a 21. században hogyan működik egy határsértés, ami a nyolcvanas években lelövéssel vagy agyonveréssel járhatott volna.
– Reméljük, nem esik baja az „expedíció” során. Mit érez a legnagyobb kihívásnak a film kapcsán?
– Legyőzni a 25 év után is létező félelmet. Erős kommunikációs vágyat is érzek: az emberek el akarják mondani ezeket a kibeszéletlen történeteket, amelyek nagyon sok ember életét tönkretették vagy gyökeresen megváltoztatták. És a félelem megmaradt akkor is, amikor már lehetne róla beszélni. Ősszel kezdjük a forgatást, decemberre elkészül, és bízunk benne, hogy különleges film lesz. Attól tartok viszont, hogy sok történet a film bemutatása után bukkan majd fel, ezért mindenképp szánunk neki valamilyen utóéletet. Mert akik most félnek jelentkezni, minden bizonnyal erőt merítenek a filmből, hisz úgy tűnik, hogy traumatikus események megfilmesítése után ez történik.
Így volt ez a Biszku-filmet készítő szerzőpáros másik munkájánál is, ami arról szólt, hogy a szovjet hadsereg katonái hogyan erőszakolták meg a nőket Magyarországon. Nagyon nehezen találtak megszólalókat, majd a széles sajtónyilvánosságot nyert megrázó bemutató után rengetegen jelentkeztek. Az ilyen típusú munkáknak egyfajta terápiás hatásuk is van: akik félnek, láthatják, hogy mások képesek voltak legyőzni a félelmeiket, miután néhányan elég bátrak voltak a meséléshez.
Dénes Ida, Krónika (Kolozsvár)