A választásoknak vége, de a kampány hangneme megmaradt
Bár a parlamenti választásoknak már vége, a pártok nyilatkozatainak hangneméből úgy tűnik, a kampány még tart – hangzott el egy a romániai parlamenti választásokat értékelő rendezvényen szerdán Budapesten.
 A Magyar Külügyi Intézet és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet által szervezett beszélgetésen Tamás Sándor, Kovászna megye tanácselnöke azt mondta, pártjának néggyel kevesebb képviselői helye lesz a nagyobb létszámú parlamentben, így lényegesen csökken a súlya. A veszteség okának „a konkurens pártra” leadott szavazatokat nevezte, ezeket ugyanis – mint mondta – újraosztották, és mások vitték el.
Az RMDSZ egy közösség képviselője, nem ideológiai alapon szerveződő politikai entitás – jelentette ki, hozzátéve: a mostani választások eredményeként azonban csökken a párt befolyása a parlamentben.
Azzal kapcsolatban, hogy két magyar párt indult a választásokon, kijelentette: nem volt szerencsés, hogy „egymásnak feszülve” indultak. A helyhatósági választásokon a magyar szavazatok 86 százalékát megszerezte az RMDSZ, és a parlamenti választásokon is hasonló arányban kapta meg a magyar voksokat – mondta.
Véleménye szerint az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megpróbálta elhitetni az emberekkel, hogy bejuthatnak a parlamentbe, pedig valójában azért indultak, hogy 50 ezernél több szavazatot szerezzenek, mert a román törvények szerint, ha egy párt két választáson ezt nem éri el, kezdeményezhető a megszüntetése.
Hangsúlyozta, nem jó, hogy a Szociálliberális Szövetség (USL) kétharmadot szerzett, mert eddig az volt a cél, hogy a magyarok nélkül ne lehessen döntést hozni. Fontos érdek a magyar közösség jogainak bővítése, a magyarlakta települések fejlesztése, és amelyik román párt ebben segít, azzal készek az együttműködésre – közölte.
Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke, kampányfőnöke kiemelte, jó tendencia, hogy sikerült növelniük a szavazóik számát, de nem történt áttörés, több voksra számítottak. Hozzáfűzte: a legnagyobb sikerük, hogy az autonómia és a föderáció fontos téma lett a közbeszédben.
A legnagyobb kudarcnak azt nevezte, hogy az erdélyi magyarok egyre inkább kiábrándulnak a közéletből, ezt mutatja, hogy 600 ezer magyar nem ment el szavazni. Őket meg kell győzni arról, hogy érdemes voksolni, érdemes küzdeni, és nemcsak a kitelepülés és a beolvadás közül választhatnak – hangoztatta.
Az EMNP-alelnök szerint az RMDSZ érdeke, hogy azt hirdesse, a „politikai pluralizmus” veszélyes a nemzetiségi érdekképviseletre. Pedig nem állt fenn a veszély, hogy az RMDSZ kiesik az EMNP indulása miatt – tette hozzá.
Felidézte, a Magyar Polgári Párt (MPP) egy héttel a választás előtt átállt az RMDSZ oldalára, és véleménye szerint az MPP és az RMDSZ már korábban megállapodott az együttműködésről.
Kiemelte, az RMDSZ azt hirdette, hogy az EMNP-re leadott voksok a román pártokat erősítik. A kampány stílusa az egész közélettől elriaszthatta az embereket – mutatott rá.
Bakk Miklós politológus szerint a parlamenti választások ugyan már befejeződtek, de a politikusok nyilatkozatainak hangneméből úgy tűnik, a kampány még tart. Az RMDSZ „koalíciós potenciálja” csökken, ezért Victor Ponta kormányfőnek, az USL társelnökének gesztusa, az együttműködés felajánlása egyfelől válasz lehetett az EU-tól érkező nyomásra, hogy kiszámítható, stabil, a demokratikus minimumot betartó kormány legyen Romániában. Másfelől a miniszterelnök a saját pártját is akarta tesztelni, a reakciókra volt kíváncsi – fűzte hozzá.
Az RMDSZ és az EMNP versengéséről azt mondta, megkerülhetetlen az a probléma, hogy etnikai pártokként ugyanazokat a szavazókat akarják megnyerni maguknak.
Szabadság (Kolozsvár)

Csúnya fejlemények a szomszédban: Íme az új „magyar átok”
És a harc megy tovább...
És virul a „magyar átok”; magyar magyarnak ellensége, összefogás helyett a választás lezárultával is megy a csörte az erdélyi magyar pártok között - derült ki a Magyar Külügyi Intézetben tartott beszélgetésen. A fórum résztvevői szerint összefogásra esély sincs, hosszú távon se, pedig a szociáldemokrata-liberális unió kétharmadától nagyon félnek mindannyian.
Kormányzati szereplő lesz a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ). A felkérés a legtöbb szavazatot szerzett Szociálliberális Szövetség (USL) miniszterelnök-jelöltjétől, Victor Pontától érkezett, amit az RMDSZ elfogad. Kelemen Hunor pártelnök a jövő héten kezd tárgyalni arról, hogy „mire szerződjön a párt” – mondta a Heti Válasz Online-nak Tamás Sándor, Kovászna megye RMDSZ-es tanácselnöke. 
Matematikai értelemben az USL-nek, amely a parlamenti mandátumok több mint kétharmadát (67 százalékát) szerezte meg, és ezáltal alkotmányozó erővé vált, nincs szüksége az RMDSZ-re. Ami miatt mégis beemelheti a kormányba, az egyrészt egy „védőpajzs” emelése Brüsszellel szemben; az uniós vezetők nyáron élesen kikeltek Pontáék akkori ténykedése, elsősorban a Traian Basescu elnök elmozdítására tett kísérlet ellen. Beemelni egy szövetségen kívüli pártot a kormányba – pláne ha annak etnika színezete is van – jó pont az európai vezetők szemében. A másik ok – fejtette ki a Magyar Külügyi Intézetben tartott beszélgetésen Bakk Miklós politológus – hogy a kétharmad könnyen erodálódhat. Az USL szövetségben az a megállapodás, hogy a szociáldemokraták adhatják a kormány többségét, cserébe a liberálsi társelnök Crin Antonescu lesz az államfő – már ha sikerül elmozdítani Basescut – véli Bakk. Az erodálódás ellen pedig tartalékokat kell keresni. Erre is jó lehet az RMDSZ.
Sándor Tamás szerint a pártnak két fő célja van: a magyar közösség jogainak bővítése, valamint Erdély és Székelyföld fejlesztése. „Aki ezt képviseli, azzal együttműködünk” – jelentette ki. A megyei tanácselnök nem használta az autonómai szót; forrásaink szerint az utóbbi időben az RMDSZ-es politikusok nyilatkozataiban elvétve, már-már véletlenül bukkant csak fel ez a kifejezés.
Az USL kétharmados győzelmét, és az együttműködést taglalva Tamás Sándor elmondta: nem jó a kétharmad, „az volt a cél mindig, hogy nélkülünk ne tudjanak dönteni”.„Beszűkült a politikai piac” az együttműködést illetően – tette hozzá.
Magyar magyarnak nem barátja
Az mindenesetre látszik, hogy a magyar pártok nem hajlanak az összefogásra. Pedig akár az alkotmánymódosítást – melynek ki nem mondott célja lehet az egypártrendszer bebetonozása – akár a regionális átszervezést illetően jó lenne az egység. Székelyföld esetén még Bakk Miklós politológus is elképzelhetőnek tartja, hogy „az utcára kell vinni az embereket”. Azt pedig együtt sokkal könnyebb – lenne. Ha ugyanis átalakítják a jelenlegi megyerendszert, közigazgatásilag szétdarabolhatják az egy tömbben élő székelyföldi magyarokat.
A kampányidőszakra jellemző durva hangnem nem ért véget. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) által vázolt jövőkép, miszerint bejuthat egy alig több mint egy éve alakult párt a törvényhozásba az RMDSZ állásfoglalása szerint „nem volt reális, és nem volt eredményes”. Az RMDSZ a négy elvesztett képviselőt (ráadásul egy megnövekedett létszámú parlamentben) is az EMNP számlájára írja, már a kampány során is azzal „riogattak” – idézve az EMNP szóhasználatát – hogy a Tőkés László nevével fémjelzett politikai pártra leadott szavazatokat végül a románok viszik el. Az EMNP az RMDSZ-t vádolja azzal, hogy feljelentették őket, ami miatt a pártot támogató idős embereket hallgatott ki a rendőrség és az ügyészség.  
Bár a mostani választáson el sem indult, a „csörtéből” nem marad ki a Magyar Polgári Párt (MPP) sem. Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke és kampányfőnöke kifogásolta, hogy bár a közös indulásról is tárgyaltak, az MPP egy héttel a választás előtt végül az RMDSZ-re való szavazásra buzdított. A Heti Válasz Online tudósítóját a beszélgetés végén megkereső MPP-s párttag határozottan visszautasította, hogy a néppárt miattuk ért el olyan alacsony eredményt, és azt is, hogy a közös indulás a korábbi pártelnök, Szász Jenő személye miatt bukott meg.
A román törvények értelmében ha egy párt két egymást követő választáson nem szerez ötvenezer szavazatot, az ügyészség kezdeményezheti a feloszlatását. Szilágyi Zsolt szerint bár kevesebb szavazatot kaptak, mint amire számítottak, az EMNP a most szerzett 59 ezer vokssal bebiztosította magát, és mint megtudtuk, előre tekint, készül a 2014-es európai parlamenti választásra. Az MPP viszont – tette hozzá Szilágyi – feloszlatható. A gyakorlatban erre még sosem került sor, most sem számítanak rá a politikai pártok képviselői. MPP-s forrásunk sem tart ettől.
Mint azt Tamás Sándor kifejtette: azt várják el, hogy „Budapestről segítsék, amit szeretnénk megcsinálni, ne mondják meg, mit csináljunk”. Abban mindkét pártpolitikus egyetértett, hogy Erdélyben Orbán Viktor és a Fidesz népszerűsége töretlen, a Jobbik üzenetei – annak ellenére, hogy ott is egyre több a radikális fiatal – nem gyökereztek meg. Abban is egyetértés volt, hogy egy a Híd-Most magyar-szlovák vegyespárthoz hasonló formáció Erdélyben nem jöhetne létre.
És az is egyértelműnek tűnik, hogy a jövő egyik kérdése az erdélyi magyar pártok számára az lesz, hogy ismét megszólítsák azt a mintegy hatszázezer magyart, aki vélhetően annyira kiábrándult a közéletből, hogy nem szavazott végül senkire.
A számok
A vasárnapi választásokon győztes USL 273 képviselői és 122 szenátori mandátumot szerzett, ami azt jelenti, hogy a két ház, a képviselőház és a szenátus együttes ülésén 67 százalékos többsége van.
Az RMDSZ-nek a négy évvel korábbihoz képest néggyel kevesebb, 18 képviselője lesz, szenátusi frakciója változatlanul 9 tagú lesz. A párt az országos voksok öt százalékát meghaladó szavazataránnyal jutott be a román törvényhozás mindkét házába, de a törvényhozók létszámának növekedése miatt parlamenti súlya 4 és fél százalékra csökkent. Az RMDSZ képviselőjelöltjei 380 656 szavazatot (5,13%), szenátorjelöltjei pedig 388 528 szavazatot kaptak (5,23).
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) képviselőjelöltjeire 47 955-en (0,64%), szenátorjelöltjeire 58 765-en (0,79%) voksoltak. Az EMNP nem jutott be a parlamentbe.
Hegedűs Zsuzsa
Heti Válasz (Budapest)

Ius murmurandi
Kommentárok egyre bővülő sora figyel fel arra, hogy Ponta új „magyarságpolitikával” kísérletezik. Előbb Király András újbóli államtitkári kinevezése ütött szöget a politikai zaccból olvasók fejébe, majd következett Frunda György Ponta személyes tanácsadójává való kinevezése és Geréd Beatrix ideiglenes megbízása a statisztikai hivatal élén. A még lebegtetett kategóriában pedig ott találjuk Markó Attila RMDSZ-es helyettesítésének tervét az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának az élén.
Nincs tehát már szükség az RMDSZ-re, mint koalíciós partnerre, mondják a gyorsdiagnózisok, viszont láthatjuk: szükség van egyes RMDSZ-alkatrészek legitimáló szerepére, arra, hogy a „magyaros koalícióban” működő eddigi román kormányok hagyományával szakító Ponta-kabinet is jelezhesse, figyel a magyar kisebbség igényeire.
Az RMDSZ-USL-egyezményt olvasva (is) jó okkal lehet ezt Ponta taktikai húzásának tekinteni: sakkban tartja vele liberális partnerét, kinek orra előtt folyamatosan meglebegteti, hogy bármikor behelyettesíthető lehet az „RMDSZ plusz kisebbségek” parlamenti szegmensével. Mi több, az is elképzelhető, hogy a liberálisokkal fenntartott kétharmaddal keresztül viszi az alkotmánymódosítást és a régiósítást, majd az Antonescu-nehezékkel terhelt PNL-t kidobva a koalíció hajójából, az RMDSZ és a kisebbségi frakció koalícióba való bevonásával próbálja elérni a régiós átalakítás nyomán kialakuló székelyföldi háborgás csitítását, valamint saját államfőjelöltjének megválasztását.
Túl a politikai kalkulusok e fantáziatérképén, az igazán fontos kérdés számunkra mégis az: mi következik az RMDSZ e „downgrade”-je után?
A markói vonal arra az „upgrade”-re épített, hogy a folyamatos kormányzati szerepvállalással, az egymást követő kormányok „enyhe magyarosságával” elfogadottá válik, hogy a magyar kisebbség kérései racionálisan merülnek fel, tehát részei lehetnek annak a közpolitikai portfóliónak, amelyből az időnként megújuló román reformpolitika célokat és eszközöket választ ki.
Sőt: a markói vonalvezetés úgy vélte, hogy a portfólió kisebbségi része, a „kisebbségi portfólió” lassan, csendben még bővíthető is. Nem látványosan ugyan, ahogy azt az RMDSZ ellenzéke radikálisan – „hőzöngve” – kéri, de mindenképpen eredményesen: az apró lépések útja, az erdélyi reálpolitika El Camino-ja – igen is! – mindenképpen elvezet az autonómiához. Csupán egység és kellő választói abnegáció váratik el az erdélyi magyar szavazóktól.
Ponta kísérleti magyarságpolitikája ezt látszik felrúgni. Immár nincs szükség az RMDSZ-re mint koalíciós partnerre, csupán olyan RMDSZ-politikusokra, akiknek a kooptálása az ellenzéki radikalizálódástól tartja távol az RMDSZ-t.
Új együttműködési modell körvonalazódik: a mindenkori (jobb- és baloldali) koalícióba bevont RMDSZ helyébe a mindenkori kormány és ellenzék közé ékelődő RMDSZ lép. A „se nem kormányon, se nem ellenzékben” levő RMDSZ kitüntetett beleszóló marad ugyan a kormányzás néhány kérdésébe, anélkül azonban, hogy ez garanciákat jelentene és a „kisebbségi portfólió” bővítését vonná maga után. Tulajdonképpen az „elért eredmények megőrzésének” korszakáról van szó, amit az RMDSZ jó intuícióval ismert fel, sőt, használt is a kampányban. Ezért a kitüntetett közbeszólói pozícióért viszont vállalnia kell talán, hogy fékező módon lép fel minden olyan politikai kezdeményezéssel szemben, amely mobilizáló-radikalizáló hatásában túlmenne a rezsim által megtűrt határon.
Nyilván, itt már nem arról a teljesen demobilizáló politikáról van szó, amelyet a Szövetség koalíciós szerepvállalásainak legbefolyásosabb időszakaiban követett (amikor minden tömeges tiltakozásra, tüntetésre hívó kezdeményezést leuntatott), hanem a tiltakozások olyan regiszterben való tartását, amely alkalmas arra, hogy a tömeges megmozdulások politikai hasznát a vezető politikusok számára kapitalizálja, anélkül azonban, hogy ezzel a politikai rendszer komoly megkérdőjelezésére hajtana, veszélyeztetvén a minimális együttműködés lehetőségét a kormányzati oldallal.
Az etnikai mobilizáció felettébb sajátos versenye elé nézünk: míg az RMDSZ-szel szemben állókat saját gyengeségük, politikai észrevétlenségük készteti arra, hogy a lehető legerőteljesebb módon radikális mozgósításba kezdjenek, amihez nem rendelkeznek logisztikai eszközökkel, maga az RMDSZ – amely viszont sokkal több eszköz birtokában van – csak a mérsékeltebb mobilizációban érdekelt. (Ennek a faramuci versenynek az előjátékát láthattuk a választási kampány idején a sepsiszentgyörgyi székelyzászlós tüntetések megszervezésében.)
Mindezt csupán mellékesen egészíti ki a laza kormányzati együttműködésbe kerülő RMDSZ-politikusok nagyobb szabadsága. Ők a koalíciós fegyelem terhe nélkül mondhatnak nemet, bírálhatnak álláspontokat; Frunda György cáfolhatja, hogy Románia nemzetállam, mert csupán a különvélemény ama ártatlan felségjogával él, amely nem akadályozza az előbbi modell működését.
Ez a jog ugyanis a mormogás joga csupán: a ius murmurandi.
Bakk Miklós
reflektorium.wordpress.com
Erdély.ma,

Nemzetstratégia vitatott stratégával
Indulás előtt az új nemzetpolitikai intézmény
Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt tavaly leköszönt elnöke vezetheti a magyar kormány új háttérintézményét, a Nemzetstratégiai Intézetet. Az elnöki szándék szerint a nemzetstratégiai kérdésekkel foglalkozó kutatóműhelyek ernyőszerepét látja majd el az új intézmény, amellyel egyébként többen is elégedetlenek.
A magyar kormány tavaly döntött a Nemzetstratégiai Intézet létrehozásáról – a 2012. december 11-én megjelent kormányrendelet értelmében az Orbán-kabinet háttérintézményeként működő új budapesti intézet vezetője Szász Jenő székelyudvarhelyi politikus. Az induláshoz biztosított 100 millió forintos létrehozási költségvetés mellett az új műhely idén 1,3 milliárd forintból gazdálkodhat, ami magyarországi viszonylatban is kiemelkedő állami támogatás. Szász Jenő lapunknak ezt így magyarázta: a magyar kormány olyan intézmény létrehozásáról döntött, amely egyaránt szolgálja a Kárpát-medencei magyarságot és a diaszpóra nyugati közösségeit is. „Noha más korban és más körülmények között jött létre, az új Nemzetstratégiai Intézet sokban hasonlít a Bethlen István miniszterelnöksége alatt életre hívott Teleki-intézethez” – fogalmazott Szász, aki szerint az új háttérintézmény a magyar államigazgatás igen fontos intézetévé növi ki magát.
Nem versenytárs, koordinátor
Kérdésünkre, hogy a már meglévő és a hasonló szakterületeken tevékenykedő intézmények ismeretében teljes mértékben indokoltnak tartja-e egy új állami hivatal létrehozását, Szász Jenő azzal érvelt: a Nemzetstratégiai Intézetnek a magyar kormány háttérintézeteként hiánypótló feladata lesz. „Nem akarunk a hasonló szakmai műhelyek versenytársa lenni. Koordinációs szerepet kapunk: a Nemzetstratégiai Intézet szövetségese és partnere lesz a már meglévő műhelyeknek, amelyek általunk többletlehetőséghez jutnak. Az új intézmény létrehozásával valamennyi tudásműhelynek lehetőséget biztosítunk ahhoz, hogy tanulmányaik, javaslataik – más szakmai műhelyek munkájával kiegészülve és intézetünk koordinációjával – a magyar kormány asztalára kerülhessen” – fogalmazott az intézményvezető. Szász szerint ez a katalizátorszerep a társadalmi élet valamennyi területére érvényes.
Lefordítják a politika nyelvére
A hivatalos megfogalmazás szerint az új intézet saját elemzései, kutatásai és felmérései mellett igyekszik összehangolni és Kárpát-medencei rendszerekbe építeni a különböző műhelyek és egyéni kutatók eredményeit. Szász Jenő ezt azzal egészítette ki, hogy a Nemzetstratégiai Intézet azért is hiánypótló, mert az elmúlt két évtizedben sok tanulmány, tudományos eredmény elsikkadt, miután nem volt, aki átformálja azokat a politika nyelvére, hogy a döntéshozók elé kerülhessenek. A százfősre tervezett új intézet személyzeti összeállítása még az elején tart. A néhány munkatárssal induló intézmény személyzetét – a kormánytól kapott feladatok függvényében – lépésről lépésre növelik. Szász szerint a különböző fórumok korántsem kezelik annyira fenntartásokkal az új intézet megalakulását, mint ahogy az a sajtóvisszhangok szerint tűnne. „Akivel eddig beszéltem, üdvözölte a magyar kormány döntését. A Magyar Tudományos Akadémia háttérintézményeinek vezetői részéről az együttműködési szándékot láttam” – állítja Szász, hozzátéve: az intézet nyitott lesz minden együttműködésre törekvő politológus, szociológus és egyéb szakember, valamint a különböző szellemi műhelyek irányába. A székelyföldi intézményvezető szerint eddig is léteztek kisebb-nagyobb kutatóműhelyek, azonban a rendszerváltás óta egyetlen elszakított nemzetrészben sem sikerült közép- és hosszútávú nemzetstratégiát kidolgozniuk. Az új intézet feladata lesz pótolni a hiányt.
Nem elég a jó szándék
A volt pártvezér bizakodása ellenére úgy tűnik, Szász Jenő intézményvezetői kinevezését sem Magyarországon, sem Erdélyben nem övezte túl nagy lelkesedés. A kormányoldal döntéseivel folytonosan vitában álló magyarországi balliberális ellenzék hozzáállásán túl a konzervatív oldalon is kétkedő hangok jelentek meg, amelyek az új vezető politikusi előéletének ismeretében Szász Jenőt – nemzetpolitikai elkötelezettsége ellenére – korántsem integratív személyiségként, illetve szakemberként kategorizálják. Kormányforrások szerint Szász kinevezése mögött Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnökének a lobbija áll, aki közismerten jó emberi kapcsolatot ápol az MPP elnöki tisztségéről múlt ősszel lemondott Szász Jenővel, valamint a politikai alakulattal. A megkérdezett erdélyi szakemberek tartózkodók, vagy eleve megkérdőjelezik a magyarországi döntés helyességét. Horváth István, a kisebbségkutató intézet vezetője szerint az új magyarországi intézményre szükség van, mivel a Teleki-intézet megszűnte utáni űrt azóta sem sikerült betölteni. A kolozsvári szakember úgy fogalmazott: egy intézmény eredményessége elsősorban a vezetőtől függ. A lehetséges együttműködésről szólva elmondta, várja az új intézet megalakulását, és a meglévő műhelyekkel kapcsolatos együttműködési szándékot, de csak a meghirdetett stratégia nyomán lehet majd eldönteni, mennyire eredményes az új intézmény.
A személy az akadály
Toró Tibor politológus, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója szerint az új állami intézményre szükség van, de nem az erdélyi politika világából érkező Szász Jenő irányítása alatt. Toró túlzottnak tartja az új intézet 1,3 milliárd forintos költségvetését olyan körülmények között, amikor a magyar állam által fenntartott Sapientia egyetem évente 2 milliárd forintból gazdálkodhat. Ezzel együtt a fiatal szakember várakozóan tekint az új intézmény működése elé. Bakk Miklós politológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára szerint kétséges az új intézet létjogosultsága. Úgy véli, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézete, a Magyar Külügyi Intézet, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. Nemzetpolitikai Kutatóintézete, a kolozsvári kisebbségkutató intézet, illetve a magyarországi és erdélyi egyetemek szellemi műhelyei elegendőek a nemzetstratégiai munkára, a közöttük levő együttműködést kellene erősíteni. A kolozsvári egyetemi tanár szerint az új intézmény csak akkor lehet integratív, ha tudományos autoritással rendelkezik, ez azonban nem várható el egy új intézettől. Bakk jóval nagyobbnak tartja az évek óta működő műhelyek tudományos autoritását, mint az újonnan alakuló Nemzetstratégiai Intézetéét. „A legfőbb akadálya annak, hogy neves kutatók, jó szakemberek is beálljanak a sorba az intézményvezető személye” – fogalmazott Bakk Miklós.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Alkotmányos nemzetállam?
„Utazás” az alaptörvény módosítása körül
Létrejött az alkotmánymódosító bizottság Crin Antonescu, a szenátus elnöke vezetésével, és ezzel hivatalosan is elkezdődött a sokat hangoztatott alkotmánymódosító folyamat, amelynek többek közt a témában kiírt népszavazás is része lesz. A lapunk által a kérdésben megszólított erdélyi magyar szakértők egyetértenek a módosítás szükségességében, a lehetőségek tekintetében azonban megoszlanak a vélemények.
Bakk Miklós politológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politikatudományi Intézete Magyar Tagozatának oktatója szerint sem a valóságnak, sem pedig a történelmi tényeknek nem felel meg az a tézis, hogy Románia nemzetállam volna. „Ez 1923 óta tartozik a román alkotmányozók vágyképei közé. Az Európai Unió tagállamai közül csak a román alkotmány tartalmazza az állam definíciós elemeként azt, hogy nemzetállam. Vannak államok, amelyek »egységesként« (Csehország, Lengyelország) vagy »oszthatatlanként« (Franciaország, Finnország) határozzák meg magukat, esetleg mindkét jelző segítségével (Szlovákia, Olaszország). Málta és Olaszország »munkára alapozó« köztársaság, Franciaország, Németország, Spanyolország, Szlovénia »szociális állam«. Csak Románia határozza meg önmagát – a fentiek mellett – nemzetállamként, aminek legkonkrétabb következménye, hogy a nemzetállam szintagma a gyakorlati politikában a törvényhozás cenzoraként működik. Eszköz minden olyan javaslat felvetésének, napirendre tűzésének a megakadályozásában, amelyet adott pillanatban a »román vágyképpel« ellentétesnek tart a többségi elit” – érvel Bakk Miklós.
A fentiek alapján logikus következtetés, hogy igen, meg kell változtatni ezt a cikkelyt, folytatja a gondolatmenetet a politológus. Számot kell azonban vetni azzal, hogy ez nem lehetséges, míg egy többségi meggyőződés nem érik be az első cikkelyben szereplő definíciós elem elvethetőségére. „Addig két dologgal lehet kísérletezni. Az egyik: olyan alkotmányparagrafusok bevezetése, amelyek az első cikkely törlése nélkül teszik lehetővé, hogy az ország »politikai közösségét« másképp értelmezzük. A másik lehetőség: számításba venni, hogy az első cikkely alulról is »bomlasztható«. A régiók megerősödése hosszabb távon amúgy is elvégzi az első cikkely erodálását, bár ez történelmi léptékű folyamat. A megoldás egy teljesen új alkotmány elfogadása, vagy pedig a kétlépcsős alkotmánymódosítás. Vagyis először a 152. cikkelyt, az úgynevezett »örökkévalósági klauzulát« kell törölni, utána pedig sor kerülhet a módosításra nem szánt cikkelyek megváltoztatására is.” Bakk Miklós szerint ez utóbbi megoldás nehézkes, mivel két referendumnak kellene azt megerősítenie, a népszavazás pedig könnyen a politikai vétó eszközévé válhat egyes pártok kezében. A politológus az alkotmányos kisebbségi jogok katalógusának bővítését tartja lehetségesnek, szerinte alapvetően az identitáshoz való jogot kellene módszeresen, minden kulturális vonatkozásában végiggondolni.
Minden szó jogforrás
Szilágyi Zsolt politológus szerint az alkotmány első cikkelye elsősorban a nemzetállam vonatkozásában tarthatatlan. „Fel kell tenni a kérdést: a nemzetállami jelző cél, vagy a jelenlegi valóságot rögzíti? Ha 18 nemzeti közösség képviseli magát a parlamentben – tehát a román jog is elismeri létezésüket –, hogyan lehet azt mondani, hogy mindenki román? Ha viszont cél, akkor az alkotmány első cikkelye egy jövőre vonatkozó programot rögzít? Mindenki legyen román?” – teszi fel a kérdést az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, aki szerint mindenképpen szükséges e tekintetben a módosítás, mivel az alkotmány minden szava jogforrás. „Az első cikkelyt kezdeményező jogi alapként eddig is nagyon sok törvénykezdeményezésnél használta az előterjesztő. Jogforrás tehát, nem csak szimbolikus megfogalmazás. A néppárt Románia föderális berendezkedését szorgalmazza, a történelmi régiók önkormányzati jogát rögzítő első szakasz szerkezetileg alakítaná át az országot. Németország, Ausztria és Svájc példája azt mutatja: Románia is hatékonyabb, gazdagabb állammá válhatna. A korrupció is főleg a központosított, egységesített államban virágzik” – állapítja meg Szilágyi Zsolt.
„Az alkotmánynak biztosítania kell a nemzeti közösségek saját önkormányzati jogát. Ezt a javaslatot Toró T. Tiborral megtettük 1991-ben és 2003-ban. Nem tudom, most akad-e, aki megtegye…” – fogalmaz Szilágyi, aki szerint feltétlenül szükséges, hogy széles körű párbeszéd, majd konszenzus szolgáljon az alkotmánymódosítás elfogadásának alapjául. „A párbeszéd formailag meglesz, a konszenzus viszont nem – véli az EMNP alelnöke. – Olyan többségi elit fogadja majd el ezt az alkotmányt, amely az országban létező nemzeti, vallási vagy nyelvi különbözőség létét nemzetbiztonsági kockázatnak tartja, nem pedig európai értéknek. A székely zászló használatával kapcsolatban kirobbant műbotrány is azt jelzi: akkor lesz nyugtunk, ha önmagunk dönthetünk saját sorsunkról. Ne Bukarest mondja meg, hogy a székelyeknek joguk van-e saját zászlójukhoz. Ezért kell az autonómia” – szól Szilágyi Zsolt összegzése.
Anakronisztikus cikkely
Varga Attila jogász, a Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jog szakának oktatója szerint a nemzetállam fogalma elavult, ezért nem kellene szerepelnie az alkotmányban sem. „A nemzetállamok megjelenése adott történelmi helyzetben pozitív folyamat volt, ám a 21. század elején tarthatatlan a nemzetállam, főleg annak olyan esetleges értelmezése, ami nemzeti kizárólagosságot jelent” – állapítja meg az egyetemi docens. Mindeközben – ellentmondásos módon – az alkotmány további cikkelyei között olvashatunk a nemzeti kisebbségek identitásáról is. „Az autonómiatörekvések – mint az erdélyi magyarság jogos igénye – hangoztatásakor a nemzetállami meghatározás hátrányunkra van. Ha már nem volna semmilyen más észérv az autonómia ellen, ez még mindig felhasználható, és azon kívül, hogy ez egyszerűen anakronizmus, nincs is mit mondani rá” – tartja Varga Attila, aki a megoldást – Bakk Miklóshoz hasonlóan – a kétlépcsős alkotmánymódosításban, vagy egy teljesen új alkotmány elfogadásában látja. A jelenlegi alkotmány fő hibája a jogász szerint az, hogy egyes passzusok többféleképpen értelmezhetők. Kisebbségjogi szempontból a jogász átfogó alkotmányreformot szorgalmaz, benne a választási rendszer arányosságának alkotmány által rögzített elvével, illetve a kétkamarás parlament egyértelműbben és hatékonyabban elkülönített hatásköreivel. „Több garanciális elemet kell bevinni az anyanyelvhasználat, intézményalapítás tekintetében: alapjogként jelenjen meg – kollektív, nem pedig egyéni jogként – az autonómiához való jog. A regionalizáció kérdését a politikai elit csak uniós kötelezvényként kezeli, pedig érdemes volna a hosszú távú fejlődési lehetőségeket is figyelembe véve vizsgálni a kérdést. Megszüntetném a rosszul alkalmazott francia gyökerű félelnöki rendszert, és tisztán parlamentit javasolnék. Ennek értelmében az államfőt a parlament választaná, és ezzel automatikusan csökkenne a hatásköre is” – véli Varga Attila. Az egyik legnagyobb hazai problémának azt tartja, hogy Romániában minden intézmény a másik hatáskörét akarja gyakorolni: a kormány kormányrendeletek révén törvényeket hoz, az elnök kormányozni szeretne, ám nincs rá jogköre.
Az Erdélyi Napló kérdései
Hogyan vélekedik Románia alkotmányának első szakaszában megfogalmazott első cikkelyéről, vagyis arról, hogy „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam”? Milyen következményekkel jár ez a cikkely? Szükséges-e a cikkely megváltoztatása, ha igen, miért és hogyan? Románia alaptörvénye 152. szakaszának első cikkelye szerint „Nem képezhetik módosítás tárgyát a jelen Alkotmánynak a román állam nemzeti, független, egységes és oszthatatlan jellegére, a köztársasági kormányformára, a terület integritására, az igazságszolgáltatás függetlenségére, a politikai pluralizmusra és a hivatalos nyelvre vonatkozó rendelkezései”. Hogyan vélekedik erről? Kisebbségjogi szempontból milyen módosításokat lát szükségesnek Románia jelenlegi alkotmányában, milyen egyéb változtatásokat javasolna? Alkotmánymódosító bizottság
A 23 fős alkotmánymódosító bizottság alelnöke Máté András Levente RMDSZ-es képviselő. A kolozsvári honatya lapunknak leszögezte: mindenképp szeretnék módosítani az alkotmány első cikkelyét, mivel a kisebbségek jelenléte okán Románia nem tekinthető nemzetállamnak. Véleménye egybecseng pártja elnökének kijelentésével is, aki a március 23-i Szövetségi Képviselők Tanácsán kifejtette: az RMDSZ azt javasolja, hogy az új román alkotmány ismerje el államalkotó tényezőkként a kisebbségben élő nemzeti közösségeket. Kelemen Hunor arra is utalt, hogy az alkotmány első cikkelyének megváltoztatását egy másik cikkely tiltja, kiegészítését viszont szerinte nem. Máté András szerint a módosított alkotmányban mindenképpen szerepelnie kell kitételeknek a Románia által ratifikált regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájából is, továbbá a nyelvhasználat és intézmények területén is előrelépésnek kell történnie: „Kulturális, hagyományaink és a jövőnk tekintetében ne kerülhessen hátrányos helyzetbe kisebbség. És nem csak a magyar.” Az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője szerint fontos kérdés, hogy a kormány milyen módon adhat ki sürgősségi kormányrendeleteket, ugyanakkor a kétházas parlament további fenntartását szorgalmazza. Oly módon kell tisztázni a kormány és az államelnök kompetenciáit, hogy az ne adhasson politikai vitákra okot – szögezi le Máté András.
Eredeti és származtatott alkotmányozó hatalom
A francia jogból eredő elmélet szerint létezik eredeti és származtatott alkotmányozó hatalom. Az eredeti alkotmányozó hatalom olyan parlament, amelynek megalakulásától fogva felhatalmazása van új alkotmány elfogadására. Ennek a típusú hatalomnak nem kell figyelembe vennie az előző alkotmányt. Ilyen alkotmányozó hatalom volt az 1990-ben választott parlament is – amelynek mandátuma két évre szólt–, feladata pedig az volt, hogy működése alatt új alkotmányt fogadjon el az 1965-ös helyett. A 2003-as alkotmánymódosítás során viszont származtatott alkotmányozó hatalomként működött a rendes, négyéves ciklusra választott parlament, amely kötve volt az 1991-ben elfogadott alaptörvényhez, vagyis nem léphette túl annak alkotmányos kereteit. A mostani módosításokat is csak származtatott alkotmányozó hatalom hozza majd. „Védhető konstrukció, van benne logika. Francia jogtudósok viszont azzal támadják ezt az elméletet, hogy nem tartható a gyakorlat, miszerint egy valamikori alkotmányozó hatalom – az eredeti – bármit is megtilthat egy jövőbeni alkotmányozó hatalomnak” – tájékoztatott Varga Attila. Egy teljesen új alkotmány elfogadásához az érvényben lévő alkotmány szinte teljes alkalmazhatatlansága kellene, erre vonatkozó érzékelhető társadalmi igénynek kell léteznie, vagy politikai rendszerváltásnak kellene végbemennie.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Az erdélyi magyarok csak azt akarják, ami az EU-ban természetes
Öt ország szakemberei Sepsiszentgyörgyön mutatják be az Európai autonómiák gyakorlati működését. A hétfőtől péntekig tartó „Autonómiák a gyakorlatban” című műhelymunka keretében tucatnyi hazai magyar és román-, illetve dél-tiroli, finnországi, felvidéki és törökországi szakértő beszél többek között a regionális identitásról, bemutatják a különböző autonómiaformákat, ismertetik a multikulturalitás turisztikai vonzatait, a kisebbségi jogokat, és megvizsgálják miként működnek a területi autonómiák pénzügyi szempontból. Az autonómiáról szóló műhelymunka résztvevői egy hét alatt megismerkednek Háromszék jellegzetességeivel, és Székelyföld autonómia-törekvéseivel.
A rendezvény hétfői megnyitóján Tamás Sándor a háromszéki önkormányzat elnöke rámutatott, hogy az Európai Unió 27 tagországából 11-ben működik kulturális vagy területi autonómia. „Mi is csak azt szeretnénk elérni, ami máshol Európában már létezik a kisebbségekkel kapcsolatban”, mondta Tamás Sándor, aki szerint az egyhetes műhelymunka során többek között azokra a kérdésekre keresik a választ, hogy egy-egy működő autonómiának milyen pénzügyi vonzata van, például ki fizeti a kétnyelvűségből származó többlet kiadást. Másik kérdés, hogy hol vannak a döntéshozási szintek, azaz egy-egy konkrét esetben helyi szinten, regionális szinten vagy a központi kormányzás szintjén döntenek-e, illetve melyek azok a hatáskörök, amikben a kisebbségek saját maguk dönthetnek.
háromszéki önkormányzat elnöke szerint Romániában nagy az ellenállás a központi kormányzat részéről, ezért ebben a kérdésben fontos, hogy a többségi nemzet döntéshozóit meggyőzzük arról, hogy amit Székelyföld autonómiája kapcsán szeretnénk, az mindenkinek jót jelent. „Európában nincs egységes irányelv vagy autonómia modell, ezért Székelyföld autonómiája szempontjából össze szeretnénk gyűjteni a pozitívumokat, például a Dél Tiroli proporcionalitás elvét, a Finnországi tökéletes kétnyelvűséget, vagy az ugyancsak finnországi Svéd egyetem állami finanszírozását, és az Aland szigetek területi autonómiáját”, mondta Tamás Sándor.
A műhelymunka keretében előadást tart többek között Székely István Gergő, politológus, aki kulturális és területi autonómiaformákról értekezik. Különböző autonómia és kisebbségi önkormányzati modellekre helyezi a hangsúlyt az elméleti megfontolások, valamint néhány európai működő példán keresztül. Továbbá a romániai magyar kisebbség helyzetét, a különböző autonómiakoncepciók kidolgozását tárgyalja a kommunista rezsim bukása után és a jelenlegi helyzet tükrében.
A finnországi Ann-Sofie Backgren nemzetközi projektmenedzser, az Európai Határmenti Régiók Egyesületének alelnöke. Témája a turizmus a különböző etnikai kultúrával rendelkező régiókban: hagyományos termékek, regionális marketing. Esettanulmányának alapja a finnországi Kvarken szigetcsoport (Ostrobothnia régió), amely 2006-ban felkerült az UNESCO világörökség listájára. Jellegzetesen kétnyelvű régió, amely svédül és finnül beszélőknek is egyaránt otthont nyújt.
Szlovákiából érkezik Horony Ákos, ügyvéd, aki előadásában a mai Szlovákia etnikai viszonyait és azok történelmi változásait mutatja be. A szlovák nemzetállam jellemzőiről, Szlovákia kisebbségpolitikájáról és a szlovák többségi lakosság és magyar kisebbség viszonyát taglalja.
Az autonómia a képviselet irányelvére építkezve lehetővé teszi, hogy közpénzt lehessen felhasználni a közös cél érdekében. A pénzügyi politikáknak egyezniük kell a közösség reális célkitűzéseivel. Dél-Tirol esete nagyobb rálátást nyújt a témára – vallja Davide Zaffi, a Dél-Tirol Autonóm Régió Nyelvi Kisebbségek Osztályának szakértője. Előadásának címe Az önrendelkezés pénzügyi eszközei.
Bakk Miklós, politológus A nyugat-és kelet-európai kisebbségek jogainak összehasonlítása, jókormányzatiság multietnikus közösségekben címmel tart előadást. Betekintést nyújt az Európai Unió tagállamainak alkotmányaiba, meghatározva a kelet és nyugat európai megoldás közötti különbségeket. Az Európai Bizottság „Élethosszig tartó tanulás” programja által finanszírozott műhelymunka sorozat pénteken a háromszéki megyeháza tanácstermében nyilvános kerekasztal-beszélgetéssel zárul, ahol Székelyföld a gyakorlatban címmel Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke és dr. Valentin Stan, a Bukaresti Tudományegyetem Történelem Karának professzora tart előadást. Záró momentumként a műhelymunka következtetéseit, tapasztalataikat ismertetik a műhelygyakorlaton résztvevők.
A bukaresti média máris azt kezdte firtatni, hogy miként nyerhettek egy ilyen témájú rendezvényre uniós támogatást a román oktatásügyi minisztériumon keresztül. Ennek következtében a minisztérium ellenőrző csoportja csütörtökön helyszíni szemlére érkezik Sepsiszentgyörgyre. Kovács Zsolt
www.slagerradio.ro
Erdély.ma

Az autonómia a megoldás
Az autonómia kérdése nem kisebbségi probléma, hanem a többség problémája, amely nem akarja, nem hajlandó megérteni annak lényegét, előnyeit – fogalmazott a Sepsiszentgyörgyön megrendezett autonómiatanácskozás Finnországból érkezett svéd résztvevője.
S hozzáfűzte azt is, a többségi állam csak akkor várhat lojalitást nemzeti kisebbségeitől, ha azok igazán biztonságban, jól érzik magukat, s bizony ma a legjobban, legmegnyugtatóbban az autonómiákban sikerült rendezni a kisebbségek helyzetét. Az ötnapos műhelymunka résztvevői hasznosnak nevezték a tapasztalatcserét, hisz voltak, akik jól működő autonómiákból érkeztek (Dél-Tirolból, az Aland-szigetekről), a felvidéki vagy a székelyföldi magyarok azonban a többségi társadalom határozott tiltakozása dacára szeretnék elérni a kulturális, illetve területi önrendelkezést. Tartalmas előadásokkal szolgáltak a szervezők, a fiatal szakemberek megismerkedhettek az európai autonómiákkal, elméleti megfontolások és gyakorlati példák egyaránt szerepeltek Székely István Gergő politológus előadásában, a Finnországból érkezett svéd Ann-Sofi Backgren a többnemzetiségű régiók turisztikai előnyeiről beszélt, a felvidéki Horányi Ákos a szlovákiai magyarság helyzetét ismertette. A dél-tiroli Davide Zaffi az autonómia pénzügyi eszközeiről szólt, a helyben maradt adó jelentőségéről, arról, milyen felhajtóerőt jelent, ha az emberek érzik, hozzájárulásukkal saját szülőföldjük fejlődését segítik. Bakk Miklós politológus a nyugat- és kelet-európai kisebbségek helyzetét hasonlította össze. Tegnap délben, a műhelymunka záróülésén előbb a részt vevő hallgatók osztották meg tapasztalataikat, s mutatták be hazájukat, majd Tamás Sándor megyeitanács-elnök ismertette Székelyföld jellegzetességeit, érvelt az itt élő magyarság autonómiaigénye mellett. Színes, szellemes előadást tartott Valentin Stan bukaresti egyetemi tanár, aki a román politika ellentmondásaira világított rá. „Nagyon sajnálom, önök nem léteznek” – ez volt felszólalása visszatérő motívuma, melyet minden felvetés után megismételt Tamás Sándor felé fordulva. Rámutatott, Victor Ponta jelenlegi miniszterelnök 2010-ben kijelentette: Székelyföld nem létezik, pedig nagynevű elődje, Alexandru Vaida Voievod 1919 decemberében Párizsban arról beszélt, hogy autonómiát kell biztosítaniuk a székelyeknek és szászoknak. Traian Băsescu államfő 2008-ban Brüsszelben azt fejtegette, hogy a kollektív jogok megadása ellentétes az európai gyakorlattal, és ha erre sor kerülne, az veszélyes precedenst jelentene. A nagyra becsült Iuliu Maniu azonban 1924-ben állította, hogy kollektív jogokat kell biztosítani a kisebbségeknek. Ugyanez a kettősség észlelhető az alkotmányban a nemzetállami meghatározás körül, egyfajta értelmezés szerepel az alkotók megfogalmazásában, de a politikusok mai diskurzusában egyértelműen etnikai jelleget nyer a nemzetállam. Valentin Stan szellemes, frappáns előadását azzal zárta: „Sok sikert kívánok. Nem irigylem önöket”.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvárt választotta helyszínül a Politológus Vándorgyűlés
A Magyar Politikatudományi Társaság először tartja Magyarország határain túl a legjelentősebb éves rendezvényét, a 19. alkalommal megszervezett Politológus Vándorgyűlést.
A csütörtöktől szombatig tartó rendezvény keretében a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Politikatudományi Intézetében és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán 12 szekcióban több mint száz előadás hangzik el.
A Közép-Európa: együttműködés és versengés című konferencián a térség sajátos, konfliktusok által szabdalt, mégis létező, történelembe ágyazott együvé tartozására kívánnak reflektálni. A szervezők idén is törekedtek arra, hogy a társtudományágakat is megszólítsák a rendezvénnyel.
A vándorgyűlés honlapján közölt köszöntőjében Balázs Zoltán, a Magyar Politikatudományi Társaság elnöke azért tartotta fontosnak a vándorgyűlés határon túli megrendezését, mert így „nemcsak az erdélyi magyar politológusokkal, hanem – a BBTE politikatudományi tanszéke révén – román szakemberekkel, a kolozsvári politológiai iskola tagjaival is perspektívaformáló szakmai kapcsolatépítésre kerülhet sor".
Bakk Miklós kolozsvári politológus, a vándorgyűlés szervezési igazgatója az MTI-nek úgy vélekedett, hogy a helyszínválasztás egyfajta elismerése a kolozsvári politológiai iskolának. A magyar politológusok számára adódó kapcsolatépítési lehetőséget azért tartotta fontosnak, mert - mint fogalmazott - a kolozsvári politológiai iskola a legfrissebb kimutatások szerint vezető szerepet tölt be Romániában.
Bakk Miklós külön kiemelte a Kisebbség és politika szekciónak az előadásait, amelyben elsősorban határon túli, és főleg erdélyi szakemberek tartanak előadásokat. „Ebben a kérdésben a kolozsvári iskola akár közép-európai szinten is piacvezetővé válhat" - fogalmazott a szervezési igazgató.
Maszol

Felemás alkotmány félúton
Többféle jegyet viselt a román alkotmánymódosítás az elmúlt 23 év során, de mindig „testre szabták,” igazították a hatalmat gyakorlók igényeinek megfelelően. Egyes vélemények szerint a legutóbbi módosítási folyamat is ama állóháború részét képezi, amelynek egyik fontos szereplője Traian Băsescu államelnök, akinek elvileg semmi vesztenivalója se lenne, gyakorlatilag élete munkájának a jövőbeli szobrát faragják egyre kisebbre a készülő alkotmánnyal. Értsd: a román alkotmányt az utóbbi évtizedekben nem a nép javára módosítgatták, és ezen az sem változtat, hogy idén februárban megalakult az alkotmánymódosítás széleskörű társadalmi vitáját lebonyolító Alkotmányozó Fórum. A román parlamentnek ugyanakkor külön alkotmánymódosítási szakbizottsága van, az ott megalkotott alkotmánymódosítási tervezetet normakontrollnak és szakértői véleményezésnek vetik alá, és idén ősszel szavazhat róla a bukaresti parlament. A módosított alkotmány akkor lép hatályba, ha azt a román parlament kétharmados többséggel elfogadja, és népszavazás is megerősíti. Nem egyszerű történet ez a szakértői véleményezés egy kétharmados parlament szavazása és a népszavazás előtt, tehát bármiféle eredményről is számolt be valaki, érdekesnek ugyan nevezhető, de valódi eredménynek aligha.
Visszajáró kísértet
Azért sem, mert ahogyan azt Ovidiu Nahoi is megfogalmazta a Dilema Veche hasábjain, elnökünket nem abból a fából faragták, aki befejezetlenül hagyna akár egyetlen csatát is. Holott 2012-ben két rend választást is elveszített, no meg egy népszavazást, a mai parlamenti többség azt a győzelmét most az új alkotmányba szeretné írni lángoló betűkkel. Nahoi szerint valahogyan a román paraszt dühére emlékeztet ez a művelet, aki még egy kihegyezett karót is a halott szívébe döfött, nehogy kísértetként visszajárjon.
A jelenlegi román alkotmányt 1991. november 21-én fogadta el az alkotmányozó gyűléssé alakult román parlament, és az 1991. december 8-án tartott jóváhagyó népszavazás után lépett hatályba. 2003. évi 429-es törvény módosította, ezt a 2003. október 18–19-én tartott népszavazás hagyta jóvá.
Bakk Miklós 2003-ban, a Régió 4. számában így foglalta össze a román alkotmányozás történetének fontosabb jellegzetességeit:
a) a román alkotmányok elfogadása elsősorban a külpolitikai kontextus változását és egyfajta közjogi igazodási kényszert fejeztek ki
b) a területi egység biztosítása legfontosabb – mitizált – célok közé tartozott
c) szerves alkotmányfejlődésre nem került sor, tehát
d) az alkotmánybírósági értelmezésnek és a „láthatatlan alkotmány” hatalmának feltételei nem teremtődtek meg.
Sajnos, a készülő alkotmányról ugyanezt előlegezhetnénk meg, hiszen ami az elmúlt néhány hónap vitáiból a sajtóba kiszűrődött, abból kiviláglik az elnöki jogosultságok kíméletlen lefaragása, a régió definíciójának a többség szája íze szerinti leírása, a túlcentralizáltság és a nemzetállam bebetonozása.
A Cristian Pârvulescu vezette Alkotmányozó Fórumot egyes sajtójelentések szerint kirakatfórumnak készítették, hogy eljátszhassák a „széleskörű társadalmi konzultálást”. Ez a fórum, a nép fóruma nyújtotta be az értékes javaslatokat az alkotmánymódosítást előkészítő parlamenti különbizottságnak, amelynek szerepéről hadd idézzük annak elnökét, Crin Antonescut, aki úgy értékelte: a módosítás „nyertese” a parlament, amely megerősíti pozícióit a kormánnyal és az elnöki hivatallal szemben. „Szükséges volt az államfő, a parlament és a kormány hatásköreinek pontosítása, hogy megelőzzük az utóbbi évek megalázó tapasztalatainak megismétlődését” – mutatott rá Antonescu. Felidézte: Traian Băsescu államfő több ízben elutasította, hogy a parlamentben már kialakult többség jelöltjének adjon kormányalakítási megbízást – ilyesmit az új alkotmány már nem tesz lehetővé. Vagyis a módosítást előkészítő különbizottságnak ez volt a legfőbb gondja, pedig lett volna ott még néhány, bennünket, a népet is érdeklő tétel.
Időnyerés, vagy amit akartok
Legelső tételként ott van a kisebbségek államalkotó tényezőként való elismerése, ami egyelőre kapott egy „futottak még” lehetőséget. Láthatóan esélyt sem kaphatnak azonban a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának előírásai, pedig alkotmányos rangra emelésük által mindannyian másként lélegezhetnénk ebben az országban.
Ami a decentralizálást illeti: a román sajtó tele szájjal beszél arról, hogy melyik PSD-s báró hatalmi jogkörét hogyan beszélték meg a különböző régiókban Liviu Dragnea területfejlesztési miniszter és csapata portyázása során. Holott Románia aláírta a Helyi Önkormányzatok Európai Chartáját, amelynek ötödik cikkelye világossá teszi, hogy egyetlen állam sem hozhat olyan intézkedést, amellyel megváltoztatja az etnikai arányokat.
Az EMNP elnöke, Toró T. Tibor június 14-én közleményben üdvözölte, hogy az alkotmánymódosító parlamenti bizottság elfogadta a kisebbségek szabad jelképhasználatára vonatkozó javaslatot, a kulturális autonómia lehetőségét is beiktatta az alaptörvénybe, de aggasztónak tartja, hogy nem a közösség, hanem „a nemzeti kisebbség törvényes képviselője” hatáskörébe utalják az autonómia-intézmények létrehozási jogát. Toró úgy tartja: az alkotmány vitatott cikkelye alapján az RMDSZ csúcsvezetése „lehetőséget kap arra, hogy – a közösség nevében fellépve, de annak demokratikus ellenőrzése alól kivonva magát – kisajátítsa a kulturális autonómia intézményeinek létrehozását és működtetését”.
A szereplők ismeretében érthető az EMNP-elnök aggodalma, hiszen Victor Ponta úton-útfélen elmondta: a romániai magyarságnak egyetlen választott, legitim képviselete van, akivel ők nagyon, de nagyon jó viszonyban vannak. És ez örvendetes dolog is lenne, ha dâmbovițai nyelven nem azt jelentené, hogy „ne gyűjtsük fölöslegesen a bajunkat, ezekkel valahogy megegyezünk, adjatok nekik jelképeket, valami izét, akármit, kulturális autonómiát, azzal is időt nyerünk.”
A parlamenti különbizottság június 19-én fejezte be a munkáját, a véglegesített szövegtervezetet 17 szavazattal, egy tartózkodás mellett fogadta el a testület. A tervezet majd végigjárja a maga útját, normakontroll, parlamenti- és népszavazás is lesz, és színes közjátékként még egy, az elnök által megrendelt népszavazásra is számíthatunk. Ilyen körülmények között csak üdvözölni lehet, hogy az SZNT legfrissebb közleményében a Székelyföld területi autonómiájáért mozgalmi eszközökkel küzdő civil szervezetként definiálta önmagát.
Willmann Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tusványos: Nemzetközivé tenni az autonómia ügyét (Régióátalakítás és nemzeti érdek)
Minden eszközt ki kell használni, ha meg akarjuk akadályozni a magyar többségű megyék román fölényű régiókba olvasztását, elengedhetetlen, hogy a magyar szervezetek megtalálják az együtt cselekvés útját, és fontos lenne ügyünk mellé állítani a nemzetközi közvéleményt – fogalmazták meg azok az előadók, akik a regionalizmus és nemzeti érdek összefüggéseire keresték a választ tegnap Tusványoson.
Bakk Miklós politológus, moderátor vitaindítójában több kérdést vetett fel: hogyan függ össze Romániában a regionalizmus és a nemzeti érdek?; milyen regionalizációra van szüksége a román államnak?, illetve, ha mégis sikerül keresztülvinnie jelenlegi terveit, milyen forgatókönyvei lehetnek azoknak a regionalistáknak és autonomistáknak, akik ezt nem fogadják el? Bakk Miklós szerint a román politikai elit fordítva ült fel a regionalizmus történelmi lovára: míg a nyugati államok kibékültek saját történelmükkel, és erre építették saját, majd az unió regionális politikáját, addig Románia az európai regionális politikára akarja ráépíteni régióit, anélkül, hogy kibékült volna történelmével. Elsőként Valentin Stan politológus, bukaresti egyetemi tanár világított rá, sajátos humorával fűszerezve a román politikusok kétszínűségére. Sokan nem akarják elfogadni Bukarestben, de Székelyföld létezik, egy erős közösség él itt, saját történelemmel. A kormány regionalizációs tervei az európai kisebbségi charta előírásainak dacára feloldanák a székely többséget a román többségben, az új közigazgatási határok meghúzása éppen ezt jelentené – fogalmazott. Kitért Crin Antonescu és Victor Ponta álságos nyilatkozataira, nem kertelt, egyértelműen fogalmazott: nem lehet megbízni egyetlen szavukban sem. Megoldást azonban nem tudott javasolni, tanácsait a végén kérdésekre válaszolva fogalmazta meg, s ezek egyértelműek voltak: magyar összefogásra van szükség, és az ügy nemzetköziesítésére. Érdekes előadást tartott Andrea Carteny olasz történész, Kelet-Európa-kutató, a római egyetem fiatal tanára. Tanulmányozta a magyar és a román történelmet, elkezdett magyarul tanulni, majd Kolozsvárra ment doktorálni. Amikor megérkezett, már tudott valamennyire magyarul, de elég volt egy hónap, és majdnem románnak érezte magát, saját bőrén is érezhette a román asszimilációs erőt, hiszen tanult Kolozsvár múltjáról, de ő már egy román várost talált, ahol élnek ugyan magyarok, de nem láthatóak. Elutazott Marosvásárhelyre, ahol azt is láthatta, hogyan zajlik jelenleg az asszimiláció. Ekkor fogott neki Székelyföld történelmét tanulmányozni, és azzal szembesült: rengeteg a hasonlóság Dél-Tirollal, az lenne számunkra is a „tökéletes történelmi modell”. Ott erőszakkal is harcoltak, terrorizmus is volt, nemcsak demokratikus küzdelem, de rákényszerítették az olasz és osztrák kormányokat a tárgyalásokra. Végül területi autonómiájuk akkor lett, amikor Ausztria nemzetközi szintre emelte az ügyet. Rávilágított: jelenleg a történelmi jogok nem szerepelnek az alapvető emberi jogok között, pedig azok elismerése lehetne a kiindulópont a kisebbségi közösség jogainak bővítésére. Kántor Zoltán, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója felhívta a figyelmet: a román politikum regionalizációval kapcsolatos érvei tulajdonképpen a nemzeti érdeket akarják leplezni, és el akarják fedni a kisebbségi érdeket. Elméleti előadásában a kisebbségek legitim jogait és lehetőségeit vázolta, de szólt a rendelkezésre álló eszköztárról is, az aláírásgyűjtésről, a demonstrációról, a nemzetközi közvélemény érzékennyé tételének lehetőségéről. Csegzi Sándor, Marosvásárhely volt alpolgármestere Dorin Florea jelenlegi városvezető helyét foglalta el az asztalnál. Pragmatikus módon közelítette meg Székelyföld problémáját, szólt a három magyar többségű megye együttműködésének eddigi hiányáról, illetve a körvonalazódó konszenzusról, azaz hogy mindenki elfogadta, Marosvásárhely legyen a régió központja. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke egyértelműen fogalmazott: Bukarestben azt hiszik, Románia nemzeti érdeke, hogy homogén nemzetállam legyen, s ennek rendelnék alá a régióátalakítást, ezt támasztotta alá az a megrendelt tanulmány is, amely a történelmi régiók „elmaszatolására” keresett tudományos érveket. Mások azonban – és nemcsak a magyarok – úgy gondolják, erősíteni kellene a régiók szerepét, ezt tartják nemzeti érdeknek, erős, autonóm térségeket szeretnének. Ez utóbbi elképzelés megvalósítására eddig egyetlen komoly terv létezik, a Néppárt tervezete, amely a történelmi régiók mentén képzeli el a regionalizációt. Fontosnak nevezte azt is, hogy Brassó és Székelyföld külön régióba essen – ez nemcsak az etnikai arányok miatt lényeges, hanem gazdasági szempontból is, Brassó elszívja a levegőt Székelyföldtől. Toró elengedhetetlennek tartja a magyar egység megteremtését, de elmondta azt is: az RMDSZ-nek több eszköze van, mint az EMNP-nek, csakhogy le kellene vetkőznie a pártpolitikai görcsöket. Nagyon fontos lehetőségnek nevezte a közösségi akarat felmutatását, elindult egy folyamat, s ez olyan naggyá dagadhat, hogy Bukarestben sem hagyhatják figyelmen kívül. „Az ingerküszöböt elértük már, de az EMNP egyedül nem elég ehhez. Várjuk, az RMDSZ mikor fogalmazza meg a maga utcai stratégiáját, mi ott leszünk mellettük.” Szerinte is szükséges a kérdés nemzetköziesítése, ezen eszközök integrált használata vezethet eredményekhez. A közönség soraiból érkezett hozzászólások során Kolumbán Gábor arra hívta fel a figyelmet, hogy a jelenlegi megyerendszerben nem elképzelhető a régiósítás, bármennyire sulykolják az ellenkezőjét, a régiók nem a központi hatalommal, hanem a megyékkel állnak szemben. Szerinte a legnagyobb probléma, hogy senki nem mer hozzányúlni a ’68-as megyefelosztáshoz. Másik érdekes felvetés szintén a közönség soraiból érkezett: miért neveznek bennünket kisebbségnek, mikor mi nemzeti közösségnek tartjuk magunkat? Andrea Carteny szerint azért, mert jelenleg Romániában kisebbségben van a magyarság. A katalánok Spanyolországban nem számítanak kisebbségnek, hanem nemzeti közösségnek. Ezt kell elérnünk: meglegyenek azok a jogaink, hogy többé ne tekintsenek bennünket kisebbségnek.
Farkas Réka
Szabadság (Kolozsvár)

Infografikai sajtófal Erdély történelmi esélyéről
Erdély történelmi esélye – infografikai sajtófal projektet mutatta be tegnap délután Kolozsváron az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és a Bálványos Intézet képviseletében Bakk Miklós egyetemi tanár, Ilyés Szilárd-Zoltán ügyvezető igazgató és ifj. Toró Tibor tudományos munkatárs. A 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban nemrég bemutatott infografikát ezúttal a Farkas utcában helyezték el, és két nyelven – magyarul és románul – ajánlották az érdeklődők figyelmébe.
Az infografikai sajtófalat azzal a céllal állították ki, hogy közös gondolkodásra hívják az embereket – fejtette ki beszédében Ilyés Szilárd-Zoltán. Mint mondta, az infografika kevésbé ismert műfaj, amelynek segítségével közérthetőbb, leegyszerűsített, úgymond emészthetőbb formában lehet kifejezni egy adott mondanivalót.
Bakk Miklós úgyszintén megerősítette, hogy a kiállítással kollektív gondolkodás elindítását szeretnék indítványozni. Alapvetően arra keresik a választ, hogy az átalakulóban lévő Európában, illetve a regionalizálódó Romániában, hol van Erdélynek a helye. Bakk Miklós szerint Erdély olyan történelmi és szociális kohézióval rendelkező földrajzi egység, amelynek egyfajta sajátos státust kell biztosítani. „Erdély egyfajta miniatűr Európa, ahol jelen van mindaz, ami Európa egészét jellemzi, és Svájccal állítható párhuzamba” – fejtette ki. Ifj. Toró Tibor hozzátette: az adott témában animáció is készült, amelyet a magyar napok keretében szintén bemutatnak. Az infografika folyamatosan fejleszthető műfaj, amelynek első szakaszát sikerült most bemutatni – mondta el Toró.
P. A. M.
Szabadság (Kolozsvár)

Huszonöt éve a falurombolás ellen
Huszonöt esztendővel ezelőtt, 1988. szeptember 6-án, az – akkori nevén – Nagyváradi Református Egyházkerület temesvári egyházmegyéjének aradi közigazgatási értekezletén Molnár János és Tőkés László kezdeményezésére a lelkészi kar szinte teljes egyhangúsággal fogadott el egy felhívást, amelyben Ceauşescu ördögi terve, a falurombolás ellen tiltakoztak.
A múlt század ’80-as éveiben az Arad központú Temesvári Református Egyházmegye lelkészeinek memoranduma volt az egyetlen helyi, szervezett, nyilvános és testületi fellépés a nemzetközi felháborodást kiváltó romániai, ún. területrendezési és -szisztematizálási tervvel szemben.
Az esemény 25. évfordulóján méltó, hogy megemlékezzünk róla.
Szeretettel hívunk mindenkit az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által az arad-belvárosi református templom közösségi termébe szervezett évfordulói szimpóziumunkra.
Meghívottjaink:
Molnár János és Tőkés László, az Aradi Állásfoglalás kezdeményezői és szövegezői
Bakk Miklós politológus, egyetemi oktató
Borbély Zsolt Attila politológus, publicista
Időpont: 2013. szeptember 7., szombat du. 3 óra.
Helyszín: Arad, M. Eminescu (Deák Ferenc) u. 33. szám
Mindenkit szeretettel várunk!
Nyugati Jelen (Arad)

A falurombolásra emlékeztek Aradon
Szimpózium keretében emlékeztek meg a falurombolás elleni egyházi tiltakozás huszonötödik évfordulójáról szombaton, Aradon.
1988. szeptember 6-án, az akkori nevén Nagyváradi Református Egyházkerület temesvári egyházmegyéjének aradi közigazgatási értekezletén Molnár János és Tőkés László kezdeményezésére a lelkészi kar elfogadott egy felhívást, amelyben a falurombolás ellen tiltakoztak.
A szombati teltházas konferencia előadóinak sorát Molnár János egyháztörténész, az Aradi Állásfoglalás ötletgazdája nyitotta. Emlékeztetett, a memorandum nyilvánosságra hozatala előtt a Szekuritáté tudott a készüléséről, eljutott hozzá a szövegtervezet is; minden formában meg akarta akadályozni azt, de az aláírók végül fegyelmi intővel megúszták.
Bakk Miklós politológus, egyetemi oktató előadásában a kommunizmus elítélése sikertelenségének okait vázolta, rámutatva: a kommunista diktatúrák ugyan eltűntek Európából, de a kommunizmus ideológiája nem diszkreditálódott. Borbély Zsolt Attila politológus, közíró a mai Romániában tapasztalható magyarellenesség lényegére világított rá: az a jó román, aki gyűlöli a magyart – ez a román nemzettudati anomália mélyen benne rejlik a közgondolkodásban, vélte.
Tőkés László EP-képviselő fontosnak tartotta kiemelni, hogy a rendszerváltoztatás kezdete nem egyetlen eseményhez köthető, egy folyamat kulminált '89-es decemberi eseményekben, és ennek egyik állomása az Aradi Állásfoglalás volt. Felhívta a figyelmet arra is, hogy az állásfoglalásnak időszerű politikai mondanivalója van, hiszen manapság a politikai visszarendeződés tanúi vagyunk, most is helye van egy olyanfajta ellenállásnak, mint '89-ben.
Aradra látogatott Surján László
Az európai elvek szerint az autonómia nem megoszt, hanem kiteljesít egy országot" – jelentette ki Surján László, az Európai Parlament alelnöke pénteken Aradon, a székely megyék önrendelkezésére vonatkozó újságírói kérdésre. A Kisebbségek Fesztiválján jelen lévő anyaországi politikus az Agerpres hírügynökség beszámolója szerint úgy nyilatkozott, csak azok vélik azt, hogy az önrendelkezés az ország feldarabolásához vezet, akik nem értik ennek lényegét, hiszen a korrekt decentralizáció valójában az autonómiával egyenlő. Ugyanakkor hangsúlyozta, erről a kérdésről a két megye lakóinak kell dönteniük, és nem az anyaországnak.
A nyolcadik alkalommal megszervezett fesztiválon mondott beszédében Surján László arra hívta fel a figyelmet, hogy "Európa ezen részén nemcsak a tragédiákban, az örömben is össze kell fogni", emlékeztetve a két ország közötti példás együttműködésre a nemrég történt buszbaleset vagy Marian Cosma kézilabdázó ügyében. A fesztivál keretében kilenc aradi kisebbség – magyar, német, szerb, szlovák, cseh, bolgár, ukrán, zsidó és roma – mutatkozott be a Megbékélés Parkjában, majd a városházán megnyitották a Hidak Európa népei között című kiállítást, mely többek között magyar személyiségeknek állít emléket.
Krónika (Kolozsvár)

Még nem győztük le a kommunizmust
Az élő emlékezet fenntartásának igényével az arad-belvárosi templom közösségi termében szombaton szimpózium keretében emlékeztek meg a falurombolás elleni egyházi tiltakozásról annak huszonötödik évfordulóján. 1988. szeptember 6-án, az – akkori nevén – Nagyváradi Református Egyházkerület temesvári egyházmegyéjének aradi közigazgatási értekezletén Molnár János és Tőkés László kezdeményezésére a lelkészi kar szinte egyhangúsággal fogadott el egy felhívást, amelyben Ceauşescu ördögi terve, a falurombolás ellen tiltakoztak. A múlt század ’80-as éveiben az Arad központú Temesvári Református Egyházmegye lelkészeinek memoranduma volt az egyetlen helyi, szervezett, nyilvános és testületi fellépés a nemzetközi felháborodást kiváltó romániai, ún. területrendezési és -szisztematizálási tervvel szemben.
A teltházas konferencia előadóinak sorát Molnár János egyháztörténész, az Aradi Állásfoglalás ötletgazdája nyitotta meg, aki visszaemlékezésében kifejtette: a református lelkészek memorandumában a mikro- és makrotörténelmi események ötvöződtek. 1988-ban tizenöt lelkész írta alá az Aradi Állásfoglalást, ezáltal egy kis közösség kinyilvánította a többség akaratát a hatalmi gépezettel szemben. Makrotörténelmi vonatkozásban elmondható, hogy 1985-től olyan változás kezdődött a világtörténelemben, aminek a következményeként a kommunizmus összeomlott.
1988 márciusának elején egy konferencián Ceauşescu bejelentette falurombolási tervét. Az egész világ fel volt háborodva, rengetegen tiltakoztak ellene, köztük állami vezetők is. Budapesten ezért június 27-én fáklyás tüntetést szerveztek, százezren álltak ki az erdélyi magyarok mellett. Ezt követte a kolozsvári magyar konzulátus bezárása. Augusztus végén Ceauşescu Aradon találkozott Grósz Károllyal, a találkozó az erdélyi magyarok szempontjából sikertelennek számít.
Ekkortájt született Molnár kezdeményezésére az intézményes állásfoglalás ötlete, amelyet Tőkés Lászlóval ketten véglegesítettek, hiszen amint azt az egykori borossebesi lelkipásztor személyes élményként adalékolta, Tőkés Lászlóval évfolyamtársak voltak, és már akkor egyfajta „összeesküvési stílus” alakult ki köztük. Később, 1986-ban Aradon találkoztak újból, erről szekusjelentés is született.
A memorandum nyilvánosságra hozatala előtt a Securitate már tudott az Aradi Állásfoglalás készüléséről, eljutott hozzá a szövegtervezet is; minden formában meg akarták akadályozni. Ennek ellenére 1988. szeptember 6-án a szokásos közigazgatási értekezleten – éppen a szombati konferencia helyszínén – Molnár János felolvasta az állásfoglalást, melyet a jelenlévő 19 lelkészből 15 fogadott el és írt alá, a többiek tartózkodtak. Az aláírók fegyelmi intőt kaptak, ennyivel megúszták. Későbbi dokumentumokból lehet tudni, hogy a Securitate egy része a lelkészek megbüntetése mellett érvelt, a másik része viszont úgy gondolta, hogy nem kell belőlük mártírt faragni.
Bakk Miklós politológus, egyetemi oktató előadásában a kommunizmus elítélése sikertelenségének okait vázolta. Felvezetésképpen rámutatott: a kommunizmus mellett a nácizmus hasonlóképpen emberiség elleni bűncselekménynek bizonyult, ám utóbbi elítélése sikeresebb volt, pedig a kommunizmus áldozatainak száma felülmúlja a nácizmus áldozatainak számát. A kommunizmus legyőzésére tehát tulajdonképpen nem került sor, csak térvesztése miatt gyengült meg. A politológus szerint a kommunista diktatúrák ugyan eltűntek Európából, de a kommunizmus ideológiája nem diszkreditálódott, láthatók a manapság ismét teret nyerő neomarxista irányzatok, amelyek sikeressége abban áll, hogy állandóan támadni tudnak, kritikát formálnak meg a fennálló rendszerrel szemben, így divatideológiává váltak.
Bakk Miklós szerint a kommunizmus elítélésének sikertelensége tehát a következőkben határozható meg: 1. a szörnyű rendszer bagatellizálása, 2. csupán elfojtása és nem legyőzése, 3. divatideológiaként való továbbélése. Ugyanakkor azzal is számot kell vetni, mondta az egyetemi oktató, hogy manapság az antikommunizmus közhelyszerű, egyes politikusok a saját karrierjük építésére használják fel. A kommunizmus elítélésének sikertelensége ellenére mégis van értelme a harc folytatásának, mert ez a kitartás üzenet a jövőnek – vélte a politológus.
Harmadikként Borbély Zsolt Attila politológus, közíró tartott nagyívű politikatörténeti előadást, amelyben többek között rámutatott arra, hogy a mai Romániában tapasztalható magyarellenesség lényege: az a jó román, aki gyűlöli a magyart – ez a román nemzettudati anomália mélyen benne rejlik a közgondolkodásban. Ráadásul Románia történelme alapján állítható, hogy a román hatalom részéről a magyarok felé tett bárminemű engedmény csupán taktikai jellegű volt. A 21. században gyermekeink az iskolában a román felsőbbrendűségről kénytelenek tanulni, rendületlenül folyik a hagymakupolás honfoglalás, nem tartják be a gyulafehérvári ígéreteket, pedig 21 éve, a Kolozsvári Nyilatkozatban is ezt követeltük, az asszimiláció erőteljesen folyik, ezt mutatják a jelenlegi regionalizációs kísérletek is – sorolta a közíró az aktuális vonatkozásokat. Borbély Zsolt Attila arra is felhívta a figyelmet, hogy az autonómia mérsékelt eszköz céljaink elérésében, tehát nincs igazuk azoknak, akik emiatt szélsőségeseknek állítják be a magyarokat.
Az előadók sorát Tőkés László EP-képviselő, Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke zárta, aki a korábbi előadásokhoz kapcsolódva megemlítette, hogy többedmagával az Európai Parlamentben is kezdeményezte a kommunizmus elítélését, ám nagy ellenállásba ütköztek. Az egykori temesvári lelkipásztor ugyanakkor fontosnak tartotta kiemelni, hogy a rendszerváltoztatás kezdete nem egyetlen eseményhez köthető, hanem egy folyamat kulminált az 1989-es decemberi eseményekben, ennek egyik állomása volt az Aradi Állásfoglalás. Igaz, valójában akkor tört fölöttük pálcát a hatalom – tette hozzá. Az EMNT elnöke a kommunizmus bukása kapcsán az egyházak és a magyarság szerepvállalását méltatta. Rámutatott: Magyarországnak, a magyar közösségnek nagyon fontos szerepe volt az akkori sorsformáló eseményekben. Az egyházak elvitathatatlan érdemeket szereztek az ellenállásban és a kommunizmus bukásában, kivéve a Román Ortodox Egyházat, amelyről ugyanez nem mondható el.
Tőkés László felhívta a figyelmet arra is, hogy az Aradi Állásfoglalásnak időszerű politikai mondanivalója van, hiszen manapság a politikai visszarendeződés tanúi vagyunk. Szükség volna egy másik rendszerváltozásra – jelentette ki az EMNT elnöke. Az a magyarellenesség, amely most tombol, tulajdonképpen Temesvár szellemének tagadását jelenti – mutatott rá Tőkés. Ugyanígy vészjel számunkra a verespataki bányaterv, vagy a román kormány számára elsődleges fontosságúnak tűnő erőltetett regionalizáció, ami ha jelen formájában megvalósulna, tulajdonképpen egy békés, vértelen genocídiummal érne fel.
Tőkés László leszögezte: most is helye van egy olyanfajta ellenállásnak, mint annak idején, ’89-ben. Akkor is lehetetlennek tűnt a Kárpátok Géniuszának megállítása, mégis sikerült. Most sem szabad meghátrálnunk, mondta az EP-képviselő. A románsággal is megtalálhatnánk a közös hangot, ha a román politikum nem folytatná a magyarok ellen ezt a rettenetes uszító kampányt, hiszen itt Erdélyben, Partiumban és a Bánságban közösek az érdekeink, közös a jövőnk – tudósított Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Miért sikertelen a kommunizmus elítélése?
Tőkés László 2009-ben megkapta a Románia Csillaga érdemrendet. Most, amikor Traian Bãsescu és Victor Ponta egymásra licitálva szorgalmazza annak visszavonását, alig-alig hallható józan ellenérv a román sajtóban.
Tőkés László 2009-ben megkapta a legmagasabb román állami kitüntetést, a Románia Csillaga érdemrendet. Az 1989-es forradalom 20. évfordulóján adományozott érdemrend egyfajta elismerése kívánt lenni mindannak, amit Tőkés László tett a kommunizmus bukásáért. Most, amikor Traian Bãsescu, a díj adományozója és Victor Ponta egymásra licitálva szorgalmazza annak visszavonását, és az így gerjesztett nacionalista ötletelés felszínre hozza a román közgondolkodás teljes magyarellenes szimptomatológiáját, alig-alig hallható józan ellenérv a román sajtóban. És még kevesebb azok száma, akik arra figyelmeztetnek, hogy e döntés tulajdonképpen annak árulkodó jele, hogy a kommunizmus elítélése mindössze egy pillanat konjunkturális kiaknázásának retorikai játéka volt akkor, 2009-ben.
Mindez azonban nem csupán Romániára jellemző: Kelet-Közép-Európára, sőt az egész Európára érvényes diagnózisként állapítható meg, hogy a kommunizmus elítélése nem tudott átfogóan és radikálisan következetes lenni, következésképpen a konzekvenciák hiánya gyakran morális érzéket sértő valóságként van jelen a mindennapokban.
A nácizmus és az abszolút bűn
Fel kell tennünk tehát a kérdést: miért nem lehetett sikeres a kommunizmus elítélése?
A válasz keresésében jó kontrasztanyagként használhatjuk azt, amit a nácizmus elítélésről tudunk. A nácizmus elítélése ugyanis gyorsan és éles cenzúra megvonásával megtörtént, és ebben – a legtöbb értelmezés szerint – két meghatározó tényező volt. Egyrészt az, hogy a világháború után a győztes hatalmak – mind a nyugati demokráciák, mind a Szovjetunió – a végleges lezárásban együttműködtek, és ennek a pillanatnyi (de világtörténeti kihatású) kiegyezésnek a nürnbergi per egyszerre volt történeti és jogi formája. Másrészt a véglegesség fenntartásában igen nagy jelentőségű volt az is, hogy a nácizmus bűneit, a holokausztot a háború utáni kialakult emlékezési kultúrának és gyakorlatnak sikerült világtörténeti főbűnné, abszolút bűnné emelnie. A nácizmus elítélésében a véglegesség és a megfellebbezhetetlenség morális és intellektuális biztosítékává a holokauszt egyediségének a tana lett.
A kérdés ezek után az, hogy amiképp sikerült 1945 után a nácizmus elítélése, miért nem következhetett be az ilyen egyértelműséggel 1989 után a kommunizmus elmarasztalásában. Miért nem kerülhetett hasonló történeti, jogi és morális dimenzióba a kommunizmus megítélése? Holott köztudott, a kommunizmus áldozatainak száma meghaladja a nácizmuséit. Az alábbiakban néhány szerző (Tony Judt, Stéphane Courtois és mások) nyomán három fő okot gondolok felsorolhatónak a sikertelenség diagnózisához.
Az első ok talán az, hogy a kommunizmus áldozatai sokkal kevésbé “láthatóak”. Tony Judt kiszámította: a kommunizmus körülbelül 100 millió ember elpusztításáért felelős, ez pedig Franciaország, Anglia valamint az Egyesült Államok keleti partján lévő megapolisz lakosságának felel meg. Ez az óriási emberáldozat azonban időben és térben szétszórt, és részben feloldódott a világ kulturális ismeretlenségében. Ki tudja összekapcsolni az olyan távoli helyszíneket, mint Recsk, Kolima (Gulág) vagy Phnompen? Mindezek megismeréséhez, számbavételéhez idő kellett, és – bizony – némi felismerést is igényelt, hogy a különböző kulturális hátterek mögött ugyanazokat a rendszereket lássuk. Tulajdonképpen mind a mai napig vitatott az a tény, hogy mindezeken a “helyszíneken” – például Kambodzsában vagy Etiópiában – tényleg “kommunizmus” volt-e. A kommunizmus bűneit minimalizáló logikáknak egyik érve épp az, hogy ezek a “távoli” diktatúrák tulajdonképpen nem is kommunista diktatúrák voltak, hanem valami mások. Ezekkel az érvekkel szemben Stéphane Courtois azt hozza fel (Annie Kriegel nyomán), hogy a kommunista világrendszer három koncentrikus körben szerveződött: a) a Szovjetunió és a “népi demokráciák” államainak körében; b) a Komintern által egységbe szervezett kommunista pártok körében (több mint 80 párt volt világszerte); c) a kommunista mozgalom által szervezett szövetségi kapcsolatok körében (békemozgalmak, szakszervezeti világszövetségek stb.). Bár az uralmi rendszerek kulturális profilja, azaz a kommunizmus hozzáidomulása a helyi társadalmakhoz – “eltörzsiesedése” – sokféle volt, e három koncentrikus kör egységesítő teljesítménye indokolttá teszi a kommunizmus kifejezés használatát az egyébként nagyon eltérő rendszerekre is.
A második ok: a kommunizmus legyőzésére tulajdonképpen nem is került sor olyan értelemben, ahogy a nácizmus legyőzéséről beszélünk. A kommunizmus magától omlott össze, itt a rendszer társadalmi implóziója helyettesítette Berlin szövetségesek által egyeztetett megszállását. Persze, az implóziót is támogatta a Nyugat, s ez a tárgyalásos-kiegyezéses átmenetekhez való viszonyulásában látható. A vezető nyugati politikusok hatalmi-reálpolitikai megfontolásokból elfogadták demokratáknak azokat a kommunistákat, akik részt vettek az átmenet levezénylésében. 1991-ben Kievben Bush még úgy sóhajtott fel, hogy bár csak ne bomolna fel a Szovjetunió idő előtt. Az átmenetet (és helyenként a felbomlást) levezénylő kommunista politikusok megítélésében ennek folytán nagy különbségek alakultak ki. Más volt az egyes politikusok megítélése a Nyugat szemében, és más a honi társadalmakban. A Szovjetunióban kétségtelen különbség volt Gorbacsov és Jelcin között, Magyarországon pedig Pozsgai és Horn között, jóllehet, ezek a politikusok egyaránt, és a Nyugat által is értékelt módon részt vettek a kommunizmus lebontásában. Érdemeik és múltjuk kongruenciáját, illetve inkongruenciáját azonban másképp látják a Nyugat és országaik honi közvéleményében. Ez a különbség is kihatott a kommunizmus bűneinek a vizsgálatára.
Végül, egy harmadik ok, amelyre szintén Tony Judt hívta fel a figyelmet: a kommunista ideológia tulajdonképpen nem diszkreditálódott a maga teljességében.
Az igaz, hogy a leninizmus és a sztálinizmus primér változatait elutasíttattak, azonban a 90-es években Nyugat-Európa és Amerika számos egyetemén a neomarxista irányzatok ismét eléggé divatossá váltak; Althussert újra felfedezték, és több marxista inspirációjú – egyébként tiszteletre méltó művekkel rendelkező – történész (mint például Eric Hobsbawm) részt vállalt a kommunizmus bűneinek a relativizálásában. 2006-ban az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése elfogadott egy kommunizmust elítélő határozatot (meglehetősen kompromisszumos megfogalmazásban), de ennek is akadtak történész bírálói, akik a források feltáratlanságára hivatkozva próbálták minimalizálni a kommunizmus áldozatainak számát.
Popfilozófiák, divatpólók
Hogy a neomarxista irányzatok sikeresek lehettek, abban kétségtelen szerepe volt a polgári társadalom időnkénti válságainak. Az 1968-as párizsi tavasz vagy a hetvenes-nyolcvanas évek ellenkulturális mozgalmai a kapitalizmus kritikájának olyan szellemi közegét teremtették meg, amelyben a marxizmus egyes irányzatai újabb esélyt kaptak. Ezek az irányzatok popfilozófiákká váltak, és a társadalomkritikai attitűd olyan divatpólójaként szolgáltak, amelyet felöltve a nyugati lázadó fiatalság identitásközösségként léphetett fel. A maoizmus divatja – például – a reflektálatlan, érzületi lázadás ideológiai egyenruhája volt, benne nem kellett különösképpen gondolkodni azon, hogy közelebbről mit is jelent eredeti értelme szerint, de harsányan lehetett bírálni a fogyasztói társadalom minden hibáját. A lázadásnak ez az iskolája mára egy egész nyugati politikai establishmentet tett elnézőbbé a kommunizmussal szemben (gondoljunk például Barroso pályájára). A fiatal nyugati maoista, trockista értelmiség szerepfelfogásáról, életérzéséről és tudásáról egyébként érdemes elolvasni Robert Merle Üvegfal mögött című regényét.
Ha most mindezt a marxizmus ideológiatörténeti perspektívájában vizsgáljuk, akkor Slavoj Žižek szlovén filozófus eszmetörténeti periodizációjához kell fordulnunk. Žižek szerint a marxizmus történetében két nagy politikai innováció volt, amely egyben világos hatalmi érdeket is szolgált: 1) a lenini újítás, mellyel a forradalom helyszíne a legfejlettebb országokból átkerült a “leggyöngébb láncszemre”, azaz Oroszországba (ez annak igazolása volt, hogy miért a Szovjetunió bolsevikjei a “proletár világforradalom” igazi zászlóvivői); 2) a maoi újítás, amely a proletariátus helyébe a parasztságot, a “lényeg nélküli osztályt” ültette, és amelyet a kínai proletáriátus gyöngesége, jelentéktelensége tett szükségessé; Mao a nyugati marxizmus tanaiból kilépve a hunani parasztlázadás mintájára alapozta a kínai kommunista forradalom stratégiáját. Nos, ezekhez mérve számíthatnánk harmadik innovációként a nyugati neomarxista újítást. Itt már nem egyetlen központi ideológiai tézis alkotja az újítás magvát, hanem a minden válságban újragondolt kritika a kapitalizmus ellen. A neomarxista irányzatok kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a gazdasági alapoknak, és lemondtak a totális forradalomról. De nem mondtak le egy, a kapitalizmussal szembeni “ellentársadalom” létrehozásáról, és minthogy ennek feltételei mindig másak, a neomarxista irányzatok is változó geometriájú kritikai ideológiaként lépnek fel időnként.
Összegezve az előbbieket, három okát sorolhatjuk fel tehát annak, hogy miért nem lehetett sikeres a kommunizmus elítélése Európában; ezek: a) a kommunizmus áldozatainak nem ismerése, illetve a kommunista népirtások bűneinek bagatellizálása; b) a kommunizmus összeomlásának kompromisszumos támogatása a nyugatiak részéről a “teljes legyőzés” helyett; c) a marxizmus ideológiai továbbélése, elfogadott társadalomkritikai attitűdé válása a kapitalista társadalomban.
Mindezek mellett Románia esetében további sajátos körülmények is szerepet játszottak a kommunizmus elítélésének történelmi sikertelenségében. Kettőt tartok kiemelendőnek.
Az egyik közismert: a romániai átmenet sajátos “forradalmisága”. Általában a forradalmak sikere két kulcsmozzanatban ragadható meg. Egyrészt sikeresen végbe kell mennie a régi rend és képviselői félreállításának. Másrészt szükséges egy “alternatív projekt” is az új rendhez, valamint egy új elit. Nos 1989 decembere tényleg sikeresen félreállította a régi rendet, és annak első vonalbeli képviselőit: Ceausescu hatalmának közvetlen kiszolgálóit. Az új elit azonban, mint közismert, a régi elit második vonala volt, azaz amennyiben nem került volna sor a Román Kommunista Párt felszámolására, tulajdonképpen egy párton belüli radikális elitváltásról lehetett volna csupán beszélni. Ehhez a váltáshoz az alternatív projekt pedig nem az új vezetők “saját projektje” volt (ahogy a forradalmak esetében történik), vagyis nem kellett hozzá históriai invenció. A projekt az európai demokrácia normáinak az átvételét tartalmazta, amelyhez a Nyugat írásos útmutatást is adott az európai integráció dokumentumai révén (az EBEÉ 1990-es Párizsi Chartája, az Európai Tanács határozatai stb.). A régi-új román politikai elit e dokumentumok “gyakorlatba ültetése” során kezdte igazából átértelmezni hivatását, feladatát, politikai identitását. Magától értetődik: mindezt egyfajta mimikri és a kétértelműségek kultiválása kísérte, amely meghatározóvá vált a kommunizmussal való szembenézés lanyhaságára, illetve elodázására nézve is.
A másik sajátos mozzanat egyértelműen kulturális jellegű, nem a kommunizmussal van kapcsolatban, hanem a román közélet ama habituális jellegével, amely régebbi, és amelyet mindmáig legteljesebben Caragiale ábrázolt. Voltaire mondása, hogy “a nevetségesség öl”. És ez érvényes az európai politikára is: a politikai karaktergyilkosságok egyik bejáratott eszköze a nevetségessé tétel. A mai román politikában azonban a nevetségesség pillanatai oly gyakoriak, hogy – paradox módon – a közönség olykor már nem is érzékeli. Caragialei pillanat volt, amikor Vadim Tudor arról panaszkodott, hogy a Ceausescu-korszakban a Szekuritáte üldözte őt, vagy az, amikor Dan Voiculescu furfangos antikommunista cselekedetekként magyarázta az átvilágító bizottság (CNSAS) előtti meghallgatásában a 80-as években vitt külkereskedelmi tevékenységét. A nevetségesség e banalizálódása azonban kihatott az antikommunizmus megítélésére is. A román közvéleményben az antikommunizmusra való hivatkozás ma már csupán gyanús és ellenőrizhetetlen szándékokat sejtet, valamilyen pozíció megváltoztatásának leplezett szándékát.
Kitartani sikertelen ügyek mellett
Mi lehet a végső következtetésünk ezek után?
Két, egymásnak némiképp ellentmondó konklúziót tudok csupán megfogalmazni. Az egyik az, hogy mára egyértelművé vált, a történelmi körülmények logikája sikertelenségre kárhoztatta a kommunizmus elítélésének politikai tervét. A másik gondolatunk viszont mégis az kell legyen, hogy még sem hiábavalóak e törekvések. Van értelme kitartani sikertelen ügyek mellett is, hiszen azok üzenetek a jövőnek. A kommunizmus elítélésére való törekvés azt üzeni, hogy az ember sohasem fokozható le azzá, amit el akarnak fogadtatni vele! Egyébként pedig a reménytelen ügyek vállalása maga is az emberi szabadság mértéke.
Bakk Miklós
Elhangzott szeptember 7-én Aradon, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által a falurombolás elleni tiltakozás 25. évfordulójára szervezett szimpóziumon.
Krónika (Kolozsvár)

Bakk Miklós: óriási igény van a román médiában magyar közéleti információk iránt
A napokban indult el a Mensura Transylvanica politikai elemzőcsoport román nyelvű portálja. Ennek apropóján Bakk Miklós politológus, a csoport munkatársa válaszolt az ittHON.ma kérdéseire. A többi között szó esett az elemzőcsoport tevékenységéről, céljairól, valamint az autonómiaküzdelmekről is.
– A Mensura Transylvanica magyar nyelvű portálja mellett, beindult annak román nyelvű változata is. Mi indokolta ezt a lépést?
– Számos visszajelzést kaptunk arról, hogy óriási igény van a román médiában magyar közéleti információk iránt. A komoly értelmezésekre törekvő újságírók és elemzők szeretnének első kézből kapni információkat és – miért ne ! – megismerni az ezzel kapcsolatos magyar értelmezéseket. Mondjak máris egy példát: ismerek újságírókat, akik szeretnék tisztábban látni az egyes magyar pártok törekvéseit, a köztük levő viszonyokat. Nem utolsó szempont az sem, hogy saját értelmezéseink beszivárogtatása a román közvéleménybe segítheti – hosszú távon – a párbeszédhez szükséges közös minimum kialakítását. Például abban, hogy az olyan fogalmak értelmezésében, mint autonómia, legyenek közös konceptuális támpontok. – Mit kell tudni a Mensura Transylvanica csoportról? Mivel foglalkoznak, és tevékenységükkel milyen célt kívánnak szolgálni? – A Mensura Transylvanica politikai elemzőcsoport 2011 novemberében-decemberében, tehát két évvel ezelőtt alakult meg, céljául az erdélyi közélet és politikai intézményrendszer reformjának elemzésekkel való támogatását, az egyeztetés kultúrájának kialakítását tűzte ki. A csoport céljainak és értékeinek rövid bemutatása egyébként megtalálható a mensura.ro honlapon. Tagjai, kevés kivétellel – ezek közt vagyok én is – fiatal politológusok és szociológusok, akik vállalták a csoport céljait és értékeit. Műhelyünk a Bálványos Intézet égisze alatt működik. Az elmúlt két esztendő többek közt arról is szólt, hogy próbáltuk kitalálni, milyen elemzői műfajokra van szükség az erdélyi piacon. Ugyanis a politikai elemzések nagyon széles skálán helyezhetőek el, a napi publicisztikus kommentároktól kezdődően a részletes, szakszerű közpolitikai elemzéseken át egészen az akadémiai szférához közelítő, tudományos tanulmányokig. Jelenleg jól állunk a napi – publicisztikai szintű – kommentárok, gyorselemzések tekintetében, ezek a „Napi háttér” rovatunkban jelennek meg, és a nagyközönség gyors tájékozódását szolgálják. Ritkábban közlünk elmélyültebb szakmai elemzéseket, ezek honlapunk „Elemzések”, illetve „Publikációk” rovatában jelennek meg, viszont elmondhatjuk, hogy ezeket az elemzéseket átveszi a sajtó, és hellyel közzel vitákat is váltanak ki. A honlap „Polémosz” rovatában szerzői írások – elemzések és esszék – jelennek meg, amelyek szerzőjük álláspontját jelenítik meg, miközben az elemzések általában a csoport nevében jelennek meg. Nos, ezt a műfaji skálát toldjuk meg most román nyelvű elemzéseinkkel. Terveink szerint ezek részben magyar nyelvű elemzéseinknek a fordításai, részben viszont román nyelven készülnek el. Önkritikusan kell elmondanom azonban, hogy mivel a csoport tagjai meglehetősen elfoglalt, másutt is sokat dolgozó publicisták, egyetemi oktatók, elemzések megjelentetésére nem épp a tervezett ütemezéssel kerül sor. – Mint politológus miként értékeli a Székelyek nagy menetelését. Milyen gyakorlati eredménye lehet a demonstrációnak? Ennek tükrében milyen reális esélye van Székelyföld egységének megtartására, valamint a területi autonómia megvalósulásának? – A politikai elemző kerülje a nagy szavakat ! Most mégis azt mondom, hogy a székelyföldi menetelés jelentős esemény volt, mert a demobilizáltság hosszú évtizede után bizonyította be, hogy a mobilizációs potenciál tekintetében nem áll olyan rosszul a székelyföldi társadalom. Csupán tudni kell a célt a megfelelő pillanatban, megfelelő módon megfogalmazni, és kialakítani a megfelelő együttműködést a legfontosabb székelyföldi politikai aktorok között. Mindaddig, míg az RMDSZ a politikai képviselet monopóliumával rendelkezett, érdeke volt a demobilizáltság fenntartása, két szempontból is. Egyrészt versenytársa, kihívója csak a mobilizált társadalmi közegben tudott volna létrejönni, másrészt a demobilizáltság fenntartása nagyobb súlyt biztosított számára a román pártok között, hiszen az egyetlen legitim képviselet imázsának a fenntartása növelte az úgynevezett koalíciós potenciálját, vagyis azt, hogy a többi romániai pártnak számolnia kell vele a koalíciók megalkotásánál. A Markó-korszak stratégiai lényege ez volt, fenntartani a képviseleti monopóliumot és a demobilizáltság állapotát. Namármost, egy külön székelyföldi mobilizáltság kialakítása – de akár felépítést is mondhatnék, mert ez időigényes és politikai kreativitást igénylő folyamat – fontos tényezője a regionális autonómia elérésének. De csupán az egyik eszköze, amelynek egyszeri „bevetése” még nem feltétlenül hoz eredményt. Eredmény csak hosszabb távon, és több eszköz váltogatott, illetve kombinált alkalmazásával érhető el. Nincs itt tér most ennek részletes elemzésébe belemenni, csupán azt jegyezném meg, hogy a fontosabb erdélyi magyar politikai szereplők között különbség és ellentét nem annyira a célok, mint inkább az eszközök tekintetében vannak. – A 2014-es magyarországi parlamenti választásokon az Erdélyben élő kettős állampolgárok is szavazhatnak. Ön szerint, milyen mértékben fognak élni szavazati jogukkal az újrahonosítottak? – Erről már készültek becslések, a sajtóban meg is jelentek. Az előrejelzések szerint az erdélyi szavazatok, tekintetbe véve a magyar választási rendszernek azt a sajátosságát is, hogy a külhoniak csupán a pártok országos listáira szavazhatnak, mindössze 1-2 mandátum sorsát tudják befolyásolni.
ittHON.ma
Erdély.ma

Sajtóprésben az erdélyi magyarság
Valamennyi újság, rádió, televízió örül, ha nézettsége, olvasottsága nő, s valójában mindent meg is tesz ennek érdekében, tehát semmi rendkívüli nincs abban, hogy az ETV, azaz az Erdélyi Magyar Televízió is a Kisebbségi Kutatóintézet nemrég végzett felmérései alapján nyugtázhatta: az erdélyi magyar háztartások 58 százalékában jelen van, s hogy az elmúlt három év alatt nézettségük 20,3 százalékról 35,8 százalékra nőtt.
Lehet, kissé elrugaszkodott az említett nézőszám, de fogadjuk el, hisz végül is az ETV-nek vannak igen jó és tanulságos műsorai, egyebek közt a Kós Károly Akadémia előadásainak közvetítése, a magyarországi televízióktól átvett hazai művészportrék, az eredeti és vonzó főzőműsorai, fiatalos és lendületes magazinjai. Igaz, „nem agresszív”-nek titulált híradójuk amolyan fából vaskarika, ugyanis a hír az hír, objektív és pontos, nem lehet sem szelíd, sem agresszív, csak ha a szerkesztő – minden bizonnyal politikai sugallatra – ezzel a jelzővel illeti. Pucérra vetkőztetve inkább azt jelenti: szót sem ejtünk az RMDSZ ellenzékének rendezvényeiről, nem adunk helyet más vélemények megfogalmazóinak, azaz kiszorítjuk a másságot műsorainkból.
Ám a legnagyobb gubancot mégis a Sajtóprés című műsor jelenti, ahol néhány „sajtómunkás” úgy osztja az észt, hogy megfagy a lélek is az emberben. Értjük mi Gáspárik Attilát, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatóját, meg kell szolgálnia, hogy igencsak közepes képességű aktorként az RMDSZ marosvásárhelyi klikkjének jóvoltából az elmúlt huszonvalahány esztendőben igazán jelentős pozíciókat sikerült elnyernie, köztük a színház igazgatói posztját is, de mintha esetében nem működne Mikszáth Kálmán dzsentri hősének ama meggyőződése: ha hivatalt kap az ember, eszet is ad hozzá a Jóisten. Hogy mélyen lenézi a székelység minden törekvését, küzdelmét, harcát, hogy legutóbbi nagy megmozdulásunkat is amolyan maoista nagymenetelésnek titulálta, s csak amiatt érez mély felháborodást, hogy színháza igazgatóját Bukarest, nem a helyi politika nevezi ki – önmagát jellemzi, s a marosvásárhelyi nyomott, megalkuvó hangulatot sugározza a nézők felé. Parászka Boróka sem szabadul budapesti liberális mentorai bűvköréből, s amolyan másodrendű, elvetendő, székelykedő attitűdnek tekinti az erdélyi autonómiaküzdelmeket, szinte kikérve valamilyen magasabb rendű eszme nevében, hogy nemcsak a nyomorgó cigányság felemelésének kérdése áll a romániai magyarság politikájának homlokterében, hanem amolyan békaügető-versenyszerű autonómiatüntetéseket szervez. Érdekes mód, megvalósult joggyakorlatot lát, s magyar feliratokat ott is, ahol nincsenek, s akár a jó öreg bürokraták, folyamatosan írásos összefoglalóban tájékoztatná a megye és Marosvásárhely román vezetőit a megvalósult kisebbségi jogokról. Úgy tesz, mintha beadványokkal, törvénycikkelyek felsorakoztatásával jobb belátásra lehetne bírni – teszem azt – egy olyan rendőrfőnököt, aki visszaeső bűnözőnek nevez egy embert, aki soha bíróságot sem látott. Ráadásul gyanúsnak ítél minden civil tiltakozást, mert néha-néha valahol, valaki társaságában pártembereket is vélt felfedezni. A műsorvezetőnek, sajnos, nehezen forog a nyelve, s bele-belebonyolódik még a kérdésekbe is, nemhogy a vitát irányítani tudná. S mintha folyamatosan rettegne, hogy véletlenül az RMDSZ irányvonalától picit is elhajló vélekedés füle hallatára elhangzik. A Népújság alapító, tapasztalt és jó ideig regnáló főszerkesztője, Makkai János szemmel láthatóan érzékeli ugyan a nemzetiségi feszültségtől terhes társadalmi közeget, melyben véleményt fogalmaz, de mintha tartana Parászka Boróka fullánkosan pergő nyelvétől és globalizmustól terhelt, meglehetősen éles eszétől is. A Brassói Lapok főszerkesztőjének, Ambrus Attilának nagy ritkán megfogalmazott különvéleménye is túl halovány ahhoz, hogy egy mákszemnyit is fordítson az asztaltársaság által sugallt demoralizáló hangulaton: üljünk nyugton, esetleg fogalmazzunk beadványokat az épp regnáló hatalmasoknak, haladjunk az RMDSZ kijelölte úton, s drukkoljunk, mielőbb ismét kormányra jussanak, hogy nekünk is csurranjon-cseppenjen valami. Sajnos, kikopott körükből az a történész is, aki mérsékelt hangerővel ugyan és igen visszafogottan, de ellenvéleményt fogalmazgatott meg, így hát megy zavartalanul a hablatyolás, lesajnálás, ellenségkeresés, tőkéslászlózás, az anyaországi kormánytörekvések fitymálása, a jó itt és így nekünk hangulat gerjesztése.
A heti véleményműsor legnagyobb baja azonban, hogy uralja az a szájtartás, mely a szórvány- és tömbmagyarság helyzet- és magatartásbeli különbözőségeit kihasználva ellentétet szít. Hogy a Sajtóprésnek mindeddig nem volt civil kurázsija ahhoz, hogy markáns ellenvéleményt megfogalmazó újságírót, akár egy Bakk Miklós-mértékű, nemzeti gondjainkat összetettebben látó politológust is asztalához ültessen, egyfajta gyávaságra vall, de bizonyára úgy érzik, nincs olyan intellektuális erő Erdélyben, mely méltó lenne őhozzájuk.
Tudjuk, Marosvásárhely más világ, ma is hordja Fekete Márciusa tanulságait, félelmeit, megalkuvásait, féltik a törékeny és kétes egyensúlyt, melyet kínkeservesen teremtettek meg – csak azt felejtik, hogy önfeladásuk árát nem ők, hanem gyermekeik és unokáik fizetik majd meg.
Az ETV Medgyessy Péter tiszavirág-életű magyar miniszterelnök ajándéka Marosvásárhelynek, s mintha mindmáig pecsétként viselné magán az ügynökmúltú bankár-politikus habitusát is.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyilvánosság kizárva: autonómiatervezetet készít az RMDSZ
A nyilvánosság teljes kizárásával, önállóan kívánja elkészíteni a Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetét az RMDSZ. A szövetség azt tervezi, hogy külső szakértők bevonása nélkül állítja össze a dokumentumot az év végéig. Vajon megint az autonómiaküzdelem kisiklatására készülnek?
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára a tervezetet kidolgozó testület összetételét sem kívánta elárulni. „Ez egy belső műhelymunka, és nem szeretnénk, hogy szakértőink a sajtó és egyáltalán a közvélemény nyomása alatt dolgozzanak” – fogalmazott a kolozsvári politikus a Krónika napilapnak. Megjegyezte: „A szövetség december végén közvitára kívánja bocsátani tervezetét, addig nem szeretnénk részletekbe bocsátkozni az elképzelést illetően, nem lenne célszerű”.
Kovács Péter szerint a tervezet beterjesztését megelőző közvita fóruma épp arra jó, hogy bárki megfogalmazhatja észrevételeit a dokumentummal kapcsolatban - reagált a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a műhelymunkához felajánlott segítségére. „Az a célunk, hogy a közvitát követően egy olyan tervezetet kívánunk benyújtani, amely a lehető legszélesebb körű támogatottságot élvez” – tette hozzá Kovács.
Márton Árpád RMDSZ-es képviselőtől szerint a tervezet még nincs olyan fázisban, hogy bármit is mondani lehessen róla. „Amíg konkrét kérdések kapcsán nem születnek döntések, mindenki csak a saját véleményét mondhatja, ebből pedig nagy zűrzavar alakulhat ki, ez nyilván akadályozná a racionális döntéshozatalt”– szögezte le Márton Árpád, aki a Krónika értesülései szerint részt vesz a tervezet összeállításában.
Toró: közös szellemi termékre van szükség
Toró T. Tibor, az EMNP elnöke szerint az RMDSZ autonómiatervezete akkor lehet sikeres, ha mögéje társadalmi konszenzus építhető, ha a teljes politikai elit a társadalommal összhangban felsorakozik mögéje. „A konszenzust eddig nem sikerült megvalósítani, ám a néppárt továbbra is készen áll arra, hogy részt vegyen az alkotói munkában, szívesen átadjuk az elméleti és a gyakorlati tudást, sőt a tervezet képviseletét, népszerűsítését is vállaljuk, ha egy közös szellemi termékről van szó. Ezt már a nyilvánosság előtt és személyesen Kelemen Hunornak is jeleztem korábban” –mondta Toró. A néppárt elnöke ugyanakkor úgy fogalmazott, óvatosan optimista ebben a kérdésben, mert emlékszik az RMDSZ korábbi autonómia-tervezetekhez való viszonyulására. „2004-ben társaimmal három autonómiatervezetet nyújtottunk be a parlamentben: az Székely Nemzeti Tanács megbízásából a Székelyföld területi statútumát, az EMNT felkérésére egy személyi elvű autonómiára vonatkozó kerettörvényt illetve az erdélyi magyarok személyi elvű kulturális autonómiájának statútumát. Akkor az RMDSZ vezetése nem állt mellénk, ellenezte a parlamentben, a vitában sem sorakozott fel az ügy mellett. Az, hogy mennyire nem gondolták komolyan ezt a kezdeményezést, visszaköszönt 2012-ben, amikor a Székelyföld autonómiastatútuma befejezte parlamenti pályáját, és az RMDSZ szenátorai, élükön Markó Bélával és Frunda Györggyel részt sem vettek azon a szavazáson, ahol pontot tettek az ügy végére” – idézte fel Toró. A politikus szerint az, hogy az RMDSZ kongresszusa úgy döntött, szükség van egy ilyen törvénytervezetre, jelzi, hogy az elmúlt kilenc év nem volt hiábavaló, elérték, hogy a politikai elit az egész társadalommal, a civil közösséggel cselekvően vállalja fel az önrendelkezés ügyét.
Az EMNP elnöke szerint az autonómiatervezet a Székelyek Nagy Menetelésének folytatása lehet, ám egységre van szükség a véglegesítésében és érvényesítésében.
„Nem valószínű a közös műhelymunka”
Székely István Gergő politológus nem tartja valószínűnek, hogy az RMDSZ végül bevonja a tervezet kidolgozásába az MPP-t, az EMNP-t és az SZNT-t. Ugyanakkor úgy véli, arra sincs túl sok esély, hogy a három politikai szervezet közös tárgyalási platformja, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) újrainduljon, melynek célja eleve az volt, hogy az erdélyi magyar közösség számára fontos stratégiai kérdésekben közös álláspontot alakítsanak ki, amelyre a későbbiekben közös politikai cselekvés építhető. „Mindez csak abban az esetben történhetne meg, ha az RMDSZ ellenzéke jelentősebb támogatottságot tudna felmutatni. Úgy gondolom, az RMDSZ valószínűleg olyan külső szakértőkkel fogja legitimálni a törvénytervezetét, akik nem tartoznak a szövetség holdudvarába” – nyilatkozta lapunknak a Székely István Gergő.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szombaton jelentette be: a szövetség december végéig közvitára kívánja bocsátani a Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetét, és arra készül, hogy azt a februárban kezdődő tavaszi ülésszak legelején nyújtja be a parlamentben. Kelemen Hunor elmondta, jelenleg szakemberekkel dolgoznak a tervezeten, amely a dél-tiroli autonómiamodellt tekinti kiindulópontjának. Kijelentette, a román társadalom meggyőzése nélkül esélytelen az autonómiaküzdelem. Parlamenti autonómiakísérletek kronológiája
A román parlament elé terjesztett kezdeményezések eddig kivétel nélkül elbuktak. Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár átfogó kronológiájából kiderül, az első kísérlet Birtalan Ákos, Kovács Zoltán, Szilágyi Zsolt, Pécsi Ferenc, Toró T. Tibor és Vekov Károly RMDSZ-es képviselők nevéhez fűződik, akik 2004. február 25-én benyújtották Székelyföld Autonómia-statútumát. A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) tervezetét március 30-án az alsóház, júniusban pedig a szenátus is elutasította. 2004. június 18-án négy RMDSZ-es képviselő és egy szenátor aláírásával iktatták a képviselőház állandó bizottságában az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) nevében, Bakk Miklós és Toró T. Tibor honatya által kidolgozott, a személyi elvű autonómia kerettörvényét, valamint a romániai magyarság személyi elvű autonómiájának statútumát. A dokumentumot alkotmányellenességre hivatkozva a képviselőház közigazgatási bizottsága szeptemberben leszavazta.
2005. június 8-án az RMDSZ frakciói úgy döntöttek, nem támogatják az SZNT-nek a parlament elé terjesztett autonómia-statútumát.
2005. június 30-án az SZNT Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetét másodszor is a parlament elé terjesztik (beterjesztő Sógor Csaba szenátor és Becsek Garda Dezső képviselő), de a képviselőház október 12-én elutasította. Márton Árpád RMDSZ-es képviselő felvállalhatatlannak nevezte az SZNT statútumát. Ugyanezt a törvénytervezetet a bukaresti szenátus 2012. szeptember 25-én tűzte napirendre és utasította el.
http://itthon.ma/erdelyorszag, http://itthon.ma/erdelyorszag

Autonómia: tabu, amiről beszélni kell
Ágas-bogas, sok részletében tisztázásra szoruló kérdéskör az autonómiáé – elsősorban ez derült ki a szombati, sepsiszentgyörgyi autonómia-kerekasztalon. Az is világossá vált, hogy az egyik legnagyobb kihívás a félelem leküzdése.
A többsíkú társadalmi párbeszéd és egyben a reális tájékoztatás szükségessége, egymás elképzeléseinek, terveinek megértése, az autonómia kérdésének a tabu-létből való kiemelése és részleteinek pontos tisztázása. Ezen fő kérdések körül forgott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Bálványos Intézet Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása címmel, szombaton, Sepsiszentgyörgyön lezajlott szakmai konferencia záró momentumát jelentő kerekasztal-beszélgetés. A Bakk Miklós politológus moderálta esemény alkalmából Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere (RMDSZ), Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Marius Obreja, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) háromszéki szenátora, valamint Mădălin Guruianu, szintén liberális párti városi képviselő-testületi tag ültek egy asztalhoz.
Legyőzni a félelmet
A beszélgetés, a harmadik részt jelentő hozzászólásokat leszámítva, a moderátori kérdésekre adott válaszokban testesült meg. A sokrétű válaszok központi, egységesen azonosítható eleme ugyanakkor azt volt, hogy az autonómia továbbra is az úgymond szürke zónában, a tabuk között foglal helyet. A román nemzetiségű meghívottak szerint ez elsősorban annak tudható be, hogy eddig az egész kérdéskör elsősorban kampánycélokra lett felhasználva, minden politikai alakulat által. A beszélgetés résztvevői abban ugyan egyetértettek, hogy ezt elsősorban párbeszéddel, a számtalan tisztázatlan részlet, félelem, előítélet feloldásával lehet rendezni, de maga a kommunikáció helyzete terén már eltérőek voltak a meglátások. Míg a PNL képviselői úgy vélték, létezik párbeszéd – még akkor is, ha ezt sokszor nem a megfelelő személyek folytatják –, a magyar meghívottak szerint a partnerek terén ütköznek akadályokba, illetve a kommunikáció kiterjesztése is elengedhetetlen.
Antal Árpád négy szintet azonosított, köztük a Bukaresttel történőt, de a magyar-magyar dialóguson belül is újabb kettőt. Ugyanő elismételte már korábban is hangoztatott álláspontját, mely szerint az eljövendő időszak legfontosabb kihívása a partnerek keresése. Abban mindenki egyetértett, hogy apróbb előrelépések ugyan történtek – ahogy Izsák Balázs fogalmazott, tíz évvel ezelőtt beszélni sem lehetett nyugodtan az önrendelkezésről –, viszont a félreértelmezések, előítéletek, történelmi sebek okozta félelmek továbbra is komoly akadályt jelentenek. Ennek feloldása pedig csak egy, a legmagasabb szintekre, így a román parlamentig is felérő ésszerű, őszinte vita megnyitásával, lefolytatásával lehetséges. Ennek során tisztázhatókká válnának olyan kérdések is, mint a majdani autonóm területen kisebbségbe kerülő románság jogai, a kulturális önrendelkezés kérdésköre, és érthetővé válna mindenki számára, hogy nem a román nemzetállam vagy Románia egységessége elleni kezdeményezésről van szó, hanem egy, az európai gyakorlatba tökéletesen beillő berendezkedési formáról.
Az érvütköztetések mellett abban minden résztvevő egyetértett, hogy a kommunikáció elindult, azaz a konferencia elérte célját.
Eltorzulhat a román-magyar viszony?
Nem hiányoztak ugyanakkor a sötétebb, a további elutasítás, illetve a bukaresti politikumot továbbra is jellemző kettős beszéd esetén az autonómia-mozgalom radikalizálódását előrevetítő jóslatok sem, noha ebben a résztvevők nem értettek egyet, olyannyira, hogy a román meghívottak tulajdonképpen kikerülték a választ. Toró T. Tibor kimondottan esélytelennek ítélte meg egy ilyen forgatókönyv megvalósulását, szerinte egy nagyon is moderált hozzáállásról, a demokrácia szabályain belül zajló harcról lehet beszélni.
A vitázók ugyanakkor abban kétségtelenül megegyeztek, hogy csakis garanciák felállításával lehetséges az előrelépés ezen a téren, és egy egészséges párbeszéd kialakításához elengedhetetlen, hogy a románság részéről is azok folytassák ezt, akik nem a huszonhárom éve ismert nemzetállami retorikának a letéteményesei. A garanciák terén felmerült – Guruianu felvetésére –, hogy magyar oldalon kikre hárul a bizalom-híd felépítése, ugyanis Székelyföldön eddig is magyarok vezettek. A válaszok egyértelműek voltak: ezeket a garanciákat elsősorban törvények adhatják meg. A hídépítés, bizalmi tőke kialakítása kapcsán román részről elhangzott egy igen lényeges észrevétel: meg kellene fontolni, hogy az erőből történő kezdeményezések – így a helyi referendum kiírása a fejlesztési régiók átszervezése kapcsán –, vagy a párbeszéd elindítása vezet-e célra végül. A felvetésre Antal Árpádtól érkezett a válasz, az érintettség okán, aki a két kérdéskör elválasztását javasolta, mivel a fejlesztési régiók problémája ebben az esetben nem „mosható” össze az önrendelkezésről szólóval.
A kerekasztalt záró közönségbeli hozzászólások között több olyan is fellelhető volt, amely a kérdéskör tisztázását szorgalmazta. Kiemelésre érdemes a kolozsvári Mircea Surdu hozzászólása, aki a történelmi alapú regionalizálás kérdését hozta be a vitába, illetve a vegyes házasságban élők helyzetét taglalta. Surdu egyébként egy kétnyelvű felirattal ellátott kulcstartót adott át a vita résztvevőinek a frissen alakuló, általa képviselt Erdélyi Mozgalom nevében, melynek pontosan a történelmi alapon történő régiókra osztás, egyfajta federalizációs megoldás az elképzelése.
Nagy D. István
Székelyhon.ro

Megtört a jég (Magyar–román párbeszéd az autonómiakonferencián)
Ha teljes körű magyar–román párbeszéd nem is alakulhatott ki a szombaton Sepsiszentgyörgyön megszervezett autonómiakonferencián, a jég megtört, és elkezdődhetett egyfajta érdemi vita. A nyitásra csak a liberálisok megyei és helyi képviselői voltak hajlandóak, de végre konkrétan megfogalmazták a székelyföldi román közösség igényeit, kézzelfogható megoldások, ígéretek hangzottak el, sőt, még bocsánatkérésre is sor került.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által szervezett, Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása című konferenciára nagyon sokan kíváncsiak voltak, szép számban begyűltek olyanok is, akiket a téma vonzott, a személyes érdeklődés vezetett, s bár kis számban, de akadt néhány román is, aki nemcsak a politikai vitára, de a magyar és román szakértők előadására is kíváncsi volt. A román sajtó ezekről szinte tüntetően távol maradt, az autonómiák sokfélesége, a regionalizmus általánosabb kihívásainak témája kevéssé érdekelte őket, csak a kerekasztal-beszélgetés keltette fel néhányuk figyelmét. A tolerancia nemzetközi napján a tolerancia jegyében végig két nyelven zajlott a tanácskozás, akadt néhány magyar előadó, aki gesztusként románul tartotta meg előadását. Ezt tette Bakk Miklós egyetemi tanár, politológus, aki a román meghívottak iránti tisztelet jeléül a politikusok vitáját is román nyelven moderálta. A három panel közül ez az utolsó váltotta ki a legnagyobb érdeklődést, a hangulat szinte egy kampányfinishez hasonlított.
Bakk Miklós három kérdéssel indította a beszélgetést, arról faggatta a román és magyar politikusokat, mit kellene, lehetne tenni, hogy az autonómia többé ne legyen tabutéma Romániában, megemlítette, hogy a 90-es években ugyanilyen elutasítás övezte a regionalizmust, de utóbb ez mégis a közbeszéd, -érdeklődés tárgyává vált. Megtörténhet ez az autonómiával is? – tette fel a kérdést. Hozott-e érdemi, látványos változást Székelyföld megítélésében, a vele kapcsolatos gondolkodásban a székelyek nagy menetelése? – hangzott el a második felvetés, harmadikként pedig arról kérte véleményüket: miért nem működik a román–magyar párbeszéd az autonómia témájáról, mit lehetne tenni, hogy ez mégis lehetővé váljék.
Elkezdődött, folytatni kell
Marius Obreja, a liberális párt szenátora, megyei elnöke láthatóan feszengve magyarázta, miért fogadta el a meghívást: állampolgárként kíván tájékozódni, látni akarta, miképpen tárgyalnak erről a „közigazgatási fogalomról”, és megmutatni, hogy hajlandó tárgyalópartner lenni. Kínosan ügyelt arra, hogy ne ejtse ki a Székelyföld nevet, és csak megkerülhetetlen esetekben használta az autonómia kifejezést. Székelyföldi románként számára rendkívül kényes ez a téma, s bár egyértelműen ellenzi, ez nem jelenti azt, hogy nem beszélhetnek róla, hajlandó meghallgatni az érveket. Vallomással kezdte, elmondta, hogy Hargita megyében született, nőtt fel többnemzetiségű környezetben, magyarul is megtanult. A történelem, családja története, személyes tapasztalatai segítették, hogy felnőttként sikerült „megbékélnie”, azonosulnia ezzel a térséggel, szellemiségével. Az általa vallott liberális eszmék is segítik, nem fél véleményt nyilvánítani, hiszi, hogy bármiről lehet beszélni. Véleménye szerint az autonómia azért vált tabutémává a román fél számára, mert a politikusok az elmúlt években sorozatosan kampánycélokra használták, tőkét akartak kovácsolni belőle. Hogy ez megszűnjék, egyszerűsíteni kell a róla szóló közbeszédet, egyértelműen megfogalmazni előnyeit és hátrányait, románul és magyarul egyaránt. A párbeszéd immár elkezdődött, ezt csak folytatni kell – mondotta. A székelyek nagy meneteléséről csak annyit mondott: örült, hogy gond, incidens nélkül zajlott le.
Figyelni kellene a román igényre
Minden fontos dolog csak együtt, közösen megvalósítható – kezdte hozzászólását Mădălin Guruianu, a sepsiszentgyörgyi tanács liberális képviselője. Tizenöt éve él itt, nagyon szereti ezt a várost, és számára a politika mindig eszköz volt, nem cél, első perctől a párbeszéd, az együttműködés híve, és próbálkozásai is voltak ilyen irányban. Ő híve az autonómiának, ez egy liberális elv, hajlandó bármilyen típusú autonómiáról tárgyalni, de csak érvekkel és ellenérvekkel. Nagyon fontos lenne, hogy ne tekintsünk egyfolytában a múltba, „meg kell tennünk a lépést, és a jövőbe néznünk” – hangsúlyozta. Gratulált a székelyek nagy menetelése szervezőinek: egy helyes, civilizált polgári megmozdulás volt, a résztvevők számával kapcsolatos nyilatkozatokat azonban mindkét fél részéről túlzónak nevezte. Nem volt ugyan ott, de képeket látott, egyértelmű, hogy nem 15 ezren voltak, de nem hiszi, hogy lettek volna 120 ezren. A románok képviselőjeként jött erre a találkozóra, akik nagyon kevesen élnek itt, de mégis jó lenne figyelembe venni igényeiket. Kifejtette azt is, hogy sértőnek érzi azok véleményét, akik nem élnek a térségben, de egyfolytában az itteni románok nevében nyilatkoznak, van szenátoruk, helyi és megyei tanácstagjaik, ha hagynák, hogy ők beszéljenek az itteni románságról, nagymértékben csökkenne a feszültség – vélekedett.
Az autonómia nem csak a magyaroké lesz
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke is románul beszélt, ezúttal elsősorban a román közvélemény számára fogalmazta meg célkitűzéseiket. Párbeszédre van szükség, a demokráciában a parlament a párbeszéd legfelsőbb fóruma, éppen ezért terjesztették a törvényhozás elé, immár kétszer, Székelyföld autonómiastatútumát. A párbeszédhez azonban őszinteségre van szükség – mondotta, és ők a statútumban pontosan megfogalmazták azt, amit akarnak. Az SZNT által kidolgozott tervezet nem etnikai autonómiáról szól, nem egy népcsoportnak akar önrendelkezést biztosítani, hanem mindenkinek, aki az adott területen él, mindenki jogait szavatolja, előnyeit mindenki élvezné. Az elmúlt tíz évben sikerült eredményeket is elérniük, ma már nyíltan lehet beszélni az autonómiáról, nem okoz pánikot, félelmet egy ilyen témájú konferencia. Nagyon fontos, hogy téma maradjon, és Románia érdekét is az szolgálja, hogy a parlament megvitassa a tervezetet, az előítéleteket csak nyílt, őszinte vitával, a kérések alapos elemzésével lehet lebontani – hangsúlyozta Izsák Balázs.
A székelyek nagy menetelése kapcsán elmondta, alaposan számba vették, melyik helyszínen hányan voltak, hány busz érkezett, és arra a következtetésre jutottak, nem 120 ezren, hanem 150 ezren vettek részt a menetelésen. Minden bizonnyal a csendőrség összekeverte a papírokat, és saját emberei számát diktálta be résztvevőként – jegyezte meg ironikusan. „Márciusban majd gondoskodunk, hogy ne legyen lehetőségük félreszámolni, amikor egyetlen téren gyűlünk össze a Székely Szabadság Napján” – mondotta.
Törvényben szavatolni a románok jogait
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint történelmi okai vannak annak, hogy a román politikum szeparatizmusként, elszakadásként tálalja a székelység autonómiaköveteléseit, hiszen a XIX. században a románság is azt mondta, autonómiát akar, „s lám, mi lett belőle”. Trianon után az erdélyi magyarság hasonló igényt fogalmazott meg, de akkor az anyaországban még hivatalos politika volt a revízió, azóta azonban sok év telt el, a demográfiai adatok miatt is okafogyottá vált ez a kérdés. „Ma már az autonómiának van realitása, és erre akad számos európai példa is” – fejtette ki. „Egyelőre az autonómia cél, zászló, jövőkép, csak megvalósítása után válik eszközzé és megoldássá” – fogalmazott Toró. Tárgyalópartnernek azok tekinthetőek, akik hajlandóak túllépni az egységes, homogén nemzetállam fogalmán, vannak ilyenek, főleg Erdélyben, de Bukarestben is, akik hisznek a problémamegoldó, erős, gazdag ország kialakításában. „Ha ezeket a dolgokat tisztázzuk, azt hiszem, az autonómia szót is kihoztuk a gettóból” – vélekedett. Az EMNP elnöke hangsúlyozta, közösen kell gondolkodni azon, a székelyföldi románok miként találják meg magukat az autonómiában, törvényben kell szavatolni kulturális autonómiájukat, az biztonságot és védelmet jelent majd számukra. A székelyek nagy menetelése azért volt fontos, mert erőt mutatott fel, márpedig párbeszédet akkor tudnak folytatni politikusaink, ha román partnereik érzik, tudják, hogy erő van mögöttük.
Közösen felépíthetjük az intézményes garanciákat
Antal Árpád, az RMDSZ egyik vezető politikusa az egyetlen olyan város polgármestereként szólt, ahol jelentős román közösség él magyar önkormányzás alatt. A Székelyföldön élő magyarok és románok közötti párbeszéd legnagyobb akadálya, hogy olyan csoport sajátította ki a románság képviseletét, amely tulajdonképpen nem ismeri el a létünket, a 80-as években azzal a küldetéssel érkeztek ide, hogy megváltoztassák a térség etnikai arányát, ez nem sikerült nekik, ezért frusztrálttá váltak, veszteségként élik meg minden előrelépésünket. „Ezzel a csoporttal lehetetlen bármilyen eredményt elérni” – szögezte le. Pár éve civil kezdeményezés is indult, Mădălin Guruianu volt az egyik mozgatója, jó volt az együttműködés, áttörés mégsem következett be, nem sikerült a bizalmatlanság falát ledönteni. Antal Árpád szerint a székelyek nagy menetelésén egyértelműen felmutattuk a közösségi akaratot, ezután három lehetséges forgatókönyv következhet. Ha a románság válasza a folyamatos „nem” marad, ez a magyarságból frusztráltságot vált ki, az pedig radikalizálódáshoz vezet. „A jelenlegi nemzetközi helyzetben, amikor látszik, hogy geostratégiai szempontból még nagyon sok minden nem zárult le Kelet-Közép-Európát illetően, nagyon komoly érdekek vannak, például Oroszország részéről, ebben a régióban. Ha ezen az úton megyünk tovább, kitesszük magunkat – románokat és magyarokat – annak, hogy más érdekek kihasználjanak bennünket. És ennek nem lehet jó vége” – vázolta az első forgatókönyvet. A második lehetőség lenne, hogy a román elutasításra meggondolja magát a magyarság, de ezt nem hiszi, „elindultunk egy úton, visszafordulni nem lehet, ez egyirányú utca”. A harmadik forgatókönyv, hogy valamilyen szinten azt mondják, igen, talán, ma még nem, de holnap. Elindul valamilyen folyamat, amelynek az lesz a vége, hogy közösen felépítjük azokat az intézményes garanciákat, amelyek lehetővé teszik, hogy együtt tudjunk élni ebben a régióban – fejtette ki Antal Árpád.
Kérések és ajánlatok
A vita második felében fő szerepet kapott a székelyföldi románság kulturális autonómiájának kérdése. Mădălin Guruianu hét pontban foglalta össze a román közösség igényeit, kérdéseit: a két, egyelőre párhuzamosan működő társadalom közötti híd építését, hisz a közeledés egyelőre véletlenszerű, gyengén finanszírozott; hogyan jöhet létre a közeledés, ha mindkét fél képviselői a helyiek feje fölött, Bukarestben próbálnak megoldást keresni az itteni problémákra; ki és milyen eszközökkel tudja biztosítani az itt élő románok jogait; miért nincs egyetlen autonómiatervezetben sem egyetlen külön, a románságra vonatkozó rész, miért nem tekintenek ugyanúgy gondjaikra, mint a szórványmagyarság problémáira; miért nem kaphatnak megyei alelnöki, municípiumi alpolgármesteri tisztséget, amikor hasonló igényt fogalmaznak meg ott, ahol a magyarság számbeli kisebbségben él; miért csak a Marosvásárhely központú fejlesztési régió kapcsán akarnak népszavazást szervezni, amikor a gazdasági érvek a Brassó központ mellett szólnak; miért nem evidencia a románság kulturális autonómiája, miért nem dönthetnek maguk a kultúrára szánt pénzek 25 százalékáról Sepsiszentgyörgyön.
Izsák Balázs egyetértett Guruianuval abban, hogy az itt élő románokat azok képviselik, akiket megválasztottak. Ismét hangsúlyozta, az autonómia nem jelent függetlenséget, az ország alkotmánya, törvényei továbbra is érvényesek az itt élőkre, csupán a hatáskörök megosztásáról van szó, semmiféle veszélyt nem jelent az itt élő románokra nézve. Toró Tibor újra kiemelte, az itt élő románok jogait törvényben kell szabályozni, az nyújthat megnyugtató garanciát, fogalmazzák meg konkrét javaslataikat, és a magyarok nyitottak a románok speciális státusát szabályozó jogszabály kidolgozására. Antal Árpád is megerősítette, egyetért a románság kulturálisautonómia-igényével, ez nagyrészt működik, és akár a pénzek elosztásánál is megvalósítható. Megismételte a szombati Háromszékben megjelent interjúban elhangzottakat: ha a románság hajlandó támogatni Székelyföld autonómiáját, biztosítják számukra a megyei alelnöki, a sepsiszentgyörgyi alpolgármesteri tisztséget. Elismerte, hogy valós probléma a párhuzamos társadalmak építése, és azt is, hogy ezen változtatni kellene. Sőt, a hallgatóság soraiból érkezett felvetésre, mely a tavalyi kampányban tett sértő kijelentésére utalt, miszerint azok a választók, akik nem az RMDSZ-re szavaznak, hanem az EMNP jelöltjére, a románok megerősödésére szavaznak, Antal Árpád most nyilvánosan is bocsánatot kért. Hibázott, mondotta, a kampány hevében voltak, nagyon sajnálja, hogy a románok a magyar–magyar harc „járulékos veszteségeivé” váltak. Konkrét megoldások nem születtek, nem születhettek a szombati konferencián, de végre kimozdult a holtpontról az autonómiáról szóló magyar–román párbeszéd. Rés nyílt a falon, melyet okosan, óvatosan lehet tovább bontogatni.
(A konferencián elhangzott tudományos előadásokról következő lapszámainkban számolunk be.)
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tisztázó közvita szükséges az autonómiáról
Fogalomtisztázásra van szükség a romániai magyarok és a románok között arról, hogy mire vonatkozik a magyarság autonómia-igénye: erre az egybecsengő következtetésre jutottak az előadók az Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása című konferencián, amelyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Bálványos Intézet szervezett szombaton, Sepsiszentgyörgyön.
A magyar–román autonómia-párbeszédben úttörő szerepre vállalkozó kétnyelvű konferencián a szakirodalomban leírt számos autonómiatípust ismertettek az előadók, a területi autonómiától a személyi autonómiáig. Hangsúlyozták: mivel az autonómia sokarcú és egyben rugalmas – adott helyzetekre modellezhető – fogalom, megvalósulása elképzelhetetlen a közösségi igények tisztázása és a többségi nemzettel történő intézményes párbeszéd nélkül.
A konferencia keretében tartott politikai kerekasztal résztvevői ugyanakkor megállapították: az autonómiáról folytatandó magyar–román párbeszédnek Székelyföldön kell kezdődnie.
Salat Levente, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem politikatudományi tanszékének docense a konferencián felhívta a figyelmet arra: a román politikusok sokszor leszögezik, hogy csak a helyi autonómiát ismerik el, de valójában Románia a felekezeti törvényben 18 személyi elvű egyházi autonómiát is elismer. Mint mondta, az autonómiát szokták önrendelkezésként, hatalommegosztásként, decentralizációként, önkormányzatiságként értelmezni, ezért fontos teendőnek tartja, a magyar közösség demokratikus módon tisztázza maga és a román többség számára, hogy milyen autonómiaformákra tart igényt.
Sergiu Constantin Dél-Tirolban élő tudományos kutató kifejtette: több mint hatvan kisebbségi autonómia működik Európában, Nyugaton inkább területi autonómiák léteznek, míg Kelet-Közép-Európában nem területi alapú önkormányzati formák (kulturális, funkcionális, személyi elvű autonómiák) vannak. A kisebbségek autonómiaigényére a nemzetközi szerződések is jogalapot szolgáltatnak, mint például az első világháború után Románia által is aláírt kisebbségi szerződés, amelyben autonómiát irányzott elő a székelyeknek és szászoknak oktatási és vallási kérdésekben.
Bakk Miklós kolozsvári egyetemi előadótanár a román államépítés hagyományairól románul tartott előadásában arról beszélt, hogy a regionalizáció körüli magyar–román viták jelentős része a Román Ókirályság és Erdély gyökeresen eltérő államépítési hagyományaiból ered. Ezt a szemléleti különbséget is csak az érveken alapuló párbeszéd hidalhatja át – hangoztatta az előadó.
Vasile Docea temesvári történész kiemelte: ugyanazt a történelmet másképpen értelmezik a románok és magyarok. Mint mondta, ez azért van így, mert a történelmi diskurzus része az identitásképzésnek és gyakran párhuzamos monológokhoz vezet. A regionalizmus és autonómia kérdéséről szólva ugyanakkor úgy vélte: nincs is szükség egységes megoldásra, más típusú autonómiára van szüksége a soknemzetiségű Bánságnak, más a Székelyföldnek és egészen más például Brăila és Galaţi dunai kikötővárosoknak.
Sabin Gherman publicista a magyar–román egymásra utaltságra helyezte a hangsúlyt. Kifejtette: a románok nem mennek semmire a magyarok nélkül, de ez fordítva is igaz. Úgy vélekedett, Bukarestnek nem az erdélyi etnikai arányok megváltoztatására, hanem a történelmi régiók elismerésére, valós autonómiájuk biztosítására kellene törekednie.
A konferencia keretében tartott politikai kerekasztalon részt vevő román politikusok is támogatták azt, hogy tisztázó közvita induljon az autonómia konkrét tartalmáról, egyebek közt a székelyföldi román kisebbség aggályairól.
Marius-Lucian Obreja liberális szenátor úgy vélekedett: az autonómia azért lett tabutéma Romániában, mert azt a politikusok szavazatszerző céllal használják különböző értelmezést tulajdonítva neki.
Mădălin Guruianu sepsiszentgyörgyi városi tanácsos kijelentette: liberálisként híve az autonómiának, de a román parlament elé korábban beterjesztett – és kétszer már elutasított – székelyföldi autonómia-statútumban nem lát elegendő garanciát a térségben kisebbségben élő románok számára. Kifogásolta, hogy a helyi magyar többség „erőből” döntötte el a fejlesztési régiókról szóló népszavazás kiírását Kovászna megyében, azt szerinte nem előzte meg megfelelő közvita.
A kerekasztal magyar résztvevői kifejtették: a románok identitását kulturális autonómia védené amennyiben Székelyföld területi autonómiát kapna.
Toró T. Tibor, az EMNP elnöke hangsúlyozta: azokkal a románokkal lehet és kell párbeszédet folytatni, akik nem egy homogén egységes nemzetállamot akarnak. Szerinte a román politikai döntéshozók csak akkor lesznek hajlandók intézményes párbeszédre a magyar közösséggel, ha az erőt mutat fel, és egységesen lép fel. Mint mondta, a közösségi akarat felmutatására jó példa volt a Székelyek nagy menetelése, de az erdélyi magyar politikai erők akcióegységét a küszöbön álló választási évre is át kell menteni.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, az RMDSZ politikusa úgy vélekedett, hogy a székelyföldi románok képviseletét többnyire olyanok sajátították ki, akiket Ceauşescu küldött a ’80-as években elrománosítani ezt a magyar többségű térséget. Mint mondta, velük nincs esély párbeszédet folytatni a magyarság autonómiaigényéről. Ugyanakkor üdvözölte, hogy Székelyföldön olyan román fiatalok is hallatják hangjukat, akik nyitottak a magyarsággal való párbeszédre.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke arról beszélt, hogy a társadalmi párbeszéd legmagasabb intézményes fóruma a parlament, és nem lehet az autonómiát övező fogalomzavar mögé bújni a székelység autonómiakövetelése elől, mert a közösség törvénytervezetben pontosította, mit akar. Az SZNT elnöke emlékeztetett arra, hogy az autonómiastatútumot érdemi vita nélkül utasította el a bukaresti parlament, és a román kormány sem méltatta válaszra a márciusi marosvásárhelyi tüntetésen elfogadott petíciót, vagy a Székelyek nagy menetélésének kiáltványát.
Szabadság (Kolozsvár)

Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása (Konferencia Sepsiszentgyörgyön)
A múlt szombaton Sepsiszentgyörgyön tartott autonómiakonferencián politológusok, történészek, többnyire egyetemi tanárok járták körül az autonómia és regionalizmus témakörét, fogalmakat igyekeztek tisztázni, támpontokat nyújtani az erdélyi magyarság autonómiaküzdelméhez, lehetőségekre és veszélyekre hívták fel a figyelmet. Összeállításunkban az elhangzottakat ismertetjük részletesen, természetesen a teljesség igénye nélkül.
Mindenkinek mást jelent?
Fontos az autonómiafogalom tartalmával kapcsolatos zavar tisztázása, annak végiggondolása, milyen érveket lehet felhozni az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseinek indoklása mellett – vezette fel előadását Salat Levente kolozsvári egyetemi tanár. Az elmúlt években megtapasztalhattuk, amikor politikusok beszélnek az autonómiáról, nagyon nehéz eldönteni, hogy mire gondolnak: használják ezt a kifejezést az önrendelkezésre, önkormányzatiságra, hatalommegosztásra, politikai autonómiára és megosztott szuverenitásra egyaránt, s tulajdonképpen mindenki azt ért alatta, amit akar. Ez azonban nem erdélyi sajátosság, Matti Wiberg már 1998-ban úgy fogalmazott, hogy az autonómiafogalom népszerűsége éppen annak sokarcúságára vezethető vissza, és az erdélyi magyar autonómiamozgalom szereplőinek is érdeke volt ezt a sokarcúságot fenntartani. Salat szerint, ha ma valaki felmérést készítene arról, mit jelent az erdélyi magyar embereknek az autonómia, lesújtó képpel szembesülne. Ez a sokféle értelmezés rávetült a román partnerekkel való kommunikációra is, ők a lehető leghátrányosabb, legelégtelenebb jelentést csatolták a fogalomhoz.
Salat előadása következő részében példákkal igazolta, hogy az autonómiafogalom egyértelmű tisztázásában a nemzetközi szakirodalom sem segít, elismert szakértők igen különböző álláspontokat képviselnek. Az erdélyi magyarság azonban nagyon sok, a szakirodalomban is használt fogalmi elemmel rendelkezik, de egyértelműen levonta a következtetést, hogy konszenzus nélkül elképzelhetetlen az autonómia elérése.
Salat Levente szerint az igazi nagy gond, hogy autonómia kérdésében az erdélyi magyarság sokkal kevésbé rendelkezik befolyással, mint gondolja magáról. Az előrelépés érdekében négy irányba kellene megszervezni a kommunikációt: szükség lenne egy, a román közvéleményt megcélzó stratégiára, eddiginél sokkal célratörőbb mozgósításra, ki kellene alakítani az autonómia működtetéséhez, fenntartásához szükséges kompetenciákat, és szükség volna a nemzetközi közvéleményt megszólító stratégiára is. Elérni: ha már nem támogatnak, legalább ne akadályozzanak.
Jó tanácsok, példák
Nincs az autonómiának egyértelmű meghatározása, senki nem tudja pontosan, mit jelent, még egyetemi körökben sem – erősítette meg a Salat Levente által elmondottakat Sergiu Constantin, aki tíz éve dolgozik tudományos kutatóként Dél-Tirolban. Az autonómia összetett, rugalmas és alkalmazható fogalom, értelmezése szerint létezik területi és nem területi. A XX. században két paradigmaváltás is történt az autonómiákkal kapcsolatosan. Ma több mint 60 működik világszerte, és ázsiójuk ismét emelkedőben. A legrégebbi autonómiát 1921-ben hozták létre az Aland-szigeteken, a II. világháború után azonban az egyéni jogok kerültek előtérbe, nem a kisebbségi jogok, de még ilyen körülmények között is sikerült létrehozni 1946-ban a Dél-Tirol autonóm tartományt – igaz, nagy segítségükre volt, hogy az erről szóló, Ausztria és Olaszország közötti megállapodást csatolták a párizsi békeszerződéshez. A hidegháború után ismét előtérbe került a kisebbségi jogok kérdése, ám többnyire személyi jogokként, autonómiáról nincs szó, és nem születtek erre vonatkozó, kötelező jogi normák, létrejött azonban néhány ajánlás, dokumentum, amelyek felhasználhatóak – magyarázta.
Sergiu Constantin kitért arra is, milyen tényezők befolyásolhatják pozitívan, illetve negatívan az autonómiák kialakítását. Kedvező időszak a rendszerváltások, a különböző átmenetek kora, az alkotmány reformjának ideje, az, ha a nemzetközi közvélemény aktívan támogatja, de előny, ha kis területen, kevésbé népes kisebbségi csoportot érint, és nagyobb eséllyel létrehozható demokratikus hagyományú jogállamban. Felhívta a figyelmet, hogy nem szabad kizárólag etnikai autonómiát kezdeményezni, szerencsésebb egy régió önrendelkezését kérni, amely minden ott élő népcsoportra vonatkozik, és nem jó az sem, ha az adott területen két nagyjából azonos arányú különböző nemzetiség él, illetve ha elkezdődik a vita a szuverenitásról. Az autonómia kialakításának folyamatába minél több szereplőt be kell vonni, így jöhet létre egy sokak által elfogadott, szolid alap. Nagyon fontos az is, hogy alkotmányos jogi háttere legyen, amelyet nem változtathatnak kényükre-kedvükre a különböző ideológiájú parlamentek. Az utólagos vitákat, konfliktusokat elkerülendő jó pontosan meghatározni a hatásköröket. Leszögezte: az autonómia nem jelenti a központi hatalomtól való megszabadulást, hanem segít a hozzá fűződő viszony ésszerű kezelésében.
Eötvös József és a nemzetiségi kérdés
Tematikájában kicsit kakukktojásnak számított az előadásfolyamban Demeter Attila kolozsvári történész, egyetemi előadótanár értekezése Eötvös József nemzetiségi nézeteiről. Európa keleti felében a nemzetiségi kérdés nem Trianonnal keletkezett, Magyarországon valamiféle megoldást nyújtott rá az 1868-as nemzetiségi törvény, melynek létrehozatalában nagy szerepe volt Eötvös Józsefnek, ő számított az 1848–1868-as időszakban a kérdés legfontosabb szakértőjének, szaktekintélyét a szerbek, szászok és szlovákok is elfogadták. Eötvös nézeteinek idők során történő változásait, politikai fő művében, az Uralkodó eszmékben kifejtett meglátásait ismertette Demeter Attila. Ebben a munkájában, de később is Eötvös elutasítja a „kikerekítés”, azaz a területi autonómia gondolatát, de végül mégis hajlik arra, hogy a Magyarországon élő nemzetiségeknek felajánlja az önkormányzatiság valamilyen formáját.
Minden régiónak sajátos autonómiát
Vasile Docea temesvári történész, egyetemi tanár Bánság esetében mutatta be a történeti diskurzus és a helyi identitástudat alakulását. Kiemelte: minden térségben más és más, különböző regionalizációs megoldásokat kell alkalmazni, nem lehet ugyanolyan kritériumok szerint megszervezni az összest. Bánsági vonatkozásban példákkal is igazolta, hogy a területen élő szászok, magyarok és románok történészei más-más diskurzust folytattak, ugyanazokat az eseményeket mindenikük sajátos szempontjai szerint tálalta. A szászok civilizáló hatásukra fektették a hangsúlyt, a magyarok a liberalizmus mítoszára, a románok pedig arra, hogy történelmi joguk a térség elrománosítása. Mindezek dacára sikerült közös elemeket is azonosítania: kiderül, a regionális azonosság felülírja az etnikai hovatartozást. Éppen ezért meglátása szerint Bánságban könnyebben kialakítható lenne a területi autonómia, mint Székelyföldön, ugyanis egy ilyen régió akkor tud jól működni, ha egyik népcsoport sem érzi kisebbségben magát, és ez ott az erős regionális identitás miatt adott. Úgy vélekedett, számos régió létezik Romániában, amely más-más szempontok alapján kaphatna autonómiát, Bánság és Székelyföld mellett elnyerhetné ezt a státust Galac és Brăila térsége vagy akár Dobrudzsa is.
Történelmi hagyományok és a regionalizáció
Bakk Miklós kolozsvári egyetemi tanár gesztusként románul tartott előadásában a Román Ókirályság és Erdély gyökeresen eltérő államépítési tradícióiból vezette le a mai nagyon különböző viszonyulást a regionalizációhoz. Két szerző, Miroslaw Hroch és Michael Hachter elméleteit segítségül hívva mutatta be, hogy a két térségben miként alakult ki az államiság szerkezete. A Román Ókirályságban előbb alakult ki az állam, csak azt követte a nemzetépítés, míg Erdélyben – hasonlóan a Közép-Kelet Európai államok többségéhez – a már kialakult nemzetek alakítottak önmaguk számára államot. Ezzel magyarázható, hogy Románia Erdélyen kívüli részein úgy vélték, az állam tudja kiteljesíteni a nemzetépítést, a regionalizációt pedig ennek egyik eszközeként értelmezik. Erdélyben azonban az állammal szembeni politikai közösség újraértelmezéseként tekintenek a régiókra.
Történelmi visszatekintéssel igazolta: nagyon különböztek Erdély és az Ókirályság kormányzási formái. (Erdélyben, íratlan alkotmánya szerint nagyon fejlett, jól intézményesített közvetett kormányzás működött, az Ókirályságot elsősorban uralkodói rendeletekkel irányították, sokkal szegényesebb volt politikai felépítése.) A Román Ókirályságban a közvetett kormányzás gyengébben intézményesített változata működött, melyet Alexandru Ioan Cuza reformjai alakítottak át közvetlen kormányzássá, és ez vált nemzetépítővé. Ez volt annak a központosított államnak az elődje, amely ha regionalizál is, azt a nemzetépítésért teszi. Erdélyben a közvetett kormányzásnak volt hagyománya, arra volt igény, hogy a regionalizálás a közösségi elemet hozza előtérbe. Ma sokan mondják, hogy a regionalizáció nem egyéb, mint a „helyi báróságok” visszaállítása, ezek pedig nem egyebek, mint az Ókirályság államfelépítéséből örökölt hűbérbirtokok. Erdélyben ezzel szemben elkezdtek megszületni azok a politikai mozgalmak, amelyek közösségi alapú regionalizációt szeretnének. Persze, ez nem jelenti a teljes különbözőséget, hisz helyi bárók Erdélyben is vannak – fogalmazott Bakk Miklós.
Tanulságos példák
Szász Alpár Zoltán politológus, a Kolozsvári Politeia Társaság elnöke a különböző európai autonómiaformákat vizsgálta azoknak a demokráciamodelleknek a szemszögéből, melyekben létrejöttek. Reprezentatív példákat nem lehet bemutatni az autonómiák világából, annyira sokfélék, hogy nincsenek olyan esetek, amelyek mások számára reprezentatívak, de vannak olyanok, amelyek tanulságosak lehetnek.
Feltérképezte az autonómiák létrehozatalának lehetőségeit is. Székelyföld estében kiemelten kell figyelni a magyar többség és itt élő román kisebbség viszonyára, ez mértékadó lehet a román többség és magyar kisebbség együttélésére nézve, erről megfeledkezni hiba – mondotta. Kitért arra is, hogy Székelyföldön minden tényező adott egy autonómia kialakítására.
Azonos szlovák és román reflexek
A Felvidékről érkezett Őry Péter, a Pro Civis Polgári Társulás elnöke a szlovákiai magyarok helyzetét mutatta be. A történelmi visszatekintés után a közelmúlt eseményeit vázolta, előadásából kitetszett: a szlovák és a román nemzetállami reflexek nagyon hasonlóan működnek. A szlovák alkotmány kirekesztő, megfogalmazói másodrendűnek tekintették a más etnikumú állampolgárokat, tételesen is megjelenik benne: az ország területén élő különböző nemzetiségek érezzék együvé tartozásukat. „Nem együvé tartozunk, csak legyen meg az az érzésünk, hogy olyan, mintha” – hangsúlyozta az előadó. 1998 és 2000 között olyan módon alakították át nyolc megyésre az ország közigazgatását, hogy egyetlen tartományban se legyen 25 százalék fölött a magyarok aránya. A 2001-es választásokon a magyarok összefogtak, és az öt megyében, ahol élnek, jó eredményt értek el, Nyitra megyében sikerült többséget megszereznie a Magyar Közösség Pártjának (MKP), négy évvel később azonban a szlovák pártok egyesítették erőiket, a magyarok nem tudták megismételni korábbi sikerüket, majd a szlovák kormány is gondoskodott erről, úgy módosította a választási körzeteket, hogy ez többé ne is legyen lehetséges.
Szlovákia jó példa arra, mennyi hátránnyal jár, ha a megyéket mesterségesen, nem a történelmi határok mentén hozzák létre, ma már szlovák szakértők és politológusok is nyíltan elismerik ezt – egyikük egy tévévitában mondta el: a megyésítés politikai döntés volt, és a magyarok ellen irányult. „Vívják ki Székelyföld autonómiáját, és lehet, ezzel nekünk is segítenek” – zárta előadását Őry Péter
Partiumi próbálkozások
APartiumi autonómiatörekvésekről Szilágyi Ferenc egyetemi adjunktus beszélt; próbálják bevinni a közbeszédbe az autonómia, a regionalizmus fogalmát, de az út elején járnak, inkább kérdésfelvetések vannak, válaszok még nincsenek. Egy jól működő régió akkor jöhet létre, ha kifelé az elválasztás, belül pedig az együttműködés jelenik meg hangsúlyosan, Partium esetében számos olyan tényező létezik, melyek szinte törvényszerűen adnák önálló régiós státuszát: Bukaresttől távol, az ország szélén helyezkedik el, természetes választóvonalak (a Kárpátok) határolják, nyugati irányban nyitott földrajzi szempontból mesterségesen létrehozott, de egyre légiesebbé váló államhatár a választóvonal, de a határon átívelő vonzáskör szintén előnyös, segítheti a térség nyugati irányú gazdasági integrációját. Vannak fékek is, melyek az önálló, autonóm régió létrejöttét akadályozzák: ilyen a több nemzetiségű lakosság, ami nagyon megnehezíti az egységes regionális öntudat kialakulását, de nincsenek történelmi előzmények sem, csak rövid ideig volt önálló tartomány, és nehézség az is, hogy két párhuzamos társadalom létezik, a magyar Partium és a román Crişana, a kettő között semmiféle kapcsolat nincs, a két közösség egymással szemben határozza meg magát. Éppen ezért nagy dilemma számukra, hogyan képzeljék el a partiumi autonómiát. Mindenképpen területi és nem etnikai alapon határoznák meg, és kétnyelvű lenne. Szerkezetileg Székelyföld sokkal kevésbé koherens, mint Partium, de a nagyon erős helyi identitástudat teszi sokkal előrehaladottabbá az itteni folyamatot – fejtette ki Szilágyi Ferenc. „Hatalmas kihívás áll előttünk az elkövetkezőkben, az identitáserősítés. Úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas, felépült erőművet, amely teljesen működőképes, csak nincs meg a kritikus tömeg, hogy beinduljon a reakció. Ha ezt el lehetne érni, úgy gondolom, már magától működne a többi” – fogalmazott a váradi előadó.
Szótár kultúránk megismeréséhez
Az autonómiakonferencia központi témájához, a román–magyar párbeszédhez közvetlenül kapcsolódó kiadványt mutatott be Péntek János kolozsvári egyetemi tanár, nyelvész, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) elnöke. A Magyar–román kulturális szótár rólunk szól, román nyelven román partnereinknek – mondotta, hiánypótló kiadványról van szó, ilyen jellegű könyv még nem jelent meg, pedig tulajdonképpen rég esedékes és szükséges lett volna – fogalmazott. Hasznos és fontos információkat közvetít a magyar kultúráról azoknak, akik nem ismerik a magyar nyelvet, több mint háromszáz szócikkben, írásban közlik a legfontosabbnak ítélt tudnivalókat. A szótár alapfogalmakat ismertet, a Bibliától a hungarikumokig (Béres-csepp, Rubik-kocka), és műfajához illő módon indulat- és érzelemmentes, nem offenzív és nem defenzív – hangsúlyozta Péntek János, aki azt is elmondta, négy évvel ezelőtt kiadták a mostani könyv párját, a Román–magyar kulturális szótárat, amely a román kultúrát mutatta be a nyelvet nem ismerő magyar olvasóknak.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Autonómia: mítoszrombolás és ihletforrás
Az autonómiáról szóló előadás zajlott le, valamint a témához kapcsolódó képzőművészeti kiállítás nyílt szerdán délután Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE).
A Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) által szervezett szerdai kettős eseményen Bakk Miklós politológus lett volna az egyik előadó, viszont a családjával történt sajnálatos baleset következtében nem tudott jelen lenni Nagyváradon. Így dr. Szilágyi Ferenc, a PKE egyetemi adjunktusa mellett Tolnay István a PKE Igazgatótanácsának elnöke tartott előadást. Szilágyi Ferenc az autonómiával kapcsolatos, Romániában elterjedt negatív mítoszokról beszélt. Az egyik ilyen mítosz az, hogy Romániában nem megvalósítható a területi autonómia, mert az alkotmány értelmében Románia oszthatatlan nemzetállam. Ebben a vonatkozásba Szilágyi Ferenc idézte Olaszország alkotmányát, mely ugyanúgy kimondja, hogy Olaszország oszthatatlan, mégis elismeri az autonómiákat, és ennek eredményeképpen az országban öt autonóm térség működik.
A második közkeletű mítosz az, hogy az Európai Unió nem támogatja az autonómiákat. Ennek kapcsán Szilágyi Ferenc kiemelte, hogy az Unió valóban nem támogatja, ugyanakkor nem is tiltja az autonómiákat, ennek bizonyítéka az, hogy az Unió számos tagállamában működnek különböző autonómiaformák. A harmadik közkeletű mítosz értelmében az autonómia nem EU-konform jogi-politikai struktúra. Ennek kapcsán Szilágyi megjegyezte, hogy az Uniós fővárosának számító Brüsszelben teljes jogegyenlőség van a helyi vallon és flamand lakosság között, ami a nyelvhasználati jogban is megmutatkozik. „Ha az Unió fővárosában működik a teljes jogegyenlőség, akkor nem látom be, hogy nálunk miért ne működhetne” – fogalmazott az előadó. A negyedik mítosz szerint Románia mintaállam a kisebbségi jogok biztosítása tekintetében. Mint Szilágyi Ferenc elmondta, ez egy olyan mítosz, melynek kialakulásához sajnos az RMDSZ is hozzájárult azáltal, hogy a román hatalmat kiszolgálva nemzetközi fórumokon nem tette egyértelművé a romániai magyarság autonómiaigényét. És végül, de nem utolsósorban Romániában az autonómia fogalmához tapadó mítosznak tekinthető az az elképzelés is, mely szerint ugyanolyan autonómiára van szükség a Székelyföldön, mint Olténiában, Dobrudzsában, stb. Szilágyi elmondta, hogy ezt az érv elfogadható, ha a területi autonómiának a lehetőségét felajánlanák a különböző régióknak, amelyek aztán szabadon eldönthetnék, hogy élni kívánnak-e ezzel a lehetőséggel, viszont az nem megoldás, hogy a kormányzat a többi régióra hivatkozva akadályozza a székelyföldi, illetve a partiumi autonómiatörekvéseket. Végezetül kifejtette: ahhoz, hogy egy földrajzi térség régióként működjön, szükség van egy térszerkezeti kapcsolat-hálóra, vonzáskörzetek kialakulására, illetve saját identitásra. Míg az első két tényező egy régió egységét hivatott elősegíteni, addig a harmadik tényező az adott régiónak a többi régiótól való elkülönülésében játszik szerepet.
A történelem szava
Tolnay István előadásában az autonómiával kapcsolatos történelmi adatokat ismertette, kifejtve azt, hogy szükség van történelmi fogódzókra, mert ezek a politikában is segítenek minket. Hangsúlyozta, hogy az autonómia hiánya számos hátrányt jelent a kisebbségi oktatás számára, annál is inkább, mert a romániai kommunista rendszerben történt államosítás nyomán gyakorlatilag teljesen megszűntek az addig autonóm módon működő egyházi iskolák. Az egyházi iskolák államosításának volt egy nyilvánvalóan kisebbségellenes éle, hívta fel a figyelmet Tolnay, hiszen az 1948-as tanügyi törvény alapján államosított 1611 egyházi iskola közül csak 141 volt ortodox, és mindössze 17 görög katolikus iskola, ellenben 531 református, 481 római-katolikus, 266 evangélikus és 124 izraelita iskolát államosítottak, ugyanakkor 34 unitárius iskola sem kerülhette el végzetét. Ezek az adatok is jelzik, mennyire nehéz a rendszerváltás után ismét talpra állítani az egyházi iskolai hálózatot Romániában.
Tárlat az autonómiáról
Az előadások után a résztvevők a Bartók teremből átvonultak az egyetem emeleti előcsarnokába, ahol az autonómiához kapcsolódó alkotásokból nyílt kiállítás a PMMC, a Sepsiszéki EMNT, a Mikó Imre Egyesület és az Etna Alapítvány szervezésében. Az Autonómia Anatómiája – Elektronikus Küldeményművészeti Nemzetközi Kiállítás elnevezésű tárlatot dr. Ütő Gusztáv, a PKE adjunktusa, egyben a kiállítás kurátora nyitotta meg. Ütő Gusztáv a nagy számban megjelent egyetemi hallgatóság előtt többek között elmondta: mivel a munkák egy része emilen érkezett, ezért az az áldásos állapot állhatott elő, hogy a tárlatot egyszerre több helyszínen is ki lehet állítani, így a nagyváradival egy időben Budafok-Tétényben is kiállítják az anyagot, és a jövőben is több helyszínen kiállítják majd az alkotásokat.
Ezt követően Ütő Gusztáv kifejtette: a tárlat megszervezésére két tény ösztönözte őt, egyrészt az, hogy Tőkés László Ep-képviselő, volt püspök 2013-at az autonómia évének kiáltotta ki, továbbá egy nyelvbotlás: valaki egyszer autonómia helyett anatómiát mondott. Ez az eset azt jelzi, hogy egyes emberek talán nem pontosan tudják, mit jelent ez a szavunk. A kurátor október 1-jén hirdette meg a tárlatot, melynek anyagában találhatók talált tárgyaknak a fotói, digitális grafikák, performance-ok fotói, de szerepelnek a tárlaton a tematikába illő festmények fényképfelvételei is. Hangsúlyozta, hogy a kiállítást „a hetes szám zsongja körül”, hiszen a Marosvásárhelyi műhely hét tagjának és a PKE hét művészének alkotásait állítják ki, ugyanakkor a munkák hét országból, Románia és Magyarország mellett, Kanadából, Skóciából, Angliából, Ausztriából és Szlovákiából érkeztek. A tárlat január végéig látható a PKE-n.
Pap István
erdon.ro

Gálaesttel ünnepelte tízéves fennállását az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács
Az EMNT fennállásának tízéves évfordulója alkalmából a kolozsvári Napoca-szállóban szervezett gálaünnepségén Tőkés László elnök az elmúlt tíz esztendő történéseit összegezte és irányt szabott az autonomista elveket valló szervezet további munkásságának. Azt, hogy miért volt szükség az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakítására, számos példával szemléltette, amelyek mind arról tanúskodnak, hogy szükség volt egy olyan érdekképviseleti szervezetre, mely „nem téveszti össze a célt az eszközzel”, és amely következetesen kiáll az autonómia ügye mellett.
Az EMNT megalakításakor az alapítóknak azt kellett eldönteniük, hogy végképp beletörődnek-e az RMDSZ által erőltetett „kis lépések politikájába”, illetve a fokozatos önfeladásba, vagy pedig az uralkodó hatalom kedvére megalkuvó kisebbségi kormányzati politizálással ellentétben, továbbra is töretlenül kitartanak az autonómia-stratégia folytatása mellett – emlékezett vissza Tőkés László, aki újabb példákkal támasztotta alá, hogy az a típusú „realista, pragmatista” politika, amelyet az RMDSZ folytat – és amelynek vélt eredményeit a jelenlegi kétharmados román hatalom, egy szempillantás alatt a semmivé teszi egyenlővé – nem vezet eredményre.
„Megérte lemondani az autonómiáról és a külpolitikáról, miközben a cserében kialkudott, olyan, amilyen szerzett jogaink annyit sem érnek, mint az a papír, amelyre a jogszabályokat kinyomtatták? Megérte kormányzati részvétellel vagy külső támogatással a többségi hatalmat legitimálni azért, hogy korábbi partnereink pár év elteltével még a puszta létünket is kétségbe vonják és nemzeti identitásunkat, szimbólumaink szabad használatához való természetes jogunkat is elvitassák?” – sorolta a kérdéseket az EMNT elnöke. Hozzátette: az erdélyi magyarság általános helyzetének számbavétele után az a legfőbb kérdés, hogy jelen sorskérdéseinkre mit válaszolunk, és mit cselekszünk. E „látlelet” alapján Tőkés László kijelentette: új rendszerváltozásra van szükség. „A társadalmi rendszerváltozás – élő temesvári örökségünk. A romániai demokratikus átalakulás részeként és fokmérője gyanánt pedig egyszerre eszmei kiindulópontunk és korszakos feladatunk: a nemzetiségi, nemzetpolitikai rendszerváltozás.” – hangzott el beszédében.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács előtt álló főbb célokat illetően Tőkés László megemlítette a honosításban végzett munka folytatását, a magyarországi választásokon való minél magasabb erdélyi részvétel biztosítását, a székely menetelésen megnyilvánult akcióegység folytatását az autonómia érdekében, az EP-választásokon való összpárti koalíció szorgalmazását, továbbá természeti kincseink megőrzésében vállalt szerepet. Kiemelte továbbá az autonómia gondolatának népszerűsítését az Erdélyi Közszolgálati Szabadegyetem előadássorozatai által, a Mikó Imre Terv gyakorlatba ültetését, egy Kárpát-medencei ifjúsági és sportstratégia, valamint egy magyar cigányprogram megalkotását.
Tőkés László összegző és értékelő beszéde végén hangsúlyozta: „Az EMNT tíz éve azt bizonyítja, hogy végképp nem tévedtünk el, és nem veszítettük el magunkat. Büszkék lehetünk arra, hogy a nemzeti önrendelkezés eszméje mellett olyan, már-már lehetetlen időkben is kitartottunk, amikor árral szemben úszva, nemcsak a román főhatalom, hanem magyar véreink is megbélyegeztek miatta.” Elisabeth Nauclér, az Åland-szigetek finnországi parlamenti képviselője köszöntőjében a hazájában működő kisebbségvédelemről beszélt. Mint ismeretes, a finnországi Åland-szigetek svéd anyanyelvű lakóinak önrendelkezése a kisebbségi területi autonómia egyik mintapéldája az Európai Unióban. Elisabeth Nauclér hangsúlyozta: sokan megkérdőjelezik és kritizálják az ottani autonómiát, de a Baltikumban ez az egyetlen sziget, amelynek lakossága folyamatosan növekszik, ami igazolja azt, hogy az autonómia megoldást jelent a kisebbségek számára
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes-államtitkár kifejtette: miközben a temesvári rendszerváltozáskor hittünk annak őszinteségében és abban, hogy az erdélyi magyar közösség visszakapja mindazt, amit a diktatúra elvett, ma már azt látjuk nemzeti szimbólumaink szabad használatáért is mindennapi csatát kell vívnunk. „Valahol utat tévesztettünk” – mondta a fideszes politikus, hozzátéve: hatékonyabb érdekérvényesítésre van szükség. Véleménye szerint az EMNT elmúlt tíz éve nem volt hiábavaló, ugyanis munkájával nagyban hozzájárult az erdélyi magyar nemzeti közösség jogainak érvényesítéséhez, az autonómia népszerűsítéséhez, továbbá ahhoz, hogy minden magyar a maga teljességében élhesse meg magyarságát.
Toró T. Tibor, az EMNT korábbi ügyvezető elnöke, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke beszédében kifejtette: tíz évvel ezelőtt, amikor az RMDSZ szatmárnémeti kongresszusán a szövetség megvonta a tiszteletbeli elnöki tisztséget Tőkés Lászlótól, kétfajta gondolkodásmód rajzolódott ki világosan az erdélyi magyar politikában. Miután száműzték az RMDSZ-ből azt az értékrendet, amit Tőkés László képviselt és képvisel azóta is, felálltak a frontvonalak, amelyek egyik oldalán a labanc, a másikon a kuruc gondolkodásmód feszül egymásnak – mondta Toró. A labanc és a kuruc gondolkodásmódot a bukaresti főhatalomhoz való viszony különbözteti meg egymástól: míg a labanc célja az, hogy beleépüljön a főhatalomba, kormányzatra kerüljön, paktumokat kössön, addig a kuruc irányvonal az autonómia ügyének a képviselete.
A 2003-as szatmárnémeti RMDSZ-kongresszuson a labancok, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Tőkés László által összehívott rendkívüli ülésén, a Láncos-templomban pedig a kurucok gyülekeztek – fejtette ki a Néppárt elnöke. Toró szerint a két táborra oszlott erdélyi magyar politika nagy kérdése az, hogy lehet-e közös platformot kialakítani, van-e közös jövőképe a két oldalnak. A Néppárt elnöke szerint erre a kérdésre egyértelműen igen a válasz, fel lehet oldani az elvi ellentétet, mivel vannak közös célok, és lehetséges az akcióegység kialakítása. Ez úgy lehetséges, ha sikerül megteremteni a két oldal egyensúlyát. „Találjuk meg a két tábor együttműködése mentén a közös ügyet, mivel ha a két tábor kiegyensúlyozódik, akkor képesek leszünk nagyon jól együttműködni. Ez az előttünk álló feladat. Egyensúly, együttműködés a közös jövő érdekében – ez a jelszó a következő időszakra” – fogalmazott Toró T. Tibor.
Az EMNT idén első alkalommal osztotta ki a Kós Károly-díj az autonómiáért elnevezésű kitüntetést. A díjjal – amelyet ezentúl évente kiosztanak majd – olyan személyiségeket tüntetnek ki, akik tevékenységükkel hozzájárultak ahhoz, hogy az autonómia ügye kiteljesedjen, vagy példaértékűen támogatták az autonómia ügyét.
Kós Károly-díjat kapott idén Király Károly egykori háromszéki szenátor, aki a Szőcs Géza által mondott laudáció szerint az autonómiagondolat egyik első frontembereként az 1970-es évek Romániájában, „a csend és a sötét országában” az egyik első hang volt, aki dacolt a zsarnokkal, és elindította az erdélyi magyarság morális és intellektuális felébredését. Király Károly egészségi állapota miatt nem lehetett jelen az ünnepélyes díjátadón.
Juhos Gábor Magyarországon élő, székelyhídi származású maratonfutó szintén Kós Károly-díjat kapott. A méltató Sánta Imre bikfalvi református lelkész elmondta, Juhos Gábor két hét alatt, naponta egy maratoni távot lefutva körbeszaladta a Székelyföldet az autonómiáért, céltudatosságával és kitartásával pedig, nem keresve kifogásokat, az akadályokkal megbirkózva megmutatta az önrendelkezés elérésének a módját.
Kós Károly-díjjal tüntették ki Bakk Miklós politológust az autonómia ügyének képviseletéért, ez irányú tudományos munkásságáért. Amint Bodó Barna a laudációban elmondta, Bakk Miklós az autonómia hosszútávfutóinak egyike. A legigényesebb szakmaisággal kezdett foglalkozni az autonómia ügyével, és ha manapság az erdélyi egyetemi és tudományos világban az autonómiáról beszélnek, a Bakk Miklós neve megkerülhetetlen.
A negyedik kitüntetett a néhai Birtalan Ákos háromszéki parlamenti képviselő. A méltató Toró T. Tibor szerint a 49 évesen elhunyt Birtalan mindig a közössége érdekében kamatoztatta kemény munkával megszerzett tudását, a parlamentben pedig az egyik első aláírója volt a benyújtott autonómiatervezetnek. A díjat Birtalan Ákos özvegye, Birtalan Csilla vette át.
Ezt követően Borbély Zsolt Attila politológus, az EMNT alelnöke mutatta be Az autonómiaharc egy évtizede – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács az erdélyi közéletben című kötetét, majd Sándor Krisztina felolvasta az EMNT Választmányának A mi igazságunk: a mi erőnk című nyilatkozatát.
A pohárköszöntők után ünnepi vacsora következett, a gálaesten fellépett Sorbán Enikő, aki erdélyi népdalokat énekelt, valamint a háromszéki Transylmania együttes.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Erdély.ma

„Megterítenék” az erdélyi magyar kerekasztalt
Erdélyi magyar kerekasztal, illetve hárompárti székelyföldi önkormányzati testület megalakítását javasolja az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) abban a nyilatkozatban, amelyet a megalakulásának tizedik évfordulója alkalmából Kolozsváron rendezett szombati gálaesten tett közzé.
Tőkés László szerint olyan testület létrehozásában kell gondolkodni, amely a székely parlament „előképe” lehetne
A mi igazságunk: a mi erőnk című nyilatkozat hangsúlyozza: az EMNT a közbeszéd kiemelt témájává emelte az autonómiát, mivel azonban eszközei nem bizonyultak elégségesnek, létrehozta az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP). Közölték, az RMDSZ-t is integráló októberi demonstráció, a székelyek nagy menetelése nyomán most esély van arra, hogy folytatódjék a 2009-es székely önkormányzati nagygyűlésen megkezdett közösségi építkezés.
A nyilatkozat szerint egy olyan székelyföldi önkormányzati testület létrehozásában kell gondolkodni, amely a területi autonómia kivívásáig a székely parlament „előképe” lehetne. Az EMNT felkérte a Székely Nemzeti Tanácsot (SZNT), hogy álljon e kezdeményezés élére, az RMDSZ-t, a Magyar Polgári Pártot (MPP) és az EMNP-t pedig arra, hogy támogassák e testület létrehozását. Az EMNT továbbá leszögezi: az erdélyi magyar autonómiatörekvések közös stratégiába való integrálását egy erdélyi magyar kerekasztalra bízná, amelyet az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) utódaként hoznának létre, minden közképviseleti szervezetet magában foglalva.
Tőkés: új rendszerváltásra van szükség
Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a gálán elhangzott ünnepi beszédében hangsúlyozta: az erdélyi magyarság számára a határmódosítás egyetlen életképes alternatívája a közösségi önrendelkezés lehet. Véleménye szerint általános nemzetpolitikai konszenzus övezi az autonómiát, és hangsúlyozta, ehhez kell megnyerni a románokat, elsősorban az erdélyieket. Rámutatott továbbá: újabb rendszerváltozásra van szükség, amelynek az alapja az önrendelkezés kell hogy legyen.
Tőkés szerint van elegendő hit és akarat az újrakezdéshez, és több biztató jel létezik. Ezek között említette, hogy az Orbán Viktor vezette magyar kormány melléjük állt, a székelyek nagy menetelése körül konszenzus alakult ki, a verespataki aranybánya megakadályozása ügyében is széles körű a civil összefogás, és elindult az a folyamat, amely az autonómia széles körű támogatottságának a megszerzését célozza. Az EMNT-elnök továbbá bejelentette: egységes erdélyi zászló és címer megalkotását tervezi, és a 2014-es évet a partiumi autonómia évének nyilvánítja.
Kós Károly-díjakat adott át az EMNT Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács első alkalommal osztotta ki a Kós Károly-díj az autonómiáért elnevezésű kitüntetését a szombati gála keretében. A díjjal – amelyet ezentúl évente kiosztanak majd – olyan személyiségeket tüntetnek ki, akik tevékenységükkel hozzájárultak ahhoz, hogy az autonómia ügye kiteljesedjen, vagy példaértékűen támogatták az autonómia ügyét. Postumus elismerésben részesítették Birtalan Ákost, a 2011-ben elhunyt volt RMDSZ-es parlamenti képviselőt, díjat kapott továbbá Király Károly egykori háromszéki szenátor, Bakk Miklós politológus, több autonómiatervezet kidolgozója, illetve a magyarországi Juhos Gábor, aki az idén körbefutotta a Székelyföldet, hogy felhívja a figyelmet a régió autonómiájának fontosságára.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár kifejtette: az erdélyi magyarság alapvető jogainak megkérdőjelezése, intézményeinek ellehetetlenítése, a magyar közösség fogyása mind azt a meggyőződést erősíti, hogy hosszú távon az autonómia jelenti a megoldást. Hangsúlyozta: bebizonyosodott, hogy a politikai akarat kevés az autonómia kiharcolásához, elsősorban a közösség meggyőzése és együtt munkálkodása szükséges. A helyettes államtitkár kijelentette: nem fogadható el, hogy egyesek kétségbe vonják a magyarok alapvető jogait, a székelyföldi kormánymegbízottak pedig a székely zászlóért és az anyanyelvhasználatért bírságoljanak.
Elisabeth Nauclér, az Åland-szigetek finnországi parlamenti képviselője köszöntőjében a hazájában működő kisebbségvédelemről beszélt. Mint ismeretes, a finnországi Åland-szigetek svéd anyanyelvű lakóinak önrendelkezése a kisebbségi területi autonómia egyik mintapéldája az Európai Unióban.
Toró: meg kell erősödnünk
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke rámutatott: nincs ugyan egyelőre autonómia, de azt elérték, hogy erről beszéljenek. Mint mondta, ezzel a kérdéssel most már Bukarestnek, Budapestnek és a romániai magyar politikának is foglalkoznia kell. Kifejtette, melyek azok a különbségek, amelyek elválasztják az RMDSZ „labancpolitikáját” az EMNP „kurucpolitikájától”, majd leszögezte: a különbségek ellenére ki lehet alakítani közös cselekvési egységet, ha sikerül azonosítani a közös célokat. Fontosnak nevezte, hogy 2016-ig, a következő romániai parlamenti választásokig megerősödjenek az RMDSZ jelenlegi túlsúlyának kiegyensúlyozása érdekében, és rákényszerítsék az RMDSZ-t a közös előrehaladásra.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

Az autonómia útjai
Az önrendelkezési törekvések iránt érdeklődő újságíróként sokáig úgy gondoltam: a Trianon óta Erdélyben regnáló román politikai főhatalom a kisebbségi jogokat legmélyebben elnyomó európai ország, ahol az impériumváltás óta csak a kormányok és a módszerek változtak, a kisebbségellenesség nem. Mióta viszont lehetőségem adódott eljutni autonómiával rendelkező néhány európai kisebbségi régióba, rádöbbentem, mennyire közös a sorsunk, mennyire párhuzamos módszerek alapján próbálta mindenhol földbe döngölni saját kisebbségét a többségi hatalom.
Ki hitte volna például, hogy a római kori kultúrával, a több ezer éves múlttal rendelkező Olaszország hatalmasai a két világháború között azt is megtiltották a dél-tiroli németeknek, hogy temetőikben német szöveg szerepeljen a fejfákon és sírköveken? A dél-tiroli főváros, Bozen-Bolzano egykori olasz köztéri freskója ma is fennen hirdeti, hogy olaszok hozták be az „elmaradott” németek számára a civilizációt. A példákat sorolni lehetne szerte Európából, hiszen Franco tábornok Nagy-Spanyolország őrülete legalább annyira megalázta Baszkföldet és Katalóniát, mint az olaszok Dél-Tirolt, vagy a moldovai románok Gagauziát. Nincs tehát új a Nap alatt. A többségi féltékenység talán annyiban érthető, hogy az időközben önrendelkezést kiharcolt európai autonóm területekről hamar kiderült: kivétel nélkül országuk leggazdagabb régiói.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kolozsvári születésnapi gálaestjének egyik központi témája az erdélyi magyar autonómiaküzdelmek rendszerváltás utáni története volt. Kívülálló talán egy politikai tábor önfényezésének is tarthatná, hiszen minek gálaműsorral összekapcsolt ünnepi rendezvényt szervezni egy olyan fogalomról, amitől látszólag éppen olyan messze vagyunk, mint 1990-ben. Miközben a másik tábor azzal vág vissza, hogy ő nemcsak beszél az autonómiáról, hanem tesz is érte: például aszfaltoz és közművesít.
Volt azonban ennek az estének egy roppant érdekes momentuma, amikor Bakk Miklós – megköszönve az EMNT által neki ítélt Kós Károly-díjat – arról beszélt, hogy nem tudtuk ugyan közjogi vagy alkotmányjogi szintre emelni az autonómiát Erdélyben, de sikerült azt megőrizni az elértéktelenedéstől. Több utódállambeli régiótól eltérően valamennyi erdélyi magyar közszereplő számára sikerült a törekvést közös értékké, igazodási ponttá tenni. És ez az autonómiaküzdelem eddigi legnagyobb erdélyi eredménye. Innen kezdve pedig mellékes, hogy a mindenkori román főhatalom mit gondol róla: az autonómia ott kezdődik, amikor mi magunk hiszünk a megvalósításában.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A nemzetpolitikai napirend
A kérdés jelentőségéhez képest aránylag kevés szó esik a közbeszédben a politikai napirendről, azaz a politikai élet témáinak, alapvető megoldandó kérdéseinek listájáról, és az azon belüli fontossági sorrendről. Holott ahhoz, hogy egy gondolat valósággá váljon, a legtöbb esetben több értelemben is a politikai napirendre kell kerülnie: részévé kell válnia a pártok programjának és szólamainak, a politikai közérdeklődésnek és a médiakommunikációnak. A politikai napirend e három dimenziója értelemszerűen összefügg, és ha egy adott problémát kellő erővel képvisel, tulajdonképpen e három fontos tényező bármelyike előbb-utóbb megkerülhetetlenné válik a másik kettő számára is.
Kettős játszmák
A rendszerváltás után a „nemzetpolitikai napirend” két legfontosabb témája a magyar állampolgárság „kettős állampolgárságként” elhíresült kiterjesztése és az autonómia volt. A „kettős állampolgárság” azonban nem precíz meghatározás, hiszen akár hármas állampolgárságról is beszélhetünk egy olyan, a kommunista időszakban valamely nyugati államban állampolgárságot szerzett nemzettársunk esetében, aki román állampolgárságáról nem mondott le, visszatelepült például Erdélybe, majd itt megszerezte a magyart. Illetve azok esetében is aligha lehet kettős állampolgárságról beszélni, akiktől a magyarellenességgel beoltott szlovák állam megvonta a szlovák állampolgárságot. A kérdés lényege, hogy a magyar állam alanyi jogon biztosítsa valamennyi magyarnak az anyaország állampolgárságát.
E kettőt próbálták egymás ellen kijátszani azok, akik a kákán is csomót keresnek, ha keresztbe kell tenni a magyar nemzeti törekvéseknek, akik a kilencvenes években a kollektív jogok elméleti alapját próbálták megkérdőjelezni, akik minden fontos nemzeti törekvés esetében azt próbálják magyarázni, hogy mit miért nem lehet megvalósítani. Az autonómia célja ugyanis nemzetpolitikai szempontból nemcsak és nem elsősorban az, hogy az érintett nemzeti kollektívát közösségként integrálja az adott állam jogi kereteibe. Ez csak a forma. A cél a magyarként való megmaradás, aminek elengedhetetlen része az anyaállammal való minél szervesebb viszony. Az összmagyar politikai szemléletmódtól elszakadt, kettős identitású, az elnyomókkal azonosuló, Stockholm-szindrómás egyének számára ez mellékes dimenzió, a gondolkodni képes és hajlandó többség számára azonban ez a lényeg.
A politikai napirend fontosságát mutatja a felvidéki magyar politikai pártok jelen helyzete – miként arra Bakk Miklós politológus is rámutatott a Kós Károly-díj átvételekor az EMNT tíz éves évfordulója alkalmából megtartott ünnepségen. Az 1994-es, a másfél évtizeddel későbbi Székely Önkormányzati Nagygyűléssel azonos logika mentén megszervezett révkomáromi nagygyűlés biztató kezdete után 1997-ben a Meciar-ellenes koalíció kialakításakor a magyar politikai pártok aláírták, hogy a „demokratikus erők” győzelme esetén nem igényelnek területi alapon autonómiát. (Lásd a három magyar és öt szlovák párt által aláírt, A hosszú távú együttműködés alapja című, 1997. december 2-án szignált dokumentumot, In: Bárdi Nándor–Éger György: Útkeresés és integráció, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2000.) A felvidéki magyarság által leginkább támogatott Magyar Koalíció Pártja évek óta hasztalan küzd az autonómia kérdésének újrafelvételével a politikai napirendre.
Túl a metaforákon
Erdélyben az autonómia 1996-ban az RMDSZ kormánykoalíciós szerepvállalásának idején kikerült ugyan a csúcsvezetés kommunikációjából, de nyilvános, „ünnepélyes” megtagadására nem került sor. Az autonomista erők az SZKT-kon, a sajtóban, a Fórum-mozgalom keretében, valamint az 1997-es és 1999-es kongresszusokon napirenden tartották a kérdést, 2003-ban pedig az 1993-as brassói autonómiaprogramhoz hű saját szervezeteket alapítottak és a továbbiakban ezeken keresztül gondoskodtak arról, hogy az autonómia állandó téma legyen. Olyannyira, hogy 2004-ben már az RMDSZ is a kettős állampolgárság és az autonómia jelszavával kampányolt, fontosnak tartotta a kisebbségi törvénybe beemelni a kulturális autonómia címszavát – kár, hogy lényegében csak ennyit. A szervezet retorikájának azóta is részét képezi e követelés, 2009-ben a Székely Önkormányzati Nagygyűlésen, 2013-ban a Székelyek Nagy Menetelésének alkalmával pedig az RMDSZ hangsúlyosan kiállt a területi autonómia mellett is. Úgy hírlik, hogy bár közel húsz év késéssel, de jelentkezni fognak egy területi autonómia-statútummal is.
A politikai napirend relevanciáját illetően hasonló a helyzet a magyar állampolgárság kiterjesztésével is, amelyet a Magyarok Világszövetsége vállalt fel elsőnek, 1996-ban alapszabályzat és program szintjén kodifikálva e nemzetpolitikai követelést. Miután a politikai pártok nem mutattak hajlandóságot a kérdés megoldására, s még annak gyengített formáját, a szavazati joggal nem járó külhoni állampolgárság gondolatát is elutasították, sor került az emlékezetes, 2004-es népszavazásra, amelyen a közhiedelemmel ellentétben győztek az igenek, csak nem kellő többséggel ahhoz, hogy a vonatkozó törvény megalkotására kötelezzék a parlamentet. Aligha tagadhatja bárki, hogy a 2004-es népszavazás meghatározó szerepet játszott a 2010-es parlamenti döntés elkészítésében. A népszavazást megelőző hónapokban a második világháború óta első ízben végre kellő súllyal tematizálta a média a Kárpát-medencei magyar szétszakítottság kérdését, így vált egy civil kezdeményezés eredményeképpen a kettős állampolgárság megkerülhetetlen kérdéssé mind a médiabeli, mind pedig a pártok által megjelenített politikai napirend számára.
E problémakör határozott és egyértelmű jogi rendezését nem túlzás hát a második Orbán-kormány legfontosabb nemzetpolitikai lépésének nevezni, különös tekintettel arra, hogy egy össznemzeti, Kárpát-medencei legitimitású magyar parlamentet választunk, s a közös magyar sorsalakítás már nemcsak szívdobogtató metafora lesz, hanem megélt valóság.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Politikai üzenete lehet a román autonómiának
Elemzők szerint politikai üzenete lehet annak, hogy az önkormányzatok társulása által bizonyos fokú önállóságot kaphat Hargita megye északi, román többségű része. Mint ismeretes, a nyolc település összefogásával létrejövő Kelemen-Görgény Fejlesztési Társulás küszöbön álló bejegyzését Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke jelentette be.
Horváth István szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója az MTI-nek hétfőn elmondta, a társulás révén létrejövő döntéshozatali keret azt üzenheti, hogy „a kisebbségi kérdés kezelését nem kell kötelezően a többségi döntéshozatali logikában látni”. Ezt azért tartotta fontosnak, mert – mint fogalmazott – „egy kisebbségi közösségnek soha nem tesz jót a többségi döntéshozatal”.
Horváth István nem tartotta valószínűnek, hogy a kölcsönösség elve alapján Erdély magyar többségű kistérségei is olyan önállóságra tegyenek szert, amilyent a Hargita Megyei Tanács szán a társulásnak. Példaként említette, hogy a kölcsönösség elve Székelyföldön sem működik. Míg Erdély megannyi román többségű településén magyar alpolgármestert választanak, a székelyföldi városokban ezt a tisztséget nem szokás átengedni a román közösség választottainak.
Bakk Miklós politológus szerint a székelyföldi román többségű települések kistérségi társulása megnyithatná az utat a magyar többségű települések kistérségi társulásainak a bejegyzése felé. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára emlékeztetett rá, hogy az elmúlt években a kormány helyi képviseletét ellátó prefektusok akadályozták meg a székelyföldi magyar kistérségi társulások megalakulását.
Úgy vélte, a székelyföldi román társulás létrehozásának a megakadályozása azt jelezné, hogy Bukarest nem akar megegyezést a székelyföldi magyar többség és a helyi román kisebbség között, és arra törekszik, hogy a Székelyföld autonómiájának semmilyen előfeltétele ne jöjjön létre. A politológus hangsúlyozta, a társulást még akkor sem lehet közjogi autonómiának tekinteni, ha a megyei önkormányzat át kívánja erre ruházni egyes kompetenciáit. A kompetenciák tervezett átruházását politikai gesztusnak nevezte, amelyet a politikai marketing eszközeivel lehet ahhoz a kérdéshez kapcsolni, hogy mi történjék a székelyföldi románokkal Székelyföld területi autonómiája esetében.
Darie Cristea szociológus, a Bukaresti Tudományegyetem tanára az Adevărul napilapnak nyilatkozva úgy vélte, a társulás létrehozásával voltaképpen a székelyföldi magyarok próbálják elfogadtatni a román társadalommal az általuk áhított autonómia gondolatát. Hozzátette azonban, hogy az autonómia kérdésköre nem tartozik a megyei önkormányzatokra. „Ez az állam berendezkedési formája, a román állam pedig sem a területi, sem az etnikai alapú autonómiát nem fogadja el” – vélte a szociológus. A Konstancán megjelenő Telegraf napilap „a pofátlanság netovábbjának” titulálta, hogy a magyarok akarnak autonómiát adni a románoknak Romániában.
Mint arról beszámoltunk, Borboly Csaba úgy nyilatkozott, hogy már januárban bejegyezhetik a Kelemen-Görgény Fejlesztési Társulást, mely többek között kulturális, oktatási, mezőgazdasági, egészségügyi, szociális, egyházi és műemlékvédelmi, és turisztikai területen veszi át a megyei önkormányzattól a térség ügyeinek a kezelését, és az ezekhez rendelt költségvetési forrásokat. A társulás települései afféle román szigetet képeznek a 86 százalékban magyarok által lakott Hargita megyében.
Székelyhon.ro,

Mi vár a nemzeti kisebbségekre?
A román parlament illetékes bizottsága hétfőn kezdi kidolgozni az alkotmány módosításának második változatát, az új alaptörvényről népszavazás dönthet.
A végéhez közeledik a román alkotmány módosításának folyamata: a szocialista- liberális koalíció a május végi európai parlamenti választással egy időben szeretne népszavazást rendezni az új alaptörvényről. A magyar közösséget érintő legfontosabb módosító javaslatokról a napokban tett közzé elemzést a Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport.
A mintegy száz előterjesztett javaslat között több olyan van, amely kifejezetten a nemzeti kisebbségekre vonatkozik. Ezek egyike elismeri a nemzeti kisebbségek szerepét a román állam létrejöttében és modernizációjában, ám ez nem jelenti azt, hogy államalkotó tényezőként is elismerik őket – mondta a Kossuth Rádiónak az elemzés egyik készítője.
Bakk Miklós kifejtette: a hatodik cikkely módosítása lehetővé teszi, hogy önálló döntéshozó és végrehajtó szerveket hozzanak létre a nemzeti kisebbségek, ezzel azonban még nincs megteremtve a kulturális autonómia alapja.
A Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport elemzése a közösségi szimbólumokkal is foglalkozik. A vonatkozó cikkelyek – bár megengedőek, – olyan értelmezésre is lehetőséget adnak, amely alapján meg lehet tiltani, hogy székely zászlót tűzzenek ki közintézményekre – olvasható az elemzésben. A régiók kialakítására vonatkozó módosító javaslat pedig akár a centralizáció eszköze is lehet Bakk Miklós szerint. Ezt azzal magyarázta, hogy a régiók jogállását és hatáskörét tekintve semmilyen garanciát nem tartalmaz a módosító javaslat. A parlament alkotmánymódosító bizottsága hétfőn kezdi kidolgozni a tervezet második változatát. A kormánykoalíció célja, hogy az új alaptörvényt népszavazáson fogadtassa el az EP-választásokkal egy időben.
hirado.hu/Kossuth Rádió
Erdély.ma,

Átadták Király Károlynak a Kós Károly-nagydíjat
A magyarországi Mezőkovácsházán, otthonában adta át Király Károlynak a Kós Károly-nagydíjat Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke, valamint Borbély Zsolt Attila alelnök.
A közélettől visszavonult, egykori háromszéki szenátor egészségi állapota miatt nem lehetett jelen az EMNT 2013. december 14-én rendezett, tízéves jubileumi gáláján, amelyen a szervezet első ízben osztotta ki a Kós Károly-díjat. A díjjal olyan személyiségeket tüntetnek ki, akik tevékenységükkel hozzájárultak ahhoz, hogy az autonómia ügye kiteljesedjen Erdélyben.
Király Károlyról a gálán, Szőcs Géza költő, egykori szenátor mondott laudációt, amely szerint Király az autonómiagondolat egyik első frontembereként az 1970-es évek Romániájában, „a csend és a sötét országában” az egyik első hang volt, aki dacolt a zsarnokkal, és elindította az erdélyi magyarság morális és intellektuális felébredését.
Az EMNT Kós Károly-díjjal tüntette ki továbbá Bakk Miklós politológust az autonómia ügyének képviseletéért, Juhos Gábor maratonfutót, aki a tavaly ősszel, mintegy 500 kilométert futott a Székelyföldön, hogy felhívja a figyelmet az önrendelkezés eszméjének fontosságára, valamint post mortem Birtalan Ákos egykori háromszéki parlamenti képviselőt.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad),
Nyugati Jelen (Arad),