Csendes emlékezés
Október 6-i gyásznap a Postaréten
Az RMDSZ Maros megyei és marosvásárhelyi szervezete október 6-án, pénteken délután a Székely vértanúk emlékoszlopánál, a marosvásárhelyi Postaréten tartott megemlékezést az aradi tizenhárom vértanú kivégzésének 168. évfordulóján.
Kossuth Lajos 1890-es beszédében Aradot a magyar Golgotának nevezte, ahol a magyar hadsereget vezető katonai elit – magyar, szerb, német, örmény – tagjai Jézushoz hasonlóan vértanúhalált szenvedtek – hangzott el Lőrincz János református esperes beszédében is. A Magyarország első miniszterelnöke, Batthyány Lajos, valamint az Aradon 1849. október 6-án kivégzett vértanúk – Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezić Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Lenkey János, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József és Török Ignác – mellett az egybegyűltek arra a több tízezer katonára és civil áldozatra is emlékeztek, akik a magyar forradalom és szabadságharc során vesztették életüket.
Rendkívüli alkalommá mindenekelőtt az tette a megemlékezést, hogy az RMDSZ-vezetők úgy döntöttek, ezúttal legyen a polgároké, a marosvásárhelyi magyaroké a főszerep, ezért a civil szféra tagjainak adták meg azt a lehetőséget, hogy megemlékező beszédeiket elmondják. Bálint Örs műsorvezető elsőként a csíkszeredai főkonzulátus képviselőjét, Soós Zoltán konzult mutatta be az egybegyűlteknek, aki beszédében arra emlékeztetett, hogy 2001 óta Magyarországon hivatalosan is nemzeti gyásznappá nyilvánították október 6-át. Kiemelte a különböző származású és hátterű vértanúk etnikai sokféleségét, akiket az áhított szabadság helyett kivégeztek, de akik annak reményében haltak meg, hogy a vérrel öntözött földből új élet fakad, ezáltal vértanúhaláluk az utókor számára példakép marad.
Az RMDSZ beszédpályázatot hirdetett közép- és főiskolások számára, a beérkezett pályázatok közül a legjobbnak ítélt szónoklatot a Bolyai Farkas Elméleti Líceum XII.-es diákja, Hamar Márk Roland mondta el. Költői kérdéssel indította beszédét: Miért vagyunk itt? – tette fel a retorikai kérdést, amelybe szervesen ékelődött annak felvetése, hogy mások miért nem jöttek el, ünnepi beszédében pedig az őt és a kortársait foglalkoztató gondolatokat és érzelmeket feszegette.
Magyarok és nem magyarok
Hajdu Zoltán történelemtanár a magyar forradalom és szabadságharc elfojtásáról és a forradalom utáni könyörtelen megtorlás áldozatairól beszélt. Az Európán végigsöprő 1848-as szabadságharc a megsemmisítő katonai fölény következtében bukott meg. 1849 őszén az Aradon végrehajtott katonai elit kivégzése mellett – mellyel példát akartak statuálni – közel százhúsz embert végeztek még ki. A szabadságharc ugyan elbukott, de a nemzet áldozata nem volt hiábavaló, mert a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés, a törvény előtti egyenlőség kivívását nem lehetett meg nem történtté tenni, ami végül 1867-ben valósulhatott meg. A mártírok a történelem igazi győztesei, mert 168 éve rájuk emlékezik az utókor, nem pedig az akkori legyőzőiket dicsőítik – hangzott el a tömör összefoglaló végkövetkeztetéseként. Az orosz intervenciós csapatok előtti világosi fegyverletétel sértés volt az osztrák császári oldal számára, ugyanis ha nekik adták volna meg magukat a magyarok, annak üzenete egyértelműen az lett volna, hogy a szabadságharc elbukott. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy a bécsi udvar a tiszteket megillető lőpor és golyó helyett kötél általi halálra ítélte őket.
A megemlékezés színvonalát Szabó Előd, a Titán zenekar szólistájának előadása emelte, aki az alkalomhoz szervesen illeszkedő Magyar jakobinus dala című vers megzenésített változatát adta elő: „Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz/Végül egy erős akarat?/Hiszen magyar, oláh, szláv bánat/Mindigre egy bánat marad./Hiszen gyalázatunk, keservünk/Már ezer év óta rokon./Mért nem találkozunk süvöltve/Az eszme-barrikádokon?” – tolmácsolta Ady Endre örök érvényű sorait az előadó.
A megemlékezésre többnyire középkorúak és az idősebb korosztályt képviselők gyűltek össze. A Marosvásárhelyi Művészeti Szaklíceum tizedik osztályosai, akik pedagógusaik kíséretében érkeztek, üde színfoltot jelentettek a postaréti borongós-szomorkás délutánban, akárcsak Köllő Magor, a Bolyai Farkas középiskola tizenkettedikes diákjának előadása. A közösen elmondott Miatyánkot követte a koszorúzás, a méltóságteljes rendezvény pedig a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget. Szer Pálosy Piroska / Népújság (Marosvásárhely)

Egyházmegyei központot avattak Erdőszentgyörgyön
Újabb ötszáz év hajnalán
Egy épületet átadtak, egy másiknak az alapkövét helyezték el pénteken Erdőszentgyörgyön, ahol végleges otthonra lel a Küküllői Református Egyházmegye esperesi hivatala.
Amilyen gyorsan felépült az újonnan átadott központ, ugyanolyan gyorsan szeretnének egy református bölcsődét és óvodát is felépíteni. Mindezt a magyar kormány hathatós támogatásával.
Ezután Erdőszentgyörgyön székel a Küküllői Református Egyházmegye esperesi hivatala. A pénteken tartott átadási ünnepséget megnyitandó, Kántor Csaba püspökhelyettes imájában elhangzott: olyan központi épületről van szó, ahonnan kisebb-nagyobb gyülekezetekbe, szórványtelepülésekre is eljuthat a bátorító isteni ige. Ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a bibliai példát hozta fel: míg a király cédruspalotában lakott, Isten frigyládája sátorban állt. Méltán vetődik fel ma a kérdés, hogy miért kell letelepíteni az egyházmegyék központjait, hiszen az eddig mindig vándorolt, oda költözött, ahol az esperes is lakott. Mai életünkben is inkább „sátrazunk”, mindig máshol keressük a jobbat, a megfelelőt, ennek ellenére lehetetlen úgy élni, hogy életünkben ne legyen egy biztos pont, ahová az ember visszavonulhat, ahol őrizheti értékeit. Az egyházi intézményeknek nem kell becsontosodniuk ezzel a letelepítéssel, de kell egy pont, ahol erőforrások vannak, ahonnan ki lehet menni a gyülekezetekbe pásztorolni. Ha ezt a központot meg tudjuk tölteni lélekkel, akkor megérte ennyi energiát és anyagiakat fordítani erre a helyre – hangsúlyozta az egyházi főméltóság, aki imájában azt kérte, legyen ez a hely egy menedék a világban, ahol ki lehet dolgozni azokat a terveket, amelyek megtartják az egyházat, és e megpróbált egyházmegyének is erős bástyája lesz.
Cirokból nőtt épület
A segesvári református kórus fellépése után egyházi és világi elöljárók szólaltak fel, ezt követően egy emléklapot és egy, a központ adatait tartalmazó digitális adathordozót helyeztek el egy időkapszulában, amely a földbe került, ugyanakkor ft. Kató Béla püspök platánfát ültetett el az udvaron a reformációi emlékév alkalmával. Az ünnepélyes szalagátvágás után a tömeg megtekinthette az egyházi központot, amelynek földszintjén adminisztációs iroda, tárgyaló, konyha, tetőterében tanácsterem kapott helyet. A Bocskai István nevét viselő teremben nt. Bíró István küküllői esperes és a püspök leleplezték a 17. századi hős református fejedelem gipsz mellszobrát is ez alkalommal. Az épület két díszes ablakát a marosvásárhelyi Fodor Sándor üvegművész és lánya, Orsolya készítették, az egyházkerület címerét és Isten bárányát ábrázolva.
A központ felépítésének ötlete már három évvel ezelőtt megfogalmazódott, amikor még semmije sem volt az egyházmegyének. De – amint nt. Bíró István esperes fogalmazott – ha Istennek terve volt, adott mellé mindent: alázatot, hitet, támogatókat. A szükséges területet az erdőszentgyörgyi református gyülekezet adományozta erre a célra, egy évvel ezelőtt még cirok termett ezen a helyen. A Nagy Attila mérnök tervezte épület alapjait már hóban mérték ki, és alig egy év alatt a marosvásárheyi Vass László Lóránt vállalkozó csapata csodálatos épületet varázsolt ide. A központ teljes építési költségét – 115 millió forintot – a magyar kormány biztosította az egyházmegyének a nemzetpolitikáért felelős államtitkárság és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. révén.
Református bástya
Az avatóünnepségen Brendus Réka, a nemzetpolitikáért felelős államtitkárság főosztályvezetője a közösségi erő és a jövőbe tekintés példájának nevezte a központot, amely a református egyháznak és a Székelyföld nyugati peremén közel hatvan gyülekezetnek lesz olyan fellegvára, ahol otthonra talál lelkipásztor és hívő ember. A reformáció 500. évfordulóján szép azt látni, hogy ma is képesek vagyunk egyházat és közösséget szolgáló létesítményeket, jövőt és hitet erősítő intézményeket építeni. Körösi Viktor Dávid, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja szerint minél inkább megtelik élettel ez az épület, az annál erősebb lesz, és azt hirdeti, hogy itt vagyunk és itt is szándékozunk maradni. Ez a bástya ötszáz év múlva is hirdetni fogja az itteni magyarság erejét, hitét, kultúráját, anyanyelvét. A közösség- és nemzetépítésben a magyar ember nincs egyedül, de az erdélyi magyarok sem, mert mellettük áll Magyarország és annak kormánya is. Az építkezés azt jelenti, hogy hiszünk magunkban, jövőnkben, hitünk és anyanyelvünk időtállóságában – hangsúlyozta a konzul.
Péter Ferencet minden ünnep megerősíti abban a hitében, hogy az erdélyi magyarság életképes közösség, megmaradásában pedig nagy szerepet játszott a hit és az egyház. Ez az esperesi hivatal több mint egy adminisztrációs központ, olyan hely, ahol az egyház vezetői közös célokat is megfogalmaznak – emelte ki a Maros megyei tanácselnöki tisztséget is betöltő politikus. Erdőszentgyörgy polgármestere szerint ez az intézmény egy tartópillér, és szükség is van rá, mert az utóbbi évtizedek bizony megtépázták ezt a települést, gyengült a közösség és a nemzeti identitás. Az ötszáz éves reformáció példa kell legyen, és vigyáznunk kell arra, hogy felekezeti hovatartozás nélkül, közösen és tisztán tovább kell vinni azokat a keresztény értékeket, amelyek ma már Nyugat-Európában nem számítanak értéknek, de a Kárpát-medencének ez a része még a keresztény hit és értékek bölcsője, és ezt tovább kell adnunk gyermekeinknek is – nyomatékosított Csibi Attila Zoltán, aki szerint önkormányzat és egyház együtt építheti fel azt az összetartást, amire Erdélynek, Székelyföldnek és a magyar nemzetnek szüksége van ezekben a nehéz időkben.
Egyházi óvoda épül
Délután az ünneplő tömeg a kisváros központjába, a Küküllő partjára vonult, ahol az önkormányzat egy telket adományozott az Erdélyi Református Egyházkerületnek, hogy azon református óvodát és bölcsődét építsen a magyar kormány támogatásával. A polgármester ezt azért is fontosnak tartja, mert a keresztény értékek és a református szellemiségű oktatás meg fogja határozni a település jövőjét, a következő nemzedéket, és már most borítékolja azt is, hogy a felépítendő intézmény szűkös lesz, hiszen örvendetesen sok óvodás van Szentgyörgyön.
Ft. Kató Béla szerint jól gondolkozott az egyház, amikor az egyetemi okatás megerősítését elkezdte, mert Erdélynek szüksége van a magyar értelmiségre. De be kellett látni, hogy az alapokat is meg kell erősíteni, ellenkező esetben nem lesz, aki továbbtanuljon, nem lesz, aki egyetemre járjon. Ezért van ez a megfontolás, hogy koncentrálni kell a szórványokban a magyar oktatás alapjaira, de Erdőszentgyörgy ez irányú kérését is elfogadták, és az egyház vállalta az első lépést, hogy háttere, garanciája legyen annak, hogy amíg ez az épület állni fog, abban magyar nyelvű oktatás folyik majd. „Aki ebbe az óvodába jár, az a mi közösségünkhöz tartozik, az anyanyelvén fog tanulni” – fejezte ki reményét a püspök, hangsúlyozva, hogy nemcsak református gyerekeket fogad majd az intézmény és nem kimondottan felekezeti okatás folyik majd itt. Brendus Réka szerint a jövőre gondolt a magyar kormány akkor is, amikor a következő nemzedék jövőjét megalapozó oktatási intézmények építésével bízta meg az egyházat.
„Nagy akaraterő szükséges és konok menetelés vár ránk, valahányszor intézményeket alapítunk, hisz minden pillanatban készen kell állnunk megvédeni őket, szembeszállni a közösségünket minden oldalról érő csapásokkal” – figyelmeztetett a politikus. Hiszen évekig tartó harcok árán szerezhetünk vissza egy-egy államosított egyházi ingatlant, hogy azt azután ismét visszaállamosítsák, vagy egyetlen aláírással évszázadok óta az egyházak által működtetett iskolákat szüntetnek meg környezetünkben – utalt a Székely Mikó Kollégium és a marosvásárhelyi római katolikus líceum helyzetére. Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)

Egyoldalú videokonferencia a vitatott kérdésekről
Tankönyvek, segédeszközök, közoktatási törvény…
A közvitára bocsátott tanügyi törvény és a tankönyvellátás gondjainak a „megoldását” célzó tankönyvtörvény-tervezet, az oktatási segédanyagok engedélyezése, a mobiltelefonok használata a tanórán, az iskolák őrzése, az oktatási egységek finanszírozásának a módosítása – az iskolakezdés óta legtöbb vitát kavart kérdések szerepeltek a Liviu Pop közoktatási miniszter által tartott csütörtöki videokonferencián.
A szaktárca képviselői mellett a megyei tanfelügyelőségek vezetői, az oktatásügyi szakszervezetek, a tanulók, szülők, egyetemi hallgatók képviselői kaptak meghívást a televíziós eszmecserének tervezett rendezvényre, amelyen a sajtó is részt vehetett. Bár eszmecserét mondtunk, hiszen az ország minden megyéjéből a tévé elé hívták a szóban forgó személyeket, többen csalódottan vették tudomásul, hogy a miniszter saját bejelentéseit és ígéreteit követően soros teendőire hivatkozva távozott. Így részben a harcias oktatási államtitkár asszony válaszolt a különböző megyékből érkezett megjegyzésekre, és ígéretek hangzottak el, hogy feljegyzik ezeket.
Az idei tankönyvellátás csődje miatt gyakran bírált közoktatási miniszter újra kitolta a korábban október 11-re ígért határidőt, és öt hétben jelölte meg azt az időszakot, amire minden hiányzó tankönyv eljut a diákokhoz, kivéve az ötödikes ortodox valláskönyvet, amelynek kapcsán az óvás érvényben maradt.
A tervezett tankönyvtörvényről Liviu Pop elmondta, hogy a közvita során a minisztérium arra kívánt választ kapni, hogy az érdekelt felek támogatják-e az egységes tankönyvet, amelynek elektronikus formája az interaktív gyakorlatokkal mindenki számára hozzáférhető lesz, a nyomtatott példányt pedig hat hónappal az iskolakezdés előtt lehet megrendelni. Mint ismeretes, a szóban forgó jogszabálytervezettel a tankönyvmaffiának akar véget vetni a tárcavezető azzal, hogy a minisztérium alárendeltségébe utalt Tankönyvkiadóra bízza a tankönyvek kiadását, amelyeket az állami nyomdában fognak kinyomtatni. A szerzők versenyezhetnek egymás között az Országos Minősítő és Vizsgaközponthoz benyújtott tankönyvtervezetükkel, amit ha elfogadnak, a kiadás költségei az államra hárulnak. Az úgynevezett virtuális iskolai könyvtárban minden dokumentum, tankönyv elektronikus formában ingyen letölthető lesz – ígérte.
Megegyezés született a középiskolai tantervek kidolgozásáról, és jövőre a szakoktatás tanterveit is elkészítik. Szellősíteni kell a tanterveket, többet nem lehet heti 32-36 órája a diákoknak – hangsúlyozta.
Beszélt az oktatási segédeszközökről szóló miniszteri rendeletről (munkafüzetek, példatárak, szöveggyűjtemények), amelyek közül azok használatát tiltotta meg, amelyek nem rendelkeztek minisztériumi jóváhagyással, majd ismertette a jóváhagyás menetét. Első körben október 8-ig lehet(ett) kérni az engedélyezésüket, majd a következő évben egy újabb akkreditálási szakaszra is sor kerül. Korábban azt mondta, ezt a rendeletet azért hozta, mert véleménye szerint az alternatív oktatási eszközök ellepték az iskolákat, nagy nyereséget biztosítva a kiadóknak, amelyek hátrányos helyzetbe hozták a tankönyvkiadást. Az új tanterveknek megfelelő tankönyvek fennakadás nélküli megjelentetése esetén nem volna a segédeszközökre olyan nagy szükség, mint ebben a helyzetben – hangzott el a vidékről érkező egyik hozzászólásban.
Liviu Pop a jövő szeptemberre ígérte a módosított tanügyi törvényt, amelynek a közvitája elkezdődött. Ne hazudjunk tovább – hívta fel az érvényben levő jogszabály öt gyenge pontjára a figyelmet. Soha nem tartották be, hogy az általános iskola kilenc osztályból áll, 2020-ra kötelezővé válik a 12 osztály elvégzése, hogy az előkészítő és 11. osztály valójában nem jelent 12 osztályt, nem történt meg az érettségi vizsga megszervezésének az átalakítása, elmaradt a felvételi vizsga kiírása a középiskolák 9. osztályába, ha a meghirdetett helyekre több diák jelentkezett. Az elkövetkező 30 napban a tanügyi törvény alapos átvizsgálását ígérte, ebben a diákszervezetek, a szülők és a vállalkozók is partnerei a minisztériumnak – jelentette ki.
Az iskolai keretszabályzat kapcsán engedékenyebb lett a mobiltelefonok használatát illetően, az iskola eldöntheti a tanár kérésére, hogy bizonyos tanórákon kéznél lehessen, egyébként mind a tanár, mind a diákok telefonjait 50 percig le kell tenni, és ki kell kapcsolni – mondta.
Közvitával kell eldönteni, hogy legyen-e a jövőben szolgálatos diák? – vetette fel a kérdést, majd hozzátette, hogy az iskolák őrzése a helyhatóságokra hárul.
Törvénytervezet készül a tanintézetek finanszírozásáról, amely elfogadása esetén lehetővé tenné, hogy az óvodák, iskolák működtetésére szánt összegeket közvetlenül az adott intézetnek utalják át. A jövő évre az eddigi legnagyobb mértékben finanszírozzák az oktatásügyet – ígérte a miniszter, majd távozott.
A hozzászólásokban a szakszervezetek képviselői felvetették, hogy a munkatörvénykönyv előírásainak bizonyos pontjait nem lehet a pedagógusokra alkalmazni. Az ő nyolcórás munkaidejükbe ugyanis bele kell számítani az otthoni felkészülést is, továbbá azt, hogy a kezdő tanár nem tud megélni a fizetéséből, ezért nem lehet elvárni tőlük, hogy napi nyolc órát töltsenek az iskolában. A diákok képviselője felvetette a megfelelő környezet hiányát a tanintézményekben, kifogás hangzott el a sajátos nevelési igényű diákok integrált oktatási feltételeinek a megteremtését illetően, és arról is szó esett, hogy a végzős osztályoknak szükséges segédeszközök már a diákok és tanárok rendelkezésére kellene álljanak, februárban ugyanis elkezdődik az érettségi vizsga. Akkor kellett volna megtiltani a segédeszközök használatát, amikor már a diákok kezében van a tankönyv. Van olyan tanintézet, ahol betöltetlen állások maradtak, mégis utasítást kaptak, hogy a létező személyzetből le kell építeni – idéztünk néhány felvetést a sokból, amit már nem volt ideje megválaszolni a miniszternek.
* 
A sajtótájékoztató végén az újságírók kérdésére Todea Alexandru, a Papiu líceum tanulója, a Megyei Diákszövetség elnöke úgy összegezte a hallottakat, hogy a mentalitás továbbra sem változik, s mivel a vonatkozó törvény is előírja, azt szeretnék, ha valóban ingyenes lenne a közoktatás, ugyanis jelenleg nem tekinthető annak.
Ioan Macarie megyei főtanfelügyelő megerősítette, hogy ezentúl a Tankönyvkiadó fogja megjelentetni, az állami nyomda pedig kinyomtatni a tankönyveket.
– A kisebbségi diákoknak készült két alternatív román tankönyv közül miért nem a diákok számára hozzáférhetőbb, népszerűbb változatot rendelte a tanfelügyelőség, amiről meg lehetett volna kérdezni a kisebbségek számára írt tanterv marosvásárhelyi készítőit?
– Ellenőrizni fogom – ígérte a főtanfelügyelő, aki szerint a segédanyagok és a tankönyv használata a tanártól függ.
Ezzel egyet is érthetünk, de a tanárnak biztosítani kell a választás lehetőségét. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)

„Az idő nem telik. Mi telünk.”
KAF kettős könyvbemutatójáról
Kettős könyvbemutatónak adott otthont péntek este a Mészárosok bástyájának alsó szintje. A Yorick Stúdió székhelyén először szervezte meg a Látó szépirodalmi folyóirat első irodalmi színpadát, amelyen ezúttal Kovács András Ferenc legújabb kötetét, illetve az életművéről szóló válogatást ismertették a jelenlévőkkel.
A telt házas közönséget Sebestyén Aba, a Yorick Stúdió vezetője köszöntötte, majd KAF mutatta be két beszélgetőtársát: Korpa Tamás költőt és Mészáros Márton irodalomtörténészt, kritikust.
Korpa Tamás elmondta, két könyvről beszélgetnek az est folyamán: a Bookart kiadó gondozásában megjelent Lözsurnal dö Lüniver című verseskötetről, valamint a Fiatal Írók Szövetsége által kiadott KAF-olvasókönyvről, amely Korpa Tamás, Mészáros Márton és Porczió Lívia szerkesztésében jelent meg, 446 oldalból áll, és KAF műveiről szóló kritikákat, recenziókat tartalmaz.
– A kötet kritika és tanulmánygyűjtemény, amely azt kívánja megmutatni, hogy mennyire dialógusképes, sok szakmabelit megmozgató életmű a Kovács András Ferencé – árulta el Mészáros Márton. – Igaz, ez csupán a töredéke a teljes recepciónak, nagyjából egyharmada annak. Egyedi, különleges, olyan szempontokat felvillantó szövegeket válogattunk ki, amelyekről nem szeretnénk, ha elvesznének. Észszerű terjedelmi korlátaink voltak, 1,2 millió leütésnél már éreztük, hogy agyonnyom a szövegi mennyiség. Cserébe bibliográfiát tettünk a végére. Arra is büszkék vagyunk, hogy egyáltalán a töredékét is sikerült visszaadnunk mindannak, amit Kovács András Ferencről írtak. Életem első cikke harmadévesként egy KAF-elemzés volt Jack Cole daloskönyvéről – ez egy olyan életmű, amelyhez kényszeresen mindig visszatérek. Középiskolában is tanítottam KAF-ot, van egy szint, amelynél nagyon jól megy. Tetszenek a diákoknak az alakmások, de ez az életmű annál sokkal többről is szól. Kompromisszumos első lépésként megnéztük, hogy melyek azok az irányok, amelyek mentén el tudjuk kezdeni a szerkesztést, bízunk benne, hogy ez valóban csak az első lépés volt. Cs. Gyimesi Éva 1983-ban KAF-ról írt kritikájától 2015-ig ível a szöveg. Erős törekvésünk van arra, hogy a legtöbb magyar tanszakkal rendelkező egyetemnek juttassunk a kötetből. Az pedig, hogy milyen kötetekből kerültek be szövegek, többet mond a recepció akkori állapotáról, mint azt, hogy ez volna a KAF költészetéről alkotott vélemény. Vannak olyan verseskönyvei, amelyeknek sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítok, mint azt a kritika tükrözi. Hiszen fontos jelzés a saját olvasáskultúránkról, ha valami hiányzik.
– Nagyon érdekes volt, amikor a fülembe jutott, hogy mire készültök, és megijedtem: az ilyen jellegű gyűjteményes kötetektől általában mások is visszarettentek – tette hozzá KAF. – Minden ember nagyon átmeneti állapot a földön, egy költő különösképpen. A teljes recenziónak az egynegyedét tartalmazza az olvasókönyv, amely így is majdnem 500 oldal. Rengeteg munka volt benne. A nyolcvanas években megjelent kritikák legnagyobb része már elérhetetlen, bizonyos cikkek csak igen nehezen találhatók meg. Nekem azért volt sok kiadott kötetem, mert harmincéves koromig inkább írtam, mint közöltem. Előszedtem, átgyúrtam, szöszöltem velük. A versekkel építkeztem, felépült egy egymásnak válaszolgató univerzum. Több kiadónál jelentek meg a köteteim itthon és Magyarországon egyaránt, az itteni könyvekről nemigen írnak ott, és fordítva. A recepció változik, az egyik divat éri a másikat, a költőt felrakják egy piedesztálra, aztán ottfelejtik. Igazából nincs rálátásom arra, hogy itthon vagy Magyarországon erősebb a jelenlétem. Számomra is tanulságos, hogy mit emlegetnek a kritikák. Az ember a legjobban úgy építi fel, amit csinál, ha nem építi fel önmagát. Ady az egyetlen költő, akinek sikerült az ,,önfelépítés’’, ő volt az első celeb. Ahogy Spiró György mondta, a magyar irodalom a költészetben nagy, de sajnos inkább prózát olvasnak és írnak. A magyar nyelv egy folyamat, nem lóverseny, nem Facebook-trófea. Az munka, közönyös, hideg kínlódás, néha játék, néha móka. Időn kívüli idő, jókedv. Ha kínná válik, abba kell hagyni egy időre. És közben a világ felé kell figyelni, mert a világ nagy. Kulturálatlanul élni pedig nem érdemes. Az ízlésváltozásokat sok minden befolyásolja, nem a két világháború közötti Angliában élünk. Szórt a figyelem, más csatornák is vannak, és ebben nincs semmi tragédia. Lehet nagyon fiatalosnak is lenni – én arra szeretek rájátszani, hogy telik az idő. Pedig az idő nem telik. Mi telünk.
– A verseskötet 2010 és 2017 közötti verseket tartalmaz, alcíme Füstparonáma, és a füst nagyon sokféle konnotációban kavarog a kötetben. Mit jelent ez? – kérdezte Korpa Tamás.
– 2010-ből bekerült két vers, 2013-ból egy. 2014-ből hat, de közben folyamatosan más könyveket írtam. A legtöbb vers az utóbbi négy évben született, alkalmi versek is találhatók közöttük. Az alkalmi versek el is komorulnak, majd átmennek félig vicces közéletiségbe. A címekben is benne van a füst. Bújkál bennük egy színházi regiszter, illetve egy diktatúra megidézése is, a kötet második részében pedig személyesebb, teljesen más jellegű versek is vannak. Főleg az utóbbi négy év versei ezek, éreztem, hogy nem érdemes tovább vinni őket magammal, mert ez a kötet így lesz egy történet. Mi is füstösek lettünk az idő folyamán. Egységesnek érzem a kötetet, holott az utóbbi pár évben más dolgaim is készültek. A nagyon figyelmes olvasásra ezek a versek kitárulnak – de nincs mindig idő a figyelmes olvasásra – válaszolta KAF a felolvasásban, sztorizásban is gazdag kettős könyvbemutatón. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről
Banner Zoltán nyolcvanöt éves
Úgy érzem, ezúttal elmondhatom: könnyű helyzetben vagyok. Mármint könnyű helyzetben amiatt, hogy olyan személyiségről vallhatok színt a tisztelt olvasó előtt, akivel, mint kiváló műtörténésszel, műkritikussal, íróval, költővel, előadó- és szavalóművésszel, közéleti személyiséggel immár jó fél évszázada hozott össze a Sors Erdély, szűkebb értelemben véve Kolozsvár szellemi sugárútjain, és akinek a diktatúra horzsolásában megkopott sárga patinás szerkesztőségi íróasztala éveken át csupán alig karnyújtásnyira várta szebb idők eljövetelét a magamétól.
Nap, mint nap találkoztunk a főtéri Szent Mihály templom déli harangkondulásának aurájában az egykor Kós Károly tervezte fejléccel útjára indított Utunk irodalmi-művészeti és kritikai hetilap – talán nem túlzás ezt mondani –: mára legendássá átlényegült kiadói világában; ott, ahol a Forrás-nemzedék határozott szárnycsapásaitól minden politikai zimankó ellenére már érzékelhetően áramlott a lélegzéshez nélkülözhetetlen friss transzilván fuvallat. Banner Zoltán, a képzőművészeti, zenei, és színházi élet szakavatott krónikásaként és hetedhét (országot) megyét bejáró utazó nagyköveteként a művészeti rovatot vezette, szerkesztette és gondoskodott arról, hogy a mostoha kor zaklatásai és elvárásai dacára lehetőleg minden érdemleges művészeti esemény, figyelemre méltó műalkotás az akkori jelen és a még távolinak tűnő jövendő (itt van ma már!) prizmáin szemlélve, rangjához méltó helyet találjon a hétről hétre újraformálódó laptest hasábjain. Az ilyen, részleteiben igencsak sokrétű rovatszerkesztői tevékenység sikeres megvalósítása kellő hivatástudat, éberség és gyakorlat nélkül, majdhogynem eredménytelenségre van ítélve. Mert míg például a prózai rovat vezetője, ha közlésre szánt terjedelmesebb kéziratot (netán folytatásos regényrészletet) kap egy szerzőtől, amit továbbadva a főszerkesztőnek belátható ideig akár zavartalan „szabadságon” is érezheti magát, addig kollégámnak a lapkiadói ritmust, a nyomdai határidőket nemigen érzékelő külső szerzők néha igen alapos (át)szerkesztést igénylő anyagaiból kell húzva-alakítva mozaikszerűen fölépítenie a képekkel teletűzdelt oldalakat. Ma is szinte rejtély számomra, hogy effajta szellemi-lelki teljességet, szüntelen tájékozódási jelenlétet megkövetelő tevékenység mellett hogyan sorakozhat polcain három tucatnál több monográfia kötete Erdélyország jeles művészsorsairól, ami ennek tetejében még elenyésző szám is az ezret jóval meghaladó önálló írás, sőt több kötetnyi lírai szférákat megidéző szépirodalmi mű szerzőisége mellett.
Jóllehet máshol is említettem már, de szeretném itt és most újra szóba hozni azt az analógiát sugalmazó benyomásomat, ami minduntalan reám köszön, amint Banner Zoltán neve feltűnik előttem. Ez pedig az ouvre összevethetőségének nem csak szimbolikusan, de valósan is értelmezhető tartalma miatt áll fenn Firenze egykori kiválóságáéval, a Giorgio Vasariéval. Banner életművének legfontosabb szegmensét – művészetelméleti irodalmát –, megítélésem szerint jelentőségét illetően magabiztosan állíthatjuk párhuzamba a műelemzés atyjának, a polihisztor és reneszánszkori manierista építész, valamint festő életművének máig egyedülállóként minősített, egyben a műfaj bölcsőjét is megtestesítő papírra nyomtatott hagyatékával, ami mintegy százötven fejezetével A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkájában maradt az utókorra. Ám míg Vasari ezeroldalas gyűjteményében alapos dokumentáltsággal ugyan, de többnyire csupán néhány lapot szán egy-egy alkotóra, addig Banner Zoltán gazdagon árnyalt monográfiáiban tárja elénk a bemutatásra szánt mester művészetének átfogó érrendszerét, műveinek korrajzba ágyazott jelentőségét, közben láthatóvá varázsolva a stílusáramlatok sajátos tendenciáit is a reá jellemző emelkedett költői eszmék rajzolatában. De még további hasonlóságot jelenthet köztük annak megítélése, hogy a remekművek élete is véges, hogy az idő vasfoga és a barbárság gátlástalansága nem képes különbséget tenni érték és érték között. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Francesco Sforzát ábrázoló lovas szobrának szánalmas végzetére). Minden alkotás ily módon véletlenszerű rosszsorsának akár áldozata is lehet, eszerint a hozzáértő írás igen sokat tehet egy-egy mű időbeli túléltetéséért. Hisz ismerős: hány mesterremek idézhető fel ma már kizárólag textusok rejtett sorai közül felbukkanva akár a görög idők kezdetétől fogva, mert a történelem nyugalmat nem ismerő csatazajában is léteztek olyan megszállottak, akik képesek voltak meghallani a szépségeket óvni szándékozó olimposzi Istenek magasból alászálló üzenetét. Néha nosztalgikus pillanataimban szívesen gondolok egy másik, ugyancsak jövendőlátó honfitársra is, Veress Ferenc hajdani fotográfusra, aki ugyan kezdetleges eljárással még, ámde magával ragadó képsorokban állította meg az Idő óriáskerekét, emígy rögzítve az 1850-es esztendőkben kincses Kolozsvárnak azt a szép arcát, amely mára szintén csupán a mementó egyre jobban foszladozó papírlapjain küszködik a mulandósággal. És ahogyan az itáliai reneszánsz körképe immár elképzelhetetlen Vasari akkurátusan egybe gyűjtött íráskoszorúja nélkül, vagy a messze tűnt Kolozsvár felidézése Veress nosztalgikus anzikszai hiányában, feltehetőleg ugyanúgy válik majdan nélkülözhetetlen forrásanyaggá Trianon villámcsapását és az „arany korszak” testet-lelket próbáló nyomását elviselni kénytelen Erdély művészeti életének kutatói számára Banner Zoltán papírra vetett műkrónikája.
Egykori grafikus kollégaként most is tisztán felidézem lendületesen hurkolt, már-már rajznak beillő vonalakkal jegyzett kéziratait, gyakorlott szerkesztői jelzésekkel „gazdagított” korrektúráját, mert Ő az, aki az írást mindmáig szó szerint isírásnak tekinti, ezt pedig számára nem a megabitoktól dagadó számítógép klaviatúráján lezongorázott betűk kopogása testesíti meg. Ilyen tehát Banner Zoltán történelemillatú scriptóriuma, ahol a szellem transzparens mesterműve és a kéz formateremtő nyoma, mint „opus manum” harmonikus egységgé idomul. (Hol van mára a kódexek egykori parádéja, ahol írás és rajz minden idők talán legbámulatosabb társkapcsolatában élt…).
Szerzőnk, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötete szerkesztésekor (Képírás–képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről. Csíkszereda, 2016) észrevehetően „szemelgetni” kényszerült a terjedelmes és sokszínű életmű gazdag választékából. Ez nem kis fejtörést jelenthetett neki, miként maga is utal erre könyve előszavában. Merthogy naptári pontossággal kereken hatvan esztendeje a Csíki Múzeum Közleményei I. félévi számában (1957) megjelent tanulmánya óta oly gazdag szakirodalom került ki tolla alól, amiből szerkesztő legyen ám a talpán (mégoly egykori Utunk szerkesztő is), aki könnyeden tudna akárcsak egyetlen szempont figyelembe vételével is írásbokrétát csokorba szedni. Ám mégis éppen attól válik a végeredmény szellemgyönyörködtetővé, mivel Erdély olyannyira sokszínű művészeti arcvonásait látjuk benne visszatükröződni. Az író, noha óvva-aggódva, de mégis büszkeséggel teli bizakodással bocsájtja útjára művét „Persze csak azoknak, akik velem együtt hiszik, hogy volt/van/lesz erdélyi magyar művészet, transzilvanista világszemlélet, erdélyi lélek és gondolat, ami huszadik századi művészetünkben formát öltött.”
Tallózásunkat az időzónákban már az első fejezetcím visszaigazolja: „Amikor még a középkorban utaztam”, ekként aposztrofálja pályára léptének induló korszakát (1955) a Kárpátok szegletében meghúzódó Csíkország műkincsvilágát feltérképező, akkoriban még kerékpáros művészettörténeti időutazó, Banner Zoltán. Mert ne feledjük, ha művészetről beszélünk, egyszersmind történelemről és idősíkokról is beszélünk. Hisz szülessen meg egy mű akár a jelenben, csupán rövid idő kérdése, hogy a jelennel együtt maga is a múlt részévé váljék. A kötet végén viszont, „Kétezertizenöt” fejezetcímmel időrendiségben és zárszóként azokat a gondolatokat tárja elénk, amelyeket voltaképpen már igen régen megálmodott: lényege egy széles körű, az erdélyi művészetet minél teljesebb spektrumában reprezentáló képzőművészeti seregszemle fölépítése és bemutatása az anyaországban. Reményektől áthatva fogott tehát hozzá még 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott nem mindennapi megbízatásnak, hogy készítse el a Modern Magyar Művészet Múzeuma tervezett erdélyi részlegének szinopszisát. Ez a korszakos jelentőségű elképzelés a szóban forgó kötetben is olvasható, ám a megvalósulás, sajnálatosan mindmáig elmaradt. Aztán az egykori vágyálom részben valósult meg, amikor Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató helyettese hozzáértő és hathatós kurátori munkájának köszönhetően, a Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című átfogó, időszaki kiállítás létrejött a budai királyi várban, és amelynek impozáns album-katalógusának egyik fejezet szerzőjeként Banner Zoltán az 1950–1990 között megjelent kiadványok prizmáján keresztül szemléli a korabeli művészeti élet sajtóban tükröződő jelenlétét.
A Képírás–képolvasás című kötet többi anyaga értelemszerűen e két szélső időpólus közé feszülő térben nyer kifejezést; műfaji értelemben igencsak sokrétűen, hiszen lapozás közben találunk tanulmányt, esszét, művészportrét, előadást, köszöntőt, levelet, jegyzőkönyvet, búcsúztatót, kiállítás megnyitó beszédet stb. Mindahány dokumentáltan helyezi látótérbe azokat a művészeti eseményeket, amelyek Erdély két világháború közti időszakában, valamint az azt követő kényszer-rendszer idegbénító fogságában a szellemi fennmaradásért folytatott túlélésben nyilatkoztak meg. Képi aforizmaként úgy ölt formát mindez előttem, mint ahogy egy lombhullató erdőben a rothadó avarból felbukkanó zsenge hajtások törnek áporodottságuk fogságából a tavasz friss üzenetével áradó fény felé; hol kisebb, hol pedig nagyobb virágszigetek látványos terítékével gyönyörködtetve a szemet, mindenkori újjászületésük biztos és eltaposhatatlan zálogaként. Némileg ily módon bomlottak ki Erdély szellemi humuszából is az önazonosulásukat kereső, létükben eltérő tájegységekből megszülető művészeti áramlatok, iskolák, stílus-csoportosulások és persze az érdemlegeset hozó, magányosan alkotók is. A könyvben felsoroltakra mind kitérni képtelenség volna, ezért csupán néhány megkerülhetetlen gravitációs sarokpontról tennék említést. Ilyen a két Szervátiusz: Jenő és Tibor szobrász-legendája, amely a transzilván szellemiségtől átitatott lélek erejével életre keltett matéria igazzá vált balladájával regél, vagy a zsögödi Nagy Imre magával ragadó festői attitűdjének vonzásában kialakult népi-expresszív jelenség térnyerése. De ide kívánkozik a Nagyváradon született, majd Kolozsváron alkotó, kivételes zenei képességekkel megáldott Rudnay tanítvány Miklóssy Gábor neve is, miként a marosvásárhelyi ősgyökerekből táplálkozó Nagy Pálé, lévén mindketten köztisztelettel övezett oktatók, akiknek szellemi-művészi aurájuk érzékelhetően gyűrűzött tova az elkövetkező nemzedékek frissülő szemléletvilágában. Nagy Imre életművében külön hangsúlyt érdemel az az eltökélt ragaszkodás, ahogyan rokonságot vállalt mindazokkal, „akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban földhöz ragadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel”. Ez a szándéka irodalomhoz kapcsolódva a népi írók iránti szimpátiájában, konkrétan a Helikon írók portréit megörökítő mintegy 40 rajzában tetten is érhető. Miklóssy Gábor gondolatai viszont elsősorban a képiség letisztult szürrealista jegyeit viselik magukon (érthető hát diákjainak ragaszkodása), amint az az itt olvasható példából is tisztán következik: „Hullafekete pernye hull a fehérpapok templomára. Dermedten áll a két torony, ablakaik, mint halálra vert lovak szemei, az irgalmat kémlelik a hályogosított jövendőben. A piszok fagyott tenyerében, mint az elmerült múltra emlékeztető bóják, némán állnak, vagy mint az elmúlás vitrinjében a kitömött madarak, amelyek többé már nem dalolnak. Az emlékezés egy tenyérnyi helyen letörli a sarat az idő félszázados kalitkájáról, a sarat, amit az itt hagyott évtizedek freccsentettek rá. /…/ Minden az elmúlás permetében áll, mint befagyott tóban a dermedt gólyák, amelyek egy őszön nem tudnak elrepülni.” Nagy Pálról viszont, a „legkonokabb küzdelmet önmagával vívó” marosvásárhelyi grafikus-festőről Banner többek közt így vall: „Nagy Pál az 1956-ból kimaradt Erdély ’ötvenhatos’ művésze volt, az elkeseredett felelősségtudat keletibb Kondor Bélája.”
Aztán párhuzamos jellegű tanulmányt olvashatunk a Koszta József és Tornyai János nevéhez köthető Hódmezővásárhelyen működő alföldi iskola és Trianon drámája nyomán a transzilvanizmus jegyeiben életre kelt székely festőiskola szellemiségéről, mely utóbbi voltaképpen szerzőnk értelmezésében nem más, mint „az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya”. Ez az áramlat, megítélése szerint, miként az irodalomban, úgy a képzőművészetben sem stíluskategóriát jelent, hanem mindenekelőtt kifejezés- és magatartásformát testesít meg; ami nemzedékeken átívelő identitásával a magyar művészet korszerűsödését gyarapította: „szemléletével pedig az európai művészet forradalmainak a hullámgyűrűit szélesítette Kelet felé”.
Majd egy újabb írásban találkozhatunk az egyre népszerűbbé váló művésztáborok valódi értelmével, ahol az önfeladás helyetti ellenállás szellemében születtek meg jelentős kortárs műgyűjtemények; ilyen lett mára a már „klasszikusnak” tekinthető gyergyószárhegyi, a homoródszentmártoni, a Kalotaszeg lágy dombjai között Kós Károly kőbe-fába álmodott Varjúvárától alig sóhajtásnyira megbúvó zsoboki, vagy a dálnoki, a nagyszalontai. Mindközül mégis az Arad megyei Zerindi Képtár vált igazán emblematikus jelentőségűvé, azzal, hogy „örök példa, örök mementó marad, mivel az erdélyi magyar művészet rejtőzködésének a feloldására tett első kísérletként írja be magát művészetünk történetébe”. Visszaemlékszem, nem egy alkalommal éltem át magam is e táborok, helyszíni találkozók áradó vendégszeretetét, ahol az alkotás jótékony pillanatai mellett megtapasztalhattam az „ősközösségi szellem” sajátos ízű újjáéledésének modern kori változatát, az együvé tartozást, az együtt gondolkozást némelykor hajnalpírt köszöntő momentumaival. És ma már örömmel nyugtázzuk, hogy azóta Erdélyben gombamód bukkannak fel az újabb és újabb alkotótáborok, amelyek egyre elismertebb rangot nyernek akár nemzetközi téren is.
A szerző, ámbár némi fanyar honpolgári melankóliával fűszerezetten, de mégis őszinte nosztalgiával pillant vissza abba az idősávba, amelyről ezt veti papírra: „csodálatos évek voltak a hetvenes évek, különösen az évtized első fele. Ekkor érik be az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és szellemi fellendülésének átmeneti szabadságában, nyitottságában felnőtt nemzedékek honfoglalása irodalomban, művészetekben, közművelődésben, főként a még jelentős román polgári, főleg bukaresti alkotó értelmiség (ezen belül például a képzőművészek és építészek) küzdelme révén a nyugati, főleg francia irányzatok, egyáltalán a liberálisabb közgondolkodás meghonosításáért. Rövid és szélmalomharc-siker volt ez, mégis áttörésszerű minőségi váltás történik a kultúra minden területén, s noha a diktatúra már a nyolcvanas évek elején ellentámadásba megy át, a leépülés csak a nyolcvanas évek közepén gyorsul fel; ám azokat a nemzetiségi kezdeményezéseket, amelyeknek az idők során valamiképpen sikerült intézményesülniük, különös csoda s főleg a fenntartó személyiségek áldozatos kitartása folytán, nem temette maga alá az országos összeomlás”. Ekkor értékelődött igazán fel a művészettörténészeket és műkritikusokat kellő számban nélkülözni kénytelen sajtó szerepe az írók, szociográfusok, riporterek újszerű felelősségével, ahogy egyre többen vállalták fel sajtóbeli jelenlétükkel a közművelődési és képzőművészeti események dokumentálását, vagy az arra érdemes művészarcok olvasónak szánt bemutatását. Iskolák előcsarnokai, szerkesztőségi szobák, klubok, színházak közösségi terei, sőt magán lakosztályok nyitották meg ajtajukat alkalmi, vagy rendszeres kiállítások, kamaratárlatok bemutatásához, ahol képi szimbólumok és példabeszédek leple alól kelhettek szárnyra a rejtőzködni kényszerülő, ámde suhanni vágyó szabad gondolatok.
Persze, a politikai viharfelhők sötétjének árnyékában lezajlott „művész-exodus” bekövetkező időszaka láthatóan érzékeny változásokat hagyott maga után – utal is erre Banner az érintett nevek felsorolásával –, mivelhogy mind többen leltek új hazára külhonban, a szomszédos Magyarországon vagy a nyugati államok délibábos illúziókkal kecsegtető határsávjain túl. Az élni akarás egzisztenciális kényszerűségének mindennapokra nehezedő nyomása pedig azzal járt együtt, hogy az eltávozott művészek jelentős hányadának hajdanvolt karakteres önkifejező látványvilága átalakult, az „ellenállás” egykori színei veszítettek erejükből, netán teljesen el is haltak, más szóval: a tartalom és forma az érvényesülés reményében új környezetéhez idomult át.
A kötet nyolcadik fejezete személyes hangvételű vallomással indul: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében.” E véleményformálás nem más, mint a szerző ars poétikájának hangja, amivel egyszersmind a kötet tisztán értelmezhető üzenetét is aposztrofálja, szemlét tartva az említett elvek erőterei mentén megszületett értékek színes palettája fölött. Elsőként Szolnay Sándorról olvashatunk esszét, akinek tevékenysége, mint a huszadik századi erdélyi művészsors „ősmodellje” írta be nevét a transzilván szellemi élet aranykönyvébe a Kós Károlyéval egyetemben, mert „nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok, s emlékezetes, kisebbségi öntudatserkentő kiállítások”. Aztán Balázs Imre absztrakt expresszionizmusa jön szóba; ezt követi a csíkszeredai Hargita-műhely megteremtőinek két emblematikus alakja, Márton Árpád és Gaál András művészportréja, akikről szerzőnk az elragadtatás ünnepélyes hangjain nyílik meg: „… szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével nézni és gyönyörködni, hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt, Csíkszeredában”. Zsigmond Attila festői-grafikusi munkásságát értékelve pedig megjegyzi: „egyetlen nagy és mindig azonos erősségű áramkör sugárzása volt”. Akit kiemelten két írásban is méltat, Kádár Tiborról ezt írja: „Munkáinak sajátosan drámai ereje a racionális és az indulati elemek szétválaszthatatlan egybeforrottságából származik”. Majd újabb esszé jelzi a kolozsvári grafikai iskola Feszt László művészetének technikai bravúrosságtól áthatott vonulatát; itt Bardócz Lajos mellett a vonal valódi poétájaként is számon tartott, a Kriterion könyvkiadó egykori arculattervező grafikusával, Deák Ferenccel találkozhatunk; végül pedig az „új hullám” tragikusan korán eltávozott állhatatos sepsiszentgyörgyi művész prófétájáról Baász Imréről következnek elismerő szavak.
Egyetlen kiadványban félszáz esztendő művészeti kardiogramját rögzíteni, egyenlő a lehetetlenséggel. Ámde az a félszáznyi kötet, amely Banner Zoltán avatott tolla nyomán látott napvilágot, immár ott olvasható Erdély művészetének viharokkal dacoló emlékművén.
ÁRKOSSY ISTVÁN
(Megjelent a Magyar Napló­2017. augusztusi számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta). Szabadság (Kolozsvár)

Kopogtat ajtónkon a negyedik ipari forradalom
Kolozsváron tartotta vándorgyűlését a Romániai Magyar Közgazdász Társaság
Hétvégén tartotta a Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) huszonhatodik vándorgyűlését. A minden évben más-más helységekben megtartott szakmai találkozó idén az Ipari forradalom 4.0 címet viselte, és arra kereste a választ, vajon miként fog kinézni a jövő gazdasága. Péntek délután a kar aulájában a megnyitóra, négy plenáris előadásra, és díjkiosztásra került sor. Szombaton hat szekcióban összesen huszonegy előadás hangzott el hazai és külföldi szakemberektől. Megtudtuk: várakozáson felüli élénk érdeklődés mutatkozott a rendezvényük iránt, a háromszáz résztvevő Erdélyen kívül Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából érkezett.
A vándorgyűlés köszöntőkkel kezdődött. Keresztúri Zsolt RMKT-alelnök és Szász Levente dékánhelyettes arról a műszaki fejlődésről beszélt, amely annyira átalakítja mindennapjainkat. Kecskés Tibor magyar konzul emlékeztetett: kormánya szívén viseli a külhoni magyarság gazdasági helyzetét, olyan programokat támogat, amelyek elősegítik a szülőföldön való boldogulást, a kétoldali együttműködést. Csatlós Pál RMKT-elnök arról beszélt: a negyedik ipari forradalom a szemünk láttára bontakozik ki a kiberfizikai rendszerek révén, ez pedig változást fog hozni a gazdaság minden területén.
Az első plenáris előadásban Konrad Kaschek (igazgató, Robert Bosch Kft., Kolozsvár) a világban és Kolozsváron is végbemenő technikai fejlődésről értekezett, amely egyre okosabb gépeket dob be a termelésbe, és a cégeket eredményesebb partnerségre, a versenytársakra való szorosabb odafigyelésre készteti. Szász Levente a globális ellátási láncok trendjeiről beszélt. Gyakori, hogy ugyanaz a termékkomponens sok országot cserél, míg elkészül a végtermék. A költségek közelítik a fejlett országokét: pl. Kínában a munkaerő ára megkétszereződött, és a mi régiónkban is ez a tendencia. Jövőre a világ összértékének a felét az 1990-ben még fejlődőkként ismert országok fogják adni. Pleschinger Gyula (elnök, Magyar Közgazdász Társaság, a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának tagja) előadásának címe Digitális átállás a pénzforgalomban – a sikeres alkalmazkodás öt pontja volt. Szerinte a hagyományos technológiák nem támogatják az innovatív fizetési szolgáltatásokat, a virtuális pénzeket. Magyarországon új szabályozásokat dolgoztak ki, ami fokozza a bankok közti versengést. Ennek lemaradói és nyertesei lesznek.
Czakó Erzsébet (egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem) a globalizáció visszahatásait vette számba. Olyan folyamatról van szó, ami kölcsönös függésre és körültekintésre vezet a gazdasági szereplők világában. A globalizációnak hullámai, korszakai vannak, de két paradoxonja is: egyszerű terméket sem lehet együttműködés nélkül előállítani, és bizonyos témákban felértékelődik az országok szerepe. A világgazdaság átrendeződik: Kína és India nagyon elindult a fejlődés útján.
Az előadó a negyedik ipari forradalomban a változást rögösnek, de elkerülhetetlennek látja, amelyben a sokszínűvé válás, a szétaprózódás és a társadalmi felelősségek megoszlása, minden szakma átértékelődése rajzolódik ki.
Rácz Attila (IT+Klaszter) beszélt az 5. Székelyföldi IT§C és innovációs konferenciáról. A sepsiszentgyörgyi rendezvény húszévi lemaradás behozatalát kívánja szolgálni.
Az est végén hagyományosan díjazták a Közgazdász Fórumban tavaly megjelent legnívósabb írás fiatal szerzőjét. Ezt most két kolozsvári érdemelte ki: Benedek Botond és Rácz Béla Gergely. A Wesselényi Miklós – díjat az RMKT korábbi elnöke, jelenlegi tiszteletbeli elnöke, Szécsi Kálmán kapta meg. Laudációt Somai József mondott. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Díjátadással és vetítésekkel zárult a Filmtettfeszt
A Sárga Csikó Díj és az erdélyi magyar filmes verseny, a Filmgalopp díjainak átadásával, illetve a vasárnap esti vetítésekkel zárult az idei Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle.
A 17. alkalommal megszervezett fesztiválon a legfrissebb magyar filmek mellett egyéb kísérőrendezvények is várták a közönséget, és a gyerekekről sem feledkeztek meg a szervezők, szombaton és vasárnap délelőtt animációs filmekkel kedveskedtek nekik.
Az október 4–8. között zajló fesztivál változatos műsort kínált, és a vetítések után közönségtalálkozókon lehetett részleteket megtudni egy-egy alkotás hátteréről. Idén Szomjas György rendező volt a magyar filmklasszikusok-sorozat meghívottja, és a fesztivál vendége volt Rófusz Ferenc Oscar-díjas animációs filmes is.
A 100 éves, első erdélyi magyar játékfilmről, a Sárga csikóról elnevezett életműdíjat idén Pethő Ágnes tanszékvezető, egyetemi tanár kapta, laudációt mondott Király Hajnal, az ELTE tanára.
Két fiatal alkotó között osztotta meg a zsűri idén a Filmgalopp-díjat, a trófeával és pénzjutalommal járó elismerést Búzási Gyopár-Orsolya és Püsök Botond érdemelte ki, előbbi Babuka a fűben, utóbbi pedig Angela című dokumentumfilmjéért.
A zsűri ugyanakkor elismerő oklevéllel jutalmazta Dezső Mátyást, a Világszép Gyilkos-tó című film rendezőjét is, és ez az alkotás nyerte el a közönség online szavazás alapján odaítélt díját is. Szabadság (Kolozsvár)

Múltról és jelenről gróf Mikes Borbálával
Múltról és jelenről faggatta a kolozsvári Szent Mihály római katolikus nőszövetség tiszteletbeli elnökét, gróf Mikes Borbálát Balogh Gizella, a nőszövetség egyik volt elnöke a szombat esti teltházas rendezvényen.
Fábián Mária, a nőszövetség jelenlegi elnöke bemutatta a piarista templomban őrzött Mikes-címert, amelyet a szombati rendezvényre hoztak el. A kolozsvári piarista templomban a Mikes család két, míg a Ferences rendi templomban tíz tagja nyugszik. A XVIII. század első felében a Mikes-család barokk mellékoltárt adományozott a ferences rendieknek.
Kovács Sándor római katolikus főesperes üdvözlő szavait Fodor György piarista konfráter tolmácsolta. „Erdély történelmében is meghatározó szerepet vállaltak és töltöttek be a nemesi családok, akiknek túlnyomó része kitűnt a hit oltalma, a magyar kultúra támogatása, nemzetünk létének és érdemeinek védelme – esetenként akár életük árán is –, valamint a jótékonykodás területén. Az adott történelmi korszakban megbecsült tagjai voltak koruk társadalmának és felejthetetlen személyiségei az utókornak. Közülük mindmáig kiemelkedő a Mikes név, a család akár zágoni, uzoni vagy zabolai ágáról beszélünk, függetlenül attól, hogy katolikus vagy református vallásúak voltak”, nyomatékosította a főesperes.
A rendezvényen részletet láthattak Essig József kolozsvári tévés szakember által tíz évvel ezelőtt készített kisfilmjéből.
Gróf Mikes Borbála Kolozsváron született, életének nagy részét „mély istenhitben, emberséges magatartásról tanúbizonyságot téve” itt élte le, több mint tíz évvel ezelőtt költözött el Uzonba, a Béldi-Mikes kastélyba, és azóta is ott él. A grófnő hatvanéves érettségi találkozója alkalmával látogatott el Kolozsvárra elfogadva a nőszövetség meghívását is. Gróf Mikes Borbála mesélt arról, hogyan menekült el családja az 1944-es orosz betörés elől, hogyan vészelték át a kitelepítést. – Felnéztem szüleimre, akik hatalmas lelkierőről tanúbizonyságot téve vészelték át a nehéz időket, zokszó és panasz nélkül. Később édesanyám egy zöldségárusító üzlet pincéjében dolgozva hihetetlen megpróbáltatásoknak volt kitéve – magyarázta a grófnő.
Megtudtuk: Mikes Borbála unokaöccse kérésre hagyta el Kolozsvárt, aki jól fizető németországi egzisztenciáját hagyta ott azért, hogy a per által visszaszerzett uzoni Béldi-Mikes kastélyban új életet kezdjenek. Azóta is ott él, tele megbocsátó szeretettel, derűvel.
A rendezvényen közreműködött Albert Júlia színművész, Kondrát Bea (fuvola) és Botár Katalin (zongora). Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

„Ideje elszakadnom Sztálintól...”
Beszélgetés Kun Miklós történésszel, Szovjetunió-kutatóval
Kun Miklós Széchenyi díjas történész, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora egyike a legismertebb magyar Oroszország-kutatóknak. 1946. július 11-én Kasinban, a sztálini Szovjetunióban született, gyermekkorát erdélyi – nagyenyedi származású – nagyanyja, Gál Irén zongoratanár közelségében töltötte. 1959 után családjával visszatér Magyarországra, majd 1964-től beiratkozott az ELTE történelem-orosz szakára. Bár korai kutatásai a 19. századra fókuszáltak, figyelme hamar Oroszország, majd a Szovjetunió felé fordult. Számos alkalommal kutatott szovjet levéltárakban, több kötete foglalkozik Sztálinnal, Leninnel, Bakunyinnal és a prágai tavasszal is. Utóbbi években a Gulág-jelenséget kutatja. Kun Miklós több ismeretterjesztő dokumentumfilmben is szerepelt, nevéhez köthető többek között A rejtélyes XX. század című történelmi sorozat, amely a határon túl, így Erdélyben is nagy népszerűségnek örvendett. Kolozsvári előadása A titkos szovjet történet címmel eddig közöletlen levéltári forrásokra alapozva járta körül a sztálini rendszer és a Gulág jelenség néhány máig rejtélyes aspektusát. Teltházas előadása előtt (amelyről a Szabadság szeptember 30-i lapszámában közölt részletes beszámolót, – szerk. megj.) a történésszel beszélgettem életútjáról és tudományos munkásságának főbb állomásairól.
– Gyermekkorát a Szovjetunióban töltötte, ahol nagyanyja, Gál Irén és nagynénje örömmel idézték fel Kolozsvár városát és az itt töltött emlékeket még azokban a nehéz időkben is. Mit idézne fel gyermekkorából, és hogyan élt tovább Kolozsvár mítosza az innen a Szovjetunióba elszármazott emberek emlékezetében?
– Nagyanyámékkal négyen voltunk magyarok Kasinban, egy furcsa kis városban, ahol az akkori lakosság mintegy fele száműzött volt. Nemigen érintkeztek ezek az emberek egymással, ritkán találkoztak vagy beszélgettek. Édesanyám maga is orosz volt, ő szegény nem nagyon tanulta meg Arany János csodálatos nyelvét, még akkor sem, amikor később Magyarországon orvosnő lett, pedig ott ez már elengedhetetlen lett volna. Ennek ellenére otthon a családban mi csak magyarul beszéltünk, igazából nekem magyar volt az anyanyelvem. Kolozsvár nevét, érdekes módon, hamarabb hallottam, mint Budapestét, hiszen nagyanyám és az ő nővére, Hánika nagyenyedi származásúak voltak, de az élete úgy alakult, hogy egy ideig Kolozsváron, a Kovács utcában élt és a város „szépleánya”, elismert zongoratanárnője és művészeti életének jól ismert alakja lett. Miután elengedték a börtönből és a Gulágról, nagyanyám szinte itta magába a magyar szót, és nővérével sokszor idézték fel előttem Kolozsvár emlékét, így a város számomra szinte úgy vált otthonommá, hogy nem is jártam gyermekkoromban erre. Már Magyarországon voltunk, amikor az 1960-as években aztán további történeteket hallottam a kincses városról számos neves értelmiségitől, így Basilides Máriától és férjétől, Péterfi Istvántól, de rengeteget tudtam meg a család jóbarátjáról, Janovics Jenőről az ismert színházigazgatóról és filmrendezőről, valamint Bernáth Ilma festőművészről is, akinek a műveit jó ideje szisztematikusan gyűjtöm. Kolozsvár számomra azóta mitikus hely. Amikor itt vagyok, itthon érzem magam. Ez egy olyan tiszta hely, mint a borszéki víz: legszívesebben ideköltöznék, legalább az év egy részében. Nagyon szeretem ezt a várost, még ha a mai Kolozsvár már nem is olyan, mint amilyennek nagyanyám leírta, itt megvan még a magyar kultúra sajátos varázsa.
– Kutatásai igen széleskörűek. Foglalkozott az orosz anarchizmus és a kortárs újbaloldal ikonikus alakjával, Bakunyinnal, de könyvet írt Leninről, a prágai tavaszról és Sztálinról is. Hogyan jutott el Kossuthtól Sztálinig?
– Szabad György történész volt az egyik példaképem, de voltak még idősebb tanáraim is. Perényi József híres történész például nagy hatással volt rám, oroszországi kutatásaim alatt tudtam meg például milyen elmarasztalóan vélekedtek róla és Szegfű Gyuláról. Az ő tanácsára kezdtem el foglalkozni 18–19. századi történelemmel, különösen a Kossuth-emigrációval. Tőle és az idősebb történész-generációtól tanultam meg a levéltári források jelentőségét, a sine ire et studio elvét, amely bár sokáig idegenül hatott számomra, ma már belátom, hogy nagyon hasznos tanács volt. Megtanultam elég jól angolul is a kutatásaim alatt, aztán jöttek a szláv nyelvek. Most például az ukrán holodomor története érdekel, így az ukrán nyelvvel is elkezdtem foglalkozni. Megdöbbent, hogy a közel 7 millió ukrán mesterséges kiéheztetését sokszor a nyugati szakirodalom természetes jelenségeként, a klímaváltozás hatásainak tünteti fel, miközben tudnivaló, hogy Sztálin szándékosan pusztította el az ukrán parasztság nagy részét. Ugyancsak ő volt az, aki kitalálta a kvótarendszert, az ún. „bűnös nemzetek” – tehát a Szovjetunió határvidékén élő nemzetek – kitelepítéséről szóló rendelkezést. Afgán, csecsen, észt, lett, de még a román csoportok is a bűnös és nemkívánatos nációk csoportjába lettek sorolva, és sajnos ezeket az etnikumokat Sztálin – ahogy Hitler is – szisztematikusan mozgatta és nemegyszer megtizedelte. Ennélfogva értelmetlen a 20. század két legszörnyűbb diktátorát bármilyen formában is összehasonlítani, hiszen mindkettő leírhatatlanul gonosz tetteket vitt végbe. Levéltári kutatásaimból pedig tudom, hogy Sztálin ezeket a tetteket személyesen vezényelte és az 1930-as évek Nagy Terrorjának, az uránbányászat áldozatai, a Gulág halottai és a holodomor áldozatai mind közvetlenül az ő lelkiismeretét terhelik.
Gorbacsov idején már elkezdték megnyitni a szovjet levéltárakat és lehetőség nyílt a Sztálin-korszak részletes irodalmát és forrásait kutatni. Így lehettem az elsők között, akik hozzájutottak Sztálin személyes levelezéséhez, amelyből főleg a lányával folytatott freudi levelezés fogott meg. Sztálin és a lánya közötti rendkívül szoros viszonyról azóta könyvtárnyi szakirodalom keletkezett, angol és magyar nyelvű köteteimben is foglalkoztam ezzel. De még mielőtt Sztálinnal kezdtem volna foglalkozni, orosz nyelven írtam egy nagy könyvet Nyikolaj I. Buharinról, az anarchizmus egyik vezető alakjáról és a bolsevik mozgalom fő ideológusáról. Számos jelentős emberrel ismerkedtem meg kutatásaim folyamán, így Buharin özvegyével is, aki évtizedekig küzdött férje rehabilitációjáért, és a Sztálin kormány 80-as években még élő tagjaival, rengeteg Gulág túlélővel, Hruscsov lányával, Molotov nevelt fiával valamint egykori KGB ügynökökkel is. Édesanyám többször mondta, hogy számára óriási csalódást okozott, hogy Kossuth és a 19. század nemes alakjait követően egy köztörvényes bűnözővel, Sztálinnal kezdtem el foglalkozni. Anyám halála után Sztálinról szóló könyveimet az ő emlékének ajánlottam, és most már érzem, hogy ideje elszakadnom ettől a rémisztő alaktól, nem egészséges viszony ennyi éven át kutatni.
– A Gulágról sokáig csak a szépirodalomból és az onnan visszatért erdélyiek visszaemlékezéseiből tudhattunk itthon. Azóta több kutató is foglalkozott a mintegy 5000 kolozsvári deportált fogoly történetével és úgy tűnik, felélénkülni látszik az erdélyi Gulág-kutatás. Hogyan látja ön ezt a jelenséget és milyen további források, kutatási témákkal foglalkozhat egy mai jelenkorász?
– Félreértés ne essék, Erdélyben és Kolozsváron számos olyan történész van, aki tízszer, százszor többet tud az erdélyi front, a székelyföldi események vagy épp a Maniu-gárda tevékenységéről, mint jómagam. Amit esetleg én hozzátehetek ezekhez az eseményekhez azok az eddig ismeretlen levéltári források, amelyeknek szerzői az Erdélyben állomásozó szovjet csapatok tisztjei voltak. Ezekből a dokumentumokból kitűnik, hogy a helyi lakosság nem kedvelte a szovjet csapatokat, eltűrte azok jelenlétét, hogy így meneküljön a nagyobb baj elől. Leírásaik nagyon részletes képet mutatnak a korabeli Kolozsvárról is, egyedülálló kordokumentumoknak számítanak. Ugyancsak érdekes forrásként szolgál egy kommunista tiszt, Vas Zoltán hagyatéka. Tizenhat évet töltött fegyházban, majd 1956 után háttérbe szorul. Hagyatékában elképesztő dolgokat írt le Erdélyről, amelyet érdemes lenne közreadni. Gyermekkoromban és később is számos olyan erdélyi értelmiségivel találkoztam, akik történeteit – így egy Molnár Béla nevű orvosprofesszor visszaemlékezéseit – érdemes lenne papírra vetni.
– Lankadatlan kutatónak bizonyul, aki nemcsak kutat és közöl, de fontosnak tartja a tudományos ismeretterjesztés műfaját is. Milyen projekteket tervez és milyen perspektívát lát a kortárs tudományos ismeretterjesztés műfajában?
– Nagyon jólesik, hogy legutóbbi kolozsvári látogatásom alkalmával is a patinás utcákat járva sokan rám köszöntek. Hat könyvet írtam az Akadémiai Kiadónak, megjelentek könyveim vietnámi, portugál és görög nyelven is. A tudás átpolitizált, gyakran alkalmazkodik az aktuálpolitikához, de én igyekszem kimaradni ezekből a rendszerekből. Ezt megtanultam a Szabad Európa Rádióban. A tudás ismertetése azonban hamar elszáll, olyan ez, mint a kandalló tüze: állandóan táplálni kell, mindig új dolgokkal kell előrukkolni, különösen a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Ezért olvasok sokat ma is, van, hogy néha két-három perces szerepléseimhez száz oldalt is elolvasok.
Most több könyv-projekten is gondolkodom, hátha sikerül megírnom még ezeket: Kelet-Európa 1945 után, George Orwell hatása a mi régiónk másképp gondolkodóinak körében, 1956 titkos története. De az igazi vágyam mégis az, hogy visszatérhessek eredeti kutatási területemhez, a 19. századi történelemhez: kipróbálni azt, hogy mai szemmel, mai fejjel hogyan látom annak a kornak a nagy történelmi eseményeit és olyan ikonikus alakjait, mint Klapka György vagy Kossuth Lajos. Remélem, sikerül ezt megérnem.
T. Szabó Csaba
A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa Szabadság (Kolozsvár)

Sarkalatos törvényt kérnek a nemzetiségek jogállásáról a németek, az RMDSZ másként gondolja
A kisebbségek jogállását rögzítő sarkalatos törvényt kér a parlamenttől a németek képviselete, amely szerint az ügyet az országon belül kell rendezni. Az RMDSZ szerint nem a kisebbségi szervezeteket, hanem az oktatási és kulturális intézményeket kell jogilag megerősíteni.
Sarkalatos törvényt szeretne elfogadtatni a nemzeti kisebbségek jogállásáról a Romániai Német Demokrata Fórum (FDGR). A fórum a kisebbségi kérdés országon belüli rendezését szorgalmazza, és a kisebbségek jogállásának a szabályozására egy romániai törvény elfogadását javasolja. A német szervezet közleményben tudatta: elnöksége elemezte az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) arra vonatkozó felkérését, hogy támogassa a nemzeti kisebbségek egyes jogainak európai uniós szabályozását javasoló Minority SafePack európai polgári kezdeményezést.
A fórum ezen elemzés eredményeként arra a következtetésre jutott: „a romániai német kisebbség sikeresnek tartja az országunk által 1989 óta alkalmazott kisebbségvédelmi modellt, a romániai német kisebbség értékeli, hogy jogait garantálja Románia alkotmánya és azok a nemzetközi egyezmények, amelyeknek Románia is részese (a nemzeti kisebbségvédelmi keretegyezmény, a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája stb), így a német fórum kéri a nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló, sarkalatos törvény elfogadását, ahogyan azt Románia alkotmánya előírja”. A dokumentum szerint a fórum egy vezetőtanácsi ülésen jutott erre az álláspontra. A sarkalatos törvények elfogadásához nem a jelen lévő, hanem a megválasztott képviselők vagy szenátorok többségének a támogató szavazata szükséges. Románia megtámadta az Európai Unió luxemburgi bíróságán az Európai Bizottságnak azt a márciusi határozatát, amelyben a Minority SafePack részleges bejegyzéséről döntött. Lapunk kíváncsi volt arra, egyeztetett-e a német szervezet például az RMDSZ-szel a kisebbségi törvényről. Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője elmondta, a parlamentbe korábban a szövetség által benyújtott tervezet kapcsán évek óta zajlik párbeszéd a kisebbségi szervezetek között, a német szervezet azonban másfajta jogszabályban gondolkodik, olyanban, amely a kisebbségi szervezeteket erősítené meg, nem az intézményeiket. Ez viszont az RMDSZ szerint fölösleges. „Amíg abban a törvényben gondolkodnak, ami nekik ad intézményi keretet, nem a kisebbségi oktatási és kulturális intézmények terén, addig nem egyformán gondolkodunk. A kisebbségi szervezetek kodifikálásának nincs értelme, mivel álláspontunk szerint erre a jelenleg hatályos törvények elegendőek” – mutatott rá Korodi. A frakcióvezető elmondta, a német szervezet eddig minimalista rendszerben gondolkodott, bár a nyári egyeztetések során hajlottak az RMDSZ által beterjesztett jogszabály támogatására is. A jogszabály időszerűsége kapcsán – annak fényében, hogy az 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés centenáriuma alkalmából egyre fokozódik a magyarellenesség – megjegyezte: az ott van a képviselőházban, és akár egy hét alatt – illetve vitával egy hónap alatt – el lehetne fogadni, ha lenne rá akarat. Mint ismeretes, a képviselőház éppen múlt héten vetette el nagy többséggel az RMDSZ által a közigazgatási törvényhez benyújtott módosító javaslatot, amely növelte volna azon települések számát, ahol a kisebbségekhez tartozó személyek anyanyelvüket használhatták volna a közigazgatásban. A Romániai Német Demokrata Fórumot egyébként 2002 és 2013 között Klaus Johannis vezette, akkor választották meg a Nemzeti Liberális Párt elnökévé, majd 2014-ben államfővé. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

A technológiai fejlődés volt az RMKT vándorgyűlésének fő témája
Az elmúlt 25 év megváltoztatta a világot, ezt a változást hívják 4. ipari forradalomnak – többek között ez állt az RMKT 16. vándorgyűlésének középpontjában, az előadók pedig egyetértettek abban, hogy ennek a folyamatnak vesztesei és nyertesei egyaránt lesznek, így a közös cél a nyertes oldalára állni.
A világ az elmúlt 20 évben szinte észrevétlenül óriásit változott, a számítógépek kapacitása a sokszorosára nőtt, a világhálót ma már emberek tömegei használják, a jövő gazdasági fejlődése elképzelhetetlen a mesterséges intelligencia nélkül – hangzott el a többek közt a Romániai Magyar Közgazdász Társaság hétvégén megtartott 16. Vándorgyűlésén.
A kolozsvári rendezvény megnyitóján elsőként Keresztúri Zsolt, az RMKT kincses városi szervezetének elnöke köszöntötte a résztvevőket. Emlékzetetett, utoljára 2011-ben tartották a vándorgyűlést Kolozsváron, az azóta eltelt időszakban a kincses város jelentős technológia fejlődésen ment keresztül, Erdély gazdasági fővárosa lett. A technológiai fejlődés átalakította hétköznapjainkat, erről szólnak az előadások a konferencián, amelynek összesen 304 résztvevője van.
A rendezvénynek helyt adó Babeș–Bolyai Tudományegyetem nevében dr. Szász Levente, a közgazdasági kar dékánhelyettese köszöntötte a résztvevőket. Kerekes Tibor konzul pedig köszöntőbeszédében hangsúlyozta: a magyar kormány kiemelten tekint a gazdasági fejlesztésekre. Csatlós Pál, az RMKT elnöke arról értekezett: eddig három ipari forradalom zajlott le, az első gépesítette a termelést, a második az áram és a futószalag megjelenésével tömegesítette a termelést, a harmadik ipari forradalmat pedig a mikrocsippel a számítógépek megjelenése hozta el. Ezekben az a közös, hogy valamennyinek komoly gazdasági következményei voltak, gazdasági birodalmak születtek és estek össze. Ami a jelent illeti: éppen azt a kort éljük, amikor a virtuális és a fizikai valóság közötti határ végleg elmosódik, el fog érkezni a pillanat, amikor gépek bölcsebbek lesznek, mint mi, ez pedig a gazdaság valamennyi terén változást fog hozni – fejtette ki az RMKT elnöke. Ami pedig a 4.0-ás ipari forradalmat illeti megjegyezte: mint minden forradalomnak, ennek is lesznek nyertesei és vesztesei. „Igyekezzünk a nyertes oldalára állni” – összegezte a konferencia lényegét. Hasonlóképpen vélekedik Konrad Kaschek, a Bosch Kft. nemeszsuki gyárának igazgatója, aki szintén azt emelte ki, hogy az elmúlt években rengeteg változás történt szép csendben, ezért szinte senki sem vette észre, hogy valamennyi változás egy irányba mutat. Húsz évvel ezelőtt az internet lassan kezdett terjeszkedni, ma ott tartunk, hogy szinte mindenkinek van internet-hozzáférése, a számítógépek teljesítménye megduplázódott. Ma már a GPS elterjedésének köszönhetően tömegesen használnak navigációs rendszereket. A Bosch valamennyi gyártósorainak, minden egyes gépének tudja a pontos koordinátáit függetlenül attól, hogy az egyes gyárak épp a világ melyik részén vannak. A ma gyártott autókban pedig egyre több a beépített érzékelő, amelyek képesek csatlakozni az internetre. Mint részletezte: a dolgok internete már létezik, az autók tudnak már kommunikálni egymással, ezért csak idő kérdése, amíg automatikussá nem válik az autók vezetése. Az elmúlt 25 év megváltoztatta a világot, ezt a változást hívják 4. ipari forradalomnak” – fogalmazta meg a jelenség egyszerű és közérthető meghatározását az óriáscég vezetője. Mint részletezte: amit ma láttunk, az a teljes fizikai világ fúziója az informatika virtuális világával. A gépek egyelőre az emberektől függetlenül (elsősorban biztonsági előírások miatt) dolgoznak a gyártósorokon, azonban közeleg az idő, amikor az emberek és a gépek együtt dolgoznak majd. A kortárs csúcstechnológia ugyanis egyre több intelligenciával ruházza fel a tárgyakat. A gépek képesek lesznek személyre szabott termékeket gyártani automatikusan. Konrad Kaschek úgy látja, adatvezérelt világ jön, ha meg akarjuk érteni, túl akarjuk élni, akkor újra kell indítanunk önmagunkat, mint egy számítógépet.
Az igazgató szerint ugyanakkor ennek az adatvezérelt világnak a fő erőforrása – ő eredetileg az „üzemanyag” kifejezést használta – az emberek lesznek. Mégpedig a jól képzett, iskolázott emberek lesznek a társadalom üzemanyaga, nem a kőolaj – jósolta a német fizikus (mert nemcsak vállaltvezető, hanem tudós, kutató is). Kaschek szerint ugyanakkor attól nem kell tartani, hogy a gépek átveszik az irányítást az emberek fölött, a gépeket ugyanis felkészült, elit oktatásban részesült emberek fogják irányítani. A sakkban és a góban (megj: intuitív stratégiai táblajáték, nálunk kevésbé ismert) már a számítógépek nyernek, de nem ez minden, amire az ember képes. Érzelmi intelligenciával ugyanis csak az ember rendelkezik, ne becsüljük ezt alá, mert ebben rejlik a kreativitás, ez vezet új termékekhez” – magyarázta. Meglátása szerint a mesterséges intelligencia ugyanakkor egy csomó mindent meg fog változtatni. A munkagépek rugalmasak lesznek, a gyártósorok képesek lesznek új termékeket létrehozni, önállóan mást gyártani. Ezt azért úgy kell elképzelni, hogy a mesterséges intelligenciával rendelkező számítógép megkapja, hogy mi az új termék, és önállóan átrendezi úgy a gyártósort, hogy azonnal hozzá tud látni a munkához. Innentől kezdve a gyártás elköltöztetése tulajdonképpen adatköltöztetés lesz. A mesterséges intelligenciák optimalizálni fogják az energiafogyasztást, saját biztonsági rendszereket generálnak, lesznek olyan alkalmazások, amelyek képesek lesznek a saját hibáikból tanulni – folytatta a jóslatok sorát Kaschek. Hozzáfűzte: ezzel együtt az ember irányítása nélkül semmi nem fog történni. A jövő munkavállalóinak ugyanakkor minél több számítástechnikai ismerettel kell rendelkezniük. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Kovács András Ferenc új köteteit mutatták be Kolozsváron
Mindig is érdekelte Kovács András Ferenc költőt a közélet, nem szokott hallgatni, ha mondanivalója van, a közéleti kérdések a Saltus Hungaricus kötetében erőteljesen jelen vannak, de más köteteiben is megtalálhatók.
Mindez Kovács András Ferenc Lözsurnál dö Lüniver című verseskötetét és az eddigi pályájáról áttekintést nyújtó kritika- és tanulmánykötet, a KAF-olvasókönyvet bemutató kolozsvári beszélgetésen hangzott el. Előbbi a Bookart kiadó gondozásában jelent meg, utóbbit a Fiatal Írók Szövetsége adta ki. A Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva Termében megtartott rendezvényen Balázs Imre József író, költő beszélgetett Kovács András Ferenccel, valamint a tanulmánykötetet szerkesztőivel, Mészáros Mártonnal és Korpa Tamással.
Kovács András Ferenc szerint a költészet egy mozgó valami, nem tudná megmondani, hogy mikor volt jó passzban, azaz melyik volt a legjobb korszaka. A beszélgetésen az is kiderült, hogy a népszerű erdélyi költő első kritikusa Cs. Gyimesi Éva volt. A KAF-olvasókönyv első tanulmánya is az ő tollából származik. Mészáros Márton elmondta, ebben az összes olyan szempont megjelenik, amely később a hermeneutikai elemezésekben szerepel. Mint Korpa Tamás kifejtette, a kritika- és tanulmánykötet egyben szövegmentés is, azok az írások is szerepelnek a válogatásban amelyek KAF kezdeti recepcióját jelentik. Bár Kovács András Ferencnek volt magyarországi kritikája is, két kivételtől eltekintve nem voltak az erdélyi kritikák szintjén. Mészáros Márton szerint elsősorban azért, mert a 80-as években az erdélyi kritikai érdeklődés jóval erősebb volt a magyarországinál. Hozzátette, a klasszikus KAF-olvasatok megnehezítik a kortárs recepció munkáját. Ezzel együtt bármennyire is töredékes, nagy érdeme a kötetnek, hogy a legfontosabb kritikákat, tanulmányokat egybe tudta szedni. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Barokk zene szólt korhű helyen
Vasárnap este a kolozsvári Fonte di Gioia barokk zene együttes és meghívottjai adtak nagyszerű koncertet egy méltó hangulatú környezetben, a nagyváradi római katolikus Püspöki Palota dísztermében.
A Fonte di Gioia együttes 2009-ben alakult Dénes Csongor (hegedű), Dénes Anna-Júlia (hegedű), Csata István (viola da gamba) és Amalia Goje (csemballó) vezetésével, akik mindannyian a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián szereztek diplomát. Lelkesedésük és a barokk zene iránti szeretetük lehetővé tette, hogy részt vegyenek a Romániában először megrendezett La Stravaganza barokk kamarazene versenyen, ahol alig két hónappal a megalakulásuk után második díjat szereztek. Mindez óriási lendületet adott további közös munkájuk számára. Szakmai fejlődésük érdekében jelentkeztek az Academie de Sable-n szervezett mesterkurzusokra.
Hamarosan figyelemre méltó helyre kerültek Románia barokkzenei színpadán, koncertezve a hazai nyári fesztiválokon: Nagyszebenben, Kisdisznódon, Segesváron, Prázsmáron, Rozsnyón, Vidombákon, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredán, Szatmáron és természetesen a székhelyükön, Kolozsváron. Az együttes vonósai a kincses városbeli Transilvania Filharmónia tagjai, míg Amalia Goje a Gheorghe Dima Zeneakadémia orgona és csembaló tanára.
A vasárnap esti koncertjük egy pályázat keretében valósult meg, melyet az RMDSZ Communitas Alapítványa támogatott, illetve az itteni fellépésük a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Székely István klarinétművész által vezetett Clarinetto Egyesület segítségével jött létre. Fontos kiemelni még, hogy a kvartett ezúttal Gebe-Fügi Renátával (szoprán, hegedű) és Király Erzsébettel (brácsa) egészült ki.
A csodálatos élményért Böcskei László megyés püspök mondott köszönetet, egyúttal arra hívva fel a figyelmet: a hamarosan elkezdődő felújítási munkálatok ellenére a Püspöki Palotában továbbra is lesznek események, hiszen „az élet fejlődik”, nem szeretné azt, hogy kihalt legyen az épület. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

A feketetói vásárt valóban látni kell!
Október második hétvégéjén rendezték meg Körösfeketetón Erdély, vagy talán egész Kelet-Közép-Európa legnagyobb kirakodóvásárát. A több napos rendezvényen rengeteg érdeklődő fordult meg. Idén kedvezett az időjárás is mindazoknak, akik kilátogattak a vásárba.
A Nagyvárad-Kolozsvár országút mellett, a Királyhágótól tizenöt kilométerre, a csütörtöktől hétfőig tartó eseményen rengeteg hazai árus és az ország minden sarkából összesereglett vásárló, nézelődő vett részt. Persze külföldiekből sem volt hiány, a parkolókban mindenütt magyarországi buszok, kisautók jelezték azt, hogy az anyaországban is nagy híre van Feketetónak. Mert Feketetó tényleg az a hely, ahol mindent lehet kapni. Az általában mindig zsúfolt E 60-as műúton szombaton a nagy forgalom miatt még nehezebben lehetett közlekedni a vásárba igyekvő autók miatt. Feketetóra érve észlelhettük, hogy a vásár jó alkalmat nyújt a helybélieknek arra is, hogy a parkolási díjakból egy kis haszonra tegyenek szert. Az út mellett levő porták, udvarok ajtajai ugyanis nyitva álltak, várva a beállni akarókat, de parkolóhelyeket rendeztek be az E 60-as főút melletti legelőkön, földparcellákon is, ahol 10 lej ellenében lehetett parkolóhelyhez jutni. Cserébe a pénzszedő ember figyel a kocsira is.
Régi és új
A vásár területére a belépő ára csekély 1 lej. A négy nap alatt megforduló több tízezer embertől és a rengeteg árustól így is sok hasznot húzhat az önkormányzat. Hihetetlen mennyiségű árus árul itt hihetetlen mennyiségű kacatot és néhány valódi kincset. Viszont miután az ember körbesétálja a több négyzetkilométeres alapterületű vásárt, arra a következtetésre jut, hogy Feketetót valóban látni kell. Mert sokkal több, mint egy egyszerű piac. A Sebes-Körös két partján a piac több kilométer hosszan húzódik, gyönyörű dombokkal a háttérben. Akármilyen összevisszák is az árusok és a portékáik által alkotott alkalmi utcák, mégsem érzi az ember az említett két piac néha nyomasztó labirintushangulatát, inkább azt, hogy kinn van a szabadban. Mintha túrázna, ahová az ember kedvenc kutyáját is magával viheti, csak az ösvényeket nem virágok és bokrok szegélyezték, hanem a világ összes kacatja, régi és új áruja. A kirakodóvásár több hektáros területén szinte minden kapható. Új és régi dolgok, a porcelánbabától egészen a pálinkafőző kazánig, enni- és innivaló, ruházati cikkek, dísztárgyak, szerszámok stb.
Kincsekre lelhetünk
Szombaton, a jó időt kihasználva rengetegen látogattak ki, szinte alig lehetett haladni a vásárban. Az árusok közötti sétányokon lépésről-lépésre jutott előbbre az ember, megállni, szétnézni is elég nehézkes volt. A Sebes-Körösön átívelő vaskorlátos fahídon az autók miatt sokszor percekig megrekedt a tömeg, és az emberek ilyenkor a híd magasságából tekinthették meg a vásárt. Idén is népviseleteket, fazekastárgyakat, régi idők emlékeit felidéző dolgokat kínált a vásár. Györgyfalvi, inaktelki, széki, kalotaszegi asszonyok kínálták portékáikat, népviseleti darabjaikat. Aki szeret kincset keresni, Feketetónál aligha talál jobb terepet. Minden árucikk alku tárgya, de minél turistásabb a vevő, annál kisebb valószínűséggel köti meg az évszázad üzletét. A vásárban bőven lehet hallani magyar szót, és a legtöbb árus, aki akár csak halványan is el tudta képzelni azt, hogy tényleg vásárolni akarunk valamit, ráérősen mesélt a portékájáról, legyen az teafű, havasi méz, üst, pálinkafőző, katonasisak, kés vagy monarchiás hadikitüntetés. Külön színfoltot jelentenek a nagy kalapos férfiak, a gábor cigányok és a tarka ruhás cigány nők. A sorok között kéregetők nyújtják kezeiket a vásárlók felé, a vásár területén több helyen a Jehova tanúi osztogatják a szórólapjaikat. Feketetó tényleg az a hely, ahol mindent lehet kapni. Mintha Erdély és Románia elmúlt több száz évének zaklatott története lenne kiöntve a fűre. Láttam faragott székely bútorokat és román ikonokat, használt központi fűtésű kazánt, kalotaszegi hímzéseket, porcelán csecsebecséket, szőlőprést és használt fúrógépfejeket. A komolyabb árusok egyetlen árucikkre specializálódtak – festmény, réztárgyak, cipő, ruha –, de rengeteg standon az „amit össze tudtunk szedni” volt az egyetlen rendezőelv. Volt, aki az asztalra állva kiabálta, hogy nála minden portéka öt lej, embertársa tőle húsz méterre hangszóróból ordította el az üzenetét a vásárlók felé.
Ételkülönlegességek
A kötelező erdélyi vásári ételen, a miccsen (mititei) kívül olyan különlegességeket is árultak az ételsorokon, mint a pacalleves, túrós puliszka, sült kolbász. Kellemes színfoltjai voltak a vásárnak a Székről, illetve a Mérából érkezett vendéglősök, akik csárdát állítottak fel. Náluk töltött káposztától a bundáskenyéren keresztül egészen a zsíroskenyérig, az erdélyi Csiki söröktől, a különféle pálinkákon keresztül egészen a forralt borig mindent kapott a megéhezett vendég. A kétszáz éve rendszeressé vált, hatalmas zsibvásárból mára turisztikai attrakció is lett, és olyan látogatók is felkeresik, akik igazából semmit nem akarnak venni, csak kíváncsiak. Mert a gyűjtőszenvedély bárkit elkap(hat). Hasas János erdon.ro

Haranglábat és kopjafát avattak Sárközújlakon
„Ha boldogságot, örömet remél a magyar ember, akkor nem szabad elhagynia Istent. Mert aki nem pártol el, az jövőt lát, jövőt remél és a jövőért imádkozik” – fogalmazott ünnepi istentiszteletében Csűry Sárközújlakon.
Ahol vasárnap átadták és felavatták az 1811-ben épített és idén felújított haranglábat. A nemes esemény a református templom 560., a reformáció 500. évfordulója, valamint az október 6-ai megemlékezések jegyében telt. Csűry Knezic Károly aradi vértanú szavait idézve - „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat” – a megújulás fontosságára hívta fel a figyelmet, egyben párhuzamot vonva az 500 éves reformációval. „A megújulás az élet azon útja, ahol áldás vár, amely Isten ajándéka. Ám azokat el kell tudni venni”, fogalmazott.
A házigazda Nagy Erika örömének adott hangot, amiért az utóbbi években volt oka összegyűlni és ünnepelni a sárközújlaki református közösségnek, emlékeztetvén arra, hogy 2013-ban a restaurált templomot, 2015-ben pedig az új haranglábat és az imaházat avathatták fel. A lelkipásztor párhuzamot vont 1457, a templom építése és napjaink között. Báthori Zsuzsanna ugyanis a törökök elleni harcokban elhunyt férje és fia emlékére hét templomot építtetett: az iszlám fenyegetésében tehát volt bátorsága a jövőbe tekinteni, fogalmazott Nagy.
Az 560 éves sárközújlaki templom múltba gyökerező falai méltóságot, erőt, biztonságot, védelmet sugallnak. Ezt emelte ki Király Lajos esperes is, aki szerint a templomban a közösség azt érezheti, oda elmehet, ott biztonságban van, ott emlékezhet, erősödhet.
Egy másik aradi hőst, Lázár Vilmost idézett – „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek” – Magyar Lóránd parlamenti képviselő, aki szerint mindannyian forradalmárok vagyunk: a megmaradásunkért folytatott harcban. „Istenbe vetett hitünk adhat erőt ahhoz, hogy a megmaradásunk harcát sikerrel tudjuk megvívni”, fogalmazott.
A templomudvarban álló haranglábat eredetileg 1811-ben állították. Ezt 1956-ban újították fel és szeptember 30-án szentelték fel. Az időpont kiválasztása nem véletlen, ezzel állítottak emléket a bécsi döntésnek. A mostani munkálatok 60.000 lejbe kerültek. Ennek oroszlánrészét, 50.000 lejt a bukaresti vallásügyi államtitkárság biztosította, a többit közadakozásból gyűjtötték össze, emelte ki a házigazda Nagy Erika.
Két évvel ezelőtt készült egy másik harangláb is a városban, a Scantei utcában, az Imaház udvarában – pontosan azon a helyen, ahol korábban egy másik, az idő kíméletlensége alatt összeroskadt harangláb állt. Ennek darabjából faragta Bandura István azt a kopjafát, amelyet Csűry István szintén megáldott, akárcsak az épülő parókiát.
Az ünnepi istentiszteletet a gyerekek éneke és szavalata, valamint a magyarországi Szendrőből és Szendrőládról érkező testvérgyülekezetek tagjainak kórusa tette ünnepélyesebbé. Végezetül a helyi gyülekezet szeretetvendégségre invitálta a vendégeket az Imaházba. szatmar.ro

Huszonöt éves a 34. sz. Gábor Áron Cserkészcsapat
„Legyetek a jövő emberei”
Vidám, festett cserkészlány- és cserkészfiú-figurák üdvözölték szombaton a kézdivásárhelyi Vigadó előcsarnokában azokat, akik arra szánták a délelőttöt, hogy együtt ünnepeljenek a negyedszázados működéssel büszkélkedő 34. sz. Gábor Áron Cserkészcsapattal.
Érezhető volt, hogy nem rossz helyre érkeztünk: az első jó benyomást csak erősítette, hogy egy kislány önként, kérés nélkül adta át ülőhelyét a zsúfolásig telt teremben, ahol sokan álltak is. „Szükség van kicsit megállni” – fogalmazott köszöntő beszédében Kerekes László plébános, csapatparancsnok, mindenkinek csak „Laci atya”, 2004 óta a kézdivásárhelyi cserkészet hajtómotorja. Ez a megállás azonban nem szó szerint értendő, ismerve a cserkészek számos tevékenységét, sokkal inkább a tartalom és elmélyülés nélküli, rohanós mindennapokból, a személytelen, számítógép és mobiltelefon uralta hétköznapokból való kiszakadást jelenti.
Üdvözölték a számos jelenlevő vendégcsapatot, és azokat is, akik csak köszöntésüket küldhették, Babos Abigél csengő énekét követően Székely István körzetvezető kapott szót, elmondta: 1992-ben találkozott a cserkészettel, és megható látnia a teremben a sok száz háromszögű cserkésznyakkendőt. Ezért Istené a dicsőség, hiszen nélküle nem létezik semmi, vallotta meggyőződéssel. Nánia Hilda szavalata után Vas József, azaz Jóska bá idézte fel a kezdeteket, a szép és küzdelmes emlékeket egyaránt, hiszen utóbbiakról is szólni kell, azért, hogy a maiak értékelni tudják a 90-es években a semmiből megteremtett cserkészmozgalmat. 1992-ben került „hivatalos pecsét” a megalakulási iratokra, ám a munka már két évvel korábban megkezdődött.
Jóska bá kedvenc nótája, a Zavaros a Nyárád című dal első strófája csendült fel köszönetül, majd Bíró Zsuzsanna, azaz Zsuzsa néni cserkésztiszt, csapatparancsnok-helyettes osztotta meg gondolatait, aki szintén 25 éve halad a cserkészet útján. „A cserkészet olyan, mint egy lexikon, minden benne van. És minden, ami benne van, jó, érték, követendő” – fogalmazott. Ismertette a Vigadó földszinti kiállítótermében megnyílt kiállítást is: naplók, jelképek, fotók, emléktárgyak stb. tekinthetők meg két héten át, cserkészek tárlatvezetésével, akiktől kérdezni is bátran lehet.
A Láger sláger közös eléneklése, a már említett fotóösszeállítás levetítése után cserkészek mondták el saját szavaikkal, mit is jelent számukra ez a mozgalom: jellemformáló, életforma, kihívás, barátságok, emlékek sokasága a cserkészet, amely mindig új arcát mutatja, „egy közösség, ahová jó tartozni”. A záró csatakiáltásba beleremegtek a sokat látott Vigadó falai, majd a közös imádság és himnuszunk eléneklése után a nyugdíjasklubban szervezett agapéra hívtak mindenkit, további beszélgetésre, emlékidézésre.
Akik végigkövették a kétórás ünnepséget, megbizonyosodhattak arról: a cserkészet olyan pluszt ad mindenkinek, aki részese, amit máshol nem kaphat meg. Olyan fogózót kapnak itt, amire minden fiatalnak szüksége lenne, főleg most, hogy sok családban egyszerűen arra sem jut idő, hogy a gyermek erkölcsi iránytűjét beállítsák. Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A háziorvosok fele nyugdíj előtt áll
Orvos nélkül maradunk
A Kovászna megyei háziorvosok több mint fele hamarosan nyugdíjba vonul, derül ki a Kovászna Megyei Közegészségügyi Igazgatóság jelentéséből. A dokumentum szerint ez a következő néhány évben történik meg.
Az igazgatóság szerint jelenleg 100 háziorvos látja el a pácienseket, közülük 55-en városi környezetben, 45-en pedig vidéken tevékenykednek, és átlagosan 2100 páciensük van fejenként. A következő években a megyében súlyos hiány lesz háziorvosokból, mert a jelenleg praktizáló szakemberek átlagéletkora rendkívül magas. A százból 51 már betöltötte vagy idén tölti a 60.életévét. Közülük 21 orvos már 65 éves – mutat rá a közegészségügyi igazgatóság jelentése.
Hét háziorvos 30–39 év közötti, tizenöt 40–49 év közötti, huszonhét 50–59 év közötti, a többiek 60 év fölöttiek. A legfiatalabb 29 éves, a legidősebb pedig 73 éves. Jelenleg három községben nincs háziorvos: Nagypatakon, Kézdiszentkereszten és Málnáson. A következő időszakban további 23 település maradhat háziorvosi szolgálat nélkül. Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Megnyílt Kallós Zoltán életmű-kiállítása a Csíki Székely Múzeumban
Egyetlen eddigi helyszínén sem volt látható olyan terjedelmében az Indulj el egy úton... című Kallós Zoltán életmű-kiállítás, ahogyan a csíkszeredai Mikó-várban január 14-ig megtekinthető – hangzott el a szombati megnyitón.
Különleges élmény, hogy életében ikonikus személyiséggé váljon valaki: Kallós Zoltán még él, legény a talpán! – ezzel a gondolattal nyitotta meg Pozsony Ferenc néprajzkutató szombat este Csíkszeredában a szentendrei skanzen Indulj el egy úton… című vándortárlatát. A szakember részletesen ismertette a 92 éves, legutóbb Europa Nostra díjjal is elismert szaktekintély életpályájának állomásait.
A neves néprajzkutató munkásságát összegző tárlatról annak ötletgazdája, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum helyettes főigazgatóját hallhattuk. Bereczki Ibolya kiemelte, hogy a csíkszeredai helyszín az egyetlen az eddigi székelyföldi tárlatok közül, ahol teljes egészében megtekinthető az életmű-tárlat. Mi több, a 2015-ös skanzeni helyszínen is három különböző, egymástól távol eső térben állították ki a tárlat elemeit – tehát a Csíkszeredába látogatóknak rendkívüli esélyük van a múzeum által fölkínált 5 kiállítótérben teljes mélységéig rálátni a koncepcióra és az anyagok összefüggéseire.
A szakember jelezte, hogy a csíki kiállítás kiindulópontja a belépéskor megtekinthető Kallós-magnetofon, amelyen voltaképpen az értékmentő gyűjtőmunka is elindult. A hanganyagokba a látogatók maguk hallgathatnak bele, valamint számos, az életmű kiállítás apropóján készült interjú is meghallgatható – viszont „ez csupán ízelítő”, hiszen a névsor nagyon hosszú, és sokan kimaradtak Kallós Zoltán segítőtársai közül a lekérdezésekből.
Az interaktív tárlat a sepsiszentgyörgyi és székelyudvarhelyi helyszíneken is ismert alkotóelemekből építkezik: az ötvenes évektől kezdődően általa készített fényképfelvételek, néprajzi tárgyak, hangfelvételek és televíziós filmfelvételek is.
Bereczki Ibolya különben azzal ajándékozta meg a tárlatnyitón összegyűlt nagyszámú közönséget, hogy maga vezette körbe őket a hivatalos beszédek után, így sok érdekességet meg lehetett tudni. Például azt is, hogy a vándortárlatra készített, és az előző helyszínekhez hasonlóan Csíkszeredában is levetített Kallós-video üzenetben rögzítettekhez képest még milyen munkát végeztek a hagyatékon – amiről Zoli bácsi a fölvételen még jövő időben beszélt.
Gyarmati Zsolt múzeumigazgató köszöntőjében jelezte, hogy a Mikó-várbeli Kallós-kiállítás a 2017-es év utolsó kiállítása az intézményben, és január 14-ig látogatható. Viszont előjelezte, hogy a múzeumhoz tartozó Kossuth-utcai Galériában még két tárlatot nyitnak idén, és a múzeum összlátogatottsága év végéig el fogja érni a harminc ezret.
Az esten alkalomra összeállított koreográfiát mutatott be a Hargita Együttes, melynek vezetője, András Mihály jelezte: sok szállal kötődnek Válaszúthoz és Kallós Zoltánhoz, és kollégáival abban gondolkodtak, hogy „élő elemei” lehessenek a kiállításnak. A tárlatnyitót Ráduly Róbert polgármester és Lukács Bence Ákos konzul is köszöntötte – előbbi bejelentvén, hogy a csíkszeredai kultúrintézmények finanszírozásában is „válaszúthoz érkezett”, és átszervezést szeretne a múzeum, színház és néptáncegyüttes apparátusában.
A tárlat 2018. január 14-ig látogatható. Gellért Edit / maszol.ro

Eljött a cselekvés ideje
Teodor Meleşcanu román külügyminiszter szerint törvénytelen eldönteni egy ország feldarabolását, anélkül hogy tárgyalnának az illető ország kormányával, az egyedüli olyan szervezettel, amely megtestesíti az állam szerkezetét.
Álláspontjuk pedig olyan elveken nyugszik, amelyeket érvényesíteniük kell, ha tiszteletben akarjuk tartani a nemzetközi jogot – tette hozzá szombaton, a NATO Bukarestben megtartott 63. parlamenti közgyűlésének egyik bizottsági ülésén elhangzott előadásában.
Figyelemre méltó kinyilatkoztatás egy olyan ország részéről, melynek területe éppen az általa most hangoztatott elvek megcsúfolása által nagyobbodott meg 102 834 km²-rel. Ezzel ugyanis Románia tulajdonképpen elismeri az I. világháborút lezáró trianoni békediktátum jogtalanságát, mert 1920. június 4-én Erdélyt a magyar kormány meghallgatása nélkül csatolták Romániához.
Fontos továbbá, hogy Meleşcanu a katalán függetlenségről szóló népszavazás kapcsán fejtette ki véleményét. Ha ugyanis Románia nem ismeri el ennek jogosságát, vagy semmibe veszi az eredményét, akkor az 1918. december 1-jén Gyulafehérváron lezajlott román nagygyűlés határozatát is megkérdőjelezi. Bukarest ugyanis erre és a né­pek önrendelkezési jogára hivatkozva követelte magáénak, és kapta meg Erdélyt.
Az elhangzottak tudatában azonban nehogy azt gondolja bárki, hogy Románia a történelmi igazság és nemzetközi jog előírásai érvényesítésére törekszik. Sokkal inkább az utóbbi 99 esztendő során számukra már többször bevált kettős mérce alkalmazásának a szándékáról van szó. Hiszen a román küldöttség már Trianonban elérte, hogy a győztes hatalmak csak az erdélyi románok gyulafehérvári határozatát vegyék figyelembe. Ugyanakkor az annál sokkal nagyobb méretű, 1918. december 22-én Kolozsváron lezajlott nagygyűlés magyar és román résztvevői akaratának a semmibe vételét is. Ők ugyanis a területileg oszthatatlan magyar állam mellett foglaltak állást.
Vegyük észre viszont, hogy amint a fejlemények is igazolják, ma már nem lehet népek sorsáról a beleegyezésük nélkül dönteni. Éppen ezért eljött az ideje, hogy mi, magyarok is a világ elé tárjuk sérelmeinket, és megoldásokat javasoljunk az orvoslásukra. Ezt azonban csak összefogva, közös erővel és bátran lehet eredményesen megcselekedni, ahogy azt a katalánok teszik. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Folytatódó tanúvallomások hiányzó részletekkel Borbolyék perében
További tanúk kihallgatásával folytatódott hétfőn a Borboly Csaba és tizenkét másik személy ellen indult büntetőper a Hargita Megyei Törvényszéken. A bíró, a vád képviselője és az ügyvédek ezúttal is a 131-es számú megyei út vitatott felújításának részleteiről érdeklődtek.
Több órán át tartott hétfőn az újabb három tanú kihallgatása a Hargita Megyei Törvényszéken. Néhány vádlott hiányzott, de őket ügyvédeik képviselték, így nem volt szükség a tárgyalás elhalasztására. Ezúttal is a 131-es számú, a Felsőboldogfalváról Erdővidékre vezető megyei út 2010-ben elkezdett felújításával kapcsolatban tettek nyilatkozatokat, és válaszoltak kérdésekre a beidézett tanúk.
Hétfőn az említett munkálat tervezését elvállaló cég egyik vezetője, egy tervező, illetve egy, az ügyben csak részben érintett, korábban szakmai véleményt nyilvánító másik tervező jelent meg a bíróság előtt tanúként. Mint elhangzott, az út felújításának műszaki terve korábban, 2007-ben elkészült, később viszont a Hargita Megyei Tanács illetékesének kérésére tervmódosításra volt szükség, amelyet szintén elkészítettek.
Annak pontos időpontjaira, hogy mikor készült el a módosítás, mikor adták át ezt a megrendelőnek, illetve mikor végeztek ennek alapján munkálatokat, nem emlékeztek a tanúk. Azt sem tudták, hogy az említett úton mikor vezettek be 7,5 tonnás tengelysúly-korlátozást. Előkerült viszont három tervezői utasítás a módosításokról, amelyekkel kapcsolatban a tervező elmondta, ő egy utasítást adott ki.
Hozzátette, a bemutatott példányokon szereplő aláírások közül kettő hasonlít a sajátjához, de valódiságukat nem tudta egyértelműen megállapítani a másolatok alapján. Mint ismert, az említett úton a korábbi tervekhez viszonyítva vékonyabb aszfaltrétegeket helyeztek el a felújítás során, ugyanakkor a korábbi kiviteli tervet módosították.
Vitatott útfelújítások
Az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) 2013-ban a Hargita megyei önkormányzat elnökét, Borboly Csabát a közérdek ellen elkövetett többrendbeli hivatali visszaéléssel, magánokirat-hamisításra való többrendbeli felbujtással, hamisított közokirat felhasználására való felbujtással, közokirat-hamisítással, illetve rágalmazó feljelentéssel vádolta meg, vele együtt további tizenkét személyt küldtek a vádlottak padjára. A DNA szerint a vádlottak két megyei út, a Felsőboldogfalvától Erdővidékre vezető 131-es és a Csíkrákost Lóvésszel összekötő 124-es számú megyei út felújítása kapcsán több mint 4,8 millió lejjel károsították meg Hargita megyét. A vádirat szerint az összeg a megőrzésre hagyott, ám a valóságban nem létező építési anyagok értékéből, valamint a közbeszerzési eljárásokról kizárt cégek ajánlatai és a tulajdonképpen leszerződött munkálatok értéke közötti különbségekből adódik. Kovács Attila / Erdély.ma

Rekord krumplitermést takarítottak be Székelyföldön
Az 1989-es rendszerváltás utáni legnagyobb burgonyatermést takarítanak be idén Székelyföldön, Kovászna megyében 28 tonnás, Hargita megyében 26,3 tonnás hektáronkénti átlagos hozamot jegyzett a megyei mezőgazdasági igazgatóság.
Könczei Csaba, a Kovászna megyei mezőgazdasági igazgatóság vezetője az MTI-nek kedden elmondta: a megyében 13878 hektáron termesztettek burgonyát, melynek eddig mintegy nyolcvan százalékát takarították be, hektáronként 28 tonna körüli átlaghozam mellett, szemben a korábbi évek 20-22 tonnás átlaghozamával. A kiemelkedően jó termést a kedvező időjárási viszonyoknak tulajdonította.
A burgonya kilónkénti felvásárlási ára 0,35 és 0,45 lej (24-30 forint) között mozog. Az igazgató szerint várhatóan egy keveset még emelkedik az ár, amikor nem lehet már a mezőről vásárolni. Hozzátette: Kovászna megyében mintegy 65 ezer tonna krumpli szakszerű tárolására van kapacitás, és emellett a gazdák pincéiben is jelentős mennyiséget tudnak tárolni, ám az idei termés meghaladja a 300 ezer tonnát.
Rekordtermésről számolt be kedden az Agerpres hírügynökségnek Török Jenő, a Hargita megyei mezőgazdasági igazgatóság vezetője is. Az igazgató elmondta: a megyében 8250 hektáron termesztettek krumplit, és azokon a területeken, ahol végeztek a betakarítással, 26,3 tonnás hektáronkénti hozamot értek el. A szakember hozzátette, az idén sokkal szárazabb Gyergyói-medence gyengébb termése rontotta az átlagot, mert a Csíki-medencében 35 tonnás hektáronkénti hozamot is mértek. MTI; Erdély.ma

Emmi: A Cziffra-palotán helyezhetik el Puczi Béla emléktábláját
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere felajánlotta, hogy a jövőre Budapesten megnyíló roma kulturális központ, a Cziffra-palota falán helyezzék el Puczi Béla marosvásárhelyi cigány hős emléktábláját – közölte az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) tájékoztatta az MTI-t.
A közlemény szerint Balog Zoltán a sajtóból értesült arról, hogy civil kezdeményezésre a Nyugati pályaudvar épületén szerettek volna emléktáblát elhelyezni Puczi Bélának, de a MÁV szabályzata ezt nem teszi lehetővé. Balog Zoltán a vasúttársaságot felügyelő miniszterrel való egyeztetés után ajánlotta fel, hogy a Cziffra-palota falán kaphat helyet az emléktábla.
Emlékeztettek: Puczi Béla özvegye 2010 márciusában vette át férje posztumusz Petőfi Emléklap a Helytállásért elismerését Balog Zoltántól. A Terror Háza Múzeum és a Polgári Magyarországért Alapítvány akkor az 1990-ben Marosvásárhelyen elkövetett magyarellenes pogrom áldozatairól és bebörtönözötteiről tartott megemlékezést és adott át támogatást – olvasható a közleményben. MTI; Erdély.ma

Nyolcvanezer euróból gazdagítanák a múzeumi képtár állományát
Műkincs-akciót szervez, illetve gyűjtést hirdet, hogy újabb műalkotásokat vásárolhasson a Maros Megyei Múzeum. Ennek érdekében november 2-án egy aukciós eseményt szerveznek, illetve a november 7-ei palotabálon is gyűjtenek.
Soós Zoltántól, a Maros Megyei Múzeum igazgatójától megtudtuk, a nemzetközi műkincspiacon tájékozódva három olyan műalkotást foglaltak le, amelyet még az idén szeretnének megvásárolni. Nicolae Tonitza, Hegedűs László és Albrecht Dürer műveiről van szó, ezekért összesen nyolcvanezer eurót fizetnek, és az intézmény képtárának a gyűjteményét gazdagítják majd.
Ezt az összeget részben a Maros megyei önkormányzat állja, ugyanakkor aukciót és gyűjtést is szerveznek, s a befolyt összegek alapján határozzák meg, hogy az önkormányzatnak pontosan mennyit kell a műkincsekre áldoznia – tájékoztatott az igazgató.
Három művész, három műalkotás
A 17. századból származó Dürer-metszet a korban sajátos technikával készült, Szent Jeromost ábrázolja. Hegedűs László Herkulest ábrázoló műve a magyar klasszikus gyűjteményt gyarapítja majd. Nicolae Tonitza (1886–1940) Odaia Copiilor című festménye a román modern művészeti galériába kerül. Mindhárom alkotás eredetiségét szakemberek ellenőrizték. A Kultúrpalotában látható Magyar Klasszikusok Képtár műalkotásainak nagyobb részét letétbe kapta a város 1913-ban Bernády György közbenjárására a budapesti Szépművészeti Múzeumtól. Ezeket az 1920-as hatalomváltást követően az eredeti tulajdonos már nem kapta vissza, a tulajdonjogot pedig nemrég tisztázták, a képtárban őrzött műalkotások végérvényesen Marosvásárhelyen maradnak, a múzeum tulajdonát képezik. Bordi András festőművész, a képtár egykori igazgatója volt az, aki nem engedte, hogy a második világháború alatt „kimenekítsék” a képtárat, megmentve ezáltal a gyűjteményt a megsemmisüléstől, hiszen az a vonat, amely például a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum tárgyait is szállította, bombatalálat áldozatává vált. A három műalkotás megvásárlásáról a továbbiakban tájékoztat a múzeum vezetősége – mondta érdeklődésünkre Soós Zoltán, hozzátéve, hogy az intézményt fenntartó megyei önkormányzat partner a műtárgyak, illetve múzeumi tárgyak vásárlásában. Mint korábban írtunk róla, a megyei múzeum feltett szándéka, hogy folyamatosan gazdagítsa az állományát, újabb és újabb műtárgyakat vásároljon. Antal Erika / Székelyhon.ro

Mozgalommá nőtte ki magát a könyvvásár vetélkedője
Rekordszámú jelentkező, 717 gyerek és fiatal, azaz 239 csapat vesz részt idén a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár Olvasd el, és játssz velünk! irodalmi vetélkedőjén.
A legtöbben Maros megyéből jelentkeztek, de Hargita és Kovászna megye is szép számmal képviselteti magát. Az évente visszatérő iskolák diákjai mellett idén több új csapat is csatlakozott a kezdeményezéshez. Az elmúlt évek során összesen 1845 gyerek olvasott a könyvvásárral.
„Nagy örömmel tölt el, hogy a három évvel ezelőtt a könyvvásár keretében elindított Olvasd el, és játssz velünk! olvasójáték mára már – úgy is mondhatnánk – »olvasó-mozgalommá« nőtte ki magát a fiatalok körében” – idézi a Marosvásárhelyi Kulturális Központ közleménye Makkai Kingát, az olvasójáték főszervezőjét, aki hangsúlyozza, a verseny kigondolásakor az olvasóvá nevelés célja lebegett a szeme előtt. Hiszem azt, hogy izgalmas, friss és jó kortárs könyvekkel fel lehet kelteni az olvasókedvet a fiatalság körében, illetve kortól függetlenül meg lehet szerettetni az irodalmat. Úgy gondolom, hogy az olvasóvá nevelés össztársadalmi feladat. Nem csak a szülő vagy a pedagógus feladata, hanem mindazoké, akik fontosnak tartják a fiatal nemzedék művelődését, kultúrába való beavatását.
A kategóriánkénti első 15 jelentkező csapat már megkapta az ajándékköteteket, így már el is kezdődött az elődöntőre való készülés. A csapatok október 23-án kapják kézhez az elődöntő feladatlapjait, amelyeket október 30-ig kell a megadott email-címekre kitöltve visszaküldeniük. A döntőbe jutó első nyolc csapat névsorát ugyancsak e-mailben közlik a szervezők november 6-án.
A döntőre a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretében kerül sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház 1-es számú próbatermében. A 3–4. osztályosok november 18-án délelőtt 10 órától találkoznak egy újabb játékra, ezt követően pedig 12.30-tól az olvasásra kijelölt kötet szerzőjével, Kertész Erzsivel is találkozhatnak a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kistermében. Az 5–8. osztályos döntős csapatokat 19-én délelőtt 10 órára várják, az ő jutalmuk az ugyancsak 19-én 12.30-tól kezdődő A kulcs című Kosztolányi Dezső novella feldolgozása. A középiskolások november 16-án mérik össze tudásukat délután 4 órától, majd este hat órától a Sebestyén Aba rendezte Papírrepülők című kortárs színházi előadást tekinthetik meg. A Kertész Erzsivel való író-olvasó találkozóra, A kulcs, illetve a Papírrepülők című előadásokra minden vetélkedőre jelentkező diákot várnak. Antal Erika / Székelyhon.ro

Új templomot kap a huszonkilenc lelkes gyülekezet
Életveszélyessé vált régi temploma helyett újat álmodott a huszonkilenc lelkes sándorfalvi gyülekezet. Felépült az istenháza, vasárnap délután egy órakor használatba adják.
A templomszentelő istentiszteleten Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdet igét. A köszöntőbeszédek között Kátai Zoltán énekmondó reformációs énekei csendülnek fel – tudtuk meg Juhász Ábel telekfalvi lelkipásztortól.
Templomkrónika
A Sándorfalvi Református Egyházközségnek nem volt középkori temploma. A régi templom 1852-ben épült egy korábbi kápolna helyére. A templomépítéssel egy időben, fából készült a különálló harangláb, amelyben két harang szól. Mivel az egyházközség levéltára egy tűzvészben megsemmisült, a templomépítés részletei nem ismertek. 1924-ben támpillérekkel megerősítették az épületet. A ’70-es években végeztek rajta kisebb javításokat, azonban a földmozgások, földcsuszamlások következtében állapota folyamatosan romlott. 2003-ban a geológusi szakvélemény megállapította, hogy a templom alatti földterület állandó lassú mozgásban van, ami azt eredményezheti, hogy az épület falai elválhatnak egymástól. Az akkori becslések szerint a csuszamlás megállítása meghaladta volna a százezer eurós költséget. Az összeg nagysága és a gyülekezet szerény anyagi képességei miatt a tervet el kellet vetni. 2011-ig használták istentiszteleti célokra a templomot, de 2012-ben annyira megroggyantak a falak, hogy életveszélyessé vált, így le kellett zárni. Ezt követően az istentiszteleteket Szabó Márton sándorfalvi gondnok házában tartották.
Új istentiszteleti hely 2012-ben fogalmazódott meg egy új templom építésének terve. Az egyházközség visszakapott egy telket, amelyen egykor az iskola épülete állt. A terveket Tusa-Illyés Attila sepsiszentgyörgyi tervező és csapata készítette. A munkálatok előkészületei 2015-ben zajlottak, az építkezés 2016-ban kezdődhetett el. Elsőként a fából készült haraglábat költöztették át új helyére, megtartva eredeti formáját és minden olyan elemét, ami nem ment tönkre. Ez biztosítja a folytonosságot Telekfalva leányegyházközségének régi és új temploma között. A torony kivitelezője a baróti Cseresznyés Szilamér és csapata volt. A templom építésének munkálatait a székelyszentkirályi Lőrincz Attila és csapata vállalta. A költségek lényegesen meghaladták az egyházközség anyagi erejét, ezért a helyi adományok és közmunkák mellett pályázatokból és támogatásokból készülhetett el az új templom – tudtuk meg Juhász Ábeltől. A hatvannégy négyzetméteres istenháza negyven fő befogadására alkalmas, és festett kazettás mennyezet teszi ékesebbé. „Az új templom reményeink szerint e kis közösség megújulását is szolgálja, hiszen ebben az esztendőben a gyülekezet lélekszáma közel hatvan százalékkal növekedett” – fogalmazott a lelkipásztor. Molnár Melinda / Székelyhon.ro

A színház és zene határán
Ma este tartja az idei évad első bemutatóját a Tamási Áron Színház társulata. A Bocsárdi László által rendezett, a sZempöl Offchestrával együttműködésben készült Alice című előadás az alkotók szerint olyan színházi vízió megteremtésére törekszik, amely a Lewis Carroll által megálmodott Alice Csodaországban és Alice Tükörországban című fantasztikus kisregényekben felépített univerzumban játszódik. Színházi koncert vagy koncertszerű színház – írják az alkotók az előadásról, mely a mai kor összefüggéseit felvállaló, friss, fiatalos, lazán összeszőtt Alice-történet.
Kezeljük akár a tinédzser korban járó ember újszerű, traumatikus testtapasztalásának történeteként, akár az ember első pszichedelikus kalandjának leírásaként, vagy a világ láthatatlan dimenzióit megsejtő ember pánikszerű öneszméléseként, Alice meséje a határsértések (vagy átlépések) ikonikus története, amelyben valaki beavatódik egy számára ismeretlen világba. A mese szereplői Alice-t olyan kihívások elé állítják, olyan rejtvények megoldására kényszerítik, amelyekre talán nincs is jó megfejtés, mert a feltett kérdések már önmagukban is értelmetlenek. Ez a világ gyakorta tűnik furcsának, nyomasztónak, elviselhetetlennek, emészthetetlennek, vagyis éppen olyan módon idegennek, ahogyan a hétköznapi valóság is annak látszódhat egy újszülött vagy egy kamasz számára. Ki vagyok én? Mi lett és mi lesz belőlem? Hogyan tudok találkozni a világgal? Hogyan tudok a saját történetem főszereplőjévé válni? Én játszom a képzelettel, vagy a képzeletem játszik velem? Mit jelent vágyakozni? És mi történik a vágy beteljesülése után? – ezekre a kérdésekre keresi a választ a Bocsárdi László által rendezett előadás. „Eljött az ideje, hogy regényekkel is megbirkózzak, a marosvásárhelyi színház román társulatánál készült Bulgakov 17 című előadás után ez a második regényadaptáció, amit rendezek. A kortárs színház már jó ideje túllép a klasszikus dramaturgián, és engem is egyre jobban vonzott az álom megidézése, a látszólag lehetetlen dolgokkal való kísérletezés a színpadon. Szerettem volna megszólítani a kamaszokat is, és az Alice volt az első cím, ami eszembe jutott, a sZempöl pedig pontosan azt a zenei világot képviseli, mely nagyon könnyen rátalál erre a közönségrétegre. Hangos, dinamikus, agresszív képi világgal rendelkező produkció született a színház és a zene határán, melyben viszonylag távol kalandoztam attól, amit az utóbbi években megszokhatott tőlem a közönség – vallotta lapunknak a rendező, aki szerint 10–12 éves kortól felfelé bárkinek ajánlott az előadás. Az Alice ma este hét órától látható a színház nagytermében, az előadásra érvényesek a bérletek is 10 lejes felár kifizetésével. Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Holokauszt-emléknap
Az antiszemita megnyilvánulások elleni szigorú fellépés fontosságát hangsúlyozta tegnap a Romániai Zsidó Közösségek Föderációjának elnöke, Aurel Vainer a Holokauszt áldozataira való emlékezésen.
Köszönetet mondott azoknak, akik a rasszizmus és antiszemitizmus visszaszorításán dolgoznak, valamint azoknak, akik megfogalmazták az antiszemitizmus komplex meghatározását, amelyet számos törvényhozói testület átvett, többek közt az Európai Parlament is; jó lenne, ha a román parlament is törvénybe iktatná. Liviu Beriş, a romániai zsidóholokauszt-áldozatok egyesületének elnöke a gyűlöletbeszéd visszaszorítását kérte a hatóságoktól, Daniel Vasile képviselő a félmillió romániai roma kiirtásáról beszélt. A rendezvényre Klaus Iohannis államfő üzenetet küldött, amelyben az antiszemitizmus, rasszizmus és xenofóbia visszaszorulását méltatta. Borúlátóbb véleményt fogalmazott meg Hans Klemm, az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövete, aki részt vett a megemlékezésen, és azt nyilatkozta, hogy a felújuló antiszemita retorika az euroatlanti nézetek elleni kampány táptalaját képezi, amellyel megpróbálják eltántorítani Romániát a nyugati értékektől. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tudatos nyelvhasználókat nevelni
Új alapokon a román nyelv oktatása
okszor és sokat vitatott témát, a román nyelv oktatását tűzte évadnyitó rendezvényének napirendjére a Női Akadémia, amelynek meghívottjai Forgó Erika és Szőcs Imre, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum román szakos tanárai voltak. A két pedagógus a minisztériumi munkacsoport tagjaként részt vett a kisebbségi diákoknak szóló új román nyelv és irodalom tanterv kidolgozásában.
Koreck Mária, a Női Akadémia vezetője nyitotta meg az évadot, amelynek programfüzetét is kiosztották az érdeklődőknek, és felajánlották a program támogatásának a lehetőségét.
Az Újítás és kreativitás a román nyelv oktatása terén a magyar tannyelvű osztályoknál címmel tartott bemutató keretében a 2017/18-as tanévtől érvénybe lépett új ötödik osztályos tanterv részletes elemzését hallhattuk. Ez részét képezi az általános iskola mind a négy osztályát átfogó tantervnek, amelyet fokozatosan vezetnek be ötödik osztálytól kezdődően. Az előadók bemutatták, hogy a tantervben megfogalmazott célkitűzéseket hogyan tükrözi az új ötödik osztályos tankönyv, amelynek szerzője Bartolf Hedwig, és a Corvin Kiadó gondozásában jelent meg nyomtatott és digitális változatban is. A gyermekek, szülők és pedagógusok számára annyira fontos és gyakran hangoztatott témából ítélve arra számíthattunk, hogy zsúfolásig megtelik a Bernády Ház nagyterme, de sajnos nem így történt.
Már a beszélgetés kezdetén kiderült, hogy a magyar diákok számára két tankönyv készült, az egyik a Corvin, a másik a Corint Kiadónál jelent meg. Az előadók szerint, és ezzel a részt vevő pedagógusok többsége is egyetértett, a rendezvényen ismertetett tankönyv áll közelebb az új tanterv szelleméhez, ahhoz az igényhez, hogy a magyar gyermekek számára nem archaikus kifejezésekkel, tájszavakkal túlterhelt, hanem a mindennapi élethelyzetekhez közelebb álló szövegeken át történjen a román nyelv oktatása. Bár az iskoláknak kellett volna eldönteniük, hogy melyik könyvet választják, amint a pedagógusok elmondták, a Corint Kiadónál megjelent, nehezebbnek bizonyuló tankönyveket rendelte meg a tanfelügyelőség, holott itt, megyénkben alkalmuk lett volna a tanterv elkészítésében részt vevő romántanárok véleményét is figyelembe venni.
– Az új tanterv alapelve abból indul ki, hogy a magyar diákok anyanyelven sajátítják el a „világot”, és erre épül rá első osztálytól második nyelvként a román, ami a világnak egy másik formájába nyújt betekintést. Ezért minden új ismeretet az anyanyelvi alapra kell építeni – mondta előadásának bevezetőjében Forgó Erika.
Az ötödik osztály számára készült új román nyelv és irodalom tanterv fő felfogásbeli újítása, hogy a valós életbeli helyzeteket hozza be az iskolai tananyagba, továbbá, hogy a négy kommunikációs alapkompetenciát egészíti ki a sajátos multi- és interkulturális kompetencia fejlesztésével, amit integráltan mutat be a diákoknak. Az európai uniós szemléletet követő fogalmak jelentését bővebben is kifejtette Forgó tanárnő.
– A négy kommunikációs alapkompetencia a szóbeli szöveg értését, az írott szöveg értését és értelmezését, vagyis az olvasást, továbbá a kétféle szövegalkotást, az írást és a beszédet jelenti. Megjelenik az ötödik, a multi- és interkulturális kompetencia fejlesztése is. Ez azt jelenti, hogy az a gyermek, aki többnyelvű környezetben él, legyen képes arra, hogy a másik, nem anyanyelvi kultúra értékeivel is gazdagodjék.
A különböző kompetenciák bevezetése fokozatosan történik. Amit ötödikben bevezet, azt a következő évek során mind jobban kibővíti, eljuttatva a diákot arra a szintre, hogy a világ bizonyos dolgairól önállóan tudjon véleményt alkotni, érveket felhozni bizonyos társalgási környezetben.
Egy másik újítás szerint nem tartanak külön irodalom- és nyelvtanórát, nincs szó műfajelméletről. Mindez abból a meggyőződésből ered, hogy az ötödikes diák nyelvismereti szintje nem teszi lehetővé, hogy irodalmi szövegeket tudjon befogadni.
Egy másik újítás a felsorolt kompetenciák fejlesztésének módja. Az új típusú románórán kötelezően meg kell jelenjen a beszélt szöveg értése, ezért szöveget hallgattatnak a diákokkal. Megjelenik az úgynevezett beszélt nyelvi produkció, amikor adott témáról beszélnek, valamint az olvasásértés és az írás is.
– Ötödik osztályban tulajdonképpen minden tantárgy egy nagy téma, én és az ismert világ köré épül. Hatodik osztályban én és a környező világomra bővül az alaptéma, hetedikben én és a világ kultúráira, nyolcadik osztályban pedig én és a megismerés horizontjaira.
Így például olyan sportolóról, hegymászóról olvashatnak, akik a román kultúrához tartoznak. Beszélhetnek Mária királynő egyik leveléről, természetesen az ötödikesek szintjének megfelelően. A tankönyv bemutat szász és székely falvakat, hogy mindez beépüljön a diákok ismeretanyagába. Olvashatnak a Fogarasi-havasokban telente épített jéghotelről, a temesvári állatkertről, amelyek az iskolát a valós élethez közelítik. Megjelenik a képregény is, hiszen a mai világban a gyermekek a rövid, velős szövegeket kedvelik, ami esetleg képpel is társul, és a gyors információszerzést, majd a továbblépést teszi lehetővé. A világ ugyanis fejlődik, és a mai gyermekek új típusú kihívásokkal szembesülnek. A klasszikus műveltség mellett más típusú műveltségre is szükségük van. Meg kell tanítani őket az elmélyülésre is, de nem ez lesz a fő motivációjuk. Információt szeretnének minél gyorsabban szerezni, de ehhez értően kell tudniuk olvasni, eligazodni az információdömpingben. Nyolcadikra kell eljussanak a világról való elmélkedéshez, érvelő szövegekkel – hangsúlyozta az előadó.
A tantervben megjelennek az úgynevezett „alkalmazott” elnevezésű tartalmak. Ezeknek csak a használatát kell megtanítani, a szabályokat nem, mert nem az a lényeg, hogy bemagolja a meghatározást, hanem az, hogy használni tudja a nyelvet.
Az új tanterv nagy témája: én és a környező világom. A fő téma altémákra tagolódik. Az első altéma a személyiségi azonosítás. Ha a tanár azt veszi észre, hogy a gyermek nem tudja elmondani: hány éves, honnan jött, mi a szülei foglalkozása stb., akkor az alapismereteket kell rögzíteni. A következő altéma a játék és játékszerek, amibe a kedvenc időtöltésétől kezdve az egészséges életmódig minden beletartozhat. A következő a saját értékeim, ahol az egészségmegőrzéstől a könyvekig, az olvasásig nagy területet lehet felölelni. Egy következő altéma a nyelv és identitás. Itt megfogalmazódik, hogy mit jelent az anyanyelv és a másodnyelvek, melyek az Európai Unió nyelvei, egy újabb altéma: barátok az állatok világából. Ezekből három kötelező, a többit az osztály szintjének megfelelően lehet választani.
Az új tantervnek nem célja, hogy száműzze az irodalmat, de az csak akkor következik, amikor a gyermek már érett rá, és nem irodalomelméleti megközelítésből, hanem olvasásélmény feldolgozásaként. Alkalmazni lehet az összehasonlító nyelvszemléletet, a folyamatos múlt tanításakor például más nyelvekre utalni, amelyet már tanul a diák.
– A gyakorlatok szempontjából milyen újat hoz a tanterv, a tankönyv? – kérdeztük Szőcs Imre romántanártól, aki ebben a témakörben osztott meg sok játékos ötletet.
– A gyakorlatok három csoportra oszlanak: az olvasás előtti csomag, ami bevezeti a témát. Vannak a szövegről szóló gyakorlatok, amelyek több szempontból veszik figyelembe azt, és vannak a szövegből kiinduló feladatok, amelyek a mindennapokat hozzák be a szöveghez kapcsolódó információkkal
Megváltozott az órára való készülés módja is, hangsúlyozták az előadók, akik azt a tanácsot adják a szülőknek, hogy a szókincset kell pontra tenni, ezért nagyon fontos az új szavak elsajátítása. A gyakorlásra sok lehetősége nyílik a diáknak a különböző feladatok révén, de klasszikus bemagolandó sablonok nincsenek. A tankönyvben megjelent szövegeket átalakították, az új tanterv szerint ugyanis a gyermekek számára ismeretlen igeidőket ki lehet cserélni. Egy tanegység elsajátítása több órát ölel fel, és mindeniknek a végén román–magyar szótár található. Heti négy órában húsz szót kell elsajátítani – hangzott el, továbbá az is, hogy az új szavak magyar megfelelőjét is oda lehet írni, és a papíralapú szótárt is használni lehet. Az óra románul folyik, de ahol a gyermek anyanyelve segít, ott természetesen nem kell mellőzni azt.
Elkészült a tanári kézikönyv is, amely az Ábel Kiadó honlapján elérhető és megvásárolható. A könyvben konkrét tanácsok találhatók arra, hogy a különböző kompetenciákat hogyan kell fejleszteni, milyen gyakorlatokat lehet használni.
Az ötödikes gyermekek az új tanterv szerint fognak majd a ciklus végén vizsgázni, és az ígéretek szerint mire eljutnak a kilencedik osztályba, az új tanterv szellemében tanulhatnak tovább – hangzott el a rendezvényen, amelyen még sok kérdés és válasz fogalmazódott meg. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)

Emberszerető optimizmus
Bálint Zsigmond 80
Fotókiállítások megnyitóján közhelyszámba menő fordulatként mindig elhangzik, hogy a képek önmagukért beszélnek. Bálint Zsigmond marosvásárhelyi fotóművész esetében sutának tűnik ez az állítás. Az ő felvételei valójában napjaink fotográfiája cáfolatának is tekinthetőek. Miközben minden tájékoztatási eszközön – a maroknyi kütyüktől az óriáskivetítőkig – a borzalom és szörnyűség kimerevített pillanatai ömlenek felénk, ő a tragédiában is megtalálja a bizakodás fűszálait. Mert az élet kiserken még az elárasztott Bözödújfalu iszaptengerében is. Aki ezt meglátja és megörökíti, annak nem csak jó szeme kell legyen, hanem a szívével kell látnia. Türelemmel, vissza-visszatérő kutakodással kivárni az exponálógomb ideális kioldási pillanatát. Mostani felpörgött világunkban majd’ minden képvadász gyorstüzelő masinával lesipuskás módon lövi sorozatait. Bálint Zsigmond beépül. Neki nemcsak a kaput tárják ki, a szemérmes falusiak az öreg ház hálószobájába is betessékelik. Befogadják maguk közé. Sok esetben már családtagnak tekintik. Visszajáró rokonnak, aki őszinte érdeklődéssel hallgatja sorsuk meséjét. A leképező masina ilyenkor lép működésbe. Léleknyitogató sikerének titkát fiatalabb klubtársaira is próbálja áttestálni. Azt, hogy ő minden esetben küld egy felvételt azoknak, akiket megörökített. A Bernády Házban kiállított képeken több esetben is látható, amint az évtizedekkel azelőtt készített fényképet milyen nagy becsben őrzik és mutogatják alanyai. Akinek volt szerencséje Bálint Zsigmondot elkísérni egy ilyen fotóstúrára, az életre szóló élménnyel lett gazdagabb. Engem több mint három évtizeddel ezelőtt vitt magával egy széki esküvőre, ahova akkor vidékünkről kevesen jutottak el. Az örömszülők meghívottja volt, mert azelőtt pár évvel fotózott náluk. Olyan bizalommal, szeretettel fogadták, hogy az esemény minden mozzanatában részt vehetett. Még a menyasszonyöltöztetés ceremóniáján is. Mi tagadás, irigyeltem szerencséjét.
Bálint Zsigmonddal nehéz lépést tartani. Nemcsak azért, mert fiatalokat meghazudtoló vitalitással bír, hanem a vidéki mindennapokat képileg leíró következetes megszállottságáért is. Egyfelől az Orbán Balázs fotóihoz hasonlatos historizálásért, másfelől pedig a megnyugvást sugárzó sorsábrázolásért.
A kiállítás megtekintése visszaadhatja az emberbe vetett hitünket. Karácsonyi Zsigmond / Népújság (Marosvásárhely)

Az Aradi Magyar Napok méltó lezárása
Emlékezetes hangverseny a minorita templomban
Amint az Aradi Magyar Napok programjában is szerepelt, az október 6-i megemlékezés-sorozat a belvárosi római katolikus templomban 19 órakor kezdődött koncerttel zárult, amelyen fellépett a budapesti Nemzeti Énekkar, az Angelika Leánykar és az Aradi Filharmonikus Zenekar, Somos Csaba Liszt-díjas karnagy-karmester vezényletével.
A templomot megtöltő zenerajongók közül a románokra való tekintettel, a Nemzeti Énekkar képviselőjének a magyar nyelvű köszöntőjét, illetve összekötő szövegeit Matekovits Mihály tiszteletbeli RMPSZ-elnök fordította románra.
A műsor a marosvásárhelyi születésű, Európa egyik legnépszerűbb kortárs zeneszerzőjének, Orbán Györgynek a kórusművével indult. A Szabad-e című kórusmű szövegét Bornemissza Péter Prédikációs könyvéből kölcsönözte.
Ezt követően a Bukaresti Zeneakadémia híres tanárának, Oláh Tibornak a Szerelem című kórusműve hangzott el.
Utána ismét Orbán György-mű, az Esthajnaltájt című hatszólamú, vegyes kari feldolgozása csendült fel.
Mivel 2017-ben a zenei világ Kodály Zoltánra emlékezik halálának az 50. évfordulóján, 3 Kodály-mű került előadásra. Elsőként Weöres Sándor soraira, a Norvég lányok című kórusmű, utána a Gyászének című kórusmű, amit John Masefield angol nyelvű szövegére komponált. A harmadik kórusműben Vörösmarty Mihály Ódáját zenésítette meg, Liszt Ferenc halálának az 50. évfordulója alkalmából. A mű előzménye, hogy a reformkor idején, amikor Liszt Ferenc Magyarországra látogatott, Vörösmarty Mihály az Ódával köszöntötte.
Az ünnepi koncert Orbán György Ricercare című oratorikus darabjával zárult, amelyben Gráf Zsuzsanna Liszt-díjas karnagy irányításával az Angelika Leánykar és az Aradi Filharmonikus Zenekar, Lisztes László narrátor magyar és román nyelvű közreműködésével Szent Pál Szeretethimnuszát adta elő nagy átéléssel.
A mintegy 140-150 énekes és zenész közreműködésével, a szöveg kétnyelvű ismertetésével felcsendült mű méltán aratott nagy sikert, kapott hosszan tartó vastapsot a közönségtől.
Bognár Levente aradi RMDSZ-elnök, alpolgármester a nagy sikerű előadás végén köszönetet mondott a Nemzeti Énekkar, az Angelika Leánykar, valamint az Aradi Filharmonikus Zenekar művészeinek, vezetőinek az emlékezetes koncertért, ami méltó lezárása volt az Aradi Magyar Napok idei rendezvénysorozatának. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)