Sepsiszentgyörgyön Écsi Gyöngyi
Angyalbárányok
A Cimborák Bábszínház meghívására újra Sepsiszentgyörgy vendége a felvidéki Écsi Gyöngyi Angyalbárányok című bábos meseelőadása. Azok a kicsik és felnőttek, akik a héten különböző elfoglaltságaik miatt nem tudták megtekinteni az előadást, ma és holnap még pótolhatják mulasztásukat.
Ma 10 és 12 órától szervezett csoportokat várnak, szombaton 11 órától szabadelőadásként lesz megtekinthető a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében. Az Angyalbárányok népmese a legkisebb, legszegényebb pásztorlegényről, aki bátorságának és nagylelkűségének köszönhetően olyan utakat is megjárhat, amelyeken nem emberi halandók járnak. Az előadásban ötvöződik a bábjátékos-népdalénekes-mesemondó szerep. A mese egyes elemeiből kirajzolódnak az évezredes magyar lelkiséget meghatározó irányvonalak, és képet festenek a keresztyén létformában máig életben maradó népi bölcsességről.
Écsi Gyöngyi 2000-ben Győrben a legjobb bábszínésznő díját kapta, 2003-ban Budapesten az elsőként kiosztott Michel Indali-díjjal, 2007-ben Pozsonyban a Mikola-díjjal, 2004-ben és 2014-ben a Kaposvári gyermekszínházi Biennálé különdíjával és Kovács Ildikó-díjjal jutalmazták, 2016-ban az „Égig érő fa” díjat kapta. Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A parlamenttel végeztetnék el Tudorel Toader munkáját – Márton Árpád képviselőt kérdeztük
A PSD-ALDE koalíció megelégelte, hogy Tudorel Toader egyre halogatja a büntetőtörvények módosítását, ezért hozták létre a parlamenti bizottságot, amely célja hivatalosan „az igazságügyi törvények szisztematizálása, egységesítése és stabilitásának biztosítása”. A testület tagjával, Márton Árpád RMDSZ-es képviselővel interjúztunk.
Elkezdte működését az a parlamenti bizottság, amelynek feladata összehangolni az igazságügyi törvénykönyveket az alkotmánybíróság határozataival. A testület céljairól Márton Árpáddal, a bizottság RMDSZ-es tagjával beszélgettünk.
Főbb állításai:
Létezik egy „kommunikációs probléma” az igazságügyi miniszter és a kormánypártok között; a bizottság azért jött létre, mert a PSD megelégelte, hogy Tudorel Toader egyre halogatja a büntetőtörvények módosítását.
Módosításra szükség van, mert nap mint nap a Ceauşescu-rezsim enyhébb időszakait idéző visszaélésekre adnak lehetőséget.
Nem titok előtte, hogy a Btk. módosítását a közvélemény jelentős része összeköti Liviu Dragnea büntetőügyével. Megoldása: olyan küszöböt kell megállapítani a hivatali visszaélés kapcsán, amely nem alkalmazható a PSD elnökére.
– Mi lesz a feladata „az igazságügyi törvények szisztematizálására, egységesítésére és stabilitásának biztosítására” létrejött bizottságnak, amely a megnevezése alapján mintha az igazságügyet szabályozó törvényeket is célba venné?
– Két külön dologról van szó. Az Igazságügyi Minisztérium már dolgozik azon a három törvénytervezeten, amely az igazságügy működését szabályozza. A parlamenti bizottság az alap törvénykönyvek – nevezetesen a büntető törvénykönyv, a büntető eljárási törvénykönyv, a polgári törvénykönyv és a polgári eljárási törvénykönyv – módosításával foglalkozik, ezen belül is elsősorban az alkotmánybíróság döntéseivel. Több mint 100 cikkelyt vagy bekezdést találtak alkotmányellenesnek ezekben a törvénykönyvekben, illetve az ezekkel szoros összefüggésben álló más jogszabályokban.
– Hogyan fog dolgozni a testület?
– Két alegysége van a bizottságnak: az egyik a polgári résszel, a másik a büntető résszel foglalkozik. Az utóbbi a törvénykönyvek mellett az azokat módosító 2016. évi 18. számú sürgősségi kormányrendelettel foglalkozik.
– Milyen anyagból dolgoznak, mi a kiindulópont?
– A büntető törvénykönyvvel kezdjük, illetve a nyolc lényegi alkotmánybírósági döntéssel, amely a Btk.-ra vonatkozik. Ennél sokkal több alkotmányellenes cikkelyt találtak az eljárási törvénykönyvben – ott vették semmibe az emberi jogokat a legmesszemenőbben, amint tudjuk, és a 18-as sürgősségi rendelet még rátett egy lapáttal.
– Milyen értelemben?
– Például a rendelet megjelenéséig az eljárás az volt, hogy az őrizetbe vétel pillanatában közölték az illetővel, egy általa értett nyelven, miért foganatosítják ellene az ominózus intézkedést. Ezt a bekezdést hatályon kívül helyezte a Raluca Prună miniszter asszony. Amikor tehát egyesek azt állítják, hogy a tervezett módosítások visszavinnék Romániát a Ceauşescu-rezsimbe, a válaszom az, hogy már ott vagyunk. Annyi emberijog-tiprás, amennyi az elmúlt öt évben történt, csak a Ceauşescu-rezsim enyhébb időszakaiban volt. Nem mondom persze, hogy az ötvenes években vagy közvetlenül ’89 előtt nem volt rosszabb.
– Konkrétan milyen módosításokra volna szükség ön szerint?
– Mondok egy példát. Amikor valakit lehallgatnak, a bíróság előtt csak románul mutatják be a magyar nyelven lehallgatott párbeszédet, annak is csak azt a részét, amelyre a vádnak szüksége van, és hiába kéri a teljes felvétel meghallgatását, nemzetbiztonságra okokra hivatkozva megtagadják. Ez ma a gyakorlat Romániában. Ez ’89 előtti módszer. Egy másik dolog, amit szerintem sürgősen módosítani kell, hogy a bíró megakadályozhatja bármiféle bizonyíték perben való használatát. Például ha valakit gyilkossággal vádolnak, de ő bizonyítani tudná, hogy külföldön tartózkodott, a bíró mondhatja azt, hogy ez a bizonyíték nem érdekli, és nyugodtan el tudja ítélni gyilkosságért. A legnagyobb gond viszont az, hogy Romániában kizárólag feljelentések alapján el lehet ítélni valakit, holott még a jelenlegi törvénykönyvek is azt mondják, hogy szükség van más bizonyítékra is.
– Ez már az igazságszolgáltatás működéséhez tartozik. Amivel mellesleg ez a bizottság nem foglalkozik, holott mint az előbbi példa is mutatja, ezek a kérdések szervesen összefüggnek.
– Így van. Itt elsősorban két törvényt, a bírák és ügyészek jogállásáról, valamint a bíróságok és ügyészségek működéséről szólót kellene módosítani. Mondok egy másik példát, ami sehol másutt nem fordul elő: az ügyész a bíró mellett ül a tárgyalóteremben. Az ügyész mindenütt a világon szemben ül a bíróval, az ügyvéd mellett. Nálunk az ügyész nem az ügyvéddel egyenrangú, hanem a bíróval. Egy ajtón jönnek be és mennek ki, és olykor még beülnek a tanácsterembe is megbeszélni a dolgok menetét. Ilyesmi talán csak Oroszországban fordulhat elő, nem beszélve természetesen a diktatúrákról.
– Visszatérek az előbbi kérdésre. Ha valakit el lehet ítélni kizárólag tanúvallomások vagy akár egyetlen tanúvallomás alapján, miközben a törvény ezt elvileg nem teszi lehetővé, önök hiába módosítják a Btk.-t.
– Nálunk minduntalan rá kell erősíteni a törvényre, illetve arra, hogy a törvényt be kell tartani. A kérdés másik oldala pedig, ami ellen mindenki berzenkedik, az ügyészek és a bírák felelősségre vonása. Van ilyen, de kimerül egy „naná”-ban, már ha a kivizsgálás egy éven belül lezajlik. Ha három év múlva derül ki, hogy a bíró vagy az ügyész visszaélt a hatalmával, akkor elévül. Ez az egyetlen terület, ahol az elévülései idő a cselekmény elkövetésétől számított egy év. Ha valaki az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntése nyomán mondjuk hat év múlva jelezné, hogy az ügyében hiba vagy éppen bűncselekmény történt, akkor az érintett ügyész vagy bíró tette már öt éve elévült.
– És a bizottság mégsem az igazságszolgáltatás működésével foglalkozik.
– Valóban volt olyan szenátor, aki a teljes jogrendre ki akarta terjeszteni a bizottság működését, de abban maradtunk, hogy a munkát a büntető törvényekkel, illetve legelőször is a Btk.-val kezdjük. A bizottság keddi ülésén az igazságügyi miniszter azt szorgalmazta, hogy csak a nyolc alkotmányellenesnek nyilvánított cikkellyel foglalkozzunk, a törvény egészére nézve ő majd bemutatja saját, komplex tervezetét. Amit senki sem látott! Lényegében azt mondta, hogy ne nagyon foglalkozzunk az egésszel, majd ő elintézi. Mi azon az álláspontunk vagyunk, hogy el kell kezdeni a munkát. Az a döntés született, hogy jövő hétig minden frakció benyújtja a cikkelyszerű javaslatait a Btk.-val, illetve a nyolc alkotmányellenesnek nyilvánított szakasszal kapcsolatosan.
– Az RMDSZ-nek van már egy megfogalmazott álláspontja?
– Van, de ne akarja most felolvastatni velem a szövegszerű javaslatainkat.
– Nem akarom, kérnék viszont példákat.
– Az egyik a halmazatban és folytatólagosan elkövetett bűncselekmények szabályozása, ami lehetővé teszi jelenleg, hogy valakit például egyszerű lopásért huszonnyolc évre ítéljenek. A másik a kedvezőbb elbírálás elvének a szabályozása, ahol a megfogalmazás értelmezhető. Ezekről is benyújtjuk a konkrét javaslatainkat.
– Mikor lesz ebből új törvény, és egyszerre készül-e el a Btk.-t és a perrendtartást módosító tervezet?
– A bizottságnak 150 napja van, hogy benyújtsa a törvénytervezetet vagy tervezeteket, amely aztán bejárja a szokásos parlamenti utat. Szerintem jobb lenne egyszerre tárgyalni az egészet, de erről a testület a későbbiekben fog dönteni.
– Visszatérnék az igazságügyi miniszter álláspontjára. Megindokolta valamivel Tudorel Toader, miért kérte a parlamentet, hogy ne foglalkozzon a Btk. módosításával, és inkább hagyja a dolgot a szaktárcára?
– Ez egy 27 éves gyakorlat. Valahányszor megjelenik egy parlamenti kezdeményezés, a kormány rögtön elkezdi bizonygatni, hogy éppen dolgozik egy hasonló tervezeten, és a parlamentnek meg kellene várnia, amíg elkészül.
– De mintha ezúttal többről lenne szó. Nem érzékel egy politikai problémát is?
– De, van egy politikai és, hogy többet ne mondjak, kommunikációs probléma az igazságügyi miniszter és a kormánykoalíció között. A bizottsági ülésen ez kitüremkedett. Nem nagyon, de azért érzékelhető volt, hogy gyakorlatilag ez a bizottság is azért jött létre, mert a minisztérium nem lépett előre. Ha mégis megjelenik majd egy tervezettel, vagy esetleg a kormány sürgősségi rendelettel – ez a rossz szokása minden kabinetnek megvolt –, azt a parlament meg fogja vitatni. Mi azt szeretnénk, ha készülne egy jó és tartós jogszabály, amelyet az újraközlés után áttekinthető anyagként kezelhet bármely bíróság vagy állampolgár.
– Ha már a kommunikációs problémáknál tartunk. A híres-hírhedt 13-as sürgősségi rendelet óta valahányszor szóba kerül a büntető törvény módosítása, az is felmerül, hogy a parlament menteni akarja valakinek a bőrét. Ennek fényében nem tartaná ésszerűnek különválasztani a hivatali visszaélésről szóló vitát az összes többitől?
– Nem, és megmondom, hogy miért. Először is a hivatali visszaélésről szóló 297-es cikkelyre vonatkozó alkotmánybírósági döntés óriási zavart okozott az igazságszolgáltatásban, nagyon sok bíróság úgy értelmezte, hogy a cikkely már nincs hatályban. Másodszor, amikor valakin semmilyen más fogást nem találnak, akkor előrángatják a hivatali visszaélést, ami úgy van megfogalmazva, hogy nemigen kell rá bizonyíték. Több száz ilyen per van terítéken, például a marosvásárhelyi római katolikus gimnáziumé. Itt nem arról van szó, hogy mi történik Dragneával, hanem hogy mi van ezzel a bűncselekménnyel, amely elsősorban a volt kommunista államokban létezik, és a zavaros megfogalmazása révén politikai leszámolásokra alkalmas.
– Mégiscsak fontos, hogy mi történik Liviu Dragneával, ha felmerülhet, hogy a hivatali visszaélés tényállásának módosításával megúszhat egy bírósági eljárást.
– A megoldás egyszerű: olyan küszöböt kell megállapítani, hogy a törvénymódosítás Liviu Dragnea ügyét ne befolyásolja. Szőcs Levente / maszol.ro

Mihai Viteazul, az időutazó
Legalábbis ez derül ki a szászfenesi katolikus templomnál elhelyezett tájékoztató tábláról, amely szerint Szászfenest először 1342-ben említik írott források, II Mihály vajda (Mihai Viteazul) ottjárta kapcsán. A gond ezzel csak annyi, hogy a vajda 216 évvel később 1558-ban született.
A tájékoztató tábla egyébként egy uniós pályázatot hirdet. Az EU előírásai szerint a különböző beruházásokra pályázaton megnyert összegeket tájékoztató pannókon kell a lakosság tudomására hozni, részletezve a befektetés célját, időtartamát és az elköltött pénz forrásait, mennyiségét. Nem volt ez másképpen ebben az esetben sem, annyi lényeges különbséggel, hogy sikerült a tájékoztató pannóra egy kapitális sületlenséget is felírni.
Az ilyen típusú beruházásokról általában többnyelvű weboldal is tájékoztatja az érdeklődőket. Ebben az esetben is így jártak el az illetékesek, ám a többnyelvűség igencsak „viccesre” sikeredett: A település katolikus templomáról például ilyen „magyar” mondatokat olvashatunk a tájékoztató weboldalon: „Építészeti értéket növeli a létezése freskók nyúlik a tizenötödik században. Ma a templom egy tökéletes állapotban megőrzése, hogy zárt a szép kőfal az ellen betörései elmúlt idők. A templom látogatható a napokban, amikor a szolgáltatást tartanak vagy kérik a Római Katolikus Plébánia: Fr. Szöcs Bella.”
Nyilvánvaló, hogy az oldal szerkesztői nem sokat erőlködtek a magyar nyelvű fordítással, hanem a Google-ra bízták azt. A kérdés már csak az, hogy az EU ilyen emeletes ökörségek közzétételére adta-e a pénzt, mint ahogyan az is kérdés, hol vannak a Kolozs megyei magyar érdekvédelem szakemberei, vagy éppen a katolikus egyház illetékesei mikor ilyen szégyenletes, történelemhamisító és zagyva „információk” látnak napvilágot történelmünkről, épített örökségünkről? Barta Béla / itthon.ma/erdelyorszag

Előadások és könyvbemutatók a kommunizmus bűneiről Nagyváradon
A Polgári esték rendezvénysorozat keretében előadásra és könyvbemutatókra kerül sor a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ (Ezredévi emléktér / P-ța Libertății 40. szám) múzeumtermében október 25-én, szerdán 17 órától.
Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja mutatja be Recsk című kötetét, amelyben nem csak a Gulág néven ismert szovjet munkatáborok magyar megfelelőjét, Recsket mutatja be, hanem a kommunista megtorló, internáló gépezet létrejöttét, működését is.
Cseresnyés Magdolna, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány elnöke „A Kárpát-medence elveszített területeiről szovjet típusú táborokba hurcoltak kálváriája” – című kötetről beszél, amelyben a tavaly novemberben megszervezett konferencia anyagát olvashatják az érdeklődők.
Végül, de nem utolsó sorban Domonkos László író „Tito pokolszigete az Adrián" – című nemrég megjelent kötetét ismerteti. A nagy közép-európai titkok egyike rejtőzik azon a kis adriai földdarabon, amit Tito halálszigetének, horvát Alcatraznak és hasonlóknak neveztek azon kevesek, akik tudtak róla. A Goli Otok (kopár sziget) 1948 és 1981 között titkos börtön-sziget volt, ahol a jugoszláv kommunisták pokoli körülmények között tartottak fogva és kínozták halálra sok tízezer embert, köztük több száz magyart is. Ebbe a közelmúltbéli, de máig szinte teljesen ismeretlen világba, kalauzol ez az úttörő jellegű, tényfeltáró történészi, politikai, szociográfiai munka.
A Polgári esték szervezője, a Magyar Polgári Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács minden érdeklődőt szeretettel vár a rendezvényre, ahol a kötetek kedvezményes áron beszerezhetőek. itthon.ma/civilifi

Ebben az épületben még közelebb érezhetik magukat az egyházhoz a felsőloki hívek
Háromszintes, közösségi házként is működő plébániát építtet a gyimesfelsőloki egyházközség. Jelenleg a második szint kialakításán dolgoznak a munkások. A hátralevő tennivalók megvalósításához szükséges pénz előteremtéséhez még keresik a forrásokat.
A gyimesfelsőloki plébánia jelenlegi épületét még 1905-ben építtette fából Bodor József templomépítő az akkori lehetőségeknek megfelelően. Azóta több alkalommal is szükségessé vált javításokat, beavatkozásokat végezni az épületen, hogy lakható legyen, emellett megfelelő termek – hittanterem, iroda, vendégszobák – hiányában problémát okoz a különböző tevékenységek megtartása az épületben. Többek között emiatt kezdtek gondolkodni az épület felújításán, illetve tetőterének kiépítésén – ismertette az előzményeket Vass Nimród István. A helyi plébános hozzátette, készíttettek egy felmérést, amelyből kiderült, abban az esetben is, ha a faanyagot a plébánia biztosítja, a szükséges tennivalók annyiba kerülnek, mint egy új épület felépítése „pirosba". Mivel nem tudható, hogy a régi épület hogyan bírná a terhelést a tetőtér kiépítése után, illetve faépület lévén, nem okoz-e később gondot a gombásodás, az egyháztanács inkább egy új épület mellett döntött.
Tavaly fogtak hozzá a tervek elkészítéséhez, források kereséséhez, és miután megvolt a szükséges dokumentáció, idén márciusban megkapták az építkezési engedélyt is. A jelenlegi plébániaépület mellett az építkezéshez június második felében fogott hozzá a csíki kivitelező cég: mostanra elvégezték az alapozási munkálatokat, minapi ottjártunkkor a második szint kialakításán dolgoztak a mesterek.
Jövőben folytatódhatna a tető és tetőtér megépítése és a belső munkálatok – részletezte a lelkipásztor. Mint kifejtette, a készülő épületben kialakítanak a paplakás számára két szobát fürdővel, továbbá négy vendégszobát az egyházi ügyekben a településre látogatók számára, két – egyenként 52 négyzetméteres – közösségi termet, irodát, konyhát, ebédlőt, kamrát, kazánházat, pincét, garázst.
Pénzre lenne még szükség
Az épület pirosba való felépítésére az árajánlat mintegy 450 ezer lej volt, ebből 156 ezer lejt már kifizettek az alsó szint megépítésére, a második szinten végzett tennivalókat ezt követően kell kifizetniük – ezután derül majd ki annak értéke – avatott be Vass Nimród István. Bevallotta azt is, nem valószínű hogy a munka teljes értékét ki tudják idén fizetni, mivel meglátása szerint nem áll már akkora összeg a rendelkezésükre. Kérdésünkre beszámolt arról is, hogy a munkálatokat Hargita Megye Tanácsának idei 80 ezer lejes támogatása, a hívek adományai és az egyházadó felhasználásával finanszírozzák. Azt is megtudtuk, hogy a tervezők becslései szerint a teljes munkálat mintegy egymillió lejbe kerül – a különbözet előteremtéséhez a plébánia jövő évi bevételeiből mindenképp elkülönít erre a célra, számítanak a hívek adományaira is, akik eddig is nagyvonalú felajánlásaikkal a tervük mellé álltak. Természetesen továbbra is élnek pályázati lehetőségekkel, Hargita Megye Tanácsa mellett német nyelvterületről is hívnának le pénzt, illetve a magyar kormányhoz – két sikertelen próbálkozás után – harmadszorra is benyújtanak egy pályázatot. Az egyháztanács döntésének értelmében, amennyiben az új létesítmény elkészülte után találnak megfelelő rendeltetést a jelenlegi plébánia épületének, átalakítják arra a célra, amennyiben nem kerül erre sor, elbontják a több mint száztíz éves épületet – tájékoztatott Vass Nimród István. Megjegyezte továbbá, az új épület egyik legnagyobb előnye, hogy közösségi házként működhetne.
Ugyanis megfelelő tér állna a fiatalok, a kórus, a különböző tevékenységek rendelkezésére. Ezáltal a helyiek több időt tölthetnének ott, közelebb érezhetnék magukat az egyházhoz, a plébániához. A plébános elmondása szerint mindezek mellett a korszerű épület nemcsak amiatt lesz előnyös, mert minden plébániához kapcsolódó tevékenység egy helyen lesz elérhető, megtartható általa, hanem mert így csak egy épület esetében kell a különböző javításokat elvégezni, takarékosabban lehet működtetni. Kömény Kamilla / Székelyhon.ro

Elkezdődött a Manustalálkozó (Cigánykonferencia és fesztivál)
Tegnap délután az őrkői kőbánya melletti legelőn kezdődött az idei Manus cigánykonferencia és fesztivál, ahol népes nézősereg előtt mutatta be a Szép, színes világ, avagy miért lopták el a bölöni gazda lovát? című előadást a sepsikőröspataki cigány lovas tornacsapat Kálnoky Anna grófné rendezésében. Az október 13-án és 14-én, tegnap és ma zajló rendezvényről, valamint a tegnapi lovas bemutatóról a grófnét és a fesztivál két szervezőjét, Fekete-Lovas Zsoltot és Csernátoni Lorándot kérdeztük.
Az idei Manus kicsit kisebb rendezvény, mint a tavalyi – mondta el lapunknak Csernátoni Loránd –, nem is fesztivál jellegű, inkább csak találkozó, mely olyan civil szervezetek és roma egyesületek képviselőit vonultatja fel, akik a saját közösségükben sikeres integrációs programokat valósítottak meg. Csernátoni szerint akadnak erre jó példák Erdélyben és Magyarországon is. Tehát míg tavaly zenekarokat hívtak meg, és inkább a rendezvény buli jellegét emelték ki, idén a konferenciára, a beszélgetésekre fektettek nagyobb hangsúlyt a szervezők. Mint megtudhattuk, eljött két roma származású településvezető is Magyarországról a találkozóra, egyikük Cserdi polgármestere, akiről azt tartják, hogy csodát vitt véghez, ugyanis egy zöldség- és gyümölcstermesztő kezdeményezés által mintegy nyolcvan százalékkal növelte a foglalkoztatottak arányát az általa vezetett településen.
Fekete-Lovas Zsolt színművész, a rendezvény főszervezője lapunknak elmondta, igyekezett olyan személyeket meghívni a konferenciára, akik politikailag is érintettek a témában, azzal a nem titkolt céllal, hogy az őrkői cigány közösségnek sikerüljön megnyerni egy nagyobb támogatást akár Romániából, akár az unióból. A színész elmesélte, örömmel hallotta, amint az egyik cigány anya így szólt gyermekéhez a lovas bemutató alatt: „látod, ők el fognak érni valahová”. Ennek kapcsán kissé keserűen jegyezte meg, hogy a találkozó szervezői is szeretnének elérni valahová, de ez csak abban az esetben sikerülhet, ha több olyan ember támogatja ügyüket, akik nemcsak ígéretekkel állnak melléjük, hanem tényleg tesznek valamit a cigány közösség felkarolása érdekében. Sokkal jobban sikerülhetne a konferencia is, tette hozzá, ha páran nem maradtak volna távol, vagy ha előre jelezték volna, hogy nem tudnak eljönni, mint tette Laczikó Enikő, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának államtitkára. „Örültem a Manustalálkozó szervezőbizottsága meghívásának, mert amióta dolgozunk ezzel a lovastornás csapattal, azóta vágyom rá, hogy bemutassuk itt ezt az előadást” – nyilatkozta lapunknak Kálnoky Anna, aki igazán rangos felütést adott a rendezvénynek a lovasbemutató által. Mint kifejtette, három éve működik ez a 7–13 év közötti sepsikőröspataki gyermekekből álló csapat, akikkel napi rendszerességgel dolgoznak. Céljuk, hogy lehetőséget adjanak ezeknek a kizárólag cigány származású gyerekeknek, hogy jó irányba fejlesszék tehetségüket. Megjegyezte, a lovas tornászsportra születtek ezek a gyerekek, csupán a fegyelemre kell megtanítaniuk őket. Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Autonómiavita könny és romantika nélkül
Beszélgetés Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével
Magyar-e a székely? Magyar–román kérdés-e Székelyföld önrendelkezésének ügye? Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével együtt- és különállásról, térképrajzolásról, egymást kiegészítő párhuzamos próbálkozásokról – és a küszöbön álló SZNT-tisztújításról is beszélgettünk.
Milyen választást kíván az SZNT-nek?
– Meggyőződésem szerint bármilyen választásnak az alapelvek szilárdságát kell megőriznie. Egy mozgalmat csak olyan törvényre lehet építeni, amelyben mindenki megbízhat, az SZNT autonómiastatútuma pedig ilyen. Ez biztosíthat tiszta és világos jövőképet. Megalakulásától kezdve független közképviselet a Székely Nemzeti Tanács, semmilyen közhatalomtól, párttól, politikai karrierreményeket tápláló személyektől nem függött. Hiszem és remélem, hogy a jövőben sem kerül semmilyen közhatalom befolyása alá.
– A székely önrendelkezés megfogalmazása centenáriumának előestéjén, a megalakulás célkitűzéseinek tükrében hová helyezi ma a Székely Nemzeti Tanácsot? – Az SZNT-hez viszonyított pillanatnyi „távolságtól” függően különbözőképpen közelítenek hozzánk a politikai szervezetek, miközben – a mi felfogásunk szerint – soha nem tértünk el a kitűzött céltól. Észlelnünk kellett azonban, hogy az SZNT dokumentumait sokan nem olvassák el, ezért aztán egészen egyszerű megállapításokon lépnek túl. Például azon, hogy a Székely Nemzeti Tanács célja Székelyföld autonómiája és a székely nép magyar nemzeti önazonosságának védelme. Statútumunk első pontja leszögezi: történelmi önazonossága kifejezéseként Székelyföld közössége magyar nemzeti önazonossága védelmében önkormányzati közösséggé alakul.
– És már benne is vagyunk napjaink közbeszédének egyik hangyabolyában: magyar-e a székely? – Az említett passzus megfogalmazása előtt a történelmi hagyományból kiindulva – miszerint a székelység a magyar nemzet része – mértük fel Székelyföld falvainak népességét nemzeti önazonosság szempontjából. A székelység századokon át a magyarság, Magyarország határainak védelmezője volt, az autonóm Székelyföld földrajzi határai pedig egybeesnek azokkal a nyelvi határokkal, ameddig a magyar nyelv- és kultúrahasználat terjed. Akik ezt ma másképp gondolják, gyakran fogalmazzák meg azt a vádat, miszerint az SZNT vezetői eltávolodtak a kezdetben megfogalmazott céltól. Holott ezzel azt bizonyítják, hogy épp a célt nem ismerik, amelyet 2004. január 17-én Sepsiszentgyörgyön egyhangúlag szavaztunk meg.
– Mi táplálja a fel-fellángoló disputa alatti tüzet: provokáció vagy létező kettősség?
– A történelmi valóságból kiindulva van alapja a székely különállásnak. A székely jogrend egyes elemei részei a magyar alkotmánytörténetnek, sőt, a székelység az egyetlen közösség, amely saját jogrendjével megjelenik a magyar jogtörténetben. Történelmi gyökerekkel rendelkező különállásról beszélhetünk, amely magyarázható a katonai múlttal, az azzal járó adókedvezményekkel, bár a 16. századtól erőteljesen csorbult ez a jog. Orbán Balázs megállapításával élve, míg Csíkszék és Háromszék a külső országhatárokat védte, Marosszéknek a belső önkény ellen kellett megvédenie a székelység belső szabadságjogait. Elsősorban e történelmi hagyományok miatt nem helytálló hát a székelységet a magyar nemzet egyéb népcsoportjaival egyazon síkon emlegetni, ugyanakkor ez teszi a székelységet ragaszkodóvá a magyar nemzeti öntudathoz. Tamási Áron szerint azzal, hogy valaki székelynek vallja magát, nem elvesz, hanem hozzáad a magyar nemzethez való tartozáshoz. Irodalomtörténész édesapám, Izsák József egyik fiatalkori tanulmányában a székely-magyar „ellentét” taglalásából arra a következtetésre jutott: bár igazuk van azoknak, akik szerint nincs külön székely és külön magyar, együtt kezelve őket létezik különállás.
– A felsorakoztatott érvek még élesebbé teszik a kérdést: mi indukálja az identitásbeli különbségeket kihangsúlyozó nézeteket?
– Ha nagyvonalúan el is fogadjuk mindkét álláspont igazát, érdemes felidézni a kérdésfelvetés egyik fontos időpontját. Nicolae Ceaușescu az 1976-os népszámlálás alkalmával tüntette fel a magyar mellett választható opcióként a székely identitást. A lépés megosztó célzata egyértelmű volt, a székelyek azonban kiváló ösztönnel szúrták ki a veszélyt, elenyésző volt a magukat székelynek vallók száma. A román érdek azonban változatlan: a székelyeket elsősorban nem a magyarságtól kell leválasztani, hanem Magyarországtól. A nemzetközi jog alanyaként ugyanis Magyarország egyenrangú tagja Romániának, a félig titkolt román politika számára pedig nemkívánatos, hogy egy vele egyenrangú jogalany a székelyek védelmezőjeként jelenjen meg a porondon.
– Hogyan igyekszik kezelni az SZNT ezt a helyzetet?
– Az igazság kimondásával és tudatosításával. A közösségen belül el kell fogadni a magyarságon belüli székely identitás hagyományait, ugyanakkor nevén kell nevezni a fenyegető veszélyt. A közösségi tudat és identitás legjobb hordozója a szellemi kultúra, a székelyek legjobbjai is ebben a térben mozogtak és nyilvánultak meg. A székely önrendelkezési törekvések megfogalmazásának századik évfordulójára készülődve érdemes felidézni, hogy elődeink is az akkori legkorszerűbb eszmékre, a népek önrendelkezésének Woodrow Wilson-i elveire hivatkoztak. Nem tudva persze, hogy azokat nem a magyarok problémáira találták ki. Ellenkező esetben ugyanis egyszerűen nem történhetett volna meg, ami az első világháborút követően történt. Ha akkoriban Erdélyben is népszavazást tartanak, ma nemcsak Sopront titulálhatnánk a hűség városának.
– Hogyan tekint az SZNT elnöke a szervezet magyar politikai világba való beágyazásának tízéves történetére?
– A teljes történet jóval hosszabbra nyúlik vissza az SZNT történetének kezdeteinél. A kilencvenes évek első felében az RMDSZ-en belül is létezett egy autonomista tábor, a Csapó József-féle autonómiastatútumot – amelyet mi munkadokumentumként fogadtunk el – 1995-ben az RMDSZ székelyföldi területei szervezetei is megszavazták. Közvetlenül az SZNT 2003-as megalakulása után a bennünket célzó kritika egyik súlypontos eleme az volt, hogy az emberek nem is tudnak rólunk, hogy nincs sajtónk, nincsenek szövetségeseink. Ma Székelyföld valamennyi olyan térképen szerepel, amelyre az autonómiával rendelkező vagy arra aspiráló régiókat rajzolják fel. Az erdélyi közélet magyar pártjai számára megkerülhetetlen az SZNT, meggyőződésem, hogy nélkülünk az RMDSZ sem fogadott volna el Székelyföld autonómiájára vonatkozó statútumot. Markó Béla még úgy fogalmazott, hogy számára egy a zászló, a magyar, ma már a szövetség székelyföldi szervezetei is kiállnak a székely szimbólumok mellett.
– Sokak szerint az idők forrták ki ezeket a pozitív változásokat...
– Az idők kétségtelenül változtak, de ezek egyik legfontosabb gerjesztői mi voltunk, az emberi akarat. Amikor annak idején a horvátok egyértelműsítették a Jugoszláviából való kiválási szándékukat, a nyugati világ országai – köztük az Egyesült Államok – rendkívül kemény és rendreutasító üzenetet küldött, miszerint soha nem fogják elismerni a független Horvátországot. Mégis a horvátok akaratán és döntésén fordult meg saját történelmük. A realizmusra felszólítók ma arra kapacitálnak, hogy a mások akaratát tekintsük a jövő megalapozásának. Ez számunkra elfogadhatatlan. Bennünk kell élnie mindannak, ami meghatározza a holnapunkat, nem fogadhatjuk el, hogy mások szabályozzák a bennünk működő mát.
– Az érvényre juttató cselekvések módozatai nem vonatkoztathatók el azonban a mai külső keretektől és szándékoktól. A külső szemlélődő számára az SZNT európai polgári kezdeményezése, illetve az RMDSZ Minority SafePackje egymástól függetlenül vergődik az uniós jogrendszer útvesztőjében. Sokak kérdése: miért nem együtt?
– Mi, akik 2013-ban kidolgoztuk a kezdeményezés koncepcióját, illetve az RMDSZ programalkotói egybehangzóan nyilatkoztuk, hogy a két tervezet kiegészíti egymást. Az SZNT európai polgári kezdeményezése egy bizonyos területre, jogszabályra hivatkozik, amely a kohéziós politika keretében azokat a régiókat próbálja előnyhöz juttatni, amelyeket többségükben valamelyik nemzeti közösség polgárai lakják. A Minority SafePack a maga területén ugyancsak fontos általános kisebbségvédelmi elgondolás, az Európai Bizottsággal történt peren kívüli megegyezést pedig precedensként kívánjuk felhasználni a polgári kezdeményezés ügyében. A Minority SafePack elutasítása, majd elfogadása – miután a bíróság elégtelennek találta az Európai Bizottságnak a kezdeményezés elutasítására vonatkozó indoklását – abban is precedenst jelent, hogy a kezdeményezést részben bejegyezték. Korábban ilyenre nem volt példa. Mi is felajánlottuk a peren kívüli megállapodás lehetőségét, és javaslatunk arra is kitér, hogy foglaljuk bele közösen a hiányzó, illetve kifogásolt részeket.
– Céljaik elérésében milyen támogatásra számítanak, számíthatnak az anyaország részéről?
– Létező és megnyugtató a támogatás, főleg most, amikor olyan vélemények is napvilágot látnak, miszerint le kellene számolni a „skanzenpolitikával”, a székelyföldi magyarok pedig nem várhatják el a románoktól, hogy bármit is maguktól adjanak nekik. Ez az álláspont megfeledkezik arról, hogy mi valamennyien román állampolgárok vagyunk, és mint ilyen, nem a románoktól, hanem a román kormánytól várunk el valamit. A román nyelv alapos megtanulására vonatkozó vállveregető biztatások sem ritkák, miközben nyilvánvalóan nem ismerik a különböző politikai vagy közéleti formációknak a megfelelő románnyelv-oktatás érdekében tett erőfeszítéseit. Ma már ugyanis egyértelműek az érdekek, amelyek azt célozták, hogy a magyar gyerekek ne tanuljanak meg jól románul. A kolozsvári jogi egyetem első száz diákja között például nem találunk magyart, mert az nagyon jó románnyelv-tudást feltételez. Így aztán a marosvásárhelyi bíróság bírói karának 90 százaléka ma román nemzetiségű. Az autonómia kérdése nem román–magyar kérdés. Ez a „vita” alapvetően Székelyföld polgárai és a román kormány között zajlik. A jog oldaláról közelítve, könny és romantika nélkül.
IZSÁK BALÁZS
Mérnök, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Izsák József irodalomtörténész fia, Sepsiszentgyörgyön született 1952-ben. 1971-ben érettségizett a marosvásárhelyi Bolyai Líceumban, felsőfokú tanulmányait a Bukaresti Politechnikai Intézet energetikai karán végezte, 1976-ban diplomázott. 1997-ben rövid ideig az RMDSZ Maros megyei szervezetének ideiglenes elnöke volt, majd az RMDSZ Nemzetépítő Platformjának elnöke. 2002. december 2-án a Reform Tömörülés nevű RMDSZ-platform kolozsvári rendkívüli kongresszusán a marosvásárhelyi küldöttek nevében kijelentette: az elmulasztott belső választások miatt illegitimnek tartott szatmárnémeti RMDSZ-kongresszuson nincs mit keresnie a Reform Tömörülésnek. 2003 szeptemberében az SZNT kezdeményező testülete tagjává, majd alelnökévé választotta. A 2003. december 13-án megalakult Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) jegyzője lett. 2008 óta az SZNT elnöke. Díjak, kitüntetések: Bethlen Gábor-díj (2013). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Gulag-jelenség, és a magyar holokauszt
Kézdivásárhelyen az Erzsébet Teremben október 12-én, csütörtökön mutatták be szerző jelenlétében, a magyarországi Hét Krajcár Kiadó gondozásában Gazda József A Golgota útján című nemzeti szociográfiáját. A könyvet értékelte és az íróval beszélgetett Borcsa János író, kritikus. Ez a szerző huszonhetedik megjelent könyve.
Ferenc Attila házigazda üdvözlése után Borcsa János méltatta a szerző munkásságát és a nemrég megjelent könyvet: „Gazda József mintegy negyven éve kezdett bele a magnetofonos gyűjtésbe, de az összegyűlt forrásanyag feldolgozásához, megszerkesztéséhez, a töredékek egymáshoz illesztéséhez – ahogy írta első ilyen műfajú munkája, az Így tudom, így mondom előszavában 1980-ban – elő példái nem voltak. Tulajdonképpen az oral historyt kezdte el művelni akkor, a történettudománynak egy új kutatási módszerét és műfaját, az elbeszélt történelmet választotta, azt, amely az egyszerű vagy kisember, vagyis az alulnézet perspektívájából mutatja be a történelmet.”
A könyv 400 ember sorsán keresztül mutatja be a magyar Gulagot mint jelenséget, mert a második világháború után ez jelen volt az egész Kárpát-medencében. A megszólaltatottak elbeszéléseiből ismerjük meg a magyar holokausztot, ami immár a békeidőben több százezer ember elpusztításához, lelki megsemmisüléséhez vezetett.
A beszélgetés során a szerző elmondta, hogy „mai napig nem érti” – a könyvvel is erre keresi a választ –, hogy összehasonlítva más népekkel miért ítélkezett rólunk másként a történelem? 1945. május 9-én a románok, a szerbek, a bolgárok, a horvátok és a többi nép számára véget ért a háború, a magyarságot azonban legfőbb bűnösnek kiáltották – persze a németek mellett –, és százezrével hurcolták el a munkatáborokba, ahol sokan odavesztek. A könyv a magyarirtó akcióról a túlélők szemszögéből és szó szerinti idézésén keresztül rántja le a leplet. „Az összes utódállamokból a magyar férfiakat szedték össze és vitték el a Szovjetunióba. Részben itthon vagy útközben elpusztították őket, majd sokan a szovjet Gulagon pusztultak el.” „A hetvenes évek óta arra törekszem, hogy az emberekkel mondassam el a sorsukat, több mint kétezren így mesélték el életük történetét. A könyvben szereplő négyszáz személy közül egyről van tudomásom, hogy még él, százkét évesen” – mondta Gazda József. A könyvbemutató végén a szerző kérdésekre válaszolt és dedikálta A Golgota útján című legújabb szociográfiakötetét. Tóth László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hadifogolyéletről nyugdíjasklubban
Iochom István Hadifogolyélet Nyugaton és a Szovjetunióban című könyvét mutatta be dr. Ambrus Ágnes ny. egyetemi adjunktus a kézdiszentléleki Perkő Nyugdíjasklub 32. összejövetelén csütörtök este. A szerző, lapunk munkatára a téma néhány részletére világított rá. Jelen volt a könyv egyik szereplője, a 92 éves Bara András is. Közreműködött Jánó Kinga, a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző tanulója. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A diákokat is bevonták a perbe (Marosvásárhelyi iskolaügy)
Károsított felekké minősítette, és ilyen minőségben írta be a korrupcióellenes ügyészség a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium 445 diákját és szüleiket abba a büntetőperbe, amelyet az iskola volt igazgatója és Maros megye korábbi főtanfelügyelője ellen indított az iskolaalapítás körüli rendellenességek miatt.
Tamási Zsolt volt iskolaigazgató és Ştefan Someşan volt főtanfelügyelő ellen szeptember 21-én emeltek vádat. A per első tárgyalását még nem tűzték ki, de a romániai bíróságok portálján már megjelent az ügy kartotékja. Eszerint a katolikus gimnázium 445 diákja és szüleik sértett félként szerepelnek a perben, az Unirea Főgimnázium pedig polgári peres félként csatlakozott az eljáráshoz. Mindez arra utal, hogy a szülők egyike sem fogalmazott meg kárigényt a vádlottakkal szemben, a katolikus egyház iskolaépületeit a Római Katolikus Gimnáziummal megosztó román elitiskola viszont kártérítésre tart igényt. Csíky Csengele, a Civilek a Katolikus Iskoláért szülői csoport szóvivője elmondta: a szülők az elmúlt napokban kapták meg a bíróságról azt az átiratot, amelyben értesítik őket perbeli minőségükről. Hangsúlyozta: nem a szülők döntése volt, hogy részt vegyenek a perben, erről a korrupcióellenes ügyészség rendelkezett, a törvényszék pedig hivatalból minden gyermeknek ügyvédet jelölt ki, akikkel a szülőknek kell találkozniuk. A vádhatóság arra alapoz, hogy a két vádlott bűnösségének bizonyításához károsult félre is szükség van. Jelen esetben a gyerekeinket tartják károsultaknak. Mi is úgy tartjuk, hogy károsultak a gyermekeink, de nem az iskola létrehozása miatt, ahogy az ügyészség gondolja, hanem éppen az ügyészségi vizsgálat és az iskola bezárása miatt. Sőt, nemcsak az iskola diákjai károsultak, hanem azok a gyermekek és szüleik is, akik a zavaros helyzet és a tanfelügyelőségi tilalom miatt nem tudtak beiratkozni a Római Katolikus Gimnáziumba – magyarázta Csíky Csengele. Megjegyezte, hogy Tamási Zsolt volt igazgatót ugyanúgy az eljárás áldozatának tekintik, mint a gyermekeiket. A szülők és az RMDSZ panaszára korábban a Legfelsőbb Bírói Tanács keretében működő Igazságszolgáltatási Felügyelet is vizsgálta, hogy törvényes volt-e a szülők ügyészségi beidézése. A felügyelet nem találta törvénytelennek az eljárást. Szerinte ez azt a célt szolgálta, hogy tájékoztassák őket: sértett félként csatlakozhatnak a büntetőperhez, és kárigényt jelenthetnek be. A felügyelet szerint a kár abból származik, hogy az iskola diákjai „egy nem engedélyezett és nem akkreditált tanintézet képzését végezték el”. Ioan Macarie Maros megyei főtanfelügyelő viszont szeptemberben úgy nyilatkozott, hogy a gyermekek nem felelősek a kialakult helyzetért, ezért nekik mindenképpen elismerik a Római Katolikus Gimnáziumban végzett tanulmányaikat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az igazi ágyúöntő
Úgy tűnik, pontot tettek a történészek annak az évszázada folyó vitának a végére, mely az első székely ágyúöntő kilétére vonatkozott: eddig úgy tudtuk, 1848 novemberében Bodvajban Gábor Áron készítette az első vaságyúkat, a Bodor Ferenc mérnök tevékenységére vonatkozó információkat pedig hamisaknak hittük. A történészek épp ellenkezőleg látják.
Ágyúcső és puskapor – Bodor Ferenc, a csíki 48-as ágyúöntő és lőporgyártó címmel jelent meg a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadónál az a tanulmánykötet, melyet a szerzők egy része – Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja és Süli Attila budapesti hadtörténész – mutatott be csütörtök délután a Bod Péter Megyei Könyvtárban. Felvezetőjében Pál-Antal Sándor ismertette a kötet létrejöttének előzményeit: Komán János még az 1970-es években megkísérelte a méltatlanul elfeledett Bodor Ferenc rehabilitálását, s bár akkor nem sikerült, „fájdalmát” nem feledte. Nemrég sikerült Kománnak történészeket állítania ügye mellé, így kezdődött el a kutatás. Bodor Ferenc a balánbányai üzem vezetője volt, elsőként öntött a Székelyföldön ágyút még 1847 végén, Gábor Áron nála sajátította el az ágyúöntés alapjait, mondta Pál-Antal Sándor. Az ágyúöntés érdemét azonban elsajátították Bodortól, a még 1849 elején kialakuló Gábor Áron-kultusz háttérbe szorította személyiségét. Bodorról kevés forrás maradt fenn, életének kutatása nehéznek bizonyult, és még mindig nem lehet teljes képet kialakítani róla, de a mostani kutatással élete, tevékenysége jó részét sikerült feltárni – mondta a történész.
A tanulmánykötet – azon túl, hogy rehabilitálta Bodort, illetve először közöl egy összegzést a csíkszéki 1848-as eseményekről – tisztelgés Bözödi György előtt is, aki a Gábor Áron – Bodor Ferenc vitába azért nem szólt bele, hogy ne rombolja Gábor Áron mítoszát, de igazat adott azoknak, akik az ágyúöntés terén Bodor elsőbbségéért szálltak síkra – mondta Süli Attila. Ismertette, Bodor 1844 óta a balánbányai rézbánya vezetője volt, ehhez az üzemhez tartozott a magyarhermányi vasgyár is. 1848 novemberében őt hívták Bodvajra, hogy segítsen az ágyúöntésben, az első három hatfontos vaságyú az általa meghatározott öntési technikával készült, az ágyúcsöveket aztán Sepsiszentgyörgyön szerelték fel. Az ágyúkat egyébként Zakariás Antal, a balánbányai és magyarhermányi bányák tulajdonosa ajánlotta fel Háromszéknek, tehát az sem igaz, hogy Gábor Áron saját vagyonát áldozta volna fel az ágyúöntésért – tette hozzá. Bodor alapította a csíkmadarasi lőporgyárat is, melynek 1849 augusztusában történt lerombolása után írta meg addigi tevékenységét, belefoglalva az ágyúöntést is. Ennek a jegyzőkönyvnek az első példánya a 20. század elején elveszett, a róla Bodor által készült, fogságból való szabadulás után általa kiegészítésekkel ellátott másodpéldányt hamisításnak tartották, emiatt alakult ki a vita arról, hogy valójában ki is öntötte az első székely ágyúkat. A kutatás során azonban beigazolódott, hogy a Bodor-féle jegyzőkönyvben foglaltak a valós adatok – összegzett Süli Attila. Bodor Ferenc életének felkutatását nemcsak a szűkös források nehezítették, hanem egy vakvágány is, egy családtörténet-kutató ugyanis azt állította, Csíkszentmihályon született, örmény felmenőkkel rendelkezett. A Budapesten megtalált egyházi halotti anyakönyvi bejegyzés szerint azonban Krausz Ferenc néven született 1804-ben a felvidéki Lucskán, nevét az 1840-es években magyarosította Bodorra. Tizennégy gyermeke született, közülük temetésén nyolc vett részt. Mérnöki végzettségéről nem sikerült adatokat találniuk a kutatóknak. A szabadságharc leverése után közel két évet raboskodott, szabadulása után egy ideig Marosvásárhelyen, majd Nagyszebenben, Nagyenyeden erdészeti hivatalnok, élete utolsó évtizedében Budapesten élt, ott halt meg 1874-ben. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kibédi kenyér illata
Ráduly János nyolcvanéves
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
Ráduly János Korondon született 1937. október 27-én. Egy személyben pedagógus (magyartanár, de volt kézilabda-edző is), néprajzi gyűjtő és szakíró, rovásírás-kutató, költő és műfordító, közíró, publicista, művelődésszervező, érdekképviseleti vezető. Rangját nem címek és érdemek, diplomák és kitüntetések jelzik, hanem a széles körű megbecsültség, az őszinte elismerés, a tisztelet és szeretet, s nem utolsósorban a népszerűség, amellyel teljesítményét nemcsak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdélyben, hanem határokon túl, szakmai körökben, mindenekelőtt pedig az „egyszerű” olvasók népes táborában is nagyra értékelik. A marosvásárhelyi Bolyai Líceumban érettségizett 1955-ban. Erdőszentgyörgyön a líceumban volt nevelő, 1962-től Kibéden tanár, 1998-tól nyugdíjas. A Babeș–Bolyai-egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1966-ban. Első írását a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1959-ben. Az Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Napsugár, Tanügyi Újság, Ifjúmunkás, Hargita, Helikon, Hazanéző és számos más újság, lap, folyóirat munkatársa. Verssel szerepel a Megtalált világ (1968) című antológiában; költőként évtizedekkel később jelentkezik újra (Az árnyékok lakodalma, 1995; Fény és gondolat, 1996). Folklórkutatói pályája egy Faragó Józseffel együtt közölt, később németül és csehül is megjelent tanulmánnyal (A népballadák egy romániai magyar falu mai köztudatában) kezdődött, ezt követően egész sor önálló kötetben tárta fel a Kis-Küküllő menti Kibéd népmesekincsét és gazdag balladaköltészetét, s rendszeresen tanulmányokkal szerepelt a Népismereti Dolgozatok, az Ethnographia, a Néprajzi Látóhatár, a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvei, a Jahrbuch für Volksliedforschungen köteteiben. Az erdélyi rovásírásos emlékek kutatásával és értelmezésével foglalkozik. 1990-től tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak; 1999 óta a Magyar Írószövetség tagja. Tagfelvételi kérelmét a Romániai Írók Szövetsége évekkel ezelőtt elutasította. Legnagyobb részt saját gyűjtéseit tartalmazó kötetei: Kibédi népballadák (1975), A vízitündér leánya (1978); Elindultam hosszú útra (A kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadái. 1979); Tündérszép Mosolygó Ilona (Kibédi népmesék, 1980); Az álomfejtő fiú (Kis-Küküllő menti népmesék, 1985); Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből, 1987); Villám Palkó (Kis-Küküllő menti népmesék, 1989); Hold elejti, Nap felkapja (Kibédi találós kérdések, 1990); Táltos Marika (mesék, 1993); Szép Magdolna (Kibédi népmesék, 1994); A király táncos lovai (Székely tréfás mesék, 1995); Rovásíró őseink (Adalékok rovásírásunk ismeretéhez, 1995); Vetettem gyöngyöt (Népköltészeti tanulmányok, 1997); A rovásírás vonzásában (Korond, 1998); Nemzeti kincsünk, a rovásírás (1998). Verskötetei: Az árnyékok lakodalma (Gyermekversek, 1995); Fény és gondolat (uo. 1996). Lefordította Eminescu Esti csillag című költeményét (1993); Nichita Stănescu-fordításait a Barátság című antológia (Pécs 1993) közölte. Ez a sor korántsem teljes.
*
Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. A székely rovásírás kutatásába is szenvedéllyel kapcsolódott be, számos kiadványban számol be eredményeiről. Sokoldalúságát jelzi állhatatos jelenléte a marosvásárhelyi Népújságban, a Múzsa és Stipendium című mellékletben. Az évek hosszú során át úgyszólván nem telt el hét, hogy Ráduly tanár úr valamilyen műfajban ne jeleskedett volna a megyei lapban. Kutatási és gyűjtő munkálkodása eredményei mellett rendszeresen közölt felnőtteknek és gyermekeknek szóló költeményeket és meséket, emlékezéseket, anekdotákat. Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: „Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.” Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: „A »független nyugalomra« – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.” (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) Irigyelni kitartó és példamutató következetességéért érdemes, amellyel úgy rakja össze dolgos életének tégláit, hogy a ház állja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, tetszetős, kedvünkre gyönyörködhetünk benne. Talált magának kiadót (Garabontzia, Marosvásárhely), amely hajlandó a pár tíztől legfeljebb félszáz oldalig terjedő, tematikusan válogatott munkáit híven és gyorsan kinyomtatni. Így aztán a kései filosznak, aki tanulmányozni óhajtaná ennek a sokoldalú embernek az irományait, nem lesz nehéz dolga, hiszen külön-külön olvashatja a gyermekverseket, a „felnőtt”-verseket, a haikukat, a fordításokat, a rovásírásról szóló gazdag közlésanyagot, az aprólékos néprajzi gyűjtőmunka szakszerűen szerkesztett darabjait és a szerző recenzióit, közművelődési írásait, újságcikkeit is. A tudományos igényesség, a szakszerűség a fő jellemzői e műveknek, jótékony ráadásként pedig az élő beszéd közvetlensége teszi rokonszenvessé Ráduly János stílusát, „narratíváját”. A szövegek olvastán szemünk előtt körvonalazódik az első generációs értelmiségi, egy igazi székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el. Példamutató a hivatástudata és konok, céltudatos munkálkodása, végtelen türelme és szorgalma, kivételes munkabírása. Szellemi pillérei: az előtte járók nagyszerű példája, otthonosságtudata, ragaszkodó szülőföldszeretete. Küzdelmes pálya, vidékiség, remete­élet. Nem sokan vállalták/vállalják az ilyen sorsot. Részletek „vakációs naplója” (Jajkiáltások a fehér papíron) 1989. augusztus 3-i, csütörtöki bejegyzéséből: „Reggel fél hétkor kipattanok az ágyból, készülök Szovátára. (...) Egyenesen a könyvesboltba tartok. Nem kaptak új küldeményt Vásárhelyről, menjenek be a csomagok után, ők nem tudják elhozni, nincs motorina. – Hát nekem honnan legyen benzinem? – kiált föl az elárusítónő. Háborog. Egészen közel hajol hozzám, félhalkan megkérdezi: – Tudja-e, hogy ilyenkor mit mond a székely? – Mit? – Meg vagyunk bazva! (Így, csak z betűvel). Egyetértően bólintok. Utam most a piacra vezet, ahol viszont egyetlen lelket sem lehet látni. (...) Az önkiszolgáló előtt mintegy száz ember állja türelmesen a sort, a sorelsők már reggel hatkor, fél hétkor gyülekezni kezdtek. A hentesáruról tehát lemondok. Az utcán találkozom a telepi könyvesboltosnővel, inti, álljak meg. – Jöjjön – azt mondja –, ebben a pillanatban néhány csomag írópapír érkezett. Óriási meglepetés, száz lejért azonnal megveszek egy egész csomaggal, ezer ív van benne. Egyelőre tehát megoldódik a papírkérdésem. A tízes busszal indulok haza. Itthon legelőbb répalapit vágok a csirkéknek (a kert vizes-sáros), majd ismét az íróasztalhoz telepszem. Jó volna, ha be tudnám fejezni a mutatót, hiszen holnaptól egy hétre szolgálatot kell teljesítenem az iskolában. Együltömben több mint száz találós kérdés »leltározásával« készülök el. Az ebédünk lucskos káposzta kiflivel. Másfél órát pihenek, mire fölébredek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-kipillant a nap. Mindjárt kaszát ragadok, zsákot a vállamra, s fűért indulok az iskolakertbe. Muszáj, alig van mit adnom a nyulaknak. A fű vizes, szétosztom vékás kosarakba, s a konyhában szárítgatjuk. Aztán újból az íróasztal, tovább a mutató.”
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. aug. 23., szerda.): „Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is »megfeledkezem«. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János. Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok. Lefekszem, de furcsa mód nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér. A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.”
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér. Bölöni Domokos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hans Hedrich: Miért és hogyan kell beszélnünk a románok székelyföldi bevándorlásáról?
Székelyföldön, Erdélyben, Európa délkeleti részén a népességek időbeli „sokirányú” vándorlása nyilvánvaló jelenség és a társadalmat meghatározó elem, de a közbeszédben tabusítják, vagy visszaélnek vele. Ahogy a székelyek is vándorként érkeztek néhány évszázaddal ezelőtt a később róluk elnevezett térségbe, ugyanúgy románok is vándoroltak oda főleg a XVI–XVII. század után Moldvából, Munténiából és Erdély más térségeiből.
Nem utolsósorban közismert a székelyek múltbéli Moldvába vándorlása (a Bákó megyei „csángó” térségbe) már a XIII. századtól kezdve, de főleg a XVIII. században, amihez még a Munténiába, illetve Bukarestbe vándorlás is társul. A XX. századba ugorva újabb Székelyföldről kiinduló és oda irányuló – ezúttal az állam által ideológiai okokból irányított – vándorlások tanúi vagyunk. Az utóbbi években megtapasztalhattuk a székelyek magyarországi irányú ki-, illetve egyes moldvai/munténiai román köztisztviselők bevándorlását is. Ami kiegészül számos csángó Olaszországba való kivándorlásával, de egyesek akár… Ugandáig is eljutottak római katolikus térítőként.
Miközben a román nacionalista történetírás visszaélt a magyarok Erdélybe vándorlásával, hogy történelmileg delegitimálja ezt az etnikai csoportot, a román kollektív tudatban elültették az „ezeken a tájakon” megvalósult „ezredéves etnikai kontinuitás” ideológiáját, kvázi teljesen semmibe véve az e térségbe történt múltbéli román bevándorlás jelenségét. Paradoxon: a legnagyobb Erdélybe irányuló román migrációs hullámra éppen abban az időszakban került sor, amikor állami dogma volt a „kontinuitás” elmélete – a szocialista iparosítás éveiben, vagyis nagyjából az 1960 és 1989 közötti években. Az olyan városok, mint Marosvásárhely, Sepsiszentgyögy, Csíkszereda szintén érintettek voltak ebben a nagyszabású jelenségben. A valóság disszonáns percepciója – az erdélyi/székelyföldi román kontinuitás dogmája vs a migráció/betelepítés valóságával – 1989 után is megmaradt, többek között az egyik jelentős romániai egyház bevonásával.
A forradalom után a magyar közösségnek azokkal az erőfeszítéseivel párhuzamosan, amelyek célja specifikus politikai, közigazgatási és nyelvi jogok meg(vissza)szerzése, az európai és nemzetközi tendenciákkal és szerződésekkel összhangban számos román véleményvezérnél a nemzetikommunista időszak diskurzusainak és gyakorlatainak… „kontinuitása” tapasztalható a történelmi áldozati szerepben tetszelgés és az etnocentrikus – általában kimondottan magyarellenes – expanzionizmus egyfajta keverékeként. Példaként említem a TVR (román közszolgálati televízió – E-RS) marosvásárhelyi regionális stúdiójának 2016-os, áldozati szerepet építő és misztifikáló, valamint pszeudomegbékéléses riportját arról, hogy a magyar hatóságok 1940-ben lebontottak egy ortodox templomot, amelyet az 1934–1937-es időszakban építettek az egyik magyar többségű településen Bukarest egyes székely térségekre vonatkozó betelepítési/(vissza)románosítási politikája jegyében.
Az olyan történelmi események és fejlemények teljes összetettségükben történő bemutatása, mint amilyen a románok XVI–XVIII. századi székelyföldi migrációjának és akulturalizációjának történelmi jelensége, jelentősen hozzájárulhat a jelenlegi helyzet kedvező irányú megváltozásához. Szomorú, hogy e téren nem kevesebb mint 20 (!) évet vesztegettek el, amióta érvényben vannak azok a Románia (és Magyarország) által aláírt nemzetközi és kétoldalú szerződések, amelyek értelmében a „többségi” iskolákban is oktatni kell a nemzeti kisebbségek történelmét, valamint a kölcsönös megismerés és tisztelet szellemében kell nevelni a lakosságot. Ha az állam és a média teljesítette volna kötelességét, akkor az erdélyi történelmi közösségek együttélése – mindenki megelégedésére – ma jobb lenne. Így most abban a (kellemetlen?) helyzetben találom magam, hogy nagyon kis léptékben kell megpróbálkoznom azzal, amit a közhatóságok/oktatási intézmények nagy léptékben tehettek volna meg vagy KELLETT volna megtenniük: elmagyarázhatták volna a közösségüknek, hogy a román/ortodox/görögkatolikus kultúra székelyföldi történelmi jelenlétének egyetlen magyarázata van: a MIGRÁCIÓ.
Tehát a románok Székelyföldre irányuló történelmi migrációjáról… Az egyszerűség/könnyedség kedvéért itt most egyetlen, szerintem elengedhetetlen, 1999-es tudományos tanulmányra fogok kitérni, amely a románoknak a nagyjából a XVI–XVIII. században történt háromszéki (Kovászna), valamint csík-, gyergyó-, kászon-, udvarhelyszéki (Hargita) történelmi bevándorlását és akulturalizálódását (természetes asszimilálódás) tárgyalja. Az érdeklődők a hivatkozott tanulmányban hasonló forrásokra és dolgozatokra mutató további könyvészeti tanulmányokat találhatnak. A dolgozat címe: A többség kisebbsége, és hat (feltételezésem szerint erdélyi) magyar szerző egyéni kutatásait és esettanulmányait tartalmazza. A magyar nyelvű, primer forrásokon (az 1614-es katonai összeírás, egyházi/birtokosi összeírások, 1850-es népszámlálás) alapuló könyv nagy erénye a román nyelvű összefoglalók, így átfogó képet kaphatunk a kérdésről. Román nyelvű ÖSSZEFOGLALÓ: Tobbkis-Rezumate-Migraţie români – Secuime RO.
A kép pedig (még ha hiányosan is) nagy vonalakban így néz ki: Egy – látszólag 1301-es keltezésű – dokumentum, amelynek alapján egyes román tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy ez bizonyítja a dákoromán kontinuitást ebben a térségben, és mely szerint a XV. században nagyjából 50 százalék volt a román lakosság aránya Udvarhelyszéken, valójában egy XIX. századi hamisítvány, amelyet a Román Akadémia is ekként tart nyilván.
Szerző: Hermann Gusztáv Mihály; Magyar nyelvű szöveg: „Villa nostra olachalis” (Egy hamis oklevél utóéletéről).
HÁROMSZÉK térségben 1614-ben a becslések szerint nagyjából 3,5 százalékos volt a román lakosság aránya, 1699-ig pedig jelentős mértékben, egészen 10 százalékig növekedett. A románok többsége a szék peremén, a nagy nemesi birtokok közelében élt. A lakosok neve nagy lakosságmozgást jelez, amelyet esetleg a nemesi birtokokra történt masszív betelepítések magyarázhatnak. Az etnolingvisztikai akulturalizáció (nem kikényszerített asszimilálódás) állítólag spontánul zajlott le.
Szerző: Pál Judit; Magyar nyelvű szöveg: A románok háromszéki betelepülésének néhány kérdése (1614– 1850).
CSÍK, GYERGYÓ, KÁSZON székekben 1614-ben a hadsereg számára összeírt 4555 férfiból 165 tekinthető románnak, akik viszonylag rövid ideje telepedtek le a térségben, és Moldvából származtak. A Csíkba emigrálásnak egy részről a XVII. század végi török–lengyel háborúkhoz lehet köze, a székely nemesek pedig igyekeztek munkaerőt találni birtokaik számára. Hasonlóképpen a bécsi udvar is azt remélte, hogy több jövedelemhez juthat a birodalomnak ebben a részében. A románok száma a XVIII. században nőtt meg jelentősen, az 1850-es Habsburg-népszámlálásra már több mint 12 000 fő tartozott ebbe a közösségbe.
Szerző: Szőcs János; Magyar nyelvű szöveg: A románok megtelepedése, román falvak kialakulása Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben (1614–1850).
Udvarhelyszéken a XVI. században kevés román élt, zömmel juhászok, jobbágyok és zsellérek, számuk viszont idővel megnőtt. A román bevándorlási folyamat ettől az évszázadtól egészen a XIX. századig nyomon követhető, és az ebben érintettek Moldvából, Munténiából és Fogarasföldről származtak. A nemesi birtokokra nagyobb román csoportok is letelepedtek, amelyek földet kaptak haszonbérbe, a nemes pedig egyes esetekben még templomot is épített nekik. A XIX. századig a románoknak a többségében magyar társadalomhoz történő akulturalizálódásáról beszélhetünk, az osztrák–magyar dualizmus korában viszont (erőszakos) asszimilálási lépésekre is sor került, például az oktatási rendszeren keresztül. Szerzők: Hermann Gusztáv Mihály, Kovács Piroska. Magyar nyelvű szöveg: Udvarhelyszéki románok: a betelepedéstől a beolvadásig. Esettanulmányok: Homoródalmás, Lövéte, Máréfalva. Záró megjegyzések
Egyértelmű, hogy további részletekért FELTÉTLENÜL érdemes elolvasni a román nyelvű összefoglalókat (tobbkis-rezumate-RO) (a cikk a román nyelvű olvasóknak szól – E-RS). Nyilvánvaló, hogy a teljes szövegek elolvasása új és váratlan „járulékos” felfedezésekkel járhatna az olvasó számára, mint például a görögkatolikus papok térségbeli tevékenysége, a cirill betűs írásról a latin betűsre történő áttérés, vagy az, hogy a két világháború közötti időszakban, a román hatóságok erőfeszítései és az általuk kínált kiváltságok ellenére, egyes akulturalizálódott román családok leszármazottjai elutasították a „visszarománosodást”. A szövegek, beleértve a Lövéte, Homoródalmás, Máréfalva térségében (valamennyi Udvarhelyszékhez, a jelenlegi Hargita megyéhez tartozik) élt hajdani román családokra vonatkozó esettanulmányokat is, lenyűgöző kísérletet jelentenek hajdani, számunkra gyakorlatilag ismeretlen, a helyi lakosság és egy más nyelvi és kulturális eredetű bevándorló, később végül szintén helyi lakossággá váló népesség közötti „entokulturális habitátumok”, bizonyos – lényegében véve nem versengő – együttélési tények és normalitások rekonstruálására. Ezek a szövegek újabb összehasonlító, tükröző kutatásokra „bujtogatnak” a moldvai csángók hasonló helyzetéről – a letelepedéstől/bevándorlástól (pl. a XVIII. században) egészen az akulturalizálódásukig, illetve a jászvásári római katolikus püspökség korlátozó, magyarellenes nyelvi politikáján keresztüli (erőszakos) asszimilálásukig.
Mindezekből néhány gyakorlati tanács következik arról, hogy miként és miért kell beszélnünk a románok Székelyföldre vándorlásáról:
w Azért kell tájékoztatnunk a közvéleményt arról, hogy ez a migrációs jelenség létezett és még mindig létezik, történelmi léptékű – és ugyanakkor normális Erdélyben és Európának ebben a részében. Azért kell erről beszélnünk, hogy magunk mögött hagyhassuk a történelmi tényekkel nem indokolható dogmatikus és konfrontatív, politikai uszítók által kihasználható álláspontokat (ld. a „lerombolt vargyasi templom” esetét).
Azért kell erről beszélnünk, hogy végül ráébredjünk egy fontos banalitásra, nevezetesen arra, hogy a két csoport (és nem csak ezek) egymás rokonai – szó szerint! Azokban a térségekben, ahol érintkezésbe kerülnek a románokkal, a székelyek „genetikailag” közelebb állnak a románokhoz, mint azokhoz az esetleg türk ősökhöz, akiktől származtatják magukat. Hasonlóképpen a székelyföldi románok „genetikailag” sokkal közelebb állnak a székelyekhez, mint az esetleges dák vagy római ősökhöz.
És ha már – közvetlenebbül vagy közvetettebb módon – rokonok/neamuri vagyunk, akkor az erdélyi ügyeinket is úgy vitassuk meg és kezeljük, mint egy nagy erdélyi, etnikumközi és felekezetközi családban. Mindenki a maga módján, a saját nyelvén és temperamentumával. És a „másik” iránti feltétlen szeretettel és tisztelettel, amelyet valójában magunkban hordozunk.
Mit szóltok hozzá? neuerweg.ro; eurocom; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csíky Boldizsár – 80
Születésnapi beszélgetés az Erkel- és Enescu-díjas marosvásárhelyi zeneszerzővel
– Újabb kerek évforduló, újabb jelentős mű. Jótékonyak ezek a születésnapok a zeneszerző számára. Beszéljünk először az október 12-i ősbemutatóról. Obsessiones... Rögeszmére kell gondolnunk a cím olvastán?
– Nem annyira rögeszmére, ebben a latin szóban sok minden van. A fogalomnak azt az értelmezését vállalnám, amelyben benne vannak a múlt árnyai, minden, ami szép, csúnya, nyomasztó, felszabadult, kicsi örömök, nagy feszültségek, ilyesmik. Nem akar lélektani programzene lenni. Bizonyos korokhoz kötődő emlékeim, akkor megírt zeneművek tükröződnek benne. Nem jellemző rám, hogy ha egy nagy élmény ér, azonnal rohanok haza, hogy írjak belőle egy darabot. Ez olyan romantikus dolog, persze van ilyen. Feltételezem, hogy egy-egy Chopin-prelűd például így született. De inkább úgy alakul ez az egész, hogy felgyűlnek a dolgok s egy ilyen diszpozíciót hoznak létre az emberben. Az aztán valamilyen módon kijön belőle.
– Emlékszem, egy átfogó, régebbi interjúd élére címként azt a kijelentésedet ugrasztották ki, hogy irodalmi beállítottságú zeneszerző vagy.
– Ó, ez nagyon rég volt. Talán 1968-ban írta rólam Erdélyi Laló azt a cikket. Akkoriban voltak olyan bemutatóim, amelyek az első nagyobb sikereket hozták. Szimfonikus zenekarra írt darab, amit több filharmónia is átvett. A zenekari muzsika irányába tett lépteim itt igazolódtak vissza.
– A mostani Obsessionest megírhattad volna korábban is?
– Vissza lehet hallani benne bizonyos régebbi műveimből apró, kicsi mozdulatokat, dallamtöredékeket. Ez nem evokatív szándék, visszatérő gondolatok. Tudom, az obszesszió inkább nyomasztó gondolatot jelent, és lehet, hogy a művet ez uralja, de vannak benne fényteli pillanatok is. Amikor profi muzikológusok nézik a műveimet, az tűnik fel nekik, hogy nagyon sűrített az egész. Ez abból adódik, hogy el szeretném kerülni az unalmas, semmitmondó pillanatokat.
– Mindig történik benne valami.
– Sőt, egy időben több minden. Ezt úgy kell érteni, hogy egy ilyen polifonizált felfogásban, amikor az egyik zenekari részleg játszik egyféle dallamot, egy másik részleg ennek az ellenpontját adja. Az is egy önálló anyag, egymásra tevődnek ilyen pillanatok. De talán ne mélyedjünk annyira bele, ezek stiláris problémák.
– Amikor komponáltad, amikor dolgoztál rajta, figyelembe vetted, hogy milyen zenekar adja majd elő? A vásárhelyi szimfonikusokat nagyon jól ismered.
– Ilyesmi is felmerül időnként az emberben. Ennek a darabnak a megírásával úgy voltam, hogy hol elszakadtam a valóságtól, és egy ideális zenekarra gondoltam, arra, ahogy annak az előadásában fog szólni a mű, hol pedig visszatértem a földre, és számoltam azzal, hogy mondjuk, egy romániai vidéki, netalán fővárosi zenekar mit fog ehhez szólni. A klarinétos például hogy fog fintorogni, amikor ki kell gyakorolni az éppen rá háruló részt, a karmesternek pedig hogy fog rángatózni a jobb válla a sűrű partitúra miatt. Általában ezt szokták kiemelni a munkáim kapcsán. Van Bukarestben egy zenetudós, aki azt kérdezte: vajon nem azért írok ilyen egytételes zenekari darabokat, mert félek, nehogy ráunjon a közönség?! Mondtam az előbb, van ebben valami igazság. Nagyon nagy szerzőnek kell lenned ahhoz, hogy egyórás darabodat a közönség kibírja. Én hálás vagyok, hogyha egy negyedórás, húszperces darabom után a hallgatóság azt mondja, mégiscsak érdemes volt végighallgatni, ezt a mai zenét is ki lehet bírni.
– A vásárhelyi filharmónia közönsége eléggé felkészült, jól fogadja az úgynevezett „mai, nehéz műveket” is.
– Nem a közönségnek nehéz, hanem a „végrehajtóknak”. A közönségben kell legyen egy olyan reverberáció, ami megmarad, hogy elmondhassa, na, mégiscsak éreztem valamit.
– Nyolcvanéves lettél, fiatalos nyolcvanas, továbbra is tele vagy alkotó energiákkal, szűnni nem akaró feladatokkal. A zeneszerzőt mennyiben befolyásolja az életkora? Könnyíti a munkádat a felgyűlt tapasztalat?
– Talán észrevetted, lehet, hogy nem, de történt valami a világgal. Az idő felgyorsult. Persze megeshet, hogy szubjektív, amit mondok, de én úgy érzem, hogy ami a hatvanas-hetvenes években normálisnak tűnt, azt ma egész másképp érzékeljük. Sokkal gyorsabban telnek a hetek. Az ember mindegyre felszisszen, hogy „Jézusom, már megint hétfő van!” Repül az idő, és ez a „nyolcvanas állapot” lehet jó, lehet rossz. Ha az embernek elkopnak a professzionális készségei, akkor rossz. Hogyha arra való ez a kor, hogy önmagadat élesebben el tudjad bírálni, akkor jó. Nyilvánvaló, hogy nem sorolhatom magam a nagy szerzők vonulatához, de a jelenkori kollégáim között is megtalálható mind a két jelenség. Ha uralod a kifejezési eszközöket, akkor kétségtelen, hogy a felgyülemlett tapasztalatok megkönnyítik, hogy melyik pillanatban mit írhatsz meg. Hogy fog az megszólalni. És nem csak egy elképzelés, egy elméleti dolog, amit valaha megtanultál, hanem visszahallottad száz esetben azt, hogy ami így van leírva, hogy szól, s ami úgy van leírva, az miképpen hangzik. Ez egy tapasztalati gazdagodás, aminek komoly haszna van, főleg ha azt nézed, hogy a gyakorlati kivitelezés, a valódi effektus milyen. Van, aki úgy születik, hogy azonnal tudja, hogyan fog megszólalni az, amit leír. Nekem nehezebben megy, nagyon sokáig emésztem azt, amit végül is le merek írni, és utána is többször visszatérek rá. Vannak olyan pillanatok, amik töprengésre késztetnek előző műveimben. Most például egy kórusműkötetet akarok összeállítani, van vagy hetven darab, amiből gondolom, harminc megállja a helyét. Nézem, s néha fel-felszisszenek: mi az ördög történt, hogy lehetett ezt leírni! Nem szól sehogy. Ha leadom a szakmai komissziónak, mint egy dolgozatot, nem találnak benne semmi kivetnivalót, de amit ki szeretnék hozni belőle, az nem úgy szól, ahogy elvárnám. Ilyenkor aztán csodálkozhatom, miképpen voltam képes ezt így leírni. Ez időnként előfordul, főleg szöveges zenével. A magyar nyelv rendkívül bonyolult prozódiáját bizonyos idő teltével természetes módon tudod visszaadni. Nem keresed kínosan a jó megoldást, nem érzékelhető a görcsös igyekezet, amellyel a hibákat próbálod elkerülni. Amikor természetessé válik ez a folyamat, megszabadulsz a fenyegető veszélytől, hogy elnézel valamilyen prozódiai problémát, és akkor már felszabadultabban tudsz írni. Ebben a kor segít.
– Színdarabnál sűrűn előfordul, hogy átírják, átfésülik, modernizálják a szöveget. Egy ilyen zenei műbe utólag bele lehet nyúlni?
– Nekem igen. Ha valaki más nyúlna bele, nagyon bántana. Sajnos ilyesmi megtörténik Wagner-operák, vagy akár Mozart-operák rendezésénél is, ahol az előadó megpróbál előtérbe nyomulni, vagy színház esetében a rendező próbál erőszakot tenni a darabon. Ha ellenébe megy az eredeti üzenetnek, talán jó is lehet a kontrasztos felfogás, főleg egy ismert mű esetében, de amikor az illető megpróbál más értelmet adni neki, aktualizálni, ami a leggyakoribb, akkor megváltoztatja a mű szellemét. Vagy még rosszabb, elmossa az egészet, nem ad semmit, megszünteti a lehetséges kontaktust a szerző és a közönség között. Eltűnik a szerzői szándék. Éppen az, ami a műben művészi, szuggesztív.
– Gondolom, hogy a zenénél az is rendkívül fontos, hogy ki szólaltatja meg. Neked számos művedet kiváló egyéniségek, formációk tolmácsolták. Van kilátás arra, hogy ezt a mostani új szerzeményedet máshol is előadják?
– Be kell vallanom, hogy stresszes állapotot okozott ez az egész helyzet, amibe kerültem. Egyrészt készültem arra, hogy októberre fejezzem be a művet, legyen olyan állapotban, hogy le lehessen másolni, meg lehessen tanulni, a karmester ne rohammunkában nézze át, szóval legyen minden rendben, ahogy kell. De amikor Budapest kérte ezt a darabot, még a fele se volt kész. Azt kellett volna mondanom, hogy még bizonytalan ez az egész, mégis azt válaszoltam, hogy oké, rendben van. Mondtam, hogy még dolgozom rajta, de azt válaszolták, kész lesz az idejében, bíznak bennem. Tulajdonképp kettős felkérést kaptam, egy kiváló együttes, a Concerto kérte, novemberben játsszák ezt a művemet, és egy másikat a Nemzeti Filharmónia tűzte műsorára. Májusra programálták, de máris sürgetnek a darabomért. Érthető, hiszen ők két-három évadra előre tudják, mit fognak csinálni, előadni.
– Munka akad tehát ezután is. A Marosvásárhelyi Filharmónia két alkalmat is talált arra, hogy kellő súllyal emlékezzék meg a születésnapodról. A múlt vasárnap a Divertimento című szerzeményedet adták elő. Ez a mű mikor született?
– Ennek a keletkezése talán újságíróilag is érdekes. Emlékezhetsz, hogy 1989-ben milyen hangulat uralkodott itt, Marosvásárhelyen, de máshol is az országban. Körülöttem is annyira megsűrűsödött a levegő, hogy ha ott maradok a filharmóniánál, óhatatlanul beszennyezem magam. Ideiglenes áthelyezéssel átmentem a bábszínházhoz, és soha olyan dolgom nem volt, mint ott, mert abból éltem, amit írtam. Házi zeneszerző lettem. Azelőtt mindig kettős életet kellett élnem, helyt kellett állnom a filharmónia vezetésében, másrészt pedig amikor lehetett, írtam. A megszakítások nem tesznek jót az alkotómunkának. De a kérdésedre válaszolva, 89-ben kaptam egy felkérést egy nagyszerű budapesti fúvósegyüttestől, a Berkes Kálmán vezette Budapest Wind Ensemble-től. Azt mondtam magamnak, hogy én azért se vetem magam alá az akkori általános, nyomott romániai hangulatnak, úgy döntöttem, hogy divertimentót írok, ez hagyományosan szórakoztató zene. Na, de milyen legyen? Eszembe jutott, hogy Mozartnak van egy Gran Partita műve, egy olyan együttesre írt darabja, amit nyolc fúvós és egy nagybőgő szólaltat meg. Mindig csodálkoztam, miért tette bele a nagybőgőt, aztán amikor elkezdtem írni az enyémet, megértettem. Nagyszerűen passzol hozzá. Bizonyos pillanatokban a hangulat ellentétét képviseli, máskor teljesen belesimul abba. Sokoldalú módon fel lehet használni ezt a hangszert. A nyolc fúvós és a nagybőgős lett tehát a választott együttes, ez Berkeséknek pont jó volt. Valami módon kiengedtek akkor a próbára, bár már nagyon nehéz volt külföldre menni. Megkéstem persze, vittem a partitúrát, felkészülve arra, hogy számos problémával szembesülök majd, a klarinétos nem fogja tartani a magas trillát, a fagottos bele fog bőgni a pianóba, nem uralja a hangerőt, és feljegyeztem még pár esetleges hibalehetőséget, hogy aztán az első próbán teljesen megnémuljak. Annyira jó volt, hogy alig volt mit mondanom. Ilyennek kellene lennie az előadó együttes és a szerző viszonyának.
– A vásárhelyi előadóknak is komoly kihívás lehetett ez a mű.
– Ennek a darabnak az a nagy problémája, hogy állandóan, szeszélyesen változtatja a dinamikáját és a tempóját is. Egy időben az egyik részleg crescendót produkál, a másik decrescendót, amihez a zenészek általában nincsenek hozzászokva. Az ilyen rafinált, kicsi mozdulatok megnehezítik az előadást, főleg a karmesterét. A dirigens Gheorghe Costint jól ismerem, nagyon jól olvas partitúrát, a fúvós együttesnek a próbáján az a vélemény alakult ki bennem, hogy ha ezt a stabil formációt megtartják, és évekig fognak így együtt dolgozni, nagyon sokra vihetik. Már most figyelemre méltó a Transylvanian Wind Ensemble teljesítménye.
– Két ilyen mű bemutatása igazán méltó egy szép, kerek évfordulóra. De már hangsúlyoztam, a tevékenységed nem merül ki ennyiben. Igyekeztél ugyan egyik-másik tehertől megválni, már nincs akkora részed a művészeti egyetemen folyó zenei oktatásban, mint korábban, de a Kemény Zsigmond Társaság, amelynek elnöke vagy, továbbra is számos tennivaló elé állít. Éppen tegnap kezdődött el a KZST új évada.
– Van abban igazság, hogy ha az ember hirtelen mindent abbahagy, nagyon hanyatlani kezd szellemileg. Én örvendek, hogy tovább tudok csinálni ezt-azt, kisebb fordulatszámmal, de csinálom. Persze amikor nyugdíjba mentem, arra gondoltam, hogy na, most aztán leülök, és írok rendületlenül. De gondolom, más is úgy van vele, amikor megnyílik előtte a lehetőség, ott áll és nézi a papírt: mit is írjak, hogy is írjam. Ez a mostani egy másfajta állapot, meg kell szokni. De amit csinálok, örömmel teszem. Az ilyesmi ébren tartja az embert.
– Kívánom, hogy legyen minél hosszabb ez az alkotó ébrenléted. Isten éltessen sokáig erőben, jó egészségben!
– Köszönöm szépen. Nagy Miklós Kund / Népújság (Marosvásárhely)

Bálint Zsigmond emberközelben
Igen, ez az emberközelség egyik fő jellemzője a 80 éves marosvásárhelyi fotóművésznek, Bálint Zsigmondnak. Ez a címe – Emberközelben – a Bernády Házban nyílt nagy sikerű jubileumi tárlatának és a Communitas Alapítvány támogatásával, a csíkszeredai Pro Print Kiadó gondozásában kiadott szép albumnak is. A kiállítás igen elismerő közönség- és sajtóvisszhangnak örvend, az ünnepelt könyve fotósként is jól ismert kollégája, Ádám Gyula gondos, ötletes műszaki „tálalásában” került az olvasók elé, egyelőre elég kis példányszámban. Rövidesen több is lesz belőle. A Bernády Galériában látható fotókról már többen írtak, lapunkban is jelent meg róluk méltatás. Ma a háromnyelvű, elegáns könyv előszavából közlünk részleteket. Az írás szerzője a Bálint Zsigmond munkásságát évtizedek óta nyomon követő Nagy Miklós Kund.
„A kötet olyan képeket kínál a könyvbarátoknak, amelyek 2011 és 2017 között készültek. Nagyközségek, kis települések, a nagyvilág nyüzsgésétől távol eső, eldugott helyek, tanyák, erdők, mezők, szántóföldek, legelők lakói, éltetői, kisközösségei, családok és magukra maradottak, idősek és fiatalok, gyermekek és aggastyánok sorsa sejlik fel előttünk a kiadvány lapjain. Izgalmas, szép, drámai embermesék szólalnak meg bennünk, ha a fotókat szemlélve szabadjára engedjük a fantáziánkat. Hogy mondta József Attila Thomas Mann-nak? »mesélj arról, mi a szép, mi a baj,/ emelvén szívünk a gyásztól a vágyig». Olyan dolgokról regél, tudósít tehát, amik a Gyimesekben, a Csíki- vagy a Gyergyói-medencében, a Maros, a Nyárád, a Küküllők, a Homoród mentén, a Székely Mezőségen, Barcaságon, Kalotaszegen is évszázadok óta jelenvalók, ma is azok és remélhetőleg még sokáig ezután is nyomon követhetők. Az utóbbi hét esztendőben Bálint Zsigmond harminc táborban rögzítette a számára fontos látnivalót. Borospatakán, Makfalván, Zsobokon évente megfordult, a Hargita megyeiek szervezte fotótáborokban is vendégeskedett, Homoródalmáson, Homoródszentmártonban, Homoródkeményfalván, Gyergyóremetén, Csíkkarcfalván, Csíkszentgyörgyön, Székelyvarságon, Kőrispatakon. A Maros megyei Mezőbergenyét, a Brassó megyei Tatrangot is bejárta, körbegyalogolta kamerájával. Minden települést nem is tudunk felsorolni, az albumba válogatott fotók 38 helységben készültek. Azt viszont kijelenthetjük, hogy a képanyagból meggyőzően kiviláglik: a fotós programszerűen, tudatosan kötelezte el magát e terület mellett. Dokumentálni is akar. A mai magyar fotográfia egyik legjelentősebb alakja, a Kossuth- és Pulitzer-emlékdíjas Korniss Péter, a falusi lét, a népszokások autentikus ábrázolója szerint »a képen annak lenyomatát őrizzük – ami volt«. És tovább: »Idő és fényképezés elválaszthatatlanok. Az exponálás egy pillanatot búcsúztat. A jelenből a gombnyomás pillanatában múlt lesz«. Igen, kétségtelen, hogy ez így van. Bálint Zsigmond is tisztában van vele. De azzal is, hogy a pillanatot, a cselekvést megragadva, felmutatva, talán sikerül marasztalnia is azt, ami fontos, ami hasznos. Sok egyéni sorsot, magatartást, alapállást láttat meg, könyvéből azonban közösségi létállapot és közérzet, közös emberi vonások is kirajzolódnak. Azonos helytállás, egyazon méltóság, amit népünk generációkon keresztül adott tovább nekünk, jelenkoriaknak a múltból, s amit talán mi is hagyatékul hagyhatunk az utánunk jövőknek. A megmaradásnak ez is egyfajta záloga.
A fotós, aki időről időre visszajár bizonyos helyekre, sok érdekesség tanúja lehet. Azt is észlelheti, hogy valami, amit megörökített, hamar eltűnik a múlt ködében, de azt is, hogy másvalami évek teltével is tetten érhető. Netán átalakul, más formát ölt. Bálint Zsigmond a »tett« színhelyére visszatérők csapatát erősíti. Az emberekhez, témákhoz, jelenségekhez való viszonyulásából is markánsan kiviláglik a hűsége. Az albumba emelt felvételek ezt is szemléltetik. Van például Borospatakán egy keményen dolgozó többgenerációs család, még az első művésztelepi ottlétekor ismerkedett meg velük. A rá következő őszi összejöveteleken mindig hozzájuk vezetett az első útja. Első alkalommal a kenyérsütést fotózta náluk. Ezt a szertartást utóbb is minduntalan lefényképezte. Az elkészült fotókat is eljuttatta nekik. De mind többet meg is tudott róluk. A nagymamákról, szülőkről, gyermekekről. A fiatalok iskoláztatásáról, sorsuk alakulásáról. Szinte mintha családtag lenne, annyi mindenről értesült. Ők is úgy tekintenek rá, mint valaki kedves, közeli hozzátartozójukra. Ez a viszonyulás másfelé is megteremtette azt a bizalmat az »idegen«, a kívülről érkezett iránt, ami ahhoz szükséges, hogy alanyai kinyíljanak, teljes őszinteséggel álljanak, üljenek a kamera elé, elfelejtsék, hogy pózolniuk illik a fényképezőgép előtt. Ennek köszönhető, hogy felvételei többségén kicsik és nagyok önmagukat felvállalva, zavar nélkül, bátran néznek szembe a fotóssal, s szemükből, arcukról személyiségük méltósága sugárzik. Az otthonos közeg, a ház, a porta, a megművelt föld, a jól kúrált állatok, a becsületes munka tudata, a megszokott környezet biztonsága is benne lehet ebben, és mindaz, amit elődeik a régi időkből rájuk testáltak, az érzelmi töltet azonban már egyénenként változó. Abban viszont, hogy ezt se akarják eltitkolni, ismét felfedezhetjük a fotós érdemeit is.
Ha valaki nem ismerné az erdélyi magyar falut, ebből a fényképalbumból nagyon sok mindent megtudhat róla. A munkafolyamatokat az évszakok változásában, a dolgos hétköznapokat, férfi, nő szerepét a családban, a ház körül, a fontos és kevésbé nélkülözhetetlen dolgokat, tárgyakat, a kihalóban lévő mesterségeket, szokásokat, az élet fényeit és árnyékait, az életörömöket s az ünnepi alkalmakat, sok egyebet. A lelkieket is, a szeretet, a ragaszkodás megnyilatkozásait. A kötet legszebb képei talán éppen ezek: a kettős portrék, melyeken nagymama – unoka, anya – lánya, apa – lánya, dédnagyapa – dédunoka, férj – feleség párosa hirdeti szemérmesen az emberi érzelem melegét és annak felvállalását a kamera előtt. Annál szomorúbb, lehangolóbb a magány, amelynek képi kivetülése ugyancsak érzelmi hozzáállásra késztetheti a kötet lapozóit. Öregedik, néptelenedik a falu, mind több bennvaló marad üresen. A gyermekek, unokák elmentek, a nagyszülők, özvegyek egymagukban tengődnek. Kegyetlen állapot. Sok költő megverselte. A képek sugallta dráma ihletett lírai húrokat pendít. Hallgassunk csak bele Pilinszky Apokrifjába: »Ismeritek az évek vonulását,/ az évekét a gyűrött földeken?/ És értitek a múlandóság ráncát,/ ismeritek törődött kézfejem?/ És tudjátok nevét az árvaságnak?« A könyvben több kép is rímel ezekre a sorokra. A bánatot, a nosztalgiákat szerencsésen ellensúlyozzák a vitalitás, a vidámság, az életöröm jegyében született képek. Ahol gyerek van, ott ének, tánc, nevetés is jogot kér magának a faluban. Bálint Zsigmond erre is rátalált, ezt is kereste. Sőt a harsányabb humortól se riadt vissza. Ezt a tájainkon évtizedek óta felújított és általa is régóta nyomon követett farsangtemetés szolgáltatja. Alsósófalváról, Mezősámsondról, Kibédről tálalt hozzá pajkos jeleneteket.” Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi pikareszk
Ne gondoljunk regényre, Markó Béla friss kötete* Esszé, publicisztika alcímet visel, a pikareszk a szöveg szabad csapongásaira és képzettársításaira, a bele válogatott közel félszáz, 2011-2016 között született írás laza szövetére utal, sorrendjük tetszés szerint felcserélhető. És azt hiszem, az olvasó ezt is teszi, nem sor- és időrendben halad az első oldaltól az utolsóig, hanem aszerint kezd olvasni, hogy éppen melyik cím hívja fel magára leginkább a figyelmét. De aztán egy-kettőre rabjává is válik a szerző közvetlen hangú, könnyedségében is mélyenszántó, meggyőző eszmefuttatásainak. Sokan talán elsőként a külsejében is tetszetős könyv címadó esszéjét választják, azért is, mivel ott a pontosítás: Erdélyi pikareszk (avagy: a Tamási-modell), az íróról, Farkaslaka nagy fiáról pedig mostanság sok szó esett. Pró és kontra. A kettős megközelítés ebben az írásban is észlelhető, sőt mondhatni az egész kötetben, hiszen Markó gondolatmenetét mindvégig a józan mérlegelés, a kérdésfelvetés jellemzi. Ez akkor is hamar kiderült, amikor szeptember végén a marosvásárhelyi Bernády Házban tartott könyvbemutatón a szerzővel a kiadványt megjelentető Kalligram Kiadó vezetője, Mészáros Sándor beszélgetett.
Nem először volt alkalmunk végigkövetni nyilvános dialógusukat, a szerkesztő kritikus ezúttal is kiemelte, mennyire figyelemre méltó, hogy a költőnek hosszú kihagyás után úgy sikerült visszatérnie az írásművészethez, hogy egyben meg is újította alkotói pályáját, egy ideje a korábbitól különböző, más típusú költészettel lepi meg a közönségét. Ritkaság ez az irodalomban, mondotta Mészáros. Az esszéről, publicisztikáról szólva hangsúlyozta, hogy Markó a műfaj hagyományaihoz is hű marad, átértékelő szándékkal újít is. Közéleti beszéd az övé, központi kérdés nála a közösség és az egyén viszonya, az általános, kollektív létkérdések is izgatják, de önvizsgálatra is lehetőséget nyújt az írás. Folyamatosan mérlegel, nem kijelent, kérdései vannak. Nem sérelmi viszonyulás szüli írásait, nem újabb gondokkal akarja terhelni olvasóit, együtt gondolkodni, beszélgetni szeretne velük.
Markó Béla elmondta, az esszé korábban is fontos volt számára, nem csak alkotómunka, értelmezni is lehet vele dolgokat. A publicisztika viszont frissen jelentkezett nála, miután megvált politikusi teendőitől. Eleinte lenézte ezt a műfajt, mára megszerette. Egyfajta ingázást biztosít irodalom és újságírás között. Élvezettel ír irodalmi esszét, a kötetben is olvashatók gondolatai a szépirodalomról, műfajokról, írókról, úgy érzi, hogy manapság, amikor sokan azt tapasztalják, hogy az irodalomelméleti terminológia megváltozott, és nehézséget okoz a megértése, az esszé olvasható, hozzáférhető utat kínál. A dokumentumpróza különben szép hagyományokkal rendelkezik Erdélyben, sokáig az emlékiratok szerzői voltak az erdélyi irodalom nagyjai. Érdekes, izgalmas terület ez, ma is érdemes művelni. Vannak témák, amelyekre ő is gyakran visszatér, példaként Bánffy Miklós életművét említette. Az író és politikus nagyon fontos szerepet tölt(ött) be, a személyiségét és a műveit nem szabad különválasztani. Ugyanez érvényes több más jelentős írónkra, közszereplőre. Kós Károlyra is. Sajnos mi, erdélyiek nem tudjuk az értékeinket eléggé népszerűsíteni. Olykor az álértékek kerülnek felszínre. Biztosítanunk kell a többszólamúságot – hangsúlyozta Markó Béla, de sohasem szabad szem elől téveszteni az igazi értékek érvényesítését. Ezért is vannak ebben a kötetében is visszatérő témák, történetek. Az ellen a szándék ellen is igyekszik fellépni, amely gettóba zárná az erdélyi magyar kultúrát. Egy magyar irodalom van, egységes magyar irodalom, amelyből nem hiányozhatnak a sajátos erdélyi ízek, hangok. Vannak olyan általánosan elismert magyar írók, akiket éppen az erdélyiségük tett naggyá. És vannak ügyeink, többnyire politikai vetületű ügyek, amelyeket még mindig nem vitattunk végig, például a Sütő András helyzete, a Székely Jánosé, a Wass Alberté. Az esszé az ilyenek kellő józanságú átgondolását, elemzését is elősegítheti. A kötet olvasói ilyenszerű dilemmákat is körbejárhatnak Markó Bélával, s az, hogy közben mai valóságunk, társadalmi jelenségeink kulisszái mögé is betekinthetnek, csak még felerősítheti olvasmányélményüket. NAGY MIKLÓS KUND
*Markó Béla: Erdélyi pikareszk – Esszé, publicisztika 2011-2016, Kalligram, Budapest, 2017 Népújság (Marosvásárhely)

Havazás előtt Borospatakán
Az idén a szokásosnál egy héttel korábban nyitotta meg kapuit a művésztelep Borospatakán. Így a csíkszeredai Szász házaspár, István és Marika működtette népszerű skanzen alkotó vendégei még azelőtt hazautaztak, mielőtt a Gyimesekben lehullott volna az októberben szinte menetrendszerűen érkező első hó. Különleges látvány, amikor a völgy fölött a zöld meredeket befedi a fehér lepel, a festők, grafikusok, szobrászok, fotósok, díszítőművészek azonban nem hiányolták, a ragyogó ősz annyi egyéb ihlető élményt kínált, hogy azok közül is nehéz volt választani. Egy hét, tíz nap hamar eltelik, ezt a szobrászművészek tapasztalják meg a leginkább, mennyiségileg nem lehet akkora teljesítményt nyújtani, mint amennyit szeretnének. De aki nyomon követhette őket, láthatta, mindent megtettek, hogy az alkotói termés minél gazdagabb és a lehető legjobb legyen. Nem is lehetett hibát találni benne. Az október 3-i zárókiállításon a két méltatónak, Banner Zoltán művészettörténésznek és Nagy Miklós Kund művészeti írónak igazán bőven volt mit kiemelnie.
Harminc művész állított ki legalább két munkát, a tábor két művészeti irányítója, a kiállítást megrendező Gaál András és Márton Árpád ismét remekelt, amikor a képeket, szobrokat, textíliákat, tűzzománcokat, fotókat elhelyezte, hiszen ha közös volt is az ihletforrás, minden résztvevő más-más stílusban dolgozó, öntörvényű, erős művészegyéniség, nem egyszerű a műveiket úgy összehangolni, hogy azok ne egymást zavarva, hanem kisugárzásukat megőrizve fokozzák az összhatást, erősítsék a műegyüttes üzenetét. A művésztelepnek megvan a törzsgárdája, ők nagyon ritkán hiányoznak a névsorból, de a házigazdák nem feledkeznek meg a fiatalításról sem. Az idősebb mesterek mellett most is dolgozott Borospatakán néhány újabb fiatal, az egyensúly ilyen tekintetben se billent meg. De az életkornak mintha nem is lenne jelentősége, olyan lendülettel kapcsolódnak be a munkába a korosabbak is. A közösségi szellem kihangsúlyozottan van jelen a művésztelepen. A köztudott gyimesi tenni akarás az alkotótáborra is jellemző, a teremtés szelleme élénken érzékelhető a művésztelepen, és kilenc év teltével nyugodtan elmondható, hogy a skanzenben összpontosult szellemi, művészeti pezsgés jótékonyan terjed át az egész tájegységre.
A stílustörekvések, műfajok, témák sokaságából az idén talán a szakralitás került ki győztesen. A telepen épült kis kápolna mind szebb lesz általa. Bráda Tibor, Egri István pompás üvegfestményei, Kádár Tibor nagyszerű Stáció sorozata a kortárs művészet kis gyöngyszemévé alakítja a templomot. Szent István, Szent László, Szent András portréja, egyéb szakrális fogantatású alkotások mellett nyilván számos más jellegű munka hívta fel magára a figyelmet. A népélet, a vidék szépsége, megannyi helyi sajátosság ihlette a táborlakókat. Kitartás és erőpróba tekintetében a szobrász Ferencz Ernő vitte el a pálmát, egy hét alatt elkészült faragott fakompozíciója valóban csúcsteljesítmény. Szepessy Béla míves óriásmetszete, a Tükör által homályosan ugyancsak kiérdemelte az egyöntetű elismerést. Ezt hozta magával a nyíregyházi grafikus, a táborban ilyen grafikai megoldásokra egyelőre nincs lehetőség, a művész érdemei ettől nem csökkennek. Keményen, teljes odaadással, a legjobb színvonalukra hangolódva dolgoztak a művésztelep marosvásárhelyi vendégei, Bandi Kati, Csíky Szabó Ágnes, Hunyadi László és Bálint Zsigmond is. Mindannyian nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy erre az idei tárlatra is sokáig emlékezzen a közönség. Az elmélyült összbenyomást hatványozottan tetézte a záróeseményen a gyimesi férfikórus műsora. Rendkívüli élményt nyújtott. Egyben azt is előrevetítette, hogy máris lehet gondolkozni, mi lesz jövőre a tizedik, jubileumi táborozáson. Biztosak lehetünk, hogy Szászék, akik mindenre figyelve éltetik ezt az értékteremtő, fontos „intézményt”, idejében és teljes képességükkel felkészülnek rá. Nagy Miklós Kund / Népújság (Marosvásárhely)

Írók, könyvek, „cenzorok”
Hozzájutok könyvekhez. Kapok ajándékba, vásárolok is. Figyelemmel kísérem a magyar memoárirodalmat. Főleg ezt olvasom. És az „aradi” könyveket. Recenziókat írok, részt veszek könyvbemutatókon is. Olyat is mondtam, jó lenne nem csak méltatni, bírálni is kellene a könyveket. Elkelne Aradon egy bátor ítész, aki figyel, olvas, s kellő bátorsággal bírál is.
Félreértettek. Úgy hallották, cenzorért kiáltok.
Kaján barátom, még nagyobbat lépett.
– Ez jó, ezzel nincs is semmi gond. A baj csak az, hogy Te írsz is könyveket.
Bízzuk talán rá a bátor kritikus szerepét? Nem ír, nem is olvas. Már nem is kap tőlem tiszteletpéldányt.
Pedig kellene valaki, aki nem fényez, világosan értékel, jobb irányba terel.
Ettől messze járunk. A bemutatót követően nem térünk vissza az alkotásokra. Jó esetben négyszemközt mondunk valamit a szerzőnek, de inkább csak kérdezzük őt.
Saját bőrömön is tapasztalom, nemcsak a könyvek vásárlása akadozik, „kiolvasásuk” is késik, el is marad. A példányszám szerény. Mégsem mondom, hogy mostoha sors vár a helyi kiadványokra. Vannak sikerkönyvek – helytörténeti munkák, városkalauzok, emlékezések, interjúkötetek, verseskönyvek is –, kialakulnak az olvasótáborok. Táborok? Inkább csak körök.
Ki mondja meg, mikor lesz a szorgalmasan írogató emberből, író, költő?
Amatőr – dilettáns – hivatásos? Elfogadott író?
Hát erre kellene vállalkoznia valakinek Aradon. Réhon József / Nyugati Jelen (Arad)

Tóth Árpád Irodalmi Kör
Nők a magyar szabadságharcban
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör október 10-én, kedden délután tartotta soros munkaülését a Megyei Könyvtár Concordia Termében. Bevezetésképpen a kör elnöke Huszka Jenő és Szilágyi László Arad felöl c. szerzeményét énekelte el a magyar szabadságharc emlékére, majd Vajda Sándor, az orvostudományok doktora ismertette Nők, akik hazájuk iránti hűségüket 1848–49-ben tettekkel is bizonyították c. élvezetes, érdekfeszítő tanulmányát.
Az előadó mindenekelőtt kiemelte a nők fontos szerepét, hisz rájuk maradt a sok ápolásra szoruló öreg, gyerek, a gazdaság, a viszonylag békés hétköznapok megteremtése. Míg a férfiak politizáltak, harcoltak, szükség volt arra, hogy valaki otthon maradjon. A márciusi forradalom új utakat nyitott a nők előtt. A krónikák olyan honleányokról tudnak, akik már jóval korábban is segítettek a férfiaknak a törökök, majd a Habsburgok elleni küzdelemben (Rozgonyi Cicelle, Zrínyi Ilona, Dobó Katica, Cecey Éva, Kanizsai Dorottya). Mégis a 48-as forradalom volt az, ahol a csatatéren is kipróbálhatta adottságait néhány nő.
A hallgatóság megismerhette Pfiffner Paulina életét, aki férfiruhában jelentkezik az erdélyi hadseregbe és harcol Bem tábornok vezetése alatt. 1849-ben a szebeni kórházban ápolják, majd Galíciába toloncolják, visszatér Erdélybe, Pécskán dolgozik, Medgyesre menekül, majd Gyulára hozzák. 1853-ban szíven lőtte magát.
Lebstück Mária Zágrábban született gazdag családban. A bécsi forradalom leverése után a jeges Rábán átkelve Győrben jelentkezik a honvédeknál, onnan Pestre kerül. A kápolnai csatában megsebesült, hősiességéért hadnaggyá léptetik elő. A fegyverletétel után hat hónapig az aradi várban raboskodott, katonai őrizet alatt szülte fiát. Alakját Huszka Jenő és Szilágyi László örökítette meg a Mária főhadnagy c. operettben.
A hírszerzés terén kiemelkedik Bányai Júlia és Sorsich Júlia, de megtudhattuk, hogy a hölgyek külföldön is értékes szolgálatot tettek. (Beck Vilma).
Kimagasló szerepet vállalt Kossuth Zsuzsanna, ő szervezte meg a Fejér megyei honi védegyletet, megszervezte az önkéntes ápolónői szolgálatot. Kossuth 1849. április 16-án kinevezte az összes tábori korházak főápolónőjévé.
Gróf Teleki Blanka felvállalta a nők nevelését, 1846-ban magyar tannyelvű leánynevelő intézetet nyitott Pesten. Önkéntes ápolónőnek jelentkezett, majd a szabadságharc bukása után részt vett a forradalmárok rejtegetésében.
Leövey Klára a bujdosó honvédek megsegítésében is segítője volt Teleki Blankának. Miután a börtönből szabadult, Erdélyben nevelő. Ő indítja el a Máramarossziget c. folyóiratot. 1897. április 8-án egy omnibusz elgázolja.
A szabadságharc kiemelkedő egyénisége Bohusné Szögyény Antónia. A világosi kastélyban tábori kórházat hozott létre. Gazdag jótékonysági tevékenységet fejt ki, óvodát szervez, bölcsődét nyit a rászorulóknak, iskolát szervez a vakoknak. A helybeli lakosság emlékére szobrot emelt.
A vetítéssel egybekötött előadás után Kleits Zoltán olvasta fel Hetedhét hazugságc. versét, mely kapcsolódott a forradalom eszméjéhez, majd Bátkai Sándor ismertette Gárdonyi Géza Írás a Bibliában c. költeményét.
Az est agapéval és beszélgetéssel zárult. Regéczy Szabina Perle / Nyugati Jelen (Arad)

Restaurálják a kolozsvári evangélikus-lutheránus templom külsejét
Az Észak-Nyugati Regionális Fejlesztési Ügynökség (ADR Nord-Vest) közvetítésével, az Európai Uniótól is származó pénzalapokból restaurálják a kolozsvári evangélikus lutheránus templom külsejét – tájékoztat Fehér Attila, a felekezet főtanácsosa.
„Két év kemény munka után pénteken aláírtuk a szerződést” – közli az egyházi vezető a Facebook-oldalán.
A Fehér Attila által leírtakból megtudjuk, hogy a pályázatot a RegioConsult iroda állította össze és nyújtotta be az Észak-Nyugati Regionális Fejlesztési Ügynökséghez, a tervezéssel a Tektum és az Irod M iroda foglalkozott.
„Köszönöm a megelőlegezett bizalmat a kolozsvári egyházközség vezetőségének, Adorjáni Dezső Zoltán püspöknek, dr. Csutak Ibolya felügyelőnek és a presbitériumnak. Ugyanakkor mindazoknak is köszönet akik segítettek és megértéssel voltak irántam a projekt elkészítésének idősz Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)

Politika iránt érdeklők jelentkezhetnek
Erdélyi Politikai Iskola
A Mathias Corvinus Collegium (MCC) és Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) – a Magyar Ifjúsági Értekezlettel partnerségben – Erdélyi Politikai Iskola címmel szervez képzést. Ennek célja, hogy praktikus politikai ismertekkel lásson el olyan érdeklődő fiatalokat, akik hosszú távon saját közösségük alakítói, véleményformálói kívánnak lenni.
Az Erdélyi Politikai Iskola létrehozása a 18 és 35 év közötti erdélyi magyar fiatalok oktatási palettáján mutatkozó hiányt pótol. A képzés neves hazai és külföldi előadók segítségével, a hagyományos eszmetörténeti és politikatudományi oktatáson túlmutatva, gyakorlati szemszögből közelít meg politikai intézmények, pártok működését, ezáltal hasznos ismereteket nyújt civil szervezetek, vállalkozások és pártok jelenlegi vagy jövőbeli tagjainak, vezetőinek.
A program nyelve magyar és angol. A szakmai program gerincét a vezetői készségek fejlesztése, illetve a politikai menedzsment ismeretek alkotják, de a felvételt nyert fiatalok egyedülálló háttérbeszélgetéseken és kapcsolatteremtő eseményeken is részt vesznek.
Az iskola tagjai a képzés során betekintést nyerhetnek a politikai pártok és kampányok működésébe, a közösségépítés folyamatába, a közvélemény-kutatás módszertanába, vezetői készségeiket pedig tárgyalástechnikai, retorikai és prezentációs tréningeinken fejlesztik. A program kiváló lehetőséget nyújt azok számára, akiknek a pártpolitika működésének megértését segíti közösségi tevékenységeik, vállalkozásuk vagy munkájuk kiteljesítésében, de azok számára is, akik politikusi karriert kívánnak befutni.
A program 2017 novembere és 2018 májusa között négy hétvégi képzési alkalmat (Kolozsvár, Bukarest, Budapest, Kolozsvár), valamint a képzési alkalmak között megoldandó feladatokat foglal magában. A program első hétvégéje 2017. november 3–5. között Kolozsváron lesz. Szabadság (Kolozsvár)

Hétfőtől Puck-fesztivál Kolozsváron
Öt napon át nézhetnek bábelőadásokat Kolozsváron a műfaj kedvelői. A XVI. Puck Báb- és Marionettszínházak Nemzetközi Fesztiválja október 16-20. között várja az érdeklődőket, a fesztiválon résztvevő 21 produkciónak a szervező Puck Bábszínház mellett a kolozsvári magyar és román opera, a Diákművelődési Ház, a Gheorghe Dima Zeneakadémia, és a ZUG.zone ad otthont.
A meghívott és a versenyben lévő előadások mellett szakmai műhelyre is sor kerül, a fesztivál minden napján pedig legalább egy, de gyakran két magyar nyelvű előadás várja a kolozsvári közönséget.
A fellépők olaszországi, magyarországi, Moldova Köztársaság-beli, nagy-britanniai és romániai művészek lesznek. Különleges meghívott a nagy-britanniai Stephen Mottram és az olaszországi di Filippo Társulat, a debreceni Vojtina és a kisinyovi (Moldova Köztársaság) „Guguță” Színház.
Hétfőn a Puck Bábszínház magyar tagozata az Én vagyok Pinokkió című előadásra várja a gyermekeket, de a felnőtt közönséget is a bábszínház székhelyére, a kezdési időpont este 7 óra.
Kedden 10 és 13 órától a szatmárnémeti Harag György Társulat Brighella bábtagozatának Történet a tálról és a kanálról című előadása látható a ZUG.zone-ban (Traian utca 40-42 szám), a Puck Bábszínházban pedig 17 és 19 órától a debreceni Vojtina Bábszínház vendégszerepel a Szerencsés Jánossal. Szerdán magyar nyelven a Diákművelődési házban 9:30 és 11 órától a marosvásárhelyi Ariel Színház mutatja be A kis hableányt, csütörtökön 10 és 13 órai kezdéssel pedig a nagyváradi Lilliput Társulat Kispipi és Kisréce című bábjátékára várják az érdeklődőket (helyszín: ZUG.zone. Pénteken 9:30 és 11 órától a Puck színpadán a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház lép fel A rest legény című produkcióval.
Különleges lehetőség nyílik a bábszínészek, színészek és színművészeti hallgatók számára október 18-án, szerdán délután 3 órától, A mozgás logikája címmel az oxfordi Stephen Mottram tart bábos műhelymunkát a Puck Bábszínházban.
A hagyományokhoz híven idén is versenyjellege van a fesztiválnak, 16 társulat előadása fölött dönt majd az öttagú bíráló bizottság. A zsűri elnöke Slobodan Marković (a Szabadkai Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál igazgatója), tagjai pedig: Roxana Croitoru teatrológus, Katona József rendező, Ovidiu Pecican újságíró, és Epaminonda Tiotiu díszlettervező.
A fesztivál október 20-án, pénteken 18: 30-kor a díjátadó ünnepségen zárul. Szabadság (Kolozsvár)

Teljesítetlen autonómiaigéretek
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Amire felesküdtünk isten s ember előtt címmel a romániai magyarság önrendelkezését szorgalmazó Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulója alkalmából rendezett konferenciát péntek délután a Magyar Unitárius Egyház imatermében. Az emlékezés helyszíne jelképes volt: 1992-ben itt született meg a történelmi lépésnek számító RMDSZ-nyilatkozat a nemzeti kérdésről – az esemény ma már többféleképpen él az akkori főszereplők memóriájában.
Szőcs Géza, az RMDSZ akkori főtitkára szerint az autonómianyilatkozat a közösség nagy ideáljainak a megfogalmazását jelentette, amit Bukarestből és Budapestről vezérelve akadályoztak meg. 1989 után az erdélyi magyarság vezetői elherdálták, aprópénzre váltották az addig felhalmozott politikai tőkét, így kerülhetett célkeresztjükbe Tőkés László is. A Kolozsvári Nyilatkozat megalkotói naívan nekik engedték át a terepet a brassói kongresszuson.
Tőkés László EMNT-elnök meggyőződése, hogy a Kolozsvári Nyilatkozatot tovább kell vinni, mert annak idején a felesküvéssel találtunk magunkra, és ez mindmáig kötelez. Aki elfogadja annak tartalmát, a nemzeti oldalon áll, aki pedig nem, az máshová tartozik. A tájbasimuló “neptuni” politika helyett a háromszintű autonómiát kell elérnünk, megszabadulva a balkánizálódástól, újragondolva politikánkat, szakítva a tisztességtelen nézetekkel. Életképes eredményt csak akkor érhetünk el, ha egységesen lépünk fel közösségi érdekeinkért, mondta.
A Kolozsvári Nyilatkozat egyik megfogalmazója, Bodó Barna politológus szerint ez ma is zsinórmérték, „az erdélyi magyar közösség vagy autonóm lesz, vagy nem lesz”.
Borbély Zsolt Attila EMNT-alelnök a nyilatkozat ellen viselt balliberális sajtóháborúról beszélt, amelynek célja a nemzeti gondolkodás kompromitttálása volt. Ennek fő szószólói Cs. Gyimesi Éva és Magyari Nándor voltak, akik kozmopolitákként megelégedtek a román hatalom engedménymorzsáival, az autonómistákat párbeszédre képtelen voluntaristáknak bélyegezték meg.
Kónya Hamar Sándor húsz évnyi politikusi tapasztalata alapján kijelentette: manapság tizenhat uniós tagállam ismeri el az önrendelkezés valamelyik formáját, amelynek haszonélvezője ötven nemzeti kisebbség. „Huszonöt éve kimondtuk: a romániai magyarság államalkotó társnemzet. És hol tartunk most?”– tette fel a kérdést.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke, aki a Kolozsvári Nyilatkozat előtt az RMDSZ ifjúsági szervezetének (MISZSZ) egyik vezetője volt, arra emlékezett, hogy Demény Lajos és Király Károly hasztalanul veszett össze Domokos Géza akkori elnökkel, az lett volna kedvező pillanat az autonómia követelésére. Az autonómisták hibája, hogy akkor nem voltak elég kemények. Szilágyi Zsolt szerint az akkori eskütétel ma is aktuális és kötelez.
Toró T. Tibor EMNP-ügyvezető elnök szerint a Kolozsvári Nyilatkozat után az autonómiatörekvést komolyan nem vevő RMDSZ-ben megindult a platformizálódás. Így alakult meg a Reform Tömörülés, amely Tőkés László politikai tőkéjét kívánta gyümölcsöztetni. És ezt a szellemiséget napjainkig megőrizte.
Katona Ádám, az egykori Erdélyi Magyar Kezdeményezés platform elnöke sajnálja, hogy akkoriban „nem mondták keményebben az igazságot”. Szerinte Domokos Géza amilyen haszonos volt a letűnt korban a Kriterion Könyvkiadó vezetőjeként, annyira kártékonynak bizonyult az RMDSZ elnökeként.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke azt hangsúlyozta, hogy a napjainkban mesterségesen gerjesztett magyarellenességet szívós diplomáciai munkával lehet csak kivédeni. Romániában a belső önrendelkezés tabuját a megfélemlítés és a félelem táplálja. Az autonómia nem román–magyar vita, hanem a demokrácia velejárója. Az RMDSZ azonban a katalóniai függetlenségi népszavazás kapcsán azon ügyködött, hogy megnyugtassa a román hatalmat: „mi nem ezt akarjuk. Ha az önrendelkezési jog és a véleményszabadság joga sérül, és ezt Európa elfogadja, akkor nagyon rossz irányba haladunk” – mondta.
A konferencia szervezője, Sándor Krisztina EMNT-ügyvezető elnök úgy összegezte az elhangzottakat, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat példa midenki, de főleg a fiatalok számára, mert bőven van még tennivalónk. Az egyik hozzászóló pedig így summázott: a romániai magyarság legnagyobb baja nem a széthúzás, hanem az apátia.
Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: „a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa”, és kinyilvánította, hogy „a belső önrendelkezés útján” kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói esküvel is megerősítették, minderre Kolozsváron, a Szent Mihály plébániatemplomban került sor. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Szőcs Géza szerint aprópénzre váltották az autonómiaigény ideáját
Az erdélyi magyarság elszabotált autonómiaigénye volt a témája az igényt először kinyilvánító Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulója alkalmából tartott pénteki kolozsvári konferenciának.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által szervezett konferencián Szőcs Géza kormánybiztos, az RMDSZ 25 évvel ezelőtti főtitkára a „belülről vezérelt” RMDSZ kiemelkedő dokumentumának nevezte a Kolozsvári Nyilatkozatot. Megjegyezte, már akkor nyilvánvaló volt, hogy Bukarest az RMDSZ külső vezérlésére törekszik, és a budapesti külső vezérlés jelei is megmutatkoztak.
Szőcs Géza szerint az autonómianyilatkozat a közösség nagy ideáljainak a megfogalmazását jelentette, és az RMDSZ számára 1993-ban kialakított államstruktúra pedig ennek az ideálnak a megvalósítását szolgálta. A politikus naivitásnak minősítette, hogy az autonómianyilatkozatot és az államstruktúrát kidolgozó politikusok 1993-ban megelégedtek a gondolataik elfogadtatásával, és nem törekedtek vezető tisztségek elfoglalására. Hozzátette: azóta „megtörtént az ideák apró pénzre váltása, a közösségi ideálok felélése”.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke az RMDSZ bukaresti politikai asszimilációja jelének tartotta, hogy a szövetség a 25. évfordulón nem emlékezik meg a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásáról.
Tőkés úgy vélte: felül kell vizsgálni az erdélyi magyarság eddigi asszimiláns politikáját, és meg kell szabadulni a politikai tisztességtelenség bármilyen formájától. Megjegyezte: az erdélyi magyarság csak akkor érhet el eredményeket, ha egységesen lép fel önrendelkezési jogának biztosítása érdekében.
Amint Bodó Barna politológus, a Kolozsvári Nyilatkozat egyik megszövegezője fogalmazott: a 25 évvel ezelőtti autonómianyilatkozat ma is zsinórmérték, és „az erdélyi magyar közösség vagy autonóm lesz, vagy nem lesz”. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke kijelentette: nem volt törvényszerű az autonómia elszabotálása. Az autonómiáért küzdő erdélyi magyar politikusoknak azonban sokkal állhatatosabbnak kellett volna lenniük. A politikus biztatónak tartotta, hogy az erdélyi magyar közéletben még ma sem mer senki nyíltan az autonómiatörekvések ellen beszélni.
„Megmaradt tehát a közösségben az a kollektív tudat, hogy az önigazgatásért harcolni kell, még akkor is, ha a jelenlegi vezetés nem harcol ezért” – fogalmazott Szilágyi Zsolt. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke szerint a belső önrendelkezéshez való viszonyt a mai napig a megfélemlítés és a félelem határozza meg Romániában. Példaként hozta fel, hogy amikor az RMDSZ vezetői a katalóniai függetlenségi népszavazás kapcsán megszólaltak, „az volt a legfontosabb céljuk, hogy megnyugtassák a román hatalmat, mi nem ezt akarjuk”. Izsák Balázs a katalóniai függetlenségi népszavazás elleni durva hatósági fellépésre utalva kijelentette: „Ha az önrendelkezési jog és a véleményszabadság joga sérül, és ezt Európa elfogadja, akkor nagyon rossz irányba haladunk”. Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: „a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa”, és kinyilvánította, hogy „a belső önrendelkezés útján” kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói esküvel is megerősítették. Krónika (Kolozsvár)

Megnyílt a Szent László-örökség út, egyelőre negyvennégy helyszínnel
Kiépült a negyvennégy erdélyi és magyarországi települést tömörítő, a lovagkirályhoz kapcsolódó kulturális, természeti és építészeti értékeket egyaránt bemutató Szent László-örökség út, amit pénteken a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kisvárdán nyitottak meg.
Az ünnepségen Kelemen Hunor, a programot elindító RMDSZ elnöke elmondta, a kezdeményezés Szent László örökségének megőrzésére és megerősítésére, legendájának továbbvitelére irányul. A cél, hogy a horvát és a lengyel, vagy - a lovagkirály elsőszülött lányán, Szent Piroska bizánci császárné örökségén keresztül - akár a román szálat felvéve, a kultúrák közötti értékek cseréjén keresztül közelítsük egymáshoz a nemzeteket - mondta Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke kifejtette, az örökségút megnyitása csak az első lépés, a következő évekre több tematikus rendezvényt terveznek, a program segítségével pedig akár műemlékeket és Szent László-freskókat is helyre lehetne állítani. Azt a legendát kellene éltetni, amely évszázadokon keresztül kulturális, nemzeti és vallási örökségünknek része lett és amitől a 21. században nem szabad eltekinteni - mondta Kelemen Hunor. Navracsics Tibor, az Európai Bizottság kultúráért, oktatásért, ifjúságért és sportért felelős biztosa hangsúlyozta, Szent László és elődje, Szent István király munkája az, ami a mai napig megtartotta a magyarokat, vallási, tájegységi és hitközösségeit, illetve kultúráját. Az emlékév során saját magunknak is megfogalmazhatjuk a feladatainkat Európában és azon belül Magyarországon – jelentette ki Navracsics Tibor. Hozzátette: az ezeréves magyar államnak - miként Szent László idejében, úgy mai is – az a dolga, hogy a közép-európai térség békéjét, harmóniáját és prosperitását biztosítsa a gyengék védelmével és az erősek felelősségének érvényesítésével.
Az örökségút Erdélyben és Észak-Magyarországon negyvennégy helyszínt tartalmaz, Erdélyből egyelőre Bihar, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kovászna, Maros és Szilágy megye harminckét települése, Magyarországról pedig tizenkét település, köztük Kisvárda tartozik bele. Hegedüs Csilla, az RMDSZ ügyvezető alelnöke a programot ismertetve kifejtette, azok a települések kerülhettek be az örökségútba, ahol például épített vagy természeti örökség található, hozzájuk a Szent Lászlóról szóló mondavilág valamely eleme köthető, valamilyen formában a lovagkirály nevét viselik, illetve követelmény volt, hogy éljenek ott magyar emberek is. A kezdeményezés keretében interaktív honlap, mobilapplikáció és útvonaltervező készült, hogy a múlt értékeinek megismerése mellett az erdélyi magyar emberek is megmutathassák értékeiket, legyen szó akár pálinkafőzésről vagy lekvárkészítésről - mondta Hegedüs Csilla, hozzátéve, a tervek szerint az örökségutat a jövőben a teljes Kárpát-medencére kiterjesztenék.
Az ünnepség után egy alkalmi kiállítást nyitott meg Navracsics Tibor és Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter, ezen a szervezők lehetőséget biztosítottak az örökségút honlapjának kipróbálására. MTI; Krónika (Kolozsvár)

Isten munkatársai: szakoktatási részleget adtak át Szatmárnémetiben
Átadták Szatmárnémetiben pénteken a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumnak a magyar állam támogatásával kialakított szakoktatási részlegét. Az iskolában az idei tanévtől közélelmezés-turizmus és elektronikai műszerész szakosztály működik.
A szakmunkásokat duális oktatási rendszerben képző iskola épületének a felújítását és felszerelését 89 millió forinttal támogatta a magyar állam. Schönberger Jenő szatmári római katolikus megyéspüspök a megnyitóünnepségen elmondta: az egyházon belül is sokat vitatkoztak arról, hogy szerepet kell-e vállalniuk a szakmunkásképzésben.
Megjegyezte, hogy az egyház korábban mindig az elméleti oktatásban vállalt szerepet. Hozzátette ugyanakkor, hogy azt tapasztalják, nagy szükség van szakmunkásokra.
Az intézmény diákjaihoz szólva kijelentette, hogy a kétkezi munkával „isten munkatársaivá” válnak. Ádámkó István, a tanintézet igazgatója elmondta, a közélelmezés-turizmus osztályban 15 fiatal készülhet a szakács mesterségre, 15 pedig pincérnek tanulhat. Az elektronikai műszerész osztályban pedig 30 fiatalnak nyújtanak képzést. Pataki Csaba, a Szatmár megyei önkormányzat elnöke elmondta: az intézmény abban segít, hogy Szatmárnémeti otthon tartsa a szakmunkás pályára készülő fiatalokat.
Hozzátette, hogy ritkán látni szélesebb összefogást, mint amely a szakiskolai osztályok beindításához vezetett, hiszen az egyház, az önkormányzat, a magyar kormány, a tanügy és a duális képzésben gyakorlatozási lehetőséget biztosító vállalkozók fogtak össze a cél megvalósításáért.
Calin Durla Szatmár megyei főtanfelügyelő az általa vezetett intézmény teljes támogatását ígérte a szakképzéshez. Megjegyezte, hogy a német-román kereskedelmi kamara által támogatott, korábban elindított hasonló programoknak köszönhetően Szatmár megye élen jár Romániában a duális képzés területén.
Az átadó ünnepség után érkezett a helyszínre – egyenesen Isztambulból – Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár, aki az ünnepi fogadáson arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar nemzetpolitika az elmúlt kormányzati ciklusban immár a szülőföldön való boldogulást tűzte ki célul. Ezt a célt pedig a szakképzés megerősítése és a határon túli magyar gazdaságfejlesztési programok szolgálják. MTI; Krónika (Kolozsvár)

Nem Szent László leányának ereklyéit csókolgatják az ortodox románok
Nem Szent László leányát tisztelik Moldva védelmezőjeként a román ortodox hívők, ám az görögkeleti szentek sorában a bizánci császárnévá lett magyar királylány is megjelenik Magyarországi Szent Irén (Eiréne) néven.
Nem Szent László király leányának, Piroskának az ereklyéihez zarándokolnak október 14-én a romániai ortodoxok – erősítette meg a Krónikának Marton József pápai prelátus, egyetemi tanár. A gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet oktatóját annak kapcsán kérdeztük, hogy a Maszol hírportálon olyan cikk jelent meg, miszerint a napokban „románok tízezrei tolonganak megcsókolni egy magyar királynő ereklyéit Iași-ban”. Az egyháztörténetet is oktató egyetemi professzor elmondta, bár az ortodox vallásban Szent László király leányát, Piroskát is szentként tisztelik, nem azonos a román ortodoxok egyik legnagyobb szentjével, akinek ereklyéit Iași-ban őrzik.
Mint mondta, Szent László király leánya bizánci császárnéként tért át az ortodox hitre és az Eiréné (Irén) nevet kapta. Szentté avatása az egyházszakadás után történt, így a római katolikus egyházban nem örvend akkora tiszteletnek, az ortodoxok – így a romániai görögkeleti vallásúak is – ellenben szentként tisztelik.
A Wikipédia szerint az 1088–1134. augusztus 13. között élt Árpád-házi magyar királylány, Piroska, Szent László magyar király és Adelhaid rheinfeldi hercegnő elsőszülött leánya 1104-ben II. (Komnénosz) János bizánci császár felesége lett. Ő a konstantinápolyi Mindenható Megváltó Krisztus (Pantokrátor) monostor és a hozzá tartozó karitatív kórház alapítója.
Magyarországi Szent Irén (Eiréne) néven az ortodox egyházakban szentként tisztelik, mozaikképe a Hagia Szophia székesegyházban is látható.
Emléknapját az ortodox liturgia szerint augusztus 13-án tartják. Kultuszát később a római és görög katolikus egyház is átvette.
A román ortodoxok egyik legfontosabb szentje, Szent Piroska (Prea Cuvioasa Maica Paraschiva) szintén a 11. században élt, ellenben Trákiában, a Konstantinápolytól nem messze található Epivat faluban született, gazdag szülők gyermekeként. Ő azonban a szegénységet választotta, szerzetesnek állt, majd a Szentföldre zarándokolt és apácaként ott élt.
Ereklyéit 1641-ben Vasile Lupu moldvai uralkodó hozta el Iași-ba, az általa alapított templomba, de azokat 1889 óta az érseki székesegyházban őrzik.
A román ortodox egyházban – de más keleti rítusú egyházakban is – csodatevőként és gyógyítóként tartják számon, Moldva védőszentjeként tisztelik.
Ünnepét október 14-én tartják, a nép Szent Péntek (Sfânta Vineri) néven is emlegeti.
Ünnepnapján hívők tízezrei zarándokolnak el ereklyéjéhez, a Hotnews hírportál szerint idén több mint 40 ezer személy látogatott el Iași-ba, és péntekről szombatra virradóra öt kilométeres sor alakult ki az ereklyénél. A hideg és a kimerültség miatt az éjszaka folyamán több mint száz személy szorult orvosi ellátásra. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Újraválasztották Tőkés Lászlót az EMNT elnökének
Újraválasztották elnöknek Tőkés László európai parlamenti képviselőt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozsváron rendezett küldöttgyűlésén. Az október 14-i, szombati rendezvényen Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kapta a szervezet Kós Károly-díját.
A megjelent küldöttek áttekintették az elmúlt időszak főbb közéleti eseményeit, meghallgatták az elnöki, ügyvezető elnöki beszámolókat, valamint az EMNT Demokráciaközpontok honosítási munkájáról szóló összefoglalót. Ezt követően a jelenlévő 95 küldött megerősítette tisztségében – és a következő két évre is bizalmáról biztosította – Tőkés László volt királyhágómelléki püspököt. Az EMNT elnökének jelölésére a küldöttgyűlés Sándor Krisztinát, a szervezet ügyvezető elnökét is megerősítette tisztségében, aki a következő két évben is ügyvezető alelnöki minőségében látja el feladatát.
A szervezet sajtóirodájának tájékoztatása szerint a szombati kincses városi küldöttgyűlésen Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke kapta az EMNT Kós Károly-díját. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke felvezetőjében elmondta: az első alkalommal 2013-ban átadott díjat olyan személyiségeknek és szervezeteknek adományozzák, akik az autonómiaformák eléréséért példás tevékenységet fejtettek ki. Az elmúlt években Kós Károly-díjat kapott Király Károly, a rendszerváltás időszakát meghatározó politikus, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, Lászlófy Pál, a Románai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának és a Háromszék napilap szerkesztősége, valamint post mortem megkapta az EMNT díját Birtalan Ákos egykori háromszéki parlamenti képviselő is.
Csinta Samu újságíró Izsák Balázsról írt laudációját Tőkés András, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei alelnöke olvasta fel, majd ezt követően a díjazott SZNT-elnök szólt a jelenlévőkhöz. Izsák elmondta: elválaszthatatlannak érzi személyét az általa képviselt szervezettől, melyet 2008 óta vezet, s amely megalakulásától következetesen felvállalja az autonómiatörekvések képviseletét helyi és nemzetközi fórumokon egyaránt. kronika.ro

Pettyén és a Böszörményiek
Egy nemesi család évszázadai - A Böszörményiek Szatmárban – ezzel a címmel jelent meg Fazekas Lóránd újabb kötete.
Péntek délután a Református Gimnázium épületében található esperesi hivatal termében mutatták be Fazekas Lóránd nyugalmazott földrajztanár, író és helytörténész legújabb kötetét, melyben a Böszörményi család történetével párhuzamosan Pettyén település történetét is összefoglalta. A könyvbemutatón előfohászt és imát mondott Genda Szabolcs, felszólalt Kiss Kálmán nyugalmazott irodalomtanár és iskolaigazgató, Elek György pettyéni születésű újságíró, Livintáné Böszörményi Magda, Dankú Júlia történelemtanár pedig a helytörténeti munkát értékelte.
Fazekas Lóránd életútját végigkísért az a szellem, amit a szülői háztól és iskoláitól kapott. Földrajz szakon végzett, de próbálkozott irodalommal, volt bányamérnök, végül a kökényesdi iskolának volt a tanára. Negyvennégy év tanári munkája során foglalkozott néprajzi gyűjtéssel, tanítványaival együtt hozta létre a megye első néprajzi múzeumát. Foglalkozott kutatásokkal, madár- és meteorológiai megfigyeléssel is.
Az Egy nemesi család évszázadai. A Böszörményiek Szatmárban című kötete a nyolcadik olyan könyv, ami helytörténeti kutatásainak az eredménye.
Az 1940-es években Szatmárnémetiben még volt Böszörményi Károly utca, ugyanis hosszú ideig ő volt a város polgármestere. Fazekas Lóránd az egykori polgármester sírját a vasút melletti temetőben találta meg, ezután kezdte el a levéltári kutatásokat, de a megye több településén is kutatott. Nagyon sok segítséget kapott a Pettyénben élő Böszörményi Magdától, aki a család utolsó élő sarja. A Böszörményiek mindig segítették a pettyéni református egyházat. szatmar.ro

Tasnádi Magyar Napok
Október 14-22 között, immár negyedik alkalommal kerül megszervezésre a színvonalas rendezvénysorozat, a Tasnádi Magyar Napok.
A programsorozat idén is igen változatos kínálattal várja az érdeklődőket, melyben minden korosztály talál kedvére való programot. A gyerekeknek szóló programok mellett lesz könyvbemutató, egészségügyi előadás, zongoraest, kulturális műsor megannyi tánccsoport részvételével, táncház, ökumenikus istentisztelet és koszorúzás.
Többek között könyvbemutató is lesz. Bemutatják Vitéz Bikfalvi György Az életből kiszakítva című könyvét. Bagosi Andrea / szatmar.ro