Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. augusztus 25.
Fotókiállítással indult Pécs Napja
„Engem átölelt Arad”
Tegnap délután a megyei múzeum Klió Termében fotókiállítással indult Pécs testvérváros aradi napja: neves művész, Marsalkó Péter mutatta be több nagyméretű, 60x100 cm-es fényképét, amelyekről első pillanatra az a néző benyomása, hogy festmények. Olyan fotók, amelyek „az eleganciát, a giccsközelségnek egy olyan változatát mutatják be, amely a mai fiatal generáció látásmódjának keretet tud adni” – vallotta be a Nyugati Jelennek a művész. Továbbá a kiállításmegnyitón elmondta: elhozta „a szíve alatti kincseket”, amelyekkel a pécsieknek szerette volna megmutatni azt, amit ők naponta látnak, de nem úgy, nem olyan szemszögből, mint a fotós.
Minden bizonnyal sikerült neki, mert nagyon érdekesen, izgalmasan örökíti meg a nagyon szép Mecsek alatti város számos építészeti alkotását – kívülről és belülről, felhívva a figyelmet olyan nagyszerű részletekre, melyek mellett a nem eléggé figyelmes szemlélő szó nélkül megy el. A mellesleg, szülei révén erdélyi származású művész tegnap, Aradon ülhette 63. születésnapját, ebből az alkalomból a vendéglátók egy palack hegyaljai borral és tortával köszöntötték fel a kiállítás megnyitóján, amelyen köszöntőt mondott (románul és magyarul) Bognár Levente aradi alpolgármester, Bognár László, a Pécsi Képviselő-testület tagja, Horzsa Gábor, a Pécsi Kulturális Központ igazgatója – valamennyien a Pécs–Arad testvérvárosi kapcsolat eredményességét, példamutató voltát hangsúlyozták.
Késő délután Pécs aradi napja a Megbékélés parkjában folytatódott. Szeptember 20-án Pécsett az aradiak visszaadják a testvérváros látogatását, kulturális műsorral szerepelnek a Mecsek-alji városban.
Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)
„Engem átölelt Arad”
Tegnap délután a megyei múzeum Klió Termében fotókiállítással indult Pécs testvérváros aradi napja: neves művész, Marsalkó Péter mutatta be több nagyméretű, 60x100 cm-es fényképét, amelyekről első pillanatra az a néző benyomása, hogy festmények. Olyan fotók, amelyek „az eleganciát, a giccsközelségnek egy olyan változatát mutatják be, amely a mai fiatal generáció látásmódjának keretet tud adni” – vallotta be a Nyugati Jelennek a művész. Továbbá a kiállításmegnyitón elmondta: elhozta „a szíve alatti kincseket”, amelyekkel a pécsieknek szerette volna megmutatni azt, amit ők naponta látnak, de nem úgy, nem olyan szemszögből, mint a fotós.
Minden bizonnyal sikerült neki, mert nagyon érdekesen, izgalmasan örökíti meg a nagyon szép Mecsek alatti város számos építészeti alkotását – kívülről és belülről, felhívva a figyelmet olyan nagyszerű részletekre, melyek mellett a nem eléggé figyelmes szemlélő szó nélkül megy el. A mellesleg, szülei révén erdélyi származású művész tegnap, Aradon ülhette 63. születésnapját, ebből az alkalomból a vendéglátók egy palack hegyaljai borral és tortával köszöntötték fel a kiállítás megnyitóján, amelyen köszöntőt mondott (románul és magyarul) Bognár Levente aradi alpolgármester, Bognár László, a Pécsi Képviselő-testület tagja, Horzsa Gábor, a Pécsi Kulturális Központ igazgatója – valamennyien a Pécs–Arad testvérvárosi kapcsolat eredményességét, példamutató voltát hangsúlyozták.
Késő délután Pécs aradi napja a Megbékélés parkjában folytatódott. Szeptember 20-án Pécsett az aradiak visszaadják a testvérváros látogatását, kulturális műsorral szerepelnek a Mecsek-alji városban.
Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)
2017. augusztus 25.
Nyári beszélgetés Kocsik József mezőgazdásszal
„Mindent szívből tettem. A magyarságomért!”
– Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors.
– Éppen ezért érdekel. S ha engem érdekel, akkor valószínűleg érdekli az olvasókat is.
– A háború után láttam azt a két katonát is – gyerekek voltak –, akik felrobbantották a Várhidat. És nem tudtak elmenekülni… Láttam kint, a tanyán, nem messze a várostól, ahogy kivégezték onnan azt a két embert; a gyerekek megmaradtak… Kuláklistára tettek bennünket, aztán el akartak vinni a Bărăganba. Attól megmentett Rangheț Jóska, az, akiről elnevezték a szerszámgépgyárat. Ő fazekasvarsándi volt, felesége, Éva temesvári. A húga szemben lakott velünk. Josif Ranghețnek volt egy velem egyidős fia. Elsőben ugyanabba az osztályba jártunk. Ezek illegalisták voltak. Elvitték őket. A gyereket is. A háború alatt anyámék bújtatták Évát.
– Milyen nemzetiségű volt Rangheț?
– Magyar. Éva is, meg ő is magyar iskolába jártak. Anyámék nem is tudták, hogy illegalisták. Csak azt, hogy magyarok, és Évát el kell rejteni.
– Hogy szabadultatok meg a Bărăgantól?
– Sógora, aki szomszédunk volt, felhívta telefonon Rangheț miniszter elvtársat. Lejött Aradra, a Mosóczy-telepi piactéren felállt egy ládára, magyarul szólt az emberekhez… És intézkedett. Megszabadultunk. „Egy padban ültem Csép Sanyival”
– Hányban születtél?
– Harminchétben. Betöltöttem a nyolcvanat.
– Hol láttad meg a napvilágot?
– Itt, Aradon, a Mosóczy-telepen. A Katolikus Gimnáziumban kezdtem az első osztályt. Utána különböző épületekbe fogadtak be minket, háború volt. Negyedik osztályban már a Vegyes Líceumba jártunk. Egy darabig Návrádi Ágoston, az igazgató is tanított. Aztán egy új törvény nyomán kihelyeztek a Mosóczy-telepi iskolába. Nyolcadikban újra bejöttünk. Czédly Károly volt az osztályfőnökünk. Szerettem iskolába járni, mert ott nem kellett dolgozni. Tíz osztály után érettségiztünk, 1954-ben… Egy padban ültem Csép Sanyival, aki később neves újságíró lett.
– Kire emlékszel középiskolai tanáraid közül?
– Legkellemesebb emlékeim Ficzay Dénessel kapcsolatosak.
– Ezt sokan állítják… Mi következett az érettségi után?
– Mivel kuláklistán voltunk, szó sem lehetett egyetemről. De hát én fociztam jó ideje. Betettek az AMTE első csapatába.
„Hatéves koromtól volt pónilovam”
– Mióta rúgtad?
– Először kilencéves koromban jelentkeztem az ITA mezítlábas törpecsapatába.
– Mitől volt mezítlábas az a csapat?
– Akkoriban minden törpecsapatban mezítlábasan játszottak a gyerekek. A háború után nem volt pénz, és a gyerekcsapatokban senkit sem engedtek cipőben pályára lépni, nehogy letapossa azt, akinek nincs csuka a lábán.
– Eszembe jut, hogy nemrég, amikor még működött a sportüzletem, egy ismerősöm elhozta tízéves focista fiát, hogy vásároljon neki egy pár jó futballcipőt. A 70 eurós Nike-cipők közül egyet sem választott ki magának a gyerek, mert elmúlt évi modellek voltak… Lehet, hogy azok a mezítlábas gyerekek jobban tudtak gólt rúgni, mint a maiak?!
– Az ITA-ban azt mondták, jöjjek vissza két év után. Felvettek viszont az AMTE törpecsapatába. Rá három napra balszélsőt játszottam. Tizenhét évesen bekerültem a nagycsapatba. ’54-ben, amikor érettségiztem, megnyertük a bajnokságot.
– Mi történt veled az érettségi után?
– Felfigyelt rám a kolozsvári egyetem. Felvettek az agronómiára. Az egyetem csapatába viszont nem kerültem be. Így aztán elkerültem Iași-ba. Onnan elküldtek Konstancára, a Dinamóhoz.
– Végül elvégezted az agronómiát?
– Hogyne, megkaptam a diplomát. És Konstancán kijártam egy elektromechanikai technikumot is. Hazajöttem Aradra. És elkezdtem dolgozni a Vagongyár szerszámműhelyében.
– Mezőgazdasággal nem foglalkoztál?
– A tanyán nőttem fel. Hatéves koromtól volt pónilovam. Gyakran az istállóban aludtam a béresekkel. Mindenem volt a tanya.
– Szüleid ott laktak?
– Szüleim egy percet sem töltöttek a tanyán.
– Ők mivel foglalkoztak?
– Édesapám nagyon intelligens ember volt. Rengeteg könyve sorakozott a polcokon. Kereskedelmi felsőiskolába járt, és mezőgazdasági akadémiát végzett Budapesten… Dédnagyapám szerezte a vagyont, pécskai parasztemberként. Tizenegy fia volt. Lócsiszárként is tevékenykedett; a Monarchiának hozta a lovakat abban az időben. Tizenegy fia közül mindössze három jött haza az első világháborúból. Így a föld egyben maradt.
– Jól érezted magad a szerszámműhelyben?
– Voltak nézeteltéréseim a főnökömmel… Aztán átkerültem a hegesztő-laboratóriumba. Közben elvégeztem az edzőiskolát. Nem jött be. Aztán kijártam a bírói iskolát. Az nagyon bevált. Tizenhárom évet bíráskodtam a megyében. A hegesztéstől mentem nyugdíjba.
„Több ezer tagunk van. Nem csak magyar, román gazdák is”
– Nem értem, mi a köze a hegesztésnek a mezőgazdasághoz! Hogy kerültél a Romániai Magyar Gazdák udvarába?
– A forradalom után hívtak az RMDSZ-hez. Azelőtt, amikor politikáról hallottam, elszaladtam. Akkor odamentem. Mindent elvállaltam. Én voltam az első ügyvezető titkár, a „kultúros” Kocsik József csicskása lettem; mindenhova küldött, tettem-vettem. Amikor március végén Cziszter Kálmán lett az elnök, megkért, hogy menjek el Kolozsvárra mint mezőgazdász. Ott feladatként kitűzték, hogy alapítsam meg Aradon a Romániai Magyar Gazdák Egyesületét. Találtam két nagyszerű társat Fazekas István, a barackai borgazdaság vezérigazgatója és a kisiratosi Almási Béla doktor személyében. Egy év után megválasztottak elnöknek.
– Gondolom, nem bántad meg, hogy elvállaltad.
– A mezőgazdaságban rengeteg csodálatos dolgot láttam: például azt, hogy egy hektáron több mint egy vagon búza terem, kukoricából több mint másfél vagon… Láttam egy gazdaságban 150 hektáros mákültetvényt, amit drónokkal tartanak megfigyelés alatt. Bármelyik magyarországi mezőgazdasági kutatóintézetbe nyílt utam van.
– Említenél valami különlegeset, amit elértél az Egyesület élén?
– Az országban nincs még egy olyan egyesület, mint a mienk. Több ezer tagunk van. Nemcsak magyar, hanem román gazdák is… Egyszer, amikor kiöntött a Körös, 2500 hektárra hoztunk kukorica-vetőmagot ingyen Magyarországról. S ezt még többször megismételtük.
„Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt!”
– Hiszel Istenben?
– Nem hiszek. Meg vagyok győződve létezéséről… A Katolikus Gimnáziumban, első osztályban, a Zárdában egy délután Grúber tisztelendő „bácsi” bejött az osztályba, és megkérdezte: „Hány Isten van, kisfiam?” Rávágtam: „Egy Isten, tisztelendő bácsi.” Olyan hatalmas frászt kaptam, hogy ma sem hallok jól az egyik fülemre. Állítólag azt kellett volna mondanom, hogy: „Csak egy Isten van.” Én azóta nem léptem be a templomba.
– Végül is, milyen a viszonyod Istennel?
– Egyáltalán nem hittem benne. Addig, míg nem találkoztam vele…
– Vannak ellenségeid?
– Inkább irigyeim. Pedig nincs semmim. Engem a környék összes polgármestere a tenyerén tart. Nem tudják, hogy hova tegyenek.
– Félnek a szádtól? Attól, hogy szókimondó vagy?
– Én sohasem bántok senkit. De ha helyzetbe kerülök, akár tíz év után is, megkapja.
– Egészséges vagy?
– 75 éves koromban olyan beteg lettem, hogy alig kaptam levegőt, két lépést sem tudtam szaladni. Elmentem az orvoshoz. Azt mondta, ha három héten belül nem operáltatom meg magam, nagy baj lesz. Egy nap kisétálok a kertbe. Egy tizedmásodperc alatt valami különösen titokzatos dolog történik velem. Ma sem tudom, mi. Attól a pillanattól kezdve úgy kapok levegőt, mint régen. Utána legalább tíz négyzetmétert felástam a kertben. Attól kezdve kilométereket tudok futni.
– Mit gondolsz, mi történhetett veled akkor?
– Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt.
„Életem legszebb időszakát élem”
– Értek nagy veszteségek életed során?
– Egyik legnagyobb veszteségem a fiam tragikus halála volt. A másik az, hogy elvesztettem azt a nőt, akit a legjobban szerettem. Halála előtt arra kért, vigyek be hozzá a kórházba három szál vörös rózsát.
– Nyolcvanévesen megfordulsz még néha egy-egy csinos nő után?
– A szép mindig tetszett. Azt hiszem, mai napig több barátnőm van, mint barátom.
– Félsz az öregségtől?
– Nem. Mert nincs öregkor… A betegségtől félek, de tudom, hogy nem leszek beteg. Naponta négyszer meditálok. És légzési gyakorlatokat végzek.
– Boldog vagy most?
– Igen, úgy érzem, hogy most vagyok a legboldogabb. Bár a munkám sosem volt megfelelően elismerve, olyat csináltam, ami egyáltalán nem volt ebben az országban. Semmit sem teszek tudatosan, de mostanában minden sikerül nekem. Életem legszebb időszakát élem. A jelenem nagyszerű. Büszke vagyok a múltamra… És elmondhatom, hogy az életemben még sohasem fordult elő, hogy leüljek valakivel egy asztalhoz – mint most veled –, és elmondjam intim dolgaimat.
– Semmiféle elismerést nem kaptál tevékenységedért?
– Nem éppen. Amikor Brüsszel felfigyelt ránk, kaptam az Aradi Kereskedelmi, Mezőgazdasági és Ipari Kamarától egy oklevelet, amelyben elismerik az Agromalim Vásár megszervezéséért végzett munkámat, meg a román mezőgazdaság fejlesztéséért kifejtett tevékenységemet. Legértékesebbnek tartom az Ezüstfenyő-díjat, amit Markó Bélától kaptam 2005-ben. Megemlíteném, hogy Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgárává választottak. És még van néhány… „Nem ijedek meg semmitől”
– Szeretsz utazni?
– Szeretek.
– Merre jártál?
– Az országon kívül voltam Párizsban, Bécsben, Berlinben, Krakkóban, Magyarország mindegyik tanyáját ismerem, az egész Szovjetuniót bejártam… És nemrégen Brüsszelbe is meghívtak.
– Hivatalos úton jártál Brüsszelben?
– Igen. Az Egyesületnek van 4-5 ezer román tagja. Amikor meghívtak, azt kérdezték, hogy lehet az, hogy egy magyar egyesületnek ennyi román tagja van?
– Sok olyan embert ismersz, akit fontosnak tartasz?
– Fontosnak tartok sok nagyszerű embert, akik a kutatóintézetben dolgoznak Szegeden, akikben annyi emberség van, hogy az ritkaság. Következnek akadémikusok, politikusok, köztük Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnöke, a MAGOSZ (Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége) elnöke, aki 20 éve segíti önzetlenül egyesületünk munkáját.
– Milyen politikai beállítottságú vagy?
– Rossz politika nincs, csak rosszul lehet csinálni.
– Hibáztál sokat az életben?
– Igen, hibáztam. Vannak dolgok, amelyeket egyáltalán nem csináltam meg. Magamért nem tettem semmit. Mindent megkaptam az élettől. Most rendkívül biztos vagyok magamban. Nem ijedek meg semmitől.
„Láttam a miniszterelnök házát”
– Hallottam, hogy idén Felcsúton is jártál.
– Láttam a miniszterelnök házát. Öt méterre van a stadiontól. Az a stadion egy műemlék.
– Makovecz Imre tervezte… Orbán Viktorral nem találkoztál ott?
– Többször találkoztam már vele. Remekül tud társalogni. Egyből letegezett. De most ott nem láttam… A Puskás Akadémia hoteljében szálltunk meg. Három napot töltöttünk ott. Minden komfortot biztosítottak. Amikor megérkeztünk, rögtön mindegyikünk mellett megjelent egy ember. Kettőnkkel ketten jártak. Minden lépésünket irányították.
– Milyen rendezvényen vettél részt?
– Háromnapos szimpóziumon voltunk, nyolc ország képviselői. Nagy Zsolttal, ifjú falugazdánkkal szerepeltünk az Egyeztető Fórum mezőgazdasági témájú gyűlésén.
– Tetszett Felcsút?
– Nagyon szép a terület. Takaros parasztházak. Az Orbáné is az.
– Hogy érezted magad ott?
– Azt láttam, hogy azok az emberek szeretnek engem.
„Brüsszelben naponta háromszor esett az eső”
– Kimaradt-e valami fontos kis csevegésünkből?
– A 2016 decemberi, brüsszeli látogatásom az Európai Parlamentben. És főleg az, hogy én ott szót kaptam. Egész Romániát képviseltem.
– Milyen nyelven szólaltál fel?
– Magyarul. Ott mindenki azon a nyelven hallgat meg, amelyiken akar.
– Miről beszéltél?
– Elmondtam, hogy Aradról érkeztem, kisebbségi csoporthoz tartozom, magyar vagyok, egy mezőgazdasággal foglalkozó egyesület tagja…
– Tetszett a város?
– Brüsszelben naponta háromszor esett az eső…
– Élvezted a látogatást?
– Nagyon emberségesen bántak velem. Én itthon nem szoktam az ilyesmihez. Már vártak, pedig nem is ismertek. Csak a reggelire felszolgált kagylókat és egyéb tengeri herkentyűket nem tudtam megkedvelni.
***
– Hozzátennél még valamit?
– Amikor megszerkeszted ezt az interjút, kérlek, arra ügyelj, hogy véletlenül se legyek benne istenítve. Add vissza azt, amit én tényleg végeztem ez alatt a 27 év alatt. Mindent szívből tettem. A magyarságomért! Annyi mindent lehetne csinálni, ha az ember EMBER lenne… – Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors.
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)
„Mindent szívből tettem. A magyarságomért!”
– Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors.
– Éppen ezért érdekel. S ha engem érdekel, akkor valószínűleg érdekli az olvasókat is.
– A háború után láttam azt a két katonát is – gyerekek voltak –, akik felrobbantották a Várhidat. És nem tudtak elmenekülni… Láttam kint, a tanyán, nem messze a várostól, ahogy kivégezték onnan azt a két embert; a gyerekek megmaradtak… Kuláklistára tettek bennünket, aztán el akartak vinni a Bărăganba. Attól megmentett Rangheț Jóska, az, akiről elnevezték a szerszámgépgyárat. Ő fazekasvarsándi volt, felesége, Éva temesvári. A húga szemben lakott velünk. Josif Ranghețnek volt egy velem egyidős fia. Elsőben ugyanabba az osztályba jártunk. Ezek illegalisták voltak. Elvitték őket. A gyereket is. A háború alatt anyámék bújtatták Évát.
– Milyen nemzetiségű volt Rangheț?
– Magyar. Éva is, meg ő is magyar iskolába jártak. Anyámék nem is tudták, hogy illegalisták. Csak azt, hogy magyarok, és Évát el kell rejteni.
– Hogy szabadultatok meg a Bărăgantól?
– Sógora, aki szomszédunk volt, felhívta telefonon Rangheț miniszter elvtársat. Lejött Aradra, a Mosóczy-telepi piactéren felállt egy ládára, magyarul szólt az emberekhez… És intézkedett. Megszabadultunk. „Egy padban ültem Csép Sanyival”
– Hányban születtél?
– Harminchétben. Betöltöttem a nyolcvanat.
– Hol láttad meg a napvilágot?
– Itt, Aradon, a Mosóczy-telepen. A Katolikus Gimnáziumban kezdtem az első osztályt. Utána különböző épületekbe fogadtak be minket, háború volt. Negyedik osztályban már a Vegyes Líceumba jártunk. Egy darabig Návrádi Ágoston, az igazgató is tanított. Aztán egy új törvény nyomán kihelyeztek a Mosóczy-telepi iskolába. Nyolcadikban újra bejöttünk. Czédly Károly volt az osztályfőnökünk. Szerettem iskolába járni, mert ott nem kellett dolgozni. Tíz osztály után érettségiztünk, 1954-ben… Egy padban ültem Csép Sanyival, aki később neves újságíró lett.
– Kire emlékszel középiskolai tanáraid közül?
– Legkellemesebb emlékeim Ficzay Dénessel kapcsolatosak.
– Ezt sokan állítják… Mi következett az érettségi után?
– Mivel kuláklistán voltunk, szó sem lehetett egyetemről. De hát én fociztam jó ideje. Betettek az AMTE első csapatába.
„Hatéves koromtól volt pónilovam”
– Mióta rúgtad?
– Először kilencéves koromban jelentkeztem az ITA mezítlábas törpecsapatába.
– Mitől volt mezítlábas az a csapat?
– Akkoriban minden törpecsapatban mezítlábasan játszottak a gyerekek. A háború után nem volt pénz, és a gyerekcsapatokban senkit sem engedtek cipőben pályára lépni, nehogy letapossa azt, akinek nincs csuka a lábán.
– Eszembe jut, hogy nemrég, amikor még működött a sportüzletem, egy ismerősöm elhozta tízéves focista fiát, hogy vásároljon neki egy pár jó futballcipőt. A 70 eurós Nike-cipők közül egyet sem választott ki magának a gyerek, mert elmúlt évi modellek voltak… Lehet, hogy azok a mezítlábas gyerekek jobban tudtak gólt rúgni, mint a maiak?!
– Az ITA-ban azt mondták, jöjjek vissza két év után. Felvettek viszont az AMTE törpecsapatába. Rá három napra balszélsőt játszottam. Tizenhét évesen bekerültem a nagycsapatba. ’54-ben, amikor érettségiztem, megnyertük a bajnokságot.
– Mi történt veled az érettségi után?
– Felfigyelt rám a kolozsvári egyetem. Felvettek az agronómiára. Az egyetem csapatába viszont nem kerültem be. Így aztán elkerültem Iași-ba. Onnan elküldtek Konstancára, a Dinamóhoz.
– Végül elvégezted az agronómiát?
– Hogyne, megkaptam a diplomát. És Konstancán kijártam egy elektromechanikai technikumot is. Hazajöttem Aradra. És elkezdtem dolgozni a Vagongyár szerszámműhelyében.
– Mezőgazdasággal nem foglalkoztál?
– A tanyán nőttem fel. Hatéves koromtól volt pónilovam. Gyakran az istállóban aludtam a béresekkel. Mindenem volt a tanya.
– Szüleid ott laktak?
– Szüleim egy percet sem töltöttek a tanyán.
– Ők mivel foglalkoztak?
– Édesapám nagyon intelligens ember volt. Rengeteg könyve sorakozott a polcokon. Kereskedelmi felsőiskolába járt, és mezőgazdasági akadémiát végzett Budapesten… Dédnagyapám szerezte a vagyont, pécskai parasztemberként. Tizenegy fia volt. Lócsiszárként is tevékenykedett; a Monarchiának hozta a lovakat abban az időben. Tizenegy fia közül mindössze három jött haza az első világháborúból. Így a föld egyben maradt.
– Jól érezted magad a szerszámműhelyben?
– Voltak nézeteltéréseim a főnökömmel… Aztán átkerültem a hegesztő-laboratóriumba. Közben elvégeztem az edzőiskolát. Nem jött be. Aztán kijártam a bírói iskolát. Az nagyon bevált. Tizenhárom évet bíráskodtam a megyében. A hegesztéstől mentem nyugdíjba.
„Több ezer tagunk van. Nem csak magyar, román gazdák is”
– Nem értem, mi a köze a hegesztésnek a mezőgazdasághoz! Hogy kerültél a Romániai Magyar Gazdák udvarába?
– A forradalom után hívtak az RMDSZ-hez. Azelőtt, amikor politikáról hallottam, elszaladtam. Akkor odamentem. Mindent elvállaltam. Én voltam az első ügyvezető titkár, a „kultúros” Kocsik József csicskása lettem; mindenhova küldött, tettem-vettem. Amikor március végén Cziszter Kálmán lett az elnök, megkért, hogy menjek el Kolozsvárra mint mezőgazdász. Ott feladatként kitűzték, hogy alapítsam meg Aradon a Romániai Magyar Gazdák Egyesületét. Találtam két nagyszerű társat Fazekas István, a barackai borgazdaság vezérigazgatója és a kisiratosi Almási Béla doktor személyében. Egy év után megválasztottak elnöknek.
– Gondolom, nem bántad meg, hogy elvállaltad.
– A mezőgazdaságban rengeteg csodálatos dolgot láttam: például azt, hogy egy hektáron több mint egy vagon búza terem, kukoricából több mint másfél vagon… Láttam egy gazdaságban 150 hektáros mákültetvényt, amit drónokkal tartanak megfigyelés alatt. Bármelyik magyarországi mezőgazdasági kutatóintézetbe nyílt utam van.
– Említenél valami különlegeset, amit elértél az Egyesület élén?
– Az országban nincs még egy olyan egyesület, mint a mienk. Több ezer tagunk van. Nemcsak magyar, hanem román gazdák is… Egyszer, amikor kiöntött a Körös, 2500 hektárra hoztunk kukorica-vetőmagot ingyen Magyarországról. S ezt még többször megismételtük.
„Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt!”
– Hiszel Istenben?
– Nem hiszek. Meg vagyok győződve létezéséről… A Katolikus Gimnáziumban, első osztályban, a Zárdában egy délután Grúber tisztelendő „bácsi” bejött az osztályba, és megkérdezte: „Hány Isten van, kisfiam?” Rávágtam: „Egy Isten, tisztelendő bácsi.” Olyan hatalmas frászt kaptam, hogy ma sem hallok jól az egyik fülemre. Állítólag azt kellett volna mondanom, hogy: „Csak egy Isten van.” Én azóta nem léptem be a templomba.
– Végül is, milyen a viszonyod Istennel?
– Egyáltalán nem hittem benne. Addig, míg nem találkoztam vele…
– Vannak ellenségeid?
– Inkább irigyeim. Pedig nincs semmim. Engem a környék összes polgármestere a tenyerén tart. Nem tudják, hogy hova tegyenek.
– Félnek a szádtól? Attól, hogy szókimondó vagy?
– Én sohasem bántok senkit. De ha helyzetbe kerülök, akár tíz év után is, megkapja.
– Egészséges vagy?
– 75 éves koromban olyan beteg lettem, hogy alig kaptam levegőt, két lépést sem tudtam szaladni. Elmentem az orvoshoz. Azt mondta, ha három héten belül nem operáltatom meg magam, nagy baj lesz. Egy nap kisétálok a kertbe. Egy tizedmásodperc alatt valami különösen titokzatos dolog történik velem. Ma sem tudom, mi. Attól a pillanattól kezdve úgy kapok levegőt, mint régen. Utána legalább tíz négyzetmétert felástam a kertben. Attól kezdve kilométereket tudok futni.
– Mit gondolsz, mi történhetett veled akkor?
– Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt.
„Életem legszebb időszakát élem”
– Értek nagy veszteségek életed során?
– Egyik legnagyobb veszteségem a fiam tragikus halála volt. A másik az, hogy elvesztettem azt a nőt, akit a legjobban szerettem. Halála előtt arra kért, vigyek be hozzá a kórházba három szál vörös rózsát.
– Nyolcvanévesen megfordulsz még néha egy-egy csinos nő után?
– A szép mindig tetszett. Azt hiszem, mai napig több barátnőm van, mint barátom.
– Félsz az öregségtől?
– Nem. Mert nincs öregkor… A betegségtől félek, de tudom, hogy nem leszek beteg. Naponta négyszer meditálok. És légzési gyakorlatokat végzek.
– Boldog vagy most?
– Igen, úgy érzem, hogy most vagyok a legboldogabb. Bár a munkám sosem volt megfelelően elismerve, olyat csináltam, ami egyáltalán nem volt ebben az országban. Semmit sem teszek tudatosan, de mostanában minden sikerül nekem. Életem legszebb időszakát élem. A jelenem nagyszerű. Büszke vagyok a múltamra… És elmondhatom, hogy az életemben még sohasem fordult elő, hogy leüljek valakivel egy asztalhoz – mint most veled –, és elmondjam intim dolgaimat.
– Semmiféle elismerést nem kaptál tevékenységedért?
– Nem éppen. Amikor Brüsszel felfigyelt ránk, kaptam az Aradi Kereskedelmi, Mezőgazdasági és Ipari Kamarától egy oklevelet, amelyben elismerik az Agromalim Vásár megszervezéséért végzett munkámat, meg a román mezőgazdaság fejlesztéséért kifejtett tevékenységemet. Legértékesebbnek tartom az Ezüstfenyő-díjat, amit Markó Bélától kaptam 2005-ben. Megemlíteném, hogy Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgárává választottak. És még van néhány… „Nem ijedek meg semmitől”
– Szeretsz utazni?
– Szeretek.
– Merre jártál?
– Az országon kívül voltam Párizsban, Bécsben, Berlinben, Krakkóban, Magyarország mindegyik tanyáját ismerem, az egész Szovjetuniót bejártam… És nemrégen Brüsszelbe is meghívtak.
– Hivatalos úton jártál Brüsszelben?
– Igen. Az Egyesületnek van 4-5 ezer román tagja. Amikor meghívtak, azt kérdezték, hogy lehet az, hogy egy magyar egyesületnek ennyi román tagja van?
– Sok olyan embert ismersz, akit fontosnak tartasz?
– Fontosnak tartok sok nagyszerű embert, akik a kutatóintézetben dolgoznak Szegeden, akikben annyi emberség van, hogy az ritkaság. Következnek akadémikusok, politikusok, köztük Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnöke, a MAGOSZ (Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége) elnöke, aki 20 éve segíti önzetlenül egyesületünk munkáját.
– Milyen politikai beállítottságú vagy?
– Rossz politika nincs, csak rosszul lehet csinálni.
– Hibáztál sokat az életben?
– Igen, hibáztam. Vannak dolgok, amelyeket egyáltalán nem csináltam meg. Magamért nem tettem semmit. Mindent megkaptam az élettől. Most rendkívül biztos vagyok magamban. Nem ijedek meg semmitől.
„Láttam a miniszterelnök házát”
– Hallottam, hogy idén Felcsúton is jártál.
– Láttam a miniszterelnök házát. Öt méterre van a stadiontól. Az a stadion egy műemlék.
– Makovecz Imre tervezte… Orbán Viktorral nem találkoztál ott?
– Többször találkoztam már vele. Remekül tud társalogni. Egyből letegezett. De most ott nem láttam… A Puskás Akadémia hoteljében szálltunk meg. Három napot töltöttünk ott. Minden komfortot biztosítottak. Amikor megérkeztünk, rögtön mindegyikünk mellett megjelent egy ember. Kettőnkkel ketten jártak. Minden lépésünket irányították.
– Milyen rendezvényen vettél részt?
– Háromnapos szimpóziumon voltunk, nyolc ország képviselői. Nagy Zsolttal, ifjú falugazdánkkal szerepeltünk az Egyeztető Fórum mezőgazdasági témájú gyűlésén.
– Tetszett Felcsút?
– Nagyon szép a terület. Takaros parasztházak. Az Orbáné is az.
– Hogy érezted magad ott?
– Azt láttam, hogy azok az emberek szeretnek engem.
„Brüsszelben naponta háromszor esett az eső”
– Kimaradt-e valami fontos kis csevegésünkből?
– A 2016 decemberi, brüsszeli látogatásom az Európai Parlamentben. És főleg az, hogy én ott szót kaptam. Egész Romániát képviseltem.
– Milyen nyelven szólaltál fel?
– Magyarul. Ott mindenki azon a nyelven hallgat meg, amelyiken akar.
– Miről beszéltél?
– Elmondtam, hogy Aradról érkeztem, kisebbségi csoporthoz tartozom, magyar vagyok, egy mezőgazdasággal foglalkozó egyesület tagja…
– Tetszett a város?
– Brüsszelben naponta háromszor esett az eső…
– Élvezted a látogatást?
– Nagyon emberségesen bántak velem. Én itthon nem szoktam az ilyesmihez. Már vártak, pedig nem is ismertek. Csak a reggelire felszolgált kagylókat és egyéb tengeri herkentyűket nem tudtam megkedvelni.
***
– Hozzátennél még valamit?
– Amikor megszerkeszted ezt az interjút, kérlek, arra ügyelj, hogy véletlenül se legyek benne istenítve. Add vissza azt, amit én tényleg végeztem ez alatt a 27 év alatt. Mindent szívből tettem. A magyarságomért! Annyi mindent lehetne csinálni, ha az ember EMBER lenne… – Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors.
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)
2017. augusztus 25.
Ellenségkeresés
Reális megoldások keresése, problémák feltárása helyett sokkal inkább ellenségkeresésnek tűnik Mihai Tudose miniszterelnöknek a bankok ellen indított szóhadjárata. Mint ismert, a kormányfő kikelt azon bankok ellen, amelyek nem jelentenek nyereséget. A kormányfő ezt azzal magyarázta, hogy a pénzintézetek, akárcsak a nagy multik, kiviszik a Romániában megtermelt nyereségüket azokba az országokba, ahol az anyavállalatuk van bejegyezve. A miniszterelnök egyelőre csak fenyegetőzött, azt ígérte, hogy később adatokkal is előhozakodik, amelyek azt az állítását igazoltak alátámasztani, hogy a bankok mintegy fele csaknem két évtizede veszteségesen működik.
Nehéz nem eltekinteni attól a kontextustól, amelyben ez a kijelentés elhangzott. A kormány kénytelen növelni a bevételeket, és mindenre képes, csakhogy teljesíthesse a választási kampányban tett, sok esetben felelőtlen ígéreteket. Láthattuk, hogy az első finomhangolású megszorító intézkedéseket már meghozták. Tudose most a bankokra akar rámászni, és a fenyegetőzésben odáig elment, hogy kilátásba helyezte: felszólítják az embereket, hogy a veszteséges bankokból vegyék ki a megtakarításaikat, mert nincsenek biztonságban.
Borbély Tamás / Szabadság (Kolozsvár)
Reális megoldások keresése, problémák feltárása helyett sokkal inkább ellenségkeresésnek tűnik Mihai Tudose miniszterelnöknek a bankok ellen indított szóhadjárata. Mint ismert, a kormányfő kikelt azon bankok ellen, amelyek nem jelentenek nyereséget. A kormányfő ezt azzal magyarázta, hogy a pénzintézetek, akárcsak a nagy multik, kiviszik a Romániában megtermelt nyereségüket azokba az országokba, ahol az anyavállalatuk van bejegyezve. A miniszterelnök egyelőre csak fenyegetőzött, azt ígérte, hogy később adatokkal is előhozakodik, amelyek azt az állítását igazoltak alátámasztani, hogy a bankok mintegy fele csaknem két évtizede veszteségesen működik.
Nehéz nem eltekinteni attól a kontextustól, amelyben ez a kijelentés elhangzott. A kormány kénytelen növelni a bevételeket, és mindenre képes, csakhogy teljesíthesse a választási kampányban tett, sok esetben felelőtlen ígéreteket. Láthattuk, hogy az első finomhangolású megszorító intézkedéseket már meghozták. Tudose most a bankokra akar rámászni, és a fenyegetőzésben odáig elment, hogy kilátásba helyezte: felszólítják az embereket, hogy a veszteséges bankokból vegyék ki a megtakarításaikat, mert nincsenek biztonságban.
Borbély Tamás / Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 25.
Magyar népdal is felcsendült a kolozsvári buszon
Molnár Botond: a kórusmuzsikát akarjuk népszerűsíteni
Magyar, francia, német, lengyel dallamok csendültek fel tegnap délben a Kolozsvári Közszállítási Vállalat buszain: a VoCE2017 nemzetközi fesztiválra érkezett kórusok így próbálták a kórusmuzsika szépségeibe beavatni az utazóközönséget, no meg szórólapok osztogatásával felhívni a figyelmet a fesztivál mai és holnapi koncertjére.
Miután a kilenc kórus épségben leszállt a buszokról a Györgyfalvi negyedi bevásárlóközpont előtt, betértek a létesítménybe, és ott is énekeltek néhány perc erejéig. Amint arról már beszámoltunk, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Visszhang kórusa részt vesz a VoCE nemzetközi kórusfesztiválon. A budapesti Örökifjú Zenebarátok kórusát mi is végigkísértük útjukon az Unió/ Memorandumului utcai megállótól egészen a villámcsődület helyszínéig. Molnár Botond, a Visszhang kórus karnagya szerint nem szokványos helyeken kell megismertetni a kórusmuzsikát a nagyközönséggel.
Mi köze a Fehér fuszulykavirág című népdalfeldolgozásnak az első világháborúhoz? Hát csak annyi, hogy az első világháborút felelevenítő nemzetközi kórusfesztivál, a VoCE2017 során tegnap délben a budapesti Örökifjú Zenebarátok kórusa ezt a művet énekelte a 25-ös trolin. Hogyan szól az A csitári hegyek alatt című népdal a Mărăşti/Hóstát negyedben? Ezt is meghallgathattuk a budapesti kórus előadásában.
Az ebéd elköltése után a kórusok a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) főépülete előtt gyülekeztek tegnap délután. Amíg mindenki megérkezett, egy francia és egy német kórus kezdett el énekelni a Farkas utcai gyönyörű hársfák alatt.
Molnár Botondtól, a Visszhang kórus karnagyától megtudhattuk: az utcai, buszos, bevásárlóközpontos éneklés célja a kórusmuzsika megismertetése és megszerettetése. – Sokan mondják, hogy nem szeretik a kórusmuzsikát, de voltaképpen életükben nem hallották, hogyan szól egy kórus. Aztán, miután az ember meghallgat néhány művet, rájön, hogy milyen szép. Úgy gondoltuk, hogy a kórusmuzsikát nemcsak a hagyományos helyszínen, színpadon lehet hallgatni, hanem az utcán, a buszokon, üzletekben is – jegyezte meg a karnagy.
Mivel Románia 1916-ban lépett be az első világháborúba, ezért romániai kórust (az egyetemistákból álló kolozsvári Visszhang énekkart) 2016-ra hívtak meg a rendezvénysorozat lengyelországi állomására. Akkor Molnár Botond javaslatára a kórusok énekeltek a buszokon, most pedig itt is életbe léptették ezt az ötletet. Szerencsére a magyar népdal senkinek sem sértette a fülét, és a buszos éneklés incidensek nélkül lezajlott.
A budapesti Örökifjú Zenebarátok kórusának vezetője, Magyaróvári Viktor kellemesnek tartotta kolozsvári ittlétüket, a kórus egy másik tagja, egy szőke, kék szemű kedves hölgy a szervezők precizitását, gondoskodását emelte ki. Mint kiderült, a kórusok már részt vettek egy városnéző sétán, amely alatt megismerkedtek a látványosságokkal, de terveztek számukra erdei kirándulást is, és megkóstolták az itteni padlizsánkrémet, amely sokuknak ízlett.
Nagy-Hajtós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
Molnár Botond: a kórusmuzsikát akarjuk népszerűsíteni
Magyar, francia, német, lengyel dallamok csendültek fel tegnap délben a Kolozsvári Közszállítási Vállalat buszain: a VoCE2017 nemzetközi fesztiválra érkezett kórusok így próbálták a kórusmuzsika szépségeibe beavatni az utazóközönséget, no meg szórólapok osztogatásával felhívni a figyelmet a fesztivál mai és holnapi koncertjére.
Miután a kilenc kórus épségben leszállt a buszokról a Györgyfalvi negyedi bevásárlóközpont előtt, betértek a létesítménybe, és ott is énekeltek néhány perc erejéig. Amint arról már beszámoltunk, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Visszhang kórusa részt vesz a VoCE nemzetközi kórusfesztiválon. A budapesti Örökifjú Zenebarátok kórusát mi is végigkísértük útjukon az Unió/ Memorandumului utcai megállótól egészen a villámcsődület helyszínéig. Molnár Botond, a Visszhang kórus karnagya szerint nem szokványos helyeken kell megismertetni a kórusmuzsikát a nagyközönséggel.
Mi köze a Fehér fuszulykavirág című népdalfeldolgozásnak az első világháborúhoz? Hát csak annyi, hogy az első világháborút felelevenítő nemzetközi kórusfesztivál, a VoCE2017 során tegnap délben a budapesti Örökifjú Zenebarátok kórusa ezt a művet énekelte a 25-ös trolin. Hogyan szól az A csitári hegyek alatt című népdal a Mărăşti/Hóstát negyedben? Ezt is meghallgathattuk a budapesti kórus előadásában.
Az ebéd elköltése után a kórusok a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) főépülete előtt gyülekeztek tegnap délután. Amíg mindenki megérkezett, egy francia és egy német kórus kezdett el énekelni a Farkas utcai gyönyörű hársfák alatt.
Molnár Botondtól, a Visszhang kórus karnagyától megtudhattuk: az utcai, buszos, bevásárlóközpontos éneklés célja a kórusmuzsika megismertetése és megszerettetése. – Sokan mondják, hogy nem szeretik a kórusmuzsikát, de voltaképpen életükben nem hallották, hogyan szól egy kórus. Aztán, miután az ember meghallgat néhány művet, rájön, hogy milyen szép. Úgy gondoltuk, hogy a kórusmuzsikát nemcsak a hagyományos helyszínen, színpadon lehet hallgatni, hanem az utcán, a buszokon, üzletekben is – jegyezte meg a karnagy.
Mivel Románia 1916-ban lépett be az első világháborúba, ezért romániai kórust (az egyetemistákból álló kolozsvári Visszhang énekkart) 2016-ra hívtak meg a rendezvénysorozat lengyelországi állomására. Akkor Molnár Botond javaslatára a kórusok énekeltek a buszokon, most pedig itt is életbe léptették ezt az ötletet. Szerencsére a magyar népdal senkinek sem sértette a fülét, és a buszos éneklés incidensek nélkül lezajlott.
A budapesti Örökifjú Zenebarátok kórusának vezetője, Magyaróvári Viktor kellemesnek tartotta kolozsvári ittlétüket, a kórus egy másik tagja, egy szőke, kék szemű kedves hölgy a szervezők precizitását, gondoskodását emelte ki. Mint kiderült, a kórusok már részt vettek egy városnéző sétán, amely alatt megismerkedtek a látványosságokkal, de terveztek számukra erdei kirándulást is, és megkóstolták az itteni padlizsánkrémet, amely sokuknak ízlett.
Nagy-Hajtós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 25.
Képkockákba kerülnek a legendák: újabb történetek a székely rajzfilmsorozatban
Újabb székely legendákat dolgoznak fel egy tizenkét részes rajzfilmsorozatban. Fazakas Szabolcs, a Legendárium ötletgazdája a Krónika megkeresésére számolt be a munkafolyamatról, tervekről.
Elkészült az új székely rajzfilmsorozat második részének, Az ördögmalom patkója című epizódnak a színészi szinkronja. „A napokban a színészek szinkronizálták az animált figurákat, ilyenkor gyakorlatilag nem változik a szövegek hossza, csak a hangulat. Például nagyon érződik egy ember hangján, hogy mosolyogva, szomorúan vagy épp türelmetlenül beszél” – mondta el lapunknak Fazakas Szabolcs, a Legendárium ötletgazdája, a rajzfilmsorozat forgatókönyvírója, operatőre, producere.
Hozzátette, az új figura, a Nagyapó hangja Sinka Nándor, a régi szereplők közül Rika szinkronhangja Albert Orsolya, Zete hangja Baricz Gergő, az Ördög pedig Kozma Attila. A művészek a Tomcsa Sándor Színház és a Csíki Játékszín munkatársai.
„Igyekszünk székelyföldi színészekkel dolgozni, a rajzfilmet Barabás Árpád rendezi, a hangmérnök pedig Szász M. Attila” – részletezte az ötletgazda. Mint kifejtette, a sorozat tizenkét részből áll majd, az első, tízperces részt már teljesen befejezték, ennek A Tejút és a csodapatkó lett a címe.
„Ez már olyan minőségben készült el, hogy ki tudjuk vinni a nemzetközi piacra. Előkészítjük nemzetközi hangsávokkal a rajzfilmet, ezt visszük bemutatókra, és átadjuk majd televízióknak a világ minden pontján, tehát bekerülünk mi is ebbe a nagy rendszerbe. Szerencsére nem telített a piac, ezért lesz igény erre a székely rajzfilmre” – fogalmazott a producer.
Fazakas Szabolcs lapunknak arról is beszámolt, hogy elég sok történetet, legendát feldolgoznak ezekben az alkotásokban, viszont most egy kicsit változott a felfogás, mert nemcsak egy legendáról szól a rajzfilm, hanem több monda jelenik meg egy filmben. Van hét alapszereplőnk: Zete, Rika, Szőrmanó, Nagyapó, Csetlik, Botlik és Ördög, ők kalandoznak Székelyföldön.
Az első, A Tejút és a csodapatkó című rész bevezető a történetbe, itt megtudjuk, hogy kik azok a székelyek, hol élnek, ezt egy kétperces képi animációs részben mutatjuk meg. A következő képkockákban megjelenik a csodapatkó, amely a történet szerint – ez fikció– Csaba királyfi lovának a patája, a királyfi megbotlik a csillagösvényen, és így jön létre a Tejút” – magyarázta a forgatókönyvíró.
Hozzátette, a Tejút legendája szerint Csaba királyfiék elmennek keletre, és az ő patájuk nyomán marad egy halvány, felhőszerű sáv, amely az egész éjszakai égbolton áthúzódik. A csapat ezt a történetet továbbfejlesztette, és beleszőtte az ördögmalom legendáját is, miszerint az ördög évszázadok óta őrli az Egyes–követ, míg eléri Csaba királyfi patkóját, ami kipattan, majd Zete és Rika találja meg. Itt alakul ki a konfliktus, mert az ördög meg akarja szerezni a patkót, ami átjárást biztosít a mondák, legendák világába, és ha ez az ördög kezébe kerül, akkor megszűnik a székely legendák világa.
Benedek Elek Nagyapó mesefáját is belevittük valamilyen szinten, de mi továbbfejlesztettük, és szerepel a filmben egy óriási öreg fa, és egy-egy odú vezet el a legendákhoz. Ez a tizenkét résznek a története, az utolsó epizódnál nyilván nem állunk le a munkával, mert ezt a végtelenségig lehet készíteni” – részletezte
Hozzátette, ebben a sorozatban inkább kincskeresős, sárkányos, ördögös, tündéres történetek jelennek meg, a tatárjárásos mondákat külön, egészestés rajzfilmben fogják feldolgozni, mint amilyen az Asterix és Obelix. Most készül a Kárpát-medencei magyar legendárium, tehát még az is megtörténhet, hogy amikor lejár ez a tizenkét rész, ezek a szereplők a Felvidéken vagy Kárpátalján jelennek meg. A csapat másfél éve tanul, fejlődik, a jövőben sokkal gyorsabb lesz a gyártási folyamat, mert elkészültek a modellek, a színterek, a színek, most már minden összeáll. Körülbelül két-három hónap alatt kell elkészüljön egy rajzfilm, ez a nemzetközi standard” – mondta a projekt ötletgazdája.
Fazakas Szabolcs arról is beszámolt, hogy a tervek szerint Székelyudvarhelyen lesz a főbemutatója az első résznek, majd Budapesten a magyar népmese napján.
A Székelyföldi Legendárium 2008-ban indult civil kezdeményezésként azzal a céllal, hogy összegyűjtse és a gyerekek számára szerethető módon adja át Székelyföld szellemi kulturális örökségét, ma is közszájon forgó mondáit és legendáit. Elsőként 156 székely mondát és legendát tartalmazó térképet készítettek. A kezdeményezés sikerét látva legendagyűjteményt, hangoskönyveket, színezőt és különféle játékokat terveztek, végül 2012-ben elindították az első székelyföldi rajzfilmstúdiót, amely mostanra 14 tagot számlál. Eddig négy rajzfilmjük jelent meg: A Likaskő (közönségdíj, kecskeméti KAFF Nemzetközi Animációs Fesztivál), a Rétyi - nyír mondája, a csíksomlyói kegyszobor legendája és a gyergyói táltos asszony is elnyerte a legfiatalabb, egyben legkritikusabb közönség tetszését.
A Legendárium csapata a rajzfilmekhez a valós helyszíneket bemutató, ismeretterjesztő kisfilmeket is készített, ezeket is bemutatják ingyenes vetítéseiken. A rajzfilmes csapat állandó mentora Ken Fountain amerikai animátor, a DreamWorks Animation produkciós világcég munkatársa, számos ismert hollywoodi alkotás partnere.
Fazakas Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)
Újabb székely legendákat dolgoznak fel egy tizenkét részes rajzfilmsorozatban. Fazakas Szabolcs, a Legendárium ötletgazdája a Krónika megkeresésére számolt be a munkafolyamatról, tervekről.
Elkészült az új székely rajzfilmsorozat második részének, Az ördögmalom patkója című epizódnak a színészi szinkronja. „A napokban a színészek szinkronizálták az animált figurákat, ilyenkor gyakorlatilag nem változik a szövegek hossza, csak a hangulat. Például nagyon érződik egy ember hangján, hogy mosolyogva, szomorúan vagy épp türelmetlenül beszél” – mondta el lapunknak Fazakas Szabolcs, a Legendárium ötletgazdája, a rajzfilmsorozat forgatókönyvírója, operatőre, producere.
Hozzátette, az új figura, a Nagyapó hangja Sinka Nándor, a régi szereplők közül Rika szinkronhangja Albert Orsolya, Zete hangja Baricz Gergő, az Ördög pedig Kozma Attila. A művészek a Tomcsa Sándor Színház és a Csíki Játékszín munkatársai.
„Igyekszünk székelyföldi színészekkel dolgozni, a rajzfilmet Barabás Árpád rendezi, a hangmérnök pedig Szász M. Attila” – részletezte az ötletgazda. Mint kifejtette, a sorozat tizenkét részből áll majd, az első, tízperces részt már teljesen befejezték, ennek A Tejút és a csodapatkó lett a címe.
„Ez már olyan minőségben készült el, hogy ki tudjuk vinni a nemzetközi piacra. Előkészítjük nemzetközi hangsávokkal a rajzfilmet, ezt visszük bemutatókra, és átadjuk majd televízióknak a világ minden pontján, tehát bekerülünk mi is ebbe a nagy rendszerbe. Szerencsére nem telített a piac, ezért lesz igény erre a székely rajzfilmre” – fogalmazott a producer.
Fazakas Szabolcs lapunknak arról is beszámolt, hogy elég sok történetet, legendát feldolgoznak ezekben az alkotásokban, viszont most egy kicsit változott a felfogás, mert nemcsak egy legendáról szól a rajzfilm, hanem több monda jelenik meg egy filmben. Van hét alapszereplőnk: Zete, Rika, Szőrmanó, Nagyapó, Csetlik, Botlik és Ördög, ők kalandoznak Székelyföldön.
Az első, A Tejút és a csodapatkó című rész bevezető a történetbe, itt megtudjuk, hogy kik azok a székelyek, hol élnek, ezt egy kétperces képi animációs részben mutatjuk meg. A következő képkockákban megjelenik a csodapatkó, amely a történet szerint – ez fikció– Csaba királyfi lovának a patája, a királyfi megbotlik a csillagösvényen, és így jön létre a Tejút” – magyarázta a forgatókönyvíró.
Hozzátette, a Tejút legendája szerint Csaba királyfiék elmennek keletre, és az ő patájuk nyomán marad egy halvány, felhőszerű sáv, amely az egész éjszakai égbolton áthúzódik. A csapat ezt a történetet továbbfejlesztette, és beleszőtte az ördögmalom legendáját is, miszerint az ördög évszázadok óta őrli az Egyes–követ, míg eléri Csaba királyfi patkóját, ami kipattan, majd Zete és Rika találja meg. Itt alakul ki a konfliktus, mert az ördög meg akarja szerezni a patkót, ami átjárást biztosít a mondák, legendák világába, és ha ez az ördög kezébe kerül, akkor megszűnik a székely legendák világa.
Benedek Elek Nagyapó mesefáját is belevittük valamilyen szinten, de mi továbbfejlesztettük, és szerepel a filmben egy óriási öreg fa, és egy-egy odú vezet el a legendákhoz. Ez a tizenkét résznek a története, az utolsó epizódnál nyilván nem állunk le a munkával, mert ezt a végtelenségig lehet készíteni” – részletezte
Hozzátette, ebben a sorozatban inkább kincskeresős, sárkányos, ördögös, tündéres történetek jelennek meg, a tatárjárásos mondákat külön, egészestés rajzfilmben fogják feldolgozni, mint amilyen az Asterix és Obelix. Most készül a Kárpát-medencei magyar legendárium, tehát még az is megtörténhet, hogy amikor lejár ez a tizenkét rész, ezek a szereplők a Felvidéken vagy Kárpátalján jelennek meg. A csapat másfél éve tanul, fejlődik, a jövőben sokkal gyorsabb lesz a gyártási folyamat, mert elkészültek a modellek, a színterek, a színek, most már minden összeáll. Körülbelül két-három hónap alatt kell elkészüljön egy rajzfilm, ez a nemzetközi standard” – mondta a projekt ötletgazdája.
Fazakas Szabolcs arról is beszámolt, hogy a tervek szerint Székelyudvarhelyen lesz a főbemutatója az első résznek, majd Budapesten a magyar népmese napján.
A Székelyföldi Legendárium 2008-ban indult civil kezdeményezésként azzal a céllal, hogy összegyűjtse és a gyerekek számára szerethető módon adja át Székelyföld szellemi kulturális örökségét, ma is közszájon forgó mondáit és legendáit. Elsőként 156 székely mondát és legendát tartalmazó térképet készítettek. A kezdeményezés sikerét látva legendagyűjteményt, hangoskönyveket, színezőt és különféle játékokat terveztek, végül 2012-ben elindították az első székelyföldi rajzfilmstúdiót, amely mostanra 14 tagot számlál. Eddig négy rajzfilmjük jelent meg: A Likaskő (közönségdíj, kecskeméti KAFF Nemzetközi Animációs Fesztivál), a Rétyi - nyír mondája, a csíksomlyói kegyszobor legendája és a gyergyói táltos asszony is elnyerte a legfiatalabb, egyben legkritikusabb közönség tetszését.
A Legendárium csapata a rajzfilmekhez a valós helyszíneket bemutató, ismeretterjesztő kisfilmeket is készített, ezeket is bemutatják ingyenes vetítéseiken. A rajzfilmes csapat állandó mentora Ken Fountain amerikai animátor, a DreamWorks Animation produkciós világcég munkatársa, számos ismert hollywoodi alkotás partnere.
Fazakas Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)
2017. augusztus 25.
Magyar báró a színromán faluban - dokumentumfilmsorozat az erdélyi arisztokráciáról
Erdély arisztokratáiról, restitúciós küzdelmeikről szól a Major Anita és Margittai Gábor által készített, Tiltott kastélyok című dokumentumfilmsorozat, amelynek első része a Fehér megyei Fugadon található Bánffy-birtokot mutatja be.
A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) Neumann János-pályázatára elkészült 27 perces alkotás a Youtube videomegosztón is megtekinthető. Lovagteremben legelésző tehenek, feldúlt családi kripták, elpusztított birtokok - – másfelől jussukat visszakövetelő nemesek, akik nem fogadják el, hogy a történelem nem visszafordítható a Kárpát-medencében – erről szól a sorozat, amelynek első része Erdély veszélyeztetett etnikai és társadalmi rétegeihez kalauzol.
Főnemesi sarjnak lenni egy isten háta mögötti színromán falu szinte egyetlen magyarjaként – nem kis kihívást vállalt báró Bánffy Farkas, amikor úgy döntött: Magyarországról visszatelepszik az erdélyi szórványvilágba, méghozzá ősei kastélyába, Fugadra – írják a film alkotói a Magyaridők.hu-n.
Az erdélyi arisztokrácia megpróbáltatásait és jelenkori restitúciós küzdelmeit bemutató felfedezőutunkat itt, a dél-erdélyi szórványban kezdjük, ellátogatva többek között a Nagyenyed szomszédságában fekvő Csombordra is, ahol a Kemény bárók kriptáját nemrégiben kifosztották, falusi szemétlerakónak használták.
A fogyatkozó magyarságú településeken a magyar múlt fizikai és szellemi központjai, a kastélyok nagyobb veszélyben vannak, mint a tömbmagyarság „szállásterületein”, a Székelyföldön.
A Csombord szomszédságában fekvő Enyedszentkirály államilag kisajátított (újraállamosított), magyar múltjától szinte teljesen megfosztott kastélya környezetében megtapasztalható, milyen az, ha a közösség vezetői, rátermett lelkipásztorok képesek megvédeni egy alig százfős gyülekezetet az asszimilációtól” – fogalmaznak a sorozat alkotói.
Fugadon báró Bánffy Farkason kívül alig néhány – rohamosan elrománosodó – magyar él, így a főnemesnek szinte egymagában kell helytállnia. A múlt rendszerben községi iskolaként „üzemelő” kastélyt a család visszaperelte, ám az egykori Bánffy-birtokokért most is perek sokasága folyik. A román állam egyértelmű taktikája a „kivéreztetés”, és ehhez nem késlekedik bármilyen eszközt, akár a történelemhamisítást is bevetni. Krónika (Kolozsvár)
2017. augusztus 25.
Román-magyar-német helységnévtáblák kerültek ki Zilah bejárataihoz
Zilah város bejáratainál kihelyezték a háromnyelvű – román-magyar-német – helységnévtáblákat – közölte az MTI-hez eljuttatott közleményben a város magyar alpolgármestere, Fazakas Miklós.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott alpolgármester közölte: egyelőre a Kolozsvár és a Szatmár felőli bejáratánál kerültek ki a háromnyelvű helységnévtáblák és a hatnyelvű üdvözlőtáblák, de hamarosan Zilah minden bejáratánál megtörténik ez. Az üdvözlőtáblákon a román, magyar és német mellett angolul, franciául és olaszul is köszöntik a városba érkezőket.
Az alpolgármester történelminek nevezte a pillanatot, amelyért 27 évet kellett dolgozniuk a magyar közösség helyi képviselőinek.
A szilágysági megyeszékhely önkormányzata május 25-én egyöntetű szavazással fogadta el a többnyelvű helységnévtáblák és köszöntőtáblák kihelyezéséről szóló, az RMDSZ által beterjesztett határozatot.
A 2011-es népszámlálás adatai szerint az 56 ezer lakosú Zilahon közel kilencezer magyar él, aki a lakosság mintegy 16 százalékát teszi ki. A 21 tagú városi tanácsban a Szociáldemokrata Párt (PSD) 9, az RMDSZ 3 képviselővel rendelkezik. A várost Ionel Ciunt szociáldemokrata polgármester vezeti.
A román közigazgatási törvény egy kisebbség 20 százalék fölötti aránya esetén írja elő, hogy a kisebbség nyelvén is ki kell írni a település nevét. A parlament előtt van az RMDSZ törvénymódosítási tervezete, amely ezt a küszöböt 10 százalékra csökkentené.
MTI; erdon.ro
Zilah város bejáratainál kihelyezték a háromnyelvű – román-magyar-német – helységnévtáblákat – közölte az MTI-hez eljuttatott közleményben a város magyar alpolgármestere, Fazakas Miklós.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott alpolgármester közölte: egyelőre a Kolozsvár és a Szatmár felőli bejáratánál kerültek ki a háromnyelvű helységnévtáblák és a hatnyelvű üdvözlőtáblák, de hamarosan Zilah minden bejáratánál megtörténik ez. Az üdvözlőtáblákon a román, magyar és német mellett angolul, franciául és olaszul is köszöntik a városba érkezőket.
Az alpolgármester történelminek nevezte a pillanatot, amelyért 27 évet kellett dolgozniuk a magyar közösség helyi képviselőinek.
A szilágysági megyeszékhely önkormányzata május 25-én egyöntetű szavazással fogadta el a többnyelvű helységnévtáblák és köszöntőtáblák kihelyezéséről szóló, az RMDSZ által beterjesztett határozatot.
A 2011-es népszámlálás adatai szerint az 56 ezer lakosú Zilahon közel kilencezer magyar él, aki a lakosság mintegy 16 százalékát teszi ki. A 21 tagú városi tanácsban a Szociáldemokrata Párt (PSD) 9, az RMDSZ 3 képviselővel rendelkezik. A várost Ionel Ciunt szociáldemokrata polgármester vezeti.
A román közigazgatási törvény egy kisebbség 20 százalék fölötti aránya esetén írja elő, hogy a kisebbség nyelvén is ki kell írni a település nevét. A parlament előtt van az RMDSZ törvénymódosítási tervezete, amely ezt a küszöböt 10 százalékra csökkentené.
MTI; erdon.ro
2017. augusztus 25.
Orvostalálkozó, könyvbemutató és sok sok zene - ez jellemezte a PMN csütörtöki napját
Ahogy közeledik a hétvége, úgy sűrűsödnek a programok is a 16. Partiumi Magyar Napokon. Csütörtökön is a szórakozásé volt a főszerep Szatmárnémetiben.
Ha délelőtt 11 óra, akkor gyerekprogramok a Tűzoltótorony melletti CBA színpadon - ezt már minden szatmári gyerek tudja, így nem csoda, hogy csütörtökön ismét megtelt a tér élettel és gyerekzsivajjal, hiszen a Kuttyomfitty Társulat humorral és tánccal bőven fűszerezett előadása kicsik és nagyok arcára egyaránt mosolyt varázsolt. A szlovákiai társulat Petőfi Sándor: János vitéz című elbeszélő költeményét dolgozta fel, a varázslatos történeten keresztül a nagyérdemű olyan érdekességeket láthatott, mint török hastánc vagy barokk menüett. Az előadás alatt pedig több nézőt is bevontak a történetbe, páratlan élménnyel gazdagodva ezáltal.
Délután a beszélgetéseké és a könyvbemutatóké volt a főszerep, hiszen sor került Lupescu Kata: A kalózlány című ifjúsági regényének bemutatójára. A könyvbemutatóval egybekötött közönségtalálkozó különlegessége, hogy Kata mindössze 15 éves, A kalózlány írásához pedig hatodikos korában, 11 évesen kezdett bele. Regénye pedig hosszú idő óta az első igazi ifjúsági regény az erdélyi magyar könyvpiacon. Kiadója szavaival élve, ha angol nyelvterületen kerülne kiadásra, a young adult fantasy kategóriába tartozna, ugyanis a serdülő olvasóréteget célozza meg, a történet pedig a felnőtté válásról szól. Lebilincselő sztorival, szikrázó párbeszédekkel és nem utolsósorban az írói fantázia olyan sziporkáival, mely oldalról oldalra egyik bámulatból a másikba ejti az olvasót.
Szintén a csütörtöki nap adott helyet a szatmári orvosok találkozójának, mely már évek óta a Partiumi Magyar Napok kiemelkedő eseménye. A szervező Szent-Györgyi Albert Társaság és a Szatmári Fiatalokért Kulturális Egyesület hisz ugyanis abban, hogy ebben a megyében is vannak kiemelkedően jó orvosok és ők el tudják mondani a következő generációnak, akik még csak most gondolkodnak a pályaválasztáson vagy ha már tudják, hogy milyen szakirányon idulnak el, de bizonytalanok a várost illetően, hogy Szatmár megye jó hely lehet mind a kezdő orvosnak, mind a tapasztaltnak is. Dr. Vass Zoltán, a Szent-Györgyi Albert Társaság társelnöke elmondta, hogy az évek során inkább valamiféle generációk közötti beszélgetéssé lényegült át ez a találkozó, ahol orvosok és leendő orvosok mellett megjelennek már asszisztensek is, akik ugyebár az egészségügyi rendszer fontos és nélkülözhetetlen pillérei. Szatmár megye minden évben remek anyagot ad az orvosi egyetemeknek, éppen ezért lenne itt az ideje, hogy őket meg is lehessen tartani s egyetemi éveik után visszataláljanak ide. A legnagyobb hiány – főleg magyarul beszélő szakorvosokból – éppen a megyei kórházban van. Éppen ezért kapott meghívást az eseményre Pataki Csaba, a Szatmár Megyei Tanács elnöke, Nagy Szabolcs, megyemenedzser, aki kiemelten foglalkozik a megyei kórház helyzetével, valamint Marc Adrian, a Szatmár Megyei Sürgősségi Kórház menedzsere. Mivel fontos, hogy minden önkormányzat magáénak érezze az egészségügyi rendszer fejlesztését, így a meghívottak között szerepelt Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere is, hiszen ebben a városban működnek a rendszer döntő többségét alkotó intézmények.
A 16. Partiumi Magyar Napok programjában a sport is fontos szerepet tölt be, focitornát szerveztek Romász János emlékére, volt vívásbemutató, csütörtökön pedig a Ferencvárosi Tornaklub legendás focistáival, Telek Andrással és Szenes Sándorral találkozhattak a fradi-drukkerek és beszélgethettek velük a Fradiról, fociról, legendákról.
Csütörtök késő délután és este minden tekintetben a zenéé volt a főszerep: a Római Katolikus Püspökség Aranytermében Rappert Vencz Gábor színművész és a Consonantia trió Shakespeare és Handel műveket mutatott be, 19 órától teltház előtt koncertezett Gergely Róbert a Szécsi Pál emlékműsor keretén belül, míg 21 órától a fiatalok kedvence, a Children of Distance “robbantotta” fel a Farmacenter színpadot a Református Gimnázium udvarán. Az estét ezúttal is afterparty zárta a Yoda Yoga roncskocsmában, ahol az egyik legnevesebb magyarországi lemezlovas, Dj Budai pörgette a lemezeket. szatmar.ro
Ahogy közeledik a hétvége, úgy sűrűsödnek a programok is a 16. Partiumi Magyar Napokon. Csütörtökön is a szórakozásé volt a főszerep Szatmárnémetiben.
Ha délelőtt 11 óra, akkor gyerekprogramok a Tűzoltótorony melletti CBA színpadon - ezt már minden szatmári gyerek tudja, így nem csoda, hogy csütörtökön ismét megtelt a tér élettel és gyerekzsivajjal, hiszen a Kuttyomfitty Társulat humorral és tánccal bőven fűszerezett előadása kicsik és nagyok arcára egyaránt mosolyt varázsolt. A szlovákiai társulat Petőfi Sándor: János vitéz című elbeszélő költeményét dolgozta fel, a varázslatos történeten keresztül a nagyérdemű olyan érdekességeket láthatott, mint török hastánc vagy barokk menüett. Az előadás alatt pedig több nézőt is bevontak a történetbe, páratlan élménnyel gazdagodva ezáltal.
Délután a beszélgetéseké és a könyvbemutatóké volt a főszerep, hiszen sor került Lupescu Kata: A kalózlány című ifjúsági regényének bemutatójára. A könyvbemutatóval egybekötött közönségtalálkozó különlegessége, hogy Kata mindössze 15 éves, A kalózlány írásához pedig hatodikos korában, 11 évesen kezdett bele. Regénye pedig hosszú idő óta az első igazi ifjúsági regény az erdélyi magyar könyvpiacon. Kiadója szavaival élve, ha angol nyelvterületen kerülne kiadásra, a young adult fantasy kategóriába tartozna, ugyanis a serdülő olvasóréteget célozza meg, a történet pedig a felnőtté válásról szól. Lebilincselő sztorival, szikrázó párbeszédekkel és nem utolsósorban az írói fantázia olyan sziporkáival, mely oldalról oldalra egyik bámulatból a másikba ejti az olvasót.
Szintén a csütörtöki nap adott helyet a szatmári orvosok találkozójának, mely már évek óta a Partiumi Magyar Napok kiemelkedő eseménye. A szervező Szent-Györgyi Albert Társaság és a Szatmári Fiatalokért Kulturális Egyesület hisz ugyanis abban, hogy ebben a megyében is vannak kiemelkedően jó orvosok és ők el tudják mondani a következő generációnak, akik még csak most gondolkodnak a pályaválasztáson vagy ha már tudják, hogy milyen szakirányon idulnak el, de bizonytalanok a várost illetően, hogy Szatmár megye jó hely lehet mind a kezdő orvosnak, mind a tapasztaltnak is. Dr. Vass Zoltán, a Szent-Györgyi Albert Társaság társelnöke elmondta, hogy az évek során inkább valamiféle generációk közötti beszélgetéssé lényegült át ez a találkozó, ahol orvosok és leendő orvosok mellett megjelennek már asszisztensek is, akik ugyebár az egészségügyi rendszer fontos és nélkülözhetetlen pillérei. Szatmár megye minden évben remek anyagot ad az orvosi egyetemeknek, éppen ezért lenne itt az ideje, hogy őket meg is lehessen tartani s egyetemi éveik után visszataláljanak ide. A legnagyobb hiány – főleg magyarul beszélő szakorvosokból – éppen a megyei kórházban van. Éppen ezért kapott meghívást az eseményre Pataki Csaba, a Szatmár Megyei Tanács elnöke, Nagy Szabolcs, megyemenedzser, aki kiemelten foglalkozik a megyei kórház helyzetével, valamint Marc Adrian, a Szatmár Megyei Sürgősségi Kórház menedzsere. Mivel fontos, hogy minden önkormányzat magáénak érezze az egészségügyi rendszer fejlesztését, így a meghívottak között szerepelt Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere is, hiszen ebben a városban működnek a rendszer döntő többségét alkotó intézmények.
A 16. Partiumi Magyar Napok programjában a sport is fontos szerepet tölt be, focitornát szerveztek Romász János emlékére, volt vívásbemutató, csütörtökön pedig a Ferencvárosi Tornaklub legendás focistáival, Telek Andrással és Szenes Sándorral találkozhattak a fradi-drukkerek és beszélgethettek velük a Fradiról, fociról, legendákról.
Csütörtök késő délután és este minden tekintetben a zenéé volt a főszerep: a Római Katolikus Püspökség Aranytermében Rappert Vencz Gábor színművész és a Consonantia trió Shakespeare és Handel műveket mutatott be, 19 órától teltház előtt koncertezett Gergely Róbert a Szécsi Pál emlékműsor keretén belül, míg 21 órától a fiatalok kedvence, a Children of Distance “robbantotta” fel a Farmacenter színpadot a Református Gimnázium udvarán. Az estét ezúttal is afterparty zárta a Yoda Yoga roncskocsmában, ahol az egyik legnevesebb magyarországi lemezlovas, Dj Budai pörgette a lemezeket. szatmar.ro
2017. augusztus 25.
Traktorfelvonulás és Napoleon Boulevard
Ünnepel Réty és Szotyor
A tegnap elkezdődött kézdivásárhelyi Őszi Sokadalom mellett a hétvégén Nagyajta – lásd a falunapok programját csütörtöki lapszámunkban – és két sepsiszéki település, Réty és Szotyor is ünnepel.
Rétyen a 12. alkalommal hívják kikapcsolódni a község népét. A kétnapos rendezvény szombaton délben ünnepi felvonulással kezdődik a rétyi sport- és kulturális központban. 12.30-től megnyitó kenyérszenteléssel, majd 13 órakor a helyi óvodások és iskolások műsora nyitja a színpadi produkciókat. Ezenkívül gokart-bemutató, autós ügyességi verseny, labdarúgó-mérkőzés is lesz. 18.30-kor a rétyi régizene-együttes, majd 20 órától a helyi Kováts András Ifjúsági Koncert-fúvószenekar előadására várják az érdeklődőket.
Vasárnap, 6 órai kezdéssel rajtol a horgászverseny,12 órától állatkiállítás, majd 14 órától traktorfelvonulás lesz. 16 órától a kászonújfalusi hagyományőrző zenekar, 17 órától a Kováts András fúvósegyesület rézfúvós kvintettje, illetve 18 órától a szentivánlaborfalvi Székely István-dalkör lép fel. Az estét a Napoleon Boulevard koncertje és tábortűz zárja.
Szotyorban a szombati délelőtt sporteseményekkel indul, a 14 órás ünnepélyes megnyitót az uzoni Atlantisz fúvószenekar szolgáltatja. Délután néptánc- és népdalelőadások – a szotyori óvodás és ifjúsági csoport, a mikóújfalusi Murgó néptáncegyüttes, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza Batyus néptánccsoportja és az alsónánai néptánccsoport –, este a Szemafor és az Exit Rock Band, majd Kristóf Katalin és Milán lépnek színpadra, de lesz utcabál és tűzijáték is.
Vasárnap 9.30-kor Eresztevényben kopjafát avatnak az Alsónána –Szotyor testvértelepülési kapcsolat szentesítésére, majd 11 órától hálaadó istentisztelet lesz a szotyori református templomban.
Tinca Teddy / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Ünnepel Réty és Szotyor
A tegnap elkezdődött kézdivásárhelyi Őszi Sokadalom mellett a hétvégén Nagyajta – lásd a falunapok programját csütörtöki lapszámunkban – és két sepsiszéki település, Réty és Szotyor is ünnepel.
Rétyen a 12. alkalommal hívják kikapcsolódni a község népét. A kétnapos rendezvény szombaton délben ünnepi felvonulással kezdődik a rétyi sport- és kulturális központban. 12.30-től megnyitó kenyérszenteléssel, majd 13 órakor a helyi óvodások és iskolások műsora nyitja a színpadi produkciókat. Ezenkívül gokart-bemutató, autós ügyességi verseny, labdarúgó-mérkőzés is lesz. 18.30-kor a rétyi régizene-együttes, majd 20 órától a helyi Kováts András Ifjúsági Koncert-fúvószenekar előadására várják az érdeklődőket.
Vasárnap, 6 órai kezdéssel rajtol a horgászverseny,12 órától állatkiállítás, majd 14 órától traktorfelvonulás lesz. 16 órától a kászonújfalusi hagyományőrző zenekar, 17 órától a Kováts András fúvósegyesület rézfúvós kvintettje, illetve 18 órától a szentivánlaborfalvi Székely István-dalkör lép fel. Az estét a Napoleon Boulevard koncertje és tábortűz zárja.
Szotyorban a szombati délelőtt sporteseményekkel indul, a 14 órás ünnepélyes megnyitót az uzoni Atlantisz fúvószenekar szolgáltatja. Délután néptánc- és népdalelőadások – a szotyori óvodás és ifjúsági csoport, a mikóújfalusi Murgó néptáncegyüttes, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza Batyus néptánccsoportja és az alsónánai néptánccsoport –, este a Szemafor és az Exit Rock Band, majd Kristóf Katalin és Milán lépnek színpadra, de lesz utcabál és tűzijáték is.
Vasárnap 9.30-kor Eresztevényben kopjafát avatnak az Alsónána –Szotyor testvértelepülési kapcsolat szentesítésére, majd 11 órától hálaadó istentisztelet lesz a szotyori református templomban.
Tinca Teddy / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. augusztus 25.
Röviden
Kamionosok seregszemléje A hétvégén tartják Baróton a hetedik alkalommal megszervezett erdővidéki kamionos találkozót. A kamionosok szombaton 14 órától vonulnak fel a város utcáin, majd a városi sportpályán folytatódik a rendezvény. Ezúttal is lesz kamion szépségverseny, kamionhúzó-verseny, tombolahúzás. A napot retró buli és tűzijáték zárja.
Gábor Áron tiszteletére Eresztevény református temetőjében rengeteg kopjafát állítottak már az 1848–49-es szabadságharc legendás ágyúöntője, Gábor Áron tiszteletére. A székely főtiszt emlékjeleinek száma nemrégiben Szank kopjafájával gyarapodott, amit szanki polgárok állíttattak.
Konferencia ásványvizeinkről A Sapientia EMTE Sepsiszentgyörgyi Tanulmányi Központjában ma kezdődő értekezlet elsődleges célja szakmai fórumot biztosítani mindazok számára, akik az ásványvizek feltárásával, kutatásával, tanulmányozásával, hasznosításával, népszerűsítésével és védelmével foglalkoznak a Kárpát-medencében. A konferenciát ma nyitják meg 9 órakor, és elsőként Kisgyörgy Zoltán nyugalmazott geológus tart előadást Háromszék mint ásványvíz és széndioxid nagyhatalom. Az egész napos konferencia 17 órától a Háromszék Vármegye Kiadó által idén megjelentetett, Székelyföldi mofettás könyv – Gyógygázok az egészség szolgálatában című könyv bemutatójával ér véget. Az előadások szekciókban zajlanak, és bárki meghallgathatja azokat. Többek között szó esik Bálványosfürdő gázömléseinek geokémiájáról (12 órától), mélyfúrású ásványvízből származó söripari vízről (14.15), a Kovászna megyei mofettákról (14.45), a torjai Büdös-barlang írott történetéről (15.45). Szombaton a résztvevők szakmai kiránduláson vesznek részt: Bálványosfürdő, Apor lányok feredője, torjai Büdös-barlang és környéke, Grand Hotel Bálványos (wellnes), a Szent Anna-tó és a Mohos-tőzegláp érintésével. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Kamionosok seregszemléje A hétvégén tartják Baróton a hetedik alkalommal megszervezett erdővidéki kamionos találkozót. A kamionosok szombaton 14 órától vonulnak fel a város utcáin, majd a városi sportpályán folytatódik a rendezvény. Ezúttal is lesz kamion szépségverseny, kamionhúzó-verseny, tombolahúzás. A napot retró buli és tűzijáték zárja.
Gábor Áron tiszteletére Eresztevény református temetőjében rengeteg kopjafát állítottak már az 1848–49-es szabadságharc legendás ágyúöntője, Gábor Áron tiszteletére. A székely főtiszt emlékjeleinek száma nemrégiben Szank kopjafájával gyarapodott, amit szanki polgárok állíttattak.
Konferencia ásványvizeinkről A Sapientia EMTE Sepsiszentgyörgyi Tanulmányi Központjában ma kezdődő értekezlet elsődleges célja szakmai fórumot biztosítani mindazok számára, akik az ásványvizek feltárásával, kutatásával, tanulmányozásával, hasznosításával, népszerűsítésével és védelmével foglalkoznak a Kárpát-medencében. A konferenciát ma nyitják meg 9 órakor, és elsőként Kisgyörgy Zoltán nyugalmazott geológus tart előadást Háromszék mint ásványvíz és széndioxid nagyhatalom. Az egész napos konferencia 17 órától a Háromszék Vármegye Kiadó által idén megjelentetett, Székelyföldi mofettás könyv – Gyógygázok az egészség szolgálatában című könyv bemutatójával ér véget. Az előadások szekciókban zajlanak, és bárki meghallgathatja azokat. Többek között szó esik Bálványosfürdő gázömléseinek geokémiájáról (12 órától), mélyfúrású ásványvízből származó söripari vízről (14.15), a Kovászna megyei mofettákról (14.45), a torjai Büdös-barlang írott történetéről (15.45). Szombaton a résztvevők szakmai kiránduláson vesznek részt: Bálványosfürdő, Apor lányok feredője, torjai Büdös-barlang és környéke, Grand Hotel Bálványos (wellnes), a Szent Anna-tó és a Mohos-tőzegláp érintésével. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. augusztus 25.
Végvári vándorkomédiások
Bánsági Vándorszínház társulata negyedik éve indult útnak, hogy augusztus 19. és szeptember 2. között tizenöt bánsági és partiumi településen bemutassák legújabb produkciójukat. Nóti Károly Majd a Jegenye című jelenetéből Orbán Enikő dramaturg írt egyfelvonásos zenés vígjátékot, az előadást Aszalos Géza a temesvári Csiky Gergely Színház művésze rendezte. A díszleteket és jelmezeket Albert Alpár tervezte. Simon Judit az idén is ott volt Végváron, a bemutatón.
A nyár elején, Temesváron Aszalos Géza színművész és Orbán Enikő dramaturg azon izgultak, hogy idén nyáron hogyan fér bele a programjukba a Vándorszínház, hiszen a Csiky Gergely Színházban még júliusban is dolgoztak. Előadásaikat külföldi fesztiválokra, vendégszereplésre hívták. Persze büszkék rá, hogy munkájukat elismerik, s a temesvári magyar színházat a legrangosabbak között jegyzik itthon és külföldön, de a Vándorszínház is útnak kell induljon. Várják őket Végváron és a többi településen. Már kora tavasszal kérdezgetik, mikor és milyen előadással érkeznek. Igazi ünnepi esemény arrafelé a színház.
Tavaly óta a Tarisznyás Egyesület működteti a Bánsági Vándorszínházat, ez az egyesület főtevékenysége. A pénz egyre kevesebb, de mindig van annyi, hogy elkészüljön az előadás, mellyel Thália szekerén bejárják Arad és Temes megye szórványtelepüléseit. Aszalos Géza örömmel újságolja: idén Krassó-Szörény megyeszékhelyére, Resicabányára is meghívták a truppot. A tél végén telefonáltak, nehogy kimaradjanak. Hallottak a Vándorszínházról, és szeretnék, ha náluk is szerepelnének. Mennek boldogan, hiszen az a cél, hogy minél több szórványtelepülésre vigyenek színházat. A többi nem számít – mondja nevetve Aszalos.
Kettőjüknek idén sem lesz szabadságuk, már negyedik éve nem is gondolnak hagyományos értelemben nyaralásra. Nekünk ez a nyaralás – mondja a mindig mosolyogó Orbán Enci, aki szerint a szükségből is örömet kovácsolnak. Tavaly óta ugyanis lemondtak a catering szolgálatról, a panziókról. Maguk főznek, és ott töltik az éjszakát, ahol éppen helyet kapnak. Idén „befektettek” néhány felfújható matracba, mert korábban akadt olyan település is, ahol a puszta padlón aludtak a színpadon.
A befektetés kifejezésen elmosolyodok, mert a helyzet az, hogy az idén még a tavalyinál is kevesebb a pénz. Aszalos Géza mondja, nagy bajban lettek volna, ha a Temes Megyei Tanács nem siet a segítségükre. Olyan támogatást szavaztak meg a Vándorszínháznak, amellyel biztonságban elindulhatnak. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalától (DRI) már tavaly sem kaptak pénzt, idén a Bethlen Gábor Alaptól sem nyertek egy vasat sem. A magyarországi intézmény közölte, hogy forrás hiányában nem támogatja őket. Maradt tehát a megyei önkormányzat, és mint minden évben a Csiky Gergely Színház, valamint a települések, ahol várva várt vendégek.
„Mondjad, mire van szükséged, és vigyed” – ezt szokta mondani Balázs Attila a temesvári magyar színház igazgatója, amikor Aszalos bejelenti: indulnak Végvárra és onnan tovább. Nagybodófalva, Szapáryfalva, Lugos, Igazfalva, Újszentes, Újmosnica, Ótelek, Nagyszentmiklós, Pusztakeresztúr, Máriafölde az útirány, majd tovább Arad megyében Kisiratos, Kisjenő, Nagyzerind következik. Az utolsó állomás az új helyszín, Resicabánya. A Csiky Gergely Színháztól érkezik a mikrobusz, az utánfutó, a jelmezek, a díszlethez szükséges anyagok, a világosító és hangberendezések.
Csapatmunka a piactéren
Végváron első látásra szinte semmi sem változott tavaly óta. Aztán kiderül, hogy mégis: nagyobb lett a szeretet, több az adomány. A társulat az iskolaudvarban próbál, a bentlakásban rendezkedtek be. Ez itt még luxuskategóriának számít, külön háló- és fürdőszoba áll a lányok és fiúk rendelkezésére, ágyban alusznak, a tágas, immár jól felszerelt konyhában főznek maguknak. Amikor megérkezünk, még tombol a kánikula, az árnyékban is nehéz meglenni, nemhogy a tűző napon.
A konyhát a végváriak szerelték fel, a hűtőszekrénytől a tűzhelyig mindent ők hoztak, hogy a színészek semmiben sem szenvedjenek hiányt. Az épület ütött-kopott, a folyosón a tavalyi esőktől beázott a mennyezet, az idén viszont rendesen kiszáradt.
A bemutató napja van, előző este már tartottak egy előbemutatót, mert a szomszéd faluban lakodalom van, sokan mennek Végvárról is, de az előadást látni akarták. Így hát a társulat nyílt főpróbát tartott. Jó sokan voltak, mesélik.
A társulat éppen szusszan egyet, mielőtt elkezdik építeni a piactéren a díszletet. Pompás pillanat, hogy megismerkedjek az új tagokkal. Sosovicza Anna, Scurtu Dávid, Benczi Tekla színisek, Tekla korábban diákszínjátszóként vett részt a munkában. Zétényi Lina teatrológus hallgató, de úgy gondolta, színészként is kipróbálja magát. A régiek barátként üdvözölnek. Hodu Péter a szegedi színház művésze, harmadik éve vándorol Aszalosékkal. Mihály Csongor alapember, immár kolléga a Csiky Gergely színházban. Velük van a másik alapember, Albert Alpár a temesvári teátrum díszlet- és jelmeztervezője.
A tagok mindegyike pontosan tudja, mi a feladata, nemcsak a színpadon, de a színpadtér, a jelmezek előkészítésében. Még velük van Alpár, aki segít nekik, és figyeli, hogy mindenki pontosan tudja, mi a dolga. A díszlet is közös munka, Alpár és a társulat tagjai az iskola udvarán szabták, festették, varrták. A Majd a Jegenye díszlete olyan, mint a puzzle, apró darabokból kell minden előadás előtt összerakni. Merthogy minden bele kell férjen a nem túl nagy méretű utánfutóba. A fiúk és Aszalos a tűző napon szerelnek, a piacteret csak előadás előtt fél órával éri el az árnyék, konkrétan, amikor már esteledik. Lassan minden a helyére kerül, a lányok a jelmezekkel és kellékekkel foglalkoznak. A fény és hang kezdetektől a Csongor feladata. A fiúk fegyelmezetten, de jókedvűen végzik a munkájukat. Megérkezik Nándi és Béla is, ők a mindenkori helyi segítők. A piactéren szól a zene, mintegy másfél órával az előadás előtt minden kész van. Áll a szép és funkcionális díszlet, a jelmezek előkészítve, a színészek, valamint a rendező és dramaturg elmennek zuhanyozni és készülni az előadásra. Utóbbi kettő egyben világosító, hangosító, kellékes, szóval a színpad mindenesei.
Senki nem azzal kezdi a közel két hónapos megfeszített munkát, hogy mennyi a gázsi, hanem azzal, hogy mi a feladat.
Gondolatok szúnyogokról és szórványról
A barátnőimmel Mihály bá’ „bárjának” árnyékos teraszán ülünk, hideg üdítőt kortyolgatunk és nézzük, ahogy a Vándorszínház társulata dolgozik. Vacsora csak előadás után lesz, de az iskolaudvaron már készül a bográcsos. Pillanatra odajön hozzánk Enci, majd Géza. Boldogok és – bár nem vallják be – büszkék is magukra, mert befogadták, szeretik őket a szórványban.
Mesélik, hogy a végváriak szinte mindennel ellátják őket, hoznak zöldségeket, gyümölcsöt, az állatorvostól mennyei sajtot kaptak, a község asszonyai kalákában főzik a vacsorát, néha ebédet is. Befogadták őket.
Vándorkomédiás elődeikhez híven minimális igénnyel érkeznek a településekre: egy tér, ahol felállíthatják a színpadot, hely, ahol aludhatnak, vacsora, és egy 220 voltos áramforrás. A gázsi az előadás utáni kalapozásból kerül ki, azt osztják el egymás között. Örömmel újságolják, az idén már ebédet is ígértek nekik néhány településen, annyira várják őket.
Miközben az árnyékban pihegünk a melegtől, félünk, idén is megesznek majd a szúnyogok. Tavaly nagyon megszenvedtük a kis vérszívók jelenlétét. Arról az emberfeletti munkáról beszélgetünk, amit szinte ingyen végeznek a Vándorszínház tagjai. Ezek a fiatalok olyan helyekre visznek előadást, ahol generációk nőttek úgy fel, hogy nem tudták, mi az, hogy színház. Általuk ismerték meg ezt a varázslatot. A bánsági, aradi, krassó-szörényi településeken Aszalosék előtt évtizedekig nem lépett fel színtársulat, még amatőr sem. Mialatt erről beszélgetünk, eszembe jutnak az évente meghirdetett szórványprogramok, a magyarság és magyar közösségek megmaradásáról szóló ünnepi szónoklatok. A Vándorszínház ünnepi külsőségek és politikusok nélkül a magyar szót viszi olyan településekre, ahol ez hiánycikk. Magyar szerzők darabjait játsszák magyarul, magyar zenével. Közösséget fejlesztenek, nem csak azzal, hogy a települések magyarjainak a színház közös élményét nyújtják, hanem azzal is, hogy magyarok együtt várják őket, a falvak közössége teremti meg az előadáshoz szükséges minimális feltételeket, és az asszonyok közösen főzik a vacsorát. Közösségformálók az előadás utáni együttlétek, a beszélgetések is. A Bánsági Vándorszínház az élő magyar szót viszi a szórványtelepülésekre, nem csak őrzi, hanem teremti a hagyományt. A hagyományt, hogy évente, egy nyári estén színházba lehet menni. Igaz, őket nem lehet felavatni, szalagot elvágni, beszédet mondani.
Aszalosék nem az elöljárókkal tartják a kapcsolatot, hanem a közösségi munkát vállalókkal. Végváron az iskolaigazgató, máshol egy tanár, megint máshol a lelkész, másutt egy vállalkozó segít nekik. Kisbusszal, utánfutóval érkeznek, naphosszat dolgoznak az esti ünnepi pillanatokért. Semmit sem várnak el, csak teszik a dolgukat, mert úgy gondolják, ez a feladatuk.
Vissza! Vissza!
Amint a padok és székek a helyükre kerültek, az első sort megtöltik a gyerekek. Kicsik és nagyok jó másfél órát várnak, hogy kezdődjön az előadás. A felnőttek zöme is korán érkezik, hogy jó helyet kapjon. A szúnyogok úgy döntöttek, augusztus 19-én este, a Majd a Jegenye előadását nem nézik meg, úgyhogy mi is békében várjuk a kezdést, vakarózás nélkül nézzük a produkciót. Az idő is kegyes, enyhe szél fújdogál, csak annyi, hogy kissé lehűtse a levegőt, de ne tegyen kárt a díszletben.
Kigyúlnak a reflektorok, megszólal a zene, kezdődik az előadás. A nézők elcsendesülnek, gyerekek és felnőttek, idősek és fiatalok mosolyognak, örülnek a színháznak. Az előadás könnyed és pajkos, a dramaturg ügyesen rakta össze a Nóti jelenteket, és nem derül ki, melyik szövegrész született saját kútfőből. A fiatal színészek tehetségesek, táncolnak és énekelnek, ülnek a poénok. Mihály ismét megcsillogtatja a humorát, Hodu hódító, Scurtu remekül mozog, Sosovicza, Benczi és Zétényi bűbájosan komédiáznak. Minden énekszámot tapssal jutalmaz a közönség, a végén vastapssal köszönik meg az előadást. Vissza! Vissza! – kiabálják néhányan, a közönség még maradna, egy hölgy megjegyzi, túl rövid volt, még nézték volna. Mindenki tesz a kalapba és nehezen szánják rá magukat, hogy hazamenjenek.
Păştean Erika, iskolaigazgató megköszöni a társulatnak, hogy Végvár a főhadiszállásuk, hogy ott próbálnak. A község nevében kéri őket, jöjjenek jövőre is, mert ők már ide tartoznak, végváriaknak tekintik őket. Jónéhányan végignézik, ahogy leszerelik és összepakolják a díszletet.
Az iskolaudvaron elkészült a gulyás, az egyik szakács az igazgatónő férje.
A végvári asszonyok megterítik a hatalmas konyaasztalt, a birkagulyás finom, a savanyúság, a túrós sütemény mennyei. A társulat boldog, jól sikerült az előadás és a kalapba is elég szép summa gyűlt össze. Ezt csak később számolják meg és osztják el. Még átmegyünk Mihai bá’hoz, aki egy láda sörrel kedveskedik. Aszalos az asztalnál megköszöni a társulatnak a munkát és figyelmezteti őket: ne maradjanak fenn sokáig, mert másnap indulás!
A Vándorszínház szeptember 2-án Resicabányán tartja az idei utolsó előadást, 3-án visszatérnek Végvárra összepakolni és elbúcsúzni. A diákoknak még maradt pár nap vakáció, Aszalos, Orbán, Mihály és Hodu másnap a kőszínházban kezdi a munkát, hiszen indul az új évad. erport.ro
Bánsági Vándorszínház társulata negyedik éve indult útnak, hogy augusztus 19. és szeptember 2. között tizenöt bánsági és partiumi településen bemutassák legújabb produkciójukat. Nóti Károly Majd a Jegenye című jelenetéből Orbán Enikő dramaturg írt egyfelvonásos zenés vígjátékot, az előadást Aszalos Géza a temesvári Csiky Gergely Színház művésze rendezte. A díszleteket és jelmezeket Albert Alpár tervezte. Simon Judit az idén is ott volt Végváron, a bemutatón.
A nyár elején, Temesváron Aszalos Géza színművész és Orbán Enikő dramaturg azon izgultak, hogy idén nyáron hogyan fér bele a programjukba a Vándorszínház, hiszen a Csiky Gergely Színházban még júliusban is dolgoztak. Előadásaikat külföldi fesztiválokra, vendégszereplésre hívták. Persze büszkék rá, hogy munkájukat elismerik, s a temesvári magyar színházat a legrangosabbak között jegyzik itthon és külföldön, de a Vándorszínház is útnak kell induljon. Várják őket Végváron és a többi településen. Már kora tavasszal kérdezgetik, mikor és milyen előadással érkeznek. Igazi ünnepi esemény arrafelé a színház.
Tavaly óta a Tarisznyás Egyesület működteti a Bánsági Vándorszínházat, ez az egyesület főtevékenysége. A pénz egyre kevesebb, de mindig van annyi, hogy elkészüljön az előadás, mellyel Thália szekerén bejárják Arad és Temes megye szórványtelepüléseit. Aszalos Géza örömmel újságolja: idén Krassó-Szörény megyeszékhelyére, Resicabányára is meghívták a truppot. A tél végén telefonáltak, nehogy kimaradjanak. Hallottak a Vándorszínházról, és szeretnék, ha náluk is szerepelnének. Mennek boldogan, hiszen az a cél, hogy minél több szórványtelepülésre vigyenek színházat. A többi nem számít – mondja nevetve Aszalos.
Kettőjüknek idén sem lesz szabadságuk, már negyedik éve nem is gondolnak hagyományos értelemben nyaralásra. Nekünk ez a nyaralás – mondja a mindig mosolyogó Orbán Enci, aki szerint a szükségből is örömet kovácsolnak. Tavaly óta ugyanis lemondtak a catering szolgálatról, a panziókról. Maguk főznek, és ott töltik az éjszakát, ahol éppen helyet kapnak. Idén „befektettek” néhány felfújható matracba, mert korábban akadt olyan település is, ahol a puszta padlón aludtak a színpadon.
A befektetés kifejezésen elmosolyodok, mert a helyzet az, hogy az idén még a tavalyinál is kevesebb a pénz. Aszalos Géza mondja, nagy bajban lettek volna, ha a Temes Megyei Tanács nem siet a segítségükre. Olyan támogatást szavaztak meg a Vándorszínháznak, amellyel biztonságban elindulhatnak. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalától (DRI) már tavaly sem kaptak pénzt, idén a Bethlen Gábor Alaptól sem nyertek egy vasat sem. A magyarországi intézmény közölte, hogy forrás hiányában nem támogatja őket. Maradt tehát a megyei önkormányzat, és mint minden évben a Csiky Gergely Színház, valamint a települések, ahol várva várt vendégek.
„Mondjad, mire van szükséged, és vigyed” – ezt szokta mondani Balázs Attila a temesvári magyar színház igazgatója, amikor Aszalos bejelenti: indulnak Végvárra és onnan tovább. Nagybodófalva, Szapáryfalva, Lugos, Igazfalva, Újszentes, Újmosnica, Ótelek, Nagyszentmiklós, Pusztakeresztúr, Máriafölde az útirány, majd tovább Arad megyében Kisiratos, Kisjenő, Nagyzerind következik. Az utolsó állomás az új helyszín, Resicabánya. A Csiky Gergely Színháztól érkezik a mikrobusz, az utánfutó, a jelmezek, a díszlethez szükséges anyagok, a világosító és hangberendezések.
Csapatmunka a piactéren
Végváron első látásra szinte semmi sem változott tavaly óta. Aztán kiderül, hogy mégis: nagyobb lett a szeretet, több az adomány. A társulat az iskolaudvarban próbál, a bentlakásban rendezkedtek be. Ez itt még luxuskategóriának számít, külön háló- és fürdőszoba áll a lányok és fiúk rendelkezésére, ágyban alusznak, a tágas, immár jól felszerelt konyhában főznek maguknak. Amikor megérkezünk, még tombol a kánikula, az árnyékban is nehéz meglenni, nemhogy a tűző napon.
A konyhát a végváriak szerelték fel, a hűtőszekrénytől a tűzhelyig mindent ők hoztak, hogy a színészek semmiben sem szenvedjenek hiányt. Az épület ütött-kopott, a folyosón a tavalyi esőktől beázott a mennyezet, az idén viszont rendesen kiszáradt.
A bemutató napja van, előző este már tartottak egy előbemutatót, mert a szomszéd faluban lakodalom van, sokan mennek Végvárról is, de az előadást látni akarták. Így hát a társulat nyílt főpróbát tartott. Jó sokan voltak, mesélik.
A társulat éppen szusszan egyet, mielőtt elkezdik építeni a piactéren a díszletet. Pompás pillanat, hogy megismerkedjek az új tagokkal. Sosovicza Anna, Scurtu Dávid, Benczi Tekla színisek, Tekla korábban diákszínjátszóként vett részt a munkában. Zétényi Lina teatrológus hallgató, de úgy gondolta, színészként is kipróbálja magát. A régiek barátként üdvözölnek. Hodu Péter a szegedi színház művésze, harmadik éve vándorol Aszalosékkal. Mihály Csongor alapember, immár kolléga a Csiky Gergely színházban. Velük van a másik alapember, Albert Alpár a temesvári teátrum díszlet- és jelmeztervezője.
A tagok mindegyike pontosan tudja, mi a feladata, nemcsak a színpadon, de a színpadtér, a jelmezek előkészítésében. Még velük van Alpár, aki segít nekik, és figyeli, hogy mindenki pontosan tudja, mi a dolga. A díszlet is közös munka, Alpár és a társulat tagjai az iskola udvarán szabták, festették, varrták. A Majd a Jegenye díszlete olyan, mint a puzzle, apró darabokból kell minden előadás előtt összerakni. Merthogy minden bele kell férjen a nem túl nagy méretű utánfutóba. A fiúk és Aszalos a tűző napon szerelnek, a piacteret csak előadás előtt fél órával éri el az árnyék, konkrétan, amikor már esteledik. Lassan minden a helyére kerül, a lányok a jelmezekkel és kellékekkel foglalkoznak. A fény és hang kezdetektől a Csongor feladata. A fiúk fegyelmezetten, de jókedvűen végzik a munkájukat. Megérkezik Nándi és Béla is, ők a mindenkori helyi segítők. A piactéren szól a zene, mintegy másfél órával az előadás előtt minden kész van. Áll a szép és funkcionális díszlet, a jelmezek előkészítve, a színészek, valamint a rendező és dramaturg elmennek zuhanyozni és készülni az előadásra. Utóbbi kettő egyben világosító, hangosító, kellékes, szóval a színpad mindenesei.
Senki nem azzal kezdi a közel két hónapos megfeszített munkát, hogy mennyi a gázsi, hanem azzal, hogy mi a feladat.
Gondolatok szúnyogokról és szórványról
A barátnőimmel Mihály bá’ „bárjának” árnyékos teraszán ülünk, hideg üdítőt kortyolgatunk és nézzük, ahogy a Vándorszínház társulata dolgozik. Vacsora csak előadás után lesz, de az iskolaudvaron már készül a bográcsos. Pillanatra odajön hozzánk Enci, majd Géza. Boldogok és – bár nem vallják be – büszkék is magukra, mert befogadták, szeretik őket a szórványban.
Mesélik, hogy a végváriak szinte mindennel ellátják őket, hoznak zöldségeket, gyümölcsöt, az állatorvostól mennyei sajtot kaptak, a község asszonyai kalákában főzik a vacsorát, néha ebédet is. Befogadták őket.
Vándorkomédiás elődeikhez híven minimális igénnyel érkeznek a településekre: egy tér, ahol felállíthatják a színpadot, hely, ahol aludhatnak, vacsora, és egy 220 voltos áramforrás. A gázsi az előadás utáni kalapozásból kerül ki, azt osztják el egymás között. Örömmel újságolják, az idén már ebédet is ígértek nekik néhány településen, annyira várják őket.
Miközben az árnyékban pihegünk a melegtől, félünk, idén is megesznek majd a szúnyogok. Tavaly nagyon megszenvedtük a kis vérszívók jelenlétét. Arról az emberfeletti munkáról beszélgetünk, amit szinte ingyen végeznek a Vándorszínház tagjai. Ezek a fiatalok olyan helyekre visznek előadást, ahol generációk nőttek úgy fel, hogy nem tudták, mi az, hogy színház. Általuk ismerték meg ezt a varázslatot. A bánsági, aradi, krassó-szörényi településeken Aszalosék előtt évtizedekig nem lépett fel színtársulat, még amatőr sem. Mialatt erről beszélgetünk, eszembe jutnak az évente meghirdetett szórványprogramok, a magyarság és magyar közösségek megmaradásáról szóló ünnepi szónoklatok. A Vándorszínház ünnepi külsőségek és politikusok nélkül a magyar szót viszi olyan településekre, ahol ez hiánycikk. Magyar szerzők darabjait játsszák magyarul, magyar zenével. Közösséget fejlesztenek, nem csak azzal, hogy a települések magyarjainak a színház közös élményét nyújtják, hanem azzal is, hogy magyarok együtt várják őket, a falvak közössége teremti meg az előadáshoz szükséges minimális feltételeket, és az asszonyok közösen főzik a vacsorát. Közösségformálók az előadás utáni együttlétek, a beszélgetések is. A Bánsági Vándorszínház az élő magyar szót viszi a szórványtelepülésekre, nem csak őrzi, hanem teremti a hagyományt. A hagyományt, hogy évente, egy nyári estén színházba lehet menni. Igaz, őket nem lehet felavatni, szalagot elvágni, beszédet mondani.
Aszalosék nem az elöljárókkal tartják a kapcsolatot, hanem a közösségi munkát vállalókkal. Végváron az iskolaigazgató, máshol egy tanár, megint máshol a lelkész, másutt egy vállalkozó segít nekik. Kisbusszal, utánfutóval érkeznek, naphosszat dolgoznak az esti ünnepi pillanatokért. Semmit sem várnak el, csak teszik a dolgukat, mert úgy gondolják, ez a feladatuk.
Vissza! Vissza!
Amint a padok és székek a helyükre kerültek, az első sort megtöltik a gyerekek. Kicsik és nagyok jó másfél órát várnak, hogy kezdődjön az előadás. A felnőttek zöme is korán érkezik, hogy jó helyet kapjon. A szúnyogok úgy döntöttek, augusztus 19-én este, a Majd a Jegenye előadását nem nézik meg, úgyhogy mi is békében várjuk a kezdést, vakarózás nélkül nézzük a produkciót. Az idő is kegyes, enyhe szél fújdogál, csak annyi, hogy kissé lehűtse a levegőt, de ne tegyen kárt a díszletben.
Kigyúlnak a reflektorok, megszólal a zene, kezdődik az előadás. A nézők elcsendesülnek, gyerekek és felnőttek, idősek és fiatalok mosolyognak, örülnek a színháznak. Az előadás könnyed és pajkos, a dramaturg ügyesen rakta össze a Nóti jelenteket, és nem derül ki, melyik szövegrész született saját kútfőből. A fiatal színészek tehetségesek, táncolnak és énekelnek, ülnek a poénok. Mihály ismét megcsillogtatja a humorát, Hodu hódító, Scurtu remekül mozog, Sosovicza, Benczi és Zétényi bűbájosan komédiáznak. Minden énekszámot tapssal jutalmaz a közönség, a végén vastapssal köszönik meg az előadást. Vissza! Vissza! – kiabálják néhányan, a közönség még maradna, egy hölgy megjegyzi, túl rövid volt, még nézték volna. Mindenki tesz a kalapba és nehezen szánják rá magukat, hogy hazamenjenek.
Păştean Erika, iskolaigazgató megköszöni a társulatnak, hogy Végvár a főhadiszállásuk, hogy ott próbálnak. A község nevében kéri őket, jöjjenek jövőre is, mert ők már ide tartoznak, végváriaknak tekintik őket. Jónéhányan végignézik, ahogy leszerelik és összepakolják a díszletet.
Az iskolaudvaron elkészült a gulyás, az egyik szakács az igazgatónő férje.
A végvári asszonyok megterítik a hatalmas konyaasztalt, a birkagulyás finom, a savanyúság, a túrós sütemény mennyei. A társulat boldog, jól sikerült az előadás és a kalapba is elég szép summa gyűlt össze. Ezt csak később számolják meg és osztják el. Még átmegyünk Mihai bá’hoz, aki egy láda sörrel kedveskedik. Aszalos az asztalnál megköszöni a társulatnak a munkát és figyelmezteti őket: ne maradjanak fenn sokáig, mert másnap indulás!
A Vándorszínház szeptember 2-án Resicabányán tartja az idei utolsó előadást, 3-án visszatérnek Végvárra összepakolni és elbúcsúzni. A diákoknak még maradt pár nap vakáció, Aszalos, Orbán, Mihály és Hodu másnap a kőszínházban kezdi a munkát, hiszen indul az új évad. erport.ro
2017. augusztus 25.
Mit szeretnénk a következő száz évben? Markó Béla próbálta megfejteni
A természet lágy ölén, darazsakkal küszködve és megígérve, hogy nem bocsátkozik jóslásokba, előadást tartott pénteken a Kárpát-medence jövőjéről a zeteváraljai Edzőtáborban Markó Béla.
A volt szövetségi elnök arra adott feleletet mindenekelőtt, hogy miért nem akarunk ünnepelni a centenáriumon: túl az együttélés nehézségein, az eltérő jövőképek miatt. Az ünneplők egy bizonyos típusú államot akarnak, az etnikai kisebbségek azonban másfélét – még akkor is, ha Klaus Johannis a szászok nevében kijelentette, hogy együtt ünnepelnek a románokkal. Johannis szintén olyan államot képvisel, amelyben mindannyian románok vagyunk, ezt azonban a magyar kisebbség nem így látja – magyarázta a politikus.
„Mi azt akarjuk elmondani, hogy magyarok vagyunk, és együtt ünnepelhetjük nem a múltat, hanem, hogy együtt megyünk előre” – mondta Markó, rátérve arra is, hogy olyan közös Európára van szükség, amelyben a nemzetállamok ugyan nem szívódnak fel, de erősen decentralizálttá válnak sajátos autonómiákkal, egy közös centrummal, Brüsszellel.
A Kárpát-medencében korábban olyan államszerveződések kialakítása volt az egyik jövőkép, amelyik több kultúra együttélését teszi lehetővé, ezt azonban akkor nem vették komolyan. Az önrendelkezés elvét eleinte követték, de aztán letértek róla – mondta az előadó. Szerinte Erdélyben olyan közigazgatási berendezkedés és törvények kellenének, amelyek az együttélők egyenlőségét biztosítják, száz éve azonban már eleve olyan államokat hoztak létre, amelyekben az etnikai konfliktusok kódolva voltak.
Markó felidézte: 1989-ben, okulva egy centralizáló, homogenizáló rezsim tapasztalataiból, és abból, hogy a román monarchia sem jelentett megoldást korábban, a közösség tudta, hogy vízióra van szükség, gondolni kell valamit a jövőnkről. „Ez a jövőkép nem a nemzetállamról szólt, hanem arról a közös Európáról, ahol a határok légiesülnek, a nemzetállami görcsök pedig feloldódnak” – fogalmazott. Emlékeztetett: Románia integrációját a NATO-ba és az EU-ba ezért támogatta az RMDSZ, erről konszenzus volt nemcsak a romániai politikai életben, hanem a térség országaiban is.
Most azonban ez a közös jövőkép látszik megrendülni vagy akár összeomlani: „a térség országai, Magyarország is erős nemzetállamokat építenek, míg a kilencvenes években ez főbűnnek számított volna” – fogalmazott Markó kiemelve azt is, hogy a magyarországi példa sem más mint a romániai, illetve, hogy ebben Brüsszel is felelős, mert egységesíteni akart. „1919-ben már elkezdtek nemzetállamokat építeni, és ebből nem származott más, mint háború, vér, szenvedés. Romániában sem lehet ez sikertörténet.”
Kustán Magyari Attila / maszol.ro
A természet lágy ölén, darazsakkal küszködve és megígérve, hogy nem bocsátkozik jóslásokba, előadást tartott pénteken a Kárpát-medence jövőjéről a zeteváraljai Edzőtáborban Markó Béla.
A volt szövetségi elnök arra adott feleletet mindenekelőtt, hogy miért nem akarunk ünnepelni a centenáriumon: túl az együttélés nehézségein, az eltérő jövőképek miatt. Az ünneplők egy bizonyos típusú államot akarnak, az etnikai kisebbségek azonban másfélét – még akkor is, ha Klaus Johannis a szászok nevében kijelentette, hogy együtt ünnepelnek a románokkal. Johannis szintén olyan államot képvisel, amelyben mindannyian románok vagyunk, ezt azonban a magyar kisebbség nem így látja – magyarázta a politikus.
„Mi azt akarjuk elmondani, hogy magyarok vagyunk, és együtt ünnepelhetjük nem a múltat, hanem, hogy együtt megyünk előre” – mondta Markó, rátérve arra is, hogy olyan közös Európára van szükség, amelyben a nemzetállamok ugyan nem szívódnak fel, de erősen decentralizálttá válnak sajátos autonómiákkal, egy közös centrummal, Brüsszellel.
A Kárpát-medencében korábban olyan államszerveződések kialakítása volt az egyik jövőkép, amelyik több kultúra együttélését teszi lehetővé, ezt azonban akkor nem vették komolyan. Az önrendelkezés elvét eleinte követték, de aztán letértek róla – mondta az előadó. Szerinte Erdélyben olyan közigazgatási berendezkedés és törvények kellenének, amelyek az együttélők egyenlőségét biztosítják, száz éve azonban már eleve olyan államokat hoztak létre, amelyekben az etnikai konfliktusok kódolva voltak.
Markó felidézte: 1989-ben, okulva egy centralizáló, homogenizáló rezsim tapasztalataiból, és abból, hogy a román monarchia sem jelentett megoldást korábban, a közösség tudta, hogy vízióra van szükség, gondolni kell valamit a jövőnkről. „Ez a jövőkép nem a nemzetállamról szólt, hanem arról a közös Európáról, ahol a határok légiesülnek, a nemzetállami görcsök pedig feloldódnak” – fogalmazott. Emlékeztetett: Románia integrációját a NATO-ba és az EU-ba ezért támogatta az RMDSZ, erről konszenzus volt nemcsak a romániai politikai életben, hanem a térség országaiban is.
Most azonban ez a közös jövőkép látszik megrendülni vagy akár összeomlani: „a térség országai, Magyarország is erős nemzetállamokat építenek, míg a kilencvenes években ez főbűnnek számított volna” – fogalmazott Markó kiemelve azt is, hogy a magyarországi példa sem más mint a romániai, illetve, hogy ebben Brüsszel is felelős, mert egységesíteni akart. „1919-ben már elkezdtek nemzetállamokat építeni, és ebből nem származott más, mint háború, vér, szenvedés. Romániában sem lehet ez sikertörténet.”
Kustán Magyari Attila / maszol.ro
2017. augusztus 25.
Állítsuk meg az uszítást!
A környezetemben egyre többen adnak hangot félelmüknek, keserűségüknek, amiért jól érzékelhetően növekszik a feszültség magyar és magyar között. Erdélyiek, és csonkaországiak is aggódnak, mert azt látják, hogy valami nagyon kezd elromlani, amit hosszú évtizedek alatt sikerült helyrehozni.
Most, hogy már annyian nem románozzák le az erdélyit, nem szlovákozzák le a felvidékit stb., mint 25 éve, új „front” nyílik: ezt a frontot pedig a Fidesz nyitotta azáltal, hogy egész Kárpát-medencére kiterjedő médiája segítségével azt sulykolja, akik velük vannak, azok derék, jó magyar emberek, hazafiak, akik pedig más politikai nézeteket vallanak, hazaárulók.
Szomorú, de az igazság az, hogy az állampolgárság megadásával a történelmi igazságtételhez hozzájáruló Fidesz most saját politikai érdekből egymás ellen uszít magyart és magyart. Mindenáron győzni akarnak 2018-ban, és ezért a célért semmi sem drága nekik.
Nincs más lehetőség, mint a nagyobbik kormánypárt 1990-es kampányszlogenét kicsit kifordítva, kicsit aktualizálva azt mondani: „Hallgass a szívedre, ne dőlj be a Fidesznek!”.
És ezalatt még csak nem is arra bíztatok, hogy senki ne szavazzon a Fideszre, csak arra hívom fel a figyelmet, hogy az uszításnak ne dőljön be. Ha elégedett a gazdaságpolitikával, a családtámogatások rendszerével, a nemzetpolitikával, a külpolitikával, akkor hajrá, hallgasson a szívére, szavazzon, akire akar, ha a Fideszre, akkor a Fideszre.
Csak mérlegelje azt is mindenki, hogy végzetes, a magyarság számára tragikus fordulatot hozhat, ha egymásnak feszülnek a magyar emberek. Ezt nagyon tartsuk észben, mert szükségünk van egymásra itt, a Kárpát-medencében, hogy ne csak múltunk, de magyar jövőnk is legyen.
Csíki M. Zoltán / itthon.ma/szerintunk
A környezetemben egyre többen adnak hangot félelmüknek, keserűségüknek, amiért jól érzékelhetően növekszik a feszültség magyar és magyar között. Erdélyiek, és csonkaországiak is aggódnak, mert azt látják, hogy valami nagyon kezd elromlani, amit hosszú évtizedek alatt sikerült helyrehozni.
Most, hogy már annyian nem románozzák le az erdélyit, nem szlovákozzák le a felvidékit stb., mint 25 éve, új „front” nyílik: ezt a frontot pedig a Fidesz nyitotta azáltal, hogy egész Kárpát-medencére kiterjedő médiája segítségével azt sulykolja, akik velük vannak, azok derék, jó magyar emberek, hazafiak, akik pedig más politikai nézeteket vallanak, hazaárulók.
Szomorú, de az igazság az, hogy az állampolgárság megadásával a történelmi igazságtételhez hozzájáruló Fidesz most saját politikai érdekből egymás ellen uszít magyart és magyart. Mindenáron győzni akarnak 2018-ban, és ezért a célért semmi sem drága nekik.
Nincs más lehetőség, mint a nagyobbik kormánypárt 1990-es kampányszlogenét kicsit kifordítva, kicsit aktualizálva azt mondani: „Hallgass a szívedre, ne dőlj be a Fidesznek!”.
És ezalatt még csak nem is arra bíztatok, hogy senki ne szavazzon a Fideszre, csak arra hívom fel a figyelmet, hogy az uszításnak ne dőljön be. Ha elégedett a gazdaságpolitikával, a családtámogatások rendszerével, a nemzetpolitikával, a külpolitikával, akkor hajrá, hallgasson a szívére, szavazzon, akire akar, ha a Fideszre, akkor a Fideszre.
Csak mérlegelje azt is mindenki, hogy végzetes, a magyarság számára tragikus fordulatot hozhat, ha egymásnak feszülnek a magyar emberek. Ezt nagyon tartsuk észben, mert szükségünk van egymásra itt, a Kárpát-medencében, hogy ne csak múltunk, de magyar jövőnk is legyen.
Csíki M. Zoltán / itthon.ma/szerintunk
2017. augusztus 25.
Dragoş Tîrnoveanu: „Ha nem építünk hidakat egymás felé, elveszett nemzedék vagyunk"
A Jobbik által életre hívott európai béruniós kezdeményezés román tagja, Dragoş Tîrnoveanu külpolitikai elemző, újságíró. A kezdeményezés kapcsán válaszolt az alfahir.hu kérdéseire, ahol a bérunióról, a világpolitikai helyzetről és a román-magyar együttélésről is kifejtette véleményét.
Bukaresti külpolitikai elemzőként milyennek látod a román külpolitikai szaksajtót?
- Külpolitikai elemzőként dolgozva az itteni újságírói szcénát vibrálónak és sokszínűnek látom. Az internet és a közösségi média felemelkedése sok teret biztosít kicsi, butikszerűen működő szervezeteknek, akik különböző kül- és geopolitikai elemzéseket, híreket akarnak eljuttatni a nagyközönséghez. Az EU és az orosz érdekszféra határán nagy igény mutatkozik az elemzésekre és tényekre, amelyek ezeknek a szakértőkből és hallgatókból szerveződő grassroot-műhelyeknek jó táptalajt biztosít. Ezt különösen egészségesnek tartom Románia és a térség szempontjából.
- Románia 10 éve tagja az EU-nak, ugyanakkor a legszegényebb uniós régiók még mindig Romániában, Magyarországon, Bulgáriában és Lengyelországban vannak. Ezzel párhuzamosan Románia makrogazdasági adatai kifejezetten jók: az EU-n belül a legnagyobb gazdasági növekedést Románia produkálja (igaz, alacsony bázisról). Mit jelent az EU a román gazdaságnak?
- Szerintem a „keretrendszer” a legjellemzőbb kifejezés. Az EU a román gazdaságnak egy olyan keretrendszert jelent, ahol Románia a meglévő előnyeit stabilan használhatja a gazdaság fejlesztésére. Az európai piac ereje katalizálja a román vállalkozói szférát, hogy egy ötszázmilliónál is nagyobb lélekszámú piacot érjenek el és invesztáljanak. Az EU szabályozási rendszere is jót tesz Romániának, mivel jó eszközöket ad a korrupció elleni küzdelemhez és a társadalom összekovácsolásához. Másrészt viszont úgy gondolom, hogy lehetne egyszerűsíteni is a bürokrácián, az apparátuson.
- Klaus Iohannis az egyike volt az első EU-s vezetőknek, akiket Donald Trump meghívott a Fehér Házba. A román és az amerikai vezetés újabb hadiipari megállapodásokat is aláírt. Általában véve is Románia az egyik legatlantistább ország az EU-n belül. Mi ennek az oka?
- Úgy gondolom, hogy ez abból fakad, hogy mit jelentett Amerika a román társadalomnak. A kommunista rezsim korai időszakából vannak dokumentumok belső disszidensekről, akik Nyugat-Románia hegyvidékein rejtőzködtek a rezsim elől, és várták, hogy az amerikai csapatok bevonuljanak az országba. Mint utólag tudjuk, feleslegesen, a remény azonban sokat jelentett, így a mai napig is a szovjetellenes, szabad világ szimbólumaként tekintenek sokan rá. A fiatalabb generáció számára az USA-hoz, illetve a nyugati kultúrához való kapcsolódás fontos. Triviálisnak tűnik, de nagyon konzekvens. A Nyugat igazi ereje abban a képességben rejlik, hogy más társadalmakban is adaptálja a hasonló kormányzati és szociális egyensúlyi rendszereket. Hosszú távon ez lesz a nyugati világ legfontosabb eszköze az előtte álló kihívásokkal szembeni küzdelemben.
- Milyennek találod a magyar-román együttélést Románián belül és államközi viszonylatban? Mennyire tudja betölteni az RMDSZ a két nemzet közötti híd szerepét?
- Őszintén hiszem, hogy a mindennapi életben a románok és a magyarok viszonya ugyanazokat a mintákat követi, mint a többi együtt élő egyéb nemzetiség és a tisztán románok által lakott területeken. Szerintem sok esetben ezt a békés együttélést a felelőtlen politikai diskurzus – amelyért a román és a magyar politikusok között egyaránt találni felelősöket – billenti ki az egyensúlyi állapotából. Szerintem nem kellene például a romániai és más határon túli magyar közösségeket csupán belpolitikai szavazásoknál használandó eszközökként használni. A romániai magyarok Romániában élnek, ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdeniük, mint a romániai románoknak a gazdasági lehetőségek terén. Ezért olyan fontos a béruniós kezdeményezés, mivel egyértelműen nemet mond az etnikai vagy más diszkriminációs faktor alapján történő, differenciált jóléti redisztribúcióra. Anélkül, hogy az RMDSZ politikai elköteleződését részleteiben taglalnám, jónak tartom, hogy a magyarságnak volt és van állandó képviselete a román törvényhozásban, ugyanakkor úgy gondolom, hogy van még hová fejlődnie a pártnak. Ezt a többi, román és egyéb kelet-európai politikai szervezetre is értem.
- Kié a valódi politikai hatalom? Klaus Iohannis államfőé, vagy a hivatalosan csak az alsóház elnökeként és a nagyobbik kormánypárt elnökeként tevékenykedő, a gyakorlatban azonban kimagasló hatalommal bíró Liviu Dragnea a román politikai hatalom tényleges birtokosa?
- Nem szeretnék belemenni a belpolitikába, mivel a szakterületem a külpolitika, de szerintem Románia profitált abból a helyzetből, hogy a kommunizmus bukása után mindig volt politikai harc a különböző, egymással rivalizáló politikai frakciók és a hatalom különböző birtokosai között. Ez a harc a gazdasági és a szociális stabilitás szempontjából lehetett káros is, ugyanakkor megelőzte a hatalom olyan szintű koncentrációját, hogy egy nagyon szűk hatalmi kör határozhasson meg mindent.
- Hogyan pozícionálhatná magát jól az EU az Oroszország, USA és Kína közötti globális versenyben?
- Először is úgy gondolom, hogy az EU-nak magába kéne néznie és ki kéne gondolnia, hogy mik az azok az alapvető értékei, amelyeket EU-szerte becsülnek, tisztelnek, értékelnek. Másodszor egyeztetnie kell a különböző tagállamok különböző érdekeit, amikor az olyan nagyhatalmakról, mint Oroszország, Kína vagy az USA van szó. Ezt persze sokkal könnyebb mondani, mint megtenni, de létfontosságú ahhoz, hogy az EU képes legyen túlélni a következő időszakot, mint politikai és ideológiai konstrukció. Oroszország, Kína és az USA hatalmas előnyben van azáltal, hogy többé-kevésbé centralizált hatalmi-döntéshozatali struktúrával rendelkeznek. Ez lehetővé teszi az áramvonalas döntéseket és gyorsabb reakcióidőt gazdasági és katonai értelemben egyaránt. Szerintem az EU legnagyobb ereje az egységes piacból és annak hozadékaiból fakad, ami különösen geopolitikai szempontból felbecsülhetetlen. Ez látható a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és a Távol-Keleten és alapot kellene adnia ahhoz, hogy az európaiak erőpozícióból kommunikálhassanak, hidat építve a többi globális szereplőhöz.
- Te vagy a felelőse a béruniós kezdeményezésnek Romániában. Mi motivál erre? Nem félsz, hogy az a tény, hogy (mások mellett) azzal a Jobbikkal működsz együtt, amelynek több korábbi és jelenlegi parlamenti képviselőjét kitiltották Romániából, lerombolhatja Romániában a reputációdat mint külpolitikai szakértő és újságíró?
- Az egyetlen félelmem, hogy a generációnk, amelyet a felelőtlen politikusok és szakpolitikák megosztottak, nem találja meg a kurázsit és az energiát ahhoz, hogy áthidalja a szakadékot. Több, mint eleget beszéltek arról a zárt médiavilágról, ami az USA-ban, Donald Trump megválasztása előtt kialakult. Alapvetően a közösségi oldalakon az emberek csak a saját oldaluknak megfelelő nézetekkel szembesültek. Ez az izoláció, ami igazából félelemmel tölt el. Természetesen vannak olyan álláspontjaim, amelyek különböznek a Jobbikéitól, de őszintén hiszem, hogy ha nem építünk hidakat egymás felé, hogy kommunikáljunk a közös problémáink lehetséges megoldásáról, akkor elveszett generáció vagyunk.
- Realisztikus elképzelés a bérunió, az európai szintű bérkiegyenlítődés? Hogyan valósítanád meg? Mit tennél a fennálló, EU-tagállamokon belüli adózási, természeti erőforrásbeli, stb. különbségekkel? Még Románián belül is nagy különbségek vannak. Hogyan nivellálnál Ausztria és Románia közt?
- Először is, ahogyan már korábbi interjúimban is kifejtettem, nem vennék részt a projektben, ha nem tartanám megvalósíthatónak. Másrészt, nem gondolom, hogy a világot a feje tetejére kéne állítani, hanem felfelé kellene építkezni, lépésről lépésre. Ez azt jelenti, hogy az EU-nak meg kell változnia egy jogos, számonkérhető, a polgáraitól jövő elvárás alapján, hogy szebb jövőnk legyen a jelenlegi konstrukción belül. Mielőtt azon gondolkoznánk, hogy hogyan lehetne az Ausztria és Románia közti gazdasági különbségeket kiegyensúlyozni, azon kell gondolkoznunk, hogy hogyan tudjuk javítani az állampolgáraink életkörülményeit a saját országainkban. Továbbá, szerintem a kezdeményezés lehetséges legnagyobb pozitív hozadéka az, hogy megerősíti a kelet-európai identitást, azon az alapon, hogy közösen kell hallatnunk a hangunkat az európai politikai színházban, mint szerves egész, sőt, akár az egész világban is. itthon.ma/erdelyorszag
A Jobbik által életre hívott európai béruniós kezdeményezés román tagja, Dragoş Tîrnoveanu külpolitikai elemző, újságíró. A kezdeményezés kapcsán válaszolt az alfahir.hu kérdéseire, ahol a bérunióról, a világpolitikai helyzetről és a román-magyar együttélésről is kifejtette véleményét.
Bukaresti külpolitikai elemzőként milyennek látod a román külpolitikai szaksajtót?
- Külpolitikai elemzőként dolgozva az itteni újságírói szcénát vibrálónak és sokszínűnek látom. Az internet és a közösségi média felemelkedése sok teret biztosít kicsi, butikszerűen működő szervezeteknek, akik különböző kül- és geopolitikai elemzéseket, híreket akarnak eljuttatni a nagyközönséghez. Az EU és az orosz érdekszféra határán nagy igény mutatkozik az elemzésekre és tényekre, amelyek ezeknek a szakértőkből és hallgatókból szerveződő grassroot-műhelyeknek jó táptalajt biztosít. Ezt különösen egészségesnek tartom Románia és a térség szempontjából.
- Románia 10 éve tagja az EU-nak, ugyanakkor a legszegényebb uniós régiók még mindig Romániában, Magyarországon, Bulgáriában és Lengyelországban vannak. Ezzel párhuzamosan Románia makrogazdasági adatai kifejezetten jók: az EU-n belül a legnagyobb gazdasági növekedést Románia produkálja (igaz, alacsony bázisról). Mit jelent az EU a román gazdaságnak?
- Szerintem a „keretrendszer” a legjellemzőbb kifejezés. Az EU a román gazdaságnak egy olyan keretrendszert jelent, ahol Románia a meglévő előnyeit stabilan használhatja a gazdaság fejlesztésére. Az európai piac ereje katalizálja a román vállalkozói szférát, hogy egy ötszázmilliónál is nagyobb lélekszámú piacot érjenek el és invesztáljanak. Az EU szabályozási rendszere is jót tesz Romániának, mivel jó eszközöket ad a korrupció elleni küzdelemhez és a társadalom összekovácsolásához. Másrészt viszont úgy gondolom, hogy lehetne egyszerűsíteni is a bürokrácián, az apparátuson.
- Klaus Iohannis az egyike volt az első EU-s vezetőknek, akiket Donald Trump meghívott a Fehér Házba. A román és az amerikai vezetés újabb hadiipari megállapodásokat is aláírt. Általában véve is Románia az egyik legatlantistább ország az EU-n belül. Mi ennek az oka?
- Úgy gondolom, hogy ez abból fakad, hogy mit jelentett Amerika a román társadalomnak. A kommunista rezsim korai időszakából vannak dokumentumok belső disszidensekről, akik Nyugat-Románia hegyvidékein rejtőzködtek a rezsim elől, és várták, hogy az amerikai csapatok bevonuljanak az országba. Mint utólag tudjuk, feleslegesen, a remény azonban sokat jelentett, így a mai napig is a szovjetellenes, szabad világ szimbólumaként tekintenek sokan rá. A fiatalabb generáció számára az USA-hoz, illetve a nyugati kultúrához való kapcsolódás fontos. Triviálisnak tűnik, de nagyon konzekvens. A Nyugat igazi ereje abban a képességben rejlik, hogy más társadalmakban is adaptálja a hasonló kormányzati és szociális egyensúlyi rendszereket. Hosszú távon ez lesz a nyugati világ legfontosabb eszköze az előtte álló kihívásokkal szembeni küzdelemben.
- Milyennek találod a magyar-román együttélést Románián belül és államközi viszonylatban? Mennyire tudja betölteni az RMDSZ a két nemzet közötti híd szerepét?
- Őszintén hiszem, hogy a mindennapi életben a románok és a magyarok viszonya ugyanazokat a mintákat követi, mint a többi együtt élő egyéb nemzetiség és a tisztán románok által lakott területeken. Szerintem sok esetben ezt a békés együttélést a felelőtlen politikai diskurzus – amelyért a román és a magyar politikusok között egyaránt találni felelősöket – billenti ki az egyensúlyi állapotából. Szerintem nem kellene például a romániai és más határon túli magyar közösségeket csupán belpolitikai szavazásoknál használandó eszközökként használni. A romániai magyarok Romániában élnek, ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdeniük, mint a romániai románoknak a gazdasági lehetőségek terén. Ezért olyan fontos a béruniós kezdeményezés, mivel egyértelműen nemet mond az etnikai vagy más diszkriminációs faktor alapján történő, differenciált jóléti redisztribúcióra. Anélkül, hogy az RMDSZ politikai elköteleződését részleteiben taglalnám, jónak tartom, hogy a magyarságnak volt és van állandó képviselete a román törvényhozásban, ugyanakkor úgy gondolom, hogy van még hová fejlődnie a pártnak. Ezt a többi, román és egyéb kelet-európai politikai szervezetre is értem.
- Kié a valódi politikai hatalom? Klaus Iohannis államfőé, vagy a hivatalosan csak az alsóház elnökeként és a nagyobbik kormánypárt elnökeként tevékenykedő, a gyakorlatban azonban kimagasló hatalommal bíró Liviu Dragnea a román politikai hatalom tényleges birtokosa?
- Nem szeretnék belemenni a belpolitikába, mivel a szakterületem a külpolitika, de szerintem Románia profitált abból a helyzetből, hogy a kommunizmus bukása után mindig volt politikai harc a különböző, egymással rivalizáló politikai frakciók és a hatalom különböző birtokosai között. Ez a harc a gazdasági és a szociális stabilitás szempontjából lehetett káros is, ugyanakkor megelőzte a hatalom olyan szintű koncentrációját, hogy egy nagyon szűk hatalmi kör határozhasson meg mindent.
- Hogyan pozícionálhatná magát jól az EU az Oroszország, USA és Kína közötti globális versenyben?
- Először is úgy gondolom, hogy az EU-nak magába kéne néznie és ki kéne gondolnia, hogy mik az azok az alapvető értékei, amelyeket EU-szerte becsülnek, tisztelnek, értékelnek. Másodszor egyeztetnie kell a különböző tagállamok különböző érdekeit, amikor az olyan nagyhatalmakról, mint Oroszország, Kína vagy az USA van szó. Ezt persze sokkal könnyebb mondani, mint megtenni, de létfontosságú ahhoz, hogy az EU képes legyen túlélni a következő időszakot, mint politikai és ideológiai konstrukció. Oroszország, Kína és az USA hatalmas előnyben van azáltal, hogy többé-kevésbé centralizált hatalmi-döntéshozatali struktúrával rendelkeznek. Ez lehetővé teszi az áramvonalas döntéseket és gyorsabb reakcióidőt gazdasági és katonai értelemben egyaránt. Szerintem az EU legnagyobb ereje az egységes piacból és annak hozadékaiból fakad, ami különösen geopolitikai szempontból felbecsülhetetlen. Ez látható a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és a Távol-Keleten és alapot kellene adnia ahhoz, hogy az európaiak erőpozícióból kommunikálhassanak, hidat építve a többi globális szereplőhöz.
- Te vagy a felelőse a béruniós kezdeményezésnek Romániában. Mi motivál erre? Nem félsz, hogy az a tény, hogy (mások mellett) azzal a Jobbikkal működsz együtt, amelynek több korábbi és jelenlegi parlamenti képviselőjét kitiltották Romániából, lerombolhatja Romániában a reputációdat mint külpolitikai szakértő és újságíró?
- Az egyetlen félelmem, hogy a generációnk, amelyet a felelőtlen politikusok és szakpolitikák megosztottak, nem találja meg a kurázsit és az energiát ahhoz, hogy áthidalja a szakadékot. Több, mint eleget beszéltek arról a zárt médiavilágról, ami az USA-ban, Donald Trump megválasztása előtt kialakult. Alapvetően a közösségi oldalakon az emberek csak a saját oldaluknak megfelelő nézetekkel szembesültek. Ez az izoláció, ami igazából félelemmel tölt el. Természetesen vannak olyan álláspontjaim, amelyek különböznek a Jobbikéitól, de őszintén hiszem, hogy ha nem építünk hidakat egymás felé, hogy kommunikáljunk a közös problémáink lehetséges megoldásáról, akkor elveszett generáció vagyunk.
- Realisztikus elképzelés a bérunió, az európai szintű bérkiegyenlítődés? Hogyan valósítanád meg? Mit tennél a fennálló, EU-tagállamokon belüli adózási, természeti erőforrásbeli, stb. különbségekkel? Még Románián belül is nagy különbségek vannak. Hogyan nivellálnál Ausztria és Románia közt?
- Először is, ahogyan már korábbi interjúimban is kifejtettem, nem vennék részt a projektben, ha nem tartanám megvalósíthatónak. Másrészt, nem gondolom, hogy a világot a feje tetejére kéne állítani, hanem felfelé kellene építkezni, lépésről lépésre. Ez azt jelenti, hogy az EU-nak meg kell változnia egy jogos, számonkérhető, a polgáraitól jövő elvárás alapján, hogy szebb jövőnk legyen a jelenlegi konstrukción belül. Mielőtt azon gondolkoznánk, hogy hogyan lehetne az Ausztria és Románia közti gazdasági különbségeket kiegyensúlyozni, azon kell gondolkoznunk, hogy hogyan tudjuk javítani az állampolgáraink életkörülményeit a saját országainkban. Továbbá, szerintem a kezdeményezés lehetséges legnagyobb pozitív hozadéka az, hogy megerősíti a kelet-európai identitást, azon az alapon, hogy közösen kell hallatnunk a hangunkat az európai politikai színházban, mint szerves egész, sőt, akár az egész világban is. itthon.ma/erdelyorszag
2017. augusztus 25.
Negyven éve hunyt el Kós Károly
1977. augusztus 25-én fejezte be hosszú pályafutását Kós Károly, aki építészeti remekművei mellett irodalmi munkásságával, művelődésszervezői tevékenységével és politikusként is számos maradandó értéket alkotott.
A temesvári születésű építész egy nagy múltú, eredetileg Kosch nevű erdélyi família gyermeke volt, akit szülei előbb a helyi református gimnáziumban taníttattak, majd a pesti József Műegyetemre küldtek. Kós Károly gyermekkorától fogva vonzódott a művészetekhez – főleg az irodalomhoz és a festészethez –, érdeklődést mutatott a mérnöki szakma iránt, de – 1907-ben – végül mégis építészként szerzett diplomát. A tehetséges fiatal tervező a legnevesebb budapesti irodáknál kapott munkát, és hamar kialakította saját egyéni stílusát.
Kós már pályája elején beleszeretett Erdély népi építészetébe, és azt nem csupán épületeiben jelenítette meg, hanem tudományos igénnyel megírt tanulmányokban is dokumentálta. Időközben megjelent az építész első, Attila királyról szóló balladája, melyben irodalmi tehetségét is megcsillantotta. Kós az első világháború előtti időszakban olyan nagyszerű épületeket tervezett, mint például a Fővárosi Állatkert pavilonjai, a zebegényi katolikus templom, vagy az 1931-re felépített miskolci Kós-ház, emellett pedig ő álmodta meg IV. Károly (ur. 1916–1918) koronázási ünnepségének díszleteit is.
A tervező 1910-ben birtokot vásárolt magának a kalotaszegi Sztánán, és felépítette híres nyaralóját, mely később – a trianoni béke után – otthonául szolgált, mivel Kós az ország széthullását látva úgy döntött, hazatér, hogy segítse a sanyarú sorsra jutott erdélyi magyarságot. E célból szervezte meg 1919-ben a rövid életű Kalotaszegi Köztársaságot, de az impériumváltás után sem hátrált meg az önként vállalt feladat elől: egyike volt – Zágoni István és Paál Árpád mellett – azon értelmiségieknek, akik 1921-ben megfogalmazták a Kiáltó szó című röpiratot, mely autonómiát követelt a romániai magyarság számára. A háromrészes manifesztum (Kós: Kiáltó szó Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros magyarságához!; Zágoni: A magyarság útja; Paál: A politikai aktivitás rendszere) a poszttrianoni kisebbségi önösszeszedés és önszerveződés kiáltványaként forrása lett mind a politikai, mind az irodalmi transzilvanizmus irányzatának.
Kós Károly a következő években jelentős művelődésszervező munkát végzett, rengeteg energiát fektetett az Erdélyi Szépmíves Céh és az ottani magyarok legszínvonalasabb kulturális folyóiratának, az Erdélyi Helikonnak a megalapításába. A két világháború közti időszakban az építész elsősorban mint szervező és író alkotott jelentőset, ekkor született például a 17. századi Erdély kisemberéről írt Varju-nemzetség (eredetileg: Varju nemzetség) című műve, vagy a Szent Istvánnak emléket állító Az országépítő című regény is. Kós utóbbi írásával Magyarországon később Baumgarten-díjat nyert.
Miután a második bécsi döntés révén Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, Kós is repatriált, és a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán szerzett katedrát. A „kis magyar világ” idején az építész a három erdélyi nemzet békés együttéléséért, az autonóm Erdély érdekében szállt síkra, így pozíciói nagy részét 1944 után is megtarthatta. Az 1940–44 közötti időszakban egyébként Kós részt vett Mátyás szülőházának restaurálásában, és tudományos igényű összefoglaló munkát adott ki a székelyek építészetéről. Miután Magyarország ismét elvesztette Észak-Erdélyt, Kós másodszor is vállalta a kisebbségi sorsot; képességeit mutatja, hogy tudására még a kommunista rendszerben is szükség volt, ahol az idős építészt – annyi nagyszerű alkotás után – egyszerű mezőgazdasági építmények tervezésével bízták meg.
A polihisztor tervező egy ilyen egyszerű munkát is kellő alázattal tudott elvégezni, sőt, a Mezőgazdasági Főiskola dékánjaként, a témában komoly szakmunkákat is írt. A művész fantáziájával és a mérnök gyakorlatiasságával egyaránt megáldott Kós Károly 94 esztendősen, 1977. augusztus 25-én fejezte be küzdelmekben és eredményekben gazdag életét. Sokrétű tehetségét, szorgalmát Magyarországon és Romániában egyaránt elismerték, munkáját Ferenc József lovagkeresztjétől a Corvin-koszorún át a román Augusztus 23-a-érdemrendig számos kitüntetéssel honorálták. Kós Károly tehetsége mellett józan ítélőképességével és tevékeny hazafiságával is igazi példaképnek számít, miután egész életében az erdélyi nemzetek békés együttélésének érdekében dolgozott.
Rubicon.hu; itthon.ma/kult
1977. augusztus 25-én fejezte be hosszú pályafutását Kós Károly, aki építészeti remekművei mellett irodalmi munkásságával, művelődésszervezői tevékenységével és politikusként is számos maradandó értéket alkotott.
A temesvári születésű építész egy nagy múltú, eredetileg Kosch nevű erdélyi família gyermeke volt, akit szülei előbb a helyi református gimnáziumban taníttattak, majd a pesti József Műegyetemre küldtek. Kós Károly gyermekkorától fogva vonzódott a művészetekhez – főleg az irodalomhoz és a festészethez –, érdeklődést mutatott a mérnöki szakma iránt, de – 1907-ben – végül mégis építészként szerzett diplomát. A tehetséges fiatal tervező a legnevesebb budapesti irodáknál kapott munkát, és hamar kialakította saját egyéni stílusát.
Kós már pályája elején beleszeretett Erdély népi építészetébe, és azt nem csupán épületeiben jelenítette meg, hanem tudományos igénnyel megírt tanulmányokban is dokumentálta. Időközben megjelent az építész első, Attila királyról szóló balladája, melyben irodalmi tehetségét is megcsillantotta. Kós az első világháború előtti időszakban olyan nagyszerű épületeket tervezett, mint például a Fővárosi Állatkert pavilonjai, a zebegényi katolikus templom, vagy az 1931-re felépített miskolci Kós-ház, emellett pedig ő álmodta meg IV. Károly (ur. 1916–1918) koronázási ünnepségének díszleteit is.
A tervező 1910-ben birtokot vásárolt magának a kalotaszegi Sztánán, és felépítette híres nyaralóját, mely később – a trianoni béke után – otthonául szolgált, mivel Kós az ország széthullását látva úgy döntött, hazatér, hogy segítse a sanyarú sorsra jutott erdélyi magyarságot. E célból szervezte meg 1919-ben a rövid életű Kalotaszegi Köztársaságot, de az impériumváltás után sem hátrált meg az önként vállalt feladat elől: egyike volt – Zágoni István és Paál Árpád mellett – azon értelmiségieknek, akik 1921-ben megfogalmazták a Kiáltó szó című röpiratot, mely autonómiát követelt a romániai magyarság számára. A háromrészes manifesztum (Kós: Kiáltó szó Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros magyarságához!; Zágoni: A magyarság útja; Paál: A politikai aktivitás rendszere) a poszttrianoni kisebbségi önösszeszedés és önszerveződés kiáltványaként forrása lett mind a politikai, mind az irodalmi transzilvanizmus irányzatának.
Kós Károly a következő években jelentős művelődésszervező munkát végzett, rengeteg energiát fektetett az Erdélyi Szépmíves Céh és az ottani magyarok legszínvonalasabb kulturális folyóiratának, az Erdélyi Helikonnak a megalapításába. A két világháború közti időszakban az építész elsősorban mint szervező és író alkotott jelentőset, ekkor született például a 17. századi Erdély kisemberéről írt Varju-nemzetség (eredetileg: Varju nemzetség) című műve, vagy a Szent Istvánnak emléket állító Az országépítő című regény is. Kós utóbbi írásával Magyarországon később Baumgarten-díjat nyert.
Miután a második bécsi döntés révén Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, Kós is repatriált, és a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán szerzett katedrát. A „kis magyar világ” idején az építész a három erdélyi nemzet békés együttéléséért, az autonóm Erdély érdekében szállt síkra, így pozíciói nagy részét 1944 után is megtarthatta. Az 1940–44 közötti időszakban egyébként Kós részt vett Mátyás szülőházának restaurálásában, és tudományos igényű összefoglaló munkát adott ki a székelyek építészetéről. Miután Magyarország ismét elvesztette Észak-Erdélyt, Kós másodszor is vállalta a kisebbségi sorsot; képességeit mutatja, hogy tudására még a kommunista rendszerben is szükség volt, ahol az idős építészt – annyi nagyszerű alkotás után – egyszerű mezőgazdasági építmények tervezésével bízták meg.
A polihisztor tervező egy ilyen egyszerű munkát is kellő alázattal tudott elvégezni, sőt, a Mezőgazdasági Főiskola dékánjaként, a témában komoly szakmunkákat is írt. A művész fantáziájával és a mérnök gyakorlatiasságával egyaránt megáldott Kós Károly 94 esztendősen, 1977. augusztus 25-én fejezte be küzdelmekben és eredményekben gazdag életét. Sokrétű tehetségét, szorgalmát Magyarországon és Romániában egyaránt elismerték, munkáját Ferenc József lovagkeresztjétől a Corvin-koszorún át a román Augusztus 23-a-érdemrendig számos kitüntetéssel honorálták. Kós Károly tehetsége mellett józan ítélőképességével és tevékeny hazafiságával is igazi példaképnek számít, miután egész életében az erdélyi nemzetek békés együttélésének érdekében dolgozott.
Rubicon.hu; itthon.ma/kult
2017. augusztus 25.
POTÁPI: NEM MINDEGY, HOGY A MAGYARSÁGOT MEGŐRIZZÜK, VAGY LEMONDUNK RÓLA
Tizenöt-tizenhat millió magyar él a világban, ezért nem mindegy, hogy megőrizzük, vagy lemondunk magyarságunkról – hangoztatta a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára pénteken Győrben, a nyugati diaszpórában magyar nyelvet tanítók 16. továbbképzésének záró napján a Széchenyi István Egyetemen.
Potápi Árpád János elmondta, hogy Magyarországon kívül a Kárpát-medencében 2,5, s a diaszpórában is csaknem ennyi magyar él. A kormány ezért döntött 2010 után a nemzetpolitika megújításáról. Hozzátette: a magyarság megítélése is megváltozott az elmúlt tíz évben. A diaszpóra magyarsága becsülettel dolgozik, ők szorgalmas emberek, „ha akarják, ha nem, Magyarország nagykövetei, rajtuk keresztül ítélnek meg bennünket is” – mondta. Emlékeztetett arra, hogy a világban 212, magyar nyelvet és kultúrát vasárnapi iskolában oktató intézmény működik. A cél az lenne, hogy ezeket az iskolákat egy rendszerbe tömörítsék.
Egy elképzelés szerint azokat a hétvégi iskolákat, ahol nagyobb létszámban tanulnak gyermekek, olyan módon erősítenék meg, hogy az a magyar és az adott ország törvényeinek is megfeleljen, akkreditált általános vagy középiskolai formában. Ezek az iskolák egyfajta centrumként működnének majd: magyarul vagy két nyelven tanítanák a gyermekeket, s olyan bizonyítványt adnának ki, amelyekkel Magyarországon is folytatni lehetne a tanulmányokat. Ezekbe a centrumokba kapcsolnák be a kisebb, alacsonyabb létszámú hétvégi iskolákat. Nagyobb létszámú hétvégi iskola működik egyebek mellett Sao Paulóban, Torontóban, Bécsben és Londonban.
Az államtitkár hozzátette: ez rendkívül nagy feladat, a tervek pedig egyelőre gondolati szinten fogalmazódtak meg. Potápi Árpád János kiemelte a diaszpórában hétvégenként magyar nyelvet és kultúrát tanítók áldozatos munkáját, mert legtöbbjük önkéntesen, idejüket és energiájukat felhasználva adja át tudását, ezáltal a magyar öntudatot.
A nyugati diaszpórában magyar nyelvet tanítók továbbképzését az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége szervezi. A 16. rendezvénynek 11. alkalommal adott otthont a győri egyetem Apáczai Csere János Kara. A programokon idén tíz országból 28-an vettek részt. A legtöbben Ausztriából és Argentínából, de Spanyolországból, Ausztráliából, Kanadából és Lengyelországból is érkeztek magyar nyelvet tanítók. Augusztus 21. óta szakmódszertani előadásokon, személyiségfejlesztő tréningeken és kreatív csoportunkákon vettek részt, de a kétnyelvűség elméletével és gyakorlatával, valamint a fenntarthatóság pedagógiájával is ismerkedtek az oktatók.
MTI; magyaridok.hu
Tizenöt-tizenhat millió magyar él a világban, ezért nem mindegy, hogy megőrizzük, vagy lemondunk magyarságunkról – hangoztatta a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára pénteken Győrben, a nyugati diaszpórában magyar nyelvet tanítók 16. továbbképzésének záró napján a Széchenyi István Egyetemen.
Potápi Árpád János elmondta, hogy Magyarországon kívül a Kárpát-medencében 2,5, s a diaszpórában is csaknem ennyi magyar él. A kormány ezért döntött 2010 után a nemzetpolitika megújításáról. Hozzátette: a magyarság megítélése is megváltozott az elmúlt tíz évben. A diaszpóra magyarsága becsülettel dolgozik, ők szorgalmas emberek, „ha akarják, ha nem, Magyarország nagykövetei, rajtuk keresztül ítélnek meg bennünket is” – mondta. Emlékeztetett arra, hogy a világban 212, magyar nyelvet és kultúrát vasárnapi iskolában oktató intézmény működik. A cél az lenne, hogy ezeket az iskolákat egy rendszerbe tömörítsék.
Egy elképzelés szerint azokat a hétvégi iskolákat, ahol nagyobb létszámban tanulnak gyermekek, olyan módon erősítenék meg, hogy az a magyar és az adott ország törvényeinek is megfeleljen, akkreditált általános vagy középiskolai formában. Ezek az iskolák egyfajta centrumként működnének majd: magyarul vagy két nyelven tanítanák a gyermekeket, s olyan bizonyítványt adnának ki, amelyekkel Magyarországon is folytatni lehetne a tanulmányokat. Ezekbe a centrumokba kapcsolnák be a kisebb, alacsonyabb létszámú hétvégi iskolákat. Nagyobb létszámú hétvégi iskola működik egyebek mellett Sao Paulóban, Torontóban, Bécsben és Londonban.
Az államtitkár hozzátette: ez rendkívül nagy feladat, a tervek pedig egyelőre gondolati szinten fogalmazódtak meg. Potápi Árpád János kiemelte a diaszpórában hétvégenként magyar nyelvet és kultúrát tanítók áldozatos munkáját, mert legtöbbjük önkéntesen, idejüket és energiájukat felhasználva adja át tudását, ezáltal a magyar öntudatot.
A nyugati diaszpórában magyar nyelvet tanítók továbbképzését az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége szervezi. A 16. rendezvénynek 11. alkalommal adott otthont a győri egyetem Apáczai Csere János Kara. A programokon idén tíz országból 28-an vettek részt. A legtöbben Ausztriából és Argentínából, de Spanyolországból, Ausztráliából, Kanadából és Lengyelországból is érkeztek magyar nyelvet tanítók. Augusztus 21. óta szakmódszertani előadásokon, személyiségfejlesztő tréningeken és kreatív csoportunkákon vettek részt, de a kétnyelvűség elméletével és gyakorlatával, valamint a fenntarthatóság pedagógiájával is ismerkedtek az oktatók.
MTI; magyaridok.hu
2017. augusztus 26.
Zajlik az Őszi sokadalom (Kézdivásárhely)
Az idei Őszi sokadalmat, a céhes város legnagyobb szabású ünnepségét a hat évvel ezelőtt meghirdetett értékszüreten túl kettős évforduló jegyében szervezték: Kézdivásárhely ebben az esztendőben ünnepeli 590. évfordulóját, és 610 éve annak, hogy először említik településként. A sokadalom csütörtök este színházi előadással és a Borudvarban Demeter Elemér új zenekara, a DE Újratervezés és a magyarországi Makám zenekar fellépésével kezdődött, és vasárnap késő este tűzijátékkal ér véget. A Gábor Áron téren kizárólag a kézművesek, a népművészek és a hagyományos székely termékeket kínáló kereskedők sátrai kaptak helyet. A szervezők a kísérőprogramokat is úgy válogatták össze, hogy minden igényt kielégítsenek.
Az idei rendezvény díszmeghívottja Mezőkövesd testvérváros, amely sokszínű programmal vesz részt a városünnepen. A tegnap délutáni hivatalos megnyitó után a Tanulók Klubja fúvószenekara és mazsorettcsoportja lépett fel, majd a Matyó Népi Együttes, a Százrózsás Néptáncegyüttes és a Matyó Pávakör aratott megérdemelt sikert. Ezt követte a város tortájának bemutatása, amelyből 590 szeletet szolgáltak fel ingyen. A különleges torta a Double Desire, vagyis a Dupla csábítás nevet kapta, és a Süti Éden cukrászmestere, Csiszár Melinda és csapata készítette. A városnapokra Kézdivásárhely majd minden magyarországi testvérvárosából érkeztek küldöttségek. Az előző évekhez hasonlóan, idén is Csíkos, pöttyös, kockás gyermekek tere néven gyermekvárossá változott a főtéri park Gábor Áron-szobor mögötti része. A városnapok szervezői a Gyulafehérvári Caritas Szociális Ágazatával együttműködve változatos programokat készítettek elő a legkisebbek számára. A főtér mindkét oldalát mintegy száz, zömében székelyföldi népművész sátra foglalta el. A vásári forgatag hangulatát idén is utcazene színesíti a Vigadó előtti téren, és nem marad el az immár hagyományossá vált Pityókafesztivál sem. A nyolcadik kiadásához érkezett rendezvény ezúttal is a Molnár Józsiás parkban kap helyet ma 9 és 17 óra között. Mindezek mellett a nagyszínpadon neves előadók koncerteznek, a Vigadó udvaráról a Molnár Józsiás parkba költöztetett Urbanizé Gardenben pedig hazai és határon túli lemezlovasoké a terep. A sokadalom ideje alatt az egészségügyi ellátásról a megyei Vöröskereszt és a Salvatore Egyesület önkéntesei gondoskodnak.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az idei Őszi sokadalmat, a céhes város legnagyobb szabású ünnepségét a hat évvel ezelőtt meghirdetett értékszüreten túl kettős évforduló jegyében szervezték: Kézdivásárhely ebben az esztendőben ünnepeli 590. évfordulóját, és 610 éve annak, hogy először említik településként. A sokadalom csütörtök este színházi előadással és a Borudvarban Demeter Elemér új zenekara, a DE Újratervezés és a magyarországi Makám zenekar fellépésével kezdődött, és vasárnap késő este tűzijátékkal ér véget. A Gábor Áron téren kizárólag a kézművesek, a népművészek és a hagyományos székely termékeket kínáló kereskedők sátrai kaptak helyet. A szervezők a kísérőprogramokat is úgy válogatták össze, hogy minden igényt kielégítsenek.
Az idei rendezvény díszmeghívottja Mezőkövesd testvérváros, amely sokszínű programmal vesz részt a városünnepen. A tegnap délutáni hivatalos megnyitó után a Tanulók Klubja fúvószenekara és mazsorettcsoportja lépett fel, majd a Matyó Népi Együttes, a Százrózsás Néptáncegyüttes és a Matyó Pávakör aratott megérdemelt sikert. Ezt követte a város tortájának bemutatása, amelyből 590 szeletet szolgáltak fel ingyen. A különleges torta a Double Desire, vagyis a Dupla csábítás nevet kapta, és a Süti Éden cukrászmestere, Csiszár Melinda és csapata készítette. A városnapokra Kézdivásárhely majd minden magyarországi testvérvárosából érkeztek küldöttségek. Az előző évekhez hasonlóan, idén is Csíkos, pöttyös, kockás gyermekek tere néven gyermekvárossá változott a főtéri park Gábor Áron-szobor mögötti része. A városnapok szervezői a Gyulafehérvári Caritas Szociális Ágazatával együttműködve változatos programokat készítettek elő a legkisebbek számára. A főtér mindkét oldalát mintegy száz, zömében székelyföldi népművész sátra foglalta el. A vásári forgatag hangulatát idén is utcazene színesíti a Vigadó előtti téren, és nem marad el az immár hagyományossá vált Pityókafesztivál sem. A nyolcadik kiadásához érkezett rendezvény ezúttal is a Molnár Józsiás parkban kap helyet ma 9 és 17 óra között. Mindezek mellett a nagyszínpadon neves előadók koncerteznek, a Vigadó udvaráról a Molnár Józsiás parkba költöztetett Urbanizé Gardenben pedig hazai és határon túli lemezlovasoké a terep. A sokadalom ideje alatt az egészségügyi ellátásról a megyei Vöröskereszt és a Salvatore Egyesület önkéntesei gondoskodnak.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 26.
Gyulafehérvár vagy Trianon? Beszélgetés Zahorán Csaba történésszel Trianonról és az évfordulós készülődésekről, 2.)
Hogyan működnek a Trianonnal kapcsolatos emlékezéstechnikák, illetve mi tartja ma leginkább forrásban a témát? Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 kutatócsoport munkatársával üzenetek és olvasatok kibékíthetőségéről is beszélgettünk.
– Mi az, ami még nem „történt meg” Trianonban? Mit szeretne felfedezni a Trianon 100 kutatócsoport?
– Mi Trianonnal mint tágabb kérdéskörrel foglalkozunk a „klasszikus” diplomáciatörténettől a társadalomtörténeten át Trianon emlékezetéig. Négy nagyobb pillérre fókuszálunk: Trianon nemzetközi kontextusára, az összeomlásra és az akkori magyar társadalmi viszonyokra, a békerendszer megszilárdulására, végül pedig az utókorra és az emlékezetre. Az első témakörbe beletartozik azon nagyhatalmak – Japán vagy az Egyesült Államok – szerepének kutatása, amelyeket eddig kevesebb figyelem övezett. A döntéshozók tanácsadói és szakértői által végzett munka feltárását és bemutatását is fontosnak tartjuk, akárcsak a magyar békeküldöttség ténykedésének vizsgálatát, a magyar érvek elemzését, még nem publikált források közzétételét. Utóbbihoz fűződik a Zeidler Miklós szerkesztésében megjelent, A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly–Versailles–Budapest (1920) című kötet. Az összeomlás és a magyar társadalom kutatása egyrészt hadtörténeti, másrészt társadalomtörténeti szempontból közelít a témához. Mennyire volt például reális a fegyveres honvédelem a Monarchia katonai összeomlása és az 1918. őszi általános káosz közepette? Beleértve a társadalmi-gazdasági kérdéseket is, mint a lakosság ellátása fűtő- és tüzelőanyaggal, a közegészségügy problémái, az erőszak elharapózása a korábban békés hátországban stb. Rendkívül fontos a menekültkérdés, amellyel korábban nem nagyon foglalkoztak: 1918 őszétől magyarok tízezrei, később százezrei keltek útra a megszállott területekről, őket el kellett helyezni, majd integrálni a magyarországi társadalomba.
– A békerendszer megszilárdulása milyen témákat kínál?
– A háború végére a közép- és kelet-európai birodalmak romjain számos átmeneti, néhány napig, hétig, de akár évekig is fennálló államalakulat jött létre. A történelmi Magyarország területén talán a mai Burgenlandban létrejött „Lajtabánság” volt a legismertebb, de hasonló szervezkedés folyt a Szepességben, Kárpátalján, a Bánságban, Kalotaszegen. Mindenképpen meg kell említeni a Székely Köztársaságot is, amelynek kikiáltása 1918 végén ugyan meghiúsult, de több tervezet is született róla. Az 1918–19-es impériumváltások társadalmi vetületeire is fókuszálunk: hogyan váltotta fel a magyar uralmat a csehszlovák, román, délszláv, osztrák, hogyan rendezkedett be az új hatalom az elszakadó-elszakított területeken, az új viszonyok konszolidálódása, beleértve a gazdasági és társadalmi kapcsolatok újjászervezését is. Az utolsó, az utókorra és emlékezetre vonatkozó kutatási terület a trianoni kérdéskör helyét vizsgálja a magyar történetírásban, szépirodalomban, külpolitikában és emlékezetpolitikában. Szeretnénk foglalkozni a magyar–szomszéd értelmezések közötti eltérésekkel, a mai magyar társadalom Trianon-képével is, beleértve Trianon köztéri reprezentációit, az egyre szaporodó trianoni emlékműveket is.
– Hogyan működnek az emlékezéstechnikák?
– Számomra ez a munka legizgalmasabb kérdése, én ugyanis Trianon magyar és szomszéd emlékezetét kutatom, elsősorban a románt, illetve a magyar–szomszéd történetírások eltérő Trianon-értelmezéseit és viszonyulásait. Ez konkrétan a történelmi Magyarország felbomlásának, Nagy-Románia születésének emlékezetét jelenti, amit Magyarországon például a várpalotai Trianon Múzeum, Romániában pedig a gyulafehérvári Nagy Egyesülés Múzeuma testesít meg, az első világháborús és trianoni emlékművek, a bukaresti diadalív és mások. Az emlékezetpolitikán túl az emlékezéstechnikák működését fedik fel a december elseje és a gyulafehérvári nyilatkozat apropóján rendszeresen, vagy épp a kutatócsoportunk kapcsán idén tavasszal kibontakozó viták. Ezek mutatják meg, hogyan működik a kollektív történeti tudat és emlékezet, az elitek miképp konstruálják és alakítják a nemzeti köztudatot és közbeszédet, miként használják az egyes jelenségeket és tényeket, a történelmet pártpolitikai vagy identitáspolitikai eszközként. A mostani viták is jelzik: amellett, hogy élő, sok embert foglalkoztató kérdésekről van szó, a mai román nyilvánosságban is beindult az eszmecsere, a közös gondolkodás az első világháború következményeiről.
– Mi tartja ma leginkább forrásban a Trianon-kérdést?
– Elsősorban a magyar kisebbségek kérdése, a külhoni magyarok különféle sérelmei és problémái, helyzetük rendezetlensége. Ha Trianonban etnikailag korrektebb határokat húznak meg, ahol pedig ez nem volt lehetséges – mint például Erdélyben –, valóban hatékony módon biztosítják a kisebbségek védelmét, területi és személyi autonómiákkal, jóval kevésbé lenne érzékeny, „traumatikus” téma. A magyar nemzettudat valószínűleg könnyebben meg tudott volna békélni azzal, hogy Máramaros, Nagyszeben vagy a Tátra és a Fátra többé nem tartozik a magyar államhoz, vagy hogy a magyarok nem nyaralhatnak a tengernél belföldön. Az viszont már soknak bizonyult, hogy elcsatolták például Nagyváradot, Szabadkát és Kassát, kettévágták Komáromot, a Székelyföld autonómiájáról pedig hallani sem akar a román elit. Továbbá, hogy a kisebbségbe került magyaroknak folyamatosan kemény politikai küzdelmet kell folytatniuk identitásuk megőrzéséért, közösségként való megmaradásukért, olyan alapvető jogaikért, mint a nyelvhasználat, anyanyelvi oktatás. Szerintem elsősorban ez a meglehetősen frusztráló állapot tartja ma életben Trianont, nem pedig a javíthatatlan magyar irredentizmus és felsőbbrendűség-tudat, ahogy azt a szomszédos nacionalisták vélik és terjesztik.
– Mivel magyarázható, hogy ezek a támadások sem képesek egységesíteni a magyar Trianon-képet?
– Az emlékezetpolitikához kapcsolódik az egész kérdéskör rendszeres újra- és újraértelmezése, vagyis hogy miképp beszélünk róla, hogyan értékeljük a történelmi Magyarország felbomlását, és ami utána következett. A történelem időnkénti újraértelmezése amúgy természetes jelenség, az viszont már bonyolítja a dolgot, amikor politikai vagy ideológiai megfontolásokból akarják újraírni a történelmet, majd ezt „hivatalossá téve”, a média és a tankönyvek révén ráerőltetni a társadalomra. Ilyenkor általában durván egyszerűsítő, mitizáló magyarázatok születnek, beindul a politikailag motivált bűnbakkeresés, a történelem eszközként való használása. Hogy minden a kommunisták, a szabadkőművesek, a zsidók hibája – vagy ellenkezőleg, hogy a magyar dzsentri a fő-, gyakran egyetlen bűnös. Magyarországon ez kezdődött el rögtön Trianont követően, majd folytatódott 1945 után, a másik oldalról. A politikai rendszerváltás megszüntette ugyan a hatalmi nyomást, de az azóta eltelt időszakban sem sikerült kialakítani egy többé-kevésbé konszenzusos magyar Trianon-értelmezést. Valódi vita helyett inkább hitvitákról beszélhetünk, amelyeket a megosztott magyar társadalom egymást megérteni nem képes vagy nem is akaró csoportjai folytatnak – jobban mondva nem folytatnak – egymással. Trianon politikai kérdéssé is vált, egy adott politikai közösséghez való tartozás jelévé. Kutatócsoportunkat az is érdekli, hogy a mai magyar társadalom hogyan viszonyul Trianonhoz, mennyire foglalkoztatja, mit tud róla.
– A szomszéd országok Trianon-képét hogyan alakították a közelmúlt változásai?
– Trianon nemcsak Magyarországon politizálódott át. A Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia szétesése után sokak számára úgy tűnhetett, hogy Magyarország és a magyar kisebbségek törekvései újra fenyegetést jelenthetnek a trianoni határokra. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy ez képzelt veszély volt, az euroatlanti integráció óta pedig már csak a keményvonalas szlovák vagy román nacionalisták ijesztgetnek a magyar revizionizmussal. Trianonból – sajnos, részben a magyar autonómia kérdéséből is – fokozatosan egyfajta „politikai bulvár” lett. Gyakorlatilag bármikor bedobható a közbeszédbe uborkaszezon vagy politikai válság idején, mivel olyan reflexeket aktivál, amelyek sokakat képesek azonnal megmozgatni, alkalmas a közvélemény figyelmének elterelésére vagy tömegek mobilizálására valami, valaki mellett vagy ellen. A valóságelemek és féligazságok mellett tele van torzításokkal, sztereotípiákkal és előítéletekkel, amelyekhez ideális táptalajul szolgálnak a ma is gondosan ápolgatott történelmi mítoszok.
– Magyar szempontból melyik az inkább sorsfordító momentum: 1918 és Gyulafehérvár, vagy 1920, Trianon?
– A két esemény nem választható el egymástól, ugyanannak az eseménysorozatnak a kezdetét és a végét jelentik. Gyulafehérvár nélkül nehezebben lett volna Trianon, Trianon nélkül pedig Gyulafehérvárnak sem lett volna sok értelme. A gyulafehérvári román népgyűlés egyértelműsítette: az erdélyi román politikai elit már nemcsak igényt tart arra, hogy részt vegyen Erdély kormányzásában, hanem a továbbiakban a román állam keretén belül kívánja azt megvalósítani. Ehhez pedig képes volt mozgósítani a régió román lakosságának tekintélyes részét: a helyi román nemzeti tanácsok és gárdák szinte valamennyi román többségű magyarországi területen átvették a hatalmat, amit a román katonaság bevonulása véglegesített. Bár ez természetesen messze nem jelentett népszavazást, később lehetett rá hivatkozni Párizsban, mint a román nép akaratára, és ezt hagyta jóvá a trianoni békeszerződés is. Ez azonban természetesen csak a világháború befejeződésének összefüggésében érvényes. Ha az Osztrák–Magyar Monarchia nem veszíti el – vagy nem így veszíti el – a háborút, akkor népgyűlés ide vagy oda, a határok ma máshol húzódnának. Ezt az is bizonyítja, hogy a gyulafehérvári határozatok a románok által is lakott teljes régióra vonatkoztak, olyan területekre is, amelyek nem kerültek Nagy-Romániához – például a Bánság nyugati felére vagy egyes máramarosi községekre is. Számos hasonló népgyűlésre és megmozdulásra került sor a közép- és kelet-európai régióban, amelyek – megfelelő hatalmi vagy katonai támasz nélkül – következmények nélkül maradtak. Így például a magyar igényeket kifejező, szintén tömeges kolozsvári vagy marosvásárhelyi gyűlések sem jártak eredménnyel, holott Erdély lakosságának jelentős hányadát képviselték. A két eseményt tehát csak egyszerre és árnyaltan érdemes felidézni és értelmezni, lehetőleg minél nagyobb empátiával „a másik” mindkét vonatkozásában. Még akkor is, ha az egyes üzenetek és olvasatok ma kibékíthetetleneknek tűnnek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hogyan működnek a Trianonnal kapcsolatos emlékezéstechnikák, illetve mi tartja ma leginkább forrásban a témát? Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 kutatócsoport munkatársával üzenetek és olvasatok kibékíthetőségéről is beszélgettünk.
– Mi az, ami még nem „történt meg” Trianonban? Mit szeretne felfedezni a Trianon 100 kutatócsoport?
– Mi Trianonnal mint tágabb kérdéskörrel foglalkozunk a „klasszikus” diplomáciatörténettől a társadalomtörténeten át Trianon emlékezetéig. Négy nagyobb pillérre fókuszálunk: Trianon nemzetközi kontextusára, az összeomlásra és az akkori magyar társadalmi viszonyokra, a békerendszer megszilárdulására, végül pedig az utókorra és az emlékezetre. Az első témakörbe beletartozik azon nagyhatalmak – Japán vagy az Egyesült Államok – szerepének kutatása, amelyeket eddig kevesebb figyelem övezett. A döntéshozók tanácsadói és szakértői által végzett munka feltárását és bemutatását is fontosnak tartjuk, akárcsak a magyar békeküldöttség ténykedésének vizsgálatát, a magyar érvek elemzését, még nem publikált források közzétételét. Utóbbihoz fűződik a Zeidler Miklós szerkesztésében megjelent, A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly–Versailles–Budapest (1920) című kötet. Az összeomlás és a magyar társadalom kutatása egyrészt hadtörténeti, másrészt társadalomtörténeti szempontból közelít a témához. Mennyire volt például reális a fegyveres honvédelem a Monarchia katonai összeomlása és az 1918. őszi általános káosz közepette? Beleértve a társadalmi-gazdasági kérdéseket is, mint a lakosság ellátása fűtő- és tüzelőanyaggal, a közegészségügy problémái, az erőszak elharapózása a korábban békés hátországban stb. Rendkívül fontos a menekültkérdés, amellyel korábban nem nagyon foglalkoztak: 1918 őszétől magyarok tízezrei, később százezrei keltek útra a megszállott területekről, őket el kellett helyezni, majd integrálni a magyarországi társadalomba.
– A békerendszer megszilárdulása milyen témákat kínál?
– A háború végére a közép- és kelet-európai birodalmak romjain számos átmeneti, néhány napig, hétig, de akár évekig is fennálló államalakulat jött létre. A történelmi Magyarország területén talán a mai Burgenlandban létrejött „Lajtabánság” volt a legismertebb, de hasonló szervezkedés folyt a Szepességben, Kárpátalján, a Bánságban, Kalotaszegen. Mindenképpen meg kell említeni a Székely Köztársaságot is, amelynek kikiáltása 1918 végén ugyan meghiúsult, de több tervezet is született róla. Az 1918–19-es impériumváltások társadalmi vetületeire is fókuszálunk: hogyan váltotta fel a magyar uralmat a csehszlovák, román, délszláv, osztrák, hogyan rendezkedett be az új hatalom az elszakadó-elszakított területeken, az új viszonyok konszolidálódása, beleértve a gazdasági és társadalmi kapcsolatok újjászervezését is. Az utolsó, az utókorra és emlékezetre vonatkozó kutatási terület a trianoni kérdéskör helyét vizsgálja a magyar történetírásban, szépirodalomban, külpolitikában és emlékezetpolitikában. Szeretnénk foglalkozni a magyar–szomszéd értelmezések közötti eltérésekkel, a mai magyar társadalom Trianon-képével is, beleértve Trianon köztéri reprezentációit, az egyre szaporodó trianoni emlékműveket is.
– Hogyan működnek az emlékezéstechnikák?
– Számomra ez a munka legizgalmasabb kérdése, én ugyanis Trianon magyar és szomszéd emlékezetét kutatom, elsősorban a románt, illetve a magyar–szomszéd történetírások eltérő Trianon-értelmezéseit és viszonyulásait. Ez konkrétan a történelmi Magyarország felbomlásának, Nagy-Románia születésének emlékezetét jelenti, amit Magyarországon például a várpalotai Trianon Múzeum, Romániában pedig a gyulafehérvári Nagy Egyesülés Múzeuma testesít meg, az első világháborús és trianoni emlékművek, a bukaresti diadalív és mások. Az emlékezetpolitikán túl az emlékezéstechnikák működését fedik fel a december elseje és a gyulafehérvári nyilatkozat apropóján rendszeresen, vagy épp a kutatócsoportunk kapcsán idén tavasszal kibontakozó viták. Ezek mutatják meg, hogyan működik a kollektív történeti tudat és emlékezet, az elitek miképp konstruálják és alakítják a nemzeti köztudatot és közbeszédet, miként használják az egyes jelenségeket és tényeket, a történelmet pártpolitikai vagy identitáspolitikai eszközként. A mostani viták is jelzik: amellett, hogy élő, sok embert foglalkoztató kérdésekről van szó, a mai román nyilvánosságban is beindult az eszmecsere, a közös gondolkodás az első világháború következményeiről.
– Mi tartja ma leginkább forrásban a Trianon-kérdést?
– Elsősorban a magyar kisebbségek kérdése, a külhoni magyarok különféle sérelmei és problémái, helyzetük rendezetlensége. Ha Trianonban etnikailag korrektebb határokat húznak meg, ahol pedig ez nem volt lehetséges – mint például Erdélyben –, valóban hatékony módon biztosítják a kisebbségek védelmét, területi és személyi autonómiákkal, jóval kevésbé lenne érzékeny, „traumatikus” téma. A magyar nemzettudat valószínűleg könnyebben meg tudott volna békélni azzal, hogy Máramaros, Nagyszeben vagy a Tátra és a Fátra többé nem tartozik a magyar államhoz, vagy hogy a magyarok nem nyaralhatnak a tengernél belföldön. Az viszont már soknak bizonyult, hogy elcsatolták például Nagyváradot, Szabadkát és Kassát, kettévágták Komáromot, a Székelyföld autonómiájáról pedig hallani sem akar a román elit. Továbbá, hogy a kisebbségbe került magyaroknak folyamatosan kemény politikai küzdelmet kell folytatniuk identitásuk megőrzéséért, közösségként való megmaradásukért, olyan alapvető jogaikért, mint a nyelvhasználat, anyanyelvi oktatás. Szerintem elsősorban ez a meglehetősen frusztráló állapot tartja ma életben Trianont, nem pedig a javíthatatlan magyar irredentizmus és felsőbbrendűség-tudat, ahogy azt a szomszédos nacionalisták vélik és terjesztik.
– Mivel magyarázható, hogy ezek a támadások sem képesek egységesíteni a magyar Trianon-képet?
– Az emlékezetpolitikához kapcsolódik az egész kérdéskör rendszeres újra- és újraértelmezése, vagyis hogy miképp beszélünk róla, hogyan értékeljük a történelmi Magyarország felbomlását, és ami utána következett. A történelem időnkénti újraértelmezése amúgy természetes jelenség, az viszont már bonyolítja a dolgot, amikor politikai vagy ideológiai megfontolásokból akarják újraírni a történelmet, majd ezt „hivatalossá téve”, a média és a tankönyvek révén ráerőltetni a társadalomra. Ilyenkor általában durván egyszerűsítő, mitizáló magyarázatok születnek, beindul a politikailag motivált bűnbakkeresés, a történelem eszközként való használása. Hogy minden a kommunisták, a szabadkőművesek, a zsidók hibája – vagy ellenkezőleg, hogy a magyar dzsentri a fő-, gyakran egyetlen bűnös. Magyarországon ez kezdődött el rögtön Trianont követően, majd folytatódott 1945 után, a másik oldalról. A politikai rendszerváltás megszüntette ugyan a hatalmi nyomást, de az azóta eltelt időszakban sem sikerült kialakítani egy többé-kevésbé konszenzusos magyar Trianon-értelmezést. Valódi vita helyett inkább hitvitákról beszélhetünk, amelyeket a megosztott magyar társadalom egymást megérteni nem képes vagy nem is akaró csoportjai folytatnak – jobban mondva nem folytatnak – egymással. Trianon politikai kérdéssé is vált, egy adott politikai közösséghez való tartozás jelévé. Kutatócsoportunkat az is érdekli, hogy a mai magyar társadalom hogyan viszonyul Trianonhoz, mennyire foglalkoztatja, mit tud róla.
– A szomszéd országok Trianon-képét hogyan alakították a közelmúlt változásai?
– Trianon nemcsak Magyarországon politizálódott át. A Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia szétesése után sokak számára úgy tűnhetett, hogy Magyarország és a magyar kisebbségek törekvései újra fenyegetést jelenthetnek a trianoni határokra. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy ez képzelt veszély volt, az euroatlanti integráció óta pedig már csak a keményvonalas szlovák vagy román nacionalisták ijesztgetnek a magyar revizionizmussal. Trianonból – sajnos, részben a magyar autonómia kérdéséből is – fokozatosan egyfajta „politikai bulvár” lett. Gyakorlatilag bármikor bedobható a közbeszédbe uborkaszezon vagy politikai válság idején, mivel olyan reflexeket aktivál, amelyek sokakat képesek azonnal megmozgatni, alkalmas a közvélemény figyelmének elterelésére vagy tömegek mobilizálására valami, valaki mellett vagy ellen. A valóságelemek és féligazságok mellett tele van torzításokkal, sztereotípiákkal és előítéletekkel, amelyekhez ideális táptalajul szolgálnak a ma is gondosan ápolgatott történelmi mítoszok.
– Magyar szempontból melyik az inkább sorsfordító momentum: 1918 és Gyulafehérvár, vagy 1920, Trianon?
– A két esemény nem választható el egymástól, ugyanannak az eseménysorozatnak a kezdetét és a végét jelentik. Gyulafehérvár nélkül nehezebben lett volna Trianon, Trianon nélkül pedig Gyulafehérvárnak sem lett volna sok értelme. A gyulafehérvári román népgyűlés egyértelműsítette: az erdélyi román politikai elit már nemcsak igényt tart arra, hogy részt vegyen Erdély kormányzásában, hanem a továbbiakban a román állam keretén belül kívánja azt megvalósítani. Ehhez pedig képes volt mozgósítani a régió román lakosságának tekintélyes részét: a helyi román nemzeti tanácsok és gárdák szinte valamennyi román többségű magyarországi területen átvették a hatalmat, amit a román katonaság bevonulása véglegesített. Bár ez természetesen messze nem jelentett népszavazást, később lehetett rá hivatkozni Párizsban, mint a román nép akaratára, és ezt hagyta jóvá a trianoni békeszerződés is. Ez azonban természetesen csak a világháború befejeződésének összefüggésében érvényes. Ha az Osztrák–Magyar Monarchia nem veszíti el – vagy nem így veszíti el – a háborút, akkor népgyűlés ide vagy oda, a határok ma máshol húzódnának. Ezt az is bizonyítja, hogy a gyulafehérvári határozatok a románok által is lakott teljes régióra vonatkoztak, olyan területekre is, amelyek nem kerültek Nagy-Romániához – például a Bánság nyugati felére vagy egyes máramarosi községekre is. Számos hasonló népgyűlésre és megmozdulásra került sor a közép- és kelet-európai régióban, amelyek – megfelelő hatalmi vagy katonai támasz nélkül – következmények nélkül maradtak. Így például a magyar igényeket kifejező, szintén tömeges kolozsvári vagy marosvásárhelyi gyűlések sem jártak eredménnyel, holott Erdély lakosságának jelentős hányadát képviselték. A két eseményt tehát csak egyszerre és árnyaltan érdemes felidézni és értelmezni, lehetőleg minél nagyobb empátiával „a másik” mindkét vonatkozásában. Még akkor is, ha az egyes üzenetek és olvasatok ma kibékíthetetleneknek tűnnek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 26.
Hullámokat ver a Toader-csomag
Az Európai Bizottság magyarázatot kért a román kormánytól az igazságügyi reformmal kapcsolatos javaslatok miatt, hangsúlyozva: fontos, hogy a bukaresti hatóságok által a korrupcióellenes küzdelemben elért eredmények visszafordíthatatlanok legyenek.
A témához Emmanuel Macron francia államfő is hozzászólt: az igazságügyi reform terve nem áll összefüggésben a korrupcióellenes küzdelemre irányuló törekvéssel, és őt Klaus Iohannis államfő és Mihai Tudose kormányfő is biztosította arról, hogy „van akarat a korrupció visszaszorításának folytatására”. Mihai Tudose csütörtök este úgy nyilatkozott, hogy a lakosság által megfogalmazott nyilvános álláspont függvényében fogadja el a kormány az igazságszolgáltatással kapcsolatos törvénytervezetet. A miniszterelnök elutasította, hogy megmondja, egyetért-e a főügyészeknek az igazságügyi miniszter által javasolt kinevezésével. Tegnapi sajtótájékoztatóján azt mondta, hogy még ő maga sem látta a javaslatokat, azokról előbb a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanácsnak kell véleményt megfogalmaznia, ezt követően pedig várhatóan a kormánynak is bemutatja tervezetét az igazságügyi miniszter.
Tudorel Toader igazságügyi miniszter tegnap azt hangsúlyozta, hogy tervezetébe átvette a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács javaslatainak nagy részét, és hangsúlyozta, hogy csak azt követően nyújtja be a tervezetet, miután mindenki véleményt mondott annak minden vonatkozásáról. Liviu Dragnea SZDP-elnök reméli, hogy az igazságügyi miniszter „nem lép vissza” az igazságügyi törvények terén tervezett módosításoktól. Kijelentette: „Az igazságszolgáltatási rendszer nem foroghat sem Klaus Iohannis, sem Kövesi, sem Lazăr körül, és az sem feltétlenül jó, hogy az érintett intézmények véleményt nyilvánítanak vagy ellenszegülnek. Végül is Romániában a parlament vagy a kormány hozza a jogszabályokat.” Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az Európai Bizottság magyarázatot kért a román kormánytól az igazságügyi reformmal kapcsolatos javaslatok miatt, hangsúlyozva: fontos, hogy a bukaresti hatóságok által a korrupcióellenes küzdelemben elért eredmények visszafordíthatatlanok legyenek.
A témához Emmanuel Macron francia államfő is hozzászólt: az igazságügyi reform terve nem áll összefüggésben a korrupcióellenes küzdelemre irányuló törekvéssel, és őt Klaus Iohannis államfő és Mihai Tudose kormányfő is biztosította arról, hogy „van akarat a korrupció visszaszorításának folytatására”. Mihai Tudose csütörtök este úgy nyilatkozott, hogy a lakosság által megfogalmazott nyilvános álláspont függvényében fogadja el a kormány az igazságszolgáltatással kapcsolatos törvénytervezetet. A miniszterelnök elutasította, hogy megmondja, egyetért-e a főügyészeknek az igazságügyi miniszter által javasolt kinevezésével. Tegnapi sajtótájékoztatóján azt mondta, hogy még ő maga sem látta a javaslatokat, azokról előbb a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanácsnak kell véleményt megfogalmaznia, ezt követően pedig várhatóan a kormánynak is bemutatja tervezetét az igazságügyi miniszter.
Tudorel Toader igazságügyi miniszter tegnap azt hangsúlyozta, hogy tervezetébe átvette a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács javaslatainak nagy részét, és hangsúlyozta, hogy csak azt követően nyújtja be a tervezetet, miután mindenki véleményt mondott annak minden vonatkozásáról. Liviu Dragnea SZDP-elnök reméli, hogy az igazságügyi miniszter „nem lép vissza” az igazságügyi törvények terén tervezett módosításoktól. Kijelentette: „Az igazságszolgáltatási rendszer nem foroghat sem Klaus Iohannis, sem Kövesi, sem Lazăr körül, és az sem feltétlenül jó, hogy az érintett intézmények véleményt nyilvánítanak vagy ellenszegülnek. Végül is Romániában a parlament vagy a kormány hozza a jogszabályokat.” Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 26.
Sepsiszentgyörgy, a tánc fővárosa (CAMP mozgásművészeti és kortárstánc-tábor)
A Contemporary Artistic Movement Platform kezdőbetűiből kapta a nevét az a mozgásművészeti és kortárstánc-tábor, amelyet első alkalommal szerveztek meg Sepsiszentgyörgyön. Az elmúlt héten zajló CAMP programjában utcai performance-ok, flashmobok, live actok, szabadtéri filmvetítések, zenei események és szakmai beszélgetések szerepeltek, a meghívott tíz, nemzetközi szinten is elismert koreográfus pedig több mint harminc óra műhelymunkát tartott a résztvevőknek. Az első CAMP-ról a rendezvény művészeti vezetőjével, a sepsiszentgyörgyi származású koreográfussal, Bordás Attilával beszélgettünk.
Tábor és fesztivál egyben a rendezvény – mondta el lapunknak a szakember –, amelynek központi magja egy intenzív tánctábor volt, a nyilvános események pedig azért szövődtek köré, hogy színesebb legyen, több lehetőséget kapjanak a résztvevők az interakcióra, a város pedig betekintést nyerhessen a táborban zajló tevékenységbe. Többségében román és magyar színészek, színiegyetemek hallgatói, a marosvásárhelyi és bukaresti egyetemek koreográfia szakos diákjai jelentkeztek a táborba, akik három csoportban – kezdőként, középhaladóként és haladóként – vettek részt a különböző kortárstánc- és mozgásművészeti mesterkurzusokon. A meghívott oktatók: Stella Stefou (GR), Arcadie Rusu (RO), Ioana Marchidan (RO), Ladjánszki Márta (HU), Dabóczi Dávid (RO), Góbi Rita (HU), Rusu Andor (HU), Andreea Gavriliu (RO), Luiza Zan (RO) és Bordás Attila (RO). A műhelymunkák a Székely Mikó Kollégium, a Nicolae Colan Általános Iskola és a Puskás Tivadar Szakközépiskola tornatermében zajlottak. Az oktatási tevékenységen túl esténként szabadtéri performance-okat is bemutattak a tanárok különböző helyszíneken a városban. Első nap Arcadie Rusu és Ioana Marchidan Lenyomatok (Amprente) című táncelőadását (fotó), kedden Stella Stefou görögországi táncos légibalett-performance-át, szerdán Ladjánszki Márta és Varga Zsolt (HU) táncperformance-át, csütörtökön Dabóczi Dávid és Bezsán Noémi produkcióját, tegnap pedig Rusu Andor performance-át tekinthették meg az érdeklődők. A mai zárónapon is több különleges esemény várja a nézőket: 18 órától a tábor összes résztvevőjének flashmobjára kerül sor a főtéren, utána pedig Andreea Gavriliu a piactéren, Góbi Rita pedig a főtéren mutatja be táncperformance-át. A tábor dj-partival ér véget a színházban.
A rendezvény hiánypótló jellegét mutatja, hogy bár csupán a Facebookon hirdették, nagyon gyorsan betelt a hatvan meghirdetett hely, és akkora volt a túljelentkezés, hogy végül nyolcvan diákkal indították a tábort. „Szerencsére egyre több tánccal, mozgásművészettel foglalkozó szakmai fórum jelent meg az utóbbi időben Romániában, de ezek között kevés az átjárás, ezért úgy éreztük, kell egy olyan platform, ahol a közös műhelymunkákon, szakmai beszélgetéseken, filmnézésen és szórakozáson keresztül közelebbről is érintkezésbe léphetnek, fuzionálni tudnak egymással az emberek és áramlatok” – fogalmazott Bordás Attila a rendezvénnyel kapcsolatosan, hozzátéve: olyan fesztiválról álmodik, amelyen nem csupán jönnek, fellépnek és távoznak a vendégek, hanem több napon át mindenki együtt lélegzik, együtt lüktet, egy nyelvet beszél. A rendezvény célja tehát, hogy olyan szakmai platformmá, „nagy művészi bazárrá” váljon, ahová minden résztvevő – oktató és tanuló egyaránt – beviszi mindazt, amihez a legjobban ért, és kiveszi, amire neki van szüksége. Amint a koreográfus elmondta, ő maga folyamatosan tart kurzusokat, táborokat, szerte az országban és külföldön is – a közeljövőben Bulgáriában vesz részt hasonló kortárstánc-platformon, Görögországban pedig állandó táncoktató és nemzetközi zsűritag –, és ezek a tapasztalatai inspirálták a CAMP megszervezésében. A helyszín azért Sepsiszentgyörgy, mert ő maga szentgyörgyi, itt rengeteg embertől tudott segítséget kérni, akik támogatása nélkül nem lehetett volna megfelelő körülményeket biztosítani a tábor létrejöttéhez. Szerinte a rendezvény nem kevésbé színvonalas, mint a hasonló nyugat-európaiak, miközben nálunk az ottani árak töredékét kell befizetniük a jelentkezőknek. Ez azért is van, mert idén több elismert koreográfus, tréner is csupán jelképes összegért vállalta a munkát, így támogatva a közös ügyet. Bordás Attila elmondta, külön figyelmet fordítottak arra, hogy a városlakók számára is izgalmas és könnyen befogadható legyen a rendezvény, ezért úgy döntöttek, az első kiadás alkalmával ingyenes és többnyire szabadtéri előadásokat tartanak. Így nem a nézőnek kell betérnie a különböző intézményekbe, hogy betekintést nyerjen a táborban zajló munkába, hanem a tábor megy a nézők elébe a táncbemutatók, flashmobok, szabadtéri filmvetítések, koncertek által, annál is inkább, hogy idén a közösségi részvétel éve zajlik a városban. „Bízunk benne, hogy miként a szakmának, a város kulturális életének is izgalmas, minőségi színfoltja a CAMP” – zárta szavait a művészeti vezető.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Contemporary Artistic Movement Platform kezdőbetűiből kapta a nevét az a mozgásművészeti és kortárstánc-tábor, amelyet első alkalommal szerveztek meg Sepsiszentgyörgyön. Az elmúlt héten zajló CAMP programjában utcai performance-ok, flashmobok, live actok, szabadtéri filmvetítések, zenei események és szakmai beszélgetések szerepeltek, a meghívott tíz, nemzetközi szinten is elismert koreográfus pedig több mint harminc óra műhelymunkát tartott a résztvevőknek. Az első CAMP-ról a rendezvény művészeti vezetőjével, a sepsiszentgyörgyi származású koreográfussal, Bordás Attilával beszélgettünk.
Tábor és fesztivál egyben a rendezvény – mondta el lapunknak a szakember –, amelynek központi magja egy intenzív tánctábor volt, a nyilvános események pedig azért szövődtek köré, hogy színesebb legyen, több lehetőséget kapjanak a résztvevők az interakcióra, a város pedig betekintést nyerhessen a táborban zajló tevékenységbe. Többségében román és magyar színészek, színiegyetemek hallgatói, a marosvásárhelyi és bukaresti egyetemek koreográfia szakos diákjai jelentkeztek a táborba, akik három csoportban – kezdőként, középhaladóként és haladóként – vettek részt a különböző kortárstánc- és mozgásművészeti mesterkurzusokon. A meghívott oktatók: Stella Stefou (GR), Arcadie Rusu (RO), Ioana Marchidan (RO), Ladjánszki Márta (HU), Dabóczi Dávid (RO), Góbi Rita (HU), Rusu Andor (HU), Andreea Gavriliu (RO), Luiza Zan (RO) és Bordás Attila (RO). A műhelymunkák a Székely Mikó Kollégium, a Nicolae Colan Általános Iskola és a Puskás Tivadar Szakközépiskola tornatermében zajlottak. Az oktatási tevékenységen túl esténként szabadtéri performance-okat is bemutattak a tanárok különböző helyszíneken a városban. Első nap Arcadie Rusu és Ioana Marchidan Lenyomatok (Amprente) című táncelőadását (fotó), kedden Stella Stefou görögországi táncos légibalett-performance-át, szerdán Ladjánszki Márta és Varga Zsolt (HU) táncperformance-át, csütörtökön Dabóczi Dávid és Bezsán Noémi produkcióját, tegnap pedig Rusu Andor performance-át tekinthették meg az érdeklődők. A mai zárónapon is több különleges esemény várja a nézőket: 18 órától a tábor összes résztvevőjének flashmobjára kerül sor a főtéren, utána pedig Andreea Gavriliu a piactéren, Góbi Rita pedig a főtéren mutatja be táncperformance-át. A tábor dj-partival ér véget a színházban.
A rendezvény hiánypótló jellegét mutatja, hogy bár csupán a Facebookon hirdették, nagyon gyorsan betelt a hatvan meghirdetett hely, és akkora volt a túljelentkezés, hogy végül nyolcvan diákkal indították a tábort. „Szerencsére egyre több tánccal, mozgásművészettel foglalkozó szakmai fórum jelent meg az utóbbi időben Romániában, de ezek között kevés az átjárás, ezért úgy éreztük, kell egy olyan platform, ahol a közös műhelymunkákon, szakmai beszélgetéseken, filmnézésen és szórakozáson keresztül közelebbről is érintkezésbe léphetnek, fuzionálni tudnak egymással az emberek és áramlatok” – fogalmazott Bordás Attila a rendezvénnyel kapcsolatosan, hozzátéve: olyan fesztiválról álmodik, amelyen nem csupán jönnek, fellépnek és távoznak a vendégek, hanem több napon át mindenki együtt lélegzik, együtt lüktet, egy nyelvet beszél. A rendezvény célja tehát, hogy olyan szakmai platformmá, „nagy művészi bazárrá” váljon, ahová minden résztvevő – oktató és tanuló egyaránt – beviszi mindazt, amihez a legjobban ért, és kiveszi, amire neki van szüksége. Amint a koreográfus elmondta, ő maga folyamatosan tart kurzusokat, táborokat, szerte az országban és külföldön is – a közeljövőben Bulgáriában vesz részt hasonló kortárstánc-platformon, Görögországban pedig állandó táncoktató és nemzetközi zsűritag –, és ezek a tapasztalatai inspirálták a CAMP megszervezésében. A helyszín azért Sepsiszentgyörgy, mert ő maga szentgyörgyi, itt rengeteg embertől tudott segítséget kérni, akik támogatása nélkül nem lehetett volna megfelelő körülményeket biztosítani a tábor létrejöttéhez. Szerinte a rendezvény nem kevésbé színvonalas, mint a hasonló nyugat-európaiak, miközben nálunk az ottani árak töredékét kell befizetniük a jelentkezőknek. Ez azért is van, mert idén több elismert koreográfus, tréner is csupán jelképes összegért vállalta a munkát, így támogatva a közös ügyet. Bordás Attila elmondta, külön figyelmet fordítottak arra, hogy a városlakók számára is izgalmas és könnyen befogadható legyen a rendezvény, ezért úgy döntöttek, az első kiadás alkalmával ingyenes és többnyire szabadtéri előadásokat tartanak. Így nem a nézőnek kell betérnie a különböző intézményekbe, hogy betekintést nyerjen a táborban zajló munkába, hanem a tábor megy a nézők elébe a táncbemutatók, flashmobok, szabadtéri filmvetítések, koncertek által, annál is inkább, hogy idén a közösségi részvétel éve zajlik a városban. „Bízunk benne, hogy miként a szakmának, a város kulturális életének is izgalmas, minőségi színfoltja a CAMP” – zárta szavait a művészeti vezető.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 26.
Út a végtelen felé (Xantus Géza festőművész kiállítása)
Tegnap délután a kézdivásárhelyi Őszi sokadalom egyik kiemelt rendezvényeként nyílt meg az Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállítótermében Xantus Géza csíkszeredai festőművész Út a végtelen felé című egyéni kiálllítása.
A jelenlevőket és a jeles képzőművészt, az Incitato-tárlatok állandó résztvevőjét házigazdaként Dimény Attila intézményvezető köszöntötte. Megtudtuk, hogy Xantus Géza 1982 és 1986 között kezdte el művészeti tanulmányait, majd 1995-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán szerzett oklevelet, 2003-ban pedig a római Academia di Belle Arti festészeti karán végzett, mestere Nunzio Solendo. Művészetét kezdetben vallásos, transzcendentális lelkületű, sokszor balladai-szimbolikus hangvételű figurális kompozíciók jellemezték, de római tanulmányai után a világi témák is nagy teret nyertek művészetében. Sarány István újságíró méltatta a kiállított alkotásokat. „Xantus Géza művészete korszerű, mai, a ma emberéhez szól, korszerű nyelvezetével pedig örök értékeket közvetít, jót sugall és szépséget sugároz” – mondotta.
A kiállítás szeptember 24-éig tekinhető meg.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tegnap délután a kézdivásárhelyi Őszi sokadalom egyik kiemelt rendezvényeként nyílt meg az Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállítótermében Xantus Géza csíkszeredai festőművész Út a végtelen felé című egyéni kiálllítása.
A jelenlevőket és a jeles képzőművészt, az Incitato-tárlatok állandó résztvevőjét házigazdaként Dimény Attila intézményvezető köszöntötte. Megtudtuk, hogy Xantus Géza 1982 és 1986 között kezdte el művészeti tanulmányait, majd 1995-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán szerzett oklevelet, 2003-ban pedig a római Academia di Belle Arti festészeti karán végzett, mestere Nunzio Solendo. Művészetét kezdetben vallásos, transzcendentális lelkületű, sokszor balladai-szimbolikus hangvételű figurális kompozíciók jellemezték, de római tanulmányai után a világi témák is nagy teret nyertek művészetében. Sarány István újságíró méltatta a kiállított alkotásokat. „Xantus Géza művészete korszerű, mai, a ma emberéhez szól, korszerű nyelvezetével pedig örök értékeket közvetít, jót sugall és szépséget sugároz” – mondotta.
A kiállítás szeptember 24-éig tekinhető meg.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 26.
II. Székelyföldi Katona- és Huszárnóta-találkozó
Szeptember 3-án, vasárnap kerül sor a II. ikavári (Felsőcsernáton) katonadal-találkozóra, amely egyben a II. székelyföldi férfikórus seregszemléje is. Szervező az Ika Ifjúsági Egyesület, a csernátoni Pakó András Férfi Dalcsoport és a szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör (Háromszék). A tavalyi első találkozón 14 csoport vett részt kb. 400 taggal. Az idei fellépők között lesz a marosvásárhelyi Cantuale is. Alsócsernáton központjában 12 órakor zászlófelvonással és koszorúzással kezdődik az ünnepség, ezt követi az ebéd és a kórustalálkozó Felsőcsernátonban, az ikavári szabadtéri színpadon – áll az Ágoston József és Kelemen Alpár által szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben. Népújság (Marosvásárhely)
Szeptember 3-án, vasárnap kerül sor a II. ikavári (Felsőcsernáton) katonadal-találkozóra, amely egyben a II. székelyföldi férfikórus seregszemléje is. Szervező az Ika Ifjúsági Egyesület, a csernátoni Pakó András Férfi Dalcsoport és a szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör (Háromszék). A tavalyi első találkozón 14 csoport vett részt kb. 400 taggal. Az idei fellépők között lesz a marosvásárhelyi Cantuale is. Alsócsernáton központjában 12 órakor zászlófelvonással és koszorúzással kezdődik az ünnepség, ezt követi az ebéd és a kórustalálkozó Felsőcsernátonban, az ikavári szabadtéri színpadon – áll az Ágoston József és Kelemen Alpár által szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben. Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 26.
Megkettőzött kihívások
Beszélgetés Sebestyén Aba színész-rendezővel
– Kettős aktualitás késztetett erre a beszélgetésre. Egyfelől az augusztus 19-i Kor-társak című zenei est, amelyen énekes előadói teljesítményedet jutalmazta tapssal a közönség, másfelől az a hír, hogy újra rendezel, Sütő-drámát viszel színre. Megint mérlegelhetünk: Sebestyén Abának a színészi, előadói vagy a rendezői vénája az erősebb?
– Én ezt úgy mondanám, hogy a rendezés is a színészi, előadói énemből fakad. Sok színpadi szerepben szereztem tapasztalatot, sok jelentős rendezővel dolgozhattam együtt, sokat tanulhattam abból, hogy sokféle játék-stílusban kipróbálhattam magam. Ez is magyarázza, mi vezetett a rendezéshez. Az is tény, hogy szeretem a kihívásokat, a Kor-társak koncert létrejötte is ebből fakadt. Régóta vágytam arra, hogy minőségi szöveget minőségi zenével, zenekarral vigyek színpadra. Közel négy éve a Hogyne, drágám! című előadáson dolgoztunk először együtt Cári Tiborral, már akkor felvetődött, hogy mi lenne, ha közösen belevágnánk egy ilyen vállalkozásba. Fantáziát látott benne, el is döntöttük, hogy amint lehet, kortárs költők igényesen megzenésített verseivel is megpróbáljuk megszólítani a közönséget. De mivel mindketten eléggé elfoglaltak vagyunk, csak mostanra sikerült valóra váltanunk az elképzelést. A Vásárhelyi Forgatag jó alkalom volt a bemutatkozásra.
– Nagy sikere volt a premiernek a Szféra színpadán. Persze egy ilyen kellemes, laza rendezvényen sok a zavaró tényező is. Miközben sokan a dalaitokra figyeltek, mások egyébbel foglalkoztak, a közeletekben gyermekek nyüzsögtek, kutyák ugattak. Az ilyesmi nem zökkenti ki koncentrálásából az előadót?
– Erre is számít az ember, ezek a körülmények az ilyenszerű rendezvényekkel együtt járnak. Kedden este Cári Tibor Tangó zenekarával is elénekeltem három számot a Teleki Téka udvarán, ott már csodásan hangzott minden. De a Szférában is nagyon koncentrált voltam, izgultam is, ezért még inkább figyeltem a zenére, zenekarra, szövegre, magamra, mindenre, és nagyjából sikerült kizárnom mindazt, ami kizökkenthetett volna az előadásból.
– Tapasztalt, jó versmondó vagy, gyakran kérnek fel líra tolmácsolására. Vajon a zene nem tereli el a figyelmet a vers lényegéről, a dallam nem tompítja a szöveg sokszínűségét, képzeletserkentő erejét?
– Nem hiszem. Bár volt egy olyan gondolatom, hogy mi lenne, ha előbb elmondanám a költeményt, és azután énekelném el a dalt. Persze a hangosítás is zavarhatja a befogadást. Volt olyan ismerősöm, aki fájlalta, hogy néha nem lehetett hallani a szöveget. Kellő helyen, csendes teremben, jól felkészült hangosító csapattal ilyesmi nem fordulhat elő. Biztos vagyok benne, hogy a továbbiakban minden a helyére kerül, hiszen úgy indítottuk ezt a projektet, hogy hosszú távon működjön. Igyekszünk mindig hozzáadni a műsorunkhoz egy-egy újabb dalt, és rendszeresen fogunk koncertezni. Hangfelvételt is készítünk, CD-t, albumot szeretnénk megjelentetni, évente kirukkolnánk ilyen újdonságokkal.
– Ritka, már-már egyedinek tűnik ez a vállalkozás, amely egyszerre ennyi kortárs költő versét viszi közönség elé egy zeneszerző megzenésítésében, egyetlen előadó tolmácsolásában.
– Tényleg nem szokványos dologba vágtunk bele, és örülök, hogy pozitív a visszajelzés. Nyilván mi is tanultunk belőle, van javítanivalónk is, például a hangszerelésben. Ősszel talán már az elvárásaink szintjén ismételhetnénk meg az előadást, mondjuk a Kultúrpalotában, hiszen ennek ott van az igazi helye. És jó lenne, ha kibővített zenekarral jelentkezhetnénk. Van rá reális esély.
– Az ötletet a kezdeményezésre a színházi zene sugallta, legalábbis az együttműködésetek ebből indult ki. Te hogy látod, beszélhetünk-e erdélyi magyar színházi vonatkozásban ilyen jelenségről? Van-e a zeneszerzőink alkotóképességét kiaknázó, eredeti színpadi muzsikánk?
– Igen. Jön az új generáció, és egyre erőteljesebb. Cári Tibornak is van egy projektje, koncertsorozata a színházi zenéről. Ennek a fontosságát próbálja tudatosítani, és elérni azt, hogy egy alkotó ne konzerv zenéhez nyúljon, amikor egy darabot színpadra akar vinni. Fontos, hogy a rendezőnek igazi alkotótársa legyen a zeneszerző. Én Tiborral már többször dolgoztam együtt, Boros Csabával is, aki szintén igen tehetséges fiatal képviselője a színházi zeneszerzésnek. Nagyon sokáig majdnem csak Könczei Árpádot említhettük, ha aktív erdélyi színházi zeneszerzőről beszéltünk. Az ilyen alkotó nem hiányozhat egy jó színházcsináló csapatból, ott kell lennie szerencsés esetben a próbákon is, hogy egy konkrét helyzethez hangulatot teremtsen, zeneileg aláhúzza, ellenpontozza, hangsúlyozza a színpadi történéseket, vagy ha darab és a rendező úgy kívánja, akkor akár szöveget zenésítsen, dalt írjon.
– Ezzel át is térhetünk a másik aktuális feladatodra, a Sütő-darab megrendezésére. Van már olyan elképzelésed, amely a zenét is magába foglalja?
– Igen. Holott még a próbákat nem kezdtük el, az alkotótársaimmal – díszlettervező, jelmeztervező, koreográfus és zeneszerző – már többször találkoztunk és élénken készülünk az Egy lócsiszár virágvasárnapja újabb színpadi változatának a színrevitelére. Ez alkalommal Boros Csabát kértem fel az előadás akusztikai hátterének, zenéjének a megteremtésére. Utoljára Magyarországon dolgoztam vele a Bartók Kamaraszínházban. A Top dogs-ot vittük színre. Abban is dramaturgiai fontossága, jelentős hangulatteremtő ereje volt a zenének, és most, a Sütő-darab kapcsán is az lesz. Még nem akarok sok mindent elárulni, de nagyon fontos lesz az előadásunkban a zene.
– Korábban szóba került a kihívás. Ez a színrevitel feltétlenül az lesz. A dráma több mint négy évtizede született, számos sikeres és kevésbé sikerült előadás készült belőle. A 2003-as vásárhelyi produkciónak vegyes volt a fogadtatása, sok embernek nem nyerte el a tetszését, nagyok a mai megszólaltatók előtt az elvárások. Nem lesz könnyű dolgod. Szerinted itt és most, 2017-ben Marosvásárhelyen, Erdélyben mire figyelmeztet a színmű?
– Szomorú, de azt kell mondanom, hogy történt, ami történt, a világunk azonban alig változott. A rendszerváltozás után huszonhét évvel Marosvásárhelyen még mindig probléma az, hogy Kossuth utca vagy Călăraşilor, Dózsa György vagy Gheorghe Doja. És megtörténhet az, hogy egy hétvégén kijönnek, és a Dózsa György táblákat leszedik. Mit is hozott nekünk a rendszerváltozás?! Hol tart most, 2017-ben a kisebbségi létünk, létezésünk? Hogyan történhet meg a katolikus gimnázium ügyének jogi csűrése-csavarása? Hogy éljük mindezt meg? Itt vagyok én, Kolhaas Mihály, tűrök, tűrök, de meddig?! Igen, van aktualitása a szövegnek. Meddig tűrheti az egyén, hogy feltörlik vele a padlót? Ha kiáll, fellázad, milyen módon tudja a jogait kikövetelni? Lázadásában meddig mehet el?
– Kemény kérdések, nem tudnék egyértelműen érvényes választ adni rájuk. Te tudsz?
– Az általam rendezendő előadás is csak kérdéseket fogalmaz meg. Engedd meg, hogy ennek kapcsán egy leírt szövegemből idézzek: „Milyen esélye van az egyénnek a boldogulásra egy olyan rendszerben, ahol ad absurdum a törvény alkotói és őrei egyben a törvény és a jog lábbal tiprói? Hol húzódik a határ a termékeny, erőt adó hit és a bárgyú naivitás között? Milyen következményei lehetnek, ha vakon hiszünk igazságunk jogi úton való orvoslásában, és milyen végzetes, visszafordíthatatlan tragédiához vezethet utunk, ha elborult elmével magunk próbálunk igazságot szolgáltatni önmagunknak? Igazolt lehet-e valaha az a helyzet, amikor a polgári engedetlenség, a lázadás nem csak egy lehetséges út igazságunk, jogaink, hitünk vissza-, illetve megszerzésében, hanem egyenesen erkölcsi kötelességünk?” Igen, kötelességünk, hogy adott esetben megfogjuk egymás kezét, és azt mondjuk, nem fizetünk adót, nem megyünk be dolgozni, kimegyünk és próbálunk érvényt szerezni igazságunknak!
– A nyomtatott szöveg nem érzékelteti, de beszéd közben indulatba jöttél, felforrósodott a hangod. Te emberként alapállásod szerint Kolhaas Mihállyal vagy Nagelschmidttel azonosulsz inkább?
– Hűű, de jó kérdés!… Mind a kettő bennem van. De mégis inkább Kolhaas. Érdekes különben, hogy a tizennégy évvel ezelőtti előadásunkban én voltam Nagelschmidt. Ő is közel áll hozzám: a lázadó típus. Ugyanakkor családos ember is vagyok, egy csomó mindenről már másképpen gondolkodom. Négy gyermekem van, más így a felelősségem. Az is igaz viszont, hogy éppen azért is nagy a felelősség, hogy amikor kell, kiálljak a sorból és felemeljen szavam az igazságtalanságok ellen. Az ő jövőjük érdekében is. Erkölcsi kötelességem, hogy családomért, közösségemért, nemzetemért, sorstársaimért tegyek valamit, cselekedjem.
– Az előadás tudtommal október 31-én a reformáció 500. évfordulója alkalmából kerül színre. A Forgatagon Szász László esszékötete kapcsán érdekes beszélgetés tanúi lehettünk, amely során az is elhangzott, hogy annak idején Sütő András történelmi drámái egyházi körökben sok vitát váltottak ki. Ma vajon vitamentes lesz a Lócsiszár virágvasárnapjának a fogadtatása?
– Nem tudhatom, ki miképpen viszonyul majd a kérdéshez, az viszont fontos, hogy eldöntsük, ki ma számunkra Luther Márton. Mit képvisel? Mit mond, mit tanít, mit ajánl nekünk? És mit jelent ma számunkra: „Itt állok, másként nem tehetek!” Én remélem, hogy egy érvényes, szenvedélyes, mai előadást sikerül létrehoznunk. Ezért pedig meg kell harcolni. Szeptember elején kezdjük a próbákat. Nehezen szülöm meg a szereposztást, de jó a társulat, bízom benne, hogy nagyon erős csapatot tudunk összehozni. Érvényes, jó és nagyon időszerű a szöveg. Remélem, hogy tartalomban, látványban is képesek leszünk újdonságot hozni.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés Sebestyén Aba színész-rendezővel
– Kettős aktualitás késztetett erre a beszélgetésre. Egyfelől az augusztus 19-i Kor-társak című zenei est, amelyen énekes előadói teljesítményedet jutalmazta tapssal a közönség, másfelől az a hír, hogy újra rendezel, Sütő-drámát viszel színre. Megint mérlegelhetünk: Sebestyén Abának a színészi, előadói vagy a rendezői vénája az erősebb?
– Én ezt úgy mondanám, hogy a rendezés is a színészi, előadói énemből fakad. Sok színpadi szerepben szereztem tapasztalatot, sok jelentős rendezővel dolgozhattam együtt, sokat tanulhattam abból, hogy sokféle játék-stílusban kipróbálhattam magam. Ez is magyarázza, mi vezetett a rendezéshez. Az is tény, hogy szeretem a kihívásokat, a Kor-társak koncert létrejötte is ebből fakadt. Régóta vágytam arra, hogy minőségi szöveget minőségi zenével, zenekarral vigyek színpadra. Közel négy éve a Hogyne, drágám! című előadáson dolgoztunk először együtt Cári Tiborral, már akkor felvetődött, hogy mi lenne, ha közösen belevágnánk egy ilyen vállalkozásba. Fantáziát látott benne, el is döntöttük, hogy amint lehet, kortárs költők igényesen megzenésített verseivel is megpróbáljuk megszólítani a közönséget. De mivel mindketten eléggé elfoglaltak vagyunk, csak mostanra sikerült valóra váltanunk az elképzelést. A Vásárhelyi Forgatag jó alkalom volt a bemutatkozásra.
– Nagy sikere volt a premiernek a Szféra színpadán. Persze egy ilyen kellemes, laza rendezvényen sok a zavaró tényező is. Miközben sokan a dalaitokra figyeltek, mások egyébbel foglalkoztak, a közeletekben gyermekek nyüzsögtek, kutyák ugattak. Az ilyesmi nem zökkenti ki koncentrálásából az előadót?
– Erre is számít az ember, ezek a körülmények az ilyenszerű rendezvényekkel együtt járnak. Kedden este Cári Tibor Tangó zenekarával is elénekeltem három számot a Teleki Téka udvarán, ott már csodásan hangzott minden. De a Szférában is nagyon koncentrált voltam, izgultam is, ezért még inkább figyeltem a zenére, zenekarra, szövegre, magamra, mindenre, és nagyjából sikerült kizárnom mindazt, ami kizökkenthetett volna az előadásból.
– Tapasztalt, jó versmondó vagy, gyakran kérnek fel líra tolmácsolására. Vajon a zene nem tereli el a figyelmet a vers lényegéről, a dallam nem tompítja a szöveg sokszínűségét, képzeletserkentő erejét?
– Nem hiszem. Bár volt egy olyan gondolatom, hogy mi lenne, ha előbb elmondanám a költeményt, és azután énekelném el a dalt. Persze a hangosítás is zavarhatja a befogadást. Volt olyan ismerősöm, aki fájlalta, hogy néha nem lehetett hallani a szöveget. Kellő helyen, csendes teremben, jól felkészült hangosító csapattal ilyesmi nem fordulhat elő. Biztos vagyok benne, hogy a továbbiakban minden a helyére kerül, hiszen úgy indítottuk ezt a projektet, hogy hosszú távon működjön. Igyekszünk mindig hozzáadni a műsorunkhoz egy-egy újabb dalt, és rendszeresen fogunk koncertezni. Hangfelvételt is készítünk, CD-t, albumot szeretnénk megjelentetni, évente kirukkolnánk ilyen újdonságokkal.
– Ritka, már-már egyedinek tűnik ez a vállalkozás, amely egyszerre ennyi kortárs költő versét viszi közönség elé egy zeneszerző megzenésítésében, egyetlen előadó tolmácsolásában.
– Tényleg nem szokványos dologba vágtunk bele, és örülök, hogy pozitív a visszajelzés. Nyilván mi is tanultunk belőle, van javítanivalónk is, például a hangszerelésben. Ősszel talán már az elvárásaink szintjén ismételhetnénk meg az előadást, mondjuk a Kultúrpalotában, hiszen ennek ott van az igazi helye. És jó lenne, ha kibővített zenekarral jelentkezhetnénk. Van rá reális esély.
– Az ötletet a kezdeményezésre a színházi zene sugallta, legalábbis az együttműködésetek ebből indult ki. Te hogy látod, beszélhetünk-e erdélyi magyar színházi vonatkozásban ilyen jelenségről? Van-e a zeneszerzőink alkotóképességét kiaknázó, eredeti színpadi muzsikánk?
– Igen. Jön az új generáció, és egyre erőteljesebb. Cári Tibornak is van egy projektje, koncertsorozata a színházi zenéről. Ennek a fontosságát próbálja tudatosítani, és elérni azt, hogy egy alkotó ne konzerv zenéhez nyúljon, amikor egy darabot színpadra akar vinni. Fontos, hogy a rendezőnek igazi alkotótársa legyen a zeneszerző. Én Tiborral már többször dolgoztam együtt, Boros Csabával is, aki szintén igen tehetséges fiatal képviselője a színházi zeneszerzésnek. Nagyon sokáig majdnem csak Könczei Árpádot említhettük, ha aktív erdélyi színházi zeneszerzőről beszéltünk. Az ilyen alkotó nem hiányozhat egy jó színházcsináló csapatból, ott kell lennie szerencsés esetben a próbákon is, hogy egy konkrét helyzethez hangulatot teremtsen, zeneileg aláhúzza, ellenpontozza, hangsúlyozza a színpadi történéseket, vagy ha darab és a rendező úgy kívánja, akkor akár szöveget zenésítsen, dalt írjon.
– Ezzel át is térhetünk a másik aktuális feladatodra, a Sütő-darab megrendezésére. Van már olyan elképzelésed, amely a zenét is magába foglalja?
– Igen. Holott még a próbákat nem kezdtük el, az alkotótársaimmal – díszlettervező, jelmeztervező, koreográfus és zeneszerző – már többször találkoztunk és élénken készülünk az Egy lócsiszár virágvasárnapja újabb színpadi változatának a színrevitelére. Ez alkalommal Boros Csabát kértem fel az előadás akusztikai hátterének, zenéjének a megteremtésére. Utoljára Magyarországon dolgoztam vele a Bartók Kamaraszínházban. A Top dogs-ot vittük színre. Abban is dramaturgiai fontossága, jelentős hangulatteremtő ereje volt a zenének, és most, a Sütő-darab kapcsán is az lesz. Még nem akarok sok mindent elárulni, de nagyon fontos lesz az előadásunkban a zene.
– Korábban szóba került a kihívás. Ez a színrevitel feltétlenül az lesz. A dráma több mint négy évtizede született, számos sikeres és kevésbé sikerült előadás készült belőle. A 2003-as vásárhelyi produkciónak vegyes volt a fogadtatása, sok embernek nem nyerte el a tetszését, nagyok a mai megszólaltatók előtt az elvárások. Nem lesz könnyű dolgod. Szerinted itt és most, 2017-ben Marosvásárhelyen, Erdélyben mire figyelmeztet a színmű?
– Szomorú, de azt kell mondanom, hogy történt, ami történt, a világunk azonban alig változott. A rendszerváltozás után huszonhét évvel Marosvásárhelyen még mindig probléma az, hogy Kossuth utca vagy Călăraşilor, Dózsa György vagy Gheorghe Doja. És megtörténhet az, hogy egy hétvégén kijönnek, és a Dózsa György táblákat leszedik. Mit is hozott nekünk a rendszerváltozás?! Hol tart most, 2017-ben a kisebbségi létünk, létezésünk? Hogyan történhet meg a katolikus gimnázium ügyének jogi csűrése-csavarása? Hogy éljük mindezt meg? Itt vagyok én, Kolhaas Mihály, tűrök, tűrök, de meddig?! Igen, van aktualitása a szövegnek. Meddig tűrheti az egyén, hogy feltörlik vele a padlót? Ha kiáll, fellázad, milyen módon tudja a jogait kikövetelni? Lázadásában meddig mehet el?
– Kemény kérdések, nem tudnék egyértelműen érvényes választ adni rájuk. Te tudsz?
– Az általam rendezendő előadás is csak kérdéseket fogalmaz meg. Engedd meg, hogy ennek kapcsán egy leírt szövegemből idézzek: „Milyen esélye van az egyénnek a boldogulásra egy olyan rendszerben, ahol ad absurdum a törvény alkotói és őrei egyben a törvény és a jog lábbal tiprói? Hol húzódik a határ a termékeny, erőt adó hit és a bárgyú naivitás között? Milyen következményei lehetnek, ha vakon hiszünk igazságunk jogi úton való orvoslásában, és milyen végzetes, visszafordíthatatlan tragédiához vezethet utunk, ha elborult elmével magunk próbálunk igazságot szolgáltatni önmagunknak? Igazolt lehet-e valaha az a helyzet, amikor a polgári engedetlenség, a lázadás nem csak egy lehetséges út igazságunk, jogaink, hitünk vissza-, illetve megszerzésében, hanem egyenesen erkölcsi kötelességünk?” Igen, kötelességünk, hogy adott esetben megfogjuk egymás kezét, és azt mondjuk, nem fizetünk adót, nem megyünk be dolgozni, kimegyünk és próbálunk érvényt szerezni igazságunknak!
– A nyomtatott szöveg nem érzékelteti, de beszéd közben indulatba jöttél, felforrósodott a hangod. Te emberként alapállásod szerint Kolhaas Mihállyal vagy Nagelschmidttel azonosulsz inkább?
– Hűű, de jó kérdés!… Mind a kettő bennem van. De mégis inkább Kolhaas. Érdekes különben, hogy a tizennégy évvel ezelőtti előadásunkban én voltam Nagelschmidt. Ő is közel áll hozzám: a lázadó típus. Ugyanakkor családos ember is vagyok, egy csomó mindenről már másképpen gondolkodom. Négy gyermekem van, más így a felelősségem. Az is igaz viszont, hogy éppen azért is nagy a felelősség, hogy amikor kell, kiálljak a sorból és felemeljen szavam az igazságtalanságok ellen. Az ő jövőjük érdekében is. Erkölcsi kötelességem, hogy családomért, közösségemért, nemzetemért, sorstársaimért tegyek valamit, cselekedjem.
– Az előadás tudtommal október 31-én a reformáció 500. évfordulója alkalmából kerül színre. A Forgatagon Szász László esszékötete kapcsán érdekes beszélgetés tanúi lehettünk, amely során az is elhangzott, hogy annak idején Sütő András történelmi drámái egyházi körökben sok vitát váltottak ki. Ma vajon vitamentes lesz a Lócsiszár virágvasárnapjának a fogadtatása?
– Nem tudhatom, ki miképpen viszonyul majd a kérdéshez, az viszont fontos, hogy eldöntsük, ki ma számunkra Luther Márton. Mit képvisel? Mit mond, mit tanít, mit ajánl nekünk? És mit jelent ma számunkra: „Itt állok, másként nem tehetek!” Én remélem, hogy egy érvényes, szenvedélyes, mai előadást sikerül létrehoznunk. Ezért pedig meg kell harcolni. Szeptember elején kezdjük a próbákat. Nehezen szülöm meg a szereposztást, de jó a társulat, bízom benne, hogy nagyon erős csapatot tudunk összehozni. Érvényes, jó és nagyon időszerű a szöveg. Remélem, hogy tartalomban, látványban is képesek leszünk újdonságot hozni.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 26.
A nyárádszeredai alkotótábor zárókiállításáról
Zereda – ötödszörre, hangsúlyosan
Augusztus 8. és 14. között zajlott le Nyárádszeredában az alkotótáborozás. A Tordai Levente és Tordai Sarolta által fenntartott Zereda Art Camp 5. tíz művészt látott vendégül. Munkájukat Ungvári-Zrínyi Kata műkritikus követte nyomon. A bemutatott alkotásokat is ő méltatta az augusztus 14-i zárókiállításon. Az ott elhangzott szövegét adjuk most közre.
Gazdag termésű az idei művésztelep. A munkákon visszaköszönnek találkozások: ember és ember, ember és helyszín, valamint tárgyak és fogalmak között.
Ferencz S. Apor modernista vizualitású mítoszokat teremt. A felidézett emlékek visszafogott személyességgel jelennek meg: bár a téma akár nagyon intenzív is lehetne, a kifejezésmód érzékenyen távolságtartó. A konkrét befoglalóformák mellett a tartalmak is szabályosan lekerekítettek, sematizáltak. A teljes kép így jelentéseket tologató, kissé abszurd társasjátékká válik.
Egyiptomi falfestményekre emlékeztető alakok humoros kompozíciókban. Losonczi Béla figurái ártatlanok, de nagyon igaziak: mintha absztrakt festmények részletei elevenedtek volna meg, Klee, Miró, Kandinsky hatásai jutnak eszünkbe. A munkák szellemesek: stoppoló alakok, kis, kerek szemgolyók vonulnak át a képen, és a formák egymással való találkozása szintén humorforrás. Bár nagyon sajátságos ez a magánmitológia, mégis reagál a Zereda valóságaira.
Sánta Csaba bronzösszeállításán a hármas jelenlét sugallja a család jelenségét. Anya, apa, gyerek – mondhatnánk; de a szereplők karakterei többféleképpen értelmezhetők: a testrészek geometriai poénjai, a méretek és az elemek száma adják az interpretáció támpontjait. Üde viaszmunkáinak örömszínei a munkafolyamat élvezetéből születnek. Zsuzsanna című munkája esetében a díszes forma néző általi szemlélete az, ami kiteljesíti a koncepciót.
Berze Imre munkája vízzel való találkozásból inspirálódik. A torzó kiképzése finom, technikailag bravúros, de nem túlságosan narratív: maga az anyagkezelés is a vízélményt testesíti meg. A test finoman emelkedik ki önnön hullámaiból; az anyag puha, feszes, gondolatfinom burok, amely formai feszültségben érintkezik az alappal – de a látvány mégis harmóniát nyújt. Egy csepp a tóban, egy pillanat a vízszint végtelenségében.
Borgó rajzai mintha Borges kínai enciklopédiájának illusztrációi lennének. A lexikon rendszerezése idegen, nyugati szemszögünk számára irracionális struktúrákat követ. Ha a lapon felsorakoztatott furcsa lényeket szemléljük, ugyanez az érzés fog el: az archetipikus formák kombinációi látszólag megfejthetetlenek, feliratozottak vagy nem, élőlények vagy tárgyak, eszközeik vannak vagy meztelenek – de ez az egymásmellettiség, aszisztematikus gazdagságában, valójában csak asszociációkat teremt, egyre többet és többet.
Kuti Botond festményein a sajátos festékhasználat szürreális felületeket teremt. Nagyobb méretű munkáján a fizikai anyag levegővel és atmoszférával telítődik. A gesztusok feloldódnak egy különös formavilág tömegeiben, amely ismerős-ismeretlen jelenségként tárul elénk. Kuti vizuális világai ismerős alapokon állnak, viszont a végeredmény mégis megfejthetetlen és elvont ábrázolás. A valóság tágul ki és szellemül át ebben a látványban.
Lakatos László talált tárgyainak színgazdag felületei egyszerű érzékletességgel, szuggesztíven hatnak. Félgömb alkotása hangszerként is működik. Intarziás gitárdíszre emlékeztet a geometrikus minta; középen futó húrja felül fiktív vonal, alul bemetszi az anyagot. Egyensúly és gazdag egyszerűség testesül meg benne.
Léstyán Csaba képzelt szcenáriókat láttat: az összekötött vagy átszúrt, manipulált tárgyakra vetül ki az emberi lelkiállapot. A konstrukciók kifejezőek. Tollas, Fado című munkájában ezzel szemben pillanatot örökít meg: a „földhözragadt” tollak viszonyai fejezik ki a munka által megragadott feszült helyzetet. Mind evezőtollak; határozott éleik a végtelen horizont vonalával próbálnak játszani.
Bíró Gábor burjánzó szín- és vonalhálói növényzetet, tájakon való barangolást juttatnak eszünkbe. A felületek nyersek, harsányak és absztraktok, gesztuális szabadságban, őszinte expresszivitással épülnek.
Herman Levente festményinstallációi különös jelenléttel bírnak: a teremben Zereda valóságainak körképe jön létre. A lebegő kő eszmeiségét az egymásra tett valós kövek horgonyozzák le a realitásban, az út széle pedig idillikus tájképpé lesz, a Zereda mérföldköve miatt – itt a képbeállítás is jelzi, hogy helyszínről és nem önmagában vett látványról van szó. Az ajtó-pad- függöny-cső rusztikus környezete pedig a teret, a tábort és egyúttal az egész kiállítást is a lokalitásban helyezi el.
Megkaptuk tehát Zereda koordinátáit, konkrét és hangulati, sajátos és elvont viszonylatokban is. Érzékeljük-értékeljük együtt a kiállítást!
Ungvári-Zrínyi Kata / Népújság (Marosvásárhely)
Zereda – ötödszörre, hangsúlyosan
Augusztus 8. és 14. között zajlott le Nyárádszeredában az alkotótáborozás. A Tordai Levente és Tordai Sarolta által fenntartott Zereda Art Camp 5. tíz művészt látott vendégül. Munkájukat Ungvári-Zrínyi Kata műkritikus követte nyomon. A bemutatott alkotásokat is ő méltatta az augusztus 14-i zárókiállításon. Az ott elhangzott szövegét adjuk most közre.
Gazdag termésű az idei művésztelep. A munkákon visszaköszönnek találkozások: ember és ember, ember és helyszín, valamint tárgyak és fogalmak között.
Ferencz S. Apor modernista vizualitású mítoszokat teremt. A felidézett emlékek visszafogott személyességgel jelennek meg: bár a téma akár nagyon intenzív is lehetne, a kifejezésmód érzékenyen távolságtartó. A konkrét befoglalóformák mellett a tartalmak is szabályosan lekerekítettek, sematizáltak. A teljes kép így jelentéseket tologató, kissé abszurd társasjátékká válik.
Egyiptomi falfestményekre emlékeztető alakok humoros kompozíciókban. Losonczi Béla figurái ártatlanok, de nagyon igaziak: mintha absztrakt festmények részletei elevenedtek volna meg, Klee, Miró, Kandinsky hatásai jutnak eszünkbe. A munkák szellemesek: stoppoló alakok, kis, kerek szemgolyók vonulnak át a képen, és a formák egymással való találkozása szintén humorforrás. Bár nagyon sajátságos ez a magánmitológia, mégis reagál a Zereda valóságaira.
Sánta Csaba bronzösszeállításán a hármas jelenlét sugallja a család jelenségét. Anya, apa, gyerek – mondhatnánk; de a szereplők karakterei többféleképpen értelmezhetők: a testrészek geometriai poénjai, a méretek és az elemek száma adják az interpretáció támpontjait. Üde viaszmunkáinak örömszínei a munkafolyamat élvezetéből születnek. Zsuzsanna című munkája esetében a díszes forma néző általi szemlélete az, ami kiteljesíti a koncepciót.
Berze Imre munkája vízzel való találkozásból inspirálódik. A torzó kiképzése finom, technikailag bravúros, de nem túlságosan narratív: maga az anyagkezelés is a vízélményt testesíti meg. A test finoman emelkedik ki önnön hullámaiból; az anyag puha, feszes, gondolatfinom burok, amely formai feszültségben érintkezik az alappal – de a látvány mégis harmóniát nyújt. Egy csepp a tóban, egy pillanat a vízszint végtelenségében.
Borgó rajzai mintha Borges kínai enciklopédiájának illusztrációi lennének. A lexikon rendszerezése idegen, nyugati szemszögünk számára irracionális struktúrákat követ. Ha a lapon felsorakoztatott furcsa lényeket szemléljük, ugyanez az érzés fog el: az archetipikus formák kombinációi látszólag megfejthetetlenek, feliratozottak vagy nem, élőlények vagy tárgyak, eszközeik vannak vagy meztelenek – de ez az egymásmellettiség, aszisztematikus gazdagságában, valójában csak asszociációkat teremt, egyre többet és többet.
Kuti Botond festményein a sajátos festékhasználat szürreális felületeket teremt. Nagyobb méretű munkáján a fizikai anyag levegővel és atmoszférával telítődik. A gesztusok feloldódnak egy különös formavilág tömegeiben, amely ismerős-ismeretlen jelenségként tárul elénk. Kuti vizuális világai ismerős alapokon állnak, viszont a végeredmény mégis megfejthetetlen és elvont ábrázolás. A valóság tágul ki és szellemül át ebben a látványban.
Lakatos László talált tárgyainak színgazdag felületei egyszerű érzékletességgel, szuggesztíven hatnak. Félgömb alkotása hangszerként is működik. Intarziás gitárdíszre emlékeztet a geometrikus minta; középen futó húrja felül fiktív vonal, alul bemetszi az anyagot. Egyensúly és gazdag egyszerűség testesül meg benne.
Léstyán Csaba képzelt szcenáriókat láttat: az összekötött vagy átszúrt, manipulált tárgyakra vetül ki az emberi lelkiállapot. A konstrukciók kifejezőek. Tollas, Fado című munkájában ezzel szemben pillanatot örökít meg: a „földhözragadt” tollak viszonyai fejezik ki a munka által megragadott feszült helyzetet. Mind evezőtollak; határozott éleik a végtelen horizont vonalával próbálnak játszani.
Bíró Gábor burjánzó szín- és vonalhálói növényzetet, tájakon való barangolást juttatnak eszünkbe. A felületek nyersek, harsányak és absztraktok, gesztuális szabadságban, őszinte expresszivitással épülnek.
Herman Levente festményinstallációi különös jelenléttel bírnak: a teremben Zereda valóságainak körképe jön létre. A lebegő kő eszmeiségét az egymásra tett valós kövek horgonyozzák le a realitásban, az út széle pedig idillikus tájképpé lesz, a Zereda mérföldköve miatt – itt a képbeállítás is jelzi, hogy helyszínről és nem önmagában vett látványról van szó. Az ajtó-pad- függöny-cső rusztikus környezete pedig a teret, a tábort és egyúttal az egész kiállítást is a lokalitásban helyezi el.
Megkaptuk tehát Zereda koordinátáit, konkrét és hangulati, sajátos és elvont viszonylatokban is. Érzékeljük-értékeljük együtt a kiállítást!
Ungvári-Zrínyi Kata / Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 26.
Kiállításforgatag
Tényleg találó a megnevezés, amellyel a szervezők a hét vásárhelyi tárlatkínálatát illették. Minden korosztály, minden műfaj és stílustörekvés lehetőséget kapott a bemutatkozásra, sokan ki is használták a rendezvénysorozat nyújtotta alkalmakat. A keddi nap különösen gazdagnak bizonyult ebben a vonatkozásban is. A Kereszteződések címmel rendezett kiállítás a Kultúrpalota Art Nouveau galériájában olyan új színt hozott be a város képzőművészeti életébe, amely remélhetőleg évente ismétlődve és egyre erőteljesebbé válva, fontos országos megnyilvánulássá növi ki magát. A Maros Megyei Múzeum kezdeményezte a projektet a fiatal alkotók ösztönzésére abban a reményben, hogy a tárlat a „Marosvásárhely interkulturális közegében fellelhető stílusbeli és a kulturális érintkezési pontokat helyezi előtérbe”. A 40 év alatti festők, grafikusok, szobrászok, vizuális művészek éltek a lehetőséggel – más központokban élők is, nem csak a helybeliek, a magyarokkal együtt románok is –, és számosan beneveztek a pályázatra. A tekintélyes szakzsűrinek nem volt könnyű dolga kiválasztani a legjobb munkákat, eldönteni, kik érdemesek leginkább a díjakra. Végül 20 alkotó 36 műve került közönség elé. Tele volt érdeklődőkkel a kiállítóterem, senki se fukarkodott az elismerő szavakkal. A Multinvest felkínálta I. díjat Kuti Botond szovátai festőművész, a két II. díjat a marosvásárhelyi Andreea Şerban-Chira és a Kolozsváron élő, vásárhelyi születésű Szabó András vehette át. Az eseményről és távlatairól majd még részletesebben szólunk a közeljövőben.
A galéria emeleti falain Gergely Erika festményeit láthatták a tárlatlátogatók. A vásárhelyi művésznőt pályája első felében Szatmárnémetihez kötötte rajztanári munkája, elsősorban az ottaniak ismerhették meg alkotótevékenységét. 1990-től él, dolgozik újra itthon, állítja ki képeit csoportos kiállításokon, mutatkozik be alkotótábori közös jelentkezéseken. Idén kerek évfordulót ünnepelhetett, ezért is készült egyéni tárlatra. De egyébként is eljött az ideje az első nagyobb vásárhelyi megméretkezésnek, hiszen szép anyaga gyűlt fel, van mit felmutatnia. A szokásosnál szigorúbban kellett válogatnia, ugyanis a galéria alsó szintjét átengedte a fiataloknak, de ennek is jelzésértéke van, gesztusa jól érzékelteti a művészet iránti alázatát. A szűkebb számbeli ölelés ellenére meggyőző az, amivel a kiállításon találkozunk, ebből is kitűnik tehetsége, sajátos látásmódja, megmutatkoznak festői erényei. Akrillal dolgozik, ciklusai jól tükrözik, mi köti le az érdeklődését, merre talál ihletet, hol gyűjti be az alkotásra ösztönző élményeket. Több úton jár, egyiken és másikon is szívesen követhetik nézői. Vannak, akiket dekoratív, formabontó, dinamikus sorozata, az Örvény, forgatag, vortex-jelenség színgazdag visszatükrözése ragad meg, mások velencei emlékképeit dicsérik, többen a csodafák előtt időznek, ismét mások a lazább kompozíciók mellett döntenek.
A szomszédban, a K’Arte kisgalériában is nyílt egy kiállítás. Molnár Krisztina Szinesztézia címmel egy frissen megjelent album, egy gyermekkönyv képeit tette közszemlére. Üdítő a képi gyermekvilág, persze a felnőttek olyasmiket is belelátnak, amiket remélhetőleg a kiadvány közönsége a saját bőrén már nem tapasztalhat meg. Ezt azért is mondhatjuk, mert a Vásárhelyi Forgatag programfüzete szerint a tárlat jellemzője: „Színek mentén a 80-as évek Romániájáról és a kommunizmus éveiben megélt gyerekkorról”.
Szerda délután már a vár fogadta a művészetkedvelőket. A Vargák bástyájában a Maros-Mezőségi Művésztelep alkotásaiból állítottak ki válogatott anyagot. Főként azok a művészek voltak jelen a tárlatnyitón, akik jelenleg a mezőmadarasi táborban dolgoznak, de olyan művek is láthatók a falakon, amelyek az előző nyarakon a mezőbándi, mezőbergenyei táborban készültek.
Csütörtökön egy közel három évtizede lezárult életmű értékes darabjaiból nyílt kiállítás a Bernády Házban. A sepsiszentgyörgyi Bocz Borbála 33 évet élt csupán, de amint a tárlat is jól tükrözi, fiatalon is kivételes, maradandó értéket tudott teremteni. Ennek fényében is figyelemre méltó az ifjak seregszemléje a Kultúrpalotában.
N.M.K. / Népújság (Marosvásárhely)
Tényleg találó a megnevezés, amellyel a szervezők a hét vásárhelyi tárlatkínálatát illették. Minden korosztály, minden műfaj és stílustörekvés lehetőséget kapott a bemutatkozásra, sokan ki is használták a rendezvénysorozat nyújtotta alkalmakat. A keddi nap különösen gazdagnak bizonyult ebben a vonatkozásban is. A Kereszteződések címmel rendezett kiállítás a Kultúrpalota Art Nouveau galériájában olyan új színt hozott be a város képzőművészeti életébe, amely remélhetőleg évente ismétlődve és egyre erőteljesebbé válva, fontos országos megnyilvánulássá növi ki magát. A Maros Megyei Múzeum kezdeményezte a projektet a fiatal alkotók ösztönzésére abban a reményben, hogy a tárlat a „Marosvásárhely interkulturális közegében fellelhető stílusbeli és a kulturális érintkezési pontokat helyezi előtérbe”. A 40 év alatti festők, grafikusok, szobrászok, vizuális művészek éltek a lehetőséggel – más központokban élők is, nem csak a helybeliek, a magyarokkal együtt románok is –, és számosan beneveztek a pályázatra. A tekintélyes szakzsűrinek nem volt könnyű dolga kiválasztani a legjobb munkákat, eldönteni, kik érdemesek leginkább a díjakra. Végül 20 alkotó 36 műve került közönség elé. Tele volt érdeklődőkkel a kiállítóterem, senki se fukarkodott az elismerő szavakkal. A Multinvest felkínálta I. díjat Kuti Botond szovátai festőművész, a két II. díjat a marosvásárhelyi Andreea Şerban-Chira és a Kolozsváron élő, vásárhelyi születésű Szabó András vehette át. Az eseményről és távlatairól majd még részletesebben szólunk a közeljövőben.
A galéria emeleti falain Gergely Erika festményeit láthatták a tárlatlátogatók. A vásárhelyi művésznőt pályája első felében Szatmárnémetihez kötötte rajztanári munkája, elsősorban az ottaniak ismerhették meg alkotótevékenységét. 1990-től él, dolgozik újra itthon, állítja ki képeit csoportos kiállításokon, mutatkozik be alkotótábori közös jelentkezéseken. Idén kerek évfordulót ünnepelhetett, ezért is készült egyéni tárlatra. De egyébként is eljött az ideje az első nagyobb vásárhelyi megméretkezésnek, hiszen szép anyaga gyűlt fel, van mit felmutatnia. A szokásosnál szigorúbban kellett válogatnia, ugyanis a galéria alsó szintjét átengedte a fiataloknak, de ennek is jelzésértéke van, gesztusa jól érzékelteti a művészet iránti alázatát. A szűkebb számbeli ölelés ellenére meggyőző az, amivel a kiállításon találkozunk, ebből is kitűnik tehetsége, sajátos látásmódja, megmutatkoznak festői erényei. Akrillal dolgozik, ciklusai jól tükrözik, mi köti le az érdeklődését, merre talál ihletet, hol gyűjti be az alkotásra ösztönző élményeket. Több úton jár, egyiken és másikon is szívesen követhetik nézői. Vannak, akiket dekoratív, formabontó, dinamikus sorozata, az Örvény, forgatag, vortex-jelenség színgazdag visszatükrözése ragad meg, mások velencei emlékképeit dicsérik, többen a csodafák előtt időznek, ismét mások a lazább kompozíciók mellett döntenek.
A szomszédban, a K’Arte kisgalériában is nyílt egy kiállítás. Molnár Krisztina Szinesztézia címmel egy frissen megjelent album, egy gyermekkönyv képeit tette közszemlére. Üdítő a képi gyermekvilág, persze a felnőttek olyasmiket is belelátnak, amiket remélhetőleg a kiadvány közönsége a saját bőrén már nem tapasztalhat meg. Ezt azért is mondhatjuk, mert a Vásárhelyi Forgatag programfüzete szerint a tárlat jellemzője: „Színek mentén a 80-as évek Romániájáról és a kommunizmus éveiben megélt gyerekkorról”.
Szerda délután már a vár fogadta a művészetkedvelőket. A Vargák bástyájában a Maros-Mezőségi Művésztelep alkotásaiból állítottak ki válogatott anyagot. Főként azok a művészek voltak jelen a tárlatnyitón, akik jelenleg a mezőmadarasi táborban dolgoznak, de olyan művek is láthatók a falakon, amelyek az előző nyarakon a mezőbándi, mezőbergenyei táborban készültek.
Csütörtökön egy közel három évtizede lezárult életmű értékes darabjaiból nyílt kiállítás a Bernády Házban. A sepsiszentgyörgyi Bocz Borbála 33 évet élt csupán, de amint a tárlat is jól tükrözi, fiatalon is kivételes, maradandó értéket tudott teremteni. Ennek fényében is figyelemre méltó az ifjak seregszemléje a Kultúrpalotában.
N.M.K. / Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 26.
Pillanatképek, visszaemlékezések – Szabó Éva Erzsébet könyve*
Vásárhelyi villanypózna
Ajánlás és elöljáró beszéd az alant leírtakhoz
Elmondok itt most belőlük egy keveset, s kérve kérem a múltat, hagyjon itt magából néhány töredéket, pár színfoltot, hadd gyönyörködjünk benne, s álmodozzunk, álmodjuk magunkat vissza, ha csak egy rövidke, kevés kis időre, csak annyira csupán, míg tart a tollnak ereje, s a megfáradt szívnek végső, utolsó dobbanása.
Nem voltunk nagy város. Talán egy közepesnek is alig mondható, poros, sáros, ám megyei központ a Görgényi- és Gyergyói-havasok aljában, lágyan ívelő, lankás hegyoldalakkal körülvéve, melyek, mint védőpajzs, húzódnak körbe a város peremén. Szűk, girbe-görbe, keskeny sikátorai, apróbb mellékutcái rendre belekapcsolódnak a várost átszelő, széles és nagy úttestekbe, hogy aztán eljussanak a nagy kiterjedésű központba, a Rózsák terére. Ősi templomát, a református Várbeli templomot már maga II. József osztrák császár és király is látta és jól ismerte. Nem egy alkalommal látogatott el a hétbástyás várudvar ódon falai között meghúzódó, általuk épített kaszárnyákhoz s katonai létesítményekhez, kultúrát s szellemi felemelkedést hagyva maga mögött.
Történelmi hely vagyunk, hisz ennek a templomnak falai között kiáltották ki II. Rákóczi Ferencet Erdély fejedelmévé. A sok rombolás, kegyetlen garázdálkodás dacára a város megmaradt, hiába akarták sokan oly sokszor megsemmisíteni, nem tudták elpusztítani.
A két világháború közti időszakban Dr. Bernády Györgynek, a széles látókörű és nagy tudású embernek sikerült minden tekintetben átalakítani a város arculatát. Felrázta lagymatag mivoltából: életlendületet, programot s munkalehetőséget biztosított a lakosság részére. Ő volt az az ember, aki európai szintű kultúrát, rangot és civilizációt hozott magával. Megemlítésre méltónak tartom megvalósításaiból az egész város csatornázását, a vízvezeték s teljes hálózati rendszerének bekötését, utcák, közterek rendbe tételét, a Maros gátjának felépítését, a turbina és közüzemi központ létesítését. Rengeteget tett a kultúráért, közegészségért, egyszóval a felemelkedésért. Zeneiskolát, konzervatóriumot létesített, hol a zongora szakon többek között Erkel Ferenc unokája, Erkel Sarolta, Sárika néni tanár és zongoraművész oktatott. Kultúrközpont lett a Bolyaiak városa, Székely-Marosvásárhely.
Bernády György polgármester áldott keze munkájának nyoma örökre beleivódott a város házainak falaiba, pityókaköves utcáiba, a gát s annak áramot hajtó motorjába, vizének morajába, s a városszéli vámházak pléhlobogós bódéiba.
Én ennek a városnak vagyok a szülöttje, itt éltem le életemet, azonban néminemű okok miatt ott kellett hagyjam. Most, ahova kerültem, ott csak vagyok, valahogy elvagyok. De hagyjuk a keservet, az elmúltért való prünnyögést. Inkább kotorjunk ki valami kedvesebbet, hangulatosabbat belőle.
Családom általam szeretett minden kedves tagjának, valamint a tisztelt olvasónak ajándékozom ezen emlékképeket. Olvasgassák, olvasgassátok, s ha jónak találjátok, kössetek barátságot a bennük leírt főbb- vagy mellékszereplőkkel. Tartsatok velük, rágódjatok, vagy szórakozzatok rajtuk kedvetek szerint. De egyet, egy nagyon fontosat ne hagyjatok számításon kívül. Mégpedig azt, hogy vessen néhanapján mindenki egy szempillantást az általa eddig megtett életútra. Legyen elég bátorsága szembenézni önmagával, lelkiismeretével, mert nem árt elgondolkozni egy s más dolgon, ha egyébként nem is, csupán a jövőre való tanulság-okulás végett. Soha ne engedje senki szívében elkopni a szép, a nemes, egymás iránti tisztelet és megbecsülés magasztos érzését. Maradjon örök útitársatok az időtálló és mindig hűséges visszaemlékezés.
Felhők, könnyed, kis bodorfelhők, miket én itt papírra vetettem, s hogy mit is szeretnék elérni velük? Egyet, egyetlenegy valamit, de nagyon nagyot, mit megfizetni sokszor még pénzzel sem lehet: egy mosolyt az arcon, egy jóízű nevetést. Egy őszintét, de ha többre nem is futja, még egy tiszteletteljes vigyorral is megelégszem, mert akkor tudom, hogy a nyájas olvasó valamit csak megszívlelt belőle.
És még egyet, mielőtt még elfelejteném: ha jól odafigyelünk, szinte halljuk az elmentek hangját. Együtt vagyunk, holtak és élők, mint jelen és jövő. Jó tanácsokat osztogatnak, utat mutatnak, mely bizonyára fontos és hasznos lesz az előttünk álló időre. Nem kérkednek, nem hivalkodnak, ám halkan izengetnek valamit, egy megszívlelendőt, egy fontosat.
Ezen gondolatokkal zárom soraimat és igen nagy bizakodással indítom útjára szerény s lélekből jött irományomat, reménykedve, hogy tollamnak s hátamnak koptatása nem volt éppen felesleges és hiábavaló.
Szabó Éva Erzsébet
*
Szabó Éva Erzsébet: Vásárhelyi villanypózna /Under-ground Kiadó, Budapest/
A kötet a napokban jelent meg az under-groundkiado.hu gondozásában. Szerkesztette Balázs Ildikó, a szerző lánya. Népújság (Marosvásárhely)
Vásárhelyi villanypózna
Ajánlás és elöljáró beszéd az alant leírtakhoz
Elmondok itt most belőlük egy keveset, s kérve kérem a múltat, hagyjon itt magából néhány töredéket, pár színfoltot, hadd gyönyörködjünk benne, s álmodozzunk, álmodjuk magunkat vissza, ha csak egy rövidke, kevés kis időre, csak annyira csupán, míg tart a tollnak ereje, s a megfáradt szívnek végső, utolsó dobbanása.
Nem voltunk nagy város. Talán egy közepesnek is alig mondható, poros, sáros, ám megyei központ a Görgényi- és Gyergyói-havasok aljában, lágyan ívelő, lankás hegyoldalakkal körülvéve, melyek, mint védőpajzs, húzódnak körbe a város peremén. Szűk, girbe-görbe, keskeny sikátorai, apróbb mellékutcái rendre belekapcsolódnak a várost átszelő, széles és nagy úttestekbe, hogy aztán eljussanak a nagy kiterjedésű központba, a Rózsák terére. Ősi templomát, a református Várbeli templomot már maga II. József osztrák császár és király is látta és jól ismerte. Nem egy alkalommal látogatott el a hétbástyás várudvar ódon falai között meghúzódó, általuk épített kaszárnyákhoz s katonai létesítményekhez, kultúrát s szellemi felemelkedést hagyva maga mögött.
Történelmi hely vagyunk, hisz ennek a templomnak falai között kiáltották ki II. Rákóczi Ferencet Erdély fejedelmévé. A sok rombolás, kegyetlen garázdálkodás dacára a város megmaradt, hiába akarták sokan oly sokszor megsemmisíteni, nem tudták elpusztítani.
A két világháború közti időszakban Dr. Bernády Györgynek, a széles látókörű és nagy tudású embernek sikerült minden tekintetben átalakítani a város arculatát. Felrázta lagymatag mivoltából: életlendületet, programot s munkalehetőséget biztosított a lakosság részére. Ő volt az az ember, aki európai szintű kultúrát, rangot és civilizációt hozott magával. Megemlítésre méltónak tartom megvalósításaiból az egész város csatornázását, a vízvezeték s teljes hálózati rendszerének bekötését, utcák, közterek rendbe tételét, a Maros gátjának felépítését, a turbina és közüzemi központ létesítését. Rengeteget tett a kultúráért, közegészségért, egyszóval a felemelkedésért. Zeneiskolát, konzervatóriumot létesített, hol a zongora szakon többek között Erkel Ferenc unokája, Erkel Sarolta, Sárika néni tanár és zongoraművész oktatott. Kultúrközpont lett a Bolyaiak városa, Székely-Marosvásárhely.
Bernády György polgármester áldott keze munkájának nyoma örökre beleivódott a város házainak falaiba, pityókaköves utcáiba, a gát s annak áramot hajtó motorjába, vizének morajába, s a városszéli vámházak pléhlobogós bódéiba.
Én ennek a városnak vagyok a szülöttje, itt éltem le életemet, azonban néminemű okok miatt ott kellett hagyjam. Most, ahova kerültem, ott csak vagyok, valahogy elvagyok. De hagyjuk a keservet, az elmúltért való prünnyögést. Inkább kotorjunk ki valami kedvesebbet, hangulatosabbat belőle.
Családom általam szeretett minden kedves tagjának, valamint a tisztelt olvasónak ajándékozom ezen emlékképeket. Olvasgassák, olvasgassátok, s ha jónak találjátok, kössetek barátságot a bennük leírt főbb- vagy mellékszereplőkkel. Tartsatok velük, rágódjatok, vagy szórakozzatok rajtuk kedvetek szerint. De egyet, egy nagyon fontosat ne hagyjatok számításon kívül. Mégpedig azt, hogy vessen néhanapján mindenki egy szempillantást az általa eddig megtett életútra. Legyen elég bátorsága szembenézni önmagával, lelkiismeretével, mert nem árt elgondolkozni egy s más dolgon, ha egyébként nem is, csupán a jövőre való tanulság-okulás végett. Soha ne engedje senki szívében elkopni a szép, a nemes, egymás iránti tisztelet és megbecsülés magasztos érzését. Maradjon örök útitársatok az időtálló és mindig hűséges visszaemlékezés.
Felhők, könnyed, kis bodorfelhők, miket én itt papírra vetettem, s hogy mit is szeretnék elérni velük? Egyet, egyetlenegy valamit, de nagyon nagyot, mit megfizetni sokszor még pénzzel sem lehet: egy mosolyt az arcon, egy jóízű nevetést. Egy őszintét, de ha többre nem is futja, még egy tiszteletteljes vigyorral is megelégszem, mert akkor tudom, hogy a nyájas olvasó valamit csak megszívlelt belőle.
És még egyet, mielőtt még elfelejteném: ha jól odafigyelünk, szinte halljuk az elmentek hangját. Együtt vagyunk, holtak és élők, mint jelen és jövő. Jó tanácsokat osztogatnak, utat mutatnak, mely bizonyára fontos és hasznos lesz az előttünk álló időre. Nem kérkednek, nem hivalkodnak, ám halkan izengetnek valamit, egy megszívlelendőt, egy fontosat.
Ezen gondolatokkal zárom soraimat és igen nagy bizakodással indítom útjára szerény s lélekből jött irományomat, reménykedve, hogy tollamnak s hátamnak koptatása nem volt éppen felesleges és hiábavaló.
Szabó Éva Erzsébet
*
Szabó Éva Erzsébet: Vásárhelyi villanypózna /Under-ground Kiadó, Budapest/
A kötet a napokban jelent meg az under-groundkiado.hu gondozásában. Szerkesztette Balázs Ildikó, a szerző lánya. Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 26.
Migránsok panziója a Gyárvárosban
Több mint száz migránst fedeztek fel a temesvári 1-es számú rendőrörs emberei csütörtökön egy gyárvárosi panzióban, a C. Titel Petrescu utcában. A migránsok egy része szobát bérelt magának, a többiek az udvaron tartózkodtak. A migránsok közül 51 férfi, 12 nő és 42 kiskorú. A csoport tagjai közül 82-en irakiak, 8-an szomáliaiak, 5-en szíriaiak, 3-an egyiptomiak, 2-2-en libériaiak, illetve Eritreából származnak. A rendőrök szerint többségük szerepel a hatóságok nyilvántartásában, de 20-an közülük törvénytelenül hatoltak be Romániába. A migránsok ügyével a temesvári Menekült Központ és a Bevándorlási Főfelügyelőség foglalkozik.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
Több mint száz migránst fedeztek fel a temesvári 1-es számú rendőrörs emberei csütörtökön egy gyárvárosi panzióban, a C. Titel Petrescu utcában. A migránsok egy része szobát bérelt magának, a többiek az udvaron tartózkodtak. A migránsok közül 51 férfi, 12 nő és 42 kiskorú. A csoport tagjai közül 82-en irakiak, 8-an szomáliaiak, 5-en szíriaiak, 3-an egyiptomiak, 2-2-en libériaiak, illetve Eritreából származnak. A rendőrök szerint többségük szerepel a hatóságok nyilvántartásában, de 20-an közülük törvénytelenül hatoltak be Romániába. A migránsok ügyével a temesvári Menekült Központ és a Bevándorlási Főfelügyelőség foglalkozik.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
2017. augusztus 26.
Tízéves a Pro Pir Kult
Évtizedes fennállásáról emlékezik meg szombaton a tornyai Pro Pir Kult Egyesület. Egy civilszervezet életében tíz év nem is olyan kevés – számtalan a példa, hogy a hirtelen nagy lelkesedéssel létrehozott szervezet hónapok vagy néhány év után megszűnt. A Pro Pir Kult azonban más utat járt be, Arad megye egyik nemcsak stabil, hanem jelentős magyar civilszervezetévé vált, vezetőjének hozzáértése, kitartása eredményeként.
Szombaton délután 3 órától A Nádkúptól a tornyai tájházig c. könyv bemutatójával, kulturális programmal emlékeznek meg az évfordulóról Tornyán a 256-os házszám alatti Tájházban. A rendezvényre szeretettel várják az egyesület tagságát, szimpatizánsait! Nyugati Jelen (Arad)
Évtizedes fennállásáról emlékezik meg szombaton a tornyai Pro Pir Kult Egyesület. Egy civilszervezet életében tíz év nem is olyan kevés – számtalan a példa, hogy a hirtelen nagy lelkesedéssel létrehozott szervezet hónapok vagy néhány év után megszűnt. A Pro Pir Kult azonban más utat járt be, Arad megye egyik nemcsak stabil, hanem jelentős magyar civilszervezetévé vált, vezetőjének hozzáértése, kitartása eredményeként.
Szombaton délután 3 órától A Nádkúptól a tornyai tájházig c. könyv bemutatójával, kulturális programmal emlékeznek meg az évfordulóról Tornyán a 256-os házszám alatti Tájházban. A rendezvényre szeretettel várják az egyesület tagságát, szimpatizánsait! Nyugati Jelen (Arad)
2017. augusztus 26.
Egy név, amit jó, ha megjegyzünk…
„Meglásd, milyen tehetséges ez a fiatal lány, pedig nem első osztálytól járt a zenelíceumba” – ezzel buzdított az a profi zenész ismerősöm szerda este, aki szintén a Farkas utcai református templomban megtartott hangversenyre igyekezett, mint jómagam.
Nem véletlenül volt ismeretlen eddig a kolozsvári komolyzene-rajongók számára Szabó Szilvia neve, akinek augusztus 23-án tapsolhattunk a nyári hangversenysorozat alkalmával. Az alig húsz éves tehetség csak idén nyáron végezte az első évet a kolozsvári Gh. Dima Zeneakadémia orgona szakán Erich Türk és Amalia Goje növendékeként. A pálya elején levő fiatal előadó azonban már az első perctől meggyőzött arról, hogy szép karrier előtt áll. Műsorán főleg barokk szerzők – J. S. Bach, G. Muffat, D. Buxtehude – alkotásai szerepeltek, amelyeket precízen, jó hangszertechnikáról tanúbizonyságot téve adott elő.
Nálunk kevésbé ismert kortárs német zeneszerző, Hermann Schroeder (1904–1984) két művét is meghallgathattuk. Érdekesek voltak ezek az alkotások, amint a XX. századi disszonanciák, harmóniák ötvöződtek a gregoriánhoz hasonlatos egyszerű és szép dallamokkal. Míg az elsőben, a Choral-Toccata „Omnium Sanctorum” című műben a dallamra egyfajta feszültség, dinamizmus volt jellemző, addig a második darabban – Ave Regina caelorum – a hirtelen tempo- és dinamikai váltásokat figyelhettük meg. Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy talán ezek a változások a hit bizonyossága és a gyarló embert őrlő feszültségeket hivatottak leképezni.
A koncerten előadott művek többnyire rövid alkotások voltak, amelyek egyrészt nem okozhattak nehézséget egy első éves előadónak sem, másrészt nem terhelték meg a hangszerest, de teret adtak kvalitásainak bemutatására.
Szabó Szilvia – jó, ha megjegyezzük ezt a nevet. Minden esélye megvan arra, hogy kiváló előadóvá váljon. Bízzunk abban, hogy nem csak tehetséges, hanem rendelkezik kellő kitartással és akaraterővel, ami majd átsegíti a pálya buktatóin.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
„Meglásd, milyen tehetséges ez a fiatal lány, pedig nem első osztálytól járt a zenelíceumba” – ezzel buzdított az a profi zenész ismerősöm szerda este, aki szintén a Farkas utcai református templomban megtartott hangversenyre igyekezett, mint jómagam.
Nem véletlenül volt ismeretlen eddig a kolozsvári komolyzene-rajongók számára Szabó Szilvia neve, akinek augusztus 23-án tapsolhattunk a nyári hangversenysorozat alkalmával. Az alig húsz éves tehetség csak idén nyáron végezte az első évet a kolozsvári Gh. Dima Zeneakadémia orgona szakán Erich Türk és Amalia Goje növendékeként. A pálya elején levő fiatal előadó azonban már az első perctől meggyőzött arról, hogy szép karrier előtt áll. Műsorán főleg barokk szerzők – J. S. Bach, G. Muffat, D. Buxtehude – alkotásai szerepeltek, amelyeket precízen, jó hangszertechnikáról tanúbizonyságot téve adott elő.
Nálunk kevésbé ismert kortárs német zeneszerző, Hermann Schroeder (1904–1984) két művét is meghallgathattuk. Érdekesek voltak ezek az alkotások, amint a XX. századi disszonanciák, harmóniák ötvöződtek a gregoriánhoz hasonlatos egyszerű és szép dallamokkal. Míg az elsőben, a Choral-Toccata „Omnium Sanctorum” című műben a dallamra egyfajta feszültség, dinamizmus volt jellemző, addig a második darabban – Ave Regina caelorum – a hirtelen tempo- és dinamikai váltásokat figyelhettük meg. Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy talán ezek a változások a hit bizonyossága és a gyarló embert őrlő feszültségeket hivatottak leképezni.
A koncerten előadott művek többnyire rövid alkotások voltak, amelyek egyrészt nem okozhattak nehézséget egy első éves előadónak sem, másrészt nem terhelték meg a hangszerest, de teret adtak kvalitásainak bemutatására.
Szabó Szilvia – jó, ha megjegyezzük ezt a nevet. Minden esélye megvan arra, hogy kiváló előadóvá váljon. Bízzunk abban, hogy nem csak tehetséges, hanem rendelkezik kellő kitartással és akaraterővel, ami majd átsegíti a pálya buktatóin.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 26.
Dákopátia
Nemrég egy érdekes dologra lettem figyelmes: az egyik legabsztraktabb, már-már a józan ész határát súroló összeesküvés-elméletekkel telezsúfolt dákopát oldalt osztotta meg Ioan Bolovan történész, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese saját Facebook oldalán. A neves kutató és történész, aki egyben a hallgatókkal való kommunikációért is felelős az egyetemen, Ioan Aurel Pop akadémikus, egyetemi rektor azon interjúját osztotta meg, amelyben Kelemen Hunor centenáriumról tett kijelentését méltatlannak tartja és az ország elhagyását javasolja neki. A jelenség fölöttébb aggasztó, két oknál fogva is: egyrészt bizonyítja, milyen mélyen behálózta a romániai közgondolkodást ezeknek az oldalaknak a jelenléte, másrészt aggodalomra ad okot az is, hogy a tudomány legszentebb templomában, fellegvárában még annak vezetői is áltudományos oldalakat osztanak meg, közvetett módon népszerűsítve az áltudományos híreket és az elburjánzani látszó dákomán mozgalmakat.
Ioan Bolovan Facebook posztjával nem az a gond, hogy sajátjának érzi az egyetem rektorának kijelentését: talán munkaköri kötelesség ez, baráti kiállás, véleményszimpátia. Ez az ő személyes döntése, joga van hozzá azt gondolni, hogy Kelemen Hunornak ünnepelnie kellene, vagy ha nem, akkor hagyja el az országot. Nem épp a legdemokratikusabb gondolkodás, de aligha meglepő a történésztől, akinek több közös könyve van Ioan Aurel Poppal. Ám ami számomra aggasztó és egyenesen elszomorító, az a tény, hogy az ország egyik legnagyobb egyetemének rektor-helyettese, a tudományosság fellegvárának egyik hivatalos méltósága, taláros képviselője egy áltudományos, nemegyszer xenofób és Holokauszt-tagadó hírportált népszerűsít közvetett módon. Nem tudni, hogy szándékosan ezt az oldalt akarta megosztani, vagy elsősorban a Ioan Aurel Poppal készült interjú miatt tette ezt, ellenben figyelmesebb is lehetett volna, hiszen az interjút minden hivatalos román sajtóorgánum lehozta, így lett volna miből válogatni, politikai nézeteitől függetlenül. Az, hogy ő magánszemélyként ilyen oldalakat is kedvel és követ sajnos igen aggasztó, ám az hogy meg is osztja ezt a nagyközönséggel, már-már elfogadhatatlan és etikailag kifogásolható.
Míg az egyetem másik rektor-helyettese, Daniel David neves pszichológus hosszú interjúban ecsetelte, milyen lépéseket kellene meghonosítani az egyetemi oktatásban és kutatáspolitikában a nemzetközi tudományos világban való nagyobb jelenlét érdekében, addig az egyetem másik rektor-helyettese sajnos elfelejti, hogy oldalát ezrek nézik, hallgatók százainak jelenti ő a tudományos etalont, példaképet és a tanár, oktató szerepét. Sajnos ezek az apró, talán nem is szándékos, de mégis létező jelenségek rámutatnak egy rendszer és a kollektív mentalitás súlyos problémáira. Jól jelzik azt az Emanuel Copilaş által újkonzervativizmusnak nevezett jelenséget, amelynek gyökerei a Ceauşescu-féle nacionál-kommunista történetírásban eredeznek. A neves temesvári politológus szerint, a kortárs romániai értelmiség egy része akarva, vagy akaratlanul, de velejéig megfertőződött azzal a nacionál-kommunista eszmevilág újfajta változatától, amelynek előzményével évtizedeken át hamis történelem-oktatást gyakoroltak 1968 és 1990 között. Magyarán: a hivatalos, akadémiai román történetírásban alig változott a helyzet 1990 után, legfeljebb árnyaltabb lett a paletta, de sajnos pontosan az ilyen apró források mutatnak rá arra, hogy mit is olvas egy román történész magánemberként csendes magányában, otthon. Dák oldalakat? Összeesküvés-elméleteket? Mégis mit keresett Ioan Bolovan azon a bizonyos dák honlapon, ahol Holokauszt-tagadás, magyar-gyűlölet és megannyi más, a legionárius mozgalmak eszméit követő írás jelenik meg? Rejtély marad számunkra és csak remélni tudjuk, hogy mindez a véletlen műve és nem kell egy ártatlan Facebook-bejegyzésben a román történész-elit eltévelyedését és válságát látnunk.
Az esetet követően Ioan Bolovan saját Facebook oldalán elnézést kért.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)
Nemrég egy érdekes dologra lettem figyelmes: az egyik legabsztraktabb, már-már a józan ész határát súroló összeesküvés-elméletekkel telezsúfolt dákopát oldalt osztotta meg Ioan Bolovan történész, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese saját Facebook oldalán. A neves kutató és történész, aki egyben a hallgatókkal való kommunikációért is felelős az egyetemen, Ioan Aurel Pop akadémikus, egyetemi rektor azon interjúját osztotta meg, amelyben Kelemen Hunor centenáriumról tett kijelentését méltatlannak tartja és az ország elhagyását javasolja neki. A jelenség fölöttébb aggasztó, két oknál fogva is: egyrészt bizonyítja, milyen mélyen behálózta a romániai közgondolkodást ezeknek az oldalaknak a jelenléte, másrészt aggodalomra ad okot az is, hogy a tudomány legszentebb templomában, fellegvárában még annak vezetői is áltudományos oldalakat osztanak meg, közvetett módon népszerűsítve az áltudományos híreket és az elburjánzani látszó dákomán mozgalmakat.
Ioan Bolovan Facebook posztjával nem az a gond, hogy sajátjának érzi az egyetem rektorának kijelentését: talán munkaköri kötelesség ez, baráti kiállás, véleményszimpátia. Ez az ő személyes döntése, joga van hozzá azt gondolni, hogy Kelemen Hunornak ünnepelnie kellene, vagy ha nem, akkor hagyja el az országot. Nem épp a legdemokratikusabb gondolkodás, de aligha meglepő a történésztől, akinek több közös könyve van Ioan Aurel Poppal. Ám ami számomra aggasztó és egyenesen elszomorító, az a tény, hogy az ország egyik legnagyobb egyetemének rektor-helyettese, a tudományosság fellegvárának egyik hivatalos méltósága, taláros képviselője egy áltudományos, nemegyszer xenofób és Holokauszt-tagadó hírportált népszerűsít közvetett módon. Nem tudni, hogy szándékosan ezt az oldalt akarta megosztani, vagy elsősorban a Ioan Aurel Poppal készült interjú miatt tette ezt, ellenben figyelmesebb is lehetett volna, hiszen az interjút minden hivatalos román sajtóorgánum lehozta, így lett volna miből válogatni, politikai nézeteitől függetlenül. Az, hogy ő magánszemélyként ilyen oldalakat is kedvel és követ sajnos igen aggasztó, ám az hogy meg is osztja ezt a nagyközönséggel, már-már elfogadhatatlan és etikailag kifogásolható.
Míg az egyetem másik rektor-helyettese, Daniel David neves pszichológus hosszú interjúban ecsetelte, milyen lépéseket kellene meghonosítani az egyetemi oktatásban és kutatáspolitikában a nemzetközi tudományos világban való nagyobb jelenlét érdekében, addig az egyetem másik rektor-helyettese sajnos elfelejti, hogy oldalát ezrek nézik, hallgatók százainak jelenti ő a tudományos etalont, példaképet és a tanár, oktató szerepét. Sajnos ezek az apró, talán nem is szándékos, de mégis létező jelenségek rámutatnak egy rendszer és a kollektív mentalitás súlyos problémáira. Jól jelzik azt az Emanuel Copilaş által újkonzervativizmusnak nevezett jelenséget, amelynek gyökerei a Ceauşescu-féle nacionál-kommunista történetírásban eredeznek. A neves temesvári politológus szerint, a kortárs romániai értelmiség egy része akarva, vagy akaratlanul, de velejéig megfertőződött azzal a nacionál-kommunista eszmevilág újfajta változatától, amelynek előzményével évtizedeken át hamis történelem-oktatást gyakoroltak 1968 és 1990 között. Magyarán: a hivatalos, akadémiai román történetírásban alig változott a helyzet 1990 után, legfeljebb árnyaltabb lett a paletta, de sajnos pontosan az ilyen apró források mutatnak rá arra, hogy mit is olvas egy román történész magánemberként csendes magányában, otthon. Dák oldalakat? Összeesküvés-elméleteket? Mégis mit keresett Ioan Bolovan azon a bizonyos dák honlapon, ahol Holokauszt-tagadás, magyar-gyűlölet és megannyi más, a legionárius mozgalmak eszméit követő írás jelenik meg? Rejtély marad számunkra és csak remélni tudjuk, hogy mindez a véletlen műve és nem kell egy ártatlan Facebook-bejegyzésben a román történész-elit eltévelyedését és válságát látnunk.
Az esetet követően Ioan Bolovan saját Facebook oldalán elnézést kért.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)