GYIMESBÜKK Indulhat a várépítés Gyimesbükkben
Már csak napok kérdése, és hozzáfognak a gyimesbükki Rákóczi-vár újjáépítéséhez, amelyet közadakozásból finanszíroznak. A munkagépek és építkezési anyagok helyszínre való szállításához a szükséges utat már kialakították a vár felé.
Kömény Kamilla / Székelyhon.ro

Beszámolói füzetet adnak ki
Több megértésre számított
Visszavezetik a polgármesteri beszámoló intézményét, jelentette be sajtótájékoztatóján Antal Árpád. Elmondta, az elmúlt években nem finanszírozhattak kiadványokat, és ezért nem adhatták ki az önkormányzati beszámolói füzetet, amelyet a lakosságnak juttattak el.
„Egy ilyen furcsa helyzet van ebben a városban: amiatt, hogy nincs helyi televízió, felértékelődnek az alternatív médiák, a közösségi oldalak, az utcasarki pletyka stb., és fontosnak tartom azt, hogy a felmerült kérdésekre az emberek közvetlenül tőlünk kapjanak válaszokat”, hangsúlyozta Sepsiszentgyörgy polgármestere. Antal azt is elmondta, hogy az ősz végén egy szociológiai felmérést is készítenek, hogy megkérdezzék a város lakosságát az elmúlt évekről és a jövőre vonatkozó elvárásokról.
„Nagyon sokszor azt tapasztaljuk, hogy még mindig nem világos az emberek, de néha a véleményformálók, az újságírók számára sem, hogy mi az önkormányzati hatáskör. Ezért olyan dolgokat is elvárnak, amelyek nem az önkormányzat feladatai. Erre is nagyobb hangsúlyt szeretnénk fektetni, ugyanakkor megpróbáljuk elmagyarázni azt is, hogy bizonyos, népszerűtlennek tartott beruházások miért történnek”, hangsúlyozta Antal Árpád.
Megjegyezte, annál egyszerűbb dolog nincs, mint az aszfaltot felmarni és helyette újat önteni. Ezt napok alatt meg lehet oldani, azonban – mint fogalmazott –, „túl fiatal ahhoz, hogy rövid távon gondolkodjon”, és emiatt ott, ahol lehetett, minden útjavításnál megpróbálták a vezetékeket is kicserélni. Márpedig azt kell tudni, hogy egy utca aszfaltja alatt átlagosan öt- vagy hattípusú vezeték megy el, aminek öt-hat gazdája van, és ezek közül csak kettőhöz van közvetlen vagy közvetve köze az önkormányzatnak. Ezért összetett beavatkozásról van szó, mert el kell érni azt is, hogy egy adott utca javításával egy időben végezze el a hálózatok kicserélését a gáz-vagy áramszolgáltató, de még ott vannak az internet- vagy más szolgáltatók is, amelyek ugyancsak magáncégek, és a saját pénzükön kell dolgozniuk.
És arról még nem beszéltünk, hogy a kommunizmusban Sepsiszentgyörgyön nem építettek összesen tíz olyan utcát, amelynek lett volna alapja, és ezt is igyekeznek minden esetben megoldani, fűzte hozzá Antal. „Nem lehet kicserélni hattípusú vezetéket és alapot építeni egy útnak úgy, hogy azt nem túrjuk fel, ahogyan egyesek mondják. Bár nem feltúrjuk, hanem felássuk. Megmondom őszintén, hogy egy kicsit több megértést vártam el, elsősorban a véleményformálók, de a lakosság részéről is”, jegyezte meg. Augusztus végéig lezárnak nagy beruházásokat, és most újakat nem indítanak el, hogy egy kicsit „a dolgok csillapodjanak le”, és a jövőben úgy ütemezik majd a felújítási projekteket, hogy egyszerre ne legyen sok utcában munkálat.
Kiss Edit / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

RÖVIDEN
A Háromszéki EKE kezdeteiről
A Rétyi tó partján, a 26. EKE Vándortáborban mutatták be Az Erdélyi Kárpát-Egyesület Háromszéki Osztályának története 1892–1945 között című kiadványt, mely arra az eseményre emlékezik, hogy 25 éve, 1892. április 3-án került sor Potsa József, Háromszék vármegye főispánjának kezdeményezésére az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület Háromszék megyei osztályának létrehozására. A könyvet Kovászna Megye Tanácsa jelentette meg a Bethlen Gábor Alap támogatásával. A kiadvány szerzője, Tóth Szabolcs Barnabás helytörténész tartalmas előadásában beszélt a Háromszéki EKE kezdeteiről, céljairól, tevékenységeiről, meghatározó személyiségeiről.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

25 év alatt
A kormány által kezdeményezett nagysikerű gyakornoki (internship) programot Háromszékre is kiterjesztették, tájékoztatott Kelemen Tibor, a Kovászna megyei Munkaerőelhelyezési Ügynökség vezetője. Elmondta, Háromszéken összesen kilenc helyre lehet pályázni, hat intézményben. Egy-egy fiatalt fogadna a tanfelügyelőség, a fogyasztóvédelem, valamint az ifjúsági és sportigazgatóság, a Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökség (APIA), a Munkaerő Elhelyezési Ügynökség, valamint a telekkönyvi hivatal két-két személyt. A programba 25 év alatti egyetemisták vagy idén diplomázott fiatalok kapcsolódhatnak be, és napi hat órát dolgozhatnak, hogy betekintést nyerjenek a közintézmény tevékenységébe. Fizetést nem kapnak, viszont szakmai gyakorlatra tehetnek szert, ami megkönnyítheti elhelyezkedésüket, és ajánlólevelet is kapnak az intézménytől. Jelentkezni augusztus 6-ig lehet. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Népzene és néptánc Zabolán
Megkezdődött a tábor
Augusztus 1–6. között Zabolán a Roy Chowdhurry-Mikes Alapítvány szervezésében tartják a hagyományos, immár 6. Zabolai Népzene és Néptánc tábort.
A rendezvényen a haladóknak szászcsávási cigány táncot oktat Tőkés Zsolt és Tőkés Edit, a kezdőknek a nyárádmogyorósi lépéseket tanítja Both László és Temerdek Friderika, míg a gyermekeknek szászcsávási magyar táncot tanít Fülöp Csaba és Dombi Rozi, valamint Kincses Olga. A népdaloktatásról Nyitrai Marianna gondoskodik. Újdonságnak számít idén a hangszeres oktatás (hegedű, brácsa, bőgő) az Üsztürü zenekar vezetésével. Szintén újdonság a tábor gyermek résztvevőinek szervezett rajzverseny és kiállításmegnyitó.
A több helyszínen (zabolai művelődési ház, Teleház, Csángó Néprajzi Múzeum, Mikes Kastély) megforduló esemény mindezek mellett hajnalig tartó táncmulatságokat, kirándulást, bográcsolást, gyermekfoglalkozásokat, népi játékokat, tudományos néprajzi előadásokat kínál. 6 év alatti gyerekek számára ingyenes a részvétel, háromgyerekes családok esetében a 3. gyerek után nem kell fizetni. A sátorozás sátorhelyeken ingyenes, napi három étkezés biztosítva. Érdeklődni, jelentkezni a 0724.026.303 telefonszámon és az info@zabolaitanctabor.ro címen lehet.
Nagy Szabolcs Attila / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Meg kell tanulni belakni a szülőföldet
Az Úr csodásan működik című interjúkötetét egy hosszabb székelyföldi körutat követően a Kolozsvári Magyar Napokon is bemutatják. Frigyesy Ágnes budapesti újságíróval hitéletről, a szakma szeretetéről és nemzetpolitikáról beszélgettünk.
Frigyesy szerint az újságíró elválaszthatatlan a civil embertől
– Három egyházi személyiséget szólaltatsz meg új interjúkötetedben. Hogyan esett a választás Tőkés Istvánra, Ferencz Béla Ervinre és Bíró János Antalra?
– Anyai és apai ágon keresztény, a kommunizmusban meghurcolt, nehéz sorsú családba születtem, ezért fiatal lánykorom óta érdekeltek az elmúlt rendszerben üldözött emberi sorsok. Ervin atyáról először Bartis Ferenc költőtől hallottam, majd első alkalommal Vekov Károly történész vitt el Szárhegyre. Később magam tértem vissza Ervin atyához, s elsőként készítettem vele interjút a kommunista diktatúra néma évtizedei után. 13 évnyi börtön mellett is megőrizte hitét, humorát és magyarságát. Ha csak tehettem, mindig meglátogattam. Tőkés István református lelkészt és teológus professzort fián, Tőkés Lászlón keresztül ismertem meg. Miután nagyapámat, a temesvári születésű Vásonkeői Várkonyi Lászlót – akivel életében sokat beszélgettem és nagyon szerettem – elveszítettem, István bácsi a távolság ellenére kicsit nagyapám helyett nagyapám lett. Bíró János Antal atyát Böjte Csaba ferences rendi szerzetesen keresztül ismertem meg a gyergyószentmiklósi Szent Anna Otthon felszentelésekor. Antal atya mellé ülve azonnal mesélni kezdett életéről, s nem kellett sok idő hozzá, hogy az ember rájöjjön: benne is egy lánglelkű, ám nehéz sorsú prédikátorra leltem. Amikor Andrea nevű, református lelkésznő barátnőmnek meséltem e három tanúságtevőről, nyomban feltette a kérdést: miért nem írod meg életútjukat? Ezzel az inspirációval kezdtem munkához két évvel ezelőtt.
Az Úr csodásan működik – Erdélyi nagy Tanúságtevők című kötetemben nemcsak beszélgetések olvashatók, hanem értékes naplórészletek, levelek és eredeti családi fotók is megtalálhatók.
– Mennyire ismerik az emberek a sokat szenvedett egyházi személyiségek életútját?
– Nem nagyon ismerik őket, de ez nem a nagyközönség hibája. A kommunista diktatúra évtizedeiben ezeknek az embereknek és családjuknak hallgatniuk kellett szenvedéseikről. Én is csak otthon hallottam nagyszüleim, szüleim sorsáról. Anyai ngyapám a Magyar Királyi Ludovika Akadémia kiváló diákjaként kezdte katonai pályafutását, ám a II. világháború megtörte pályáját, csakúgy, mint a Felvidékről származó anyai nagyanyám és családja sorsát. Ők földbirtokosként hagyták maguk mögött a gömöri, alsóvályi családi vagyont, és a sors Kecskemétre vetette őket. Már fiatal lánykoromban erősödött bennem a vágy, hogy az úgynevezett „reakciós, X-es, klerikális” családunkban megismert, tönkretett életutaknak példát állítsak cikkben vagy könyvben. A rendszerváltozáskor úgy éreztem, számomra megadatott a kibontakozás lehetősége.
– Számos egyházi rendezvényen megfordulsz, interjúid többsége eleve lelkészekkel, katolikus szerzetesekkel készült. Honnan ez a vonzódás a téma iránt?
– Ez is családi örökség, ugyanis hívő katolikus családból származom, ahol mind anyai, mind apai ágon a férfiak a piarista kegyesrendi egyházi iskolában tanultak. Így adódott, hogy gyermekkorom óta jártunk szentmisére. Később épp egy piarista atya jóvoltából jutottunk el Göncre, a szintén sokat szenvedett Balogh Pista bátyámhoz, volt tábori lelkészhez, aki több ezer dögcédulát hozott haza a hadifogságból és értesítette a hozzátartozókat. Pista bácsi rendkívüli egyéniség volt, kemény, szikár jellem, aki maga köré gyűjtötte és sajátos módon nevelte a fiatalokat. Tizenéves koromtól kezdve, ahogy engedték – két-háromévente – apámmal és nővéremmel bejártuk Európát, s megtapasztalhattuk, hogy ahol élnek egykori piaristák vagy azok barátai, mindig akadt szállás a megfáradt vándoroknak. Otthonról azt hoztam, hogy a bajban lévő ember mindig segítséget kaphat keresztény testvéreitől. Így történt ez akkor is, amikor megszűnt a Csoóri Sándor által vezetett Magyarok Világszövetsége lapja, és állás nélkül maradtam. Ekkor kezdtem egy emigrációs interjú-sorozatba a Lakitelek Alapítvány támogatásával, s így ismertem meg Szőke János szalézi szerzetest, aki akkor tért haza az emigrációból. Érdeklődő telefonhívásomra, hogy lenne-e nála munkahely számomra, visszahívott, s így kerültem – komoly ajánlások mellett – a Liechtensteinből hazahozott Mindszenty Alapítvány Levéltárába. 33 évesen e felső Svábhegyi úti villában mélyült el a hitem, majd három év múlva, lelkileg megerősödve kerültem az akkor újrainduló Kis Újság egyházi rovatának élére, mint a Hitélet rovatvezetője. – Hogyan látod az egyházi témák iránti érzékenységet? – A Kis Újság egyházi rovata nagyon népszerű volt. A kisgazdák civil hetilapjában foglalkoztunk egyházi témákkal az ökumené szellemében. Ekkor alakultak ki remek kapcsolataim a történelmi egyházak képviselőivel. Talán legszebb három évemet töltöttem a lapnál, de sajnos ez a hetilap is megszűnt. Személyes élményem, hogy az embereknek nagy szükségük van a tiszta, szép gondolatokra, pozitív hírekre, fotókra. Komoly „rajongói köröm” van a Facebookon, szeretik a fotóimat, írásaimat, sikere van a könyvnek is.
– Hosszú éveken át szabadúszó újságíróként dolgoztál. Magyar nyelvterületen hogyan lehet ebből a fajta újságírásból megélni?
– Nagyon nehezen. Kitartás, konok hit és kemény akarat kellett hozzá. Többször akartak letéríteni az újságírás útjáról, ám a Jóisten mindig adott erőt, hogy elviseljem a nehézségeket és a sokszor égető anyagi hiányt. Az irigységgel és a liberalizmus erejével is szembesülnöm kellett. Amikor 2005-ben Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek atyától megkaptam a Szalézi-díjat, egy-két héten belül kirúgtak egy egyházi hírportáltól. A főszerkesztőnő remegő kezekkel tett útra. Kirúgásom okát ma sem tudom. De feltehetően balliberális nyomásra távolítottak el többedmagammal a hírportáltól, hisz mi már akkor kedveltük Orbán Viktort. Kirúgásunk idején a kommunisták voltak hatalmon! Talán ez az egy eset is rávilágít arra a kínra és nehézségre, amiket át kellett élnem ahhoz, hogy megmaradhassak azon a keresztény újságírói úton, amelyen elindultam a rendszerváltozás pillanataiban.
– Makovecz Imrével és Jókai Annával is készítettél életútinterjút, ma már egyikük sincs közöttünk. Hogyan emlékszel a velük történt találkozásokra?
– Nagyszerű emberek voltak. Hitet, tartást, magyarságszeretetet tanultam tőlük. Egyszer Makovecz Imrének panaszkodtam, hogy milyen nehéz a „nemzeti oldalon” tevékenykedő újságírók sorsa, mire ő így válaszolt: ne panaszkodjak, hanem vegyem észre, milyen sok, nagyszerű ember él hasonló nehéz sorban! Jó kis lelki-pofon, lélek-erősítő atyai tanácsadás volt ez.
– Gyakran jársz Erdélyben: hogyan látod az itteni magyarság helyzetét?
– Szerencsére gyermekkorom óta járom Erdélyt, hisz éltek rokonaink Marosvásárhelyen és Kolozsváron. Főiskolás koromban Homlokodnak gondjai, homlokomnak ráncai címmel írtam szakdolgozatomat Sütő András írói munkásságáról, aki megismerkedésünk után atyai jóbarátomként haláláig értő és aggódó figyelemmel és tanácsaival kísérte újságírói küzdelmeimet. Romániában – így Erdélyben, Székelyföldön – nagyobb változás történt a Ceauşescu-diktatúra óta, mint idehaza. Gyermekkori élményem, amikor bementünk egy-egy élelmiszerboltba, csak buggyant konzerveket találtunk a polcokon. Erdély természeti kincsekben (is) gazdag. Újra föl kellene fedezniük az ott élőknek a benne rejlő lehetőségeket. Böjte Csaba az életre tanítja „árváit”, hogyan kell állatot tartani, növényt termeszteni, gyógyteát készíteni, belakni a szülőföldet. Azt hiszem, nem csak az „árvák”, hanem mindenki tanulhat tőle. Istenadta tehetséggel és energiával népesíti be egyre növekvő otthonait és tanítja meg imádkozni, dolgozni, tanulni a fiatalokat! Sikertörténet az övé. – mondhatnánk. De ez a siker – kitartó munkával – másoké is lehet. Tizenhat éves ismeretség után fotóimmal, tudósításaimmal ma is örömmel támogatom missziós munkáját.
– Tanítói és tanári képesítést szereztél a nyolcvanas években. Mennyire hiányzik a tanári katedra, illetve mi ösztökélt arra, hogy az újságírás mellett dönts?
– Az írás kényszere és szeretete mindig erősebb volt a tanításnál. Ezért hagytam ott hét év tanítás után a gyermekeket és mentem el féléves fizetés nélküli szabadságra. Aztán nem tértem vissza pedagógusnak. Pedig családunkban nagy hagyománya van e pályának, anyai nagyanyám, keresztanyám és anyám is pedagógusok voltak… Anyám vérbeli pedagógusként a legelevenebb gyermekeket is megszelídítette… Hiányoznak a gyermekek, de talán Böjte Csaba „árvái” pótolnak valamit e hiányból. Fotózom, írok róluk, barátságok alakulnak ki közöttünk. Az Úr sokszor megmutatja „arcát”, hogy csodálatosan működik. Nem mindig úgy, ahogy várjuk, de a javunkra fordít mindent. A Székely gyors-Csíksomlyó expressz össznemzeti zarándokvonaton immár negyedik alkalommal gyűjtöttünk adományt pünkösdkor Csaba testvér otthonaiban nevelkedő fiatalok javára. Hivatásomat az első perctől kezdve e gondolatok fűtötték: „Akiben van tehetség, köteles azt kiművelni a legfelsőbb fokig, hogy embertársainak mennél nagyobb hasznára lehessen. Mert minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használni, Hazájának szolgálni tud!” (Kodály Zoltán)
– A közösségi oldalakon állást foglalsz aktuálpolitikai kérdésekben is. Hogyan látod a magyar közélet, a magyar belpolitika alakulását?
– Egész családom örömmel fogadta az 1988-as rendszerváltozást. Jómagam azóta formálok véleményt a magyar közéletről. Jelen pillanatban azért imádkozom és imádkozunk többen is – a Facebookon van egy imacsoport is –, hogy az Orbán-kormánynak legyen ereje és ideje végrehajtania küldetését, s megvédje magyarságunkat az iszlamizálódás veszélyétől. És elindulhassunk végre a felemelkedés útján. A jelenlegi keresztény kormány komoly eredményeket ért el a családvédelem, az oktatás, az egészségügy és hagyományaink ápolása terén. Sok középületünk régi pompájában áll, az önkormányzatok adósságait kifizették, a többgyermekes családok komoly anyagi támogatásban részesülnek… Az előző kommunista kormány vajon hová tette az e célokra szánt milliárdokat?
– Ki civilben Frigyesy Ágnes, amikor nem ír?
– Szerencsés embernek mondhatom magam, hisz azok közé tartozom, akik elmondhatják magukról, hogy a hivatásuk a munkájuk és a szenvedélyük. Szinte szétválaszthatatlan az újságíró a civil embertől, hisz a fényképezőgép akkor is nálam van, ha nem újságírói munkát végzek. Az „Élet krónikásaként” akkor is megörökítem a szépet, ha épp nem készül illusztráció egy cikkhez. Szeretem a komolyzenét, a művészi alkotásokat, sokat járok múzeumokba, egy-egy tárlat megnyitására vagy koncertekre, de ez is része az újságírói munkámnak. Szeretem a virágokat, az állatokat, az embereket, a tehetségeket. Szeretek utazni. Nagyszerű érzés eljutni a tengerhez, a végtelen közelében lenni… Csodálatos érzés útnak indulni, és még örömtelibb hazaérkezni. Összességében: nagyszerű dolog élni, és minderről hírt adni!
Könyvbemutató Kolozsváron
A Kolozsvári Magyar Napok keretében 2017. augusztus 18-án, de. 11 órakor, a Bocskai Házban mutatja be Frigyesy Ágnes kötetét dr. Geréb Zsolt református teológiai professzor. A kötet megvásárolható a helyszínen, Csíksomlyón a kegyszerboltban, vagy Csíkszeredán a Corvina Könyvesházban. Interneten megrendelhető az alábbi email-címen: frigyesy@gmail.com címen.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Soros-birodalom a volt kommunista Európában
A román EU-képviselő szerint a Soros-ellenesség az antiszemitizmus új formája.
Európában naponta elhangzik Soros György neve, főleg az egykori kommunista országokban. Nem valamilyen tőzsde elleni támadás és nem valamilyen civil akció miatt, ahogy az a kilencvenes években történt. Most csak politikai vádakról van szó.
A legádázabbak Orbán Viktortól érkeztek. A magyar kormányfő nemrég, Tusnádfürdőn azt állította, hogy „a Soros-birodalom sérti a magyarok érdekeit”, mert állítólag önkénteseket toborzott, akik egymillió bevándorlót hoznak majd az Unióba, hogy kikényszerítsék áthelyezésüket az összes tagállamba. Szintén ő indított támadást a Central European University ellen, azzal vádolva a magyar származású milliárdos által Budapesten létrehozott egyetemet, hogy állítólag „csalt” az oklevelek kibocsájtásakor. Mindennek a teteje, hogy Soros Orbánt is támogatta negyed évszázaddal ezelőtt, amikor a volt kommunista államok liberalizálásához fiatal vezetőkre, de forrásokra, többek között pénzügyiekre is szükség volt.
Romániában a vádak nem a konzervatív, hanem a szociáldemokrata táborból érkeznek. Victor Ponta indította a műveletet, Liviu Dragnea folytatja. Neki nincsenek olyan pontos vádjai, mint Orbánnak, amikor bírálja azt a „rosszat, amit [Soros] akar tenni ebben az országban és nemcsak ebben az országban”. A pészédés (PSD – Szociáldemokrata Párt) semmilyen bizonyítékkal sem támasztja alá az állítását, mert úgy gondolja, elég ha kijelenti: „az biztos, hogy ez egy nagyon szervezett ügy”. Mások a PSD-ből múlt nyáron az USR-t (Mentsétek meg Romániát Szövetség) és a Cioloş-kormányt vádolták meg azzal, hogy Soros ellenőrzése alatt állnak, idén pedig a januári-februári események során állították azt, hogy a #rezist szlogen alatt összegyűlt tüntetőket is a gazdag üzletember fizeti. A delirálás olyan szintig fajult, hogy egyesek szerint még a tüntetésekre kihozott kutyák után is fizetett…
Míg Bukarestben a baloldal a megbélyegző, Albániában pont fordítva van: Edi Rama szocialista kormányfőt vádolják azzal, hogy egy Soros-féle „hálózat” irányítja. Az egész egy elektronikus levélből indult ki, melyet a filantróp üzletember állítólag Hillary Clinton egyik munkatársának küldött 2011 januárjában, amikor Rama tiranai polgármester volt, az albán fővárosban pedig egymást érték a tüntetések.
Állítólag Macedónia is az ártó befolyása alatt áll, mert egyesek szerint az albán kormányfő – igen, szintén Ramáról van szó! – volt felesége felelt a pénzek elosztásáért a szkopjei és környékbeli civil szervezetek számára. Ennek Gruevski, a 2006 és 2016 közötti jobbközép kormányfő lenne a kárvallottja. A forgatókönyvmániában szenvedő szerbek is úgy tudják – nem túl világos, hogy miből indult az egész! –, hogy a migránsokat támogató szervezetek állítólag az Open Society-től kapnak pénzt.
Bulgáriában más okból mutogattak ujjal a Soros-hálózatra: azt vetették a szemére, hogy fizetett a Oresarszki-kormány elleni 2013–2014-es tüntetések résztvevőinek. Ennek a GERB, a jelenlegi kormányfő, Boriszov pártja volt a haszonélvezője. Boszniában és Hercegovinában az összeesküvés-elméletek azt állítják, hogy a CIA és Soros a vahabita iszlamisták támogatásában működnek együtt. És így tovább.
A milliárdos nem most kap először szemrehányásokat. Több mint egy évtizeddel ezelőtt azzal vádolták, hogy érintett volt az úgynevezett „narancsos” forradalmakban. A kilencvenes évek elején, amikor mifelénk ismertté kezdett válni a neve, az ultranacionalisták Románia feldarabolásának és Erdély Magyarországnak történő átengedésének támogatójaként beszéltek róla. Mivel magyarázható, hogy ilyen sokfajta táborhoz tartozó politikusok újra őt kezdték el emlegetni? Nehéz egyetlen magyarázatot adni erre. Több hipotézis is felmerült.
Az egyik azzal állhat kapcsolatban, amit az „ideológiák halálának” neveznek. Tekintettel arra, hogy a politikailag korábban mozgósító eszmerendszereket egyszerre vitatják, vagy egyre halványabb határok választják el őket egymástól, a közélet számos improvizációnak ad helyet. Ezek közül egy bizonyos személy megbélyegzése a legkézenfekvőbb. És ha a kérdéses személynek azok között is vannak ellenfelei, akik még mindig a font, vagy a rubel elleni támadásokat panaszolják fel, de az amerikai konzervatívok között is, akkor könnyen megy a besározás. Főleg az olcsó másolatokba szerelmes keleti országokban.
Egy másik magyarázat ennél is egyszerűbb. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Soros György a „nyitott társadalom” és az „ellenségei” rendszerszintű megmagyarázásáról ismert politikai filozófus, Karl Popper tanítványa. Nos, a milliárdos által a volt kommunista országokban létrehozott alapítványok éppen a „nyitott társadalom” popperi eszméjének terjesztésének szentelték a tevékenységüket. Az utóbbi évtizedben azt az elgondolást hirdették, hogy a zárt társadalom korlátozza a szabadságot, hogy a tolerancia nem veszély, hanem társadalmi kötőanyag, hogy az egyenlőség alapvető jog. A volt kommunista országok – akár tagjai az EU-nak, akár nem – lassan-lassan nyitott társadalmakká váltak. Ellenfeleik teret veszítettek és az általuk felkarolt ideológiai opciótól függetlenül azzal reagálnak, hogy nem a filozófus Popperrel hadakoznak, hanem egyik tanítványával és főleg azokkal a civil szervezetekkel, melyek bírálják azt, ahogy a kérdéses politikusok a közérdeket védik.
Last but not least, Soros megbélyegzése az antiszemitizmus egyik új formája. A milliárdost az „abszolút gonosznak”, skrupulusok nélküli, a színfalak mögött meghúzódó manipulátornak állítják be. Ezek nem új gondolatok. Az antiszemitizmus nem kifinomultabbá, hanem könnyebben terjeszthetővé vált, mert a közösségi és politikai manipulálási hálózatokat használja fel. A volt kommunista országok politikusai pedig nagyon jól értenek ahhoz, hogy hasznot húzzanak azokból a felebarátainkból, akik utálják a szabadságot és mindig valahol „kint” találnak egy-egy bűnbakot maguknak. Ma Sorosnak nevezik, holnap – ha kell – találnak majd valaki mást.
Cristian Preda
Adevarul; foter.ro/cikk

Kánikula Háromszéken is
Harmadfokú, vörös jelzésű hőségriadót bocsátott ki tegnap a meteorológiai intézet tizenöt nyugati megyére, az ország többi részére pedig – így Háromszékre – másodfokú (narancssárga jelzésű) figyelmeztetés érvényes. A riasztás mára és holnapra szól, de a hőség vasárnap is tart. Sepsiszentgyörgyön a lehetőségekhez mérten készülnek a szélsőséges melegre. Közúti forgalomkorlátozást vagy más hasonló intézkedést nem kellett még bevezetni, noha már több napja a megyében is magas hőmérsékleti értékek a jellemzőek.
A meteorológiai intézet jelzése szerint Maros, Kolozs, Bihar, Szatmár, Temes, Szilágy, Máramaros, Krassó-Szörény, Arad, Beszterce-Naszód, Fehér, Szeben, Hunyad, Dolj és Mehedinţi megyében várhatóan 39 és 42 Celsius fok közötti hőmérsékletekre lehet számítani, míg a többi megyében 36–39-re.
Sepsiszentgyörgyön a csúcs¬hőmérséklet várhatóan nem haladja meg a 39 fokot, a kevés zöldövezettel rendelkező, sűrűn beépített városrészeken, lakótelepeken viszont előfordulhat, hogy a hőmérő ennél többet mutat.
Tóth-Birtan Csaba alpolgármester érdeklődésünkre elmondta: igyekeznek segítséget nyújtani a kánikulában, egyelőre egy ivóvíz-automatát helyeztek el a városháza előtt, a főtéri szökőkutak állandó jelleggel üzemelnek, az Erzsébet parkban pedig két ivóvízkút is a lakosság rendelkezésére áll. A központban nem látták indokoltnak árnyékolók felszerelését, mivel be lehet húzódni a parkba a hőség elől. Értesülése szerint a városi közüzemek hamarosan egy párakaput is elhelyez a parkban a felfrissülni vágyók számára. Az eszközt két évvel ezelőtt már használták. A köztisztasági vállalat, a Tega Rt. útlocsoló járművei állandó jelleggel járják a várost, főképp a főútvonalakat és a poros, köves szakaszokat. Tekintettel az érkező még nagyobb hőségre, a locsolást kiterjesztik azokra a lakónegyedekre is, ahol kevés a zöldövezet. Felvetésünkre, hogy nem lenne-e hasznos sátrakat felállítani a város területén, ahol ivóvízhez juthatnak az emberek, Tóth-Birtan Csaba elmondta: légkondicionált sátrakkal nem rendelkeznek, a berendezés nélkül pedig a ponyva alatt tartózkodni talán rosszabb, mint a szabadban, arról nem beszélve, hogy az ivóvizet sem lehetne megfelelő körülmények között tárolni. Nicoleta-Marin Tolvaj rendőrségi szóvivő megkeresésünkre elmondta: noha már hétfőtől egyre emelkedik a hőmérséklet, a közúton nem kellett semmilyen korlátozást bevezetni, illetve más, a meleg miatt bekövetkezett incidensről sem tudnak.
A megyei sürgősségi kórházban tegnapig nem jegyeztek kánikula miatti eseteket. A sürgősségi osztály mindenesetre felkészült – tájékoztatott András-Nagy Róbert.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Uzsorázó csendőrök
Tizenkét házkutatást tartott tegnap a Román Csendőrség egyik egységénél a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság, ahol az alkalmazottak egy részét uzsorával és sikkasztással gyanúsítják.
A tizenkettőből hét házkutatás közintézményben zajlott Bukarestben, illetve Ilfov megyében. A vádhatóság közleménye szerint felmerül a gyanúja annak, hogy 2011-től kezdve, az alkalmazottak egy része szervezett csoportot hozott létre, amely több alkalommal jelentős kamattal adott kölcsön pénzt, és amely több tárgyat és értéket elsikkasztott az egység tulajdonából. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lerohanják a MOGYE-t
Évről évre nő a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) orvosi vagy fogorvosi karára felvételiző külföldiek száma: idén 450 külföldi jelentkezőt jegyeztek, 186-tal többet, mint 2016-ban, és négyszer többet, mint 2013-ban, amikor 110-en iratkoztak be a felvételire. A MOGYE orvosi karán összesen 150, a fogorvosi karon 30 tandíjas helyet tartanak fenn külföldiek számára a 2017/2018-as egyetemi évben. Idén Németországból, Olaszországból, Magyarországról, Ausztriából, Svédországból, Finnországból, Norvégiából, az Amerikai Egyesült Államokból, Izraelből, Indiából, de Dél-Amerikából és Afrikából is jelentkeztek a MOGYE-ra. Agerpres; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

NINCS IS SZEGÉNYSÉG. Több mint félezer luxusautót írattak forgalomba Romániában az első félévben, derül ki a gépjármű-nyilvántartási ügyosztály adataiból. Ezek közül 444 Jaguár volt (97 új, a többi használt), de 47 Maseratit (23 új), 21 Cadillacet (egy új), 13 Ferrarit (négy új) és kilenc Rolls-Royce-t (hét új) is forgalomba írattak. Emellett öt Lamborghini, négy Aston Martin és három Pontiac is érkezett az országba. A gépjármű-nyilvántartási ügyosztály adatai szerint 2016-ban az előző évhez képest 6,21 százalékkal bővült a hazai gépjárműpark, meghaladva a hétmilliós darabszámot. Ezek közül 5,47 millió (78 százalék) személyautó volt. Agerpres; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

RENDŐRRE LŐTT AZ ORVVADÁSZ. Lábon lőttek egy Hunyad megyei rendőrt, aki két kollégájával együtt az orvvadászat megelőzését célzó akción vett részt a csütörtökre virradó éjszaka. Az elkövető akkor lőtt rá a rendőrre, amikor utóbbi megállásra szólította fel. Az incidens Tisza településen történt, a rendőrt kórházban ápolják. Az elkövetőt keresi a rendőrség, az ügyben hatósági közeg bántalmazása, illegális fegyverhasználat és gyilkossági kísérlet miatt indult eljárás. Agerpres; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

KOLOZSVÁRRA KÖLTÖZIK A VÁLOGATÓ. Jövő év elején Kolozsváron választják ki az a 2018-ban Lisszabonban sorra kerülő eurovíziós dalfesztiválon részt vevő romániai versenyzőt – erről állapodott meg a közszolgálati televízió és Kolozsvár Polgármesteri Hivatala. A teljes esemény összköltsége 1,8 millió lej, a kolozsvári önkormányzat 550 ezer lejjel járul hozzá a 2018. január 19-e és február 11. között sorra kerülő esemény megszervezéséhez. Agerpres; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elutasított könyvadomány
Múlt pénteken a kézdivásárhelyi Vass Imre, a Kézdiszéki Székely Tanács alelnöke az általa hazai és magyarországi adományokból összegyűjtött mintegy kétezres könyvadománnyal Bákó megyébe ment, hogy átadja valamelyik iskolának, amelyben nem kötelező magyar oktatás is zajlik.
Első útja Pusztinába vezetett, ahol ismerőseitől kért és kapott tanácsot, hogy hová vigye a két hónap alatt összegyűjtött adományt. Így esett a választás a több mint háromezer lakosú Frumószára vagy Szépfalura, ahol fakultatív magyar oktatás is zajlik.
Vass Imrét a balkáni körülményeket idéző községházán Vasile Luca polgármester szívélyesen fogadta. Elmondta az elöljárónak, hogy miért jött. A községvezető telefonált egy-két tanárnak, de egyiküket sem érte el, ezért az iskola takarítónőjének szólt, nyissa ki az épület bejáratát, hogy lepakolhassák a könyvadományt. Vass Imre egy székely zászlót adományozott a polgármesternek, amelyet elfogadott és megköszönt. Az elöljáró elkísérte Vass Imrét az iskolához, majd távozott.
Miután Vass Imre és felesége, Imola becipelte a kartondo-bozokban levő könyveket az egyik osztályterembe, megérkezett Vasilică Heisu alpolgármester, aki már ellenségesen viselkedett, és azt ajánlotta, hogy pakolják vissza a kocsiba a könyveket, mert „ilyenekre nekik nincs szükségük”. Vass Imre szerint az alpolgármester durva és magyarellenes fellépése a Ceauşescu-korszak milicistáira emlékeztette. Elkérte személyazonossági kártyáját, amelyet mobiltelefonnal lefényképezett, majd lejegyezte a telefonszámát is. Hiába kérte, hogy ha már ő bemutatkozott, akkor az illető is mutatkozzon be, az alpolgármester csak azt hajtogatta, hogy ő a „vice”. A Vass házaspár visszacipelte a könyveket a kocsiba, és Pusztinára mentek, ahol a Magyar Házban hagyták az adományt. Keserű tapasztalattal érkeztek haza – mondotta el érdeklődésünkre Vass Imre.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar Ház épül Kárpátalján
A rahói magyar közösség és a Felső-Tisza-vidék szórványmagyarságának megmaradását szolgáló – Kárpátalján az első – Magyar Ház építése kezdődött el tegnap Rahón a magyar kormány mintegy 80 millió forintnyi támogatásával.
A rahói római katolikus plébánia épületére új szintként húzott, közel 500 négyzetméter alapterületen kialakítandó közösségi létesítmény építésének megkezdése alkalmából tartott sajtótájékoztatón Grezsa István, a Miniszterelnökség Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja együttműködésének és fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjáért felelős kormánybiztosa hangsúlyozta: Magyarország kormánya Magyar Házak Kárpátalján elnevezéssel 2016 őszén fogadott el egy programot, amely magyar közösségi terek, kulturális központok kialakítását tűzte ki célul Kárpátalján a nemzeti identitás megőrzése érdekében és azért, hogy a kulturális alapú közösségformálás méltó kereteket kapjon. Jelképes az, hogy Kárpátalján az első Magyar Ház Rahón létesül, vagyis a projekt a Tisza forrásvidékén, a történelmi Magyarország legkeletibb szegletében indul útjára – tette hozzá. Megjegyezte, hogy a Felső-Tisza-vidék szórványmagyarsága az elmúlt években kifejezetten a magyar nemzetpolitika fókuszába került azáltal, hogy az asszimilációs folyamattal dacolva a térség magyarok által is lakott településein megmozdultak a magyar közösségek. Jelentős részben a történelmi egyházak – kiemelten a római katolikus egyház – szervezői, közösségformáló tevékenységének köszönhetően a helyi magyarság határozott életjeleket ad magáról – mondta. A kormánybiztos örvendetesnek nevezte, hogy a térség közigazgatási, kulturális központjának számító Rahón kezdheti el működését idén ősztől a Magyar Ház, amely otthonául szolgál mind a város, mind a környék magyarjainak, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Jelezte, a magyar kormány tervei között szerepel magyar kulturális központok létesítése más kárpátaljai városokban és nagyobb településeken. „Beregszászon nagyon szeretnénk a gyalázatos állapotban lévő Bethlen–Rákóczi-kastélyt bekapcsolni a programba, és a város legrégibb – jelentős magyar történelmi és kulturális értéket képviselő – épületét megmenteni a helyi közösség számára” – emelte ki.
A Magyar Ház építését koordináló Mikulyák László esperes, rahói plébános atya az MTI érdeklődésére kifejtette: Rahónak két magyar közössége van, és mindkettő számára a római katolikus plébánia a legmegközelíthetőbb, ezért esett erre a választás a létesítmény helyének kijelölésekor. Mint közölte, a háznak a plébániától független bejárata lesz, és helyet kap majd benne egy száz személy befogadására alkalmas rendezvényterem, számítógépekkel felszerelt osztályterem az egyre népszerűbb vasárnapi iskola tanulói és a népes magyar nyelvtanfolyamok résztvevői számára, irodahelyiségek a helyi magyar szervezeteknek, két szolgálati lakás, mások mellett a Petőfi-program ösztöndíjasainak elhelyezésére. A Magyar Ház a tervek szerint november elejére készül el – mondta el Mikulyák László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ceauşescu álma
Az 1990-es évek végén Nagyváradon bolyongva betévedtem egy zöldség-gyümölcs kereskedésbe, amolyan piaccsarnokba, ahol száz kilóslag és fél kilóslag is árulták a terményt kofák és viszonteladók egyaránt. Furcsa építmény volt az az épület, szélesre tárt ajtaja felett hatalmas ablakkal, az üvegbetétben ötágú csillaggal. Ennyi árulkodott még arról, hogy valamikor zsinagógaként szolgált az épület.
Nagyváradi barátaim mondták el később, a Pece-parti Párizst lakó, egykor nagyszámú zsidóságnak éppenséggel három zsinagógája volt a városban, de a második világháború megtizedelte, majd a kommunizmus alatt kivándorolt népcsoport maradéka egyet sem tud már megtölteni, a központit meghagyták maguknak, a másik kettőt kiürítették, bérbe adták. Azt már későbbi újsághíradásokból tudom, a még ideig-óráig piaccsarnokként szolgálót aztán lebontották. A zsidóknak nyoma is alig maradt Nagyváradon.
Tizenhat szász erődtemplomnak keres gazdát az evangélikus egyház medgyesi konzisztóriuma, az egyházi testület csupán a terület áráért adná el a leromlott állapotú ingatlanjait azzal a feltétellel, hogy az új tulajdonos felújítja azokat – adja hírül a Krónika. A beszámoló szerint a szászok így szeretnék megmenteni a több évszázados műemlékeket, de senki nem érdeklődik irántuk. Az istenházák hát – esetenként évek óta – bezárva állnak (ajtajukat nem merik nyitva hagyni, mert a véletlen odatévedt látogatók „szuvenírként” magukkal visznek minden mozdíthatót az oltárok ikonjaitól az orgonák sípjáig és billentyűjéig), és nem nehéz megjósolni, hogy mint bármely sorsára hagyott épület, szép lassan összeomlanak. A szászoknak nyoma sem marad Erdélyben.
Miért búsulnánk a zsidókat, miért siratnánk a szászokat, hiszen csak bajunk volt velük az évszázadok során, elárultak bennünket számtalanszor, sorsfordító történelmi pillanatokban a maguk boldogulását keresték a mienk ellenében mindahányszor – mondhatnák köldöknéző hazaffyak. Csakhogy a zsidók, a szászok e tájakról való eltűnésének, az őáltaluk is képviselt, Erdélyt egyedivé tevő sokszínű kultúra lesöprésének példája Damoklész kardjaként lebeg az erdélyi magyarság feje felett. Hiszen az erdélyi szórványban is egyre nő a felhagyott református, katolikus, unitárius templomok száma, s bár a mi egyházaink még nem jutottak el odáig, hogy áruba bocsássák azokat, de már csak idő kérdése. Bár lehet, mire erre gondolnának, már csak a néhai istenházák gyommal felnőtt területe marad kupacnyi romhalmazzal közepén. A Krónika tudósítása nem tér ki arra, micsoda lelki vívódások, hány és hány átalvatlan éjszaka előzte meg a medgyesi konzisztóriumnak templomaik eladására vonatkozó döntését. Kétségbeesett gesztusuk a fuldokló utolsó lélegzetvételéhez hasonlatos, hiszen miben reménykednek? Hogy talán valamely elszármazott nemzettársuk utódja vásárolja meg a templomokat? S ha kerülne is ilyen – a szó jó értelmében vett – őrült, mihez kezdene felújításuk után? Nem, ők az állam segítségére számítanak, arra, hogy egy országot építeni szándékozó kormányzat kapva kap az alkalmon, nem hagy veszendőbe menni ilyen kincset. Amely mellékesen az ország kulturális örökségének része.
Naiv elképzelés azonban az övéké. Közel százéves fennállása óta ennek az államnak soha nem volt érdeke az „együtt élő nemzetiségek” támogatása, Brătianu hírhedt kijelentése óta – Erdélyt akarom, erdélyiek nélkül – a mindenkori román politikum azon dolgozik, hogy az alkotmány első cikkelyének fizikai értelemben is érvényt szerezzen. E folyamatban élen járt az őrült suszter, ő találta ki és valósította meg a szászok kiárusítását, és jó úton volt ahhoz, hogy mi, erdélyi magyarok következzünk: nem pénzért, de saját akaratunkból menekülve országából. Álma, íme, részben megvalósult.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Falutalálkozó Mezőmadarason
Augusztus 4–6. között Mezőmadarason tartják a Madarasok 12. találkozóját. A Madaras nevet viselő települések küldöttségei már péntekre megérkeznek. Szombaton, miután a Pataky–Ágotha Általános Iskola udvarán elhangzanak a köszöntőbeszédek, 11 órára istentiszteletre várják a résztvevőket. Ezt követően megnyitják Czirjék Lajos és Kusztura Sándor kiállítását. Délután néptánc- és népzenei előadás lesz, a központi parkban fellépnek a helyi és a vendég Madarasok együttesei, a marosszentkirályi Vadrózsa, a mezőbergenyei Kincsásó, a vajdaszentiványi Takáts Mihály néptáncegyüttes, 18 órától a Kéknefelejcs nótatársulat előadásában nótákat hallgathat a közönség. Énekel Koós Éva, Bíró Éva, Kusztura Sándor, Domahidi Jolán, Lokodi Ferenc és Ábrám Tibor. Szünetben a Maros Művészegyüttes táncosai lépnek fel. Este a Vecker zenekar zenél. A nap utcabállal zárul. A rendezvény zárónapján, vasárnap 11 órától istentisztelet lesz. Népújság (Marosvásárhely)

Szakterülete: gyülekezeti lelkipásztor
Ötvös József vártemplomi lelkipásztor augusztus 6-án, vasárnap kibúcsúzik a gyülekezetből, s 41 év szolgálat után nyugdíjba megy. Négy gyülekezeti helyen szolgált, vezetői tisztségeket töltött be az Erdélyi Református Egyházkerületben, hangját jól ismerjük a rádiós istentiszteletekből is. Szolgálati helyeiről, az egyház és lelkipásztor helyéről és a terveiről beszélgettünk vele.
– Melyik volt az első szolgálati helye és mit tapasztalt ott?
– 1977. március 1-jével kezdődően helyeztek ki Görgényszentimrére, amikor Nagyszebenben voltam magiszteris diák, és erdélyi egyháztörténelemből szerettem volna doktorálni. Az a pár hónapos ottlét életem egyik nagyon szép időszaka volt, hiszen Nagyszebenben akkor még elég sok szász élt, és különös élmény volt ott élni, tanulni. Amikor kézhez kaptam a kinevezést, kinyitottam a bibliaolvasó kalauzt, s a következő vasárnapra ez volt az alapige: Te pedig menj el, és hirdesd az Isten evangéliumát. Ezzel indultam 41 éve, 1977. március 4-én, a földrengés napján.
Görgényszentimre egy ún. missziós egyházközség volt, ahol aztán javítottunk két templomot, építettünk egy új imaházat, majd később családot alapítva már nem tudtam folytatni tanulmányaimat. A 90-es évek elején ugyan még visszatértem az egyháztörténeti tanulmányozáshoz, de a teljes gőzzel végzett lelkipásztori munka mellett erre igazán nem volt már idő. Addigra már „szakosodtam”: gyülekezeti lelkipásztor lettem.
Görgényszentimrei éveim alatt sok kedves, érdekes élményben volt részem. 1977-ben még egy sajátos polgári közösség élt ott, ahol legalább 40 értelmiségi lakott. Ott működött Erdély legjobb erdészeti középiskolája, a faluban lakott a gyógyszerész és az orvos családostól, s mindez érződött, meglátszott a helyi közösség életmódjában, gondolkodásában. Akkor odatartozott a tiszta magyar lakosságú és többségében római katolikus vallású Görgényüvegcsűr, s egy félév múlva hozzácsatolták Alsóidecset is. Akkor ott egy sajátos és példaértékű ökumenikus egyházi élet volt. Az ott élő szászokkal és románokkal sokkal közvetlenebb volt az ökumenikus kapcsolatunk, mint akár most itt, Marosvásárhelyen a magyar felekezetekkel. Minden hónap második és negyedik vasárnapján szolgáltam Alsóidecsen abban a templomban, ahol 10 órakor az ortodox pap prédikált román nyelven, 12-kor a szász evangélikus németül és 2 órakor magyar nyelvű istentisztelet volt a reformátusok részére. Két utóbbi alkalomkor ugyanaz volt a kántor, a református gondnok szász felesége, akik nyolc gyermeket neveltek.
– Az úgynevezett büntetőhely után jó nagy lépés lehetett a város tövében levő Jedd.
– Jedden előttem egy nagyon jól képzett lelkipásztor volt, Ady József, akire egykor majdhogynem irigyek voltak a kollégisták, mert 7-es kollégistaként minden versenyt megnyert a marosvásárhelyi református kollégiumban. Egyetemi végzése után nemsokára Jeddre került, és egész életét ott élte le. Amikor nyugdíjba készült, felmerült annak ötlete, hogy lelkipásztor fia jöjjön oda utána, de a gyülekezet emiatt kettészakadt, s így sem meghívás, sem pályázat útján nem sikerült lelkipásztort választani. Engem az egyházmegyei közgyűlés választott meg, és nevezett ki oda. Ez a fajta papválasztás nagyon ritka az egyháztörténelemben. Igazából Csiha Kálmán esperes felesége, Nagy Emese kolléganő javasolta nekem a jeddi szolgálatot, hivatkozva arra, hogy elég nyugodtnak lát engem az ottani helyzethez.
Tizenegy évig szolgáltunk Jedden, és – többé-kevésbé – végig érződött egyfajta rendezetlenség, lehetett tudni, ki hova tartozik. Egyébként mindkét félhez tartozók nagy része kedves volt hozzánk, de 11 évi ottlétünkre rányomta bélyegét a kezdeti meghasonlás.
A jeddiek akkor piacos emberek voltak, és így vasárnap délelőtt nem volt istentisztelet, de azért rendesen megszólalt délelőtt a három harangszó. Még a múlt század 80-as éveiben történt, hogy egy ilyen vasánap délelőtti két harangszó között láttuk a harangozóval, amint Kicsijeddről – ez a falu város felőli része – 10-12 ember ünneplőbe öltözve jön a templomba. Gyorsan átöltöztem, vettem a Bibliát és megtartottuk a vasárnap délelőtti istentiszteletet. A végén kíváncsian kérdeztem meg, mi történt ezen a vasárnapon, hogy eljöttek templomba? Kénesi János elég szabadszájú presbiter válaszolt: ha nekünk ma muszáj feljönni Kicsijeddről a faluba szavazni, akkor mi először az Istenhez jövünk, s csak utána a párthoz. Aztán négy évig újból nem volt vasárnap délelőtt istentisztelet, de a harang szólt.
Még egy érdekessége volt a jeddi szolgálatunknak. Akkor elég sok gyermek volt a faluban, és nagyon hűségesen jártak vallásórára. 1989 után minden vasárnap délelőtt tartottunk gyermek-istentiszteletet, ahol palást nélkül szolgáltam. Hollandiából kapott vallásos kifestőket osztottunk ki, s azokat a következő vasárnap visszahozták, kifüggesztettük stb. A kisebbekkel még a szülők is eljöttek, egy páran ott maradtak, s erre a közösségre alapozva utódomnak, Márton Csabának sikerült bevezetni a délelőtti istentiszteletet.
– Jedd után Marosvásárhely, a közeli cserealjai gyülekezet következett.
– A cserealjai gyülekezetet Csiha Kálmán esperes létesítette, s mivel a Tudor negyedhez Jedd volt legközelebb, ezért engem kért meg a beszolgálásra. Az istentiszteletek épp 30 évvel ezelőtt kezdődtek el, a Pécsi Vilma nénitől vásárolt ház első két szobájában. Amikor már nem fértünk el, kivertek egy másik közfalat, s Pécsi néni költözött hátrább a lakásában. Első lelkipásztorának Varga Lászlót választotta meg a gyülekezet, aki nagyon szép munkát végezve, egy mozgalmas gyülekezeti életet szervezett meg, s nyugdíjazása után – mivel engem már jól ismertek – meghívtak. Itt született meg harmadik fiunk, itt jártak óvodába, iskolába, és itt kezdődött el kapcsolatom a rádiózással és az újságírással. Aztán odakerült Berekméri Melinda és Papp Béni, s ez a hármas nagyon jó összhangban tudott együtt dolgozni.
Kedves emlékem, amikor 167-en konfirmáltak, a televízió magyar adásában láttam meg, hogy még az úton is álltak, hallgatták az igehirdetést, és 1038-an vettek úrvacsorát. Akkor Varga László elődöm – akivel egyébként együtt osztottuk az úrvacsorát – kedves irigységgel állapította meg: az lett volna nekem is a vágyam, hogy egyszer legalább ezer embernek osszak úrvacsorát, s ha nem is az én időmben, de sikerült. A cserealjai református gyülekezet az eléggé román többségű lakónegyedben egyfajta magyar központ lett, ahol mai napig nagyszerű ifjúsági munka folyik. Hét évig voltam ott lelkipásztor, s ennyi idő alatt ezer fiatal konfirmált.
Ennek egyik kedves és megható utóélete lett, hogy 15 év alatt a Vártemplomban több cserealjai menyasszonyt eskettem, mint vártemplomit.
– Az elmúlt 15 szolgálati évet vártemplomi lelkészként töltötte el.
– 2000-ben megválasztottak esperesnek, s akkor 60.000 lélek, 63 gyülekezet tartozott az egyházmegyéhez. Tudván azt, hogy a Cserealján két nagyszerű lelkipásztor van, én teljes erővel az esperességre koncentráltam, majd megválasztottak egyházkerületi missziói előadónak (generális direktornak), s inkább az utóbbi két tisztség meg szolgálat kötötte le időmet. 2002-ban hívtak meg a Vártemplomba, de akkor már igazán nem tudtam megélni a gyülekezeti lelkipásztori hivatás, szolgálat átélését úgy, mint az előbbieknél. Nagyon sajnálom, hogy a Vártemplomban nem tudtam igazán gyülekezeti lelkészként bekapcsolódni az egyházközség életébe. Utóbb úgy látom, azért történt mindez, mert esperesként és misszió előadóként nagyon foglalt voltam, sokat utaztam Erdély-szerte meg külföldön is, így legtöbbször csak a vasárnapi istentiszteleteken találkoztam a gyülekezeti tagokkal, ami azonban nem elég.
– Hosszú évekig az egyházkerület missziói előadója volt, meséljen erről is.
– Nekem megadatott, megláthattam és átélhettem, hogy egy pár évtized alatt milyen sokat változott az egyház szolgálata az erdélyi magyar közösségben, és nagyon megváltozott a lelkipásztor megítélése is. Sokszor hivatkozunk a két világháború közötti egyházi és társadalmi életre, úgy hiszem, mindez nem is véletlen, hiszen nagyszerű, értékes embereink voltak akkor, felekezetre való tekintet nélkül, például: Makkai Sándor, Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Kós Károly, Bartalis János, akik lelkipásztorok vagy főgondnokok voltak, és egykor ők voltak az erdélyi magyarság szószólói, vezetői. Amikor Trianon után itt kisebbségbe került a magyarság, akkor olyan felelős emberek álltak a közösség élén, akik tudtak vezetni, így az egyház egy fél lépéssel a társadalom előtt járt, mutatta az utat. Ez az idők folyamán megváltozott, most mintha a társadalom után menne, s nagy kihívás ma, miképpen tud közösségformáló erőként megmaradni.
Örömmel éltem és tapasztaltam meg, hogy az erdélyi magyar értelmiség, annak ellenére, hogy nincs ott minden vasárnap a templomban, nagy tisztelettel és felelősséggel tekint az egyházra. Sokszor éreztem, mennyire tisztelettel és elvárással beszélgetnek velem rádió vagy újságszerkesztőségben. Aztán szerencsés nemzedéknek tartom a miénket, hiszen előttünk nagyszerű lelkipásztori generáció élt: Csiha Kálmán, Bustya Dezső, Juhász András, Székely József, Fülöp G. Dénes stb, s nekünk jutott osztályrészül örökségük felvállalása, továbbvitele. Mi még szolgáltunk a kommunista időszakban, így van összehasonlítási alapunk, megláthattuk a különbséget. Akkor egy menedék volt az egyház, s nagy értéke volt a szolgálattevésnek, a szolgálattevőknek. Kilencven után más lett a helyzet, sőt egy ideig a ló túlsó oldalára kerülve, mintegy kirakatjellege lett az egyháznak, amikor még egy kopjafa vagy székely kapu állításkor is meghívtak áldást mondani. Úgy érzem, mára visszaállt az egyház tekintélye és küldetésének megélése, benne él nemzetmegtartó, közösségépítő szolgálata. A mai nemzedéknek is példaképekre van szüksége, s valahogy az egyház felől várják ezt, ezért családom szolgálatom mellett állt megértéssel. Itt jegyezném meg: hihetetlenül nehéz és fontos ma a lelkipásztor feleségek munkája, a papi család szép élete, főleg falusi gyülekezetekben. Ezért is kell a lelkipásztor családnak helyben lakni.
– Milyen tervei vannak a nyugdíjas évekre?
– Szeretném folytatni az elkezdett reformáció sorozatot, amely a marosvásárhelyi protestáns gyülekezetek életet mutatja be. Azonkívül félbe van két könyvem, amelyeket szeretnék befejezni. Megírtam már a szekus múltról szóló könyv 35 fejezetét, hiányzik még hat fejezet. Hosszú távon pedig szeretném megírni, hogy mit éltem át én, aki egy érdekes falusi közösségből, egy tiszta erkölcsű erdélyi faluból bekerültem a sportiskolába, majd Kolozsvárra a teológiára. Lelkipásztori szolgálatom alatt nagyon szép karriert, ha szabad így mondani, futottam be, hiszen a magyar parlamentben Kövér Lászlónak is prédikáltam, vagy nagykövetekkel vacsoráztam az egyházkerület képviseletében. S ebben a szép karrierben sok szépet láttam, az egyház sok szép értékét, s azt is tapasztaltam, hogy a világ az egyházra pozitívan néz. Sokkal több kedves, örömteli élményem van, mint szomorú vagy bosszús.
Simon Virág / liget.ro

XXVI. Közgazdász Vándorgyűlés
Hogyan fog kinézni a jövő gazdasága?
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság az idén huszonhatodik alkalommal rendezi meg 2017. október 6. és 8. között Kolozsváron a Társaság évi legjelentősebb szakmai rendezvényét, a Közgazdász Vándorgyűlést. Az idei Vándorgyűlésre közel 30 előadót és több mint 200 résztvevőt várunk. A konferencián az eddig megszokott rendben plenáris és szekció-előadásokra is sor kerül, az idei év újítása az, hogy öt helyett hat szekcióban tárgyaljuk a közgazdaság aktuális és fontos kérdéseit.
Az immár huszonhat éves hagyománnyal bíró találkozót a magyarországi közgazdász vándorgyűlések tapasztalataira támaszkodva szerveztük meg először 1992-ben. A negyedszázad történetéből kiemelnénk a 2007-ben Debrecenben megrendezett XVI. Vándorgyűlést, amelyet a Magyar Közgazdasági Társasággal közösen szerveztünk, keretet teremtve a magyarországi és romániai jegybankelnökök találkozójának; valamint a 2016-os XXV. Vándorgyűlést, amelyet – szakítva az eddigi hagyományokkal – Erdély területén kívül, Bukarestben szerveztünk meg. Eddigi vándorgyűléseinken közel 500 hazai és külföldi szakember vett részt előadóként szerte a világból.
Idei vándorgyűlésünk mottója az „Ipari forradalom 4.0 – hogyan fog kinézni a jövő gazdasága?”, fő témája az üzleti környezet változása a technológia fejlődésével. Plenáris előadásainkon kívül hat tematikus szekcióban, előadások és műhelymunkák során neves szakértők segítségével fogjuk áttekinteni országunk, társadalmunk fejlődésének lehetőségeit és kihívásait a globális piac követelményeihez való felzárkózásban.
Vándorgyűlésünk keretén belül egyrészt minél több tudást és információt kívánunk átadni, másrészt pedig lehetőséget szeretnénk nyújtani résztvevőinknek a közös gondolkodásra és a szakmai tapasztalatcserére. Szakmai találkozónkkal szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy a fejlődni kívánó vállalkozók jobban áttekinthessék azokat a lehetőségeket és kötelező érvényű kihívásokat, amelyek az elkövetkező években országunk gazdasági tervezésének irányát is befolyásolni fogják.
Szervezetünk nagy hangsúlyt fektet a felsőoktatási intézményekkel való együttműködés erősítésére, ezért minden évben több egyetemi előadót is felkérünk mind a BBTE, mind a Sapientia EMTE, vagy PKE kapcsolódó karairól. Az idei évben ezt a kapcsolatot igyekszünk még hangsúlyosabbá tenni azzal, hogy rendezvényünk szakmai programját a BBTE Közgazdasági karának épületében rendezzük meg, a Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézet partnerségében.
A vándorgyűlés az erdélyi magyar közgazdászok legnagyobb magyar nyelvű szakmai rendezvénye, amelyen évente nagyszámú szakember vesz részt a gazdaság minden területéről és más ágazatokból is. Meghívott előadóink hagyományosan hazai román és magyar, valamint külföldi gazdasági szakemberek, oktatási, kutatási, vállalati, kormányzati, jegybanki és más szakterületekről.
A rendezvényre az egész Kárpát-medencéből érkeznek résztvevők – magyarországi, szerbiai és szlovákiai magyar közgazdászok egyaránt eljönnek –, így remek lehetőség adódik a kapcsolatteremtésre, a tudományos és üzleti tapasztalatcserére.
Romániai Magyar Közgazdász Társaság; Nyugati Jelen (Arad)

Temesvár díszpolgárává avatták Pongrácz P. Máriát
„Szeretem ezt a várost, mindent neki köszönhetek!”
A Bánság fővárosában 1919. augusztus 3-án vezették be a román közigazgatást. 1999-ben a temesvári önkormányzat Temesvár Napjává nevezte ki augusztus 3-át, amikor történelmi témájú megemlékezéseket, koszorúzásokat, koncerteket tartanak és ünnepi közgyűlésre kerül sor a Városházán.
Temesvár Napján, a temesvári önkormányzat díszülését Nicolae Robu polgármester nyitotta meg, aki felidézte a város történelmének jelentős eseményeit, részletesen kitérve a 98 évvel ezelőtti eseményekre. A polgármester hangsúlyozta, hogy az utóbbi 300 évben Temesvár szellemiségét a vallási és kulturális sokszínűség, a nyitottság és a tolerancia határozta meg, és ez ma is így van.
Az ünnepi tanácsülés keretében díszpolgárrá avatták a Bega-parti város tudományos és kulturális életének néhány jelentős személyiségét, köztük Pongrácz P. Mária írót, újságírót, lapszerkesztőt. Pongácz P. Mária meghatottan köszönte meg a rangos elismerést, kiemelve, hogy nagyon sokat köszönhet ennek a városnak és Temesvár szellemiségének. „Ez a szellemiség tett azzá, ami most vagyok, itt tanultam meg szárnyalni és ennek a városnak köszönhetek minden szépet és jót” – mondta az írónő.
Arra a kérdésünkre, hogy mit jelent számára a Temesvár díszpolgára cím az írónő így fogalmazott: „Ezt a címet az indoklás szerint azért kaptam, mert hozzájárultam a város kulturális életének a fejlesztéséhez. Én ezt az európai szellemiséget örököltem a nagy elődöktől – Franyó Zoltán, Franz Liebhard, Endre Károly, Aurel Buteanu –, akik erre ösztönöztek, ugyanakkor nagyon sokat köszönhetek a Nyugati Jelennek, az Irodalmi Jelennek és az IJK könyvkiadónak is, amely bekapcsolt bennünket a kulturális életbe. Temesvár elismeri, hogy itt dolgoztam, szerettem és hozzájárultam a fejlődéséhez, én pedig jól érzem itt magam, mert szeretem ezt a várost és mert mindent neki köszönhetek!”
Az 1989-es rendszerváltás óta sok jeles személyiséget avattak Temesvár díszpolgárává, de magyar író, költő csak kettő van közöttük: Anavi Ádám és Pongrácz P. Mária. Szívből gratulálunk Pongrácz Marikának ehhez a rangos elismeréshez!
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

„A legnagyobb hiba az lenne, ha 2018-ban beburkolóznánk sündisznóállásba”
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök kisebbség-többség közti paktumot szorgalmaz
2018-as centenáriumára készülésről Kelemen Hunor RMDSZ elnök lapunknak úgy nyilatkozott: hiba lenne, ha beburkolóznánk sündisznóállásba, és egész évben csak siránkoznánk, félnénk, rettegnénk. Ezt el kell kerülni, így ugyanis nem lehet építkezni. Ebből a meggondolásból döntöttek úgy, hogy jövőre az őszinte beszédet választják: Ezer év Erdélyben, száz év Romániában mottóval arra törekednek, hogy megmutassák, mi, magyarok az elmúlt száz évben mit tettünk, mivel járul Kelemen Hunor: hiba lenne sündisznóállásba burkolózni tunk hozzá Romániához, tehát az értékalkotás és értékalkotók bemutatása lesz az egyik cél. Az RMDSZ szövetségi elnökével készített interjúnkban arra is rákérdeztünk: hogyan értékelik az együttműködést a parlamenti pártokkal az eltelt fél év után, Klaus Johannis székelyföldi látogatása kapcsán arra voltunk kíváncsiak, várnak-e változást az államfővel való kapcsolatban. Kelemen Hunor azt is megemlítette, ismét javasolta a kisebbség-többség paktum megkötését.
- A választásoktól eltelt fél év parlamenti munka után, hogyan értékelik az együttműködést a parlamenti pártokkal?
- Alapvetően az volt a szempont, hogy legyen egy folyamatos párbeszéd valakivel a parlamenti csoportok, pártok közül. Mert eredményeket nem lehet elérni 7%-kal, bár erősebb a parlamenti frakciónk, mint volt az előző mandátumban, de mégis messze vagyunk az 50%-tól, amivel törvényeket lehet alkotni. A kormányzó koalíció, a PSD-ALDE ajánlotta fel az együttműködést, sajnos, az első félév bebizonyította, az ellenzéki oldalon nincs, akivel érdemben lehetne együttműködni. Ez nem biztos, hogy így fog maradni, de ma ez látszik. Ezért a kormánypártokkal indítottuk el az együttműködést, és abban állapodtunk meg, hogy minden olyan kérdésben, amelyben egyeztetünk, és közös álláspontot tudunk kialakítani, támogatjuk a kormánynak az előterjesztéseit, illetve a kormánytöbbség megszavazza a mi tervezeteinket.
Természetesen arra is kell számítani, hogy az együttműködésben mindig kódolva van a konfliktus is. Az első ilyen már rögtön az év elején megjelent, amikor a 13-as sürgősségi kormányrendeletet elfogadták, ugyanis mi nem tartottuk helyesnek az eljárást. A legutóbbi kormányválság idején nem kértünk semmi olyat, amiről az elmúlt években ne lett volna szó, vagy ami nem lenne összeegyeztethető az alkotmánnyal, Románia nemzetközi vállalásaival és az európai uniós értékekkel. Ők szerintem akkor hibáztak, amikor az erdélyi képviselőiket nem hozták el a tárgyalásokra, és amikor visszaléptek a magyarellenes hangulat miatt. De volt egy csomó olyan kérdés, amelyben sikerült megegyeznünk: a költségvetéstől a bértörvényig, a betegjogoktól a nyelvhasználatig a szociális és egészségügyi intézetekben, az oktatási törvény esetében. Összességében ezt a fél esztendőt elfogadhatónak, jónak tartom, ezért az augusztus végére tervezett együttes frakcióülésen a parlamenti együttműködés folytatását fogom javasolni. A megállapodást négy évre írtuk alá azzal a megjegyzéssel, hogy minden parlamenti ülésszak után mindkét fél kiértékeli azt. Mind Calin Popescu Tariceanu, mind pedig Liviu Dragnea részéről azt a jelzést kaptuk, hogy folytatni szeretnék az együttműködést velünk.
Az elmúlt félévben a kormányba lépés lehetősége valóban felmerült kétszer. Először rögtön a költségvetés elfogadása után februárban. Ekkor azt mondtuk, hogy ez most nem alkalmas, mivel nem teremtődtek meg ennek a feltételei. Majd felmerült a júniusi cirkusz előtt, hogy amikor váltják Sorin Grindeanut, akkor egyben a koalíciót is bővítenék, de ezt sem tartottuk járható útnak. Nekik nélkülünk is megvan a többségük (54%), és ha fegyelmezetten dolgoznak, akkor szinte nincsen olyan kérdés, amelyben nem dönthetnének.
- Az ellenzéki pártok közül az USR-vel milyen a viszonya a szövetségnek? Foglalkoztatja-e annak esélye vagy veszélye, hogy ez az alakulat inkább magához csábítson magyarokat, hiszen nemrég magyar nemzetiségű személyt választottak az élére?
- Ők azt mondják, hogy a 2016-os parlamenti választáson kaptak magyar szavazatokat, ezt el tudom képzelni, de nem azokkal nyertek. Egyébként az elmúlt 27 évben mindig voltak olyan román politikai pártok, amelyre magyarok kisebb vagy nagyobb arányban voksoltak. Jelen pillanatban az USR saját identitásválságát éli, és nem lehet tudni, hogy jön vagy megy. Ebben a pártban szinte mindenféle ideológiát valló személy megtalálható, kérdés tehát, hogy mi marad belőle. Jelenleg a viszonyunk velük nagyon változó, képlékeny. A betegek jogainak tárgyalásánál például az USR-sek és a liberálisok a végszavazáson kimentek, s elmondták, mennyire nagy hiba, hogy az anyanyelven való szolgáltatás, segítségnyújtás egyáltalán szóba került. Aki figyelmesebb, és a mikrofonhoz hamarabb érkezik, annak a hangja hallatszik, tehát nincs összehangolt álláspont az alakulaton belül.
- Klaus Johannis székelyföldi látogatása után milyen mederbe terelődött az államfővel a kapcsolat, egyáltalán mi várható el tőle?
- Jó lett volna, ha erre a látogatásra 2015-ben, és nem 2017-ben kerül sor, így ezt úgy lehet értékelni, hogy az újraválasztása irányába tett első lépések egyike volt, hiszen megválasztása óta nem üzent és nem tett semmit a magyar választók irányába. Az államfőválasztáson a magyar emberek mindenhol Johannist támogatták döntő többségben. Azt állítják, a legtöbb magyar szavazatot a Székelyföldön kapta: igen, mert ott többségében magyarok élnek, de ha megnézzük Kolozsvárt vagy a Partiumot, akkor itt is mindenhol a magyarok 80%-a vagy még több rá voksolt. Azok a magyarok, akik elmennek szavazni, sokkal hamarabb szavaznak egy szászra, mint egy románra, még akkor is, ha kifogásaik vannak vele szemben, és ez azt hiszem 2017-re is érvényes. Johannis a magyar szavazóit biztos nem veszítette el, a kritikusait kevésbé valószínű, hogy meggyőzte, ugyanakkor román szimpatizánsait sem ábrándította ki, mert a román zászlóval eljátszott történetből jól került ki. Utána elment Marasestire, az első világháború csatájának egyik helyszínére, tehát nagyon vigyázott arra, nehogy magyarbarátsággal vádolhassák meg.
A szűk körű megbeszélésen elhangzott, hogy megpróbálja megemészteni, amit tőlünk hallott, de alapvető változást ma még nem mernék megjósolni. Tájékozattuk az elnököt a közösségünket foglalkoztató kérdésekről, de nem beszéltünk olyasmiről, amelyek ugyan rettenetesen fontosak számunkra, de orvoslásuk nem az államelnök feladata és kompetenciája, mint például az infrastruktúra, a költségvetés és hasonlók. Ugyanakkor kiemelném: ilyen típusú államelnöki látogatásra, hogy a székelyföldi vezetőkkel egyszerre találkozott és tárgyalt, eddig még nem került sor, és ezzel akár azt is üzenheti, hogy Székelyföldet egy entitásként kezeli.
Az államfőtől többek között azt kértük, éljen elnöki jogkörével, és vállalja a mediátor szerepet, amikor magyarellenes hangulat bontakozik ki, hogy legyen, aki a többséget csitítja és visszafogja. Még 2015-ben javasoltuk, hogy a kisebbség és többség közötti paktumnak legyen ő a kezdeményezője, erre nagy szükség lenne 2017-ben is.
- A kisebbség-többség paktumot milyen elvek alapján kellene megfogalmazni?
- Ezt a kérdést 2015-ben javasoltam az elnöknek egy beszélgetésünkön rögtön a megválasztása után. Vittem egy konkrét szövegjavaslatot is kiindulópontnak. Gyakorlatilag egy bevezető után négy pontot indítványoztunk, amelyek arra vonatkoznak, hogy a megszerzett jogokból nem lehet visszavenni sem törvényes, sem adminisztratív intézkedésekkel. Kezdeményeztük, hogy azokban az esetekben, ahol a törvényhozó szándékát egyértelműsíteni kell, módosítsunk közösen, továbbá a meglévő jogok bővítését együtt tervezzük meg, s társadalmi párbeszéd után fogadtassuk el a parlamentben, valamint vegyük ki a belpolitikai küzdelmekből a kisebbségi kérdést, azaz a magyar ügyet. Hiszen amikor valakinek nincs jobb ötlete, akkor általában előveszik a magyar kérdést, hogy viszik Erdélyt, szakítják szét az országot, stb. Tudom, mindez szinte illúzió, enyhén naiv dolognak tűnhet, de ha ezt a pártok felvállalnák, akkor könnyebb lenne.
- Mitől, illetve kitől függ az, hogy a megállapodás ténylegesen is létrejöjjön?
- Azért javasoltam Johannisnak, mert az államelnöktől kell elindulnia egy ilyen kezdeményezésnek, neki kell vállalnia érte a garanciát, alkotmányos feladta és szerepe a társadalomban mediátorként cselekedni. Ha valamelyik párt áll elő ezzel, akkor nyilvánvaló, hogy aki a másik oldalon van, nemet mond. Egyébként 2015-ben a parlamenti pártok elnökeinek is jeleztem a szóban forgó paktum megvalósításának a lehetőségét, de választási év következett, ezért részükről semmilyen reakciót nem kaptam. Minden ilyen paktumnál, legyen szó infrastruktúráról, hadseregről, oktatásról, EU-ról vagy NATO-ról, mindig az államelnök kezdeményezett. Másrészt úgy gondoltam, hogy ennyit bevállalhat egy szász nemzetiségű politikus…
- Hogyan készül az RMDSZ a mai Románia létrejöttének 2018-as centenáriumára?
- Az ügyvezető elnökségen létrejött egy munkacsoport, amely ezzel foglalkozik. Tervezünk az elkövetkező évben néhány akciót, ami szerintem fontos. Köztudottan 1918-nak az értékelése száz évvel az események után sem igazán változott a két közösségen belül. A magyarok sem gondolkodnak ma másképpen 1918-ról és az elmúlt száz évről, mint a románok, és úgy vélem, ez nem igazán fog változni a következő hónapokban 2018-ig. Rengeteg oka van annak, hogy miért alakultak így a történések, mindezt nem szeretném elemezni, ez történészek, társadalomtudósok feladata. Biztos vagyok abban, ha a román állam az elmúlt száz évben folyamatosan és nagyon nyíltan nem arra törekedett volna, hogy asszimilálja a kisebbségeket, és felszámoljon a társadalomban mindent, ami nem román, akkor talán a mai nemzedékek másképp viszonyulnának ehhez a kérdéshez. De mivel a két világháború között, Ceausescu alatt is egyértelmű volt ez a szándék, 1989 után szintén gyakran lehetett ezt a ki nem mondott törekvést érezni, nyilvánvaló, hogy újratermelődtek a félelmek: a románok attól félnek, hogy el akarjuk szakítani Erdélyt, a magyarok pedig attól tartanak, hogy a románok meg akarják fosztani őket az identitásuktól. Ezek a félelmek nyilván a jelenbe, illetve a jövőbe torkollnak, és nem látom annak a lehetőségét, hogy lényegesen változtatni tudjunk rajta.
A legnagyobb hiba az lenne, ha 2018-ban beburkolóznánk sündisznóállásba, és egy éven keresztül csak félnénk, rettegnénk és siránkoznánk. Ezt kell valahogy elkerülni, mert siránkozásból, rettegésből, félelemből nem lehet építkezni, inkább a tisztességes, őszinte beszédet kell választani. El kell mondanunk, mit gondolunk és mit várunk el a román államtól száz év után, de ugyanakkor a másik bőrébe is be kell valamelyest bújni. Azt tapasztalom, hogy a különböző nemzedékek értékelésében azért van jelentős különbség. Az elmúlt száz évben felnőtt nemzedék csak közvetett tudással rendelkezik arról, hogy mi történt 1918 előtt. Még az 1940-44 közötti időszakra is kevesen emlékeznek, közvetlen emlékeik nincsenek, már ők is csak szüleiktől tudják, hogy mi volt akkor. Ezért úgy véljük, hogy olyan tudományos konferenciákat kell szervezni, ahol ezt a száz évet elemezzük, megbeszéljük, kibeszéljük történészekkel és szakemberekkel, megértjük, újraértelmezzük, újrafogalmazzuk, amit ilyenkor újra lehet fogalmazni. Ugyanakkor kiadványokkal készülünk, amelyekben felmutatjuk, hogy az elmúlt száz évben mit tettünk, mivel járultunk hozzá Erdélyben Romániához – minden területen az értékalkotást és az értékalkotókat mutatnánk fel. Mindennek azt a munkacímet adtuk, hogy Ezer év Erdélyben, száz év Romániában.
Ugyanakkor a románok felé, főleg a fiatalok, 20-30 évesek irányába próbálnánk egy lazább, érthetőbb kampányt folytatni, főleg az online médiában, de nem csak. Megpróbáljuk elmagyarázni, kik vagyunk mi, a 21. században élő erdélyi magyarok, és mit akarunk. Mert rengeteg olyan tévképzet, előítélet él rólunk, amelyet a román társadalom történelemszemlélete alkotott. A románságnak pedig el kell fogadnia, hogy mi nem fogjuk tudni és nem is akarjuk ünnepelni 1918-at. Ez a kölcsönös megértésnek és tiszteletnek kellene a terepe legyen. Időnként félek attól, hogy mivel Románia nagy megvalósításokat a centenárium évében nem tud felmutatni, ezért rosszízű nacionalista retorikával elkenik a száz évet, amire a BBTE rektora már erős kísérletet tett. Nem fogják tudni azt mondani, hogy építettünk 1800 km autópályát, összekötöttük száz év után végre a történelmi régiókat. Nem számolhatnak be arról, hogy ma, ha felülsz a vonatra Bukarestben, hamarabb elérsz Balázsfalvára, mint száz évvel ezelőtt. Azt fogják tudni elmondani, hogy ma másfél órával többet utazol Balázsfalváról Bukarestbe, mint száz évvel korábban. Tehát ilyen szempontból számomra nagy kérdés, mit tud felmutatni a román állam azon kívül, hogy száz éve létezik az ország. Ekkor ugye hajlamosak nacionalista retorikával mindenféle szólamokat puffogtatva megünnepelni a száz esztendőt.
PAPP ANNAMÁRIA, ÚJVÁRI ILDIKÓ / Szabadság (Kolozsvár)

Új időszámítás kezdődött Ajtonban
Szubjektív élménybeszámoló egy kézművestáborról
Az Óperenciás-tengeren innen, a Tordai-hasadékon is innen, ott ahol a Tordatúr, még azon is egy kicsit innen, van egy varázslatos hely. Ajton. Nemcsak a fekvése, a táj szépsége, vagy egyéb látnivalói teszik azzá, hanem régi és új lakói, akik éppen ez idő tájt fogtak össze, hogy egy erős közösséget, egyszersmind jövőt építsenek. Teszik ezt hittel és alázattal egy olyan időszakban, amikor egyre gyakrabban hallani népességfogyásról, elvándorlásról, asszimilációról. Ezekről Ajtonban a jelek szerint nem kívánnak tudomást venni. Lelkes önkéntesek, helyiek, rokonok, barátok, a református egyház és a Bethlen Gábor Alap támogatásával, az újjászülető egyház ötszázadik évfordulóját egy újjászülető közösségként ünneplik a 133. zsoltár szellemében.
„Ó, mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek”
A település központjában emelkedő kis halom tetején tekintélyt parancsoló mégis hívogatóanotthonos öreg templom áll. A szószék előtti szőnyegen körben gyermekek ülnek. Csillogó szemmel hallgatják, hogyan győzte le Dávid, egy bátor pásztorfiú a rettenetes filiszteus óriást, Góliátot. Aztán énekelnek: „szól a szem és szól a szív”. Nemsokára megelevenedik a templom előtti tér. A kis árnyas dombra és a templomot körülvevő kertre harmatként száll az áldás, mint Hermón harmatja a kietlen Sion hegyére.
Vigyázz, kész, rajt! Kezdetét veszi az ünnep, amelynek hivatalosan I. Ajtoni Kézműves Gyerektábor a neve, de a jelenlevők tudják: ez sokkal több annál, ez egy új kezdet, ez maga az Élet ígérete.
A környékről, főként Kolozsvárról érkezett gyerekek a helybéliekkel együtt elkezdik belakni a teret. Gyorsan megy az ismerkedés, semmi fölösleges bók, udvariaskodás, játsszunk, játsszunk!
Az öreg hársfa alatt szalmavár emelkedik. A bálák között lőrések, ablakok, bástyák, titkos folyosók, kazamaták keletkeznek a valóság és a fantázia jótékony elegyéből. A vár közelében félelmetes sárkány invitálja az ifjú vitézeket a hősies megmérettetésre. Amíg a vár elkészül a szorgos kis kezek gyöngyöt fűznek, nemezből bicskatokot, virágdíszt, labdát gyúrnak. Eközben a konyha felől ínycsiklandó gulyásillat árad a helybéli nénik jóvoltából. Ó, igen, a gulyás! A jó gulyás még az ellenségeket is képes egy asztalhoz ültetni, mennyivel inkább a barátokat! A szervezők jól tudják ezt. Ennek a nagyszerű tábornak az ötlete is egy jó kis gulyásozás közben született. És íme, felépült a vár!
Kezdődhet a csata. Nevetve, jókedvvel harcolnak ezek a kis lovagok. Kardjaik kerekdedek, legfeljebb cirógatásra alkalmasak. Vállvetve küzd a sok kipirult arcú vitéz a fásultság, az önfeladás, megalkuvás hitvány szénasárkánya ellen. Nagy műgonddal dekorált pajzsaikon megférnek egymás mellett a különböző egyházak címerei és a „pogány” viking harcos figurája.
Itt nincsenek „mások”, nincsenek idegenek
Egy nagy család van, egy önmagát létrehozó rend a látszólagos káoszban. Előre meghatározott tábori program sincs, csak támpontok vannak és lehetőségek a kellemes időtöltéshez. Mivel semmi sem kötelező, mindent szívesen kipróbálnak a szabályoktól amúgy is mindig idegenkedő gyerkőcök. Nagy népszerűségnek örvend az agyagozás, a raklapfestés kicsit, nagyot egyaránt leköt, de a vízipisztolyos lövöldözés a legjobb móka. Pihenésképpen románul lehet tanulni. A helyesen kiejtett szavakért cukorka jár.
Ebben az önműködő minitársadalomban a gyermekek felvigyázására vállalkozó néhány szülőnek csak néha-néha akadt csitítanivalója, így aztán ők is kedvet kapnak a kézműveskedésre. Kulcstartót, dísztárgyakat, hasznos holmikat fabrikálnak fából, gyöngyből, bőrből, ami a kezük ügyébe akad.
A nap végén a résztvevők a templomban gyűlnek össze, ahol zene és énekszóval zárnak minden napot. Egy szóban összefoglalják azt, ami a legjobb volt számukra és közben azt is megtudják, milyen meglepetést tartogat számukra a következő nap. Egyik ilyen várva várt esemény volt a traktoros kirándulás.
Felszállás előtt, után és közben többször is meg kellett számolni az izgő-mozgó csemetéket. Egy, kettő… huszonhárom, huszonnégy. Tele az utánfutó, felburrog a motor. Irány az erdő! Számháború is lesz! Meg szalonnasütés! – mondogatják egymásnak. Rögtön érkezés után újra fellángol a harci kedv, ádáz küzdelem kezdődik. Innen is onnan is felhangzik egy-egy rövid számsor, jelezve, hogy az ellenfél tábora egy fővel megfogyatkozott. Végül igazságos döntetlen születik, mivel egyik csapatnak sem sikerül megszerezni az ellenfél zászlaját. Sebaj, a tűz körül ülve, a parázson sercegő szalonna illatában helyreáll a béke, aztán pedig indulás vissza a táborba, hiszen hátra van még a rendhagyó történelemóra, az előadás, amelyből őseink szokásait, életvitelét, eszközeit, sőt fegyvereit is megismerhetjük. Talán még a visszacsapó íjjal is lőhetünk! És persze ott van még a falmászás, a kitartás és a bátorság próbája, amelyet bámulatra méltó könnyedséggel állnak ki. Ebből is, mint oly sok mindenből, sokat tanulhattak a csemetéikre méltán büszke anyukák, apukák. Az a vibráló, kimeríthetetlen energia, ami ezekből az apró emberpalántákból árad, megtaníthat minket bátorságra, kitartásra, nem megállni a falak előtt, hanem leküzdeni az akadályokat.
A tábort lezáró ünnepi istentiszteleten hasonlóképpen összegezte a tábor tanulságait Vitus Bulbuk István, ajtoni lelkipásztor, a kezdeményezés elindítója, lelke, motorja, aki az alábbi szavakkal kezdte ünnepi beszédét: „Ajtonban új időszámítás kezdődött”.
Ebben a mondatban benne van minden, hiszen tény, hogy az ajtoni öreg templom falai egy emberöltő óta nem láttak annyi gyermeket, mint ez alkalommal. Az újjászületés, a jövő feltételei immár adottak. A többi csak rajtunk múlik.
Vincze Gyula / Szabadság (Kolozsvár)

Zenetáboroztatott az InstruMentor
Hetedik nyári táborát szervezte a hangszeres zenei oktatást kínáló kolozsvári InstruMentor Egyesület Aranyosrákoson. Az elemisták táborában 27-en, a tízévesnél nagyobbakéban 24-en vettek részt, és akadt az idén hat táborozó, aki az egyesület eddigi mind a hét táborában jelen volt. Furulyát, gitárt, ritmusjátékokat, éneket tanultak a két tábor egy-egy hete alatt a gyerekek, a kisebbekkel az idén először kézműves tevékenység is zajlott, és ügyességfejlesztő játékokat is beiktattak a hangszertanárok egy gyógypedagógus barátjuknak köszönhetően, a nagyobbakkal pedig már nemcsak kánont, hanem több szólamot is énekeltek. Természetesen jutott idő a kötetlen játékra, kirándulásra is. A nagyok annyira kedvelik a filmzene tematikát, hogy kedvükért az idén is része volt a repertoárnak, a filmzenék zenekari hangzásban csendültek fel, az élményt harsona és fuvola is színesítette. A táborok zárásaként hagyományosan kisebb műsort mutatnak be a gyerekek, a kicsiké a helybeli református, a nagyobbaké az unitárius templomban zajlott. Szabadság (Kolozsvár)

Hegesztő Vietnamból, varrónő Bangladesből: külföldi munkaerőre szorul Románia
Háromszáz vietnami hegesztőt és lakatost alkalmaz a tulceai hajógyár, mivel itthon nem talál megfelelő számú szakmunkást. A friss bejelentés hűen illusztrálja, hogy egyre akutabb munkaerőhiánnyal szembesül Románia, ahol immár a bangladesi varrónő vagy a pakisztáni sofőr sem kuriózum. Miközben egyre nagyobb számban bukkannak fel az ázsiai vendégmunkások, a többség a szomszédos országokból, Ukrajnából és a Moldovai Köztársaságból „importálna” munkaerőt.
Egyre akutabb munkaerőhiánnyal szembesül Románia, ahol a gazdaság számos területén külföldi dolgozókkal igyekeznek pótolni a masszív elvándorlás nyomán keletkezett űrt. Miközben egyre nagyobb számban bukkannak fel az ázsiai vendégmunkások, a többség a szomszédos országokból, Ukrajnából és a Moldovai Köztársaságból „importálna” munkaerőt. „Hónapok óta képtelenség még az ország távolabbi sarkából is szakképzetlen munkásokat toborozni, a legtöbben külföldön vállalnak munkát, vagy egyszerűen nem akarnak elhelyezkedni” – panaszkodott lapunknak egy kolozsvári építkezési vállalkozó.
Bár az ingatlanfejlesztésekben utazó cégvezető a 2300 lejes nettó átlagfizetésen felüli bérezést ajánl, nehezen talál jelentkezőt, ami az ő szempontjából azért is húsba vágó, mivel az elmúlt egy-két évben felpörgött az ingatlanpiac. A jelenség amúgy általános és nem régiófüggő: júniusban történelmi mélypontra, 470 ezerre csökkent a munkanélküliek száma az országban, ami 5,3 százalékos munkanélküliségi rátának felel meg.
Tavaly egész évben gyors ütemben csökkent a munkanélküliség a megnövekedett munkaerő-kereslet hatására főleg Románia fejlett, nyugati régióiban, ahol egyre több vállalkozás panaszkodik munkaerőhiányra. A tavalyi utolsó negyedévben a meghirdetett és betöltetlen állások száma a hazai gazdaságban 60 700 volt, ami 11 százalékos növekedést jelent az előző év azonos időszakához mérten. A munkaerőhiány elsődleges oka, hogy a húszmilliós országból az elmúlt két és fél évtizedben milliók távoztak külföldre, a legfrissebb hivatalos adatok szerint jelenleg mintegy 4,4 millió román állampolgár dolgozik Nyugat-Európában.
A munkáltatói szövetségek régóta sürgetik a kormányt és a parlamentet, hogy módosítsák a munka törvénykönyvét, megkönnyítve a külföldi munkaerő alkalmazását, az engedélyezési folyamat ugyanis bürokratikus, és fél évig is eltarthat. A szigorú jogszabályok miatt például tavaly mintegy 5500, nem uniós országból származó polgár kapott munkavállalási engedélyt Romániában (kétszer többen, mint 2015-ben), ahonnan viszont évente negyvenezren távoznak külföldre.
Vállalkozók és munkaerő-toborzással foglalkozó cégek képviselői szerint a jelenlegi helyzetre az jelenthet megoldást, ha a bérek fokozatos növekedésével egyidőben Románia megnyitná a munkaerőpiacát a külföldiek, elsősorban a szomszédos, nem európai uniós országok, Ukrajna és a Moldovai Köztársaság munkavállalói előtt, akik számára vonzó lehet a hazájukéhoz háromszor nagyobb romániai átlagfizetés. Jelenleg sokan próbálkoznak az egyházak bevonásával munkaerőt toborozni, illetve fogvatartottakat alkalmazni, ez azonban ideiglenes megoldás csupán.
Mivel az ország fejletlenebb megyéiben is nehéz munkaerőt találni, az elmúlt években többen próbálkoztak az olcsó ázsiai dolgozókkal.
Egy brassói ingatlanfejlesztő például Vietnamból alkalmazott építőipari munkásokat, a tulceai Vard hajóépítő üzem pedig a napokban közölte, hogy ugyancsak a délkelet-ázsiai országból szerződtet háromszáz hegesztőt és lakatost.
Tudorel Topa, a hajógyár igazgatója elmondta, az üzem maximális kapacitáson dolgozik, emiatt égetően szüksége van a munkaerőre. Itthon viszont nem talál elég munkást, mivel a tapasztalt hegesztők 2-3 ezer eurós havi bérért Finnországban, Németországban és Nagy-Britanniában dolgoznak; itthon átlagban 670 eurót keres egy hegesztő.
Nicolae Bădescu, az Argeș megyei munkaerő-elhelyezési ügynökség vezetője szerint a régió fuvarozócégei újabban indiai és pakisztáni sofőröket alkalmaznak kamionokra. A konfekcióiparban nepáliak és bangladesieket is találni, Bukarestben pedig egyre többen alkalmaznak Fülöp-szigeteki dadát gyermekük mellé, de a délkelet-ázsiai országból sokan elhelyezkednek a romániai vendéglátóiparban, elsősorban szállodákban.
Szakértők szerint a kelet- és nyugat-európai bérszakadék miatt lehetetlen küldetés hazacsalogatni külföldről a romániai vendégmunkásokat, ugyanakkor az állam által biztosított szociális segélyek és a garantált minimálbér „elrettenti” a támogatottakat a munkaerőpiacon való elhelyezkedéstől. Ilyen körülmények között Románia számára nem marad más megoldás, mint nagy számban alkalmazni munkaerőt külföldről.
Rostás Szabolcs

Centenárium elé
Az RMDSZ vezetői nemrég egy háttérbeszélgetésen elismerték, hogy 2019-ig nem merülhet fel az alakulat hatalomra lépésének kérdése.
Bár Liviu Dragnea PSD-elnök a májusi RMDSZ-kongresszuson némileg sejtelmes kijelentésével („Talán érdemes megtennünk a következő lépést is, Hunor”) valóban kormányra hívta a magyar alakulatot, a szövetség kormányzásra általában mindig kapható csúcsvezetősége ezúttal elhárította a felkérést. És nagyon jól tette. Képzeljük csak el, amint a kormánykoalíciós részvétellel járó miniszterelnök-helyettesi tisztség betöltőjeként a romániai magyar érdekképviseleti szervezet vezetője részt vesz és felszólal a száz évvel ezelőtti nagy román egyesülés történelmi jelentőségét méltató évfordulós ünnepségen.
Amelyen két dolgot tehetne. Megpendíthetné, hogy a gyulafehérvári nagygyűlésen elfogadott nyilatkozatba foglalt, a nemzeti kisebbségeknek tett ígéreteket egy évszázad elteltével sem teljesítette a modern kori román állam, sőt ott tesz keresztbe a legnépesebb etnikai közösség, a magyar identitásőrző törekvéseinek, ahol csak tud. Amiből óriási botrány kerekedne, a magyar politikust helyben kifütyülnék, az RMDSZ-t kivágnák a kormányból, és folyna a magyarellenes hisztéria.
Vagy megtehetné a szövetségi elnök, hogy a békés etnikumközi együttélés fontosságára apellálva meleg szavakkal ecseteli Erdély Romániához csatolásának korszakos jelentőségét, arról biztosítva többségi nemzettársainkat ebben a felemelő ünnepi emlékévben, hogy a magyar ajkú román állampolgárok vállvetve kívánnak részt venni velük a következő évszázadban a modern és gyarapodó Románia kiépítésében.
Ugye, mennyire abszurd? Éppen ezeket a forgatókönyveket elkerülendő döntött bölcsen az RMDSZ, amikor jegelte a kormányra lépés lehetőségét. A jövő évi centenárium alkalmával amúgy is elkerülhetetlenné válik szembesíteni a többségi társadalmat bizonyos alapigazságokkal, amelyekről ma még nem kíván tudomást venni, vagy kapásból megpróbálja elutasítani.
Elsősorban arról van szó, hogy ennek az országnak a magyar nemzetiségű polgárai megértik és tiszteletben tartják a románoknak az 1918-as egyesüléshez fűződő érzelmeit, de nem tudnak osztozni bennük. Nem szabad „ünneprontókként” viselkedni, kihívóan gyászolni, provokálni, de nyíltan és bátran egyértelművé kell tenni, hogy számunkra nem ünnep december 1., és mindamellett, hogy nem látunk alternatívát a román–magyar együttműködésre, nem tudunk azonosulni román polgártársaink örömével. De megértjük, és azt szeretnénk, ha ők is megértenének bennünket.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Szervezkedő amerikás székelyek: a tengerentúlról származik a honossá nyilvánítás ötlete
A székely önrendelkezés kinyilvánítása, a függetlenedés a hosszú távú célja az Egyesült Államokban létrehozott Székelyek Világszövetsége nemrég nyilvánosságot kapott kezdeményezésének, miszerint nyilvánítsák honos népcsoporttá Magyarországon a székelyt.
Magyarországon kívül más országokban – többek között Romániában –, továbbá az ENSZ-ben is őshonos népcsoportként ismertetné el a székelyeket az Amerikában működő Székelyek Világszövetsége. Noha – mint azt lapunkban nemrég megírtuk – a budapesti Nemzeti Választási Bizottságnál (NVB) a Székely Gárda alapítója, az Avram Iancut ábrázoló bábut felakasztó csíkszeredai Csibi Barna terjesztette be a kezdeményezést, valójában az Egyesült Államokban élő székelyek által létrehozott civil szervezettől ered az ötlet, hogy a székelységnek külön népcsoportot kellene alkotnia az anyaországban.
A Székelyek Világszövetségének elnöke, a Dallasban élő András Mihály a napokban két magyarországi hírportálnak is nyilatkozott az akcióról, amelynek sikeréhez össze kell gyűjteniük ezer támogató aláírást, a Magyar Tudományos Akadémiának is véleményt kell mondani az ügyben, végül pedig az Országgyűlés szavaz a kérdésről.
De mi a célja a tengerentúli alakulatnak a székelyek őshonossá nyilvánításával? András szerint a kérdés – amelynek hitelesítését egyébként az NVB korábban kétszer is elutasította – alkalmas arra, hogy székely furfanggal színvallásra kényszerítse a magyar politikai erőket és a budapesti kormányt, mennyire támogatják „a székelyügyet”.
„Ha elfogadja a parlament, ha nem, nekünk, székelyeknek jó. Ha nem fogadják el, majd beszélgetünk. És meglássuk 2018-ban, hogy akkor ki az, aki rájuk fog szavazni. És akkor megyünk a törvényszékre is, hogy vegyék le a székely zászlót a Parlamentről, mert akkor ők nem képviselnek minket!” – nyilatkozta az Indexnek a csíkszeredai származású András Mihály, aki az Azonnali.hu portálnak cáfolta, hogy indulni szeretnének a magyarországi választáson.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Nyolcvannyolc esztendő a közjó szolgálatában
Nemrég ünnepelte 88. születésnapját Pásztai Ottó, a Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke. Aki ismeri őt, tudja: egy olyan személyiség, akinek polihisztori sokoldalúsága már a diákéveiben megmutatkozott, hogy aztán később egyre inkább kibontakozzék
A nyolcvannyolc ugyan nem egy kerek szám, de azért tiszteletre méltó, különösen ha életévekben számítjuk, és egy olyan gazdag életút, pályafutás van mögötte, mint a Pásztai Ottóé. Olyannyira változatos és sokrétű tevékenység, hogy szinte bajban van e sorok szerzője, hogy akkor mit is emeljen ki ezek közül: beszéljek arról, hogy már a diákéveiben a Premontrei Gimnázium számos egyesületében jeleskedett, mint jegyző a Mária Kongregációban, őrsvezető-helyettes a cserkészeknél, vidéki Regös-táborok aktív résztvevője (felejthetetlen előadásokkal, tábortűzzel, énektanulási lehetőségekkel), többszőrös aranyjelvényes a Diákkaptárban, az iskolai énekkar lelkes tagja, számtalan ünnepély s több színházi szereplés fellépője? Vagy inkább azt domborítsam ki, hogy 1945-1948 között az Önképzőkör elnöke és a Sportkör (kosárlabda, foci, kardvívás, úszás, pingpong, céllövészet, röplabda, korcsolya, úszás, futás stb.- összesen 18 sportágat próbált ki, még ojna-bajnokságot is nyert) igen eredményes versenyzője volt? És a felsorolásban még csak a múlt század negyvenes éveiben tartunk…
– Az édesanyám jószerivel már az első pillanatól kezdve, vagyis amikor még csak elemi iskolás lettem, kijelentette, hogy te márpedig a premontreibe fogsz gimnáziumba járni. Ez történt valamikor 1936 tájékán. Mit ad Isten, Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, és 1940 októberében elkezdtem tanulmányaimat az újraindult Premontrei Gimnáziumban, melynek aztán végig, vagyis 1948-ig a növendéke voltam. Mindig mi nyitottunk meg egy újabb évfolyamot, és voltunk az elsők, akik leérettségiztünk. Jóformán azonban meg se száradt a diplomán a tinta, amikor megszületett az a törvény, mellyel megszüntették az egyházi iskolákat is.
Az elemi osztályok tiszta tízessel való elvégzése némiképp előrevetítette a sikeres folytatást: ahogyan várható volt, a premontrei gimnáziumban töltött évei eredményei miatt sem kell szégyenkeznie. Megfogadva az igazgató tanácsát, még nagyobb energiát fektetett a tanulásba, de azért némiképp csalódásként vagy traumaként élte meg, hogy ezt az érintett kevésbé értékelte. Különösen ha arra gondolunk, hogy az évek folyamán amúgy körülbelül tíz tanítványa is volt, így fogalmat lehet alkotni arról, hogy mennyire ismerte a tananyagot.
Iskolai évek
– Az 1944/45-ös tanévben, tekintettel arra, hogy a gimnáziumot előbb német, majd orosz hadikórháznak foglalták le, az Orsolya-gimnázium befogadott bennünket. Először történt meg, hogy koedukált oktatásban vettünk részt. Boldog dr. Bogdánffy Szilárd volt az osztályfőnökünk. Ami szépet és jót fel lehet sorolni, ővele kapcsolatban elmondható. Tizenöt-tizenhat évesek lehettünk, szégyenlős volt még a jónép. Azt mondja Bogdánffy: az úgy nincs rendben, hogy külön a fiúk és külön a lányok, úgy kell, hogy egy fiú- egy lány a padokban. Erre fel, volt egy osztálytársam, olyan volt mint egy filmsztár, jóképű, hullámos hajjal, tizenhárom lány rohant mellé. El lehet képzelni, végül sorsolni kellett…
Persze nem csak humoros dolgok történtek. A premontrei paptanárokkal nem is volt különösebb baj, inkább az apácáknak volt szokatlan az új helyzet. A fiúk természetükből eredően hangosabbak, így nem nagyon nyerték el a szerzetesnővérek tetszését. Az oroszok elvonulása után aztán visszaadták a premontrei gimnáziumot, leírhatatlanul rossz, leromlott állapotban. A körülbelül 37-38 ezer kötetes, több őspéldányt is tartalmazó komoly könyvtárnak nyomát se találták, a bőrkötéses kiadványok az ócskapiacon képezték adásvétel tárgyát.
– Már akkor kezdődött a térhódítása a kommunistáknak, akiknek nagyon csípte az orrát az egyházi iskola. Diáktanácsok kellett alakuljanak, én a második csoportban voltam, a sportkapcsolatok, az önkéntesmunkák koordinálása tartozott a feladataink közé. A plakátolás egy eléggé úgymond pikáns dolog volt, általában mindig balhé volt abból, hogy ha az utca egyik végében mi magyarok voltunk vagy öten-hatan, az utca másik végében pedig tíz-tizenkét román diák.
Ezzel együtt a sportban normális volt a viszonyuk. Akkor már működött a Gojdu, a Kolozsvári úton az Alexandria, a Gépipari, a Kereskedelmi és az Állami Gimnázium, a Premontreivel együtt tehát körülbelül hat középiskolának a diákjai vettek részt a sportmegmérettetéseken.
– Egy vasárnap délelőtt a színházban Mécs László tartott egy körülbelül másfél órás előadást, ő mondta a verseket. Másnap, hétfőn bemutatta nekünk őt az igazgató. Mécs megkérdezte: ki hallott rólam? Voltunk vagy tizenöt-tizenhatan. Ki olvasott tőlem legalább egy verset? Maradtunk nyolcan. Ki tud egy verset elmondani? Maradtam én. Végül nem egy, hanem három költeményt szavaltam el. Mivel elhozta magával azt a számozott példányt, melyből egy nappal korábban felolvasott, ezt az osztálynak adta ajándékba.
Van miről tehát mesélni, amire emlékezni. Egy érdekes történet a Kapucinus utcában egykor üzemelt vendéglőhöz, a Kék Macskához kötődik, ahol egy cigány prímás közreműködésével született meg a diákinduló. Vagy egy másik sztori: hetedikesek lehettek, huszonketten voltak egy osztályban, amikor valaki javasolta: mivel különböző vérmérsékletűek, sorsolás útján mindenki tartson úgymond egy rövid beszédet, hogy akik esetleg izgulnak, idővel számukra se okozzon ez gondot. Mondanunk se kell, másfél év múltával, mikor az érettségire került sor, még a legstresszesebbeknek se okozott problémát a nyilvános szereplés, illetve szövegelmondás.
– Az érettségi után édesapám kijelentette: tudom, hogy egyetemre akarsz menni, de előtte inkább menj el dolgozni egy évet, hogy biztosítsd magadnak az anyagi hátteret, tudjál felöltözni rendesen. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nagy hozsannázással, lelkesedéssel fogadtam ezt a hírt, de hát tökéletesen igazat kellett, hogy adjak neki, mert alacsony fizetések voltak akkor is. Bekerültem a szőrmegyárba lévén, hogy ott is kosaraztam, ahol előbb a gépi kasszánál voltam köszörűs.
Vegyipar
1949-ben aztán következhettek az egyetemi évek. 1954-ben szerzett diplomát a kolozsvári Bolyai Egyetem kémia karán. Vegyészi diplomával a kezében a váradi Transilvania festékgyárban nyert állást, ahol 1954-1969 között részlegvezető, később a minőségi ellenőrző osztály vezetője, majd az üzem termelési felelőse. A váradi vegyipari gyárak összevonása után, 1969-1988 között a Sinteza vegyipari kombináltban dolgozott, egészen a nyugdíjba vonulásáig. Itt volt a tervosztály vezetője, főmérnök helyettes, valamint technikai szaktanácsadó. A számok ezekben az évtizedekben is önmagukért beszélnek: 1963-ban létrehozta az üzem kitűnően felszerelt szakkönyvtárát körülbelül 3600 kötettel, hatnyelvű folyóiratokkal. Hét szabadalma s közel 100 elfogadott újítási javaslata volt. 1971-ben a romániai vegyipar részéről mint szerződéskötő és piacfelmérő járt olyan közel-keleti országokban, mint Libanon, Szíria és Irak.
E szakmai tevékenység mellett, aktívan részt vett a város társadalmi életében. Többek közt 34 évig volt a Kémiai Sportkör elnöke. Nagy hozzáértéssel és szeretettel foglalkozott a fiatal sportolókkal. Atlétikában több városi bajnokot nevelt, köztük válogatott kerettagokat is. Asztaliteniszezőket, súlyemelőket, tekézőket és sakkozókat is felkészített, 23 évig volt a városi, illetve a megyei sakkbizottság elnöke. Legnagyobb dédelgetett sikerének tekinti, hogy 33 év alatt 306 kirándulást szervezett több mint 12 ezer résztvevővel az üzem dolgozóinak.
1988-ban vonult nyugdíjba, de nem nyugalomba, hiszen a nyugdíjas évek az ő életében valójában a második fiatalságot jelentik. Nagy lendülettel vesz részt közösségi tevékenységekben, szolgálja a közjót, lelkes műemlékvédő és helytörténész, s egyben irodalmi munkásságát is kiteljesíti.
Premontrei Öregdiákok
– 1994. május 4-én, mintegy 50 egykori premontrei diák részvételével - Budai Márton akkori várad-hegyfoki prépost, Vesselényi Tibor és Fekete Attila öregdiákok kezdeményezésére - a premontrei templomban találkozót tartottunk, ahol felolvastuk a gödöllői Szent Norbert-napi ünnepségre szóló meghívást. A júniusi összejövetelen egy 30 fős küldöttség vett részt, s a látottakon és hallottakon felbuzdulva, tanulmányozva a Gödöllői Premontrei Öregdiákok Egyesületének szabályzatát, Váradra hazatérve 1994. június 29-én 44 öregdiák részvételével megalapítottuk a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületét, melynek a hivatalos bejegyzése októberben történt meg. Szükség van itt az erőnkre, a gondolatainkra, a helytállásunkra! Ezen a földön mi itthon vagyunk! Nagyvárad civil közössége jól ismeri a tevékenységeinket, hiszen sok mindent letettünk magyar közösségünk asztalára. Úgy érzem, nem tűntek el nyomtalanul az évek. A különböző díjak, oklevelek, köszönetnyilvánítások, emléklapok azt bizonyítják, hogy városunk polgárai elismeréssel figyelnek ránk, mi pedig joggal elmondhatjuk, hogy igazi közösségé forrtunk, s nagyon sokat teszünk azért, hogy kallódó értékeinket minél nagyobb mértékben megmentsünk az utókor számára.
Hát igen, ez így igaz, elég ha arra gondolunk, hogy számos emlékünnepélyt, könyvbemutatókat szerveztek- a kiadott kötetek száma alulról súrolja a 25-öt-, versenyeket rendeztek középiskolásoknak, emléktáblákat avattak, félévente Hírlevelet adnak ki. Sokoldalú tevékenysége miatt számos elismerésben részesült, 2014-ben méltán érdemelt Életmű-díjat.
Mindeközben természetesen úgymond privát életét is élte. 1962-ban kötött házasságot szeretett feleségével, Katalinnal, egy lánynak, Gabriellának és egy fiúgyermeknek, Ottó Zsoltnak a boldog szülei. Kedves nejével az EKE ’91 keretében évekig tartott vetített képes előadásokat kirándulásaikról, utazásaikról. A család ugyanakkor több mint 50 éve bemutató bérletes a színházban, rendszeres látogatója a filharmónia hangversenyeinek. A família tagjainak összetartását jelzi, hogy kétévente meglátogatják a tengerentúl élő lányukat, illetve annak családját, de ez egy külön fejezetet érdemelne. Persze sok minden egyébről is lehetne mesélni, de helyszűke miatt ez nem lehetséges, ezért inkább azt kívánjuk, ezentúl is ugyanezzel a lelkesedéssel és lendülettel szolgálja továbbra is a közjót Pásztai Ottó, erőben, egészségben, hiszen magyar közösségünknek szüksége van a hozzá hasonló személyiségekre!
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Az idő hálójában Barabási Albert Lászlóval
Istenről és az idő végességéről
Miután a szervezők két évig vártak arra, hogy a hálózatkutatás atyját, Barabási Albert Lászlót Háromszéken, Sepsiszentgyörgyön láthassák vendégül, egy lehengerlő ismeretterjesztő előadás és egy kiállításmegnyitó után hazafelé, Karcfalvára sietett a ritka vendég. Alig tíz percünk jutott interjúra.
– Végesek-e a hálózatok is, mint minden e földi életben? Előadásában említette, hogy a hálózatok folyamatosan nőnek és nem lehet a végüket, a szélüket látni.
– Nem föltétlenül pusztulnak el a hálózatok. A sejthálók már 4 milliárd éve nőnek és fejlődnek, alkalmazkodnak a különböző körülményekhez. Eleinte nem volt oxigén a földön és voltak már baktériumok, aztán megjelent az oxigén, amelynek elméletileg mérgező hatással kellett volna lenni a már megjelent élőlényekre, de a baktériumok átszervezték az anyagcseréjüket. Van azonban olyan, hogy a háló technológiai alapja szűnik meg, elévül és eltűnik. Ilyen a távírók hálózata, lassan ilyen a vezetékes telefonhálózat. De nincs olyan elméleti alap, amelyik azt mondaná, hogy a hálózatoknak meg kell szűnniük.
– Miről marad le Románia, ha nem tanítják a hálózatelméletet, ezt ugyanis nem sok romániai egyetem vette fel a tantárgyai közé?
– Még nem tanítják, de fogják, csak idő kérdése. Az európai és amerikai egyetemek zömében megtörténik. Lehet ez a tantárgy önmagában a hálózatelmélet, de lehet biológiai, társadalmi informatikai hálózat. Hogy miről maradunk le, nagyon függ a kontextustól és témától. Ha egy hálózat fontos szerepet játszik egy szakterületen belül, akkor azt a tudást át kell adni, hogy hogyan kell ezeket tanulmányozni. Mivel ezek már itt vannak velünk évmilliárdok óta, és egyre fontosabb szerepet játszanak az életünkben, a hálózatkutatás fontos eredményeit előbb-utóbb tanítják. Hogy ez a szociológia kurzusnak, vagy az informatikának lesz része, ezt már a helyi közösség és helyi igény dönti el.
– A hálózatkutatás eredményeit már nagyon sok tudományterületen alkalmazzák. Ezen eredmények Önnél futnak össze?
– Van a laborban egy alapkutatással foglalkozó szakcsoport, amely alapeszközöket fejleszt ki, de van két specializált csoport is. Az én csapatom leginkább most már a biológiai, sejten belül található hálókkal foglalkozik, ezért vagyok az orvostudományi tanszéken a Harvardon. Ugyanakkor foglalkozunk olyan elméleti kérdésekkel is, hogyan lehet ezeket a hálókat kontrollálni. Az utóbbi időben, ahogy az agyról is egyre gyűlnek az adatok, erre is kiterjedt a kutatás, szeretnénk feltérképezni az idegsejtek közötti kapcsolatokat, de ez hatalmas munka. Ezt nem mi csináljuk, egyelőre kísérleti dolog, de összedolgozunk a csoporttal, amely ezeket a térképeket készíti, aztán majd mi elemezzük, értelmezzük és kontextusba helyezzük őket.
– Önnek a sejten belüli hálózatokról, a galaxisok köztiekről is van egy képe, azaz a mikro- és makrokozmoszról. Hogy látja, van Isten ebben a világban?
– Bonyolult kérdés, mert az istenfogalom nagyon változik egyénenként. Én a csíksomlyói búcsúra jöttem haza, hogy a gyermekeimet is elvigyem oda, ugyanakkor a katolikus teológus nejemtől tanultam meg, hogy hányféle istenfogalom van, és a hit hányféleképpen nyilatkozhat meg. Ez messze túlmutat azon, hogy elmegyünk a templomba és hiszünk az egyetlen Istenben, ennél sokkal finomabb formái vannak. Az elmúlt években megismerkedtem ezekkel a formákkal, és úgy érzem, hogy lehet ezt úgy felfogni, hogy templomba járok, ergo van Isten, vagy majdnem hálózatbeli kérdésnek, hogy mi mindenben nyilvánul meg, ha létezik.
– Előadásában mesélte Erdős Pálról, a híres magyar matematikusról, hogy kiemelkedően kommunikatív és nagyon sokat utazó, ennek következtében nagyon produktív tudós volt. Mi kerül Önről a lexikonba?
– Az az izgalmas kérdés, hogy megmarad-e valami, és hogyan marad meg. Nem tőlem függ, ez egy közösségi döntés, és ha bármi megmarad, nagyon másképp fog megmaradni Csíkszeredában, a Székelyföldön, és megint másképp Magyarországon vagy Bostonban, hogy kiről mire és hogyan emlékezünk.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Népszerű a Progressio Helyi Akciócsoport
Érdemes pályázni
Háromszéken van igény az uniós és kormánytámogatásra, legalábbis ez derült ki a Progressio Helyi Akciócsoport Egyesület (GAL) berkeiben, ahol 23 pályázatot iktattak a kiírások első periódusában.
Szakál András, a Progressio Helyi Akciócsoport igazgatója kérdésünkre elmondta, hogy július 31-el lezárult a pályázati kiírások első periódusa. Ebben az időszakban tudástranszferre, kis- és középvállalkozások támogatására, községek fejlesztésére, sporttevékenységek támogatására nyújthatták be igényüket az érintettek, és a benyújtott pályázatok összértéke meghaladja a 900 ezer eurót.
Szakál szerint ezen igénylések száma mindenképp kiemelkedő a Közép Régióban. Ugyanakkor megjegyezte, hogy a pályázatok beiktatását azok elbírálása követi. Kiemelte, hogy nemsokára ismét lesz kiírás az akciócsoportnál, ezekkel a mezőgazdaságot, a kis- és középvállalkozásokat, a civil szervezeteket, kultúrát, önkormányzatokat stb. igyekeznek továbbra is támogatni. Bővebb információ a www.galprogressio.ro honlapon érhető el. Szakál azzal biztatja az érintetteket: nemcsak az önkormányzatokat, hanem a civileket, vállalkozókat stb., hogy figyeljék a kiírásokat, és éljenek a pályázati lehetőséggel.
Nagy Szabolcs Attila / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székely haza
A régészet jövője
Nagy jövőt kell jósolnunk a székelyföldi régészetnek, abból ítélve amit Benkő Elek összefoglal a háromkötetes székely históriában. Érthető és tudományon kívüli okokból a népi építészetre alapozott nemesi udvarházak kétosztatú és háromosztatú, illetve későbbi változatainak feltárása még az elején tart, a belőlük kialakuló castellumoké még inkább, a kővárak feltárásáról nem is beszélve, bár utóbbi vonatkozásában már a Székely Nemzeti Múzeum régészei is komoly eredményeket mutattak fel, lásd munkatársai napi sajtóba is eljutó közleményeit.
Az adósságok és a lemaradás mindazonáltal számottevő, az újabban megnyíló lehetőségeket ki kell aknázni. Az ennek szentelt fejezetben szóba kerülnek a sepsiszentgyörgyi Köntés-kerti ásatások, a csíkszeredai Kőrösi Csoma Sándor utcai feltárások, a Székely Zoltán kutatta oltszemi Mikó-udvarház, a gyergyószárhegyi Lázár-kastély, részletesen a székelyudvarhelyi vár, több kolostorépület, a csíki Mikó-vár, melynek kezdeteiről ez áll: „Egy kora újkori székely szék irányításához és a vele kapcsolatos hatalmi reprezentációs igényhez kapcsolódik (…) építése. Létesítője nevével összhangban hídvégi Mikó Ferenc, akit – emlékirata szerint – Báthori Gábor fejedelem már 1611-ben csíki vicekapitánnyá nevezett ki, a csíkiak azonban, mivel ottani birtoka és rezidenciája nem volt, ellenségesen fogadtak. E helyzeten csak 1613-ban, második házassága után sikerült változtatnia, amikor felesége, Pókai Anna zsögödi/martonfalvi udvarházának várrá történő kiépítésébe fogott, miután Bethlen Gábor kinevezte Csík-, Gyergyó- és Kászonszék főkapitányává. A fejedelemhez fűződő bizalmi viszony hamarosan a környék kiemelkedő birtokosává tette Mikó Ferencet.”
Az 1616-os lustrában Zsögödön, továbbá Al- és Felcsík számos falujában már Mikó Ferenc az úr székely örökségek és jobbágyok hosszú sorának a megkaparintása után. Később utóda I. Rákóczi György fejedelmet itt láthatta vendégül (1635).
B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)