Bayer Zsolt: „Két – három év múlva időszerűvé válhat az autonómia igény újratárgyalása.”
Először vett részt Erdély legnagyobb nemzeti táborában – a hagyományosan Gyergyószentmiklós mellett megszervezésre kerülő EMI-táborban – Bayer Zsolt publicista, aki Trianonról másként címmel tartott előadást. Az anyaországi meghívott kijelentette: a kárpát-medencei magyarság „életre van ítélve”, néhány év múlva pedig időszerűvé válhat az autonómiaigény újratárgyalása.
„Az anyaországban alkalmanként elvégzett felmérések szerint két verssort tartunk a legszebbnek: <> Petőfi verséből, valamint <> Vörösmarty Szózatából” – kezdte előadását Bayer Zsolt. Az idézett sorokból kiindulva részletezte: úgy irodalmunk, mint himnuszunk a jövőbeli reménytelenséget hangsúlyozzák. Véleménye szerint ugyanakkor a Trianonról való beszédmódot is hasonló keserűség övezi, no ha másként kellene rátekintenünk. A neves magyarországi újságíró rámutatott: a magyarság túlélte Trianont, és emiatt büszkének kell lennünk arra, hogy habár 1100 éven át német, tatár, török, habsburg és szovjet-orosz akart minket eltüntetni a történelem színpadáról, mégis még mindig létezünk. „Két-három év múlva büszkén kell hazánk szétszakítói ellenállni, és azt mondani: itt az ideje újra beszélni azokat az autonómiára – és az ahhoz kapcsolódó további jogokra – vonatkozó ígéreteket, amelyeket mind a mai napig nem teljesítettek. Mi már bebizonyítottuk, hogy életre vagyunk ítélve.” –jelentette ki az újságíró.
Bayer előadásában kitért a jelen liberalizmusára is, amely szerinte az egykori feltörekvő polgárság ideológiájából napjaink legnagyobb tragédiájává vált. Véleménye szerint a liberalizmusnak jelenleg két dimenziója ismert: a szabadság- és az én kérdése. A szabadságot olyan abszolútumként értelmezik, amelyet folyton hajtogatnak, de nem tudnak elérni, azért pedig a legnagyobb önzésként kezelik. E két tényező jelenünk nyugatában a nemzetállamok felszámolására törekszik. „Európa mi vagyunk. Mi, a mindig lesajnált, a nyugat által megvetett Közép- és Kelet-Európa. Ez irgalmatlan felelősség és kihívás, melynek itt és most kell megfelelnünk. Nem magunk miatt kell kiállnunk, hanem az elkövetkezőkért. Emiatt mi nemcsak a szabadság és az ego dimenziójában kell, létezzünk. Nekünk öt-hat dimenziósnak kell lennünk: gyermekekkel, hittel, hazánk iránti elszántsággal” – hangsúlyozta Bayer, majd hozzátette: Trianon kapcsán nem pusztulásunkat és önmagunk elsiratását kell látnunk, hanem azt az erőt, ami életre és megmaradásra késztet minket.
A 13. EMI-táborban, pénteken, Vincze Gábor történész és Babucs Zoltán hadtörténész előadásai is hallhatóak lesznek az Előadósátorban. Az EMI-sátorban a motoros életformát fogja bemutatni Szentjobbi Endre, az első romániai motorosklub megalapítója. A gyerekekkel érkezőket állandó programok fogadják a Gyereksátorban, a Művészsátorban és a Szénásban pedig kreatív kikapcsolódásra van lehetőség. Ma este az Omen és a Zorall zenekarok csapnak a húrok közé, a Kisszínpadon pedig a The Strangers és a Metalon együttesek fellépése lesz. látható. A fesztiválra a napijegy 30 lejbe kerül, a további napokra 120 lej. Gyergyószentmiklós és a tábor között menetrend szerinti buszjárat közlekedik, melynek programját az alábbi linken (http://www.emitabor.hu/erdely/buszjaratok-a-taborba/) találhatják az érdeklődők. Egyéb információkért és érdekességekért bárki ellátogathat a fesztivál honlapjára az www.emitabor.hu/erdely címen.
Az Erdélyi Magyar Ifjak sajtóirodája; Erdély.ma

Rakétára van pénz
Négymilliárd dollárért – több mint 16 milliárd lejért – vásárolna Patriot rakétavédelmi rendszert Románia az Egyesült Államoktól. S ez még mindig csak a kezdet: Bukarest nagyszabású hadi fejlesztési programot kezdeményez a következő évekre – további közel 10 milliárd eurós ráfordítással.
Mindeközben Romániában jóformán leálltak az állami beruházások. Infrastrukturális fejlesztések alig zajlanak, az autópályák csigalassúsággal épülnek – ha éppen nem kell lebontani és elölről kezdeni, amire szintén volt már példa –, közegészségügyi szempontból jó pár évtizedet visszalépett az ország, tombol a kanyarójárvány, nincs védőoltás, a kis- és középvállalkozásokról éppen újabb rend bőrt készülnek lehúzni a részmunkaidősök adóterheinek növelésével, hogy a féktelen osztogatást legyen miből fedezniük, a vidéken élők életkörülményei továbbra sem nevezhetőek 21. századiaknak, a folyó víz, a csatornázás ma is csak álom ezer meg ezer településen. És akkor az oktatásról még szót sem ejtettünk: noha törvény szavatolja, az ágazatnak még sosem tudták biztosítani a nemzeti össztermék hat százalékának megfelelő költségvetést.
Lenne tehát, hová tenni a pénzt, vannak sürgősebb megoldásra váró gondok, mintsem az ország haderejének fejlesztése. S bár való igaz, hogy a világban zajló konfliktusok egyre csak éleződnek, egyre nyomasztóbb, rosszabb a hangulat, mind több és nagyobb a potenciális veszély, mi több, az észak-atlanti szövetség tagjaként Romániának kötelessége is nemzeti összterméke két százalékát védelmi célú kiadásokra fordítani, azért Bukarest igyekezete inkább tűnik túlbuzgóságnak, semmint valós szükségletekből fakadó lépésnek. Fölöttébb furcsa viszont az, hogy az amerikai rakétavédelmi rendszer megvásárlása körül meglehetősen nagy a csend: nincs egyetlen olyan román politikai erő vagy civil szervezet, amely szót emelne a döntés ellen, mintha a közélet egészében teljes lenne a konszenzus a fegyverkezés szükségességéről, a hadi erő fejlesztéséről, és arról, hogy mindezt elsősorban Amerikából kell beszerezni. Ennek tükrében kell értelmeznünk Hans Klemm, Amerika bukaresti nagykövetének minap elhangzott kijelentését is, mely szerint a Patriot rakétavédelmi rendszer beszerzésének óriási hatása lenne Románia és a NATO biztonságára. És nem feledhetjük Klaus Iohannis pár héttel korábbi amerikai látogatását sem – a román sajtó szerint éppen a Donald Trumppal folytatott megbeszélésen született megállapodás a nagy beszerzésről. Úgy is fogalmazhatnánk tehát, hogy meglehetősen sokba került Klaus Iohannis kézfogása Donald Trumppal. A gond csak az, hogy a számlát ezúttal is nekünk kell állnunk... Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Két kérdés Kövesinek
A 2009-es választásokat vizsgáló parlamenti bizottság csütörtökön úgy döntött, levelet küld Laura Codruţa Kövesinek, az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) főügyészének, amelyben két kérdést intéznek hozzá. A kérdések arra vonatkoznak, hogy mit keresett Gabriel Oprea lakásán a 2009-es államfőválasztások második fordulójának estéjén. „Megszavaztuk a levél végleges szövegét. Emlékezetből idézem a kérdéseket: ott volt-e az adott időpontban az adott helyen, és amennyiben ott volt, mi célból volt Oprea úr lakásán. Ezeket a kérdéseket intézik hozzá a képviselő urak” – közölte a parlamenti vizsgálóbizottság ülése után Anca Florea képviselő, a testület elnöke. Megjegyezte, a bizottság tagjai egyhangúlag megszavazták a levél végső szövegét, amelyet azt követően fogalmaztak meg, hogy Laura Codruţa Kövesi ismételten elutasította a meghallgatáson való részvételt. Népújság (Marosvásárhely)

MOGYE-felvételi a számok tükrében
Csütörtökön késő este, amikor a hosszú várakozás után a felvételiző diákok és kísérőik izgalma a tetőpontra hágott, függesztették ki a nagy tömeg miatt rendkívül nehezen megközelíthető hirdetőtáblákon az eredményeket, amit sokan örömmel, mások csalódottan vettek tudomásul.
Az orvosi és gyógyszerészeti egyetemre felvételiző diákok azzal magyarázták a gyengébb eredményeket (a fő szakokra ugyanis hatos átlag körüli jeggyel is felvételt lehetett nyerni), hogy nehezebbek voltak a tételek, mint a korábbi években.
Kérdésünkre dr. Szilágyi Tibor egyetemi tanár, aki évek óta tagja a tételalkotó bizottságnak, azt nyilatkozta, hogy a korábbi évekéhez hasonló összetételű bizottság az idén is hasonló nehézségi fokú tételeket állított össze. A kérdések feltételezték, hogy a diák megtanulta az egész anyagot, és képes volt logikusan elgondolkozni azon, hogy melyik a helyes megoldás. Szilágyi professzor továbbra is úgy értékeli, hogy az Általános Orvosi Kar román nyelvű képzésére a felvételiző diákok eredményei a magasabb létszám miatt voltak jobbak.
Egyébként a román tagozatra 587-en vizsgáztak. Az első helyre bejutott diák általánosa 9,64, a tandíjmentes helyekre bejutott utolsó felvételizőé 7,52 volt, és valamennyi tandíjköteles helyet is a román tagozatra jelentkező diákok foglalhatták el. A magyar nyelvű képzésre 268-an írtak tesztvizsgát, a legjobb diák 9,15-ös átlagot, a 135. diák 5,61-es átlagot ért el.
Az egészségügyi asszisztens szakon a román képzés 15 helyére 78-an jelentkeztek, és 9,84–9,43 közötti átlaggal jutottak be, továbbá betöltötték a tandíjköteles helyek többségét is. A magyar képzésre 33-an tettek vizsgát 9,64–8,97 közötti átlaggal, és 14 tandíjas helyet foglalhatnak el.
A Fogorvosi Karon volt a legerősebb a versengés – erősítette meg dr. Mártha Krisztina előadótanár, aki hozzátette, hogy a tandíjas helyekre nem jutott be magyar diák, így 35 tandíjmentes helyre bejutott hallgatóval kezdik az első évet. A román nyelvű fogorvosképzésre 155-en felvételiztek, az első bejutó 8,96-os átlagot ért el, a 34. diák 6,83-at. A magyar nyelvű képzés 35 helyére 92-en jelentkeztek, a legmagasabb átlag 8,63, az utolsó bejutóé 5,42 volt.
A Gyógyszerészeti Kar iránt volt a legkisebb az érdeklődés – erősítette meg dr. Donáth-Nagy Gabriella előadótanár, majd hozzátette, hogy nem tudják rá a magyarázatot. Állásajánlatban, különösen itt Marosvásárhelyen ugyanis nincsen hiány. Ennek ellenére a román tagozaton meghirdetett 40 helyre 43-an, a magyar nyelvű képzés 40 helyére 51-en jelentkeztek. Mivel a számuk majdnem megegyezett, a teljesítményük is hasonló volt, a román tagozaton 9,88-as átlagot ért el az első tandíjmentes helyre bejutó, az utolsó 6,16-ot, a magyar tagozaton 9,85 volt az első és 6,17 az utolsó helyre bejutó diák jegye. A meghirdetett tandíjas helyekből hármat román tagozatra, nyolcat a magyar nyelvű képzésre jelentkezett diák foglalt el. Nem tértünk ki a kizárólag román nyelven induló szakokra, ahol általában egyharmad vagy annál valamivel kevesebb százalékban jutottak be magyar diákok. A felsorolt általánosok az óvások eredményének a közlése után lesznek véglegesek. Az óvásokat pénteken du. 2 óráig lehet benyújtani, a választ hétfőn du. 2 óráig közlik.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

Temesvár Napja a jövő héten
Pongrácz P. Máriát a város díszpolgárává avatják
1999-ben a temesvári önkormányzat határozatot szavazott meg, amely augusztus 3-át lépteti elő Temesvár Napjává. Nyolcvan esztendővel korábban, 1919 augusztus 3-án vonultak be a román csapatok Temesvárra, ahol az átmeneti szerb uralom után bevezették a román közigazgatást. Augusztus 3-án, csütörtökön koszorúzásokkal, megemlékezésekkel, a helyi tanács ünnepi gyűlésével, kulturális és sportrendezvényekkel emlékeznek meg a temesvári román közigazgatás bevezetésének 98. évfordulójáról.
Augusztus 3-án 9 órakor koszorúzási ünnepség lesz Virgil Economu ezredes szobránál, majd 10 órakor a Dóm téren a Bánság Romániához való csatolásának 98. évfordulójáról emlékeznek meg. 13 órakor kerül sor a városi tanács ünnepi ülésére, amelynek keretében a város díszpolgárává avatják Pongrácz P. Mária írót, valamint dr. ing, Tiberiu Dimitrie Babeut és Constantin Lupaşcut. Este 8 órától Vanotek, Antonia, The Motans és Carla’s Dreams-koncert lesz az Opera téren. Éjfélkor tűzijátékkal ér véget az ünnepi program. Augusztus 4-én, pénteken a sportrendezvényeken lesz a hangsúly, majd este 8 órától kezdődik a Temesvári Blues Fesztivál, ahol Vali Răcilă, „Sir Blues”, a Bega Blues Band & meghívottjai és a The Gamblers lépnek színpadra. Augusztus 5-én, szombaton este 8 órától Phaser- és The Weekend Band-koncert, Lorenzo Cristian-bűvészmutatványok, majd befejezésül Loredana-koncert lesz az Opera előtt felállított szabadtéri színpadon.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Mit gondol a Z generáció a munkavállalásról?
A Z generáció tagjai, a digitális fejlesztések gyermekei, a műszaki újítások ismerői, a kütyük világának nyelvezetét jól „beszélők” előbb-utóbb belépnek a munkaerőpiacra, hiszen az 1995 után született nemzedék tagjai lassan befejezték tanulmányaikat, és munkalehetőségek után néznek. A különböző munkahelyeken számos nemzedék képviselteti magát: jelenleg három generáció tagjai dolgoznak sokszor együtt, hozzájuk csatakoznak majd egy újabb, merőben más gondolkodásmódú, életszemléletű, viselkedésű generáció tagjai. A sok generáció pedig különböző munkavégzési módszert jelent, minden generáció tagjai másképp viszonyulnak a munkához. Ez megmutatkozik példá- ul abban, hogy míg az idősebbek egyetlen munkahelyen élték le életüket, addig a „mai fiatalok” többször váltanak munkaadót, amennyiben úgy érzik, az új munkahely számukra elő- nyösebb. Az EY Careers cég felmérte, a romániai Z generáció hogyan vélekedik a munkavállalásról.
Generációs különbségek a munkahelyen
A generációk vizsgálatának kiinduló- pontja a valamely csoporthoz tartozók születési éve, tehát egy adott időszakhoz tartozás, amely magával hordoz különböző, a generáció tagjai számára közös történelmi, kulturális eseményeket. Ezek a közös események, történések, trendek határozzák meg vagy befolyásolják az adott generáció gondolkodásmódját, életvitelét, viselkedését, értékeit. Hiába megy át mindenki ugyanazokon az életszakaszokon – gyerekkor, kamaszkor, fiatal felnőttkor és így tovább –, egy adott korban születettek jellemzőit, identitását a fiatal korban átélt közösségi élmények erősebben, mélyrehatóbban megszabják. Így például azok életét, akik az 50-es években születtek a gazdasági fejlődés, hidegháború befolyásolja nagy mértékben, míg a 2000-es évek után napvilágott látott gyerekek számára a technológia hasonló definiáló tényező. Ebből következik, hogy a különböző korosztályok munkához való viszonya, munkahelyi viselkedése, illetve a munkavégzési módszere is sok mindenben különbözik. A generációs különbségek munkahelyi konfliktushoz vezethetnek, a különböző nézőpontok, munkavégzési módszerek akadályozhatják annak gördülékenységét, ám számos lehetőséget is rejthetnek magukban.
Három generáció, három típus
Jelenleg a munkaerőpiacon három generáció tagjai képviseltetik magukat (baby boomerek, X és Y generációk), mindegyik saját értékrenddel és motivációval, ehhez csatlakozik lassan még egy nemzedék, a Z generáció: ennek tagjainak gondolkodás- és viselkedésmódja szintén más élettapasztalatokon alapszik, így várhatóan ezt az új, egyedi értékrendet a munkahelyekre is magukkal viszik. A különböző generációk munkaetikája nagymértékben eltér: míg a baby boomerek (1946–1964 között születtek) szorgalmasak, hűségesek, alázatosan végzik minőségi munkájukat, és akár egyetlen munkahelyen leélték életüket, addig az X generáció tagjai (1965–1980), a baby boomerek gyermekei, akik a gazdasági válságban nőttek fel, így átélték a munkahelyek bizonytalanná válását is, úgy vélik, szorgalommal lehetnek csak sikeresek. Ezzel szemben az Y generáció tagjai (1981–1994) a technikai fejlődés gyermekei, számukra a siker, gazdagság és karrier a legfontosabb, ennek elérése érdekében szívesen dolgoznak külföldön, vagy gyakran váltanak munkahelyet. A generációk közötti különbségek megmutatkoznak a kommunikációban, műszaki felszerelés használatában, munkavégzési módszerekben, munkahelyen eltöltött óraszámban és így tovább. Ehhez a három generációhoz csatlakoznak a legfiatalabbak, a Z generáció tagjai.
Milyen is a Z generáció?
A Z generáció, vagy más néven dotcom, Facebook generáció, Gen C (connected generation, összekötött, kapcsolatban álló generáció) tagjai 1996 és 2010 között születtek, és ahogy a generáció nevei is sugallják: ők az első olyan nemzedékhez tartozók, akik beleszülettek a technikai újításokba, és nem kell tanulniuk, hogyan kell alkalmazkodni és használni azt, mint az előző generációk tagjainak. Az előző nemzedékeket a digitális bevándorló fogalmá- val szokták leírni, míg a Z generáció tagjai a digitális bennszülöttek, sajátjuknak érzik ezt a világot, és segítség, tanulás nélkül eligazodnak az interneten, kütyük, applikációk között. Ez az első generáció, amely számára természetes, hogy a technológia mindenhol jelen van, hiszen egy napot sem töltöttek el digitális technológia, internet, telefonok, kütyük nékül. A technológia életük részévé vált, és akár napi 6–7 órát is eltöltenek médiafogyasztással, ám nem hagyományos médiát, hanem az internetes tartalmakat preferálják. Szabadidős tevékenységeik közé beívódott a neten való szörfölés, a közösségi médiahasználat: órákat töltenek YouTube videók nézésével, honlapok görgetésével. Connected generation: hisz nem csak az offline térben élik életüket, hanem folyamatosan jelen vannak online is: a Z generációs fiatal először lefényképezi az ebédjét, feltölti az Instagramra, csak ezt követően fog neki annak elfogyasztásához. Az online tér íratlan szabályainak nehéz megfelelni, így jellemző a közösség tagjaira a frusztráció is. A generáció állandó impulzusoknak van kitéve, tagjainak egyik fő ismérve, hogy egyszerre több mindent csinálnak, egyidőben görgetik az Instagramot, chatelnek, zenét hallgatnak, emiatt rendkívül magas az ingerküszöbük, néhány pillanat alatt döntik el, hogy egy információ érdekes számukra avagy sem, így nehéz a figyelmüket megragadni és fenntartani.
A globális generáció
A különböző generációk jellemzőit a megélt kohorszélmények határozzák meg, amelyek alapján szemléletmódjuk formálódik, kialakul. A Z generáció meghatározó kohorszélménye a krízis, terrortá- madások, globális felmelegedés, válság. Ez a nemzedék az első globális generáció – tagjai, éljenek a világ bármely pontján, ugyanazokat a márkákat, tartalmakat fogyasztják: ugyanazt a Spongyabob Kockanadrág rajzfilmet nézte a romániai kisgyerek, mint az amerikai gyermekkorában, ugyanazt a Harry Pottert olvasták, ugyanazon az iPhone-on chatel és ugyanabban a márkájú ruhásüzletben vásárol magának pólókat. Egyfajta globális populáris kultúrát ismernek, ebben szocializálódtak. Ennek köszönhetően identitásuk is globális, jellemzőik nagyon hasonlóak, hiába nőttek fel más-más régióban, hagyományos értelemben vett kultúrában. Ez a generáció a globalizáció jegyében éli életét, átlépi az eddig ismert kulturális különbségeket, nem egy helyen nőnek fel, mégis ugyanazok a trendek, események, folyamatok befolyásolják életüket, életmódjukat, szemléletüket.
Felismerik a digitális bevándorlókat
A generáció tagjai saját nyelvet beszélnek, a számítógépek, internet és számítógépes játékok egyéni nyelvezetének egyetlen ismerői, kisajátították ezt a „dialektust”. Az előző, X, Y generáció tagjai képtelenek úgy megérteni és elsajátítani a nyelvet, mint a fiatalabbak. Amennyiben egy digitális bevándorló próbál szóba állni velük saját nyelvükön, megérzik a különbségeket, azt, hogy ő csak tanulta ezt a nyelvet, „hallják az akcentusát”.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Akár 22 százalékkal csökkenhetnek a fizetések
A jelenleginél akár 22 százalékkal kevesebbet kereshetnek az alkalmazottak, amennyiben megvalósul a pénzügyminisztérium által csütörtökön tett bejelentés. Eszerint a társadalombiztosítási járulékokat jövő évtől nem a munkáltatónak, hanem a munkavállalónak kell majd fizetnie.
A pénzügyminisztérium csütörtökön bejelentette: 2018. január elsejétől a társadalombiztosítási hozzájárulásokat teljes egészében a munkavállaló fizeti, azoknak az aránya azonban a mostani 39,25 százalékról 35 százalékra csökken majd, a jövedelemadó pedig 37,5 százalékkal csökken, tehát a mostani 16 százalék helyett csak 10 százalékos lesz – derül ki a PwC Románia közleményéből.
„Ezzel az intézkedéssel Románia lenne az egyetlen ország az Európai Unióban, ahol a társadalombiztosítási járulékot teljes egészében a munkavállaló fizeti. Ezt a többi tagállamban azért nem vezették be, mert annak, hogy a munkaadót bevonták a járulékok kifizetésébe, már kezdettől épp az volt a célja, hogy támogassanak bizonyos kategóriákat, amelyek szociális segélyben részesülnek, de nem járulnak hozzá a rendszerhez (például a diákok, egyetemi hallgatók, nyugdíjasok, akiknek anélkül van egészségbiztosításuk, hogy fizetnék a járulékot)” – mondta el Mihaela Mitroi, a PwC Románia osztályvezetője.
Ahhoz, hogy a munkavállalóknak ne okozzon kárt a rájuk háruló adóteher növelése, a munkáltatónak növelnie kellene a bruttó béreiket, a kormány bejelentett programjának értelmében, 22,75 százalékkal. A jelenleg hatályos törvények szerint a privát szektorban nem lehet a munkaadókat arra kötelezni, hogy módosítsák a bérszintet, kivéve a minimálbérért dolgozó alkalmazottak esetében, a munkaszerződések ugyanis személyes megegyezésnek számítanak, amelyeket az állam a felek beleegyezése nélkül nem változtathat meg.
„Lehet, hogy a munkaadók legnagyobb része megérti majd, hogy a munkavállalókra rótt pluszterhet béremeléssel kell fedeznie, ám ennek nem kell kötelező módon, minden esetben megtörténnie. Így előállhatnak olyan helyzetek, amikor az alkalmazott a mostani fizetésénél mintegy 22 százalékkal kisebb nettó bért vihet majd haza. Másfelől ezt a hatást részben kompenzálja majd a jövedelemadó 16 százalékról 10 százalékra való csökkentése” – tette hozzá Mihaela Mitroi.
Medifax / Szabadság (Kolozsvár)

Nem kérnek a megosztottságból: elítélik a székelyek honos népcsoporttá nyilvánítását
Természetellenesnek, meggondolatlannak és nevetségesnek tartja a romániai magyar pártok és szervezetek vezetőinek többsége azt a polgári kezdeményezést, miszerint a székelységnek külön népcsoportot kellene alkotnia Magyarországon.
Jobbára csodálkozást és döbbenetet váltott ki Erdélyben a magyarországi Nemzeti Választási Bizottság (NVB) kedden hozott döntése, melynek alapján a testület hitelesítette a székelyek honos népcsoporttá nyilvánítására irányuló választópolgári kezdeményezést. Az NVB honlapja szerint a kezdeményezést bizonyos Váradi Barna nyújtotta be.
Megosztást szolgáló kezdeményezés
Az RMDSZ minden egyes népszámlálás alkalmával arra kérte a magyarokat, így a székelyföldieket is: vállalják magyarságukat „székely öntudatuk” mellett, hiszen a magyar közösség valós létszámától függ több olyan alapvető jog is, amely például az anyanyelv-használathoz kapcsolódik – válaszolta a szövetség sajtószolgálata lapunk kérdésére.
Bár az identitás szabad kinyilvánításának oldalán áll, a szövetség mégis arra figyelmeztet: a hasonló kezdeményezések következményei beláthatatlanok lehetnek.
Ebben annak veszélye is rejlik, hogy a román szélsőségesek – az „oszd meg és uralkodj elve” alapján – ismét bizonyítgatni kezdik: a székelyek külön kisebbséget alkotnak, a magyar közösség számaránya így Romániában nem is tehető 1,3 millióra. „Székely vagyok, de a magyar nemzeten belül nem vagyok kisebbség. A kezdeményezést nem támogatom” – hangsúlyozta érdeklődésünkre Kelemen Hunor szövetségi elnök a téma kapcsán.
Nem tartja hasznos kezdeményezésnek a magyarországi próbálkozást Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ügyvezető elnöke sem. „Minden identitás a pozitív ismérvek mellett negatív tényezőkkel is jár, ilyen ez is. Mihelyt létezik Székelyföld, létezhet székely identitás is, csakhogy ez a népcsoport annyira integrálódott a magyar közösségbe, hogy meggondolatlan és felesleges ilyen kezdeményezésekbe fogni” – vélekedett Toró. A néppárti vezető emlékeztetett azokra a román megosztási kísérletekre, melyek ’89 után megerősödtek. Ilyen volt például a forradalom utáni első két népszámlálás metodológiája, mely külön entitásként tüntette fel a magyart és a székelyt.
Pozsony Ferenc néprajzkutató lapunktól értesült a hírről, amelynek hallatán nevetéssel reagált a kezdeményezésre. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) külső tagja kifejtette: ő is csak azt mondhatja, amit Egyed Ákos már rég megfogalmazott. A neves történész elmélete szerint a székelység már 1848–49-ben betagolódott a modern, polgári magyar nemzeti közösségbe. Utoljára Nicolae Ceauşescu próbálkozott a székelység kiragadásával a magyarság sorából, igyekezete azonban nem járt sikerrel” – mondta Pozsony Ferenc.
Már csak a jászok és a kunok hiányoznak
"Ilyen alapon a jászok és a kunok is alkothatnak külön népcsoportot” – reagált Váradi Barna kezdeményezésére Biró Zsolt. Bár meglepte a kezdeményezés, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke úgy véli, a Székelyföldön is akadnak székelyebbek a székelyeknél. Ez a legutóbbi népszámláláson is kiderült, amikor egyesek mindenáron székelyként szerették volna bejegyeztetni magukat. Biró nem zárja ki azt sem, hogy egyes áttelepültek így próbálnának hasznot húzni a legközelebbi kisebbségi önkormányzati választásokon.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke természetellenesnek és abszurdnak tartja a felvetést. Ugyanakkor nem zárja ki a kívülről irányított provokáció lehetőségét sem. „A törvény szerint az a népcsoport számít hivatalosan elismert kisebbségnek Magyarország területén, amely a magyar nyelvtől és kultúrától eltérő nyelvet beszél és kultúrát képvisel, ugyanakkor legalább száz éve az ország jelenlegi határain belül él. Tudomásom szerint sem a bukovinai székelyek, sem a Ceauşescu-rendszerben áttelepültek vagy a zöld határon átszököttek nem élnek száz éve Magyarországon. Hogy a nyelvükről meg a kultúrájukról ne is beszéljünk!” – fejtette ki lapunknak az SZNT elnöke.
Izsák Balázs továbbá leszögezte: bárhol is élnének, a székelyek magyar identitásúak. „Aki székely Csíkban, székely Pesten is!”
Lényegesen különbözik a fentiek véleményétől Ráduly Róbert, az RMDSZ csíkszeredai polgármesterének álláspontja. Szerinte a Székelyföldön nagyon sok sors- és nemzettársában komoly igény mutatkozik arra, hogy magyar anyanyelvű székelynek vallja magát. Érvelése szerint az, aki Csíkban székelynek mondja magát, Magyarországon sem vallhatja másnak magát. Ha egyszer felkerülök a mennybe, és találkozok tősgyökeres székely nagyszüleimmel, hogyan magyarázzam meg nekik, hogy én elmagyarosodtam, már nem vagyok székely?” – kérdezett vissza Ráduly.
Az Országgyűlésé a végső szó
Amint arról a Krónika is beszámolt, a nemzetiségek jogairól szóló törvény értelmében nemzetiség minden olyan – Magyarország területén legalább egy évszázada honos – népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.
Jelenleg tizenhárom, az állam által elismert nemzetiség van Magyarországon: a bolgár, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a roma, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán. A törvény szerint amennyiben további nemzetiség kíván bizonyságot tenni arról, hogy megfelel a feltételeknek, legalább ezer, magát ehhez a nemzetiséghez tartozónak valló, a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásán szavazati joggal rendelkező magyar választópolgár kezdeményezheti a nemzetiség Magyarországon honos népcsoporttá nyilvánítását.
Ennek első lépéseként a kezdeményezők benyújtják a honos népcsoporttá nyilvánítására irányuló választópolgári kezdeményezést az NVB-hez, amely azt formai szempon¬tok alapján elbírálja. Az NVB keddi ülésén a kezdeményezést hitelesítette, a határozat jogerőre emelkedése után a kezdeményezőknek 120 nap alatt ezer támogató aláírást kell összegyűjteniük. Ezek hitelességét a Nemzeti Választási Iroda ellenőrzi, és amennyiben megvan a szükséges számú aláírás, az NVB kikéri a népcsoporttá nyilvánításról a Magyar Tudományos Akadémia véleményét. Ezt követően az NVB az MTA véleményével és az összegyűlt aláírások számával felterjeszti a kérelmet az Országgyűléshez, amely dönt a honos népcsoporttá nyilvánításról.
A választási bizottsághoz forduló Váradi Barnáról egyesek tudni vélik, hogy azonos azzal a Csibi Barnával, aki 2011 márciusában Csíkszereda központjában felakasztott egy Avram Iancut jelképező szalmabábut.
A Székely Gárda Kulturális és Hagyományőrző Egyesület alapítója „hőstettét” pedig a világhálón is közzétette. A férfi ellen két bűnvádi per is folyamatban van. 2015 decemberében idegengyűlöletre való felbujtásért és revizionista eszmék terjesztéséért állították bíróság elé, két hónappal korábban pedig rasszista, fasiszta és idegengyűlölő nézetek terjesztéséért. Az időközben Kárpátaljára telepedett és megházasodott férfi felvette felesége nevét, így lett belőle Váradi Barna. Az utóbbi időben többször is felbukkant szülővárosában, bizonyos források szerint pedig nemrég hazaköltözött.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

A székelyek mint magyarországi nemzeti kisebbség: kalandorság
Képzeljünk el egy olyan népszámlálási eredményt, amely szerint a magyarok száma Romániában 650 ezer. Nem ötven év múlva, hanem akár a következő cenzus nyomán, és nem természetes fogyás vagy kivándorlás nyomán. Hanem azért, mert a statisztikákban ugyancsak mintegy 600 000 főnyi székely is megjelenik.
A következmények meglehetősen súlyosak lennének, hiszen a magyar közösség hiába bizonygatná a valós tényeket hangoztatva, hogy a székelyek is magyarok, a statisztikai tények mégiscsak azt mutatnák, hogy két külön etnikumról van szó. Ami azt vonná maga után, hogy egyrészt elveszne a nyelvi és kulturális jogok jelentős része, másrészt lényegesen csökkennének a magyar közösség amúgy sem bivalyerős bel- és külföldi érdekérvényesítési képességei, és természetesen a román illetékesek mindent megtennének, hogy a székelyeket ne számítsák hozzá a világban élő összmagyarság létszámához.
Ez persze egyelőre negatív utópia, ugyanakkor könnyen megtörténhet, hogy egy magyarországi népszavazás nyomán előbb-utóbb akár ide is eljuthatunk. A Nemzeti Választási Bizottság ugyanis hitelesített egy olyan népszavazási kezdeményezést, amely arról szól, hogy a székelyeket ismerjék el honos magyarországi népcsoportnak. „Alulírottak kijelentjük, hogy a székely nemzetiséghez tartozónak valljuk magunkat!” – áll a kezdeményezésben, amelynek hivatalossá válásához elegendő ezer választópolgár támogató aláírása. Ezt követően ugyanakkor szükséges a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalása is, majd az Országgyűlésé a végső döntés.
Az ügy eléggé furcsa, mi ugyanis eddig úgy tudtuk, hogy a székelyek sajátos kulturális hagyományaik és nyelvjárásuk mellett ugyanúgy a magyar nemzet részét képezik, mint a palócok vagy a matyók. Hiszen – amellett, hogy regionális és csoportidentitásuk vitathatatlan – magyarul beszélnek, és a székely identitáson túlmenően magyar identitással rendelkeznek, a magyar nemzet részének tekintik magukat. A mostani népszavazási kezdeményezés ezt az összetartozást torpedózná meg azáltal, hogy magyarországi „nemzetiséggé” degradálná a székelyeket.
Hogy ez kinek lenne jó, kérdéses, valahogy ugyanis nehezen tudjuk elképzelni, hogy egy, a Székelyföldről Magyarországra költözött vagy székely származású magyar állampolgár számára kecsegtető jövőképet jelentene kisebbségivé válni úgy, hogy anyanyelve és kultúrája is magyar – bár persze mindenkit megillet a jog, hogy olyan nemzetiségűnek tekintsék, amilyennek vallja magát. Csakhogy jelenleg Magyarországon a székely nem számít nemzetiségnek.
Annál inkább Romániában. Ahol előfordult, hogy a népszámlálási íveken a választható nemzetiségek között a székely is szerepelt, hiába magyar anyanyelvűek és identitásúak a székelyek. A román hatóságok célja egyértelmű volt: ezáltal próbálták csapdába csalni azokat, akikben annyira túlbuzog a székely regionális öntudat, hogy – miközben bizonyára nem is mérik föl, mekkora baklövést követnek el – büszkén vallják magukat székelynek. Ezáltal pedig hivatalosan csökkentik a magyarok statisztikai létszámát.
Gondoljunk bele, mi történne Romániában, ha Magyarországon hivatalosan elismernék, hogy a székely a magyartól eltérő, önálló nemzetiség. Bár nem vagyunk jósok, el bírjuk képzelni, csak idő kérdése lenne, hogy a román illetékesek fölvessék: ha Budapest sem tartja magyarnak a székelyeket, akkor Bukarest miért tenné?
Amúgy is léteznek olyan hagymázas román történelmi képzelgések, amelyek szerint a székelyek ősei eredetileg románok voltak, csupán a „megszálló” magyarok magyarosították el őket erőszakkal. Úgyhogy ez jó alkalom lenne a székelyek „visszarománosítását” célzó mozgalom beindítására.
Ami akár azzal az abszurd helyzettel is együtt járhatna, hogy éppen a román hatóságok bátorítják a székely identitás és nemzetiség vállalását a népszámlálásokon is, éppen azért, hogy minél inkább csökkentsék a magyarok létszámát, és leválaszthassák a székely nemzetrészt a magyarokról. Miközben korlátoznák a magyar nyelvű oktatást a Székelyföldön – hiszen miért tanuljanak magyarul a székelyek, ha nem magyarok? Úgyhogy a budapesti népszavazási kezdeményezést veszélyes kalandorságnak tartjuk. Már csak azért is, mert feltételezhető kezdeményezője – akkor még más néven – hajtott már végre olyan akciót, amely öncélúságán túlmenően semmi egyébre nem volt jó, mint hogy a magyarok ellen hergelje a románokat.
Reményeink szerint azonban nem jut olyan szakaszba a történet, amely miatt aggódnunk kéne. Azt ugyanis nehezen tudjuk elképzelni, hogy az akadémia arra a következtetésre jut: jogos a felvetés, egy nemzetiséget ugyanis a hatályos törvény értelmében a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztet meg. Márpedig a székelyeknek saját nyelve – legalábbis eddigi tudomásunk szerint – nincs. Az üdvös tehát az lenne, ha a kezdeményezést még idejekorán elkaszálnák. Az ugyanis óriási kárt okozna a magyar nemzetnek és a magyar nemzet részét képező székelyeknek.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Hiánypótló vándorszínház a bánsági szórványban
Arad, Temes és Krassó-Szörény megyei szórványtelepülésekre viszi el előadását augusztusban a Bánsági Vándorszínház, amelynek vezetője, Aszalos Géza színművész beszélt a kezdeményezésről a Krónikának.
Tizennégy bánsági szórványtelepülésen mutat be ingyenes színházi előadást augusztus második felében a Bánsági Vándorszínház. A negyedszerre szervezett fellépéssorozat újdonságának számít, hogy idén a csapat már nemcsak Temes, illetve Arad megyei településeket látogat meg, de szélesítve a kört Krassó-Szörény megyébe, Resicabányára is ellátogatnak.
A kilencfős csapat bázisául július 31. és augusztus 19. között a Temes megyei Végvár település szolgál, ahonnan a bemutatót követően augusztus 20-án indul a 14 napos turné.
Aszalos Géza, a kezdeményezés ötletgazdája a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művésze a Krónikának elmondta, a vándortársulat ötlete onnan származik, hogy pár éve részt vett a Vajdasági Tanyaszínház turnéján.
„Már akkor, négy éve felötlött bennem, hogy a vándortársulat a Bánságban is működhetne. Ezelőtt négy évvel Molnár Zsolt akkori parlamenti képviselővel együtt indítottuk a Bánsági Közösségért Egyesület égisze alatt, amelynek célkitűzése, hogy hiánypótló magyar kulturális és közösségi élményeket biztosítson a környékbeli magyaroknak.
Két éve a vándorszínház tagjai által alapított Tarisznyás Egyesület szervezi a fellépéseket, a színdarabokat így azok láthatják, akik különben nem jutnak el színházi előadásokra” – fejtette ki Aszalos Géza,
Hozzátette, a csapat tagjai főiskolai hallgatók és színészek, akik a turné idejére kiköltöznek egy tanyára vagy faluba, 3-4 hét alatt együttműködnek, értékhordozó produkciót hoznak össze és mutatnak be. A vándorszínház egyik fő támogatója a temesvári színház, amely a jelmezeket, hang- és fénytechnikát is biztosítja.
„A csapatban vannak olyan tagok, akik a kezdetektől részt vesznek a vándortársulat munkájában és persze újak is érkeznek. A közönség részéről pedig pozitív reakciók érkeznek, évről évre eljönnek megnézni az előadást – ez jelenti a visszajelzést számunkra, hogy jó, amit csinálunk.
Ugyanakkor a részt vevő főiskolások – idén a kolozsvári és vásárhelyi főiskolán tanuló hallgatók csatlakoztak hozzánk – számára is egyedi élményt jelent a vándorszínház, hiszen a kőszínházakban nem tapasztalhatják meg ezt a fajta színházcsinálást: itt a csapattagok önellátóak, a díszletet ők maguk készítik. Ilyenkor reggel utazunk, a helyszínen felépítjük a díszletet, előadás után lebontjuk, aztán utazunk tovább, ez pedig természetesen gazdagítja a csapattagok színházcsinálási tapasztalatait” – mondta Aszalos Géza. Hozzátette, tavaly Rejtő Jenő-bohózattal léptek a szórványtelepülések közönsége elé, ami jó választásnak bizonyult, így idén is egy zenés vígjátékot állít színpadra, ezúttal Nóti Károly szövegei nyomán, Majd a jegenye címmel.
A csapat összetétele az előző évhez képest részben módosult, Aszalos Géza rendező, Orbán Enikő dramaturg és Albert Alpár díszlet-, jelmeztervező mellett Mihály Csongor, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház bábszínésze, Hodu Péter szegedi színművész, Scurtu Dávid, Zétényi Lina, Sosovicza Anna és Benczi Tekla színész szakos hallgató is részt vesz az előadás színpadra állításában. A tavaly óta a Tarisznyás Egyesület égisze alatt működő színházi projektet idén a Temes Megyei Tanács támogatja.
Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

A várban járt a Csárdáskirálynő
Csütörtökön este a Csárdáskirálynő előadásával folytatódott a VI. Nyári Színházi Fesztivál a nagyváradi várban. Az operett népszerűségét jelzi: még a csilláron is lógtak volna, ha lenne ilyen ott.
Nagyvárad az operett fellegvára volt és maradt- azt hiszem, ez nyugodtan kijelenthető a csütörtök esti előadás után, hiszen zsúfolásig megtelt a várban található nyári színház nem csupán Bihar megyéből, hanem a határ túl oldaláról is érkezett magyarokkal, a jól ismert dalok- A lyányok, a lyányok…, Az asszony összetör!, Hajmási Péter, Hajmási Pál, Jaj cica, eszem azt…, Húzzad csak kivilágos virradatig- pedig olyan sikert arattak, mintha nem hallotta volna ezeket legalább több tucatszor az elmúlt években az operett előadásokkal, vagy legalábbis operett slágereket éneklők fellépésével elkényeztetett váradi közönség. Úgy tűnik azonban, hogy ez esetben nem állja meg helyét az mondás, miszerint a jóból is megárt a sok, és lehet a végtelenségig énekelni ezeket a szerzeményeket, mert sokak számára akkor sem unalmasak.
A hangulathoz, az előre borítékolható fergeteges tapshoz az is nagy mértékben hozzájárult természetesen, hogy olyan népszerű művészek parádéztak a színpadon, mint a Boni grófot szenzációsan alakító Bozsó József, az Edwin szerepében tündöklő Domoszlai Sándor, vagy a kabaré műfajából is ismert nagy kedvenc, Heller Tamás, alias Miska pincér. Talán fölösleges összefoglalnunk a Csárdáskirálynő sztoriját, hiszen annyira közismert, és nem is a történeten, hanem inkább a dalokon van a hangsúly, de az újszülöttek és a messziről jöttek kedvéért, íme a lényeg, dióhéjban, egy mondatban: ezen operett is mi másról, mint a szerelemről szól, ezúttal egy bécsi elkényeztetett arisztokrata és egy tehetséges pesti énekesnő izgalmas, poétikus, szenvedélyes egymásra találásáról.
Éljen a szerelem!
A rendezvényre a nyíregyházi Mandala Dalszínház, az RMDSZ Bihar megyei szervezete, a Nagyváradi Magyar Diákszövetség és a Partium Alapítvány égisze alatt zajló VI. Nyári Színházi Fesztivál keretében került sor, melynek médiatámogatója a Bihari Napló. Ennek megfelelően az elején a mandalás Dobos László igazgató, Nyíri Tamás, az NMD leköszönő elnöke és Cseke Attila szenátor, megyei RMDSZ-elnök köszöntötték az érdeklődőket. A honatya arra hívta fel a figyelmet: a Csárdáskirálynő Kálmán Imre legnépszerűbb operettdarabja. Az Éljen a szerelem! címmel született meg, a szerzője valamikor 1914 tavaszán kapta azt a felkérést, hogy egy megírt szövegre zenét szerezzen. Nagyon megtetszett neki a szerelmi történt, neki is fogott, csak közben kitört az első világháború, és akkor abba is hagyta. További unszolásra végül mégis befejezte, és 1915 végén bemutatták Bécsben, majd egy évre Budapesten is, hogy aztán elinduljon világhódító körútjára.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

„2018 kapcsán mi érdekes helyzetben vagyunk”
Szerdán az RMDSZ országos ügyvezető elnöki minőségében hivatalos látogatást tett Váradon Porcsalmi Bálint. Szerkesztőségünkbe is ellátogatott, exkluzív interjújában a közelmúlt és az elkövetkező időszak történéseivel kapcsolatban fejtette ki a véleményét.
– Amióta az év elején megválasztották az RMDSZ országos ügyvezető elnökévé, ez-e az első hivatalos látogatása ebbéli minőségében Bihar megyében? Mi a célja?
– Ügyvezető elnöki minőségemben ez a mostani az első hivatalos látogatásom. Tájékoztató és tájékozódó jellegű látogatás ez, amúgy elég sok területi, illetve megyei szervezethez ellátogatok. A vizit több részből áll. Egyrészt a megyei szervezet vezetőjével találkozom. Tájékozódom arról, hogy éppen milyen projektek vagy politikai kérdések vannak napirenden, miben tudok mint ügyvezető elnök segíteni. Ugyanakkor van ennek egy szervezetépítési komponense is. A munkatársainkkal, a kollégákkal találkozom, próbálok első kézből értesülni arról, hogy milyen napi kihívásokkal küszködnek, illetve miben tudunk nekik segíteni abban, ami a szervezetfejlesztést és -építést illeti.
– A közelmúlt eseményeire visszagondolva, számomra legalábbis feltűnő volt az, hogy mintha az elmúlt évekhez képest az RMDSZ vezető politikusai hangsúlyozottabban lettek volna jelen Tusványoson. Vagy tévednék?
– Nem téved, alapvetően az eddiginél jóval hangsúlyozottabb volt az RMDSZ jelenléte. Tizenöt vagy tizenhat vezető RMDSZ-es politikus volt jelen Tusnádon. Ennek alapvetően két oka van. Az egyik – és szerintem ezen nincs mit titkolni –, hogy rendeződött az RMDSZ és a Fidesz viszonya, van egy partneri kapcsolat a magyar kormánnyal. A másik pedig, ami azt hiszem, hogy talán ennél is fontosabb, hogy van jó néhány olyan téma – gazdaság, oktatás, nemzetpolitikai kérdések, mint például a Minority SafePack –, amelyeknek kapcsán az RMDSZ álláspontja megkerülhetetlen és fontos. Ezért is voltunk ott, és mondtuk el a saját véleményünket.
– Ön Toró T. Tiborral, az Erdélyi Magyar Néppért ügyvezető elnökével vitázott, vagy folytatott párbeszédet, ha úgy jobban tetszik…
– Ami a Toró T. Tiborral lefolytatott vitát, párbeszédet, vagy beszélgetést illeti, én mindig azt mondtam, hogy nyitott vagyok bárkivel egy asztalhoz ülni hogyha vannak közös témák, vagy éppenséggel vitás pontok. Ez vezérelt akkor is, amikor elfogadtam a szervezőknek a meghívását erre a kerekasztalra. Így utólag értékelve, azt hiszem, hogy ez egy jó beszélgetés volt, jó néhány kérdés előjött, amelyekben nem értünk egyet, és volt néhány olyan kérdés is, melyekben egyetértünk. Én azt mondtam, hogy az egyeztetésen és párbeszéden túl arra kellene többet koncentrálnunk, hogy legyen folyamatos munkával való együttműködés. Akkor ott megkértem Toró T. Tibort, hogy az EMNP szálljon be például abba az aláírásgyűjtésbe, amit mi a múlt héten kezdtünk el.
– És lett ennek valami eredménye?
– Sajnos eddig még nem láttunk egyetlenegy olyan konkrét jelét se annak, hogy esetleg meghirdették volna ők is, de remélem, hogy ez meg fog történni. Jó dolognak értékelem tehát ezt a vitát, de hogy aztán ennek mi lesz a folytatása, vagy eredménye, majd kiderül.
– Milyen parlamenti őszre számít?
– Van ugye a parlamenti együttműködés, ami jelen pillanatban működik a PSD-ALDE kormánykoalícióval. Nyáron lesz egy közös frakcióülésünk, egy munkamegbeszélés, ahol értékeljünk, hogy azokból a kitűzött célokból, melyeket tavasszal, az év elején meghatároztunk, mit sikerült eddig megvalósítani, illetve ezekből mi az, amit meg lehet majd valósítani ősszel. Van jó néhány olyan kérdés, olyan projekt, amiről mi nem mondtunk le. Ezek most előtérbe kerültek a kormányválság alatt kialakult cirkusszal.
– Például?
– Például a 215-ös törvénynek a módosítása, ami az anyanyelvhasználatot illeti. De beszélhetünk a kisebbségi törvényről is, illetve van egy nagyon fontos hozadéka annak is, ami történt. Ez kimondottan a parlamenti ülésszak vége előtt volt, az oktatási törvénynek a módosítása, ami számunkra nagyon fontos új elemeket tartalmaz, és e héten kedden Klaus Iohannis államfő kihirdette ezt a törvényt. Tehát ma már törvény rendelkezik a differenciált képességfelmérő és érettségi vizsgákról. Az említett augusztusi megbeszélésen jelöljük ki az őszi prioritásokat, de még egyszer hangsúlyozom, a nagy projektjeinkről nem mondtunk le.
Centenárium
– Egyre inkább közelítünk 2018-hoz, a román egyesülés 100. évfordulójához. Az RMDSZ hogyan viszonyul ehhez a centenáriumhoz?
– 2018 kapcsán mi egy érdekes helyzetben vagyunk. Többször azt mondtuk, ez veszélyes lehet az egész magyar közösségre nézve abból a szempontból, hogy mivel Romániában nem látható az, hogy egy nagy, országos projekt töltené ki a centenárium megünneplésére vonatkozó kommunikációt, nagy valószínűséggel egy hazafias, de ami ennél félőbb, hogy egy nacionalista, magyarellenes retorika tölti majd be ezt az űrt. Mi viszont ezt az egészet egy lehetőségnek tekintjük. Alapvetően két dolgot tervezünk, és ez nem csak a parlamentre vonatkozik, hanem úgy általában véve. Az egyik az, hogy valamilyen formában megmutassuk azokat az értékeket, melyekkel az erdélyi magyarság az elmúlt száz évben hozzájárult Románia fejlődéséhez, a másik pedig az, hogy egyre többet beszélünk ma már arról, és tervezzünk is azt, hogy miként tudjuk a román közösséget megszólítani, hogyan tudjuk neki elmagyarázni azt, hogy kik vagyunk, és mit akarunk.
– És hogyan tudjuk?
– Lehet, hogy ennek az első lépése nem az kellene legyen, hogy az autonómiát kezdjük el magyarázni, hanem visszamegyünk egy kicsit a kályháig, és inkább alapdolgokat magyarázunk el a románoknak a magyarokról, hiszen lehet, hogy például sokan azt se tudják, hogy vannak magyar iskolák, vagy egyáltalán, mit is jelent magyarnak lenni Romániában. Tehát nem biztos, hogy nekünk azzal kellene most elkezdenünk elmagyarázni a saját dolgainkat, hogy a jogok kodifikációjával indítunk, hanem inkább visszatérve az alapokhoz, egy más típusú kampánnyal, egy más típusú kommunikációval kéne megszólítsuk a román közösséget.
– Önmagában, csupán az emlékezés, gondot jelentene?
– Tényleg nem a megemlékezéssel van a gond, hanem azzal, hogy nincs egy olyan konkrét témájuk, amire a megemlékezésüket építenék. Tegyük fel, nincs egy olyan sikersztori, amiről száz év elteltével meg tudnak emlékezni, marad tehát egy nagyon érzelmi kommunikáció. Éppen ezért ez az érzelmi kommunikáció óhatatlan, és már most látjuk ennek a jeleit, ami egy nagyon erős nacionalista, nemzetféltő, magyarellenes retorikát ölthet. Reméljük, hogy valamelyest meg tudjuk fékezni ezeket a kirohanásokat. Illúzióink azért nincsenek, tudatában vagyunk annak, hogy elég erősek lesznek. Mi fogjuk tenni a dolgunkat, és ehhez megpróbálunk román partnereket is keresni, mert azt hiszem, hogy vannak ilyenek. Nem sokan, de vannak olyan emberek, akik ezt a román–magyar kérdést egy más szemüvegen keresztül látják, normálisan érzékelik. Ugyanakkor Klaus Iohannist is arra kértük a székelyföldi látogatása kapcsán, hogy 2018 távlatában, mentén is próbálja ezeket a nagyon magyarellenes kirohanásokat valamiféleképpen tompítani, éljen a moderátori jogosítványaival. Neki ezt is elmondtuk ott. Másfelől ahhoz, hogy ezt a kérdés megfelelően tudjuk kezelni, illetve 2018-ban tovább tudjunk lépni, egy olyan stratégiai partnerséget kell kidolgoznunk és elfogadnunk a román állam és a magyar kisebbség között, melynek az alapja valahol az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatban rejlik.
Aláírásgyűjtés
– Mindeközben úgy tűnik, hogy tágabb kitekintésben, az európai politikai helyzet nem éppen kedvezően alakul abból a szempontból, hogy ettől javulna a közérzetünk, vagy jobban éreznénk magunkat kisebbségi magyarként Romániában…
– Hát igen, én is azt hiszem, hogy az ismert problémák nem segítenek. 2018-ban azonban a mi itteni életünket elsősorban a centenárium fogja meghatározni. Még egyszer mondom: mi megpróbáljuk egy közérzet javító, pozitív kommunikációval temperálni a felénk irányuló negatív kommunikációt. Ami pedig az Európai Uniót illeti, van egy érdekes kezdeményezés, amit 2013-ban indítottunk el, de igazából idén áprilisban ért révbe. Ez a már általam említett uniós kisebbségvédelmi kezdeményezésünk, a Minority SafePack, ami szintén 2018-ban fog kicsúcsosodni. Az a véleményünk ugyanis, hogy az Európai Uniónak az őshonos nemzeti kisebbségek kérdéseit is rendeznie kell. Jelen pillanatban gyűjtjük az aláírásokat, ezúton is szeretném kihasználni az alkalmat, hogy a jogaink.eu honlapra hívjam fel a figyelmét a nagyváradi, illetve bihari magyar közösségnek, hiszen online már alá lehet írni. Az aláírásgyűjtést nagy valószínűséggel idén befejezzük. Egymillió aláírást kell összegyűjteni Európa-szerte. Jövő áprilisban lezárul ez az európai aláírásgyűjtés, és minden bizonnyal majd a nyár után, kora ősszel kezdődhet meg uniós szinten a politikai munka, a jogalkotás, ami a kisebbségek védelmét illeti.
– Az RMDSZ ugye 250 ezer aláírás megszerzését tűzte ki célul?
– Igen, 250 ezer aláírást akarunk összegyűjteni Erdélyben, aminek egy részét, mint ahogyan említettem, online úton. Azt tudni kell, hogy ez első internetes hivatalos aláírásgyűjtés, amit Romániában csinálnak. Más ilyen jellegű, vagy ekkora méretű kezdeményezés még nem volt. Ez egy új forma. Mindenkit arra bátorítok, hogy aki teheti, az online írja alá, mert egyszerűbb a kérdőív, mint a papír alapú. A papír alapú aláírásgyűjtésnek különben is csak majd szeptemberben fogunk neki, és egy kicsit bonyolultabb lesz, mint a szokásos aláírásgyűjtés.
– Jövőre egy számunkra másik fontos eseményre is sor kerül: a magyarországi országgyűlési választásokra.
– Látnunk kell a 2014-es választások, majd a referendum kapcsán, hogy körülbelül a kettős állampolgároknak a fele akar, vagy vesz részt a választásokon. Van egy nagyon fontos kérdés viszont, és én erről szoktam nagyon sokat beszélni, vagyis hogy létezik egy, nem nevezném akadályozó tényezőnek, hanem inkább adminisztratív kapunak, a választás és a választó állampolgár között. Ez a regisztráció. Mi, romániai magyarok ahhoz vagyunk szokva, hogy vasárnap szépen felöltözünk, vesszük a személyi igazolványunkat, a szavazókörben megkapjuk a pecsétet, és öt perc alatt szavazunk. Magyarország esetében azonban ez nem egy öt perces valami, hanem egy hosszabb, és eléggé összetett folyamat, procedúra. Egy bonyolult információkkal teli űrlapot kell kitölteni. A mi szerepünk, és a mi vállalásunk ebben, hogy segítünk azoknak, akik élni akarnak a szavazati jogukkal, tájékoztatjuk őket, segítünk nekik abban, hogyan kell regisztrálni. Szerintem ez a legfontosabb kérdés most, illetve valószínű, hogy januárban és februárban arról is kell beszélnünk majd, hogy hogyan szavazzanak helyesen. Lehet, hogy nem árulok el újdonságot, de 18–20 százaléka a határon túlról leadott szavazatoknak érvénytelen. Ez nem azt jelenti, hogy az emberek rosszul szavaznak, csak rosszul töltik ki a kísérőpapírokat, a kísérődokumentumokat vagy azt az űrlapot, és éppen emiatt a rendszer ezt sokszor automatikusan visszadobja. Mi azonban bízunk abban, hogy a saját rendszereinken, a saját csatornáinkon és a saját szervezeti erőforrásainkon keresztül el tudunk jutni nagyon sok olyan kettős állampolgárhoz, aki szavazni akar.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Finisszázs helyett
Vasárnap zárul a Csíki Székely Múzeum idei nagy, időszakos képzőművészeti kiállítása. A Művészek ágyúdörgésben – Erdély az első világháborúban című tárlat zárása kapcsán megfogalmazott gondolatait Szabó András, a Nagy Imre-hagyaték kurátora osztja meg olvasóinkkal.
Két nap múlva zárul a múzeumban az első világháborús nagykiállítás. Véleményem szerint a múzeumi nagylélegzetű kiállítások legkiválóbb, 24 művész 89 alkotásából rendezett tárlata; s pontosan ez a szemlélet- és karaktersokaság teszi jelentőségteljessé. A kiállítást Szücs György és Murádin Jenő művészettörténészek rendezték a következő művészek alkotásaiból: Bajor (Bayer) Ágost, Biró Mihály, Dobai Székely Andor/André Székely de Doba, Dumitrescu Stoica, Eder Hans, Ferenczy Valér, Han Oscar, Horthy Béla, Iványi Grünwald Béla, Margó Ede, Márton Ferenc, Nagy István, Popp Aurel/Papp Aurél, Remsey Jenő, Schréder Etta/Kárpátiné Schréder Etel, Siklódy Lőrinc, Stróbl Alajos, Varga Nándor Lajos, Vaszary János, Vértes Marcell/Marcel Vertès, Vidovszky Béla. Négyen közülük – a csíkmindszenti Nagy István, a csíkszentgyörgyi Márton Ferenc, a gyergyóditrói Siklódy Lőrinc, a sepsiszentgyörgyi Varga Nándor Lajos és az időszakosan hozzájuk társuló csíkzsögödi Nagy Imre földink. És amint a kiállítás alcíme is sugallja, rólunk szól; nem véletlen tehát, hogy szám szerint a kiállítást a székelyföldi művészek alkotásai uralják. Máris feltehető a kérdés: művészeink vajon milyen lelkülettel vettek részt a Nagy Háborúban?
Köztudomású, hogy a székelység kétszer adta vérét ugyanazon Habsburg-uralkodó miatt: először az 1849-es szabadságharcban I. Ferenc József ellen. Másodszor 1914–16-ban I. Ferenc József mellett; nemcsak hivatalos kötelességből – mert besorozták őket –, hanem azért is, mert a Nagy Háború kitörésének idejére megszépült a székelyek császárképe, s katonadalaikban is – már pertu – énekeltek az uralkodóról: „Ferenc Jóska kiállott a kapuba, nagyot pökött a markába…”. Amúgy a „véradás” a császár halálakor nem szűnt meg: a háború befejeztéig tartott. „Addig fújtuk a »Ne félj, ne félj, kutya Szerbiá«-t – emlékszik vissza Nagy Imre az időszakra –, hogy egyszer csak eljött a háború. Úgy nézett ki, mintha megbolydult és megbolondult volna az egész világ. Megindultak a nagy behívások, vonat vonatot ért. A katonavonatok virágba öltözve.” A székelyföldi fiúk mindegyikét a Brassói 24-es honvéd gyalogezredbe, bakanyelven a „24-es regementbe” sorozták (lásd Nagy Imre egyenruhában). És ott nemcsak Ferenc Jóskáról énekeltek, hanem katonakesergőt is fújtak: „Szépen szól a, szépen szól a 24-es banda, székely bakák, 24-es bakák masíroznak rajta, masíroznak idegen országba, Olaszország gyászos határára.” (lásd Márton Ferenc: A 24-esek katonazenekara, 1917.)
Ebbe az egységbe hívták be Márton Ferencet, Nagy Imrét, Nagy Istvánt, Siklódy Lőrincet és Varga Nándor Lajost, s természetesen sok más fiatalembert is, de minket most csak az említett művészek érdekelnek.
Nagy Imrét Csanády Frigyes altábornagy megmentette a frontvonal gyilkos közegéből; fogolyszállítmány-kísérőként elvezényelte. Az eperjesi katonakórház orvosa pedig szanatóriumba küldte Tátralomnicra, ahol Szőnyi Istvánnal volt alkalma találkozni, és ahonnan aztán – úgy, egyenruhásan – mehetett is a főiskolára… hivatalosan nem lett haditudósító. A 24-esektől Márton Ferenc és Varga Nándor Lajos, illetve rövid marosvásárhelyi átvezénylését követően, bár nem hivatalosan, Nagy István is a Sajtóhadiszálláshoz került. „Bár beosztásánál fogva Nagy István nem élvezhette a hadifestők kiváltságait – írja Murádin Jenő a katalógusban –, felettesei igen nagyra becsülték. Strohoffer Jenő százados, zászlóaljparancsnok, akit a festő nagyméretű portréban örökített meg, külön szobát biztosított számára, ahol zavartalanul dolgozhatott. Tiltásai ellenére a művész mégis többször kiment a frontvonalba, hogy a lövészárokban »élesben« készítsen rajzokat.”
A 24-esek parancsnoka, Ágoston ezredes „1917 táján saját hatáskör-ében külön csoportot létesített a Sajtóhadiszálláshoz tartózó és e státusszal nem rendelkező művészekből, és konkrét feladatokkal bízta meg őket.
A csoport parancsnokának a grafikus és festő Varga Nándor Lajost jelölték ki, tagjai Fekete zászlós (?) és két tizedes, Márton Ferenc és Nagy István voltak. Az együttműködésnek folytatása is lett. Amikor 1917-ben az ezred Mezőtúron pihent, a csoport az alföldi kisvárosban közös kiállítást szervezett, amelyen az említetteken kívül a szintén mozgósított és hadnagyi rangban szolgáló festő, Nagy Imre is részt vett.”
A Sajtóhadiszállás volt a besorozott és az önként jelentkező művészek és fényképészek gyűjtő-eligazító központja, innen vezényelték őket a front valamely részére. „A lakókörzetük szerint bevonultatott katonák – köztük a művészek – a legkülönbözőbb helyszínekre kerülhettek.” Hermann Lipót nagyszentmiklósi származású festőművészt például egy világváros után, a még ma is világvégnek tekintett Kóstelektől nem messzire eső Sóstelekre, amelyet így jellemzett: „Csendes falu, szép vidék, kellemes változatosság Prága után.”
A katonavonatokat virágba öltöztető lelkesedés lecsengését követően a haditudósítók igencsak személyes jellemüknek, egyéniségüknek megfelelően élték meg a háború eseményeit: állóháborút, győztes, vesztes csatákat, annak borzalmait és apró szépségeit is. A kiállítás székelyföldi művészeinek anyaga alapján úgy tűnik: Az izgága, a mindenhol jelenlevő, a harcot férfiasságnak felfogó jellemmel rendelkező Márton Ferenc, a háború nyomorúsága mellett (Szerb foglyok, 1915., Fedezékben, 1916., Lövedékrobbantás, 1916., Vonuló bakák, 1917., Sacile [Horvátország], 1918.), a tisztesek és tisztek körében minden kellemetlenség és nyomorúság ellenére megőrzött, a katonai elegancia apró jeleire (Dr. Magyar törzsorvos, 1916., Dr. Sipos Gyula, 1917., Pércsi József őrmester, 1917.), és ez utóbbi vakszolt bajszára is figyelt.
Vele ellentétben Nagy István – zárkózott természetű lévén –, néhány kivétellel (Katonafej [pipázó], 1915., Biró Alajos, Sebesült katona, 1916.) inkább a sötét tónusokkal kifejezhető, a katonavilág komorságát közvetítő alkotást részesítette előnyben (Katona [félre sapkás], 1916., Önarckép, Pipázó katona, 1917., Katonák asztalnál, 1918 körül, Katonafej [plakát és borító], 1918.) Nagy Imre, aki a zavaros állapotokat nehezen viselő jellemmel rendelkezett, tartotta ugyan székelyföldi katona-művésztársaival a kapcsolatot, valódi háborús eseményről nem készített rajztudósítást. Ő tudósítóként a háború befejezése után – 1918-ban –, a már megváltozott politikai közegben jelentkezett a Vasárnapi Újság hasábjain. Akkor még rajzstílusa kizárólag a Márton Ferenc hatását viselte magán. Két katona témájú műve – egy vázlat és egy kompozíció – maradt ránk (Katonafestő, é. n., és Rakodók, 1918.) A Katonafestő mintha a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonában található Incze Lajos fényképének társa lenne, pontosabban, mintha Márton Ferencet ábrázolná alkotás közben (Márton Ferenc fest, 1916 körül).
Siklódy Lőrinc és Varga Nándor Lajos karakteréről nincsenek ismereteim. Kiállított műveik és a Varga Nándor Lajos katalógusbeli naplójegyzetei alapján azonban feltételezem, hogy minimális érzelem ráfordítással vették tudomásul háborús helyzetüket. Műveik illusztratív jellegűek: (Siklódy Lőrinc: Honvédőrszem, 1916 körül., Varga Nándor Lajos: orosz katona- és fogolyportrék).
A kiállításon két Csíkszereda-ábrázolás is látható. Mindkettőt Vaszary János, egyik jelenlegi testvérvárosunk, Kaposvár szülötte készítette Csíkszereda, 1916. címmel. Egyik a Vármegyeház környékét ábrázolja, a másik a várost, a jelenlegi lőtér irányából nézve. A harmadik városrész-ábrázolás a katalógusban látható; Halász-Hradil Elemér: Csíkszereda, 1916. A leégett Kossuth Lajos utcában katonák masíroznak.
A kiállítást komolyan dokumentált, pontos, összefüggés-alapos és nagyon olvasmányos szövegű, gazdagon illusztrált katalógus kíséri. Tisztelettel ajánlom a kiállítás múltával is az érdeklődők figyelmébe! Hargita Népe (Csíkszereda)

Papp Sándor Zsigmond: Haj, kisvasút, békeharc
Elmegy az ember egy hétre nyaralni és megtörténik az elképzelhetetlen: egy lövétei lány, bizonyos Ladó Andrea képes volt befurakodni Orbán mellé a Tusványosról szóló hírekben. Azt nem mondhatnám, hogy ellopta a showt, mert a vezértől ezt képtelenség elvenni, akkor is lenne valamilyen verbális bombája a hüledező és felháborodó ellenzéki sajtó számára, ha ezer lányt rántanának le a hajánál fogva a földre. Most mégis osztoznia kellett, és már önmagában ez a tény felháborító a hívek számára. Amúgy viszont nincs semmi meglepetés.
Már írtam ezen a helyen, hogy nem vagyok nagy híve a fütyülésnek, hiszen ez csak lármához és nem párbeszédhez vezet, márpedig egymás meghallgatása nélkül sosem fogunk tudni kilépni az ördögi körből. Tudom, hogy sokaknak ez a tiltakozás bevett és Európában elfogadott módja (használták már nálunk is mindkét oldalon), ám én attól félek, hogy a mi kezünkben ez az eszköz csak olaj a már eddig is izzó gyűlölködésre. Azt már Budapesten is láttuk, hogy a miniszterelnökért rajongó kemény mag nem túl megértően válaszol a fütyülésre, Ungváry Krisztián véres arca annak idején bejárta a sajtót. Talán csak annyi új, hogy a magát a párbeszéd terepének hirdető (valójában a monológok rezervátuma) Tusványosról és az odalátogató székely emberek némelyikéről derült ki, hogy mégsem olyan jó vendéglátók, mint amilyennek szeretik hinni magukat, adott esetben éppoly türelmetlenséggel és agresszivitással válaszolnak, mint tápos társaik Pesten. Adódna a gyors következtetés, hogy Erdély/Székelyföld mégsem olyan ártatlan Tündérország, ahogyan az messziről, képeslapos esztétikával látszik. Az ennél is ostobább általánosításokat meghagynám az ellenzéki sajtó azon részének, amely mindmáig nem képes a maga sokszínűségében és változatosságában felfogni Erdélyt, csupán megvetendő masszát lát, „erdélyieket” és „tahó székelyeket” (holott, ha jól tudjuk, a tiltakozó lány is székely volt), hol a múlt zárványát, hol a jövő zsákutcáját látja benne.
De tényleg azok az emberek tehetnek mindenről, akik eltorzult arccal hajoltak a már fekvő lány fölé? Akik tán nagyobb kárt is tettek volna benne, ha ki nem vezetik a hívek gyűrűjéből? Teljesen félrevezető lenne, ha azt hinnénk, hogy ez volt a legnagyobb baj. Hiszen a felület olyan jól kezelhető: lám, a lányt haját megrántó fotósnak nem ad több munkát a magyar külügyminisztérium, a biztonsági őr némiképp büszkén nyilatkozik, hogy humánusan járt el, hiszen megvédte a lányt a még nagyobb bajtól, a szervezők szívből jövő üzeneteket írogatnak, amelynek minden szavát szétszedik a sajtóban, hogy aztán a cikkek alatt jókat köpködhessenek egymásra a kommentelők.
Csak az nem akar szűnni, ami az egészet kiváltotta.
Sőt. Orbán Viktor ez évi verbális bombájában további „küzdelmet” és még több gyűlölséget ígért a Soros-bérencek, vagyis mindenki ellen, aki nem sorakozik fel mögé. (A hívek tényleg elhiszik, hogy mindenki, így ezen sorok írója mögött is maga Soros ült, amikor a mondatait megfogalmazta. Vagy ő fizette, vagy saját kezűleg most át az agyát.) És egyelőre nem látni, hogy mi állíthatná meg ezt a gyűlölethullámot, amelynek kisülései a tusványosihoz hasonló esetek. Minden héten mégsem játszhat a pólócsapat világbajnoki döntőt, és nem verhetjük meg minden évben az osztrákokat fociban az EB-n. Ráadásul már a sport sem egészen az az összerántó erő, mint volt. Egynémely ismerősöm már azért sem nézi a vizes vébét vagy a meccset, mert a sport is Orbán kisvasútjává vált, és nem akar neki drukkolni a magyar csapat révén. Akkor mi marad? A kulturális teljesítmények már rég nem képesek gyűlöletmenetessé tenni az egymásra fenekedő táborokat, képtelenek vagyunk ugyanarra büszkék lenni, már ez is csak pártalapon megy. Az esztétikai alapon születő vélemény is hamar politikai állásfoglalássá válik, mert már alig hiszik el az olvasók, hogy valakinek saját véleménye is lehet, nem csupán megrendelt, lezsírozott, provokációval felérő. (Nem tetszett a vébé megnyitója? Akkor nyilván rövidlátó libsi vagy, akit maga Gyurcsány vakított meg. ) Közösen ünnepelni sem tudunk már. (Még szerencse, hogy a karácsonyban még senki sem fedezett fel semmilyen politikai potenciált.)
Tényleg mi marad? Mi adhat más irányt a hajcibálós, földrerántós gyűlölködésnek? Egy másik célpont? A köztársaság varázsszerű visszaállítása? Az Orbán-rendszer lebontása egészen az alapokig? Tisztességes választás vagy átengedett népszavazás? Netán önmérséklet, ha újra és újra megválasztják Orbánt, és lassan már nem lesz kitől féltenie a tökéletes világát?
És el lehet ide jutni még több földrerántás nélkül? Tényleg harcolnunk kell majd a békéért? maszol.ro

Ha Erdélybe jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat
Mit üzen Orbán tusványosi beszéde nekünk, kisebbségi magyaroknak?
Próbálom néhány pontban felvázolni a kritikai észrevételeimet Orbán Viktor tusványosi beszéde kapcsán, és szerényen az erdélyi magyarság figyelmébe ajánlani, mert azt hiszem nekünk, Magyarország határain kívül élő szabadságharcosoknak, lehet talán érdemi mondanivalónk annak a Magyarországnak a számára, amely a „hazafias nemzeti politika” mellett döntött. Orbán Viktor azt mondta, egy erős állam, egy erős nemzet „saját pénzén él”. Hogy Magyarország rá volt kötve egy IMF nevű „lélegeztetőgépre”, ami ugyan életben tartotta, de ezzel el is vette a lehetőséget az országtól, hogy önmaga lehessen, szabadon éljen. Azt mondta, hogy Magyarországnak sikerült felélednie, s szépen megköszönte az IMF-nek, hogy itt volt, és hazaküldék. Ha ez valóban így történt, az nagyszerű. Azt viszont nem mondta, hogy Magyarország, miután az IMF hazament, a nemzetközi piacokról vett fel hiteleket. Ám nekem, erdélyi magyarnak, az jutott eszembe, hogy az erdélyi magyar kultúra egy Magyarország nevű lélegeztetőgépre lett kapcsolva, anyagilag, kulturálisan, szociálisan. S ezzel az a baj, hogy így Magyarország éppen minket tart távol a saját lehetőségeink megvalósításától, hiszen igaz, hogy a lélegeztetőgép segít a túlélésben, de lehet, hogy ez nem éppen az az élet, amelyet az erdélyi magyarság élni szeretne. Mi is mondhatnánk, hogy megköszönjük Magyarországnak, hogy segített de értse meg, hogy el kell búcsúznunk tőle, s szépen hazaküldenünk, de nekünk nincs más behívni való barátunk. Pedig elvileg nekünk sem kellene a lélegeztetőgép, de aki nem kap levegőt, annak muszáj. Orbán Viktor azt is mondta, hogy egy erős államnak, erős nemzetnek szüksége van egy erős kulturális identitásra. Hiszen anélkül elveszti magát, felmorzsolódik. S azt is mondta, hogy erős nemzeti-kulturális identitás, „nincs stabil etnikai összetétel nélkül”.
Érteni vélem, hogy ez Magyarországon talán egy elképzelhető kívánalom, hiszen ott egy többségi, nemzeti egységes kultúra van. De nekünk, erdélyi magyaroknak, ez a gondolat egy kegyetlen arculcsapással ér fel, mert ezt a gondolatot Romániában Ceaușescu ápolta nagy gonddal – s ápolják ma is éppen elegen – ellenünk. Mert ha egy ország nem lehet erős, ha nincs egy stabil homogén etnikuma, akkor Romániából nézve, nekünk végünk kell legyen: „mert egy erős ország ilyet sohasem engedhet meg magának”. És Románia is erős, hazafias nemzetállam kíván lenni. De mi, székelyek, romániai magyarok, éppen a román állam stabil etnikai összetételét gyengítjük, árnyaljuk. Ezért mi mindig akadályai leszünk az olyan elgondolásoknak, amit a magyar miniszterelnök hirdet. És kötelességünk felemelni a szavunk az ilyen gondolatok ellen, ha a hazánkban megjelenik: attól függetlenül, hogy ez románul, Bukarestből vagy magyarul, Budapestről hangoztatik.
Ezzel kapcsolatban hadd mutassak rá arra is, hogy lehetséges – sőt: van! – erős kulturális identitás vegyes, kevert etnikai összetétellel: Erdély. Már ha az ember nem tesz úgy, mint Románia néha, s le nem tagadja, hogy Erdélyben több nemzet, több etnikum, több kultúra él egyszerre, együtt, párhuzamosan, s ez képes az identitásunkat éppenséggel építeni, erősíteni. A kisebbségi identitás mindig roppant erős kulturális identitás, de sosem lehet etnikai, mert az mindig a saját létünk fenyegeti.
Mikor Orbán ilyeneket mond, nem veszi figyelembe, hogy mindenféle „erős hazafias nemzetállam” nem csak Magyarországon szimpatikus gondolat: hanem Románia számára is. És amikor valaki ezt hirdeti Romániában, akkor ezzel az eszmével a mi létünket teszi kockára. Hiszen maga Orbán mondta, hogy jelenleg Európában a vezérkérdés az, hogy „az európaiaké marad-e Európa?”, amely számára azt jelenti, hogy „a magyaroké marad-e Magyarország?”… s mi muszáj tovább gondolkozzunk, s kérdezzünk: ez román szempontból azt jelenti, hogy a „románoké marad Románia? vagy az Erdélyieké marad Erdély? És itt lapul a magyar miniszterelnök által hirdetett eszme mély problémája. Kisebbségiként nem kívánhatom, hogy a románoké legyen Románia. Legyen egységes állam, legyen erős állam, de ne etnikai alapokon.
Orbán azt mondja, hogy egy idegen kultúra sikeres integrációját sem ismerjük, és hozzátette azt is: „Egymással ellentétes célokat képviselő emberek, ha egy rendszerbe, országba kerülnek, abból nem integráció lesz, hanem káosz.” „Egymással ellentétes eszmék és értékek egyszerre, egy időben nem érvényesíthetőek, ugyanis kizárják egymást”. A „hazafias kormányzat” kultúrája, értéke, eszméje ellentétes a kisebbségi kultúrával, annak értékeivel, annak eszméjével. S még valami többel, sokkal fontosabbal, mint a politika: a létével. Orbán eszméje a mi létünkkel ellenkezik.
Ehhez még hozzátartozik egy apróság: mivel a mi kultúránk, eszméink, értékeink a kisebbségi létünkből fakadnak, ezért kénytelenek erősebbnek lenni, mint a politikai eszmék. Erdélyben nem a politikumból fakad az identitásunk: a létünkből. Ezért erősebbek az erdélyi magyar és székely közösségek, ezért a mi identitásunk sokkal erősebb, mint bármilyen „nemzeti” identitás. De ha akarnánk sem tudnánk erről lemondani, s az erős etnikailag egységes nemzetállamiságot képviselni.
Persze, tudom, hogy a miniszterelnök nem rólunk beszélt, nem mi vagyunk számára a fenyegető idegen kultúra. De erdélyi magyarként mégis ezt kell kihalljuk a beszédéből, mert ha a beszéde románul, egy román politikustól hangzik el, akkor rögtön ezt fogja jelenteni.
Ebből egy olyan következtetés adódik, amelyet Orbán is megfogalmazott: „Sohasem lehetünk szolidárisak olyan eszmékkel, olyan emberekkel és népcsoportokkal, amelyek éppen azt a célt tűzik ki, hogy megváltoztassák azt az európai – kisebbségi, teszem hozzá - kultúrát amelyik a lényegét, értelmét és célját adja”. „Nem szabad szolidárisnak lenni, mert ennek a vége az önfeladás.” Ha az erős etnikai alapú társadalom képét hirdeti –, mi nem lehetünk szolidárisak Orbánnal.
Minket, erdélyi magyarokat, székelyeket, nem tud, nem képes egy erős anyaország megvédeni. Az nem igaz, hogy a mi sorsunk Magyarország kezében van. Hiszen volt idő – és nem is olyan nagyon rég – amikor Magyarországon tabutéma volt a határon túli magyarság: mi akkor is megvoltunk. Mi az erős anyaország nélkül is meg tudjuk szervezni önmagunk, erre egyszerű bizonyíték: maga a létünk.
Orbán ma Brüsszelben egy bürokrata hatalmi gépezetet lát, amelyik beleszól a nemzetállamok belső ügyeibe. Mi ettől nem félünk – mi ebben reménykedünk! Hiszen ha Románia önként nem ismeri el létünket és jogainkat, akkor csak egy erős brüsszeli bürokrácia biztosítja a jogaink-érdekeink figyelembe vételét.
Ha a "Soros-birodalom" az erős nemzetállamok helyett a nyílt társadalmak mellett teszi le a voksát, akkor számunkra – mert kisebbség vagyunk egy nemzetállamban – a nyílt társadalom a kívánatos, ahol önmagunk lehetünk, ahol úgy lehetünk állampolgárok, hogy nem firtatják az etnikai hovatartozásunk. Ahol nem jelent semmiféle negatívumot, ha nem a többség nyelvét beszéljük, nem a többség vallását hisszük, és nem a többség gondolatait gondoljuk. „Tisztán kell látnunk, nem szabad túlbonyolítani, nem szabad világ-összeesküvés összefüggésébe helyezni azt a küzdelmet, amely előttünk áll, hanem a lehető legracionálisabban kell leírnunk és viszonyulnunk hozzá.” - mondja a miniszterelnök.
A Trianon óta elszenvedett tragédiák forrása az „erős hazafias nemzetállam” volt. És Trianon óta nem állt fent nagyobb veszély, hogy ismét felbukkanjanak az „erős hazafias nemzetállamok” és tetézzék a tragédiákat.
Orbán azt mondta, hogy a „külső erők” lesznek az igazi ellenfelek. Azaz Brüsszel és Soros, és az általuk működtetett média. Eszközeik a pénzügyi zsarolás, a politikai fenyegetés, a médiakampány, a rágalomhadjárat. És persze a provokációk.
Ezzel az a gond, hogy mi, erdélyi magyarok és székelyek, már régóta ebben élünk. A román „hazafias nemzetpolitika” ezt a fajta retorikát nagyon régóta használja a kisebbségek ellen. Ezért elég nagy tapasztalatra tettünk szert benne, és számunkra jobban átlátható, mint egy magyarországi magyar számára. Csakhogy ezeket az eszközöket mi vagyunk kénytelenek "használni", nem a románok. A fegyvertárunkba szükségképpen benne kell legyen, hogy figyeljük a román politikum mozdulatait, és ha ellenünk tesz egy lépést, akkor hisztizünk, rágalmazunk, provokálunk – legalábbis ők ennek szokták nevezni a tüntetéseinket.
Amikor megünnepeljük március 15-ét, az provokáció. Amikor részt veszünk a székelyek nagy menetelésén, az provokáció. Amikor tiltakozunk a román szélsőjobb magyarellenes nyilatkozatai, tettei ellen, akkor az médiahiszti, feltűnési viszketegség.
Amikor a médiában saját érdekeinket megjelenítjük, akkor az „idegen befolyás a nemzeti politikában”. Ha saját értékeink mellett emelünk szót, akkor „idegen ügynökök” vagyunk.
Mi, erdélyi magyarok és székelyek nagyon rég provokáljuk a román nemzetállamot. És nem jó kedvből, és nem azért, mert ezért fizet Soros vagy bárki: hanem mert nem tehetünk mást, csak kiállni magunkért. A romániai magyarság tudja – vagy tudnia kell – hogy senki sem áll mellette: így minden eszközt meg kell ragadnia azért, hogy idejében észrevegye a rá leselkedő veszélyeket, és megvédhesse magát. Nekünk muszáj hinni az emberi jogokban, mert csak azok alapján kérhetjük, hogy tartsák tiszteletben a kisebbségi jogainkat. Errefelé nem valamiféle hablaty az emberi jogok diskurzusa. Mi civilekként, külföldi forrásokat is felhasználva érjük el jogaink érvényesítését, például Kolozsváron a magyar nyelvű Kolozsvár-táblák kitételét.
Tisztelt Orbán Viktor és magyarok: amikor az „erős hazafias nemzetállam” mellett álltok, akkor a magyar kisebbség léte ellen foglaltok állást.
Amikor a civileket idegen ügynököknek nézitek, akkor a mi évtizedes érdekérvényesítői munkánkat is megbélyegzitek.
Amikor azt hirdetitek, hogy a politikai korrektség lejárt, akkor megengeditek, hogy az erdélyi magyarokat nyugodtan lehessen rágalmazni, „bozgorozni”.
Amikor az emberi jogokat hülyeségnek nézitek, akkor elveszitek a mi eszközünket is, hogy saját jogainkat érvényesíthessük.
Amikor a tüntetést, a saját vélemény melletti kiállást „fizetett provokációnak”, „drogos fiatalok ámokfutásának” nézitek, akkor az erdélyi magyar kiállás eszközeit hiteltelenítitek el.
Amikor a terroristák ellen akarjátok felvenni a harcot, akkor jusson eszetekbe, hogy Romániában a magyarok a "terroristák".
Amikor ezt a szöveget elintézitek annyival, hogy egy Soros-bérenc pénzért megírta a tutit – akkor egy erdélyi magyar kisebbségi megszólalási lehetőségét veszitek el.
Amikor azt hiszitek, hogy ez pártoskodás, hogy ez politika: akkor elfelejtitek, hogy a kisebbség létével (is) szórakoztok.
Abban hittünk, hogy Magyarország a jövőnk, most azt érezzük, hogy talán mi vagyunk Magyarország jövője – egy békésebb, toleránsabb, nyitottabb, szolidárisabb Magyarország számára, aki talán végre tudatosítja, hogy Erdély, és a kisebbségi lét nem játék. Hanem egy biztos pont. Biztosabb, maradandóbb, mint a mindenkori politika.
Horváth-Kovács Szilárd / Transindex.ro

Gyászban a konglomerát
A kortárs Erdély egyik legfontosabb alakjától, a napokban elhunyt Kántor Lajostól búcsúzunk, legutóbbi két váradi megjelenését is felidézve Szűcs László írásával.
Annyira sajnálom – s nem az első ilyen gyászos alkalommal teszem ezt, – hogy Kőrössi Jóska barátom tanácsa ellenére nem vezetek kellő rendszerességgel naplót. Különben most nem az lenne a helyzet, hogy kevés megidézni érdemes részletet tudok reprodukálni Kántor Lajos legutóbbi két váradi megjelenéséről. Nem azt, hogy a publikum előtt miről esett szó, amikor – hármasban Markó Bélával – az Ady Múzeumban beszélgettünk a Domokos Géza kockázatai című Kántor-kötet bemutatóján 2014 tavaszán, vagy szűk évvel későbbi Törzsasztal-estjén a Teleki utcai könyvesboltban. Mindkettőről megvannak a tudósítások, utóbbiról a hangfelvétel szerkesztett változata. Az tehát szöveghűen megmarad, miként idézte fel Szabédi László emlékét, de arról már nem találom a szavakat, amiről utána, a vacsoraasztal mellett beszélgettünk. Csak a kedélyességét, szellemes megjegyzéseinek a hangulatát őrzöm. Ez lehet a magyarázata annak, hogy amikor Lajosra gondolok, akkor nem valamelyik könyve ugrik be (na jó, ama legendás Kántor–Láng irodalomtörténet szürke borítója igen), vagy valamelyik publicisztikája a Riport hőskorából (azért a kollekciót fellapoztam a héten). Hanem a humora. Nem olyan röhögésbe fulladó harsány váradi, inkább visszafogottan polgári, csillogó szemű, kolozsvári, kicsit azért a polgárt is pukkasztó, karikírozó, némelykor pikírten szurkáló. (E pikírtségben, de szerepében és szellemiségében is Jakobovits Miklós festőművészre emlékeztet. Kortársak voltak, Miklós harminchatos, két nap híján egy évvel idősebb.)
Igazán MÚRE-elnöki szerepében ismertem meg a Korunk főszerkesztőjét, ereje és stílusa volt, fontos vezetője a magyar újságírók romániai egyesületének, legendás munkabírással. Abban az időben megannyi médium indulásánál volt jelen, mint erős háttérember, ma azt mondják az ilyenre, véleményvezér. Nélküle nem adott volna annyi hasznos, fontos kollégát a hazai szerkesztőségeknek a váradi Sajtókollégium sem. Médiában, kultúrában, egy ideig a politikában is megkerülhetetlen volt a véleménye, utóbbiban aztán mégis megkerülték, hiszen 1994-ben azért lépett vissza a formális politikai szerepből, az RMDSZ „miniparlamentje” (akkoriban KOT) tagságáról, mert leszavazták egy fontos javaslatát. Utólag persze neki volt, lett igaza, de hát mire ment, mire megyünk ezzel.
Folyton kritikusan fogalmazott az értelmiség és a politika kapcsolatairól, szerepéről, s ugyan látszólag a politikum mindvégig fontosnak tartotta a véleményét, valójában inkább a személyét – az RMDSZ alapításának negyedszázados évfordulóján, 2015 januárjában Életmű-díjat vett át –, mostanság nem úgy néz ki az erdélyi magyar politikacsinálás, mintha Kántor Lajos intelmeit kellő gyakorisággal megszívlelnék. Alig pár nappal az elismerés átvétele után a Riportnak adott interjújában árulta el, ő már leszámolt azzal kapcsolatos illúzióival, hogy a politikum ma vevő lenne az értelmiségiek véleményére. Pedig ő, ha bírált, azt úgy tette, hogy a szervezetnek, amelynek egyik alapítója volt, soha nem fordított hátat, és soha nem kívánt a bírálattal muníciót kínálni a politikai ellenfeleknek. Úgy tudott független maradni, hogy nem állt középen. Hisz aki középen áll, az talán sehol sem áll.
Nyugodj békében, kedves barátunk! Arcod, műved és hatásod igyekszünk megőrizni, s bizton megőrzik azok a kolozsvári fiatalok, akik szavaid szerint „sírás és panaszkodás, elvágyódás és elmenés” helyett ma pozitív dolgokat tesznek, s akik eredményei nyomán el lehet hitetni magunkkal, hogy „lehet élni ebben a konglomerátban új körülmények között is, valamit meg lehet találni a jelenben és a jövőben.” erport.ro

128 éve született Nyírő József
128 évvel ezelőtt, 1889. július 28-án, Székelyzsomboron látta meg a napvilágot Nyirő József neves erdélyi magyar író.
Nyirő művei elsősorban erdélyi témákkal foglalkoznak, kiadásukat a román és magyar kommunista rendszerek betiltották. Nyirőt - akárcsak Wass Albertet - , a román kultúrpolitika több évtizede háborús bűnösnek, antiszemitának nevezi.
Nyirő József erdélyi író, közíró, katolikus pap Székelyzsomboron született 1889-ben. 1928-tól az Erdélyi Helikon vezető munkatársa volt, a Benedek Elek körül tömörülő székely írócsoport egyik tagja. Székelyudvarhelyen épített otthont családjának, 1939-42 között a Keleti Újság felelős szerkesztője volt. 1941-ben - behívott képviselőként - a Magyar Országgyűlés tagja lett és Budapestre költözött. 1942-43-ban a jobboldali Magyar Erő főszerkesztője, 1944-ben a Magyar Ünnep című, szintén jobboldali lap főmunkatársa volt, majd nyugati emigrációba vonult. Egy ideig Németország nyugati megszállási övezetében élt, majd 1950-ben Madridba települt át, ahol a Spanyol Nemzeti Rádió magyar nyelvű adásainak munkatársa volt. Madridban hunyt el 1953-ban.
Főbb művei a Jézusfaragó ember (novellák 1924), Az Isten igájában (regény 1926), A Kopjafák (novellák 1933), Uz Bence (regény 1933), Az én népem (regény 1935), A Havasok könyve (novellák 1936), Madéfalvi veszedelem (regény 1939), és a Néma küzdelem (regény 1944) voltak.
Művei publikálását a román és magyar kommunista rendszer betiltotta, az írót a korabeli kultúrpolitika háborús bűnösnek bélyegezte. Az 1989-es fordulat után könyvei újra megjelentek Magyarországon, az Uz Bencét pedig 1992-ben a kolozsvári Dacia Kiadó is kiadta. itthon.ma/kult

Nemzetegyesítés az irodalomban
Ötödik találkozóját tartják ezen a héten a Rákóczi Szövetség és a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesületének közös szervezésében a külhoni és a magyarországi irodalomtanárok. A helyszín ugyanaz, mint az elmúlt heti történelemtanár-találkozón: a Várpalotától néhány kilométerre fekvő gyönyörű Királyszállás.
Az ilyen és ehhez hasonló egyhetes együttléteken a szakmai eszmecserén, feltöltődésen van a hangsúly, de a tanári hivatást gyakorlók számára a legkevésbé sem közömbös, hogy szakmai tevékenységüket milyen társadalmi, politikai klímában folytatják. Ezért is gondoskodik a Rákóczi Szövetség mindig arról , hogy politikus, gazdasági vezető is legyen az előadók között.
Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, amikor csak feladatai engedik, eljön a Rákóczi Szövetség szakmai táboraiba, hiszen alelnöke is a Szövetségnek. Mint elmondta: közvetlenül tapasztalhatta, hogy a megalakulásakor még csupán a Felvidékre fókuszáló szervezet hogyan tudta fokozatosan kiterjeszteni tevékenységét az egész Kárpát-medencére, szerencsésen összefogva, egyeztetve a külhoni és a hazai irányt.
Rátérve a külpolitikára, vázolta a Közép-európai helyzetet, azt az intenzív külpolitikai szakaszt a külkapcsolatokban, amely a térséget az utóbbi időben jellemzi. Foglalkozott Trump amerikai elnök és a visegrádi négyek találkozójával, Netanjahu izraeli miniszterelnök látogatásával, a régió nemzetközi felértékelődésével, visszatért Orbán Viktor miniszterelnök Tusnádfürdőn mondott beszédére, és szólt a migrációról, amely a népesség- és kultúracsere veszélyét jelentheti Európának.
„A mi Európa iránti elkötelezettségünk nem kíván magyarázatot, szétszakítva, több országban élünk, ezért számunkra a nemzetállami szuverenitás abszolutizálása nem jelent jövőképet. A külhoni magyarsággal való kapcsolat két pillére, a nemzetegyesítés és autonómia vonatkozásában az utóbbi időben a gazdasági programokon volt a hangsúly. Uniós forrásból sikerült elindítani a határ-összeköttetési pontok fejlesztését, csak Szlovákiával 26 ilyen van folyamatban, határátkelőhelyek, Miskolc-Kassa autópálya, komáromi híd, Ipoly-hidak. A többi irányban is az összeköttetés fejlesztésén van a hangsúly, kiegészülve regionális gazdasági fejlesztéssel, Délvidéken és Kárpátalján kis- és közepes gazdaságoknak, családi vállalkozásoknak nyújtott segítséggel, hogy versenyképessé válhassanak. Az ezekhez kapcsolódó, részben már el is indult hitelprogrammal együtt mintegy tízszeresére növekedett az anyaország által nyújtott források értéke. Mindez nem jelenti azt, hogy az oktatás, a kultúra és a hagyományos nemzetpolitikai területek ne élveznének továbbra is kitüntetett figyelmet. Például az óvoda- és bölcsőde-program, amelynek keretében 17 milliárd forint megy a határon túlra. Ez kiegészülve a Rákóczi Szövetség hagyományos beiratkozási és egyéb támogatási programjával, érzékelhető, hogy a magyar identitás megőrzésének célját segítik elő, mégpedig minél korábbi életszakaszban, már a bölcsődénél és az óvodánál. Mert ha egy gyerek az általános iskolát többségi nyelven végzi el, akkor már nehéz megakadályozni, hogy végigmenjen az asszimiláció útján.”
A szakmai program Takaró Mihály irodalomtörténész, a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesülete elnökének Arany Jánosról szóló nagyhatású és gondolatébresztő előadásával kezdődött. Végigkísérve a 200 éve született költő pályáját, szinte minden állomásánál olyan adatokra, összefüggésekre, a művek olyan mélyrétegeire világított rá, amelyek jó része az irodalomtanárok számára sem volt ismert. Például az, hogy a költő 6-7 éves gyerekként már 35-40 zsoltárt tudott, s mikor társai a betűvetést tanulták, ő már elolvasta a Károli Bibliát. Mikor nagyszalontai jegyző volt, geometriát és jogot tanult, hogy tudjon segíteni a parasztoknak ügyes-bajos dolgaikban illetve peres ügyeikben. Takaró Mihály példákkal illusztrálta, hogy Arany balladáiban a költő egész életbölcsessége összpontosul, és mindegyik középpontjában a legfőbb morális kérdés: a bűn és bűnhődés kérdése összpontosul. Vagy: a Toldi trilógiában nem a történet a lényeg, hanem a nemzeti sorskérdések, a régi és új nemzetfogalmak tisztázása. A nép nemzetté válásának jelképe a Toldi, mint ahogyan a Toldi estéje a nemzeti hagyomány és korszerűsítés, magyarság és európaiság dilemmájával a legmaibb mű az irodalomtörténész szerint, aki ezzel kapcsolatban Babitsot idézte: a magyarságot nem politikai nézetek, hanem műveltsége köti Európához.
A nagy tapssal kísért előadás után arról a szó szoros értelmében súlyos könyvről kérdeztük Takaró Mihályt, amelyet ő szerkesztett. A kötet példányai még fóliaborításban sorakoztak a fal mellett, ahogyan a felvidéki Méry Ratio Kiadó szállította. Címe: Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig.
„Öt éve azt a célt tűzte ki vezetésemmel a KMKE, hogy létrehoz egy olyan új irodalomtörténetet, amely arra az elvre épül, hogy a magyarság hazája a Kárpát-medence. Ugyanis Trianonban nemcsak a nemzettesteket szakították le Magyarországról, hanem megszűnt az a kommunikációs lehetőség, amely ezeket a nemzettesteket kulturálisan összeköthette volna. 1920 után például egy délvidéki iskolában nem taníthattak többé Erdélyben, Kárpátalján vagy a Felvidéken született műveket. A Kis-Magyarország vagy anyaország irodalmát megismerhették, bár e tekintetben sem volt mindegy, hogy az iskola szerb, román vagy csehszlovák uralom alá került, vagy később szovjet uralom alá, gondolok Kárpátalja hányatott sorsára.
A határon túli magyarság mindenütt saját választ adott a maga kisebbségi létére. Erről szól az 1920 utáni kárpátaljai, délvidéki, felvidéki, erdélyi irodalom. Ez a kötet tesz először kísérletet arra, hogy amit hetven éve meg kellett volna írnunk, azt most öt év munkájával helyrehozzuk. Így született meg ez a több mint 800 oldalas könyv, amelynek utolsó 300 oldala szöveggyűjtemény. Magyar tankönyvekben sosem szereplő felvidéki, kárpátaljai, délvidéki, erdélyi írók életművét lehet megismerni, olyanokét, akiket Magyarországon sem olvasnak vagy tanítanak. Ha azt mondom, hogy Kovács Vilmos, nem biztos, hogy tudja valaki, hogy Kárpátalja egyik legnagyobb alakjáról van szó. Vagyis a mi célunk az, hogy megteremtsünk egy közös Kárpát-medencei műveltségi sztenderdet. Amit a politika és a hatalom nem tud megtenni, azt a kultúra megteheti. Ez a könyv az irodalomban valósítja meg ezt az egységet, s mivel a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesületének kétszáznál több tagja van, vélhetően szeptembertől nagyjából négyszáz határon túli magyar osztályban kezdik tanítani azokat az írókat, költőket, akiket még soha nem tanítottak.”
Nyilván a magyar pedagógusoknak meg kell harcolniuk azért, hogy a többségi állam tanterveiben helyet, vagyis óraszámot kapjon a Kárpát-medencei magyar irodalom.
Nem volt, nem is lehetett célunk egy olyan irodalomtörténet és hozzá tanterv megalkotása, ami egyetemes, hiszen Ukrajnában 11 osztályos az iskola, míg a többi országban 12. Nemzeti alaptanterv mindenhol van, az nem írható felül egy magyarországi kezdeményezéssel. De van az a sáv, amelyet kitölthetne ez a könyv. Minden országban megvan ugyanis a kisebbségi irodalom tanításának a lehetősége. Továbbá vannak úgynevezett szabad sávok. Három éven át kutattuk, hogy egyes országokban milyen mozgásteret adnak a tantervek úgy, hogy törvényt ne sértsen egyetlen tanár sem, ugyanakkor mégis taníthasson Kárpát-medencei magyar irodalmat. Megtaláltuk ezeket a sávokat és lehetőségeket, és erre készítjük fel már ötödik éve a tanárainkat. Ez a hét is arról szól, hogy a könyv egy-egy szerzője kiválaszt egy-egy írót, költőt és bemutatót tart tanártársainak abból, hogy ő hogyan tanítaná. Nyilvánvalóan a 21.században vagyunk, a mai modern oktatási eszközöket is bevetve folynak a bemutatók ennek a könyvnek az alapján.
Egyik alapelvem, hogy mindent tanítok, amit hasznosnak tartok, de semmit, amiről úgy gondolom, tapasztalom, hogy rombolja a lelket, a szívet.
Cservenka Judit / Felvidék.ma

Trianon minden rossz gyűjtőneve
mondja Ablonczy Balázs, a Trianon 100 kutatócsoport vezetője
A magyar kormány titkos propaganda-főosztálya, amely aknamunkát folytat a román állam ellen, és támogatja a magyar szeparatista törekvéseket – nemrégiben így állították be a magyarországi Trianon 100 nevű kutatócsoportot a romániai sajtóban, mégpedig egy kolozsvári történészprofesszor vádaskodásai nyomán. A csoport a Magyar Tudományos Akadémia fiatal kutatók számára kiírt Lendület-pályázatán nyert harmincmillió forintot a békeszerződéssel kapcsolatos ismeretek bővítésére. A munka vezetőjével, Ablonczy Balázs történésszel beszélgettünk
– Kíváncsi voltam, hogy néz ki egy propaganda-főosztály…
– Nézzen körbe, hárman dolgozunk ebben az irodában, de csak két szék van, és a bútorközbeszerzés is várat magára. Ha valaki azt gondolja, hogy veszélyt jelentünk a román állam egységére, akkor annál nagyon komoly gondok vannak, szerintem.
– Azt tudtuk, hogy a magyarok még nem tették túl magukat Trianonon, de hogy eszerint a románok sem, az furcsa. Főleg, hogy nemcsak politikusok álltak bele a vádaskodásba, hanem komoly tudósok is. Volt bármi előzménye ennek a kirohanásnak?
– Annyiban meglepődtem, hogy nem volt apropója. Nem mondtunk semmi csúnyát, nem jelent meg olyan, ami sértette volna a román nemzeti érzelmeket. Szerintem a történteket a román belpolitika felől közelítve lehet megérteni: több pénzt lehet szerezni bizonyos kutatásokra, ha elkezdik mutogatni, hogy a magyarok előrébb járnak. Bár a történteknek nem tulajdonítok nagy jelentőséget, azt megértettük, hogy ügyelnünk kell a kommunikációra, és bizonyos gyanúknak elébe kell mennünk.
Édesapám színházkritikus volt, 1985 és 1990 között ki volt tiltva Romániából. A gyerekkorom úgy telt, hogy csak keresztnéven mutatkozhattunk be a telefonba, vigyázni kellett, hogy mit mondunk, nehogy a kinti magyaroknak baja legyen belőle – harminc évvel később ugyanabba a folyóba lépünk bele. Ez szomorú.
– Milyen területekre fókuszál a kutatócsoport? Lehet még újat mondani Trianonról?
– Abban bízunk, hogy lehet. A kutatásunk első része a diplomáciai okmányok lefordítása, és szerkesztett kiadása – valószínűleg a közvélemény számára ez a legkevésbé érdekes. Ezen a téren az elmúlt három évtizedben is kemény munkát folytattak a történészek, mi erre is építünk. A francia diplomáciai dokumentumok megjelentek már magyarul, nagyon sokat tudunk az angol békeelőkészítésről is, de vannak olasz, amerikai, sőt japán dokumentumok is.
– Japán?
– Némiképp „ezoterikusnak” tűnik, de Japán – nagyhatalomként – jelen volt a békekonferencián, képviselői benne voltak az összes Magyarország sorsát meghatározó jóvátételi és határkijelölő bizottságban – viszont arról gyakorlatilag semmit nem tudunk, hogy mit gondoltak rólunk. Mint ahogy a román, a csehszlovák vagy a jugoszláv iratok is tartogathatnak újdonságokat.
A projekt második része az összeomlás és a magyar társadalom viszonyát vizsgálja. Itt szeretnénk egy picit túllépni a megszokott történeti elbeszéléseken, ugyanis az eddigi kutatásaim során feltűnt, hogy van számos olyan tényező, amely döntően meghatározta a korszak Magyarországát, mégsem kaptak elegendő figyelmet. Ilyen például a hadsereg kérdése. Tényleg szükséges volt-e a leszerelés, illetve mi lett volna, ha ez nem történik meg? Érdekes tényező a közellátás is, a szén például döntő momentum az egész kérdésben, hiszen fegyverként tudták használni.
A diplomáciai levelezésekben számtalanszor találkoztam azzal, hogy ezt vagy azt a szénszállítmányt engedjék át a demarkációs vonalon, mert akkor más ügyben nyomást tudunk gyakorolni a magyar kormányra. De az országon belül is nagy volt a szén jelentősége: a debreceni önkormányzat a ’20-as évek elején azzal zsarolta a kormányt, illetve az illetékes kormánybiztost, hogy ha nem adnak elég szenet, akkor nem tudják fűteni a városi téglagyárat, így nem tudnak házakat építeni, pedig a menekültek már most is tüntetnek az utcán, és feltörik az üresen maradt lakásokat.
A közellátás szerepére utal Teleki Pál egyik levele is, amelyet 1920 áprilisában írt haza Párizsból, amikor már kinevezték külügyminiszternek, de még kint volt a békedelegációval. Ebben úgy fogalmaz: „És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt írni, mert éhen vész Pest, és az oláhok a Tiszáig bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat is meghoznám, de a legtöbben nem.” De ugyanígy fontos téma a közegészségügy vagy a menekültkérdés is.
A harmadik pillérben a határok megszilárdulását vizsgáljuk: mit veszítettünk, hogyan változott meg a határmenti települések gazdasága, hogyan vette át például a csempészet a korábbi legális kereskedelem helyét. De érdekes kérdés, hogy miként alakult át az emberek fejében a mentális térkép, házasodnak-e például továbbra is a szomszéd faluból, ha a határ közéjük esett.
Sebestyén István / hetek.hu

A FÁRADHATATLAN HARCOS
A legjobb kezekben van határon túli kultúréletünk egy lényeges szelete.
Ahol Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának igazgatója, egyetemes és magyar kultúránk épp olyan elszánt, mint amilyen gyönyörű harcosa megjelenik, ott biztosan történik valami. Legyen szó a Kós család vagy a Bánffyak életművéről, az 1848-as özvegyekről vagy Kemény János hagyatékáról, Szebeni Zsuzsa a szigorúan tudományos megközelítés mellett mindig benne él témáiban. Valami egészen titokzatos – tisztán tudományos lépésekkel be sem járható – úton kerül a témába időben és térben, hiszen úgy tud beszélni például Szilvássy Caroláról, mintha személyesen ismerte volna.
Novemberben vette át az intézmény vezetését – ezzel gyakorlatilag hazatért szülőföldjére. Kacskaringós életpálya az övé, Kolozsváron és Debrecenen át érkezett Budapestre. Húsz évig volt az Országos Színháztörténeti Intézet határon túli referense, ezalatt havi rendszerességgel hazajárt Erdélybe, és mára alapos kapcsolatrendszert épített ki a legkülönbözőbb intézményekkel.
Sepsiszentgyörgyön feladata a magyar kulturális értékek bemutatása, elsősorban a magyar közönségnek, de bizonyos számú román érdeklődővel is számolnak, akikre Szebeni elmondása szerint különösen figyelnek. – Szem előtt tartom a szórványvidéket: Szebent, Medgyest, Brassót és Szászvidéket. Nagy örömünkre szolgált, hogy a Sepsiszentgyörgyön is sikerrel bemutatkozott 1848-as özvegyek kiállításra, melynek a teljes szövegét román nyelven is olvashatják az érdeklődők, épp 25 ezer néző vásárolt jegyet a szebeni Astra Falumúzeumban, a román kulturális élet egyik ismert központjában – meséli lelkesen Szebeni Zsuzsa, aki anno az Erdélyi Helikon közösségét választotta doktori disszertációja témájául, most pedig elszánta magát: mandátumának lejártáig minden helikonistáról összeállítanak egy életmű-kiállítást.
Jelenleg a báró Kemény János-kiállításon dolgoznak, amely Marosvécsen fog bemutatkozni. A Petőfi Irodalmi Múzeummal együttműködve sikerült feltárni a hagyatékot, ebben a Kemény család is nélkülözhetetlen segítséget nyújtott – öt-hat unokatestvérről van szó, akik mind kulturális területen tevékenykednek.
– Sepsiszentgyörgyön fantasztikusan aktív kulturális élet van, beszéljünk akár színházfesztiválokról vagy városfesztiválokról, minden este három-négy program közül választhat a közönség, annak ellenére, hogy egy hatvanezres városról van szó. A képzőművészet felülreprezentált, a kiállítóterek kérdése olykor fejtörést okoz, ahogy az időpontok is, de szoros az együttműködés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével, Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával,
Kopacz Attilával, az Árkosi Kulturális Központ vezetőjével és Bocsárdi Lászlóval, a Reflex Fesztivál és a Tamási Áron Színház igazgatójával. Mivel kevesen vagyunk az intézetben, ezért stratégiám: az ő nagy rendezvényeikhez olyan szeletet adni akár magyar, akár nemzetközi területről, hogy az ő elképzeléseiken belül, de mégis a saját szájunk íze szerint gazdagítsuk a programot. Ez történt március 15-én is: hathetes előkészítés után kültéri kiállítással, könyvbemutatóval, iskolai előadással és egy brassói képzőművészeti tárlattal voltunk jelen.
Egy március 15-i ünnepségen újdonsággal kell előállni, és ez sikerült: most kezdjük kutatni, milyen szerepe volt a nőknek és a gyerekeknek a forradalomban túl azon, hogy kötést téptek, kokárdát varrtak. Adataink vannak arra, milyen nélkülözhetetlenek voltak például a fegyvergyártásban, tölténykészítésben – sorolja az igazgató, aki tényleg mindenhol jelen tud lenni: a Székely vágta rendezvényhez például a Bánffy-ménes történetéről szóló anyagot csatoltak.
Amikor Szebeni Zsuzsa azt mondja, hogy kevesen vannak az intézményben, azt szó szerint kell érteni: mint igazgatónak egy titkársági asszisztense van, igazából ketten csinálnak mindent. Igény is lenne a bővülésre, leginkább a szakmai munkában, hiszen minden területen dolgoznak a zenétől képzőművészeten át a gyermekprogramokig. De a remélt bővülésig is összetehetjük a kezünket, amiért ilyen harcostársaink vannak.
Juhász Kristóf / Magyar Idők

Guzsalyasék nyári kalákája (XXXII. Kézműves- és Alkotótábor)
Telt ház van a Sepsiszentgyörgy melletti Benedek-mezei táborban: a megyeszékhelyi Guzsalyas Alapítvány e héten tartotta Nyári Kaláka Kézműves- és Alkotótáborát, immár a harminckettediket. A tevékenységet – jelképesen – ma koronázzák meg: este 8-kor a rendezvénysátorban kiállítás nyílik a hét nap kézművesterméséből.
Oktatókkal együtt nyolcvanan tartózkodnak a táborban, a házikókon kívül sátrakban is megszálltak a résztvevők. A tevékenységek négy műhelyben zajlottak, zajlanak. A tűzzománckészítőket Csókási Katalin Nóra szegedi zománcműves irányítja, a feladat mécsestartó készítése, ezenkívül fantázia, ügyesség és tehetség kérdése, hogy ki mit alkot még. Gyönyörű ékszerek kerültek ki a szorgos kezek közül. Szász Judit csíkdánfalvi származású, Sóváradon élő kézművesmester a bőrműveseket igazgatja – itt szandálkészítés a feladat, ezentúl ki-ki használati és dísztárgyakat készít. A fazekasokat Máté-Szentkirályi Imola felügyeli. Főleg visszatérők vagy a Guzsalyasék tanfolyamaira járók jöttek el, de kezdők is akadnak, mint mindenik műhelyben. Tóth B. Tinka és Kolozsi Ildikó a nemezelőket irányítja: mintás terítők, ruhaneműk, sálak, kendők készülnek. Újdonság, hogy ezúttal ausztrál merinó gyapjúból dolgoznak, mondta Tóth B. Tinka, hozzátéve, ez a legfinomabb anyag, másképp kell bánni vele, mint az eddig használt erdélyi cigája gyapjával, amely merevebb. Felnőtt táborról van szó ugyan, de egyes résztvevők gyerekeikkel érkeztek. Velük Benkő Éva és Szász Csilla foglalkozik, a kézművesmesterségek alapjait játékosan igyekeznek elsajátíttatni, népi játékokkal és mesemondással is szórakoztatják a kicsiket. A tavalyhoz hasonlóan húsz kamaszkorú részvételét támogatta a Bethlen Gábor Alap. Az ifjak nem kedvelték a fazekalást, a másik három műhely között oszlottak meg, de főleg a nemezelést választották.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erősödik-e Romániában a regionalizmus? (Tusványos)
Van-e esély regionalizációra Romániában, amikor a napi tapasztalatunk az, hogy ezzel ellentétes folyamat zajlik, az Európai Unióban pedig az új kihívások miatt kikopni látszik a Régiók Európája fogalom? Hogy állnak a romániai regionalista mozgalmak, milyen következményei vannak az országban száz éve folyó homogenizáló-uniformizáló politikának, milyen esélyei vannak a székelyföldi, a bánsági, az erdélyi autonómiának? Ilyen és ehhez kapcsolódó kérdéseket jártak körül az Erősödő regionalizmus, régiók Romániája című beszélgetés résztvevői a Kós Károly-sátorban rendezett beszélgetésen – de nem maradt el Klaus Iohannis államelnök székelyföldi látogatásának értelmezése sem.
A Papp Attila Zsolt, a kolozsvári Főtér portál főszerkesztője által moderált vita résztvevői a regionalista mozgalmak szakavatott ismerői vagy éppen zászlóvivői voltak: Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár több régiósítási, autonómiatervezet kidolgozásában vett részt, Florian Răzvan Mihalcea a Temesvári Társaság vezetője, amely civil szervezet már az 1990 januárjában megfogalmazott temesvári kiáltványban kiállt a gazdasági és közigazgatási decentralizáció mellett, Fancsali Ernő pedig civil aktivistaként, majd az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári elnökeként próbálta népszerűsíteni az autonómia gondolatát. S jóllehet az előadók abban egyetértettek, hogy a regionalizáció sikerre ítéltetett Romániában is, a kérdés, hogy ez mikor valósulhat meg, már jóval nehezebb.
Papp Attila Zsolt vitaindítónak szánt felvezetőjében arra hívta fel a figyelmet: az Európai Unióban manapság két koncepcióról folyik a vita, a föderatív Unióról és a nemzetállamok szövetségéről, e harc közepette pedig kikopni látszik a régiók Európája fogalom. Bakk Miklós úgy értékelte, hogy az uniót foglalkoztató válságra és a globalizációra adott válaszok során az állami szint megerősödése tapasztalható az állam alatti szinttel, tehát a régiókkal szemben. Ráadásul nagyszabású geopolitikai átrendeződés foglalkoztatja Európát, az államok biztonságpolitikai szempontból tekintenek a régiókra – ennek is betudható, hogy a régiók Európája fogalom pillanatnyilag inkább „fű alatt” létezik. Ennek ellenére a fejlődés kiköveteli majd a regionalizációt – vélekedett.
Florian Răzvan Mihalcea a Romániában száz éve zajló központosítás, homogenizáció áldatlan következményeit, a decentralizációs törekvések buktatóit ecsetelte. Az osztrák-magyar uralom idején a románság is decentralizációt, regionalizációt hirdetett, a gyulafehérvári nyilatkozatban is autonómiát ígértek, hogy aztán az egyesülés után központosító, homogenizáló, uniformizáló politikát folytassanak. Ezt kiteljesítette a kommunista hatalom, áttelepítések folytak, kicserélődtek az emberek, ennek nyomán mára a régiók elvesztették egyedi, specifikus jegyeiket. Bánság multietnikus hagyományait ma már sokan nem ismerik az ott élők közül, nem is tanítják iskolában a régiók történelmét, de például a kommunizmus öröksége miatt építészeti szempontból, külalakra Csíkszereda sem különbözik Piatra Neamțtól. Pedig 1989-ben a temesvári forradalom is valahonnan innen indult: Tőkés László a falurombolás ellen emelte fel szavát, ez jelentette a forradalom szikráját. A decentralizáció, a régiók egyedi jellegének megerősítése ráadásul továbbra is hatalmas akadályokba ütközik: a Temesvár Társaságot már 1990-ben szeparatizmussal vádolták, amiért a temesvári nyilatkozat 11. pontjában decentralizációt sürgettek. A szeparatizmus vádja ma is él: a Victor Ponta elleni tüntetések idején például Temesváron Bánság zászlajával vonult fel a Bánsági Liga – másnap a médiában már azzal vádolták őket, hogy el akarnak szakadni Romániától. Fancsali Ernő úgy értékelte, az erősödő centralizmusra mindig az erősödő regionalizmus a válasz, ez tapasztalható Európában, például Skóciában vagy Katalóniában. Romániában is sikerre ítéltetett a regionalizáció, ma már sokkal nyíltabban lehet erről beszélni, mint korábban, maga Klaus Iohannis elnök is ennek fontosságát hangsúlyozta székelyföldi látogatásán. Ugyanakkor a romániai regionalista mozgalmak számbavételekor az derült ki: ezeknek a törekvéseknek még igen sokat kell erősödniük. Civil mozgalmak léteznek Erdélyben, Bánságban is – az Erdélyi Demokratikus Liga, a Bánsági Liga –, a politikai intézményesülés tekintetében azonban előrelépés nem történt, regionális párt, erdélyi párt még nem jött létre. Jászvásárban is van hasonló próbálkozás, Marosvásárhelyen a Szabad Emberek Pártja tartozna ide, de összességében gyerekcipőben még a multietnikus régiók autonómiamozgalma – e tekintetben a székelyföldi autonómiamozgalom jóval előrébb jár. Klaus Iohannis elnök székelyföldi látogatása és azon kijelentése, mely szerint az „etnikai autonómia” elfogadhatatlan, kisebb vitát váltott ki az előadók körében. Ha Fancsali Ernő értékelte azt, hogy az elnök a regionalizmus fontosságáról beszélt, Florian Răzvan Mihalcea pedig azt hangsúlyozta, hogy az autonómia fogalmának zsigeri elutasítottsága miatt egyebet nem is mondhatott az elnök, különben „szétszedik”, Papp Attila Zsolt úgy vélekedett: még Traian Băsescuhoz képest is visszalépés Iohannis megnyilvánulása. Bakk Miklós pedig úgy értékelte, az etnikai autonómia fogalmának hangoztatásával Iohannis voltaképpen a párbeszédet utasítja el egy retorikai csellel. Az etnikai autonómia kifejezés ugyanis amolyan papírtigris, használatának célja, hogy elutasítási reakciót váltson ki, és ezzel voltaképpen a dialógust utasítja el az elnök – pedig a Német Demokrata Fórum volt elnökeként is ismerhetné az erdélyiséget, az egymás mellett élő egyenrangú népek gondolatát.
Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hogyan lehet átépíteni egy hegyet? – Beszélgetés Kovács Lehel Istvánnal, az Erdélyi Kárpát-Egyesület elnökével (Környezetünk)
Erdély egyik legrégebbi, idén 126 éves civil szervezete, az Erdélyi Kárpát-Egyesület a hétvégén tartja a Rétyi Nyírben 26. vándortáborát. A szervezet elnökével, Kovács Lehel Istvánnal többek között a múlt korszerűsítéséről és mentalitásalakításról is beszélgettünk.
– Mindig is jelen volt az életében a túrázás, a természetjárás?
– Tulajdonképpen igen, a szüleinkkel rendszeresen kirándultunk, leginkább a Négyfalu környéki hegyekbe, a Babarunca és a Csukás volt a kedvenc, de a Bolnok is, ahol annak idején sízni is lehetett. Középiskolásként kezdtünk szülők nélkül járni a hegyekbe, megmászni a Nagykőhavast, a Keresztényhavast. A folyamat kissé megszakadt Kolozsvárra kerülésemmel, az egyetemi évekkel, de 2007-es hazatértünk után, immár a brassói EKE tagjaként újra rendszeresen kezdtünk túrázni.
– Az Erdélyi Kárpát-Egyesület alapgondolatát, múltját is a felcseperedéssel együtt tette a magáévá?
– Az EKE-ről csak a kilencvenes években szereztem tudomást, a középiskola utolsó éveiben Papp Anikó földrajtanárnőnk mesélt róla, aztán értesültünk az újraalakulásáról. Amúgy én mindig benne voltam mindenféle mozgalmakban, az Áprily Lajos Gimnáziumban diáktanácstagként sok, a közszférában ma is szereplő fiatalt ismertem meg. Kolozsváron néhány hét alatt a KMDSZ egyik vezetője lettem, később a Bolyai Kezdeményező Bizottságban ugyanúgy, egyszóval mindig voltak ötleteim, többnyire el is fogadnak a többiek, de aki dolgozik, előbb-utóbb amúgy is valaminek az élén találja magát. Én pedig soha nem futamodtam meg a kihívások elől.
– A Négyfaluba való hazatérést követően szervezeti szinten is azonnal magába szippantotta az „ekézés”?
– Gyakorlatilag igen, 2008-ban ugyanis a brassói EKE azt tervezgette, hogy 1995 után újra megszervezi az éves vándortábort. Megkerestek, felkértek a közös gondolkodásra, mivel én turisztikai-honismereti szempontból folyamatosan képben voltam a környékkel, írásaim, beszámolóim jelentek meg az Erdélyi Gyopárban. Objektív okokból – akkor számolták fel például a derestyei kempinget – abból a táborból ugyan semmi sem lett, de felkértek az Erdély hegyei című sorozatba szánt Keresztényhavas-monográfia megírására. Végigcsináltuk tisztességesen, bejártuk a 35 túraútvonalat, mértünk, GPS-nyomvonalakat, térképeket készítettünk, ám amikor a befejezéshez közeledtünk, elkezdték újraépíteni a Keresztényhavast.
– Hogyan lehet újraépíteni egy hegyet?
– A hóágyuk működtetéséhez hatalmas mesterséges tavat építettek a Ruia-rétre, emiatt a csúcs közvetlen közelében legalább három természetjáró útvonalat módosítottak. Az állatkert mögött futó kerülőút kialakítása másik két útvonalat érintett, így aztán úgy döntöttünk, megvárjuk a munkálatok befejezését, s azt követően véglegesítjük a könyvet. De ez a munka mindenképpen alkalmas volt arra, hogy újra a legmélyebb szintekig merüljek el a brassói turisztikai életben. Elkezdtük újra kiadni a két világháború között megjelenő, annak idején nagy népszerűségnek örvendő Encián folyóiratot, a legutóbbi számban már Háromszék is megjelenik. Az őszi, következő lapszám roppant érdekesnek ígérkezik, hatalmas, két világháború közötti turizmustörténeti anyag került hozzánk, amely a teljes brassói magyar sportéletet feltérképezi, és összehasonlítja a szász egyesületek tevékenységével.
– Milyen ma a szervezet, amelyet ön vezet?
– Az EKE tizenöt önálló területi egyesület szövetsége, reményeink szerint épp a vándortáborban vesszük fel a tizenhatodikat, a Hargitai megyei Kárpát Gyepü Egyesületet, amelynek tagjai a teljes Kárpát-koszorún a hajdani Magyarország keleti határait járják be. Egyszerre vagyunk laza és szigorú szövetség. Valamennyi egyesület éli a saját életét, önállóan ír ki túrákat, rendezvényeket szervez, de a szövetséget közgyűlés irányítja, a vándortábor az EKE égisze alatt zajlik, akárcsak az életre keltett EKE-bál, kiadjuk az Erdélyi Gyopárt. A Tordához közeli Várfalván megvásárolt ingatlanon kialakítottuk az EKE-várat, ahol közös tevékenységek zajlanak, tavaly ott tartottuk az EKE megalakulásának 125. évfordulós rendezvényeit. 2015-ben útjára indítottuk EKE-bakancs című sorozatunkat, eddig hat jelent meg, szép sikernek örvendenek.
– Mi jelentette a dobbantót az országos elnöki tisztség felé?
– Engem a székelyudvarhelyi szervezet javasolt, persze konkrét tervvel kellett pályáznom, amelynek legfontosabb eleme az EKE korszerűsítése, 21. századba való átemelése volt. A honlap megújításával kezdtük, ami talán érthető, lévén én is, illetve az elnökség több tagja is informatikus. Roppant elavult, sebezhető volt a rendszerünk, rengeteg robottámadás érte. Először a Gyopár honlapja újul meg – a július 29-ei közgyűlésen mutatjuk be –, Erdély legalaposabb turisztikai-szakirodalmi adatbázisának, keresőportáljának szánjuk. A teljes honlapot októberben tervezzük újraindítani, ez egy virtuális EKE-múzeumot is kínálna, miután az 1902-ben Mátyás király kolozsvári szülőházában berendezett igazi múzeum anyagát az államosítás a történelmi, illetve a néprajzi múzeumba költöztette. A túraleírások is GPS-felméréseken alapuló megújításra szorulnak, elindult egy Bejárható Székelyföld elnevezésű program, amelynek keretében nemcsak digitális felmérésben merül ki az adatolás. Hátizsákra szerelhető, körpanorámás fényképezőgéppel készített fotók révén a Google utcaképeihez hasonló módon lehet majd végignézni Székelyföld hegyeit. Immár nemcsak a gyalogtúrák, hanem a vízi, kerékpáros, lovas útvonalak is felkerülnek az adatbázisba, ennek a munkának a nagy részét „ekések” végzik.
– A túrázás, természetjárás mentalitása nem szorul semmiféle felújításra?
– E tekintetben ajánlatos külön kezelni néhány dolgot. Túrázni elsősorban az idősebbek szoktak, van idejük rá, igényük a társaságra, néhány EKE-osztályban hatvan fölötti az átlagéletkor. Ők azok azonban, akik legkevésbé használják a modern készülékeket, az internetet. Ezért megpróbálunk nyitni a gyerekek felé, akiket először többnyire a szülők, nagyszülők visznek magukkal túrázni. Nekik szántuk a tavaly kiadott, növényeket, állatokat, erdélyi természeti szépségeket, városokat ábrázoló memóriakártya-sorozatot, idén a gombák következnek. Elindítottuk a Gyopár gyermekváltozatát, a Gyopárkát is. Kiemelt figyelmet kíván a teljesítménytúrázók csoportja, akik külön regisztrációt, infrastruktúrát igényelnek. Számukra is ki akarunk építeni egy honlaprendszert, amely online-bejelentkezés alapján nyilvántartja a résztvevőket, illetve követhető a pontteljesítés állása. A legnagyobb odafigyelést a középiskolások, egyetemisták igénylik, a 15–30-as korcsoport megszólítása a legnehezebb. Járnak ők túrázni, de nem szervezett formában, pedig nagy szükségünk volna rájuk.
– Mit tart az EKE-hagyományok leginkább fenntartandó elemének?
– Mivel az egyik legrégebbi erdélyi magyar civil szervezet – egyes nézetek szerint a főnemesi osztály „játékszere” volt – roppant sokszínű a kép. A korabeli EKE-ről szóló leírásokban többnyire az szerepel, hogy az urak összeálltak, és elmentek kirándulni. Többnyire nagyon sokan, ötszáz főt számláló túrára is volt példa, közülük legtöbben persze nem gyalog mentek, hanem szekéren, fogaton. A személyzet viszont alaposan előkészítette a terepet: a patakokban pezsgőt hűtöttek be, a tisztásokon uzsonnázó, ebédelő helyet építettek ki. Ennek a hullámnak köszönhetően épültek ki rohamosan a fürdőhelységek, felmérték a vizek minőségét, Czárán Gyula munkássága tette ismertté a Bihari-hegységet, az Erdélyi Szigethegységet, ahol útvonalakat fedeztek fel, barlangokat tártak fel, körutakat építettek ki. Elkezdtek menedékházakat is építeni, többnyire magánterületre, külön telekkönyvezés nélkül, így aztán sajnos az EKE nem igényelhette vissza ezeket. A természetjárás közben pedig feltérképezték Erdély néprajzát, igazi úttörő munkát végeztek. Fénykorában hétezer tagot is számlált a szervezet. Nehéz a választás...
– Akkor fordítsunk: a természetjárás, honismeret, környezetvédelem hármas jelszavának parancsai közül melyiknek sikerül a legkevésbé eleget tenni?
– A környezetvédelem területén labdába sem rúghatunk, az ugyanis szinte semmi, hogy havonta összegyűjtünk ötvenzsáknyi pillepalackot. Nem nagyon tudjuk hallatni a hangunkat, de ezzel szinte valamennyi magyar civil szervezet így van. De nem adjuk fel, idén őszre szeretnénk összehívni magyar szakpolitikusokat, törvénymódosító javaslatok kidolgozását tervezzük. Olyan légüres terek, szabálynélküliség tapasztalható ugyanis bizonyos területeken, amelyek egyszerűen akadályozzák a tevékenységünket. A törvény például nem ismeri a menedékház fogalmát, pontosabban azt ismeri, amelynek parkolója van, teljes víz- és áramellátással rendelkezik, ez azonban csak az országutak közvetlen közelében megvalósítható. A Nagykőhavason lévő EKE-menedékház akkor hová sorolható? Hasonló törvénykezési hiány tapasztalható a túravezetők elismerésében is. Csak hivatásos, ezt a tevékenységet hivatásszerűen gyakorló túravezetőket ismer, az EKE-nél viszont mindenki szabadidejében műveli. Persze, mindenki saját felelősségére túrázik, a hivatalos elismerés hiánya azonban kihat a belépőkedvezmények, egyéb előnyök igénybevételére. A túraösvények karbantartását is inkább a civil szervezeteknek kellene kiadni, mivel a hegyimentő szolgálatoknak nincs erre erőforrásuk. Ebbe az irányba vezetnek ösvényeink.
KOVÁCS LEHEL ISTVÁN
Informatikus, Brassóban született 1975. január 21-én. 1993-ban érettségizett a brassói Áprily Lajos Középiskolában, négy évvel később informatikusként diplomázott a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, doktori fokozatát 2006-ban szerezte Kolozsváron és Budapesten. Szakmai pályáját szoftverfejlesztőként kezdte a kolozsvári Praemium Kft.-nél, 2001 és 2006 között tanársegéd, majd adjunktus a BBTE-n, 2007 óta egyetemi adjunktus a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi informatikai karán. Szerteágazó közéleti tevékenység után 2015-ben a 15 egyesület 1473 tagját tömörítő Erdélyi Kárpát-Egyesület országos elnökévé választották. Nős, három gyermek apja.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új őstörténeti folyóirat: Kelet Kapuja
Kelet Kapuja címmel új őstörténeti folyóirat jelent meg a baróti Tortoma Kiadó és a szórvánnyal való kapcsolattartást felvállaló Kún Kocsárd Egyesület kiadásában. A folyóirat főszerkesztője dr. Obrusánszky Borbála történész, mongolista, Kelet-kutató, a szerkesztőbizottság tagjai: dr. Czeglédi Katalin nyelvész, szlavista, Kelet-kutató, Benkő Mihály történész, dr. Darkó Jenő történész, Harangozó Imre néprajzos, Sántha Attila irodalmár. A Kelet Kapuja felelős kiadója Demeter László történész, muzeológus, a Tortoma Kiadó vezetője, a Kún Kocsárd Egyesület elnöke. A folyóirat évente négy alkalommal jelenik meg., az első számon 2017. július-szeptember keltezés olvasható. Jövő szerdától kapható a Háromszék kiadója, a H-Press lapterjesztő standjain.
A lap beköszöntőjében írják, hogy közel két éve készülnek egy olyan tudományos folyóirat indítására, amely a magyarság eredetkérdésével foglalkozik magyar és külföldi szakértők tanulmányai segítségével. Igyekeznek bemutatni saját és rokonnépeinek nyelvi, szellemi és tárgyi örökségét a kezdetektől napjainkig. Mindehhez figyelembe kívánják venni a különböző tudományágak magyar és nemzetközi kutatásainak eredményeit, köztük a történeti, régészeti, nyelvészeti, néprajzi, embertani, népzenei, genetikai tudományok képviselőinek munkáit. A folyóiratban nemcsak a tudóstársadalom szűk köréhez kívánnak szólni, hanem az érdeklődő közönséghez is. A tudományos írások, tanulmányok mellett beszámolnak jelentős tanulmányutakról, a tudomány magyar és nemzetközi híreiről. A tudományos cikkek összefoglalóját angolul is közlik.
A témakör hatalmas és szerteágazó, ezért olyan címet kívántak adni a folyóiratnak, amely mindezt magába foglalja. Az ötletek közül a Kelet Kapuja név mellett döntött a szerkesztőbizottság. A cím mindkét szava magyar, a messze ősi múltban gyökerezik, a ma élő rokon nyelvekben is használatos.
Az első szám tartalmából: Aradi Éva: A baktriai királyi szkíták; Csutak Bodroghy Attila: A magyar–székely hunhagyomány kérdésköre; Obrusánszky Borbála: A hun főhatalom kérdése; Czeglédi Katalin: A Turán név a földrajzi nevek tükrében; Sántha Attila: A székely nyelvjárások „déli-nyugati szláv jövevényszavainak” kérdéséhez; Dimádzsav Erdenebátor: A hunok anyagi kultúrája Mongóliában; Guldana Sarbassova: A ló mint a kazakok kulturális öröksége; Harangozó Imre: Vadászok útján, égi csapáson; Obrusánszky Borbála: A Kaukázus ismeretlen keresztényei. A Hírek rovat címei: A kovásznai Kőrösi Csoma Napokról; Együttélő rómaiak és hunok; Mongol lókultúra bronzkori eredete; A szanszkrit nyelv őshazája Szíria?; Honnan jöttek a szkíták?
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szurkos András: Budapesti Székely Kör
Jövő évben ünnepli születésének 30. évfordulóját, nem évfordulós jókívánságokra emelem hát poharam. Megvan, végzi a dolgát, tudtam meg a Ferencz Vilmos elnökkel folytatott beszélgetésből. 1996-ban a kör akkori elnöke, Domokos Jenő őt kérte fel a titkári teendők végzésére. Nem véletlen, ismerte az apját, a gyergyóremetei Ferencz Vilmost, aki kapcsolatban állt a Székely Körrel is.
(Ifjabb F. V. mesélt apja kalandos életéről, elmondta, „részese volt a Szent Korona Nyugatra menekítésének, hazafelé Bécsben elfogták, a focșani-i gyűjtőtáborba került, az Észak-Erdélyben összefogdosott katonák között nagy esélye lett, hogy Szibériában kössön ki. Részben a szerencsének, de inkább annak köszönhette szabadulását, hogy korábbi katona alattvalói, románok, csángók, kiálltak mellette” – emlékezett Vilmos.)
„25 év megfizetett a kör neves alapítóinak és vezetőinek, az örök világosság fényeskedik nekik. 2000-et írtunk, amikor Domokos Jenő elnök érezte, neki nincs sok hátra, megsúgta, átadná nekem a stafétabotot. A legrosszabbkor. Pingponglabda-gyorsasággal hárítottam, kitelepedésemtől számítva napra tíz évre megérkezett a családom, unokástól. Lakásügyben a sok kínlódás gyümölcse beérett, a fejünk felett lógott, ki kellett várni a pottyanást, félre nézni sem lehetett. Sajnáltam, hogy csalódást okoztam a nagyszerű embernek, akit a legfelsőbb bíróság bírájaként is tisztelet övezett. Halála után elszakadtam a körtől, azt sem tudtam, ki az elnök, hallottam, hogy »papíron« így, valójában úgy… az Isten sem papíron teremtette a világot. Fiatal, lelkes ember vette át később az irányítást, de váratlanul beállt a végképp távozó öregek sorába. Akkor szakadt minden a nyakamba, azóta folytatjuk, ahogy szoktuk ” – mondja most Ferencz Vilmos elnök, akit mindenki ismer, s aki mindenkit ismer. Rólam téves információi voltak, úgy értesült, hazatelepedtem.
Nem, itt vagyunk a Várban található Litea könyvesboltban, itt futottunk össze, ahol annyi emlékezetes könyvbemutató és híres emberekkel való találkozó zajlott le a Székely Kör szervezésében, a tulajdonosnő, Anna Mária jóvoltából. Kivonulunk a közeli járdára helyezett vendéglői asztalokhoz, ott szabad cigarettázni. A Mátyás-templom tornya néz le ránk és a két korsó sörre. Árak tekintetében alighanem a város legdrágább pontját találtuk telibe, Vilmos meg is jegyzi, a következőt majd én fizetem, még drágább helyen. Ha csak árakból állna a világ, azt mondanám, vissza a szocializmusba, árakkal öl meg az „új világrend”. A dohányzás tilalma – EU-s norma – a régi kávéházi közösségi életnek befüstölt. A legtöbb dohányos arra szavazna – világnézettől függetlenül –, aki minden kerületben engedélyezne legalább egy cigis kávézót. De ma már mindenki egészségesen akar meghalni. Vagy sehogy.
Ha egy év múlva köszöntőt írok, nem fogok áradozni, milyen szépen gyarapodott létszámban a Székely Kör, Székelyföld rovására, akkor sem, ha netán így lesz. Székelyföld nem arra való, hogy fővárosunk lakossága számát szinten tartsa. Arra igen, hogy hazaszeretetből példát adjon a rászorulóknak. Maradj ott, ahol születtél – ma azt mondom. Az én esetem más. Van, aki a jég hátát sem bottal üti, inkább elolvasztja és belefullad. Hiba volt a családomat unszolni, hogy jöjjenek utánam.
A fogyást itthon kell megállítani, s átbillenteni a mérleg nyelvét, ha a tendencia makacskodik, nézhetjük egymást, mint egyik bölény a másikat. A születések számának megugratása! Nem gyógyszer, csak módszer, hogy a kölyök rossz, de adókedvezménynek megjárja. A román állam nem fogja kedvezménnyel támogatni a székelység szaporodását, a románságét sem képes. Tusványos óta tudom, a magyar állam most ebben is fáradozna... Kutyaszorító. Ha van szerepe a székely furfangnak, akkor helyben vagyunk. Biztos kitörés, egyetem sem kell hozzá. A cigányoktól megtanuljuk, hogyan kell szaporodni, a zsidóktól pedig, hogyan kell összetartani. A gyermekek megmutatják, mi a boldogság. Nézem Csatlós Misi barátom feleségét, béke és boldogság honol az arcán, dehogy van más dolga, mint élvezni, hogy unokái mászkálnak a hasán. Élmény volt, amikor egy tizennégy gyermekes házaspárral olvastuk meg a gyermekeket, s vitába keveredtek. A férj összezavarodott a nevek sorolásakor, ujjai egymás után egyenesedtek, az asszonyé lett az utolsó szó, ami ugye a békesség biztosítéka más dolgokban is. Gyermeket csinálni tud bárki, de nem arról csevegünk, hanem a vállalásról. Ne jöjj az életszínvonallal, Bangladesben Magyarország nagyságú területen százmillió ember él. A Kárpát-medence száz év múlva azé lesz, aki innen néz a csillagokra.
A Székely Kör távol tartja magát a napi politikától, így nyílzápormentes. A magyar közösségek kapcsolatait ápolja, Szentgyörgyön is voltak az ünnepnapokon, állandó a jövés-menés. A meghívottak skálája: gyermekegyüttesektől írókig, művészektől vezető értelmiségiekig. Az új műsor készül, majd továbbadom. Október 6-ára Gazda Józsefet hívták meg a Vármegye Galériába, örvendetes, érdemes lesz írni róla.
Több ezer székely él Budapesten. Közülük sok a kör tagja, százra tehető azoknak a száma, akik tagsági díjat is fizetnek. A többség furfangos, kitetszik a szavából, hogy tehén vagy fülemile. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tudományos megfigyelések Csíkfalva átalakulásáról
Nincs akitől tanulni a föld szeretetét
Tizenhárom éve végzik nyári gyakorlatukat Csíkfalván a marosvásárhelyi Sapientia EMTE kommunikáció és közkapcsolatok szakos másodéves diákjai. Az eltelt, nem rövid idő alatt számos átalakulást figyeltek meg a község társadalmi, demográfiai és infrastrukturális jellemzőit tekintve.
Az egyetemisták nyári gyakorlatát az elmúlt tizenhárom évben irányító dr. Gagyi József adjunktus elmondta, az első két év után a nyári gyakorlattal egy időben szervezték a községben az úgynevezett csűrszemináriumokat, amelyek a hallgatóknak is szóltak, azaz napi terepmunkájuk mellett esténként meghívott szakemberek elő- adásait is hallgatták, így a diákok sokkal többet és intenzívebben tanulhattak, mint a kezdeti évfolyamok. Azóta nagyot változott a környezetük is: kezdetben matracon aludtak a hallgatók az iskolában, akkor még nem volt vendégház a községben, mára már minden feltételük megvan az ottléthez a Tündér Ilona vendégház révén. Kezdetben az önkormányzat sem támogatta őket, ez időközben változott, kezdték a munkájukat méltányolni, és anyagilag is hozzájárulni ottlétük költségeihez; a csűrszemináriumokat minden évben a polgármester nyitja meg. Ugyanakkor a falu is megváltozott: az elején tehéncsordát hajtottak az utcán reggel és este, a hallgatók pedig érdeklődéssel követték, ma azonban nem vonul már állatcsorda. Sok idős gazdálkodó ember volt, ezek már kiköltöztek a temetőkbe, nincs akitől tanulni a föld szeretetét, a munka becsületét, de az sincs, aki a régi gazdálkodásmódról mesélne. A fiatalok életkörülményei is megváltoztak, a földhöz, a birtokhoz való viszony átalakult, már távolról sem annyira fontos nekik ez, mint az időseknek volt. A gazdálkodás átalakult, a birtokviszonyok koncentrálódnak. Érdekes volt megfigyelni a helyieknek a Nyárádhoz fűződő viszonyát is: míg évszázadokig része volt kultúrájuknak, meséikben, énekeikben benne volt a kis folyó, mára hirtelen nemcsak zavaros lett a Nyárád, hanem szennyezett is, ahová nem érdemes fürödni menni, mert megbetegedhet tőle az ember. Pedig ez orvosilag nincs igazolva, az emberek véleménye mégis megváltozott. Amíg régen ide jártak vízért szárazság idején, itt mostak, kendert áztattak, állatokat fürösztöttek, mára jobbára csak melankóliával gondolnak azokra az időkre: a Nyárád nem része a megváltozott életmódú munkásembernek sem. Az életkörülmények is megváltoztak, s vele együtt az emberek kapcsolatai és kommunikációja. Az internet megjelenésével, majd olcsóvá válásával a fiatalok, de a középkorú nők is másként kommunikálnak, míg a középkorú férfiaknál ez kevésbé változott, ők ma is főleg a kocsmában találkoznak egymással, beszélik meg a világ dolgait, nem használnak internetet. Az idősek régen a tévét, rádiót és újságot kedvelték mint hírforrást, náluk ez ma is hasonlóan jelen van, csak kisebb mértékben. A fiatal nemzedékek viszont a mobil- és ma az okostelefonok elterjedésével egy teljesen más kommunikációs világot élnek meg, már televíziót sem néznek, hanem az interneten követik a híreket. 2004 óta nagyot változott a falusi közösség, más a világlátása és tapasztalata, eltűntek az idős mesélő emberek, akik saját életüket nagyon jól élték meg, hasznosak voltak társadalmuknak, és lehetett tőlük tanulni. Azóta már egy teljes generációváltás történt – vonta le a következtetéseket Gagyi, aki elmondta: továbbra is vizsgálják a község átalakulását. Infrastruktúra szempontjából is nagy a változás, hatalmas községháza és egyéb közintézmények épültek-bővültek, és megjelent a községben egy új társadalmi, közjót szolgáló intézmény, a helyi önkéntes tűzoltóság, amely a közösséget is szervezi, építkezik és vészhelyzetekben bizonyít. Egy dolog nem változott 2000 óta: a polgármester személye – zárta le viccesen a beszélgetést a kutatásokat irányító dr. Gagyi József, aki a község életének átalakulását is tüzetesen és tudományosan feldolgozta a kommunista-szocialista diktatúra hatalomra lépésétől 1990-ig.
Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)

XV. Nagyzerindi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor
Három földrész, nyolc országába viszik a kistérség hírnevét
Amint azt előzetesen hírül adtuk, július 24-én, hétfőn kezdődött a XV. Nagyzerindi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor, amelynek a munkálataira mi is ellátogattunk. Ezúttal is Csáky Barna Zsombor villájában, kiváló lakhatási és alkotófeltételek között találtuk a 16 tagú művésztársaságot, akik ezúttal is a polgármesteri hivatal étkezdéjében étkeztek. Közülük néhányan a fedett, fóliával a széltől is védett teraszon dolgoztak, mások téma, illetve ihlet céljából a természetben jártak
Láng Esztert a közösség fogta meg
A teraszon alkotók közül elsőként a Debrecenből érkezett Láng Esztert szólítottuk meg, aki elsősorban fest, de grafikával, installációval, performansszal is foglalkozik. Erdélyben gyakran jár, hiszen Korondon született, de a nagyzerindi alkotótábor munkálatain első ízben vesz részt.
Ami az itteni alkotómunkáját illeti, benne van egy minimalista irányba tartó folyamatban. Az utóbbi időben monokromjellegű munkákat alkot, korábban absztrakt jellegűeket készített. Ha muszáj, ajándékba szokott egy-egy tájképet is készíteni, de nem az a műfaja. Igazán a világnak és a tárgyaknak a struktúrája, a belső konstrukciója, a színek érdeklik. Azok, amelyek a korábbi időszakokból, visszafogottabb irányba tartanak. Egyszerűsített forma- és színvilágot keres. Nagyzerinden az a közösség fogta meg, amelybe belekerült, az impressziói elsősorban innen származnak. Az a kollégiális, barátságos környezet és hangulat, amiben dolgozni lehet. A faluban is sétálgatott, ahol a régi dolgoknak a nyomait kereste, észlelte a változásokat. A falut még nem ismeri eléggé, de az itt szerzett benyomások általában később szoktak megfogalmazódni. Ha legközelebb az alkotótábort olyan időpontban szervezik, amikor neki is megfelel, illetve újra meghívják, szívesen visszajön.
Dél-Koreában is tudnak Nagyzerindről
Clemens Beungkun Sou Dél-Koreából származik, Bécsben élő művész, aki a világot járja művésztelepről, művésztelepre, a számára érdekes művészeket meghívja Dél-Koreába, ahol művészeti szervező is. Gunsansi városban 1990 óta egy nemzetközi, az UNESCO által támogatott kiállításnak a szervezője, a világ művészeinek a részvételével. Ott többek között Siska-Szabó Hajnalka is kiállított. Az ott résztvevő művészeknek a száma 200 fölött van, mindannyian rajta vannak a szervező által készített plakáton. A minden évben Dél-Koreában megszervezett kiállítással párhuzamosan, Bécsben és Dél-Koreában is egyetemi tanárként oktatott – 21 évig – műépítészetet és designet, amelyekből doktorált. Most már nagyon sok ideje van, bejárja a világ művésztelepeit, a nagyzerindin második alkalommal vesz részt, az itteni emberek igen jó benyomással vannak rá, ugyanakkor nagyon érdekli az itteni régi építészet. Itt nyugodt feltételek között, kiváló alkotólégkört élvez, amit ezúttal is megköszön, ide máskor is szívesen visszajön.
Amint Siska-Szabó Hajnalka is hozzátette, Clemens Beungkunnal már több művésztelepen vettek részt együtt, kölcsönösen tetszettek egymás munkái, ezért másodszor is meghívta a nagyzerindi művésztelepre. A több mint 10 éve megszervezett vándorkiállításra, amit Szöulban is megszerveztek Hajnalkának a munkáiból is vitt. A kiállított anyagból katalógust is készítettek, amiben a művészek életrajzai mellett a munkáik is benne vannak. Most elhozta azt a katalógust és a plakátot, amiben mindketten szerepelnek. A dél-koreai művész nagyon szeret Nagyzerindre járni, ahol nagyon jól érzi magát, angolul értekeznek vele.
Mario a malom épületében remélt ihletet
Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető Mario Eibergerrel a hegyvidéki alkotótáborban ismerkedett meg, tetszettek a munkái, ezért Nagyzerindre is meghívta. Amint Mariotól megtudtuk, különleges helyeket keres, ahol enteriőrben, vagy modern felfogás szerint, a régi ottfelejtett épületeknek a belső tereit, a vakolat lehullását festői foltokkal szemlélteti, ezáltal különleges élményt tud nyújtani a szemlélőnek. A külső világban inkább modern városképeket fest, dekoratív ráhatásokkal. Noha a belső helyek lepusztultnak látszanak, az egyedüllétet, az ottfelejtettséget kihangsúlyozzák. E képek nem régi, barnás másolatok, hanem átköltött alkotások. Ilyen épületeket Nagyzerinden is talál, de ezek farmszerűek, miközben elsősorban a gyárépületeket kedveli, ahol nagyobb épület-tömegek nagyvonalú formákat képeznek. Mindenképp szeretné meglátogatni a helybeli malom épületét, ahol bizonyára maradandó élményeket fog találni, amelyek nyomán kép is születhet.
Wlodzimierz a természettel együtt alkot
Karankiewicz Wlodzimierz a koegzisztencia alapján maga is alkot, de érvényesülni engedi a természet aktivitását is. Munkájában elsőrendű a természetes alapanyagoknak a használata. Éppen ezért, a kézi szőttes vásznon kínai tussal, vízzel, érett, illetve zöld bodzabogyók festékével dolgozik. Mindennel, amit a természetben talál, beleértve a vörös agyagot is. A hatalmas vászonnak nyirfaseprűvel történő megfestésében a táj ihlette, de a saját impresszióit is érvényesítette. A festménye ebben a fázisban még csak absztrakt kompozíció, amihez az impresszió a természetből érkezik. Az út, az azt elkísérő fáknak a koronája, a levelei, tehát maga a természet inspirálja.
Falra akasztani az összes képet
Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető és Vas Enikő társszervező örömhírrel újságolták: a Nagyzerindi Képtárnak a tábori gyűjteményében folyamatosan felújítják a több évtizedes, megsárgult paszpartukat. Ugyanakkor hozzáfogtak az eddigi alkotótáborokban született, helyben maradt festményeknek a bekeretezéséhez. A bekeretezett képeket a falakra akasztották, azok a látogatók számára megtekinthetők. A 15 év alatt összegyűlt művészeti alkotásoknak a keretezése, a falakon történő kiállítása folyamatban van. A Képtár jelenleg 325 festménnyel rendelkezik, amelyeknek mintegy 80%-a már a falakon látható. Nem csak a képtárt, hanem a polgármesteri hivatal irodáit, a folyosókat, sőt az étkezdét is képek ékesítik. A képek bekeretezése, a paszpartuk felújítása a Nagyzerindi Polgármesteri Hivatal anyagi támogatásával már januárban elkezdődött. A képtár naponta 8–16 óra között látogatható, de előre történt bejelentkezés alapján hétvégén is kinyitják, ingyenes belépés mellett. Abban is reménykednek, hogy valamikor a kiállítóhely hiánya is megoldódik, és bekeretezve, minden kép a falra kerül, megtekinthető lesz.
Amint Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető elmondta, a nemzetközi szinten is elismert művészek részvétele a nagyzerindi alkotótáborban nagyban emeli annak a színvonalát. Az itt megforduló legtöbb művész egyetemi tanárként is tevékenykedik. Közéjük tartozik a Karankievitz lengyel művész-házaspár is, akik szintén nagyon szeretnek részt venni a Nagyzerindi Nemzetközi Alkotótábor munkálatain.
Színes album, értékelő
A szlovákia Turcsányi Frantisek, az USA-beli Cziglényi Attila, a lengyelországi Beata Babel-Karankiewicz, Karankiewicz Kacper és Karankiewicz Wlodzimierz, az ukrajnai Kopriva Attila, a budapesti Breznay András és Szmirnov Oleg, a debreceni Láng Eszter, a dél-koreai Clemens Beungkun, a németországi Mario Eiberger, a kolozsvári Koncz-Münich Judit és András, Gally A Katalin és Székely Géza, illetve az aradi Siska-Szabó Hajnalka Az emlékek szárnyán témakörben született munkáit vasárnap 18 órától az Olosz Lajos Művelődési Házban Ódry Mária festőművész értékeli. Mivel az idei művésztelep jubileumi, az elmúlt 15 év munkáinak az összegzésével egy albumot is sikerült összeállítani. Azt Csáky Barna Zsombor adja ki, Siska-Szabó Hajnalka és Vas Enikő szerkesztették. Február óta dolgoznak rajta és tartalmazza a 15 év alatt született műveket, a 71 alkotóművésszel együtt. A művészek nemcsak a Nagyzerindi Képtár, hanem a szponzorok, de a lakosság gyűjteményét is gyarapították, ugyanakkor elvitték a Nagyzerindi Művésztelep hírét a nagyvilágba. Talán ennek is köszönhető, hogy idén 3 kontinens 8 országából érkeztek,és nemcsak a művésztelep, hanem Aradnak, a megyének, az egész régiónak elviszik a jó hírét. Azért is, mert minden évben szerveznek kirándulásokat a megye érdekes részeibe. Hétfőn Balla Géza ópálosi pincészetébe mennek, de a tornyai Pro Pir Kult tájházába is meghívást kaptak. A meglátogatott helyekről művészeti, lelki szempontból is feltöltődve távoznak, a műveikbe folyamatosan beépítik az itt szerzett impresszióikat. Azok újságok művészeti rovataiban, sőt doktori disszertációkban is megjelennek. A művésztelep népszerűsége annyira megnőtt, hogy helyhiány miatt nem tudnak minden jelentkezőt fogadni.
Köszönet a támogatásért
A szervezők ezúttal is köszönetet mondanak a támogatásért az Arad Megyei Kulturális Központnak, a Nagyzerindi Polgármesteri Hivatalnak, a Communitas Alapítványnak, Csáky Barna Zsombornak, Bognár Levente aradi alpolgármesternek, Simándi Sándor nagyzerindi polgármesternek, Balla Gézának, Schmak Andrásnak, a Pro Pir Cult Egyesületnek, a Pro Zerind Egyesületnek és a sok magánszemélynek, akik a lehetőségeik mértékében segítettek. Pályázati közvetítő, ezúttal is a Pro Zerind Egyesület.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Újra ünnepségre készülnek Szapáryligeten
Tekintve, hogy a szapáryligetiek nosztalgiával emlékeznek vissza az utoljára kilenc évvel ezelőtt megtartott falunapra, aminek a folytatását szeretnék, Vas Balázs helybeli vállalkozó és baráti köre elhatározta: augusztus utolsó hétvégéjén újra megszervezi a falunapot. Mivel azonban a rendezvényre a meghívottak mellett saját programot is illene összeállítani, Bibe Otília, Faragó Ramóna és Varga Gábor irányításával 20 gyermek hetente 2-3 alkalommal néptáncpróbán vesz részt. A szervezők más műsorszámokon is gondolkodnak, mivel azonban kulturális programszervezésben kevés a tapasztalatuk, szívesen fogadnak bármilyen ötlet vagy tapasztalat megosztását e téren. Eldöntötték, hogy Mohácsi Brigitta lesz a sztárvendégük, de egy román, sőt egy nagylaki szlovák énekes meghívását, valamint motorkerékpár-bemutatót is terveznek. Ha komoly programot sikerül összeállítaniuk, akár kétnaposra is szervezhetik az augusztus végére tervezett falunapot. A siker érdekében megkérik mindazokat, akik ötletekkel vagy bármivel segíteni tudnak, szándékukat jelezzék Vas Balázs üzletében!
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

LaborNet projektindító
Vajdasági szakmunkásokkal pótolnák a munkaerőhiányt
A Temes megyei Kereskedelmi, Ipari és Mezőgazdasági Kamara keresi a megoldásokat a Temes megyében hiányzó szakképzett munkaerő pótlására. Egy ilyen kezdemányezés a Románia–Szerbia Határon Átnyúló Együttműködési Program (Interreg – IPA CBC) forrásaiból megvalósuló LaborNet pályázat, amelynek célja a munkaerő mobilitás elősegítése a határ menti térségben.
A kamara temesvári székházában július 27-én került sor a határon átnyúló projekt nyitórendezvényére, a Temes megyei és a Nagykikindai Kereskedelmi Kamara, illetve Nagykikinda Polgármesteri Hivatala képviselőinek jelenlétében. A pályázat célkitűzéseit Horváth Tibor projektmenedzser, a Nagykikindai Regionális Kamara vezérigazgatója mutatta be a jelenlevőknek. A 15 hónapos futamidejű határon átnyúló pályázat keretében a munkaerő mobilitást elősegítő hálózatot hoznak létre a határ menti térségben, tájékoztatják a vajdasági munkanélkülieket a romániai munkavállalás feltételeiről, létrehoznak két információs központot a határ mindkét oldalán, munkaerőbörzét szerveznek Temesváron és Nagykikindán, és kiadnak egy kalauzt a szerbiai és romániai munkavállalás törvényes lehetőségeiről.
Horváth Tibor kamarai vezérigazgató a helyi sajtónak azt nyilatkozta: nagy lehetőséget lát a két ország közötti munkaerőáramlás elősegítésében, mert Temes megyében hiány van a szakképzett munkaerőből, míg a Vajdaság határ menti részén, Nagykikinda térségében 20%-os a munkanélküliség. A 40 ezer lakosú Nagykikindán több mint 4000 munkanélkülit tartanak nyilván és az egész határmenti körzetben 10.000-ret is meghaladja a munkanélküliek száma. A vajdasági munkavállalók számára vonzó lehet a romániai munkavállalás, mert a bérek itt átlagosan 50%-al magasabbak, mint Szerbiában. Nagykikinda városban és környékén jelentős magyar közösség él.
Florica Chirița, a Temes megyei Kamara vezérigazgatója nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy már 2016 óta foglalkoznak a határon átnyúló munkaerő-mobilitás kérdésével és ezzel kapcsolatban 2016 október 28-án született egy román–szerb kormányközi megállapodás, amelyet sajnos még nem ültettek gyakorlatba. Ahhoz, hogy a szerbiai munkavállalók előnyös feltételek mellett dolgozhassanak a Bánság romániai részén, meg kellene ennek teremteni a törvényes feltételeit. „A pályázatunkat akkor is megvalósítjuk, ha a szociális biztonságra vonatkozó román-szerb egyezményt nem ültetik gyakorlatba – nyilatkozta Florica Chirița – a pályázat keretében tájékoztatjuk a szerbiai munkavállalókat a romániai munkavállalás jelenleg érvényben levő törvényes előírásairól”.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Mesékkel, kutyákkal, tyúkokkal, príma prímásokkal Mérában
Ma és holnap is mehetünk a világzenei fesztiválra
Fellélegezhettünk péntek délben: tavaly óta (még?) nem nőtte túl magát Méra világzenei fesztiválja, így érvényesült a szervezők eredeti szándéka, miszerint egy családias, meghittebb esemény házigazdája legyen a Szarka-telek. Az biztos, hogy nem kellett tolonganunk, ebben talán az is segített, hogy aki éppen nem nyaral Mérától és Kolozsvártól távol, az pénteken még alighanem dolgozott. Mire e sorokat írjuk, nyugatról már ferdén süt be a nap a szőlőlevelek között, gyakorlatilag hétvége van, a csűrszínpadon éppen a Fölszállott a páva gyerekversenyzői remekelnek, és többszázas tömeg tapsol nekik. Pató Pállal is „találkoztunk”: a chillzone kora délután még zárva volt, a két fotókiállítást csak órákkal később rendezték be, a felnőtt táncoktatás pedig (érdeklődés híján?) elmaradt. De pazarul éreztük magunkat a kézműves gyerekudvarban, Agócs Gergely csudameséit hallgattuk, és a legjobb prímásoknak tapsolhattunk.
Ébredezik a falu, ébredezik a fesztivál. Kicsit későn ugyan, hiszen dél is elmúlt, de alighanem későn is ért véget a csütörtök esti nyitónap. Emitt szegecselnek, amott feliratot ragasztgatnak, tyúkok káricsálnak, még mindig megvan a két harcias puli a gyerekudvarban, kényelmes, csendes mocorgás a Szarka-telek.
Sóóó, bors, paprika…
énekelte a tucatnyi gyermek, és dobogtatták hozzá a csűr földjéről a port Oláh Orsolyával. Száz félelmetes kutyáról is énekeltek, meg a poklokat is megjárták nagy merészen, meg holmi kecskéket kecsegtettek és simigáltak. A kézműves udvart a Budapesti Hagyományok Háza és a májusban megalakult Mókatár egyesület vezette, amelynek tagjai Kolozsváron és környékén táncosokként régóta ismerik egymást, ők az „elkövetői” a Heltai alapítvány nyári gyermekfoglalkozásainak. Öt lány alapította az egyesületet, ki angoltanár, ki magyartanár, Orsolya zenetanár, fuvolát, furulyát, néptáncot tanít óvodákban, iskolákban. Mérában gyöngyfűzéssel, körmönfonással, nemezeléssel várják az érdeklődőket. A tőlük igényelt tevékenység függvényében segítőket is visznek magukkal, Mérába például tízen jöttek. Aki szeretné, a Facebookon megtalálja őket Mókatár Egyesület néven.
A táncban megfáradt aprónépet és a néhány anyukát, apukát Agócs Gergely kívánságmeséje kényeztette. Kérték, hogy feltétlenül legyen benne királylány, hát volt. Egy titkos királylány, de olyan szép, hogy alsó ajka eper, felső ajka szamóca (vagy fordítva…?), és alig mert pislogni, mert olyankor másfél méteres szempillái a homlokát böködték. Most már minden gyermek tudja azt is, mi a gulya, mert az olyan, mint egy bentlakásos óvoda, csak teheneknek. Ízes tájszólásán túl ilyenféle finomságokban részeltette mesemondónk az egybegyűlteket – és szombaton is ott lesz Mérában.
Mialatt a gyermektáncház és a mesemondás javában zajlott, a háttérben még mindig dolgoztak Cosmin Giurgiu kalotaszegi fotókiállításán – ehhez kapcsolódóan vasárnap lesz vele egy érdekesnek ígérkező beszélgetés a Kalotaszeg brandről, amelyet a fotós a román közösségben is szeretne tudatosítani, felépíteni.
A meghirdetett kezdéskor hiába kerestük a chillzone-ban Henics Tamás fotókiállítását Fodor Neti Sándor arcairól, a vashidat lezárták, és érdeklődésünkre elmondták, hogy a képeket még el sem helyezték, jöjjünk vissza úgy két óra múlva. Elmentünk hát a Bivalymúzeumba, ahol viszont nagyon pontosan kezdték a prímásvetélkedőt.
Kalotaszegi néphagyomány filmekben
Talán a koradélutáni időpontnak tudható be, hogy az Archív felvételek Kalotaszegről című filmre csak néhány önkéntes, illetve az udvart védő kutya volt kíváncsi. A film volt talán az egyetlen olyan kötött programpont, amely a megadott időpontban kezdődött, és amelynek helyszínét, a Csűrstúdiót még nem építették a szervezők. A néhány önkéntestől tudhattuk meg: az öt, színes és fekete-fehér felvételből összevágott film Méra és a környező falvak néphagyományát, ismert táncait, táncosait, zenészeit, népviseletét mutatja be.
A filmben felhasznált audiovizuális anyagok nyers, megvágatlan felvételek, az első anyagban például az operatőr hangja is bennmaradt, amint egy képtorzuláskor épp a kollegájának kiáltja „Ez így nem lesz jó”.
Az Archív felvételek Kalotaszegről című filmet vetítik még szombaton és vasárnap is, szintén a Csűrstúdióban, míg a híres prímásról, Fodor Sándor Netiről készített, péntek délután is vetített két portréfilmet vasárnap nézhetik meg újra az érdeklődők. Szintén vasárnap A „Neti” című film lejátszása után Boros Lóránd beszélget a film rendezőjével, Vincze Zoltánnal.
Az első kalotaszegi prímásverseny
A Hagyományok háza Balatonfüreden szervezi meg hagyományosan a prímásversenyt, ám a mérai fiatalok, fesztiválszervezők kérésére az erdélyi Hagyományok Háza mozgalommal közreműködve szervezték meg első alkalommal Erdélyben is a versenyt. A Hagyományok Háza egyik képviselője elmondta: a kalotaszegi dallamokban is verseny „lakik”, a legényesek során a férfiak is mindig a tehetségüket, tudásukat, ügyességüket bizonyították, így nem csoda, hogy itt is szerveznek hasonló megmérettetést.
Az első Kalotaszegi Prímásversenyen kilenc, 16–35 év közötti, az erdélyi táncházmozgalomban aktívan részt vevő prímás versengett. A Pál István Szalonnából, Pap Istvánból, Major Leventéből, a tavalyi balatonfüredi prímásverseny győzteséből, Fazakas Leventéből, illetve a kísérőzenekar tagjaiból álló zsűri döntötte el a jelentkezők közül ki húzta legjobban, legszebben a talpalávalót, ki a legrátermettebb prímás.
Nagyon érdekelt: hogyan is zajlik egy prímásverseny, illetve mit vesz figyelembe a zsűri, amikor arról dönt, ki az ügyesebb, tehetségesebb. A prímások egy brácsásból és egy bőgősből álló kísérőzenekarral léptek fel, két körben „méretkeztek meg”. Első körben előre megadott dallamokat kellett eljátszanak, Fodor Sándor Neti prímás archív felvételeiből készültek mindannyian. Az archív anyagok közül a Hajnali dallam című lassú kötelező volt minden résztvevő számára, ezen kívül szabadon választhattak a híres, nemzetközi szinten elismert zenész repertoárjából. A második körben pedig szabadon választott dallamokat játszották, szintén kísérőzenekarral.
A Bivalymúzeumban zajló rendezvényre nagyon sokan voltak kíváncsiak: az érdeklődők a bejárati ajtónál is leselkedtek, hallgatóztak, a nézők sorai között pedig meghívottak, sajtósok és előadók is ültek, mind figyelemmel kísérték a versenyt, a versenyzőket vastapssal jutalmazták.
Felnőtt mese és gyerekeskedés
Újabb próbát tettünk a chillzone-ban (ez kapja tőlem egyébként a fesztivál egyik legnagyobb pirospontját): egy domboldal kevéssé lejtős tetején gyümölcsfák hűs árnyékában üldögélhetünk, vagy függőágyakban bújhatunk el, miközben kissé megszűrve pontosan halljuk, mi történik a vashídon túl, a színpadon. Az idén a patak partján is padokat helyeztek el, és érdekes egyezményes jelek kapcsán ultraszelektíven gondoskodhatunk hulladékainkról. A chillzone-ban Fodor Neti Sándor portréi még mindig csak töredékesen köszöntek vissza ránk, de a diszkrét hangszórókból Agócs Gergely ízes tájszólása csalogatott a felnőtt meséhez. Aminek tekervényes fordulatait péntek délután még nem annyira felnőttek, mint inkább kamasz fiúk hallgatták, majd’ egy óráig jókat nevetve a tréfákon. A végére már a felnőttek is begyűltek, és gyanítom, hogy szombaton egész tömeg lesi majd a programot, nehogy lekésse a mesemondást.
A hat órai zárása előtt még szántunk egy bő félórát a kézműves udvarra, úgyhogy a Budapest közeli Gödön fogyatékosok számára kézműves tevékenységeket vezető, egyébként bőrdíszműves Sáritól megtanultuk a négyesfonást, karkötőnk végére bogot is kötöttünk, majd vízbe áztattuk, megsirítettük, mint a kürtőskalácsnak való tésztát (ideszáll édes illata a Szarka-telek előtti mozgó sütődéből!), aztán festékbe gyömöszöltük… Szó ami szó, szerintem mindenki elirigyli majd tőlünk a szerkesztőségben. A kettős tekerésűre már nem jutott időnk, de gyöngyöt fűzni sem, nemezelni, agyagozni sem, és csak megcsodálhattuk a kislányokat, amint nagy kitartással fűzögették mesebeli nagyságú (jókora arasznyi!) fatűvel a fonalat körbe-körbe a karmantyún, mígnem szépséges nyakbavaló telefontartó kerekedett belőle. Vagyis azt hiszem, feltétlenül vissza kell jönnünk a hétvégén…
KEREKES EDIT, SARÁNY ORSOLYA / Szabadság (Kolozsvár)