Bajor Andor-évforduló előtt – az emlékezés jegyében
Idén lenne 90 éves. De sajnos már 26 éve hiányzik közülünk. Pedig micsoda sziporkákat olvashattunk volna tőle ez idő alatt, hiszen az elmúlt 26 is év bőven szolgáltatott volna témát egy-egy Bajor-féle jóízű szatírához. Sajnos, nem így történt. „Két út áll az emberiség előtt a mi évszázadunkban. Az egyik a hülyeség. A másik az őrület. A kettő szerencsésen kiegészíti egymást.” Az idézet természetesen Bajor Andortól származik, pontosabban a torzóban maradt kisregényéből, Az ezermesterből (Bajor Andor: Az ezermester. A Valdemár-kódex, Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2004). Bajor Andor írásai máig nem veszítettek aktualitásukból, mondatai „csontig hatolnak”, elég, ha a fenti idézetet értelmezzük. Remek szatírái ma is ugyanolyan érvényesek, hiába íródtak 1989 előtt.A szeptemberi 30-i évfordulóig havonta közlünk egy-két Bajor Andor szöveget, özvegye, Bajor Ella engedélyével. Mai lapszámunkban az Ütünk című kötetből válogattam. (Köllő Katalin)
Beszámoló a világirodalom fejlődéséről
I.
Állandóan fejlődő emberiségünk az utóbbi ötezer esztendő fokozódó leforgása alatt, egyre kiteljesedő tevékenysége közben több kiemelkedő dolgot alkotott. Ilyen kiemelkedő dolog például több egyiptomi piramis, felhőkarcoló, a Lomonoszov egyetem, az Eiffel torony, a fugyivásárhelyi téglagyár kéménye, valamint mások.
Emberiségünk elkészítette a Kínai falat, a Volga-Don csatornát, fölfedezte Amerikát, több figyelemreméltó expedíciót szervezett, az Északi, valamint a Déli Sarkra, több portugál tengerészeti szakkáder vezetésével megkerülte a földet, valamint az iránytű föltalálásával párhuzamosan a könyvnyomtatás síkján is olyan eredményeket ért el, melyeket kitűnő futballcsapatok, vízipólózok, és nehéz-, közép-, úgyszintén pehelysúlyú ökölvívók pontszámai is öregbítenek. Emberiségünk a XVI. században áttért egy világkép szemléletéről egy újabb világkép szemléletére, amelyben Galilei, a kitűnő csillagász, valamint mások szereztek érdemeket, majd ezt továbbfejlesztette Einstein. Itt kell megemlékeznünk Pasteurről is, aki a veszettség elleni harcban bizonyos sikereket mutatott föl, különösen ezen betegség leküzdésének terén, valamint Pavlovról, aki megalapította a pavlovizmust. Joggal állapíthatjuk meg ezekről a szakemberekről, hogy tudósok voltak, korlátaik ellenére.
A fejlődés a XVI. században nem ért véget, hanem folytatódott az azt követő úgynevezett XVII. században is. így az emberiség lassan rájött a repülőgép, vonat, autó, bicikli, tricikli, valamint a helikopter használatára, úgyszintén arra, hogy ezeket az eszközöket hogyan lehet tönkretenni. A gyermekek számára hintalovakat állítanak elő, továbbá itt kell megemlítenünk a ringlispílt.
Emberiségünk az elmúlt évezredek folyamán állandóan törekedett arra, hogy otthonában megfelelőképp lakjék, és azt megfelelőképp biztonságossá tegye különböző szempontból. Így kezdetben barlangokban és földkunyhókban lakott; ekkor azonban föltalálták a kőbaltát, melynek segítségével a lakást szét lehetett verni. így az emberiség kénytelen volt vályogházakba költözni, majd a nyíl föltalálása után téglával kísérletezett. A lőfegyverek tökéletesedésével, különösen az ágyú megjelenése után az emberiség kénytelen volt feltalálni a vasbetont. Ekkor jött Nobel Alfréd a dinamittal, mire az emberiség bombabiztos pincéket készített, de több kollektíva kidolgozta az atombombát és így az emberiség lakáskérdése még mindig nincs teljesen megoldva.
Evvel párhuzamosan több filozófus is fellépett és különböző kérdések tisztázása közben meghaltak. A képzőművészet terén is eredményeket értünk el, valamint sikerült megteremteni a világ zenekultúráját, amely különböző – magas és mély – hangokból áll.
Az emberiség fejlődésében hiányosságok is jelentkeztek: ilyen hiányosság például a becsületes emberek üldözése, gyengék agyonverése, ártatlanok karóbahúzása, tehetséges káderek elégetése, lefejezése, valamint megnyúzása, az igazmondók nyelvének kitépése, tömegek kizsákmányolása, taposása, és verése kutyakorbács segítségével. Ezen hiányosságok kiküszöbölése az utolsó kétezer évben folyamatban van és a jelek – különösen a legutóbbi száz évben – biztatóak. Ezekután térjünk rá világirodalmunk konkrétebb elemzésére.
II.
Elbeszélő költészet
Az utóbbi évezredek folyamán figyelemreméltó eredményeket értünk el az elbeszélő költészet terén. Az idősebb nemzedékből meg kell említenünk Homéroszt, akinek egyik költeménye, azOdisszea tengerész környezetben egy társasutazás témáját dolgozza föl. Dante Isteni színjáték című poémája a miszticizmus elleni harc különböző állomásait (pokol, purgatórium, paradicsom) mutatja meg, ugyanakkor Milton, a kitűnő angol verselő egy kilakoltatási per kapcsán mutatja meg, hogy ördögnek lenni nem helyes magatartás.
Ezek a költemények arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a művészi tökély és költői szaktudás nincs ellentétben a miszticizmus elleni harccal, hanem szerencsésen kieeészíti azt.
III.
Novellairodalom
Novellát írtak az utolsó ezer év leforgása alatt Boccaccio, Csehov, Gogol, valamint mások.
Boccaccio egyik novella-kísérletében a falánkság kérdését dolgozza föl, egy másik novella-kísérletében pedig azt ábrázolja, hogy a nők felszabadulásának egyik kerékkötőjeként olyan férfiak szerepelnek, akik éjnek idején hálószobákba másznak be. Szerző ezt a magatartást nem helyteleníti ugyan, de rámutat az ablakon való bemászás káros következményeire. Gogol Köpenyeg című novellájában a kisipar kérdését veti föl, amennyiben egy szabót ábrázol, aki egy kishivatalnok részére egy köpenyeget varr. Gogol a novella szabóját az életből emelte ki, a kishivatalnok pedig több kishivatalnokból van összesűrítve. Csehov novelláira az jellemző, hogy mindenütt embereket ábrázol.
A novellairodalom arra figyelmeztet bennünket, hogy zseniálisan kell írni, mert enélkül gyakran nem éri el az író a kívánt hatást, írása pedig ezzel párhuzamosan nélkülözni fogja a lángeszűséget.
IV.
Regényirodalom
Regényt Cervantes írt. Cervantes Don Quijote c. írásában azt mutatja ki, hogy egy magánparaszt és egy kisbirtokos a földesúri ideológia zavartkeltő hatására elhanyagolja a vetési kampányt, a föld trágyázását, valamint a négyzetes kukoricavetést, majd mindketten megbolondulnak. Balzac és Tolsztoj eseményeket ábrázoltak, míg Dosztojevszkij azt mutatta ki, hogyha egy egyetemi hallgató nem látogatja az egyetemi előadásokat, akkor nem kaphat ösztöndíjat és ezáltal a bűnözés lejtőjére kerül.
A regényirodalom az eddigi fejlődés után még tovább is fejlődött. Gorkij az üzemi termeléssel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozott, míg Solohov parasztokat ábrázolt igen helyesen.
A regényirodalom fejlődése arra figyelmeztet bennünket, hogy típusokat kell alkotni, mert enélkül a legjobb regény is igen gyönge lesz.
V.
Költészet
Jó verset írni nehéz, de nemes feladat. Ezt tette Horatius, Puskin, Petőfi, Eminescu, Majakovszkij és mások. A jó verset arról ismerjük föl, hogy olvasás közben megnyeri tetszésünket és – ellentétben a rossz versekkel – megragadónak bizonyul.
A költők eddigi fejlődésük folyamán általában azt a kérdést vetették föl, hogy hogyan viszonyulnak a különböző személyekhez és eseményekhez. Amikor a személy nő, akkor szerelmes versről beszél közvéleményünk.
A szerelmes versek két kategóriába oszthatók: vannak versek, amelyek elválás előtt ábrázolják a költő viszonyulását és vannak versek, amelyek elválás után. Az utóbbiak általában szomorúbbak szoktak lenni, mint iz előzők.
A történelmi eseményeket a költők bizonyos fokig mindig tükrözték. Ezáltal jött létre az a törekvés, hogy a költők helyesnek látták, ha osztályuk és népük nincs elnyomva. Ha: menetesen el volt nyomva, akkor a nagy költők ezt helytelenítették. Ez arra mutat, hogy a leghelyesebb magatartás az emberiség fölszabadítása.
VI. Dráma
A drámaírók azt ábrázolták, hogy a legkülönbözőbb emberek mennyire össze tudnak veszni. Prometeusz az istenekkel, Oedipusz önmagával. III. Richárd rokonaival. Nóra pedig a férjével veszekedett. Ide sorolhatjuk Faustot is, akinek Mefisztóval voltak nézeteltérései.
Ezek a nézeteltérések a drámaírók tanúsága szerint nem vezettek semmi jóra. mert rendszerint végül mindenki meghal.
A dráma új útjait még nem látjuk tisztán, de kétségtelen, hogy nagy szerepe lesz a hősök egyetértésének és az ebből származó súlyos, beláthatatlan és véres következményeknek.
VII. Kritika
A kritikai front az idők folyamán gyönge volt. A kritikai front megerősítésére Bjelinszkijt és Csernisevszkijt delegálta a történelem. Angol vonalon Macaulay működött, de nem tudta megakadályozni Miltont művének megírásában. Ezért csak utólagos szempontokat adott. Brandes dán volt, de később kiderült, hogy jónéhány kérdésben nem volt igaza. Szerencsére a bírált írók előbb meghaltak s ezáltal bizonyos fokig a saját koncepciójuk érvényesült.
VIII. Tennivalók
Véleményünk szerint a legsürgősebb tennivaló az, hogy a világirodalmat új zsenikkel kell megerősíteni. Ilyen zseniket minden népnek delegálnia kell avval a megbizatással, hogy a valóságot írják az emberi fölszabadulás perspektívájából. Ellenkező esetben ugyanis nem minősülnek zseniknek.
A zseniális íróknak ezenkívül kötelessége, hogy írjanak, mert anélkül nem derülnek ki képességeik.
További föladat az is, hogy meggátolják a világ olvasóközönségének fölrobbantását. Ezesetben ugyanis a zseniális írók teljesen egyedül maradnak műveikkel, ami nem vezethet semmi jóra. Mindezeknek a megállapítása mellett kimondhatjuk, hogy a világirodalom valószínűleg továbbra is előre fog haladni, ugyanúgy, mint XVI., XVII., XVIII., XIX. és más századokban.
Szabadság (Kolozsvár)

Veszélyes Kolozsvár népszerűsége
Nem biztos, hogy jót tesz Kolozsvárnak a népszerűség: szakértők szerint a lakosság gyarapodása túlterheli az infrastruktúrát, a városvezetés pedig láthatóan nem tud lépést tartani a kincses város növekedési ütemével. A következő években a magyarság aránya is csökkenhet.
Első látásra abszolút pozitívumként értékelhető, hogy a továbbtanulási lehetőségek, a jól fizető munkahelyek és az egészségügyi szolgáltatások színvonala miatt jelenleg Kolozsvár a legvonzóbb város az országban. A Krónika által megkérdezett szakértők szerint azonban a város népszerűsége számos kockázattal is jár. A Világbank által nemrég nyilvánosságra hozott, 1250 személy bevonásával elvégzett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek több mint 15 százaléka azt válaszolta, ha tehetné, a magasabb életszínvonal miatt Kolozsvárra költözne, míg Bukarestet a válaszadók 14 százaléka jelölte meg ideális lakhelyként, a képzeletbeli dobogó harmadik helyét pedig Temesvár foglalja el 12 százalékkal. A kutatást az Európai Bizottsággal együttműködve végezte el a Világbank azzal a céllal, hogy az eredmények alapján újragondolják a régiófejlesztési politikát a 2021/2027 közötti időszakra.
Felzárkóznak a vidéki nagyvárosok
Ilie Şerbănescu makrogazdasági elemző lapunk kérdésére azt mondta, a felmérés eredményét egyáltalán nem tartja meglepőnek, hiszen a preferencia azon alapul, hogy milyen lehetőségek vannak ezekben a városokban. „Azt látjuk, hogy az elmúlt pár évben két vidéki város – Kolozsvár és Temesvár – már utolérte Bukarestet, előbbi le is körözte a fővárost. A tendencia valószínűleg nem fog változni az elkövetkező időszakban sem. Nyilvánvalóan élhetőbbek, csendesebbek és sokkal szervezettebbek, mint a főváros, ahol egyre nagyobb méreteket ölt a káosz” – fogalmazott Ilie Şerbănescu. Hozzáfűzte: Bukarest már így is túlzsúfolt, de ami a legfontosabb, hogy az ingatlanfejlesztések mértéke nincs arányban a munkahelyek számának növekedésével. Mivel Bukarest nagyobb város, így a szervezetlenség hatásai sokkal látványosabbak, mint Kolozsváron vagy Temesváron. A gazdasági szakértő szerint egy 300 ezres települést sokkal könnyebb megszervezni, tisztán tartani, a fejlesztéseket is arányosabban lehet elvégezni a különböző városrészekben, és könnyebb megküzdeni a környezetszennyezéssel is. „Ha engem kérdeznek, logikusnak tűnik a sorrend” – összegezte álláspontját a Krónikának Ilie Şerbănescu.
Kolozsvár sikeresen adja el magát
Pásztor Gyöngyi, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) szociológia karának adjunktusa viszont arra mutatott rá, bár a városnak valóban nagy a fejlődési potenciálja, ez számos kockázattal jár. Kérdésünkre elmondta, az a tény, hogy a legtöbben Kolozsvárt jelölték meg ideális lakhelyként, azt jelenti, hogy a kincses városnak nagy a migrációs potenciálja. „Azt azonban nem árt tisztázni, hogy különbség van aközött, hányan telepednének le szívesen Kolozsváron, és aközött, hogy ténylegesen hányan teszik ezt meg.
A véleménynyilvánítás nem azt jelenti, hogy Románia lakosságának egyharmada máról holnapra ide fog költözni” – hívta fel a figyelmet a szociológus. Kérdésünkre kifejtette: Kolozsvár amúgy is azt a képet közvetíti önmagáról, hogy a legélhetőbb, legkedvezőbb, a legtöbb lehetőséget nyújtó város ma Romániában. „A számok valósak, de azért figyeljünk oda arra, hogy igazából mit mutatnak. Először is ez nem jelenti azt, hogy Kolozsvár népessége egyik pillanatról a másikra megnő, ugyanakkor azt kolozsváriként is érzékeljük, hogy a városnak elég nagy befogadókészsége van. Kétségtelen, hogy többen telepednek meg, mint ahányan elköltöznek innen” – mutatott rá Pásztor Gyöngyi.
Mint részletezte, a beköltözők jelentős részét azok a diákok teszik ki, akik tanulmányaik elvégzése után a kincses városban telepednek le – ilyen szempontból a fiatal utánpótlás biztosítva van –, de ide tartoznak az új munkalehetőségek miatt beköltözők is kisebb arányban. „Ha ez a trend hosszú távon is megmarad, akkor egyrészt örvendhetünk a pozitív hatásoknak, de meg kell találnunk városként a módját annak, hogy hogyan kezeljük a negatív hatásokat” – magyarázta az egyetemi adjunktus.
A belső migráció haszna és kára A kolozsvári szociológus elmondta továbbá, a belső migráció lehetőségeket biztosít egy település számára, ugyanakkor felelősségre, tudatosságra van szükség annak a kezeléséhez, adminisztrálásához. Mint kifejtette, az alacsony munkanélküliség és a magasabb életszínvonal egyszerre vonz nagy és kis befektetőket, kreatív fiatalokat, akik munkát adnak maguknak és másoknak. „Emellett viszonylag magas az életszínvonal, hiszen az országos átlaghoz képest magasabbak a bérek, ennél többet csak a bukarestiek keresnek átlagban. Ez látszik a kulturális, gazdasági, társadalmi, és a sportéletben egyaránt. A gazdasági potenciál nagyon megnőtt, ezt a Kolozsváron élők látják is” – mondta Pásztor Gyöngyi.
A szakértő szerint azonban egyre nagyobb teher nehezedik a város infrastruktúrájára, egyre többen használnak egyre kisebb területet. „Ez leginkább az autós forgalomban, illetve a túlzsúfolt tömegközlekedésben is tetten érhető. Ezzel párhuzamoson zajlik egy szuburbanizációs folyamat, amelynek szintén nincs kialakítva az infrastruktúrája. A szomszédos Kisbácsból vagy Szászfenesről bejutni Kolozsvárra maga a kínszenvedés. Nap mint nap tapasztalható, hogy az adminisztráció mennyire nem képes lépést tartani a város növekedési ütemével. Elég ránézni egy-egy új lakónegyed infrastruktúrájára, hogy mennyire kaotikus” – jegyezte meg a BBTE tanára.
Rámutatott: az talán kevésbé érzékelhető a hétköznapi ember számára, hogy a magasabb bérek egyenes következménye a keresletnövekedés, ami egyszerre magasabb árakat is jelent. Mindenért többet fizetünk, mint az országban bárhol máshol: egy egyszerű kávéért, a boltban a ruhákért, és ami a legsúlyosabb ebből a szempontból, hogy jóval többet fizetünk az albérletekért” – magyarázta.
Az alacsonyabb jövedelműek kiszorulnak?
Kolozsvár az ingatlanpiacon is regionális központtá vált, mivel egyre többen – nem csupán a környékbeli falvakból, hanem az egész országból – a kincses városban keresnek lakásokat. Mint részletezte, ingatlanszakértő ismerősei arról számoltak be, hogy egyre nagyobb a befektetési szándékú lakásvásárlás Kolozsváron. „Egyre többen döntenek úgy, hogy a pénzüket kincses városi ingatlanba fektetik be még akkor is, ha nem is tervezik, hogy a városba költöznek. Ez olyan keresletet generál, amely rohamosan növeli az árakat. Ennek az a negatív következménye, hogy azok a kolozsváriak, akik az áremelkedéssel nem tudnak lépést tartani, kiszorulnak a városból” – részletezte Pásztor Gyöngyi.
Mint mondta, világszerte van rá példa – Európában például Londonban –, hogy attól kezdve, hogy egy város gazdasági központtá válik, a helyi lakosok közül egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy saját városukban lakást vásároljanak. „Kicsiben, de ez látszik Kolozsváron is. Ebben annak a kockázatát látom, hogy Kolozsvár erősen diszkriminatív várossá válik, amely kiszorítja a lakbér növekedésének ütemével lépést tartani nem tudó embereket az olyan kertvárosokba, mint Kisbács vagy Szászfenes” – jegyezte meg a szociológus.
Csökkenhet a magyarság aránya
Hozzáfűzte: bár erre vonatkozó statisztikai kimutatás még nem készült, etnikai vonzata is van a lakosságnövekedésnek, és nyilvánvaló, hogy ebben a „versenyben” a magyarok veszítenek elsősorban. Pásztor szerint a kolozsvári magyarok vagy a tanulmányaikat itt végző magyar diákok – az informatikusokat leszámítva – rendszerint nem a nagyon pénzes szakmákban dolgoznak. A legtöbben humán értelmiségiek, akik egyre nehezebben tudnak megkapaszkodni Kolozsváron. Ennek a szuburbanizációs folyamatnak az egyik legnagyobb kockázata, hogy az elköltözések következtében jóval kevesebb magyar marad a kincses városban, mint korábban. „Ha etnopolitikában gondolkodnánk, akkor azt a kérdést kellene feltenni: hogyan tudnánk támogatni a fiatal magyar értelmiségieket, hogy otthonra találjanak Kolozsváron, ebben a vadkapitalista viszonyrendszerben, amely ma az ingatlanpiacot jellemzi” – fogalmazott a BBTE szociológia karának adjunktusa. Kérdésünkre, hogy erre vonatkozóan milyen megoldásokat javasol, Pásztor Gyöngyi az Iskola Alapítvány tanári lakásait említette pozitív példaként. Ezekre a lakásokra egyébként azok pályázhatnak, akik főállásban kolozsvári székhelyű vagy kirendeltségű felsőoktatási intézményben magyar nyelven tanítanak, 45 évnél fiatalabbak, és nincsen saját lakásuk.
„Magánemberként az a véleményem, hogy nem csupán az egyetemen dolgozók számára, hanem sokkal szélesebb körben is lehetne hasonló támogatást nyújtani értelmiségieknek, akiknek a tevékenysége a közösség szempontjából fontos: orvosoknak, tanítóknak, tanároknak, újságíróknak” – tette hozzá Pásztor Gyöngyi. Brassó a legtisztább romániai város.
Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Hangsúlyoznák Erdély európai kincseit, értékeit
Nagy felelőssége van az anyaországnak abban, hogy hangsúlyozza az Erdélyben fellelhető kincsek értékét – jelentette ki Hoppál Péter magyarországi kultúráért felelős államtitkár egy budapesti kiállításon.
Az Erdélyi fakazettás mennyezetek címmel nyílt kiállítás Csobaji Zsolt festő, presbiter alkotásaiból nyílt a reformáció 500. évfordulójának tiszteletére kedden, az Erdély Művészetéért Alapítvány E-Galériájában.
Az MTI beszámolója szerint Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára a megnyitón hangsúlyozta: Csobaji Zsolt tárlata az erdélyi művészet és a Kárpát-medencei egységes magyar kulturális kánon melletti kiállást testesíti meg.
„A kiállítás tárgya és témája mindannyiunk számára érdekes, hiszen ki ne tekintene személyes tapasztalatként, különleges élményként arra a világra, amit Körösfő, Magyarvalkó, Magyarbikal, Magyargyerőmonostor és Zsobok, az ottani épített kulturális örökség gazdasága, a táj szépsége és amit a kalotaszegi népművészet jelent számunkra, magyarok számára” - hangoztatta a kulturális államtitkár. Hozzátette: mindezek a szépségek és örökségek erősítik az egyetemes magyarságot. Felhívta a figyelmet Kós Károly építész munkásságára, aki sok erőfeszítést tett a magyar kultúra megőrzése érdekében. Mint mondta, Trianon után nagy felelőssége van az anyaországnak abban, hogy hangsúlyozza: az Erdélyben fellelhető kincsek európai, azon belül magyar értékek annak ellenére, hogy másik ország területén találhatók.
Mint mondta, Csobaji Zsolt építészből vált festővé és elindult, hogy felfedezze ezt a világot. Alkotási a kalotaszegi tájról és az ottani kultúráról úgy üzennek, hogy közben újfajta látásmódot közvetítenek a nézők felé. Az államtitkár szerint Csobaji Zsolt festői eszközök felhasználásával kulturális missziót folytatva küzd azért, hogy ez az örökség mindenki számára minél erőteljesebben láthatóvá váljon.
Finta József Kossuth-díjas építész elmondta: Csobaji Zsolt az erdélyi, főként a kalotaszegi templomok témáját ragadja meg. Alkotási időszerűek egyrészt a reformáció 500. évfordulója miatt, másrészt azért, mert egy tájegység pusztulási folyamatát mutatják be. A kiállítás július 30-ig tekinthető meg. Krónika (Kolozsvár)

Sepsiszentgyörgyi tárlatot nyit meg Barabási Albert László
Barabási Albert László világhírű fizikus, hálózatkutató nyitja meg Sepsiszentgyörgyön a netWorks című kiállítást vasárnap 19 órától a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérben.
A tárlat romániai és magyarországi művészek hálózatokra épülő, vizualizáló munkáiból válogat, olyan műveket és projekteket mutat be, amelyeknek alapja valamilyen típusú hálózat, kapcsolati rendszer – közölte a MAGMA. A kiállítást megelőzően Barabási Albert László 17 órától a Háromszék Táncstúdióban tart előadást Hálózatok: a világhálótól a művészeti hálózatokig címmel. Az előadás magyar nyelvű, a belépés ingyenes, a helyek száma viszont korlátozott, a helyfoglalás érkezési sorrendben történik.
„Biológiai létezésünket, képességünket a kommunikációra, a javak és értékek cseréjére számtalan láthatatlan hálózat teszi lehetővé, a sejtjeinkben lévő proteintől és genetikai hálózatoktól a világhálóig, az internetig, valamint a pénzügyi és kereskedelmi hálózatokig. Azt fogom bemutatni, hogy e szorosan összekapcsolt hálózatok összetett topológiája egyszerű, de általános törvények által szabályozott önszerveződő folyamatok eredménye.
Amint azt ebben az előadásban ki fogom emelni, a legtöbb hálózat megjelenését ezen egyetemes törvények szabályozzák, ami olyan szerkezeti jellemzőkhöz vezet, amelyek különböző, látszólag nem kapcsolódó hálózatok meglepő mértékű hasonlóságát eredményezik. Képességünk, hogy feltárjuk az összekapcsolt világot jellemző rendet, számos következménnyel jár a hálózatok megbízhatóságára és szabályozására nézve, lehetővé téve a fertőző betegségek megállítását, a genetikai rendellenességek gyógyítását, valamint egy szervezet szerkezetének megértését és irányítását” – írja a világhírű kutató.
A kiállításnak része Mădălina Braşoveanu Megfigyelt művészek című kutatói projektje, Angel Judit Barabási Albert-Lászlóval készített interjúja, valamint a budapesti Artpool Művészetkutató Központ archívumának A kapcsolatművészet kertje / Ray Johnson website-projektje. A tárlaton Matei Bejenaru, Vasile Croat/Horváth László, Csiki Csaba, Kisspál Szabolcs, Pacsika Rudolf, Lia Perjovschi, Szombathy Bálint, Váncsa Domokos munkái láthatóak, a kiállítás kurátora Kispál Ágnes-Evelin, Bartha József és Kispál Attila.
Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Megmutatták magukat a szociális civil szervezetek
Az egyházmegyei Caritas Catolica szervezésében hétfőn, első alkalommal rendezték meg Nagyváradon a Szociális Civil Szervezetek Regionális Fesztiválja (SociONGfest). A rendezvény keretében Bihar, Szatmár és Szilágy megyékből összesen 31 szociális szolgáltatást nyújtó civil szervezet mutatta be tevékenységét a váradi főtéren, a Caritas Catolica által indított svájci társfinanszírozású VOLO projekt keretében.
A hagyományteremtő szándékkal megrendezett fesztivál egyik fő célja az volt, hogy az önkéntességet népszerűsítsék és konkrét önkéntességi lehetőségeket kínáljanak fel minden érdeklődőnek, másrészt pedig szerették volna megmutatni, mennyire sokrétű és kiterjedt szociális hálót alkotnak a régió civil szervezetei.
A rendezvény egy mozgalmas villámcsődülettel vette kezdetét a Szent László (ma Unirii) téren, melynek keretében a Szent Erzsébet és Szent Márton Idősotthonok lakói több tucatnyi nagyváradi középiskolás diákkal közösen tornáztak Orbán Judit kinetoterapeuta vezetésével. Ezt követően az esemény moderátoraként Andra Berce, a VOLO projekt menedzserasszisztense köszöntötte az egybegyűlteket, majd Nagy Hortenzia projektmenedzser. A Caritas Catolica főkönyvelője mondott köszöntőbeszédet, hangsúlyozva mennyire fontos az önkéntesek szerepe a szociális segítségnyújtásban.
„A tapasztalat azt mutatja, hogy a civil szervezetek gyakran önkénteshiánnyal küzdenek, míg azok a személyek, akik szívesen önkénteskednének, nehezen találnak befogadó szervezetekre. Ezért indítottuk el egy évvel ezelőtt partnerségben a Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezettel a regionális önkéntes-hálózat kiépítésére szolgáló VOLO projektet, melyet a Svájci-Román Együttműködési Program keretében, a Svájci Alap finanszíroz. Az inetrneten is elérhető hálózat (www.volonet.ro) összehozza a keresletet és a kínálatot az önkéntesség terén a szociális segítségnyújtásban” – nyilatkozta Nagy Hortenzia.
A rendezvény keretében félóránként mutatkoztak be a mikrofonnál a résztvevő szervezetek, a standoknál pedig információs anyagokkal, interaktív foglalkozásokkal és műhelymunkával várták az érdeklődőket. Négy nagyváradi tanintézmény – az Ady-, a Lorántffy- és a Szent László-gimnázium, valamint a Művészeti Líceum – diákjainak közreműködésével elkészült „a szociális szolgáltatások fája” is amelyre a diákok tűzték fel sorban az általuk megfestett leveleket, amelyek a segítségnyújtás egy-egy módját ábrázolták.
A standoknál az érdeklődők végezhettek Toefl típusú angol nyelvtesztet, újraélesztési technikákat tanulhattak bábun, elsajátíthatták a tapasztaláson alapuló DIA tanulási rendszert, kipróbálhatták milyen kerekesszékkel manőverezni, megtanulhatták hogyan mozgassanak vagy ültessenek ki ágyban fekvő betegeket. A gyermekeket ugyanakkor bohóc-animátorokkal, arcfestési és kézműves programokkal, illetve közösségi játékokkal várták a szervezetek. A fesztivál teljes időtartama alatt ugyanakkor ingyenes vérnyomás- és vércukorszint-mérést végeztek a Caritas Catolica otthoni beteggondozói központjának munkatársai, valamint a Máltai Szeretetszolgálat képviselői.
A négyórás rendezvény záróakkordjaként, a Virtuózok tehetségkutató versenyből jól ismert, aranytorkú énekes, Mészáros Levente gyönyörködtette a résztvevőket a You Raise Me Up című slágerrel, majd a Caritas Catolica önkéntesei, több tucatnyi gyermek részvételével elénekelték a We Are the World-öt, melybe a civil szervezetek képviselői és a helyszínen levő érdeklődők, járókelők is bekapcsolódtak.
Sz. G. T / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Arany és korának kiállítása
Arany János születésének bicentenáriuma keretében a Nagyszalontai Református Egyházközség Arany János és koracímmel kiállítást rendezett, melyet a templomgalériában hétfő délután nyitottak meg. A kiállítást megelőzően Balogh Barnabás, a Magyarországi Református Szeretetszolgálat lelkészi igazgatója hirdetett. Ezt követően dr. Győri János irodalomtörténész Arany János életpályájáról, kalandos életútjáról, a kor szellemiségéről tartott tanulságos előadást. Arany szellemvilágába mélyen beitatódott a vallási nevelése, amely egész alkotói tevékenységében visszatükröződött. Arany gyerekkorában, a nagyszalontai bogárhátú szülőházban, ahol nevelkedett, sohasem hallott trágár szavakat, helyette a biblia szent könyvének olvasása, szövegei jelentették számára az útravalót. Győri János korhűen igyekezett bemutatni mindazt, amely a nagy költő egész életpályájában elkísérte, egész művében meghatározóvá vált. Arany szerénysége, példás magatartása az utókor számra követendő példaképül szolgál. „A lángot tovább kell adni, amit Arany hagyott ránk!”
A templombeli előadás közben Györgypál Gergő a Toldi estélye című műből részletet szavalt, Zsorda Dorottya pedig Aranytól az Epilógus című költeményét olvasta fel, mindketten a helyi Arany János Elméleti Líceum diákjai.
A tárlat anyagát a templomgalériában Mikló István Boldizsár lelkipásztor mutatta be, ahol megtekinthető az egyházközség eredeti születési anyakönyve, Arany János keresztelésének bejegyzése, valamint korabeli emléktárgyak és dokumentumok is helyet kaptak.
Sára Péter / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Szatmárnémetiben vendégszerepel a Csokonai Nemzeti Színház
Yasmina Reza Művészet című előadásával vendégszerepel Szatmárnémetiben a Harag György Társulat meghívására a debreceni Csokonai Nemzeti Színház.
A háromszereplős előadás június 3-án és 4-én 19 órától látható az Északi Színház nagytermében. A Harag György Társulat bérleteiben választottként (a Szélfútta levél helyett) szereplő előadás rendezője Naszlady Éva, szereplői Bakota Árpád, Garay Nagy Tamás és Vranyecz Artúr.
A szatmári és a debreceni színház között már évek óta jól működő bérletcsererendszer értelmében a Harag György Társulat június 9-én és 10-én Werner Schwab Elnöknők című előadásával vendégszerepel a cívisvárosban. A Víg Kamaraszínházban 19 órai kezdettel játsszák a Sorin Militaru által rendezett produkciót.
Serge, Marc és Yvan hosszú idők óta barátok. Most azonban úgy tűnik, hogy barátságuk kockán forog. Serge horribilis összeget ad ki egy olyan kortárs alkotásért, mely Marc szerint átverés, hiszen a kép egyenesen értéktelen. A kortárs festmény megvásárlása megkérdőjelezi és megingatja a kettejük közti barátságot. Yvan mintegy békítőként van jelen, míg el nem szabadulnak az indulatok. Az esztétikai nézetkülönbségek miatt kirobbanó konfliktus elkerülhetetlenül felszínre hozza a régi nézeteltéréseket, és eltitkolt dolgokra derül fény.
Yasmina Reza komédiája a művészetről való vitázás apropóján tulajdonképpen a barátságról tesz fel kérdéseket. Valóban képesek vagyunk elfogadni barátainkat olyanoknak, amilyenek? Vagy ez csak addig működik, míg konkrét helyzetbe nem kerülünk, melyben kiderül, hogy nézeteink nem mindenben egyeznek? Végül is mi a barátság? És ha nem élné túl a kíméletlen őszinteséget, lehet még barátságnak nevezni? frissujsag.ro

Ellopták a székely zászlót Kilyénben
Egyértelmű provokáció
Ellopták a kétméteres székely lobogót a kilyéni református templom kertjéből. A Magyar Polgári Párt (MPP) képviselői egyértelmű provokációnak minősítik az esetet.
Nagy Gábor, az MPP sepsiszentgyörgyi elnöke úgy véli, biztosan nem a vihar okolható, hisz egy olyan szél, ami a sodort acéldrótot leszakíthatta volna, az vitte volna a templom tetejét is. – Egyértelműen provokációról van szó. Vélhetően valakinek nem tetszett, hogy egy forgalmas út mellett, éjszaka is szépen kivilágítva, egy nagyméretű székely zászlót lenget a szél – állítja.
A zászló ügyében, amely május 28-án 12 óra és 29-én 12 óra között tűnt el, Egyed Kolumbán László kilyéni református lelkész tett feljelentést. A rendőrség kiszállt helyszínelni. Abban bíznak, hogy esetleg a szemben lévő autókereskedő kameráinak felvételein lehetne látni az elkövetőt, aki nagy valószínűséggel az éj leple alatt követte el tettét.
– Ha egyet levesznek, tízet rakunk helyette – jelentette ki Nagy Gábor és elmondta: azonnal új zászlót adtak az egyháznak, ami pünkösdre a helyére kerül. Hozzátette: bárkinek ingyen adnak akármilyen méretű székely zászlót, ha vállalja, hogy kitűzi házára.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székelyföldről arányaiban kevesebben távoztak
Fogy az ország lakossága
Románia szintjén a népesség-előreszámítás a magyar anyanyelvűek arányának viszonylagos állandóságát mutatja, és ezen belül Székelyföld demográfiai távlatai jobbnak mutatkoznak más régiókhoz viszonyítva.
Sepsiszentgyörgyön is elindult a YOUMIG nemzetközi projekt, melynek célja az intézményi kapacitások javítása, hogy jobban reagáljanak azokra a kihívásokra, amelyek a fiatal nemzedékek elvándorlásából erednek, ismertette sajtótájékoztatón Buja Gergely, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat munkatársa.
Az INTERREG Duna Transznacionális Program által finanszírozott kutatási program keretén belül a nyolc országból származó partnerek részvételével a délkelet-európai fiatalok migrációját kutatják. A partnerek között statisztikai hivatalok, kutatóközpontok, egyetemek és helyi hatóságok vannak. A 2,7 millió eurós pályázatból Sepsiszentgyörgy része mintegy 89 ezer euró, és ebből a két százalékos önrész 1787 euró.
Kiss Tamás szociológus a migráció demográfiai következményeiről beszélt, illetve bemutatta egy, a népességszám alakulására vonatkozó vizsgálat néhány sarokszámát. Aláhúzta, Románia migrációs vesztesége összefügg az ország relatív gazdasági pozíciójával, és ebben a kontextusban kell értelmezni a számokat. A népesség-előreszámítás pedig azt mutatja, hogy 2031-re 16,68 millióra csökkenne Románia lakossága a 2011-es népszámláláskor jegyzett 20,12 millióról, de abból indultak ki, hogy a népszámlálási eredmények valósak.
– Azt lehet mondani, hogy ez az alapszcenárió, a kiinduló pont miatt, egy optimista becslése volt annak, hogy hogyan alakul Románia népességszáma – nyomatékosította a szakember. Ami a magyar anyanyelvű népesség arányának alakulását illeti, egy aránytartás valószínűsíthető az elkövetkező években: országosan 6,5%-ról (2011-ben) 6,4-re esik vissza 2031-re. A vizsgálat szerint Székelyföld demográfiai távlatai jobbnak mutatkoznak, mint az országos átlag, a migrációs folyamatok is kedvezőbben alakultak térségünkben az országos trendeknél.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester is megjegyezte, ha valami veszélyezteti a román nemzetbiztonságot, akkor ez a demográfiai folyamatokból olvasható ki, hiszen gyakorlatilag a román nemzetgazdaság versenyképessége nem tartja a lépést az európai trendekkel, és nem is teheti, ha azt vesszük figyelembe, hogy 3,5 millió ember külföldön dolgozik. Antal hangsúlyozta: az, hogy nincs munkaerő az most már közhellyé vált, és pontosan látható, hogy csak az nem kap munkát, aki nem akar dolgozni. És ezért elsősorban a központi kormányzat a felelős, mivel az elmúlt 27 évben olyan közpolitikákat folytatott, ami nem a munkára ösztönözte a mélyszegénységben élőket, hanem arra, hogy segélyekből éljenek meg, és ez hosszú távon egy fenntarthatatlan állapotot generált.
Kiss Edit / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kötetben a Dózsa Györgyről szóló értekezések
Dózsa György a magyar történelmi nemzettudat része, kínhalála sorsforduló a magyarság történelmében – fogalmazta meg Balázs Lajos néprajzkutató, a Dózsa című kötet sepsiszentgyörgyi bemutatóján.
Kovászna és Hargita megye tanácsa, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Csíkszeredai Fiókegyesülete Dózsa György halálának 500. évfordulója alkalmából 2014 májusában szervezett egy tudományos emlékkonferenciát. Ennek a konferenciának az előadásait tartalmazza a Dózsa című kötet, melyet a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban, a könyvtár és a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja szervezésében mutattak be kedden este Sepsiszentgyörgyön.
A könyvet bemutató Balázs Lajos néprajzkutató felidézte, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület Csíkszeredai Fiókegyesülete célul tűzte ki a székely magyar közösség felemelkedését tudományos ismeretterjesztés által, ezért minden évben szerveznek egy konferenciát, bizonyítva, hogy a székelység nemcsak fogyasztója, hanem gyarapítója is az összmagyar tudományosságnak, kultúrának.
A konferenciák sorát 2014-ben a Dózsa György halálának 500 évfordulójára szervezett emlékkonferenciával indították, tizennyolc történész, irodalom, és művészettörténész nevezett be, az előadásainkból kiderült, mennyire jelenlevő Dózsa az életünkben, arculata, szellemi portréja hogyan változik korról korra, és végül a konferenciával tovább gyarapodott a Dózsa-jelenség megismerésének koncentrikus köre – számolt be a néprajzkutató.
A könyvbemutatón a kötetet kiadó Hargita Népe lapkiadó főszerkesztője, Sarány István kifejtette, a konferencia és a könyv is kalákában készült, hozzájárul egy árnyaltabb Dózsa- kép kialakításához.
Szebeni Zsuzsa a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központjának igazgatója, az est házigazdája a kötet kitűnő minőségét, a tudományos igényesség mellett az olvasmányosságát, és gördülékenységét méltatta. Végül Oláh-Gál Róbert, Bolyai-kutató bemutatta A Dózsa-genealógia és Bolyai János gondolatai Dózsa Györgyről című előadását.
Bíró Blanka / Székelyhon.ro

Zenglitzky Zoltánra emlékeztek
Neve már életében fogalommá vált Székelyudvarhelyen és a régióban. Szakmai berkekben szinte mindenki tudta, kicsoda Zenglitzky Zoltán.
A tragikusan fiatalon elhunyt operatőr-rendező egyik ikonikus műsora, az Örökségünk a kilencvenes évek elején rögzítette videoszalagra épített, tárgyi és szellemi hagyatékunkat, az eltűnőben lévő régi mesterségeket. Egy olyan korszakban, amikor hagyományaink felkutatása és megörökítése még csak egy nagyon szűk réteget foglalkoztatott. Ezek a műsorok, akárcsak a többi munkája, ma is példaértékű precizitással, a szülőföld, az értékeink iránti elhivatottsággal készültek. Jellegzetes képkompozíciói, a téma és interjúalanyai iránti tisztelete, alázata minden képkockát meghatározott.
Kár, hogy a halála óta felnőtt nemzedékek nem láthatják ezeket a filmeket, mert azok sorsa ismeretlen.
Szeretném hinni, hogy egy elfelejtett fiók mélyén porosodnak, de attól tartok, hogy a két székelyudvarhelyi televízió, az Ati-Beta és az UTV egyesülését követően az utódok „újrahasznosították” ezeket a pótolhatatlan kincseket őrző kazettákat. Magyarul: letörölték a felvételeket. Kordokumentumokat semmisítettek meg. Nem tisztem felsorolni Zenglitzky Zoltán teljes életművét, amely rövid, 32 éves földi léte ellenére meglehetősen gazdag és értékes. Akit érdekel, utánanézhet az interneten. Mert ott is jegyzik őt, noha abban az időben még nem szőtte át mindennapjainkat a világháló. Halála óta eltelt majd' két évtized. Az emlékeink megfakultak, egyre kevesebbet beszélünk róla. Noha ritkán, de mégis vannak alkalmak, amikor megidézhetjük őt filmjein vagy éppen a vele kapcsolatos történeteinken, élményeinken keresztül.
Ez történt hétfőn, a városháza Szent István-termében. Az Udvarhely Napok rendezvénysorozat részeként Zenglitzky Zoltánra emlékezett kéttucatnyi ember. A szeretett gyermekre, a barátra, a pályatársra. Aki számára életforma volt a televíziózás, aki erre tett fel mindent. Aki ott volt azok között, akik lerakták az udvarhelyi televíziózás alapjait. Aki már akkor is profi volt, amikor más még csak tanulta ezt a szakmát. Aki kilencven képből nyolcvankilencet eldobott, s csak egyet, a legjobbat használta fel. Egy idő után elment a városból Budapestre, tanulni akart, fejlődni, mást csinálni, mint addig. Főiskolára járt, és nagyon sokat dolgozott. 1995 és 1997 között több mint tizennégy filmet jegyzett operatőrként, rendezőként vagy vágóként. Akkor is dolgozni indult a magyar fővárosból Székelyföldre, amikor beült a halálát okozó kocsiba. Főiskolai vizsgamunkája, az Előhívás című önéletrajzi film utolsó kockái alatt autója visszapillantó tükrében elszántan nézett szembe a világgal, és azt mondta: csak az bántja, hogy a helyi televíziózás fejezetei nélküle folytatódnak tovább. Ez a mondat próféciának bizonyult. Csak nem úgy, ahogy ő gondolta.
Munkásságáról
Zenglitzky Zoltán (1965–1997) fotós, operatőr, rendező – a székelyudvarhelyi televíziózás egyik úttörője, részt vett az UTV, majd az Ati-Beta Televízió létrehozásában, adásrendezője volt az első adásoknak, élő közvetítéseknek. 2013-ban post mortem Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjat kapott. Munkái: Örökségünk (tévéműsor); Kép a képben (tévéműsor); Corpus (dokumentumfilm); Évgyűrűk (dokumentumfilm); Kiáltó szó (dokumentumfilm); Rokonok (tévéfilm); Nepál – Magarok (tévéfilm); Látástól... (tévéfilm); Korok (filmetűd); Cím nélkül (kísérleti film); Zeneház (dokumentumfilm); A szomszéd asztalnál (dokumentumfilm); Micsoda útjaim (koncertfilm); Folyékony szilánkok (tévéfilm); Előhívás (tévéfilm); Betyárok csillaga (tévéfilm); Bosznia arcai (tévéműsor).
Bán Kata / Székelyhon.ro

Több mint 5500 magyar diák lépi át a trianoni határokat június 4-én
A Nemzeti Összetartozás Napján a Rákóczi Szövetség Diákutaztatási Programja keretében 129 Kárpát-medencei középiskola több mint 5500 diákja utazhat legalább egy határ átlépésével egy másik magyar iskolához. Mellettük 200 diaszpórában és a Kárpát-medencei mélyszórványban élő magyar fiatal utazik a csíksomlyói búcsúra a zarándokvonattal.
A Rákóczi Szövetség Nemzeti Összetartozás Napi központi megemlékezését a várpalotai Trianon Múzeumnál tartja június 2-án, pénteken 14 órától. Nemzeti Összetartozás Napi Diákutaztatási Programját pályázat keretében hirdette meg a Rákóczi Szövetség, ahol bármely Kárpát-medencei középiskola pályázhatott azzal a feltétellel, hogy június 4-én a Kárpát-medencében legalább egy határt átlépve ellátogatnak egy másik ország magyar iskolájához, ahol közös programot bonyolítanak. A 129 sikerrel pályázó iskola közül 75 magyarországi, 18 erdélyi és partiumi, 25 felvidéki, 6 délvidéki és 5 kárpátaljai.
Az utazók nem csak Magyarországról és Magyarországra utaznak, hanem több esetben külhoni régiók iskolái keresik fel egymást. A Rákóczi Szövetség Diaszpóra- és Szórvány Programja keretében 200 tengerentúli magyar diaszpórában és Kárpát-medencei szórványban élő fiatal utazik a csíksomlyói búcsúra a zarándokvonattal.
A Rákóczi Szövetség nemzeti összetartozás napi központi megemlékezését a várpalotai Trianon Múzeumnál tartja június 2-án, pénteken 14 órától 350 határon túli középiskolás részvételével. Az eseményen beszédet mond Gulyás Gergely, az országgyűlés alelnöke és Menyhárt József a felvidéki Magyar Közösség Pártjának elnöke, illetve Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke.
rakocziszovetseg.org; http://itthon.ma/karpatmedence

250 éve szentelték fel a kegytemplomot Máriaradnán
A máriaradnai bazilika megáldásának 250. évfordulóját ünneplik júniusban – olvasható a temesvári megyéspüspökség sajtóközleményében.
Gróf Franz Anton Engl von Wagrain megyés püspök elrendelte az akkor újonnan felépült, ma is látható kegytemplom megáldását 1767. június 8-án, pünkösdhétfőn. A szertartást Clemente Rossi nagyprépost celebrálta. Másnap, 1767. június 9-én Engl von Wagrain püspök ünnepélyesen átvitte a kegyképet a régi templomból az újba, és személyesen mutatott be szentmisét az új templom oltáránál.
Az évforduló alkalmából június 8-án, csütörtökön 11 órai kezdettel jubileumi zarándoklatra és szentmisére kerül sor. A püspökség tájékoztatása szerint a liturgia főcelebránsa Excellenciás dr. Német László SVD nagybecskereki főpásztor, koncelebrál Excellenciás Roos Márton megyés püspök és dr. Gyulay Endre ny. szeged-csanádi püspök.
Az Osztrák-Magyar Monarchiában Mariazell után Máriaradna volt a legfontosabb búcsújáróhely, az oltárban látható Mária-képnek csodatevő erőt tulajdonítanak a hívek (a legenda szerint a 17. századbeli törökvész idején sértetlenül került ki a felgyújtott korabeli kápolna üszkös romjai közül). A közelmúltban uniós pénzből felújították a templomot és restaurálták a hozzá tartozó ferences rendházat, s 2015. augusztus 2-án újraszentelték. Évente több mint egy tucat zarándoklatot szerveznek az Aradtól mintegy harminc kilométerre, a Maros völgyében lévő templomhoz a bánsági, partiumi, vajdasági és délalföldi hívek (az első zarándoklatra több mint 300 éve, a nagy aradi pestisjárvány után került sor hálaadásképp).
Már ezen a hétvégén is lesz egy zarándoklat Radnára. Június 3-án, szombaton a Krassó-Szörény megyét, valamint részben a Mehedinţi megyei római katolikus egyházközségeket magába foglaló hegyvidéki főesperesség lelkipásztorai és hívei zarándokolnak a máriaradnai kegytemplomhoz. Az ünnepi szentmisét 11 órai kezdettel Petru Gherghel jászvásári megyés püspök celebrálja.
Pataky Lehel Zsolt / maszol.ro

Patinás épületben tanul ősztől a nagybányai magyar iskolások egy része
Idén valósul meg az öt éve tervezett költözés. A református egyház által ingyenesen felajánlott épület hatalmas váltás lesz a kisdiákok számára, akik most egy városszéli iskolában tanulnak.
Felújított épületben kezdik el ősszel az új tanévet a nagybányai Németh László Elméleti Líceum 1-4 osztályos tanulói a városközpontban levő épületben, amelyet a református egyház ajánlott fel az iskolának. Az 5-12 osztályos tanulók továbbra is a város szélén levő iskolaépületben tanulnak, de abban reménykednek, hogy ideiglenesen. Az iskola igazgatósága abban bízik, hogy egy román iskolával épületet cserélhetnek, és így középiskolás és 5-8 osztályos diákok is a városközpontban járhatnak iskolába. A református egyház által felajánlott épületben a rendszerváltás előtt fogyatékos gyerekeket oktattak, és amely súlyosan lelakott állapotban több évig üresen állt. A visszaszolgáltatási folyamatot követően a református egyházközség által visszakapott épület eredetileg is oktatási célokat szolgált, most korszerű iskolává alakítva ismét a magyar gyerekek számára nyitja meg kapuit. Nagybánya lakosságának 10%-át teszi ki a magyar lakosság, a szórványban élő közösség a 2011-es népszámlálási adatok szerint 12 606 személyből áll. Máramaros megyeszékhelyén több iskolai helyszínen zajlik magyar oktatás, többnyire a román iskola tagozataként, illetve a negyedekben magyar tannyelvű óvodai csoportok is működnek. Az egyetlen önálló magyar iskola a Németh László Elméleti Líceum, amely előkészítőtől a középiskolai oktatásig szolgálja ki a magyar diákokat.
„Viszonylag későn, 1997-ben alakult meg a Németh László Elméleti Líceum, 1998-ban indult be a tanítás. Ekkorra már Erdélyszerte be voltak indulva az önálló magyar iskolák, többnyire patinás épületekben. Az alapítók úgy gondolták, hogy csak akkor tudunk épülethez jutni, ha ide, a város szélére költözik az önálló magyar líceum” - mondta Váradi Izabella igazgató. A Németh László Elméleti Líceumba ezelőtt húsz évvel három líceumban működő magyar tagozat került egy fedél alá. Ebből a három, tagozatként működő osztályból jött létre a Németh László Elméleti Líceum, hozzájuk csatlakoztak egy negyedik iskolában működő 5-8 osztályok is.
„2014-ig az iskola úgy működött, mint 5. osztállyal kezdődő elméleti líceum. Kezdetben két, majd három szakkal működött a líceum, matematika-informatikával (korábban matematika-fizikával) és egy filológia osztállyal, aztán beindult egy természettudományi osztály is. Most két osztályunk működik, egy reál és egy humán osztály. A reál osztály mozaikosztály, fele matematika-informatika, és a másik fele matematika-természettudományi osztály” - vázolta az iskola szerkezetét az igazgató.
Ezelőtt öt évvel az óvárosi református egyházközség felajánlotta a régi városközpontban, a Híd utcában található visszaszolgáltatott iskolaépületet a Németh László Elméleti Líceum számára. Elkezdődött az akkor lelakott állapotban levő ingatlan tatarozása, a felújítási munkálatok idén ősszel készülnek el.
A felújítási folyamatot nem tervezték ennyire hosszadalmasnak, azonban a munkálatokat megnehezítette az, hogy a városvezetésnek nem állt módjában finanszírozni a költségeket, mivel az épület a református egyházé, tehát magántulajdon. Azonban a református egyház rájött, hogy nem tudja saját forrásokból felújítani az iskolát, ezért magánszemélyek és helyi cégek adományaiból próbálták fedezni a tatarozás költségeit.
Ősztől a Németh László Elméleti Líceumból azonban nem költözik át az összes osztály. A hetedik és nyolcadik osztályosok továbbra is a városszéli iskolában maradnak, az alsósok költöznek, és beindul az óvodai oktatás is napközi programmal. A kicsik étkeztetését is a felújított iskolában oldják meg, amelynek alagsorában rendezik be a konyhát és az étkezdét.
„Nagyon fontos számunkra, hogy ne az 5. osztállyal kezdődjön az oktatásunk, hanem legyenek alapjai az iskolának. Eleve úgy képzeljük el, hogy a kezdő és alsó osztályok számára egy másik épületet szánunk. A felújítás alatt álló épület eredetileg is iskolának épült, a református gyülekezetnek az iskolája működött benne. Az államosítás után speciális igényű gyerekek iskolájaként használták. Ebben a negyven évben semmiféle karbantartó munkálatot nem végeztek az iskolán, és az épületet lelakták. Amikor az egyház visszakapta, igyekeztünk egy új funkciót adni ennek az épületnek” - mondta Váradi Izabella.
Így a Németh László Elméleti Líceum óvodai csoportokkal és 1-4 osztállyal gazdagodik: további tagozatok kerülnek ki román tannyelvű iskolákból és egyesülnek a felújított épületben. Az elképzelés az eredeti oktatásszervezési tervek szerint, azonban a tervezettnél öt évvel később valósul meg.
Egy 2014-es iskolahálózati átalakítás eredményeként városszerte több intézményben tanuló 5-8 osztályosok kerültek át a Németh László Elméleti Líceum jelenlegi épületébe, így az azóta eltelt időszakban tulajdonképpen telt házzal működött az épület: minden szertárt, raktárt osztálytermekké alakítottak át. „Bár próbálunk jó körülményeket biztosítani, a valódi otthonuk a Híd utcai épületben lesz” - mondta az igazgató.
Kertész Melinda / Transindex.ro

Marosvásárhelyi iskolaügy - A Vatikán romániai nagykövete jelenlétében tárgyaltak a felek
Miguel Maury Buendía érsek, a Szentszék romániai apostoli nunciusa jelenlétében tárgyaltak szerdán Marosvásárhelyen az érintett helyi intézmények képviselői a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium helyzetének rendezéséről, anélkül, hogy konkrét eredményre jutottak volna.
A Vatikán nagykövete a munkamegbeszélést követően úgy nyilatkozott a médiának, hogy sikerült helyreállítani a felek közötti bizalmat, és megállapította: van szándék a helyi intézmények részéről az iskola helyzetének rendezésére.
Holló László, az iskolaalapítást kezdeményező római katolikus Státus Alapítvány igazgatótanácsának elnöke az MTI-nek elmondta: erősödött a résztvevők párbeszédkészsége, ugyanakkor a találkozó konkrét eredmény nélkül zárult, és a felek a szerdai találkozón is többnyire kitartottak eddigi álláspontjuk mellett.
Rámutatott: a mostani megbeszélésen is úgy tűnt, hogy mindenki meg akarja oldani a kérdést, de ez a jóindulat eddig a nyilatkozatok szintjén maradt.
Holló László szerint az iskola továbbra sem indíthat cikluskezdő osztályokat, és ezt az álláspontot a Maros megyei tanfelügyelő a szerdai tanácskozást követően is megerősítette. Rámutatott: ezeket a tanulókat más tanintézmények között oszthatják szét, ami elfogadhatatlan a szülők és az alapítvány számára.
A romániai korrupcióellenes ügyészség (DNA) tavaly november elején indított eljárást Tamási Zsolt, a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium igazgatója és Stefan Somesan volt Maros megyei főtanfelügyelő ellen, mert szerinte annak ellenére járultak hozzá az iskola működéséhez, hogy tudták: valójában a tanintézet nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel.
Az igazgató elleni eljárás hónapokra ellehetetlenítette a tanintézet működését. Jelenleg fennáll annak a veszélye, hogy az iskola elveszíti jogi személyiségét. MTI

„Mi van ma, mi van ma, piros pünkösd napja”
Szombaton Csíksomlyóra zarándokolnak Babba Máriához. Vasárnap vendégeket hívnak, nagykanállal esznek, hétfőn, a helyi templom búcsús ünnepén, a Szentlélek kiáradásának napján a pünkösdölőket fogadják és együtt fohászkodnak templomukban, a sokpapos búcsús misén – nem egy, hanem három napig tart piros pünkösd ünnepe az udvarhelyszéki kis faluban, Székelyszentléleken. A búcsús előkészületekről, a szentléleki pünkösdölésről Lázár Emese számol be.
A legenda úgy tartja, hogy valamikor, réges-régen Farkaslaka, Malomfalva, Bogárfalva, Szencsed és Szentlélek népe összeült tanácskozni: hová építsenek a közösségnek templomot? Nem jutottak egyezségre, de amit az emberek nem tudtak eldönteni, arra a választ az égiek adták meg: pünkösd napjára hó esett arra a Papdombra. A Jóisten megadta a jelt: ide építsétek meg az Isten házát, emberek! Ide is épült, ez volt Farkaslaka község és az itt élő közösség első temploma, amelynek búcsús ünnepét a Szentlélek kiáradásának napján, pünkösd hétfőjén tartjuk – elevenítette fel a szentléleki templomépítés mesés történetét a falu szülötte, Geréb Péter, akit arra kértünk, mesélje el, hogyan és miként él a búcsús ünnep a faluban, őrzi-e még a régi szokásokat a maroknyi, 700-800 fős közösség?
– Mint minden településen, nálunk Székelyszentléleken is nagy ünnep a búcsú, a legnagyobb esemény a faluban. A szentléleki búcsú különlegessége, hogy szinte egy időbe esik a csíksomlyóival, így nálunk háromnapos az ünnep. A szombat a csíksomlyói zarándoklat napja, régen szekerekkel, gyalogosan, ma már autóval, autóbuszokkal mennek a Nyeregbe, Babba Máriához a falubeliek – sorolta a helyi szokásrendet Péter.
Jogos büszkeséggel mondta: ő maga az egyik meghonosítója a Csíksomlyóig tartó, immár többéves és többnapos lovas zarándoklatnak.
– Az ünnep előtt nyolc nappal ülünk nyeregbe, és tesszük meg az utat öten-hatan, ahányan összegyűlünk a nagykörre. Ebben az esztendőben négyen leszünk. A kiskör csütörtökön indul. Népesebb a társaság, ehhez húsznál többen is csatlakoznak a községből – részletezte a nyeregben a Nyeregbe tartó hosszú, de élményekkel teli zarándoklatot, amelynek résztvevői vasárnap estére érkeznek vissza a faluba.
A vasárnap családi ünnep, ugyanakkor a rokoni, baráti kapcsolatok megerősítésére is szolgál: ezen a napon összegyűl a család, a rokonság, testvérek, nagynénik, nagybácsik, keresztkomák, de még a közeli jó barátok is hivatalosak az ünnepi ebédre. Az asztalra a hagyományos ünnepi menü kerül. Aranysárga, finom tyúkhúsleves, jóféle házi majorságból, amit a levesben főtt zöldségekből készült franciasaláta előz meg. A hagyományos főétel a levesben főtt hús, a bárány- vagy disznóflekken, a tojásos szelet, melléje savanyúság, pirospaprikával megszórt krumpli, utána finom házi sütemény és ital – sorolta a menüt Geréb Péter.
– Édesanyám mindig ezt főzte vasárnapra. Hozzánk a bátyámék, a farkaslaki keresztkomák jöttek el mindig vendégségbe. Mivel én vasárnap estére érkezek haza a lovas zarándoklatról, szakítottam ezzel a hagyománnyal, hiszen nincs időm aznap vendégeket fogadni. Az én nagykanalas napom hétfőn, a tulajdonképpeni búcsús ünnepen van, amikor a sokpapos búcsús mise van a templomban. Ezt is ünnepi ebéd követi, de ezt már többnyire szűk családi körben ülik meg, kivétel én, aki most is a búcsú napjára hívok vendégeket: a szentléleki és a malomfalvi plébánost, az udvarhelyi testvéremet, a községbeli közeli jó barátaimat. A búcsús mise után a családi háznál gyűlünk össze, ebben az esztendőben is húsznál többen leszünk az asztal körül – vázolta a házirendjét Geréb.
Nevetve tette hozzá: gyermekként a búcsús kirakodóvásárt szerette a legjobban, ahol a ragacsos, falun igazi kuriózum csemegének számító vattacukor volt a kedvence, de a fűrészporral kitömött similabda, az egy hét múltán színt váltó „ezüst” nyaklánc is csábította.
– A népviseletbe öltözés inkább Malomfalvára jellemző, nálunk az egyháztanácsosok öltenek székely gúnyát, a helyiek is a legszebb ruhájukat veszik fel az ünnepen – tette hozzá.
Székelyszentlélek búcsús ünnepének napját a pünkösdölés régi, kedves hagyománya is különlegessé teszi.
„Mi van ma, mi van ma, piros pünkösd napja, / holnap van, holnap van, a második napja” – ezt az éneket fújják a székely ruhás, 8–10 éves kislányok, akik házról házra járnak hétfőn, így köszöntik a falu lakóit. Táncot járnak, majd megválasztják a pünkösdi királynét, akit a vállukra emelnek. A végén magasra emelt, áldó karokkal, „Ilyen nagyra nőjön a maguk kendere!” kívánsággal búcsúznak. Ezt a szép hagyományt a falu szülötte, Hegyi Miklós Dezső honosította meg újra, még a múlt században, a 60-as, 70-es években – mesélte a székelyszentléleki hagyományok, a falu történetének elhivatott kutatója, tudója, a helyi tájház létrehozója és gondnoka, Balázsi Dénes bácsi. Hargita Népe (Csíkszereda)

Az oroszhegyi Jézusfaragó
Miközben a Hargitán keresztül Oroszhegy irányába robog velem az autó, Nyirő József ismeretlen Jézusfaragó embere jut eszembe. Én is egy afféle Jézus-faragó emberhez tartok. De halál és szenvedés keresztfáinak tövében egy hitében megerősödött, életigenlő embert találok.
Pál Gergely szobrász, fafaragó, 1956-ban született Oroszhegyen. Családjával jelenleg is itt él. Elemi iskolás éveiben bár a rajzolás, agyagozás vonzotta, tanulmányai folytatásaként 1974-ben a székelyudvarhelyi szakközépiskolából szakképesített lakatosként került ki. Székelyudvarhelyen ezt követően egy évig Maszelka János festőművész tanítványa volt. 1976-ban Temesvárra költözött, majd a kötelező katonai szolgálat letöltése után a Ion Vidu képzőművészeti líceumba iratkozott. Temesvárról családjával 1982-ben tért haza Oroszhegyre, autodidakta művészként szülőfalujában kezdte el a fafaragást is. Munkái között szakrális, népi és vadász jellegű szobrok és domborművek egyaránt megtalálhatók. Alkotásai Németországba, Ausztriába, Belgiumba, Oroszországba, sőt a tengerentúlra is eljutottak, de a legtöbb munkája magyarországi megrendelőkhöz került.
Az oroszhegyi templom kapuja előtt magas, csontos testalkatú, de nyugodt, halk szavú ember lép oda hozzám. Én vagyok a fafaragó – mutatkozik be. Csak így, egyszerűen. Kezében a templom méretes kulcsával rögtön beljebb invitál. Javasolja, mielőtt jövetelem céljaként műhelyében leülnénk és belevágnánk a beszélgetésbe, nézzük meg néhány, a faluban található alkotását. Elsőként a templomba lépünk, ahol a művész tizennégy részes domborműsorozatában Jézus Krisztus Golgotára vezető útját és szenvedéstörténetét örökítette meg. Sorra vesszük szemügyre a 90-es években készült, falat díszítő alkotásokat: s míg én a fotómasinériámmal forgolódom, a vendéglátóm egy-egy domborművet leakasztva és a fény felé tartva a képek különleges részleteit mutatja. Jóleső érzés megtapintani, helyenként ujjammal követni a véső útját. Állítólag újabbak kellenének, mert a mostaniak nem elég színesek, és misék alatt nem köti le kellően az ifjú tekinteteket. Megnyugtatom: az enyémet elbűvölte, igaz, fiatal már én sem vagyok.
„Nekem teljesen más a felfogásom – nyílik meg lassan beszélgetőtársam. Sokan mondják, hogy a középkor sötét volt. Emberileg, lelkileg abszolút nem volt sötét. Ilyen alapon azt is mondhatnánk: parázna barokk. A középkor utáni reneszánsz világban, a humanizmus idején elszabadult minden. Olyan festmények, szobrok, műalkotások készültek a gótikában, amiknek Michelangelo vizet sem vihet. Michelangelo hatalmas, nagy volumenű munkákat alkotott, de egy az egyben lemásolta az embert. A vége felé ő is rájött, hogy nem ez a csúcs. A lamentációt, azt a momentumot, amikor Jézus testét leveszik a keresztfáról, végül ő is másképp, nem a tökéletes formában, hanem vékonyan faragta meg, Ő akkor már tudta, hogy a művészetben milyen kapukat kell kitárni. Az, hogy valamit szépen lerajzolsz, az még nem sok. A művészetnek ezen túl kell lépnie” – hangsúlyozza.
Az istenházából a helyi közbirtokosság épületébe, majd egy magánházba térünk be, ahol a házigazdák jóvoltából nagyobb, legalább ötven alkotásból álló gyűjteményt tekinthetünk meg: a falakat borító, mindennapi élethelyzeteket, népi szakmákat, vadászati témákat feldolgozó domborművek mind-mind Pál Gergely keze munkájának bő harminc esztendő alatt termett gyümölcsei.
Pál Gergely famegmunkálás iránti fogékonyságára és rajongására némiképp magyarázatként szolgál, hogy fából készült dolgok között cseperedett fel: a nagyapja asztalos, édesapja pedig kerekes és ács volt. A művészeti pálya választása azonban már korántsem volt egyértelmű.
„Közepes tanuló voltam. Sokszor kikaptam a szüleimtől ezért-azért, tekergésért, halászásért, madarászásért. Iskoláskoromban, amikor egy szép rajzot elkészítettem, a tanáraim legfeljebb megdicsérték és hazavitték, de nem támogattak, bátorítottak, a művészet útján nem indítottak el. Tehetségesnek éreztem magam, de nem tartottam igazán fontosnak. A mai gyermekek e téren is más helyzetbe vannak. Én is először rajzolgattam, s kőbe kezdtem faragni, elemi végén agyagozni. Amikor elemista tanulóként Nagy Endre, ma is élő tiboldi tanáromat először hallottam művészetről beszélni, a szó pozitív értelmében rendesen beleborzongtam, annyira fellelkesültem, felvillanyozódtam. Sokszor eszembe jut, és azóta is többször átéltem azt az érzést. Az nekem meghatározó volt” – eleveníti fel beszélgetésünk közben vendéglátóm.
A fafaragás mellett – a lakatosdiplomát eredményező szakiskolai évek, majd a hatesztendőnyi temesvári kitérő után – végül a nyolcvanas évek elején szülőfalujába hazatérve kötelezte el magát. Régi rajzokat, vázlatokat terít az asztalra. Egyes papírosok részletesen kidolgozott mintákat, népi motívumokat, mások – modellként szolgálva korábbi alkotásokhoz – a földművelő, állattartó, erdőlő, használati eszközeit készítő, vagy éppen búsuló, mulató székely ember mindennapjait, pillanatképeit örökítik meg. Más íveken látszólag hanyagul odavetett körvonalak sokaságából Mária-képek és különböző angyalábrázolások emelkednek ki. Repertorjába időközben a bútorfaragás is bekerült: gyönyőrű, részletesen kimunkált – engem személy szerint az egykori nemesi kastélyok berendezéseire emlékeztető – faragott vadászszékek, asztalok sokasága hagyták már el műhelyét. Ottjártamkor a mester egy újabb megrendelés félkész munkadarabjaira mutatott.
Kérdésemre, hogy a fafaragást meg lehet-e tanulni, vagy ahhoz tehetség is kell, Pál Gergely sejtelmesen válaszol. „Egyszer valaki azt mondta nekem, milyen jó kézügyességed van: ez nem kézügyesség. A szobrászatnál minden az agyban dől el, nem a kézben. A kéz csak végrehajtja azt, amit felülről az agy diktál. Az anyagot formálva bármit meg lehet szépen faragni, de új dolgot teremteni, arra a szentlélek ajándékával születni kell. Az emberi testet is olyanformán kell megalkotnom, hogy látszódjon a szellemiség, Isten lelke benne. Nem mindegy, hogy egy forma – például a hasnál, a lábaknál – miként van kifejezve. Számomra a részletek kidolgozását mindig a munka elkészültének határideje szabta meg. Épp ezért nem is szeretem a határidős munkákat. Mindig megoldottam, de kényszerként éltem meg. Más az a munka, amit lelkemből jövően, teher- és időkorlát nélkül készítek. Azok nekem is szépek, azok nekem is igazán tetszenek” – vallja.
Feszületet faragni is sokféleképpen lehet, hiszen ahogy a szenvedés és a halál is ezer formát ölthet, úgy Krisztus keresztfán megtöretett és elernyedő, ereje hagyott testének is számtalan ábrázolási módja kínálkozik: a nyugalmat adótól, az atya akaratának magát alávető fiú, a megváltó keresztfán is szeretetet sugárzó tekintetétől el egészen a brutálisig, a kínok kínjait átélő, kicsavarodott testű, a fájdalomtól eltorzult arcú szenvedőig. Állítja: nincs két egyforma feszület: a lapostól a kiemeltig és a szoborként megfaragottig számtalan alkotási forma közül választhat a művész. Pál Gergely szívéhez leginkább a gótika, a román kori Krisztus-ábrázolási formák állnak közel: ez esetben a keresztfán függő Jézust jellemzően széles vállakkal, de vékony, hajolt, meggörnyedt testtartásban ábrázolják.
„Amikor nekifogok, már tudom mit akarok. Egyszerűen már látom, hogy mit hová kell tegyek. Néha éjszaka, álmomban is látom, hol kell levegyek az anyagból, hogy azt a formát megoldjam. De aztán álmomban vagy a vésőm törik el, vagy más történik…” – meséli. Egy-egy munkát az oroszhegyi fafaragó rendszerint többször is kézbe vesz: néha hosszabb-rövidebb időre félreteszi, más alkotásokat folytat, majd a gondolatai letisztulása, az elképzelt végső forma kikristályosodása után a munkadarabot újra előveszi, simítgatja, csiszolgatja, apró részleteit formálja, de ha kell, attól sem riad vissza, hogy kíméletlenül átfaragja. „De még soha nem rontottam, nem dobtam el darabot. Nincs menthetetlen darab. Úgy vagyok vele, hogy ha valami nem sikerül, azt még azért is megoldom”.
Az oroszhegyi fafaragó mester Krisztus szenvedéstörténetét már több munkában is megörökítette. Fából készült stációsorozatai és egyéb szakrális alkotásai díszítik nemcsak szülőfaluja, hanem számos magyarországi templom csarnokát is, például az őrségben levő Farkasfán, vagy éppen Létavértesen, Kerepestarcsán. Vallja: a stációképek esetében a lényeg a kompozíción és az összhatáson van.
„Fontos, hogy amikor a szemlélődő ránéz, harmonikusnak, egyensúlyban levőnek lássa. Rengeteg megoldás van az alakok kiemelésére és az alárendelésére is. Nagyon szeretem mások munkáját,
egyszerű emberek Jézus-ábrázolásait is nézni. Ebben is szintek vannak, akárcsak a lelki dolgokban ” – jegyzi meg.
Pál Gergely úgy érzi, művészi munkájában mára vízválasztó vonalhoz érkezett. Mint fogalmaz: szintet akar lépni. „Hatvanéves koromra most már nem tapogatózom, összeállt a kép, konkrétan tudom, hogy mi miért szép, és hogy következő munkáimmal merre akarok továbbmenni. Vonalat húztam magam előtt, szintet akarok lépni, és teljesen új úton elindulni. Ennek jegyében szeretném megfaragni az egész evangéliumot is” – vallja.
Még húsz évet kér az Istentől az alkotásra. Úgy véli, ennyi időre van szüksége, hogy életművét befejezze, és hogy amit korábbi életvitelével elrontott, azt helyrehozhassa.
Elárulta, a szakrális témák felé látomássorozat hatására fordult. Őszintén vallja, a bűnös emberért megfeszítettet Krisztus segítsége és ereje nélkül élete legnehezebb időszakában szenvedélybetegségétől nem tudott volna megszabadulni. Pál Gergely bár nem mondta ki, de mégis úgy éreztem, élete lezárt fejezetéhez tartozóan tekint azokra az alkotásokra is, amiket az idő tájt, életvite­léhez kapcsolódóan faragott. Ez a fajta „szakítás” művészetének is új lendületet és új kibontakozási területeket biztosított.
„Rájöttem, hogy téves, ha csak a pénzért egész életemben ivókat vagy szántóvetőket faragok. A székelység életében a vallásnak meghatározó szerepe van. A falu határában levő keresztnél a mezőre igyekvő bácsika is leveszi a kalapját, keresztet vet, térdet hajt. Ez is olyan téma, amit érdemes megörökíteni. Én hiszek abban, hogy az embernek örök élete van. Újra kell születnie, vízből és szentlélekből, úgy ahogy azt Jézus mondta Nikodémusnak. Nem mindegy, hogy az ember, ha életén keresztül vétkezik is, ha kínlódik is, de tudatában van annak, hogy ő bűnös. Annak is újra kell születnie, aki lelkileg tisztának tartja magát. Lélekben magában is fel kell építenie Isten országát. Mese nincs: át kell az ember alakuljon. Újrakezdi, újra vétkezik, ismét újrakezdi és ismét vétkezik, de fontos hogy újra és újra próbálkozzon, és törekedjen a jóra” – hangsúlyozza.
Beszélgetésünkbe Csíksomlyót is belefonjuk. Nagyon jó dolognak tartja, hogy Csíksomlyón a székelység összejár. Legalább egy évben egyszer. Mert ez erőt ad. Csíksomlyóra az is elmegy, akinek nincs hite, aki vágyik, hogy emberek között legyen. „A katolikusokon kívül is sokan elfogadják Máriát, mások pedig nem. Szerintem ez egyéni kérdés, nem mindenkinél egyforma. Van, aki a hitet és imái meghallgatását a Jó Istennél Mária által, valamelyik szent által, van, aki Jézus által kéri és kapja mag. A hit nem tesz rosszat, csakis a jót hozza ki az emberből. De azt is szokták mondani, hogy a büszkeség a hit útjában van” – figyelmeztet.
Az oroszhegyi jézusfaragó dédelgetett tervei között egy grandiózus székely kapu elkészítése is szerepel. „Elképzeltem, hogy ha én székely kaput faragnék, akkor azt hat lábra tenném. Hatalmas, Székelyföld összes tájegységének mintáját egybefogó, a székelység kultúráját, népi mintajegyeit és a magyarság történetét bemutató monumentális kapu lenne. A tervezéssel együtt jó pár év, de a fafaragókat összehívva – mint a székelyek rekviemét – meg lehetne csinálni” – sorolja.
Pál Gergely elárulta, az evangéliumi történetekhez kötődően jövő pünkösdre egy nagylélegzetű domborművel is készen akar lenni: azt a pillanatképet akarja vésőjével fába írni, amint a szentlélek megjelenik és kiteljesedik Máriára és az apostolokra. „Az egy vizsgamunka lesz. Annak a stílusjegyein már látszódnia kell, milyen úton akarok továbbmenni. De legyen úgy, ahogy a Fennvaló akarja”.
Domján Levente Hargita Népe (Csíkszereda)

A könyvkötő és a búcsúvásár
Szemerjay Károly székelyudvarhelyi könyvkötő 1896-ban imakönyvekkel és más búcsús tárgyakkal érkezett a csíksomlyói búcsúra, de az első napokon megakadályozták abban, hogy árusítsa portékáit. Panaszával az alispánhoz fordult… s mi most épp ennek köszönhetően nyerhetünk egy kis betekintést az egykori búcsúvásárok világába Daczó Katalin levéltári búvárkodásai révén.
Fejkendőt vettek az asszonyok, bicskát a férfiak, mézeskalácsszívet a szerelmesek. Senki nem indult haza búcsúfia nélkül. Pünkösdkor Csíksomlyón készült sokakról az első fényképfelvétel, de nem volt hiány mutatványosokból, lacikonyhásokból és vásári ricsajból sem. Szemerjay Károly könyvkötőnek nagy tapasztalata lehetett: 1869-től évről évre Csík­somlyó jelentette számára a biztos keresetet, és egyszer csak úgy tűnt, elesik ettől. Nem hagyhatta szó nélkül.
Alázatos kérése Szemerjay Károlynak
Alázatos kérése könyvkötő Szemerjay Ká­rolynak – ezt a címet viseli az a beadvány (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, Fond 7 Csíkszék levéltára, 4. Leltári szám, Alispáni iratok, 4892/1897. iratcsomó.), amivel a székelyudvarhelyi vállalkozó az udvarhelyi alispánhoz fordult 1897-ben, jóval a búcsú előtt, hogy meg ne ismétlődhessen az előző évi kellemetlen eset.
„Alol irt, egy alázatos kérésemmel vagyok bátor a Méltoságos Alispán Ur eleibe folyamodni – fogalmazott Szemerjay Ká­roly1897. április 24-én kelt kérésében –, kérem alázatosan méltoz meg halgatni és igénybe venni: a mi az volna, hogy én 1869 ota járom a Pünkösdi nagybucsut ima könyvekkel és más bucsui tárgyakkal el árusitás végett. A Bucsu tart péntek-szombat s vasárnap délig, de a tavaji Bucsukor 1896-ban a pénteki napot egy ott helybeli az az várdotfalvi lakos Klencsár Gyula könyvkötő az odavaló Tekts. Szolgabiro ur által betiltatta…minden törvényes hir adás nélkül, a mikor már ki voltunk pakolva is, a midőn is nagy kárt okozott nekem s most azt mondta a feleségemnek, hogy az egész Bucsui árulástól el fog tiltatni.
Én mint 16 gyermekes családfő arra az egy évi bucsui ugyszolva országos vásárra nagyon rá vagyok szorulva s mivel két fiam utodom is lesz ezt a bucsui vásárt ők is élvezni akarják. Kérem igen szépen a Méltoságos Alispán Urat méltoztasson a cs.szeredai Mélts. Alispán Urnak át iratni, hogy ne lennék meg akadályozva a további bucsui árulás végett s járhassam ezután is ugy mint eddig.”
Ugron János alispán 1897. május 2-án továbbította a kérést Becze Antal csíkszéki kartársának, kérve, intézkedjék, „hogy folyamodó jövőben üzlete gyakorlásában jogtalanul meg ne akadályoztassék”. Becze Antal május 10-én „felvilágosító jelentéstétel végett” Fejér Sándor főszolgabíróhoz fordult, aki a maga során, május 13-án válaszolt az alispánnak. „Alázatos tisztelettel jelentem, hogy a mult évben az idegen könyvkötők eltiltattak a Pünkösd napja előtti Szombat és pénteki napokon való árulástól és pedig az odavaló könyvkötő panaszára. Ez eltiltás indokául azon körülmény vétetett fel, hogy a tulajdon képpeni vásár jelleggel felruházható bucsu nap csupán Pünkösd napja, mely napon meg is engedtetett az árulás. Ezen intézkedésnél irányadóul vétetett a Nagyméltóságu mkir Földmivelés és Kereskedelem ügyi miniszter urnak 47859/887. számu határozata, s hogy ez helyesen értelmeztetett-e, arra nézve becses utasitását kérem; azon körülmény felemlitése mellett, hogy ez előtti időkben a könyvkötők Péntek, Szombat és Pünkösd napján szabadon árusíthatták készítményeiket, s így nézetem szerint, már a régi gyakorlat alapján is e joguk jövőre is biztositandó lenne.”
A csíki alispán május 15-én válaszolt: „Idei 2525 szám alatt kelt jelentését tudomásul véve jövőbeni mihez alkalmazkodás végett értesitem főszolgabíró urat, hogy a több százados gyakorlat a csíksomlyói pünkösti bucsu három napjait u. m. péntek, szombat és vasárnapot vásári jelleggel ruházván fel, miután a jelzett három napon az idegen könyvkötők eddig is szabadon árusithatták áruikat, ennélfogva onnan a jövőben sem tilthatók el.”
Ugyanezen a napon Ugron alispánnak is választ küldött Becze Antal: „van szerencsém kartársi tisztelettel értesiteni, hogy a Csík Somlyói pünkösdi 3 napja, u. m. péntek-szombat és vasárnap vásári jelleggel birván, egyidejüleg intézkedtem, hogy jövőben az idegen könyvkötők üzletük gyakorlásában ne akadályoztassanak.”
Szemerjay, fiai és társai
„Nyomdáinkkal egyúttal könyvkötészet is volt és van egybekötve, s elmondhatjuk, hogy megyénkben régi idők óta könyvkötő-ipar is létezik és ennek helyzete ma elég kedvező” – foglalta össze a 19. század végén Vitos Mózes, a Csíkmegyei füzetek szerzője.
– „Könyvkötőinknek állandó munkája van és e téren a müizlés is hova-tovább fejlődik. Nálunk a könyvkötő-ipar eredete és története, múltja szintén a csiksomlyói Szent-Ferenczrend történetéhez fűződik. Az itt egy századdal ezelőtt bőrbe kötött ima és más latin könyvek még ma is küzdenek az idők viharjaival s kiállják a versenyt a moderngyarló s rövid tartamú kötésekkel. E zárda lakói voltak Csikmegyében szintén az imakönyvek első árusítói, vagyis első imakönyv-kereskedök.”
Hogy őket elsőként ki követte, nem tudom, de feltételezem, hogy 1864-ben alapított székelyudvarhelyi könyvkötészetével és 1869-es búcsúi árulásával Szemerjay Károly az úttörők egyike lehetett. Tevékenységéről, működéséről túl sokat nem írt a korabeli sajtó, szinte csak annyit, amennyit maga árult el magáról. „Könyvkötéseket, u. m. jegyzőkönyveket, pénztári könyveket, ezek lapszámozását, könyvtári és díszkönyvek finom-vászon, selyem vagy bársonybani kötését; diszmunkákat, u. m. irómappák, papirkosarak, képkeretek (asztali v. fali), kézelőtartók, nyakkendőtartók, dohánytartók stb. stb. kellő csinnal, igen tartósan és a lehető legjutányosabb árban pontosan eszközlünk” – ígéret az Udvarhelyi Híradó 1900. október 28-i számában.
Ifj. Szemerjay Károly nevével később Székelykeresztúron találkozunk, a másik Szemerjay-fiú, Ferencz viszont Csíkszeredában telepedett le – nem sokkal a nevezetes csíksomlyói búcsú után.
„Könyvkötészet Vár-utcza 264. szám alatt, az ev. ref. templom udvarán” – hirdette a Csíki Lapokban 1901. november 6-án. – „Van szerencsém a városi és vidéki közönség figyelmét felhívni három év óta fennálló s jól berendezett könyvkötészetemre.”
Szemerjay Ferenc könyvkötő-mester öt év múlva még mindig Csíkszeredában működött és a nagyközönség figyelmébe ajánlotta jutányos szolgáltatásait: „u. m.: hivatali százaléki engedménnyel, iskolai, nyomdai, könyvtárak és magánosok munkáit, különösen felhívom a tek. körjegyző urak figyelmét a hivatali kezelési könyvek bekötésére, a miért is árkedvezményben részesülnek. Elvem kevés haszon, nagy forgalom.” (Csíki Lapok, 1906. augusztus 15.)
Szemerjay Ferenc nem volt egyedül a csíki piacon: az alispáni beadványban említett konkurenst, az 1903-ban elhunyt várdotfalvi Klencsár Gyulát fia, Klencsár Viktor követte a könyvkötői mesterségben. Mellettük 1897–98-ban Létz János is próbálta kialakítani üzletkörét Csíkszeredában.
Becze Antal, Csík vármegye alispánja Fe­jér Sándor főszolgabírónak válaszolva úgy fogalmazott, hogy „a több százados gyakorlat a csíksomlyói pünkösti bucsu három napjait u. m. péntek, szombat és vasárnapot vásári jelleggel” ruházta fel, viszont Mohay Tamás szerint (A csíksomlyói pünkösdi búcsújárás, Budapest, 2009. 155.p.) a csíksomlyói ferencesek háztörténetének bejegyzései „nem kevés kritikus hangot is tartalmaznak a fegyelmezetlen tömegről, a vásári árusokról, a lelki tartalmak háttérbe szorulásáról.” Az újságokban megjelent beszámolók is csaknem minden évben említést tettek a búcsúhoz társuló vásárról.
„A rendes körülmények között csendes Csik-Somlyót szokatlan jövés-menés és zaj tette élénkké már az ünnepet megelőző napokban” – írta a Csíki Lapok 1893. május 24-én. – „A vásárosok, épen mint egy sokadalomra, igen nagy számban gyűltek össze s minden felhasználható teret beépítettek sátrakkal és árus bódékkal.”
Nyolc év múlva, 1901-ben így fogalmaztak: [Vasárnap] „délután félkettőre járt az idő, midőn az isteni tiszteletnek vége lett s oszladozni kezdett az a 20-25 ezer főre becsülhető nagy tömeg, melynek nagyrésze 2-3 napon át lélekből fakadó áhítattal törekedett a bucsuáldásaiban részesülni, mig a más része kiváncsiságtól sarkalva, inkább csak csodálkozni és a pálinkás bódékban dorbézolni jelent meg a bucsun az ájtatoskodók botránkoztatására.” (Csíki Lapok, 1901. május 29.)
1902-ben arról írtak, hogy a különböző árusok „már valóságos országos vásárrá tették a búcsút. Az étel és italnemü árusok sokasága mellett az ipari készítményeknek ma már minden faja feltalálható; az éktelen zajt és lármát csapó komédiások, jongleurök, pedig valósággal elözönlötték a falut és az áhitat zavarására síppal, dorombbal, verklivel, igyekeztek a nép figyelmét felhívni s maguknak jövedelmet biztosítani. Ez a hajdan lélekemelő búcsú tehát ma inkább egy nagy sokadalomnak tekinthető, melyen épületes dolgok helyett vásári zsibajt és erkölcsrontó trágárságokat hall és lát az ember s a nép nagyobb részét nem is annyira a bucsu, mint inkább a látványosság, a nyilvános korhelykedés, duhajkodás és bámészkodás iránti vágy hozza össze, a mi a bucsut valóságos jellegéből ma-holnap teljesen kivetkőzteti. A hatóságoknak kellene közbe lépni, hogy az ájtatosságot ezen dolgok ne zavarják, ezért a vásárosok beözönlését korlátozni kellene az által, hogy csak az alkalomnak megfelelő czikkek árusítása engedélyeztessék, a komédiásokat pedig, mint oda nem valókat, egészen ki kellene tiltani. (Csíki Lapok, 1902. május 21.)
1903-ban még kritikusabban fogalmazott a Csíki Lapok beszámolója: „Három nap és három éjjel szól mindig az ének, pereg a dob, csilingel a számtalan csengettyü; gyónok serege ostromolja a szerzetházat, szakadatlan lánczalakban mász föl a népsereg a kis-somlyó meredek hegyére, a „Szálvátor és szt. Antal kápolnákhoz és ez a kép igazán magasztos látványt nyujtana és lélekemelő érzelmeket ébresztene a szemlélőben, ha azt el nem homályositaná és megnem zavarná az a vásári zsibaj, mely hova tovább, mind fokozattabb mérvben mutatkozik ezen bucsu alkalmával. A ponyva irodalom termékeit kináló rikkancsok ordítozása, a panorámások és különféle mutatványosok fülsiketítő dobolása, zenéje, meljel a népet silány mutatványaik látogatására megnyerni igyekeznek, botrányosan zavarják az ájtatosságot”.
Áru(s)bőség
A szakirodalom szerint a csíksomlyói búcsú eseménysorába szent és profán elemek mindenkor beletartoztak, még ha a vásárosok búcsúi jelenléte nem is volt mindig folyamatos, ugyanis előfordult, hogy püspöki rendelkezés korlátozta, máskor az államhatalom magát a búcsújárást. Szabadabb időkben, mint 1990 után, a zarándokok tömegével arányosan a vásárosok száma is nőtt. Hargita Népe (Csíkszereda)

Beszélgetés Deáky Andrással Gyimesbükk zarándokhellyé válásáról
Romjainkat sem hagyhatjuk pusztulni, hol a csodát megéljük
Zarándokhellyé azok a helyszínek válnak, ahol csoda történik, a csodák pedig szentekhez köthetők. Gyimesbükkön Deáky András nyugalmazott iskolaigazgató szavai szerint „másképp esett meg a csoda”: kilenc évvel ezelőtt akkora érdeklődés és összefogás telepedett rá az ezeréves határra, amekkorától még mindig könnybe lábadnak a szemek. A zarándokhellyé válás folyamatáról beszélgetett Kovács Hont Imre Deáky András tanárral, panziótulajdonossal.
– Az utóbbi évtizedben teljesen megváltozott az ezeréves határként emlegetett gyimesbükki szoros környéke, ennek a változásnak pedig Ön a szíve, lelke. Mi volt az a szikra, ami a szűnni nem akaró tüzet fellobbantotta?
– Valamikor 2005 környékén kezdett egyre jobban foglalkoztatni a gondolat, hogy valamit kellene szépíteni a határon. Egyre több vendég érkezett hozzánk a panzióba, és egyre nyilvánvalóbb volt számomra, hogy mennyire érdekli őket a helyi emberek élete, a helyi történelmi örökség. De valósággal szégyelltem, hogy a vasúti őrházat vécének használják, és a Rákóczi-vár lépcsőjét is ellopkodták, még a romok is veszélyben voltak. Mesélés közben forrott ki az ötlet, hogy rakjuk vissza a lépcsőket! A vendégek is kezdték egyre komolyabban venni, mígnem egyik évben Budakesziről szimbolikusan hoztak egy méretre szabott követ lépcsőnek. Ez sajnos nem vált be, mert puha kőzetből készült, viszont kiállítottuk a panzió udvarán a Trianon-emlékműnél. Jelképesen ez a kő indította el a gyimesbükki folyamatokat.
– Az első nagy megvalósítás mégis az őrház lett, és a zarándokhellyé válás is ehhez köthető. Hogyan sikerült felújítani a házat?
– Egy darabig a román vasúttársaság használta, de úgy, hogy a benne állomásozó őr kalasnyikovval riogatta azokat, akik meg akarták látogatni a Rákóczi-várat. Később gazdátlanná vált az épület, az állapota leromlott, és a vasúttársaság eladta egy alkalmazottjának, építőanyagnak. Amikor ezt meghallottam, rémülten siettem a vasutashoz, és az épület árának többszörösét ajánlottam fel neki, így megvásároltam. Egyre szélesebb körben hangoztattam, hogy az őrházat fel kellene újítani, és egy alkalommal öt budakeszi vendégnek meséltem erről az álmomról. Egyikük felállt, és azt mondta: hagyjunk itt fejenként 100 ezer forintot erre a célra. Meg is tették, majd otthon gyűjtést szerveztek, és a Gyimesbükki Polgármesteri Hivatal is mellénk állt. Így nagyon gyorsan összegyűlt a szükséges pénz, és 2008 pünkösdjére elkészült az őrház.
– És hogyan történt a csoda?
– Magam is számítottam rá, hogy az avatáskor nagy lesz az érdeklődés, gondoltam, hogy legalább 2-3 ezer ember eljön ide. Azt viszont nehéz elmondani, hogy mi történt aznap. A román hatóságok berendeltek másnap, pünkösd hétfőjén, Bákóba, meg akartak bírságolni, amiért bevallásuk szerint a közel 40 ezer ember (!) teljesen megbénította a Gyimesi-szoroson átvezető országút forgalmát. Az az igazság, hogy erre nem voltunk felkészülve. Több mint 200 buszt és 1000 személygépkocsit számoltunk meg, a hegy aljáig álltak az autók. Az utasok kiszálltak és gyalog jöttek idáig, esetenként akár 15 km-t is, mert egyszerűen nem tudtak közelebb jönni. Fantasztikus volt az az óriási érdeklődés, az a hatalmas összefogás, ami aznap betöltötte a Gyimesi-szorost. És a nagyvilág magyarsága élőben követhette az eseményeket a Duna TV-nek köszönhetően. Ahhoz, hogy értsük, mi történt, látni kellett az emberáradatot, a tapsvihart, a zászlólobogtatást, amikor 65 év után a magyar Nohab mozdony berobogott az őrház elé. Szem szárazon nem maradt. Gyimesbükkön így esett meg a csoda, amely zarándokhellyé tette az ezeréves határt.
– Azóta az idei lesz a tizedik alkalom, hogy zarándokok tízezrei özönlik el Gyimesbükköt, és szinte minden évben találkozhatnak valami újdonsággal. Mi mindent sikerült megvalósítaniuk az őrház óta?
– A következő évben felújítottuk a kontumáci kápolnát, később az itt elesett hősök tiszteletére alakítottunk ki szakrális emlékhelyet a kápolna szomszédságában, az egykori vesztegzár romjainak felújításával. Több mint ötszáz nevet sikerült összegyűjtenünk, és a hősök névsorát gránittáblák őrzik. A másik évben a Tatros hídját festettük le. Létrehoztuk az Élet, hit és nemzet kapuját a kápolna melletti dombon. A kopjafasor állomásaira olyan kulcsszavakat faragtunk, mint például: Isten, haza, anyanyelv, szülőföld… Olyan szavak, amelyek politikai nézeteken és nemzetiségeken felüli értékeket közvetítenek. Közben a panzió udvarán is újabb és újabb szobrokat, emlékműveket avattunk. És mindezekben benne van rengeteg ember szíve, szeretete és pénze.
Az őrházzal kezdődött, az őrtoronnyal tetőzik. A gyimesbükki csoda íve
– Idén számos kerek évfordulót ünnepelhetünk a gyimesbükki pünkösd alkalmával. Melyek ezek?
– Az idei háromnapos rendezvényt Szent László király trónra lépésének 940., Kodály Zoltán zenetudós halálának 50., Domokos Pál Péter néprajzkutató halálának 25., és a csíksomlyói búcsújárás 450. évfordulójának szenteljük. Ugyanakkor ez lesz a tizedik alkalom, hogy Gyimesbükkön pünkösdi napokat szervezünk.
– Többször is kifejtette, hogy munkájuk megkoronázása lenne a Rákóczi-vár felújítása. Úgy tűnik, végre célegyenesbe értek. Mikor kezdődhet a romok újjáépítése?
– Amikor már kezdtem lemondani erről az álmomról, tavaly végül megkaptuk az építkezési engedélyt. Hét éven át küzdöttünk ezért, végül ketten maradtunk: a Gyimesbükkért Egyesület és a polgármesteri hivatal, amelynek egyébként tulajdona a Rákóczi-vár. Görbe Vilmos polgármesternek is nagyban köszönhető az előrelépés, mert az önkormányzat becsülettel állta a tervezési, engedélyeztetési költségeket. Nagyon sok munka volt ezzel, úgy kellett tárgyalni az emberekkel, hogy senkit se sértsünk meg. Figyelembe véve az állapotokat, a megosztottságot, nehéz volt legyőzni az ellenállást. Sajnos sokan meg akarták akadályozni helyi szinten is, mert ki kell mondani: a hatalomnak nem érdeke megmenteni egy magyar műemlék épületet. Egy jó belátású román szenátor közbenjárása kellett az engedélyhez, majd következett az egy éven át tartó közbeszerzési eljárás. A tervek alacsony árat vetítettek elő, nem találtunk kivitelezőt, aki vállalta volna. Végül a helyi Pál Péter elvállalta a munkát olyan összegért, hogy neki szinte semmi haszna nem származik az egészből. Már nekifoghattunk volna, de akkor a pünkösdi zarándokok elől elzártuk volna az őrtorony romjait. Ezért úgy döntöttünk, hogy pünkösd után fogunk neki a kivitelezésnek. Abban bízok, hogy sikerül értékesítenünk sok téglajegyet, és további adományokkal is megsegítenek bennünket.
– Mi az üzenete az őrtorony felújításának?
– Sokan kérdezik, hogy mi értelme van várakat újjáépíteni, amikor ennyi gond van a világban. Két üzenete van ennek. Az egyik a világ magyarsága felé: mi itt, a végeken nem adjuk fel magunkat, ezért nekik sem szabad lemondaniuk az identitásukról. A másik a románságnak üzen: üzeni, hogy a magyarok a romjaikat sem hagyják! Mi igenis itthon akarjuk érezni magunkat a szülőföldünkön, ahol temetőinkben nemzedékekre visszamenően nyugszanak a felmenőink. Hargita Népe (Csíkszereda)

A színház tüneményes jelenét rögzíti Nánó Csaba interjúkötete
A színpadi játék tüneményes, mindenkori jelen idejét rögzíti Nánó Csaba újságíró második, kincses városbeli színészekkel készített interjúkat tartalmazó kötete – fogalmazott Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója az Egy élet nem elég című, az Europrint Kiadónál napvilágot látott kiadvány szerdai bemutatóján.
Mint elhangzott, a megszólaltatott művészekkel készített interjúkat nem mindig volt egyszerű szerkeszteni, hiszen az is megtörtént, hogy az alany négyszer kérte vissza a szöveget, vagy hogy hatórás hanganyagból kellett az újságírónak dolgoznia, az egy újságoldalnyi szöveg pedig sokszor szűkösnek bizonyult. A megjelent interjúk korabeli fogadtatásáról Nánó Csaba elmondta,
érezhetően sikerük volt, az olvasóközönség várta a következő beszélgetést, megesett, hogy az utcán is gratuláltak neki. A kötetben olyan ünnepelt kolozsvári művészek mesélnek pályájukról, színészi hitvallásukról, mint Vitályos Ildikó, Széles Anna, Bisztrai Mária, Barkó György, Orosz Lujza, Krasznai Paula, Sebők Klára, Kakuts Ágnes, Török Katalin, a rendszerváltás előtt a kincses városból Magyarországra telepedett, ott befutott színészek is, mint Bács Ferenc, vagy Keresztes Sándor – aki később visszatért az itteni társulathoz, vagy kolozsvári születésű, más városokban játszó művészek, mint Lohinszky Lóránt vagy Higyed Imre.
A kiadványban az Albert Júliával, Jancsó Miklóssal, Borbáth Júliával, Lázár Erzsébettel, Stieff Magdával készített beszélgetések is olvashatóak. A szerző interjút készített a nemrég elhunyt Fülöp Sárközy Júliával is, aki színészként kezdte, majd ügyelőként folytatta a társulatnál. A bemutatón szó esett arról is, hogy miként élték meg a művészek az 1989 előtti nehéz időket, amikor fojtogatóvá vált itthon a légkör, így sokan kitelepedtek közülük Magyarországra, ahol olykor otthontalannak érezték magukat, és arról is, milyen sok tekintetben sérülékeny a színész, akinek számos tényezőnek kell megfelelnie alkotó munkája során: a rendezőnek, kollégáinak, a közönségnek, önmagának.
Nánó Csaba azt is elárulta, még 30 interjúja vár szerkesztésre, kiadásra, úgyhogy már készíti a következő kötetet, amelyben az 1960 és 1987 között működő kolozsvári színjátszó csoport, a Stúdió színpad történetét rögzíti gazdag képanyaggal, plakátokkal, fényképekkel, kritikákkal. A kötet szintén az Europrint kiadónál jelenik majd meg, amelynek vezetője, Derzsi Ákos a bemutatón elmondta, a könyv megszületése többet jelent a kiadó számára a puszta üzletnél, a kiadó, a nyomda és a szerző közti szép kapcsolat eredménye.
Kiss Judit kronika.ro

Megkétszerezte kiállító felületeit Kallós Zoltán válaszúti múzeuma
A magyar állam támogatásával végzett munkálatok révén megkétszerezte kiállító felületeit a Kallós Zoltán néprajzkutató gyűjteményét bemutató válaszúti múzeum. A megnagyobbított múzeumépületet pénteken avatják fel.
Mogyorósi Ágnes néprajzkutató, a válaszúti Kallós Zoltán Néprajzi Múzeum és Népművészeti Központ kurátora az MTI-nek felidézte, hogy a 91 éves Kallós Zoltán - visszaemlékezése szerint - 13 éves korában kezdte gyűjteni a falusi élet tárgyait, gyűjteménye mára mintegy hatezer darabot számlál. „Zoli bácsi szokta is hangoztatni, hogy nem szereti, ha valaki ráül a gyűjtéseire és nem teszi azokat közkinccsé.
Az volt tehát az elsődleges cél, hogy bemutassuk az általa összegyűjtött értékeket” - fogalmazott a muzeológus.
Felidézte: Kallós Zoltán édesapja a Bánffy-családtól vásárolta meg 1933-ban a válaszúti birtokot és az 1850-es években épült vadászházat. A kúriává alakított épületnek azonban nem sokáig örvendhetett a család.
A berendezkedő kommunista rendszer kulákká nyilvánította őket, vagyonukat elkobozta. Kallós Zoltán a rendszerváltozás után, 1992-ben kapta vissza a birtokot és ugyanabban az évben meg is alapította a nevét viselő alapítványt, amelyre a gyűjteménye gondozását bízta.
A kúriában 1998 augusztusában nyílt először kiállítás a nagyközönség számára. Akkor három szobában a gyűjtemény egy részét sikerült hozzáférhetővé tenni. A Kallós Zoltán Néprajzi Múzeum és Népművészeti Központ 2010 májusától foglalta el teljes egészében a felújított Kallós-kúriát, amelyben akkor egy raktárszintet és egy kiállítási szintet alakítottak ki.
A kiállítás különböző néprajzi tájegységek reprezentatív tiszta szobáit mutatta be.
Mogyorósi Ágnes elmondta, hogy a hagyományos falusi kultúrákban a ház - általában utcafrontra néző - első szobája volt a tiszta szoba, amelybe azokat a tárgyakat gyűjtötték össze, amelyek fontosak voltak a család számára. Oda kerültek Kalotaszegen a festett bútorok, ott állt a hímzett párnákkal felrakott vetett ágy, ott tartották az ünneplő viseleteket, a bibliát. A tiszta szoba a család anyagi helyzetét, státusát reprezentálta, ezért csak kivételes, ünnepi alkalmakkor használták. A kiállítás mindeddig nyolc tiszta szobát mutatott be azokról a tájakról és vidékekről, ahol Kallós Zoltán élt, tanított és gyűjtött.
A három mezőségi tárgyi kultúrát és viseletet válaszúti, széki és belső-mezőségi tiszta szobákból ismerhette meg a látogató.
Kalotaszeget egy Nádas-menti szoba és egy havasalji település tiszta szobája képviselte a gyűjteményben. A Nádas-menti szoba főleg Magyarvista és Méra, a havasalji pedig elsősorban Györgyfalva tárgyait mutatja be. Helyet kapott a kiállításban egy moldvai csángó szoba és egy erdélyi szász, valamint egy erdélyi román lakásbelső és néhány viselet is. A két oldalról is kibővített, pénteken felavatandó múzeumépületben egy újabb mezőségi, szépkenyerűszentmártoni tiszta szoba is helyet kapott.
A kiállítás kialakítói azonban arra is gondoltak, hogy további tárgyakon keresztül mutassák be Kallós Zoltán gyűjtőterületeit és személyiségét. Helyet kap a gyűjteményben az a magnó, amellyel a néprajzkutató az összegyűjtött népballadák hangfelvételeit készítette, és megtekinthetők azok a díjak is, amelyekkel elismerték Kallós Zoltán értékmentő munkásságát.
A raktáron levő értékek sem lesznek immár eldugva a látogatók szeme elől. A raktárrész szobáira ugyanis üvegajtót tettek, amelyen keresztül a látogatók a ki nem állított tárgyak közé is beleshetnek.
Mogyorósi Ágnes elmondta, hogy az épületben a látogató csoportok fogadására alkalmas teret és egy múzeumpedagógiai foglalkoztató teret is kialakítottak. Mogyorósi Ágnes a kevéssé kutatott mezőségi gyűjtést tartotta a gyűjtemény legértékesebb részének.
Hozzátette: a kiállítást az a szempontrendszer teszi különlegessé, amely alapján Kallós Zoltán válogatta ki egykor azokat a tárgyakat, amelyeket megvásárolt a gyűjteménye számára. „Ezek az ő szűrőjén keresztül kerültek a gyűjteménybe. Az egymástól messze eső gyűjtő területek az ő személyén keresztül kerülnek egy helyre” - emelte ki.
MTI kronika.ro

Digitális Székelyföld program: technológiailag kell fejleszteni Székelyföldet
Lépést kell tartani a technológiával. Fel kell gyorsítani az ügyintézést. Itthon kell tartani fiataljainkat. A Digitális Székelyföld program kidolgozói szerint ezek szükségesek ahhoz, hogy Székelyföld társadalmilag és gazdaságilag is fejlődni tudjon.
Az Udvarhely Napok a szórakozás mellett hasznos szakmai beszélgetéseknek is teret adtak, így többek közt a térség húzóerejének okos kihasználása, ezzel együtt Székelyföld fejlesztése is terítékre került. A Kolozs, Maros, Kovászna és Hargita megyéből jött előadók, vállalkozók osztották meg tapasztalataikat, elképzeléseiket, ismertették a néhány hónapja létrehozott Digitális Székelyföld elnevezésű programot. Társadalmi szinten gondolkodnak Elsősorban azt a társadalmi és gazdasági beidegződést kell megváltoztatni, hogy a városok rivalizálnak egymással – véli Boda Szabolcs, az Élő Erdély Egyesület elnöke. Szerinte megoldást kell találni az együttműködésre.
A digitális Székelyföld kiépítése elsősorban a potenciális kivándorlók itthon tartásáért fontos. Az országra jellemző bürokrácia sok fiatalt, esetleges visszatelepedőt elriaszt, ezért az önkormányzatokat rá kell venni a gyorsabb, elérhetőbb ügyintézésre. Fontos lenne, hogy a hivatalokban lehessen magyar nyelven érvényesülni, mert azok, akik több éve külföldön élnek, már elfelejthettek románul – hangzott el. Ha folyamatosan a nyugati társadalmat követjük és átvesszük tőlük az éppen kifutó technológiát, mindig lépéshátrányban leszünk. Erre megoldást jelentene, ha átugorva húsz évet, eléjük kerülünk. A nyugaton bevált irányzatok (robotok által készített reggeli, drónnal kiszállított hamburger, 3D-s nyomtatók stb.) nálunk nem fognak működni, ezért a helyi jellegzetességek nyújtanak kitörési lehetőséget. A hagyományok korszerű tálalása kéne legyen a digitális Székelyföld lényege.
A világ tehetősebb polgárai egyre inkább a nálunk megtalálható természeti adottságokat, a hagyományos mesterségeket keresik. Ezért a biogazdálkodás, a magas áron a világpiacra előállított kézműves termékek, az élményturizmus az, amire ki kell építeni egy digitális értékesítési hálózatot – fejtette ki Boda. Elhangzott az is, hogy térségünk nem csak az IT területén küzd szakemberhiánnyal, hanem a mesteremberek iránt is nagy a kereslet. Ezeket a problémákat elsősorban átképzésekkel lehetne megoldani.
Ötlet és megvalósítás
Miután a tagok között létrejött egy bizalmi háló, azon kezdtünk gondolkodni, mivel is kellene foglalkozzon a klaszter. Rájöttünk, hogy ez az oktatás, az önkormányzatok működése, az értékmegőrzés, Székelyföld fejlesztése digitális eszközökkel, ami tulajdonképpen a mindennapjainkat is meghatározza. Így létrehoztuk az ernyőprogramot, Digitális Székelyföld néven. Ez egy olyan virtuális felület, amely földrajzi területtől függetlenül kapcsolja össze a szakembereket. Közös bennük, hogy érzelmileg kötődnek Székelyföldhöz. Székelyföldet bárki fejleszteni tudja, tudást ad vissza a térségnek, illetve tudást szórhatunk a világba – magyarázta Bihari Béla, az IT Plus klaszter elnöke. Székelyföld egy olyan régió, amely a fiatal értelmiséget lépésről lépésre elveszíti. Miután neves gimnáziumokban érettségiznek, olyan nagyvárosokban fognak letelepedni, amelyek magas színvonalú szolgáltatásokhoz szoktatják őket – mondta. „Olyan dolgokban kell gondolkodnunk, ahol újításokat nyújthatunk. Olyan táptalajt kell kialakítani, ahol ezeknek a szakembereknek, szakmáknak helyet tudunk adni. Ezért a térséget kell digitalizációra ösztönözni. Az önkormányzatokkal meg kell értetni, hogy a papírformai ügyintézés útja már nem járható. A helyi vállalkozókban tudatosítani kell, hogy a digitalizálás megkerülése versenyképességük elvesztésével jár – tette hozzá. Ugyanakkor a társadalmi hozzáállásnak is változnia kell. Tudatosítani kell az emberekben, miért lesz jó a termelőnek, ha nem ő megy a piacra, hanem a piac megy hozzá: terméke az internet segítségével a világ bármely tájára eljuthat, tisztességes áron. Új világot nyitott az idősebb korosztálynak is az internetes közösségi média. Jó részük aktívan használja is, így a digitalizációt nem fogják sokként megélni, sikerül felzárkózniuk – véli Bihari.
Akik tesznek érte
A Digitális Székelyföld projektben jelenleg a klaszter 10–15 tagja mellett önkormányzati képviselők, szociológusok, IT-sok, vállalkozók vesznek részt, akik szabadidejükben, önkéntes munkával igyekeznek tenni a közösségért, kizárva politikai meggyőződésüket.
Dósa Ildikó Székelyhon.ro

Megnőtt a várakozási idő Románia határátkelőin az ötnapos vakáció miatt
Megnövekedett a várakozási idő Románia legforgalmasabb határátkelőin csütörtökön, mivel sokan külföldön töltik a gyermeknap és pünkösdi ünnepek összekötésével kialakított ötnapos vakációt.
A kilépő oldalon főleg a román-magyar határátkelőknél kell torlódásra számítani: a délelőtti órákban a Csengersima-Pete, Ártánd-Bors és Kiszombor-Csanád határátkelőknél kellett félóránál hosszabb ideig várakozniuk a nyugatra indulóknak. A bolgár tengerpartra igyekvők miatt nagy a forgalom a Giurgiu-Rusze határátkelőnél is, ahol ötven perces várakozási időt jelzett a román határrendészet honlapján elérhető, az utasok tájékoztatását szolgáló alkalmazás. A belépő oldalon is élénkül a forgalom a román határátkelőkön, egyrészt a csíksomlyói búcsúra érkező zarándokok, másrészt az – idén a nyugati kereszténységgel egyszerre ünnepelt – ortodox pünkösdre hazatérő román vendégmunkások miatt. A reggeli torlódás után délelőtt már csak a Csengersima-Pete és Ártánd-Bors határátkelőkön kellett félóránál többet várakozni. A román határrendészet az ország más térségeiből is erősítést vezényelt a magyar és bolgár határátkelőkhöz, a torlódások megelőzése érdekében, de továbbra sem tekint el a szisztematikus határellenőrzésről szóló, április elején bevezetett uniós rendelet alkalmazásától. Románia határain belül is a szokásosnál hosszabb menetidővel kell számolniuk a közlekedőknek: csütörtöktől vasárnapig számos katonai konvoj érkezik az országba a Saber Guardian 2017 elnevezésű nagyszabású nemzetközi hadgyakorlatra. Az autópályákon és közutakon haladó jármű- oszlopok úti célja az erdélyi (Szeben megyei) Nagysink (Cincu), ahol több mint tíz NATO-tagállam mintegy négyezer katonája és több száz harci jármű részvételével rendeznek gyakorlatot a gyorsreagálású erőik számára.
(MTI) erdon.ro

Középpontban a lovagkirály
Három hét múlva, június 19–25. között tartják a Partium egyik legnagyobb magyar városünnepét, a Szent László Napokat. A nagyváradi kulturális fesztivál főszervezőjével, Zatykó Gyulával az idén ötödik kiadásához érkezett rendezvénysorozat múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgettünk.
– Mi adta az ötletet a Szent László Napok elindításához?
– A város lakosságának többsége keveset tud Szent László városalapító királyunkról. A római katolikus egyház ápolta a szent király kultuszát, de emellett, úgy gondoltuk, világi módszerekkel is meg kell ismertetnünk a nagyközönséggel – magyarokkal és románokkal egyaránt – városalapító királyunk cselekedeteit és csodatevéseit. Ráadásul a város hivatalos napja, október 12-e, a román hadsereg nagyváradi bevonulásának állít emléket, ami nem teszi mindenki számára ünnepé e napot. Fesztiválszervezői szemmel pedig nem túl jó ez az időszak a többnapos kültéri ünnep szervezésére, hiszen ebben az időszakban az időjárás kiszámíthatatlan. Ezért döntöttünk úgy, hogy új, nagyszabású, fesztiváljellegű ünnepet szervezünk.
– Hogyan fogadta kezdeményezésüket a városvezetés?
– Kezdetben a polgármesteri hivatal nem segített, sőt, még a köztereket sem biztosította számunkra. Az eltelt öt év alatt változott a helyzet: ma már a nagyváradi várban kapunk helyet, a város partnerségben anyagilag is hozzájárul a kulturális fesztivál megszervezéséhez. Közben a központi híd és egy nagyobbacska utca is felvette Szent László nevét. Ennek a sikernek az elérésében a mi munkánk is benne van.
– A 26 éve működő Festum Varadinum néhány napja ért véget. Elmondható, hogy a nagyváradi magyarság a bőség zavarában szenved. A két magyar rendezvénysorozat hogyan egészíti ki egymást?
– A Festum Varadinum nagy múltú ünnepség: annak idején Tempfli József római katolikus és Tőkés László református püspök kezdeményezte. Ez volt az egyetlen nagyszabású magyar ünnep városunkban, de a körmenet mozgatta meg a legtöbb embert. A Festum Varadinum inkább egyházi vonatkozású események sokaságát tömörítette, igaz, ez most mintha változna. A Szent László Napok világi rendezvény, inkább a klasszikus fesztiválokhoz áll közelebb. Magába foglal kultúrát, történelmi előadásokat, hagyományőrzést, szórakozást. Úgy gondolom, a két rendezvény nem verseng egymással. Ma mindkettőnél városalapító királyunk áll a középpontban, ami erősíti a megismerését és a megbecsülését.
– Mit tart az elmúlt négy kiadás erősségének? Mi vonzotta a legtöbb embert, melyek voltak a legnépszerűbb programok?
– A rendezvény legnagyobb erőssége a közösségi összetartozás érzésének ápolása. Többnyire a családjukkal jönnek ide az emberek. Látszik rajtuk, hogy ünnep számukra az esemény. Nem találkoztam soha részeggel, és a tömegben sem volt semmiféle összetűzés. Rendezvényünk másik célkitűzése – ez is megvalósulni látszik – a határ menti nemzetegyesítés. Nagyvárad vonzásköre túlmutat a mai országhatáron. Ezt akarjuk feléleszteni: a határ nem akadály, a környező települések is érezzék magukénak a rendezvényt. Ennek jegyében minden alkalommal megszervezzük a Szent Lászlótól Szent Lászlóig nevet viselő biciklitúrát, elkerekezve Nagyváradról a Biharkeresztesen található Szent László szoborhoz, amit az ottani önkormányzattal közösen koszorúzási ünnepség zár.
A rendezvény minden alkalommal középpontba állította a gyerekkel érkezőket. Számtalan gyerekprogramunk van. A kicsik nagy élvezettel vesznek részt az eseményeken.
Az örömfőzés is népszerűségnek örvend: a résztvevő csapatok magyaros jellegű ételeket készítenek. Külön pontozza a zsűri a csapatok sátrának díszítését, az elkészített ételek minőségét és a magyaros jellegét. A Nagyváradról elszármazottak találkozója mindig izgalomba hozza az embereket, hiszen a világ minden tájáról hazajönnek. Az idén már 4–5 emberről tudok, aki az Egyesült Államokból és Ausztráliából érkezik az eseményre. A legtöbb érdeklődő az esti koncerteken szokott lenni, ilyenkor akár tízezer ember is jelen van.
– Mi várható a június 19-én kezdődő Szent László Napokon?
– Mivel a rendezvényünk egyik célkitűzése Szent László megismertetése a nagyváradi románsággal is, június 22-én lesz egy nagyszabású jazz koncert, ahol jeles magyarországi és romániai jazzművészek szórakoztatják a nagyérdeműt. A minőségi zeneszámok között magyar és román nyelven legendák hangzanak el Szent László csodatevéseiről és munkásságáról. Szent László Év lévén idén többet foglalkozunk városalapító lovagkirályunkkal. Ennek jegyében június 23-án zajlik a karosi Turul egyesület szervezésében a Ki tud többet Szent Lászlóról? Kárpát-medencei iskolák közötti verseny döntője, ahol több tucat gyermek vesz részt a történelmi Magyarország területéről. Számtalan előadás állítja középpontjába nagy királyunkat. A Nemzetpolitikai Államtitkárság külön kiállítással emlékezik meg a lovagkirályról. Nagyobb hangsúlyt fektettünk a külsőségekre, több korhű ruhába beöltözött csapat teremt majd hangulatot. Idén az esemény díszvendége a debreceni önkormányzat lesz. Testvérvárosunk önálló programokkal, hungarikum-kóstolókkal, kiállítással, néptánccal vesz részt a rendezvényen bemutatva a történelmi Bihar megyét és annak székhe­lyét. A kézműves vásár is nagy sikernek örvend, ahol minőségi kézműves termékek találhatók. Szombaton és vasárnap rengeteg gyerekeknek szóló játék, előadás, foglalkozás és koncert lesz.
– A magyarság számára Szent László királyunk az egyik legismertebb Árpád-házi király. Hogyan él Váradon a lovagkirály kultusza?
– A lovagkirály kultusza egyre erősebb. A már említett Festum Varadinum körmenet nagy hatással volt mindenkire: jelen volt egyidőben és egy helyen a Győrben lévő koponyaereklye és a nagyváradi herma. Rengeteg zarándok érkezett az eseményre. Ezt egészíti ki a Szent László napi rendezvény, ahol több tízezer ember fog részt venni, köztük elég sok román nemzetiségű. Itt is városalapító lovagkirályunk személye áll a középpontban.
– Kikből áll a szervezőcsapat? 
– A szervezőcsapatnak van egy központi magja, amely pályázatokat ír, és azokat elszámolja, megszervezi a programok java részét, és az önkormányzattal tartja a kapcsolatot. Mellettük a kommunikációval és a rendezvény arculatának kialakításával foglalkozó csapat is működik. Az utóbbi időben nagy hangsúlyt fektetünk a román közönség tájékoztatására, ezért román nyelvű szóvivőnk is van. Nagy szerepük van a rendezvény megvalósításában a partnerintézményeknek is. Ezek közül teljesség igénye nélkül megemlítem a kezdetektől partneri kapcsolatban lévő Partiumi Keresztény Egyetemet, idéntől a Posticum keresztény szellemiségű kulturális központot és a Máltai Lovagrendet. De különböző egyesületekkel is partnerségben állunk, amelyek önálló programokkal készülnek. Sokat segítenek az önkéntesek, akik nélkül nagy bajban lennénk. Idén megállapodást írtunk alá a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemmel, hogy a nálunk munkával eltöltött időt szakmai gyakorlatként ismerjék el az egyetem egyes szakjain.
– Milyen ma Nagyváradon magyarnak lenni? Mennyire érzi otthon magát az ember egy olyan nagyvárosban, amely pár évtizeddel ezelőtt még többségében magyar volt, ma pedig folyamatosan zsugorodik a magyar közösség?
– Húsz év alatt 35 ezer lélekkel fogyott a nagyváradi magyar közösség. Ha ehhez hozzáadjuk a becslések szerint mintegy tizenötezer, több nemzedék óta Nagyváradon élő románt, akik szintén elhagyták a várost, akkor rögtön látszik, hogy sok ,,régi váradi” hiányzik városunkból. Helyettük viszont jöttek az ország más részeiből. Olyanok, akik nem ismerik múltunkat, nem értik, miért fontos nekünk egy-egy hely, temető, fasor. Szent Lászlót – mint városalapító király alakját – a középpontba állítva és bemutatva a magyarság szerepét a város mai arculatának kialakításában, azt reméljük, sikerül tágítanunk az itt élők toleranciáját, közelítve egymáshoz az itt élő nemzeteket. E tevékenységünk egész évben tart, számtalan olyan megmozdulás szervezői vagyunk, amelynek a célja a múlt bemutatása és megőrzése.
– Talán Nagyváradon a leghangsúlyosabb a nézeteltérés a két erdélyi magyar párt, az RMDSZ és a néppárt között. Ez mennyire határozza meg a helyi magyar közélet alakulását? E nézeteltéréseken miként tud felülkerekedni a civil kezdeményezés?
– Ez is sarkalatos kérdés megmaradásunk szempontjából. Úgy érezzük – a számok és az elért eredmények ezt támasztják alá –, hogy az elmúlt 25 év nagyrészt a veszteségeinkről szól. Amennyiben nem változik valami, néhány év múlva már csak pár tízezer magyarról beszélhetünk, és részarányunk Nagyváradon is húsz százalék alá fog csökkenni.
Ránk sajnos a nagyobbik magyar szervezet ellenségként tekint, és ahol lehet, megpróbál akadályozni munkánkban. Példaként említem, hogy az első Szent László Napok megszervezésekor azzal szembesültünk, hogy Szabó Ödön képviselő egyszerűen eltulajdonította a rendezvény lógóját, nevét és megpróbálta azt levédetni a Román Találmányi Hivatalnál. Ez nem sikerült, mert a hivatal belátta, hogy a mi szellemi tulajdonunkat akarják elvenni. A jövőt illetően meggyőződésem, hogy nem egymás ellen, hanem csak egymás mellett, illetve egy-egy cél mentén egymást segítve kellene dolgoznunk. Remélem, ez valóban így lesz.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Rög alól bejárni a kerek világot
Alig harminchat év adatott meg neki, de rövid életében többet ért el, mint mások akár egy matuzsálemi kor alatt. A méltatlanul elfeledett Balázs Ferenc unitárius lelkész és népművelő halálának 80 éves évfordulóján a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégiumban szerveztek emlékkonferenciát.
Egy újságoldalon lehetetlen összegezni Balázs Ferenc rövid életének összes megvalósítását. Templomot épített, orgonát vásárolt, iskolát és lelkészi lakást bővített Mészkőn, vidékfejlesztő szövetkezetet alapított, dalárdát és színjátszó csoportot irányított, dán mintára népfőiskolát szervezett, verset és prózát írt, dalokat szerzett – mégis alig beszélünk Balázs Ferenc unitárius lelkészről, akinek, ha a betegség nem rabolja el egészen fiatalon életét, valószínűleg egészen más fényben állna életműve. De még e rövid időszakban is annyi mindent tett, amire másnak talán több élet sem lenne elég.
Gépészmérnöknek készült, de egy fiatalkori tüdőfertőzés gyógyítására az orvos falusi levegőt ajánlott Balázs Ferencnek. Így terelődött figyelme a falu felé, ahol akkor az értelmiségi számára csak a gazdatiszti és a papi állás kínálkozott. „Jobb a falu szolgája lenni, mint a grófé” – írja később, s e meggondolással iratkozott be az unitárius teológiára. Bár nem volt egészséges – tüdőbaj kínozta szinte gyerekkora óta –, kerékpárral és vonaton járta a világot.
Saját bevallása szerint Amerikában eszmélt rá „élete nyitjára”:  „egy nagyszabású világszemlélet körvonalai bontakoztak ki előttem, amelynek lényege szerint e világfolyamat, amelynek részei vagyunk, cél irányában halad.
Arra is feleletet találtam, hogy mi az a cél, amely a létezés minden mozzanatának értelmet ad. Az adatok, amelyeket fölsorakoztattam, arról győztek meg, hogy e világ minden darabja a fejlődése kezdeti fokán olyan tevékenységet fejt ki a saját természetének megfelelően, amelyik az egész világ roppant egybefüggésébe beleillik” – írja a Bejárom a kerek világot című 1929-ben megjelent kötetében.
Népfőiskola és szövetkezet
Hihetetlenül izgalmas életút állt Balázs Ferenc mögött, és utazásainak minden találkozásából ihletett merített. „Világkörüli útján a szövetkezeti mozgalmat párhuzamosan tanulmányozta a népfőiskolai szervezőmunkával” – mesélte lapunknak Hunyadi Attila Gábor történész, a konferencia egyik előadója, aki Bardocz Sándor szerkesztővel együtt tavaly kisfilmet is készített Balázs Ferenc emlékére. Az unitárius lelkész Japánban például találkozott Toyohiko Kagawa japán keresztény misszionáriussal, aki az oszakai munkástelepeken és a falvakban szervezett népfőiskolákat. Indiában találkozott Rabindranáth Tagore Nobel-díjas polihisztorral, valamint Mohandász Mahatma Gandhival, India politikai és spirituális vezetőjével. „Tagore népfőiskoláját Balázs Ferenc magasabb rendűnek tartotta a szinte kizárólag csak politikai szabotázsokkal foglalkozó Gandhi-féle akciónál” – mutat rá Hunyadi Attila. Tagore népiskolája mára India egyik legjelentősebb egyetemévé nőtte ki magát, egykoron pedig nemcsak irodalmi és általános műveltséget nyújtott a diákoknak, hanem kézműves ismereteket is elsajátíthattak az oda érkező fiatalok. Dániában tartózkodó felesége is hasznos tanácsokkal látta el a hazatért mészkői lelkészt: a dán népfőiskolai rendszerről számolt be neki, amely már akkoriban a legkiforrottabb volt. De a tapasztalatok alapján a dán szövetkezeti rendszer is követhetőnek bizonyult.
Balázs Ferenc egyik fontos megvalósítása a tejszövetkezet létrehozása volt, amely közvetlenül a tordai termelőktől szállította szekérrel a friss árut a vásárlókhoz. Az aranyosszéki Vidékfejlesztő Szövetkezet a világ első szövetkezeti formában bejegyzett vidékfejlesztő egyesülete volt, amely saját üzletet nyitott Tordán, ahol a tájegység termékeit lehetett értékesíteni.
Hunyadi Attila szerint talán egyetlen hibát lehet felróni Balázs Ferencnek: nem vette figyelembe, hogy a szövetkezetek csak úgy eredményesek, ha tágabb hálózatba illeszkednek, elszigetelten működésképtelenek. Tulajdonképpen a mészkői lelkész a szervezés gyerekbetegségeivel küszködött, és ha tovább élt volna, ezeket az ő személyisége is kinőtte volna – tette hozzá a történész. De a szövetkezeti koncepció túlélte megálmodóját, sikeresnek és életképesnek bizonyult az egész világon. „Balázs Ferencet világkörüli útjának hazatérése után egyetlen gondolat foglalkoztatta: magyarul kell moderneknek lennünk. Ő maga Kőrösi Csoma Sándor, a legendás nyelvész sírjánál úgy fogalmaz, hogy a székelység legnagyobb fia az eredetet kutatta, ő pedig a jövőt építi. De a múlt és a jövő szimbiózisa az igazi útja a megmaradásnak és haladásnak” – zárta az emlékkonferencián tartott előadását Hunyadi.
Az amerikai–dán kapcsolat
Az amerikai–dán kapcsolat Felesége, az amerikai–dán származású Christine Frederiksen, mindvégig kitartott férje mellett. „Mindenki rólad kérdez és az esküvőnk időpontjáról. Azt válaszolom nekik, hogy jössz már, és minden meglesz a maga idejében” – írja 1929-ben Keresz­túrról keltezett levelében menyasszonyának. A szerelemben pontosan annyira elkötelezett és kitartó volt, mint bármi másban, amibe belefogott. Rendkívüli dolgokon mentek keresztül együtt, de külön-külön is. A dán családból Chicagóban született Christine egyik nagybátyja művésztelepet vezetett Új-Mexikó államban, itt töltött néhány hetet a két fiatal, és itt erősödött meg a szerelmük is. Egyébként Balázs Ferenc Kalifornia állam több mint ötven településén szervezett magyar nóta- és népdalestet, ahol csellón és énekkel működött közre – tudtuk meg Hunyadi Attila történésztől. Balázs Ferencnek 1932-ben született Enikő nevű lánya az Amerikai Egyesült Államokban él. Élete folyamán sokféle tisztséget betöltött, jelentős tevékenységet fejtett ki egyebek mellett a környezetvédelem terén is. A konferenciára eljött Balázs Ferenc lányának két unokája, illetve az egykori mészkői lelkész ükunokája is.
Emlékkonferencia Kolozsváron
A május 26-án a Magyar Unitárius Egyház székhelyének Dávid Ferenc-imatermében szervezett Balázs Ferenc-emlékkonferencia és ünnepi megemlékezés előadói Rácz Norbert lelkész, Vallasek Júlia irodalomtörténész, Hunyadi Attila Gábor történész, Lakatos Sándor lelkész, Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező, Gwyn Reid testvérgyülekezeti képviselő, Keszeg Vilmos néprajzkutató voltak. Elnökölt: dr. Rezi Elek teológiai tanár. Május 27-én Mészkőn ünnepi istentiszteleten emlékeztek meg Balázs Ferencről, majd az egykori mészkői lelkész sírjánál kopjafát avattak.
Helye az irodalomban
„Balázs Ferenc apostoli élete minden bizonnyal az idők homályába vész, ha rendkívüli irodalmi munkássága nem maradt volna fenn a számunkra” – írja Gondolatok Erdély nem kötött parancsra működő iskolájáról című munkájában Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező. 1923-ban Tamási Áronnal, Kemény Jánossal, Kacsó Sándorral és másokkal kiadja a Tizenegyek antológiáját, amelyben az erdélyiségről és a székely mitológiáról írott tanulmánya a csoport, s egyben az új nemzedék eszmei és művészi hitvallása. Az unitárius lelkész 1932-től részt vett a marosvécsi helikoni találkozókon. Az erdélyi magyar irodalomról tartott előadást, később az íróközösség az ő javaslatára kezdett foglalkozni egy népművelő könyvsorozat kiadásával. Ám bármekkora volt is a korabeli elismerés, a későbbi nemzedékek diákjai már alig hallottak a Zöld árvíz vagy a Rög alatt írójáról és műveiről. „Rendkívül inspiratív egyénisége volt a formálódó erdélyi magyar irodalomnak, a Tizenegyek antológiájának, vagyis az első generációs szervezett jelentkezésnek volt egyfajta termékeny alakítója” – nyilatkozta lapunknak Vallasek Júlia irodalomtörténész. A transzszilvanista vonulatot követte ő is, de ez másodlagos volt pályáján. Olyankor írt, amikor betegsége miatt pihenésre kényszerült. „Költőként, prózaíróként tartjuk számon, olyan különleges prózaíróként, akinél nagyon nehéz a műfajokat behatárolni, verseinél pedig az avantgárd ihletet kell kiemelni” – mondta a mészkői lelkész irodalmi munkásságáról az irodalomtörténész, aki szerint Balázs Ferencnek teljes joggal megvolt a helye a helikoni találkozók asztalánál, hiszen gyakorlatias szervezőötletekkel, újító javaslatokkal állt elő.
Balázs Ferenc Kolozsváron született 1901. október 24-én. Az Unitárius Kollégiumban érettségizett, teológiát végzett, majd egyházi ösztöndíjjal Angliában és az Egyesült Államokban tanult. Járt Japánban, Szingapúrban, Burmában, Irakban, Konstantinápolyban, Indiában, eljutott Kőrösi Csoma Sándor sírjához. 1930-ban Torda közelében, Mészkőn vállalt lelkészi állást. Itt kötött házasságot az amerikai egyetemen megismert Christine Frederiksennel. Balázs Ferenc az Aranyos menti faluban eltöltött hét esztendő alatt próbálta meg álmait megvalósítani. 1937. május 22-én hunyt el, korai halálát tüdőbetegség okozta. Művei: Mesefolyam (1922), Bejárom a kerek világot (útirajz, 1929), Ifjúsági daloskönyv (1931), Kis hittan (1932), Aranyosszéki tervek (röpirat, 1933), Közérthető evangélium (1935), Rög alatt (emlékirat, 1936), Zöld árvíz (regény, 1936), Új ember vallása (1937).
Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Elveszett Haller-emlékek nyomában
Marosszékről Brassó irányába autózva az ember úgy robog át egy kis falun, hogy a nevén kívül szinte semmit nem jegyez meg belőle: a szász települések karéjában fekvő Mihai Viteazu nem hivalkodik sem impozáns erődtemplommal, sem jellegzetes szász portákkal. Az átutazók közül sokan még azt sem tudják, hogy a havasalföldi uralkodóról elkeresztelt falu öt évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte.
A Hallerek egykori birtokát képező faluról és a 16. század közepén épült hatalmas udvarházukról aránylag kevés levéltári adat maradt az utókor számára. Annyit lehet tudni, hogy az egykori szász falu lakóit 1560 és 1580 között pestisjárvány pusztította; helyükbe a későbbiekben a magyar nemesek jobbágycsaládokat telepítettek. Az 1850-es népszámlálási adatok egyetlen német ajkúról tanúskodnak a 362 román, az 52 cigány és a mindössze két magyar mellett. A márciusi forradalmat követő fegyverletétel, majd kiegyezés után csak a magyar lakosság aránya nőtt, a pesti kormány politikája valamelyest változtatott a falu etnikai összetételen. A 19. század végére az 1890-es cenzus alkalmával a 459 román mellett már 87 magyart találunk Zoltánban, míg a szászok száma egyről háromra nő.
Mára nem csak a szászok meg a Hallerek koptak ki Zoltán életéből, magyarokból is mindössze annyi maradt, hogy senki ne mondhassa, még egy fél darab sincs.
Fehér folt a Hallerek színes történelmében
„Sajnos, mi sem tudunk szinte semmit Zoltánról, sem a családi birtokról. Az államosítás egyetlen Hallert sem ért a faluban. Lehetséges, hogy a gazdaság már jóval azelőtt tönkrement” – bocsátkozik feltételezésekbe a család Marosvásárhelyen élő leszármazottja, Haller Béla. A tanár, aki egyben az erdélyi magyar történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke is, határozottan emlékszik: apja soha nem emlegette a Segesvár melletti birtokokat, sem a fehéregyházit, sem a zoltánit. Bár azzal sincs tisztában, honnan származhat a falu eredeti neve, Haller biztos abban, hogy nem valamelyik ősétől. Még akkor sem, ha az udvarházat a falubeliek következetesen Zoltán gróf kastélyának tartják. Mint mondja, a családban – ahogy általában a nemes famíliákban – az uralkodót jelentő ótörök sultanból származó Zoltán nem volt túlságosan kedvelt név.
A kölcsönös tisztelet eredménye A falu és a helyi jellegzetességek, hagyományok egyik legjobb ismerőjének a szomszédos Szászkézden tanító Gheorghe Mihai számít. Fiatalkorában Zoltánban kezdte tanítói pályáját, de a már negyven évvel ezelőtt összevont elemi osztályok mára teljesen elfogytak. Az a kevés gyerek, aki délutánonként a falu poros utcáin rohangál, délelőtt a szászkézdi iskola padjait koptatja. Amikor évekkel ezelőtt a helyi önkormányzat eldöntötte, hogy megíratja Szászkézd és a hozzátartozó két kisebb település, Miklóstelke és Zoltán monográfiáját, a polgármester a középkorú pedagógust kérte fel az egyik fejezet megalkotására. Egyértelmű volt, hogy a tanítónak Zoltán jut, hiszen innen származnak szülei, nagyszülei, s ő maga is itt töltötte gyermekkora színe-javát. „Már gyermekként érdekelt Zoltán, grófja és udvarháza története – kezd bele mondandójába a Monografia comunei Saschiz (Szászkézd község monográfiája) című kötet társszerzője. – Órákig hallgattam az öregeket és a falu ortodox papját, amint a régmúlt időkről mesélnek. Tudom, a grófék – akik csak nyáridőben tartózkodtak Zoltánban – nagyon ragaszkodtak a falubeli románsághoz, tiszteltek és becsültek mindenkit. Különben ez kölcsönös volt, mindenki csak szépen nyilatkozott az utolsó Hallerekről. Én még ismertem azokat az öregeket, akik jól emlékeztek, hogy miután özvegy maradt, a grófnő itt ragadt, s gyakran sétált végig a falun a kutyáival. Lehetetlen volt észre nem venni, mert méltóságteljesen vonult végig az aranylánccal felkötött szemüvegével”.
A Hallerek és a helyi románság kölcsönös tisztelete a régmúlt időkre vezethető vissza. Leginkább a 19. század derekán érhető tetten – tudjuk meg Gheorghe Mihai falumonográfiájából. A Nagyszebenből érkező Ioan Popovici ortodox lelkész 1835-ben például a grófi család által adományozott telekre építi a falu első kőtemplomát. Ezért a ’48-as forradalomban a pópa volt az, aki megálljt parancsolt annak a néhány felbőszült román parasztnak, aki fel akarta dúlni a Haller-birtokot. A helytörténész búvárkodásai szerint éppen ezért kerülte el a zoltáni románságot a székelyek későbbi bosszúja.
Egyébként Gheorghe Mihai azt sajnálja, hogy kutatásai során nagyon kevés levéltári adatot talált a nemes családról. Ő maga sem emlékszik a kúria utolsó lakóinak a keresztnevére, de az egyedül maradt grófnőt mindenki csak egyszerűen Grofoaianak nevezte, azaz grófnénak – egy picit pejoratívabb vagy talán inkább mókásabb változatban. „Van egy hely az udvarház körül, amely róla kapta a nevét. De nem Hallernek hívják, hanem Grofoaianak” – neveti el magát a tanító. Gheorghe Mihai nagyapja sokat mesélt az érdeklődő unokáknak a pompásan berendezett udvarházról, a gondozott parkjáról és hatalmas gyümölcsöséről, ahol a több száz éves diófák katonákként sorakoztak. Mára alig három-négy maradt ezekből, a többit mind eltüzelték. Az Erdély bekebelezését követő agrárreform alkalmával a nemes család földjeinek egy részét kiosztották a falubelieknek. Gyermekként a tanító itt látott életében először emberi csontokat, miután kertészkedés közben egyik játszótársának édesanyja valami keménybe vágta a kapáját. Valamikor Zoltán központja nem ott volt, ahol ma van – véli a helytörténész, aki a négy régi temető létével támasztja alá állítását.
Aki még bálozott a „kastélyban” A helytörténészben van annyi alázat és bölcsesség, hogy belássa: nem ő az, aki a legtöbbet tud a faluról. Nicolae Porához kalauzol, aki a maga 86 esztendejével nem csak a település egyik legtöbbet megélt lakójának számít; ő Zoltán két lábon járó lexikonja. Ha végtagjai már nem is a régiek, agytekervényei olajozottan működnek. A neveket, számokat, eseményeket csak úgy kapásból fújja, s csak akkor akad el, amikor a grófnőfejezethez érünk. De akkor is csak azért csuklik el a hangja és buggyan könnycsepp a szeme sarkában, mert mindmáig a sors és a magyar nemes asszony kegyeltjének érzi magát. „Ezt mind-mind tőle kaptuk – mutat körbe az udvaron. – Egészen pontosan a feleségem nagyanyja kapta ajándékba, mert annyira ragaszkodott hozzá a grófnő. Meg is hálálta az öregasszony, mert ő volt az, aki mindvégig a grófnő mellett volt, gondozta, majd eltemette”. Ana Bărdaş jókora telket kapott ajándékba, pont a falu szívében, ahova aztán férjével takaros házat húzott fel, és gazdaságot alakított ki. Fél évszázaddal ezelőtt sem számított kicsinek, mára viszont már hatalmasnak tűnik a megözvegyült öregnek. „Még tiszta szerencse, hogy finom borom van, s a faluban sokan vannak, akik szeretik látogatni a pincémet. Így, ha valamit mozdítani kell a házban vagy a kertben, jönnek és segédkeznek” – jelenik meg egy huncut mosoly az öreg arcán. Nem volt ő mindig ilyen botra szorult szerencsétlen, ahogy nevezi magát; fiatalkorában nem csak a munka égett a keze alatt, szívesen eljárt szórakozni is.
Átszellemülve mesél a Hallerek szemet gyönyörködtető parkjában tett sétáiról, a kastélyban tartott bálokról és esküvőkről s az ingatlan utolsó tulajdonosáról. Amikor kijavítom, hogy az nem kastély, mindössze udvarház, határozottan rám szól: „De igenis, az kastély! Legalábbis a helyiek számára” – teszi hozzá.
Pusztulásra ítélt romhalmaz.
„Most már egy romhalmaz. Jöttek a kommunisták, tönkretettek mindent, épületet, kertet, családi temetőt. Előbb 1946–1947-ben oda szállásolták el az éhség elől menekülő szerencsétlen moldvai családokat, aztán beköltöztették a kollektív gazdaságot, a téeszelnök istállót épített melléje, s így, szép lassan az évtizedek alatt tönkretették a kastélyt”. Az embernek valóban sírva fakad a lelke, amikor beteszi a lábát a düledező épület elhagyatott udvarába. A barokk vonalú kapuépítmény már csak a múlté; ugyanúgy sok minden, ami a környék építészeti különlegességévé tette a kúriát. Visszaigénylő híján a Haller-kúria a ’89-es rendszerváltást követően is állami tulajdonban maradt. A falumonográfia szerint a kúriát jóval 1990 után a téeszelnök vásárolta meg potom pénzért, néhány éve azonban túladott rajta. A faluban azt rebesgetik, hogy valami idegen vette meg, de csak azt látják, hogy juhakolnak használja – még az egykori báltermet is. Ott jártunkkor egyetlen állat sem volt az udvarház területén, csupán az ember pusztító keze nyoma. Néhány évvel ezelőtt csakugyan egy távolról érkezőnek, egy írországi férfinek a fantáziáját és pénztárcáját keltette fel a „kastély”. Az új tulaj merész terveket dédelgetett: turisztikai látványosságnak szánta a főúttól alig húsz-harminc méterre fekvő udvarházat. Elképzelése szerint vidéki vendégfogadóként működtette volna, ahova főként nyugati turistákat vonzott volna. Egy ideje viszont eltűnt, a faluban senki nem látta.
A Zoltánt magába foglaló Szász­kézd polgármestere, Ovi­diu Şoaită sem emlékszik pontosan, mikor találkozott utoljára a messze földről érkező idegennel. „Már nem is tudom, hogy hívják az illetőt. Amikor itt megjelent, előadta az elképzeléseit, megvásárolta az épületet, állítólag valamiféle felmérést is végzett. Mára viszont semmit nem tudok róla. Azt hallottam, szeretné eladni, de ki tudja…” – bizonytalanodik el a községi elöljáró. Míg az ír férfi vacillált a fogadónyitással, egy helybéli fiatalember lekörözte. Ionică Pălăşan a falu egyik csendesebb részében egy parasztházat pofozott ki és alakított át. Elébe pedig az erdő széléről, traktorral a gazból kimenekített 18. századi határköveket állított fel.  A Conacul Grofului (A gróf kúriája) névre keresztelt, kimondottan faluturizmusra alapozó egység, bár csinos is, ízléses is, mégis többet áll bezárva, mint nyitva. „Nincs elég időm vele foglalkozni” – vallja meg a tulaj, aki épp a juhaitól érkezik. Mint mondja, az állattartás, ha rengeteg gond is van vele, még mindig biztosabb jövedelmet jelent, mint a vendégfogadás.
Még a sírkertnek sem kegyelmeztek.
Bár háromszor is körbejárom, Ionică hatalmas, ám megkopott homokkövei között nem sikerül felfedeznem olyat, amely esetleg valamelyik Haller sírhantjáról került volna ki. A családi sírkertnek nyoma veszett, a második világháború után berendezkedő kommunista pribékek a földdel tették egyenlővé. Csak a grófnő nyughelye maradt meg, mert őt a román temetőbe helyezték végső nyugalomra. „Amíg élt, a feleségem gondozta a sírját, de hét és fél éve ő is elment… . – szomorodik el ismét Pora bácsi. – Aztán amíg ki tudtam mászni a domboldalra, én tisztítgattam, de talán már csak akkor jutok fel oda, ha visznek.” Amikor felvetem, hogy segítsége nélkül is nekivágnék megtalálni a sírt, leint. A fejfa elkorhadt, nincs, aki kicserélje, a hantot benőtte a gaz, ne menjek, úgysem találom meg – beszél le az öreg. „Jó asszony volt Rozália, Isten nyugtassa” – teszi hozzá, s azt veszem észre, hogy ő az első falubeli, aki név szerint is ismerte azt, akit a zoltániak csak Grofoaiának neveznek. Mint ahogy az utolsó magyart is, hiszen esküdni merne, hogy az nem a 98 éves Kovács Lajos volt, ahogy a tanító állítja, hanem a megözvegyült neje, aki egy néhány hónappal túlélte. „Rozália néni volt az utolsó, de ha jól belegondolok, mégsem ő az, hisz néhány évvel ezelőtt a városról visszaköltözött a molnár lánya, Margaréta” – jut eszébe az öregnek.
Az utolsó magyar utáni fél magyar
Dan Margit, férje után Rădulescu, ötvenhárom esztendőn keresztül élt Brassóban, s csak azután tért haza a szülői fészekbe, miután párja távozott az élők sorából. A 84 éves hölgy a kozmopolita nagyvárosban töltött bő fél évszázad minden egyes jelét magán viseli. Életfelfogása, öltözködési stílusa, választékos beszédmódja, frizurája, sminkje könnyen megkülönböztetővé teszi falustársaitól. Arról nem is beszélve, hogy húsz esztendőt simán letagadhatna a korából. Érkezésemkor éppen egy kanál szódabikarbonát csúsztat le a torkán szénsavmentes víz segítségével, s mint mondja, ha külsőleg, az arcára is használná, az a kevéske ránc is eltűnne. „Amióta visszatértem falura és naturista életmódot élek, jobban érzem magam, mint fiatalkoromban. Addig hol itt, hol ott fájt, alig bicegtem” – újságolja örömmel, majd rövid bemutatót tart a lépcsőzésből. A tornácán töltött egy órácska alatt megismerem Margit molnár édesapját, Haller gróf bizalmasának számító vadász nagyapját, akit az uraság mindenüvé magával vitt, Bukarestben elhunyt bátyját, Nagyszebenben élő húgát, a tíz évvel ezelőtt távozott unokaöccsét, a ’89-es forradalom egyik misztikus figuráját, Ion Iliescu megbízható támaszát, a fehérsálas Dan Iosifot, a grófot és nejét, a házát megvásárolni szándékozó vállalkozó szomszédját, a szebeni ferences zárda apácáit és nem utolsó sorban a Yellow névre hallgató sárga macskáját. Ahogy telnek a percek és kerekednek a hol románul, hol magyarul előadott történetek, már-már az az érzésem, hogy évtizedes ismeretség köt a hölgyhöz. A bemutatott személyek mellett emlékek, szép és kevésbé kellemes élmények elevenednek fel. Ilyen volt például az is, amikor gyermekként megismerte a grófnőt. „Mindössze négyéves voltam, amikor először találkoztam vele. Apámmal sétáltunk a faluban, amikor megkívántam az almát. Édesapám azt mondta, belépünk a grófnőhöz és kérünk tőle, elvégre nagy gyümölcsöse volt. De a grófnő nem adott még egyetlen árva szem almát sem. Ez 1937-ben történt. Az apám attól a naptól kezdve soha többé nem lépte át a Hallerek küszöbét” – meséli a molnár lánya, s hangjából most is érződik a gyermeki csalódás. A keserű emlék dacára, amikor a Hallereknek akadt gondja, Danék nem fordultak el tőlük. „Nem sokkal a második világháború kitörése után, 1940-ben egyszer arra ébredtem, hogy szüleim és közöttem egy számomra ismeretlen fiatalember fekszik. Maradj csendben! – intett le anyám, majd a szívemre kötötte, hogy az égvilágon senkinek ne áruljam el, ki aludt azon az éjszakán nálunk. A grófék katonaköteles fia volt, aki éppen megszökött a hadseregből.” Margit akkor látta életében utoljára a Haller-fiút, s azóta sem tudta meg, merre vetette a sors, mi lett vele. A hölgynek mindössze az emlékek maradtak és néhány angol nyelvű könyv, amelyet a fiútestvére mentett ki a kúriából, amikor a háború után betörő kommunisták némi helyi segédlettel szétdúlták az épületet. Mindent elpusztítottak, ami útjukba és kezükbe került. Nemcsak az épületet és a Hallerek sírjait, hanem a parkot, a sétányokat, a gyümölcsöst, mindent. Amivel nem végeztek az oroszok, befejezték a mieink, élen egy Baciu nevű párttitkárral. Sajnos ilyen ez a nép; míg a magyar a semmiből valamit teremt, a román azt is tönkreteszi. A helyükbe beköltöző cigányoktól pedig nincs mit várni” – állapítja meg Rădulescuné, aki lényegében semlegesként mond véleményt, hiszen apja környékbeli román, anyja atyhai székely nő volt, ő maga pedig csak tizenéves korában, a nagyszebeni zárdában tanulta meg anyanyelvét. Mint mondja, tiszta szerencse, hogy a fosztogató parasztoknak nem volt mit kezdeniük a könyvekkel, ezért a 15 esztendős bátyjának egy máig gondosan őrzött, ölnyi kötetet sikerült kimentenie. Margit néni nem csak a Hallerek kisemmizése miatt érez mély ellenszenvet a kommunisták iránt. Pedig a vállalkozó apja is illegalista harcossá vedlett át, testvérbátyja pedig a központi bizottság egyik tagját vette el feleségül. „Azért nem mentem az orvosira, mert a szüleim azt akarták, legyek közgazdász, hogy én vezethessem malmunk könyvelését. Mire Szebenben elvégeztem a kereskedelmit, elvették a malmunkat. Férjhez mentem, ám ’69-ben rendszerellenes tevékenység miatt börtönbe vetették az uramat. Végül a sógornőm, a pártaktivista Benkő Rozália szabadította ki úgy, hogy másfél év után aláíratta Ceauşescuval az amnesztia kérvényét” – mondja a szebeni ferences nővérektől vallásos nevelésben részesült asszony. Olyannyira vallásosban, hogy egy adott pillanatban ő maga is apácai szolgálatba szeretett volna állni.
„Lánynevén” emlegetett falu
A Hallerek eltűntek, de mi lett Zoltánnal? Hogy lett belőle Vitéz Mihály? – ez a falu másik rejtélye. Legalábbis azok számára, akik tudják, hogy a két név között mindössze annyi az összefüggés, hogy mindkettőt nagybetűvel írják. „Nem a helyiek kérték a névváltoztatást, ők ma is Zoltánként emlegetik falujukat. Az impériumváltás után valamelyik hazafinak eszébe jutott, hogy egy olyan román falunak, amelynek a határában komoly csaták zajlottak, nem lehet magyar neve. Pedig nekünk semmi bajunk nincs a magyarokkal, szüleim, nagyszüleim, a feleségemnek a családja, szóval minden egyes öreg tudott magyarul. Én nem tanultam meg, mert nem volt kivel gyakorolnom” – mondja Pora bácsi. Amikor Gheorghe Mihaitól is azt kérdezem, román emberként miért nem Mihai Viteazulként emlegeti a település nevét, megáll, rám néz és nyomatékosítva tudtomra adja: „azért, mert az Zoltán”. „Már az 1341-es dokumentumokban Zoltánként szerepel, így nevezi a helyi románság is. A Mihai Viteazu nevet a múlt század harmincas éveiben kapta, ám azon túl, hogy hivatalosan így hívják, senki nem nevezi így. Meg lehet kérdezni bármelyik helyit: hova valósi vagy? Tízből kilenc azt fogja válaszolni, hogy zoltáni”. A helytörténész pedagógus mindezt nem a magyar érdeklődővel szembeni esetleges hízelgésből tálalja ily módon, a község román nyelvű monográfiájában is következetesen a zoltáni megnevezést használja. Kutatásai alapján úgy tudja, a Kőhalomból, a szászokkal való egyezkedéséről hazatartó Károly Róbert magyar király volt az, aki bizonyos Zoltán nevű parancsnokának adományozta azt a területet, amelyen később megalakult Zoltán, Zoltendorf, vagy ahogy a szászok emlegették, Zultendorf. A település hat évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte. Az impériumváltás után viszont a faluba kerülő Eugen Bologa ortodox lelkész egyik első intézkedése a Zoltán név megváltoztatása volt. A pópa, aki több mint fél évszázadon keresztül szolgált a faluban, 1932-ben eljárta a központi hatóságoknál, hogy a falut kereszteljék Mihai Viteazura. A papnak egyetlen érve volt: a román uralkodó és serege állítólag 1600-ban végigvonult a falun. A vajda – akinek neve némi helyesírási hibával, azaz Mihai Viteazuként került ki a falunévtáblára – akkoriban még nem is sejtette, hogy erdélyi portyázásának 332 év múlva érik be a gyümölcse.  
Szucher Ervin Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Befutott a zarándokvonat: egymás nyakába borultak kolozsváriak és anyaországiak
Másfél órás késéssel, de végül befutott a Boldogasszony Zarándokvonat csütörtökön délután, Kolozsvárra.
Két-háromszáz fős tömeg fogadta a Magyarországról reggel indulókat, akik állítólag Nagyváradon időztek sokáig, és ezért késtek.
A zarándokokat Kovács Sándor főesperes azzal a gondolattal üdvözölte, hogy életünk fontos mozzanata a zarándokvonat fogadása. A találkozásnak fontos lelki üzenete is van, hiszen a keresztény hitben, a nemzettudatban erősít meg.
Mile Lajos kolozsvári főkonzul arról beszélt, a nemzettársaink fogadni annyit jelent, mint abban egymásra találni, ami egy nemzetté tesz minket. Tímár Asztrik úgy fogalmazott, két szó jutott eszébe, amikor a zarándokvonatra felült Nagyváradon: ima és hála. Így szeretné megköszönni minden zarándok nevében az üdvözlő szavakat - mondta a kaplonyi ferences házfőnök. Budai László szervező, a Misszió Tours ügyvezető igazgatója a kolozsvári jelenlévőknek köszönte meg, hogy üdvözölték a zarándokvonat utasait.
Székely János az Esztergom – Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke elmondta, a zarándokvonat több mint ezer személyt szállít, akik közt 350 fiatal van, köztük többen tengeren túliak, akik talán soha életükben nem láttak ennyi magyart egyszerre. maszol.ro

Sógor Csaba: a nemzeti kisebbségeknek pozitív megkülönböztetésre van szükségük
Az őshonos nemzeti kisebbségeknek pozitív megkülönböztetésre van szükségük a valódi esélyegyenlőséghez – ezt mondta szerda este Sógor Csaba az Európai Parlament plénumában. Az RMDSZ-es képviselő annak kapcsán fogalmazta meg véleményét, hogy az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének (FRA) az alapvető jogokról szóló 2017-es jelentése nem foglalkozik a nemzeti kisebbségekkel.
A brüsszeli mini-plenáris részeként szerdán került az Európai Parlament napirendjére a FRA 2018-2022 közötti működéséhez szükséges keretek létrehozásának kérdése. Sógor Csaba arra figyelmeztetett, hogy a napirenden szereplő tanácsi határozattervezet az Ügynökség tevékenysége kapcsán az egyenlőség és a megkülönböztetésmentesség különböző fajtáit hangsúlyozza, ahogyan az az Alapjogi Charta 21. cikkében is szerepel. „Így a nemzeti kisebbséghez tartozás és a nyelv alapján történő diszkrimináció elleni fellépés is a feladata” – nyomatékosított az erdélyi képviselő. Mint mondta, ennek ellenére az Ügynökség évek óta úgy tesz, mintha a nemzeti kisebbségek egyáltalán nem léteznének az Európai Unióban, holott a nyelvi kisebbségekkel együtt 60 millió uniós polgárról beszélünk.
„Míg más kisebbségi csoportokkal külön alfejezetekben foglalkozik a 2017-es évi jelentés, a nemzeti kisebbségek problémái nem jelennek meg. Ideje belátni, hogy az egyenlő bánásmód nem jelent esélyegyenlőséget, az őshonos nemzeti kisebbségeknek pozitív megkülönböztetésre van szükségük a valódi esélyegyenlőséghez” – fejtette ki az EP-képviselő.
Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége 2007-ben jött létre azzal a céllal, hogy az érintett uniós és tagállami intézményeknek, szerveknek, hivataloknak és ügynökségeknek az uniós jog végrehajtása során az alapvető jogokkal kapcsolatos támogatást és szakértelmet biztosítson, így segítse az alapvető jogok teljes mértékű tiszteletben tartását az EU-ban.
Az Ügynökségre ruházott feladatok kiterjednek az információk és adatok begyűjtésére és elemzésére; tanácsadásra, továbbá a civil társadalommal való együttműködésre és az alapvető jogokkal kapcsolatos figyelemfelhívó tevékenységre. (hírszerk.)
Transindex.ro

Reménytelen küldetés – új kötet a trianoni békeszerződést előkészítő küldöttség tevékenységéről
Kik, milyen körülmények között és hogyan próbáltak meg teljesíteni egy lényegében reménytelen küldetést? Milyen stratégiával és taktikákkal igyekezett minél kedvezőbb békefeltételeket kicsikarni Magyarországnak a párizsi béketárgyalásokon részt vevő magyar küldöttség? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre ad választ – nagyrészt korabeli, a szakemberek számára is újdonságot jelentő – a nagypolitika kulisszái mögé is betekintést engedő dokumentumok segítségével az a hamarosan megjelenő kötet, amelyet az MTA BTK Lendület Trianon 100 Kutatócsoport tagja, Zeidler Miklós szerkesztett.
Negyedóra – a feljegyzések szerint ennyi ideig tartott, amíg Benárd Ágost, magyar királyi munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter aláírták a Nagy-Trianon palota Cotelle termében Magyarország nevében az I. világháborút lezáró békeszerződést.
Az ehhez a – magyar békeküldöttség hivatalos naplóját vezető Wettstein János követségi tanácsos szavaival – „szomorú szertartás”-hoz vezető utat, pontosabban a delegáció 1920. január 5. és június 4. közötti tevékenységét mutatja be A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly – Versailles – Budapest (1920) címet viselő, forrásokat és tanulmányt is közlő könyv.
A napló, amelyből kettő van
A közölt forrásanyag zömét a békedelegáció hivatalos naplója teszi ki. Mint az a szerkesztő, Zeidler Miklós által írt előszóból kiderül: „ennek egyik változata már régóta ismert volt – főként a történé­szek előtt –, hiszen 1939-ben megjelent a Papers and Documents Relating to the Foreign Relations of Hungary (Iratok és dokumentumok Magyarország külpolitikájához) című kiadványsorozat első kötetében.
Ez az iratgyűjtemény elsősorban a külföld számára készült, s a második világháború idején a külvilág előtt kí­vánta forrásszerűen bemutatni – és igazolni – a magyar külpolitika 1918–1921 közötti lépéseit, a dokumen­tumokat értelemszerűen idegen nyelven közölte.
Az angol, a francia és a német nyelvű iratok eredeti nyelven jelentek meg, a többi forrás – így a békeküldöttség naplója is – angol fordítást kapott. Mivel alcíme szerint Csáky István gróf (Neuillyben Apponyi Albert személyi titkára, a kötet megjelenésekor már Magyarország külügyminisztere) feljegyzései alapján készült, olykor »Csáky-napló«-ként is hivatkoztak rá.”
A közelmúltban azonban egy a történetírás számára is újdonságot jelentő dokumentummal gazdagodott a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos források köre.
„Előkerült az angol fordítás alapját képező szöveg első – természetesen magyar nyelvű – változata, mégpedig annak a Wettstein Jánosnak a hagyatékából, aki a békedelegáció főtitkárhe­lyetteseként a feljegyzéseket készítette.” A szerkesztő előszavából az is kiderül, hogy „mivel a Wettstein-napló afféle belső munkaanyag volt, és nem a nyilvánosság számára készült, meglehe­tős nyíltsággal szólt néhány bizalmas ügyről is. Így például azokról a propagandaakciókról, amelyeket a magyar kormány által politikailag és anyagilag is támogatott magyarbarát szlovák, ruszin és bánáti aktivis­ták hajtottak végre 1920 első felében azzal a céllal, hogy a Felvidék, Kárpátalja és a Bánság területét ne csatolják el Magyarországtól.”
E két dokumentum közlésének módja határozza meg a kötet szerkezetét. A Wettstein-napló eredetije és a Csáky-napló magyar fordítása az oldalpárok bal oldalán olvasható, míg a jobb oldalon a napi bejegyzésekhez dátum, illetve téma szerint kapcsolódó egyéb források kaptak helyet.
A történelem iránt érdeklődő, de nem szakember olvasó számára talán ez utóbbiak a kötet legérdekesebb lapjai. Megelevenedő történelmi alakok, a háború utáni Párizs mindennapjai, a hírektől elzárt, tehetetlenségük miatt szélsőséges érzelmi ingadozások között élő delegátusok leginkább komor pillanatai ismerhetők meg a minisztertanácsi jegyzőkönyvekből, magánnaplókból, magánlevelekből, visszaemlékezésekből, újságcikkekből karikatúrákból és fényképekből.
-
„... tehetetlenül ültünk a Château de Madridban, vagy sétáltunk a Bois de Boulogne-ban (hogy ezt szabadon tehettük, még különös kegy volt), Párizsba detektív kíséretében benézhettünk, kirakatokat bámulhattunk, sőt pénzünket is ott hagyhattuk bevásárlásokban, de arra, hogy érveinket összemérjük ellenfeleink érveivel, hogy állításaikra reápiríthassunk, tetteiket reájuk olvashassuk, soha alkalom nekünk nem adatott. [...] És mégis: az az idő, amelyet ilyen lelki kínok közt töltöttünk el, kedves emléket is hagyott bennünk –gondolom, mindnyájunkban – annak a jelenségnek révén, amely azt tűrhetővé tette, sőt időnként kellemessé, lélekemelővé. Mert csoda történt ott Neuilly-ben, szeretetre méltó csoda, melyet vajha tudnánk itt nagyobb méretekben megismételni: együtt volt vagy hatvan magyar ember, és nem volt sem pártoskodás, sem veszekedés, sem versengés, sem gyűlölködés, sem intrika, sem érvényesülési tülekedés, hanem a legteljesebb harmóniában, a szent cél iránt való önzetlen odaadásban, kölcsönös szeretetben és megbecsülésben, fegyelmezetten végezte ennek a társaságnak minden tagja a reá bízott munkát...”
(Apponyi Albert előszava Benda Jenő riportkönyvéhez, 1920. június)
Historiográfiai unikumok
A kötet készítői igyekeztek releváns, jellegzetes és érdekes darabokat válogatni; közülük jó néhány első közlés – valódi historiográfiai unikum. Témájuk szerteágazó: szóban vagy képen megjelenik többek között a ma­gyar delegátusok feladatköre, a franciaországi magyar hadifoglyok helyzete, a delegációt vezető Apponyi Albert beszéde, a te­rületvédő propaganda, számos portré a békeküldöttség tagjairól, a külügyminiszter és a hercegprímás folya­modványa a katolikus egyház közbenjárásáért, egy tudósítás a párizsi árviszonyokról, egy alternatív határ­javaslat Székelyföld visszacsatolásáról, a magyar küldöttek fantáziáját is megmozgató franciaországi szép­ségverseny, a békekonferencia végső döntése a magyar határokról, az amerikai magyarok washingtoni tün­tetése, a francia–magyar titkos tárgyalások, Apponyi memoranduma a béke aláírásának vagy elutasításának kérdéséről s végül egy képriport a békeszerződés aláírásáról.
A 26 politikusból, diplomatából és szakértőből, háromfős irodai személyzetből, továbbá hat gépíró­nőből, négy nyomdászból, négy irodaszolgából, hat újságíróból, öt vasutasból és hatfős vasúti éttermi személyzetből álló, 1920. január 5-én a Keleti pályaudvarról Apponyi Albert gróf vezetésével útra kelt békedelegáció – amelyhez útközben, illetve később még néhányan csatlakoztak – szállását Párizs határán kívül, egy neuillyi szállodában jelölték ki.
Mozgását pedig korlátozták, nehogy a magyar küldöttek politikusokkal vagy új­ságírókkal lépjenek kapcsolatba a francia fővárosban, s így nagyobb nyilvánosságot szerezzenek nézeteik terjesztéséhez.
A körülményeket illusztrálja egyebek mellett az is, hogy ennek a második emeleti két szűk szobájában működött a békedelegáció irodája és irattára, s itt helyezték el az állami nyomdából kölcsönzött kis kézisajtót is, melynek lendkerekét a delegáció 50 év alatti férfi tagjai váltott műszakban, párosával forgatták.
A közölt dokumentumokban részletesen olvashatunk olyan, a magyar történelmi köztudatban legendává vált eseményekről, mint például Apponyi Albertnek a békekonferencián – felváltva francia és angol nyelven – elmondott, a magyar álláspontot ismertető, majd azt a jelen lévő olasz kormányfő iránti udvariassági gesztusként olaszul is röviden összegző beszédéről, annak közvetlen fogadtatásáról és közvetett hatásáról vagy Teleki Pál etnográfiai térképéről, a „carte rouge”-ról („vörös térkép”).
Kevésbé ismert az a dokumentumok alapján megelevenedő, az olvasó számára pedig még a végkifejlet ismeretében is drámai feszültséget hordozó dilemmával kapcsolatos vita, amelynek lényege, hogy megtagadhatja-e Magyarország a békeszerződést aláírását, ha a konferencia nem fogadja el javaslatait.
-
A kötetben a forrásokon kívül olvashatók a magyar békeküldöttség által 1920 januárja és márciusa között benyújtott 38 jegyzék és a hozzájuk tartozó mellékletek listája, a szakirodalmi, levéltári és múzeumi hivatkozásokat tartalmazó forrás- és irodalomjegyzék, valamint névmutató.
A magyar békeküldöttség naplója
Neuilly – Versailles – Budapest 
(1920)
A forrásszövegeket válogatta, az idegen nyelvű szövegeket fordította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Zeidler Miklós
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Történettudományi Intézet
Budapest, 2017 http://mta.hu/tudomany_hirei

Közel hétszázan indultak gyalogosan Udvarhelyről Csíksomlyóra
A hűvös, kissé borongós, de fényes péntek reggelen hatszáznyolcvanan alkották a székelyudvarhelyi Kis Szent Teréz-plébániatemplomtól Csíksomlyóra induló gyalogos keresztalját.
Immár második éve, hogy az Udvarhelyről induló zarándoklók jelképévé vált az a tarisznya és vándorbot, amelyet a tavaly elhunyt Botár Gábor plébános mindig magával vitt a Szűzanya csíksomlyói szabadtéri szentélyébe. Az útra indító szentmise főcelebránsa, Darvas Emil kadicsfalvi plébános bevezető gondolatában két, néhai zarándokra utalt: Gábor atyára, akinek „tarisnyája most is készen áll”, illetve a néhai Hajdó István gyergyói főespesre, Erdély népszónokára, aki egyik legemlékezetesebb beszédet mondta a csíksomlyói Hármashalom oltárnál 2004-ben.
László Attila, a szombatfalvi Szent György Egyházközség plébánosa, a zarándoklat egyik lelki vezetője kitért arra, hogy „aki a hitre akar jutni, meg kell tapasztalnia az emberi végességet – segíteni szokott ebben ez a zarándoklat. Embert próbáló volta áldás. Kihozza emberi végességünket, korlátainkba botlunk, de amikor levetkőzzük emberi gőgünket, és szerénységgel párosul világlátásunk, törekvésünk, kilépve magunkból fontos lesz a mellettünk haladó örülő vagy nyűgölő ember. Akkor nyílik meg előttünk egy másfajta élet hatalmas távlata.” Kívánta ennek megtapasztalását, és hogy ki-ki találjon olyan valakit, akiben maradéktalan lehet a bizalma.
A zarándokáldást követően négyes sorokban, az út széléhez igazodva indult a menetoszlop. Útközben lehetőség van szentgyónásra, lelki beszélgetésre. A főúton haladva a főbb kereszteknél megállnak kereszthódolatra. Tízóraizás és első pihenő Máréfalván volt, ahol a helybéliek friss vízzel kínálták meg a gyalogosokat. Ebédszünetet Homoródfürdőn tartanak.
A zarándoklat programja A tervek szerint este hét órára Lenkútra érkeznek, és a lövétei gazdák csűrjeiben mintegy kétszázötvenen éjszakáznak. Idén is vissza lehet majd este térni Udvarhelyre autóbusszal. Szombat reggel négy órakor visszaviszi az autóbusz a Hármaskereszthez azokat, akik gyalogosan folytatják a zarándokutat. Csatlakozni lehet a Pethő vendéglő előtt, a Márton Áron téri buszmegállóban és a Kis Szent Teréz-templomnál. Ötkor találkoznak mindazokkal, akik máshol éjszakáztak. Hatkor az Anna-fogadó parkolójában reggeliznek, hét órakor indulnak tovább. Tíz órakor a Márton Áron Gimnáziumnál egyesül a székelyudvarhelyi keresztalja, és együtt folytatják az utat a szentmise helyszínére, a nyeregbe. Részt vesznek a szentmisén. Akik nem gyalogosan indulnak vissza, csatlakozhatnak a járművesekhez. Pünkösdvasárnap reggel hat órakor, a szombatival azonos megállóhelyeken lehet autóbuszra szállni, és gyalogosan folytatni a zarándoklatot Lenkúttól Székelyudvarhelyre. A hálaadó szentmise vasárnap este fél hétkor kezdődik a Rákóczi Sportcentrumban. Pünkösd másodnapján a szejkefürdői Ugron-kápolnánál zárják a zarándoklatot. Kilenc órától keresztutat járnak a Székely Kálvárián. Az ünnepzáró szentmise tíz órakor kezdődik, utána áldást kérnek a haza indulókra.
Molnár Melinda Székelyhon.ro