Egy visszaadott állampolgárságról
Az erdélyi Nágó Zsuzsának a magyar állampolgárságról való lemondása sokkal komolyabb és többrétűbb problémát vet fel, mint ahogy az első látásra tűnik. A Krónika augusztus 5-ei számának cikke szerint a székelyudvarhelyi fiatal nő azért készült visszaadni egy éve kapott állampolgárságát Magyarország londoni konzulátusán, mert nem ért egyet a magyar–szerb határon épülő kerítéssel.
Szerintem mi, kisebbségiek örökre hálásak kell legyünk a Fidesznek a magyar állampolgárság megszerzéséhez nyújtott lehetőségért. Megemlíteném ezúttal azt is, hogy a Hargita megyeiek által „ma­radék-Magyarországnak” nevezett ország lakossága a 2004. december 5-ei „népszavazáson”, Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök vezérlete alatt elutasította azt a javaslatot, hogy számunkra, határon túli magyarok számára megadják a lehetőséget, hogy a gyakorlatban is megszerezhessük a magyar állampolgárságot (elméletileg azelőtt is lehetett). A Gyurcsány Ferenc által vezérelt, magát anyaországinak nevezett „többségnek” akkor az volt a véleménye, hogy a kettős állampolgárság megadásának a lehetősége oda fog vezetni, miszerint mi, kisebbségben levők „megszálljuk” Magyarországot. Emlékszem egy Debrecen környékén élő szavazóra, aki akkoriban a magyar állami televízióban azt nyilatkozta, hogy az anyaországba „ne gyűjjék senki”, mert ők sem mennek sehova... Engedtessék meg, hogy megjegyezzem, hogy mi, határon túli magyarok igen sokszor jobban féltjük azt a lehetőségeitől megfosztott kis országot, mint a már említett „magyar szavazó”. De most nem erről kívánok beszélni. Bevezető gondolatom folytatásaként meg szeretném említeni, hogy bármennyire fontos számunkra, kisebbségiek számára a kettős állampolgárság, a magyar miniszterelnöknek nemcsak a kisebbségieket, hanem a világ valamennyi, 15 millió magyarját kell képviselnie, úgy, ahogy ezt annak idején Antall József mondta. Őszinte leszek, és harmadszor is megismétlem, hogy hálásak vagyunk Orbán Viktornak és kormányának a kettős állampolgárságért. De ugyanakkor meg kell jegyeznem azt is, hogy Orbán Viktornak a rádióban és televízióban hetente elhangzó, a Fidesz pozitív eredményességére vonatkozó nyilatkozatai számomra minduntalan egy általunk, erdélyi magyarok által átélt időszakot juttatnak eszembe. Amikor szervezett gyűléseken és tévébeszédekben az akkori igen ismert román államfő állandóan „drága hazánkat” és önmagát dicsérte. (Elnézést, ha valakit sért, de én ettől a gondolattól nem tudok szabadulni, amikor a miniszterelnök úr heti „öndicsérő” nyilatkozatait hallom. Biztosan van arra lehetőség, hogy ugyanazt a gondolatot, Magyarország esetleges sikereit más módon is el lehessen mondani, mint ezekkel az öndicsérőnek ható nyilatkozatokkal.)
Most pedig térjünk rá Nágó Zsuzsa kijelentésére. E szerint nem jogszerű a magyar kormánynak az az intézkedése, hogy lezárja határait a hazájukból Magyarországra menekülő afgánok, szírek és mások előtt, és ez ellen ő erdélyiként azzal tiltakozik, hogy lemond a magyar állampolgárságáról. Első látásra igen nehezen vitatható ez az álláspont, sőt hozzátenném, hogy talán nem is vonható kétségbe Nágó Zsuzsának ez a joga. Ugyanakkor meg kell említsük, hogy nem is olyan régen mi, erdélyi magyarok is abban a helyzetben voltunk, hogy magyarságunk és a gazdasági nyomor miatt sokan közülünk kénytelenek voltak Magyarországra menekülni. Most az akkori erdélyi magyarokkal sok vonatkozásban hasonló helyzetben lévő szírek, afgánok és mások kénytelenek elmenekülni szülőhazájukból. A hazájukból a szó tágabb értelmében vett nyomorúság miatt elmenekültek száma több tízezerre rúg.
Az ENSZ 1948-as alapokmánya mindenki számára biztosítja azt a jogot, hogy bármely országot – tehát szülőhazáját is – elhagyhassa. Ebből a szempontból formálisan törvénytelennek tűnik az ennek a jognak a gyakorlását akadályozó magyar határzár (drótkerítés), és – szintén formálisan – jogosnak látszik Nágó Zsuzsa ezzel kapcsolatos tiltakozása is. De ennek a kérdésnek van egy másik oldala is, amitől nem szabad eltekinteni, éspedig a következő. Az általam fentebb már említett, és az amerikai magyarok által tételesen megfogalmazott, lehetőségeitől megfosztott kis ország kell legyen az, amelyik a saját és a magyarság problémáin kívül a világ összes megbántottjának és nyomorúságban élőnek a helyzetét meg kell oldania?! Erre a kérdésre viszont csak nemmel lehet válaszolni. Nem Magyarország kell eltartsa a világ összes szegényét. Sajnálom őket, egyetértek és együttérzek a menekültekkel abban, hogy meg szeretnének szabadulni a nyomortól, sőt azzal is egyetértek, hogy segíteni kell rajtuk. Amit viszont vitathatónak tartok, az az, hogy ezt a problémát Magyarországnak és nekünk, magyaroknak (egyedül) kellene megoldanunk, hiszen mi is segítségre szorulunk. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a mi nyomorúságunk megoldásában kiktől és milyen segítséget kapunk. Ha Nágó Zsuzsa tud ilyet, mondja meg nekem is, mert a számunkra nyújtott ilyen jellegű segítség nem jut eszembe).
Igen, a menekülteken segíteni kell, de szerintem alaptalan azért elítélni az anyaországot, mert meg akarja védeni a hátarait (meglehet, hogy vitatható eszközökkel), vagy azért elmarasztalni, mert ennek a világjelenségnek a megoldásához nincs elég ereje. Úgy vélem, a kérdést talán úgy lehetne megoldani, ha a menekülteket abban segítenék minden szempontból, hogy meg tudjanak élni a szülőföldjükön. Ezt azonban Magyarország egyedül nem tudja megoldani, és ezért én nem ítélem el. Viszont a világ gazdag országai vezetőinek például ez a lehetőség is eszükbe juthatna, ha úgy akarnák.
Rozsnyai Sándor
A szerző sepsiszentgyörgyi ügyvéd
Krónika (Kolozsvár)

Informátorokról és célszemélyekről
Molnár János egyháztörténész négy kötetben foglalta össze azokat az eseményeket, az ezeket mozgató államhatalmi szerveket, valamint a szolgálatukba szegődött református lelkészeket és eme dicstelen szolgálat visszautasítóit, amely történések egy tragikus korszak keresztmetszetét adják.
A négy kötet kiegészíti és az áttekinthetőség kedvéért bizonyos rendszerbe foglalja a tárgyalt témát, vagyis a romániai református egyház és az egykori politikai rendőrség kapcsolatát. Ez persze elég nehéz feladatnak bizonyult a szerző számára, és csak részben sikerült a mozaiktörténetekből összeálló átvilágítást „megjegyezhetővé” tennie. El is ismeri a negyedik kötet bevezető szavaiban: „Az eredeti célt, feltárni a teljesség igényével a romániai református egyház kényszerű kapcsolatát a román politikai rendőrséggel, nem sikerült megvalósítani. (...) A korlátozott lehetőségek számbavételét követően szerettem volna legalább az elit, a hivatalos vezetők és az ún. hangadók viszonylatában tisztázni ezt a kapcsolatot, ám ez is csak részben valósulhatott meg.” Tehát elolvashatjuk a négy kötetet, bár saját tapasztalatom alapján állítom, hogy úgyszólván lehetetlen a dátumok, a helyszínek és a személyek több ágon összekapcsolódó viszonyrendszerét és olykor változó kapcsolatát a Vallásügyi Államtitkárság és a Szekuritáté vonatkozásában észben tartani. Talán nem is ez a fontos. Semmi esetre sem egy könyvismertetésben. Bevallom, szívesebben olvastam volna a könyvről másvalaki – így vagy úgy érintett – értékelését, mintsem hogy én tegyem meg, aki ráadásul nem is vagyok református. A könyv sepsiszentgyörgyi bemutatásakor arra a kérdésre, hogy mit szóltak az érintettek a könyvekben foglaltakhoz, az volt a – emlékezetem szerint H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától érkezett – válasz, hogy az érintettek meg sem jelentek a bemutatókon. Azt már megtapasztaltam jómagam is, hogy akire indokoltan vetül a besúgás gyanúja, az kussol, de semmiképpen nem áll elő, hogy bocsánatot kérjen azoktól, aki(k)nek gyávasága, megalkuvása miatt ártott.
A kitűnően dokumentált, hatalmas anyag a vizsgáló „szikéjével” pontos és fontos helyén vág a heggel takart sebbe. Az informátor püspökök, esperesek, falusi lelkészek és teológusok, valamint adminisztratív és egyház körüli személyek dicstelen múltja tagadhatatlanul, pőrén áll előttünk. És egyre haragosabb felháborodásra, fejcsóválásra késztet(het)i a mindeddig Isten szolgálattevőinek tisztességében, rendíthetetlenségében hívő naivokat. Hinnénk, hogy nem volt lehetséges ellenállni a szekusok hol hízelgő, hol előrejutást, külföldi utat, sőt júdáspénzt is ígérő és adó szirénhangjának. De íme – vegyesen az előbbi kategóriával – sorra jönnek azok, akiket célszemélyként jelöl meg a Szekuritáté, akik számára nyomozati dossziét nyitnak. Az 57 esettanulmányból emeljük ki – pusztán olvasóink érdeklődésének felkeltése érdekében – néhány pozitív, illetve néhány negatív személy nevét, valamint az álcázásra használt fedőnevet (fn). Olyan is van, aki idejében megbánta a kötelezvény aláírását – amellyel informátornak „szegődött” –, vagy éppen ellenállt, majd zsarolás nyomán vállalta, hogy együttműködik a kommunista titkosszolgálattal. Számomra ez utóbbi esetre példa az általam a tiszta jellem példaképeként ismert László Dezső kolozsvári lelkészé, akit Gábor, Szabó Béla és Kovács Gyula fedőnéven említenek a Szekuritáté dossziéi.
A lelki gondozást, hitéletet biztosító egyházak nyílt megszüntetése még a kommunizmusban sem volt lehetséges, ám felsőbb utasításra már a teológián a leendő lelkészeket, valamint a legfontosabb egyházi vezetőket be kellett szervezni. Lehetőleg mindenkit, akinek köze van (lesz) a hívőkhöz. Különösen fontosnak számított a Szekuritáté számára a külföldi egyházakkal tartott folyamatos kapcsolat és ezek képviselőinek Romániában tett látogatása vagy a romániai egyházi emberek külföldi tanulmányai, utazása különböző tanácskozásokra, konferenciákra. Az informátorok „kémfeladatot” kaptak: egyrészt a nyugati emigráció ún. soviniszta-irredenta eszméket propagáló egyházi és világi személyeinek megismerését, befolyásolását, másrészt a romániai nemzetiségi kérdés „példásan pozitív” állapotát kellett felszólalásaikkal bizonygatniuk. Terjedelmi okokból csak néhány fontos és befolyásos név az informátorok kategóriájából: Péntek Árpád (fedőnév: Kovács György, Nagy Géza, Kiss István), Bányai Ferenc (Strugaru, Farkas, Petrescu), Bárdi Imre (András fn), Csutak Csaba Vilmos (Balogh Márton, Péter András), Kováts Gyula (Imre Ioan); a felsoroltak pénzjutalomban is részesültek. Továbbá Gálfy Zoltán (Bibliotecarul), Molnár Zoltán (Cântăreţul), Zágoni Albu Zoltán (Albert, István, Ştefan, Zamfir), Nagy Gyula püspök (Körösi, Csoma), Pásztori Tibor (Zsolt), Papp László püspök (Păun, Nagy Iosif) kiemelt nevek a jelentősebbek közül. Természetesen akadtak, akiket sem zsarolással, sem más módon nem lehetett megfélemlíteni, illetve ígéretekkel, pénzzel, külföldi úttal, szakmai előnyökkel sem lehetett rábírni a szekuval való együttműködésre. Néhány nevet emeljünk ki a szintén nem kevés „ellenszegülőből” (ők is fedőnevet kaptak): Tőkés László püspök (Absolventul, Vasile), Csiha Kálmán püspök (Betanistul, Predicatorul, Carol). (Érdekes és máshol elő nem forduló módon a szerző az olvasóra bízza Cs. K. „besorolását”.) Csernák Béla (Boné, Varga), Dohi Árpád (Bihorul), Dobri János (Dunca Ioan), Kató Béla (Kádár), Pap Géza (Pascu, Paul), Juhász István (Popescu, Dénes János, Iulian), Tőkés István (Vicarul, Profesorul), Sipos Gábor (Gaby, Arhivarul), Adorjáni Kálmán (Protestatarul). A fenti néhány példa is igazolja azt a tényt, hogy volt lehetőség a választásra. Azok választását, akik bármilyen okból a Szekuritátéval való együttműködést választották, Molnár János a kommunista rendszer kikényszerítő emberi drámájának, a lelkiismeret tudatos elaltatásának tekinti. Tudta a tartótiszt, tudta a kötelezvényt aláíró pap is, hogy nem adta, nem adhatta fel istenhitét, vallásos meggyőződését, sőt ezekből az egyéni drámákból kiviláglik az Örök Megbocsátóhoz való kétségbeesett kapaszkodás a megingásért, a gyengeségért. A történet szereplőinek többsége már nem él. Aki fiatalabb volt és számot adhat múltjáról, hallgat. Aki vállalta a meghurcolást, többük a börtönt is, elmondják életük megpróbáltató éveit. Ők többnyire – krisztusi szellemben – megbocsátanak az őket eláruló paptársaiknak, talán a szekusoknak is. De megmarad lelkük mélyén a csalódás keserűsége, amit nem enyhít a múló idő sem.
Puskás Attila
Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–IV. kötet, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014 Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–II. kötet, Partium Könyvkiadó, Nagyvárad, 2009.
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (5.)
Másnap reggel az egész család elindult gyalog a belváros felé, a szembejövőket kérdezve, hogy mi van a Főtéren. Látszik a tüntetés nyoma – mondták –, de csend van, és mindenki arra biztatott, hogy ne menjünk tovább. Nem hallgattunk rájuk, a Jókai utcán ismerősökkel találkoztunk, akikkel elbeszélgettünk. Az egyetemi könyvesbolt kirakatüvegén néhány A4-es fehér lap volt kiragasztva, és rá volt írva, hogy „Moarte criminalilor!” („Halál a gyilkosokra!”) Ez igen bátor tett volt akkor, hisz még nem látszott, hogy a rendszer megbukott volna. Ahogy délben hazaértünk, megtudtuk a tévéből, hogy Ceauşescu elszökött (éppen akkor beszélt Mircea Dinescu), kimentünk a tömbház elé egy üveg pezsgővel és néhány pohárral. Az üzletekből kijövő elárusítók nem mertek inni, csak miután valaki kitett az erkélyre egy rádiót, és abból hallották az eseményeket. Délután elmentünk autóval Demény Attiláékhoz. Átmentünk Csép Sándorékhoz, akkor ismertem meg személyesen. Telefonálgatások után elmentünk Gyimesi Éváért, majd Könczei Csillával a Monostorra egy videokameráért. Visszafelé jövet Csilla videózott, az utcán autók tetején fiatalok ültek zászlókkal és énekeltek, kiabáltak. Ez a felvétel ma is megvan Csillának, jó dokumentuma annak a délutánnak. Emlékszem, amikor Gyimesi Évát vittük az akkori Igazság szerkesztőségébe, a főtéri plébánia előtt állt Czirják Árpád, és néhány fiatalnak magyarázta, hogy nincs mit keresniük az épületben, mert az az egyházé. A fiatalok azt állították, hogy azelőtt este egy fenti ablakból is lőttek a tüntetőkre. Éva is odament, és váltott néhány szót Czirjákkal, amikor a fiatalok már elmentek. Én nem szálltam ki az autóból, és más sem, csak Éva. Látszott a fiatalokon, nem hitték el, hogy nem onnan lőttek, de tisztelték a papi ruhát. Hogy ezután mi volt, mit csináltunk még, nem emlékszem. Csak arra, hogy otthon késő éjjelig néztük a tévét, odavoltunk Petre Románért és Iliescuért (ez az érzés aztán nagyon hamar elmúlt, de szilveszterig biztos tartott, januárban azonban már lecsillapodtunk). Érdekes, hiába néztük a tévét, az a hír elkerülte a figyelmünket, hogy Ceauşescuékat már aznap elfogták (pedig a Csilla videóján hallatszik, hogy én azt mondom, „elkapták őket”, estére már elfelejtettem, vagy csak nem voltam benne biztos). Reggel nagyon féltem bekapcsolni a tévét, hogy vajon mit fogok látni. Féltem, hogy az előtte való nap csak álom volt. De szerencsére nem. Szombaton reggel egyedül lementem a belvárosba, sorban álltunk a Béke téren újságokért (Szabadságot vettem, és talán egy Clujul Liber című román újságot – milyen kár, hogy nem őriztem meg ezeket!), majd bementem az egyetemre. A bejárat fölött már egy nagy molinó volt kifüggesztve a következő szöveggel: „Universitate liberă. Szabad egyetem. Freie-Universität”. Vagy 25 tanár gyűlt össze egy földszinti teremben, valahol a geológián, Negucioiu rektor is ott volt, és leült az asztalhoz valakivel (nem emlékszem, ki volt, talán a gazdasági igazgató), és az emberek elkezdtek beszélni szép sorjában felállva. Olyan szövegeket mondtak, hogy egy idő után a rektor és a mellette ülő alak jobbnak látta beülni a padokba a többiek közé. Nem volt ott konkrét, személyes bírálat, csak általánosságban beszéltek. Mindenki azt mondta, hogy akik lejáratták magukat a rendszer kiszolgálásával, azok lépjenek hátrébb. Nem volt lincselés, senki se bántotta őket, de mire egy ad-hoc bizottság alakult, hogy átvegye az egyetem ideiglenes vezetését, már nem voltak ott. Nem emlékszem, hogy mikor mentek el. Ennek a bizottságnak Ionel Haiduc lett az elnöke. Kevesen tudják, hogy a Szabadságban 1990. január 8-án 168 aláírással megjelent felhívás a Bolyai Egyetem újraindításáért a matematikakarról indult. Még decemberben vitatkoztunk arról, hogy kell-e ilyen felhívás, és félnapi vita után úgy gondoltuk, hogy kell, mert nem tudni, hogy később lesz-e még alkalom kimondani azt, hogy igényeljük az önálló magyar egyetemet. És elkezdtünk szervezkedni. Január elején üzent Bukarestből Pálfalvi Attila, aki akkor tanügyminiszter-helyettes volt, hogy lesz egy tanácskozás a minisztériumban egyetemi ügyekről, és jó lenne, ha valaki felmenne a leendő Bolyai Egyetem részéről is. Arra emlékszem csak, hogy többen összegyűltünk Balázs Sándornál, aki akkor a Bolyai Bizottság elnöke volt (a Bolyai Társaság csak valamikor áprilisban alakult meg). Nem tudom, kik voltak jelen, egyedül Szilágyi Pálra emlékszem még. Hosszas vita után a választás Balázs Sándorra és rám esett. Somai József lefordította románra azt a szöveget, amely nagyjából azonos volt a Szabadságban megjelenttel, talán kicsit hosszabb volt. És ezt vittük magunkkal románul és magyarul. A magyar nyelvű szöveget odaadtuk Rostás Zoltánnak, aki már az állomáson várt minket (akkor A Hétnél dolgozott), és közölte is a Romániai Magyar Szóban, kettőnk nevét íratva alá. Az eredeti szövegen nem volt ott a nevünk, hisz ez nem saját munkánk, hanem közös szöveg volt. Emlékszem a zsúfolásig megtelt teremre, ahol mindenki mondta a maga véleményét a tanügy megreformálásáról. A miniszté­rium képviselője (nem emlékszem, hogy éppen Şora miniszter volt-e vagy más) nemigen avatkozott bele, hagyta, hogy mindenki elmondja, amit fontosnak tart. Balázs Sándor is szót kért, és felolvasta a kérésünket, igényünket az újrainduló Bolyai Egyetemre. Semmilyen reakció nem volt, sem egyetértő, sem támadó. Pálfalvi Attila nagyon optimista volt, azt mondta nekünk, hogy csak napok kérdése, hogy megjelenjen a döntés a Bolyai Egyetemről. Néhány nap múlva (talán A Hétben) meg is jelent vele egy interjú, amelyben határozattan állította, hogy ősszel beindul a szinte minden szakot magában foglaló Bolyai Egyetem. Ma sem tudom, és soha nem volt alkalmam azután megkérdezni, hogy mire alapozta ezt a határozott véleményt. Azt el tudom képzelni, hogy Mihai Şora akkori tanügyminiszter hajlandó lett volna egy ilyen döntésre, de minden bizonnyal nem rajta múlott. Aztán Pálfalvi Attilát eltávolították a minisztériumból, és az egyetem ügye zátonyra futott, és mára teljesen „elrozsdásodott”.
A magyar felsőoktatás elindítása 1989 után
Természetesen mindjárt a változások után megpróbáltuk beindítani a magyar nyelvű oktatást a matematikakaron (ahogy mások is más karokon). A harc nagy részét (mert ez nem ment könnyen) Balázs Márton vívta meg, aki akkor dékánhelyettes volt. Hogy ez mennyi feszültséggel, megaláztatással, lemondással járt (ennek lett áldozata a doktori vezetői státusa is), azt csak ő tudná megmondani (ezeket le is írta emlékeztetőül, megvan kéziratban). A kezdeti harc eredménye az volt, hogy matematika szakon az első két évfolyamon mindent lehetett magyarul tanulni, utána a következő kettőn semmit. Informatika szakon maradt a csak román nyelvű oktatás, azzal indokolva ezt, hogy az nem tanári szak. 1993-ban fordulat állt be a Babeş–Bolyain a magyar nyelvű oktatásban, mert abban az évben az RMDSZ egyes képviselői a hírhedt neptuni titkos tárgyaláson megegyeztek abban, hogy a tanügyminisztérium a BBTE részére 300 helyet elkülönít a magyar nyelven tanulók részére, külön felvételit tartva ezekre a helyekre. Hogy ez milyen (jó vagy rossz) hatással lett a magyar nyelvű felsőoktatásra, az máig tisztázatlan, hisz ennek hatására kialakult a BBTE mai struktúrája, korlátozott döntésű magyar tagozattal, de elodázódott (azt is írhatnám, hogy végtelen pályára állt) az állami magyar egyetem létrehozásának kérdése. Az állami magyar nyelvű egyetem kérdése azóta is jó politikai tőke, bármikor elő lehet rángatni. A 300 hely a 2000-es évek elején már 1000 körül volt, hisz az egyetem számbeli fejlődése a magyar oktatásban is megfelelő módon jelentkezett. Andrei Marga rektor ebben mindig támogatta a magyar nyelvű oktatást, soha nem ellenkezett, ha növelni szerettük volna a helyek számát, igyekezett megoldást találni erre.
Érdekes volt a román kollégák hozzáállása a magyar nyelvű oktatáshoz. Kevés kivételtől eltekintve nem akadályozták azt, hogy magyar nyelven is tanítsunk, de nem akarták, hogy erről mi magunk döntsünk. Azt szerették volna, és ma is így van ez, hogy ők felügyeljék ezt a folyamatot, ők dönthessenek mindenről. Nálunk, a karon a tanárok maguk döntöttek arról, hogy mit és hogyan tanítsanak egy tárgyon belül, figyelembe véve természetesen a tantervet és a tantárgyi leírást (amely csak nagyobb fejezeteket írt elő akkor). A vizsgákat is mindenki saját maga tervezte meg, figyelembe véve az általános szabályokat. De tudok olyan karról, ahol a román professzor arra kötelezte a magyar kollégát (aki többnyire fiatalabb volt), hogy még a vizsgatételeket is tőle vegye át, és fordítsa le magyarra. Amikor már több karon is volt magyar nyelvű oktatás, és külön titkárnő foglalkozott a magyar nyelven tanuló diákokkal, még akkor sem vették szívesen, ha magyar nyelvű hirdetéseket tettünk ki a hirdetőtáblára. Az pedig ma is tabu, hogy a magyar hirdetőtábla fölé magyarul is kiírják, hogy az a magyar tagozat hirdetőtáblája. Kicsinyesen zavarja őket a magyar nyelv! Az egyetem bejáratánál (nyilván csupán reklámcéllal) magyar és német köszöntőszöveg is fut az elektronikus hirdetőn, és szerepel egy táblán. De ha bemegyünk az épületbe, alig van magyar felirat, például még a Farkas Gyula Teremre sincs kiírva a „terem” szó magyarul. A rektori folyosón ma már nemcsak a román rektorok büsztjei láthatók a falon, de az egész olyan tipikusan román felfogású módon van megoldva, hogy ember legyen a talpán az a román, aki ebből megtudhatja, hogy az egyetem történetének milyen szakaszai voltak. Az efféle történelemhamisítás csúcsa az a Ceauşescu pártfőtitkár által küldött távirat, amelyben 1977-ben köszöntötte a nagyváradi román színjátszás 50. évfordulóját. Azért jegyeztem meg, mert az olyan szöveg, amely tulajdonképpen igaz tényeket tartalmaz, de a fogalmazás mikéntje miatt teljesen félrevezeti a gyanútlan olvasót, és pont ez is a célja. A csúsztatáshoz tudni kell, hogy Nagyváradon először 1927-ben alakult román színház, előtte csak magyar volt. 1940-ben, Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése után ez a román teátrum megszűnt. A második világháború után – figyelembe véve, hogy a város többségében magyar lakosságú volt – csak a magyar színház alakult újra a megváltozott körülmények között, és csak 1957-ben alakult meg (pártutasításra) a színház román tagozata is. Ez a táviratban az ötvenéves román színház köszöntése kapcsán úgy szerepelt, hogy a nagyváradi színház 1957-től a „párt helyes nemzetiségi politikája folytán” román és magyar tagozattal rendelkezik. Vajon hány gyanútlan román olvasó vette ki ebből, hogy 1957-ben nem a magyar, hanem a román tagozat alakult meg?
Lehet, hogy a „bölcs vezér” is így olvasta a számára megfogalmazott távirat szövegét, elvégre ő sem tudhat mindent, bármennyire is bölcs, hisz a bölcsesség önmagában nem jár feltétlenül tudással. A baj csak az, hogy ma is bőven vannak tudás nélküli „bölcsek”!
Társadalmi szervezkedés
1989 után egyre-másra jöttek létre a szakmai és egyéb társaságok, egyesületek. Csak azokról szólok, amelyeknek tagja lettem, legtöbbjükben (kivéve az EME-t) vezető funkciót is betöltöttem hosszabb-rövidebb ideig. Az elsők között alakult meg az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság (EMT), amely mai is az egyik legjobban működő. Legfontosabb eredményének azt tartom, hogy ma már nagyon sok, szép magyarsággal beszélő mérnökünk van. A Bolyai Egyetem visszaállításának igénye hozta létre már 1990 januárjának elején a Bolyai Bizottságot, amely áprilisban Bolyai Társasággá alakult. Újraalakult a kommunista idők elején megszüntetett Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Az iskolások részére már 1953-tól létezett egy magyar nyelvű matematikai folyóirat, a Matematikai és Fizikai Lapok, amely 1956-ig a megfelelő román lap fordítása volt. 1957 és 1962 között önálló kolozsvári szerkesztőséggel működött. Az 1962. évi 6-os számtól kezdődően újra fordítás, és ekkor már csak Matematikai Lapok a címe. Az 1989-es változáskor már újra létezett egy kolozsvári szerkesztőség, és a lap csak részben volt fordítás (hivatalosan az maradt, de Nicolae Teodorescu akadémikus, felelős szerkesztő nagyvonalúsága révén már nemcsak románból fordított cikkek jelentek meg, hanem magyarul írottak is). 1990 után magyar szerkesztésű lappá változott, de még mindig a bukaresti országos matematikai társulat lapjaként. A kapcsolat a bukaresti társulattal egyre nehezebbé és formálissá vált, hiszen a lapot már nem finanszírozták. Hogy a lapnak megfelelő kiadótársaságot kerítsünk, 1993-ban létrehoztuk a Radó Ferenc Matematikaművelő Társaságot, és 1997 januárjától sikerült a Matematikai Lapokat önálló lappá alakítanunk. A nevet azonban nem használhattuk, mivel a bukaresti matematikai társulat azzal az igénnyel lépett fel, hogy idővel szeretné feléleszteni saját kiadványaként a magyar nyelvű lapot (ez azóta sem sikerült). Új címként a Matlapot találtuk ki, hisz a tanulók sokszor nevezték így addig is. Javaslatomra, informatikai mintára, MatLap néven indult a lap, de sokan kifogásolták a szó közepén lévő L-t, így Matlappá alakult (gondolom, a változtatásban fontos szerepet játszott a nyomdai szakemberek véleménye, akiknek szokatlan volt az ilyen „fenegyerekeskedés”). Hasonló nemtetszést arattam akkor is, amikor az EMT hasonló jellegű, de fizika-, kémia- és informatikatartalmú, FIRKA nevű lapját nem naptári, hanem iskolai év szerint számoztuk (szintén az én javaslatomra): egy évfolyam egy tanév. Az volt a fő érv ellene (szintén a nyomdai szakértők részéről), hogy ilyen nincs sehol a világon. De megmaradt, mert a kollégáknak is tetszett, és most már van a világon ilyen, több mint húsz éve.
Hogy pályázhassunk a magyar nyelvű oktatás megsegítéséért, a Babeş–Bolyai Egyetemen létrehoztunk egy egyesületet Farkas Gyula Egyesület a Matematikáért és Informatikáért névvel. Közben létrejött az EME matematikai és informatikai szakosztálya is, amely a természettudományi szakosztályból vált ki. A matematikát a természettudomá­nyok közé szokták sorolni, Magyarországon szokás élettelen természettudománynak nevezni. Ez utóbbi besorolással gyakran szoktam viccelődni, hogy ez azért van, mert a matematikusok általában élhetetlenek.
Amikor magalakult a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB), létrejött annak a matematikai, informatikai és csillagászati szakbizottsága. Ezeknek a matematikai társaságoknak, bizottságoknak a tagsága nagyjából megegyezik, de nem teljesen. Mindegyiknek megvan a maga jól meghatározott szerepe. Amikor átmentem a Sapientiára, ott is létrehoztuk a marosvásárhelyi matematikai és informatikai tanszék háttérintézményeként a MITIS Egyesületet. A név (egyik fiatal kollégánk ötlete) utal a tanszék nevére (Matematika–Informatika Tanszék), de humorosan a híres amerikai MIT-re is (Massachusetts Institute of Technology), de akár a latin mitis szóra is, amelynek rengeteg jelentése közül szóba jöhet a jótékony, felnőtt, békés, enyhe (angolul soft).
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

A nyárádszeredai példa
Egy ideje a románság szimbolikus térfoglalásának vagyunk a tanúi Marosvásárhelyen és Marosszéken. Ebbe a folyamatba illeszkedik a Constantin Romanu Vivu szobrának felállítására vonatkozó, legutóbbi vásárhelyi önkormányzati képviselőtestületi döntés is, amely meglehetősen felkavarta a kedélyeket.
A hétvégén pedig az intoleráns vezetői magaratás, az etnikai feszültségkeltés, a napi politikai kútmérgezés bajnokainak újabb cselekedeteiről számolt be a média. A városnapokra Nyárádszeredába érkező Maros megyei prefektus, illetve megyei tanácselnök – a nevüket azért nem írom ide, mert a történtek után nem érdemlik meg, hogy valaha is a szánkon kiejtsük – látván, hogy a román és az EU-zászló mellé a magyar és a székely zászlót is kitűzték, azt kérték a zömében magyarlakta kisváros elöljárójától, hogy távolíttassa el azokat. Mivel Tóth Sándor ezt határozottan visszautasította, a két román megyei vezető – az egyik kormánypárti, a másik ellenzéki – durcásan elvonult. Mindenesetre mind helyzetismeretből, mind józan ítélőképességből elbuktak, hisz viselkedésükkel végképp lejáratták, sőt nevetségessé tették az általuk képviselt intézményeket. De hát mit várhatnánk el tőlük, amikor a román belügyminiszter és védelmi miniszter – amolyan Székelyföldnek szóló szimbolikus üzenetként – a csíkszeredai csendőrség udvarán Románia legnagyobb trikolórját húzzák fel. A történetre remélhetőleg sokan emlékeznek majd az RMDSZ-ben, amikor újabb koalíciós tárgyalásokba bocsátkoznak.
Minden bizonnyal sokakat – beleértve a szerzőt is – váratlanul és kellemes meglepetésként ért az emberi önérzet, büszkeség felhorgadásának eme, legalábbis Marosszéken ritkán tapasztalt példája. Különösen egy megyei kiskirályoknak, központi léhűtőknek kiszolgáltatott székelymagyar kisváros polgármestere esetében. A gerinces kiállásnak minden bizonnyal most sem marad el a következménye. Nem élnénk Romániában, ha azt hihetnénk, a hasonló cselekedeteket nem torolják meg. Feltételezhetően ez vár majd Tóth Sándorra is. Sok minden múlik majd azon, hogy a közösség hajlandó lesz-e majd kiállni elöljárójáért.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Honvédtalálkozó Baróton
Kövessük példájukat, a honvédbecsületet
Mint már beszámoltunk róla, augusztus elsején a 18. erdővidéki honvédtalálkozót tartották Baróton, a református templomban. A találkozón hat volt veterán katona jelent meg: Benkő Vilmos Székelyszáldobosról, Tánczos Sándor Vargyasról, Boér Imre és Román Jenő Barótról, Albert András Olasztelekről (ő volt a legidősebb, 93 éves) és Mokán Ferenc Nagybaconból.
Egyikük, Boér Imre, a találkozón elmondta, hogy a második világháborúban Erdővidékről összesen mintegy háromezer katona vett részt, háromszázan elestek a fronton, mintegy négyszázan fogságot szenvedtek. Jelenleg, tudomása szerint harmincöten vannak még életben, akik közül a legidősebb a vargyasi Lázár Imre, 101 éves. Ezután saját sorsáról ejtett néhány szót: a háború miatt félbeszakadt tanulmányait 1948-ban folytatta, tanító lett, először Székelyudvarhelyen, majd Szentkeresztbányán, de leste az alkalmat, hogy szülőföldjére hazakerülhessen, ami végül 1957-ben sikerült neki. „Eredj, ha tudsz” – idézte végül az ismert Reményik-verset, talán mindazok okulására, akik sem háborút, sem fogságot nem kell ma megjárjanak, ám szülőföldjüket mégis hátrahagyják a jobb élet reményében.
Az 1925-ben született Benkő Vilmos is felszólalt: meghatóan búcsúzott a találkozókat tizenöt éve szervező Krizbai Imre lelkipásztortól, és néhány szóban idézte azokat a szenvedéseket, melyeken átment, s melyeket a ma élők talán elképzelni sem tudnak. Tizennyolc napig utaztatták őket a zsúfolt vonaton Szibériába, javarészt víz nélkül, ott negyvenfokos hideget kellett elviseljenek rabruhában, hiányos öltözékben.
Murányi Levente magyarországi politikus úgy vélte, rossz idők közelegnek, melyekben az eddigieknél is nagyobb szükség lesz olyan emberekre, mint egykori honvédjeink voltak, olyan helytállásra, milyent ők tanúsítottak. „A harmadik világháború már elkezdődött, a magyar nemzet valakik számára útban áll, és semlegesíteni akarják”, mondta. Hasonlóképpen szólt Miklós Árpád történész is, aki ugyancsak Magyarországról jön el már évek óta rendszeresen a találkozóra: szerinte a második világháborút megnyerő nemzetek a sírgödör szélére juttatták Európát, ám arra biztatott, vessünk bizalmat a családi és a nemzeti értékekbe, ahogy a honvédek is tették, s akkor jövőnk nem veszhet el.
Az erdővidéki felmenőkkel rendelkező vitéz Nagy Zoltán ezúttal is eredeti honvédruhában jelent meg a találkozón, és arra intett, kövessük hagyományainkat, és kövessük azokat a példákat, melyeket hős honvédjeink mutattak fel számunkra. Végül Máthé Lóránt Pál, a Történelmi Vitézi Rend tagja vitéz László Elemér üzenetét tolmácsolta a nyugdíjba vonulás előtt álló Krizbai Imre lelkipásztornak, abban a Vitézi Rend erdélyi törzsállománya nevében megköszönték neki a volt honvédekért vállalt áldozatos munkát, de egész közösségünkért kifejtett tevékenységét is.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Zajlik az EMI-tábor
Merre visz az utunk az autonómia felé?
Borzontról visszatért Gyergyószentmiklós határába az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) hagyományos tábora. Most ismét a Gyilkos-tó felé vezető út mellett zajlik az immár 11. fesztivál, melynek első napjáról, valamint a későbbi programról a Székelyhon.ro közölt összeállítást.
Amint Sorbán Attila Örs főszervező, EMI-vezető elmondta, a táborozók megszokott színvonalú körülményeket és programkínálatot várnak. Amint a huszártánccal és népdallal színesített megnyitón elhangzott, az előadósátrakban ezúttal is jelen lesznek az ismert és várt neves előadók, de olyan személyiségek is, akik számára ez az első EMI-táboros fellépés.
A „régiek” közé tartozik például Raffay Ernő vagy Vincze Gábor történész és Berecz András mesemondó. A politika területéről érkezik Vona Gábor és Szávay István, a Jobbik elnöke és alelnöke, de az erdélyi magyar politikai paletta minden oldala képviselve lesz, hiszen Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke (RMDSZ), Kulcsár Terza József, az MPP háromszéki elnöke, Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke és Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke egy asztalnál osztja meg nézeteit a „merre visz az utunk az autonómia felé” kérdésről.
Az igazi újdonságot a Jogaink-sátor jelenti. A táborozók megtanulhatják, hogyan kell viselkedni a hatóságokkal szemben, illetve milyen viselkedés várható el a hatóságok részéről a polgárokkal szemben. Megválaszolásra kerül, hogy mit kell tenni, ha „elvisz a rendőr”, milyen munkavállalói jogok léteznek, vagy mi tölthető le az internetről anélkül, hogy az törvénybe ütköző lenne.
A legnagyobb közönséget valószínűleg az esti koncertek fellépői vonzzák majd. Több ezren tomboltak már szerdán az Ossian koncertjén. Köszönhetően annak, hogy a távolabbról érkezőknek nem kell kiutazniuk Borzontra, a korábbi évekhez képest az érdeklődés is nagyobb – mondta Sorbán Attila Örs.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Újra Kárpát-medencei Nyári Egyetem a PKE-n
Három év kihagyást követően augusztus 9-15. között újra, immár tizenkettedik alkalommal rendezik meg a Kárpát-medencei Nyári Egyetemet Nagyváradon, mely az első kárpát-medencei szintű nyári egyetemként indult 14 éve.
A rendezvényt széleskörű összefogás eredményeként hozták ismét tető alá. Öt szervezet – a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezete (PKED), a Partiumi Ifjúságért és Hallgatókért Egyesület (PIHE), a Temesvári Magyar Diákszervezet (TMD), a Z Generációért Alapítvány (Z Alap), és a Kárpát-Ifjúsági Egyesület (KIE) –valamint további hét partnerszervezet dolgozott ezen közösen.
A rendezvény idén a Balassi Intézet főigazgatója, Hammerstein Judit fővédnöksége alatt zajlik. A hétfőn 15 órakor a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) dísztermében kezdődő nyitóbeszédek rendjén a fővédnök mellett felszólalnak majd a rendezvénynek otthont adó PKE képviselői, Csűry István püspök, a szervezők, és nem utolsó sorban a Konrad Adenauer Alapítvány, a nyári egyetem új támogatójának képviselője.
A rendezvényen közel száz egyetemi hallgató és egykori aktív KMNYE résztvevő lesz jelen, akik a Kárpát-medence minden vidékéről érkeznek, így találkozhatnak egymással Váradon a felvidéki, kárpátaljai, magyarországi, vajdasági, muravidéki és erdélyi hallgatók is.
A legutóbbi rendezvény fővédnökének, Schmitt Pál volt köztársasági elnök köszöntőjének egyik részlete is világosan jelzi a nyári egyetem fontosságát, „Jókai Mór figyelmeztetése szerint: mindefelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában, fenn a Jeges-tengernél, hátul az őshistóriában, magasan a fényes rangúaknál, csak ott nem keressük, ahol van: körülöttünk és a mai napon. A Kárpát-medencei Nyári Egyetem azonban éppen ilyen bölcsen keres: saját hazája táján, frissen és kreatívan, igazi jelen időben.”
A nyári egyetem idei fő témája a demográfia és migráció, mely két szakosztály, társadalomtudományok és természettudományok keretében kerül megvitatásra. A plenáris előadásokon például téma lesz az újkori migráció, a XXI. századi keresztényüldözés, és az iskoláskorúak demográfiai helyzete a Kárpát-medencében.
A rendezvényről bővebben a www.kmnye.ro honlapon is lehet olvasni.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Ingyenes érettségi felkészítőket tartanak románból a csíki Sapientián
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai helyszíne idén is útjára indította az érettségi felkészítő programsorozatát.
„Sikeresnek ítéltük meg ezt kezdeményezést, hiszen közel 200 diák vett részt a felkészítőkön, az ők visszajelzéseikből megtudtuk, hogy ezek a plusz foglalkozások sokat segítettek a sikeres érettségi vizsga megszerzésében” – nyilatkozták az egyetem illetékesei.
Idén a harmadik modul augusztusban lesz. Ez azoknak jelenthet segítséget, akik a nyári érettségin román nyelv és irodalomból nehezen vették az akadályokat, és az őszi érettségi megmérettetésre még készülnének, gyakorolnának.
Augusztus 10-14. között román nyelv és irodalomból tartanak órákat, az elméleti anyag átismétlése mellett gyakorlási lehetőséget is biztosítanak a diákoknak, az egyetemi hallgatók és oktatók bevonásával. Tanárok: Bogos Beáta és Tomonicska Ingrid, mindketten a Segítő Mária Római Katolikus Teológiai Líceum tanárai.
maszol.ro

Farkasvakság?
Ami ma Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon történik, egyértelműen tagadja mindenféle valóságos kulturális pluralizmus lehetségességét.
„S a nemzetállam logikáján belül maradva, úgy tűnik, okkal. A németeknek és a franciáknak azonban mégiscsak sikerült túllépniük a múlt traumáin. S nem úgy, hogy az egyik fél ráerőszakolta nemzetfelfogását a másikra. Még akkor sem, ha a franciák számára a második világháborús »győzelem« kedvezőbb alkupozíciókat teremtett, aminek manapság a német nacionalizmus enyhe reneszánszában mutatkoznak a következményei. A modell azonban kisebb-nagyobb korrekciókkal (a túlzások fokozatos lefaragásával) kétségtelenül működőképesnek látszik.
Arról nem is beszélve, hogy aki a román történetíráson belüli változásokat nyomon követi, beláthatja, hogy egy ilyesféle megbékélésnek román-magyar vonatkozásban is kitapinthatóak az esélyei. Minden azon múlik, hogy az Európai Unió képes lesz-e a következő években a német-francia modellt a tagállamokon belül is érvényesíteni.
A jelek nem túlságosan biztatóak. Az európaiak és az amerikaiak Ukrajna ügyében egyértelműen az ukrán nacionalisták mellett foglaltak állást, és Ukrajnát egyfajta egységes és oszthatatlan nemzetállamként próbálták elgondolni. Az ukrán nacionalisták közti újabb keletű konfliktusok azonban őket is meggondolkodtatták. Nyilvánvaló, hogy szélsőséges nacionalizmusra nem lehet működőképes államokat felépíteni. Ez a szélsőségesen nacionalista Görögországra ugyanúgy igaz, mint Kelet-közép Európa kisállamainak zömére.
De hogy a nemzetállam nyugat-európai felfogása sem igazán életképes, azt a bevándorlás problematikája világosan jelzi. Távlatilag – főként az individuum szabadságának abszolutizálása, következésként a családi közösségek háttérbe szorítása miatt – minden nyugati állam rászorul bevándorlókra, akik évtizedekben mérhető perspektívában többségbe is kerülhetnek. Ha a Nyugat továbbra is kitart a nagy nyugati államok kialakulásában meghatározó szerepet játszó elképzelés mellett, miszerint a többségnek joga van a kisebbségeket asszimilálni, kritikus helyzet alakulhat ki. A nyugati társadalmak ugyanis a nemzeti eszme leépítésével, a multikulturalizmus (valójában nélkülözhetetlen, de jelenlegi formájában álságos) fogalmának erőltetésével, a hagyományok relativizálásával azokról az értékekről mondtak le, melyek korábban az asszimilációt lehetővé tették. A bevándorlóknak, akik erőteljes, vallásilag megalapozott értékekkel érkeznek ezekbe a kohéziójukban megrendült társadalmakba, gyakorlatilag nincs kihez asszimilálódniuk.
Ennek ellenére a szóban forgó társadalmak politikai elitjei mind agresszívabban erőltetik az asszimilációt, aminek nem lehet más következménye, mint az asszimilálandók ellenérzéseinek és ellenállásának felajzása. Mi, magyarok tökéletesen ismerjük ezt a mechanizmust, erre ment rá az »egységes« magyar állam. Ha a magyar vezetőréteg a XIX. század elején felismeri, hogy az állam megmentésének egyetlen esélye a föderalizmus, talán ma is egy olyan államban élhetnénk, melynek nem feltétlenül Magyarország (esetleg Pannón Egyesült Államok) lehetett volna a neve, de amelyben minden magyar az államszövetség – nyelvében és kultúrájában mindenki mással egyenjogú – polgáraként élhetne."
Bíró Béla
foter.ro

TatrospART Feszt a Gyimesekben
A Gyimesek völgyében élő zenészek, táncosok és énekesek találkozóját tartják vasárnap Hidegségen az első alkalommal megszervezett TatrosArt Feszten.
„Több mint száz meghívottunk van, olyan emberek, akik az ötvenes évektől napjainkig szórakoztatták, mulattatták a gyimesi csángókat. Úgy érzem, a régiekről kicsit megfeledkeztünk, most ők is meghívást kaptak, hogy újra hangszert fogjanak a kezükbe. Ez lesz a fesztivál egyik színfoltja” – mesélte portálunknak Antal Tibor gyimesi zenész, szervező.
A fellépések vasárnap délután három órától kezdődnek a hidegségi Fatányéros és Csángó Panzióban, este nyolc órától pedig a budapesti Válaszút Táncegyüttes Magyar néptánc és népzene a Kárpát-medencéből című előadását lehet megtekinteni, közreműködik Antal Tibor és a Heveder Zenekar. A napot hagyományos bál zárja.
„Több olyan jelzés is érkezett a zenészek részéről, hogy jó lenne újra találkozni az idősebbekkel. Örömzenélés lesz a Gyimesekben, lehetőség adódik megismerni és szórakoztatni is egymást. Van olyan idős zenész, aki 25-30 éve nem fogott hangszert a kezébe, most meg örömmel készül a vasárnapi fellépésre” – mondta Antal. A hagyományteremtő szándékkal életre hívott fesztivál nyitott a nagyközönség számára is.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

Mint a bumeráng
A katalánok nem tágítanak: előrehozott választást tartanak szeptember utolsó vasárnapján, amikor eldől, hogy Katalóniában az autonóm közösség függetlenné válásáért küzdő politikai pártok maradnak-e kormányon.
Amennyiben igen, megkezdődik a független Katalónia alkotmányának kidolgozása. A hír azért érdemel említést, mert a katalánok olyanok, mint a bumeráng: a spanyol kormány bármennyire is messzire dobja – azaz ellenzi – a gazdaságilag legfejlettebb spanyolországi régió kiválásának ötletét, a katalánok nem hagyják magukat, és kezdik elölről. Visszatérnek Madridba, mint a hajítófa.
Ezt a hozzáállást várná el több ezer, tízezer, százezer székely is a felhatalmazott politikusaitól: várná, hogy naponta ott szerepeljen a hírekben, hogy az RMDSZ, az MPP, az EMNP, az SZÉKELY NEMZETI TANÁCS kilincsel Bukarestben és érvel Székelyföld területi autonómiájának fontossága mellett. Ha kidobják őket az ajtón, visszamennek az ablakon.
Ja, hogy még nem jutottak el Bukarestig? Még csak ott tartunk, hogy a politikai alakulatok egymás torkán próbálják lenyomni a saját autonómiatervezetüket? Baj. Nem merjük beismerni, de tény, hogy az autonómiaküzdelmek tekintetében nagyon lassan haladunk. Bizonyíték erre az, hogy gyakorlatilag nincs egy saját autonómiatervezetünk. És itt a saját szón a hangsúly, mert amik léteznek – merthogy több is van –, azok tulajdonképpen a már működő autonómiák „összeollózásai”. Egy kicsi elképzelés a dél-tiroli modellből, néhány gondolat a baszk önrendelkezésből, pár ötlet a finnországi Aland-szigeteki megvalósításból.
Nem jó ez így! Székelyföld számára olyan autonómiatervezetre van szükség, amelyik nem összeollózott szakdolgozat, hanem székely sajátosságokra épülő tervezet. Bármennyire is hangzatos dél-tiroli autonómiamodellel áhíttatni a székelyeket, hiba már működő területi autonómiák alapján követelni a mi autonómiánkat. Mert az olaszországi németek vagy a spanyolországi baszkok, esetleg a finnországi svédek teljesen más utat tettek meg történelmük során. Nekünk a saját múltunkból kell táplálkoznunk. És úgy kell tennünk, mint a katalánok: ha kitessékelnek, akkor is visszamegyünk. Úgy kell viselkednünk, mint a bumeráng, aminek különös alakja és viselkedése miatt sokan mágikus erőt tulajdonítanak.
Kozán István
Székelyhon.ro

“Miattad, érted kegyelem, harag, öröm, virág voltam én”
Néhány nappal ezelőtt, augusztus harmadikán, hétfőn délelőtt terjedt el a hír, hogy székelyudvarhelyi lakásában holtan találták Majla Sándor írót, költőt, lap- és folyóirat-kiadót. Túl a megdöbbenésen és a kétkedésen, rá kellett jönnünk, hogy a hír igaz. Sokunknak régi jó barátja, eszme- és pályatársa volt Sándor. Annak idején, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, mélyen benne még az átkosban, együtt kezdtük a pályát a “szocialista sajtó orgánumaiban” (Ifjúmunkás, Utunk, Igaz Szó), illetve az éppen csak megtűrt irodalmi berkekben, mint amilyen az akkori Tomcsa Sándor Irodalmi Kör volt. Többen valánk egyazon társaságban szárnypróbálgatók, többen futunk vagy vánszorgunk egy-egy pályának nevezett izén, olykor szárny-szegetten éldegélünk az irodalmi és kulturális prérin még ma is… Ilyenkor ideje van a számvetésnek, a baráthoz kapcsolódó gondolatok és emlékek rendezésének, hiszen adósai vagyunk, immár mindenét ideadta, összes tálentumát, hogy a továbbiakban mi magunk sáfárkodjunk vélük. Túl a kegyelet és a végtisztesség feladatkörén, többrétű feladat hárul ránk az életmű elhelyezése és értékelése terén. Ígérjük, s igyekszünk majd helyt állni, s megtenni a szükségeseket.
Sándor barátunk többször is említette, hogy milyen emlékezetes közönségtalálkozót szerveztek Németh Viktor énekes-zeneszerzővel közös estjük alkalmával március 17-én, Békéscsabán. Elmaradt a beszélgetés rögzítése és az arról készült interjú vagy “hangulatjelentés”. A fotók viszont a gyász pillanataiban előkerültek az internet bugyraiból. Ezeket - a valóban jó felvételeket is – használjuk jelen írásunkhoz. A hiánypótlás szándékával. És idézzük a Vass Dénes által, a Szent Miklós-hegyi Temetőben elmondottakat. Az emlékező és emlékeztető szöveg elkészülte jórészt Veinberger Melinda érdeme.
Drága Sanyi!
Egy haikuddal kezdem emlékezésünket: “Miattad, érted kegyelem, harag, öröm, virág voltam én.” Itt állunk megrendülten, volt osztálytársaid, eljöttünk, hogy búcsúzzunk Tőled, hiszen földi utad utolsó STÁCIÓ-jához érkeztél, nincs tovább, ez végállomás. Lehullt a levél, megállt az óra ketyegése… Örökösen zaklatott , nyugtalan szíved megpihen. Nyilatkoztad, hogy a művészek olyanok, nincs nyugalmuk, nem tudnak nyugodtan élni, nem tudnak teljesen emberek lenni, s így ők bizonyos szempontból nem is emberek. Téged sem hagyott nyugodni a Benned égő alkotási vágy, már egészen fiatal korodtól, ez volt meghatározója egész egyéniségednek, mert aki közösségéért, népéért, nemzetéért is tesz, az nem élhet és nem éghet takaréklángon. A művészi alkotás napfényes, de olykor zakkant, kicsit szkizofrén “világ örök útvesztőiben bolyongtál társakkal ugyan, de leginkább mégiscsak magányosan.”
Most eljöttünk, hogy búcsút vegyünk nemcsak a művésztől, a szerkesztőtől, a könyvkiadótól, hanem a szív-lélek embertől is, akit engedtél megismernünk személyedben. “Lelked mindig nagyon érzékeny volt az élet legszellőnyibb suhanásaira.” Számtalan közös emlék fűz Hozzád, oly sok vidám és szép percet kaptunk Tőled, néha talán kissé fanyar humorodra mindig emlékezni fogunk. Kicsit kilógtál a sorból, az akkori matek-fizika beállítottságú diákok közül, hiszen Te mindvégig színire készültél. A sors ironiája, hogy nem vettek fel, pedig mi tudjuk: kiváló színész lett volna Belőled.
Most meg itt a végső szereped: a kegyetlen halál. Nagyon korán távozol, még annyi mindent szerettél volna kiírni Magadból. Szerencsések voltunk, hiszen gyermekkorodról szóló novelláidból egy párat megosztottál velünk, és mondhatjuk, egytől-egyig remek alkotások. Nagyon nagy kár, hogy nem jutottál a végére. Ahogy mondtad: “Annyira hosszú és telt volt, hogy írom, írom a gyermekkorom, de nem fogyok ki belőle. Dús volt, de nem önfeledt, vidám, de csak amolyan hétkrajcáros, mert korán felnőtté váltam…” Mindig benned volt a halál érzése; már a novelláid posztumusz kiadásáról meséltél, s ezt nyilatkoztad: ”Becsszó, elolvasnám a könyvet, lássam meg, milyen voltam akkor?!” Vallottad hogy valahol van az az idő, amit nem ismerünk, több versed is foglalkozik a halállal és a halál utáni pillanattal. Egyik osztálytársunk szerint mintha mindig csak fél lábbal voltál ezen a világon, titkon vágytál az angyalok közé vagy legalábbis “6 cipőnyivel fennebb”.
Idézet az előre, saját Magadnak megírt Requiem em es emlékére című versedből:
ha fölébredek majd megmutatom
rejtett sebem
szavakba göngyölt
álmaim mesélem el s hogy
hideg a priccsem
nincs takaróm s emlékezem
ha alattam szalma zizzen…
s mégis megcsalatkoztam
s tékozoltam magam s vissza-
térnem nem adatott meg
sehová mert mindenhol magamra leltem menekülnöm
sem volt érdemes
mert reám zuhant a világ
hogy se ember se isten se ház
se út se temető se élet
csak a tértelen egyedüllét
valami egy-igazság…
Ez a versed benne van a Stációk című kötetedben, amelynek egy-egy példányát dedikálva ajándékoztad nekünk a húszéves érettségi találkozón. Neked köszönhetjük A szavak pírja című, első megjelent kötetednek csak nekünk szóló “belső kiadását” a harmincöt éves találkozónkra, melyben benne vannak a diákkorodban írt versek is, s így egy kicsit valamilyen formában benne vagyunk mi is. Idézet az ajánlóként hozzánk szóló vallomásodból: “Szinte soha nem tudtam, mikor mit kell mondanom: sokszor jókor mondtam a rosszat, máskor meg rosszkor mondtam a jót. Lehet ezért pironganak a szavak, és megtörténhet, hogy épp ezért toloncolt az élet az állandó Vers havába, ahol nincs tél, nyár, megszűnik a bizonytalan… Élek hát még itt a Vers havában kicsit és most már kezdem végre önmagamhoz mérni önmagam: van erre szabad akaratom. Kaptam, hát élek vele. És egyre gyakrabban eltalálom mondani a jót, éppen jókor.”
Nehéz elfogadni, hogy nem fogunk többé találkozni Veled, üres marad a helyed az osztálytalálkozókon. Kicsit fura , jézusi alakodat nem fogják látni az utcán a város lakói , nem tartasz zenés-verses könyvbemutatókat és főleg nem írsz többet… Pedig mindened az írás volt. Az Emlékkönyvünkbe írt beszámolódból tallózva: “… írtam, főként verset… Azt hittem, hogy egy szemernyit hozzájárulok a kultúra és az emberi lélek igazabbá tételéhez azzal, amit teszek, de egyre inkább behunyt lelkű emberekkel találkozom, tehát egészében ez sem sikerült, akár a sok felvételi vizsgám. Azért mégis: rengeteg jó dolog történt, és a fentiek ellenére is derűlátó vagyok, valahogy így: Fel a fejjel, semmi remény.”
Még voltak hasonló szállóigévé vált mondásaid, okosságaid: “Úgy cselekedj, hogy ne adj okot magadnak megbánásra.” “Derűlátó vagyok, s lesz még ennél rosszabb is.” “Van véleményem, csak nem értek egyet vele.”
S most itt állunk némán sírodnál és várjuk, hogy mondj valami vicceset ez alkalommal is. Itt állunk, és megköszönjük Neked a verseket, a sok szép emléket, a diákkori csínytevéseket (amelyekben, valljuk be, mindig derekasan kivetted a részed). Köszönjük a sok szavalatot, az Énekes madár Mókáját, a kiszállásokat, az agitációs brigádot, a bentlakásos életet, a bervező-szívottságot, a sok humort, az osztály- és évfolyam-találkozók szervezések hangulatát. Köszönjük az exkluzív nekünk írt Maradjunk még mindig humorunknál című esszét , és az Ahogy megcsillan szemünk – 25 év után Nektek, valamint Társaimnak az iskolából című verseket, amiket mind-mind megőrzünk emlékezetünkben.
Nyugodjál békében, Sanyi! Ahogy egy pályatársad írta a napokban: “Legyen könnyebb számodra az örökkévalóság, mint ez a könnyed, ám olykor és végül elviselhetetlen súlyú élet.”
Hagyatékul ránk hagytad az alábbi sorokat is:
ti próbáljátok meg próbáljátok meg
mert olykor elég lehet s amíg még van fény és sötét
csupán a hit amíg fázhattok és elönthet a meleg
amíg hang és csend övez
tervezzetek és éljetek
Isten velünk! Isten veled!
A székelyudvarhelyi Gimnáziumban 1979-ben végzett évfolyam nevében elmondta Vass Dénes
Székelyhon.ro

Ha a fasizmust letiltják, a kommunizmust miért nem?
Úgy látszik, a román nemzet nem tanul. Sem a történelemből, mert abból nem lehet. Sem a könyvekből, mert nem olvas.
A mítoszokat csökönyösen romboló számos könyvének egyikében Lucian Boia professzor olyan kijelentést tesz, mellyel nem kerülhette el a divatos, illetve régi vágású történészek bírálatát. Vagy a példabeszédeket és idézeteket kedvelőikét.
Boia úr véleménye szerint sosem tanulunk semmit a történelemből, ami azt jelenti, hogy az oly sokak számára kedves Historia magistra vitae est mondás, melyről kevesen tudják, hogy a cicerói De oratoreból származik, már nem igazán állja meg a helyét. Nem Boia professzor az egyetlen, aki ezt megkérdőjelezte. Gyakoriak a témát érintő viták a nyugati akadémikus körökben. És nem kevés könyv is foglalkozik a kérdéssel.
Csakhogy nemcsak a történelemből nem nagyon tanulunk semmit, de – úgy tűnik – a könyvekből sem. Erre a következtetésre a Klaus Johannis elnök által júniusban kihirdetett 217/2015-ös törvény miatt keletkezett eddigi vita megfigyelése során jutottam. A mára legionáriusellenes törvényként elhíresült jogszabályról van szó. Kétségtelen, hogy a kérdéses dokumentum nyilvánosságra kerülése után felszínre tört, egyáltalán nem érdekmentes ellenséges indulatok egy része a törvény koncepcionális és megfogalmazási hibáiból származik. (Ezeket Andrei Pleşu úr remekül jelezte az adevăru.ro-n hétfőn megjelent kommentárjában.) Az „átalányban” megfogalmazott árnyalatlan ítéletekből, melyekre, olybá tűnik, biztatni kíván. A negatív indulatok másik részét – ahogy azt szintén Andrei Pleşu emeli ki nagyon jól – Andrei Muraru elnöki tanácsadó egyik kijelentése váltotta ki, aki olyasmit látott bele a jogszabályba, amit az valójában nem tartalmaz. Nevezetesen azt a rendelkezést, hogy a kommunista–ceauşiszta propaganda szintén tiltott lesz és ugyanolyan drasztikusan büntetik majd, mint a szélsőjobboldalit.
A szélsőjobboldali doktrínák szimpatizánsai – sokan-kevesen, amennyien még létezhetnek Romániában –, valamint az antiszemiták, akikről nem érdemes azt gondolnunk, hogy sohasem léteztek és most sincsenek a kárpáti–dunai–pontoszi térségben, rögtön hevesen tiltakoztak, és azt mondták, a törvény a külföld és a fáradhatatlan zsidó lobbi utasítására készült. Ugyanezek a szimpatizánsok, mielőtt elkészülne egy mélyreható és részletes történelmi elemzés, vagy olyan akadémikusi rangú történészek segítségével, akik sohasem mosták le magukról a szégyent, hogy nevüket adták a kommunista–ceauşiszta hamisításokhoz, arról akarnak meggyőzni minket, hogy a legionáriusok nem voltak fasiszták, vagy nem követtek el gyilkosságokat. De még mennyit, és nemcsak az 1941. januári lázadás napjaiban. És kiszolgálták Hitlert. Ami nem jelenti azt, hogy mindazok gyilkosok lettek volna, akiket egy adott pillanatban elvarázsolt a legionárius doktrína agresszív nacionalista vetülete. Vagy, hogy mindazt, ami jót és értékeset írtak, többé nem lenne szabad olvasni és népszerűsíteni.
Az antikommunisták is hevesen tiltakoztak, akik – nem találván meggyőzőnek Muraru úr szavait –, azt vetették fel, hogy a törvény a részlegesség bűnébe esik. Azzal, hogy bevallja és elismeri a Holokausztot, elítéli azt, valójában Elie Wiesel, Alexandru Florian és a hozzájuk közelállók kedvére tesz. De megfeledkezik a kommunista Gulág szörnyűségeiről. Ezáltal, nem túlságosan ártatlanul, egy európai forgatókönyvet ismétel meg, mely odavezetett, hogy a nácizmust és a fasizmust megfelelően elítélték, a kommunizmust viszont csak formálisan, kevés meggyőződéssel, hiteltelenül, félszájjal és egy félig üres terem előtt. Semmiképpen sem annyira drasztikusan, mint a nácizmust.
Számos, az utóbbi 20-25 évben elsősorban a Humanitas kiadónál, de a Polirom kiadónál és máshol is megjelent könyv feltárta a XX. századot meghatározó két totalitarizmus bűnös természetét. Azt a tényt, hogy a nácizmus és a kommunizmus, ahogy azt Pierre Chaunu nagyon jól mondta, „heterozigóta ikrek” voltak. Hogy miattuk Európa jelentős része a „halál földjévé” vált, ahogy azt Timothy Snyder írta. Hogy a kommunizmus és a nácizmus bűnös jellegének leleplezése egyáltalán nem mennyiségi kérdés. Cvetan Todorov a Gonosz emlékezete, a jó kísértése című könyvében […] legalább két példát említ a XX. századi személyiségek közül – Margaret Buber-Neumannt és Vasili Grosmant –, akik egyaránt megtapasztalták a kommunista és a náci terrort is. És mindkettőt megszenvedték. Vladimir Tismăneanu a Humanitas kiadónál jelentetett meg nemrég egy könyvet, az Ördög a történelemben – Fasizmus és kommunizmus a XX. században címűt, melyben a két gonoszság hasonlóságaira mutat rá.
Az ördögnek, vagy az évszázad szerencsétlenségének, ahogy Alain Besançon nevezte, a múlt században két megnyilvánulási formája volt. […] A XXI. században mindkettőtől egyforma gondossággal kell óvakodnunk. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a 217/2015-ös törvényt vissza kellene vonni, meg kellene semmisíteni, majd oly módon kellene újraírni, újra megszavazni és újra kihirdetni, hogy egyértelműen szabályozza bármilyen fajta szélsőségesség és a totalitárius késztetés bármilyen típusának büntetését.
Talán így bizonyítani tudjuk majd, hogy tényleg tanultunk valamit a történelemből, de azokból a könyvekből is, melyek megpróbálták megmagyarázni a torzulásait.
Mircea Morariu
foter.ro

A Nágó-Lukács vita
„Nincs lokális jogbiztonság, ha nincs globális jogérvényesítés." Parászka Boróka jegyzete két, a menekültkérdésben megszólaló erdélyi hangról
Néhány nap leforgása alatt két szakmailag elismert, fontos közéleti szerepet betöltő erdélyi magyar – a székelyudvarhelyi Nágó Zsuzsa és a parajdi Lukács Csaba – szólalt meg menekültkérdésben. Egymásnak radikálisan ellentmondó álláspontot képviseltek. Nágó Zsuzsa önkéntesként a menekültkrízis frontvonaláról ismeri az érintetteket, törökországi menekülttáborokban dolgozott. Lukács Csaba a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként járja a világot, főállású utazó. Nágó Zsuzsa a magyar kormány menekülttellenes intézkedései ellen tiltakozva lemondott frissen megszerzett magyar állampolgárságáról. Lukács Csaba Néhány eddig fel nem tett kérdés a hazánkba érkező menekülthullám kapcsán alcímmel tett közzé hosszabb jegyzetet, és abban pontosan megismételte a kormányzati kommunikáció alaptételeit: a segítségetkérők biztonságpolitikai kockázatot, közegészségügyi veszélyt jelentenek, és meg kell védeni tőlük a „keresztény szolidaritás” nevében Európát. Ez a két álláspont nem összeegyeztethető, vagy Nágó, vagy Lukács végzetesen téved. Az is lehet, hogy mindketten tévednek. A mai „menekültügy” mögött van egy százéves erdélyi magyar tapasztalat, soha Trianon nem volt annyira érthető, és átlátható, mint ma. Érdemes élni a lehetőséggel, és átgondolni, mi történt akkor, mi történik ma velünk.
Erdélyi magyarként mindenki találkozott már az „igazságos határok” kifejezéssel. Ez a napi közbeszédben azt jelenti, hogy „az igazságos határok” alapján Erdély „magyar” kellene legyen – Magyarországhoz kellene tartozzon. Ugyanennek az értelme a román közösségben a fordítottja: a határ akkor igazságos, ha Erdély Romániához tartozik. Sőt – vélik a radikálisabbak – akkor lenne a legigazságosabb, ha a Pruttól a Tiszáig terjednének a határvonalak.
Az utóbbi száz év rendszerei a térségben határok révén fegyelmezték állampolgáraikat, korlátozták szabadságjogaikat. A határátlépés jogát politikai önkény határozta meg, privilégiummá vált, amelyet ki kellett érdemelni, amelyért meg kellett szenvedni. Aki nem engedett az önkénynek, aki a szabad mozgást elidegeníthetetlennek tekintette, az határsértővé vált, az életét kockáztatta.1918 után, 1940 után, 1989 előtt határsértő magyarok ezrei szenvedték ezt meg.
Ők nem menekültek voltak, nem ők hagyták el a hazájukat, hanem a hazájukat „vették el” tőlük, és módosították a határt akaratuk ellenére – érvelhetnénk a jelenlegi helyzettel való analógia ellen. A kelet-közép-európai államok saját állampolgáraikkal szemben erősítették a határokat – hogy ne menjenek el, ne tartsák a kapcsolatot külföldre szorult rokonaikkal, barátaikkal. Most viszont a határszakaszokat „idegen”, ráadásul „illegális” határsértők előtt zárják le.
De ki az idegen? És ki, miért minősül illegálisnak? Az erdélyi tapasztalat az, hogy bárki idegennek és illegálisnak minősíthető, ha ehhez van kellő politikai erő és akarat. Nem csak az, akinek bőrszíne, kultúrája távoli. Idegennek minősíthető a szomszéd, a lakótárs, az évtizedes munkatárs. A katolikus-protestáns is idegen lehet egy ortodox államban, ha az államvallás és államnemzet elég erős ehhez. Keresztény szolidaritásról beszél Lukács Csaba, de hol működött a keresztény szolidaritás például a Mikó-kollégium esetében? Az elkobzott görög-katolikus javak esetében? A „kereszténység”, amint a politikai hatalomgyakorlás eszközévé válik, teret nyit az önkénynek és az erőszaknak.
Az „idegen” vallásoktól félünk, pedig bőven van történelmi tapasztalatunk arról, hogyan jöhet létre a „saját” fundamentalizmusunk, és az milyen károkat tud okozni. Ezzel viaskodik tiszteletre méltó heroizmussal, több sikerrel, és időnként törvényszerűen bekövetkező kudarcokkal a katolikus egyház: gondoljunk csak azokra a bűnökre, amelyekért II János Pál pápa bocsánatot kért.
Ezért teszik fel újra és újra a kérdést a protestáns és neoprotestáns egyházak: mi az esélye és módja a megtisztulásnak, korszerűsödésnek és az állammal való méltányos, jogtisztelő együtt-egymás mellett élésnek? Ma a korrupció az európai államok működésének legnagyobb problémája. De a korrupció formái, kultúrái honnan erednek? Hogyan működik a görög, az orosz és a román ortodox egyház – állam az államban? Mi a tanulsága a Vatikáni Bank körüli botránysorozatnak? A „keresztény Európa” legbelsőbb válságának forrásvidékén járunk.
Ma a magyar társadalom jelentős része úgy véli, hogy az „idegenség”, „a veszély” földrajzilag meghatározható fogalmak, és földrajzi határokkal körülbástyázható a saját biztonságunk. A távoli a rossz, a közeli a jó.
Az erdélyi magyar tapasztalat az, hogy a földrajzi hovatartozáshoz kötött jogbiztonság nem jogbiztonság. Ma járnak jogok a parajdi magyarnak, holnap nem járnak jogok a parajdi magyarnak csak azért, mert parajdi. (Parajdot kedves olvasó helyettesítse be mondjuk Aszmarával vagy Aleppóval). Hogy van ez? Bele lehet törődni ebbe? Nem.
Lehet korrigálni egyénileg az állam, vagy államok jogsértését? Van mód az ellenállásra? Az erdélyi magyar tapasztalat az, hogy a földrajzi alapon elszenvedett jogsérelmek földrajzi korrigálása – az elköltözés, a kivándorlás, a menekülés ezek különböző formái – csak töredéknyi jóvátétel, és rendkívül kockázatos. Utolsó esély. A veszteségek minimalizálhatóak de meg nem szüntethetőek. Az, aki Parajdról távozni kényszerült, lehet vendégmunkás, bedolgozó, sőt főállású munkatárs Budapesten (szerencséjétől, kapcsolataitól, anyagi javaitól, tudásától és a befogadó környezettől függően), a parajdi életét nem kaphatja vissza, visszatérni ugyanoda, ugyanúgy már nem lehet. A menekülés kompromisszum, áldozat.
Ha van valós veszély, akkor az a saját territoriális konstrukcióinknak a félreismerése, túlbecsülése, meg nem értése. Minél inkább zártabb egy politikai rendszer, minél inkább fegyelmez a saját határaival, annál nagyobb teret nyit az önkénynek, a torzulásnak, a jogsértéseknek, és a korszerűtlenné válásnak. Minden birodalom előbb-utóbb ebbe bukott bele.
A Nágó–Lukács vita, a „menekültügy” mélyen erdélyi vita, és arról szól, hogy Trianon után száz évvel értjük-e, mi a határ, az állam, és az állampolgárság.
Lukács Csaba a hatalom oldaláról beszélt ma, az Orbán kormány véleményét képviseli, 1918-ban ugyanez a logika – a határzárás elve – a román kormányt segítette volna. 1940-ben, akár a román oldalon, akár a Horthy-rendszer oldalán is megszólalhatott volna, de mondanivalója mindenképpen a Dél-Erdélyben élő magyarok, vagy az onnan menekülők ellen irányult volna.
Nágó Zsuzsa nyilvános megszólalásával kockázatot vállalt: szembefordult a határzáró hatalommal. Támadások kereszttüzébe került. „Nem jó magyar”, „nem is magyar” – szidalmazta sok-sok magyar internetező. És nem jutott eszükbe, hogy a román hatalom nyelvét beszélik, azét, amely jogot formál arra, hogy megmondja, ki milyen nemzetiségű. Vadim Tudor, Gheorghe Funar szinkronhangjai. Így válik a trianoni helyzetével tisztában nem lévő magyar nacionalizmus a román nacionalizmus szócsövévé. Sokkoló helyzet.
Legalább annyira sokkoló, mint amikor Lukács Csaba cikke alatt a kommentelő levonja a szövegből levonható következtetéseket, azt írja: ne jöjjenek a menekültek Magyarországra, menjenek Románia felé, ott majd a románok jól ellátják a bajukat. Az igazán letaglózó azonban az volt, hogy elmaradt Lukács Csaba válasza. Vártam, hogy az erdélyi emlékek megszólalnak benne és általa: „Kedves kommentelőm, írásom értője és továbbgondolója, ha írásom alapján erre a következtetésre jutott, akkor hibát követtem el. Mi, erdélyi magyarok nagyon jól tudjuk, milyen, amikor a romániai határőr szembefordítja a fegyvert, és belelő a menekülőbe. Rokonaink, barátaink vesztették az életüket ezen a határon. Ne sértsen kegyeletet, ne kívánja vissza ezt a múltat”.
Nem csak a múlt, a jelen sem értett a számunkra. Nágó Zsuzsa, aki a szolidaritás jegyében szólalt meg, azt mondja. „Azért kérvényeztem, hogy tudjak szabadon utazni, és segítsen a munkavállalásban.” Érthető álláspont, a menekülő, segítségkérő álláspontja. De a mélyén ott egy másik, be nem teljesített, elmulasztott szolidaritás.
Éveken át azt láttuk, látjuk, hogy a romániai állampolgárok szabad utazáshoz, munkavállaláshoz való jogát korlátozzák. Éveken át a romániaiak voltak Európa belső mumusai. A megvetett keleti ellenség. Az éhenkórászok, rongyosok, ügyeskedők, tisztátalanok. Tőlük kellett félteni az európai munkahelyeket, az ő rémtetteikről, bűncselekményeikről lehetett cikkezni. Elmélkedni arról, hogy képtelenek a beilleszkedésre: megeszik a közparkok hattyúit, a szökőkutakban fürdenek, odarondítanak, ahova érik, és válogatott gazemberségre képesek egy-egy munkavállalói vagy letelepedési engedélyért. Brit és francia lapok hónapokon át tartó kampánnyal küzdöttek a románok ellen. Kísértetiesen hasonló volt az akkori offenzíva a mai menekültellenességhez. Lám, nincs szükség „idegen exportra”, szükség esetén a kontinens sajátjai között is megtalálja az ellenséget.
Ma már mindennek az emléke elhalványult. Elérkezett a pillanat, hogy végiggondoljuk: az állampolgárság is csak egy viszonylagos, változó konstrukció. Ha a diszkrimináció alapja: akkor nem nyújthat jogbiztonságot. Az állampolgári közösség a kooperáció tere és nem az offenzíva eszköze. Ha elfogadjuk, hogy a magyar állampolgároknak lehet szabadon utazni, és munkát vállalni – a románoknak pedig nem, akkor ott nincs megállás. Ma a román állampolgárok jogai sérülnek, holnap a szíreké, vagy az afgánoké. Nincs lokális jogbiztonság, csak globális jogérvényesítés.
Változnak a határok, változhat az állampolgárság, csak az emberi kiszolgáltatottság állandó. Ez az erdélyi magyar tapasztalat, ahonnan az európai és magyar menekültügy újragondolható és a Nágó–Lukács vita tovább folytatható. Rajta.
erdelyiriport.ro

Az egykori Székelyudvarhely – A gyár, amire még Ceaușescu is büszke volt
Negyven éve kezdték építeni, ma is működik, a város és a régió egyik legfontosabb gyára. A Matricagyár rövid története.
„Ide minden parasztot felveszünk!" – a matricagyár homlokzatán levő IMPF valójában az Intreprinderea de Matrițe și Prelucrarea Fontei névnek volt a rövidítése, de a székely humor ezt is kiforgatta. Való igaz, hogy a hetvenes évek közepén elsősorban román anyanyelvű munkásokat és szakembereket akart az akkori rendszer Székelyudvarhelyre telepíteni, de az akkori helyi városi és vállalat vezetők ezt úgy előzték meg, hogy nagyrészt környékbeli munkásokkal töltötték meg a nagy munkaerőt igénylő gyárat. Jó húsz éven keresztül udvarhelyszéki családok ezreinek jelentette a megélhetést. A város területén már a hatvanas években elkezdődött a nagyméretű ipari létesítmények építése, az iparosítás azonban a hetvenes-nyolcvanas években csúcsosodott. Pontosan negyven évvel ezelőtt, július elsején hozták meg a határozatot a matricagyár létrehozásáról, augusztusban kezdték építeni és két év múlva már dolgoztak benne. Eredetileg festékgyárat akartak létrehozni, de többek között az akkori vezetők, például Fábián István igazgató nyomására ezt megváltoztatták és főleg fémszerkezetek gyártása mellett döntöttek.
A gyárat a kadicsfalvi rétre, az akkoriban már meglévő cérnagyár szomszédságába építették fel, több hektáros területre. Olyan hamar megépült az akkori ütemtervekhez képest, hogy maga Nicolae Ceaușescu is meglátogatta 1978. június 20-án, csodájára járt a gyárnak és azon nyomban a bővítést is kilátásba helyezte. A kezdeti években öntött alkatrészek, gumiabroncsok készítésével foglalkoztak a gyárban, de a bővítéskor már az alkatrészgyártás került előtérbe, elsősorban a vegyipar és a kőolajfeldolgozás ágazatának kezdtek gépeket és alkatrészeket gyártani.
Kezdetben a munkások létszáma nem tette ki az ezret sem, később ez emelkedett, 1977-ben 1202 dolgozója volt, majd az 1983 évi bővítés után gyakorlatilag megduplázták a létszámot. Nem mellékesen az utánpótlás megoldására létrehoztak egy oktatási intézményt is, a szakképzett munkástanoncokat a 2-es számú ipari szakközépiskolában készítették fel a gyári munkára – a rendszerváltás után ebből lett a Kós Károly Szakközépiskola.
A vidéki munkások nem mindegyike ingázott, mert a nyolcvanas évek elején a gyár bejáratától nem messze, a Nagy-Küküllő partjára felépítették az egyszobás lakásokból álló blokkokat, az ún. Matrica-garzonokat. Egy idő után azonban nemcsak a matricagyárban dolgozók lakhattak ott. Ami a munkáslétszámot illeti, egyes források szerint 1980-ban 2840-en, 85-ben 3637-en, 87-ben pedig majdnem négyezren dolgoztak a gyárban, a következő évben a négyezret is meghaladta az összlétszám. A nyolcvanas évek végén, a cernavodă-i atomerőmű beindulásakor igen nagy, újabb tervek jöttek: Ceaușescunak amúgyis nagy szenvedélye volt az atomerőmű-biznisz, a csernobili tragédia ellenére nagy lendülettel fogtak neki az atomenergia előállításának. Ehhez az udvarhelyi gyár úgy járult volna hozzá, hogy az atomenergia termeléséhez szükséges, ún. nehézvíz kezelését olyan berendezésekben végezték volna, amit itt gyártanak.
1988 tavaszán is járt Ceaușescu Udvarhelyen, az első útja az ipari övezetbe vezetett – a matricagyárat tovább bővítették volna, az említett ukázok szerint. Másfél év múlva azonban jött a rendszerváltás, ami keresztülhúzta a számításokat. Ahhoz képest, hogy alig néhány évvel korábban még almérnök-képzőt is terveztek, a matricagyár rohamosan épült le, a munkások nagy részétől megvált a közben privatizált, több cégre felbomló nagyvállalat.
A kilencvenes években olyan cégek váltak ki (és végezték tovább az egykori gyár egy-egy profilját), mint a Roseal Rt, a Matform, vagy a Matplast, de a Matrica Rt. is megmaradt. A Matrica Rt. több kis- és nagyrészvényes tulajdonában van, jelenleg 279 alkalmazottal dolgozik, a felsorolt többi „utódcég" is hasonló, néhány százas létszámmal dolgozik.
A 2009. márciusában, 75 éves korában elhunyt Fábián István 33 éven keresztül volt az igazgatója a matricagyárnak, a gyár felépítése és működése az ő nevéhez fűződik. Nem mellékesen a rendszerváltás napjaiban a gyárban is zajlottak az események, erről itt és itt olvashat részletesebben. (Cikkünkhöz felhasználtuk Vofkori György: Székelyudvarhely – Várostörténet képekben című könyvét, illetve más jellegű helytörténeti forrásokat, szóbeli közléseket.) Katona Zoltán
uh.ro
Erdély.ma

Székelyföld ostroma
A kisebbségi jogok sértik a román nép becsületét?
Hát nem szomorú, hogy szinte naponta meg kell fogalmaznunk: az erdélyi magyarság nem akar mást, mint békében élni és megmaradni ősei földjén. Nem követel többet, mint amennyit 1918. december elsején ígértek. Nem kér kevesebbet, mint amennyit a Románia által aláírt kisebbségi szerződés előír. Tudjuk, hogy Erdélyt a kisebbségi jogok tiszteletben tartására tett ígéretek ellenében (is) ajándékozták – népszavazás nélkül – Romániának.
Azt is tudjuk, hogy a román politikai elit nemcsak a gyulafehérvári határozatokat, de a nemzetközi szerződések előírásait sem tartotta és tartja tiszteletben. Az agresszív nacionalista politikai morált Nicolae Iorga 1924-ben – egy parlamenti vitán – így összegzi: aki „az 1919. december 9-ei párizsi megállapodásra mint jogforrásra hivatkozik, az megsérti a román nemzet becsületét, és annak számot kell vetnie azzal, hogy a felháborodott román öntudat eltapossa”. Furcsa logika, hiszen a román nép becsülete épp akkor forog kockán, ha politikusai – Románia nevében – nem tarják tiszteletben a megígért kisebbségi jogokat.
Elgondolkodtató, hogy a Iorga által megfogalmazott szemlélet ma is él. Ha valaki nem fogadja el, számíthat hasonló fenyegetésekre. Az elmúlt években Ilie Şandru maroshévízi történészkedő, székelyzászló-ellenes tanár – elavult történelmi ismeretek birtokában – kioktat, nacionalista kirohanásokkal fűszerezve fenyeget. Szerinte meghamisítom a románok történelmét, mert nem fogadom el a dák-római kontinuitás elméletét. Felháborítónak tartja a Székelyföld, székely-magyar, székely nép fogalmak használatát, amikor a román népszámlálás mindössze 300 székelyről tud. Meg kell érteni, hogy nincs „székelyföld” (így, kisbetűvel!), mert az „románföld” stb. Nem sokat kertel. Szerinte abszurdum Székelyföld történelmi-etnikai múltját emlegetni. Nincs ilyen, az csak „beteg fejem szüleménye”. Őrjöngése magaslatán írja: „Kádár Gyula úr! Mindennek van határa! Ne higgye, hogy az erdélyi románok milliói közömbösen és végtelenségig eltűrik az összes arcátlanságukat!”
Székelyföld térképéről, Székelyföld megnevezéséről soha nem jutna eszembe, hogy revizionista jelkép. A kisebbségi szindróma, amely miatt helyi szinten a nacionalisták kiborulnak, állami szinten is élő valóság. Így például a román külügyminisztérium emberei – a Tusványosi Nyári Szabadegyetemen – látnak néhány jelvényt, szimbólumot. Többek közt az angol Szeretem Székelyföldet feliratú pólót, és azt azonnal revizionista jelképnek nevezik, de felháborítónak tartják az „úgynevezett” Székelyföld népszerűsítését is.
Jogaink határtalanok
Şandru úr nem tudja, hogy a hivatalokban román űrlapot töltünk ki, legtöbbször román nyelven kell beszélnünk, nincs önálló magyar egyetem stb. Olyan elemi jogokért is küzdenünk kell, hogy énekelhessük a himnuszunkat, mert a tolerancia országában az bűntettnek számít. Ha nem így lenne, 2015. július 21-én nem iktattak volna a himnuszéneklés jogáért – a Kovászna megyei prefektúrán – 1500 petíciót. Kulcsár-Terza József, a himnusz énekléséért büntetett Magyar Polgári Párt háromszéki elnöke nem jelentené ki, hogy „a román hatalom üldöz… himnuszunkért, anyanyelvünkért”. Bedő Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt önkormányzati képviselője nem nyilatkozná, hogy a román nacionalizmus legfőbb célja a magyarság felszámolása. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke nem mondaná: megengedhetetlen, hogy egy EU-ország himnuszának énekléséért büntessenek.
Şandru úr! Kötetekre rúgna a másodrangú állampolgári státusból eredő nyelvi és nemzetiségi sérelmek felsorolása. Kérem, lapozza át azokat a magyar médiában megjelent írásokat, amelyekből rádöbbenhet, hogy a hivatalos magyarnyelv-használat egyáltalán nem olyan rózsás, mint ahogy Ön gondolja. Meg kell érteni, hogy nem bevándorlók, hanem a szülőföldünkön őshonos és többségi nép vagyunk, amelynek jogai nem a bevándoroltakéval azonosak. Mert ha a szenegáli beköltözik Párizsba – mondta hajdanán Ion Iliescu –, akkor számára nem kötelező szenegál nyelvű állami egyetemet fenntartani. Tanuljon meg franciául. Talán ezért is nincs magyar állami egyetemünk! Tanuljunk meg románul! Örvendjünk, hogy megtűrtként élhetünk, és nem Ruandában vagyunk, ahol nemrég az ottani nemzeti kisebbség tömeges mészárlására is sor került.
Káros a románosítás
Szerencsére növekvőben azok száma, akik felismerik, hogy káros a románosítást ösztönző ördögi eszmék ápolása. Tudják, eljött az ideje, hogy a románok megismerjék (valós) történelmüket. Felismerték, hogy a románság boldogulása nem a magyar ajkú nemzeti közösség eltiprásán múlik.
Örömmel hallom, hogy az erdélyi magyar és a szász műemlék is érték. Az egyik tévéadás román riportere a Fehér megyei Teleki-kastélyt ismertetve kijelenti, hogy az értékes műemlék épület. Elmondja – amit eddig ritkán halhattunk –, meg kell menteni, mert közös kincs, örökség, függetlenül attól, hogy kik építették. Nem hittem a szememnek, a fülemnek! Közben hallgatom Sabin Gherman és Tudor Duică történelmi fejtegetéseit a magyarok, a szászok és más nemzetiségűek szerepéről, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a román kultúra felemeléshez.
Az erdélyi együttélés népszerűsítője, Răzvan Lupescu kijelenti, vár arra a napra, amikor szívére tett kézzel mondhatja, hogy büszke románságára, mert a Romániában élő magyar nép magyarul beszélhet, tanulhat. „Elvárom – írja –, hogy az állam egyenlő jogokat biztosítson számukra az anyanyelvhasználat terén, ahogy azt a románok esetében is teszi. Elvárom, hogy az állam ne csak »megtűrje« őket, vagy úgy viselkedjék, mintha szívességet tenne nekik, hanem egyszerűen tartsa tiszteletben jogaikat.” (Corbiialbi.ro/Főtér)
A román államtól nekünk is ennyi az elvárásunk, s hogy a román nép nevében ne fenyegessen!
Marosvásárhellyel mi történt?
Csík és Udvarhely vidékén – de más székely tájakon is –, ahol az etnikai arányok megváltoztatásának közvetlen lehetősége nem áll fenn, nem érzik a székelység gyors felszámolásának veszélyét. Márpedig nincs ok diadalittasnak lenni, mert Székelyföld ostroma nagy lendülettel zajlik. A román nacionalizmus már jelentős eredménnyel büszkélkedhet. Így például a legnagyobb székely város, Marosvásárhely az elmúlt másfél évtizedben került – az etnikai arányok erőszakos megváltozása révén – román nacionalista vezetés alá.
Sokan tudatosan összemossák Marosszék és Maros vármegye fogalmát. Maros vármegye az 1876-os közigazgatási átszervezéssel alakult. A székelylakta vidékek mellett a vármegyéhez került két szászrégeni járás, több szomszédos vármegye települése. Ezzel magyarázható, hogy Maros megyében a románság aránya jelentős. Az egyik sepsiszentgyörgyi nacionalista (L. I.), amikor Székelyföld (Székelyföld két és fél megye) területi autonómiája ellen érvel, csúsztatással a három megye székely-magyar és román etnikai arányát emlegeti. Nem mindegy, hogy – kerekítve – 75 vagy 55 százalékarányú Székelyföldről beszélünk!
Azt is kevesen tudják, hogy a románság betelepedése Székelyföldre viszonylag későn kezdődött. Az egyik legkorábbi írásos dokumentum 1600 tájáról maradt ránk. Eszerint Marosszék vezetése – a meggyérült helyi népesség pótlására – engedélyezi, hogy a szék 76 székely településére 196 (átlag 2–3) román családot költöztessenek.
A fokozatos betelepedés nem változtatja meg a székelység etnikai arányait. A románok aránya Marosvásárhelyen 1941-ben is csupán 3,9 százalék. A város mai etnikai arculata azonban nem a természetes fejlődést tükrözi, hanem a tervszerű betelepítési politikát, valamint az 1990-es pogromét. Az enyhe román többség (55 százalék) megteremtése lehetővé teszi a román nacionalista elitnek a székelymagyarság (gyors ütemű) másodrangú polgárrá süllyesztését.
Ezt példázza, hogy olyan elemi jogokért vagyunk kénytelenek pereskedni, ami különben a világ legtermészetesebb dolga lenne, mint a magyar utcanév vagy a piaci zöldség magyar megnevezése. Marosvásárhelyen a városvezetés 2015 márciusa óta tiltja a székelyek tiltakozó felvonulását, a szabad véleménynyilvánítás jogát.
Hová lett Aranyosszék?
Aranyosszék az ötödik, legkisebb és legkésőbb alapított székely szék. Még a 19. században is őrzi székely és többségi jellegét. Az 1920-as trianoni diktátum után azonban az etnikai arányok gyorsan megváltoznak. Ma a székelyek csak néhány településen alkotnak többséget, többnyire kisebbségi létbe szorulnak. Templomaik védőszárnya alatt őrzik magyarságukat, múltjukról keveset tudnak, a székely tudat megkopott, csak néhány faluban ápolják a hagyományokat és az anyanyelvet. A kialakult demográfiai arányok miatt a székely területiautonómia-igény már nem terjed ki Aranyosszékre, a ma közkézen forgó, az elmúlt napokban revizionistának nevezett Székelyföld-térképeken már hiába is keressük.
Az aranyosi székelyek a dél-erdélyi – Szászkézd és a Medgyes környéki – kézdiszékelyek utódai, akik az 1250-es évek második felében telepednek az Aranyos völgyébe. E vidéket IV. Kun László (1289) király adományozza nekik a kunok (1282) és a tatárok (1285) elleni győztes csatákban tanúsított vitézségükért. E jogukat II. András (1291) is megerősíti. Aranyosszék területén 29 település alapítására kerül sor. Orbán Balázs már csupán 22-ről tud. Az aranyosi székelyek évszázadokon át ugyanolyan földközösségi és katonai társadalomban élnek, mint tömbben élő társaik. Az aranyosszékiek számarányát a székelységen belül Csetri Elek történész – az 1600-as évekre vonatkoztatva – 9 százalékra becsüli. 270 évvel később – Orbán Balázs szerint – Székelyföld népessége 435 800 fő. Aranyosszéken 19 800-an élnek, melynek 55,8 százaléka székely (11 048) és 44,2 százalék (8751) román nemzetiségű.
Míg sorsunkról mások döntenek
Ştefan Cicio-Pop alcímben idézett szavai 1918 decemberében hangzanak el, amikor a magyarságot az egyenjogúság maszlagjával kecsegtetik. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó – szól a közmondás. De nem így gondolkodnak az Erdélyt birtokba vevők. Már az első pillanattól a magyarság megalázására törekszenek. A szélsőségesek azóta is ugrásra készen állnak, tesztelik – hihetetlen méretű apparátus segítségével – a székelyek ellenálló képességét. Székelyföld ostroma nagy vehemenciával zajlik. Ennek koronája a vészjósló, évek óta tervezett régiósítás. Ez, mint Damoklesz kardja, rémisztő, mert célja az etnikai arányok drasztikus megváltoztatása. Egyértelmű, hogy a középrégióban – a népesség negyedét-harmadát alkotva – néhány év alatt elhalkul a magyar szó, eltűnik a közéletből, idegen szellemiségű szobrok, megnevezések, színek vesznek majd körül. Ünnepeinken templomainkba húzódva pompázhatunk ugyan piros-fehér-zöld gúnyában, de sorsunkról mások döntenek!
Bár Székelyföld testéből már hiányzik Aranyosszék, leszakadóban Marosvásárhely, a román nacionalizmus mind helyi állami, mind központi szinten dühöng, úgy véljük, az igazság fegyverével kiharcoljuk a székely területi autonómiát, mert az jogos, megillet mindannyiunkat!
Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma

Visky Árpád emlékét idézték (Drámatábor Kökösben)
A sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely tegnap zárult ötödik kökösi drámatáborában harminc erdélyi és magyarországi résztvevő ismerkedett a színjátszás és a közös alkotás eszközeivel. A fiatalok a hatnapos együttlétet a tragikus sorsú egykori sepsiszentgyörgyi színművész, Visky Árpád emlékének szentelték.
A Fazakas Misi által irányított Osonó Színházműhely számára nem idegen Visky Árpád neve, életével és művészi alkotómunkájával né­hány évvel korábban a társulat behatóbban foglalkozott, közbenjárásukkal a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum drámatagozata termet nevezett el a kommunizmusban meghurcolt, máig tisztázatlan körülmények között elhunyt színművészről. Az emlékezők úgy tartják, szókimondásával, igazságérzetével, szenvedélyes munkaszeretetével, tenni akarásával és lázadó alkatával Visky Árpád ma is példaértékű lehet a fiatalok és a színházi alkotók számára.
A táborban a színházszakmai csoport tagjai Mucha Oszkár irányításával, míg a személyiségfejlesztő-önismereti csoportban részt vevők Fazakas Misi vezetésével ismerkedhettek önmagukkal és a színházzal. A napi két műhelyfoglalkozás mellett a tábor minden reggele kitartást erősítő tornával és a lelki-szellemi bemelegítőként szolgáló napindítóval kezdődött, este pedig színházi előadásokat vetítettek, amelyeket megbeszéltek. Az ötödik tábor támogatói és partnerei: a Tiszta Formák Alapítvány, a megyei sport- és ifjúsági igazgatóság, a kökösi polgármesteri hivatal és a helyi Gábor Áron Általános Iskola.
Az Osonó hétfőn indul a franciaországi Tézébe, ahol az ökumenikus ifjúsági táborban színházi műhelyfoglalkozásokat irányítanak, majd augusztus végén tizenegy ország érintésével kéthetes európai turnéra indulnak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Decentralizálás, történelmi régiók (EMI-tábor)
Románia decentralizációjának módozatairól, a régiósítás hogyanjáról, valamint egy regionális politikai alakulat megszületésének fontosságáról beszélt a 11. EMI-táborban Mircea Dăian, a Demokratikus Erdély Liga alapítója (fotó) Fancsali Ernő, az Autonomy For Transylvania mozgalom képviselőjének tolmácsolásában.
„Számos regátbeli nem szeretné, hogy nekünk autonómiánk legyen, mert nem akarnak elesni az Erdélyből származó bevételektől, de az az igazság, hogy ha nekünk jól megy, azzal nekik is jobb lenne” – fejtette ki az előadó, akinek tapasztalata szerint jelenleg egy szűk, számos előjoggal rendelkező társadalmi réteg mellett a romániai családok nagy része nyomorban és gyakran mélyszegénységben él. „Nincs az rendben, hogy valaki dolgozik és kínlódik, de alig él meg egyik napról a másikra. Nyugaton nem létezik ez a paradox állapot, ott a végzettségedtől függetlenül mind az anyagi, mind a lelki egzisztenciád megfelelő, ha keményen dolgozol” – magyarázta Dă­ian, aki az egyik legfontosabb megoldandó kérdésnek a megélhetési kivándorlást tartja. „A mi helyünk ott van, ahol megszülettünk, ahol szüleink felneveltek, s ahol őseinket eltemették” – mondotta. A jelenlegi Románia egy hipercentralizált ország, a nyugati pozitív példák többnyire decentralizált államok, ezekből kell tanulni, hiszen az a legjobb az adott közösség részére, ha ott hasznosítják a pénzt, ahol „kitermelik”. Románia összes történelmi régióját szükséges lenne decentralizálni, és a régiók kezébe adni a hatalmat. A szász kisebbséget már-már elvesztette Románia, ezért nagyon fontos nekikezdeni a munkának, hogy ne tűnjön el a magyar kisebbség is. Ez csak együtt sikerülhet. A helyi közösségek szintjén el kell indulnia a kommuniká­ciónak, a gond a felső vezetéssel van, ám annak is változnia kell, mert amit a közösség kér, csakis Bukarestben tudják megadni; de hiába kérjük, ha nem hallgatnak meg – fejtegette. Mircea Dăian szerint az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozás az egyik legjobb dolog, ami Romániával történhetett, de a helyi gondokat a helyieknek kell megoldaniuk. A generációváltás, a mentalitásváltozás a politikumban is megtörténik, előbb a 2016-os önkormányzati választásokon, majd a parlamentieken, de tudatosan kell szavazni: jobboldali regionális pártra vagy szövetségre van szükség. Dăian úgy látja: a nyugati országokból származó példák átvehetőek és felhasználhatóak Erdélyben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyűlölködés helyett: tanulni a magyaroktól! (Cella Dan)
Részt vettem az ország nemzeti himnuszának napján szervezett egyik hivatalos rendezvényen. Csalódott vagyok… Érzéseim, benyomásaim, óhajaim, elégedetlenségem környezetem szempontjából, természetesen, nem túl fontos. De nem értem, egyes románok miért fröcsögnek mindenfelé, amikor a magyarok különleges napjaikat ünneplik, miközben ők, a románok, nem képesek: 1. tisztességes időpontban megszervezni az ilyenfajta eseményeket, hogy minél többen részt vehessenek rajtuk; 2. megtenni mindent, hogy részt is vegyenek ezeken az eseményeken.
Fojtogat azok közömbössége, akik ujjal mutogatnak a magyarokra, mert „újra utcákra vonultak”, ők viszont képtelenek 20 percet arra szánni, hogy elénekeljék országuk himnuszát, melyet akkora „igyekezettel” „védelmeznek” a „gonoszoktól”.Igen, igaz, az ilyen eseményeket, akárcsak a minapit, általában délben tartják, amikor mindenki dolgozik, mintha a hatóság nem szeretné, hogy az emberek örömmel vehessenek részt rajtuk, mintha szégyellnének néhány lelket összegyűjteni Mihai Viteazul szobra elé, nehogy véletlenül „beszólogassanak”. A sepsiszentgyörgyiek több­sége állami intézménynél dol­gozik. Arról inkább nem is szólok, hány csinos hölgy lép ki 10–11 körül az adóhatóság kapuján és megy „terepre”, hogy aztán teli szatyorral térjen vissza a bevásárlásból. Ahányszor valamelyik intézménybe telefonálok, az ott dolgozók többsége vagy „gyűlésen”, vagy – szintén – „terepen” van – évente kétszer-háromszor... hol vagytok? Nemrég közzétettek egy Daniel David pszichológus által vezetett tanulmányt. Címe: A román nép pszichológiája. A románok pszichológiai profilja (Psihologia poporului român. Profilul psihologic al românilor). Ebből az derül ki, hogy a bizalmatlanság a románok fő jellemvonása. A másokkal való törődés nem terjed túl a családon. És szintén jellemző a románokra, hogy a társadalom erejét keresik, „de képmutató módon, egy olyan kollektivizmusnak megfelelően, melyben rossz néven veszik, ha kilógsz a sorból, és a szerénység és a másokért hozott áldozat álarca mögé rejtik (pl. »én nem szeretném a hatalmat, de az emberek ezt követelik tőlem…«)” – a HotNews szerint. Nem szívesen ismerünk magunkra ebben a leírásban… sőt, vitatjuk a tanulmány hitelességét, és azt mondjuk, olyan valaki készítette, aki rossz színben akar feltüntetni bennünket.
Nem, román testvérek! Ez az igazság, népként ilyenek vagyunk. Persze elképzelhető, egyénként nem érezzük, hogy „vaj van a fejünkön”, de nemzetként ilyenek vagyunk. Ennek bizonyítéka a „fejbevágó” himnusznapi esemény. Nem tudom, volt-e ott alig száz civil. Szomorú! Ahogy azt kollégám, Mirela Cara írta:
„A román a románok legnagyobb ellensége”
Ha mi nem küzdünk meg azért, amink még maradt, azt senki sem teszi meg helyettünk. Unalmasnak tartjuk népzenei előadásokra járni vagy a népviseletet népszerűsíteni. A gyermekek menekülnek mindentől, ami a nép múltjával kapcsolatos, és kinevetik társukat, aki valamilyen román népművészeti tárgyú műhelybe vagy tanfolyamra iratkozik be. Nem tudjuk, hogyan mutassuk meg nekik a szépet és inkább márkás ruhákba öltöztetjük, hogy ne nevessék ki őket az iskolában. Hamisak az értékeink
Hatévnyi együttélés után még mindig elcsodálkozom, a magyarok milyen szépen ötvözik nevelésükben az újat a régivel. A gyermekek már kiskorukban megtanulnak nemezelni, mert kultúrájuk része, büszkén hordják a népviseletet, népdalokat ismernek és így tovább. Csak azt vesszük észre, amit akarunk, vagyis mindig a negatív dolgokat, nem akarjuk átvenni a jó példákat, attól tartva, ezzel sérülne a „kisebbségi többségi” imázsunk.
A nemzeti himnusz napjára magyarok is eljöttek, de a románok nem értek rá. Meggyőződésem, megkapom a magamét ezért a bejegyzésért, de őszintén, nem érdekel. Amúgy is úgy tűnik, sokan csak áldozati szerepben tetszelegnének. Ki nem enged ünnepelni, ember?
Forrás: Corbiialbi.ro, Főtér
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ki volt Tudor Arghezi édesanyja?
Nem, nem a gazdag román családból származó Anastasia Petrescu, miként néhány román irodalomtörténész vélte. Hanem a szentkeresztbányai szolgálólány, Ergézi Rozália. Igazi bulvár bomba hírek kellenek ahhoz, hogy egy székelyföldi kulturális folyóirat elérje a bukaresti román sajtó ingerküszöbét. De még így is időbe telik.
A Székelyföld ez évi januári számában Ferenczes István nagylélegzetű nyomozati anyagot közöl Tudor Arghezi román költő (1880–1967) felmenőiről, különös tekintettel az anyai ágra. Nagy titok lappangott ugyanis jó ideig akörül, ki is a költő édesanyja. Sokáig ugyanis az a változat tartotta magát, hogy Arghezi apja Nae Theodorescu, anyja pedig Anastasia Petrescu, a költő felvett neve művésznév, s az Argeşből eredeztethető.
Nos, Ferenczes István szívós munkájának eredményeképpen kiderült, hogy mindez nem igaz. Az édesanya neve Ergézi Rozália, szentkeresztbányai születésű, római katolikus szolgálólány, aki az ismert székely sorsot követve Bukarestbe ment szolgálni, ahol találkozott Nae Theodo­rescu cukrászsegéddel, és a hu­szadik század Tudor Ar­ghezi néven ismert egyik legnagyobb román költője a köztük kibontakozott szerelem gyümölcse. Szerelemgyermek. Ugyanis Theodorescu nem vette feleségül a szolgálólányt, inkább a gazdag családból származó Anastasia mellett döntött. Az Adevărul napilap 2015. augusztus 4-én terjedelmes cikket szentel Ferenczes kutatási eredményeinek. Ennyi idő kellett, amíg a kultúrák összeérnek, legalábbis a main­stream média szintjén. A cikk amúgy kiegyensúlyozottan számol be a gigászi kutatómunkáról. És ami fontos: fény derült arra, honnan tudott a nagy román költő idős korában is egész jól magyarul. Magyarán: helyükre kerültek a dolgok.
SZÁNTAI JÁNOS (Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kosztándi Jenő 85. születésnapi kiállítása
Kosztándi Jenő alkotásaiban a modern egyetemesség és az erdélyi művészet emelt szintű szintézisét ismerhetjük fel. Képein, amelyek szigorú struktúrák, zárt kompozíciók és aranymetszések mérnöki tervezésével a veszendő egyszeriből örök érvényű szabályrendszert, megtartó rendet teremtenek, látjuk környezetünk, múltunk, életünk felismerhető jeleit.
A modernség jelrendszerének útkeresésében folyamatosan táguló koncentrikus köröket ír le. Az egyre táguló és erős határokat lágy hullámokkal oldó művészi pálya ma is újszerűségükben meglepő tartalmakat emel be saját képi világának zárt rendszerébe.
A közelmúltban a szentgyörgyi kiállítás (Erdélyi Művészeti Központ, rendezte Vécsi Nagy Zoltán) a teljesség igényére törekedve vázolta fel az életmű nagyobb állomásait. Kosztándi Jenő pályája az erdélyi képzőművészet kivonata is. Nagyon éberen őrzi volt mestereink emlékét, akiktől ugyan lényegesen különbözik művészete. Miklóssy Gábor egyetemi tanár a mester szigorával avatkozott bele az egyetemet záró diplomamunka végső változatának kialakulásába, amely a varsói világkiállítást és a nemzetközi elismerést jelentette. A brassói Mattis-Teutsch munkássága és barátsága a modern képiség szabadsága felé adott impulzusokat.
A Kosztándi házaspár Kézdivásárhelyen felnevelte műértő közönségét. A tanári pálya mellett folyamatosan építették művészi formanyelvüket. A szentgyörgyi kiállítás nagy ívet vázol művészetükről. Kosztándi Jenő neoimpresszionista életképei mozgásban és átrendeződésben lendületes pillanatokat emelnek ki. Absztrakt képein a modern életérzés teljességvágyát követi. A megörökített hétköznapokból vett jel az ünnepet, a fenségeset, az elragadtatott szépséget mutatja fel. A részelemek gyöngysorként ismétlődő szabályrendje tükröződő fényjátékokkal, op-artos törésvonalakkal az univerzum himnuszát képezik le. A kicsi, rész, veszendő magán hordja a nagy, teljes és örök ígéretét. Egy kipattanó rügy, a teljesség pillanatában kibontakozó virág, kirajzó méhek, elszálló buborékok pillanatképe a véletlenszerűt megállítva az egyetemes létezés rendjébe kapcsolja az élményt. A művészsors átlényegült, szent pillanatának megragadása többször visszatér a hangszer-nő képzettársítással. A zenébe simuló arctalanság helyét itt a kezek kifinomult idegzete képezi le. A Modiglianira jellemző megnyúlt női alakok a létezés felfokozott és intenzív észlelésének katarzisát keltik életre. A kép csendje mögött hallhatóvá teszik a belső zenét. Kubista aktjaival a nő végletekbe hajló modern mitológiája jelenik meg. Nemes életöröm, az élet szent lázadása tér vissza képein. Ennek ellenpólusaként gyakran látunk monokróm képeket. Kénsárga csendbe dermedt alakok szoborszerű némasága görög sorstragédiákat hív elő bennem. A sötét színek drámai feszültsége közösségi kortudatot sűrít. A zsindelytetős székely házak sorsközössége az erdélyi létezés változását és esendő magunkat a tradícióba helyezve mutatja fel. Ez a képsorozat – amelynek két változata van jelen a kiállításon – a székely épületegyütteseket több struktúrába mozdítja el, így a közösségi értékek átértékelésének folyamatát követi. A hegyek fölött gomolygó felhők katlanja és rejtőzködő, derengő ablakszemek irányába mutat. Kosztándi Jenő témaválasztásában jelentős helyet foglal el a közösségi értékrend és a történelmi emlékezet előhívása. Drámai feszültség és szigorú kompozíció tettvállalás értékű azonosulást jelöl forradalmárok és szabadságeszmék ábrázolásával. A forradalmak nagyjait megidézni nem illusztráció, hanem nemzeti és közösségi értékrendünk felmutatása. A megtervezett metszésvonalak és fénytörések szigorú hálójából építkező képek mellett a közelmúltban gyakran láthatunk kirobbanó, vitalitásában felkavaró expressziókat. Nyers erő árad az érzés egyszeriségéről, a létezés szenvedéllyel felfokozott intenzitásából. A Golgota olajfájának rögzítése a légüres térből kiinduló és a határoknak feszülő intenzív szellemi és földi létezés átmenetét tárja fel. Ágak sűrűjében bűvölt arcok villannak fel.
A kézdivásárhelyi kiállítás (Kosztándi Galéria, rendezte Hegedűs Ferenc) erőteljesen a közelmúlt alkotói korszakára fókuszál. Itt sűrítetten láthatjuk az elmúlt évek gyakran oldottabb kompozícióit, a részelemek szándékolt kihagyását, a minimalizált díszletet mint a néző jelentésteremtő szabadságát. A mértéktartás vagy az élmény levezetése előtti megszakított lezárás eredetiségében meglepő és frissességében élményszerű.
Kosztándi Jenő az éber tekintet, aki előtt a hétköznapok rutinjában, a sokszor látott dolgok mögött is ott az egyszeri és megismételhetetlen ötlet és életöröm. A nagy művész azonnal felismerhető jelképrendszerrel rendelkezik. Ötletei a gyerekkori repülés szabadságával viszik új kihívások felé. Kiváló anekdotizáló tehetségében érzékeny és magas intellektus él. Kívánunk neki egészségben gazdag, boldog életet!
DEÁK FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Asszonyok szőtték az idő köntösét"
Sipos Márta kiállítása Énlakán
Júliusban az énlaki unitárius egyházközség közösségi házában ötödik alkalommal állította ki erdélyi varrottasait Sipos Dénesné Szász Márta. A termet megtöltő helybeliek mellett a messziről érkezett vendégek között volt Áder János, Magyarország köztársasági elnöke és felesége, Herczegh Anita asszony. A vendégeket Nagy-Mátéfi Tímea helybéli unitárius lelkész köszöntötte, népdalokat Koronka Lilla énekelt. Akik először látták a kiállítást, valószínűleg sokan érezték azt, amit magam is, amikor a székelykeresztúri múzeumban először találkoztam a Kőhalmon élő agronómus munkáival. Különös megtiszteltetésnek tűnt, hogy beléphettem a tágas "parádés házba", a tisztaszobába, amit csak fontos vendégeknek nyitnak ki.
Az énlaki kiállításon újra együtt volt az anyag, a Sipos Mártától megszokott gondos elrendezésben, s aki jószándékkal érkezett, varázslatos, szent térben találta magát. A kiállított drapériákról, asztalterítőkről, rúdravalókról, párnahuzatokról ezernyi jelével, szimbólumával a régmúlt szólt hozzánk. Egy ősi hitvilágról, ősi tudásról, a természethez való szoros kötődésünkről, a megfejthetetlen titkokról és a nagy feladatról, hogy az évezredek során csiszolt, alakított tudást, ami sajátosan, összetéveszthetetlenül minket, magyarokat jellemez, menteni, őrizni kell, hogy tovább adhassuk. Elődeink világképe, életszemlélete, tehetsége, alkotókedve, öröme és szomorúsága üzen a jeleken át, s a kézimunkák jelrendszerét fejtegetve a közösséghez való tartozás élményét élhetjük át.
Az erdélyi ember lakását a legkeményebb diktatúra éveiben is a kalotaszegi, marosszéki, torockói, udvarhelyszéki kézimunkák díszítették, amelyek az önazonosságunk megőrzésére való törekvés mellett a csendes "piros-kék-fekete-fehér ellenállás" jelképei voltak.
"A múltat nem lehet tőlünk elvenni, de csak akkor a miénk, ha ismerjük". Nemeskürthy István gondolatai ma különösen időszerűek, hiszen egy olyan korban élünk, amikor nemzedékek nőnek fel úgy, hogy már nem érzik a hagyomány erejét, s lakásukban nincs helye a kézimunkáknak. Régies, porfogó, nem illik a modern lakások áramvonalas, leegyszerűsített eleganciájába. Ráadásul gond van vele, időnként mosni, vasalni kell – sorolják a kellemetlenségeket, s közben nem tudják, hogy mit is veszítenek. Ezért örvendek minden egyes alkalommal annak, amikor Sipos Márta alkotásait látom, beszélhetek róluk. És az alkotóról is, aki egy hagyományőrző székely faluból elindulva férjével együtt román-szász vidéken, agrármérnökként kereste évekig a kenyerét. Ennyi idő elég lett volna a környezethez való igazodáshoz, a beolvadáshoz is. De Sipos Mártát és férjét nem ilyen fából faragták. Tartását, elkötelezettségét a szülőhely, gyermekkorának benyomásai alakították. 1951-ben született az Énlakához közeli Firtosmartonosban, s ötéves korában édesanyja példáját követve kezdett el kézimunkázni.
Bár tanítónőnek készült, énekhallásának hiányossága miatt a román tannyelvű marosvásárhelyi mezőgazdasági iskolába és onnan a kolozsvári Agrártudományi Egyetemre sodorta a sors. Ott ismerkedett meg agrármérnök-hallgató férjével, Sipos Dénessel, s együtt helyezték őket a szász- homoródi és kacai téeszhez, ahonnan 1990-ben költöztek Kőhalomra. Immár agrármérnökként, a gyermekkori tudásra építve varrt, horgolt, hímezett, kötött, bogozott – minden műfajban kipróbálva tagadhatatlan tehetségét, pontos varrástechnikáját. És minden, amihez nekifogott, kifogástalanul pontos, tetszetős lett.
A kézimunkázás, amely egész eddigi életén végigkísérte, bevallása szerint olyan volt számára, mint másoknak a cigaretta, ha lazítani akart, ha megnyugvásra vágyott, elővette és varrt.
Fejlődésében sokat jelentettek az unitárius nőszövetség tanfolyamai, amelyek célja a hagyományőrzés mellett a népi varrottasok, az eredeti motívumok népszerűsítése, a hagyományos módon történő mintanyomtatás, a különböző vidékek öltéstechnikájának megismertetése, a munkadarabok eredeti befejezési módjának a bemutatása volt.
A kézimunkázás hobbiból szenvedéllyé vált, s az elmúlt évtizedekben kivételes energiával, akaraterővel, csak tiszta forrrásból alkotta meg azt a varázslatos világot, ami ebben a teremben különleges energiákkal vesz körül. Kézimunkáin ott van legszebb ősi motívumunk, a boldog szerelmet jelképező rózsa, a női érzékiséget, teremtőerőt megtestesítő tulipán, a férfiszimbólumnak tekintett fordított szív, az életörömöt sugárzó szegfű, a sorsjelképként számon tartott margaréta, a termékenységet hirdető gránátalma, az ártatlanságot jelentő bazsarózsa, az életerő forrásaként ábrázolt korsó, a lelket szimbolizáló galamb, az egymással szembeforduló madarak, a boldog szerelmet jelképezve, és az egymásnak háttal állók, a szakítás, a szomorúság jeleként. Láthatjuk a kalandra kész férfierőt jelképező szarvasokat, s a kozmikus erőket, az életet adó Nap jelét, valamint az éjszaka lámpását, a nőiességet jelképező Holdat, az egészségvédő szereppel felruházott házőrző kígyót és a legfontosabbat, az életfát, amely kapcsolatot teremt az alvilág, az élet és az öröklét között, tetején a lélek égre nyíló virágával; és sorolhatnánk tovább a tűvel varrt jelképeket, amelyek a kézimunkákról leolvashatók. A jelbeszédet, az ősi tartalmat, amelyet idővel elfelejtettünk, néprajzosok próbálják megfejteni. Már a honfoglalás előtt leírták rólunk, magyarokról, hogy pompakedvelő nép vagyunk, környezetünk és ruházatunk gazdagon díszített. Erről a hagyományról a modern világ egyszerűsítő törekvései ellenére sem kellene lemondanunk.
A kézimunkázás fáradságos gyönyörűségét megérezve Sipos Márta missziót vállalt. Három jellegzetes tájegység legeredetibb, legszebb, még élő és már elfelejtett, múzeumokból kikeresett mintáit varrta meg újra, s e kiállítás is azt bizonyítja, hogy mindhárom varrástechnikát, a kalotaszegit, a torockóit és az udvarhelyszékit is mesterfokon műveli. Végül székely asszonyként az utóbbi mellett kötelezte el magát, annak finoman stilizált, arányosan szerkesztett szabadrajzú mintáit varázsolja gondos, pontos öltésekkel háziszőttes anyagra, kézi csipkével szegélyezve. Gondja van arra is, hogy drapériái unokaöccse, a firtosmartonosi Szász Attila Ferenc által készített, tulipánokban végződő faragott rudakra kerüljenek.
A szépséget, szerelmet jelképező virágos, növényes, életfás, madaras és a kőhalmi születésű László Gyula történész által gyűjtött szarvasos falvédők kivarrásához óriási türelem, alázat, hűség, kitartás kellett. Ahogy Szász Márta legújabb alkotásához, az udvarhelyszéki vetett ágy elkészítéséhez is. Aki valaha befejezett egy darabot, csak az tudja felbecsülni azt az időigényes munkát, ami a kézi csipkével szegélyezett ágyterítő és az udvarhelyszéki falvak legszebb mintáit megörökítő kilenc párnavég, párnacsúp kivarrásához szükséges volt.
Mondják, hogy a kézimunkák, a hímzésminták lelki egészségünket védik, mert sugárzik belőlük az alkotó energiája, szeretete, amellyel varrta őket. S aki mesterfokon műveli a népművészetet, képes bevonzani, varázserővel ellátni a keze alól kikerülő tárgyakat.
Szász Márta nem eladásra varr. Udvarhelyszéki munkáival emléket állít édesanyjának, a székely asszonyoknak, akik ezt a boszorkányos öltést kitalálták, amely olyan takarékos, hogy a kézimunka hátulja szinte üresnek látszik. Munkáitól nem tud megválni, mert bevallása szerint a lelkét varrja mindenikbe, népi örökségünk szeretetét, s az értékmentő reményét, hogy van és kell legyen folytatás.
Bár a magyar népművészet mestere címet számunkra bonyolult, nehezen bejárható úton osztogatják, munkásságának s e területnek az ismerőjeként kijelenthetem, hogy az erdélyi kézimunkázás nagymestere ő hivatalos címek nélkül is, hisz az otthonában tokokba felcsavarva gondosan őrzött anyag egy néprajzi múzeumot megtöltene már.
Értékmentésnek tekinthetjük, ahogy ragaszkodik az eredetiséghez, hogy teljes szépségében varrja újra, amit hajdanán "az idő köntösét szövő asszonyok" megalkottak, s amit ma jobbára értelmiségiek mentenek és adnak tovább. Művészet ez a javából ez is, tűvel varrott, a kéz mozdulatai nyomán öröklődő anyanyelvünk mondatai a mágikus, mitologikus gondolkodásról, az életről, a halálról és az örökéletről, a szerelemről, a házasságról, a természetről, a bánatról és a boldogságról, amely virágaival, leveleivel, indiával ölel körül, ha hagyjuk, hogy a lélek és a kéz nyelvének mondatai díszítsék otthonunkat.
(Az Énlakán, Sipos Márta kézimunka- kiállításának megnyitóján elhangzott szöveg szerkesztett változata.)
Felhasznált irodalom:
Csörgő Zoltán: A népművészet szakrális jelentésrétegei
(www.inco.hu/inco0401/hagyo/ovocikk2.htm)
Kiszely István: Ősi magyar népművészeti stíluselemek (istvandr.kiszely.hu/ostortenet/029.html)
Asztalos Enikő: Az erdélyi magyar kézimunkák (e-nepujsag.ro, 2009)
Bodolai Göngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Lépj ki a komfortzónádból!
Gyermek és ifjúsági evangelizációs hét Feketegyarmaton
Gyermek- és ifjúsági evangelizációs hét zajlott Feketegyarmaton július 23–29. között írországi fiatalok vezetésével és brassói ifisek közreműködésével. A református gyülekezeti terembe napról napra több helybéli kisgyerek és fiatal jött el. Megpezsdült az élet Feketegyarmaton a hírre, hogy ezúttal negyedszer – érkeznek írországi fiatalok a faluba. A vendégszeretetet a brassói fiatalok a mezőgazdasági munkába való besegítéssel is igyekeztek meghálálni, az írországiak pedig délelőttönként gyermek-bibliaórát és kézműves foglalkozásokat, délutánonként angol nyelvórát, este ifjúsági bibliaórát tartottak.
A délelőtti foglalkozásokon a hat írországi fiatal vezetőjükkel, Ricky Lintonnal interaktív módon ismertették meg a gyerekekkel a bűn mibenlétét és Krisztus megváltó erejét, valamint hangsúlyozták Isten mindent és mindenkit körülölelő szeretetét. Nemcsak magyarul, hanem angolul is megtanulták a gyerekek a Biblia egyik legszebb és legjelentősebb aranymondását: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3,16).
Délben, miközben a gyerekek otthon pihenték ki az eseménydús, játékos délelőttöt, az írországi és brassói fiatalok a szorgos presbiterasszonyok finom főztjéből nyertek erőt a délutáni tevékenységekhez. Délután az angoltanulásé volt a főszerep. A délutáni hűsülésről a Fekete-Körös gondoskodott, kitűnő ismerkedési alkalom volt. Késő délután az ifjúsági bibliaórákon a fiatalokban tudatosodott, hogy mindannyian különlegesek és értékesek vagyunk Teremtőnk szemében, és nagy lehetőségek rejlenek bennünk, de ezeket csak Isten segítségével tudjuk teljes mértékben és méltón kiaknázni.
A gyermek- és ifjúsági evangelizációs hét fénypontja a vasárnapi istentisztelet volt, amelyen az írországi és brassói fiatalok dicsőítő énekekben mondtak köszönetet a gyülekezetnek a szívélyes fogadtatásért és vendéglátásért, valamint a feketegyarmati gyerekekkel és ifjakkal közösen is magasztalták Istent. Nemes Emil lelkipásztor prédikációjában elmondta, az írországi fiatalok nem pénzben dúskálva jöttek ide, sokáig gyűjtötték a zsebpénzüket, és más forrásokból is igyekeztek anyagi javakhoz jutni, például munkát vállaltak, csak azért, hogy eljuthassanak a feketegyarmati gyülekezetbe és szolgálhassanak a közösségnek és rajta keresztül Istennek. A brassói fiatalok sem kizárólag üdülni jöttek, a kétkezi, mezőgazdasági munkában és az evangelizációban is aktívan kivették a részüket. Lépj ki komfortzónádból és oszd szét magad szeretetben, ahogyan tette ezt Mózes és Jézus, mondta a lelkipásztor, mert ha így cselekszel, kincsed lesz a mennyben! Mert mindaz, amit magunknak próbálunk felhalmozni anyagiakból, az előbb vagy utóbb elvesz. Egyszer azt mondta valaki: „Csak az marad meg, amit másnak adtál”. Ez olyan nagy igazság! Az áldozathozatalunkból, a segítségnyújtásunkból mindig valami szép, valami jó, valami isteni, maradandó áldás fakad. Mert azt mondja a Példabeszédek könyvének írója a 11. rész 25. versében: „aki mást felüdít, maga is felüdül”.
Az áldásos gyermek- és ifjúsági evangelizációs hét testi és lelki szempontból egyaránt üdítő volt a nyári kánikula kellős közepén a kis és nagy résztvevők számára is, amiért hála legyen az írországi Exodus Szervezet Allinfor Jesus 2015., 17-es számú csapatának, a brassói fiataloknak, minden feketegyarmati gyereknek és fiatalnak, aki a tevékenységeken részt vett, a segítőkész gyülekezeti tagoknak, de mindenekelőtt a Jóistennek, akié egyedül a dicsőség!
Nemes Emil lelkipásztor
Nyugati Jelen (Arad)

Birtokba vette az egyház az egykori római katolikus elemit
A Bob iskola elemistái az Unió utcában kezdik a tanévet
Hatvanhét év után ténylegesen birtokba vehette az egykori római katolikus elemi iskolának a kommunizmusban államosított épületét a katolikus egyház.
A 2010-ben megtörtént hivatalos visszaszolgáltatás egyik feltétele az volt, hogy további öt évig használhassa az épületet az ott működő Ioan Bob iskola. Az önkormányzatnak időközben másik épületet kellett találnia a tanintézmény számára, ezt végül az Unió utcában azonosították, ahol a jelenleg még zajló átfogó tatarozási munkálatok után az iskola diákjai alkalmas környezetben kezdhetik szeptemberben a tanévet. Bár a XV. századi épület tényleges visszaszolgáltatása nem volt feszültségmentes, a helyi tanács egyes tagjai részéről az ott működő iskola sorsáért való aggódással vegyes méltatlankodás kísérte, a kolozsvári katolikus egyház előretekint: örülnek az eredménynek, és az épület rendeltetésének terveit szövögetik. Kovács Sándor főesperes levélben fordul a kolozsváriakhoz.
Szabadság (Kolozsvár)

ICCJ – Tilos a hálapénz
A legfelső bíróság (ICCJ) megállapította, hogy az állami kórházban dolgozó orvosok nem fogadhatnak el hálapénzt. Az ICCJ azt követően foglalt állást a kérdésben, hogy a fellebbviteli katonai bíróság a betegjogi törvény és a büntető törvénykönyv közalkalmazottakra vonatkozó előírása közötti jogi összefüggések tisztázását kérte.
A Mediafax ismertette a legfelső bíróság június 4-i döntését, amelynek indoklása két napja jelent meg a Hivatalos Közlönyben. A döntés felidézi: a betegek jogait szabályozó 2003/46-os törvény lehetővé teszi, hogy a páciens hálapénzt vagy valamilyen adományt ajánljon fel az orvosnak.
A bírói testület úgy ítélte meg, hogy a betegnek ez a törvény által elismert joga nem teszi kötelezővé, hogy az orvos el is fogadja a felajánlott anyagi juttatást.
Szabadság (Kolozsvár)

Eltüntették a szobor-csoportról a foltokat
Helyrehozta tegnap Kolozsi Tibor szobrászművész, bronzrestaurátor a Mátyás-szoborcsoport lovának azon részeit, amelyekre rácsapódott a múlt heti műemlékrongálók által használt barna színezék.
A szakember lapunknak beszámolt arról, hogy a szobrot védő viaszréteg egy kicsit ráolvadt a festékre, ezért a vízsugárral való lemosás után a festékfoltok szélein megmaradtak a kontűrök, de eltüntetésük nem okozott különösebb fejtörést. Kolozsi Tibor, (aki egyébként a 2009–2010-es átfogó felújítás alkalmával a bronzalakokat restaurálta), oldószer segítségével tüntette el a ló hátsó részén és lábain keletkezett foltnyomokat, majd újra bevonta viaszréteggel az érintett felületet. Amint arról beszámoltunk, a festékkel leöntött talapzat felületkímélő módszerrel végzett tisztítását Nagy Benjámin kőrestaurátor és munkatársai végzik, a munkálatok nagy valószínűséggel e sorok megjelenéséig le is zárultak.
(Zay Éva)
Szabadság (Kolozsvár)

A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve
A Mária-tisztelet sokszínűségét tárja fel a Csíki Székely Múzeumban megtekinthető A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve − Mária-tisztelet Erdélyben című kiállítás. A csíksomlyói kegyszobor létrejöttének 500. évfordulója alkalmából összeállított kiállításon olyan tárgyi emlékek, levéltári dokumentumok is láthatók, amelyeket eddig még nem mutattak be a nagyközönségnek.
A csíksomlyói Mária-szobor története összeforr a ferences kolostor és Csíkszék történetével. Muckenhaupt Erzsébet történész-muzeológus szerint a kiállítás, mely tulajdonképpen két tárlatból tevődik össze, több kutatóterület határán áll: művészettörténet, történelem, helytörténet, egyháztörténet, vallástörténet, vallásos néprajz, irodalomtörténet, zenetörténet, nyomdatörténet stb.
A Mária-tisztelet Erdélyben című kiállítás célja időrendi sorrendben és témák szerint csoportosítva bemutatni a Mária-tiszteletet és feltárni a jellegzetesebb fennmaradt tárgyi emlékeket az erdélyi templomokból, vagy a közgyűjteményekben fennmaradt olyan szobrokat és oltárképeket, amelyek Máriát ábrázolják. Ehhez kapcsolódik a csíksomlyói Mária-szobor is, így a két kiállítás kiegészíti egymást.
„Igazi csapatmunka. Nagy alázattal és szeretettel hoztuk létre ezt a kiállítást Hegedűs Enikővel, Mihály Ferenccel és munkatársaival, valamint P. Urbán Erik ferences atyával. Segítettek restaurátor és fényképész munkatársaim, Benedek Éva, Nagy Gyöngyvér és Nagy István. Én mint történész dolgoztam a kiállítás somlyói részének a kialakításában, nekem a kutatási területem a csíksomlyói kolostor és a templom története, valamint a könyvtár, a nyomda és a könyvkötő műhely. Rendhagyó kiállítás, még soha nem volt együtt összegyűjtve ilyen jelentős anyag a Mária-tisztelet Erdélyben témakörben és a somlyói Mária-szoborról” – mutatott rá Muckenhaupt Erzsébet.
A kiállítás a csíksomlyói kegyszobor története kapcsán bemutatja a ferencesek által írt történeti munkákat, de levéltári anyagokat is meg lehet tekinteni. A források közül jelentős a még lappangó, 17. századi szerződés, amelyet 1664-ben kötöttek a ferencesek Nyerges János brassói oltárkészítő mesterrel, aki a szerződés szerint arra vállalkozott, hogy megaranyozza a szobrot, rádiuszba, azaz sugarakba foglalja. Ekkor került a főoltárra az addig a templomban mellékoltáron lévő Mária-szobor.
Tavaly júliusban találta meg Muckenhaupt Erzsébet a gyulafehérvári érseki levéltárban Bernád Rita egyházmegyei főlevéltáros segítségével azt az iratcsomót, amely tartalmazza annak a három egyházi vizsgálatnak a dokumentumait, amely során a szobor csodatételeit vizsgálták. 1746-ban, 1747-ben, 1779-ben, majd az európai műveltségű erdélyi püspök Batthyányi Ignác idején, 1784-ben tartottak vizsgálatot ez ügyben. A történész szerint a Mária-évnek egyik ajándéka volt mindannyiunk számára az, hogy rátaláltak ezekre a dokumentumokra. Ezek, valamint a Mária-szoborról készült nyomtatott anyagok is megtekinthetők a kiállításon.
Általános jelenség volt, hogy az évszázadok folyamán a kegyszobrokat öltöztették – mesélte a történész. A legkorábbi adatok a somlyói szobor öltöztetéséről a 17. századból valók. 1622-ben és 1624-ben készült két különböző leltár a somlyói kegytemplomban található értékekről és szobrokról. Az elsőben már említik, hogy öltöztették a Mária-szobrot. Az 1624-es leltárból – ez egy latin nyelvű kivonat – tudjuk, hogy ekkor nyolc oltára volt a templomnak, a főoltár, volt egy kisebb mellékoltár, majd a Boldogságos Szűzanya oltára karján a Kisjézussal, a Szent Ferenc, Szent Antal, az apácák oltára és még egy kisebb oltár. Az 1746-47-es tanúvallomásokat tartalmazó iratcsomó utal erre a leltárra is, és leírja, hogy 1622-ben mibe volt felöltöztetve a szobor. Később már csak Jézuskát öltöztették. A kiállításon három ruhát is bemutatnak, melyekbe Jézuskát öltöztették valamikor a Mária-szobornak fogadalomból felajánlott néhány tárggyal együtt. A szobrot az 1960-as évekig öltöztették.
A csíksomlyói templomban 1798. december 8-án hirdették ki a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén, hogy a Mária-szobor csodatevő – ekkor olvasták fel Batthyány Ignác levelét, melyben elismerte, hogy a csíksomlyói Szűzanya csodatevő. Ennek a levélnek az egykori másolata is látható a kiállításon. Az akkori ünnepi szentmisén több mint háromezer ember vett részt. A szobor a Mater admirabilis et contra haereses auxiliatricis, azaz „Csodálatos Anya, az eretnekek ellen Segítő” feliratot kapta. Ezzel egy időben ezüst koronát és jogart adományozott a püspök a Máriának és a Jézuskának. Ezek is megtekinthetők.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

A székelységnek autonómia, és nem faexportengedély kell!
Merre visz az utunk az autonómia fele? címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt háromszéki vezetője, valamint Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt országos elnöke részvétel az EMI-tábor negyedik napján, szombaton.
A közéleti fórum az erdélyi magyarság, valamint Székelyföld utóbbi 25 éves történéséinek áttekintésével kezdődött, amellyel kapcsolatban Izsák Balázs elmondta: a székelység évszázadokon keresztül a törvényes jogok követésének nemzete volt. A székelyföldi nemzetpolitika színterén 11 éve megalakult SZNT vezetője kifejtette: ezúttal akkor követnék ugyanezen elvet, amennyiben a régió autonómiájának közképviseleteként létrejönne egy testület, amely közvitákat követően állítana össze egy törvénytervezetet, majd a parlament elé terjesztené. Mint fogalmazott, a székelyföldi önrendelkezés csakis alkotmányos keretek között lenne működőképes, ennek pedig két pillérre kell építkeznie: egyrészt egy regionális intézményrendszer megalkotása szükséges, másrészt határai mindenképpen a történelmi Székelyföld határai kell, hogy legyenek.
Az elmúlt időszakban főképp az utóbbi kitét értékelődött fel, hiszen a bukaresti vezetés egy román többségű régióba olvasztaná be Székelyföldet – mondta Izsák Balázs, aki jogellenesként értékelte ezt a kezdeményezést. Hozzátette, Székelyföld határai nem csupán a vármegyék határai, hanem nyelvi és kulturális határok is.
Izsák Balázs a szeptemberben sorra kerülő, nagyszabású lármafagyújtásái akcióról is beszélt, amelyről úgy nyilatkozott: céljuk – azon túl, hogy a világ szemét Erdély irányába fordítsák – a gyülekezési pontokban a közösségi élmény megteremtése, s a kezdeményezést a román közigazgatási szabályozás ellenében is megtartják. „Lehetséges ezúttal is egy olyan társadalmi összefogást felmutatni, amely 2013-ban, a Székelyek Nagy Menetelése alkalmával sikerült már” – jelentette ki az SZNT vezetője, aki úgy véli: szükségessé vált egy erős autonómiamozgalom létrehozása az önrendelkezés megvalósítása érdekében. Az elmúlt időkben megindult a székelység demobilizálása, mivel négyévente eljárnak szavazni a helyiek, de az időszakos választások közti periódusban nem foglalkoznak közéleti témákkal, elfordulnak a politikai élettől. Ezen kell változtatni, s ezért van szükség a már említett erős autonomista mozgalomra a sikerek elérése érdekében.
Szilágyi Zsolt sajnálatát fejezte ki, hogy továbbra sem lehetséges egy, az összes magyar pártot megszólaltató, közös vitafórum megvalósítása. A pártelnök elmondta, reméli, hogy egyszer eljön az az idő, amikor a székelység jövőjét illetően személyesen is sikerül egy asztalhoz ültetni mind a négy erdélyi magyar politikai szervezet vezetőjét. „Erdélyben a magyar politikusok feladata, hogy támogassák és képviseljék a népet, valamint a szabadságeszmét” – mondta Szilágyi, aki kifejtette: a 21. század harcai nem véres szabadságharcok, más típusúak, de most is folyik a nemzetek közti háború, amelyben a magyarok – akik nem számítanak nagyhatalomnak, illetve sem katonailag, sem gazdaságilag nem olyan fejlettek, mint más kisnemzetek más földrészeken – csak saját tudásukra és hitükre támaszkodhatnak. „A jövőbe vetett hit nélkül sikeres autonómia-kezdeményezés sincs” – hangoztatta Szilágyi, aki úgy gondolja, szakítani kell a szavazathajhász politikával, és a magyarság érdekeit kell szolgálni. „Az elmúlt negyed század célja a mindenáron kormányra kerülés volt, ám a hivatalos magyar politikai képviselettel az RMDSZ egyetlen autonómia tervezetet sem nyújtott be” – fejtegette Szilágyi, aki gondolatát nem politikai vádként, hanem ténymegállapításként értékelte. A politikai pártok feladata nemcsak a hatalomszerzés, hanem erős morális dimenziót is szolgál, hogy megtartsa a magyarság elkötelezettségét és hitét. „Nekünk autonómia kell, nem faexport-engedély!” – mondta Szilágyi, majd hozzátette, a magyar politikának olyannak kéne végre lennie, hogy ha bemegyünk tárgyalni a székely autonómiáról, akkor nem jövünk ki a faexport-engedéllyel. „Sokszor elmondjuk ezt, mert sajnos a 25 év leltára azt mutatja, hogy egyik-másik szenátorunknak néhány millió euróval több a vagyona egyik mandátumról a másikra, míg az önrendelkezés nem jut előbbre” – jegyezte meg az EMNP országos elnöke, aki hozzátette: az sem mindegy, hogy mekkora az erdélyi magyar politikai elit szintjén a korrupció mértéke. Szilágyi úgy véli: mindenki érdeke, hogy egyetlen magyar politikust se hurcoljanak meg, amennyiben ártatlan.
A gondolatmenetet folytatva Kulcsár Terza József elmondta: „üldöznek minket az igazságért, mert nem hiszem, hogy Mezei János, Gyergyószentmiklós polgármestere, vagy Ráduly Róbert korrupt lenne. Lehet, hogy a román hatalom ezt állítja róluk, de ez nem azt jelenti, hogy igaz is” – tette hozzá. Kulcsár Terza ugyanakkor elmondta: nem lehet Székelyföld jövőjéről beszélni, ha az erdélyi magyar politikai alakulatok nem ülnek le egy asztalhoz, és nem születik meg egy közös álláspont, ám véleménye szerint el kell felejteni az összefogás szót, s helyette az együttműködést kell szorgalmazni. „Az MPP szerepe a közvetítés, amelyet önként vállalt, hiszen azt szeretnénk, ha az SZNT, az EMNP, az RMDSZ és az MPP vezetői egy asztalhoz üljenek. Az EMNP és az MPP 2012-ben elvesztette az önkormányzati választásokat, mivel megtört a nemzeti oldal, az emberek pedig az RDMSZ-re szavaztak, és az elkövetkezőkben nemzetpolitikai szinten számolni kell a szövetséggel is – összegzett Kulcsár Terza József.
Az EMI-táborban hasonló témában, így Milyen lesz az autonómia? címmel vasárnap 14 órától interaktív beszélgetést tartanak Izsák Balázzsal, amelynek keretében a fiatalok nyelvén, könnyen érthető nyelvezetben tartanak előadást a székelyföldi önrendelkezés működéséről, az ezzel kapcsolatos elképzelésekről.
itthon.ma//erdelyorszag

Döntött a román bíróság: nem szélsőséges az autonómia
Az autonómia nem revizionizmus és nem szélsőséges tevékenység, Európában több régióban is működik ez az önrendelkezési forma – állapította meg másodfokú, végleges döntésében a Szatmár megyei bíróság. A pert Krakkó Rudolf nyerte: a Híd Egyesület elnöke a civil küzdelem fontos lépcsőfokára jutott el.
A rendszerváltás óta először mondja ki egy végleges bírósági határozat azt, hogy semmilyen törvénytelenséget nem követ el, aki Romániában az autonómiát népszerűsíti. A jogerős döntés a szatmárnémeti bíróságon született meg a szatmárnémeti Híd Egyesület elnökének, Krakkó Rudolfnak a beadványa nyomán. A szatmári civil szervezet vezetője a megyeszékhely román napilapját, a Gazeta de Nord-Vest című újság szerkesztőségét perelte be, miután a lap a 2013. december 2–3. között megszervezett autonómiakonferenciáról úgy számolt be, hogy az egy szélsőséges rendezvény a szélsőséges eszméket valló Krakkó Rudolf szervezésében.
Krakkó által az első fokon elveszített, majd a másodfokon megnyert per bírói indoklása szerint nem szélsőséges az a személy, aki az önrendelkezést népszerűsíti. „Az autonómia gondolata nem hasonlítható össze a revizionizmussal, a nemzeti szocializmussal, illetve bármilyen más szélsőséggel. Az autonómiát Európa több régiójában alkalmazzák.” A bírói végzés arra is kitér, hogy a Híd Egyesület által szervezett autonómiakonferencián a Jobbik elnökének, illetve egyik európai parlamenti képviselőjének a szereplése nem bélyegezhető a szélsőségesség vádjával. Az inkriminált újságcikk szerzőjének védelmében felhozott bizonyítékot – miszerint a Szatmár megyei RMDSZ korábbi elnöke, Csehi Árpád mind a Híd Egyesületet, mind a Jobbikot szélsőséges szervezetnek, illetve pártnak bélyegezte – a bíróság nem fogadta el bizonyító erejűnek. A román lapot bocsánatkérésre kötelezte, mert „sorozatosan valótlanságot állított” az eseményről és a szervező személyéről, Krakkó Rudolfról.
A két évvel ezelőtti autonómiakonferenciának különben jeles nyugat-európai és hazai vendégei is voltak többek között Marc Gafarot i Monjó, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője, Daniel Laspra katalán tartományi politikai szakértő, Szilágyi Ferenc, a Partiumi Autonómia Tanács alelnöke és Mircea Dăian újságíró, a Demokratikus Erdély Liga alapítója személyében. Gazdag egyesületi lajstrom
A 2003 októberében hivatalosan bejegyzett civil kezdeményezés négy évig húzódó szatmárnémeti tanügyi botrány végkifejleteként, egy magyar óvoda megmentésére szerveződött szülői összefogás révén jött létre. „Az 1999-ben elkezdődött történet azzal fejeződött be, hogy a bezárásra szánt magyar óvodát komoly szülői összefogással sikerült megmentenünk, bebútoroznunk és felszerelnünk egy budapesti támogató segítségével. Ez volt a szatmári Híd Egyesület első komoly eredménye, még mielőtt jogi személyiséggel rendelkezett volna” – idézi fel az indulás körülményeit az egyesület elnöke, Krakkó Rudolf. Már az elején kiderült, hogy az RMDSZ egyes helyi vezetőiben nem találnak partnerre. Ellenséget láttak a szatmári magyar oktatás támogatására szerveződő civil kezdeményezésben, és elmérgesedett a viszony a két szervezet között. „Már a bejegyzésünket megpróbálták megakadályozni, de miután ez nem sikerült, a későbbi rendezvényeink kapcsán igyekeztek ellenünk hangolni a közvéleményt. Ez abban nyilvánult meg, hogy egy-egy tisztségviselőjük ellenségesen nyilatkozott rólunk a román sajtónak” – fogalmaz Krakkó. A megmentett magyar óvoda szülői bizottságából összeálló egyesületi alapítók eleve pártfüggetlen, civil szerveződés létrehozásáról döntöttek, és célként a magyarságtudat erősítését tűzték ki. A Híd Egyesület szervezett először Szatmár megyében Wass Albert- és Nyírő József- emlékműsort – felolvasást, színházturnét és emlékesteket –, Trianon-emlékműsort, államalapítási ünnepet, a magyar honvédség Szatmárnémetibe való bevonulásának emlékünnepét, illetve őstörténeti előadásokat. Az egyesület szervezte meg a Partium első nemzeti táborát, az erős politikai ellenszél, illetve a helyi támogatók hiánya azonban keresztülhúzta a folytatást. A 12 éves múltra visszatekintő egyesület számos rendezvény mellett szoborállítással is dicsekedhet: a Dél-Amerikába emigrált Zolcsák István ötvenhatos forradalmár emlékművét szülőfalujában, Lázáriban leplezték le: ma is ez a megye egyetlen 1956-os emlékműve, közterületen felállítva.
Az autonómia volt a szikra
A „trianonozó” egyesületet még úgy ahogy elviselte a helyi román sajtó, azonban a 2013-ban megszervezett autonómiakonferencia – ahol a Partiumban először – románok is nyíltan kiálltak az erdélyi önrendelkezés mellett, úgy tűnik, túl nagy falatnak bizonyult. A Gazeta de Nord-Vest olyan vehemenciával és olyan alpári stílusban támadta mind a konferenciát, mind az előadókat, mind a főszervezőt, hogy Krakkó Rudolf úgy gondolta, a rázúduló mocskolódást nem hagyhatja szó nélkül. Ugyanis mind a román, mind a magyar média az egyesület rendezvényeiről általában pozitív hangvételű vagy legalábbis tényszerű beszámolókat, tudósításokat közölt – a román napilap messze kilógott a sorból, ezért is döntött az egyesület elnöke a bírósági eljárás mellett. A román nyelvű autonómiaellenes sajtótámadások nyomán az eddigi rendezvények néhány támogatója is visszalépett, így az utolsó jelentősebb rendezvényük a tavaly októberi, 1956-os emlékműsor volt. Krakkó Rudolf abban reménykedik, hogy az idénre betervezett és szervezés alatt álló három rendezvényük mégis tető alá kerül. Keserű szájízzel állapítja meg, hogy politikai nyomásra a Szatmárnémeti Református Gimnáziummal is – akikkel évekig jó partneri kapcsolatban voltak –, véget kellett vetniük az eddigi együttműködésnek.
A bírósági eljárásról szólva, Krakkó elmondta: nem volt könnyű az ügyhöz védőügyvédet találni, de végül is Giczei Tünde fiatal ügyvédnő vállalta. Az elején a Híd Egyesület elnökének nem voltak illúziói a szatmári bírósággal kapcsolatban, hiszen már egy másik polgári perben is megjárta a hadak útját. Válóperében a bíróság kimondta ugyan, hogy a válásért mindkét fél hibás, ennek ellenére a volt feleség egyik tanújának a vallomására hivatkozva a bíró azzal korlátozta az apa három gyerekének láthatási, látogathatósági jogát, hogy szélsőséges nézeteket vall. A „szélsőséges nézetek” alátámasztására a bíró azt hozta fel elmarasztalásként Krakkó Rudolf terhére, hogy szobája falán „egy Nagy-Magyarország-térkép található”. Ilyen előzmények után az egyesület vezetőit nem lepte meg, hogy a bíróság első fokon kimondta: a román lap „szélsőségezése” nem rágalom. A másodfokú per lefolyása más bírói testület előtt korrektül és elfogulatlanul zajlott.
Látszott, hogy az ügy olyan román bírák elé került, akik nemcsak a helyi román napilapból hallottak az európai önrendelkezési törekvésekről. A mintegy másfél évig húzódó táblabírósági eljárás május végi döntése után egy hónapig kellett várni az indoklásra, de Krakkó szerint megérte, mert romániai viszonylatban is precedensértékű bírói döntés született. A civil szervezet elnöke pozitív fejleménynek tartja, hogy románok és magyarok pártállástól függetlenül egyaránt segítettek a perben tanúként vagy írásos nyilatkozat formájában. Krakkó külön köszönetet mondott Giczei Tünde ügyvédnőnek, Szatmári Elemér református lelkipásztornak, Angela Tocilă nagyváradi újságírónak, Simon Levente kökényesdi polgármesternek, Décsei Miklósnak, a szatmári zsidó hitközség elnökének, Mircea Daiának, a Demokratikus Erdély Liga alapítójának és Jánosi Anna szatmári portréfestőnek.
Egy bírósági döntés utóélete
„A Székelyföldről és a Partiumból egyaránt többen is felhívtak, hogy hasonló ügyben szeretnének pert indítani, vagy a már folyó székelyföldi önkormányzatok elleni perekben jól jönne ez a jogerős döntés. Ehhez kérték a segítségemet és tanácsomat. Ebből egyértelműen megállapítható, hogy egy ilyen, precedensértékű bírósági határozatnak komoly súlya lehet az autonómiaharc terén, hiszen egy román bíróság jogerős ítéletben – közvetve ugyan – de rehabilitálja az autonómia gondolatát. Ezzel azt is jelzi, hogy semmiféle jogi következménye nem lehet annak, ha valaki kiáll az önrendelkezés ügye mellett. Ez semmilyen törvényt nem sért” – foglalja össze az erdélyi magyar autonómiatörekvések számára pozitív kicsengésű bírósági döntés eddigi utóéletét Krakkó Rudolf.
A precedensértékűnek nevezhető sajtóper kapcsán Kincses Előd ügyvéd a Krónikának elmondta, nem tud arról, hogy hasonló ügyben zajlott volna korábban bírósági eljárás. Emlékeztetett azonban, a székely zászló kitűzése kapcsán a bíróság korábban megállapította, hogy az reklámanyagnak minősül, nem székely szimbólum, ehhez képest Hargita és Kovászna megye nem használhatja hivatalos megyei szimbólumként a sárga-kék lobogót, mert ott románok is élnek.
Makkay József
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma

Elkészült a roma holokauszt első romániai emlékműve
Bukarestben felavatták a roma holokauszt emlékművét. Ez az első ilyen jellegű alkotás, amely a Roma Kultúra Múzeumának udvarán kapott helyet.
Az emlékművet a második világháború idején történt, Dnyeszteren túlra-deportálás néhány túlélőjének jelenlétében avatták fel szombaton. mediatica.ro
Erdély.ma