Hét fiatal kutatót támogatnak
Közzétette az idei ösztöndíjasok névsorát a Székely Előfutár Alapítvány: az idei kiírás keretében hét székelyföldi fiatal tudományos munkáját támogatják.
„A Székely Előfutár Ösztöndíjak célja a Székelyföldről származó, alkotó tehetségek támogatása tudományos munka tanulásában, melyet választott tanácsadó segítségével, egyetemi vagy kutatóintézeti irányítással végeznek. Kizárólag székelyföldi születésű és ott lakóhellyel rendelkező személyek részesülhetnek az ösztöndíjból” – idézte fel közleményében az amerikai székhelyű Székely Előfutár Alapítvány.
Tájékoztatásuk szerint az ösztöndíj idei kiírására 36 pályázatot kaptak, ezek közül az írásos pályamunkák, majd telefonos, illetve Skype interjú alapján döntöttek az idei Székely Előfutár Ösztöndíjasokról. Ebben az évben hét pályázó kapja meg az ezer dollár értékű támogatást. Ezt két részletben utalják: az összeg első egyharmadát a pályázat elnyerésekor, hátralevő kétharmadát pedig a kutatásból származó és közlésre alkalmas dolgozat, vagy zsűrizett művészeti eredmény bemutatásakor.
Az idei Székely Előfutár Ösztöndíjasok egyike a csíkszentdomokosi Markaly Aranka, akinek történelmi kutatását támogatják. Az alapítvány közlése szerint munkájában azt a 17. században történt változást körvonalazza, amely a korábbi korszak jelentős családjainak eltűnésével, és új, nemesi rangot kapott családok feltűnésével jellemezhető. „A székelység története elszakíthatatlan része a magyarság történetének, és csak úgy maradhat az, ha a fiatal kutatók is elkezdik művelni a rendkívül alapos szakmai felkészültséget igénylő komoly kutatómunkát. Erre a pályázó messzemenően alkalmas, alapos képzettséggel és nagy elhivatottsággal rendelkezik” – értékelték az alapítványnál.
A csíkszeredai Veres Noéminek a gyógyszerészet terén végzett kutatását segítik az ösztöndíjjal. Munkája során a diákokat érő stresszel foglalkozik, eredményei pedig két vonalon járulhatnak hozzá a célkorosztály életminőségének javításához: az egyik a vizsgaidőszakba befektetett energia és szokások optimalizálása, mely által növekedhetne az egyéni teljesítmény, a másik pedig az egészségre káros tevékenységekre történő figyelemfelhívás, ami hosszú távon javíthatna a diákok egészségi és szellemi állapotán is.
A gyergyószentmiklósi Nagy Botond vegyészmérnök támogatásban részesülő kutatása a heterociklusos B-aminosavak előállításával foglalkozik, témája azért fontos és aktuális, mert közvetlen gyógyszeripari alkalmazásai lehetnek – írják az alapítvány közleményében. Ebben még rámutatnak, a pályázó igen járatos a témában, jó kutatócsoport tagja és más figyelemre méltó tudományos munkásságot tudhat maga mögött.
A kézdivásárhelyi Dénes Gabriella kutatásának célja feltárni a kolozsvári/belső-erdélyi zsidó közösségek kulturális és társadalmi életének identitásalakító koncepcióját, és rekonstruálni az Új Kelet hetilap irodalmi rovatában 1918 és 1940 között fellelhető, a saját és kívülálló csoportok számára közvetített identitásképet. A szintén kézdivásárhelyi Máthé László festőművész székely hősök képzőművészeti megjelenítése érdekében részesül az ösztöndíjban. A marosvásárhelyi Madarász Róbert-Rossinak az automatizálás és alkalmazott informatika terén végzett munkáját támogatják. Mint rámutatnak, a kutatása során kifejlesztett teljesítményelektronikai konverter, porlasztó berendezés és porlasztási technológia a Sapientia Műszaki és Humántudományok Karon zajló anyagtudományi kutatások eszköztárát egészíti ki. A sepsiszentgyörgyi Jakab-Péter Kinga orvostudományi kutatásának témája egy gyakori gyermekkori érdaganat, a veleszületett hemangióma non-invazív kezelési lehetősége.
A Székely Előfutár Alapítvány további hat pályázó munkájának értékességét dicsérő oklevéllel ismeri el. Ilyen oklevelet kap a csíkszeredai Sándor Cecília és Silló Ágota, a gyimesfelsőloki Fikó Dezső-Róbert, a székelykeresztúri Márton Hajnalka, a székelyudvarhelyi Fodor Szilvia és Szegedi Noémi-Kinga.
Az alapítvány ugyanakkor közli, hogy az előző évek ösztöndíjasai közül munkájukat sikeresen befejezték és az ezer dolláros ösztöndíjuk második részét is megkapják Páll Emőke, Sándor Hunor és Sipos Lehel.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro

Kiértékelték a Csíkszeredai Városnapokat
Sajtótájékoztatón összegeztek hétfőn a Csíkszeredai Városnapok kapcsán a városvezetők: szó esett többek között a programkínálatáról, az eseményre fordított pénzösszegekről, és a Csíki Sör Manufaktúra által nehezményezettekről.
Antal Attila alpolgármester elmondása szerint ez az eseménysorozat egyfajta mérce kívánt lenni arra, hogy a város elöljárói hogyan képzelik el ezt az ünnepélyt. Meglátása szerint a városnapok a korábbi – jól sikerült rendezvényekhez képest is – képes volt fejlődni. „Ez egy jól sikerült rendezvény volt, a Jóisten velünk volt, és az időjárás is megfelelően alakult.” A négynapos eseménysorozatra a város költségvetéséből 300 ezer lejt fordítottak, ami Antal szerint ugyan sok pénz, de más tömegrendezvényekhez képest szerénynek mondható. Hozzátette, fontos szempont az is, hogy ebből a pénzből egy számottevő összeg helyben marad.
Az alpolgármester közölte, tudomása szerint az esemény alatt nem történt nagyobb rongálás. Mivel több olvasónk nehezményezte a kihelyezett vécék nem megfelelő ürítését, erre is rákérdeztünk. Mint megtudtuk, azok tartalmát csak reggelente sikerült kiürítenie a megbízott cégnek.
Az egyik közösségi oldalon nehezményezte a hétvégén a Csíki Sör Manufaktúra, hogy a városnapok alatt nem biztosítottak számára megfelelő felületet termékei árusítására. Ennek kapcsán rákérdeztünk a városháza álláspontjára. Mint megtudtuk, a városvezetésnek több támogatói ajánlat közül kellett kiválasztania a számára legmegfelelőbbet. A Heineken sörgyár termékeit forgalmazó Amigo vállalat szponzorszerződési ajánlatában – Antal szerint – több mint 150 napernyő, 600 sörasztal és sörpad, a városnapi rendezvényekre fordítható 5000 lej készpénz, illetve 3500 lej értékű termék szerepelt. A cég mindemellett vállalta azt is, hogy a Heineken sörgyár révén 25 ezer lej befizetésével egy további szerződést is köt. Az Igazi Csíki Sör ajánlatában 1000 lejes támogatás és 200 pohár sör szerepelt. A városvezetés az Amigo ajánlatát fogadta el, így a négynapos rendezvényen a Heineken sörgyár termékeit árusíthatták a legfontosabb rendezvénypontokon, például a Szabadság téren. A csíkszentsimoni sörgyár számára felajánlott Majláth Gusztáv Károly téri sörsátor lehetőségével az Igazi Csíki Sör nem élt.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro

Keresztirány Jobbágyfalván
Egyhetes katolikus ifjúsági tábor zárult vasárnap Tündér Ilona völgyében, Jobbágyfalva határában. Sok fiatal élete változik meg egy-egy ilyen együttlét után – állítják a szervezők.
A Keresztirány nevű katolikus ifjúsági mozgalom már tizenöt éve él Erdélyben. Szilágyi László, a Keresztirány egyik alapítója és programfelügyelője elmondta, fontosnak tartják, hogy a fiatalok Istennek megfelelően éljék meg párkapcsolataikat, öltözetük, szórakozásmódjuk is tükrözze hitüket, mert Istennél találják meg a boldogságot. Azt is szeretnék, ha Erdély minden plébániája mellett élő fiatal csoport alakulna, akik saját korosztályuk körében bizonyságot tesznek Isten szeretetéről. Ezek a táborok sok szórakoztató programot tartalmaznak, de ugyanakkor lelki mélységre is törekszenek. Azt tapasztalják, hogy a fiatalok többre vágynak egy felszínes vallásos élménynél, élő kapcsolatot szeretnének Istennel. Azt is megtapasztalták már, hogy Isten meglátogatta táboraikat, és sok fiatal élete megváltozott egy-egy ilyen hét nyomán.
Első alkalommal hozták el a tábort Jobbágyfalvára, itt nagyon szép környezetben vannak, a házigazda és családja igen vendégszerető, lányai is bekapcsolódtak a programba, bár unitáriusok. Ez a tábor nem csak katolikusoknak szól, és Isten elbontja a felekezeti határokat – hangsúlyozta Szilágyi. Idén 54 résztvevő és 12 szervező érkezett ide Szatmárnémetiből, Nagykárolyból, Nagyváradról, Marosvásárhelyről és környékéről, Székelyudvarhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról és környékéről, de vannak a háromszéki Gelencéről is, és két magyarországi fiatalt is találtunk a táborban.
Az idei tábor neve Kalandtúra, „főszereplője” Ábrahám. Naponta reggeli után tanítás volt, benne vagy utána kiscsoportos beszélgetések, ebéd után műhelyek. Itt kézműves foglalkozások, lovaglás, társasági tánc oktatása vagy gitártanítás között lehetett válogatni, de a párkapcsolatokról is beszélgetnek. Délután játékok és sporttevékenységek is voltak, este szentmisére mentek be a faluba, vagy kijött a helyi plébános, majd újabb tanítás van egy mélyebb imával vagy dicsőítő koncerttel. Péntek este alkalom nyílott a tisztasági fogadalom letételére is: a tiszta párkapcsolat már világszerte mozgalommá vált a fiatalok körében, egyre többen döntenek úgy, hogy tisztaságukat megőrzik házastársuk számára.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Holtan találták Majla Sándort
55 éves korában meghalt Majla Sándor író, költő, lapszerkesztő. Székelyudvarhelyen, Tamási Áron utcai lakásában találtak rá.
Az egyedül élő Majla Sándort hétfőn reggel találták holtan szombatfalvi otthonában, a halál pontos okát egyelőre nem lehet tudni. Jére Ferenc rendőrparancsnok-helyettes portálunk megkeresésére elmondta, hogy a házban helyszínelő rendőrök idegenkezűségre utaló nyomot nem találtak, a halál okát kedden vagy szerdán a törvényszéki orvos állapítja meg.
Majla Sándor 1960 október 14.-én született Korondon, az udvarhelyi gimnáziumban érettségizett 1979-ben, ezután több évig helyettes tanárként dolgozott Korondon és Székelyudvarhelyen. A romániai rendszerváltás után elindította az Ablak nevű, irodalmi-művészeti folyóiratot a városban, ami főleg európai kisebbségekkel foglalkozott. A kilencvenes években szerkesztője volt a Fagyöngy nevű, erdélyi költők verseit tartalmazó antológiáknak, illetve szervezője volt a költők rendszeres találkozójának is, ami szintén Udvarhelyen zajlott. Néhány kiadást ért meg az Erdélyi Dekameron nevű prózaantológia, amit szintén ő szerkesztett.
Első írásai a hetvenes években jelentek meg az Ifjúmunkásban, később a főbb irodalmi lapok, az Utunk, az Igaz Szó, a Korunk közölték verseit és prózáit, több antológiában is szerepelt, akárcsak a korondi Hazanéző folyóiratban. Három verseskötete jelent meg a kilencvenes években, A szavak pírja (a Bukaresti Kriterion kiadónál, a Forrás-sorozatban, 1990-ben), valamint a Az oroszlán álma (gyerekversek) és a Stációk (mindkettő a saját kiadójánál, az Ablaknál, 1995-ben). Majla az évek folyamán több helyi sajtóorgánumnak volt a munkatársa, több írása is megjelent az Udvarhelyi Híradóban, illetve a Star Rádiónál is dolgozott szerkesztőként.
Az egyik utolsó fotó néhány héttel ezelőtt, július 1-jén, a korondi Józsa László fazakas könyvbemutatóján készült róla – Sándor a széksor szélén ül, jellegzetes fekete szakállával és hosszú hajával – a sor másik végén a szintén korondi id. Szálasy Ferenc ül, aki múlt héten hunyt el (a felvételt Szabó Károly készítette). Majla Sándor a Holmi című, havonta megjelenő reklámújság szerkesztője volt, több mint tíz éve dolgozott a lapnál. Verseit többen is megzenésítették, a videómegosztón több ilyen felvétel is fellelhető.
Tavaly karácsony előtt néhány nappal került fel a videómegosztóra az Illés Lajos által megzenésített versének felvétele, a Karácsonyi Dal, amit a Békéscsabai Csabagyöngye Kulturális Központ készített.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

A megbékélés és megértés tábora a színház eszközeivel
Magyar és román fiataloknak szervezet interetnikai drámatábort az Osonó Színházműhely. A sepsiszentgyörgyi színházműhely a Művészeti és Népiskolával közösen július 26- 30. között szervezte az Interetnikai Drámatábort, amelyben román és magyar fiatalok vettek részt Temesvárról, Marosvásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről és Kovászna megye több településéből.
Az árkosi Felnőttképző Központban megtartott tábor célja annak a lehetőségnek a megteremtése volt, amelyben a dráma- és csapatjátékok, személyiségfejlesztő és önismereti gyakorlatok segítségével, a két nemzet fiataljai közelebb kerülhettek egymáshoz, megismerhették egymást és felfedezhették a közös alkotás örömét. A színház, mint forma nagyszerű eszköznek bizonyult az előítéletek leküzdésére, az egymás elfogadására és a közös kapcsolódási pontok megtalálására.
Az Osonó Színházműhely vezetője, Fazakas Misi rendező, és Iustinian Turcu, a szebeni színművészeti egyetem III. éves színész szakos diákja, valamint a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház bedolgozó színésze által vezetett foglalkozások nagy hangsúlyt fektettek a csapatépítésre, az önismereti- és személyiségfejlesztő gyakorlatokra, drámajátékokra, beszédkészség-fejlesztő feladatokra és az alap-színházképzésre.
A színházi gyakorlatokba való elmélyülés, a keresés és a kísérletezés igazi közösséggé kovácsolta a résztvevőket. A műhelyfoglalkozások mellett, az intenzív tábor minden reggel a lelki-szellemi bemelegítőként szolgáló napindítóval indult, este pedig a rövid színházi jelenetek próbái zajlottak, amelyeket az utolsó nap délelőttjén mutattak be a kiscsoportok. A tábor célját az Osonó Színházműhely legújabb, a román és magyar fiatalok történeteit feldolgozó Ismeretlen barátok társasága avagy Piknik egy japán szőnyegen című fórumszínházi előadásának megtekintése is segítette.
Mindezek mellett sok beszélgetésre került sor, így a résztvevők tudomást szerezhettek egymás kultúrájáról, gondolkodásmódjáról, és megoszthatták az életükben jelen lévő problémákat, amelyek a legtöbb esetben nem a nemzetiségi hovatartozásból fakadnak, hanem az ország helyzete miatt kialakult, a felnövekvőben lévő generáció jövőképének hiányából.
A 16 éves temesvári diák, Maria Bujancă így nyilatkozott: „A táborból úgy megyek haza, hogy a lelkem csordultig van telve érzésekkel, a szemem könnyel, a fejem gondolatokkal. Alig tudom elhinni, hogy ezekkel az emberekkel, függetlenül, hogy magyarok vagy románok, most találkoztam először. Olyan, mintha már régóta ismernénk egymást és egy nagy családot alkotnánk.”
A 17 éves, sepsiszentgyörgyi Dani Pálma elmondta: „Ez volt az első olyan helyzet az életemben, amikor román fiatalokkal voltam együtt. Nehéz szavakkal elmondani, hogy milyen fantasztikus élményt és tapasztalatot éltünk meg. Mikor egy román fiatallal beszélgettem vagy dolgoztam, sokszor volt olyan érzésem, hogy már nem arra figyeltem, vagy nem azért görcsöltem, hogy ő egy más nyelven beszél hozzám, hanem arra, hogy azt gondolja, amit én, kiegészítjük egymást, vagy együtt fogalmazunk meg gondolatokat. Egyszerűen: értettük egymást!”
Kovács Zsolt
maszol.ro

Ortodox teológusból református prédikátor
Mihai Androne galaci filozófus különös alakja az óromániai szellemi elitnek. A galaci egyetem nagytudományú tanárával Szilágyi Aladár folytatott távbeszélgetést pályafutásának fordulatairól, hitbeli szemléletének gyökeres megváltozásáról.
Első dobrudzsai etnoszportyám elején, egy dunai kompkikötőben találkoztam Nagy Endre galaci református lelkipásztorral, aki környékbeli török, illetve tatár kapcsolatait volt szíves a rendelkezésemre bocsátani. Az alkalmat kihasználva, interjút is készítettem a „püspökségnyi” szórványterület lelkészével. Ha nem sürgetett volna a ritka kompjárat – főleg beszélgetésünket befejező mondatai hallatán –, szívesen elidőztem volna néhány órát a balparton, hiszen felettébb érdekes, mondhatni, példa nélküli történettel ajándékozott meg: „Szombaton konfirmáció lesz, a konfirmandusunk egy román egyetemi tanár, aki nemrég tette le a doktorátust. Jászvásárott elvégezte a filozófiát, utána Bukarestben az ortodox teológiát, majd kapott egy ösztöndíjat Svájcba, ahol egy református lelkészcsaládnál lakott. Teljesen »megmételyezték« a kálvini tanok.”
A megszállott egyetemre járó
Néhány napja egy, az interneten lappangó galaci információ emlékeztetett kilenc esztendővel ezelőtti mulasztásomra. Az újsághír szerint Mircea Eliade-szimpóziumot tartottak a Galaci Al-Dunai Egyetem Filozófia Fakultásán. Az egyik értekezés szerzője Mihai Androne egyetemi előadótanár volt. „Megvan az én emberem!” – heurékáztam egy nagyot, és azon frissiben felvettem a kapcsolatot Nagy Endre szórványlelkésszel.
Endre tiszteletes nem csak pásztoroltja elérhetőségeit bocsátotta a rendelkezésemre, hanem maximálisra szította érdeklődésemet reménybeli riportalanyom iránt: „Mihai testvérünk azóta is egyik legbuzgóbb tagja a gyülekezetnek. Egy csomó zsoltár és dicséret szövegét megtanulta magyarul, érces hangja valósággal bezengi a templomot. Minden istentiszteletünkön jelen van.”
Nem a legalkalmasabb pillanaban veszem fel a kapcsolatot Androne tanár úrral, éppen hallgatóit vizsgáztatja, de biztat, hogy villanypostázzam el a kérdéseimet, ahogy véget ér a szesszió, rögtön megfogalmazza a válaszait. Nem vagyok híve az e-mail-küldeményekbe csomagolt interjúformának, hiszen a közvetlen beszélgetés hangulatát semmi se pótolhatja, de ahogy mennek a kérdések, jönnek az újabb kérdésekre ösztönző válaszok, mégis kirajzolódik számomra riportalanyom friss szellemisége, személyiségének varázsa. Előzetes információim beigazolódnak: a román értelmiségi elit egyik, számos tudományban jártas, minden spirituális értékre fogékony képviselőjét van szerencsém faggatni, akinek arculatát sajátos dimenzióval gazdagítja a „kálvinista” orientáció.
Javaslatot teszek arra, hogy vázoljuk fel fordulatos pályafutásának lényegesebb fázisait, diákéveitől kezdődően. A jászvásári Al. I. Cuza Egyetem hallgatója „indulásból” tanújelét adta sokoldalúságának, hiszen a szellemtudományok, a humianórák több ágát művelte, foglalatosságai egyaránt kiterjedtek a szemiotikára és a szociológiára, illetve a pszichológiára épp úgy, mint a pedagógiára.
„1993-ban fejeztem be tanulmányaimat a Filozófiai Fakultás történelem-filozófia szakán – idézi pályája kezetét –. Frissen diplomázott tanárként kerültem Galacra, ahol a Sf. Andrei Teológiai Szeminárium keretében gazdaságtani ismereteket, lélektant, logikát, keresztény pedagógiát és egyháztörténelmet tanítottam hat éven keresztül. A galaci tanintézményben igen igényes, komoly oktatás folyt. Katonás rend uralkodott, a hallgatók szigorú fegyelemnek voltak alávetve, bentlakásban laktak, és csak kilépővel hagyhatták el az épületet. A tanáriban a laikus professzorok sokat beszélgettek a teológiai tárgyakat előadó lelkészatyákkal, sűrű eszmecsere zajlott, könyveket cseréltünk egymással. Akkor kezdtem olvasni teológiai munkákat. A hely szellemének hála kerültem közelebb a valláshoz, egyre jobban érdekeltek a hit kérdései. Odáig jutottam, hogy elkezdtem rendszeresen tanulmányozni a szisztematikus teológia tárgykörét. Arra törekedtem, hogy a teológia tárgyát, ismereteimet átfogó rendszerbe foglaljam. Rá kellett jönnöm, mennyire szoros kapcsolat van a teológia és a filozófia között. Azóta bizonyossá vált számomra, hogy nem válhatsz jó filozófussá, ha nem rendelkezel alapos keresztény teológiai ismeretekkel, és ez fordítva is igaz: nem válhatsz jó teológussá, ha nem rendelkezel szilárd filozófiai felkészültséggel. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy az igazi filozófia az »igazhitű«, az »ortodox« keresztények teológiája. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy 1995-ben felvételire jelentkeztem a Bukaresti Teológiai Fakultásra, ahová bekerülve ortodox pasztorális teológiára szakosodtam.”
Egy „felbujtó” könyv hatása
A Mihai által mondottak alapján kínálkozott számomra a kérdés: erős vallásos orientáltságának voltak-e gyermekkori, családi előzményei, netán papok is a felmenői között? Felvetésemre adott válaszából kiderül, ilyen jellegű közvetlen hatások nem érték, hivatásos katonacsaládból származik. Édesapjának nem volt kifogása fia vallásos szellemben neveltetését illetően, az édesanyja, aki templomba járó asszony volt, megtanította őt imádkozni. Alig várom, hogy rákérdezzek: miként fordulhat elő, hogy az az ortodox teológus, aki szent meggyőződése szerint annak a tudatában él, hogy »birtokában van az igazságnak«, miután véletlenül a kezébe kerül egy könyv a reformátori tanokról, elkezd kételkedni mindabban, amit addig tanult, amiben nevelkedett. Rádöbben, hogy „téves úton jár”…
„Szívesen idézem fel azt a momentumot, azt a felismerést, amelyik gyökeresen megváltoztatta az életemet. Joggal állítja a Szentírás, hogy »az Úr útjai kifürkészhetetlenek«. Utolsó éves hallgató voltam Bukarestben, az ortodox értékek feltétlen híve, Dumitru Stăniloaie akadémikus dogmatikai munkáinak megszállott tanulmányozója. (Szerk. megj.: Dumitru Stăniloaie – 1903-1993 – a 20. század legtekintélyesebb román teológusa, az ortodox dogmatika nemzetközi tekintélyű művelője volt.) Az egyetem hatalmas előcsarnokában időnként megjelent egy fiatalember, aki teológiai műveket árult. Egy alkalommal megpillantottam a könyvstandon egy elegáns borítójú, címében is »felbújtó« kötetet. Bár az én zsebemhez képest igen drága volt, habozás nélkül megvásároltam Timothy George, a Stanford Egyetem baptista teológiaprofesszorának a Reformátorok teológiája című könyvét. Azonnal elkezdtem olvasni az újkálvinista tanokat hirdető professzor munkáját a reformációt elindító Atyák alapvető hitelveiről.
Nagy meglepetéssel vettem tudomásul, mennyire mélyek, koherensek, logikusak a protestáns tanok,
hogy semmiféle »eretnekséget« nem tartalmaznak. Ellenkezőleg! Azon is mélységesen meglepődtem, hogy amit olvastam, köszönő viszonyban sem volt azzal, amit a professzoraim tanítottak a reformátori teológiáról. Kezdtem jobban beleásni magam a témába. Nem volt könnyű dolgom, hiszen rájöttem: az ortodoxia számos »igazsága« vitatható”. Egy óvatlan pillanatban még egy kényelmetlen kérdést is feltettem az egyik tanáromnak. Felháborodott »vakmerőségem« hallatán, többet nem kérdezősködtem, de sokkal óvatosabban válogattam meg az olvasmányaimat. Teljesebb tájékozódásom végett lázasan kezdtem keresni a protestáns teológiai irodalmat.
Meg sem száradt a tinta az otrodox teológián szerzett diplomáján, amikor tanulmányi ösztöndíjjal a Lausanne-i Egyetem Teológiai Fakultására iratkozott be. Azzal a céllal ment Svájcba, hogy netán a két vallás – az ortodoxia és a reformátusság – közötti kapcsolódásokat kutassa, avagy már egyértelműen a kálvinizmus felé orientálódott? – faggatózóm. – Nagy Endre tiszteletes úr egyebek mellett azt mesélte Önről, hogy egy református lelkész családja látta vendégül…
„Szerencsés egybeesés volt, annál több, inkább az Úristen elrendelése, hogy megismerkedhettem Martin Hauser svájci profeszorral. Éppen akkoriban kezdtem filozófia doktori tanulmányaimat a Iaşi-i Egyetemen. Hegel vallásfilozófiai munkáiból merítettem a doktori dolgozatom témáját. Megkértem Hauser professzort, támogasson abban, hogy egy svájci ösztöndíjat nyerjek a hegeli filozófia alaposabb megismerése érdekében. Reményeimen felül hamar megkaptam a kedvező választ, és az EPER ösztöndíjrendszer keretében három hónapra kiutazhattam Lausanne-ba. Nem csak hogy kiküldtek a »kálvinizmus őshazájába«, hanem Pierre Gisel professzornak, a szisztematikus protestáns teológia tanárának a gondjaira bíztak. Rendszeresen látogattam a kurzusait, elolvastam, megvitattam a könyveit, a mai napig jó kapcsolatot tartok fenn vele. Mi több, helvéciai stúdiumaim alatt a Lausenne-hez közeli kisváros, Renens református parókiáján lakhattam.”
Ortodoxként ment el, reformátusként tért haza
A galaci tiszteletes úrtól tudom – fűzöm tovább beszélgetésünk szálait –, hogy az első könyv, ami az egyetemi könyvtárban a keze ügyébe került, Kálvin Institúciója volt, azt is, hogy bevallása szerint: „ortodoxként utaztam ki Svájcba, és reformátusként tértem vissza Romániába”…
„Valóban így történt: ortodoxként – igaz, kételkedő ortodoxként – utaztam ki Svájcba, és meggyőződéses reformátusként tértem haza. Felejthetetlen emlék marad számomra: amikor beléptem a Lausanne-i Egyetem impozáns könyvtárépületébe, ahelyett, hogy a Hegellel kapcsolatos rendkívül gazdag irodalom polcainál kötöttem volna ki, a teológiai részlegen találtam magam. Első pillantásom három tekintélyes, keményfedelű könyvön akadt meg. Felütöttem: A kálvinista teológia összefoglalása, az Institutio Christianae religionis (A keresztány vallás rendszere) került a kezembe! Ez az olvasmány vált meghatározóvá számomra, gyökeresen megváltoztatta a szemléletemet, a gondolkodásomat, a hitemet. Az én reformátussá válásomban fontos szerepe volt egy könyvárusnak, Jean-Marc Berthoudnak is, aki a L’Age d’Homme könyvkiadónál jelentette meg a liberális teológiával hadakozó munkáit. Berthoud állította össze számomra a »református ortodoxia« alapvető irodalmának lajstromát, Cornelius Van Til, Greg Bahnsen, Auguste Lecerf, Pierre Marcel, Herman Bavinck műveit.”
Immár „meggyőződéses kálvinista” korában következett tudományos pályafutásának egy újabb közjátéka: Jászvásáron esztétikai és antropológiai foglalatosságai mellett elnyerte a filozófia doktora címet…
Mire hazaértem, úgy éreztem, hogy az eddigi, Hegellel kapcsolatos doktori témám nem köt le, immár semmit sem mond a számomra. Új lapot nyitottam, és egy számomra sokkal érdekesebb és kellemesebb témába fogtam. Végül A gondviselés, a predestináció és a vallási jelképek esztétikája Kálvin Jánosnál című értekezésemmel nyertem cum laude elismeréssel doktori címet. Dolgozatomat a Iaşi-i Európai Intézet Kiadója jelentette meg. A könyv különös hangsúlyt helyez egyebek mellett Kálvin tanainak filozófiai töltetére.
Egy román „kisebbségi” a galaci magyar szórványban
Hazatérve elfoglalta előadótanári állását a galaci egyetemen. De hogyan lépett kapcsolatba „református hitsorsosaival”, minként fogadta a helybeli magyar református közösség? – teszem fel a belőlem kikívánkozó kérdést.
„Hazaértemben az első dolgom az volt, hogy utána nézzek: van-e Galacon kálvinista gyülekezet, bár meg voltam győződve, hogy a lehetetlent keresem. Meglepődésemre találtam egy kis, eldugott templomot. Azonnal elmentem az első istentiszteletre. 2001. február eleje volt, amikor beléptem a parókia udvarára, és Nagy Endre lelkipásztornál jelentkeztem. Ugyancsak elcsodálkozott, de nagy szeretettel fogadtak, vasárnaponként eljártam a templomba, bár szinte semmit sem értettem abból, ami ott történt. Hallottam az Isten és a Jézus Krisztus szavakat, és ezek sokat jelentettek számomra. Azóta 15 év telt el!
Úgy tűnt, hogy Mihai Androne barátunknak evés közben növekedik az étvágya: 2013-ban beiratkozott mesteri képzésre a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetbe. Érezhetően kényelmetlen kérdést feszegetek. Partnerem mentegetőzve magyarázza, hogy bár szerinte igen érdekes kérdést, a kálvini teológia ökológiai kötődéseit választotta témájául, végül galaci egyetemi tanári elfoglaltságai, meg egyebek miatt – mélységes sajnálatára – egyetlen vizsgájára sem jelentkezett Kolozsváron…
Némi feszültséget érzek a válaszában, ezért pozitívabb, derűsebb témára váltok. Emlegetem, hogy lelkipásztora, Nagy Endre szerint „Mihai Androne testvérünk bizonyult a legfelkészültebb konfirmandusunknak. Nem csoda, hiszen éppen akkoriban fejezte be a Heidelbergi Káté román nyelvre fordítását…
„Nagy Endre szigorú volt hozzám: tőlem is elvárta, hogy tanuljam meg kívülről a feleleteket. Egy Kolozsváron megtartott nemzetközi konferencián szegezte nekem a kérdést Juhász Tamás professzor, hogy nem volna-e kedvem lefordítani a kátét. Habozás nélkül igent mondtam. Juhász professzor több olyan dologra hívta fel a figyelmemet, amely nagy segítséget jelentett a fordítás során. A Heidelbergi Káté először tisztaságával fogott meg: a keresztyén tanítást nem egy kétezer oldalas dogmatikai értekezésből, hanem a kátéból érthetjük meg.
Ha valaki jobban el akar mélyülni a hitben, javaslom, olvassa el a kátét, bármilyen vallású is legyen.”
Nem érdektelen epizódja az Erdélyben mintegy két évszázadig fennálló román reformátusság történetének – írom levelezőpartneremnek –, hogy a 16. század közepén I. Rákóczi György támogatásával egy erdélyi, ortodoxiából kálvinizmusra tért lelkész fordította le először a Heidelbergi Kátét, Otveatǔnicǔ, cartea ce să chǐamâ Catekizmusǔ címmel.
Mihai siet bevallani, hogy az egyháztörténet nem erős oldala. Én viszont újabb lappal állok elő: megemlítem, hogy az is a javára írandó, hogy Kálvin jogfilozófiájával is foglalkozott. Siet megerősíteni, valóban így volt: tavaly Hermán János kérte fel Nagyváradról egy nemzetközi Kálvin-szimpózium alkalmával, hogy erről a témáról prezentáljon egy dolgozatot, amely azóta meg is jelent egy gyűjteményes kötetben, francia nyelven, Kálvin, a jogász címmel. „A zseniális reformátor igen felkészült jogász volt. Számos általa felvetett teológiai kérdés könnyebben értelmezhető Kálvin jogi képzettségének figyelembe vételével.”
Levélváltásunk vége felé tartogatok egy „riportba illő poént”: Nagy Endre elmondása szerint, felkérésére – hogy egy-egy hétvégén minél több szórványába eljuthasson – Mihai elvállalta havonta egyszeri helyettesítését. „Az istentisztelet liturgiai részét magyar nyelven tartja – ugyanis leírtam neki fonetikusan a szertartás-szövegeket –, Isten igéjét pedig románul hirdeti. Mihai Androne nem csupán jó prédikátor, hanem a kálvinista hitelvek »megbízható« terjesztője, elvégre – mint köztudott – már »konfirmandus korában« lefordította román nyelvre a Heidelbergi Káté teljes szövegét.” „Természetesen elvállaltam – válaszolja Mihai –, bár ez nemcsak nekem, hanem a gyülekezetnek is merőben újat jelentett. Örömömre szolgál Nagy Endre lelkipásztor barátsága, igyekszem nem okozni csalódást számára. Bevallom: szeretek prédikálni. Az igehirdetésre készülve mindig újabb és újabb dolgokat fedezek fel, olyanokat, amelyekre azelőtt nem is gondoltam. Én vagyok a magam első számú kritikusa…”
Végig ott motoszkál bennem a kérdés: maga az ortodox egyház, no és az egyetemi kollégái hogyan fogadták Mihai Andone „eretnekké” válását?
Válasza egyszerű és tárgyilagos: „Nem »exkommunikáltak«, mint ahogy a római katolikus egyház tette annak idején Lutherrel, de minden kapcsolatom megszűnt az ortodox egyház hivatalosságaival. Nem létezik közöttünk semmiféle »ökumenikus együttműködés«. Jelenleg a galaci egyetemen tanítok antropológiát, nevelésfilozófiát és etikát. Ami a kollégáimat illeti:
kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymás felekezeti identitását.
Egyébként nem vagyok a galaci magyar református gyülekezet egyetlen »kisebbségi tagja«. Édesanyám is áttért, és meggyőződésem, hogy további áttérések remélhetőek. Ismerek jó néhány neoprotestáns románt, főleg fiatalokat, akik közelednek a kálvini tanokhoz, egyre többen érdeklődnek a protestáns teológia iránt.”
erdelyiriport.ro

Nacionalista játszmák
Minden hétre jut valami ínyencség a román–magyar együttélést fűszerezendő, örömmel keveset szemlélhetünk ezek közül, inkább a keserűség, legfeljebb a káröröm bujkálhat bennünk egy-egy hír olvastán. Tusványos idén nem kavart akkora port, Orbán Viktor szavain kicsit megsértődtek Románia irányítói, és a külügy próbált diplomatához nem méltó, szerencsétlen facebookos bejegyzésével árkot ásni, ám a fölhorgadt aggodalom inkább nevetséges volt, mint hiteles.
Ugyanebbe a kategóriába illeszthető a Maros megyei elöljárók zászlófóbiája, amely Nyárádszeredában tört felszínre a városnapokon. Az ünnepségre érkező Maros megyei prefektus és tanácselnök olyannyira megrendült a magyar és székely lobogók láttán, hogy választás elé állították a polgármestert: vagy ők vagy a zászló. Nagy lehetett döbbenetük, amikor a városvezető a lobogók mellett tette le voksát, és még meg is tapsolták döntését az egybegyűltek. Távozni kényszerültek, és tulajdonképpen aligha találnak józan magyarázatot, hisz a magyar zászló a magyarországi testvértelepülések küldöttségei okán díszelgett a román és az EU-s lobogó mellett, a székely pedig a helyi közösség fontos jelképeként, melyet éppen a prefektusok perei, a tiltások emeltek erre a rangra.
Lehet keresni a jelzőket, hogy gyerekes, nevetséges vagy éppen sértő, intoleráns a két Maros megyei irányító gesztusa, de tény: sikerült újabb éket verniük. A helybeli magyarok orrolhatnak a román vezetőkre, s így általában a románokra, akik viszont a hír hallatán, olvastán ismét szidhatják a Székelyföld elszakításán ügyködő magyarokat. Mi úgy érezzük, megtűrtként kezelnek, nem tekintenek egyenlőnek, jogainkat is egyre-másra csorbítanák, ők gyanakvóan figyelnek, telhetetlennek tartanak. Nő a gyűlölet és a félelem mindkét oldalon, és erre nem győznek rájátszani a hatalom képviselői. És nemcsak helyben, itt, Székelyföldön éleződik az ellenszenv, de továbbgyűrűzik, és magyar vonatkozású emlékműveken csattan. Az elmúlt egy hétben két szobrot is meggyaláztak: előbb Mátyás kolozsvári emlékművét öntötték le festékkel, majd a Temes megyei Újszentesen törték össze Petőfi arcképének féldomborművét.
Egyszerű lenne azt mondani, nem szabad hergelni, provokálni a románokat a nyárádszeredaihoz hasonló gesztusokkal, ha csendben meghúzzuk magunkat, elmaradnak az ellenünk irányuló válaszlépések is. Csakhogy a beletörődés, a megalkuvás egyet jelent az önfeladással, márpedig éppen ezt szeretnék elérni a román hatalom által nyíltan vagy burkoltan támogatott nacionalisták. S mielőtt bárki egyenlőségjelet tenne a román és magyar reakciók között, emlékezzünk Illyés Gyula szavaira: nemzeti, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért.
Farkas Réka
Háromszék
Erdély.ma

A Kárpát-medencei szórványmagyarságért
Mindent meg kell tenni a szórványban a magyarság fogyásának megállításáért és adott esetben ennek a folyamatnak a visszájára fordításáért – hangsúlyozta a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára a Kárpát-medencei szórványmagyarságot segítő Petőfi Sándor-program oktatási hetének indulásakor tegnap a budapesti Magyarság Házában.
Potápi Árpád János kiemelte: a kiutazó fiatalok vállalták, hogy a magyarságot képviselik a határokon túl, és mindent megtesznek a szórványban élők segítése érdekében. Rámutatott: a magyar nemzet létszámában és sok helyen arányaiban is fogy. Az államtitkár kitért arra is, hogy a fogyás különösen drasztikus a szórványban élők körében, van, ahol a 75 százalékot is meghaladta az elmúlt évtizedekben. Eközben a tömbben élőknél a fogyás szinte észrevehetetlen, illetve van, ahol nem is fogy a magyarság.
Potápi kiemelte: a Kőrösi Csoma Sándor-program mintájára indított program az egykori monarchia területére terjed ki, érintve Romániát, Ukrajnát, Szerbiát, Horvátországot, Szlovéniát, Ausztriát, Szlovákiát, Csehországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és Dél-Lengyelországot. Utóbbi helyeken is élnek olyan magyar közösségek, amelyek tagjai családi kapcsolatok, munka miatt költöztek ki, de úgy gondolták, őket is bevonják a programba – jelezte. Minden helyszínt egyeztettek a külhoni magyar vezetőkkel, társadalmi szervezetekkel, politikai pártokkal, a történelmi egyházakkal, s ezután határozták meg azt is, hogy egy-egy területre hány ösztöndíjast küldenek ki. A program keretében ötven magyar fiatal utazik ki, a cél a szórványterületeken fogyásban lévő magyarság identitásának megerősítése, a közösségi hálózatok kiépítésének segítése.
Grezsa István, a határon átnyúló beruházások ellenőrzéséért felelős miniszteri biztos kiemelte: a Kárpát-medencei szórvány 95 éve „olvad”, és a folyamat megállítása mellett a programmal az anyaország gondoskodását is szeretnék közvetíteni. Szavai szerint hűséget, reményt és hitet fognak tapasztalni a fiatalok a kijelölt helyszíneken. Jelezte: a kiutazók közül 18 nem anyaországi ösztöndíjas, de ez is a program célja, s az, hogy megtapasztalják, milyen sokszínű a Kárpát-medence. Reményét fejezte ki, hogy a programnak ugyanolyan sikere lesz, mint a Kőrösi Csoma Sándor-programnak. A programra 350 millió forintot különítettek el, időtartama 9 hónap lesz, és célja még, hogy nemzeti elkötelezettségű fiatalok számára tanulási lehetőséget biztosítson a szórványközösségekben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megmutatni a helyi értékeket
A bibarcfalvi napok szervezői úgy állították össze a faluünnep programját, hogy a saját értékek kerüljenek előtérbe, s a legfiatalabbtól a legidősebbig mindenki találjon kedvérevalót.
Az esemény szombaton délután a magyarhermányi fúvószenekar és a baróti Princess mazsorettcsoport felvonulásával vette kezdetét, majd a helyi óvodások és a Bodosi Budai József Elemi Iskola tanulóinak műsora következett. Tapsot érdemelt a Búzavirág furulya- és néptánccsoport, a bibarcfalvi református egyházközség férfikórusa, a Gyöngyvirág Nyugdíjas Egyesület és a ba­róti Syncron táncegyüttes fellépése is. Köszöntötték az 1965 májusában házasságot kötött Fehér Andrást és Violát is. Az ünnepléstől meghatódott házaspár azt kívánta az egybegyűlteknek, minél többen érjék meg házasságuk fél évszázados évfordulóját.
Vasárnap reggel a labdarúgás szerelmesei gyülekeztek a pályán összemérni erejüket: hat csapat nevezett, a végső győzelmet Ürmös szerezte meg. A gasztronómia elkötelezettjei főzőversenyen bizonyíthatták „jó ízlelésüket”. Az alapanyagokat a szervezők állták, de az ízesítéshez szükségeseket, „a titkokhoz” valókat a versenyzőknek kellett biztosítaniuk. A legjobb pityókatokányt az Ozsváth Attila, Ozsváth Tímea és Virág Edina alkotta Ata és a csajok csapata készítette. Aki a legerősebb embernek járó címet meg akarta szerezni, annak követ kellett emelnie, illetve löknie, kereket húznia és felraknia az utánfutóra, majd mindezt meg is kellett mozdítania. Ezeket a feladatokat legjobban a vargyasi Pánczél Csaba teljesítette.
A gyermekek foglalkoztatását a Fehérváry Egyesület és a Bodvaj Egyesület önkéntesei vállalták. A helybeliek annyira népszerűek voltak, hogy alig bírtak eleget tenni az érdeklődők özönének – mindezt úgy, hogy az agyagozás oktatását a nagy meleg miatt csak egy napig vállalták –, és segítségükkel hetven kis kazettát festettek meg a két nap alatt. A kisbaconiak játékkészítésben voltak „erősek”: zászlócska, pillangó, szélforgó és lovacska készítésében segédkeztek, kérésre pedig arcot festettek. Az eseményt Metropolis-koncert és tábortűz zárta.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvtáravató és huszárzászló-szentelés (Kézdialmási falunap)
Könyvtáravató és huszárzászló-szentelés jelentette a vasárnap kilencedik alkalommal megtartott kézdialmási falunap két kiemelkedő eseményét.
A tizenegy éve önállósult község vezetőségének régi álma teljesült – mondotta Molnár István polgármester az avatóünnepségen –, hiszen már rég szerették volna, hogy e kis közösségnek is legyen saját könyvtára. A művelődési otthon épületében található egykori községi könyvtár állományát nagyon megrongált állapotban vették át, az elévült és egérrágta kötetek kiselejtezése után alig 170 román nyelvű könyv maradt. Gyergyai Imre volt alpolgármesternek köszönhetően jelentős könyvadományt kaptak Hatos Páltól, a Balassi Intézet volt főigazgatójától, gyermekkori barátjától, aki évekkel ezelőtt Kézdialmáson és Csomortánban is megfordult. A Balassi Intézet által adományozott 2479 kötet tavaly érkezett meg, közötte 2070 magyar nyelvű könyv. A leltározást és szakszerű elrendezést két középiskolás, Tamás Andrea és Székely Rebeka végezte. Az új könyvtár széles sávú internetkapcsolattal is rendelkezik, valamint polcokat is vásároltak további ezer könyv számára. Az elöljáró arról is beszámolt: könyvtár ugyan van, de könyvtárosost nem tudnak alkalmazni, nincs rá pénz. Egyelőre a teljes címlistát közzéteszik a köz­ség honlapján (kezdialmas.ro), és ha valaki kölcsönözni óhajt, órarend alapján a községházáról átjön valaki, és kiszolgálja. Délután a művelődési otthon hátsó udvarán tartották meg a Felső-Háromszéken újdonságnak számító zászlószentelési ünnepséget, melyen a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület kézdiszéki bandériuma, valamint a Szegedi III. Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesület tagjai vettek részt. Vass László szegedi hagyományőrző ezredes vezényelte le az ünnepséget, majd rendhagyó történelemórát tartott a harci honvédzászlókról. Mint magyarázta, a 19. században a zászló mindig az első vonalban volt az ütközetben, innen lehetett tudni, hol a parancsnok. Ő ugyanis a lobogó környékéről vezényelte a huszárokat trombitával, a gyalogosokat pedig dobbal. A zászló védelme minden katona legszentebb kötelezettsége volt, a zászlótartó katonát különítmény védte, mert ha a lobogó hadizsák­mánnyá vált, az ezredet feloszlatták, a katonákat – akiket bajtársaik mint veszteseket, lenéztek – szétosztották más alakulatokhoz. Két egyforma zászló nem volt, mindeniket kézzel festették, és egy-egy módosabb hölgy ajándékozta, a zászlóanya, aki általában szalagokat is kötött rá – mondta Vass László.
Kádár László hagyományőrző őrnagy elmondta: nagy öröm számukra, hogy sor kerülhetett a mintegy két éve tevékenykedő kézdiszéki csapat zászlajának megszentelésére. A zászlószentelés első mozzanataként a polgármester, az ezredes, a csapatok parancsnokai és a plébános beverte a zászlószegeket a tartórúdba. Ezt követően Kopácsi Ferenc római katolikus plébános megszentelte, majd Ugron Attiláné Fejér Orsolya zászlóanya szalagot kötött a harci lobogóra. A ceremónia végén, annak egyik legszebb mozzanataként a régi zászlók maguk közé fogadták az új lobogót.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csángó Fesztivál
Több mint hatvan kulturális program, ezer résztvevő, köztük rengeteg fellépővel négy moldvai, három gyimesi és tizennégy erdélyi, valamint felvidéki és vajdasági hagyományőrző csoport is szerepel a ma Jászberényben kezdődő 25. jubileumi Csángó Fesztivál programjában.
Szűcs Gábor, a Csángó Fesztivál igazgatója, a Jászság Népi Együttes vezetője közölte: a rendezvénnyel a csángók sorsára szeretnék felhívni a figyelmet. Az egymást követő népzenei koncertek és folklórműsorok kínálatát a hazai fellépők mellett észak-ciprusi, török, bolgár, paraguayi és román együttesek vendégjátéka is színesíti.
Kedden az elmúlt 25 év fesztiváljainak képeiből nyílik fotókiállítás, a Zagyva Banda koncertje mellett Boka Gábor és társulata előadását is láthatják az érdeklődők. Szerdán a fesztivál zászlajának felvonása után a Folkmozi veszi kezdetét, amely szombatig a csángó kultúrát bemutató exkluzív filmvetítésekkel várja az érdeklődőket a helyi filmszínházban. Az este a külföldi táncegyüttesek Színes világ című gálaműsorával folytatódik. Csütörtökön Szalai György fotográfus kiállításának megnyitóját követően a Folk Error együttes lép színpadra, a Csík Zenekar esti koncertjén közreműködik Rúzsa Magdolna, Lakatos Róbert, Pál István „Szalonna” és Bandája, valamint a Jászság Népi Együttes. Pénteken a hazai fellépők mellett színpadra lépnek a moldvai és gyimesi hagyományőrzők is, majd a Fölszállott a páva televíziós vetélkedő szereplőiből láthatnak válogatást, melyet a Magyar Állami Népi Együttes Megidézett Kárpátalja című műsora követ. Az éjszaka folyamán a Jászság Népi Együttes székházában a Parno Graszt zenekar koncertjét is élvezhetik a látogatók. Szombaton a Táncforgatag színes kavalkádjában felvonulnak a fesztivál főszereplői, a gyimesi és a moldvai csángók. Az erdélyi, felvidéki, vajdasági hagyományőrzők többek közt olyan kistelepülésekről jönnek, mint Csíkszentdomokos, Méra, Szucság, Magyardombó, Györgyfalva, Melegföldvár, Ördöngősfüzes, Vajdaszentivány, Szilágysámson, Imreg és Kupuszina, akiket a csángó hagyományőrzőkkel együtt a Magyar Lélek című gálaműsorban lehet látni. A rendezvény egyik programeleme a szombati Kárpát-Haza Magyar Konferencia, témái többek között a hagyomány továbbélése, a gazdaság és a kultúra egymásra hatásának új dimenziói a 21. században. Az első Csángó Fesztivált 1991-ben rendezték Jászberényben Papp Imre és Péterbencze Anikó ötlete alapján, a rendezvény Magyarországon egyedülállóként azóta is töretlenül őrzi és örökíti tovább a csángó magyarság hagyományait.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megrongálták Petőfi Sándor emlékművét Újszentesen
A Temesvárral szomszédos Újszentes központi parkjában ismeretlenek a hét végén megrongálták Petőfi Sándor emlékművét.
A református templom előtti emlékoszlopról lefeszítették a költő arcát idéző, vélhetően műkő domborművet, amely a földre esve darabokra tört. Szűcs András Ottó helyi református lelkipásztor olyan képeket is közölt közösségi oldalán, amelyeken látszik, hogy a templom előtti tér világítótesteit is összetörték, a templom egyik magasan levő, keskeny ablaknyílásába pedig beszorult egy, vélhetően nagy erővel nekirúgott focilabda.
Szekernyés János temesvári helytörténész elmondta, hogy az utóbbi időben gyakorivá váltak a temesvári szobor- és emlékműrongálások. Pár hónapja kétszer is eltüntették a temesvári Ady Endre- emléktábla feliratát, s a májusban felavatott Károly Róbert-szobor feliratát is pótolni kellett. Hozzátette, hogy ezeket a feliratokat már nem bronzból, hanem műanyagból készítik, és galvanizálással érik el, hogy fémes hatásuk legyen. Megjegyezte, hogy a színesfémtolvajok a román műemlékeket sem kímélik. A közelmúltban három román személyiség mellszobra tűnt el Temesvár belvárosából. Szekernyés János felidézte, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején császári uralom alatt maradt Temesvárt hónapokon át ostromolták a honvéd seregek. Az ostromba Bem József tábornok csapatai is bekapcsolódtak. Petőfi Sándort a ma Temesvárhoz tartozó Szabadfaluban emelte őrnagyi rangra a tábornok. Az újszentesi emlékmű annak állít emléket, hogy a Vécsey Károly seregébe tartozó honvédek felismerték és megéljenezték a Bem tábornok oldalán hozzájuk látogató Petőfit. Újszentest 42 évvel később alapították szentesi telepesek.
A település az elmúlt két évtizedben összeolvadt Temesvárral.
Népújság (Marosvásárhely)

Az összefogás remekműve
Kápolna Székelyvécke fölött
Vannak helyszínek, ahol az ott élők maradandót alkotnak, legyen az épület, szobor, ipari létesítmény, bármi. Ezek különösen fontosak számunkra olyan helyen, ahol mindegyre erősítenünk kell identitásunkat. A kisebbségi létmindennapos küzdelmében kellenek a fogódzók, azok a kis szigetek, ahol egy kicsit megállíthatjuk az idő kerekét. Székelyvécke jó ideje egy ilyen időkapszula. Alig 10 kilométerre a Marosvásárhelyről Szovátára vezető főúttól, a Kis- Küküllő meredek domboldalai közé ágyazva még őrzi azt a varázslatot, amely a múltra emlékeztet, de úgy, hogy lépést tart a jelennel is.
Néhány éve Fekete Pálnak, a polgármesternek az az ötlete támadt, hogy meg kellene menteni a régi házakat. S lépett. Felvásárolt a XIX. század végén felhúzott, gyönyörű homlokzatú, rusztikus épületeket, és lassan takaros vendégházakká alakította. Aztán jöttek a vendégek, többnyire Magyarországról, a testvértelepülésekről és nem csak. Eljutott ide a jó minőségű aszfaltút is, sőt, ma már a kis utcákba is aszfaltút és járda vezet. Rendezett a templom körüli szakrális és profán tér is. Aztán két évvel ezelőtt jött az újabb ötlet: megmenteni néhány székely kaput és egy kis művészi fantáziával más rendeltetést adni nekik. Így született meg a székely kálvária ötlete, amelyet a faluközpontból a legjobban látható domboldalra állítottak fel. Magánszemélyek, intézmények támogatásával, 2014 augusztusában a falunapok alkalmából avatták fel. Akkor a "keresztút" egy kilátóhoz vezetett, amely mögé egy igen érdekes kereszt is került. Állítólag a kilátó avatásakor rakott tábortűzből hirtelen kereszt formájú lángok csaptak fel, s ennek az "isteni jelnek" a helyére került a kereszt. Nem kellett sokat gondolkodni, álmodozni arról, hogy ha már van egy ilyen különleges hely, akkor a vallásos és világi zárandokok ne egy kilátó árnyékában pihenjenek, hanem alkalmuk legyen imádkozni is. "Két évig lappangott az ötlet" – mondja Fekete Pál, majd hozzáfogott a kivitelezéshez.
- Belétettem anyait-apait és anyagit – folytatja. Magánszemélyek, intézmények, barátok adományoztak, ki pénzt, ki imádságot, építőanyagot, munkaerőt. "Nem kértem senkitől semmit, aki adott, megköszöntem szépen, elfogadtam. Mindenkinek a neve felkerül majd egy szépen festett táblára a kápolna bejáratához. Ez az összefogás gyümölcse. Mindenhol beszélünk róla, nálunk megvalósult, ami lélekmelegítő, a mi dolgunk az, hogy a jelenben elvégezzük azt, ami a közösség javára van. Hogy mit hoz a jövő? Nem tudom. A kápolnát úgy húztuk fel, hogy nem voltak álmatlan éjszakáim, nem zaklatott a finánc vagy a DNA. S azt is tudom, hogy lesz folytatás, mert ha az emberek látják, hogy tiszta szívvel és lélekkel teszel valamit, melléd állnak. Nem sokan, csak annyian, amennyi kell! – mondja a képzőművész polgármester.
A keresztút és a kápolna valóban képzőművészeti alkotás. A harangtorony alatti bejáraton nincs ajtó, hiszen az Isten háza mindenki számára nyitva kell hogy legyen. Az "oltár" egy óriási kőtömb, amely egy farönkön áll, padlózata, a padok rusztikusak, mintha több száz éve készültek volna. A vitrálisok a véckei "kereszttüzet", a csíksomlyói Szűzanyát, az Úr Jézus Krisztust ábrázolják, a beszűrődő napfény játszadozik a padlón és a patyolatfehér falakon, amelyekből egyszerű kövek állnak ki, ahova égő gyertyát lehet állítani lélektisztulásra. A falon óriási rózsafüzér és fakereszt, a kegytárgyak egyszerűek és célszerűek. Mi több, a kápolna ökumenikus jellegét hangsúlyozva ortodox ikon is helyet kapott az egyik falon. Az egyik külső falán csodálatos kovácsoltvas feszület, vele szemben egy kőbe vésett Jézus-fej, amely inkább ősatyáink ábrázolására emlékeztet, talán nem véletlenül... A kápolna mögött áll a csodálatos tűznek emléket állító kereszt és egy asztal padokkal. Innen a kilátóhoz lehet sétálni, ahonnan rálátni a kápolnára, a falura és a környékbeli dombokra. A hely igazi oázisa a léleknek.
A falunapokon, pénteken a helyi kultúrotthonban borbemutató és árverés is volt. A befolyó összeget ugyancsak a templom építési költségeinek a fedezésére szánták.
Szombaton igazi családias hangulatú ünnep volt, ahol a labdarúgópályán 14 üstben főzték a gulyást a különböző baráti társaságokból verbuválódott csapatok, majd a színpadon a Vécke községbeli, kisebbekből álló Tavaszi Kikerics és a nagyobbakból összeállt Borozda együttes (vezetőjük Ceclan Sándor és felesége, Andrea), majd a szépkorúak kórusa mutatta be műsorát, végül pedig a felvidéki Pósfalva község hasonló nevű népi zenekara lépett fel, énekelt Halász Réka Budapestről. Aztán volt tábortűz és hajnalig tartó mulatság.
Az új kápolnát az idei falunapok keretében szentelte fel Potyó Ferenc római katolikus érseki helynök több száz zarándok jelenlétében. Szép időben fehér tornya átkacsint a Bekecsen levő kápolnának.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Zajlik a 20. Minimum Party alkotótábor
Már hét napja zajlik a 20. Minimum Party alkotótábor és szakmai fórum Kászonaltíz mellett, a Tiszás-patak torkolatánál. A késő délutánonként és esténként sorra kerülő szakmai fórum előadásai, illetve a nap többi részében működő tíz alkotóműhely a memória fogalmát próbálja körüljárni, annak okán, hogy immár 20. alkalommal szerveződik ez az alkotótábor. A táborban azonban a memóriát a bizonytalan oldaláról vizsgálják, arra kerül a hangsúly, hogy mennyire alakítjuk át az emlékeinket az idő teltével. Mire emlékezünk másként, mint a többiek, mit felejtünk el, milyen részletek esnek ki a képből, illetve mi kap túl nagy hangsúlyt, vagy éppenséggel mi van akkor, amikor valójában meg sem történt dolgokra emlékezünk.
A július 29. és augusztus 9. között zajló alkotótábor műhelyvezetői az érkezési napot követően, július 30-án reggel ismertették a tábori résztvevőkkel, hogy miképpen, miből és mit alkotnának a csoportmunka során. Az előző évi alkotótáborokban az építészműhely résztvevői által kialakított hangulatos tábortűz körül helyet foglalók nagy része ezen a műhelybemutatón dönti el, melyik alkotóműhelyben szeretne munkálkodni.
Pálfalusi Zsolt budapesti filozófus, esztéta, aki 2002 óta jár a Minimum Partyra, a filozófiaműhely felvezetőjében többek között arra is kitért, hogy Sigmund Freud miképpen fejti ki A hisztéria c. művében, hogy mi az, amire valaki hajlandó, és mi az, amire nem hajlandó emlékezni. A filozófiaműhelyben tehát a memória fogalma egy kritikusabb megközelítésben nyer fényt. Az íróműhelyben a Minimum Partyn első alkalommal részt vevő Lövétei Lázár László költő és szerkesztő irányításával az irodalomtörténet memoárjainak különféle olvasatait vizsgálják meg, és ezek mentén írják meg várhatóan tábori emlékeiket. A vizuális művészeti műhely Szigeti Gábor Csongor budapesti/csíkszeredai képzőművész, előadótanár és kurátor irányításával a környék bejárásával indult. A műhelyben részt vevők elkezdték megkeresni azokat a helyeket, amelyek valamilyen módon valamire emlékeztetnek, próbálták megtalálni azokat a szálakat, amelyek az adott helyhez, természeti környezethez kapcsolódnak, fotókkal és videókkal dokumentálják, majd létrehozzák ezek rekonstrukcióit, és azokat elhelyezik egy virtuális múzeumban, egy on-line is működő adatbázisban. A zeneműhely idén Miquèu Montanaro okcitán muzsikus irányításával indult, a köré csoportosuló résztvevők megkeresik a tábor helyszínének jellegzetes hangjait – az erdő, a patak, a tücsökciripelés stb. hangjait –, és a különféle zajokból megpróbálnak zenét létrehozni úgy, hogy azt kiegészítik saját hangjukkal és hangszereik hangjával. A fotóműhely Kónya István kolozsvári származású budapesti fotográfus irányításával szintén a memória témakörére épít azáltal, hogy a fénykép visszahozza az emlékeket. A táborban celluloidfilmre dolgoznak, majd különféle előhívási technikákkal kísérletezve manipulálják az eredményt. A mozgásszínházműhely Kocsis Andrea és Lukács Ádám miskolci táncosok irányításával a test emlékezetét helyezi előtérbe: kérdések és válaszok, oltás és kapcsolás, villanások és megvilágítások, vonalak, dinamika, könnyedség, zeneiség, mozdulatok szabadsága, a testek közt áramló hullámok, amint benépesítik az ürességet – mindezek kapcsán a test nem hazudik…, emlékszik. A filmes műhely résztvevői egyrészt vállalják Schneider Tibor kolozsvári rendező és operatőr irányításával, hogy dokumentálják az egész tábort, a többi műhelyben zajló munkát, másrészt a memória tematika kapcsán írják meg forgatókönyveiket Fogarasi Gergely budapesti filmes alkotóművész segítségével. Leforgatandó filmjeikhez kiindulópontul használják az emlékezés nagymestere, Krúdy novelláit, valamint a digitális memóriát, illetve az emlékek és az álmok lehetséges változatait. Idén is van kísérleti színház műhely a kolozsvári/miskolci Szabó Attila rendezővel, aki naponta létrehozott vicces és öntörvényű produkcióiba bárkit, adott esetben az egész tábort is bevonja. Az építészműhely Márton Ildikó csíkszeredai építész irányításával egy adott kor gondolkodását térré formáló műemlékek felől közelíti meg a tábori tematikát, és a természeti környezetben megépítendő munkáik létrehozása során azt is megvizsgálják, mi az a plusz, ami az építészeti konstrukcióhoz kapcsolódik. E felsorolásból, illetve a mindenkori Minimum Partykból nem maradhat ki a kézművesműhely sem, amelyet idén a csíkszeredai Lázár Mónika vezet, aki a füvek emlékezetét eleveníti fel a növényfestési folyamatban, előcsalogatva mindazt, ami a vadon élő növények levelei és virágai memóriájából előhívható. A fent felsorakoztatott tíz alkotóműhelyben általában 8-12 amatőr avagy profi alkotó vesz részt, a szakmában elismert műhelyvezetők mellett. Az ő, illetve a műhelyek közti együttműködés eredményeit a tábor utolsó napjain mutatják majd be.
A táborban működő szakmai fórum előadói: Fekete Zsolt, Kádár Elemér, Kónya István, Mester Béla, Miquèu Montanaro, Pálfalusi Zsolt, Szigeti Gábor Csongor és mások, akik vetítéssel egybekötött előadásaikon saját munkáikat, illetve a tábori tematika valamely művészeti ághoz kötődő megközelítését mutatják be, majd vitatják meg a szakmai fórumon részt vevő táborlakókkal.
A huszadik alkotótábor támogatói: a román kormány Etnikumközi Kapcsolatok Főosztálya (DRI), Nemzeti Kulturális Alapprogram (Budapest), Bethlen Gábor Alap (Budapest), a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a Communitas Alapítvány (Kolozsvár).
(Partnerek: Kászonaltíz Polgármesteri Hivatala, Kazun Kulturális Egyesület, Dr. Lukács Mihály Általános Iskola.)
Népújság (Marosvásárhely)

X. Fazekasvarsándi Magyar Napok
Augusztus 8–9. között, szombaton és vasárnap tizedik alkalommal szervezik meg a Fazekasvarsándi Magyar Napok rendezvénysorozatot, amelynek fő témája a generációk találkozója. A program szombaton 11 órakor a nagy iskolában szervezendő közös osztályfőnöki órával indul, 13 órától a helybeli evangélikus-lutheránus templomban istentiszteletet tartanak az eltávozottak emlékére, 14 órától közös ebéd az Essig József Kultúrotthonban, 18 órától A bugaci határon címmel nóták, operettek a nagyváradi M M Pódiumszínház előadásában, utána beszélgetés, nótázás, tánc, 22 órától a magyarországi Keleti Front koncertje (a Republic együttes előzenekara), 23 órától reggelig tartó mulatság a Roller zenekar közreműködésével. Egész éjjel büfé szolgálja a vendégeket.
Vasárnap 13 órától nótázás, beszélgetés, grillezés, bográcsozás, egész délután gyermekprogramok: kézműves foglalkozások, arcfestés, játékok, 16 órától Ludas Matyi – szórakoztató népi játék gyermekeknek és felnőtteknek, 17 órától tánc- és néptáncbemutató, 19 órától sportrendezvény a mezőn, 22 órától diszkó, egész éjjel üzemelő büfével.
A szervezők szeretettel várják a helybeli és a környékbeli érdeklődőket, valamint az elszármazottakat.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Megáldották a felújított máriaradnai bazilikát
A vallási és nemzetiségi egyetértés ünnepe
Amint azt előre jeleztük, tegnap nagyszabású ünnepségen, pontifikációs szentmisén áldották meg a felújított máriaradnai bazilikát és rendházat, illetve felavatták a térség legnagyobb egyházi múzeumát.
A kegytemplomban megtartott szertartáson a közel 100 pap és az általuk megívott 3-3 hívő, számos püspök és érsek, a meghívott világi elöljárók, illetve a sajtó képviselői voltak jelen, a hívek nagy tömege az eseményeket hatalmas kivetítőn a bazilika előtti téren követhette.
A templomban egybegyűlteket excellenciás Roos Márton megyés püspök köszöntötte, előbb németül, kiemelve: a mai napon a régióban élő hívek tekintete Máriaradna felé fordul, ahol mindnyájunk édesanyja, a Szűzanya több mint 300 éve gyűjti egybe a nagyvilágban szétszóródott gyermekeit. Nagy csodának számított, hogy 1767 pünkösdjén itt német, magyar, román, horvát, bolgár és örmény nyelven tartottak szentmisét az egybegyűlt híveknek. Mindnyájan innen merítettek további erőt, kitartást és bátorítást az élet megpróbáltatásaihoz. E testvéri egyetértésnek meg kell maradnia a jövőben is. Ezt erősítette meg II. János-Pál pápa, amikor 1992. augusztus 28-án a kegytemplomot Bazilika Minor rangra emelte. Ezt tovább erősítette szentatyánk, Ferenc Pápa is, amikor a hozzá küldött kérésünkre különleges megbízottként, Őeminenciája Joachim Meisner bíborost, kölni nyugalmazott érseket nevezte ki a mai ünnepség levezetésére. Eminenciás úrnak szívből köszönjük, amiért elfogadta a szentatya megbízatását, Isten hozta Máriaradnára. Ugyancsak nagy szeretettel üdvözölte a Németországból érkezett püspököket és főpapokat. Magyarul elmondott köszöntőjében köszöntötte a Magyarországról érkezett excellenciás püspök, illetve érsek urakat és paptestvéreket. Mindenekelőtt dr. Bábel Balázs kalocsai érseket és mitropolitát. Különös tisztelettel köszöntötte a szeged-csanádi, valamint a szabadkai püspök atyákat, a szatmári egyházmegye főpásztorát, továbbá dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érseket, a Szerbiából érkezett érsek és püspök urakat, a két testvér egyházmegyéből, a szeged-csanádi, valamint a nagybecskereki egyházmegyéből érkezett főpásztorokat, paptestvéreket és zarándokokat. Nagy tisztelettel köszöntötte Soltész Miklóst, a magyar kormány egyház-, nemzetiségi és társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkárát. A megyés püspök románul elmondott köszöntőjében a szertartás fontosságának a kiemelését követően köszöntötte a megjelent görög katolikus és római katolikus püspököket, élükön Excellenciás Ioan Robu bukaresti érsekkel, SFR Francisco-Javier Lozano bukaresti nunciust, a jelen lévő ortodox püspököket, köztük dr. Timotei Seviciu aradi püspököt, a szerb ortodox egyház temesvári püspökét, a Román Államelnöki Hivatal titkárát. Köszönetet mondott mindazoknak, akik közreműködtek az Európai Uniós, illetve a németországi püspökségek támogatásával megvalósult felújítási projektben. A munkálatok előrehaladott állapotban vannak, de még nincsenek teljesen befejezve, azokat sürgősen be kell fejezni. Végszavában, nemzetiségtől függetlenül, köszöntötte az összes zarándokot, valamint a rádióhallgatókat és a tévénézőket, akik bekapcsolódhattak az ünnepélyes szertartásba.
Pontifikációs szentmise
A továbbiakban németül, románul és magyarul Excellenciás Böcskei László nagyváradi püspök olvasta fel a Szentatya megbízó levelét Őexcellenciája Joachim Meisner bíboroshoz, a máriaradnai ünnepség levezetésére.
A főcelebráns németül elmondott szentbeszédében az imádság és lelki feltöltődést jelentő máriaradnai kegyhely fontosságát ecsetelte, ahol a Szűzanya várja az imádságban segítséget kérő gyermekeit. Ebben az országban a kommunizmus idején az egyházakat különös módon üldözték, Máriaradna azonban akkor is sziget volt az ateizmus és a leértékelődés tengerében. Mert a hit általában a fény és a jövőkép keveredése. Mária és József is hittek abban, hogy a jeruzsálemi forgatagban háromnapi keresés után is megtalálják a gyermeküket, Jézust, aki a templomban volt. Ezért találkozunk mi is immár 300 éve Mária templomában.
Államfői üzenet
Ezt követően a Román Államelnöki Hivatal megbízottja, Sergiu Nostor olvasta fel Klaus Iohannis államfőnek az ünnepség résztvevőihez intézett üzenetét, amiben az államfő örömének adott hangot, amiért a sok nemzetiséget krisztusi szeretetben egyesítő katolikus egyház egyik fontos zarándokhelye Európai Uniós támogatással, a román állam tevékeny közreműködésével megújulhatott. Abban a reményében zárta levelét, hogy a megújult kegyhely még jobban elmélyíti a nemzetek közötti megbékélést és barátságot. Ezt kiválóan példázta a tény, hogy a több nemzetiségű, illetve vallású egyházi méltóságok mellett, a szertartáson politikusok is részt vettek, köztük Victor Opsachi vallásügyi államtitkár, Király András oktatásügyi államtitkár, Bognár Levente aradi alpolgármester, Arad megye prefeketusa, Cosmin Pribac Florentina Horgea alprefektus társaságában, Dorel Căprar, az SZDP aradi elnöke, illetve Cziszter Kálmán aradi tanácsos. Temes megyéből Molnár Zsolt parlamenti képviselő társaságában Halász Ferenc RMDSZ-megyei elnök, Marossy Zoltán alprefektus, dr. Nicolae Robu Temesvár polgármestere és Mitu Bojin, a Temes Megyei Tanács elnöke volt jelen.
Áldási szertartások
A szertartás során a szentírásból magyarul Molnár Zsolt parlamenti képviselő olvasott fel, a temesvári székesegyház kórusa, Kindl Walter karnagy vezényletével, Franz Metz orgonaművész közreműködésével az egyházi zene gyöngyszemeit megszólaltatva, nagyban emelte a szertartás ünnepélyességét. A szertartás során Őexellenciája Joachim Meisner élen járt az áldoztatásban, de utána, a bazilika előtti teraszon is ő mondott fohászt a felújításért, majd megszentelte, tömjénfüsttel illette az épületet, valamint a nagyszámú hívet. A tömeg ezt követően átvonult a volt rendház felújított épületének az udvarára, ahol megismételték a kegytemplom előtti megáldási szertartást. A volt rendházba 3 emeleten berendezett, a régió legnagyobb egyházi múzeuma is tegnap nyitotta meg kapuit. A tegnapi, máriaradnai bensőséges ünnepség a különböző felekezetű, nemzetiségű és politikai nézetű emberek közötti egyetértés emlékezetes napja is volt, aminek az eszméje bárcsak hosszú életű lenne.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

IX. Kisjenői Városnapok
Sok népzene és -tánc, vidámság
Szombaton és vasárnap a Kisjenői Polgármesteri Hivatal és Kisjenő Város Tanácsa megszervezte a hagyományos, ezúttal a IX. Városnapokat. A program szombaton 11 órától a városháza dísztermében Gheorghe Burdan polgármester köszöntőjével, illetve azzal a kérésével indult, hogy a résztvevők egyperces felállással emlékezzenek meg a város jótevőjéről, a Maschio Gaspardo Mezőgazdasági Gépgyárnak a közelmúltban elhunyt tulajdonosáról, Egidio Maschióról. Ezt követően bemutatta az ülés prezídiumában helyet foglaló Florentina Horgea alprefektust, prof. dr. Aurel Ardeleant, a Vasile Goldiş Nyugati Egyetem elnökét, Paolo Maurizio Rocchit, a Maschio Gaspardo kereskedelmi igazgatóját, Dorel Căprar parlamenti képviselőt, az SZDP aradi elnökét, Kalcsó Istvánné kétegyházi polgármestert, Ioan Tripa kisjenői alpolgármestert, Király András oktatási államtitkárt, Florina Matiuţ jogtanácsost, Kovács Sándor csanádpalotai polgármestert és prof. dr. Eugen Gagea városi tanácsost.
A kisjenői politika a nyerő
A polgármester ünnepi beszédében előrebocsátotta: attól függetlenül, hogy milyen párthoz tartozik, a kisjenői politikát érvényesíti, ami azt jelenti, mindent a város polgárai életminőségének a javításáért tesz. Az elmúlt héten adták használatba a Kisjenő–Nadab közötti Mária királynő kerékpárutat; kézzelfogható ígéretet kapott az illetékesektől, hogy az év másodig felében elkezdődik a város körgyűrűjének a megépítéséhez szükséges tanulmányterv elkészítése; ugyanakkor hozzáfogtak a város Erdőhegy negyedében a szennyvízlefolyó rendszer megépítéséhez; az ivóvíz nyomásának a stabilizálása érdekében önerőből két, egyenként 100 méter mély, 330 milliméter átmérőjű kutat fúrattak; az ANL-lakások számára 600 ezer lej befektetéssel megépítették a hőközpontot; ugyancsak komoly összegeket fordítottak a város egészségügyi központja udvarának, Erdőhegy utcáinak a rendbetételére; a város négy bejáratát térfigyelő kamerákkal látták el; az oktatási intézmények épületeit korszerűsítették. A Kisjenőn végrehajtott korszerűsítési munkálatok, fejlesztések kivitelezéséért köszönet jár az itt megtelepedett vállalatoknak, amelyek nagyban hozzájárulnak a város bevételeinek a növeléséhez. Zárszavában a Kisjenői Városnapok alkalmából minden vendégnek, résztvevőnek és helybeli polgárnak jó egészséget, kellemes időtöltést, jó szórakozást kívánt. Végszóként még bejelentette: egy törökországi befektető Kisjenő határában mélyfuratokat kíván végeztetni hévízfürdő, illetve üdülőközpont kiépítése céljából.
A hangulat feldobására Ioan Selesi humorista frakkban, cilinderben mondott tréfás történeteket. A polgármester által felkínált hozzászólási lehetőséggel, a prezídiumban ülők Ioan Tripa alpolgármester és Florentina Matiuţ jogtanácsos kivételével, mindnyájan éltek, örömüknek adva hangot, amiért részt vehetnek a rendezvénysorozaton. Király András államtitkár magyarul is köszöntötte az egybegyűlteket, a két magyarországi polgármester mondanivalóját tolmács fordította románra, míg prof. dr. Aurel Ardelean köszöntője végén, a Vasile Goldiş Nyugati Egyetem részéről Kiválósági Díjat és emlékplakettet nyújtott át Gheorghe Burdan polgármesternek, a városfejlesztés terén elért eredményeinek az elismeréseként. A közönség soraiból a Kisjenői Nyugdíjasklub elnöknője, Georgeta Csáky mondott köszönetet Gheorghe Burdan polgármesternek, amiért a szívén viseli a város nyugdíjasainak a sorsát. Az ünnepi ülést követően mindnyájan a főutcára vonultak, ahol villogó lámpájú rendőrautó felvezetésével, a Sunetul Aradului fúvószenekarral az élen, népviseletbe öltözött fiatalok, mesefigurák, gólyalábakon járó szellemek vonultak a lovas szekerek és a lovasok előtt. A városháza elé érve, a fúvószenekar tust játszott az elöljárók tiszteletére, majd tovább vonultak Erdőhegy irányába. Az ünnepélyes megnyitó vendégeinek tiszteletére Gheorghe Burdan polgármester ebédet adott a Mihai Veliciu Elméleti Líceum étkezdéjében.
Szórakoztató programok
13 órától a Sunetul Aradului fúvószenekar térzenét adott a központi parkban. A városi stadionban 16.30 órától a szatmári, valamint a vajdasági fúvószenekarok térzenéjére került sor, majd az aradi veteránok néptánccsoportja járt alföldi román táncokat. A kétegyházi Kaláris néptánccsoport 3 párja kétegyházi, nyírségi, nadabi román, illetve rábaközi táncokat adott elő a gyülekező magyar közönség tapsa közepette. Valamivel 18 óra után a csanádpalotai néptánccsoport szatmári verbunkos, kalotaszegi, illetve győrteleki táncokat mutatott be, mutatósan kidolgozott koreográfiára. Utánuk Aron Nicula román népdalai, a Junii Şimandului román néptáncai, Vasile Iova és Ghiţa Baciu román népdalai, illetve a kerülősi Moştenitorii néptánccsoport fellépése következett. Ezt követően Gina Rus és Adelina Talpoş román népdalai, a Zestrea Buduresei néptánccsoport fellépése, Ştefan Muntenaş román népdalai, Ioan Selesi vidám műsora, Simona Boncuţ és Nicu Vesa népdalai következtek. 22.30 órától a Mini Step, a Step Experience, a Happy Dance Crew és a Chiqui Dance moderntánc-csoportok fellépései színesítették a programot, késő este Alina Eremia koncertje zárta a napot.
Vasárnap 14 órától indult a szórakoztatópark a stadionban; 17 órától a Floarea Crişului néptánccsoport lépett fel, Florin Cociomag és Oana Miron népdalokat énekelt, fellépett a Rapsozii Zărandului népi zenekar, amely Petrică Paşca, Cornelia Căprariu, Tiberiu Crişan és Malvina Nagy énekeseket kísérte. Utána Aurel Vlaicu Turcas népdalai, Simona Costin, Ionuţ Mateş és Cornel de la Chişcău népdalai, a máramarosi Transilvania néptánccsoport fellépése, a General Music zenekar koncertje következett. 23 órától tűzijáték, majd Antonia koncertje zárta a Kisjenői Városnapok idei rendezvénysorozatát.
Mindkét nap, a stadionban felállított hatalmas csúszda, a körhinta, illetve más játszószerek szórakoztatták a gyermekeket, a sörsátrak alatt, a büféknél mindenfajta itallal és étellel szolgálták a vendégeket, akik nem sokat kérették magukat, ettek-ittak, jól mulattak.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Teljes alakos festmény Bethlen Gáborról
Fejedelmi portré a Veresbástyában
Új képzőművészeti alkotással gazdagodott tegnaptól a marosillyei Veresbástya állandó kiállítása. A teremben, melyben a szájhagyomány szerint Bethlen Gábor meglátta a napvilágot, a fejedelem egész alakos képe várja immár a látogatókat. – Ez egy egészen különleges kép, hiszen Bethlen Gáborról sem a maga korában, sem később nem készült egész alakos ábrázolás. Ezt a képet 2013-ban festette meg Székely Beáta, erdélyi származású, a Budapesti Képzőművészeti Egyetemen végzett fiatal alkotó. A korabeli dokumentumok alapján, tudományos és művészeti igényességgel megalkotott kép eredetileg a Magyar Nemzeti Múzeum által 2013-ban megrendezett A kód: Bethlen 1613 című kiállításra készült. A rangos magyar intézmény ugyanis a nagy erdélyi fejedelem megválasztásának 400. évfordulója alkalmából időszakos kiállítással hajtott főt Erdély Aranykorának megteremtője előtt. A kép számos korabeli emléktárgy társaságában került bemutatásra, azt követően viszont időszakos tárlat lévén, raktárba helyezték – mesélte a teljes alakos fejedelmi portré korábbi történetét Varga Csaba, a marosillyei Bethlen-ház vezetője. Elmondta továbbá, a Veresbástya tulajdonosaként a Dévai Szent Ferenc Alapítvány évek óta jó kapcsolatot ápol a Magyar Nemzeti Múzeummal, és ennek nyomán számos együttműködésre volt már példa. Ezúttal Csorba László, az intézmény főigazgatója ajánlotta fel az alapítványnak, egyelőre 5 éves megőrzésre a teljes alakos Bethlen-ábrázolást. A kép a hétvégén érkezett meg Marosillyére, és tegnaptól már megtekinthető a kandallós-teremben.
Varga Csaba elmondása szerint az idei nyáron már több mint 2000 turista kereste fel az illyei Veresbástyát. – A legtöbb érdeklődő természetesen Magyarországról érkezik, köztük igen sok a Határtalanul program keretében kiránduló diákcsoport. De vannak erdélyi, sőt román látogatóink is, illetve néhány távolabbról érkező átutazó is megáll a műemléképületnél. Reményeink szerint a Bethlen Gáborról készült portré kiállítása tovább növeli a fejedelmi szülőház iránt érdeklődők számát – fogalmazott Varga Csaba.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Jót és rosszat is mondanak az „elmondatlanról”
Jövőre is megrendezik a hatalmas fesztivált
Véget ért az Untold, vagyis az Elmondatlan néven zajlott négynapos kolozsvári megafesztivál, amely az electro-dance-music legnagyobb sztárjait hozta el Kolozsvárra, és amely ennélfogva hatalmas embertömegeket vonzott és mozgatott meg – másfelől pedig, elsősorban a helyi lakosokban, ellenérzéseket is keltett a zajártalom, a forgalmi korlátozások, közterületlezárások miatt.
A fesztivál zárultával eljött a kiértékelések ideje – Emil Boc polgármester a világhírű lemezlovas, David Guetta fellépését követően közzétett Facebook-bejegyzésében úgy vélte, a város büszke lehet arra, hogy az Untold által felkerült a fesztiválok világtérképére, és többmillió ember beszél majd Kolozsvárról. Boc maga is sajnálattal könyvelte el, hogy a rendezvénysorozat lezárult, továbbá elnézést kért a kolozsváriaktól a fesztivállal járó kellemetlenségek miatt. Ugyanakkor sejtetni engedte, hogy a fesztivál jövőre újabb kiadással jelentkezik.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Parlamenti bérlicit
Miután a parlament újra bevezette a különleges nyugdíjakat a katonák, a diplomaták, a törvényhozók, a parlamentben dolgozó kisegítő személyzet esetében, a kormány pedig megemelte 48 magas rangú tisztségviselő fizetését, most újból a honatyák számára készül újabb béremelés.
A törvényhozók a saját jövedelmüket szeretnék növelni egy törvénytervezet szerint, mégpedig 9 ezer lejre a jelenlegi 5 ezer lej helyett. Régi vita, hogy mi számít soknak és mi kevésnek. Bizonyos szemszögből az 5 ezer lej sovány fizetés egy képviselőnek vagy szenátornak. Mindenképpen kevés, ha a nyugati országok törvényhozóinak, vagy az európai parlamenti képviselők több ezer eurós bérét vesszük alapul. Ha a hazai életszínvonalat és átlagbéreket vizsgáljuk meg, akkor már tisztességes megélhetést biztosítónak lehet nevezni az 5 ezer lejt. Az megint más vita, hogy a képviselőket kiemelten érdemes lenne-e fizetni, hogy valóban minőségi munkát végző személyek kerüljenek ebbe a tisztségbe, mert ilyen bérek mellett egy versenyszférában dolgozó jogászt vagy közgazdászt nehéz meggyőzni, vállaljon képviselői vagy szenátori mandátumot. Nem beszélve arról, hogy a törvényhozói tisztség igen kevés egyéb tevékenységgel fér össze, így törvényesen nagyon kevesen tudják kiegészíteni jövedelmüket.
A vitát azonban teljesen zsákutcába viszi az olyan érvelés, amelyet Ionel Agrigoroaei UNPR-s szenátor hangoztatott a napokban. A honatyával vélhetően számos kollégája egyetért, hiszen ez a típusú indoklás már sokszor felbukkant honatyáknál, amikor a béremelésük jött szóba. Így nem egyedi esetről, hanem már-már mentalitásról beszélhetünk. A szenátor kijelentette, hogy azért tartja indokoltnak a 9 ezer lejes jövedelmet, mert a honatyáknak saját országukat kell képviselniük, gyakrabban kell ruhát cserélniük, mint egy átlagember, és hát sokba kerül, ha jól öltözöttek akarnak lenni. Gyorsan hozzáteszem, hogy nem is szeretném, hogy egyetlen képviselő vagy szenátor szakadt ruhában utazzon külföldi delegációba, és így tegye nevetségessé hazáját, de jól tudjuk, hogy valójában nem erről van szó, és ez átlátszó, gyenge érv.
Borbély Tamás
Szabadság (Kolozsvár)

A Doktor úr elment
Brendus Gyulát (Gyuszit – ahogy mi mondtuk, vagy a Doktor urat – ahogy betegei szólították) 1992-től ismertem közelebbről. Akkor már végéhez közeledett kétéves parlamenti mandátuma. A Fehér megyei RMDSZ-nél komolyan odafigyeltek véleményére anélkül, hogy azt bárkire is ráerőltette volna.
Pragmatikus ember volt, mégis elvszerűen ítélte meg az eseményeket. Nem tartozott egyik szekértáborhoz sem. A politikában ez semmiképpen sem díjazzák. Független volt, nem megélhetési politikus. Igazi polgár. A magyar érdekek rendületlen képviselője. Véleményét minden körülmények között vállalta. Hitt, ahogy ő mondta, az erdélyi magyar nemzeti közösség autonómiájában és annak realitásában. Kisebb közösségében, a szórványban, a magyarság vállalását szorgalmazta. Ezt a léthelyzetet nem konjunktúrának, hanem sorsszerűségnek tartotta. Az országos érdekképviseletben a széthúzás helyett az összefogás, az egységes fellépés híve volt.
Rácz Levente, a Fehér megyei RMDSZ egykori elnöke
Szabadság (Kolozsvár)

MADISZ úszótábor Szentegyházán: oktatás mellett csapatépítő játékok és csillagles
A Medgyesi MADISZ (a MIÉRT tagszervezete) a Kisebbségek Európája projekt keretén belül 2015. július 26. és augusztus 1. között szervezte meg az V. Úszótábort. A szentegyházi eseményen Szeben megyéből – Medgyes, Nagyszeben, Erzsébetváros, Szentágota, Kiskapus, Mihályfalva, Berethalom, Küküllőalmás – valamint Hargita és Kovászna megyéből összesen 72 fiatal vett részt.
Idén a szervezők számos meglepetéssel készültek, hiszen a napi úszásoktatás mellett – ahol a táborozók úszni tanultak vagy az úszástechnikájukat fejleszthették –, csapatépítő játékokon vettek részt. Mindezek mellett délutánonként előadások és sokféle tevékenység zajlott.
Első este megadott címek alapján állítottak össze és adtak elő különféle történeteket a fiatalok. Hétfőn délután közösen állítottak fel egy jurtát, közben legendákat és meséket hallgattak, majd az íjászatot is kipróbálták. Kedden délután egy igazán érdekes előadást hallgattak meg: Cseh Gyopárka a csillagászatról és a csillagokról beszélt a résztvevőknek. Este pedig népzenére táncoltak a táborlakók. A szerda délután a bűvészkedésről szólt: Varga Attila számos trükköt mutatott be a résztvevőknek, akik nagyon figyelmesen követték az előadó mozdulatait. Ahogy az első csillag és a Hold megjelent, rögvest távcsőbe kukkantottak a táborozók – az est további része a csillagok nézésével telt.
Szabadság (Kolozsvár)

Foghíjas erdélyi emlékművédelem
Az erdélyi és partiumi városok önkormányzatai kizárólag a térfigyelő kamerák kihelyezésével és a helyi rendőrség járőrszolgálata révén próbálják megakadályozni a köztéri szobrok meggyalázását, megrongálását.
Bár a módszerek a legtöbb helyen eddig sem bizonyultak hatékonynak, mint kiderült, arra nincs esély, hogy az önkormányzatok komolyabb védelmi stratégiát dolgozzanak ki.
Ezentúl jobban odafigyelnek
A kolozsvári önkormányzat sem dicsekedhet az emlékművek felügyeletének eredményességével, miután a múlt héten vízben oldódó barna festékkel öntötték le a főtéri Mátyás-szoborcsoport talapzatát. A világhírű alkotást egyébként nem első alkalommal rongálják meg. Horváth Anna, a kincses város alpolgármestere érdeklődésünkre elmondta, két hónapon belül két új térfigyelő kamera vigyáz majd a Mátyás-szoborcsoportra Kolozsváron. Az önkormányzatnak még csak azt kell eldöntenie, hogy a Főtér melyik épületeire helyezik ki a térfigyelőket. Hozzátette: ma délután vagy legkésőbb holnap reggel elkezdik a festékkel leöntött Fadrusz-alkotás megtisztítását. Kérdésünkre elmondta: a városháza azt tervezi, hogy egy speciális réteggel vonják be a közelmúltban felújított köztéri szobrok felületét. Köztük például a Farkas (Kogălniceanu) utcai Szent György-szobrot is. Az ehhez szükséges forrásokat az önkormányzat várhatóan a szeptemberi költségvetés-kiegészítéskor hagyja jóvá. Iulia Perşă, a városháza szóvivője ugyanakkor megkeresésünkre közölte: Kolozsváron a térfigyelő kamerák felszerelése mellett a helyi rendőrség járőrözésével igyekeznek elejét venni a műemlék- és szoborrongálásoknak. A módszer hatékonyságát firtató kérdésünkre elmondta: a rendőrök rendszeresen járőröznek, de képtelenség minden műemlék mellé állandó őrt állítani. A térfigyelő kamerák egyébként Aradon sem segítettek a Szabadság-szoborcsoportot meggyalázók azonosításában. A felvételek alapján három álarcos ember fényes nappal piros, sárga és kék színű festékszóróval befújta a vértanú tábornokok bronzplakettjeit, valamint magyargyalázó szöveget írt a talapzatra. A tetteseket azóta sem találták meg.
Nincs ellenszer, nincs válasz
A vandálokat Nagyváradon sem sikerült még elijesztenie a városvezetésnek. Idén például Iosif Vulcan és Mária román királynő szobrát rongálták meg, de korábban például Bethlen Gábor, Szacsvay Imre és Petőfi Sándor emlékművét is meggyalázták már. Tették ezt ismeretlen tettesek, mert a környéken elhelyezett térfigyelő kamerák felvételeit nem tudták eredményesen felhasználni. A helyi rendőrségtől lapzártánkig nem kaptunk írásban választ arra, hogy milyen módszerekkel próbálják megfékezni ezt a típusú vandalizmust, de információink szerint többnyire csak járőrözéssel bátortalanítják el a garázdálkodókat. Az is ismert, hogy a nagyváradi köztéri szobrok többségének tulajdonjogi viszonya rendezetlen, így azok karbantartási szabályzatának tisztázása is évek óta várat magára. Sepsiszentgyörgyön és Háromszéken is a térfigyelő kamerákkal és rendszeres ellenőrzésekkel próbálják elejét venni a különböző rongálásoknak. A megyei rendőrség idei félévi mérlegében is arról számolt be, hogy Kovászna megyében nem jellemző az emlékműrongálás. A legutóbbi eset 2011-ben történt, amikor két román fiatal videofelvételt tett közzé a világhálón arról, amint lehugyozzák a kökösi Gábor Áron-emlékművet. A kamerák kihelyezését és a rendszeres ellenőrzést a különböző magyar feliratok átfestése tette indokolttá. Évekkel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kézdiszászfaluban fújták le többször a kétnyelvű helységtábla magyar feliratát festékpermettel, de hasonló incidensre egy ideje nem volt példa a megyében. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester kezdeményezte korábban a fokozott felügyeletet és az ellenőrzést, abban bízva, hogy ha sikerül azonosítani, kik rongálják a táblákat, a villanyoszlopokat, a köztéri épületeket, akkor sikerül megakadályozni a hasonló jelenségeket.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Szoborvita Marosvásárhelyen
Újabb szoborvita körvonalazódik Marosvásárhelyen: az önkormányzat legutóbbi, csütörtöki ülésén arról döntött, hogy emlékművet állít a magyarellenes tevékenységéről híres Constantin Romanu Vivu 1848-as forradalmárnak. A Dorin Florea polgármester által előterjesztett határozattervezetet az RMDSZ-frakció is megszavazta.
A tervezetből egyébként nem derül ki, hogy milyen műalkotásról van szó, az azonban igen, hogy az alkotást a Constantin Romanu Vivu Kulturális Egyesület adományozná a városnak. Kérésükre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem főépületével szemben lévő parkban állítanák fel az emlékművet, amely közel van a román forradalmárról elnevezett utcához és ahhoz a helyhez is, ahol Vivut meggyilkolták. A tervezet szerint Vivunak már volt egy emlékhelye Marosszentgyörgy és Marosvásárhely határában, azt azonban 1940-ben tönkretették.
Bethlen-szobrot kértek „cserébe”
Soós Zoltán RMDSZ-es önkormányzati képviselő, a Maros Megyei Múzeum igazgatója munkatársunk érdeklődésére elmondta, a csütörtöki ülésen azt kérte, hogy Bethlen Gábornak is állítsanak szobrot, hiszen jövőre lesz a 400. évfordulója annak, hogy a fejedelem szabad királyi város rangot adományozott Marosvásárhelynek. Soós Zoltán úgy tudja, az ülésen nem szavazták meg, hanem elhalasztották a Constantin Romanu Vivu-szoborállításról szóló tervezetet. Peti András alpolgármester viszont arról számolt be, hogy elvi döntés született a szoborállításról, s remélhetőleg vissza fognak térni rá. „Szavaztunk a tervezetről, és elviekben elfogadtuk. Ez azt jelenti, hogy kiegészítéseket kértünk az emlékmű kinézetéről és felállításának pontos helyszínéről. Végleges döntés akkor születik, amikor ezekre a kérdésekre választ kapunk, legalábbis ha a törvényt betartják” – mondta Peti.
Az alpolgármester egyébként a költségvetési bizottság tagjaként azt kérte, hogy mindaddig ne állítsanak fel újabb szobrokat a városban, míg azok az emlékművek nem kerülnek a helyükre, melyekről korábban döntés született. Példaként a Sütő András-szobrot említette. „Tudjuk, hogy nélkülünk is meg tudták volna szavazni ennek a szobornak a felállítását, így próbáltuk a legtöbbet kihozni ebből a voksolásból. Vagyis kértünk kiegészítéseket, kértük a már megszavazott szobrok felállítását és azt, hogy cserébe Bethlen Gábor fejedelemnek is állítsanak emlékművet” – mondta az alpolgármester. Emlékeztetett ugyanakkor, az elmúlt években sikerült egy óriási Decebal-szobor felállítását megakadályozniuk, s a Mihai Eminescu Ifjúsági Ház elé ideiglenesen felállított moldvai írók-költők mellszobrai sem kerültek ki köztérre. Furcsa egybeesés egyébként, hogy pár nappal a tanácsülés előtt Valentin Bretfelean helyi rendőrfőnök egy Vivuról szóló tanulmánykötetet mutatott be, amelynek ő a társszerzője. A román lapok beszámolója szerint már akkor, július elején beharangozta, hogy szobrot vagy emlékművet fognak állítani, „méltó módon tisztelegve a nagy román forradalmár emléke előtt”.
Egyiknek gyilkos, másiknak hős
Barabás Miklós történelemtanár érdeklődésünkre elmondta, Constantin Romanu Vivu – csakúgy, mint Axente Sever, Avram Iancu és mások – az erdélyi román negyvennyolcas forradalmárok közé tartozik. A magyar és román történetírás különböző módon ítéli meg tevékenységüket. Míg a román történetírás szerint az erdélyi románok jogos követelései érdekében harcoltak, 1848 szellemében, addig a magyar történetírás szerint legjobb esetben ellenforradalmárok voltak, hiszen a Habsburgok oldalán léptek fel. A magyar történetírás már a 19. században részletesen feltárta és bemutatta ezen személyiségek részvételét és aktív szerepét az erdélyi polgárháborúban 1848 őszétől 1849 kora tavaszáig. Mint minden etnikai alapú polgárháborúban, sajnos ebben az időszakban is volt népirtás. Erdély történetében ez az időszak az, amikor a magyar lakosság szinte teljesen eltűnt egyes falvakból, városokból, vidékekről, például Magyarigenből, Fehér megyében, amelyik azóta is csak nevében magyar.
A legismertebb azonban Nagyenyed, Zalatna és Abrudbánya magyarságának a pusztulása. „Úgy tűnik, hogy a népirtás gondolata nemcsak Dél-Erdélyben fogalmazódott meg, hanem ezzel a Székelyföld perifériáján is próbálkoztak, értelemszerűen Marosvásárhely környékén. Ennek a történetnek a kulcsszereplője Constantin Romanu Vivu, aki 1848. december 15. után több környékbeli településen – Mezőpanitban, Nyárádselyében, Székelykövesden – lefegyvereztette a székely, magyar milíciákat. Sajnos nem tudtam kideríteni, hogy a lefegyverzésnek mennyi áldozata volt, de a párhuzam alapján sejthetjük, hogy ez is a pusztításról, népirtásról szólt – mondta Barabás Miklós –. Vivut 1849 januárjának végén a magyar hatóságok elfogták, majd nem sokkal később Marosszentgyörgy határában magyarok meglincselték, miközben a marosvásárhelyi hadbíróság döntése értelmében a foglyot Debrecen irányába szállították”. Barabás Miklós szerint mélyen felháborító, hogy Marosvásárhelyen Vivunak emlékművet, szobrot akarnak állítani, egy „karnyújtásnyira” a Székely vértanúk emlékművétől.
Mint ismeretes, Sütő András marosvásárhelyi szobrának a felállításáról 2009-ben határozott a városi tanács. Az akkori döntést az RMDSZ úgy tudta elfogadtatni, hogy a magyar képviselők is megszavazták Ştefan Guşă néhai tábornok köztéri szobrának a felállítását. Az utóbbi határozatot Tőkés László keresete nyomán érvénytelenítette a Maros megyei törvényszék. Tőkés arra hivatkozva támadta meg a határozatot, hogy a tábornok felelős volt az 1989-es forradalom idején elkövetett temesvári vérengzésért. A 2009-es határozat más helyszínt jelölt ki a szobornak, amelynek a kompozíciója is eltért a most javasolt változattól. Az emlékállítást kezdeményező Sütő András Baráti Társaság azonban a meghirdetett szoborpályázatra beérkezett egyik munkát sem fogadta el.
Gyergyai Csaba, Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)

Újratanulják a hagyományt
Nem lehet „befejezni” a gyergyói táncok tanítását, hiszen a fiatal táncoktatók az idősektől mindig tanulnak újat, és a táborba is mindig jönnek újak, egyre fiatalabb, mindössze pár éves gyergyóiak, akiknek a lépéseket szinte kötelező megtanulni – vallják a tegnap kezdődött és szombat estig tartó Gyergyói Tánc- és Zenetábor oktatói.
Ezúttal népesebb a táborozók csapata, a létszám megközelítheti a kétszázat. Számos néptáncos adatközlő érkezik Gyergyószék majd minden településéről, hogy bemutassa tudását. A „hazahozott” gyergyói táncok fogadására egyre többen jönnek a térségből, szeretnék elsajátítani nagyszüleik elfelejtett tudását.
A remetei születésű Ivácson László és párja, Tekeres Gizella mellett táncot oktat a negyedik táborban a szintén remetei Laczkó-Benedek Tünde és a csíkszentdomokosi Bara Szabolcs, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncosai. Legjobban azonban a Békéscsabáról érkezett oktatók, Farkas Tamás és Gál Nóra részvételének örülnek a táborszervezők és a táborlakók. Farkas Tamás nevéhez fűződik ugyanis a gyergyói tánc hazahozatala.
„Egy műsorom kapcsán kezdtem el érdeklődni a Maros forrásvidékének tánchagyománya iránt. Így jutottam el 2008-ban a Magyar Tudományos Akadémiára, és onnan hoztam ki az első gyergyói gyűjtéseket. Akkor szembesültem azzal, hogy igenis, Gyergyó vidékének is van saját tánca” – elevenítette fel lapunknak a táncos.
A táncok így kerültek haza vándorútjukról, és egyre bővülnek, hiszen a gyűjtőmunka nem fejeződött be. Magyarországról és Erdélyből is számos fiatal érkezett idén, hogy megtanulják ezeket a táncokat. A gyergyószentmiklósi Hóvirág Néptáncegyüttes huszonöt táncosa például először vesz részt a táborban. Vezetőjük, Szász Ferenc szerint az eddigi években egyéb elfoglaltságaik miatt kimaradtak a táborból, most viszont prioritássá vált a részvétel, itt az ideje a gyergyói tánctudás elmélyítésének. Bár a táncoktatók közül idén hiányzik Sándor Csaba, ő állította össze testvérével, Erőssné Sándor Judittal a 39 gyergyói népdalból álló, kottával ellátott gyűjteményt egy kötetbe, melyhez hangzóanyag-melléklet is tartozik. Ebből fog népdalokat tanítani Erőssné Sándor Judit a tábor folyamán, és talán néhány dalt még hegedülni is megtanulnak a Vizeli Balázshoz beiratkozó növendékek. Jó hír az is, hogy a kiadvány bárki számára hozzáférhető, megvásárolható lesz Remetén a tábor végén.
Az augusztus 3–8. között zajló tábor programja nemcsak a táncot, zenét tanulóknak ad lehetőséget a részvételre. Számos előadás a nagyközönség számára is nyitott. Ilyen például az adatközlő táncosok bemutatkozása. A tábor első napjára a szárhegyi és güdüci táncosok érkeztek, ma este az újfalviak, holnap a csomafalviak és orotvaiak mutatják meg tudásukat. A csütörtöki programban szokásos módon 18 órától a remeteiek, pénteken a ditróiak adják át tudásukat.
Nagy József, a tábor egyik szervezője külön hangsúlyozta: minden új adatközlőt szeretettel látnak, különösképpen tekerőpataki és szentmiklósi idősek jelentkezését várják, e két településen ugyanis még nem bukkantak adatközlőkre. Szintén nyitott a néptánckedvelők számára a táncház, amely vacsora után, a közösségi házban 20.30-tól szerepel minden tábornap programjában. Nagy érdeklődésre tarthat számot Berecz András Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató és előadóművész előadása pénteken 12 órától a művelődési házban, valamint a szombat délutáni program, melynek része 15 órától a népdal- és verbunkvetélkedő, 18 órától a táborzáró gála, 21 órától pedig táncház, de ezúttal a szokásostól eltérő helyszínen, a csutakfalvi közösségi házban.
Balázs Katalin
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (4.)
Gyermekeim a mai Báthory Gimnázium elődjébe jártak (akkor 3-as számú Matematika–Fizika Líceum). Valamikor az 1980-as évek végén beválasztottak az iskola szülői bizottságába. A testület elnöke Szakács Gusztáv volt, aki – ha jól emlékszem – 1989 tavaszán áttelepült Magyarországra, így új elnököt kellett választani. Addig győzködtek, míg el nem vállaltam, pedig úgy kellett ez nekem, mint az üveges tótnak a hanyatt esés. Következett a ballagás, ahol beszédet kellett mondanom. Még középiskolás koromból emlékeztem arra, hogy Papp Attila akkori egyetemista, Margittán szomszédom, később magyartanár és költő, lelkesen mesélt tanáráról, Szabó T. Attiláról, aki egyszer elmondta nekik biztatásul, hogy Angliában járva szerencséje volt látni Nelson admirális szobrát, amelyen az a híres mondata szerepel, hogy minden angol tegye meg a kötelességét. Úgy gondoltam, ez szép gondolat, és erre alapoztam a rövid beszédemet, amelyet megírtam magyarul és románul is. Akkoriban az iskola kétnyelvű volt, tehát mindkét nyelven kellett beszélni.
Két nappal a ballagás előtt szóltak, hogy csak románul szabad beszélni, annyi engedménnyel, hogy egy diák elszaval majd egy verset magyarul. Eldöntöttem magamban, de nem mondtam senkinek, csak a feleségemnek, hogy mindkét nyelven felolvasom a szövegemet. Elérkezett a ballagás napja, készülődtünk otthon, amikor csengett a telefon. Vincze Zoltán aligazgató hívott az iskolából, mondván, megegyeztek a román igazgatóval, hogy a hivatalos ballagás előtt a kisiskola (ún. szentjóska) udvarán lehet tartani külön egy kis ballagást a magyar osztályoknak. És mondta, hogy ott elmondhatom magyarul a beszédemet. Jó, mondtam, és amikor letettem a telefont, rájöttem, hogy ez áthúzza a számításomat, ha elmondom magyarul ezen a kis ballagáson, akkor a hivataloson már csak románul mondhatom, hisz kétszer elmondani ugyanazt, az nemcsak értelmetlen, de nevetséges is lenne. Gyors döntésemhez az is hozzájárult, hogy még csak akkor kezdtem borotválkozni, tehát nagyon kellett volna sietnem, hogy odaérjek a magyar ballagás kezdetére. Visszahívtam az iskolát, és megkértem a titkárnőt, mondja meg az aligazgató úrnak, hogy sajnálom, de nem tudok odaérni idejében, ezért csak a hivatalos ballagásra megyek. Gondoltam, meglesz a véleménye rólam! (Így is volt, amint azt később el is mondta egyszer.) Jól emlékszem, hogy a tanári szobában vártunk a kezdésre, amikor az igazgató, aki mellettem állt, megkérdezte, hogy szabadon beszélek-e, vagy van írott szövegem. Mikor megtudta, hogy írott szöveget olvasok fel, megkérdezte, hogy megmutatnám-e neki. Miért ne? – mondtam, s előhúztam a román nyelvű szöveget a belső zsebemből. Átfutotta, s csak annyit mondott, hogy kicsit kemény, de azért jó.
Amikor rám került a sor a beszédben, felolvastam a kézzel írott egyoldalnyi román szöveget, majd gyorsan elővettem az alatta levő magyar nyelvűt, és azt is felolvastam. Így csak a végén tudtak tapsolni. Amikor leültem, a mellettem ülő két tanár halkan gratulált. A feleségem a közönség soraiban volt, a mellette álló kolleganő halkan megkérdezte, hogy „szabad volt magyarul beszélni?”, mire ő csak annyit mondott, hogy nem. A dolognak nem lett semmilyen negatív következménye rám nézve, de lehet, hogy csak azért, mert túl közel voltunk a decemberi változásokhoz. Jóval később, már a változások után tudtam meg, hogy az iskoláért felelős szekus érdeklődött felőlem az iskola igazgatójától, megkérdezte, hogy ki és mi vagyok. Akkoriban az a hír járta, hogy Kányádi Sándor a Brassai Gimnázium ballagására ment el, és amikor belépett a kapun, megkérdezte: magyarok bejöhetnek? A rendszer éltetője: a félelem
Az 1950-es években olyan, félelemre alapuló rendszert építettek ki, amely aztán 1989-ig szolgált. Kezdetben nagyon brutálisan, börtönbezárással, veréssel, kivégzéssel érték el, hogy az emberekbe beleivódjon a félelem, hogy aztán az 1960-as évektől már börtön nélkül is működjön a rendszer, és már csak elvétve kellett drasztikusabb módszerhez folyamodniuk. Bennünket, gyermekeket óvtak a szüleink, ahogy csak tudtak, így csak elcsípett beszélgetésfoszlányokból értesültünk arról, hogy valakit elvittek, aki aztán évekkel később,vagy soha nem jött haza. Később aztán elmeséltek egyet s mást arról a korról. Szilágyborzáson, a szülőfalumban úgy vittek el egy gazdát, akitől féltek, mert tisztességes ember lévén a faluban adtak a szavára – és aki nyilván nem hódolt be a kommunistáknak –, hogy éjjel fegyvert rejtettek a szalmakazlába, és másnap a csendőrök feljelentésre hivatkozva házkutatást tartottak nála, és egyből az elrejtett fegyverhez mentek. Soha nem került haza, meghalt a börtönben. Ezek a módszerek általánosak voltak, és az emberek hiába sejtették, tudták, hogy kik voltak azok, akik közreműködtek az ilyen cselekedetekben, semmit sem tehettek, mert féltették a saját életüket. Persze a helyi vezetők között voltak tisztességesek is, akik próbáltak segíteni. Keresztanyám és két felnőtt lánya Szilágybagoson lakott, kulákoknak nyilvánították őket, és félő volt, hogy el is viszik. Az egyik helyi vezető azt ajánlotta nekik, hogy ha tehetik, próbáljanak eltűnni otthonról néhány hónapig, hátha addig lecsendesednek a dolgok, és nem viszik el őket. A tanácsot megfogadták, néhány üres bőrönddel látványosan elindultak estefele gyalog a szilágynagyfalusi vasútállomásra (akkor nem volt ritka eset, hogy a 6-7 kilométeres távolságot gyalog tették meg az emberek). Amikor besötétedett, a szomszéd falu, Szilágyborzás felé vették útjukat, és éjjel megérkeztek nagyanyámék házához, ahol elbújtak az egyik különálló kis házban, amelynek volt egy olyan előtere, ahol kemence volt, ahol a kenyeret sütötték, a házat pedig inkább csak gabonaraktárnak használtak. A raktárszoba egész nap zárva volt, az ablakok lesötétítve. Csak éjjel jártak ki a házból. Nagyon ügyesen csinálták, hisz mi, gyerekek egész nap az udvaron szaladgáltunk, még a kemencére is felmásztunk, de semmit sem sejtettünk, és a faluban senki sem. Persze az a szoba mindig zárva volt, úgy tudtuk, hogy ott limlomon kívül nincs semmi, és nem volt bejárásunk. Amikor vagy három-négy hónap után a rokonok megtudták, hogy elmúlt a veszély, keresztanyámék éjjel elindultak Nagyfalu felé ugyanazokkal a bőröndökkel, majd reggel visszaérkeztek, mintha az éjjeli vonattal jöttek volna. Elmesélték, hogy megjárták Vajdahunyadot, Resicabányát (akkor többen mentek oda a faluból dolgozni ideiglegesen, néhányan ott is ragadtak). Így sikerült megmenekülniük a börtöntől.
Megtanultunk együtt élni a félelemmel, óvatosak voltunk, nyíltan csak barátok között mertünk beszélni. (Aki 1990 után meg akarta tudni, hogy mit tartalmazott a megfigyelési dossziéja, az bizony sokszor csalódott, mert kiderült, hogy a legjobb barátja jelentett róla. Több ilyen esetről hallottam. Ezért okosan tette, aki nem kutakodott a múlt ilyenféle megismeréséért.)
1975–1981 között a Monostor negyedben laktunk. Ha nem volt reggel fél 8-tól órám (mert akkor az egyetemen ilyen korán kezdtünk), akkor csak délelőtt mentem be az egyetemre. Ilyenkor néhányszor találkoztam a buszmegállóban vagy a buszon Könczei Ádámmal, akivel elbeszélgettünk. Személyesen diákkoromban ismertem meg Kolozsváron, de előbb is tudtam róla, hisz felesége margittai volt. Nyíltan elmondta véleményét mindenről kertelés nélkül. Tőle hallottam először az anyaország kifejezést. Emlékszem egy találkozásunkra, amikor a buszon ülőhelyünk is akadt, hisz elmúlt már a reggeli csúcsforgalom. Olyan dolgokat mondott, hogy egy idő után akaratlanul is körülnéztem, kik hallgathatják, hogy miről beszélünk, és csak akkor nyugodtam meg, amikor úgy érzékeltem, hogy senki sem figyel ránk. Édesapám Margittán a terménybegyűjtő központban dolgozott könyvelőként. Az 1950-es években, amikor még nem sikerült a hatalomnak mindenkit meggyőznie a termelőszövetkezetek üdvözítő voltáról, a termelőknek kötelességük volt bizonyos mennyiségű gabonát beszolgáltatni. Félnapokat, de néha egész napot álltak sorban a szekerekkel, hogy egy-két zsáknyi (néha csak félzsáknyi) gabonájukat beadják a központba. Az átvétel rengeteg papírmunkával is járt, így nyáron sok embert kellett felvenniük idénymunkára. Így dolgozott itt Könczei Ádám és a felesége is (gondolom, a nyári vakációban diákként vagy éppen frissen kinevezett tanárként). A vállalatnál a dolgozók nagy része magyar volt, de a szakkifejezéseket csak románul használták. Így beszéltek: megcsináltad a báláncát?; add ide a szituáciét!; ennek a búzának mennyi a korp sztröinja? és az umiditátéja? Könczei Ádám szorgalmasan jegyezte ezeket a kifejezéseket, mondatokat. Nem tudom, hogy később felhasználta-e valamelyik dolgozatában.
Nekünk mindig járt az újság. Édesapámnak a helyi Fáklya, a központi Előre, a magyarországi Élet és Tudomány, édesanyámnak a Dolgozó Nő, nekünk, gyerekeknek a Napsugár, később a Pionír, majd az Ifjúmunkás, és középiskolában az Utunk. Emlékszem, egy időben járt a frissen újraindult Korunk is, gondolom, Könczei Ádám győzte meg édesapámat, hogy rendelje meg. Ez aztán elmaradt, édesapám rájött, hogy nem neki való. Abban az időben, az 1950-es években kevés embernek volt rádiója, nekünk volt egy Popular-típusú kisebb méretű rádiónk, amely egész nap be volt kapcsolva, nappal a Kossuth Rádió ment, este a Szabad Európa. 1956-ban, a forradalom idején este az emberek összegyűltek oda, ahol volt rádió, reménykedve hallgatva a híreket. Ezt a hatóság úgy próbálta megzavarni, hogy sorba kikapcsolták a villanyt, hol az egyik utcában, hol a másikban. Ilyenkor édesapám hóna alá vette a rádiót, és kereste, hogy melyik utcában van éppen villany. Ez azért nem volt kockázatos, mert akkor még Margittán egyáltalán nem volt közvilágítás, úgyhogy az esték koromsötétek voltak.
Az 1989-es változás
Marius Tabacu, ha jól emlékszem, 1989 nyarán szólt, hogy ha gondolom, aláírhatom Doina Cornea román ellenzéki legújabb nyilatkozatát, ő már aláírta. Hosszas töprengés után nem vállaltam. Feleségem szlovák állampolgárként évente kétszer utazhatott külföldre, én kétévente. A román hatóságok nem ismerték el, hogy a gyermekeink szlovák állampolgárok is, ezért minden évben meg kellett harcolni azért, hogy a nyári vakációra útlevelet kaphassanak. Kihallgatások az útlevélosztály főnökénél, ha ez nem vezetett eredményre, akkor a megyei pártbizottságnál. Sok energiába került, hogy 1979 és 1989 között minden évben kiutazhattak a nagyszülőkhöz. Ezt nem akartam kockáztatni, ezért nem írtam alá.
De 1989 őszén, amikor Cs. Gyimesi Éva néhány magyar értelmiségivel közösen kijuttatott a Szabad Európa Rádióhoz egy Tőkés László mellett kiálló nyilatkozatot, szóltam Mariusnak, hogy ezt én is aláírnám. Ma úgy gondolom, hogy akkor már jobban bíztam a változásban. Gyimesi Éva azt mondta, ha lesz 20 aláíró, akkor kijuttatja a neveket. Mai szemmel nézve nagyon naivak voltunk, emlékszem, amikor Mariusszal egyszer Évánál voltunk, ő hangosan mondta a neveket, kik hajlandók aláírni, de még tízen sem voltunk, tehát még várni kellett. A következő nevekre emlékszem: Csép Sándor, Demény Attila, Simon Gábor, talán Dávid Gyula, Marius és én. De volt még néhány név. Amikor eljöttünk Éváéktól, Marius észrevette, hogy az autóm mögött áll egy másik, amelyben két ember ül csendben. Megnézte a rendszámát (ő tapasztaltabb volt nálam ilyen ügyekben). Ahogy elindultunk, elindultak ők is, de nem követtek, csak az utca végéig. Én ott nem a központ felé, hanem a Tordai út felé fordultam. Senki nem jött mögöttünk. Amikor befordultunk a Hajnal negyedi Tátra utcába, szembe jött velünk egy autó. Marius megnézte a rendszámát, és ugyanaz az autó volt, amely a Györgyfalvi negyedben mögöttünk állt.
Néhány nap múlva hívattak a rektoriba, a rektor és az egyetemi párttitkár fogadott. Azt mondták, úgy tudják, hogy aláírtam egy nyilatkozatot Tőkés László mellett. Én azt válaszoltam, hogy nem írtam alá, de ha lenne rá alkalmam, aláírnám. Aztán nyugodt hangon próbáltak arról meggyőzni, hogy ez nem jó cselekedet, nem egyetemi oktatóhoz illik. Ekkor azt találtam mondani, hogy nekik pedig nem azzal kellene foglalkozniuk, hogy engem leckéztetnek, hanem azon ügyködni, hogy a tanársegédek (mint én is), akik már jó néhány éve megszerezték a doktori fokozatot, végre előléphessenek adjunktusi pozícióba. Ezt a karunk többször javasolta, de a minisztériumban soha sem hagyták jóvá. Ettől kezdve csak erről beszélgettünk. Nem emlékszem, hogy fejeződött be a beszélgetés, de gondolom, a végén még elláttak egy-két hazafias jótanáccsal. Utána tudtam meg, hogy Gyimesi Évát előttem másfél órával rendelték be. A többieket a városi pártbizottsághoz hívták be fejmosásra. Ezek után természetesen semmi sem lett az aláírásból.
December 15-én a Brassai Gimnáziumban voltunk a feleségemmel egy előadáson, utána tudtuk meg – már az autóban a Kossuth Rádióból, amely, ha gyengén is, de néha hallható volt –, hogy a hívek Temesváron körülvették a templomot és parókiát, ahol Tőkés László lakott. Ezután izgalommal vártuk a fejleményeket. Később a magyarországi híreket hallgatva nem akartuk elhinni, hogy mi történik Temesváron. Azt hittük, hogy túloznak, pontatlan információkkal rendelkeznek. Kedden vettem a bátorságot, és felhívtam Temesváron élő unokafivéremet, és megtudtam tőle, hogy tényleg igazak a hírek, és azt is mondta, el sem tudjuk elképzelni, hogy mi van ott. A szomszédunk, aki munkás volt Kolozsvár egyik gyárában, mondta hétfőn, hogy a munkások tüntetést szerveznek Kolozsváron kedd délutánra a Béke téren (a régi Szent György téren). Feleségemmel lementünk a térre a megadott időpontban, de nem volt tömeg, csak a szomszédunkkal találkoztunk. Miután várakoztunk egy félórányit, a Jókai utcán elindultunk a központ felé, dohogva magunkban, hogy az emberek milyen fásultak, nyugodtan sétálnak, intézik dolgaikat, miközben Temesváron ölik az embereket. December 21-ére a karon pártgyűlést hívtak össze kora délutánra. Mindenki tudta, hogy miért, hisz előtte való este beszélt a tévében Ceauşescu, és elítélte a temesvári „hazaárulókat”, és ha jól emlékszem, (csekély százlejnyi) fizetésemelést is ígért. Én nem szándékoztam elmenni, és pont jól jött, hogy az unokaöcsém arra kért, autóval vigyem haza a feleségét és újszülött gyermekét Egeresre. Én akkor már tudtam a rádióból vagy a magyar tévéből (a Hajnal negyedben óriási antennával jól-rosszul fogtuk a magyar televízió adását), hogy délután kettőkor Magyarországon egy percre megáll az élet, emlékeznek a temesvári áldozatokra. Vittem magammal egy gyertyát és gyufát, azzal a céllal, hogy két órakor megállok, és az út szélén meggyújtom. Nem emlékszem, hogy miért nem tettem meg, talán elfelejtettem, talán siettünk. Már csak visszafelé jutott eszembe, de akkor már régen elmúlt két óra. Valaki intett az út mentén, felvettem, mondta, hogy csak a szomszéd faluig megy, de még aznap bemenni szándékszik Kolozsvárra, mert úgy tudja, hogy tüntetés lesz. Én ezt már nem hittem, hiszen rossz tapasztalatom volt erről a hírről. De amikor beértem Kolozsvárra, és az állomás után befordultam a Főtér felé, meglepődve vettem észre, hogy állnak a villamosok az utcán. Először azt hittem, áramszünet van (ami nem volt ritka akkoriban, és a gyermekeim ma is nosztalgiával emlegetik, hogy milyen jókat játszottunk – kártyáztunk vagy más társasjátékot játszottunk – a konyhában petróleumlámpa mellett, mert mást nem letetett csinálni). Csak a Kőmálalja utcáig jutottam, ott már emberek torlaszolták el az utcát. Megálltam, és megkérdeztem, mi történik ott. A gyárból jöttek a munkások tüntetni – mondták. Utána lövéseket is hallottam az Astoria felől. Végigmentem a Kőmálalja utcán, majd a Napoca Szálló előtt átmentem a hídon, és jobbnak láttam a Monostor felé venni az utat. Egy nő és egy kislány integettek, felvettem őket, mivel ők is a Monostorra mentek. A nő elmesélte, hogy órák óta jönnek gyalog a Györgyfalvi negyedi korcsolyapályáról, mert nem járnak a trolibuszok, sokat kellett kerülni, mert a Főtér felé nem lehetett menni a tömeg miatt. Azt is elmondta, hogy a Főtéren lövöldöznek, és úgy hallotta, hogy már 20 embert megöltek. Amikor felértem a Hajnal negyedbe, és befordultam a házunkhoz, láttam, hogy a családom már az erkélyen volt, várta, hogy mikor érek haza. Már hallották ők is, hogy mi van a Főtéren, és izgultak miattam.
Amikor este felhívott telefonon Kassáról a feleségem unokahúga (nekünk akkor csak háromhavonta egyszer lehetett külföldre telefonálni), megkértük, ha tud, telefonáljon Pestre, a rádióhoz, és mondja el, hogy mi történt Kolozsváron. Féltünk, hogy elhallgatják, eltussolják a dolgokat. Kitettünk egy-egy meggyújtott gyertyát mindkét erkélyünkre. Néhány nap múlva mondta az egyik szomszédasszony, hogy amikor meglátta a gyertyát, nagyon megijedt, félt, hogy másnap elvisznek bennünket. Nagyon vártuk a Kossuth Rádió esti 11-es órás híreit. Beszámolt a kolozsvári eseményekről, de a szövegből rögtön tudtuk, hogy ez más forrás, nem a miénk volt.
Jegyzetek: 10 Könczei Ádám (1928–1983) néprajzkutató.
11 balanţă (mérleg), situaţie (itt: kimutatás), corp străin (idegen anyag), umiditate (nedvesség) 12 Marius Tabacu (1952) zenetanár, zongoraművész, filmrendező, riporter, műfordító, a kolozsvári filharmónia igazgatója.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Tusványos után
A múlt héten kedvező időjárás mellett bonyolították le a 26. Bálványosi Szabadegyetemet és Diáktábort. Több mint egy negyed évszázad... Csak értékelni lehet a magyar kormánypártok és egyes ellenzéki politikusok, kulcspozíciót betöltő szakemberek erőfeszítését, amiért évről évre eljönnek Tusnádfürdőre, hogy az itteni magyarokkal és románokkal érdemi párbeszédet folytassanak.
Teszik ezt egy jobb, hatékonyabb együttműködés érdekében, a békés rendezés elvét tartván szem előtt. Ezt tükrözi a románsághoz való partneri viszonyulásuk is, melynek jegyében minden évben több román politikust, képviselőt meghívnak, ám az ő székeik többnyire üresek maradnak. Idén is ez történt. Ezzel kapcsolatban Cristian Pâr­vulescu politológusnak elmondtam, hogy ideje az értelmetlen ellenségeskedéseknek véget vetni. Válasza sokatmondó hallgatás volt. Mi más is lehetett volna? Hiszen ő is látja, érti a román realitást. Ahol nincsenek érvek és a párbeszédre való készség hiányzik, nem csoda, ha a reálpartnerség helyét a kettős mérce és az önkény veszi át.
Román reakciók
Orbán Viktor miniszterelnök üzenete idén is sokakat érdekelt. Európa maradjon az európaiaké – mondta a magyar kormányfő, aki beszédében az aktuális problémákra – pl. újkori népvándorlás, ideológiává vált Európa – koncentrált, kevésbé érintve a „kényes” dolgokat. Ezért a transzszilván változásoktól rettegő bukaresti elit muszáj-megnyilvánulásai csak pár napos késéssel jelentek meg. Némiképp komikus, hogy azok, akiknek száz esztendő kevés volt, hogy magyarfóbiájukból kinőjenek, most még a problémakereső nagyítójukkal sem találtak semmit, amibe beleköthettek. Jól jött hát egy kreált ok, amiben kiélhették nyűgeiket, s fontosakká válhattak egy estére. Teátrális buzgólkodásukban egy olyan fotót nyilvánítottak bűnbaknak, melyet Orbán Viktor osztott meg a Facebookon, több más, Tusnádfürdőn készült életképpel együtt. A fotón egy szuvenírárus pultja volt látható, melyen egy sor magyar szimbólumot ábrázoló kitűző (pl. székely zászló, Székelyföld, történelmi Magyarország) volt kirakva. A román külügy ezekért a – semmilyen önkényuralmi jelképeket nem tartalmazó – szimbólumokért támadta meg kemény hangon a magyar kormányfőt. A válasz elegáns, úriemberhez méltó volt. Hiába, más klasszis... Pedig még a román miniszterelnök is háborgott. A román megnyilvánulások oly távol álltak attól a békés hangulattól, ami Tusványost jellemezte! És akkor felmerül egy kérdés: a Moldovai Köztársaság? Szúnyog megszűrve, teve lenyelve. Gátlástalan kettős mérce. Amiről a Szabad Európa Rádiónak sem volt más véleménye. Ezen a szinten állunk, sajnos – évtizedek óta.
A bukaresti hivatalosságok után a román média borult lángba. Ez ugye megszokott, mikor magyarügyről van szó. Nincs benne semmi különös, mivel ebben az országban állítólag a titkosszolgálat embereivel vannak átitatva a politikai-gazdasági és médiastruktúrák. Erről beszélt nemrég Cornel Nistorescu újságíró (is), felhívva a figyelmet, hogy mikor 3-4 csatorna egy napon ugyanazt a lejárató üzenetet sugározza, akkor a háttérből irányítják a dolgokat. A „tusványosi” bélyegzések is ebbe a kategóriába tartoznak. Undorító volt látni azt a rosszindulatot és könnyedséget, mellyel Rareş Bogdan műsorvezető és meghívottai a Realitatea hírtelevízió hétfő esti műsorában teleokádták a háromszínű levegőt. A színvonaltalanságot, ahogyan verbális pancsolásukkal szórták a gyűlöletet a tévénézőkre, magyarellenes impulzusméreggel töltve meg az országot. Bogdan szerint a magyar gazdaság csődöt mondott (holott még a legkritikusabb külföldi elemzők értékelése is pozitív róla), a munkanélküliek száma pedig félelmetessé vált az anyaországban (jelenleg 6,9 százalék, tíz éve nem volt ilyen alacsony). A meghívottak – Valeriu Turcan politikai elemző, Cristian Diaconescu volt külügyminiszter és Claudiu Săftoiu egykori kémfőnök (SIE) – vele együtt versengtek, ki mond sötétebbet a magyar kormányfőről. Az „agresszív Putyin”-nal való társítások, xenofób és Európa-ellenes (sic!) jelzők csak úgy repkedtek az éterben. Valószínűleg erre kaptak parancsot. Akárcsak a román külügy, mely Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint Vlagyimir Putyint a magyar miniszterelnökkel és a székelyekkel igyekszik összemosni, s ezt bel- és külföldön promoválni, azt sugallva, hogy a magyarok Putyin emberei. Mit lehet ebből érteni? Hogy az amúgy is sokat szapult román intézmények a magyar adófizetők pénzét bármikor valótlanságok terjesztésére, magyarellenes propagandára használják, használhatják. Ami nem új, és rávilágít a hatalmi elit – és kollaboránsaik – megbízhatatlanságára, méltatlanságára a román címerhez és lobogóhoz. A kommunizmust is fölülíró soviniszta hagyományok folytatása ma már Románia számára igencsak káros. Az ország elemi érdeke lenne a történelmi struccpolitikájával való szakítás: a hipercentralizáltság feladása és a magyar/regionális problémával való szembenézés. Ideje nem Demszky-módra, döglött halként lógatott kézzel kezet fogni másokkal, hanem emberként viszonyulni a társnemzetekhez. És nem árt leszögezni: ezekért a kóros, agresszív kinövésekért nem a nemzetállami természetes keret a hibás (amint azt egyesek – köztük magyar politikusok is – tudni vélik), hanem az oly sokat hangoztatott egységes, homogén nemzetállam szelleme. A mindegymilyen lobogó alatt utazó önkény – a kettős mérce forrásából táplálkozó felületesség, önigazolás és hatalomittas vízió. Ez jelenti az igazi veszélyt Romániára és Európára nézve, nem a magyarok.
Tábori üzenetcseppek
És akkor most térjünk át néhány mondat erejéig a Tusnádfürdőn elhangzottakra. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke azzal kezdte a megnyitót, hogy 1989-hez hasonlóan korszakhatárhoz érkeztünk. Lezárult a naiv békeidőszak kora, a tapintható feszültségek és a körülöttünk zajló háborús események önmagukért beszélnek. Magyarország továbbra is a stabilitás híve, ennek szellemében politizál, s reménykedik a mély válságba került Európai Unió megújulóképességében. Világi Oszkár, a Slovnaft vezérigazgatója az állam példamutató szerepének a fontosságát emelte ki, felhívva a figyelmet a minőségre, melyet időnként a mennyiség elve fölé szükséges emelni. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter pedig a magyar mutatók biztató alakulásáról, a gazdaság pozitív teljesítéséről beszélt, elismerve ugyanakkor, hogy a bürokrácia leépítése az anyaországban is bürokratikusan halad. Az örökké elhúzódó észak-erdélyi autópálya kapcsán meg csak annyit mondott: „arra gondolni sem merek, hogy a kő elfogyott...” Martonyi János volt külügyminiszter Ukrajna kapcsán a megállapodás szükségességéről beszélt, kiemelve a több ezer halottal járó harcok teljes értelmetlenségét. Szapáry György volt washingtoni nagykövetet pedig az háborította fel, hogy az elmúlt öt évben a magyar baloldal a többi európai párttól eltérően – ahelyett, hogy otthon rendezte volna a vitáit – minduntalan külföldre megy, ahol abszolút túlzással mondja el a dolgokat1. Szapáry szerint ennek meg kell szűnnie. Ez a nemzetközi tapasztalatban párját ritkító viselkedés nagyon káros, negatív tulajdonság. Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke az autonómia térségstabilizáló szerepét méltatta. Majd hozzátette, hogy ha az Unió ezután is passzívan viszonyul az őshonos kisebbségek kérdéséhez, akkor mi sem viszonyulhatunk hozzá pozitívan. Martonyi Jánoshoz hasonlóan Gulyás Gergely, a Magyar Országgyűlés alelnöke is a nehéz helyzetbe jutott Ukrajna (nagyfokú rendszerbizonytalanság, egy év alatt 30 ezer forintról 8 ezer forintra csökkent a nyugdíjak reálértéke) stabilitása mellett tört lándzsát, emlékeztetve arra, hogy bár 2010-ben Magyarország egy kalapban volt Görögországgal, a magyaroknak sikerült teljesíteniük a házi feladatot, megbirkózván a gazdaságpolitikai nehézségekkel. Cristian Pârvulescu pedig egy nemzet feletti magyar–román összefogást szorgalmazott, Európa fő problémájaként a felvilágosodás előtti kereszténydemokráciák nemzetállamokká válását2 jelölve meg.
Következtetések Korszakhatárhoz érkeztünk. A kényelmes álmodozások ideje lejárt. Pörögnek az események, s amint látjuk, stabilnak vélt „örök rendszerek” és térségek válhatnak pillanatok alatt instabilakká. Aki a trendek, okok és értékek (gyökerek) tisztázása helyett ma megelégszik a „megszokottal”, jó eséllyel elveszíthet egy komoly lehetőséget. Csak remélni tudom, hogy jövőre, a 27. alkalommal megrendezendő Tusványoson a „hol van Kelemen Hunor?”-t kiáltó nézőnek nem kell majd még egyszer vállvonogatással válaszolni, ahogyan történt ez idén is. Mert addig sok minden megváltozik. A döglött halak ideje lejárt. Az erdélyi magyarok (és románok) előtt meg ott van a lehetőség a megújulásra. Fejet tudunk-e hajtani? Jegyzetek: 1 Ezek a demokrata, baloldali vagy liberális címet használó politikusok a 2002-ben régióéllovas Magyarországot 2010-re sereghajtóvá tették, 2004-ben az erdélyi magyarok befogadása ellen kampányoltak, most meg a külföldi bevándorlók befogadása mellett ágálnak. 2 Pontosabb a nacionalista nemzetállamokká válás kifejezés.
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)

Túrák erdélyi tájakon
Összesen 1245 személy vett részt a Kárpát-medence legnagyobb turistatalálkozójának számító EKE-vándortáborban a múlt hétvégén. AZ Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) tusnádfürdői bázisú táborát ezúttal a csíkszéki EKE-osztály szervezte, öszszesen 105-en vállaltak részt a táborszervezésben.
A táborlakók között 754 olyan személy is volt, aki nem az EKE tagja. A Magyarországi Kárpát-Egyesület tagjai közül hatvanan jöttek el a táborba. Az EKE osztályai közül a legtöbben, hatvanan a gyergyói szervezetet képviselték, őket követték a háromszékiek 33 résztvevővel.
Négy hónapos kislány is táborozott
Egy négyfős család egyenesen Angliából érkezett a túrázással, sátorozással egybekötött táborba, ők voltak a legtávolabbról érkezett résztvevők. A legidősebb táborlakó hölgy nagyváradi, és 1929-ben született, a legkorosabb férfi pedig sepsiszentgyörgyi, 1931-es születésű. A legifjabb legényke a csíkszeredai, 6 hónapos András Ádám, a legkisebb kislány pedig a kolozsvári, négy hónapos Böjthe Zsuzsanna volt. A legnépesebb család nevét is lejegyezték: Mandelék tizenegyen táboroztak a csíkszéki EKE-t képviselve.
A három napra kínált túralehetőségekből egy nap alatt legtöbben az Olti Kálmán által vezetett Szent Anna-tóhoz és a Mohos-tőzegláphoz vezető gyalogtúrát választották, itt első nap 126 résztvevő volt. A legnépszerűbb túra a Jánosi Csaba által vezetett borvíztúra volt, mely a három túranapon összesen 303 résztvevőt számlált. Igyekezni kellett a túrákra való bejelentkezéssel, hisz volt, ahol már délben beteltek a következő napra a helyek. Ilyen volt a Bucsecs-hegységbe induló magashegyi sziklatúra és az Úz völgyét felkereső buszos-gyalogos honismereti túra.
A vándortábor szokás szerint az EKE nyári küldöttgyűlésének is helyet adott. Kovács Lehel István országos EKE-elnök itt jelentette be, hogy az elnökség előterjesztésére, a közgyűlés egyöntetű jóváhagyásával, az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos vezetősége országos tiszteletbeli elnök címmel tüntette ki Dezső Lászlót. A kitüntetett nemzetközileg elismert természetfotós, az EKE gyergyói osztályának tagja, 2008 és 2014 között ő volt az országos elnök. Nevéhez kötődik az EKE új alapszabályának kidolgozása, a várfalvi EKE-vár (közösségi ház) létrejötte, az egyesület 120 évét rögzítő kiadvány, az Erdélyi Gyopár folyóirat minőségének javítása. „Járjuk továbbra is együtt a kitaposott ösvényeket, a természetben és az Erdélyi Kárpát-Egyesület mindennapi életében egyaránt” – olvasható a díszoklevélen.
Készül Erdély nagy túrakönyve
Jövőre lesz 125 éves az Erdélyi Kárpát-Egyesület, és ugyancsak jövőre lesz 25 éve annak, hogy a rendszerváltás után újra életre keltették az egyesületet. A vándortábort augusztus 2–7. között Borszéken szervezi meg a gyergyói EKE-csapat. A jövő évi kerek évforduló megünneplésére könyvkiadással készül az EKE: készül Erdély nagy turistakönyve, amelyben Erdély minden szegletében ajánlanak túralehetőségeket az ekések. Minden osztály tíz-tíz túrát küld be a kiadványszerkesztőknek, fényképekkel, hogy az Erdélyt járók kedvükre válogathassanak majd a számos lehetőség közül úgy, hogy biztos irányadóval kezükben indulnak barangolni.
Balázs Katalin
Krónika (Kolozsvár)

A nem létező Cé oldal képviselője
A magyarországi színházi szakma politikai megosztottságával, az ebből fakadó értelmetlen konfliktusokkal indokolja Zsigmond Andrea kolozsvári színházi szakíró, szerkesztő, egyetemi oktató A Cé oldal című nyílt levelében, hogy miért nem vállalta tavasszal a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSzT) zsűrijében való részvételt.
Mint ismeretes, április elején nagy felháborodást váltott ki a magyar sajtóban, hogy a színházi szemle szakmai tulajdonosai, a Magyar Színházi Társaság és a Vidnyánszky Attila elnökletével vezetett Magyar Teátrumi Társaság nem fogadták el a Színházi Kritikusok Céhének jelöltjét, Csáki Juditot a POSzT zsűrijébe. Ekkor a két szervezet közösen kereste meg Zsigmond Andreát, hogy vállalja át a kritikusok céhe jelöltjének helyét. Zsigmond először igent mondott a felkérésre – ahogy nyílt levelében fogalmaz, hogy egyetlen határon túli zsűritagként képviselni tudja az erdélyi színházak érdekeit –, ám a kialakult botrány miatt kisvártatva visszalépett, és egyúttal tagsága felfüggesztését kérte a Színházi Kritikusok Céhében is. Sokan felháborodtak a Magyar Narancsnak dolgozó Csáki Judit személyének indoklás nélküli visszautasításán, az ügy hátterében pedig a budapesti Nemzeti Színházat is vezető Vidnyánszky Attila befolyását sejtették, aki szerintük elérte, hogy a POSzT-ot vezető szakmai szervezetek visszautasítsák az „ellenlábas” kritikus részvételét a zsűriben. Zsigmond visszalépésével azt a látszatot akarta elkerülni, hogy az „ellenlábas” helyett egy „baráti” szakembert nyomtak be a grémiumba, ő ugyanis, ahogy nyílt levelében fogalmazott, kizárólag szakmai szempontok alapján kívánja megítélni az egyes színházi előadásokat, nem kíván részt venni politikai csatározásokban egyik oldalon sem. Tavasszal egyébként interjút kértünk a kolozsvári szakembertől az ügy kapcsán, akkor azonban haladékot kért, hogy megfogalmazhassa gondolatait, amelyeket mostani nyílt levelében tett közzé.
„A magyarországi közbeszédet erősen meghatározza a – nevezzük most így – politikai Á és Bé oldal szerinti megosztottság, míg Romániában ez nincs így. Nálunk amúgy kevéssé hatja át az emberek életét a politika. Ez lehet rossz, nem tagadom. Ám lehet jó is. Jó az, hogy nem utáljuk egymást. Meg elvileg mindenki foglalkozhat azzal, amihez ért vagy érteni szeretne” – olvasható az írásban. Zsigmond leírja, hogy nem kíván a magyarországi „oldalak” egyikéhez sem tartozni, ugyanis őt főképpen szakmai kérdések foglalkoztatják. „Kik az izgalmas színházi alkotók Erdélyben, foglalkoztatják-e őket? (Akit nem, azt mutassuk be.) Mennyire érvényes az a fogalmi nyelv, amin a színházról értekezünk? (Találjunk új elméleti fogódzókat.) Milyen a viszony az alkotó és a kritikus között? (Finomítsunk a kritikus attitűdjén, tegyük humorossá a szövegeket, juttassuk szóhoz az alkotót.) Érvényesek-e ma a hagyományos műfajok? (Ha a játékosabb formákban bízunk, próbáljuk ki őket.) Hányféle színházi stílust vagyunk hajlandók elfogadni? (Pártoljuk a sokféleséget.) Mennyire érzi jól magát a néző a színházainkban? (Adjunk hangot neki.) Milyen ma egy jó színházi előadás?” – sorolja a számára releváns szempontokat Zsigmond. „Ezért mondtam hát másodszor nemet. Mert a szerint a képlet szerint olvasták a helyzetem, amit én elutasítok. Mert ezt a mindent elnyelő értelmezési apparátust embertelennek tartom. Az Á és a Bé oldal nem tud egyszerre emberinek látszani benne – egyik oldal (egy fél ország!) könnyen nem-emberré válik a másik szemében” – fogalmaz. Mint írja, ő inkább a Cé oldalt szeretné képviselni, az erdélyi színjátszás erényeire kívánja felhívni a magyarországi szakma figyelmét, a POSzT-on ugyanis erdélyi előadások is versenyeztek. Mivel szerinte erre a Színházi Kritikusok Céhe – amelyben egyre inkább az Á versus Bé olvasati mód válik egyeduralkodóvá – nem fogékony, felfüggesztette a szervezetben való tagságát is. Csáki Judit kizárása miatt egyébként tavasszal Enyedi Éva színész-dramaturg és Nagy Fruzsina jelmez- és díszlettervező is visszautasította a zsűriben való részvételt, és több magyarországi társulat is visszalépett a versenyprogramban való szerepléstől.
Varga László
A nyílt levél teljes szövege:
A Cé oldal
(Nyílt levél a POSZT kapcsán)
Felhívtak. Zsigmond Andrea? Szeretnénk, ha benne lennél a Pécsi Országos Színházi Találkozó zsűrijében. Mindkét szakmai szervezet támogat (Magyar Színházi Társaság, Magyar Teátrumi Társaság). Mondom, khm, gondolkodási időt kérek. Jó, de keveset gondolkozz... Nos, azóta is gondolkodom.
Gondolkodom? Amennyire lehet, érzelmi megnyilvánulások közepette. A kavargás helyére jó lenne végre egy világos képet megrajzolni. Magamnak mindenképp. Meg a nyilvánosságnak is. Mert ezzel talán tartozom.
Az elmúlt hónapokban többen megszólaltak a POSZT kapcsán. Sok fontos tény és érvényes szempont elhangzott. Közben olyasmik is, amik bosszantottak. Ám legyen. Most nem kívánok sem cáfolni, sem helyeselni. Lejárt. Csupán egy a célom: hogy hozzátegyem a magam szempontját a többiekéhez. Elmondjam én is, mi látszik onnan, ahol én állok. Hogy miért? Mert mégsem járt le. Ami történt, még meg fog történni. Velem, mással. Velünk, egymással.
Legjobb talán, ha a tettek mentén haladunk. A magam zsigeri és/vagy megfontolt tetteimre gondolok. Mert azokról tudok hitelesen beszámolni.
Idén tavasszal három döntést kellett meghoznom, néhány hét különbséggel. Először: a felkérésre, hogy lennék benne a POSZT zsűrijében, igent mondtam. Másodszor: a felkérésre, hogy lennék benne a POSZT zsűrijében, mégis nemet mondtam. Harmadszor: a Színházi Kritikusok Céhében kértem a tagságom felfüggesztését. A három döntés összefügg egymással. Ezt szeretném kifejteni itt, ezt az összefüggést. Távolról kell kezdenem. Három városban éltem eddig huzamosabban: Csíkszeredában, Budapesten, és most (megint) Kolozsváron. Bár egyazon nyelvterület részei, ez a három város legalább két különböző kultúrát jelent. A két országban más-más földrajzi és társadalmi környezet, más-más materiális és szellemi (esztétikai!) tényezők befolyása hat. Legélesebben ma a következő különbség látszik kirajzolódni: a magyarországi közbeszédet erősen meghatározza a – nevezzük most így – politikai Á és Bé oldal szerinti megosztottság, míg Romániában ez nincs így. Nálunk amúgy kevéssé hatja át az emberek életét a politika. Ez lehet rossz, nem tagadom. Ám lehet jó is. Jó az, hogy nem utáljuk egymást. Meg elvileg mindenki foglalkozhat azzal, amihez ért vagy érteni szeretne. Van tehát egy értelmezési keret, ami Magyarországon ma mindent áthat. A kérdés az, hogy ha Kolozsváron élek, más gondokkal és célokkal, kötelező-e átvennem azt az értelmezési sémát? A ténykedéseimet ugyanis eddig egyáltalán nem a (magyarországi) Á és Bé oldal szempontjai határozták meg. Hanem a következő kérdések: kik az izgalmas színházi alkotók Erdélyben, foglalkoztatják-e őket? (Akit nem, azt mutassuk be.) Mennyire érvényes az a fogalmi nyelv, amin a színházról értekezünk? (Találjunk új elméleti fogódzókat.) Milyen a viszony az alkotó és a kritikus között? (Finomítsunk a kritikus attitűdjén, tegyük humorossá a szövegeket, juttassuk szóhoz az alkotót.) Érvényesek-e ma a hagyományos műfajok? (Ha a játékosabb formákban bízunk, próbáljuk ki őket.) Hányféle színházi stílust vagyunk hajlandók elfogadni? (Pártoljuk a sokféleséget.) Mennyire érzi jól magát a néző a színházainkban? (Adjunk hangot neki.) Milyen ma egy jó színházi előadás? Ezek a kérdések teljesen egyszerűek, a szakmámmal együtt járnak. Mi a közös bennük? Látni lehet, hogy nem bukkan fel bennük a napi politika. Mert a színházi szakíró dönthet úgy, hogy nem a (megosztó) politika érdekli. Hanem az összekapcsolás módjai. A színház mint művészet; és hogy e mezőben ténykedők szempontjai mind megmutatkozzanak. Mert vállalt szerepe: a moderátoré. Magyarország sem bukkant fel a két bekezdéssel előbbi kérdéssorban. Pedig gondolok rá. Leginkább akkor, amikor az alkotóink láthatósága foglalkoztat. Kap-e ugyanannyi esélyt filmszereplésre egy sepsiszentgyörgyi, mint egy magyarországi színész? Ha ugyanolyan tehetséges, megvan-e az esélye ugyanarra a díjra? Láthatók vagyunk-e a magyar kultúra nagyobb közegében vagy láthatatlanok? Ezt a Magyarország—Erdély keretet mozgósítottam, amikor az első döntést meghoztam. Az igent. A POSZT ugyanis befogadó: a magyar színházak versenyébe két határon túli előadást is beenged. Hogy felkértek a zsűribe, ugyanígy olvastam: a nyolc zsűritag ne mind magyarországi legyen. Kíváncsiak a mi látásmódunkra is. Ujjé! Viszont a magyarországi sajtó meg az ott élők egy része nem e szerint a független (vagy integrációs) Cé keret szerint olvasta a gesztust. Hanem az egyeduralkodó Á—Bé konfliktuális séma szerint, ami alá, mint egy szőnyeg alá, minden más amúgy létező problémát besöprünk. Mintha már nem léteznének a korábbi centrum—periféria, globális—lokális stb. feszültségek, csak egy mindent elnyelő kettősség, egy hófehér Á meg egy koromfekete Bé hatalmi oldal van, és ebből az egyszerű képletből minden egyedi eset levezethető. Lehet, hogy nem látom jól a helyzetet. Csak annyit látok, hogy abban az Á—Bé óriáskeretben nincs helyem. Miért, van helyem, felkínálják? S ha oda beállok, nem lőnek majd rám? De egyáltalán, van ebben a kétpólusú rendszerben valódi helye az embernek? Nem kéne visszacserélni ezt kisebb olvasási rácsokra, amelyek a gondjainkat közvetlenül megmutatják? A megoldási lehetőségeket is, talán? Ezért mondtam hát másodszor nemet. Mert a szerint a képlet szerint olvasták a helyzetem, amit én elutasítok. Mert ezt a mindent elnyelő értelmezési apparátust embertelennek tartom. Az Á és a Bé oldal nem tud egyszerre emberinek látszani benne, egyik oldal (egy fél ország!) könnyen nem-emberré válik a másik szemében. Abban az értelemben, ahogy Reinhart Koselleck írja – Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája vagy Az ellenség neve c. esszéjében. Mintha két embercsoport állna szemben egymással, amelyek közül egyik a másikat nem-embernek tartja, azaz megsemmisíthetőnek. Ebben nem akarok részt venni. Ez vezetett a harmadik döntéshez is: hogy felfüggesszem a tagságomat a Színházi Kritikusok Céhében. Mert abban is egyre inkább ez az Á versus Bé olvasati mód válik egyeduralkodóvá. Magyarországon ma talán szükségszerű mindent Á-nak vagy Bé-nek látni. De magam a Cé-ben akarok állni. Én abban tudhatok részt vállani, hogy egy regionális színházi szakma erényei és problémái felszínre kerüljenek. Hogy az erdélyi színház jobban látsszék – pl. a Színikritikusok Díjában. De a céh erre nem látszik fogékonynak. Nem tudom, mi a jó út. De amin eddig jártam, nem cserélném le egy rosszabbra. Hadd tartozzak továbbra is egy Cé táborhoz. Hadd ne kelljen ezután sem azt mérlegelnem, hogy egy felém nyújtott kéz embertől vagy nem-embertől származik-e. Hadd bízzak benne. Az embert akarom látni a gesztusok, a mondatok mögött. Meg a színpadon. Mindkét, vagy akárhány oldalon. Az embert, aki tiszteli a másikat. Különben hogy is tisztelhetné a másik őt?
Zsigmond Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Magyarként semmibe vesznek
Az itt élő románok nem érezhetik magukénak Háromszék zászlójának a tervezetét, mivel egyetlen, rajta fellelhető jelkép sem utal rájuk, így jelenlegi formájában ez számukra elfogadhatatlan. Mindezt Călinic Sabin, kormánypárti (SZDP) képviselő jelentette ki, Kovászna Megye Tanácsának legutóbbi ülésén, a felvetéséből kialakult vita során pedig az is kiderült, hogy ugyanakkor kizártnak tartja a Romániában élő 19 nemzetiség jelképeinek az országzászlón történő megjelenítését, mert véleménye szerint ez sértő lenne a többségi román nemzetre nézve.
Megdöbbentő és felháborító ez a kettős mérce, mely a tanácsos úr gondolkozásmódjára jellemző! Szavai ugyanakkor minket is helyzetelemzésre kell, hogy késztessenek, hiszen nem akárki, hanem egy képzett, jogászként elismerésnek örvendő, a politikai életben több mint két évtizede jelen lévő román értelmiségi fogalmazta meg őket. Márpedig, ha az ő tudatát annyira meg lehetett fertőzni, hogy másokat hátrányosan megkülönböztető módon érezzen, gondolkozzon, és cselekedjen, akkor tudnunk kell, hogy mit várhatunk el a könnyen befolyásolható és félrevezethető egyszerű emberektől.
Erre a keserű kérdésre, sajnos, csak egyetlen válasz adható: semmi jót a közösségi jogainkat illetően, hiszen az évtizedek óta rólunk terjesztett hazugságok mára meghozták a gyümölcsüket, másodrendű állampolgárnak tekintenek minket. Önáltatás helyett tehát jobb, ha tudatosítjuk ezt magunkban, mert a helyzetünkön is csak akkor javíthatunk, ha a tényekkel szembesülünk. Ezek pedig arra figyelmeztetnek, hogy mi Romániában egyénenként is épp, hogy megtűrt, közösségként viszont nemkívánatosak vagyunk.
Ez a szemlélet nem új keletű, ugyanis a bukaresti hatalom már Erdély megkaparintásának első pillanatától a tőlünk való megszabadulást tekintette legfontosabb stratégiai céljának. Azóta pedig hiába pergett le 95 esztendő, mert társadalmi berendezkedéstől és az egymást követő kormányok színezetétől függetlenül, ez a szándék mit sem változott, hiszen különböző módszerekkel ugyan, de mindvégig nemzeti létünkre törtek, és jelenleg is ezt teszik.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)