Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. április 9.
Szebeni Zsuzsa történetfüzérei
Gróf Bánffy Miklós-díjjal tünteti ki a százharmincadik születésnapját ünneplő Erdélyi Közművelődési Egyesület (EMKE) a hét végén Szebeni Zsuzsát a Bánffy Miklós-életművet bemutató, Ignácz Rózsa, Kiss Manyi, Szilvássy Carola hagyatékát feltáró kiállítások fáradhatatlan szervezéséért. A a kolozsvári születésű, Budapesten élő színháztörténész a tárlatok összeállításáról, kutatómunkájának kulisszatitkairól beszélt a Krónikának.
– Örül a művészetpártoló nagyközönség, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) kitünteti önt, hiszen káprázatos, hiánypótló kiállítások születtek munkájának köszönhetően – elég, ha csak a gróf Bánffy Miklós hagyatékát bemutató tárlatra gondolunk. Mit jelent az ön számára ez az elismerés?
– Nem gondoltam arra, hogy ilyen formában ismerik el a munkát, amely kitölti az életemet, de amelynek csak az elején tartok. A legnagyobb elismerés számomra, hogy az általam kiválasztott egyéniségek életműveit megnézik, kezdik megismerni, továbbgondolják, továbbírják vagy népszerűsítik, esetleg vitatkoznak vele. Az EMKE pedig olyan legendás szervezet, amely mindig hitelesen képviselte és megőrizte az erdélyi értékeket. Ugyanakkor egyike azon társintézményeknek, akikkel első pillanattól igen gyümölcsözően együttműködtünk. Ez a díj azt jelenti számomra: úgy kell folytatnom, hogy ne legyek méltatlan az elismeréshez.
– Azon kívül, hogy profi szinten állította, állítja össze ezeket a szépen dokumentált, látványvilágukban is egyedi kiállításokat, látható, hogy óriási lelkesedéssel végzi a hivatását. Mióta foglalkozik színháztörténettel, illetve hogyan kezdődött a kiállításokkal való "együttműködése"?
– Színháztörténettel nem annyira régen, hivatalosan 1997-től. De például Kiss Manyi színésznő pályája kora gyermekkorom óta foglalkoztat, hiszen első élményeim közé tartozik a zágoni lét. Miután hamar rájöttem, hogy Mikes Kelemen körül már mindent kiderítettek, így Kiss Manyi és az őt övező legendárium felé fordultam, körülbelül 7 évesen. A kiállítás mint műfaj jóval később, az Országos Színháztörténeti Múzeumban talált rám: ez az a forma, amely kiváltképpen alkalmas pályaképek bemutatására. Nem a klasszikus kiaggatós kiállítás – akkor már szívesebben olvasok el egy könyvet valakiről. Viszont a tárgyak, vagy az embereket körülvevő enteriőr rengeteget elárul valakinek az egyéniségéről.
Soha nem felejtem el, milyen nagy hatást tett rám Bécsben Antoin Artaud kalapácsa. Rendkívül fontosnak tartom a meghökkentést és a humort – ezek azok az eszközök, amelyek biztosan megfogják a látogatókat. Különben a kiállításaim történeteknek, vagy történetek füzéreinek is tekinthetők – legalábbis így próbálom összefűzni az életpályákról való tudnivalókat, és ezt úgymond "megfejtik" a látogatók".
– Bánffy Miklós, Bánffy múzsája, Szilvássy Carola, Kiss Manyi, Ignácz Rózsa – többek közt ők azok, akiknek a szellemiségét, emberi és művészi arcát láthatóvá tették a tárlatok, amelyek így Erdély- és Magyarország-szerte nagyon sokak számára emberközelivé tették az erdélyi polihisztor, a színésznő vagy az írónő alakját. Feltételezem, hogy a tárlatokon bemutatott személyiségek a kutatómunka során úgymond "személyes ismerőseivé" válnak. Ha lehet ilyent kérdezni, kinek az alakját, személyiségét érzi magához legközelebb állónak?
– Ez kicsit olyan, mintha az embernek a gyermekei közül kellene választania. Talán az a közös bennük, hogy mindenikük esetében azt szerettem volna, ha jobban megismeri őket a közönség, ha elismerik szerteágazó tevékenységüket, hiszen valamilyen okból mindegyiküket háttérbe szorították vagy elhallgattatták. Mindenik szellemiséget másért szeretem: Bánffyt nyughatatlansága miatt, Szilvássy Carolát nonkonformizmusáért és lelki erejéért, Kiss Manyit bűbájossága miatt és Ignácz Rózsát megkapó ábrázolókészégéért.
– Egy-egy ilyen kiállítás dokumentálása, összeállítása óriási munka lehet. Ha egy kicsit beavatna a kulisszatitkokba: mi a legnehezebb és mi a legszebb a kiállítás megszületésének folyamatában?
– Általában felállítok egy hipotézist, és azt szeretném igazolni valahogyan. Aztán a kutatás gyakran elterel, és egészen más irányba visz. Van mindig egy olyan pillanat, amikor az a gond, hogy nem lesz elegendő anyag, később az ellentettje következik be: adott egy óriási kásahegy, amit formába kell önteni és akkor az lesz a kérdés: mit hagyjunk ki? Ez már nagyon nehéz és felelősségteljes döntés.
Például az első Bánffy-kiállítás esetében kiderült, hogy 45 oldalnyi szöveget állítottunk ki, és még volt 50 könyvillusztráció, ami sehova sem kerülhetett. Az is nehézség, ha kiderül, hogy a teremben olyan nagy a páratartalom, hogy minden kép felpöndörödik, vagy ha van egy csodás mennyezet-rekonstrukció, amit nem lehet kivetíteni az álmennyezetbe szerelt neonok miatt. Egyébként a kutatás leginkább nyomozáshoz és puzzle-kirakáshoz hasonló: a legkreatívabb rész, amikor a látványt és szöveget kell formába önteni. Ezután igazi kalandok következnek, a szerelés, szállítás a helyszínre való alkalmazás és az előre nem látható részletek... Én nagyon szeretem ezt a néha idegpróbáló folyamatot, hiszen a végeredmény a lényeg, és amúgy sem tűröm a monotóniát. Ugyanakkor csapatmunka is a folyamat, hiszen a kiállításaim látványtervezője Szebeni-Szabó Róbert, de rajta kívül még sokan együttműködnek.
– Kolozsvári születésű, de Magyarországon él. A munkája viszont részben Erdélyhez kötődött az elmúlt években, és kötődik most is. "Kétlakinak" tartja magát?
– Nem. Kolozsvárinak tartom magam, aki pillanatnyilag Budapesten is dolgozik, de mindent megteszek, hogy igazi kolozsvári lehessek. Ebben nagy segítséget jelent, hogy a munkaköröm a határon túli színházakkal való foglalatosság. Ignácz Rózsa mondta, hogy "kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország között". Én ezt a magam esetében átmeneti állapotnak tekintem.
– Mik a tervei, milyen új kiállításra számíthat a közönség? Illetve van-e olyan tárlat, amit meg szeretne valósítani?
– Szeretném a Kemény János kiállítást is legalább olyan alapossággal megrendezni, mind a korábbiakat. A nagy álmom a Bánffy Miklós Múzeum és Látogatóközpont létrehozása, amely működő programokkal átszőtt interaktív látogatóhely lenne, és állandó helyet adna a Bánffy vándorkiállításnak.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
Gróf Bánffy Miklós-díjjal tünteti ki a százharmincadik születésnapját ünneplő Erdélyi Közművelődési Egyesület (EMKE) a hét végén Szebeni Zsuzsát a Bánffy Miklós-életművet bemutató, Ignácz Rózsa, Kiss Manyi, Szilvássy Carola hagyatékát feltáró kiállítások fáradhatatlan szervezéséért. A a kolozsvári születésű, Budapesten élő színháztörténész a tárlatok összeállításáról, kutatómunkájának kulisszatitkairól beszélt a Krónikának.
– Örül a művészetpártoló nagyközönség, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) kitünteti önt, hiszen káprázatos, hiánypótló kiállítások születtek munkájának köszönhetően – elég, ha csak a gróf Bánffy Miklós hagyatékát bemutató tárlatra gondolunk. Mit jelent az ön számára ez az elismerés?
– Nem gondoltam arra, hogy ilyen formában ismerik el a munkát, amely kitölti az életemet, de amelynek csak az elején tartok. A legnagyobb elismerés számomra, hogy az általam kiválasztott egyéniségek életműveit megnézik, kezdik megismerni, továbbgondolják, továbbírják vagy népszerűsítik, esetleg vitatkoznak vele. Az EMKE pedig olyan legendás szervezet, amely mindig hitelesen képviselte és megőrizte az erdélyi értékeket. Ugyanakkor egyike azon társintézményeknek, akikkel első pillanattól igen gyümölcsözően együttműködtünk. Ez a díj azt jelenti számomra: úgy kell folytatnom, hogy ne legyek méltatlan az elismeréshez.
– Azon kívül, hogy profi szinten állította, állítja össze ezeket a szépen dokumentált, látványvilágukban is egyedi kiállításokat, látható, hogy óriási lelkesedéssel végzi a hivatását. Mióta foglalkozik színháztörténettel, illetve hogyan kezdődött a kiállításokkal való "együttműködése"?
– Színháztörténettel nem annyira régen, hivatalosan 1997-től. De például Kiss Manyi színésznő pályája kora gyermekkorom óta foglalkoztat, hiszen első élményeim közé tartozik a zágoni lét. Miután hamar rájöttem, hogy Mikes Kelemen körül már mindent kiderítettek, így Kiss Manyi és az őt övező legendárium felé fordultam, körülbelül 7 évesen. A kiállítás mint műfaj jóval később, az Országos Színháztörténeti Múzeumban talált rám: ez az a forma, amely kiváltképpen alkalmas pályaképek bemutatására. Nem a klasszikus kiaggatós kiállítás – akkor már szívesebben olvasok el egy könyvet valakiről. Viszont a tárgyak, vagy az embereket körülvevő enteriőr rengeteget elárul valakinek az egyéniségéről.
Soha nem felejtem el, milyen nagy hatást tett rám Bécsben Antoin Artaud kalapácsa. Rendkívül fontosnak tartom a meghökkentést és a humort – ezek azok az eszközök, amelyek biztosan megfogják a látogatókat. Különben a kiállításaim történeteknek, vagy történetek füzéreinek is tekinthetők – legalábbis így próbálom összefűzni az életpályákról való tudnivalókat, és ezt úgymond "megfejtik" a látogatók".
– Bánffy Miklós, Bánffy múzsája, Szilvássy Carola, Kiss Manyi, Ignácz Rózsa – többek közt ők azok, akiknek a szellemiségét, emberi és művészi arcát láthatóvá tették a tárlatok, amelyek így Erdély- és Magyarország-szerte nagyon sokak számára emberközelivé tették az erdélyi polihisztor, a színésznő vagy az írónő alakját. Feltételezem, hogy a tárlatokon bemutatott személyiségek a kutatómunka során úgymond "személyes ismerőseivé" válnak. Ha lehet ilyent kérdezni, kinek az alakját, személyiségét érzi magához legközelebb állónak?
– Ez kicsit olyan, mintha az embernek a gyermekei közül kellene választania. Talán az a közös bennük, hogy mindenikük esetében azt szerettem volna, ha jobban megismeri őket a közönség, ha elismerik szerteágazó tevékenységüket, hiszen valamilyen okból mindegyiküket háttérbe szorították vagy elhallgattatták. Mindenik szellemiséget másért szeretem: Bánffyt nyughatatlansága miatt, Szilvássy Carolát nonkonformizmusáért és lelki erejéért, Kiss Manyit bűbájossága miatt és Ignácz Rózsát megkapó ábrázolókészégéért.
– Egy-egy ilyen kiállítás dokumentálása, összeállítása óriási munka lehet. Ha egy kicsit beavatna a kulisszatitkokba: mi a legnehezebb és mi a legszebb a kiállítás megszületésének folyamatában?
– Általában felállítok egy hipotézist, és azt szeretném igazolni valahogyan. Aztán a kutatás gyakran elterel, és egészen más irányba visz. Van mindig egy olyan pillanat, amikor az a gond, hogy nem lesz elegendő anyag, később az ellentettje következik be: adott egy óriási kásahegy, amit formába kell önteni és akkor az lesz a kérdés: mit hagyjunk ki? Ez már nagyon nehéz és felelősségteljes döntés.
Például az első Bánffy-kiállítás esetében kiderült, hogy 45 oldalnyi szöveget állítottunk ki, és még volt 50 könyvillusztráció, ami sehova sem kerülhetett. Az is nehézség, ha kiderül, hogy a teremben olyan nagy a páratartalom, hogy minden kép felpöndörödik, vagy ha van egy csodás mennyezet-rekonstrukció, amit nem lehet kivetíteni az álmennyezetbe szerelt neonok miatt. Egyébként a kutatás leginkább nyomozáshoz és puzzle-kirakáshoz hasonló: a legkreatívabb rész, amikor a látványt és szöveget kell formába önteni. Ezután igazi kalandok következnek, a szerelés, szállítás a helyszínre való alkalmazás és az előre nem látható részletek... Én nagyon szeretem ezt a néha idegpróbáló folyamatot, hiszen a végeredmény a lényeg, és amúgy sem tűröm a monotóniát. Ugyanakkor csapatmunka is a folyamat, hiszen a kiállításaim látványtervezője Szebeni-Szabó Róbert, de rajta kívül még sokan együttműködnek.
– Kolozsvári születésű, de Magyarországon él. A munkája viszont részben Erdélyhez kötődött az elmúlt években, és kötődik most is. "Kétlakinak" tartja magát?
– Nem. Kolozsvárinak tartom magam, aki pillanatnyilag Budapesten is dolgozik, de mindent megteszek, hogy igazi kolozsvári lehessek. Ebben nagy segítséget jelent, hogy a munkaköröm a határon túli színházakkal való foglalatosság. Ignácz Rózsa mondta, hogy "kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország között". Én ezt a magam esetében átmeneti állapotnak tekintem.
– Mik a tervei, milyen új kiállításra számíthat a közönség? Illetve van-e olyan tárlat, amit meg szeretne valósítani?
– Szeretném a Kemény János kiállítást is legalább olyan alapossággal megrendezni, mind a korábbiakat. A nagy álmom a Bánffy Miklós Múzeum és Látogatóközpont létrehozása, amely működő programokkal átszőtt interaktív látogatóhely lenne, és állandó helyet adna a Bánffy vándorkiállításnak.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2015. április 9.
Erdély újranemesítői: itthon, végre itthon
A visszaszolgáltatások nyomán egyre többen jelennek meg, lakják be immár életvitelszerűen és felelősen az ősi birtokot, válnak az erdélyi magyar társadalom szerves részévé. Építenek, restaurálnak, s közben bennünk is építik a korábban nem is létező, vagy igencsak romossá pusztított önazonosság-tudatot. Róluk, az erdélyi arisztokrácia hat családjáról szól Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyve, ebből következik egy részlet.
Nagy napra, grófi esküvőre ébredt 1995. június 24-én Miklósvár. A kis erdővidéki falu hajdani urának leszármazottja, gróf Kálnoky Tibor a marosvásárhelyi Boga Annát vezette az oltárhoz. A grófot már ismerték a faluban, hiszen 1988-tól kezdve egyre sűrűbben látogatott vissza a hajdani fészekbe, járta a vidéket, ismerkedett heggyel-völggyel-madarakkal.
A Baróti-hegység nyugati lábainál meghúzódó falucska – névadója az egyik történelmi háromszéki széknek – hajdan látott szebb napokat is. Trianon előtt még hétszáz körül volt lakosainak száma, ma annak a felét is alig haladja meg. Magyarságát viszont tisztességgel megőrizte, bár hagyományos rendjét előbb az aktív férfilakosságot felszippantó szénbányászat, majd annak megszűnése állította fejtetőre. Legfőbb ékessége a 17. században épült, 1780-ban és 1830-ban klasszicista stílusban átalakított Kálnoky-vadászkastély, ahol a Kálnoky-család több neves tagja is született. Ide járt vissza Kálnoky Tibor, ide hívta rokonait és barátait is az Annával kötendő esküvőre.
„A mi szokásrendünk szerint az esküvőt a menyasszony otthonában rendezik, Erdélyben viszont más a szokás, ezért aztán Miklósvár mellett döntöttünk. 1994-ben azonban még igen kezdetleges körülmények uralkodtak errefelé, a kastély és a falu is olyan volt, amilyen. A szüleim teljes őrültségnek tartották az egészet, senki sem jön el, vizionálták, legfeljebb az Anna szülei, mert Marosvásárhely azért mégsincs annyira messze.”
Macska a kriptában
A fiatalok azért persze megpróbálták, Tibor meghívta a családot és a budapesti társaságot. A meglehetősen hosszú – a kilencvenes évek elejének közlekedési körülményei között még annál is hosszabb – út háromnaposra duzzasztotta az eseményt, amelyen még olyanok is megjelentek a négyszáz lelkes világvége faluban, akiket Kálnokyék elfelejtettek meghívni. Több mint kétszázan érkeztek, gyakorlatilag nem akadt ház a faluban, ahová ne kvártélyoztak volna be vendéget. A buszok 14 órás út végén, hajnali négykor érkeztek meg, a sokáig vendégfogadó vigyázzállásban várakozó miklósváriak úgy fektették le az érkezőket, hogy csak a reggelinél látták igazán, kit is vezérelt hozzájuk a sors. Mosdás lavórban, majd elvonultak a templomba talpig ünneplőben, cilinderben, kesztyűben. A felvonulás az egész környék számára nagy látványosságnak számított, egy sepsiszentgyörgyi fodrásznő például azzal a jól meghatározott céllal utazott Erdővidékre, hogy felmérje az aktuális nyugati frizuradivatot.
Nem kis logisztikai bravúr volt, de a korábban érkező közeli barátok sokat segítettek Kálnokyéknak a szervezésben. Zuhanyzófülkék épültek például, amelyekben a nap által melegített víz felfüggesztett hordókból zúdult a tisztálkodni vágyókra. De a lakodalmas sereg is készült az eseményre, Borza Péter kapacitálására például előzetesen többen táncórákat vettek, hogy tudjanak majd csárdásozni a lagziban. Évekig tartó beszédtéma volt a környéken az esküvő, amely némiképp fel is készítette a falut a későbbi vendégjárásra.
„Az esküvő előtt megszondáztam a helybelieket, hogy az esküvői ajándékokat hogyan lehetne a falu javára fordítani, miután már előzetesen is igyekeztünk tenni egyet s mást a falu érdekében: harangot öntettünk, vetőmagokat hoztunk az embereknek. Az általános vélekedés ezúttal az volt, hogy az 1991-es földrengés által nagyon megrongált családi kriptát, az Anna-kápolnát kellene felújítani. A kápolnában borzalmas állapotok fogadtak, felfeszített, megrongált koporsók, látszott, hogy néhányszor kirabolták már a kriptát. Egyetlen falubeli férfi vállalkozott rá, hogy kihordja velem a koporsókat, a testmaradványokat. Tizenhárom koporsót találtunk, köztük gyerekkoporsókat is, az egyik közülük például olyan nehéz, hogy ketten sem bírtuk megmozdítani. Mások segítségét is igénybe véve valahogy kitoltuk az épületből, a cserefatető alatt ólomkoporsót találtunk, amelynek üvegtetején keresztül láthattunk egy idős hölgyet, kezében egy kereszttel. Ezt az egy koporsót nem bántották korábban, biztosan az átláthatóság, s talán a kereszt látványa miatt. Viszont egy macskát is találtunk bent: mozdulatlanul meredt rám, s csak amikor alaposabban megnéztem, láttam, hogy nincs is szeme. Sőt, szőre sem. De nem szobor volt, valahogy bejuthatott a kriptába, teljesen életszerűen ült egy szellőzőnyíláson behulló szemét, por, egyebek alkotta halmocskán, körülötte a lehullt szőre. Egyszerűen mumifikálódott.”
Némi túlzással az esküvői vendéglátástól eredeztethető a Kálnoky-féle falusi turizmus kezdete. A gyökeresen különböző komfortviszonyokhoz szokott vendégkoszorú remekül érezte magát a szokatlan körülmények között, szemmel láthatóan mindenkibe bevillant a felismerés: milyen fantasztikus ez a hely! „Igen jelentős mértékben a vendégsereg reakciói indították el bennünk a gondolatsort, amikor döntenünk kellett: mi legyen Miklósvárral? Mindenesetre belehúztunk, s 1997 karácsonyára felújítottuk az első házat. A szentestére meg is érkeztünk, viszont sehogy sem tudtuk 15 fok fölé tornázni a benti hőmérsékletet. Kiderült, hogy a felújítást végző vállalkozó a teljes szigetelést kifelejtette a házból. Anna egy ismerősnél húzta meg magát a gyerekekkel, én meg egész éjjel azzal foglalatoskodtam, hogy szigetelő habbal fújjam be a réseket. Állandó fűtés mellett reggelre valahogy 18 fokra emelkedett a hőmérséklet.”
Nagykövet Harley-n
Attól kezdve minden lehetséges időt Miklósváron töltött a Kálnoky-család, a családtagok, rokonok, barátok pedig egyre sűrűbb vendégekké váltak. Tibor egyik ismerősének a társasága 1998-ban Erdélyben túrázott, közben egyetlen éjszakát terveztek Kálnokyéknál tölteni. Köztük egy angol férfi, aki megérkezése után leült a karosszékbe, kivette a zsebéből a szivardobozát, és azt mondta: ez az első hely, ahol rá tudok gyújtani. Az első szivar után pedig a csoportvezetőhöz fordult: nem megy tovább, megtalálta „a” helyet. „Ő volt az egyik első olyan vendég – ugyan még nem fizető –, aki révén rádöbbenhettünk: talán érdemes vendéglátással foglalkozni.”
A további házak vásárlását az egyre sűrűbb vendéglátás kényszerítette ki, hiszen egyszerűen elfogyott a család élettere. A parasztházak ki- és átalakítása ösztönös módon, a házaspár ízlésének megfelelően zajlott: Anna és Tibor is olyan környezetben nőtt fel, ahol a régi tárgyak nem kacatnak számítottak, hanem értéknek. Mindketten nagy házakban, gyönyörű bútorok, kályhák, porcelánok között töltötték ifjúságukat – Marosvásárhelyen és a nagyvilágban.
Az első fizető vendég egy Elisabeth Miller nevű angol hölgy volt az édesapjával, a 86 éves úr korábban húsz éven át vezette az ENSZ genfi meteorológiai intézetét. „Egy angliai barátom akkortájt indított egy egyszemélyes turisztikai vállalkozást, s Romániát promózta. Ő jelentetett meg valamelyik újságban egy picike hirdetést, annak alapján fedezett fel bennünket a hölgy. Bevallom, kissé ideges voltam, arra gondoltam, ki tudja, milyen elvárásokkal érkeznek majd. Meg is kérdeztem őket, miért épp bennünket választottak, mire az volt a válasz, hogy Grúzia, illetve Románia között vacilláltak. Na, erre kicsit megnyugodtam, hogy mégsem luxusra számítottak. Egy hétig maradtak nálunk, személyesen vittem el őket a Vargyasi-szurdokvölgybe, barlangászni, madarászni. Aztán kicsit később járt nálunk egy Allan Ogden nevű angol publicista, ő írt is egy könyvet, amelyben felbukkan a miklósvári tartózkodása.”
Nem volt megállás. Amikor már a felújítások annyira haladtak, Tibor minden hétvégéjét Erdővidéken töltötte, és lassan egyértelművé vált: nem lehet párhuzamosan művelni a két dolgot, pláne, hogy az egyik Bukarestben zajlott. „A végső impulzust az adta meg, hogy a Böhringernél már a Brazíliába küldésemet fontolgatták. Nekem viszont soha nem voltak gyógyszerészeti karriervágyaim, így aztán 2001-ben kiléptem és hazajöttem.”
Miklósvár népe pedig egy idő után már fel sem kapta a fejét, ha Harley-Davidsonján berobogott nejével a faluba a brit nagykövet egy hosszú hétvégére.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A visszaszolgáltatások nyomán egyre többen jelennek meg, lakják be immár életvitelszerűen és felelősen az ősi birtokot, válnak az erdélyi magyar társadalom szerves részévé. Építenek, restaurálnak, s közben bennünk is építik a korábban nem is létező, vagy igencsak romossá pusztított önazonosság-tudatot. Róluk, az erdélyi arisztokrácia hat családjáról szól Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyve, ebből következik egy részlet.
Nagy napra, grófi esküvőre ébredt 1995. június 24-én Miklósvár. A kis erdővidéki falu hajdani urának leszármazottja, gróf Kálnoky Tibor a marosvásárhelyi Boga Annát vezette az oltárhoz. A grófot már ismerték a faluban, hiszen 1988-tól kezdve egyre sűrűbben látogatott vissza a hajdani fészekbe, járta a vidéket, ismerkedett heggyel-völggyel-madarakkal.
A Baróti-hegység nyugati lábainál meghúzódó falucska – névadója az egyik történelmi háromszéki széknek – hajdan látott szebb napokat is. Trianon előtt még hétszáz körül volt lakosainak száma, ma annak a felét is alig haladja meg. Magyarságát viszont tisztességgel megőrizte, bár hagyományos rendjét előbb az aktív férfilakosságot felszippantó szénbányászat, majd annak megszűnése állította fejtetőre. Legfőbb ékessége a 17. században épült, 1780-ban és 1830-ban klasszicista stílusban átalakított Kálnoky-vadászkastély, ahol a Kálnoky-család több neves tagja is született. Ide járt vissza Kálnoky Tibor, ide hívta rokonait és barátait is az Annával kötendő esküvőre.
„A mi szokásrendünk szerint az esküvőt a menyasszony otthonában rendezik, Erdélyben viszont más a szokás, ezért aztán Miklósvár mellett döntöttünk. 1994-ben azonban még igen kezdetleges körülmények uralkodtak errefelé, a kastély és a falu is olyan volt, amilyen. A szüleim teljes őrültségnek tartották az egészet, senki sem jön el, vizionálták, legfeljebb az Anna szülei, mert Marosvásárhely azért mégsincs annyira messze.”
Macska a kriptában
A fiatalok azért persze megpróbálták, Tibor meghívta a családot és a budapesti társaságot. A meglehetősen hosszú – a kilencvenes évek elejének közlekedési körülményei között még annál is hosszabb – út háromnaposra duzzasztotta az eseményt, amelyen még olyanok is megjelentek a négyszáz lelkes világvége faluban, akiket Kálnokyék elfelejtettek meghívni. Több mint kétszázan érkeztek, gyakorlatilag nem akadt ház a faluban, ahová ne kvártélyoztak volna be vendéget. A buszok 14 órás út végén, hajnali négykor érkeztek meg, a sokáig vendégfogadó vigyázzállásban várakozó miklósváriak úgy fektették le az érkezőket, hogy csak a reggelinél látták igazán, kit is vezérelt hozzájuk a sors. Mosdás lavórban, majd elvonultak a templomba talpig ünneplőben, cilinderben, kesztyűben. A felvonulás az egész környék számára nagy látványosságnak számított, egy sepsiszentgyörgyi fodrásznő például azzal a jól meghatározott céllal utazott Erdővidékre, hogy felmérje az aktuális nyugati frizuradivatot.
Nem kis logisztikai bravúr volt, de a korábban érkező közeli barátok sokat segítettek Kálnokyéknak a szervezésben. Zuhanyzófülkék épültek például, amelyekben a nap által melegített víz felfüggesztett hordókból zúdult a tisztálkodni vágyókra. De a lakodalmas sereg is készült az eseményre, Borza Péter kapacitálására például előzetesen többen táncórákat vettek, hogy tudjanak majd csárdásozni a lagziban. Évekig tartó beszédtéma volt a környéken az esküvő, amely némiképp fel is készítette a falut a későbbi vendégjárásra.
„Az esküvő előtt megszondáztam a helybelieket, hogy az esküvői ajándékokat hogyan lehetne a falu javára fordítani, miután már előzetesen is igyekeztünk tenni egyet s mást a falu érdekében: harangot öntettünk, vetőmagokat hoztunk az embereknek. Az általános vélekedés ezúttal az volt, hogy az 1991-es földrengés által nagyon megrongált családi kriptát, az Anna-kápolnát kellene felújítani. A kápolnában borzalmas állapotok fogadtak, felfeszített, megrongált koporsók, látszott, hogy néhányszor kirabolták már a kriptát. Egyetlen falubeli férfi vállalkozott rá, hogy kihordja velem a koporsókat, a testmaradványokat. Tizenhárom koporsót találtunk, köztük gyerekkoporsókat is, az egyik közülük például olyan nehéz, hogy ketten sem bírtuk megmozdítani. Mások segítségét is igénybe véve valahogy kitoltuk az épületből, a cserefatető alatt ólomkoporsót találtunk, amelynek üvegtetején keresztül láthattunk egy idős hölgyet, kezében egy kereszttel. Ezt az egy koporsót nem bántották korábban, biztosan az átláthatóság, s talán a kereszt látványa miatt. Viszont egy macskát is találtunk bent: mozdulatlanul meredt rám, s csak amikor alaposabban megnéztem, láttam, hogy nincs is szeme. Sőt, szőre sem. De nem szobor volt, valahogy bejuthatott a kriptába, teljesen életszerűen ült egy szellőzőnyíláson behulló szemét, por, egyebek alkotta halmocskán, körülötte a lehullt szőre. Egyszerűen mumifikálódott.”
Némi túlzással az esküvői vendéglátástól eredeztethető a Kálnoky-féle falusi turizmus kezdete. A gyökeresen különböző komfortviszonyokhoz szokott vendégkoszorú remekül érezte magát a szokatlan körülmények között, szemmel láthatóan mindenkibe bevillant a felismerés: milyen fantasztikus ez a hely! „Igen jelentős mértékben a vendégsereg reakciói indították el bennünk a gondolatsort, amikor döntenünk kellett: mi legyen Miklósvárral? Mindenesetre belehúztunk, s 1997 karácsonyára felújítottuk az első házat. A szentestére meg is érkeztünk, viszont sehogy sem tudtuk 15 fok fölé tornázni a benti hőmérsékletet. Kiderült, hogy a felújítást végző vállalkozó a teljes szigetelést kifelejtette a házból. Anna egy ismerősnél húzta meg magát a gyerekekkel, én meg egész éjjel azzal foglalatoskodtam, hogy szigetelő habbal fújjam be a réseket. Állandó fűtés mellett reggelre valahogy 18 fokra emelkedett a hőmérséklet.”
Nagykövet Harley-n
Attól kezdve minden lehetséges időt Miklósváron töltött a Kálnoky-család, a családtagok, rokonok, barátok pedig egyre sűrűbb vendégekké váltak. Tibor egyik ismerősének a társasága 1998-ban Erdélyben túrázott, közben egyetlen éjszakát terveztek Kálnokyéknál tölteni. Köztük egy angol férfi, aki megérkezése után leült a karosszékbe, kivette a zsebéből a szivardobozát, és azt mondta: ez az első hely, ahol rá tudok gyújtani. Az első szivar után pedig a csoportvezetőhöz fordult: nem megy tovább, megtalálta „a” helyet. „Ő volt az egyik első olyan vendég – ugyan még nem fizető –, aki révén rádöbbenhettünk: talán érdemes vendéglátással foglalkozni.”
A további házak vásárlását az egyre sűrűbb vendéglátás kényszerítette ki, hiszen egyszerűen elfogyott a család élettere. A parasztházak ki- és átalakítása ösztönös módon, a házaspár ízlésének megfelelően zajlott: Anna és Tibor is olyan környezetben nőtt fel, ahol a régi tárgyak nem kacatnak számítottak, hanem értéknek. Mindketten nagy házakban, gyönyörű bútorok, kályhák, porcelánok között töltötték ifjúságukat – Marosvásárhelyen és a nagyvilágban.
Az első fizető vendég egy Elisabeth Miller nevű angol hölgy volt az édesapjával, a 86 éves úr korábban húsz éven át vezette az ENSZ genfi meteorológiai intézetét. „Egy angliai barátom akkortájt indított egy egyszemélyes turisztikai vállalkozást, s Romániát promózta. Ő jelentetett meg valamelyik újságban egy picike hirdetést, annak alapján fedezett fel bennünket a hölgy. Bevallom, kissé ideges voltam, arra gondoltam, ki tudja, milyen elvárásokkal érkeznek majd. Meg is kérdeztem őket, miért épp bennünket választottak, mire az volt a válasz, hogy Grúzia, illetve Románia között vacilláltak. Na, erre kicsit megnyugodtam, hogy mégsem luxusra számítottak. Egy hétig maradtak nálunk, személyesen vittem el őket a Vargyasi-szurdokvölgybe, barlangászni, madarászni. Aztán kicsit később járt nálunk egy Allan Ogden nevű angol publicista, ő írt is egy könyvet, amelyben felbukkan a miklósvári tartózkodása.”
Nem volt megállás. Amikor már a felújítások annyira haladtak, Tibor minden hétvégéjét Erdővidéken töltötte, és lassan egyértelművé vált: nem lehet párhuzamosan művelni a két dolgot, pláne, hogy az egyik Bukarestben zajlott. „A végső impulzust az adta meg, hogy a Böhringernél már a Brazíliába küldésemet fontolgatták. Nekem viszont soha nem voltak gyógyszerészeti karriervágyaim, így aztán 2001-ben kiléptem és hazajöttem.”
Miklósvár népe pedig egy idő után már fel sem kapta a fejét, ha Harley-Davidsonján berobogott nejével a faluba a brit nagykövet egy hosszú hétvégére.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. április 9.
Nagy Debreczeni Hajnalka-ügy: pártkatonák parkolópályája a közmédia?
Már a DNA is vizsgálódik a Nagy Debreczeni Hajnalka RMDSZ-elnöki sajtótanácsosnak a közszolgálati médiában betöltött tisztségei körül. Debreczeni ugyanis rádiós munkavégzés nélkül jutott évi közel 10 ezer eurónyi jövedelemhez a Kolozsvári Rádiótól.
vi 44 ezer lejt keresett a Kolozsvári Rádió alkalmazottjaként Nagy Debreczeni Hajnalka, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtótanácsosa, a Román Televíziótársaság (SRTV) vezetőtanácsi tagja úgy, hogy soha sem jelentkezett munkavégzésre a kolozsvári rádiós szerkesztőségben. Az alaphírt a Ziarul de Cluj kolozsvári napilap közölte az ügyben az Országos Korrupcióellenes Ügyosztálynál (DNA) feljelentést tevő Vasile Luca kolozsvári rádiós által szolgáltatott adatokra hivatkozva. A lap közli azt a dokumentumot is, amely alapján az Országos Rádiótársaság három hónappal meghosszabbította Nagy Debreczeni Hajnalka áthelyezését a közszolgálati televíziótól a rádió magyar szerkesztőségébe. A román szerkesztőség munkatársa, Vasile Luca kollégái körében érdeklődött, ismeri-e valaki Debreczenit? Ekkor derült ki: úgy szerepelt az intézmény bérlistáján, hogy az elmúlt évben senki nem látta a kolozsvári szerkesztőségben, semmilyen hangzó anyaggal nem járult hozzá a rádió műsorkínálatához. Az ügyben egyelőre senkit sem sikerült megszólaltatni a Kolozsvári Rádióvezetői közül.
Az egyértelműen jogsértő helyzet feloldására április 3-án Nagy Derbreczeni Hajnalka a Facebookközösségi portálon bejelentette: lemond a román közmédiában betöltött állásáról. Úgy fogalmazott, döntésének nincsenek jogi vagy adminisztratív okai, munkájával kapcsolatban semmiféle összeférhetetlenség nem merül fel. „Ennek ellenére azt gondolom, szükséges feloldanom azt a helyzetet, amely fölösleges támadási felületet nyitott az RMDSZ és a szövetségi elnök irányába” – áll a közleményben. A Transindex portálnak Nagy Debreczeni Hajnalka úgy nyilatkozott, a rádiónál a feladata a területi stúdiókkal való kapcsolattartás, stratégiák elkészítése, sajtómonitoring, illetve egyéb kisebbségi csoportokkal való kapcsolattartás volt, aminek folyamatosan eleget is tett. Szerinte esetében semmiféle összeférhetetlenség nem áll fenn, mivel nem RMDSZ-tag, és „egyébként az RMDSZ nem párt”, az 1994/41-es törvényben megfogalmazott korlátozások pedig a tartalomgyártásban részt vevőkre vonatkozik.
Az üggyel foglalkozó Átlátszó Erdély oknyomozó portál szerint viszont az említett jogszabály két paragrafusa alapján Debreczeni törvénytelenséget követett el, másrészt a közszolgálati médiában do lgozó személyek nem lehetnek párttagok. Debreczeni azon érvelése, miszerint ő nem RMDSZ-tag – miközben az RMDSZ első emberének sajtós arca – minimum meglepő. A törvény amúgy kimondja: az alkalmazottaknak tilos részt venni más rádió- vagy televíziótársaságok vezetőségében, sőt, végrehajtó tisztségük sem lehet. Az oknyomozó blog állítása szerint Nagy Debreczeni Hajnalka munkaviszonya nem egyedülálló: a közszolgálati médiában a politikai pártok „parkoltatják” az embereiket, ellenzékben így biztosítanak jól fizető, biztos állást azoknak, akiknek a munkájára igényt tartanak.
Az RMDSZ-elnök tanácsosa azonban nem csak rádiósként jutott átlagbér fölötti jövedelemhez a közszolgálati médiából. A 44 ezer lejes évi rádiós fizetség mellett tavaly 27 ezer lejt keresett a Román Televíziótársaság igazgatótanácsi tagjaként. Ezt a tisztséget férje, Nagy Zoltán Levente államtitkári kinevezése óta látja el, akinek le kellett mondania erről.
A Kolozsvári Rádiónál dolgozó, és a közszolgálati média működését jól ismerő kolozsvári újságíró az Erdélyi Naplónak névtelenül nyilatkozva, úgy fogalmazott: mind a tévé, mind a rádió magyar szerkesztőségei mindig is ki voltak szolgáltatva az RMDSZ-nek. Kelemen Hunor jelenlegi RMDSZ-elnök is a Kolozsvári Rádióban kezdte pályafutását, állását kilencvenes évekbeli távozása után is hosszú évekig fenntartották. Helyébe mindig csak meghatározott időtartamra lehetett új munkatársat alkalmazni. A szerkesztőség magyar vezetői kénytelenek voltak belemenni a párt játékaiba, amiért cserében az RMDSZ kiállt mellettük, és biztosította fenntartásukat. Egyelőre a kolozsvári magyar szerkesztőség vezetői is elzárkóznak a kommunikációtól a magyar sajtóval, az általános vélekedés szerint hozzáállásukkal a közszolgálati média szerepét kérdőjelezik meg.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Már a DNA is vizsgálódik a Nagy Debreczeni Hajnalka RMDSZ-elnöki sajtótanácsosnak a közszolgálati médiában betöltött tisztségei körül. Debreczeni ugyanis rádiós munkavégzés nélkül jutott évi közel 10 ezer eurónyi jövedelemhez a Kolozsvári Rádiótól.
vi 44 ezer lejt keresett a Kolozsvári Rádió alkalmazottjaként Nagy Debreczeni Hajnalka, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtótanácsosa, a Román Televíziótársaság (SRTV) vezetőtanácsi tagja úgy, hogy soha sem jelentkezett munkavégzésre a kolozsvári rádiós szerkesztőségben. Az alaphírt a Ziarul de Cluj kolozsvári napilap közölte az ügyben az Országos Korrupcióellenes Ügyosztálynál (DNA) feljelentést tevő Vasile Luca kolozsvári rádiós által szolgáltatott adatokra hivatkozva. A lap közli azt a dokumentumot is, amely alapján az Országos Rádiótársaság három hónappal meghosszabbította Nagy Debreczeni Hajnalka áthelyezését a közszolgálati televíziótól a rádió magyar szerkesztőségébe. A román szerkesztőség munkatársa, Vasile Luca kollégái körében érdeklődött, ismeri-e valaki Debreczenit? Ekkor derült ki: úgy szerepelt az intézmény bérlistáján, hogy az elmúlt évben senki nem látta a kolozsvári szerkesztőségben, semmilyen hangzó anyaggal nem járult hozzá a rádió műsorkínálatához. Az ügyben egyelőre senkit sem sikerült megszólaltatni a Kolozsvári Rádióvezetői közül.
Az egyértelműen jogsértő helyzet feloldására április 3-án Nagy Derbreczeni Hajnalka a Facebookközösségi portálon bejelentette: lemond a román közmédiában betöltött állásáról. Úgy fogalmazott, döntésének nincsenek jogi vagy adminisztratív okai, munkájával kapcsolatban semmiféle összeférhetetlenség nem merül fel. „Ennek ellenére azt gondolom, szükséges feloldanom azt a helyzetet, amely fölösleges támadási felületet nyitott az RMDSZ és a szövetségi elnök irányába” – áll a közleményben. A Transindex portálnak Nagy Debreczeni Hajnalka úgy nyilatkozott, a rádiónál a feladata a területi stúdiókkal való kapcsolattartás, stratégiák elkészítése, sajtómonitoring, illetve egyéb kisebbségi csoportokkal való kapcsolattartás volt, aminek folyamatosan eleget is tett. Szerinte esetében semmiféle összeférhetetlenség nem áll fenn, mivel nem RMDSZ-tag, és „egyébként az RMDSZ nem párt”, az 1994/41-es törvényben megfogalmazott korlátozások pedig a tartalomgyártásban részt vevőkre vonatkozik.
Az üggyel foglalkozó Átlátszó Erdély oknyomozó portál szerint viszont az említett jogszabály két paragrafusa alapján Debreczeni törvénytelenséget követett el, másrészt a közszolgálati médiában do lgozó személyek nem lehetnek párttagok. Debreczeni azon érvelése, miszerint ő nem RMDSZ-tag – miközben az RMDSZ első emberének sajtós arca – minimum meglepő. A törvény amúgy kimondja: az alkalmazottaknak tilos részt venni más rádió- vagy televíziótársaságok vezetőségében, sőt, végrehajtó tisztségük sem lehet. Az oknyomozó blog állítása szerint Nagy Debreczeni Hajnalka munkaviszonya nem egyedülálló: a közszolgálati médiában a politikai pártok „parkoltatják” az embereiket, ellenzékben így biztosítanak jól fizető, biztos állást azoknak, akiknek a munkájára igényt tartanak.
Az RMDSZ-elnök tanácsosa azonban nem csak rádiósként jutott átlagbér fölötti jövedelemhez a közszolgálati médiából. A 44 ezer lejes évi rádiós fizetség mellett tavaly 27 ezer lejt keresett a Román Televíziótársaság igazgatótanácsi tagjaként. Ezt a tisztséget férje, Nagy Zoltán Levente államtitkári kinevezése óta látja el, akinek le kellett mondania erről.
A Kolozsvári Rádiónál dolgozó, és a közszolgálati média működését jól ismerő kolozsvári újságíró az Erdélyi Naplónak névtelenül nyilatkozva, úgy fogalmazott: mind a tévé, mind a rádió magyar szerkesztőségei mindig is ki voltak szolgáltatva az RMDSZ-nek. Kelemen Hunor jelenlegi RMDSZ-elnök is a Kolozsvári Rádióban kezdte pályafutását, állását kilencvenes évekbeli távozása után is hosszú évekig fenntartották. Helyébe mindig csak meghatározott időtartamra lehetett új munkatársat alkalmazni. A szerkesztőség magyar vezetői kénytelenek voltak belemenni a párt játékaiba, amiért cserében az RMDSZ kiállt mellettük, és biztosította fenntartásukat. Egyelőre a kolozsvári magyar szerkesztőség vezetői is elzárkóznak a kommunikációtól a magyar sajtóval, az általános vélekedés szerint hozzáállásukkal a közszolgálati média szerepét kérdőjelezik meg.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. április 9.
Románok is kérik a többnyelvű táblákat
Nemcsak magyar ajkúak kérik a többnyelvű helységnévtáblák kifüggesztését Kolozsváron, hanem a románoknak is igényük a multikulturalizmus megjelenítése – hívta fel a figyelmet a Musai-Muszáj akciócsoport egyik tagja, Bethlendi András. A többnyelvű helységnévtáblákért másfél hónapja lobbizó akciócsoport csütörtökön újabb kérvényeket, ezúttal hétszázat iktatott Kolozsvár polgármesteri hivatalában. Mint kiderült, a háromnyelvű – román, magyar és német – helységnévtáblák kihelyezését igénylő kérvényeket nemcsak magyar ajkúak írták alá, hanem románok is. "Számtalan kolozsvári román is aláírta ezt a kérvényt, ez is azt mutatja, hogy nemcsak a magyar közösség igénye, hogy kölcsönösen elismerjük egymás kultúráját. A románok számára is fontos, hogy tudják, mellettük elégedett magyarok élnek" – mondta Bethlendi András.
Arra a kérdésre, hogy számszerűen hány román látta el kézjegyével a kérvényeket, az akciócsoport tagja elmondta, most nem tudták a sok dokumentum miatt összeszámolni, de a március 12-én leadott 300 kérvény esetében ez az arány több mint tíz százalékos volt.
"Ez nem azt jelenti, hogy a román ajkúaknak mindössze tíz százaléka támogatja ezt az ügyet, hanem azt, hogy mi elsősorban olyan helyeken gyűjtjük az aláírásokat, amelyeket nagyobb arányban látogatnak magyarok" – tette hozzá.
A magyarok tömegesen írnak alá
Bethlendi András tájékoztatása szerint egyáltalán nem kell a magyarokat győzködni arról, hogy lássák el kézjegyükkel a kérvényeket, az aláírásukat tömegesen ajánlják fel a kolozsváriak, és nemcsak ők. "Úgy néz ki, ma már az emberek bátran felvállalják a többnyelvűség igényét. Meg vagyok győződve, hogy ebből az ezer kérvényből ötezer is lehet, csak azon múlik, hogy mennyire van energiánk megszólítani az emberek az utcán" – tette hozzá az akciócsoport tagja.
Ismét felhívta a figyelmet arra, hogy a dokumentumot nem csak kolozsváriak írhatják alá, hanem bárki, hiszen a nyelvi jogok a városon kívül élőket is megilletik. "Gondoljunk csak bele, egy fenesi gyakrabban látja az egynyelvű helységnévtáblát, mint egy Főtéren lakó kolozsvári" – magyarázta. Az akciócsoport bízik abban, hogy a polgármesteri hivatal előbb-utóbb beadja a derekát, és kihelyezik a többnyelvű helységnévtáblákat. "A polgármesteri hivatal ki fogja helyezi a táblákat. Úgy gondolom, hogy a közösségi akció érv lehet a polgármester számára, amikor esetleg számon kérik a lépését" – tette hozzá Bethlendi András. Arra a kérdésre, hogy mire számíthatunk jövő héten, csak annyit árult el, hogy ma, azaz csütörtök este érdemes bekukkantani a Musai-Muszáj Facebook-oldalára, mert kiderülhet, hogy a polgármesteri hivatal támogat-e egy olyan projektet, amelynek célja az, hogy felmutassa az önkormányzat hibáit.
O. M.
maszo.ro
Nemcsak magyar ajkúak kérik a többnyelvű helységnévtáblák kifüggesztését Kolozsváron, hanem a románoknak is igényük a multikulturalizmus megjelenítése – hívta fel a figyelmet a Musai-Muszáj akciócsoport egyik tagja, Bethlendi András. A többnyelvű helységnévtáblákért másfél hónapja lobbizó akciócsoport csütörtökön újabb kérvényeket, ezúttal hétszázat iktatott Kolozsvár polgármesteri hivatalában. Mint kiderült, a háromnyelvű – román, magyar és német – helységnévtáblák kihelyezését igénylő kérvényeket nemcsak magyar ajkúak írták alá, hanem románok is. "Számtalan kolozsvári román is aláírta ezt a kérvényt, ez is azt mutatja, hogy nemcsak a magyar közösség igénye, hogy kölcsönösen elismerjük egymás kultúráját. A románok számára is fontos, hogy tudják, mellettük elégedett magyarok élnek" – mondta Bethlendi András.
Arra a kérdésre, hogy számszerűen hány román látta el kézjegyével a kérvényeket, az akciócsoport tagja elmondta, most nem tudták a sok dokumentum miatt összeszámolni, de a március 12-én leadott 300 kérvény esetében ez az arány több mint tíz százalékos volt.
"Ez nem azt jelenti, hogy a román ajkúaknak mindössze tíz százaléka támogatja ezt az ügyet, hanem azt, hogy mi elsősorban olyan helyeken gyűjtjük az aláírásokat, amelyeket nagyobb arányban látogatnak magyarok" – tette hozzá.
A magyarok tömegesen írnak alá
Bethlendi András tájékoztatása szerint egyáltalán nem kell a magyarokat győzködni arról, hogy lássák el kézjegyükkel a kérvényeket, az aláírásukat tömegesen ajánlják fel a kolozsváriak, és nemcsak ők. "Úgy néz ki, ma már az emberek bátran felvállalják a többnyelvűség igényét. Meg vagyok győződve, hogy ebből az ezer kérvényből ötezer is lehet, csak azon múlik, hogy mennyire van energiánk megszólítani az emberek az utcán" – tette hozzá az akciócsoport tagja.
Ismét felhívta a figyelmet arra, hogy a dokumentumot nem csak kolozsváriak írhatják alá, hanem bárki, hiszen a nyelvi jogok a városon kívül élőket is megilletik. "Gondoljunk csak bele, egy fenesi gyakrabban látja az egynyelvű helységnévtáblát, mint egy Főtéren lakó kolozsvári" – magyarázta. Az akciócsoport bízik abban, hogy a polgármesteri hivatal előbb-utóbb beadja a derekát, és kihelyezik a többnyelvű helységnévtáblákat. "A polgármesteri hivatal ki fogja helyezi a táblákat. Úgy gondolom, hogy a közösségi akció érv lehet a polgármester számára, amikor esetleg számon kérik a lépését" – tette hozzá Bethlendi András. Arra a kérdésre, hogy mire számíthatunk jövő héten, csak annyit árult el, hogy ma, azaz csütörtök este érdemes bekukkantani a Musai-Muszáj Facebook-oldalára, mert kiderülhet, hogy a polgármesteri hivatal támogat-e egy olyan projektet, amelynek célja az, hogy felmutassa az önkormányzat hibáit.
O. M.
maszo.ro
2015. április 9.
Klaus Johannis tanácsosával egyeztetett az EMNT küldöttsége
Az autonómiáról, a regionális átszervezésről, a magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról, valamint a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügyéről egyeztetett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) küldöttsége Laurentiu-Mihai Stefannal, az elnöki hivatal belpolitikai tanácsadójával - közölte csütörtökön az EMNT.
A Cotroceni-i palotában szerdán lezajlott találkozón Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnök az EMNT tevékenységét, valamint a Demokrácia Központok munkáját ismertette. Mátis Jenő alelnök az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) regionalizációs kerettörvény-tervezetét mutatta be. Nagy Pál alelnök az eddig elkészült autonómiatervezeteket ismertette. A küldöttség átadta Klaus Johannis államfő tanácsosának a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) - 2004-ben a parlament elé is beterjesztett, utóbb elutasított - törvénytervezetét, amely Székelyföld jogállását szabályozná. Az EMNT vezetői hangsúlyozták: az autonómia Románia minden lakosának érdekeit szolgálná, és az erdélyi magyar közösség fejlődésének garanciája.
A megbeszélésen Laurentiu-Mihai Stefan értékelte, hogy az EMNT képviselői személyesen tájékoztatták az általuk képviselt kérdésekről és úgy vélte: a szerdai találkozóhoz hasonló egyeztetések kiváló lehetőséget biztosítanak ahhoz, hogy - a magyar-magyar és a magyar-román párbeszéd nyomán - megtalálják azokat a törvényi és intézményi kereteket, melyek alkalmazásával Románia minden lakosának anyagi és szellemi jólétét biztosíthatják - olvasható az EMNT közleményében. Laurentiu-Mihai Stefan felhívta a figyelmet arra, hogy a közéleti témákban megjelenő nyilatkozatok, valamint a magyar közösségen belüli politikai viták - a nyelvi korlátok miatt - sok esetben elérhetetlenek a szélesebb romániai közvélemény számára.
Tőkés László, az EMNT elnöke korábban sajtótájékoztatón számolt be arról, hogy találkozót kért az államfőtől: e megkeresés nyomán jött létre az EMNT küldöttsége és az elnöki tanácsos közötti találkozó.
Az EMNT képviselői megegyeztek az elnöki tanácsossal, hogy rendszeresítik az egyeztetéseket, és az államelnöki hivatal rendelkezésére bocsájtják a magyar közösség ügyeit érintő szakmai anyagokat.
maszo.ro
Az autonómiáról, a regionális átszervezésről, a magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról, valamint a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügyéről egyeztetett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) küldöttsége Laurentiu-Mihai Stefannal, az elnöki hivatal belpolitikai tanácsadójával - közölte csütörtökön az EMNT.
A Cotroceni-i palotában szerdán lezajlott találkozón Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnök az EMNT tevékenységét, valamint a Demokrácia Központok munkáját ismertette. Mátis Jenő alelnök az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) regionalizációs kerettörvény-tervezetét mutatta be. Nagy Pál alelnök az eddig elkészült autonómiatervezeteket ismertette. A küldöttség átadta Klaus Johannis államfő tanácsosának a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) - 2004-ben a parlament elé is beterjesztett, utóbb elutasított - törvénytervezetét, amely Székelyföld jogállását szabályozná. Az EMNT vezetői hangsúlyozták: az autonómia Románia minden lakosának érdekeit szolgálná, és az erdélyi magyar közösség fejlődésének garanciája.
A megbeszélésen Laurentiu-Mihai Stefan értékelte, hogy az EMNT képviselői személyesen tájékoztatták az általuk képviselt kérdésekről és úgy vélte: a szerdai találkozóhoz hasonló egyeztetések kiváló lehetőséget biztosítanak ahhoz, hogy - a magyar-magyar és a magyar-román párbeszéd nyomán - megtalálják azokat a törvényi és intézményi kereteket, melyek alkalmazásával Románia minden lakosának anyagi és szellemi jólétét biztosíthatják - olvasható az EMNT közleményében. Laurentiu-Mihai Stefan felhívta a figyelmet arra, hogy a közéleti témákban megjelenő nyilatkozatok, valamint a magyar közösségen belüli politikai viták - a nyelvi korlátok miatt - sok esetben elérhetetlenek a szélesebb romániai közvélemény számára.
Tőkés László, az EMNT elnöke korábban sajtótájékoztatón számolt be arról, hogy találkozót kért az államfőtől: e megkeresés nyomán jött létre az EMNT küldöttsége és az elnöki tanácsos közötti találkozó.
Az EMNT képviselői megegyeztek az elnöki tanácsossal, hogy rendszeresítik az egyeztetéseket, és az államelnöki hivatal rendelkezésére bocsájtják a magyar közösség ügyeit érintő szakmai anyagokat.
maszo.ro
2015. április 9.
Könyvbemutató: Akcióművészet Székelyföldön
Április 13-án, hétfőn 18 órától a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (Olt utca, 2. szám) bemutatják Ütő Gusztáv Akcióművészet Székelyföldön című könyvét. A kötetet Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője méltatja.
A Sepsiszentgyörgy Kiadó legújabb kötete a hazai akcióművészet hézagos művészettörténeti feldolgozottsága miatt is jelentős, a szerző felvállaltan a hiányosságok pótolása és adalékok kibővítése mellett e művészeti ág jobb ismertségéhez szeretne hozzájárulni. Ütő Gusztáv az elmúlt évtizedekben személyesen is követte a cselekményművészet erdélyi vonatkozásait, alkotóként és szervezőként is fontos részletekkel gazdagította az akcióművészet erdélyi és székelyföldi történetét. Ütő Gusztáv Munkácsy-díjas sepsiszentgyörgyi képzőművész, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa, a képzőművészet tanszék rajz, színtan és térábrázoló rendszerek tanára, tudományos titkára. Doktori disszertációját Adalékok az akcióművészet történetéhez Erdélyben és Székelyföldön címmel a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen írta. Erdélyben jelentős akcióművészeti események szervezője és szerzője, több mint félezer cselekményművével nemzetközi szaktekintélynek számít.
maszo.ro
Április 13-án, hétfőn 18 órától a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (Olt utca, 2. szám) bemutatják Ütő Gusztáv Akcióművészet Székelyföldön című könyvét. A kötetet Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője méltatja.
A Sepsiszentgyörgy Kiadó legújabb kötete a hazai akcióművészet hézagos művészettörténeti feldolgozottsága miatt is jelentős, a szerző felvállaltan a hiányosságok pótolása és adalékok kibővítése mellett e művészeti ág jobb ismertségéhez szeretne hozzájárulni. Ütő Gusztáv az elmúlt évtizedekben személyesen is követte a cselekményművészet erdélyi vonatkozásait, alkotóként és szervezőként is fontos részletekkel gazdagította az akcióművészet erdélyi és székelyföldi történetét. Ütő Gusztáv Munkácsy-díjas sepsiszentgyörgyi képzőművész, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa, a képzőművészet tanszék rajz, színtan és térábrázoló rendszerek tanára, tudományos titkára. Doktori disszertációját Adalékok az akcióművészet történetéhez Erdélyben és Székelyföldön címmel a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen írta. Erdélyben jelentős akcióművészeti események szervezője és szerzője, több mint félezer cselekményművével nemzetközi szaktekintélynek számít.
maszo.ro
2015. április 9.
Együttműködés a nemzeti kérdésekben
Egységesen kell felmutatni az autonómia igényét – szögezte le csütörtöki székelyudvarhelyi sajtótájékoztatóján Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) országos elnöke.
Kifejtette, az elmúlt 25 év egyik legnagyobb hiányossága az önálló erdélyi magyar külpolitika megteremtése volt. Az MPP elnöke szerint fejleménynek számít a nemzeti együttműködés szempontjából az RMDSZ-szel kialakított közös front. Szerinte áttörés volt a közös fellépés, amit március végén az Európa Tanács keretében működő Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának strasbourgi ülésén tettek. Látványos eredménynek nevezte az ígéretet, hogy 2016-ban a testület monitoringbizottsága a székelyföldi kérdésre is figyelni fog.
„Ha nemzetközi szinten is sikerült egységesen fellépni, akkor azt gondolom, hogy kedvező lenne itthon is megtalálni a közös cselekvés lehetőségeit, amikor erre szüksége van” – mondta el a romániai alkotmánymódosítás kapcsán. Biró a nemzeti együttműködés másik pillérének nevezte a bukaresti közös fellépést. A tavaly megkötött együttműködési megállapodásra hivatkozva az MPP arra kéri az RMDSZ-es parlamenti képviselőket, nyújtsák be az ötpontos alkotmánymódosító csomagot, amit kidolgoztak.
Veres Réka
Székelyhon.ro
Egységesen kell felmutatni az autonómia igényét – szögezte le csütörtöki székelyudvarhelyi sajtótájékoztatóján Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) országos elnöke.
Kifejtette, az elmúlt 25 év egyik legnagyobb hiányossága az önálló erdélyi magyar külpolitika megteremtése volt. Az MPP elnöke szerint fejleménynek számít a nemzeti együttműködés szempontjából az RMDSZ-szel kialakított közös front. Szerinte áttörés volt a közös fellépés, amit március végén az Európa Tanács keretében működő Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának strasbourgi ülésén tettek. Látványos eredménynek nevezte az ígéretet, hogy 2016-ban a testület monitoringbizottsága a székelyföldi kérdésre is figyelni fog.
„Ha nemzetközi szinten is sikerült egységesen fellépni, akkor azt gondolom, hogy kedvező lenne itthon is megtalálni a közös cselekvés lehetőségeit, amikor erre szüksége van” – mondta el a romániai alkotmánymódosítás kapcsán. Biró a nemzeti együttműködés másik pillérének nevezte a bukaresti közös fellépést. A tavaly megkötött együttműködési megállapodásra hivatkozva az MPP arra kéri az RMDSZ-es parlamenti képviselőket, nyújtsák be az ötpontos alkotmánymódosító csomagot, amit kidolgoztak.
Veres Réka
Székelyhon.ro
2015. április 9.
Levél a miniszterelnökhöz
Írásos kéréssel fordult Victor Ponta miniszterelnökhöz Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke: öt új munkahely jóváhagyását és anyagi támogatást kér azért, hogy az intézmény zökkenőmentesen alkalmazhassa a kétnyelvűséget.
„Az álláskeret megkötései miatt az önkormányzat nem alkalmazhat teljes munkaidős fordítót vagy fordítókat. Mivel alkotmányos jogról van szó, a miniszterelnök segítségét kértük” – fogalmazott Tamás Sándor, hozzátéve, a törvény előírja, hogy azon megyei önkormányzatok esetében, ahol a kisebbség számaránya eléri a legalább húsz százalékot, kötelező az anyagokat két nyelven – azaz románul és ez esetben magyarul – elérhetővé tenni.
„Dél-Tirol igen jó példája annak, hogy mit jelent a kétnyelvűség: többletköltséget, hiszen a nyomtatott anyagok ára szinte duplája az egynyelvűekének. A nyelvhasználati kérdések teljes körű lefedésének érdekében a kormánytól öt munkahely létrehozását kérjük, ugyanakkor további négymillió lejt költségvetés-kiegészítésként, amely a megyében elhelyezendő többnyelvű táblákat, illetve a tanácsülésekkor is használt fordító berendezés költségeit kell lefedje” – fejtette ki Tamás Sándor. Kíváncsi, hogy a miniszterelnök valamilyen kifogás mögé bújik, vagy igazi európai polgárként segíti a Romániában érvényes törvényeket betartani.
Legutóbb a márciusi soros ülésen merült fel a nyelvi jogok használatának kérdése, amikor Bedő Zoltán megyei önkormányzati képviselő jelezte: a határozattervezetek egyike nem érhető el magyar nyelven. A háromszéki önkormányzat elnöke akkor úgy fogalmazott: úgy érzi, senki nem vádolhatja azzal az elmúlt hat és fél évben őt, hogy a törvényes kereteken belül nem szorgalmazta a kétnyelvűséget a Kovászna Megye Tanácsán belüli kommunikációt illetően. A fordítás nem csupán idő, hanem humán erőforrás kérdése is – állapították meg az ülésen, és így merült fel egy, a miniszterelnökhöz szóló levél megfogalmazása. A megyei önkormányzat idén tervezi egy szinkrontolmácsolás lehetőségét megteremtő felszerelés vásárlását is.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro
Írásos kéréssel fordult Victor Ponta miniszterelnökhöz Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke: öt új munkahely jóváhagyását és anyagi támogatást kér azért, hogy az intézmény zökkenőmentesen alkalmazhassa a kétnyelvűséget.
„Az álláskeret megkötései miatt az önkormányzat nem alkalmazhat teljes munkaidős fordítót vagy fordítókat. Mivel alkotmányos jogról van szó, a miniszterelnök segítségét kértük” – fogalmazott Tamás Sándor, hozzátéve, a törvény előírja, hogy azon megyei önkormányzatok esetében, ahol a kisebbség számaránya eléri a legalább húsz százalékot, kötelező az anyagokat két nyelven – azaz románul és ez esetben magyarul – elérhetővé tenni.
„Dél-Tirol igen jó példája annak, hogy mit jelent a kétnyelvűség: többletköltséget, hiszen a nyomtatott anyagok ára szinte duplája az egynyelvűekének. A nyelvhasználati kérdések teljes körű lefedésének érdekében a kormánytól öt munkahely létrehozását kérjük, ugyanakkor további négymillió lejt költségvetés-kiegészítésként, amely a megyében elhelyezendő többnyelvű táblákat, illetve a tanácsülésekkor is használt fordító berendezés költségeit kell lefedje” – fejtette ki Tamás Sándor. Kíváncsi, hogy a miniszterelnök valamilyen kifogás mögé bújik, vagy igazi európai polgárként segíti a Romániában érvényes törvényeket betartani.
Legutóbb a márciusi soros ülésen merült fel a nyelvi jogok használatának kérdése, amikor Bedő Zoltán megyei önkormányzati képviselő jelezte: a határozattervezetek egyike nem érhető el magyar nyelven. A háromszéki önkormányzat elnöke akkor úgy fogalmazott: úgy érzi, senki nem vádolhatja azzal az elmúlt hat és fél évben őt, hogy a törvényes kereteken belül nem szorgalmazta a kétnyelvűséget a Kovászna Megye Tanácsán belüli kommunikációt illetően. A fordítás nem csupán idő, hanem humán erőforrás kérdése is – állapították meg az ülésen, és így merült fel egy, a miniszterelnökhöz szóló levél megfogalmazása. A megyei önkormányzat idén tervezi egy szinkrontolmácsolás lehetőségét megteremtő felszerelés vásárlását is.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro
2015. április 9.
Ervin atya kálváriája
„Eltelt a nagyhét, az egyház hivatalos kálváriája. A nagypéntek is eltelt, amely után húsvét következik. Az én ügyemben azonban már két éve tart a kálvária, s még mindig csak remény a feltámadás” – így válaszolt Ervin atya, ferences szerzetes arra a kérdésre, miért nincs hír arról a napelemes beruházásról, melyet már tavaly be kellett volna üzemelni. A csíksomlyói ferences kolostorban élő szerzetes elmesélte a beruházás históriáját, hogy „az okosak tanuljanak az én káromon”.
– Honnan kezdődik a történet, egyáltalán egy szerzetes hogyan került kapcsolatba a napenergiás áramfejlesztéssel?
– 2013 tavaszán megjelent egy spanyol cég, felajánlotta a szárhegyi vezetőségnek, hogy a határban száz hektáron hajlandó egy nagy befektetést végezni, fotovoltaikus parkot létrehozni, amennyiben ezzel egyetértenek. Én is felkaptam a fejemet, sokat olvastam a napelemes áramfejlesztésről, és elmentem arra a gyűlésre, amelynek döntenie kellett, elfogadják-e az ajánlatot. A tulajdonosok csak bérbe kellett volna adják földjüket, évente négyszáz eurós bérleti díjért hektáronként. Ez kétszerese az APIA adta területalapú támogatás összegének.
– Akkor a kecsegtetőnek tűnő ajánlat ellenére eléggé megoszlott a községlakók véleménye. Ön melyik táborhoz tartozott?
– Nekem már voltak róla ismereteim a napelemes rendszerekről, egy kolozsvári rokonomnál is érdekelődtem, aki energetikai főmérnök. De voltak információim Németországból is, így amikor a spanyol befektető engem is megkeresett, egyből érdeklődést mutattam a lehetőség iránt. Arra gondoltam, hogy provinciai szinten ki tudjuk fizetni a 100-120 ezer euró értékű befektetést, a létesítmény pedig ott lesz a szárhegyi ferences kolostor kertjében. A tervet tanulmányozásra átadtam a vezetőségemnek, tárgyaltunk róla, ki is mérték a kertünkben a területet, azonban a műemlékvédelem nem egyezett bele, mert igen közel van a műemlék templomhoz. Kútba esett a terv.
– Tulajdonképpen ekkor vette kézbe az ügyet ön, hogy saját vagyonából ruházzon be...
– Jött egy ötletem. Van nekem a káposztáskertben egy megfelelő területem, megcsinálom én magam. Be merem fektetni a családomnak, az őseimnek a teljes vagyonát, és megcsinálom saját nevem alatt. Azt is elárulom, hogy nemcsak a család birtokait fektettem be. Kincses Előd segítségével Kolozsváron megnyertem a Szoboszlay-per megsemmisítését és a kártalanítást. Nem is reméltem, hogy valaha én kártalanítást kapok. Hárman élünk még, ketten tanúskodtunk, és Uram Isten, nem is merem kimondani, százezer euró körül kaptunk. Egyetlen eurót sem tettem félre, befektettem. Úgy gondoltam, az áramfejlesztő jövedelmét a szárhegyi szegény, jó viseletű, szorgalmas gyermekek taníttatására szánom a Kájoni Akadémia Alapítványon keresztül. Úgy számoltam, öt esztendő alatt kihozza a létesítmény a befektetett összeget, utána a rendszer legalább 20-25 évig termelni fog, és minden hónapban legalább 10 ezer lej hasznot hoz, ami 3-4 gyermek taníttatásához elegendő. Meg voltam győződve, hogy ez a beruházás remek. Meg is mondtam a bankigazgatómnak: ő öt százalék kamatot ad a pénzemre, én pedig tizenötöt tudok termelni. Tönkre fogom tenni a bankot. Jól vagyunk az igazgatóval, megkísérelhettem a tréfát.
– Ekkor úgy tűnt, a beruházás sínre került. Ma már tudjuk, hogy csak ezután kezdődött igazán a kálváriája. Mi történt?
– A kolostorral felbontottam a szerződést, én visszafizettem a már befektetett pénzt, és újabb tárgyalásokat kezdtem a céggel. A kolostorral 2013. április 2-án kötöttük a szerződést, én pedig július 6-án. Rögtön meg is indult az építkezés. Időközben a szerződés értelmében a menedzsernek kellett volna intéznie az összes dokumentumot, ugye, én természetesen nem voltam erre képes. Ő vállalta is minden hivatalos akta intézését. Isten tudja, hogy ennek érdekében hányszor voltunk közjegyzőnél, össze sem lehet számolni, hány papírt írtunk alá. Örvendtem, hogy haladunk, mentem mindennap, ahová vittek. A papírokkal együtt intézték az építkezést is. Szépen haladtunk, el is érkeztünk augusztus 3-ig, amikor a szerződés értelmében a bekötésnek meg kellett volna történnie. Éppen azon a napon a kolostort és Szárhegyet el kellett hagynom. Nem is gondoltam akkor arra, hogy ilyen érdekeim is fűződnek Szárhegyhez. Csíksomlyóról közbe-közbe érdeklődtem, mennyit termel a rendszer. Azt válaszolták, hogy kedden be fogják kötni. Aztán hogy a következő kedden, de biztos, mert már a kábelt is kihúzták, tíz centiméter hiányzott az országos áramszolgáltató rendszere és az én létesítményem között. Aztán sok kedd következett, én nem értettem, mi a helyzet. Közben egy másik oldalról is vihar keletkezett.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
„Eltelt a nagyhét, az egyház hivatalos kálváriája. A nagypéntek is eltelt, amely után húsvét következik. Az én ügyemben azonban már két éve tart a kálvária, s még mindig csak remény a feltámadás” – így válaszolt Ervin atya, ferences szerzetes arra a kérdésre, miért nincs hír arról a napelemes beruházásról, melyet már tavaly be kellett volna üzemelni. A csíksomlyói ferences kolostorban élő szerzetes elmesélte a beruházás históriáját, hogy „az okosak tanuljanak az én káromon”.
– Honnan kezdődik a történet, egyáltalán egy szerzetes hogyan került kapcsolatba a napenergiás áramfejlesztéssel?
– 2013 tavaszán megjelent egy spanyol cég, felajánlotta a szárhegyi vezetőségnek, hogy a határban száz hektáron hajlandó egy nagy befektetést végezni, fotovoltaikus parkot létrehozni, amennyiben ezzel egyetértenek. Én is felkaptam a fejemet, sokat olvastam a napelemes áramfejlesztésről, és elmentem arra a gyűlésre, amelynek döntenie kellett, elfogadják-e az ajánlatot. A tulajdonosok csak bérbe kellett volna adják földjüket, évente négyszáz eurós bérleti díjért hektáronként. Ez kétszerese az APIA adta területalapú támogatás összegének.
– Akkor a kecsegtetőnek tűnő ajánlat ellenére eléggé megoszlott a községlakók véleménye. Ön melyik táborhoz tartozott?
– Nekem már voltak róla ismereteim a napelemes rendszerekről, egy kolozsvári rokonomnál is érdekelődtem, aki energetikai főmérnök. De voltak információim Németországból is, így amikor a spanyol befektető engem is megkeresett, egyből érdeklődést mutattam a lehetőség iránt. Arra gondoltam, hogy provinciai szinten ki tudjuk fizetni a 100-120 ezer euró értékű befektetést, a létesítmény pedig ott lesz a szárhegyi ferences kolostor kertjében. A tervet tanulmányozásra átadtam a vezetőségemnek, tárgyaltunk róla, ki is mérték a kertünkben a területet, azonban a műemlékvédelem nem egyezett bele, mert igen közel van a műemlék templomhoz. Kútba esett a terv.
– Tulajdonképpen ekkor vette kézbe az ügyet ön, hogy saját vagyonából ruházzon be...
– Jött egy ötletem. Van nekem a káposztáskertben egy megfelelő területem, megcsinálom én magam. Be merem fektetni a családomnak, az őseimnek a teljes vagyonát, és megcsinálom saját nevem alatt. Azt is elárulom, hogy nemcsak a család birtokait fektettem be. Kincses Előd segítségével Kolozsváron megnyertem a Szoboszlay-per megsemmisítését és a kártalanítást. Nem is reméltem, hogy valaha én kártalanítást kapok. Hárman élünk még, ketten tanúskodtunk, és Uram Isten, nem is merem kimondani, százezer euró körül kaptunk. Egyetlen eurót sem tettem félre, befektettem. Úgy gondoltam, az áramfejlesztő jövedelmét a szárhegyi szegény, jó viseletű, szorgalmas gyermekek taníttatására szánom a Kájoni Akadémia Alapítványon keresztül. Úgy számoltam, öt esztendő alatt kihozza a létesítmény a befektetett összeget, utána a rendszer legalább 20-25 évig termelni fog, és minden hónapban legalább 10 ezer lej hasznot hoz, ami 3-4 gyermek taníttatásához elegendő. Meg voltam győződve, hogy ez a beruházás remek. Meg is mondtam a bankigazgatómnak: ő öt százalék kamatot ad a pénzemre, én pedig tizenötöt tudok termelni. Tönkre fogom tenni a bankot. Jól vagyunk az igazgatóval, megkísérelhettem a tréfát.
– Ekkor úgy tűnt, a beruházás sínre került. Ma már tudjuk, hogy csak ezután kezdődött igazán a kálváriája. Mi történt?
– A kolostorral felbontottam a szerződést, én visszafizettem a már befektetett pénzt, és újabb tárgyalásokat kezdtem a céggel. A kolostorral 2013. április 2-án kötöttük a szerződést, én pedig július 6-án. Rögtön meg is indult az építkezés. Időközben a szerződés értelmében a menedzsernek kellett volna intéznie az összes dokumentumot, ugye, én természetesen nem voltam erre képes. Ő vállalta is minden hivatalos akta intézését. Isten tudja, hogy ennek érdekében hányszor voltunk közjegyzőnél, össze sem lehet számolni, hány papírt írtunk alá. Örvendtem, hogy haladunk, mentem mindennap, ahová vittek. A papírokkal együtt intézték az építkezést is. Szépen haladtunk, el is érkeztünk augusztus 3-ig, amikor a szerződés értelmében a bekötésnek meg kellett volna történnie. Éppen azon a napon a kolostort és Szárhegyet el kellett hagynom. Nem is gondoltam akkor arra, hogy ilyen érdekeim is fűződnek Szárhegyhez. Csíksomlyóról közbe-közbe érdeklődtem, mennyit termel a rendszer. Azt válaszolták, hogy kedden be fogják kötni. Aztán hogy a következő kedden, de biztos, mert már a kábelt is kihúzták, tíz centiméter hiányzott az országos áramszolgáltató rendszere és az én létesítményem között. Aztán sok kedd következett, én nem értettem, mi a helyzet. Közben egy másik oldalról is vihar keletkezett.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
2015. április 9.
Egyéves a Nőileg
Tavaly áprilisban Székelyudvarhelyen mutatták be az erdélyi női magazin első lapszámát.
A Nőileg azóta több változáson ment át, a szerkesztőség hitvallása azonban változatlan: itthoni témákat, embereket és kezdeményezéseket, projekteket bemutatni, nem csak nőknek. E hónapban jelent meg a Nőileg tizenkettedik lapszáma, a születésnapi kiadás címlapalanya Dancs Annamária énekesnő, aki életéről és mindennapjairól vall a lapban. A magazinból többször is visszaköszön, ünnep az áprilisi lapszám, hisz egyéves lett a Nőileg. Az évforduló apropóján Sebestyén Kinga felelős lapkiadó elmondta, úgy értékeli, van helye és értelme a Nőilegnek az erdélyi magyar sajtótermékek között.
„Egy év még rövid idő, de idén is azon fogunk dolgozni, hogy minél több területen bemutatkozzunk, minél több erdélyi nőhöz, családhoz eljusson a lap híre és célkitűzései” – fejtette ki. 2015 elején ugyanakkor tartalmában bővült, formájában pedig átalakult a magazin, így adva helyet újabb rovatoknak is. „A megújult Nőileget eddig jól fogadták az olvasók – ezt a felmérésünk alapján is állíthatom. A megkérdezettek többsége a következő jelzőkkel illette: trendibb, praktikusabb, kellemes meglepetés volt az új arculat. Tartalmában pedig az olvasói igényekhez igazodva többet foglalkozunk gyerekneveléssel” – sorolta a lapkiadó.
Székelyhon.ro
Tavaly áprilisban Székelyudvarhelyen mutatták be az erdélyi női magazin első lapszámát.
A Nőileg azóta több változáson ment át, a szerkesztőség hitvallása azonban változatlan: itthoni témákat, embereket és kezdeményezéseket, projekteket bemutatni, nem csak nőknek. E hónapban jelent meg a Nőileg tizenkettedik lapszáma, a születésnapi kiadás címlapalanya Dancs Annamária énekesnő, aki életéről és mindennapjairól vall a lapban. A magazinból többször is visszaköszön, ünnep az áprilisi lapszám, hisz egyéves lett a Nőileg. Az évforduló apropóján Sebestyén Kinga felelős lapkiadó elmondta, úgy értékeli, van helye és értelme a Nőilegnek az erdélyi magyar sajtótermékek között.
„Egy év még rövid idő, de idén is azon fogunk dolgozni, hogy minél több területen bemutatkozzunk, minél több erdélyi nőhöz, családhoz eljusson a lap híre és célkitűzései” – fejtette ki. 2015 elején ugyanakkor tartalmában bővült, formájában pedig átalakult a magazin, így adva helyet újabb rovatoknak is. „A megújult Nőileget eddig jól fogadták az olvasók – ezt a felmérésünk alapján is állíthatom. A megkérdezettek többsége a következő jelzőkkel illette: trendibb, praktikusabb, kellemes meglepetés volt az új arculat. Tartalmában pedig az olvasói igényekhez igazodva többet foglalkozunk gyerekneveléssel” – sorolta a lapkiadó.
Székelyhon.ro
2015. április 9.
Vádemelés Markóék ellen
Hivatali visszaélés miatt vádat emelt a DNA Markó Attila lemondott RMDSZ-es képviselő, Theodor Nicolescu nemzeti liberális párti honatya, Horia Georgescu, az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) volt vezetője és kilenc további személy ellen abban az ügyben, amelyben kárpótlási ügyekkel gyanúsították meg őket.
A vádlottakat, akik közül nyolcan az Országos Tulajdon-visszaszolgáltató Hatóság (ANRP) központi restitúciós bizottságának tagjai, négyen pedig hivatalos értékbecslők voltak, azzal gyanúsítják, hogy csúszópénz fejében a valós értéknél jóval magasabb árat állapítottak meg kárpótlásként olyan ingatlanokért, amelyeket nem lehetett természetben visszaszolgáltatni. A DNA szerint a három törvénytelen kárpótlási ügyben az okozott kár eléri a 84,5 millió eurót.
Markó Attila – akit három rendbeli, különösen nagy kárt okozó, magát vagy másokat jogtalan haszonhoz juttató hivatali visszaéléssel vádolnak, és akinek előzetes letartóztatását egy másik, szintén restitúciós ügy miatt a képviselőház már jóváhagyta, és emiatt Budapestre távozott – több ízben is cáfolta, hogy részese lett volna a korrupciós ügyleteknek, illetve hogy tudott volna egykori kollégái üzelmeiről.
Leszögezte: nem tér haza, mivel a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása miatt rá korábban kirótt felfüggesztett szabadságvesztés miatt nem tartja jogállamnak Romániát, és nem kíván ártatlanul börtönbe kerülni.
A DNA ebben az ügyben is kérte az előzetes letartóztatásának jóváhagyását az alsóháztól. Markó múlt szerdán lemondott képviselői mandátumáról, de mivel a lemondó nyilatkozat eredetije nem érkezett meg, csupán egy másolat, lemondása nem lépett hatályba. Ha csütörtökön is várat magára a dokumentum, a képviselőház szavazni fog a DNA kéréséről.
Székelyhon.ro
Hivatali visszaélés miatt vádat emelt a DNA Markó Attila lemondott RMDSZ-es képviselő, Theodor Nicolescu nemzeti liberális párti honatya, Horia Georgescu, az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) volt vezetője és kilenc további személy ellen abban az ügyben, amelyben kárpótlási ügyekkel gyanúsították meg őket.
A vádlottakat, akik közül nyolcan az Országos Tulajdon-visszaszolgáltató Hatóság (ANRP) központi restitúciós bizottságának tagjai, négyen pedig hivatalos értékbecslők voltak, azzal gyanúsítják, hogy csúszópénz fejében a valós értéknél jóval magasabb árat állapítottak meg kárpótlásként olyan ingatlanokért, amelyeket nem lehetett természetben visszaszolgáltatni. A DNA szerint a három törvénytelen kárpótlási ügyben az okozott kár eléri a 84,5 millió eurót.
Markó Attila – akit három rendbeli, különösen nagy kárt okozó, magát vagy másokat jogtalan haszonhoz juttató hivatali visszaéléssel vádolnak, és akinek előzetes letartóztatását egy másik, szintén restitúciós ügy miatt a képviselőház már jóváhagyta, és emiatt Budapestre távozott – több ízben is cáfolta, hogy részese lett volna a korrupciós ügyleteknek, illetve hogy tudott volna egykori kollégái üzelmeiről.
Leszögezte: nem tér haza, mivel a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása miatt rá korábban kirótt felfüggesztett szabadságvesztés miatt nem tartja jogállamnak Romániát, és nem kíván ártatlanul börtönbe kerülni.
A DNA ebben az ügyben is kérte az előzetes letartóztatásának jóváhagyását az alsóháztól. Markó múlt szerdán lemondott képviselői mandátumáról, de mivel a lemondó nyilatkozat eredetije nem érkezett meg, csupán egy másolat, lemondása nem lépett hatályba. Ha csütörtökön is várat magára a dokumentum, a képviselőház szavazni fog a DNA kéréséről.
Székelyhon.ro
2015. április 9.
A Markó-féle sajtókabaré
Van neki elég baja szegény fejének, nem szeretném csak azért köszörülni rajta a nyelvemet, mert most ez „trendi”. Ha ugyanis csak a fele igaz mindannak, amit Markó Attiláról leírtak, el- és bemondtak a román médiában az elmúlt hetekben-hónapokban, már akkor is nagy slamasztikában vergődik – mert még az sincs kizárva, hogy a román hatóságok a „közvélemény” nyomására nemzetközi elfogatóparancsot adnak ki ellene.
Köröztetik az Interpollal, kiadatását kérik Magyarországtól, hazacsempészik egy rabomobilban – pontosan nem is tudom, hogy mi az ilyenkor szokásos eljárás, nem vagyok se prókátor, se zsandár. Csak gyanítom, hogy köröztetni mégsem kell, hiszen megvan, ő maga ismerte be, hogy immár életvitelszerűen Magyarországon tartózkodik, és nem is kíván visszatérni Romániába addig, amíg itt el lehet ítélni valakit azért, mert teljesíti a kötelességét. Markó ugyanis – akit a román sajtó nagy része, de a magyar közvélemény jelentős hányada is Markó Béla rokonának tart, pedig nincs köztük vérségi kötelék – azért kapott több évnyi felfüggesztett börtönbüntetést, mert jogszerűen és a jó erkölcsnek megfelelően „illetékes elvtársként” egyetértett a Székely Mikó Református Kollégium restitúciójával.
Tehát csak a kötelességét teljesítette, „csak egy tollvonás volt a bűne” – mint a 48-as mártír Szacsvay Imrének, aki jegyzőként csupán kötelességszerűen ellenjegyezte a forradalmi magyar országgyűlés trónfosztó határozatát. Szacsvaynak ez a fejébe került, a párhuzam azért sem tűnik erőltetettnek, mert a román hatalom – miként annak idején a Habsburg – „ellenforradalmi megtorlásként” sújtott le Markó Attilára, amiért az visszaadatta a magyar református egyháznak azt az ingatlant, amit a román állam attól elvett.
Egyre kevesebb kétségünk lehet afelől, hogy justizmord történt. Amit a román igazságszolgáltatás nem akar és nem fog soha beismerni, sőt, éppen azon van, hogy még jobban elmaszatolja: újabb törvénytelenséggel leplezze az előzőt. Mégpedig úgy, hogy bebizonyítani próbálja: Markó egy sokkal nagyobb bűnöző, mint amiért elsőre elítélték, valójában könnyen megúszta a feltételessel. Ezért aztán távollétében vádat emeltek ellene is – azokkal együtt, akikkel a restitúciós és kártérítési hatóságnál intézték a jogtalanul államosított vagyonok ügyét –, mondván: nagy kárt okoztak az államnak azáltal, hogy túl magas kártérítéseket ítéltek meg a kommunizmus idején elbitorolt ingatlanokért. Ha másodszor is sikerülne elítéltetni, az első büntetést is le kéne ülnie, nem úszhatja meg a dutyit.
A címbeli sajtókabaré abból adódik, hogy a nyilvános térben annyi butaság jelent meg írásban, szóban, képben azokról az ügyekről, amibe Markó Attilát belekeverték, no meg magáról a személyről és eddigi pályafutásáról, hogy ezeken ő maga is igen sokat hüledezik. Miközben folyton hangoztatja: hazugságok tömkelegéről van szó. De nehogy azt higgyük, csak a román sajtó „tájékozatlan”! A minap egyik megyei napilapunk adta hírül: letartóztathatják M. A.-t. Hogy kiderüljön: csak valami parlamenti szakbizottság véleményezett egyet, ami az RMDSZ-képviselő mentelmi jogát nem érintette. Aztán megírták, hogy a képviselőház „ma plénumban meg fogja szavazni a letartóztatását”. Nem úgy lett. Nem volt hozzá kvórum. És különben is: a parlament csak a letartóztathatóságáról dönthet (azaz mentelmi jogának visszavonásáról), előállítása és lefogása már ügyészi-bírói-rendőri intézkedést követel, megvan ennek a rendje-sora. Mert lehetne ez egyszerűbb, ugyanis a politikus már lemondott a mandátumáról s az ezzel járó mentelmi jogról, de még ez sem érvényes egyelőre, hiszen nem személyesen tette. Nem is fogja, hiszen megmondta: ő Romániába önszántából nem jön, mert nem érzi biztonságban magát. Egyelőre patthelyzet van.
Aminek nyomán újabb hisztériakeltés indult meg a bukaresti bulvártévékben: Markó már fél éve „szökésben van”, mégis felveszi a képviselői gázsit, vagyis a román állam finanszírozza a magyarországi dekkolását! Ha ugyanis nem fogadták el a lemondását, akkor tovább kell fizetni őt, mint parlamenti képviselőt. Nem is beszélve a korábbi üléspénzekről, amiket a restitúciós bizottságban kapott, no meg a feltételezhető csúszópénzekről, jutalékokról, jattokról – inszinuálnak sokan és egyre többen és egyre vehemensebben. Miközben ő folyton állítja: soha egyetlen fityinget sem tett zsebre törvénytelenül.
Nincs okunk kételkedni a szavaiban még akkor sem, ha tudván tudjuk, hogy a világhíres romániai korrupció csúcsán jórészt politikusok sütkéreznek. Már-már sajnálkozva mondjuk: a közszereplőnek nem elég becsületesnek lennie, annak is kell látszania. Feltéve, ha egyáltalán ad a látszatra.
R. Balogh Mihály
itthon.ma
Van neki elég baja szegény fejének, nem szeretném csak azért köszörülni rajta a nyelvemet, mert most ez „trendi”. Ha ugyanis csak a fele igaz mindannak, amit Markó Attiláról leírtak, el- és bemondtak a román médiában az elmúlt hetekben-hónapokban, már akkor is nagy slamasztikában vergődik – mert még az sincs kizárva, hogy a román hatóságok a „közvélemény” nyomására nemzetközi elfogatóparancsot adnak ki ellene.
Köröztetik az Interpollal, kiadatását kérik Magyarországtól, hazacsempészik egy rabomobilban – pontosan nem is tudom, hogy mi az ilyenkor szokásos eljárás, nem vagyok se prókátor, se zsandár. Csak gyanítom, hogy köröztetni mégsem kell, hiszen megvan, ő maga ismerte be, hogy immár életvitelszerűen Magyarországon tartózkodik, és nem is kíván visszatérni Romániába addig, amíg itt el lehet ítélni valakit azért, mert teljesíti a kötelességét. Markó ugyanis – akit a román sajtó nagy része, de a magyar közvélemény jelentős hányada is Markó Béla rokonának tart, pedig nincs köztük vérségi kötelék – azért kapott több évnyi felfüggesztett börtönbüntetést, mert jogszerűen és a jó erkölcsnek megfelelően „illetékes elvtársként” egyetértett a Székely Mikó Református Kollégium restitúciójával.
Tehát csak a kötelességét teljesítette, „csak egy tollvonás volt a bűne” – mint a 48-as mártír Szacsvay Imrének, aki jegyzőként csupán kötelességszerűen ellenjegyezte a forradalmi magyar országgyűlés trónfosztó határozatát. Szacsvaynak ez a fejébe került, a párhuzam azért sem tűnik erőltetettnek, mert a román hatalom – miként annak idején a Habsburg – „ellenforradalmi megtorlásként” sújtott le Markó Attilára, amiért az visszaadatta a magyar református egyháznak azt az ingatlant, amit a román állam attól elvett.
Egyre kevesebb kétségünk lehet afelől, hogy justizmord történt. Amit a román igazságszolgáltatás nem akar és nem fog soha beismerni, sőt, éppen azon van, hogy még jobban elmaszatolja: újabb törvénytelenséggel leplezze az előzőt. Mégpedig úgy, hogy bebizonyítani próbálja: Markó egy sokkal nagyobb bűnöző, mint amiért elsőre elítélték, valójában könnyen megúszta a feltételessel. Ezért aztán távollétében vádat emeltek ellene is – azokkal együtt, akikkel a restitúciós és kártérítési hatóságnál intézték a jogtalanul államosított vagyonok ügyét –, mondván: nagy kárt okoztak az államnak azáltal, hogy túl magas kártérítéseket ítéltek meg a kommunizmus idején elbitorolt ingatlanokért. Ha másodszor is sikerülne elítéltetni, az első büntetést is le kéne ülnie, nem úszhatja meg a dutyit.
A címbeli sajtókabaré abból adódik, hogy a nyilvános térben annyi butaság jelent meg írásban, szóban, képben azokról az ügyekről, amibe Markó Attilát belekeverték, no meg magáról a személyről és eddigi pályafutásáról, hogy ezeken ő maga is igen sokat hüledezik. Miközben folyton hangoztatja: hazugságok tömkelegéről van szó. De nehogy azt higgyük, csak a román sajtó „tájékozatlan”! A minap egyik megyei napilapunk adta hírül: letartóztathatják M. A.-t. Hogy kiderüljön: csak valami parlamenti szakbizottság véleményezett egyet, ami az RMDSZ-képviselő mentelmi jogát nem érintette. Aztán megírták, hogy a képviselőház „ma plénumban meg fogja szavazni a letartóztatását”. Nem úgy lett. Nem volt hozzá kvórum. És különben is: a parlament csak a letartóztathatóságáról dönthet (azaz mentelmi jogának visszavonásáról), előállítása és lefogása már ügyészi-bírói-rendőri intézkedést követel, megvan ennek a rendje-sora. Mert lehetne ez egyszerűbb, ugyanis a politikus már lemondott a mandátumáról s az ezzel járó mentelmi jogról, de még ez sem érvényes egyelőre, hiszen nem személyesen tette. Nem is fogja, hiszen megmondta: ő Romániába önszántából nem jön, mert nem érzi biztonságban magát. Egyelőre patthelyzet van.
Aminek nyomán újabb hisztériakeltés indult meg a bukaresti bulvártévékben: Markó már fél éve „szökésben van”, mégis felveszi a képviselői gázsit, vagyis a román állam finanszírozza a magyarországi dekkolását! Ha ugyanis nem fogadták el a lemondását, akkor tovább kell fizetni őt, mint parlamenti képviselőt. Nem is beszélve a korábbi üléspénzekről, amiket a restitúciós bizottságban kapott, no meg a feltételezhető csúszópénzekről, jutalékokról, jattokról – inszinuálnak sokan és egyre többen és egyre vehemensebben. Miközben ő folyton állítja: soha egyetlen fityinget sem tett zsebre törvénytelenül.
Nincs okunk kételkedni a szavaiban még akkor sem, ha tudván tudjuk, hogy a világhíres romániai korrupció csúcsán jórészt politikusok sütkéreznek. Már-már sajnálkozva mondjuk: a közszereplőnek nem elég becsületesnek lennie, annak is kell látszania. Feltéve, ha egyáltalán ad a látszatra.
R. Balogh Mihály
itthon.ma
2015. április 10.
Az államfő tanácsosával egyeztetett az EMNT
Az autonómiáról, a regionális átszervezésről, a magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról, valamint a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyéről egyeztetett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) küldöttsége Laurenţiu-Mihai Ştefannal, a román elnöki hivatal belpolitikai tanácsadójával.
A Cotroceni-palotában szerdán lezajlott találkozón Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az EMNT tevékenységét, valamint a Demokrácia Központok munkáját ismertette. Mátis Jenő alelnök az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) regionalizációs kerettörvény-tervezetét mutatta be. Nagy Pál alelnök az eddig elkészült autonómiatervezeteket ismertette. A küldöttség átadta Klaus Johannis államfő tanácsosának a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) 2004-ben a parlament elé is beterjesztett, utóbb elutasított törvénytervezetét, amely Székelyföld jogállását szabályozná. Az EMNT vezetői hangsúlyozták: az autonómia Románia minden lakosának érdekeit szolgálná, és az erdélyi magyar közösség fejlődésének biztosítéka. A megbeszélésen Laurenţiu-Mihai Ştefan értékelte, hogy az EMNT küldöttei személyesen tájékoztatták az általuk képviselt kérdésekről, és úgy vélte: a szerdai találkozóhoz hasonló egyeztetések kiváló lehetőséget biztosítanak ahhoz, hogy – a magyar–magyar és a magyar–román párbeszéd nyomán – megtalálják azokat a törvényi és intézményi kereteket, melyek alkalmazásával Románia minden lakosának anyagi és szellemi jólétét biztosíthatják – tudatja az EMNT közleménye. Laurenţiu-Mihai Ştefan felhívta a figyelmet arra, hogy a közéleti témákban megjelenő nyilatkozatok, valamint a magyar közösségen belüli politikai viták – a nyelvi korlátok miatt – sok esetben elérhetetlenek a szélesebb romániai közvélemény számára. Az EMNT küldöttsége és az elnöki tanácsos közötti megbeszélés azután jött létre, miután Tőkés László, az EMNT elnöke találkozót kért a román államfőtől. Az EMNT képviselői megegyeztek az elnöki tanácsossal, hogy rendszeresítik az egyeztetéseket, és az államelnöki hivatal rendelkezésére bocsátják a magyar közösség ügyeit érintő szakmai anyagokat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az autonómiáról, a regionális átszervezésről, a magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról, valamint a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyéről egyeztetett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) küldöttsége Laurenţiu-Mihai Ştefannal, a román elnöki hivatal belpolitikai tanácsadójával.
A Cotroceni-palotában szerdán lezajlott találkozón Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az EMNT tevékenységét, valamint a Demokrácia Központok munkáját ismertette. Mátis Jenő alelnök az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) regionalizációs kerettörvény-tervezetét mutatta be. Nagy Pál alelnök az eddig elkészült autonómiatervezeteket ismertette. A küldöttség átadta Klaus Johannis államfő tanácsosának a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) 2004-ben a parlament elé is beterjesztett, utóbb elutasított törvénytervezetét, amely Székelyföld jogállását szabályozná. Az EMNT vezetői hangsúlyozták: az autonómia Románia minden lakosának érdekeit szolgálná, és az erdélyi magyar közösség fejlődésének biztosítéka. A megbeszélésen Laurenţiu-Mihai Ştefan értékelte, hogy az EMNT küldöttei személyesen tájékoztatták az általuk képviselt kérdésekről, és úgy vélte: a szerdai találkozóhoz hasonló egyeztetések kiváló lehetőséget biztosítanak ahhoz, hogy – a magyar–magyar és a magyar–román párbeszéd nyomán – megtalálják azokat a törvényi és intézményi kereteket, melyek alkalmazásával Románia minden lakosának anyagi és szellemi jólétét biztosíthatják – tudatja az EMNT közleménye. Laurenţiu-Mihai Ştefan felhívta a figyelmet arra, hogy a közéleti témákban megjelenő nyilatkozatok, valamint a magyar közösségen belüli politikai viták – a nyelvi korlátok miatt – sok esetben elérhetetlenek a szélesebb romániai közvélemény számára. Az EMNT küldöttsége és az elnöki tanácsos közötti megbeszélés azután jött létre, miután Tőkés László, az EMNT elnöke találkozót kért a román államfőtől. Az EMNT képviselői megegyeztek az elnöki tanácsossal, hogy rendszeresítik az egyeztetéseket, és az államelnöki hivatal rendelkezésére bocsátják a magyar közösség ügyeit érintő szakmai anyagokat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 10.
Kopjafa Árva Bethlen Kata emlékére (Étfalván őrzik a hagyományt)
Addig kell az embernek maradandót alkotnia, amíg él – hangsúlyozta Lemhényi Katalin, az étfalvi Árva Bethlen Kata Elemi Iskola vezetője tegnap a névadó emlékére állított kopjafa avatóján. Az iskola udvarán összegyűlt ünneplők körében Zsigmond Zoltán, a gidófalvi Czetz János Általános Iskola igazgatója azt mondta: nem a jövőt kell búsulni, hanem a jelenben tenni – utalva arra, hogy egyesek megkérdőjelezték, amikor a kilenc gyermekkel működő helyi iskola a végnapjait éli, ideje van-e kopjafaállításnak.
Az étfalvi iskola tavaly ilyenkor indította útjára a Falvaink nevezetességei programot, a tegnapi Árva Bethlen Kata-nap ennek folytatása. Szóhagyomány szerint a XVIII. századi erdélyi nagyasszony a jelenlegi iskola épületében rendezte be nyári kastélyát, ennek emlékét őrzik a helyiek. A harmadik osztályos kisdiákok röviden ismertették Árva Bethlen Kata életútját, majd verssel és énekkel zárták műsorukat. Zsigmond Zoltán, a kopjafa faragója kiemelte: fontos, hogy hagyjunk magunk után maradandó jelt, és gitárkísérettel előadta a baróti Transylmania zenekar Apám, mondd el a hegyek nevét kezdetű dalát. Az énekek sorát gidófalvi diákok folytatták Oláh-Badi András tanító vezetésével. Árva Bethlen Kata az őt ért sok csapás ellenére megőrizte hitét, és azt is fontosnak tartotta, hogy a gyülekezeteket hitben megerősítse, tanította a gyermekeket, tevékenykedett a nőszövetségekben – emelte ki Barabás Béla étfalvi református lelkipásztor, aki János apostol Jelenéseinek Könyve 3. része 8. versét idézve figyelmeztetett, meg kell tartanunk az Úr beszédét, mert az emlékezés, a hagyományőrzés önmagában nem tartja meg közösségeinket.
A kopjafát Máthé Irén nyugalmazott tanítónő és Szakács Benjamin köztiszteletnek örvendő helyi lakos leplezte le, áldás után az ünneplők koszorúztak, majd az iskola épületében Zsigmond Emese, a málnási Tőkés József Általános Iskola történelem–földrajz szakos tanára bemutatta Társadalmi életrítusok a XVII. századi Erdélyben című előadását.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Addig kell az embernek maradandót alkotnia, amíg él – hangsúlyozta Lemhényi Katalin, az étfalvi Árva Bethlen Kata Elemi Iskola vezetője tegnap a névadó emlékére állított kopjafa avatóján. Az iskola udvarán összegyűlt ünneplők körében Zsigmond Zoltán, a gidófalvi Czetz János Általános Iskola igazgatója azt mondta: nem a jövőt kell búsulni, hanem a jelenben tenni – utalva arra, hogy egyesek megkérdőjelezték, amikor a kilenc gyermekkel működő helyi iskola a végnapjait éli, ideje van-e kopjafaállításnak.
Az étfalvi iskola tavaly ilyenkor indította útjára a Falvaink nevezetességei programot, a tegnapi Árva Bethlen Kata-nap ennek folytatása. Szóhagyomány szerint a XVIII. századi erdélyi nagyasszony a jelenlegi iskola épületében rendezte be nyári kastélyát, ennek emlékét őrzik a helyiek. A harmadik osztályos kisdiákok röviden ismertették Árva Bethlen Kata életútját, majd verssel és énekkel zárták műsorukat. Zsigmond Zoltán, a kopjafa faragója kiemelte: fontos, hogy hagyjunk magunk után maradandó jelt, és gitárkísérettel előadta a baróti Transylmania zenekar Apám, mondd el a hegyek nevét kezdetű dalát. Az énekek sorát gidófalvi diákok folytatták Oláh-Badi András tanító vezetésével. Árva Bethlen Kata az őt ért sok csapás ellenére megőrizte hitét, és azt is fontosnak tartotta, hogy a gyülekezeteket hitben megerősítse, tanította a gyermekeket, tevékenykedett a nőszövetségekben – emelte ki Barabás Béla étfalvi református lelkipásztor, aki János apostol Jelenéseinek Könyve 3. része 8. versét idézve figyelmeztetett, meg kell tartanunk az Úr beszédét, mert az emlékezés, a hagyományőrzés önmagában nem tartja meg közösségeinket.
A kopjafát Máthé Irén nyugalmazott tanítónő és Szakács Benjamin köztiszteletnek örvendő helyi lakos leplezte le, áldás után az ünneplők koszorúztak, majd az iskola épületében Zsigmond Emese, a málnási Tőkés József Általános Iskola történelem–földrajz szakos tanára bemutatta Társadalmi életrítusok a XVII. századi Erdélyben című előadását.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 10.
Az első őshonos csemeték
Csernáton, Feldoboly és Csomakőrös mellett Kőröspatakon, Kálnokon, illetve Bardoc-Miklósvárszék öt településén és a Bodza-vidéken is ültetnek azokból az őshonos gyümölcsfacsemetékből, melyeket a Háromszéki Közösségi Alapítvány ajánlott fel legújabb kezdeményezésével.
Az Egy fa a jövő nemzedékének programban befutott pályázatok alapján idén 1400 csemetét juttatnak el díjmentesen Háromszék öt régiójába. Az első gyümölcsfákat ma délelőtt vehetik át a kőröspataki igénylők – a Háromszéki Közösségi Alapítvány tegnapi tájékoztatása szerint a település önkormányzata hozzájárul egy csemetekert létrehozásához is. Évente 1500 csemete szétosztását tervezik, céljuk, hogy tíz év leforgása alatt minden háromszéki településen ültethessenek, majd élvezhessék az őshonos gyümölcsfák termését. (dvk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Csernáton, Feldoboly és Csomakőrös mellett Kőröspatakon, Kálnokon, illetve Bardoc-Miklósvárszék öt településén és a Bodza-vidéken is ültetnek azokból az őshonos gyümölcsfacsemetékből, melyeket a Háromszéki Közösségi Alapítvány ajánlott fel legújabb kezdeményezésével.
Az Egy fa a jövő nemzedékének programban befutott pályázatok alapján idén 1400 csemetét juttatnak el díjmentesen Háromszék öt régiójába. Az első gyümölcsfákat ma délelőtt vehetik át a kőröspataki igénylők – a Háromszéki Közösségi Alapítvány tegnapi tájékoztatása szerint a település önkormányzata hozzájárul egy csemetekert létrehozásához is. Évente 1500 csemete szétosztását tervezik, céljuk, hogy tíz év leforgása alatt minden háromszéki településen ültethessenek, majd élvezhessék az őshonos gyümölcsfák termését. (dvk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 10.
Csőlátás. Politikum és közszolgálat
Egy fiktív funkcióért fizetését évekig felvevő televíziós szerkesztő körül nemrég kirobbant botrány (Debreczeni Hajnal, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtóirodájának vezetőjéről van szó – szerk. megj.) egy sokkal mélyebb problémára hívja fel a figyelmet. A közszolgálati rádió és televízió igazgatótanácsának tagjait többek között a parlamenti pártok jelölik. A pártok leggyakrabban egy-egy velük szimpatizáló médiaszakembert választanak, akinek a hivatali eskü letétele után már a törvény szerint nem a pártot, hanem az intézményt kell szolgálnia.
Az igazgatótanács tagjai nem szólhatnak bele a műsorokba, személyzeti kérdésekbe, a két médiaintézmény általános, strukturális folyamatait, a szerkezetet, a rendszer egészét illető döntéseket hoznak. Ugyanakkor a pénzügyi folyamatokat, az évenkénti beszámolókat is felülvizsgálják, majd a parlament illető bizottsága elé terjesztik.
És mégis. A politikai pártok reflexei és a tévé, rádió működését irányító vezetők kiválasztásában játszott strukturális szerepük miatt az igazgatótanácsi tagok személyes befolyása nem elhanyagolható. Nem mindegy az, ha valamelyik részleg igazgatójának van támogatója az igazgatótanácsban. Így aztán működik a hoci-nesze.
És a magyarok? A kilencvenes években, a médiatörvények első időszakában (addig ilyen nem létezett) az RMDSZ is ismert médiaszakembereket, sajtósokat bízott meg ezzel a feladattal, akiktől remélni lehetett, hogy a köztévé, közrádió magyar szerkesztőségeinek sorsát a szívükön viselik, az anyagi gondokat, ha kell, akár a tanács elé viszik, a magyar nyelvű műsorok adásidejét érintő intézkedéseket próbálják pozitív irányba terelni stb. No, és az egyéb műsorokban nem- egyszer előbukkanó magyarellenes hangokra van, ki felhívja a figyelmet, ha kell, tiltakozás és beadványok formájában. Aztán változtak az idők. Ahogy az erdélyi magyar politikai közélet rétegződött, a szövetségen kívül más opciók, vélemények, civil szervezetek és pártok jelentek meg, e folyamattal egy időben a közszolgálati elektronikus sajtóba küldött személyek esetében egyre fontosabb lett a szakmai kiválóság helyett a politikai megbízhatóság. Ez odáig fajult, hogy az RMDSZ olyan igazgatótanácsi tagokat is jelölt ezekre a felelős, nagy fizetéssel és aránylag kevés munkával járó feladatokra, akiknek a világon semmi közük nem volt a média világához. Nem célom a személyeskedés, de ilyen eset volt az épp most címlapsztori hősévé vált Debreczeni Hajnal jelenlegi férje, a biológus Nagy Zoltán jelölése a közszolgálati televízió igazgatótanácsába. A kinevezett magyar tanácstag elismert szakembere a denevérek életvitelének, és a verebekből írta a doktori dolgozatát, bizonyára kiváló biológus, de mi köze a denevéreknek a televízióhoz? Aztán kinevezték egy inkább hozzáillő helyre, a környezet-minisztériumba államtitkárnak. Az eltávozott tag helyét az igazgatótanácsban ilyenkor az eredeti jelöléskor is megnevezett helyettes veszi át, aki ki más lehetett, mint a feleség, aki egyben az RMDSZ elnökségi sajtótanácsosaként működött és ugyanakkor papíron a kolozsvári rádió szerkesztője volt. Nota bene: amúgy a közmédia szerkesztő státusa nem fér össze azzal, hogy valaki részt vesz egy politikai alakulat tevékenységében. Tetszik? A nagy felelősséget és szakértelmet feltételező állások osztogatásából elképesztő kiscsoportos családi játékszer lett. Az igazgatótanács egyik tagja mesélte, hogy az új, számára rokonszenves magyar hölgytag eddigi leglelkesebb tevékenysége egy erdélyi kereskedelmi televízióval kötendő, annak előnyös szerződés nyélbeütése volt. Eszembe jutott, hogy közben milyen kevés pénzből készítenek igényes műsorokat köztévés kollégáim, és közülük sokan milyen megalázóan kis fizetést kapnak. Kedves Kelemen Hunor, rádióriporter múltadra, tehetséges irodalmi kísérleteidre, a jól hangzó, de általad is elismerten blöff „transzközép” elvi alapú csoportosulás rokonszenves filozofálgatására emlékezve azt reméltem, hogy előrelépésed a szövetség élére valamilyen változást hoz az egyre inkább egypárti reflexeket felvevő parlamenti képviseletünk korábbi szűk látókörű kapcsolatrendszerén, jelölési, pályáztatási, díjosztogatási alapelvein, amelyekben a „mi emberünk”, „megbízható”, „engedelmes” stb. tulajdonságok legtöbbször felülírták a „jó, elismert szakember”, „ért a mesterséghez” stb. elvárásokat. A közmédia vonatkozásában nagyon súlyos, az erdélyi magyarság összetételét semmibe vevő magatartás az, ha egyoldalú pártérdekek érvényesülnek, hisz a közszolgálati rádió, televízió mindenkihez szól, nem lehet valamelyik párt egyoldalú szócsöve, zsebtévéje, zsebrádiója!
Kedves Kelemen Hunor, volt rádiós, volt szabadgondolkodó, hová lett a nyitottság, a más vélemény, másként látás igénye, ami azt a fiatal író- és irodalmár-nemzedéket jellemezte a kilencvenes évek elején, amelynek Te is tagja voltál? Miért klónozol a pártban néhány korábbi vezetőtől örökölt, megjegecesedett kapcsolatmodelleket, miért zárkózol el az erdélyi értelmiség egy részétől csak azért, mert fontosnak tartják a véleményszabadságot, és nem pártérdekek, hanem a még itthon maradt magyarok érdekeinek a szemszögéből nézik a „központi”, bukaresti politikai mozgásokat? Egy beszélgetésben elmondtam: a politikum és a média viszonyának változását a fiatal politikus nemzedéktől remélhetjük. A Te eddigi működésedre gondolva már nem vagyok ebben elég biztos. Bár ki tudja? Hátha kerülnek olyan magyarok is a politika élvonalába, akik szeretnek vitatkozni, avagy ha Téged újraválasztanak, esetleg elgondolkozol azon, hogy ideje volna lazítanod a korábbi vezető réteg stílusának rád csavarodott köldökzsinórján. Csak az zárkózik el a más vélemények meghallgatásától, aki nem bízik saját igazában. A közszolgálati média lényegénél fogva és a törvények szerint is a kiegyensúlyozott tájékoztatás, a sokoldalúság és az értékorientált műsorsugárzás letéteményese. Ennek a szellemnek az ismerete és tiszteletben tartása kellene érvényesüljön magyar politikusaink közmédiával kapcsolatos mozgásterében is. Az utóbbi időben ennek alig volt nyoma, és emiatt jöhetett létre a kiscsoportos családi homokozóra szorítkozó kinevezési játékok és az adófizetők pénzével való játszadozások sorozata.
BOROS ZOLTÁN
Egy fiktív funkcióért fizetését évekig felvevő televíziós szerkesztő körül nemrég kirobbant botrány (Debreczeni Hajnal, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtóirodájának vezetőjéről van szó – szerk. megj.) egy sokkal mélyebb problémára hívja fel a figyelmet. A közszolgálati rádió és televízió igazgatótanácsának tagjait többek között a parlamenti pártok jelölik. A pártok leggyakrabban egy-egy velük szimpatizáló médiaszakembert választanak, akinek a hivatali eskü letétele után már a törvény szerint nem a pártot, hanem az intézményt kell szolgálnia.
Az igazgatótanács tagjai nem szólhatnak bele a műsorokba, személyzeti kérdésekbe, a két médiaintézmény általános, strukturális folyamatait, a szerkezetet, a rendszer egészét illető döntéseket hoznak. Ugyanakkor a pénzügyi folyamatokat, az évenkénti beszámolókat is felülvizsgálják, majd a parlament illető bizottsága elé terjesztik.
És mégis. A politikai pártok reflexei és a tévé, rádió működését irányító vezetők kiválasztásában játszott strukturális szerepük miatt az igazgatótanácsi tagok személyes befolyása nem elhanyagolható. Nem mindegy az, ha valamelyik részleg igazgatójának van támogatója az igazgatótanácsban. Így aztán működik a hoci-nesze.
És a magyarok? A kilencvenes években, a médiatörvények első időszakában (addig ilyen nem létezett) az RMDSZ is ismert médiaszakembereket, sajtósokat bízott meg ezzel a feladattal, akiktől remélni lehetett, hogy a köztévé, közrádió magyar szerkesztőségeinek sorsát a szívükön viselik, az anyagi gondokat, ha kell, akár a tanács elé viszik, a magyar nyelvű műsorok adásidejét érintő intézkedéseket próbálják pozitív irányba terelni stb. No, és az egyéb műsorokban nem- egyszer előbukkanó magyarellenes hangokra van, ki felhívja a figyelmet, ha kell, tiltakozás és beadványok formájában. Aztán változtak az idők. Ahogy az erdélyi magyar politikai közélet rétegződött, a szövetségen kívül más opciók, vélemények, civil szervezetek és pártok jelentek meg, e folyamattal egy időben a közszolgálati elektronikus sajtóba küldött személyek esetében egyre fontosabb lett a szakmai kiválóság helyett a politikai megbízhatóság. Ez odáig fajult, hogy az RMDSZ olyan igazgatótanácsi tagokat is jelölt ezekre a felelős, nagy fizetéssel és aránylag kevés munkával járó feladatokra, akiknek a világon semmi közük nem volt a média világához. Nem célom a személyeskedés, de ilyen eset volt az épp most címlapsztori hősévé vált Debreczeni Hajnal jelenlegi férje, a biológus Nagy Zoltán jelölése a közszolgálati televízió igazgatótanácsába. A kinevezett magyar tanácstag elismert szakembere a denevérek életvitelének, és a verebekből írta a doktori dolgozatát, bizonyára kiváló biológus, de mi köze a denevéreknek a televízióhoz? Aztán kinevezték egy inkább hozzáillő helyre, a környezet-minisztériumba államtitkárnak. Az eltávozott tag helyét az igazgatótanácsban ilyenkor az eredeti jelöléskor is megnevezett helyettes veszi át, aki ki más lehetett, mint a feleség, aki egyben az RMDSZ elnökségi sajtótanácsosaként működött és ugyanakkor papíron a kolozsvári rádió szerkesztője volt. Nota bene: amúgy a közmédia szerkesztő státusa nem fér össze azzal, hogy valaki részt vesz egy politikai alakulat tevékenységében. Tetszik? A nagy felelősséget és szakértelmet feltételező állások osztogatásából elképesztő kiscsoportos családi játékszer lett. Az igazgatótanács egyik tagja mesélte, hogy az új, számára rokonszenves magyar hölgytag eddigi leglelkesebb tevékenysége egy erdélyi kereskedelmi televízióval kötendő, annak előnyös szerződés nyélbeütése volt. Eszembe jutott, hogy közben milyen kevés pénzből készítenek igényes műsorokat köztévés kollégáim, és közülük sokan milyen megalázóan kis fizetést kapnak. Kedves Kelemen Hunor, rádióriporter múltadra, tehetséges irodalmi kísérleteidre, a jól hangzó, de általad is elismerten blöff „transzközép” elvi alapú csoportosulás rokonszenves filozofálgatására emlékezve azt reméltem, hogy előrelépésed a szövetség élére valamilyen változást hoz az egyre inkább egypárti reflexeket felvevő parlamenti képviseletünk korábbi szűk látókörű kapcsolatrendszerén, jelölési, pályáztatási, díjosztogatási alapelvein, amelyekben a „mi emberünk”, „megbízható”, „engedelmes” stb. tulajdonságok legtöbbször felülírták a „jó, elismert szakember”, „ért a mesterséghez” stb. elvárásokat. A közmédia vonatkozásában nagyon súlyos, az erdélyi magyarság összetételét semmibe vevő magatartás az, ha egyoldalú pártérdekek érvényesülnek, hisz a közszolgálati rádió, televízió mindenkihez szól, nem lehet valamelyik párt egyoldalú szócsöve, zsebtévéje, zsebrádiója!
Kedves Kelemen Hunor, volt rádiós, volt szabadgondolkodó, hová lett a nyitottság, a más vélemény, másként látás igénye, ami azt a fiatal író- és irodalmár-nemzedéket jellemezte a kilencvenes évek elején, amelynek Te is tagja voltál? Miért klónozol a pártban néhány korábbi vezetőtől örökölt, megjegecesedett kapcsolatmodelleket, miért zárkózol el az erdélyi értelmiség egy részétől csak azért, mert fontosnak tartják a véleményszabadságot, és nem pártérdekek, hanem a még itthon maradt magyarok érdekeinek a szemszögéből nézik a „központi”, bukaresti politikai mozgásokat? Egy beszélgetésben elmondtam: a politikum és a média viszonyának változását a fiatal politikus nemzedéktől remélhetjük. A Te eddigi működésedre gondolva már nem vagyok ebben elég biztos. Bár ki tudja? Hátha kerülnek olyan magyarok is a politika élvonalába, akik szeretnek vitatkozni, avagy ha Téged újraválasztanak, esetleg elgondolkozol azon, hogy ideje volna lazítanod a korábbi vezető réteg stílusának rád csavarodott köldökzsinórján. Csak az zárkózik el a más vélemények meghallgatásától, aki nem bízik saját igazában. A közszolgálati média lényegénél fogva és a törvények szerint is a kiegyensúlyozott tájékoztatás, a sokoldalúság és az értékorientált műsorsugárzás letéteményese. Ennek a szellemnek az ismerete és tiszteletben tartása kellene érvényesüljön magyar politikusaink közmédiával kapcsolatos mozgásterében is. Az utóbbi időben ennek alig volt nyoma, és emiatt jöhetett létre a kiscsoportos családi homokozóra szorítkozó kinevezési játékok és az adófizetők pénzével való játszadozások sorozata.
BOROS ZOLTÁN
2015. április 10.
Az Erdélyi Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh kiállítása
Április 11-én, szombaton délelőtt 11 órakor a marosvécsi várkastélyban megnyílik az Erdélyi Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh kiállítása, melyen nagy számban kapnak helyet Kemény Endre magángyűjteményének darabjai is. A szervezők remélik, hogy az esemény kedvet ad szervezetek és magánemberek számára, hogy a jövőben hasonló rendezvényeknek adhasson helyt és ismét az erdélyi kultúra palettájára kerüljön a marosvécsi várkastély. A Kemény család és az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány minden érdeklődőt vár a megnyitóra.
Népújság (Marosvásárhely)
Április 11-én, szombaton délelőtt 11 órakor a marosvécsi várkastélyban megnyílik az Erdélyi Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh kiállítása, melyen nagy számban kapnak helyet Kemény Endre magángyűjteményének darabjai is. A szervezők remélik, hogy az esemény kedvet ad szervezetek és magánemberek számára, hogy a jövőben hasonló rendezvényeknek adhasson helyt és ismét az erdélyi kultúra palettájára kerüljön a marosvécsi várkastély. A Kemény család és az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány minden érdeklődőt vár a megnyitóra.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. április 10.
Horváth László (1924–2015)
Csak a másokért élt élet a valamire való élet
Elhunyt az Arad megyében élő egyik legidősebb magyar pedagógus. Horváth László, vagy, ahogy az egykori diákok többsége nevezte, Laci bácsi. A híranyag ennyi, s hogy 91 évet élt.
De az, hogy mit takar a több évtizedes tanári munka, hogy hányan kapják fel fejüket ma is erre a hírre, azt nem is lehet felmérni. Az Arad megyei Galsán született, igazán földrajz szakos tanári oklevele volt, azonban az évek során nagyon sok tantárgyat tanított. Azt és ott, amire és ahol szükség volt a magyar oktatásban. Tanított a Kapa utcai, Kilin akadémiának becézett iskolában is, de a legtöbbet a mai Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjeiben, a Magyar Vegyes Líceumban, illetve a 3-as számú Középiskolában. Tanított földrajzot, matematikát és műszaki rajzot, de még jó néhány tantárgy oktatásába besegített, beugrott, megfelelő szakember hiányában. Egy azért biztos: minden órájára felkészült, a számtan oktatását is olyan alaposan végezte, mint kevesen.
Érdekes ember volt: mindig nyugodt, segítőkész. Nem lehetett vele veszekedni, mert nem volt, miért. Kilencvenedik születésnapi köszöntőjében egykori igazgatója írta: „Tőled csak kérni kellett, téged fölösleges volt utasítani, veled nem lehetett hangoskodni. Tőled nem csak rajzot, földrajzot vagy számtant lehetett tanulni, de tapintatot, jó modort, elegáns öltözködést is.” Ahogy akkor szokás volt, a fiatalabb tanárok magázták a középiskolás lányokat, akik – a fiatal oktatójukkal kacérkodva –, de nem szemtelenül, Laci bácsinak nevezték.
Számos személyes emlékeim egyike az, amikor XI. osztályban (1962 koratelén) egyik osztálytársunk (már elment, nyugodjék békében) nem tudta az utolsó percben sem kivenni az orosz évharmadi dolgozatfüzetből a papírra írt puskát. A tanárnő (ő Izraelben hunyt el, nyugodjék békében) az utolsó pecekben nagyon figyelte a diákokat. Szünetben felmentünk páran Laci bácsihoz, elmondtuk a gondot. Ritka kemény módon leszidott bennünket és elzavart. A következő szünetben csöndesen hozta a lapot – csak azért, mert orosz dolgozat volt, de soha többet, gazemberek!
Talán az égi Alma Materünkben találkoztok. Ma már anekdota, de akkor egy tanuló sorsa függött a cetli kivevésétől.
Laci bácsi utolsó hét évét a Kisiratosi Máltai Házban töltötte. 90. születésnapján néhány (már nyugdíjas) „diáklánnyal” meglátogattuk. Tipikusan ugyanaz volt, aki egész életében: mindennel nagyon elégedett volt. A Ház személyzete kedves, az étel jó és elegendő, az ágy kényelmes. Talán csak egy gondja volt, erős szemüvegével már a Nyugati Jelenben a címeket sem tudta kiolvasni. Ám egy beutalt volt diáklány néha felolvas neki a lapból – ilyenkor eszébe jutnak a tanári évek, a volt tanulók és pedagógus társak. De fényképeket tudok nézni – mondta, s mutatott egy nyalábbal. Később elvittem a mi 50 éves érettségi találkozós képeimből, a legtöbb diákra emlékezett.
Azt szokták mondani, hogy szép kort élt meg. Távozása mégis fáj, eltűnt egy ember, egy pedagógus, talán egy ritka jelenség az aradi magyar oktatás térképéről. Mi, diákjai, tanártársai siratjuk, de egy vígasztal – példaértékű élete nem volt hiábavaló!
Matekovits Mihály
Nyugati Jelen (Arad)
Csak a másokért élt élet a valamire való élet
Elhunyt az Arad megyében élő egyik legidősebb magyar pedagógus. Horváth László, vagy, ahogy az egykori diákok többsége nevezte, Laci bácsi. A híranyag ennyi, s hogy 91 évet élt.
De az, hogy mit takar a több évtizedes tanári munka, hogy hányan kapják fel fejüket ma is erre a hírre, azt nem is lehet felmérni. Az Arad megyei Galsán született, igazán földrajz szakos tanári oklevele volt, azonban az évek során nagyon sok tantárgyat tanított. Azt és ott, amire és ahol szükség volt a magyar oktatásban. Tanított a Kapa utcai, Kilin akadémiának becézett iskolában is, de a legtöbbet a mai Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjeiben, a Magyar Vegyes Líceumban, illetve a 3-as számú Középiskolában. Tanított földrajzot, matematikát és műszaki rajzot, de még jó néhány tantárgy oktatásába besegített, beugrott, megfelelő szakember hiányában. Egy azért biztos: minden órájára felkészült, a számtan oktatását is olyan alaposan végezte, mint kevesen.
Érdekes ember volt: mindig nyugodt, segítőkész. Nem lehetett vele veszekedni, mert nem volt, miért. Kilencvenedik születésnapi köszöntőjében egykori igazgatója írta: „Tőled csak kérni kellett, téged fölösleges volt utasítani, veled nem lehetett hangoskodni. Tőled nem csak rajzot, földrajzot vagy számtant lehetett tanulni, de tapintatot, jó modort, elegáns öltözködést is.” Ahogy akkor szokás volt, a fiatalabb tanárok magázták a középiskolás lányokat, akik – a fiatal oktatójukkal kacérkodva –, de nem szemtelenül, Laci bácsinak nevezték.
Számos személyes emlékeim egyike az, amikor XI. osztályban (1962 koratelén) egyik osztálytársunk (már elment, nyugodjék békében) nem tudta az utolsó percben sem kivenni az orosz évharmadi dolgozatfüzetből a papírra írt puskát. A tanárnő (ő Izraelben hunyt el, nyugodjék békében) az utolsó pecekben nagyon figyelte a diákokat. Szünetben felmentünk páran Laci bácsihoz, elmondtuk a gondot. Ritka kemény módon leszidott bennünket és elzavart. A következő szünetben csöndesen hozta a lapot – csak azért, mert orosz dolgozat volt, de soha többet, gazemberek!
Talán az égi Alma Materünkben találkoztok. Ma már anekdota, de akkor egy tanuló sorsa függött a cetli kivevésétől.
Laci bácsi utolsó hét évét a Kisiratosi Máltai Házban töltötte. 90. születésnapján néhány (már nyugdíjas) „diáklánnyal” meglátogattuk. Tipikusan ugyanaz volt, aki egész életében: mindennel nagyon elégedett volt. A Ház személyzete kedves, az étel jó és elegendő, az ágy kényelmes. Talán csak egy gondja volt, erős szemüvegével már a Nyugati Jelenben a címeket sem tudta kiolvasni. Ám egy beutalt volt diáklány néha felolvas neki a lapból – ilyenkor eszébe jutnak a tanári évek, a volt tanulók és pedagógus társak. De fényképeket tudok nézni – mondta, s mutatott egy nyalábbal. Később elvittem a mi 50 éves érettségi találkozós képeimből, a legtöbb diákra emlékezett.
Azt szokták mondani, hogy szép kort élt meg. Távozása mégis fáj, eltűnt egy ember, egy pedagógus, talán egy ritka jelenség az aradi magyar oktatás térképéről. Mi, diákjai, tanártársai siratjuk, de egy vígasztal – példaértékű élete nem volt hiábavaló!
Matekovits Mihály
Nyugati Jelen (Arad)
2015. április 10.
Mikó Lőrinc egyházi és világi szolgálata
A Petőfi utcai családi ház, a Zsakó–Mikó örökség udvaráról kísértük ki Mikó Lőrincet a Házsongárdi temető családi sírkertjébe, ahol ükapja, a szintén Mikó Lőrinc unitárius kollégiumi jogtanár sírhantja fogadta be koporsóját.
Olyan hagyományokat örökölt Mikó Lőrinc, hogy azok elkötelezték mind egyháza, mind az erdélyi magyarság iránt. Apai ágon a Mikók székely eredetű nemzetsége generációkon át jogi pályát futott meg, s a politikától sem idegenkedett. Ugyanakkor tevékeny tagjai voltak egyházuknak is. Nagyapja és édesapja is jogász és egyházi főgondnok volt. Édesapja, Mikó Imre a kisebbségi jogban szakosodott, sőt szaktekintélynek számított, utóbb az irodalomban is nevet szerzett. Generációkra visszamenően az elsőszülött fiúk az Imre és a Lőrinc nevet felváltva vitték tovább. Nagyanyja családja Torockóról származott, az ottani hagyományokat éltette a nagyvárosi világban. De Mikó Lőrinc gyermekkorában a nyarakat még a Székelykő tövében, az ottani ősi házban tölthette nagyanyja szigorú felügyelete alatt.
GAAL GYÖRGY
Mikó Lőrinc /Kolozsvár, 1951. január 4. – Kolozsvár, 2015. március 26./ Közgazdasági, majd jogi diplomát szerzett. A Történelmi Magyar Egyházak Püspöki Tanácsának titkára volt 1991-től.
Szabadság (Kolozsvár)
A Petőfi utcai családi ház, a Zsakó–Mikó örökség udvaráról kísértük ki Mikó Lőrincet a Házsongárdi temető családi sírkertjébe, ahol ükapja, a szintén Mikó Lőrinc unitárius kollégiumi jogtanár sírhantja fogadta be koporsóját.
Olyan hagyományokat örökölt Mikó Lőrinc, hogy azok elkötelezték mind egyháza, mind az erdélyi magyarság iránt. Apai ágon a Mikók székely eredetű nemzetsége generációkon át jogi pályát futott meg, s a politikától sem idegenkedett. Ugyanakkor tevékeny tagjai voltak egyházuknak is. Nagyapja és édesapja is jogász és egyházi főgondnok volt. Édesapja, Mikó Imre a kisebbségi jogban szakosodott, sőt szaktekintélynek számított, utóbb az irodalomban is nevet szerzett. Generációkra visszamenően az elsőszülött fiúk az Imre és a Lőrinc nevet felváltva vitték tovább. Nagyanyja családja Torockóról származott, az ottani hagyományokat éltette a nagyvárosi világban. De Mikó Lőrinc gyermekkorában a nyarakat még a Székelykő tövében, az ottani ősi házban tölthette nagyanyja szigorú felügyelete alatt.
GAAL GYÖRGY
Mikó Lőrinc /Kolozsvár, 1951. január 4. – Kolozsvár, 2015. március 26./ Közgazdasági, majd jogi diplomát szerzett. A Történelmi Magyar Egyházak Püspöki Tanácsának titkára volt 1991-től.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. április 10.
Hitélet – Emléktábla Rezik Károly karnagynak
Az egykori karnagy emléktábláját a kolozsvári Szent Mihály-templom karzatán avatják fel április 12-én, Irgalmasság vasárnapján, a 10 órakor kezdődő szentmise keretében.
Az aradi születésű Rezik Károly 48 éven keresztül végezte hűséggel és magas szintű szaktudással a kolozsvári Szent Mihály-templom egyházzenei szolgálatát. Az ünnepi esemény főcelebránsa Kovács Sándor főesperes-plébános, közreműködik a Szent Cecília kórus.
POTYÓ ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár)
Az egykori karnagy emléktábláját a kolozsvári Szent Mihály-templom karzatán avatják fel április 12-én, Irgalmasság vasárnapján, a 10 órakor kezdődő szentmise keretében.
Az aradi születésű Rezik Károly 48 éven keresztül végezte hűséggel és magas szintű szaktudással a kolozsvári Szent Mihály-templom egyházzenei szolgálatát. Az ünnepi esemény főcelebránsa Kovács Sándor főesperes-plébános, közreműködik a Szent Cecília kórus.
POTYÓ ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár)
2015. április 10.
Megszólalt a több mint 250 éves orgona az Örmény Kulturális Napokon
Zenei szempontból nem lehetett kivetnivalót találni a kolozsvári Művészeti Múzeum, a Romániai Örmények Szövetsége és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem által megszervezett Örmény Kulturális Napok szerdai rendezvényén.
Elsősorban az immár tizenöt éve sikeres Flauto Dolce kamarazene-együttes – Szabó Mária és Majó Zoltán (furulya), Miklós Noémi (csembaló és orgona), Mihaela Maxim operaénekes – biztosította a minőséget, másrészt pedig az, hogy az európai szempontból is értékes, több mint 250 éves, hordozható orgonát is megszólaltatták, amely az erdélyi örmények fontos településéről, Erzsébetvárosból (Szeben megye) származik.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
Zenei szempontból nem lehetett kivetnivalót találni a kolozsvári Művészeti Múzeum, a Romániai Örmények Szövetsége és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem által megszervezett Örmény Kulturális Napok szerdai rendezvényén.
Elsősorban az immár tizenöt éve sikeres Flauto Dolce kamarazene-együttes – Szabó Mária és Majó Zoltán (furulya), Miklós Noémi (csembaló és orgona), Mihaela Maxim operaénekes – biztosította a minőséget, másrészt pedig az, hogy az európai szempontból is értékes, több mint 250 éves, hordozható orgonát is megszólaltatták, amely az erdélyi örmények fontos településéről, Erzsébetvárosból (Szeben megye) származik.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
2015. április 10.
Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherájsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Varázsoljuk presztízskérdéssé a magyarórát Csángóföldön
Van-e jövője Csángóföldön a magyar nyelvű oktatásnak? Nemrég szegezték nekem ezt a kérdést, enyhe hangsúlybeli utalással túlzott naivitásomra, amiért én hiszem és tudom, hogy értékes a tanítói munkám. Íme, hitem háttérszele. Minden sorom a frumószai magyar nyelvű oktatással kapcsolatos. Én itt élek családommal, ebben a faluban, Csángóföld ezen csücskében.
Évek óta, naponta több órán át tanítok magyar nyelvet csángó gyerekeknek a román tannyelvű iskolában. Annak teljes és nyílt tudatában, hogy az általuk beszélt archaikus nyelv valódi kincs. Tanítom nekik az irodalmi magyart, a ,,tiszta magyart”, ahogy ők nevezik, és használom a ,,csángosat” is, a régis beszédet.
Az egyetemi végzettségem, szakképzett magyartanári mivoltom karonfogva sétál kilenc esztendeje az idős frumószai barátnéim tudásával, mit örömnapokon átadnak nekem. Nyelvi szinten, de azon jóval túl….
Úgy tanítom a magyar anyanyelvet ezeknek a gyerekeknek, hogy annyira szeressék az óráimat, hogy utódaikat majd írassák be magyarórára. Ne kényszerből, ne pénzért, hanem annak a tudatos vagy tudattalan örömnek a hatására, amit kisgyerekekként megtapasztaltak az óráimon.
Könnyedén, játékosan okosítani nagyon nehéz. Tapasztalat kell hozzá, tudás, kidolgozott munkaterv és kitartás, és még valami elengedhetetlen, a rugalmasság. A kidolgozott munkaterv napi szintű átgondolással hatékony. Én a tanórám utolsó perceiben jegyzem le, hogy a csoport jövő órán merre haladjon. Minden csoport minden gyermekecskéje más és más. Erre is kell figyelni. És dicsérni, úgy adni erőt nekik, hogy az értékeit csokrosítsuk, ne az esetleges hibáját élesítsük. Csoportonként napi 3-4 perc átgondolni, hogy értékes magyarórát tartsak. Néha leírom, néha nem. De ahogy átlépem az osztályterem küszöbét, máris körbeölel egy szeretetpalást, melynek felelősséggallérja olykor szorít. Majd látom, hallom, ahogy haladnak a tudásukban, a kicsi hatesztendősöktől a tizennégy évesekig, egyenként és mégis csoportban, csokorékban.
Annyit bántották ezeknek a gyerekeknek a szüleit, nagyszüleit, dédszüleit, őseit csángóságuk miatt. Fizikailag, de leginkább a lelküket préselték időkön által. Hiszem, hogy figyelemmel, következetességgel, szakértelemmel és szeretettel tudatosítható a csángókban az értékességük, egyediségük ereje, és csíráztatható ez a csodanyelv. Varázsoljuk presztízskérdéssé a magyarórát Csángóföldön, hogy jövője is legyen a csángóföldi magyar nyelvű oktatásnak, mondom, kiáltom, írom évek óta. Ezt értem alatta…
(2015. március 29.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherájsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Varázsoljuk presztízskérdéssé a magyarórát Csángóföldön
Van-e jövője Csángóföldön a magyar nyelvű oktatásnak? Nemrég szegezték nekem ezt a kérdést, enyhe hangsúlybeli utalással túlzott naivitásomra, amiért én hiszem és tudom, hogy értékes a tanítói munkám. Íme, hitem háttérszele. Minden sorom a frumószai magyar nyelvű oktatással kapcsolatos. Én itt élek családommal, ebben a faluban, Csángóföld ezen csücskében.
Évek óta, naponta több órán át tanítok magyar nyelvet csángó gyerekeknek a román tannyelvű iskolában. Annak teljes és nyílt tudatában, hogy az általuk beszélt archaikus nyelv valódi kincs. Tanítom nekik az irodalmi magyart, a ,,tiszta magyart”, ahogy ők nevezik, és használom a ,,csángosat” is, a régis beszédet.
Az egyetemi végzettségem, szakképzett magyartanári mivoltom karonfogva sétál kilenc esztendeje az idős frumószai barátnéim tudásával, mit örömnapokon átadnak nekem. Nyelvi szinten, de azon jóval túl….
Úgy tanítom a magyar anyanyelvet ezeknek a gyerekeknek, hogy annyira szeressék az óráimat, hogy utódaikat majd írassák be magyarórára. Ne kényszerből, ne pénzért, hanem annak a tudatos vagy tudattalan örömnek a hatására, amit kisgyerekekként megtapasztaltak az óráimon.
Könnyedén, játékosan okosítani nagyon nehéz. Tapasztalat kell hozzá, tudás, kidolgozott munkaterv és kitartás, és még valami elengedhetetlen, a rugalmasság. A kidolgozott munkaterv napi szintű átgondolással hatékony. Én a tanórám utolsó perceiben jegyzem le, hogy a csoport jövő órán merre haladjon. Minden csoport minden gyermekecskéje más és más. Erre is kell figyelni. És dicsérni, úgy adni erőt nekik, hogy az értékeit csokrosítsuk, ne az esetleges hibáját élesítsük. Csoportonként napi 3-4 perc átgondolni, hogy értékes magyarórát tartsak. Néha leírom, néha nem. De ahogy átlépem az osztályterem küszöbét, máris körbeölel egy szeretetpalást, melynek felelősséggallérja olykor szorít. Majd látom, hallom, ahogy haladnak a tudásukban, a kicsi hatesztendősöktől a tizennégy évesekig, egyenként és mégis csoportban, csokorékban.
Annyit bántották ezeknek a gyerekeknek a szüleit, nagyszüleit, dédszüleit, őseit csángóságuk miatt. Fizikailag, de leginkább a lelküket préselték időkön által. Hiszem, hogy figyelemmel, következetességgel, szakértelemmel és szeretettel tudatosítható a csángókban az értékességük, egyediségük ereje, és csíráztatható ez a csodanyelv. Varázsoljuk presztízskérdéssé a magyarórát Csángóföldön, hogy jövője is legyen a csángóföldi magyar nyelvű oktatásnak, mondom, kiáltom, írom évek óta. Ezt értem alatta…
(2015. március 29.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)
2015. április 10.
Bakasors: “Hazavágytak ők mindannyian”
Egy sorozat első állomásaként Érmihályfalván nyílt meg csütörtökön a Tanoda Egyesület, a Szacsvay Akadémia és a Bihari Napló közös, Bakasoros című hadtörténeti kiállítása, mely első világháborús relikviákat mutat be.
Mintegy két év időtartalmúra tervezik a szervezők azt hadtörténeti vándorkiállítást, melyet terveik szerint több, mint 30 Bihar megyei helyszínen láthat majd a közönség. A sorozat első állomásaként az érmihályfalvi Dr.Andrássy Ernő Múzeumban nyílt ez meg, ahol Szilágyi Andrea muzeológus köszöntötte a megjelenteket, emlékeztetve, hogy helyi jelleggel már szerveztek hasonlót, majd Szabó Ödönnek adta át a szót. A történész-politikus köszönetet mondott a kiállítás anyagának egybegyűjtéséért a Tanoda Egyesületnek, a nagyváradi Kecse családnak, illetve a Bihari Naplónak, mely a Szacsvay Akadémiával együttműködve vállalta az első világháborúhoz kapcsolódó relikviák gyűjtését, illetve közzétételét. Sokaknak bátorítás volt az értékes tárgyi hagyatékok leporolásához, hogy látták: a BN hasábjain közzéteszik a fotókat, az azokhoz kapcsolódó történeteket, fejtette ki a politikus. Hozzátette: az I. világháború új helyzetet hagyott hátra, melyhez alkalmazkodni kellett, ugyanakkor az eltelt 100 év is folyamatos küzdelem volt, de tájainkon az utóbbi generációk már olyan kivételes helyzetben vannak – ritkaság számba menően a magyar történelmet tekintve -, hogy nem kellett harcba induljanak.
Beszédes tárgyak
Az RMDSZ megyei ügyvezetője közölte, hogy a kiállítást minden magyarok (is) lakta városba, községbe elviszik. Nyakó József helyi polgármester reményei szerint nagy érdeklődés fogja övezni a kiállítást, melyet örömmel fogadtak a városban. Sárközy Zoltán, a Pro Liberta Partium Egyesület elnöke pár szóban felelevenítette a Doberdó vidékére 10 éve kezdődött emléktúrák történetét, majd az azokról készült kutatási naplóból adott példányokat a múzeumnak és a helyi könyvtárnak. A továbbiakban a háborús relikviákat gyűjtő és a jelen kiállítást adminisztráló Kecse család (kiknek pár éve már volt egy hasonló jellegű tárlata Érmihályfalván) került az figyelem fókuszába. Dalma az egész eseményt fényképezőgéppel a kézben dokumentálta, a beszédek között Ákos mondta el Héjjas István: Hozzuk haza című versét (ebből való a címnek választott idézet, s melynek üzenete egy felhívás az áldozatok emlékének őrzésére). Kecse Gabriella, a Tanoda Egyesület elnöke pedagógusként fogalmazta meg a történelmi emlékezés fontosságát: gyökereket kell adni a gyerekeknek, hogy tudjanak szárnyalni. Hozzátette, hogy 100 év távlatából mát természetesen nincsenek élő adatközlők, de a hagyatékokból mintegy 200 nagyon “beszédes” tárgy került elő. Ezeket attól függetlenül dolgozták fel, hogy a harcvonal melyik oldalán állt egykori tulajdonosuk, hiszen “a halott katona már nem ellenség”, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a gyűjtés tovább folytatódik.
A gyűjtés folytatódik
A továbbiakban Kecse Attila látta el az alkalmi tárlatvezetői feladatot, a nézelődők pedig egyebek mellett fotókat, kitüntetéseket, érdemrendeket, dokumentumokat, rohamsisakokat, töltényhüvelyeket láthattak, egy sarokban “lövészárkot” kerítettek el homokzsákokkal és szögesdróttal. Igen érdekesek a néhai katonák személyes használati tárgyai, különösen például a töltényhüvelyekből készült emléktárgyak. Látható több úgynevezett hadimozsár, melyet a beöntésre szánt rézmozsarak helyett kaptak egykoron a háziasszonyok. A kiállítás április 24-ig látható az érmihályfalvi múzeumba, majd a sorozat folytatásaként először a környező községekbe – Érsemjén, Értarcsa, Érkörtvélyes – kerül, melyeknek képviselői jelen is voltak a minapi megnyitón.
Rencz Csaba
erdon.ro
Egy sorozat első állomásaként Érmihályfalván nyílt meg csütörtökön a Tanoda Egyesület, a Szacsvay Akadémia és a Bihari Napló közös, Bakasoros című hadtörténeti kiállítása, mely első világháborús relikviákat mutat be.
Mintegy két év időtartalmúra tervezik a szervezők azt hadtörténeti vándorkiállítást, melyet terveik szerint több, mint 30 Bihar megyei helyszínen láthat majd a közönség. A sorozat első állomásaként az érmihályfalvi Dr.Andrássy Ernő Múzeumban nyílt ez meg, ahol Szilágyi Andrea muzeológus köszöntötte a megjelenteket, emlékeztetve, hogy helyi jelleggel már szerveztek hasonlót, majd Szabó Ödönnek adta át a szót. A történész-politikus köszönetet mondott a kiállítás anyagának egybegyűjtéséért a Tanoda Egyesületnek, a nagyváradi Kecse családnak, illetve a Bihari Naplónak, mely a Szacsvay Akadémiával együttműködve vállalta az első világháborúhoz kapcsolódó relikviák gyűjtését, illetve közzétételét. Sokaknak bátorítás volt az értékes tárgyi hagyatékok leporolásához, hogy látták: a BN hasábjain közzéteszik a fotókat, az azokhoz kapcsolódó történeteket, fejtette ki a politikus. Hozzátette: az I. világháború új helyzetet hagyott hátra, melyhez alkalmazkodni kellett, ugyanakkor az eltelt 100 év is folyamatos küzdelem volt, de tájainkon az utóbbi generációk már olyan kivételes helyzetben vannak – ritkaság számba menően a magyar történelmet tekintve -, hogy nem kellett harcba induljanak.
Beszédes tárgyak
Az RMDSZ megyei ügyvezetője közölte, hogy a kiállítást minden magyarok (is) lakta városba, községbe elviszik. Nyakó József helyi polgármester reményei szerint nagy érdeklődés fogja övezni a kiállítást, melyet örömmel fogadtak a városban. Sárközy Zoltán, a Pro Liberta Partium Egyesület elnöke pár szóban felelevenítette a Doberdó vidékére 10 éve kezdődött emléktúrák történetét, majd az azokról készült kutatási naplóból adott példányokat a múzeumnak és a helyi könyvtárnak. A továbbiakban a háborús relikviákat gyűjtő és a jelen kiállítást adminisztráló Kecse család (kiknek pár éve már volt egy hasonló jellegű tárlata Érmihályfalván) került az figyelem fókuszába. Dalma az egész eseményt fényképezőgéppel a kézben dokumentálta, a beszédek között Ákos mondta el Héjjas István: Hozzuk haza című versét (ebből való a címnek választott idézet, s melynek üzenete egy felhívás az áldozatok emlékének őrzésére). Kecse Gabriella, a Tanoda Egyesület elnöke pedagógusként fogalmazta meg a történelmi emlékezés fontosságát: gyökereket kell adni a gyerekeknek, hogy tudjanak szárnyalni. Hozzátette, hogy 100 év távlatából mát természetesen nincsenek élő adatközlők, de a hagyatékokból mintegy 200 nagyon “beszédes” tárgy került elő. Ezeket attól függetlenül dolgozták fel, hogy a harcvonal melyik oldalán állt egykori tulajdonosuk, hiszen “a halott katona már nem ellenség”, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a gyűjtés tovább folytatódik.
A gyűjtés folytatódik
A továbbiakban Kecse Attila látta el az alkalmi tárlatvezetői feladatot, a nézelődők pedig egyebek mellett fotókat, kitüntetéseket, érdemrendeket, dokumentumokat, rohamsisakokat, töltényhüvelyeket láthattak, egy sarokban “lövészárkot” kerítettek el homokzsákokkal és szögesdróttal. Igen érdekesek a néhai katonák személyes használati tárgyai, különösen például a töltényhüvelyekből készült emléktárgyak. Látható több úgynevezett hadimozsár, melyet a beöntésre szánt rézmozsarak helyett kaptak egykoron a háziasszonyok. A kiállítás április 24-ig látható az érmihályfalvi múzeumba, majd a sorozat folytatásaként először a környező községekbe – Érsemjén, Értarcsa, Érkörtvélyes – kerül, melyeknek képviselői jelen is voltak a minapi megnyitón.
Rencz Csaba
erdon.ro
2015. április 10.
Híd, ami elválaszt
„Két ajándékot is kapott húsvét alkalmából a nagyváradi magyar lakosság” – fogalmazott tegnapi sajtótájékoztatóján Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megyei elnöke. Burkolatlanul célzott ezzel arra a két aktuális problémára, ami továbbra is érinti a nagyváradi történelmi magyar utcanevek fel nem tüntetését, illetve a nemrégiben a városi önkormányzat által közzé tett hídelnevezéseket, melyeket a prefektúra keretében működő névadó bizottság illetékes szervei öt a hatból arányban jóvá is hagytak, egy kivétellel, természetesen a központi Szent László híd elnevezésével. Ekként választja tehát ketté a többségi és kisebbségi véleményeket a Sebes-Körösön átívelő, egyébként mindannyiunk számára összekötő szerepet játszó híd.
Tipikus esetről beszélt Csomortányi, „szerettünk volna egy problémát megoldani, s ezzel kreáltunk egy másikat” – mondta, hozzátéve, hogy az EMNP szerint az RMDSZ a városi önkormányzattal közösen a főtéren felállítandó Szent László szobor ügye helyett más megoldásokat próbált választani, háttérmegegyezések alapján, azaz megkerülve az eddigi kezdeményezéseket, kompromisszumot kötött, ha már szobor nem lehet, legalább híd legyen elnevezve a városalapítóról. A prefektúra véleményezése csak konzultatív, de amennyiben a városvezetés mégsem hagyja jóvá a híd Szent Lászlóról való elnevezését – amit egyébként azért utasítanak el, mert „sérti egy magyar királyról elnevezett objektum a román állam integritásának eszméjét” – úgy az EMNP következő lépése az lesz, hogy az országos diszkriminációs bizottsághoz fordulnak ez ügyben.
Az EMNP immár másodszor tett panaszt a városvezetőségnél a kihelyezendő kétnyelvű utcatáblák ügyében is, amit ismét elutasítottak, megkerülve a válaszadást, egy olyan törvényre hivatkozva, aminek semmi köze nincs a helyi közösségek történelmi utcanév-használatához, hanem a települések nevének, illetve a közintézmények kisebbségi nyelven való feltűntetését szabályozza. Csomortányi három olyan törvényt, illetve szabályozást is idézett (köztük a 33/1995, 282/2007 törvények ide vonatkozó cikkelyeit), amelyek lehetővé teszik a történelmi utcanevek használatát, sőt szorgalmazzák is azokat olyan településeken, ahol a kisebbség aránya eléri a 20%-ot. Konkrét példával élve, ez Szászsebesen és Besztercén meg is valósult a közelmúltban. Az EMNP következő lépése perre vinni ezt az ügyet.
Tóth Gábor
Reggeli Újság (Nagyvárad)
„Két ajándékot is kapott húsvét alkalmából a nagyváradi magyar lakosság” – fogalmazott tegnapi sajtótájékoztatóján Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megyei elnöke. Burkolatlanul célzott ezzel arra a két aktuális problémára, ami továbbra is érinti a nagyváradi történelmi magyar utcanevek fel nem tüntetését, illetve a nemrégiben a városi önkormányzat által közzé tett hídelnevezéseket, melyeket a prefektúra keretében működő névadó bizottság illetékes szervei öt a hatból arányban jóvá is hagytak, egy kivétellel, természetesen a központi Szent László híd elnevezésével. Ekként választja tehát ketté a többségi és kisebbségi véleményeket a Sebes-Körösön átívelő, egyébként mindannyiunk számára összekötő szerepet játszó híd.
Tipikus esetről beszélt Csomortányi, „szerettünk volna egy problémát megoldani, s ezzel kreáltunk egy másikat” – mondta, hozzátéve, hogy az EMNP szerint az RMDSZ a városi önkormányzattal közösen a főtéren felállítandó Szent László szobor ügye helyett más megoldásokat próbált választani, háttérmegegyezések alapján, azaz megkerülve az eddigi kezdeményezéseket, kompromisszumot kötött, ha már szobor nem lehet, legalább híd legyen elnevezve a városalapítóról. A prefektúra véleményezése csak konzultatív, de amennyiben a városvezetés mégsem hagyja jóvá a híd Szent Lászlóról való elnevezését – amit egyébként azért utasítanak el, mert „sérti egy magyar királyról elnevezett objektum a román állam integritásának eszméjét” – úgy az EMNP következő lépése az lesz, hogy az országos diszkriminációs bizottsághoz fordulnak ez ügyben.
Az EMNP immár másodszor tett panaszt a városvezetőségnél a kihelyezendő kétnyelvű utcatáblák ügyében is, amit ismét elutasítottak, megkerülve a válaszadást, egy olyan törvényre hivatkozva, aminek semmi köze nincs a helyi közösségek történelmi utcanév-használatához, hanem a települések nevének, illetve a közintézmények kisebbségi nyelven való feltűntetését szabályozza. Csomortányi három olyan törvényt, illetve szabályozást is idézett (köztük a 33/1995, 282/2007 törvények ide vonatkozó cikkelyeit), amelyek lehetővé teszik a történelmi utcanevek használatát, sőt szorgalmazzák is azokat olyan településeken, ahol a kisebbség aránya eléri a 20%-ot. Konkrét példával élve, ez Szászsebesen és Besztercén meg is valósult a közelmúltban. Az EMNP következő lépése perre vinni ezt az ügyet.
Tóth Gábor
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. április 10.
Vetélkedő a székelység történetéből Udvarhelyen
A székelység története és kultúrája témában szerveztek vetélkedőt általános iskolásoknak szerdán a székelyudvarhelyi Bányai János Műszaki Szakközépiskolában. A rendhagyó versenyre Hargita megye több településéről érkeztek diákok.
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke a díjátadón megköszönte a tanároknak, hogy felkészítették a gyerekeket a versenyre, a diákoknak pedig, hogy időt és fáradságot nem sajnálva tanultak a vetélkedőre.
„Nem olyan régi tantárgy a székelység története az iskolában, és ha már eljutottunk erre a szintre, hogy megyei versenyt szerveztünk, jó irányba haladunk. Székelyföldön ez a verseny nagy jelentőséggel bír, azt is mondhatom, hogy egyféle történelmi pillanat” – mondta a tanácselnök. Hozzátette, jó ötletnek tartaná, ha a vetélkedőt az egész Székelyföldre kiterjesztenék, a magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny mintájára, ahol, mint fogalmazott, szervezés, felkészülés tekintetében is magasra helyezik a lécet.
„Bízom abban, hogy mindazok akik eljöttek, nyertek, hiszen amit megtanultatok, segíteni fog az itthon maradásban, gyökéreresztésben. Legyetek büszkék arra a térségre, ahol születettek, és amelynek a történelmét már jól ismeritek” – tanácsolta a versenyzőknek Borboly Csaba.
A verseny valamenynyi résztvevője könyvjutalmat kapott, az első három helyezett pedig pénzjutalomban is részesült a Rákóczi Szövetség, a Pro Hungaris Alapítvány és a Hargita megyei önkormányzat támogatása révén. A verseny első helyezettje a fenyédi Márton Áron Általános Iskola csapata lett, melyet a Korondi Iskolaközpont diákjai, illetve az etédi Jósika Miklós Általános Iskola tanulói követtek a sorban.
Krónika (Kolozsvár)
A székelység története és kultúrája témában szerveztek vetélkedőt általános iskolásoknak szerdán a székelyudvarhelyi Bányai János Műszaki Szakközépiskolában. A rendhagyó versenyre Hargita megye több településéről érkeztek diákok.
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke a díjátadón megköszönte a tanároknak, hogy felkészítették a gyerekeket a versenyre, a diákoknak pedig, hogy időt és fáradságot nem sajnálva tanultak a vetélkedőre.
„Nem olyan régi tantárgy a székelység története az iskolában, és ha már eljutottunk erre a szintre, hogy megyei versenyt szerveztünk, jó irányba haladunk. Székelyföldön ez a verseny nagy jelentőséggel bír, azt is mondhatom, hogy egyféle történelmi pillanat” – mondta a tanácselnök. Hozzátette, jó ötletnek tartaná, ha a vetélkedőt az egész Székelyföldre kiterjesztenék, a magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny mintájára, ahol, mint fogalmazott, szervezés, felkészülés tekintetében is magasra helyezik a lécet.
„Bízom abban, hogy mindazok akik eljöttek, nyertek, hiszen amit megtanultatok, segíteni fog az itthon maradásban, gyökéreresztésben. Legyetek büszkék arra a térségre, ahol születettek, és amelynek a történelmét már jól ismeritek” – tanácsolta a versenyzőknek Borboly Csaba.
A verseny valamenynyi résztvevője könyvjutalmat kapott, az első három helyezett pedig pénzjutalomban is részesült a Rákóczi Szövetség, a Pro Hungaris Alapítvány és a Hargita megyei önkormányzat támogatása révén. A verseny első helyezettje a fenyédi Márton Áron Általános Iskola csapata lett, melyet a Korondi Iskolaközpont diákjai, illetve az etédi Jósika Miklós Általános Iskola tanulói követtek a sorban.
Krónika (Kolozsvár)
2015. április 10.
Szent László: híd, ami elválaszt
Újabb bizonyítékra bukkantam arra nézvést, hogy Románia igenis gazdag ország. Ugyanis számos olyan intézményt képes eltartani, amelyek konkrét haszna tulajdonképpen mindenki előtt rejtett, viszont számos közeli ismerősnek és üzletfélnek lehet bennük jól fizető állást biztosítani.
Itt vannak mindjárt a megyei prefektúrák alárendeltségében működő bizottságok, amelyek feladata az, hogy elbírálják az egyes önkormányzatok által bizonyos közterületeknek, illetve létesítményeknek adandó neveket. Itt jegyeznénk meg, hogy már eleve a prefektúra intézményének szükségessége is megkérdőjelezhető, hiszen nem a polgárok választják a prefektust, hanem az aktuális kormány nevezi ki a tisztségbe.
Az intézmény feladata hivatalosan a törvények betartása fölötti őrködés, de valójában nem több a helyi közigazgatás és a kormány közé ékelődő szervnél, amelyen keresztül a központ ellenőrizni tudja a helyi intézményeket, és beleszólhat mindenbe. Mi sem illusztrálja jobban mindezt annál, ahogy az említett névelbíráló bizottságok működnek.
Itt van például Nagyvárad esete, ahol az önkormányzat belement abba, hogy a település legközpontibb fekvésű hídját a városalapító Szent László királyról nevezzék el. Nincs szó parttalan toleranciáról: öt másik híd olyan román vagy a románok számára fontos személyiség nevét kapja, akiknek a városhoz amúgy semmi közük.
A listát föl kellett terjeszteni a névelbíráló bizottsághoz, amelynek tagjai kizárólag a Szent László elnevezést kifogásolták, mondván: a történelmi Szent László és Bémer tereket összekötő hidat inkább a román nemzeti egységet képviselő személyiségről kellene elnevezni, mivel románul Egyesülés és Ferdinánd király térnek hívják a két közteret. Ez mindenképpen érdekes okfejtés egy olyan intézmény testületétől, amelynek elvileg a törvényesség betartatása lenne a feladata.
Jómagam ugyanis nem tudok olyan törvényről, amely tiltaná, hogy a településeken magyar személyiségekről nevezzenek el köztereket. Ráadásul normális helyeken nemhogy egy fantombizottságnak, de még a kormánynak sincs köze ahhoz, hogy egy településen kiről neveznek el köztereket. De, mint már említettem, Románia gazdag ország. Arra legalábbis mindenképpen futja, hogy a sovinizmust és az őshonos magyar közösséggel szembeni gyűlöletet ébren tartó testületeket pénzeljenek.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
Újabb bizonyítékra bukkantam arra nézvést, hogy Románia igenis gazdag ország. Ugyanis számos olyan intézményt képes eltartani, amelyek konkrét haszna tulajdonképpen mindenki előtt rejtett, viszont számos közeli ismerősnek és üzletfélnek lehet bennük jól fizető állást biztosítani.
Itt vannak mindjárt a megyei prefektúrák alárendeltségében működő bizottságok, amelyek feladata az, hogy elbírálják az egyes önkormányzatok által bizonyos közterületeknek, illetve létesítményeknek adandó neveket. Itt jegyeznénk meg, hogy már eleve a prefektúra intézményének szükségessége is megkérdőjelezhető, hiszen nem a polgárok választják a prefektust, hanem az aktuális kormány nevezi ki a tisztségbe.
Az intézmény feladata hivatalosan a törvények betartása fölötti őrködés, de valójában nem több a helyi közigazgatás és a kormány közé ékelődő szervnél, amelyen keresztül a központ ellenőrizni tudja a helyi intézményeket, és beleszólhat mindenbe. Mi sem illusztrálja jobban mindezt annál, ahogy az említett névelbíráló bizottságok működnek.
Itt van például Nagyvárad esete, ahol az önkormányzat belement abba, hogy a település legközpontibb fekvésű hídját a városalapító Szent László királyról nevezzék el. Nincs szó parttalan toleranciáról: öt másik híd olyan román vagy a románok számára fontos személyiség nevét kapja, akiknek a városhoz amúgy semmi közük.
A listát föl kellett terjeszteni a névelbíráló bizottsághoz, amelynek tagjai kizárólag a Szent László elnevezést kifogásolták, mondván: a történelmi Szent László és Bémer tereket összekötő hidat inkább a román nemzeti egységet képviselő személyiségről kellene elnevezni, mivel románul Egyesülés és Ferdinánd király térnek hívják a két közteret. Ez mindenképpen érdekes okfejtés egy olyan intézmény testületétől, amelynek elvileg a törvényesség betartatása lenne a feladata.
Jómagam ugyanis nem tudok olyan törvényről, amely tiltaná, hogy a településeken magyar személyiségekről nevezzenek el köztereket. Ráadásul normális helyeken nemhogy egy fantombizottságnak, de még a kormánynak sincs köze ahhoz, hogy egy településen kiről neveznek el köztereket. De, mint már említettem, Románia gazdag ország. Arra legalábbis mindenképpen futja, hogy a sovinizmust és az őshonos magyar közösséggel szembeni gyűlöletet ébren tartó testületeket pénzeljenek.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2015. április 10.
Holnap után fesztivál a holnaposok városában
Megvetette lábát Nagyváradon a két évvel ezelőtt hagyományteremtő szándékkal útnak indított Holnap után fesztivál, így a szervező Szigligeti Színház jövő szerdától vasárnapig ismét, immár harmadik alkalommal helyezi főszerepbe a város reprezentatív alkotóit, hogy bemutassa őket a nagyérdeműnek.
Mint ahogyan azt a csütörtöki sajtótájékoztatón beharangozott rendezvény neve is jelzi, ezúttal is a holnaposok nemzedékétől kiindulva szervezik meg a kulturális rendezvénysorozatot: a magyar kultúra történetében kiemelkedő szerepet vállaló, helyi kötődésű művészek kerülnek majd középpontba.
Ennek szellemében szerveznek beszélgetést (pénteken 19.30-tól) a váradi magyar társulat egykori színművészével, Csoma Judittal, aki előtte Egy komcsi nyanya vagyok! címmel tart egyéni előadást (18 órától) a Szigligeti Stúdióban.
Másnap, ugyanott lép majd színpadra Kripli Mari című estjén a váradi származású, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, rendező, Lázár Kati is, akivel a nézők az előadását követő beszélgetés alkalmával közelebbről is megismerkedhetnek majd.
A vasárnap délután a filmrendező, zeneszerző, televíziós szerkesztő Boros Zoltánról szól majd, akivel Meleg Vilmos beszélget 17 órától a színház páholyelőcsarnokában. A Holnap után fesztivált szerdán egy felolvasó-színházi est nyitja meg 18 órakor a Szigligeti Stúdióban, másnap pedig a színház páholyelőcsarnokába költözik át a rendezvény, ahol előbb (17.30) az Országos Széchényi Könyvárból származó első világháborús plakátokból nyílik kiállítás, majd pedig az egykori holnapos költő, újságíró, színházigazgató Emőd Tamás pályája kapcsán tartanak irodalmi kerekasztal-beszélgetést Boka László, Verebes István és Rózsafalvi Zsuzsanna közreműködésével.
Pénteken és szombaton 11 órától a gyerekek és fiatalok is bekapcsolódhatnak a programba: az Árkádia Bábszínházban Bölöni Réka gyerekelőadása, illetve a Bergengóc Zenegóc Társulat interaktív élménykoncertje teszi teljessé a fesztivált, amely vasárnap Máté Otília 19 órakor kezdődő koncertjével zárul a színház nagytermében.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
Megvetette lábát Nagyváradon a két évvel ezelőtt hagyományteremtő szándékkal útnak indított Holnap után fesztivál, így a szervező Szigligeti Színház jövő szerdától vasárnapig ismét, immár harmadik alkalommal helyezi főszerepbe a város reprezentatív alkotóit, hogy bemutassa őket a nagyérdeműnek.
Mint ahogyan azt a csütörtöki sajtótájékoztatón beharangozott rendezvény neve is jelzi, ezúttal is a holnaposok nemzedékétől kiindulva szervezik meg a kulturális rendezvénysorozatot: a magyar kultúra történetében kiemelkedő szerepet vállaló, helyi kötődésű művészek kerülnek majd középpontba.
Ennek szellemében szerveznek beszélgetést (pénteken 19.30-tól) a váradi magyar társulat egykori színművészével, Csoma Judittal, aki előtte Egy komcsi nyanya vagyok! címmel tart egyéni előadást (18 órától) a Szigligeti Stúdióban.
Másnap, ugyanott lép majd színpadra Kripli Mari című estjén a váradi származású, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, rendező, Lázár Kati is, akivel a nézők az előadását követő beszélgetés alkalmával közelebbről is megismerkedhetnek majd.
A vasárnap délután a filmrendező, zeneszerző, televíziós szerkesztő Boros Zoltánról szól majd, akivel Meleg Vilmos beszélget 17 órától a színház páholyelőcsarnokában. A Holnap után fesztivált szerdán egy felolvasó-színházi est nyitja meg 18 órakor a Szigligeti Stúdióban, másnap pedig a színház páholyelőcsarnokába költözik át a rendezvény, ahol előbb (17.30) az Országos Széchényi Könyvárból származó első világháborús plakátokból nyílik kiállítás, majd pedig az egykori holnapos költő, újságíró, színházigazgató Emőd Tamás pályája kapcsán tartanak irodalmi kerekasztal-beszélgetést Boka László, Verebes István és Rózsafalvi Zsuzsanna közreműködésével.
Pénteken és szombaton 11 órától a gyerekek és fiatalok is bekapcsolódhatnak a programba: az Árkádia Bábszínházban Bölöni Réka gyerekelőadása, illetve a Bergengóc Zenegóc Társulat interaktív élménykoncertje teszi teljessé a fesztivált, amely vasárnap Máté Otília 19 órakor kezdődő koncertjével zárul a színház nagytermében.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
2015. április 10.
Erdélyi személyiségeket tüntetett ki a magyar állam
Magyar állami kitüntetéseket adott át Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán Mille Lajos főkonzul erdélyi közszereplőknek pénteken délután. A Magyar Érdemrend tisztikeresztjét három személynek nyújtották át. A főkonzul Áder János szavait tolmácsolva nyújtotta át a Orbán Katalinnak, a Kolozsvári Rádió volt munkatársának, aki "a gyors és pontos tájékoztatás, a romániai és az egyetemes magyar kultúra iránti elkötelezettség szellemében, a nyelvművelés és a szórakoztatás előtérbe helyezésével" vezette az intézmény magyar szerkesztőségét tizenkét éven keresztül.
Egyed Pétert, a kortárs magyar irodalom és filozófia egyik legnagyobb hatású erdélyi alkotóját, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatóját, illetve Dr. Szilágyi Pál matematikust, "az erdélyi tudományos élet szervezőjét, a magyar nyelvű felsőoktatás kialakításának és fejlesztésének meghatározó egyéniségét díjazták a továbbiakban. A laudációk mellett Egyed Péter és Dr. Szilágyi Pál szólalt fel. Előbbi azt emelte ki, szerencsés, mert írásait a nagyszüleitől át a barátain keresztül sokan olvasták, és ami még fontosabb, sok kritikát kapott az életben, sokan vitatták az általa leírtakat, ez pedig "a mai napig hergelt állapotban" tartja őt.
Szilágyi Pál arról beszélt, a hazai magyar felsőoktatási intézmények olyan támogatásokat kaptak Magyarországról, amelyeknek köszönhetően lehetővé tették nemcsak a magas színvonalú oktatást, hanem a kutatásokat is, megerősítve, hogy létezünk, meg tudunk maradni, érdemes velünk törődni, van erőnk és vannak tehetséges fiataljaink.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro
Magyar állami kitüntetéseket adott át Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán Mille Lajos főkonzul erdélyi közszereplőknek pénteken délután. A Magyar Érdemrend tisztikeresztjét három személynek nyújtották át. A főkonzul Áder János szavait tolmácsolva nyújtotta át a Orbán Katalinnak, a Kolozsvári Rádió volt munkatársának, aki "a gyors és pontos tájékoztatás, a romániai és az egyetemes magyar kultúra iránti elkötelezettség szellemében, a nyelvművelés és a szórakoztatás előtérbe helyezésével" vezette az intézmény magyar szerkesztőségét tizenkét éven keresztül.
Egyed Pétert, a kortárs magyar irodalom és filozófia egyik legnagyobb hatású erdélyi alkotóját, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatóját, illetve Dr. Szilágyi Pál matematikust, "az erdélyi tudományos élet szervezőjét, a magyar nyelvű felsőoktatás kialakításának és fejlesztésének meghatározó egyéniségét díjazták a továbbiakban. A laudációk mellett Egyed Péter és Dr. Szilágyi Pál szólalt fel. Előbbi azt emelte ki, szerencsés, mert írásait a nagyszüleitől át a barátain keresztül sokan olvasták, és ami még fontosabb, sok kritikát kapott az életben, sokan vitatták az általa leírtakat, ez pedig "a mai napig hergelt állapotban" tartja őt.
Szilágyi Pál arról beszélt, a hazai magyar felsőoktatási intézmények olyan támogatásokat kaptak Magyarországról, amelyeknek köszönhetően lehetővé tették nemcsak a magas színvonalú oktatást, hanem a kutatásokat is, megerősítve, hogy létezünk, meg tudunk maradni, érdemes velünk törődni, van erőnk és vannak tehetséges fiataljaink.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro
2015. április 10.
KISEBBSÉGBEN: Ez lenne a jó!
A románok közül egyre többen kérdőjelezik meg a román nemzetről kialakított hivatalos képet. Azt, amit a történészek, a politikusok és a sajtó – egyszóval a hivatalos mesemondók terjesztenek a több ezeréves múltról, folytonosságról, eleget nem dicsérhető nemzeti nagyszerűségről és kiválóságról. Egyre több román kívánja ma azt, hogy szálljunk le egy kicsit a földre, a magas lóról, és nézzünk bele a tükörbe – mert nagy bajba kerülhetünk, ha tovább álltatjuk magunkat. Ezt a célt szolgálja a iaşi-i Polirom Kiadó Magyarok a románokról című könyve is – Melinda Mitu és Sorin Mitu 424 oldalas tanulmánya.
A könyv címe nem sok jót sejtet – de a címlapja azért előrevetít valamit. Egy híres festmény reprodukciója látható ott, a Molnár József festményéé, amelynek a címe: Dezső vitéz feláldozza magát királyáért – vagyis Károly Róbert királyért, akinek a hős saját élete árán megmenti az életét a posadai csatában, amelyet a magyarok, ugye, elvesztettek. A románok más nevet adtak ennek a képnek, nevezetesen azt, hogy: Károly Róbert futása Posadáról. Így akarták emlékezetbe vésni a nagy eseményt – a románok katonai győzelmét a magyarok felett.
Szerencsére az idézett könyv mentes az ilyen szándékoktól. Nem kíván a magyarokat szidalmazó szócső lenni, de ennek az ellentéte sem. Végre egy normális hang! Távol áll tőle az immár közhellyé vált megnyugtató válasz is, mely szerint az egyszerű románok és az egyszerű magyarok mindig békében éltek egymással. Mert ez nagyszerű lenne, csakhogy nem igaz, nem jött össze mindig... Pontosan ezeknek az egyszerű embereknek a tömege volt állandóan a célpont – őket akarták mindig egymás ellen uszítani a nagyszájú nacionalisták. És sajnos ez néha sikerült is nekik.
Melinda Mitu és Sorin Mitu könyve pontosan azért jó, mert eljut eddig a pontig – amikor tiszta vizet önthetünk a pohárba. Amikor végre higgadtan számot vethetünk azzal, hogy kik és miért akartak – és akarnak ma is! – összeháborítani bennünket, kinek áll érdekében az, hogy mi egymásra acsarkodjunk. Hát például azoknak, akiknek szellemi, erkölcsi vagy egyéb fogyatékosságuk folytán egyébre sem telik, mint a nemzeti mesemondásra, vagy egyéb hiány ennek köszönhetően akarják megtömni a zsebüket – és itt visszatérhetünk a már említett kiválóságokra: a nagyszájú nemzeti történészekre, politikusokra és az olcsó szenzációból élő sajtóra. Nagy az ő bűnük! Le kellene építeni őket! – Hol vagy DNA?! - Hogy beszéljünk már végre egymásról előítéletek és piszkos kis anyagi számítások nélkül. Ez lenne a jó!
Zsehránszky István
maszol.ro
A románok közül egyre többen kérdőjelezik meg a román nemzetről kialakított hivatalos képet. Azt, amit a történészek, a politikusok és a sajtó – egyszóval a hivatalos mesemondók terjesztenek a több ezeréves múltról, folytonosságról, eleget nem dicsérhető nemzeti nagyszerűségről és kiválóságról. Egyre több román kívánja ma azt, hogy szálljunk le egy kicsit a földre, a magas lóról, és nézzünk bele a tükörbe – mert nagy bajba kerülhetünk, ha tovább álltatjuk magunkat. Ezt a célt szolgálja a iaşi-i Polirom Kiadó Magyarok a románokról című könyve is – Melinda Mitu és Sorin Mitu 424 oldalas tanulmánya.
A könyv címe nem sok jót sejtet – de a címlapja azért előrevetít valamit. Egy híres festmény reprodukciója látható ott, a Molnár József festményéé, amelynek a címe: Dezső vitéz feláldozza magát királyáért – vagyis Károly Róbert királyért, akinek a hős saját élete árán megmenti az életét a posadai csatában, amelyet a magyarok, ugye, elvesztettek. A románok más nevet adtak ennek a képnek, nevezetesen azt, hogy: Károly Róbert futása Posadáról. Így akarták emlékezetbe vésni a nagy eseményt – a románok katonai győzelmét a magyarok felett.
Szerencsére az idézett könyv mentes az ilyen szándékoktól. Nem kíván a magyarokat szidalmazó szócső lenni, de ennek az ellentéte sem. Végre egy normális hang! Távol áll tőle az immár közhellyé vált megnyugtató válasz is, mely szerint az egyszerű románok és az egyszerű magyarok mindig békében éltek egymással. Mert ez nagyszerű lenne, csakhogy nem igaz, nem jött össze mindig... Pontosan ezeknek az egyszerű embereknek a tömege volt állandóan a célpont – őket akarták mindig egymás ellen uszítani a nagyszájú nacionalisták. És sajnos ez néha sikerült is nekik.
Melinda Mitu és Sorin Mitu könyve pontosan azért jó, mert eljut eddig a pontig – amikor tiszta vizet önthetünk a pohárba. Amikor végre higgadtan számot vethetünk azzal, hogy kik és miért akartak – és akarnak ma is! – összeháborítani bennünket, kinek áll érdekében az, hogy mi egymásra acsarkodjunk. Hát például azoknak, akiknek szellemi, erkölcsi vagy egyéb fogyatékosságuk folytán egyébre sem telik, mint a nemzeti mesemondásra, vagy egyéb hiány ennek köszönhetően akarják megtömni a zsebüket – és itt visszatérhetünk a már említett kiválóságokra: a nagyszájú nemzeti történészekre, politikusokra és az olcsó szenzációból élő sajtóra. Nagy az ő bűnük! Le kellene építeni őket! – Hol vagy DNA?! - Hogy beszéljünk már végre egymásról előítéletek és piszkos kis anyagi számítások nélkül. Ez lenne a jó!
Zsehránszky István
maszol.ro
2015. április 10.
Kiosztották az idei EMKE-díjakat
Kiosztották szombaton az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díjait Kolozsváron, az EMKE idén ünnepli a 130. évi fennállását. Az esemény első mozzanataként elhangzott, az EMKE a látszatát is el szeretné kerülni annak, hogy egyik díjat fontosabbnak tartja a másiknál, ezért ábécésorrendben nyújtották át az ünnepelteknek. Felmerült, hogy pénzt is mellékeljenek a díjakhoz, anyagi okokból azonban erre nem volt módja az egyesületnek, így vállalkozók, mecénások támogatását várják. A nemrég elhunyt Kötő József kritikusról is elneveznek egy díjat, ezt háromévente tervezik kiosztani olyan politikusoknak, akik segítették az erdélyi magyar közművelődést – hangzott el az eseményen.
A Gr. Bánffy Miklós-díjat Szebeni Zsuzsa kapta idén a Bánffy Miklós-életművet bemutató, Ignácz Rózsa, Kiss Manyi, Bornemissza Karola hagyatékát feltáró kiállítások megszervezéséért. Zepeczaner Jenő néprajzkutató részére – a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum szakszerű vezetéséért, gyarapításáért és működtetéséért – Bányai János-díjat nyújtottak át. Az EMKE Könczei Csongor részére a néprajz- és néptánckutatás, valamint a néptáncoktatás területén elért kimagasló eredményeiért Kacsó András-díjat adományozott; elmélyült karakterformáló képességéért és a szerepformálásán átizzó személyességéért Kovács György-díjat kapott László Csaba.
Vincze Zoltán a Kőváry László-díjat vehetett át odaadó oktatói munkásságáért, honismereti és helytörténeti ismeretterjesztő tevékenységéért, valamint a kolozsvári régészeti iskola történetének feltárásában szerzett pótolhatatlan érdemeiért. Zsigmond Emese részére – a színvonalas erdélyi gyermekkultúra alakításában és szervezésében vállalt kiemelkedő szerepéért, az erdélyi gyermeklapok szerkesztőségi munkájának irányításáért – Kun Kocsárd-díjat adományozott az egyesület. Gr. Mikó Imre-díjat Péter Pál kapott, akit szerteágazó, folyamatos és igényes mecénási tevékenységéért méltattak; Kelemen Katalin könyvtári gyűjtemény- és adatbázis építő, valamint helyismereti munkájáért, a közművelődés szolgálatáért vehette át a Monoki István-díjat. Dr. Péter Éva részére az erdélyi magyar kórusmozgalomban kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és önzetlen oktatói tevékenységéért Nagy István-díjat adományoztak.
Az Egyesület Albert Csilla részére változatos és ihletett szerepskálájáért, gazdagon kibontakozó színművészetéért Poór Lili-díjat adományozott, Tasnádi-Sáhy Péter a Spectator-díjat vette át lényeglátó, közösségszolgáló riportjaiért és publicisztikai írásaiért. Dr. Tosa Szilágyi Katalin részére – kiemelkedő művészi és közművelődési tevékenysége elismeréseképpen – Szolnay Sándor-díjat adományoztak. Az EMKE díszoklevelét, amely a magyar nemzeti műveltség Kárpát-medencei értékeinek kutatása, felkarolása és a közművelődés eszközeivel történő terjesztése terén végzett meghatározó munkásságért nyújtottak át, a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal kapta meg.
maszol.ro
Kiosztották szombaton az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díjait Kolozsváron, az EMKE idén ünnepli a 130. évi fennállását. Az esemény első mozzanataként elhangzott, az EMKE a látszatát is el szeretné kerülni annak, hogy egyik díjat fontosabbnak tartja a másiknál, ezért ábécésorrendben nyújtották át az ünnepelteknek. Felmerült, hogy pénzt is mellékeljenek a díjakhoz, anyagi okokból azonban erre nem volt módja az egyesületnek, így vállalkozók, mecénások támogatását várják. A nemrég elhunyt Kötő József kritikusról is elneveznek egy díjat, ezt háromévente tervezik kiosztani olyan politikusoknak, akik segítették az erdélyi magyar közművelődést – hangzott el az eseményen.
A Gr. Bánffy Miklós-díjat Szebeni Zsuzsa kapta idén a Bánffy Miklós-életművet bemutató, Ignácz Rózsa, Kiss Manyi, Bornemissza Karola hagyatékát feltáró kiállítások megszervezéséért. Zepeczaner Jenő néprajzkutató részére – a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum szakszerű vezetéséért, gyarapításáért és működtetéséért – Bányai János-díjat nyújtottak át. Az EMKE Könczei Csongor részére a néprajz- és néptánckutatás, valamint a néptáncoktatás területén elért kimagasló eredményeiért Kacsó András-díjat adományozott; elmélyült karakterformáló képességéért és a szerepformálásán átizzó személyességéért Kovács György-díjat kapott László Csaba.
Vincze Zoltán a Kőváry László-díjat vehetett át odaadó oktatói munkásságáért, honismereti és helytörténeti ismeretterjesztő tevékenységéért, valamint a kolozsvári régészeti iskola történetének feltárásában szerzett pótolhatatlan érdemeiért. Zsigmond Emese részére – a színvonalas erdélyi gyermekkultúra alakításában és szervezésében vállalt kiemelkedő szerepéért, az erdélyi gyermeklapok szerkesztőségi munkájának irányításáért – Kun Kocsárd-díjat adományozott az egyesület. Gr. Mikó Imre-díjat Péter Pál kapott, akit szerteágazó, folyamatos és igényes mecénási tevékenységéért méltattak; Kelemen Katalin könyvtári gyűjtemény- és adatbázis építő, valamint helyismereti munkájáért, a közművelődés szolgálatáért vehette át a Monoki István-díjat. Dr. Péter Éva részére az erdélyi magyar kórusmozgalomban kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és önzetlen oktatói tevékenységéért Nagy István-díjat adományoztak.
Az Egyesület Albert Csilla részére változatos és ihletett szerepskálájáért, gazdagon kibontakozó színművészetéért Poór Lili-díjat adományozott, Tasnádi-Sáhy Péter a Spectator-díjat vette át lényeglátó, közösségszolgáló riportjaiért és publicisztikai írásaiért. Dr. Tosa Szilágyi Katalin részére – kiemelkedő művészi és közművelődési tevékenysége elismeréseképpen – Szolnay Sándor-díjat adományoztak. Az EMKE díszoklevelét, amely a magyar nemzeti műveltség Kárpát-medencei értékeinek kutatása, felkarolása és a közművelődés eszközeivel történő terjesztése terén végzett meghatározó munkásságért nyújtottak át, a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal kapta meg.
maszol.ro