Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. január 10.
Mikó-ügy – Megszólalt Szász Jenő intézete
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyében hozott bírósági döntés alkalmas arra, hogy megkérdőjeleződjön a romániai jogállamiság és a demokrácia alapvető értékeinek érvényesülése.
Ezt a Nemzetstratégiai Kutatóintézet legfrissebb elemzése állapítja meg, melyet tegnap hoztak nyilvánosságra. Az MTI-nek eljuttatott dokumentum az ügy előzményeként taglalja, hogy a kollégium az erdélyi református egyház oktatási intézményrendszerének része, 1859-es alapítása óta az egyház szerves részeként működött, és 1948-ban államosították. A jelentés részletesen kitér arra, hogy az ingatlan visszaszolgáltatása milyen eljárás nyomán történt, ismertetve a Markó Attila, Marosán Tamás és Silviu Clim alkotta bizottságot, amelynek feladata volt az egyes ingatlanok jogi helyzetének megvizsgálása és a visszaadásról szóló jegyzőkönyv kiállítása, és megállapítja: a bizottság elvégezte a feladatát. Az elemzés összeállítói ezt követően rátérnek a per részleteire.
Az intézet elemzői szerint azokból a tényekből kiindulva, hogy az alapfokon eljáró buzăui bíróság helyt adott a Mikó-ügy vádlottjai kérésének, miszerint mindennemű büntetőjogi felelősség vizsgálata előtt állapítsa meg, az ingatlan a református egyház tulajdona, illetve hogy semmilyen kétség nem fér ahhoz, a bizottságnak volt hatásköre az ingatlan visszaszolgáltatására, és ezt a Brassói Ítélőtábla is kimondta, megállapítható, hogy a bizottság tagjai sem az eljárásukban, sem pedig a kollégium tulajdonjogának kérdésében nem tévedtek, ezért sem polgári jogi, sem büntetőjogi felelősségük nem állapítható meg.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet szakemberei kitérnek arra is, hogy a pernek morális következményei is vannak: a református egyháznak át kell értékelnie az államhoz fűződő viszonyát, a döntéssel ugyanis az állam azt mondja az egyháznak, hogy más tulajdonát ellopta, jogtalanul kért és szerzett meg egy ingatlant. További következmény, hogy ezzel végérvényesen leállhat az egyháziingatlan-visszaadási folyamat, és az ítélet kinyithatja a kaput a már visszaszerzett egyházi javak modern kori visszaállamosítása előtt.
MTI
Erdély.ma
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyében hozott bírósági döntés alkalmas arra, hogy megkérdőjeleződjön a romániai jogállamiság és a demokrácia alapvető értékeinek érvényesülése.
Ezt a Nemzetstratégiai Kutatóintézet legfrissebb elemzése állapítja meg, melyet tegnap hoztak nyilvánosságra. Az MTI-nek eljuttatott dokumentum az ügy előzményeként taglalja, hogy a kollégium az erdélyi református egyház oktatási intézményrendszerének része, 1859-es alapítása óta az egyház szerves részeként működött, és 1948-ban államosították. A jelentés részletesen kitér arra, hogy az ingatlan visszaszolgáltatása milyen eljárás nyomán történt, ismertetve a Markó Attila, Marosán Tamás és Silviu Clim alkotta bizottságot, amelynek feladata volt az egyes ingatlanok jogi helyzetének megvizsgálása és a visszaadásról szóló jegyzőkönyv kiállítása, és megállapítja: a bizottság elvégezte a feladatát. Az elemzés összeállítói ezt követően rátérnek a per részleteire.
Az intézet elemzői szerint azokból a tényekből kiindulva, hogy az alapfokon eljáró buzăui bíróság helyt adott a Mikó-ügy vádlottjai kérésének, miszerint mindennemű büntetőjogi felelősség vizsgálata előtt állapítsa meg, az ingatlan a református egyház tulajdona, illetve hogy semmilyen kétség nem fér ahhoz, a bizottságnak volt hatásköre az ingatlan visszaszolgáltatására, és ezt a Brassói Ítélőtábla is kimondta, megállapítható, hogy a bizottság tagjai sem az eljárásukban, sem pedig a kollégium tulajdonjogának kérdésében nem tévedtek, ezért sem polgári jogi, sem büntetőjogi felelősségük nem állapítható meg.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet szakemberei kitérnek arra is, hogy a pernek morális következményei is vannak: a református egyháznak át kell értékelnie az államhoz fűződő viszonyát, a döntéssel ugyanis az állam azt mondja az egyháznak, hogy más tulajdonát ellopta, jogtalanul kért és szerzett meg egy ingatlant. További következmény, hogy ezzel végérvényesen leállhat az egyháziingatlan-visszaadási folyamat, és az ítélet kinyithatja a kaput a már visszaszerzett egyházi javak modern kori visszaállamosítása előtt.
MTI
Erdély.ma
2015. január 10.
Ferenczes 70.
Valahogy úgy vagyok a nagy költőkkel, hogy örökifjúnak tartom őket, "lánglelkű", elhivatott, "eszetlenül" reménykedő kamaszoknak, akiknek aggastyán korukra se nő be a fejük lágya. Nem hisznek olykor benne, de mégis sokra tartják az írott és kimondott szót. A Székelyföldön egyre ritkábbak az igazán nagyok, akik a közösségi keresztig élik s végzik a költői pályát. Ferenczes István barátunk is ilyen ritka tisztességgel megáldott/vert/átkozott ember. Állapot, állomás a betöltött 70. életév a költő életében, ahonnan illik visszanézni, és kötelező reménykedni, hogy van idő és maradt mondandó bőven. Isten éltesse! Erőt és egészséget a továbbiakhoz! Fel a fejjel, még akkor is, ha egyre kevesebb a remény... Ha mi elveszünk, akkor is túlél minket valami a Műből. Ha egyetlen Ferenczes-vers sem marad meg a köztudatban, ha egyetlen esszéje, tárcája, elbeszélése sem lesz kőbe/fémbe/fába vésve, talán a Székelyföld című folyóirat és a körötte elkövetett kulturális cselekedetek sora annál inkább. Munkatársaival karöltve egy olyan korban tette népszerűvé és rangossá ezt a folyóiratot, amikor az írott szó becsületében alig hittek, amikor a klasszikus hordozókon közzétett kultúrát nem sokra becsülték. A szalmalángnak tartott kiadvány immár tizenkilencedik évfolyamában jár. Ferenczes István kilenc évvel ezelőtt elhangzott szavai ma is érvényesek. Nyugodt lelkiismerettel merjük idézni.
Karácsony másodnapján születtem 1944-ben, vagyis a nevem napján, de a hivatalos papírokban 1945. január 1. áll. Talán a háború végi zűrzavar, talán az első fiúunoka miatti áldomás következtében történt ez a malőr, törvényes életem első hazugsága. De most már nem lényeges. Apám hat osztályt végzett, Bukarestet építette a két háború között, itt tanulta ki a pallér mesterséget, amit nevezhetek hivatásnak is, mert számára fontosabb volt a pénzkeresetnél az építés maga. A legtöbb vállalkozásán ugyanis rajtavesztett. Ő építette, tervezte szülőfalum templomát. 1949-ben szentelte fel letartóztatása előtt Márton Áron püspök úr. Ugyancsak az ő műve a falu főterén álló hősök emlékműve, mögötte az 1958-ban felavatott Művelődési Otthonnal. És ő volt az építésvezetője a csíksomlyói Kós Károly tervezte KALOT épületének. Ez alatt került jó barátságba Szervátiusz Jenővel is. Ferences szerzetes nagybátyám kérésére az Arad melletti Majlátfalva Monostor nevezetű filiájának leégett templomának a szarvazatát az udvarunkon ácsolták össze. Leszámozták, vagonokba rakták és levitték a Bánátba. Kölyökként ministráltam a templom újraszentelésén. Mindezeket azért mondom el, mert meghatározták az életemet, hogy kitessék, a sors azzal áldott meg, hogy ilyen templomépítő környezet mutasson utat helyet keresni abban a gyalázatos világban, amely születésem után az erdélyi magyarságra rászabadult. Én is e templomépítő attitűd mellett köteleztem el magam, de botorabb módon, talán a könnyebb, a lustábbakra jellemző változata felé csángáltam, a szavakra való építkezésre tettem fel az életem. Azt hiszem ez volt életem legnagyobb tévedése, illúzióvesztése is. Hisz szavakból építeni valamit, hasznosat, a legtalmibb próbálkozás a világon.
Mert a szavak a mésznél is jobban égetnek, sokszor még a Jóisten sem tudja összekötni őket, de gyönyörű szenvedéseket, önkínzásokat, fájdalmakat okoznak, akár csak a szerelem. És oly kicsi a valószínűsége, hogy valami meg is marad belőlük, hogy még zéró százalékkal sem lehet valószínűsíteni. Még hogy szentegyház, még hogy templom! Talán még annyi sem marad, mint a csíkpottyandi kicsiny harangláb repedt szavú harangjának a kongásából. Tulajdonképpen egy pályatévesztett kőművessegéd vagyok, aki megpróbálta a téglát s a maltert a templomépítők keze alá rakni. Megjelent eddig vagy húsz könyvem, de nem azok a fontosabbak (...), Csíkszeredában minden jóslat ellenére szerkesztünk egy folyóiratot, Székelyföld a címe.
Ez a folyóirat jelen pillanatban 2000 példányban jelenik meg, van 1300 előfizetőnk. Amellett még a moldvai magyarságnak (is) szerkesztünk (kiadványokat), tehát ez életem legnagyobb tette és mindenért kárpótol ma. Ha valami marad, akkor az a Székelyföld lesz. Nagyon jó munkaközösség kovácsolódott köréje (...). Ennél többel nincs, amivel hencegjek.
(Elhangzott 2006. október 14-én, a Magyar Művészeti Akadémia vándorgyűlésén.)
Erdély.ma
Valahogy úgy vagyok a nagy költőkkel, hogy örökifjúnak tartom őket, "lánglelkű", elhivatott, "eszetlenül" reménykedő kamaszoknak, akiknek aggastyán korukra se nő be a fejük lágya. Nem hisznek olykor benne, de mégis sokra tartják az írott és kimondott szót. A Székelyföldön egyre ritkábbak az igazán nagyok, akik a közösségi keresztig élik s végzik a költői pályát. Ferenczes István barátunk is ilyen ritka tisztességgel megáldott/vert/átkozott ember. Állapot, állomás a betöltött 70. életév a költő életében, ahonnan illik visszanézni, és kötelező reménykedni, hogy van idő és maradt mondandó bőven. Isten éltesse! Erőt és egészséget a továbbiakhoz! Fel a fejjel, még akkor is, ha egyre kevesebb a remény... Ha mi elveszünk, akkor is túlél minket valami a Műből. Ha egyetlen Ferenczes-vers sem marad meg a köztudatban, ha egyetlen esszéje, tárcája, elbeszélése sem lesz kőbe/fémbe/fába vésve, talán a Székelyföld című folyóirat és a körötte elkövetett kulturális cselekedetek sora annál inkább. Munkatársaival karöltve egy olyan korban tette népszerűvé és rangossá ezt a folyóiratot, amikor az írott szó becsületében alig hittek, amikor a klasszikus hordozókon közzétett kultúrát nem sokra becsülték. A szalmalángnak tartott kiadvány immár tizenkilencedik évfolyamában jár. Ferenczes István kilenc évvel ezelőtt elhangzott szavai ma is érvényesek. Nyugodt lelkiismerettel merjük idézni.
Karácsony másodnapján születtem 1944-ben, vagyis a nevem napján, de a hivatalos papírokban 1945. január 1. áll. Talán a háború végi zűrzavar, talán az első fiúunoka miatti áldomás következtében történt ez a malőr, törvényes életem első hazugsága. De most már nem lényeges. Apám hat osztályt végzett, Bukarestet építette a két háború között, itt tanulta ki a pallér mesterséget, amit nevezhetek hivatásnak is, mert számára fontosabb volt a pénzkeresetnél az építés maga. A legtöbb vállalkozásán ugyanis rajtavesztett. Ő építette, tervezte szülőfalum templomát. 1949-ben szentelte fel letartóztatása előtt Márton Áron püspök úr. Ugyancsak az ő műve a falu főterén álló hősök emlékműve, mögötte az 1958-ban felavatott Művelődési Otthonnal. És ő volt az építésvezetője a csíksomlyói Kós Károly tervezte KALOT épületének. Ez alatt került jó barátságba Szervátiusz Jenővel is. Ferences szerzetes nagybátyám kérésére az Arad melletti Majlátfalva Monostor nevezetű filiájának leégett templomának a szarvazatát az udvarunkon ácsolták össze. Leszámozták, vagonokba rakták és levitték a Bánátba. Kölyökként ministráltam a templom újraszentelésén. Mindezeket azért mondom el, mert meghatározták az életemet, hogy kitessék, a sors azzal áldott meg, hogy ilyen templomépítő környezet mutasson utat helyet keresni abban a gyalázatos világban, amely születésem után az erdélyi magyarságra rászabadult. Én is e templomépítő attitűd mellett köteleztem el magam, de botorabb módon, talán a könnyebb, a lustábbakra jellemző változata felé csángáltam, a szavakra való építkezésre tettem fel az életem. Azt hiszem ez volt életem legnagyobb tévedése, illúzióvesztése is. Hisz szavakból építeni valamit, hasznosat, a legtalmibb próbálkozás a világon.
Mert a szavak a mésznél is jobban égetnek, sokszor még a Jóisten sem tudja összekötni őket, de gyönyörű szenvedéseket, önkínzásokat, fájdalmakat okoznak, akár csak a szerelem. És oly kicsi a valószínűsége, hogy valami meg is marad belőlük, hogy még zéró százalékkal sem lehet valószínűsíteni. Még hogy szentegyház, még hogy templom! Talán még annyi sem marad, mint a csíkpottyandi kicsiny harangláb repedt szavú harangjának a kongásából. Tulajdonképpen egy pályatévesztett kőművessegéd vagyok, aki megpróbálta a téglát s a maltert a templomépítők keze alá rakni. Megjelent eddig vagy húsz könyvem, de nem azok a fontosabbak (...), Csíkszeredában minden jóslat ellenére szerkesztünk egy folyóiratot, Székelyföld a címe.
Ez a folyóirat jelen pillanatban 2000 példányban jelenik meg, van 1300 előfizetőnk. Amellett még a moldvai magyarságnak (is) szerkesztünk (kiadványokat), tehát ez életem legnagyobb tette és mindenért kárpótol ma. Ha valami marad, akkor az a Székelyföld lesz. Nagyon jó munkaközösség kovácsolódott köréje (...). Ennél többel nincs, amivel hencegjek.
(Elhangzott 2006. október 14-én, a Magyar Művészeti Akadémia vándorgyűlésén.)
Erdély.ma
2015. január 10.
Egységet szeretne Tőkés
Tőkés László EP-képviselő az erdélyi magyar politikai szervezetek stratégiai partnerségének a kialakítását, egy új erdélyi magyar egység létrehozását kezdeményezi. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke szerint párbeszéd szükségeltetik a „Johannis-effektushoz” való alkalmazkodás, csatlakozás érdekében.
A brüsszeli honatya tegnap Nagyváradon fejtette ki álláspontját, mely szerint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a Magyar Polgári Párt (MPP), az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), valamint az EMNT és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) nemzeti önrendelkezés iránt elkötelezett képviselőinek bátorságot kell venniük ahhoz, hogy a Románia megújulása irányába mutató „Johannis-effektus” szellemében párbeszédet kezdjenek, megegyezésre jussanak egymással a közös nemzeti érdekek és célok szolgálatában.
Tőkés László elmondta, az erdélyi magyarság a kommunista diktatúra 25 évvel ezelőtti megdöntése idején is és a tavaly novemberi elnökválasztáson is „a jó oldalon állt”. Emlékeztetett arra, hogy a magyar közösség elsöprő többsége Klaus Johannis jobboldali jelöltet támogatta az általa posztkommunistának tekintett Victor Ponta (szociáldemokrata) miniszterelnökkel szemben. Az elnök úgy véli, a 2015-ös évet a „Johannis-lelkiállapot” fogja jellemezni, és az erdélyi magyarokat is a rendszerváltozás folytatásának a szelleme vezérli majd. „Negyedszázad után ugyanaz a feladat. Nem volt elég legyőzni a kommunizmust, a posztkommunizmussal is fel kell venni a harcot” – fogalmazott a politikus. Tőkés László ugyanakkor sérelmezte, hogy az RMDSZ a rendszerváltozás évfordulóján csak saját megalakulása évfordulóját ünnepelte. Úgy vélte, a szövetség vezetői a hőskor felidézésével akarják legitimálni jelenlegi politikájukat. Arra emlékeztetett, hogy maga is alapítója volt az RMDSZ-nek, mely az elmúlt 25 évben alaposan megváltozott. „Ez az RMDSZ nem az az RMDSZ” – jelentette ki. Végül az EP-képviselő felidézte: Klaus Johannis a normalitás országának a megteremtését tűzte ki céljául. A többség és a kisebbség kapcsolataiban is normalitásra lenne szükség. „Nem lehet normalitás a gyűlöletkeltés” – utalt a székelyföldi prefektusoknak a magyar és a székely jelképek elleni fellépésére. „A román szabadság nem lehet teljes az erdélyi magyarság, a székelység szabadsága nélkül” – jelentette ki Tőkés László.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tőkés László EP-képviselő az erdélyi magyar politikai szervezetek stratégiai partnerségének a kialakítását, egy új erdélyi magyar egység létrehozását kezdeményezi. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke szerint párbeszéd szükségeltetik a „Johannis-effektushoz” való alkalmazkodás, csatlakozás érdekében.
A brüsszeli honatya tegnap Nagyváradon fejtette ki álláspontját, mely szerint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a Magyar Polgári Párt (MPP), az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), valamint az EMNT és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) nemzeti önrendelkezés iránt elkötelezett képviselőinek bátorságot kell venniük ahhoz, hogy a Románia megújulása irányába mutató „Johannis-effektus” szellemében párbeszédet kezdjenek, megegyezésre jussanak egymással a közös nemzeti érdekek és célok szolgálatában.
Tőkés László elmondta, az erdélyi magyarság a kommunista diktatúra 25 évvel ezelőtti megdöntése idején is és a tavaly novemberi elnökválasztáson is „a jó oldalon állt”. Emlékeztetett arra, hogy a magyar közösség elsöprő többsége Klaus Johannis jobboldali jelöltet támogatta az általa posztkommunistának tekintett Victor Ponta (szociáldemokrata) miniszterelnökkel szemben. Az elnök úgy véli, a 2015-ös évet a „Johannis-lelkiállapot” fogja jellemezni, és az erdélyi magyarokat is a rendszerváltozás folytatásának a szelleme vezérli majd. „Negyedszázad után ugyanaz a feladat. Nem volt elég legyőzni a kommunizmust, a posztkommunizmussal is fel kell venni a harcot” – fogalmazott a politikus. Tőkés László ugyanakkor sérelmezte, hogy az RMDSZ a rendszerváltozás évfordulóján csak saját megalakulása évfordulóját ünnepelte. Úgy vélte, a szövetség vezetői a hőskor felidézésével akarják legitimálni jelenlegi politikájukat. Arra emlékeztetett, hogy maga is alapítója volt az RMDSZ-nek, mely az elmúlt 25 évben alaposan megváltozott. „Ez az RMDSZ nem az az RMDSZ” – jelentette ki. Végül az EP-képviselő felidézte: Klaus Johannis a normalitás országának a megteremtését tűzte ki céljául. A többség és a kisebbség kapcsolataiban is normalitásra lenne szükség. „Nem lehet normalitás a gyűlöletkeltés” – utalt a székelyföldi prefektusoknak a magyar és a székely jelképek elleni fellépésére. „A román szabadság nem lehet teljes az erdélyi magyarság, a székelység szabadsága nélkül” – jelentette ki Tőkés László.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 10.
Kihívás
Kívülről nézvést különlegesen pezsgő kulturális életet látni Sepsiszentgyörgyön. Legalábbis ezt hitetjük el magunkról, de hogy ebben több-e az imázsépítés, mint a valós tartalom, azt a bármilyen jellegű művelődési rendezvény két-három maroknyi törzsközönsége tudná megmondani.
És mégsem felesleges annyi pénzt áldozni a kultúrára. Híre lett, és neve a városnak, sajátos, az igaz, nem a gazdasági jólét, nem a kiemelkedően magas életszínvonal helyezi a különféle statisztikai kimutatások élvonalába, hanem a költségvetés kultúrára szánt részaránya – bár ha nagyon bogarászni támadna kedve valakinek a rovatok közt, kiderülne, a pénz java része a különböző intézmények fenntartására megy el. De még így is rendben van, hiszen a kultúra, akárcsak az oktatás, hosszú távú befektetés. És ebben a kirakat-decentralizációt is csupán mímelő országban Sepsiszentgyörgy talán legtöbbet teszi e téren. Nyilván, határozott céllal: közelebbről épp az Európa kulturális fővárosa cím elnyeréséért, nem a saját, hanem a régió részére. És e térségben, kulturális téren legalábbis, Sepsiszentgyörgy a húzóerő, Székelyföldnek hát ebben az ügyben e város mögé kell felzárkóznia. És bizton állítható, nem jár úgy senki, mint a kolozsvári magyarság az Emil Boc által egynyelvűsített ifjúsági főváros-programmal, melynek elnyeréséhez a kincses városbeli magyar ifjúsági szervezetek nagyon nagy mértékben hozzájárultak. Amúgy az ifjúsági főváros címért pár esztendeje versengett Sepsiszentgyörgy is, hogy lemaradt a dobogó legfelső fokáról, annak hozadékai a tematizált évek: tavalyelőtt a hang és szó, tavaly a játék, idén a hagyomány a kiemelt témája a város kulturális kínálatának. S ha az irodalom és a zene, illetve az előadóművészetek elméletileg korlátlan (a gyakorlatban a sok, de sosem elég pénz által behatárolt) lehetőséget biztosítottak az ötletadóknak és szervezőknek meg- és felmutatni értékeket, a hagyomány tág értelmezése még több eséllyel kecsegtethet. Kiemelten a pulzArt a meg nem valósult ifjúsági fővárosi program igazi nagy nyeresége, mely, ellentétben a városünnepi nagy banzáj utóbbi években egyre színvonaltalanabbá vált kulturális kínálatával, ez idáig nem okozott csalódást. Az idei év kihívása tehát egy olyan kortárs összművészeti fesztivál összeállítása, mely a hagyományt tradícióként és újításként is kezeli, illetve őszig olyan kisebb-nagyobb programok szervezése, melyek előkészítik a talajt mindezek befogadására. És mert a korábbi tematikus évek sem lefűzött akták, dédelgetett emlékek csupán, a játék évének meghosszabbításaként hadd ajánljuk a szervezőknek egy hagyományosan jó szilveszteri vendégelőadás mihamarabbi leszerződését. Ezzel ugyanis a mi színházunk nem kényeztetett el.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kívülről nézvést különlegesen pezsgő kulturális életet látni Sepsiszentgyörgyön. Legalábbis ezt hitetjük el magunkról, de hogy ebben több-e az imázsépítés, mint a valós tartalom, azt a bármilyen jellegű művelődési rendezvény két-három maroknyi törzsközönsége tudná megmondani.
És mégsem felesleges annyi pénzt áldozni a kultúrára. Híre lett, és neve a városnak, sajátos, az igaz, nem a gazdasági jólét, nem a kiemelkedően magas életszínvonal helyezi a különféle statisztikai kimutatások élvonalába, hanem a költségvetés kultúrára szánt részaránya – bár ha nagyon bogarászni támadna kedve valakinek a rovatok közt, kiderülne, a pénz java része a különböző intézmények fenntartására megy el. De még így is rendben van, hiszen a kultúra, akárcsak az oktatás, hosszú távú befektetés. És ebben a kirakat-decentralizációt is csupán mímelő országban Sepsiszentgyörgy talán legtöbbet teszi e téren. Nyilván, határozott céllal: közelebbről épp az Európa kulturális fővárosa cím elnyeréséért, nem a saját, hanem a régió részére. És e térségben, kulturális téren legalábbis, Sepsiszentgyörgy a húzóerő, Székelyföldnek hát ebben az ügyben e város mögé kell felzárkóznia. És bizton állítható, nem jár úgy senki, mint a kolozsvári magyarság az Emil Boc által egynyelvűsített ifjúsági főváros-programmal, melynek elnyeréséhez a kincses városbeli magyar ifjúsági szervezetek nagyon nagy mértékben hozzájárultak. Amúgy az ifjúsági főváros címért pár esztendeje versengett Sepsiszentgyörgy is, hogy lemaradt a dobogó legfelső fokáról, annak hozadékai a tematizált évek: tavalyelőtt a hang és szó, tavaly a játék, idén a hagyomány a kiemelt témája a város kulturális kínálatának. S ha az irodalom és a zene, illetve az előadóművészetek elméletileg korlátlan (a gyakorlatban a sok, de sosem elég pénz által behatárolt) lehetőséget biztosítottak az ötletadóknak és szervezőknek meg- és felmutatni értékeket, a hagyomány tág értelmezése még több eséllyel kecsegtethet. Kiemelten a pulzArt a meg nem valósult ifjúsági fővárosi program igazi nagy nyeresége, mely, ellentétben a városünnepi nagy banzáj utóbbi években egyre színvonaltalanabbá vált kulturális kínálatával, ez idáig nem okozott csalódást. Az idei év kihívása tehát egy olyan kortárs összművészeti fesztivál összeállítása, mely a hagyományt tradícióként és újításként is kezeli, illetve őszig olyan kisebb-nagyobb programok szervezése, melyek előkészítik a talajt mindezek befogadására. És mert a korábbi tematikus évek sem lefűzött akták, dédelgetett emlékek csupán, a játék évének meghosszabbításaként hadd ajánljuk a szervezőknek egy hagyományosan jó szilveszteri vendégelőadás mihamarabbi leszerződését. Ezzel ugyanis a mi színházunk nem kényeztetett el.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 10.
Hagyományok éve (Sepsiszentgyörgy, Székelyföld kulturális fővárosa)
A hagyományok évével folytatja a Sepsiszentgyörgy, Székelyföld kulturális fővárosa rendezvénysorozatot a megyeszékhely önkormányzata, a programokat ezúttal is a városimázs iroda szervezi-koordinálja.
Bár egyelőre még elég kevés az évet kitöltő műsorban a „fogódzó”, de mint tavalyelőtt, a hang és szó, illetve tavaly, a játék évében, úgy idén is menet közben alakul ki a program, hiszen a városimázs iroda mindig is nyitott volt a külső kezdeményezésekre – mondja Barta Mónika irodavezető. A négy tematikus év rendezvénysorozat 2013-ban az irodalomra és a zenére, 2014-ben az előadóművészetekre összpontosított tágabb értelmezésben – így az idei hagyományok évében sem kimondottan a népi hagyományok ápolására törekednek, inkább arra próbálnak rendezvényeik által választ keresni, hogyan szólítja meg, milyen érvénnyel bír a mai ember számára a hagyomány, vagy különböző művészetekben hogyan ültethető át kortárs nyelvre – magyarázta Barta Mónika. A programok szervezésében tavaly a helyi színházakkal, idén a Háromszék Táncegyüttessel működnek együtt, így az évváltás is a táncosok január 21-ei, Két kezem forgatta, szívem táncoltatta előadásán történik meg, melyre a játék évének résztvevőit hívják meg. Pár egyeztetett programról is beszámolt Barta Mónika: miként tavaly az év tematikájával párhuzamosan futottak az előző esztendei sorozatok is, úgy ebben az évben is folytatják a Kultúrteaházat és a Tein Teátrumot, előbbi rendezvény meghívottja januárban Darvasi László író. Április elején a Láthatatlan Székelyföld kezdeményezés révén a vakok számára nyílik kiállítás sepsiszéki műemlék épületek makettjeiből, hasonló jellegű a Gutmann Szabolcs által már több éve megszervezett építészműhely idei sepsiszentgyörgyi tábora: az építészhallgatók és szakemberek a tábor helyszínén nem csupán problémafeltárással, de azok megoldására javaslatokkal is szolgálnak. Júniusra időzítették Korniss Péter meghívását, és természetesen az ősszel sorra kerülő pulzArt Kortárs Összművészeti Fesztivál is a hagyományokhoz kapcsolódik – hogy milyen módon, az még a szervezők számára is talány.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A hagyományok évével folytatja a Sepsiszentgyörgy, Székelyföld kulturális fővárosa rendezvénysorozatot a megyeszékhely önkormányzata, a programokat ezúttal is a városimázs iroda szervezi-koordinálja.
Bár egyelőre még elég kevés az évet kitöltő műsorban a „fogódzó”, de mint tavalyelőtt, a hang és szó, illetve tavaly, a játék évében, úgy idén is menet közben alakul ki a program, hiszen a városimázs iroda mindig is nyitott volt a külső kezdeményezésekre – mondja Barta Mónika irodavezető. A négy tematikus év rendezvénysorozat 2013-ban az irodalomra és a zenére, 2014-ben az előadóművészetekre összpontosított tágabb értelmezésben – így az idei hagyományok évében sem kimondottan a népi hagyományok ápolására törekednek, inkább arra próbálnak rendezvényeik által választ keresni, hogyan szólítja meg, milyen érvénnyel bír a mai ember számára a hagyomány, vagy különböző művészetekben hogyan ültethető át kortárs nyelvre – magyarázta Barta Mónika. A programok szervezésében tavaly a helyi színházakkal, idén a Háromszék Táncegyüttessel működnek együtt, így az évváltás is a táncosok január 21-ei, Két kezem forgatta, szívem táncoltatta előadásán történik meg, melyre a játék évének résztvevőit hívják meg. Pár egyeztetett programról is beszámolt Barta Mónika: miként tavaly az év tematikájával párhuzamosan futottak az előző esztendei sorozatok is, úgy ebben az évben is folytatják a Kultúrteaházat és a Tein Teátrumot, előbbi rendezvény meghívottja januárban Darvasi László író. Április elején a Láthatatlan Székelyföld kezdeményezés révén a vakok számára nyílik kiállítás sepsiszéki műemlék épületek makettjeiből, hasonló jellegű a Gutmann Szabolcs által már több éve megszervezett építészműhely idei sepsiszentgyörgyi tábora: az építészhallgatók és szakemberek a tábor helyszínén nem csupán problémafeltárással, de azok megoldására javaslatokkal is szolgálnak. Júniusra időzítették Korniss Péter meghívását, és természetesen az ősszel sorra kerülő pulzArt Kortárs Összművészeti Fesztivál is a hagyományokhoz kapcsolódik – hogy milyen módon, az még a szervezők számára is talány.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 10.
Dr. Bíró András (Orvosainkra emlékezünk)
1928–2004 Erdővidék sok neves embert adott a tudományos és művészeti életnek, akik különböző nagy kulturális centrumokban fejtették ki tevékenységüket, de olyant, mint dr. Bíró András, nemigen találunk köztük. A kis mezővárosban, Baróton vált neves orvossá, miközben az orvostudományok doktora címet is megszerezte a környékbeli emberek elismerése mellett.
Nem erdővidéki származású, még csak székelyföldi sem. Ősei a Partiumban éltek. Apai nagyapja a Szatmárnémetihez közeli Ákos községben földművelésből tartotta fenn hat fiút és egy lányt számláló népes családját. S ahogy lenni szokott, a sok fiú közül egyesek nem a földművelést választották, hogy a családi vagyon ne aprózódjék el. Így lett András apjából iparos, aki több helyen dolgozott, többek között a kolozsvári Dermata gyárban is, majd feleségével, Kapusi Teréziával véglegesen Zilahon telepedett le.
Ez a választás a gyermek András szempontjából szerencsés volt, hiszen a nagy múltú zilahi Wesselényi Református Kollégiumban tanulhatott az elemi iskolától kezdve. Az ízes zilahi nyelv és a gondos egyházi légkör határozta meg az Ady Endre iskolájában eltöltött éveket, ahol kiváló tanítók, tanárok formálták a zsenge gyermekek és ifjak lelkivilágát, tudását. A bécsi döntés után a meglévők mellé még Magyarországról is érkezett néhány tanár feltölteni a hiányzó helyeket. Az iskolai élet rendjébe beletartozott, hogy áhítattal kezdték és végezték heti munkájukat, ami nagymértékben hozzájárult az életrend és munkafegyelem, az embertársakkal szembeni tiszteletadás, a közösségi szellem kialakításához.
* * * 1928. augusztus 11-én született nagyapja falujában, Ákoson. Már középiskolás korában elhatározta, hogy az orvosi pályát választja életcélul, sőt, azon belül is a sebészet vonzotta. Így érettségi után a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe felvételizett eredményesen, itt végezte tanulmányait magyar nyelven 1953-ban. A vakációk alatt szabad idejét a zilahi megyei kórházban töltötte tapasztalatszerzés céljából. Harmadéves korától igyekezett jelen lenni az úgynevezett extern orvosi munkában. Sokat tanult a nagy hírű Mátyás Mátyás professzortól. A korszak rendje szerint minden végzős orvosnak három, jobb esetben két évig körzeti orvosként kellett dolgoznia. A köpeci szénbányához került üzemorvosnak. Kihasználva „a párt és a kormány” bányászokat pártoló intézkedéseit, jól működő üzemi rendelőt szerelt fel tízágyas fektetővel, röntgennel, laboratóriummal. A bányában föld alatti elsősegély-nyújtási pontot létesített, ahol jól felkészített egészségügyi személyzet tartott állandó szolgálatot három váltásban. Miután letelt a kötelező körorvosi szolgálat, jelentkezett a baróti kórház sebészetén meghirdetett állásra, amit el is nyert, és 1956. június 1-jétől alorvosként dolgozott Lőrincz Béla sebész szakorvos mellett. 1959 őszén szakvizsgázott, és szakképzett sebészorvosként végezte tovább munkáját Baróton. 1972-ben Bukarestben a főorvosi vizsgát is sikeresen letette. Közben több alkalommal továbbképző tanfolyamokon vett részt, ahol állandóan bővítette ismereteit.
1973. július 1-jéig a baróti kórházban dolgozott egyfolytában, ekkor szolgálati érdekből áthelyezték a sepsiszentgyörgyi megyei kórházhoz dr. Darkó Zsigmond egykori egyetemi tanársegéd, osztályvezető főorvos mellé. A sokoldalúan felkészült, ambiciózus fiatal sebész is hozott valami újat: bevezette az égett sebek szakszerű és összetett eljárású kezelését. Elvállalva az Orvostudományi Társaság elnöki tisztségét is, részt vett a kórház tudományos munkájában, megpezsdítve azt. A megyei kórház sokkal nagyobb lehetőséget nyújtott számára, hiszen messzemenően nagyobb jogköre volt bizonyos műtétek elvégzésére, mint a baróti kisvárosi kórházban. Ennek ellenére nem adta fel baróti otthonát, ingázó orvosként dolgozott. 1982-ben sikeresen megvédte doktori disszertációját Marosvásárhelyen a dr. Maros Tibor érdemes professzor vezette tudományos bizottság előtt, megszerezve az orvostudományok doktora címet is. 1985. október 1-jével az egészségügyi minisztérium a sepsiszentgyörgyi megyei kórház sebészeti osztályának vezető főorvosává nevezte ki, egyben Kovászna megye gondjaiért is felelt. Ezt a tisztséget 1990. február 28-áig töltötte be. Ekkor saját kérésére hazahelyezték a baróti kórházhoz osztályvezető főorvosnak abban a reményben, hogy ott szakember hiányában a nyugdíjaztatása után is tud majd dolgozni. És úgy is történt, a nyugdíjkorhatár elérése után – miniszteri jóváhagyással – tovább dolgozhatott.
1995-ben egy minisztertanácsi törvénymódosítással mindazok, akik rendelkeztek az orvostudomány doktora címmel, 70 éves korukig dolgozhattak, így ő is. Hetvenedik születésnapján mint a Kovászna Megyei Orvos Kollégium doyenjét köszönthettük. 2000 áprilisában betegség miatt kénytelen volt abbahagyni tevékenységét és nyugdíjba vonulni. 2003. június 14-én a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem – 32 volt évfolyamtársával együtt – mint ötven éve végzettet aranydiplomával tüntette ki. Gyógyíthatatlan, de türelemmel viselt betegség után tíz esztendeje, 2004. január 4-én hunyt el.
*** Szilágysági ember lévén is ragaszkodott Erdővidékhez, Baróthoz, a székelyekhez. Megszerette őket. Felfogása szerint kis helyen is lehet nagy eredményeket elérni, aminek kulcsa az állandó tanulás. Szakmai pályafutása – beleértve az orvostudományok doktora cím megszerzését is – szép példája annak, hogy mennyire hamis az a sokat hangoztatott állítás, miszerint „anyanyelven való tanulással hátrányos helyzetbe kerül egy nemzeti kisebbségű tanuló”. Bíró doktor végig magyar nyelven végezte tanulmányait, és mégis sikerült feljutnia a csúcsra. Igaz, egész életében Barnard szívsebész mondását tartotta irányadónak: „Minden tőled függ. Ha azt hiszed, hogy veszteni fogsz, már vesztettél is. Előbb vagy utóbb az nyer, aki hisz abban, hogy nyerni fog.” Szabó Rozália egészségügyi asszisztenssel kötött házasságából két gyermeke született: András és Péter. Márk, Ágnes és Réka unokái viszik tovább nevét.
A baróti református temetőben nyugszik.
DR. NAGY LAJOS
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1928–2004 Erdővidék sok neves embert adott a tudományos és művészeti életnek, akik különböző nagy kulturális centrumokban fejtették ki tevékenységüket, de olyant, mint dr. Bíró András, nemigen találunk köztük. A kis mezővárosban, Baróton vált neves orvossá, miközben az orvostudományok doktora címet is megszerezte a környékbeli emberek elismerése mellett.
Nem erdővidéki származású, még csak székelyföldi sem. Ősei a Partiumban éltek. Apai nagyapja a Szatmárnémetihez közeli Ákos községben földművelésből tartotta fenn hat fiút és egy lányt számláló népes családját. S ahogy lenni szokott, a sok fiú közül egyesek nem a földművelést választották, hogy a családi vagyon ne aprózódjék el. Így lett András apjából iparos, aki több helyen dolgozott, többek között a kolozsvári Dermata gyárban is, majd feleségével, Kapusi Teréziával véglegesen Zilahon telepedett le.
Ez a választás a gyermek András szempontjából szerencsés volt, hiszen a nagy múltú zilahi Wesselényi Református Kollégiumban tanulhatott az elemi iskolától kezdve. Az ízes zilahi nyelv és a gondos egyházi légkör határozta meg az Ady Endre iskolájában eltöltött éveket, ahol kiváló tanítók, tanárok formálták a zsenge gyermekek és ifjak lelkivilágát, tudását. A bécsi döntés után a meglévők mellé még Magyarországról is érkezett néhány tanár feltölteni a hiányzó helyeket. Az iskolai élet rendjébe beletartozott, hogy áhítattal kezdték és végezték heti munkájukat, ami nagymértékben hozzájárult az életrend és munkafegyelem, az embertársakkal szembeni tiszteletadás, a közösségi szellem kialakításához.
* * * 1928. augusztus 11-én született nagyapja falujában, Ákoson. Már középiskolás korában elhatározta, hogy az orvosi pályát választja életcélul, sőt, azon belül is a sebészet vonzotta. Így érettségi után a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe felvételizett eredményesen, itt végezte tanulmányait magyar nyelven 1953-ban. A vakációk alatt szabad idejét a zilahi megyei kórházban töltötte tapasztalatszerzés céljából. Harmadéves korától igyekezett jelen lenni az úgynevezett extern orvosi munkában. Sokat tanult a nagy hírű Mátyás Mátyás professzortól. A korszak rendje szerint minden végzős orvosnak három, jobb esetben két évig körzeti orvosként kellett dolgoznia. A köpeci szénbányához került üzemorvosnak. Kihasználva „a párt és a kormány” bányászokat pártoló intézkedéseit, jól működő üzemi rendelőt szerelt fel tízágyas fektetővel, röntgennel, laboratóriummal. A bányában föld alatti elsősegély-nyújtási pontot létesített, ahol jól felkészített egészségügyi személyzet tartott állandó szolgálatot három váltásban. Miután letelt a kötelező körorvosi szolgálat, jelentkezett a baróti kórház sebészetén meghirdetett állásra, amit el is nyert, és 1956. június 1-jétől alorvosként dolgozott Lőrincz Béla sebész szakorvos mellett. 1959 őszén szakvizsgázott, és szakképzett sebészorvosként végezte tovább munkáját Baróton. 1972-ben Bukarestben a főorvosi vizsgát is sikeresen letette. Közben több alkalommal továbbképző tanfolyamokon vett részt, ahol állandóan bővítette ismereteit.
1973. július 1-jéig a baróti kórházban dolgozott egyfolytában, ekkor szolgálati érdekből áthelyezték a sepsiszentgyörgyi megyei kórházhoz dr. Darkó Zsigmond egykori egyetemi tanársegéd, osztályvezető főorvos mellé. A sokoldalúan felkészült, ambiciózus fiatal sebész is hozott valami újat: bevezette az égett sebek szakszerű és összetett eljárású kezelését. Elvállalva az Orvostudományi Társaság elnöki tisztségét is, részt vett a kórház tudományos munkájában, megpezsdítve azt. A megyei kórház sokkal nagyobb lehetőséget nyújtott számára, hiszen messzemenően nagyobb jogköre volt bizonyos műtétek elvégzésére, mint a baróti kisvárosi kórházban. Ennek ellenére nem adta fel baróti otthonát, ingázó orvosként dolgozott. 1982-ben sikeresen megvédte doktori disszertációját Marosvásárhelyen a dr. Maros Tibor érdemes professzor vezette tudományos bizottság előtt, megszerezve az orvostudományok doktora címet is. 1985. október 1-jével az egészségügyi minisztérium a sepsiszentgyörgyi megyei kórház sebészeti osztályának vezető főorvosává nevezte ki, egyben Kovászna megye gondjaiért is felelt. Ezt a tisztséget 1990. február 28-áig töltötte be. Ekkor saját kérésére hazahelyezték a baróti kórházhoz osztályvezető főorvosnak abban a reményben, hogy ott szakember hiányában a nyugdíjaztatása után is tud majd dolgozni. És úgy is történt, a nyugdíjkorhatár elérése után – miniszteri jóváhagyással – tovább dolgozhatott.
1995-ben egy minisztertanácsi törvénymódosítással mindazok, akik rendelkeztek az orvostudomány doktora címmel, 70 éves korukig dolgozhattak, így ő is. Hetvenedik születésnapján mint a Kovászna Megyei Orvos Kollégium doyenjét köszönthettük. 2000 áprilisában betegség miatt kénytelen volt abbahagyni tevékenységét és nyugdíjba vonulni. 2003. június 14-én a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem – 32 volt évfolyamtársával együtt – mint ötven éve végzettet aranydiplomával tüntette ki. Gyógyíthatatlan, de türelemmel viselt betegség után tíz esztendeje, 2004. január 4-én hunyt el.
*** Szilágysági ember lévén is ragaszkodott Erdővidékhez, Baróthoz, a székelyekhez. Megszerette őket. Felfogása szerint kis helyen is lehet nagy eredményeket elérni, aminek kulcsa az állandó tanulás. Szakmai pályafutása – beleértve az orvostudományok doktora cím megszerzését is – szép példája annak, hogy mennyire hamis az a sokat hangoztatott állítás, miszerint „anyanyelven való tanulással hátrányos helyzetbe kerül egy nemzeti kisebbségű tanuló”. Bíró doktor végig magyar nyelven végezte tanulmányait, és mégis sikerült feljutnia a csúcsra. Igaz, egész életében Barnard szívsebész mondását tartotta irányadónak: „Minden tőled függ. Ha azt hiszed, hogy veszteni fogsz, már vesztettél is. Előbb vagy utóbb az nyer, aki hisz abban, hogy nyerni fog.” Szabó Rozália egészségügyi asszisztenssel kötött házasságából két gyermeke született: András és Péter. Márk, Ágnes és Réka unokái viszik tovább nevét.
A baróti református temetőben nyugszik.
DR. NAGY LAJOS
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 10.
Keöpeczi Sebestyén József, Románia címerének magyar alkotója (Ötven éve hunyt el)
Fél évszázada, 1964. december 27-én hunyt el Kolozsváron nyolcvanhat éves korában Keöpeczi Sebestyén József erdélyi címerművész, heraldikus. Az évfordulóra jelentette meg a Tortoma Könyvkiadó Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész című, sokévi kutatáson alapuló, gazdagon illusztrált kötetemet. Ebből közlünk részleteket – az évforduló jegyében –, annál is inkább, hogy a világhálón főleg legendákon alapuló, ellenőrizetlen, téves információk keringenek a heraldikusról.
Származása A Sebestyén család háromszéki származású. Keöpeczi Sebestyén Jánost és általa apját, Pétert 1608. június 29-én Gyulafehérváron kiadott oklevelével emelte nemesi rangra és adományozott címert számukra és leszármazottaiknak Báthori Gábor, Erdély fejedelme. Keöpeczi Sebestyén József szülei: kőröspataki és köpeczi Sebestyén József és nagykállói Kállay N. Berta. Ifj. Sebestyén József 1878. november 12-én látta meg a napvilágot az akkor még Szolnok-Doboka vármegyei Széken. Apja épp vezértanító volt a faluban. 1881-ben már Magyarnemegyén, utóbb Nagysajón igazgató-tanító, végül Besztercére került. Az ifjú Sebestyén ott folytatta iskoláit, ahol apja éppen tanított. Beszterce után Budapesten az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdét az 1898–1899-es tanév első felében vendégdiákként látogatta. A híresztelésekkel ellentétben más egyetemek hallgatói nyilvántartásában nem szerepel. Indulása Keöpeczi Sebestyén József első címertani jelentkezését a Genealogiai Füzetek című, Kolozsváron kiadott családtörténeti folyóiratból ismerjük. A lapot csíkszentmihályi Sándor Imre indította, s az 1903-as év eleji indulásakor kadicsfalvi Török Pál segítette, ám a társszerkesztő megbetegedését követően, még elhunyta előtt Keöpeczi Sebestyén József került e minőségbe, minekutána előzőleg grafikusként bemutatkozott. Sebestyénnek több mint száz rajza, főleg címerrajza jelent meg, de nemcsak szerkesztője és grafikusa volt a lapnak, hanem szerzője is, tizenhat tanulmánya látott nyomdafestéket benne.
A Magyar Királyság címere
A folyóirat az első világháború kitörése s egyben a tulajdonos, kiadó, főszerkesztő Sándor Imre bevonulása miatt megszűnt, és Keöpeczi Sebestyén József Budapestre költözött. Kérelmet nyújtott be a Magyar Királyi Országos Levéltárhoz, hogy őt az intézményben előforduló címerfestési és díszírói feladatokkal megbízzák. A belügyminisztérium engedélyezte, hogy a kérelmező magát „az országos levéltár megbízott címerfestőjének” nevezhesse. Jókor volt jó helyen – e minőségében őt érte a megtiszteltetés, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belüli Magyar Királyság új középcímerét és állampecsétjét megrajzolja. Már dúlt a világháború, s a Monarchia még nem vette fel címerébe az 1908-ban annektált Bosznia és Hercegovina címerét. Az idő szorításában salamoni döntés született: 1915-ben mind az Osztrák Császárság, mind a Magyar Királyság középcímerébe berajzolták. A közös címereket a kor kiemelkedő címerművésze, Hugo Gerard Ströhl osztrák heraldikus rajzolta, a Magyar Királyság önálló jelképeit – az önállóság jegyében – magyar heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József. Keze alól került ki a magyar középcímer és kiscímer két-két változatban, azaz angyalokkal mint pajzstartókkal és – hivatalosan első ízben – cserefa- és olajággal övezve, valamint a királyság középcímeres pecsétjének rajza. A korábban használatos címert bővítették. A nagypajzs felosztása megmaradt, az első negyedben Dalmácia, a másodikban Horvátország, a harmadikban Szlavónia, a negyedikben Erdély jelképe, a beékelést kettéosztották, Fiume címere szűkebb helyre került, balra tolódott, s a beékelés jobb felébe került Bosznia és Hercegovina címere. Köpecen Az első világháború során Sebestyén a 38. honvéd hadosztály 21. gyalogezredében teljesített szolgálatot. A Monarchia bukása után a szentkereszthegyi Kratochvil Károly altábornagy vezette Székely Hadosztály tisztje lett. Az alakulat 1919. április 26-ai demecseri fegyverletétele után Sebestyént mintegy hatszáz tiszttársával együtt a brassói Fellegvárba internálták, majd kényszerlakhelyet határoztak meg: Brassó 50 kilométeres körzetében választhatott települést. Köpecet – ahol addig még nem járt – gyakorlati megfontolásból választotta. Ott élt ismerőse: köpeczi Nagy Lajos nyugalmazott pénzügyminisztériumi számtanácsos, aki befogadta. Korábbi, rövid életű házasságai után ekkor következett be a Sebestyén élete további fordulását igencsak meghatározó egybekelés. Gazdája nevelt lányát, miklósvári Gyenge Ilonát vette feleségül 1919. augusztus 20-án a köpeci református templomban. Nászukból két fiúgyermek született: András László József 1920. július 11-én és Albert Lajos Viktor 1921. november 2-án. Sebestyén díszítette a köpeci református templomot, minekutána azt 1926-ban bővítették. Az eredeti templomhajó kazettás mennyezetű, hasonlóan kazettás mennyezettel látták el a déli bővítést is, ám a díszítés különbözik. A középső 4 x 4 kazettát helyi armalista családok címereivel díszítette. A mennyezet érdekessége, hogy a művész tükörben festette és tükörírással írta. A nyugati karzat mellvédjét szintén címerekkel díszítette. Középen a „Nemes Székely Nemzet” címere, melyet kétoldalt három-három fejedelmi családi címer övez. Ezek állapota igen gyatra, mivel a második világháború után, az 1950-es évek elején a helyi milicista el akarta tüntettetni a rendszerellenesnek minősülő jelképeket, és szódás vízzel megsúroltatta a festményeket. A karzat mögötti falon egy nagyméretű festmény: kék pajzsban tűzből újjáéledő fehér főnixmadár. Keöpeczi Sebestyén József rengeteg címert festett. Ezek közül némelyek ismertek, mások elpusztultak, s számtalan magánlakások falát díszíti. A címerfestés mellett dalárdazászlókat is tervezett. Püspökök címerfestőjének is nevezhetnénk. Ismertebb a tény, hogy Erdély mélyen tisztelt római katolikus püspökének, Márton Áronnak Sebestyén tervezett címert, de címert festett még Majláth Gusztáv Károly és Vorbuchner Adolf gyulafehérvári, Pacha Ágoston temesvári püspöknek, valamint Napholcz Pál kinevezett, de fel nem szentelt szatmár-váradi püspöknek. 1927 és 1933 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum foglalkoztatta külső munkatársként. Tagja volt a múzeum Igazgatóválasztmányának. Nagyrománia címere 1921-ben őt érte a megtiszteltetés, hogy a megnagyobbodott Románia címerét megalkossa. A címer alapját a korábban használt, a Szathmári Pap Károly által rajzolt jelkép képezte, s az I. Ferdinánd király által kinevezett, majd módosított címerbizottság több javaslata is hatással volt rá. A testület tagjai nem tudtak dűlőre jutni, s az uralkodó kapott Alexandru Tzigara-Samurcaş művészettörténész ajánlatán, felfogadta Sebestyént. A külföldi útjáról hazatérő Samurcaşt a király kinevezte a címerbizottságba. A tudós memoárjában leírja, a megbízott rajzoló a bukaresti természetrajzi múzeumban kitömött sasokat igyekezett lemásolni, a testületben oly nagy volt az egyet nem értés és tájékozatlanság, hogy erre felhívta a király figyelmét. Constantin Argetoianu belügyminiszter beleegyezésével a király engedélyezte, hogy megfogadja az „erdélyi Köpecen élő Sebestyén József címertani szakértőt”. Samurcaş még leírja, Sebestyén több vázlatot készített, s azok közül választott a király.
Sebestyén Köpecen rajzolta meg a Román Királyság címerét három változatban: nagy-, közép- és kiscímer. Ezt 1921. július 18-án fogadta el a szenátus, 20-án a képviselőház, az uralkodó az erről szóló törvényt 23-án kihirdette és 29-én hivatalossá vált. Apró módosításokkal a királyi korona nélküli egykori kiscímert fogadta el Románia parlamentje 1992-ben új államcímerül.
Kolozsváron A II. bécsi döntést, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását követően, Sebestyén már 1940 októberében felment Kolozsvárra, ahol Kelemen Lajos az Egyetemi Könyvtárban biztosított számára állást. 1942-ben miniszteri jóváhagyással megkapta a könyvtártiszti besorolást. A román hatalomátvétel után bizonytalanná vált sorsa, míg 1946 végén nyugdíjazták, ám huzamosabb munkaviszony híján igen alacsony nyugdíjat kapott. 1945. január 20-án felsége elhunyt. Nemsokára mindkét fiát elvesztette. András 1946. június 16-án öngyilkosságot követett el. Albert világgá ment, apjának írt utolsó ismert levelét Nyírbátorból 1946. november 16-án keltezte. Azt írta: „arra semmi szín alatt ne számítsanak, hogy én haza menjek”, míg a világ nem változik.
A megözvegyült címerművész újból házasságot kötött, utolsó felesége borbátvizi Balázs Hortenzia. Alkalmi munkákból és segélyekből tartotta fenn magát, a római katolikus és a református egyház foglalkoztatta. Kolozsvárra költözése után Sebestyén emléktáblákat tervezett és kivitelezett templomok számára. Ezek díszítőelemei főleg címerek. Utolsó emléktábláját a bikfalvi református gyülekezet megrendelésére halála előtt egy évvel, 1963-ban, 85 éves korában készítette. Sebestyén leszármazási táblákat is rajzolt. Azokat gazdagon illusztrálta az ősök családi címerével. Meghívókat, emléklapokat tervezett, tablók díszítését végezte, lásd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium néhány végzős évfolyamáét. Halála esztendejében tervezte meg az Erdélyi Református Egyházkerület falinaptárát. Alkotásai ismeretében Keöpeczi Sebestyén József heraldikust méltán tekintjük a legnagyobb magyar címerművésznek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Fél évszázada, 1964. december 27-én hunyt el Kolozsváron nyolcvanhat éves korában Keöpeczi Sebestyén József erdélyi címerművész, heraldikus. Az évfordulóra jelentette meg a Tortoma Könyvkiadó Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész című, sokévi kutatáson alapuló, gazdagon illusztrált kötetemet. Ebből közlünk részleteket – az évforduló jegyében –, annál is inkább, hogy a világhálón főleg legendákon alapuló, ellenőrizetlen, téves információk keringenek a heraldikusról.
Származása A Sebestyén család háromszéki származású. Keöpeczi Sebestyén Jánost és általa apját, Pétert 1608. június 29-én Gyulafehérváron kiadott oklevelével emelte nemesi rangra és adományozott címert számukra és leszármazottaiknak Báthori Gábor, Erdély fejedelme. Keöpeczi Sebestyén József szülei: kőröspataki és köpeczi Sebestyén József és nagykállói Kállay N. Berta. Ifj. Sebestyén József 1878. november 12-én látta meg a napvilágot az akkor még Szolnok-Doboka vármegyei Széken. Apja épp vezértanító volt a faluban. 1881-ben már Magyarnemegyén, utóbb Nagysajón igazgató-tanító, végül Besztercére került. Az ifjú Sebestyén ott folytatta iskoláit, ahol apja éppen tanított. Beszterce után Budapesten az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdét az 1898–1899-es tanév első felében vendégdiákként látogatta. A híresztelésekkel ellentétben más egyetemek hallgatói nyilvántartásában nem szerepel. Indulása Keöpeczi Sebestyén József első címertani jelentkezését a Genealogiai Füzetek című, Kolozsváron kiadott családtörténeti folyóiratból ismerjük. A lapot csíkszentmihályi Sándor Imre indította, s az 1903-as év eleji indulásakor kadicsfalvi Török Pál segítette, ám a társszerkesztő megbetegedését követően, még elhunyta előtt Keöpeczi Sebestyén József került e minőségbe, minekutána előzőleg grafikusként bemutatkozott. Sebestyénnek több mint száz rajza, főleg címerrajza jelent meg, de nemcsak szerkesztője és grafikusa volt a lapnak, hanem szerzője is, tizenhat tanulmánya látott nyomdafestéket benne.
A Magyar Királyság címere
A folyóirat az első világháború kitörése s egyben a tulajdonos, kiadó, főszerkesztő Sándor Imre bevonulása miatt megszűnt, és Keöpeczi Sebestyén József Budapestre költözött. Kérelmet nyújtott be a Magyar Királyi Országos Levéltárhoz, hogy őt az intézményben előforduló címerfestési és díszírói feladatokkal megbízzák. A belügyminisztérium engedélyezte, hogy a kérelmező magát „az országos levéltár megbízott címerfestőjének” nevezhesse. Jókor volt jó helyen – e minőségében őt érte a megtiszteltetés, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belüli Magyar Királyság új középcímerét és állampecsétjét megrajzolja. Már dúlt a világháború, s a Monarchia még nem vette fel címerébe az 1908-ban annektált Bosznia és Hercegovina címerét. Az idő szorításában salamoni döntés született: 1915-ben mind az Osztrák Császárság, mind a Magyar Királyság középcímerébe berajzolták. A közös címereket a kor kiemelkedő címerművésze, Hugo Gerard Ströhl osztrák heraldikus rajzolta, a Magyar Királyság önálló jelképeit – az önállóság jegyében – magyar heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József. Keze alól került ki a magyar középcímer és kiscímer két-két változatban, azaz angyalokkal mint pajzstartókkal és – hivatalosan első ízben – cserefa- és olajággal övezve, valamint a királyság középcímeres pecsétjének rajza. A korábban használatos címert bővítették. A nagypajzs felosztása megmaradt, az első negyedben Dalmácia, a másodikban Horvátország, a harmadikban Szlavónia, a negyedikben Erdély jelképe, a beékelést kettéosztották, Fiume címere szűkebb helyre került, balra tolódott, s a beékelés jobb felébe került Bosznia és Hercegovina címere. Köpecen Az első világháború során Sebestyén a 38. honvéd hadosztály 21. gyalogezredében teljesített szolgálatot. A Monarchia bukása után a szentkereszthegyi Kratochvil Károly altábornagy vezette Székely Hadosztály tisztje lett. Az alakulat 1919. április 26-ai demecseri fegyverletétele után Sebestyént mintegy hatszáz tiszttársával együtt a brassói Fellegvárba internálták, majd kényszerlakhelyet határoztak meg: Brassó 50 kilométeres körzetében választhatott települést. Köpecet – ahol addig még nem járt – gyakorlati megfontolásból választotta. Ott élt ismerőse: köpeczi Nagy Lajos nyugalmazott pénzügyminisztériumi számtanácsos, aki befogadta. Korábbi, rövid életű házasságai után ekkor következett be a Sebestyén élete további fordulását igencsak meghatározó egybekelés. Gazdája nevelt lányát, miklósvári Gyenge Ilonát vette feleségül 1919. augusztus 20-án a köpeci református templomban. Nászukból két fiúgyermek született: András László József 1920. július 11-én és Albert Lajos Viktor 1921. november 2-án. Sebestyén díszítette a köpeci református templomot, minekutána azt 1926-ban bővítették. Az eredeti templomhajó kazettás mennyezetű, hasonlóan kazettás mennyezettel látták el a déli bővítést is, ám a díszítés különbözik. A középső 4 x 4 kazettát helyi armalista családok címereivel díszítette. A mennyezet érdekessége, hogy a művész tükörben festette és tükörírással írta. A nyugati karzat mellvédjét szintén címerekkel díszítette. Középen a „Nemes Székely Nemzet” címere, melyet kétoldalt három-három fejedelmi családi címer övez. Ezek állapota igen gyatra, mivel a második világháború után, az 1950-es évek elején a helyi milicista el akarta tüntettetni a rendszerellenesnek minősülő jelképeket, és szódás vízzel megsúroltatta a festményeket. A karzat mögötti falon egy nagyméretű festmény: kék pajzsban tűzből újjáéledő fehér főnixmadár. Keöpeczi Sebestyén József rengeteg címert festett. Ezek közül némelyek ismertek, mások elpusztultak, s számtalan magánlakások falát díszíti. A címerfestés mellett dalárdazászlókat is tervezett. Püspökök címerfestőjének is nevezhetnénk. Ismertebb a tény, hogy Erdély mélyen tisztelt római katolikus püspökének, Márton Áronnak Sebestyén tervezett címert, de címert festett még Majláth Gusztáv Károly és Vorbuchner Adolf gyulafehérvári, Pacha Ágoston temesvári püspöknek, valamint Napholcz Pál kinevezett, de fel nem szentelt szatmár-váradi püspöknek. 1927 és 1933 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum foglalkoztatta külső munkatársként. Tagja volt a múzeum Igazgatóválasztmányának. Nagyrománia címere 1921-ben őt érte a megtiszteltetés, hogy a megnagyobbodott Románia címerét megalkossa. A címer alapját a korábban használt, a Szathmári Pap Károly által rajzolt jelkép képezte, s az I. Ferdinánd király által kinevezett, majd módosított címerbizottság több javaslata is hatással volt rá. A testület tagjai nem tudtak dűlőre jutni, s az uralkodó kapott Alexandru Tzigara-Samurcaş művészettörténész ajánlatán, felfogadta Sebestyént. A külföldi útjáról hazatérő Samurcaşt a király kinevezte a címerbizottságba. A tudós memoárjában leírja, a megbízott rajzoló a bukaresti természetrajzi múzeumban kitömött sasokat igyekezett lemásolni, a testületben oly nagy volt az egyet nem értés és tájékozatlanság, hogy erre felhívta a király figyelmét. Constantin Argetoianu belügyminiszter beleegyezésével a király engedélyezte, hogy megfogadja az „erdélyi Köpecen élő Sebestyén József címertani szakértőt”. Samurcaş még leírja, Sebestyén több vázlatot készített, s azok közül választott a király.
Sebestyén Köpecen rajzolta meg a Román Királyság címerét három változatban: nagy-, közép- és kiscímer. Ezt 1921. július 18-án fogadta el a szenátus, 20-án a képviselőház, az uralkodó az erről szóló törvényt 23-án kihirdette és 29-én hivatalossá vált. Apró módosításokkal a királyi korona nélküli egykori kiscímert fogadta el Románia parlamentje 1992-ben új államcímerül.
Kolozsváron A II. bécsi döntést, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását követően, Sebestyén már 1940 októberében felment Kolozsvárra, ahol Kelemen Lajos az Egyetemi Könyvtárban biztosított számára állást. 1942-ben miniszteri jóváhagyással megkapta a könyvtártiszti besorolást. A román hatalomátvétel után bizonytalanná vált sorsa, míg 1946 végén nyugdíjazták, ám huzamosabb munkaviszony híján igen alacsony nyugdíjat kapott. 1945. január 20-án felsége elhunyt. Nemsokára mindkét fiát elvesztette. András 1946. június 16-án öngyilkosságot követett el. Albert világgá ment, apjának írt utolsó ismert levelét Nyírbátorból 1946. november 16-án keltezte. Azt írta: „arra semmi szín alatt ne számítsanak, hogy én haza menjek”, míg a világ nem változik.
A megözvegyült címerművész újból házasságot kötött, utolsó felesége borbátvizi Balázs Hortenzia. Alkalmi munkákból és segélyekből tartotta fenn magát, a római katolikus és a református egyház foglalkoztatta. Kolozsvárra költözése után Sebestyén emléktáblákat tervezett és kivitelezett templomok számára. Ezek díszítőelemei főleg címerek. Utolsó emléktábláját a bikfalvi református gyülekezet megrendelésére halála előtt egy évvel, 1963-ban, 85 éves korában készítette. Sebestyén leszármazási táblákat is rajzolt. Azokat gazdagon illusztrálta az ősök családi címerével. Meghívókat, emléklapokat tervezett, tablók díszítését végezte, lásd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium néhány végzős évfolyamáét. Halála esztendejében tervezte meg az Erdélyi Református Egyházkerület falinaptárát. Alkotásai ismeretében Keöpeczi Sebestyén József heraldikust méltán tekintjük a legnagyobb magyar címerművésznek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2015. január 10.
Miért más Románia? (Lucian Boia)
Külföldi hatások. Az idegenek (2.)
Az idegenek seregszemléje folytatódik. A román fejedelemségek első modernizálása az erőteljesen nyugatias szemléletű Pavel Kiseleff orosz tábornok műve, aki az adrianopoli békével lezárt, 1828–1829-es orosz–török háborút követően, 1829 és 1834 között kormányzóként került mindkét fejedelemség élére.
A románok némiképp őrzik az emlékét, legalábbis azzal, hogy a Bukarest legfontosabb ütőereként emlegetett promenádot róla nevezték el Kiseleff útnak (melyet egyébként az ő indítványára nyitottak meg). Korszerűsítő törekvéseivel, kiváló szervezőkészségével Kiseleff nevét a fejedelemségek legjelentősebb kormányzói között kellene említeni. Jórészt neki köszönhető a fejedelemségek korszerű jogi és intézményi rendszere, amelynek betetőzése a Regulamente Organice (Szervezeti Szabályzatok), a románok első alkotmánya. Figyelemre méltó erőfeszítéssel igyekezett rendbe szedni egy olyan társadalmat, amely addig alig ismerte a rendet és a szabályokat. Hogy Kiseleff célja, úgy tűnik, valójában a fejedelemségek Oroszországhoz való csatolása volt – ez már más történet (ami végül nem teljesedett be).
A „jövevények” legillusztrisabb alakja kétségtelenül maga I. Károly király. A rend és a pontosság modelljévé akart válni hosszú (1866-tól 1914-ig tartó) uralkodása alatt: éppen azzá, ami alaposan eltért a román hagyománytól. Az első leckét pontosságból adta fel. A román bojárok addig nem ismerték a pontos idő erényeit: most egy német vezető révén ismerkedtek meg vele. A tanulás mégis némi időbe tellett. Későbbi visszaemlékezéseiben a király felidézte, hogy a trónra lépése utáni első hónapokban miként hívott ebédre „katonai vezetőket és tíz-tizenkét személyt valamennyi politikai pártból, hogy behatóbban megismerhesse ezeket az urakat. Az idő fogalma azonban még meglehetősen fejletlen Bukarestben; gyakorta előfordul, hogy a vendégek nem emlékeznek pontosan a megbeszélt időpontra, és a hercegnek nélkülük kell asztalhoz ülnie”. (Szintén a pontossággal kapcsolatban mesél el Ion Bălăceanu is egy mulatságos történetet: amikor Románia külügyminisztereként Ferenc József császárnál fogadták kihallgatásra Bécsben, attól tartva, hogy elkésik, néhány perccel korábban jelentette be magát; a császár pedig azonnal fogadta. Bălăceanu később tudta meg, hogy súlyosan megsértette az illemet: a császárnál nem lehet „később” vagy „előbb” megjelenni). Viszont Károly sem volt tökéletes; nem rendelkezett átfogó politikai és társadalmi vízióval. Mindenekelőtt a kötelesség embere volt – korrekt, fegyelmezett, módszeres. Alapvető gondja a politikai játék egyensúlyának fenntartása volt. Minthogy ez magától nem működhetett megfelelően, maga a király biztosította a (liberális és konzervatív) pártok váltakozását, midőn egymást követően bízta meg őket a kormányalakítással. A némileg a brithez hasonló, kétpárti rendszerben nem Románia lakossága határozta meg a váltásokat, hanem a király. Lehet, hogy ugyanitt, ebben a „királyi” kontextusban érdemes megemlítenünk azt, hogy az első világháborúban Mária királynő miként leckéztette ellenállás és következetesség tekintetében a módfelett „változékony” románokat. „Nem tudsz megérteni, tábornok – mondta Averescunak, amikor úgy tűnt, hogy minden összeomlik, és a románok már legyőzötteknek tekintették magukat. – Én angol vagyok, és az angolok nem szoktak veszíteni”. Ismét egy figyelemre méltó magatartás. Sajnos, a magatartást nem lehet elsajátítani, ennek belülről kell fakadnia. Mindamellett a román politikusok bölcsen jártak el, amikor a dinasztikus elv mellett döntöttek, és idegen herceget kértek fel az uralkodásra. Szükség volt valakire, aki kívülről jön, egy megfellebbezhetetlen bíróra, ugyanakkor meg kellett határozni a folytonosság kritériumát is. Csakis így lehetett megfékezni azt a szörnyű fejetlenséget, amely a román bojárság természetébe és magatartásába már régóta beivódott. És I. Károly megértette, hogy neki kell bíráskodnia, neki, aki mai szemmel talán túlzottan is fölötte áll az elbírálandóknak – mindezt egy alapvetően szükséges politikai akarat kifejeződéseként. Ahogyan „alattvalóinak” kezet nyújtott – csupán két vagy három ujjal, mindenikük rangja szerint, de sohasem egész kézzel –, jól átgondolt rituálénak felelt meg. Ugyanígy jellemzi a helyzetet Lascăr Catargiu miniszterelnök reakciója, amikor egy pillanatig úgy tűnt, hogy a királyi család román vérrel „fertőződhet” (a trónörökös Ferdinánd herceg és Elena Văcărescu idilljéről van szó): „Fenség, ez nem lehetséges!” Bármi történjék is, a dinasztia maradjon a még le nem ülepedett román közeg és a nyughatatlan politikai osztály fölött.
A nemzet
A román nemzet a maga kiteljesedett formájában a XIX. század terméke. Ekkor tudatosul a románokban (ekkor „találják ki” maguknak ezt a tudatot), hogy ők közös testet alkotnak, az őket elválasztó határok ellenére. Az egység tudata Románia megalakulásával materializálódik, Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülésekor, majd 1918-ban a Nagy Egyesülés révén majdnem minden, románok által többségben lakott terület összekapcsolásával. A földrajzi, nyelvi és kulturális szempontból hasonló (de nem egyforma) fejedelemségek közti korábbi kapcsolatok nem tévesztendőek össze a nemzeti egységgel. Az egyes országok saját, külön identitása még századokon keresztül elsőbbséget élvezett. A moldvaiak nem románok, hanem moldvaiak voltak, legalábbis így nevezték magukat, még 1859 után is. Erdély államként pedig magyar állam volt, nem román. Ezért Mihály Vitéz „egyesítése” csupán a középkori valóság modern fogalmakra való lefordítása, semmi köze a nemzeti szellemhez. A moldvaiak (a bojárok, hiszen ők alkották a politikai értelemben vett országot) egyáltalán nem a felszabadulás vagy az egyesülés érzését élték meg akkor; azt észlelték, hogy egyszerűen meghódították őket. Mint ahogyan a havasalföldiek sem az egyesülés gondolatával indultak hadba. A román nemzet – amely létezésének, ismétlem, a nemzeti öntudat megléte kizárólagos előfeltétele – fokozatosan jött létre, és a XIX. század közepén teljesedett ki.
A nemzeti szemlélet valamennyi támpont átértékelését magával hozta. Elsősorban a történelem teljes átírását az egységes román történelem szellemében, ahol a nemzeti kritérium minden egyebet felülírt. Mindaddig a legfelsőbb princípiumot az egyház, az ortodoxia képezte. A románság közelebb állt az ortodox szlávokhoz és görögökhöz, mint a nyugati latinokhoz. Most viszont a latinitás az ortodoxia fölé emelkedik. A franciák iránti hirtelen lelkesedéshez fokozódó görög- és oroszellenesség társul. A román elit Nyugat, és csakis Nyugat felé tekint: „latin sziget egy szláv tengerben”.
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből – ©Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Külföldi hatások. Az idegenek (2.)
Az idegenek seregszemléje folytatódik. A román fejedelemségek első modernizálása az erőteljesen nyugatias szemléletű Pavel Kiseleff orosz tábornok műve, aki az adrianopoli békével lezárt, 1828–1829-es orosz–török háborút követően, 1829 és 1834 között kormányzóként került mindkét fejedelemség élére.
A románok némiképp őrzik az emlékét, legalábbis azzal, hogy a Bukarest legfontosabb ütőereként emlegetett promenádot róla nevezték el Kiseleff útnak (melyet egyébként az ő indítványára nyitottak meg). Korszerűsítő törekvéseivel, kiváló szervezőkészségével Kiseleff nevét a fejedelemségek legjelentősebb kormányzói között kellene említeni. Jórészt neki köszönhető a fejedelemségek korszerű jogi és intézményi rendszere, amelynek betetőzése a Regulamente Organice (Szervezeti Szabályzatok), a románok első alkotmánya. Figyelemre méltó erőfeszítéssel igyekezett rendbe szedni egy olyan társadalmat, amely addig alig ismerte a rendet és a szabályokat. Hogy Kiseleff célja, úgy tűnik, valójában a fejedelemségek Oroszországhoz való csatolása volt – ez már más történet (ami végül nem teljesedett be).
A „jövevények” legillusztrisabb alakja kétségtelenül maga I. Károly király. A rend és a pontosság modelljévé akart válni hosszú (1866-tól 1914-ig tartó) uralkodása alatt: éppen azzá, ami alaposan eltért a román hagyománytól. Az első leckét pontosságból adta fel. A román bojárok addig nem ismerték a pontos idő erényeit: most egy német vezető révén ismerkedtek meg vele. A tanulás mégis némi időbe tellett. Későbbi visszaemlékezéseiben a király felidézte, hogy a trónra lépése utáni első hónapokban miként hívott ebédre „katonai vezetőket és tíz-tizenkét személyt valamennyi politikai pártból, hogy behatóbban megismerhesse ezeket az urakat. Az idő fogalma azonban még meglehetősen fejletlen Bukarestben; gyakorta előfordul, hogy a vendégek nem emlékeznek pontosan a megbeszélt időpontra, és a hercegnek nélkülük kell asztalhoz ülnie”. (Szintén a pontossággal kapcsolatban mesél el Ion Bălăceanu is egy mulatságos történetet: amikor Románia külügyminisztereként Ferenc József császárnál fogadták kihallgatásra Bécsben, attól tartva, hogy elkésik, néhány perccel korábban jelentette be magát; a császár pedig azonnal fogadta. Bălăceanu később tudta meg, hogy súlyosan megsértette az illemet: a császárnál nem lehet „később” vagy „előbb” megjelenni). Viszont Károly sem volt tökéletes; nem rendelkezett átfogó politikai és társadalmi vízióval. Mindenekelőtt a kötelesség embere volt – korrekt, fegyelmezett, módszeres. Alapvető gondja a politikai játék egyensúlyának fenntartása volt. Minthogy ez magától nem működhetett megfelelően, maga a király biztosította a (liberális és konzervatív) pártok váltakozását, midőn egymást követően bízta meg őket a kormányalakítással. A némileg a brithez hasonló, kétpárti rendszerben nem Románia lakossága határozta meg a váltásokat, hanem a király. Lehet, hogy ugyanitt, ebben a „királyi” kontextusban érdemes megemlítenünk azt, hogy az első világháborúban Mária királynő miként leckéztette ellenállás és következetesség tekintetében a módfelett „változékony” románokat. „Nem tudsz megérteni, tábornok – mondta Averescunak, amikor úgy tűnt, hogy minden összeomlik, és a románok már legyőzötteknek tekintették magukat. – Én angol vagyok, és az angolok nem szoktak veszíteni”. Ismét egy figyelemre méltó magatartás. Sajnos, a magatartást nem lehet elsajátítani, ennek belülről kell fakadnia. Mindamellett a román politikusok bölcsen jártak el, amikor a dinasztikus elv mellett döntöttek, és idegen herceget kértek fel az uralkodásra. Szükség volt valakire, aki kívülről jön, egy megfellebbezhetetlen bíróra, ugyanakkor meg kellett határozni a folytonosság kritériumát is. Csakis így lehetett megfékezni azt a szörnyű fejetlenséget, amely a román bojárság természetébe és magatartásába már régóta beivódott. És I. Károly megértette, hogy neki kell bíráskodnia, neki, aki mai szemmel talán túlzottan is fölötte áll az elbírálandóknak – mindezt egy alapvetően szükséges politikai akarat kifejeződéseként. Ahogyan „alattvalóinak” kezet nyújtott – csupán két vagy három ujjal, mindenikük rangja szerint, de sohasem egész kézzel –, jól átgondolt rituálénak felelt meg. Ugyanígy jellemzi a helyzetet Lascăr Catargiu miniszterelnök reakciója, amikor egy pillanatig úgy tűnt, hogy a királyi család román vérrel „fertőződhet” (a trónörökös Ferdinánd herceg és Elena Văcărescu idilljéről van szó): „Fenség, ez nem lehetséges!” Bármi történjék is, a dinasztia maradjon a még le nem ülepedett román közeg és a nyughatatlan politikai osztály fölött.
A nemzet
A román nemzet a maga kiteljesedett formájában a XIX. század terméke. Ekkor tudatosul a románokban (ekkor „találják ki” maguknak ezt a tudatot), hogy ők közös testet alkotnak, az őket elválasztó határok ellenére. Az egység tudata Románia megalakulásával materializálódik, Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülésekor, majd 1918-ban a Nagy Egyesülés révén majdnem minden, románok által többségben lakott terület összekapcsolásával. A földrajzi, nyelvi és kulturális szempontból hasonló (de nem egyforma) fejedelemségek közti korábbi kapcsolatok nem tévesztendőek össze a nemzeti egységgel. Az egyes országok saját, külön identitása még századokon keresztül elsőbbséget élvezett. A moldvaiak nem románok, hanem moldvaiak voltak, legalábbis így nevezték magukat, még 1859 után is. Erdély államként pedig magyar állam volt, nem román. Ezért Mihály Vitéz „egyesítése” csupán a középkori valóság modern fogalmakra való lefordítása, semmi köze a nemzeti szellemhez. A moldvaiak (a bojárok, hiszen ők alkották a politikai értelemben vett országot) egyáltalán nem a felszabadulás vagy az egyesülés érzését élték meg akkor; azt észlelték, hogy egyszerűen meghódították őket. Mint ahogyan a havasalföldiek sem az egyesülés gondolatával indultak hadba. A román nemzet – amely létezésének, ismétlem, a nemzeti öntudat megléte kizárólagos előfeltétele – fokozatosan jött létre, és a XIX. század közepén teljesedett ki.
A nemzeti szemlélet valamennyi támpont átértékelését magával hozta. Elsősorban a történelem teljes átírását az egységes román történelem szellemében, ahol a nemzeti kritérium minden egyebet felülírt. Mindaddig a legfelsőbb princípiumot az egyház, az ortodoxia képezte. A románság közelebb állt az ortodox szlávokhoz és görögökhöz, mint a nyugati latinokhoz. Most viszont a latinitás az ortodoxia fölé emelkedik. A franciák iránti hirtelen lelkesedéshez fokozódó görög- és oroszellenesség társul. A román elit Nyugat, és csakis Nyugat felé tekint: „latin sziget egy szláv tengerben”.
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből – ©Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 10.
Hervay Gizella: Kobak könyve
Ha Kobakot említjük, óhatatlanul is több nemzedék meghatározó olvasmányát idézzük fel. Hervay Gizella klasszikusnak számító meseregénye harmadik kiadásban jelenik meg a Koinónia Kiadó gondozásában.
A bölcs humorú mesék főhőse, Kobak valóságos személy: Szilágyi Domokos és Hervay Gizella fia, aki az 1977-es bukaresti földrengésben, 16 éves korában vesztette életét. Az erdélyi szerző személyes érintettsége révén talán a leghitelesebb gyermekkönyvet írta meg. Az első rész főhőse a kisfiú, a következő részekben a kisiskolás gyermekkel találkozunk. A történetek fiús mesék, autókról, járművekről, gépekről és ehhez fűződő kalandokról szólnak. Ebben a világban a tárgyak megszólalnak, kérdeznek, a gyermek társaságot és játszótársat keres. A Kobak könyve gyermek és szülő közös élménye, amely a kis olvasót szórakoztatja, a felnőttet pedig a szülői szerepre, a gyermeki látásmód elfogadására neveli. Hervay Gizella mégsem didaktikus, sokkal inkább Kobak őszinte, naiv, érdeklődő világát ismerjük meg a könyvből, melyben a kisfiú mesél, a szerző néha kiszól, magyaráz. A gyerek-szülő párbeszédek hitelesen követik Kobak gondolkodásmódját, kérdezős-felelgetős beszédmódját, melyben a szülő sokszor elgondolkodtató kérdésekkel szembesül. A gyermek nem csak technikai kérdések felől kíváncsiskodik, így a beszélgetés során sok lelki megnyilvánulásra és viselkedésformára is fény derül. A negyvennégy mesét Balázs Imre József irodalmár nyolcféle típusba sorolja: rajzos vagy rajz-megelevenedős mesék, nyelvi fantázia-mesék, Kobak tárgyi fantáziálásai, megelevenedő tárgy-központú mesék, felborult rend-mesék, a gyermek jóságos és költői lelkéről szóló mesék, Kobak és a többi gyerek viszonyáról szóló mesék, valamint allegóriák. A kötetet a rajzfilmjeiről ismert M. Tóth Géza illusztrálta, de a főhős eredeti rajzai is gazdagítják és egyedivé teszik. A Kobak könyve megrendelhető a www.konyvter.ro internetes oldalon vagy a 0753 459 413-as telefonszámon.
Sajó Enikő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ha Kobakot említjük, óhatatlanul is több nemzedék meghatározó olvasmányát idézzük fel. Hervay Gizella klasszikusnak számító meseregénye harmadik kiadásban jelenik meg a Koinónia Kiadó gondozásában.
A bölcs humorú mesék főhőse, Kobak valóságos személy: Szilágyi Domokos és Hervay Gizella fia, aki az 1977-es bukaresti földrengésben, 16 éves korában vesztette életét. Az erdélyi szerző személyes érintettsége révén talán a leghitelesebb gyermekkönyvet írta meg. Az első rész főhőse a kisfiú, a következő részekben a kisiskolás gyermekkel találkozunk. A történetek fiús mesék, autókról, járművekről, gépekről és ehhez fűződő kalandokról szólnak. Ebben a világban a tárgyak megszólalnak, kérdeznek, a gyermek társaságot és játszótársat keres. A Kobak könyve gyermek és szülő közös élménye, amely a kis olvasót szórakoztatja, a felnőttet pedig a szülői szerepre, a gyermeki látásmód elfogadására neveli. Hervay Gizella mégsem didaktikus, sokkal inkább Kobak őszinte, naiv, érdeklődő világát ismerjük meg a könyvből, melyben a kisfiú mesél, a szerző néha kiszól, magyaráz. A gyerek-szülő párbeszédek hitelesen követik Kobak gondolkodásmódját, kérdezős-felelgetős beszédmódját, melyben a szülő sokszor elgondolkodtató kérdésekkel szembesül. A gyermek nem csak technikai kérdések felől kíváncsiskodik, így a beszélgetés során sok lelki megnyilvánulásra és viselkedésformára is fény derül. A negyvennégy mesét Balázs Imre József irodalmár nyolcféle típusba sorolja: rajzos vagy rajz-megelevenedős mesék, nyelvi fantázia-mesék, Kobak tárgyi fantáziálásai, megelevenedő tárgy-központú mesék, felborult rend-mesék, a gyermek jóságos és költői lelkéről szóló mesék, Kobak és a többi gyerek viszonyáról szóló mesék, valamint allegóriák. A kötetet a rajzfilmjeiről ismert M. Tóth Géza illusztrálta, de a főhős eredeti rajzai is gazdagítják és egyedivé teszik. A Kobak könyve megrendelhető a www.konyvter.ro internetes oldalon vagy a 0753 459 413-as telefonszámon.
Sajó Enikő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 10.
Oplatka Andrással a gernyeszegi Teleki- kastélyban
Beszélgetés az Erdélyi történet német fordítójával
Oplatka András (Andreas Oplatka) svájci történész, újságíró, műfordító, egyetemi tanár Bánffy Miklós híres trilógiája, az Erdélyi történet német tolmácsolójaként volt a 2014-es marosvécsi emlékrendezvények és a Marosvásárhelyi Forgatag meghívottja augusztus utolsó napjaiban. Alulírott a nemzetközileg is nagy elismerésnek örvendő Neue Zürcher Zeitung egykori jeles munkatársát, a Budapesti Andrássy Egyetem oktatóját, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját a gernyeszegi Teleki-kastélyba is elkísérhette, ahol az örökösök egyike, gróf Teleki Kálmán vezetésével járhatta végig a hányatott sorsú, veszteségei dacára is lenyűgöző barokk épületet, tekinthetett be a magyar arisztokrácia egyik legjelentősebbike, a Teleki család történetébe. Az 1956-tól Svájcban élő vendég számára különösen sokat jelenthetett ez a látogatás, hiszen először találkozhatott a valóságban az általa németre fordított Erdélyi történet (I-III.) egyik fontos, regénybe emelt helyszínével. Ebből kiindulva készült a beszélgetés, amelynek hangfelvételéből szerkesztett formában mutatunk be egy rövidített változatot mai mellékletünkben.
– Melyik énje szólalt meg itt most önben? A történész, az újságíró vagy a műfordító?
– Valószínű, hogy mind a három. Az újságíró szeret utánajárni a dolgoknak, a műfordító, aki Bánffy Miklós Erdélyi történetét fordította, most keresi a nyomokat, a színhelyeket, ahol a regény cselekménye bonyolódik, a történész pedig megpróbálja a történeti hátteret felderíteni, a műből megismert dolgokat ilyen vonatkozásban is elhelyezni. Nem tartozik feltétlenül a műfordítói munkához, de engem nagyon érdekelt, hogy milyen helyszíneken, milyen ihletből keletkezhetett a regény. A személyes élményanyagon túl persze, elvégre az Erdélyi történet tele van leírásokkal is.
– Amiket biztos nem könnyű németre fordítani.
– Főleg a természeti leírásokat nehéz átültetni, de sok mással is így lehet az ember. Bánffy egy tábortűz leírásának is egy egész oldalt szentelt. Igen, egy tüzet is képes volt ilyen hosszasan taglalni. Nagyon nagy szókincs kell ehhez, tolmácsolása izzasztó fordítási feladat.
– Most, hogy itt vagyunk a kastélyban, a helyszínen, ráismert a regényben leírtakra? Ez az épület volt a modell? Esetleg mégsem ez, hanem a marosvécsi vár? Vagy egy másik?
– Nem feltétlenül ez a kastély, de az biztos, hogy a gernyeszegi kastély megtört, pagodaszerű tetősíkokkal szabdalt tetőszerkezete benne van a regényben, és Teleki Kálmán úrral most arról is beszéltünk, hogy a bejárathoz a túloldalról lehetett kocsival jönni. A kastély alatt kocsiút vezetett át a belső udvarba, az érkezők a kastély alatt hajtottak be, és itt, az épület másik felén, a park felőli oldalon szálltak ki. Ez így van a regényben is. Az is benne van, hogy a főhős, aki bálba érkezik a kastélyba, egyedül jön egy konflissal Marosvásárhelyről. Nyilvánvaló, hogy ez az az út, amelyik ide vezet. Ugyanakkor, ha az ember továbbmegy Marosvécsig, rájöhet, hogy az író a Kemény-kastély elemeit is belegyúrta a leírásba. És vannak még olyan elemek a könyvben, amelyek szerintem nincsenek meg sem a marosvécsi kastélyban, sem ebben a történelmi Teleki-hajlékban, de hogy az író honnan vette ezeket, azt még nem tudtam kideríteni. Vécsen már jártam korábban, egyértelmű, hogy az ottani kastély négy bástyája mintául szolgálhatott Bánffy Miklósnak, és a domb is, amin az épület áll. A regénybeli kastélyról a szerző azt írja, hogy feltehetőleg egy római castellum alapjaira épült, s ez megfelel a marosvécsi realitásnak.
– Amikor a műfordító egy ilyen nagy feladatba belevág, fontos, hogy legyen előzetes helyismerete?
– Nem okvetlenül szükséges, de nem árt. Az én esetemben ez úgy volt, hogy a regényt már olvastam a 70-es, 80-as években, amikor még csak antikváriumokban lehetett megszerezni. A 90-es évektől Magyarországon, a kétezresektől külföldön is kezdett sikere lenni, majd aránylag későn, 2008-ban vagy 2009-ben egy bécsi kiadó megkérdezett, ismerem-e a könyvet. Mondtam, hogy igen. Erre kértek egy lektori jelentést róla, mert meg akarták jelentetni, és győzködtek, hogy legyek én a fordító. Eléggé nehezen ugyan, de belementem. Fiatalabb koromban sokat fordítottam. Mikszáthot, Jókait, Karinthy Frigyest. Aztán egy ideig nem foglalkoztam ilyesmivel. Bánffyval újra magával ragadt a műfordítás. Erdélyt sokszor bejártam. 1976-ban voltam itt először, és azóta még számtalanszor. A regény fordításánál ez sokat segített.
– Az segítette, hogy történész is?
– Egy bizonyos mértékig igen, mert a regényt erősen átitatja az I. világháború előtti évtized osztrák–magyar, főleg magyar erdélyi történelme, meg az európai történelem általában, a fordító pedig nyelvileg, illetve általánosabb értelemben is biztosabban dolgozik, ha szakmai szempontból, történészi ismeretek birtokában jobban belát a dolgok mögé, és nem csak szó szerint fordít.
– És a mai publicistának, a nyelvileg is sok újdonságot alkalmazó jelen időszak újságírójának milyen volt a találkozása a Bánffy-szöveggel?
– Már 1934-ben, amikor az első kötet megjelent, a regényt méltatva Szerb Antal egy jó kritikában azt írta, hogy a nyelvezete és főleg a mondatépítése különös. Én úgy mondanám, hogy Bánffy elég tudatosan próbált bizonyos erdélyi zamatot adni saját nyelvének. Emiatt a fordítás során az elavult szavak szótárát is használnom kellett, és elég sokat dolgoztam a magyar nyelv értelmező szótárával is. Az is előfordult, hogy fel kellett hívnom kolozsvári jó barátomat, az író Szilágyi Istvánt is, hogy megkérdezzem, egyik vagy másik kifejezés valójában mit jelent. Nemegyszer megtörtént, hogy az volt a válasz: "Öregem, nem tudom, de majd utánanézek."
– A nyelven túllépve, tartalmilag közelítve a regényhez, kíváncsi lennék, hogyan viszonyul a szerző könyv tükrözte világnézetéhez.
– Nyilvánvaló, hogy a regény, illetve az írója egy olyan hatalmas freskót, társadalmi képet fest, amilyet ilyen formában a történelemtudomány, a történetírás nem tud nyújtani. A történelemírás el tudja mondani a kort, meg tudja magyarázni azt, le tud írni eseményeket, jellemezni is képes embereket, összefüggéseket, de a történésznek nem adatik meg az, hogy a kor hangulatát is jellemezze. A Bánffy- regényben ez egy óriási történetírói tett. Paradox, amit most mondok, de a történelemírás egyfajta kiegészítésének tekinthető. Az akkori emberek jellemét, viselkedésmódját, gondolkodását és az egész kor színeit, hangulatát tudja a mai embernek tolmácsolni, hozzá közelebb vinni. A regénynek ez az egyik legnagyobb erénye, értéke. Azt gondolom, noha nincs rá semmilyen közvetlen bizonyítékom, hogy Bánffy Miklóst a Tolsztoj-féle Háború és béke ihlette meg. Valami ahhoz hasonlót akart a maga társadalmáról írni. És annyival volt előnyben a nagy orosz íróval szemben, hogy ő ezt a társadalmat megélte. Tolsztoj már a napóleoni háború utáni generációk tagja volt, csak közvetve ismerte a kort, amiről írt.
– Mit tapasztalt, a német nyelvterületen milyen a könyv, a trilógia fogadtatása?
– Még csak a két első kötetet ismerhetik. A harmadiknak is rég elkészült a fordítása, 2014- ben kellett volna megjelennie, de a kiadó úgy gondolta, jobb, ha egy kicsivel több időt enged a két korábbi könyv befogadására, 2015 tavaszára várható a trilógia utolsó részének a megjelenése. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az eddigi fogadtatás igen pozitív, lelkesnek is mondható. Egy bécsi lap azt írta, mégiscsak felháborító, hogy erre a mesterműre több mint hetven évig kellett várni, ennyi időbe telt, amíg Magyarországról felúszott a Dunán. Persze Németországba is eljutott, jelenleg is megtalálható a könyvesboltokban. Ott is meglepetés, felfedezésszámba ment. Az I. világháború 100. évfordulója pedig újra az érdeklődés előterébe állította azt a kort, felerősítette az Osztrák–Magyar Monarchia iránt amúgy is megnyilatkozó általános nosztalgiát.
– Köztudott, hogy a kortárs magyar irodalom több mai kiválóságát nagyra becsülik, kedvelik a német olvasók, de Bánffy Miklós jóval korábbi időszak kiemelkedő képviselője. Az ő kora is érdekli őket?
– Azt nem tudom, hogy ugyanazok az olvasók érdeklődnek-e mindkét korszak iránt, tény viszont, hogy a kiadók számára az a legfontosabb, kelendő-e a könyv, keresik-e a vásárlók. Irodalomszociológiai felmérések nem nagyon vannak, ilyen adatokkal nem szolgálhatok. De Bánffy Miklós és az Erdélyi történet nyilvánvalóan profitált abból, hogy jelenleg német nyelvterületen Máraitól Esterházy Péterig még mindig emelkedőben van egy bizonyos magyar hullám. És hála istennek elég tartós hullámnak bizonyul. Ez a Bánffy-kötetet is a hátára vette.
– Ön régóta, mondhatni gyermekkorától él Nyugaton, mérvadó lehet a véleménye. Milyen ott most az olvasói kedv? Olvasnak az emberek?
– Igen. Újságot talán sajnos kevesebben, de könyveket igen. Legalábbis vesznek könyvet. Az Erdélyi történet első kötete tavalyelőtt, a második tavaly jelent meg. Vaskos kötetek, 800, illetve 600 oldalasak, az ottaniak számára viszonylag ismeretlen szerző művei egy nem éppen aktuális korról, és mégis, az első kötetből eladtak 6000 példányt, ami jó eredménynek számít. Svájcban a legváratlanabb helyekről kerestek meg emberek, és mondták, hogy olvasták a kötetet. Egyik nap Zürich közelében, ahol egy kis házban lakunk, amikor épp a kerti kaput nyitottam, megállt mellettem egy idős házaspár. Köszöntöttük egymást, ahogy szokás ott vidéken, a férfi pedig, látva a nevemet a postaládán, rám kérdezett, hogy én fordítottam-e a Bánffy-könyvet. Mondtam, igen, de kihez van szerencsém? Kiderült, hogy egy jogász házaspár, nem messze laknak tőlünk. Azóta ismerősök lettünk Bánffy Miklós révén. Mondhatnám tehát, hogy ilyen szempontból is előnyös volt számomra ez a nem könnyű műfordítói kihívás, de persze nem lehet ezt ilyesmikre leszűkíteni. Ez a munka és a Bánffyval ekképpen létrejött találkozás, illetve közelebbi kapcsolat sok egyébbel is gazdagított. Nyilván nem anyagiakra gondolok.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés az Erdélyi történet német fordítójával
Oplatka András (Andreas Oplatka) svájci történész, újságíró, műfordító, egyetemi tanár Bánffy Miklós híres trilógiája, az Erdélyi történet német tolmácsolójaként volt a 2014-es marosvécsi emlékrendezvények és a Marosvásárhelyi Forgatag meghívottja augusztus utolsó napjaiban. Alulírott a nemzetközileg is nagy elismerésnek örvendő Neue Zürcher Zeitung egykori jeles munkatársát, a Budapesti Andrássy Egyetem oktatóját, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját a gernyeszegi Teleki-kastélyba is elkísérhette, ahol az örökösök egyike, gróf Teleki Kálmán vezetésével járhatta végig a hányatott sorsú, veszteségei dacára is lenyűgöző barokk épületet, tekinthetett be a magyar arisztokrácia egyik legjelentősebbike, a Teleki család történetébe. Az 1956-tól Svájcban élő vendég számára különösen sokat jelenthetett ez a látogatás, hiszen először találkozhatott a valóságban az általa németre fordított Erdélyi történet (I-III.) egyik fontos, regénybe emelt helyszínével. Ebből kiindulva készült a beszélgetés, amelynek hangfelvételéből szerkesztett formában mutatunk be egy rövidített változatot mai mellékletünkben.
– Melyik énje szólalt meg itt most önben? A történész, az újságíró vagy a műfordító?
– Valószínű, hogy mind a három. Az újságíró szeret utánajárni a dolgoknak, a műfordító, aki Bánffy Miklós Erdélyi történetét fordította, most keresi a nyomokat, a színhelyeket, ahol a regény cselekménye bonyolódik, a történész pedig megpróbálja a történeti hátteret felderíteni, a műből megismert dolgokat ilyen vonatkozásban is elhelyezni. Nem tartozik feltétlenül a műfordítói munkához, de engem nagyon érdekelt, hogy milyen helyszíneken, milyen ihletből keletkezhetett a regény. A személyes élményanyagon túl persze, elvégre az Erdélyi történet tele van leírásokkal is.
– Amiket biztos nem könnyű németre fordítani.
– Főleg a természeti leírásokat nehéz átültetni, de sok mással is így lehet az ember. Bánffy egy tábortűz leírásának is egy egész oldalt szentelt. Igen, egy tüzet is képes volt ilyen hosszasan taglalni. Nagyon nagy szókincs kell ehhez, tolmácsolása izzasztó fordítási feladat.
– Most, hogy itt vagyunk a kastélyban, a helyszínen, ráismert a regényben leírtakra? Ez az épület volt a modell? Esetleg mégsem ez, hanem a marosvécsi vár? Vagy egy másik?
– Nem feltétlenül ez a kastély, de az biztos, hogy a gernyeszegi kastély megtört, pagodaszerű tetősíkokkal szabdalt tetőszerkezete benne van a regényben, és Teleki Kálmán úrral most arról is beszéltünk, hogy a bejárathoz a túloldalról lehetett kocsival jönni. A kastély alatt kocsiút vezetett át a belső udvarba, az érkezők a kastély alatt hajtottak be, és itt, az épület másik felén, a park felőli oldalon szálltak ki. Ez így van a regényben is. Az is benne van, hogy a főhős, aki bálba érkezik a kastélyba, egyedül jön egy konflissal Marosvásárhelyről. Nyilvánvaló, hogy ez az az út, amelyik ide vezet. Ugyanakkor, ha az ember továbbmegy Marosvécsig, rájöhet, hogy az író a Kemény-kastély elemeit is belegyúrta a leírásba. És vannak még olyan elemek a könyvben, amelyek szerintem nincsenek meg sem a marosvécsi kastélyban, sem ebben a történelmi Teleki-hajlékban, de hogy az író honnan vette ezeket, azt még nem tudtam kideríteni. Vécsen már jártam korábban, egyértelmű, hogy az ottani kastély négy bástyája mintául szolgálhatott Bánffy Miklósnak, és a domb is, amin az épület áll. A regénybeli kastélyról a szerző azt írja, hogy feltehetőleg egy római castellum alapjaira épült, s ez megfelel a marosvécsi realitásnak.
– Amikor a műfordító egy ilyen nagy feladatba belevág, fontos, hogy legyen előzetes helyismerete?
– Nem okvetlenül szükséges, de nem árt. Az én esetemben ez úgy volt, hogy a regényt már olvastam a 70-es, 80-as években, amikor még csak antikváriumokban lehetett megszerezni. A 90-es évektől Magyarországon, a kétezresektől külföldön is kezdett sikere lenni, majd aránylag későn, 2008-ban vagy 2009-ben egy bécsi kiadó megkérdezett, ismerem-e a könyvet. Mondtam, hogy igen. Erre kértek egy lektori jelentést róla, mert meg akarták jelentetni, és győzködtek, hogy legyek én a fordító. Eléggé nehezen ugyan, de belementem. Fiatalabb koromban sokat fordítottam. Mikszáthot, Jókait, Karinthy Frigyest. Aztán egy ideig nem foglalkoztam ilyesmivel. Bánffyval újra magával ragadt a műfordítás. Erdélyt sokszor bejártam. 1976-ban voltam itt először, és azóta még számtalanszor. A regény fordításánál ez sokat segített.
– Az segítette, hogy történész is?
– Egy bizonyos mértékig igen, mert a regényt erősen átitatja az I. világháború előtti évtized osztrák–magyar, főleg magyar erdélyi történelme, meg az európai történelem általában, a fordító pedig nyelvileg, illetve általánosabb értelemben is biztosabban dolgozik, ha szakmai szempontból, történészi ismeretek birtokában jobban belát a dolgok mögé, és nem csak szó szerint fordít.
– És a mai publicistának, a nyelvileg is sok újdonságot alkalmazó jelen időszak újságírójának milyen volt a találkozása a Bánffy-szöveggel?
– Már 1934-ben, amikor az első kötet megjelent, a regényt méltatva Szerb Antal egy jó kritikában azt írta, hogy a nyelvezete és főleg a mondatépítése különös. Én úgy mondanám, hogy Bánffy elég tudatosan próbált bizonyos erdélyi zamatot adni saját nyelvének. Emiatt a fordítás során az elavult szavak szótárát is használnom kellett, és elég sokat dolgoztam a magyar nyelv értelmező szótárával is. Az is előfordult, hogy fel kellett hívnom kolozsvári jó barátomat, az író Szilágyi Istvánt is, hogy megkérdezzem, egyik vagy másik kifejezés valójában mit jelent. Nemegyszer megtörtént, hogy az volt a válasz: "Öregem, nem tudom, de majd utánanézek."
– A nyelven túllépve, tartalmilag közelítve a regényhez, kíváncsi lennék, hogyan viszonyul a szerző könyv tükrözte világnézetéhez.
– Nyilvánvaló, hogy a regény, illetve az írója egy olyan hatalmas freskót, társadalmi képet fest, amilyet ilyen formában a történelemtudomány, a történetírás nem tud nyújtani. A történelemírás el tudja mondani a kort, meg tudja magyarázni azt, le tud írni eseményeket, jellemezni is képes embereket, összefüggéseket, de a történésznek nem adatik meg az, hogy a kor hangulatát is jellemezze. A Bánffy- regényben ez egy óriási történetírói tett. Paradox, amit most mondok, de a történelemírás egyfajta kiegészítésének tekinthető. Az akkori emberek jellemét, viselkedésmódját, gondolkodását és az egész kor színeit, hangulatát tudja a mai embernek tolmácsolni, hozzá közelebb vinni. A regénynek ez az egyik legnagyobb erénye, értéke. Azt gondolom, noha nincs rá semmilyen közvetlen bizonyítékom, hogy Bánffy Miklóst a Tolsztoj-féle Háború és béke ihlette meg. Valami ahhoz hasonlót akart a maga társadalmáról írni. És annyival volt előnyben a nagy orosz íróval szemben, hogy ő ezt a társadalmat megélte. Tolsztoj már a napóleoni háború utáni generációk tagja volt, csak közvetve ismerte a kort, amiről írt.
– Mit tapasztalt, a német nyelvterületen milyen a könyv, a trilógia fogadtatása?
– Még csak a két első kötetet ismerhetik. A harmadiknak is rég elkészült a fordítása, 2014- ben kellett volna megjelennie, de a kiadó úgy gondolta, jobb, ha egy kicsivel több időt enged a két korábbi könyv befogadására, 2015 tavaszára várható a trilógia utolsó részének a megjelenése. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az eddigi fogadtatás igen pozitív, lelkesnek is mondható. Egy bécsi lap azt írta, mégiscsak felháborító, hogy erre a mesterműre több mint hetven évig kellett várni, ennyi időbe telt, amíg Magyarországról felúszott a Dunán. Persze Németországba is eljutott, jelenleg is megtalálható a könyvesboltokban. Ott is meglepetés, felfedezésszámba ment. Az I. világháború 100. évfordulója pedig újra az érdeklődés előterébe állította azt a kort, felerősítette az Osztrák–Magyar Monarchia iránt amúgy is megnyilatkozó általános nosztalgiát.
– Köztudott, hogy a kortárs magyar irodalom több mai kiválóságát nagyra becsülik, kedvelik a német olvasók, de Bánffy Miklós jóval korábbi időszak kiemelkedő képviselője. Az ő kora is érdekli őket?
– Azt nem tudom, hogy ugyanazok az olvasók érdeklődnek-e mindkét korszak iránt, tény viszont, hogy a kiadók számára az a legfontosabb, kelendő-e a könyv, keresik-e a vásárlók. Irodalomszociológiai felmérések nem nagyon vannak, ilyen adatokkal nem szolgálhatok. De Bánffy Miklós és az Erdélyi történet nyilvánvalóan profitált abból, hogy jelenleg német nyelvterületen Máraitól Esterházy Péterig még mindig emelkedőben van egy bizonyos magyar hullám. És hála istennek elég tartós hullámnak bizonyul. Ez a Bánffy-kötetet is a hátára vette.
– Ön régóta, mondhatni gyermekkorától él Nyugaton, mérvadó lehet a véleménye. Milyen ott most az olvasói kedv? Olvasnak az emberek?
– Igen. Újságot talán sajnos kevesebben, de könyveket igen. Legalábbis vesznek könyvet. Az Erdélyi történet első kötete tavalyelőtt, a második tavaly jelent meg. Vaskos kötetek, 800, illetve 600 oldalasak, az ottaniak számára viszonylag ismeretlen szerző művei egy nem éppen aktuális korról, és mégis, az első kötetből eladtak 6000 példányt, ami jó eredménynek számít. Svájcban a legváratlanabb helyekről kerestek meg emberek, és mondták, hogy olvasták a kötetet. Egyik nap Zürich közelében, ahol egy kis házban lakunk, amikor épp a kerti kaput nyitottam, megállt mellettem egy idős házaspár. Köszöntöttük egymást, ahogy szokás ott vidéken, a férfi pedig, látva a nevemet a postaládán, rám kérdezett, hogy én fordítottam-e a Bánffy-könyvet. Mondtam, igen, de kihez van szerencsém? Kiderült, hogy egy jogász házaspár, nem messze laknak tőlünk. Azóta ismerősök lettünk Bánffy Miklós révén. Mondhatnám tehát, hogy ilyen szempontból is előnyös volt számomra ez a nem könnyű műfordítói kihívás, de persze nem lehet ezt ilyesmikre leszűkíteni. Ez a munka és a Bánffyval ekképpen létrejött találkozás, illetve közelebbi kapcsolat sok egyébbel is gazdagított. Nyilván nem anyagiakra gondolok.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 10.
Titkosan – nyíltan
Az irodalmi élet és a titkosszolgálatok kapcsolatáról
Titkosan – nyíltan – Korunk-történetek a (magyar és román) titkosszolgálatok működéséről címmel jelent meg tanulmány- és dokumentumkötet az erdélyi magyar irodalmi élet és a Securitate kapcsolatáról a kolozsvári Korunk – Komp-Press Kiadó gondozásában.
Kántor Lajos szerkesztő a kötetet bemutató csütörtöki budapesti beszélgetésen emlékeztetett arra, hogy a kolozsvári Korunk folyóirat tematikus számaiban olyan mennyiségű anyag gyűlt össze a témában, hogy érdemes volt azt könyv formában kiadni.
Sokak szerint abba kellene már hagyni a titkosszolgálati múlt kutatását – jegyezte meg az irodalomtörténész, hozzátéve azonban: az emberek sokszor ezekből az aktákból ismerhetik meg jobban saját múltjukat, valamint pszichológiai szempontból is rendkívül tanulságosak ezek a dossziék.
Szőnyei Tamás levéltáros, a magyarországi állambiztonsági múlt kutatója a két titkosszolgálat együttműködéséről is szólt, kiemelve, hogy a Magyarországra áttelepült erdélyiek megfigyelését általában a magyar állambiztonság vette át. A kötetből számos megfigyelés, zaklatás, vallatás, kínzás, kivégzés története bontakozik ki: Könczei Ádám néprajzkutatóról, a folyóirat néhai munkatársáról például csak a Korunk szerkesztőségének besúgóhálózata több száz oldalnyi jelentést írt, de temetésén az őt búcsúztató barátja és a lelkész is besúgó volt – mondta.
Szőnyei Tamás szerint számos történet egyetlen forrása a lehallgatási és kihallgatási jegyzőkönyvek, a kötet így számos új ismerettel gazdagítja az olvasót. A rövidebb-hosszabb írások közötti átfedéseket érdemes lett volna gondosabban kigyomlálni, és a romániai kulturális és közéletben járatlanokra gondolva hasznos lett volna beilleszteni a kötetben szereplők kis életrajzait, jegyzeteket, fotókat és névmutatót, de mindezzel együtt is igen érdekes és hasznos kötet született – értékelt a kutató.
Szász Zoltán történész elmondása szerint a Securitate elsősorban azokat figyelte meg, akik fontos intézményekben dolgoztak, csoportképző erejük volt, de "kicsit mindenki érdekelte őket". Az erdélyi magyar értelmiség vezetőit, még a párttagokat is figyelték, nem tudták elképzelni, hogy egy magyar ne legyen nacionalista – idézte fel.
A történész szerint a kötet az erdélyi magyar értelmiség fájdalmas önreflexiója is, hiszen a magyarországiak az erdélyi magyarságot mindig valamilyen különb vagy tisztább magyarságnak tekintették, így sokkal megrázóbb, hogy soraikból oly sokan álltak be a román állambiztonság soraiba. Ezt a szembenézést azonban a kötet megteszi, anélkül, hogy tisztára akarna mosni embereket – fűzte hozzá.
Tófalvi Zoltán újságíró, történész, a kötet egyik szerzője kiemelte, hogy a Securitate szinte "állam volt az államban", még az is előfordult, hogy Ceausescu személyes orvosát akarták beszervezni, aki emiatt öngyilkosságba menekült. A szerző összegzése szerint volt olyan nap, hogy saját szomszédja három jelentést is írt róla, de nemcsak az ehhez hasonló dokumentumokat, hanem azt az egész korszakot is hitelesen az olvasó elé kellett tárni, amelyben ezek születtek.
Népújság (Marosvásárhely)
Az irodalmi élet és a titkosszolgálatok kapcsolatáról
Titkosan – nyíltan – Korunk-történetek a (magyar és román) titkosszolgálatok működéséről címmel jelent meg tanulmány- és dokumentumkötet az erdélyi magyar irodalmi élet és a Securitate kapcsolatáról a kolozsvári Korunk – Komp-Press Kiadó gondozásában.
Kántor Lajos szerkesztő a kötetet bemutató csütörtöki budapesti beszélgetésen emlékeztetett arra, hogy a kolozsvári Korunk folyóirat tematikus számaiban olyan mennyiségű anyag gyűlt össze a témában, hogy érdemes volt azt könyv formában kiadni.
Sokak szerint abba kellene már hagyni a titkosszolgálati múlt kutatását – jegyezte meg az irodalomtörténész, hozzátéve azonban: az emberek sokszor ezekből az aktákból ismerhetik meg jobban saját múltjukat, valamint pszichológiai szempontból is rendkívül tanulságosak ezek a dossziék.
Szőnyei Tamás levéltáros, a magyarországi állambiztonsági múlt kutatója a két titkosszolgálat együttműködéséről is szólt, kiemelve, hogy a Magyarországra áttelepült erdélyiek megfigyelését általában a magyar állambiztonság vette át. A kötetből számos megfigyelés, zaklatás, vallatás, kínzás, kivégzés története bontakozik ki: Könczei Ádám néprajzkutatóról, a folyóirat néhai munkatársáról például csak a Korunk szerkesztőségének besúgóhálózata több száz oldalnyi jelentést írt, de temetésén az őt búcsúztató barátja és a lelkész is besúgó volt – mondta.
Szőnyei Tamás szerint számos történet egyetlen forrása a lehallgatási és kihallgatási jegyzőkönyvek, a kötet így számos új ismerettel gazdagítja az olvasót. A rövidebb-hosszabb írások közötti átfedéseket érdemes lett volna gondosabban kigyomlálni, és a romániai kulturális és közéletben járatlanokra gondolva hasznos lett volna beilleszteni a kötetben szereplők kis életrajzait, jegyzeteket, fotókat és névmutatót, de mindezzel együtt is igen érdekes és hasznos kötet született – értékelt a kutató.
Szász Zoltán történész elmondása szerint a Securitate elsősorban azokat figyelte meg, akik fontos intézményekben dolgoztak, csoportképző erejük volt, de "kicsit mindenki érdekelte őket". Az erdélyi magyar értelmiség vezetőit, még a párttagokat is figyelték, nem tudták elképzelni, hogy egy magyar ne legyen nacionalista – idézte fel.
A történész szerint a kötet az erdélyi magyar értelmiség fájdalmas önreflexiója is, hiszen a magyarországiak az erdélyi magyarságot mindig valamilyen különb vagy tisztább magyarságnak tekintették, így sokkal megrázóbb, hogy soraikból oly sokan álltak be a román állambiztonság soraiba. Ezt a szembenézést azonban a kötet megteszi, anélkül, hogy tisztára akarna mosni embereket – fűzte hozzá.
Tófalvi Zoltán újságíró, történész, a kötet egyik szerzője kiemelte, hogy a Securitate szinte "állam volt az államban", még az is előfordult, hogy Ceausescu személyes orvosát akarták beszervezni, aki emiatt öngyilkosságba menekült. A szerző összegzése szerint volt olyan nap, hogy saját szomszédja három jelentést is írt róla, de nemcsak az ehhez hasonló dokumentumokat, hanem azt az egész korszakot is hitelesen az olvasó elé kellett tárni, amelyben ezek születtek.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 10.
Szép és igaz könyv – életünk legnagyobb eseményéről
"Ha pedig a helyeket nézem, az erdélyi településeket: akkor nemcsak Harasztosnak volna oka ünnepelni Murádin Lászlót, mivel ott született; és nem is csak Kolozsvárnak, ahol él; és nem csupán iskolái színhelyének: Gyulafehérvárnak, Marosvásárhelynek; és nem csak Csíkszépvíznek, felesége falujának, ahol nyaranta otthon van, gondolom, most mint egyetlen örmény származású lakosa a hajdani örmény fészeknek. De otthon volt és otthon van abban a száznál jóval több erdélyi és moldvai magyar faluban is, ahol nagy munkájának, A romániai magyar nyelvjárások atlaszának anyagát gyűjtötte. A magyar dialektológusok közül vitathatatlanul Ő végezte a méreteiben legnagyobb és minőségében leghitelesebb adatgyűjtést, Ő szerkesztette és szerkeszti a legnagyobb magyar nyelvi régió nyelvatlaszát: több mint háromezer térképlap, 11 kötet, ebből öt már megjelent a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadásában. Kevesebbet beszélünk erről a kitűnő munkáról, noha értéke és nagysága méltó párjává teszi az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárnak. És ez nem a múlt, vagy még nem a múlt, hanem az erdélyi jelen élő nyelvi gazdagsága." (Péntek János: Murádin László köszöntése. Részlet a tudós 70. születésnapjára, a Nyelvőrzés Díjának átadásakor, 2000. december 1-jén elhangzott köszöntésből)
Az újságíró kolléganő, Németh Júlia a kolozsvári napilap 2010. november 30-i számában így beszél a nyolcvanéves Murádin Lászlóról: "Húsz éve élünk Murádin Lászlóval összezártan, de békés egymásmellettiségben egy szabadságos újságoldalon, aminek a neve Művelődés. Igaz, oldalszerkesztőként, nyelvművelő rovatostól együtt én csak átörököltem őt hajdani jeles film- és színikritikus kollégámtól, Krizsán Zoltántól. Murádin László ugyanis a legrégibb és leghűségesebb munkatársa az egykori Igazságból kinőtt Szabadságnak. Népszerű, jó fél évszázados Nyelvművelése pedig sikerrel túlélt mindenféle és fajta belső és külső rendszer- és hatalomváltást. S ha volt is változás, merthogy mozgó világban élünk, az ki is merült abban, hogy a kettőnk anyagait tartalmazó, a nyelvészet és a művészet időszerű kérdéseit taglaló »nyelv-művészet« szombatról átkerült szerdára, legújabban pedig keddre."
Kosztolányi Dezső szerint: Mi a nyelvünket, melyet ükapáinktól örököltünk, úgy beszéljük, mint a kisgyermek. Sok mindenre nem emlékszünk. De a nyelv, rejtetten, mindenre emlékszik.
Ezeknek a nyelvi rejtelmeknek a nyomába eredt jó fél évszázaddal ezelőtt Murádin László, s erről az útról mai napig sem tért le… Ahelyett, hogy a nagyvilágot járta volna, Batsányival ellentétben azt hangoztatta: vigyázó szemetek előbb szűkebb környezetetekre vessétek… De ennél többről is árulkodik a szerző hazai tájakhoz és emberekhez való szoros kötődése: a tudós, a nyelvész és az erdélyi ember kisebbségi helyzetben lévő sorstársai iránti felelősségérzetéről, a magyar nyelv ápolásának, az azt megakadályozó tényezők kiküszöbölésének szükségességéről. E célból születtek az erdélyi és partiumi magyar helységneveket, azok eredetét és román fordításainak történetét taglaló, rendkívül hasznos és hiánypótló kötetei is. A honfoglalás kori magyar helységnevek román változatait, amelyek csak hangalakilag különböztek az eredetitől, az 1918-as főhatalomváltozás nyomán javarészt megváltoztatták. A magyar eredet végleges eltüntetése végett ezek a települések új nevet kaptak – hangsúlyozza.
A friss nyelvművelő kiadvány, a Hókuszpókusz*, "a legújabb bűvészmutatvány", melyet elénk tár 452 oldalon Murádin László, a nyelvbűvész. Méghozzá azon a fülünknek oly kellemes "hangszeren", amelyet magyar nyelvnek, anyanyelvünknek nevezünk.
Az igényes kivitelezésű, tetszetős könyv Murádin László 253, tudományos alaposságról és közírói, újságírói gyakorlatról árulkodó, ötletes, színes nyelvművelő írását tartalmazza. A színesség a tematikára és a sajátos fordulatokban bővelkedő nyelvi megjelenítésre egyaránt vonatkozik.
"Aki szépen beszél magyarul, az tiszteletben tartja a magyar nyelv nyelvtani, szerkezeti szabályait, a hangképzést, a hangsúly és hanglejtés sajátosságait, szókincse és stílusa a beszédhelyzetnek megfelelő. Arra törekszik, hogy nyelvhasználata az irodalmi nyelv képviselte nyelvi eszményt minél inkább megközelítse – olvassuk az Előszóban. "A nyelvművelés célja az, hogy a nyelvi közösség tagjait ennek az egységes, nyelvi eszményként számon tartott nyelvváltozatnak, az irodalmi nyelv szabályainak elsajátítására, helyes használatára buzdítsa. A nyelvművelés tehát nemcsak nyelvvédelem, elsősorban nem a nyelvi hibák, vétségek kimutatása, tiltó szabályok felállítása, hanem az anyanyelvi műveltség emelése, az anyanyelvi öntudat ébren tartása. A hangsúly az anyanyelv szellemének az elsajátításán van. A nyelvileg művelt ember nem csupán így vagy úgy, jól-rosszul megérteti magát, hanem a nyelvet gondolatokat, érzéseket, hangulatokat híven tolmácsoló hangszernek tekinti." A nyelvművelés nem a nyelvészek, a nyelvtanárok "kizárólagos ügye", hanem társadalmi kérdés, különösen itthoni tájainkon az. "Beletartozik az anyanyelvű iskolai oktatás, a köz- és művelődési élet lehetősége és gyakorlása, a magyar nyelvű napisajtó, a rádió és televízió, az irodalom hatékonysága, egyszóval azoknak a forrásoknak az irányítása, ahonnan a társadalom tagjai anyanyelvi ismereteiket merítik. Egy-egy tudománynépszerűsítő, a nyelv lehetőségeit felvillantó, a hibákra figyelő nyelvművelő rovat valamely napilapban csak parányi része a nyelvművelés összetett kérdéskörének. Az erdélyi magyar nyelvművelés ma már küzdelem: küzdelem nyelvünk fokozatos elrománosodása, elrománosítása ellen, küzdelem a magyar nyelvért, a magyar nyelv megőrzéséért. Egyik oldalon ott áll a magyar közösség, mely természetes módon küzd mind nemzeti öntudatának, mind anyanyelvének megtartásáért, a másik oldalon ott áll a hatalom, amely mindent megtett és megtesz az egységes nemzeti állameszmény érdekében a nemzetiségek, elsősorban a jelentős magyar kisebbség elsorvasztásáért, elrománosításáért. S szomorúan be kell vallanunk: az elmúlt csaknem száz esztendő alatt újabb és újabb hadállásokat vesztettünk. Igaz, e tekintetben ma még óriási különbség van az egy tömbben élő magyarság, például a székelység, a bihari és a Szatmár vidéki magyarság és a szórványmagyarság nyelvállapota között; nagy a különbség az ugyan még nyelvjárást beszélő, de zártabb falusi közösség és a románsággal keverten élő városi lakosság nyelvállapota között."
Az elszórványosodás, a nyelvromlás elleni tudatos fellépés értelmiségünk egészének halaszthatatlan, állandó feladata. A lapok, folyóiratok hasábjain megjelenő írások csak a legjobb esetben – ilyen a kolozsvári tudós "esete" – jutnak el szélesebb közönséghez, válnak népszerűekké. A magukra hagyott nyelvművelők voltaképpen egy valódi szélmalomharc magányos lovagjai, sokak szerint a hiábavalóság donkijotéi.
Tudatosítanunk kell mindenkiben, hogy önazonosságunk egyik fontos, talán legfontosabb ismérve a nyelv – figyelmeztet a jelenkori magyar nyelvészet doyenje. "Az a tény – idézi Kosztolányit –, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatok meg igazán. Naponta gondolok erre. Éppen annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok." Nyelvművelő cikkeim felsorakoztatásával – mondja Murádin László – az olvasóban a fenti érzést szándékozom, kívánom erősíteni.
* Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2014
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
"Ha pedig a helyeket nézem, az erdélyi településeket: akkor nemcsak Harasztosnak volna oka ünnepelni Murádin Lászlót, mivel ott született; és nem is csak Kolozsvárnak, ahol él; és nem csupán iskolái színhelyének: Gyulafehérvárnak, Marosvásárhelynek; és nem csak Csíkszépvíznek, felesége falujának, ahol nyaranta otthon van, gondolom, most mint egyetlen örmény származású lakosa a hajdani örmény fészeknek. De otthon volt és otthon van abban a száznál jóval több erdélyi és moldvai magyar faluban is, ahol nagy munkájának, A romániai magyar nyelvjárások atlaszának anyagát gyűjtötte. A magyar dialektológusok közül vitathatatlanul Ő végezte a méreteiben legnagyobb és minőségében leghitelesebb adatgyűjtést, Ő szerkesztette és szerkeszti a legnagyobb magyar nyelvi régió nyelvatlaszát: több mint háromezer térképlap, 11 kötet, ebből öt már megjelent a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadásában. Kevesebbet beszélünk erről a kitűnő munkáról, noha értéke és nagysága méltó párjává teszi az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárnak. És ez nem a múlt, vagy még nem a múlt, hanem az erdélyi jelen élő nyelvi gazdagsága." (Péntek János: Murádin László köszöntése. Részlet a tudós 70. születésnapjára, a Nyelvőrzés Díjának átadásakor, 2000. december 1-jén elhangzott köszöntésből)
Az újságíró kolléganő, Németh Júlia a kolozsvári napilap 2010. november 30-i számában így beszél a nyolcvanéves Murádin Lászlóról: "Húsz éve élünk Murádin Lászlóval összezártan, de békés egymásmellettiségben egy szabadságos újságoldalon, aminek a neve Művelődés. Igaz, oldalszerkesztőként, nyelvművelő rovatostól együtt én csak átörököltem őt hajdani jeles film- és színikritikus kollégámtól, Krizsán Zoltántól. Murádin László ugyanis a legrégibb és leghűségesebb munkatársa az egykori Igazságból kinőtt Szabadságnak. Népszerű, jó fél évszázados Nyelvművelése pedig sikerrel túlélt mindenféle és fajta belső és külső rendszer- és hatalomváltást. S ha volt is változás, merthogy mozgó világban élünk, az ki is merült abban, hogy a kettőnk anyagait tartalmazó, a nyelvészet és a művészet időszerű kérdéseit taglaló »nyelv-művészet« szombatról átkerült szerdára, legújabban pedig keddre."
Kosztolányi Dezső szerint: Mi a nyelvünket, melyet ükapáinktól örököltünk, úgy beszéljük, mint a kisgyermek. Sok mindenre nem emlékszünk. De a nyelv, rejtetten, mindenre emlékszik.
Ezeknek a nyelvi rejtelmeknek a nyomába eredt jó fél évszázaddal ezelőtt Murádin László, s erről az útról mai napig sem tért le… Ahelyett, hogy a nagyvilágot járta volna, Batsányival ellentétben azt hangoztatta: vigyázó szemetek előbb szűkebb környezetetekre vessétek… De ennél többről is árulkodik a szerző hazai tájakhoz és emberekhez való szoros kötődése: a tudós, a nyelvész és az erdélyi ember kisebbségi helyzetben lévő sorstársai iránti felelősségérzetéről, a magyar nyelv ápolásának, az azt megakadályozó tényezők kiküszöbölésének szükségességéről. E célból születtek az erdélyi és partiumi magyar helységneveket, azok eredetét és román fordításainak történetét taglaló, rendkívül hasznos és hiánypótló kötetei is. A honfoglalás kori magyar helységnevek román változatait, amelyek csak hangalakilag különböztek az eredetitől, az 1918-as főhatalomváltozás nyomán javarészt megváltoztatták. A magyar eredet végleges eltüntetése végett ezek a települések új nevet kaptak – hangsúlyozza.
A friss nyelvművelő kiadvány, a Hókuszpókusz*, "a legújabb bűvészmutatvány", melyet elénk tár 452 oldalon Murádin László, a nyelvbűvész. Méghozzá azon a fülünknek oly kellemes "hangszeren", amelyet magyar nyelvnek, anyanyelvünknek nevezünk.
Az igényes kivitelezésű, tetszetős könyv Murádin László 253, tudományos alaposságról és közírói, újságírói gyakorlatról árulkodó, ötletes, színes nyelvművelő írását tartalmazza. A színesség a tematikára és a sajátos fordulatokban bővelkedő nyelvi megjelenítésre egyaránt vonatkozik.
"Aki szépen beszél magyarul, az tiszteletben tartja a magyar nyelv nyelvtani, szerkezeti szabályait, a hangképzést, a hangsúly és hanglejtés sajátosságait, szókincse és stílusa a beszédhelyzetnek megfelelő. Arra törekszik, hogy nyelvhasználata az irodalmi nyelv képviselte nyelvi eszményt minél inkább megközelítse – olvassuk az Előszóban. "A nyelvművelés célja az, hogy a nyelvi közösség tagjait ennek az egységes, nyelvi eszményként számon tartott nyelvváltozatnak, az irodalmi nyelv szabályainak elsajátítására, helyes használatára buzdítsa. A nyelvművelés tehát nemcsak nyelvvédelem, elsősorban nem a nyelvi hibák, vétségek kimutatása, tiltó szabályok felállítása, hanem az anyanyelvi műveltség emelése, az anyanyelvi öntudat ébren tartása. A hangsúly az anyanyelv szellemének az elsajátításán van. A nyelvileg művelt ember nem csupán így vagy úgy, jól-rosszul megérteti magát, hanem a nyelvet gondolatokat, érzéseket, hangulatokat híven tolmácsoló hangszernek tekinti." A nyelvművelés nem a nyelvészek, a nyelvtanárok "kizárólagos ügye", hanem társadalmi kérdés, különösen itthoni tájainkon az. "Beletartozik az anyanyelvű iskolai oktatás, a köz- és művelődési élet lehetősége és gyakorlása, a magyar nyelvű napisajtó, a rádió és televízió, az irodalom hatékonysága, egyszóval azoknak a forrásoknak az irányítása, ahonnan a társadalom tagjai anyanyelvi ismereteiket merítik. Egy-egy tudománynépszerűsítő, a nyelv lehetőségeit felvillantó, a hibákra figyelő nyelvművelő rovat valamely napilapban csak parányi része a nyelvművelés összetett kérdéskörének. Az erdélyi magyar nyelvművelés ma már küzdelem: küzdelem nyelvünk fokozatos elrománosodása, elrománosítása ellen, küzdelem a magyar nyelvért, a magyar nyelv megőrzéséért. Egyik oldalon ott áll a magyar közösség, mely természetes módon küzd mind nemzeti öntudatának, mind anyanyelvének megtartásáért, a másik oldalon ott áll a hatalom, amely mindent megtett és megtesz az egységes nemzeti állameszmény érdekében a nemzetiségek, elsősorban a jelentős magyar kisebbség elsorvasztásáért, elrománosításáért. S szomorúan be kell vallanunk: az elmúlt csaknem száz esztendő alatt újabb és újabb hadállásokat vesztettünk. Igaz, e tekintetben ma még óriási különbség van az egy tömbben élő magyarság, például a székelység, a bihari és a Szatmár vidéki magyarság és a szórványmagyarság nyelvállapota között; nagy a különbség az ugyan még nyelvjárást beszélő, de zártabb falusi közösség és a románsággal keverten élő városi lakosság nyelvállapota között."
Az elszórványosodás, a nyelvromlás elleni tudatos fellépés értelmiségünk egészének halaszthatatlan, állandó feladata. A lapok, folyóiratok hasábjain megjelenő írások csak a legjobb esetben – ilyen a kolozsvári tudós "esete" – jutnak el szélesebb közönséghez, válnak népszerűekké. A magukra hagyott nyelvművelők voltaképpen egy valódi szélmalomharc magányos lovagjai, sokak szerint a hiábavalóság donkijotéi.
Tudatosítanunk kell mindenkiben, hogy önazonosságunk egyik fontos, talán legfontosabb ismérve a nyelv – figyelmeztet a jelenkori magyar nyelvészet doyenje. "Az a tény – idézi Kosztolányit –, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatok meg igazán. Naponta gondolok erre. Éppen annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok." Nyelvművelő cikkeim felsorakoztatásával – mondja Murádin László – az olvasóban a fenti érzést szándékozom, kívánom erősíteni.
* Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2014
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 10.
„Arad történelmi részét szakítanák ki a parkolóval”
Háborognak a műépítészek
Az Eminescu, régi nevén Salacz parkra tervezett parkoló ötlete nem csak a civilszervezetek körében verte ki a biztosítékot, a szakmabeliek egy jó része is háborog, sőt egyre többen foglalnak állást az ügyben a médián keresztül vagy virtuális közegben.
A közel tizenöt éves tapasztalattal rendelkező Várkonyi Zoltán aradi műépítész a Nyugati Jelennek azt nyilatkozta: „A Salacz park nemcsak egy zöldövezet, hanem történelmi jelentősége is van, így elpusztításával nemcsak holmi fácskákat vágnának ki, hanem egy történelmi részét is kiszakítanák az amúgy is megtépázott Aradnak.”
Ami az aradi polgárok hozzáállását illeti, a szakember szerint a baj ott kezdődik, hogy egyre kevesebben érzik szívügyüknek a helyi jelentőségű problémákat. A lakosság elöregedése következtében a lokálpatriotizmus jelentősen felhígult, ezért igen kevesen maradtak már azok közül, akik teljes mellszélességgel kiállhatnának egy ilyen nemes ügy mellett. A többieket meg nem is érdekli a dolog.
„A parknak van egy komoly történelmi háttere, másrészt Aradnak így sincs elég zöldövezete, nemhogy a parkot felszámolja” – mondja Várkonyi, aki szerint az is gondolkodásra készteti az embert, hogy az utóbbi időben tömegesen száradnak ki a belváros fái. Már-már azt hihetné valaki, hogy szánt szándékkal hagyják kipusztulni a városrészeket, sétányokat, parkokat barátságossá tevő faállományt.
A műépítészt, sok más hozzá hasonló kollégájával együtt zavarja, hogy ilyen projekteknél a városvezetők nem kérik ki a szakmabeliek véleményét. Pedig van néhány hozzáértő szakember Aradon. Tapasztalataikra senki nem tart igényt. Pedig hasznos ötletek lennének.
A szakember szó szerint „agyrémnek” tartja a parkra tervezett parkoló ötletét. Úgy gondolja, alternatív megoldásként sokkal célszerűbb lenne, ha az önkormányzat vezetői a város gazdátlan telkeire, elhanyagolt területeire terveznének kisebb méretű, ámde annál praktikusabb, két-háromszintes felszíni parkolókat.
„Nem értem, miért kellett egy német cégnek fizetni azért, hogy elkészítse a város közlekedési tanulmányát, mikor csak mi építészek vagyunk vagy százan Aradon. Egy jó tanulmány elkészítéséhez alaposan ismerni kell az adott város közlekedési sajátosságait. Teljességgel hiányzik az urbanisztikai elgondolás Aradon. A városrendezési tervek egyike sem foglalkozik kellőképp a közlekedéssel, a parkolási renddel. Szépen lassan feldaraboljuk Arad identitását, tönkretesszük a zöldövezeteket, kivágjuk a megmaradt fákat, nem beszélve a központ értékes épületeiről. Kerékpárutakat építünk, miközben fejünkre hullnak a központi házak. Körbeépítjük a várost plázákkal, miközben a város központja szó szerint szétrohad” – nyilatkozta a szakember, utalva arra is, hogy a város vezetői rendszerint fittyet hánynak a szakvéleményekre, amikor értékes épületek lebontására kerül sor.
A park történelmi hátterének kapcsán a műépítész Márki Sándor, illetve Ujj János helytörténészek köteteire utalva érdekes adatokat osztott meg velünk. „Az 1877-es árvíz idején Salacz Gyula polgármester úgy döntött, hogy meg kell erősíteni a gátrendszert, ezért felkérte Virág Lajos városi főmérnököt, hogy készítse el a várost védő gát terveit. A munkálatok 1878-tól 1880-ig tartottak, ezután épült ki a három hold (szerk. megj.: egy hektár 1,7377 katasztrális holdnak felel meg) terjedelmű park, ami korábban vizes náddal és sással borított terület volt. 1886-ban kibővítették a Baros parkkal, amit most gyermekparkként ismerünk. Talán kevesen tudják azt is, hogy a Salacz parkban zömében kőris és szilfák vannak, valamint néhány tölgy, gesztenye és szivarfa, a sétány szélét csörgőfák, szivarfák díszítik”.
A Pro Urbe városvédő szervezet egyik alapító tagjaként Várkonyi úgy érzi, senki nem kíváncsi a véleményükre, szakmai tudásukra. Szomorú, hogy a probléma kapcsán a helyi építészeti kamara sem foglal hivatalosan állást.
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)
Háborognak a műépítészek
Az Eminescu, régi nevén Salacz parkra tervezett parkoló ötlete nem csak a civilszervezetek körében verte ki a biztosítékot, a szakmabeliek egy jó része is háborog, sőt egyre többen foglalnak állást az ügyben a médián keresztül vagy virtuális közegben.
A közel tizenöt éves tapasztalattal rendelkező Várkonyi Zoltán aradi műépítész a Nyugati Jelennek azt nyilatkozta: „A Salacz park nemcsak egy zöldövezet, hanem történelmi jelentősége is van, így elpusztításával nemcsak holmi fácskákat vágnának ki, hanem egy történelmi részét is kiszakítanák az amúgy is megtépázott Aradnak.”
Ami az aradi polgárok hozzáállását illeti, a szakember szerint a baj ott kezdődik, hogy egyre kevesebben érzik szívügyüknek a helyi jelentőségű problémákat. A lakosság elöregedése következtében a lokálpatriotizmus jelentősen felhígult, ezért igen kevesen maradtak már azok közül, akik teljes mellszélességgel kiállhatnának egy ilyen nemes ügy mellett. A többieket meg nem is érdekli a dolog.
„A parknak van egy komoly történelmi háttere, másrészt Aradnak így sincs elég zöldövezete, nemhogy a parkot felszámolja” – mondja Várkonyi, aki szerint az is gondolkodásra készteti az embert, hogy az utóbbi időben tömegesen száradnak ki a belváros fái. Már-már azt hihetné valaki, hogy szánt szándékkal hagyják kipusztulni a városrészeket, sétányokat, parkokat barátságossá tevő faállományt.
A műépítészt, sok más hozzá hasonló kollégájával együtt zavarja, hogy ilyen projekteknél a városvezetők nem kérik ki a szakmabeliek véleményét. Pedig van néhány hozzáértő szakember Aradon. Tapasztalataikra senki nem tart igényt. Pedig hasznos ötletek lennének.
A szakember szó szerint „agyrémnek” tartja a parkra tervezett parkoló ötletét. Úgy gondolja, alternatív megoldásként sokkal célszerűbb lenne, ha az önkormányzat vezetői a város gazdátlan telkeire, elhanyagolt területeire terveznének kisebb méretű, ámde annál praktikusabb, két-háromszintes felszíni parkolókat.
„Nem értem, miért kellett egy német cégnek fizetni azért, hogy elkészítse a város közlekedési tanulmányát, mikor csak mi építészek vagyunk vagy százan Aradon. Egy jó tanulmány elkészítéséhez alaposan ismerni kell az adott város közlekedési sajátosságait. Teljességgel hiányzik az urbanisztikai elgondolás Aradon. A városrendezési tervek egyike sem foglalkozik kellőképp a közlekedéssel, a parkolási renddel. Szépen lassan feldaraboljuk Arad identitását, tönkretesszük a zöldövezeteket, kivágjuk a megmaradt fákat, nem beszélve a központ értékes épületeiről. Kerékpárutakat építünk, miközben fejünkre hullnak a központi házak. Körbeépítjük a várost plázákkal, miközben a város központja szó szerint szétrohad” – nyilatkozta a szakember, utalva arra is, hogy a város vezetői rendszerint fittyet hánynak a szakvéleményekre, amikor értékes épületek lebontására kerül sor.
A park történelmi hátterének kapcsán a műépítész Márki Sándor, illetve Ujj János helytörténészek köteteire utalva érdekes adatokat osztott meg velünk. „Az 1877-es árvíz idején Salacz Gyula polgármester úgy döntött, hogy meg kell erősíteni a gátrendszert, ezért felkérte Virág Lajos városi főmérnököt, hogy készítse el a várost védő gát terveit. A munkálatok 1878-tól 1880-ig tartottak, ezután épült ki a három hold (szerk. megj.: egy hektár 1,7377 katasztrális holdnak felel meg) terjedelmű park, ami korábban vizes náddal és sással borított terület volt. 1886-ban kibővítették a Baros parkkal, amit most gyermekparkként ismerünk. Talán kevesen tudják azt is, hogy a Salacz parkban zömében kőris és szilfák vannak, valamint néhány tölgy, gesztenye és szivarfa, a sétány szélét csörgőfák, szivarfák díszítik”.
A Pro Urbe városvédő szervezet egyik alapító tagjaként Várkonyi úgy érzi, senki nem kíváncsi a véleményükre, szakmai tudásukra. Szomorú, hogy a probléma kapcsán a helyi építészeti kamara sem foglal hivatalosan állást.
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)
2015. január 10.
„Új oktatási stratégiát hoz a 2015-ös esztendő”
Az elmúlt év politikai viharai nem befolyásolták Halász Ferenc Temes megyei főtanfelügyelő-helyettes tevékenységét, aki továbbra is betölti ezt a fontos tisztséget és biztosítja a magyar nyelvű oktatás olajozott működtetéséhez szükséges nyugodt hátteret. Felkértük Halász Ferenc helyettes főtanfelügyelőt, hogy értékelje az óesztendő eseményeit a magyar nyelvű oktatás szemszögéből, és ismertesse olvasóinkkal a 2015-ös év kihívásait.
– A 2014-es esztendő kellemes meglepetése az volt, hogy szeptemberben rekord számú gyermek indult magyar tagozaton az előkészítő osztályokban – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Halász Ferenc –, 87 gyermeket írattak be az előkészítő osztályokba, az utóbbi tíz esztendőnek ez a legjobb eredménye. Reméljük, hogy az elkövetkezőkben is sikerül ezt a létszámot tartani, mert számunkra egyértelmű, hogy a Bartók Béla Líceum sorsa attól függ, hogy alulról hogyan sikerül építkezni. E mögött igen komoly munka áll: az RMDSZ, a Pedagógus Szövetség és a Bartók Béla Líceum vezetősége számtalan rendezvényen és eseményen vett részt, ahol nemcsak a pedagógusokkal találkoztunk, hanem a polgármesterekkel, az önkormányzati képviselőkkel, a civilszervezetekkel és a gyerekek szüleivel is, akiket próbáltunk arról meggyőzni, hogy az identitástudat megőrzésének egyik legfontosabb eszköze a magyar nyelvű oktatás. Nagyon remélem, hogy ebben a létszámnövekedésben ez a munka is benne van!
A tavaly hozzáfogtunk a 0–3 éves magyar gyermekek feltérképezéséhez a bánsági településeken. A 2015-ös esztendőben akarjuk kialakítani azt a hosszú távú stratégiát, amelyre a Temes megyei magyar nyelvű oktatást építeni lehet. Bármilyen stratégiát építünk, ezt döntő módon a születendő gyermekek száma határozza meg. Ezt a munkát folytatni kívánjuk 2015-ben is, visszatérünk egyes településekre, amelyeket tavaly is lelátogattunk, másrészt bővítjük a kört és megpróbálunk eljutni minden olyan településre, ahol a magyar oktatásnak valamilyen formája létezik beleértve a fakultatív magyar oktatást is.
– Milyen újdonságokat hozott a tavalyi év a magyar nyelvű oktatásban?
– Ha a 9-dik osztály szintjét nézzük, az újdonság az, hogy a Bartók Béla Líceumban átálltunk a fél osztályok megszervezésére, és ez által bővült az oktatási kínálatunk. Ezt idén is folytatjuk, sőt, egy olyan programot is el szeretnénk indítani, amelynek köszönhetően a líceumot végzett gyermekek egy része párhuzamosan az iskolával 3-6 hónapos szakmai képzésben is részt vehet. Tanulmányaik befejeztével nem csak érettségi diplomát, vagy 12 osztályról szóló papírt kapnak a fiatalok, hanem szakképesítést is egy szakmában, ami segíti őket abban, hogy a jövőjüket rendezzék. Reméljük, hogy ehhez a programhoz megtaláljuk a támogatókat, a pénzkeret alakulóban van. Szeretnénk azt elérni a következő két-három esztendőben, hogy minden Bartók Líceumot végzett gyermek tanulmányai befejeztével egy szakmával is rendelkezzen.
– 2015 jubileumi év lesz a Bartók Béla Elméleti Líceum számára. Hogyan készülnek a 25. évfordulós ünnepségekre?
– Az 1989 decemberében alapított Bánsági Magyar Demokrata Szövetség első nagy sikere volt 1990 elején az önálló magyar líceum visszaállítása, amire ma is büszkék vagyunk. A magyar líceum akkor felvette a bánsági születésű világhírű zeneszerző, Bartók Béla nevét, ennek a megünneplésére is készül ezen a tavaszon az iskola. Rengeteg változás történt 1990-ben a temesvári magyar líceum életében, most egyet emelnék ki: 25 évesek a legrégibb testvériskolai kapcsolataink. 1990. április 4-én érkezett meg az első budapesti (Kőbánya, X. kerület) delegáció Temesvárra, akkor leraktuk az alapjait olyan testvériskolai kapcsolatoknak, amelyek szerencsére ma is élnek, és bővülnek. Hármas ünnepre készülünk tehát idén: az önálló magyar líceum visszaállítását, Bartók Béla nevének a felvételét és az első testvériskolai kapcsolatok létrehozásának a 25. évfordulóját ünnepeljük.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
Az elmúlt év politikai viharai nem befolyásolták Halász Ferenc Temes megyei főtanfelügyelő-helyettes tevékenységét, aki továbbra is betölti ezt a fontos tisztséget és biztosítja a magyar nyelvű oktatás olajozott működtetéséhez szükséges nyugodt hátteret. Felkértük Halász Ferenc helyettes főtanfelügyelőt, hogy értékelje az óesztendő eseményeit a magyar nyelvű oktatás szemszögéből, és ismertesse olvasóinkkal a 2015-ös év kihívásait.
– A 2014-es esztendő kellemes meglepetése az volt, hogy szeptemberben rekord számú gyermek indult magyar tagozaton az előkészítő osztályokban – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Halász Ferenc –, 87 gyermeket írattak be az előkészítő osztályokba, az utóbbi tíz esztendőnek ez a legjobb eredménye. Reméljük, hogy az elkövetkezőkben is sikerül ezt a létszámot tartani, mert számunkra egyértelmű, hogy a Bartók Béla Líceum sorsa attól függ, hogy alulról hogyan sikerül építkezni. E mögött igen komoly munka áll: az RMDSZ, a Pedagógus Szövetség és a Bartók Béla Líceum vezetősége számtalan rendezvényen és eseményen vett részt, ahol nemcsak a pedagógusokkal találkoztunk, hanem a polgármesterekkel, az önkormányzati képviselőkkel, a civilszervezetekkel és a gyerekek szüleivel is, akiket próbáltunk arról meggyőzni, hogy az identitástudat megőrzésének egyik legfontosabb eszköze a magyar nyelvű oktatás. Nagyon remélem, hogy ebben a létszámnövekedésben ez a munka is benne van!
A tavaly hozzáfogtunk a 0–3 éves magyar gyermekek feltérképezéséhez a bánsági településeken. A 2015-ös esztendőben akarjuk kialakítani azt a hosszú távú stratégiát, amelyre a Temes megyei magyar nyelvű oktatást építeni lehet. Bármilyen stratégiát építünk, ezt döntő módon a születendő gyermekek száma határozza meg. Ezt a munkát folytatni kívánjuk 2015-ben is, visszatérünk egyes településekre, amelyeket tavaly is lelátogattunk, másrészt bővítjük a kört és megpróbálunk eljutni minden olyan településre, ahol a magyar oktatásnak valamilyen formája létezik beleértve a fakultatív magyar oktatást is.
– Milyen újdonságokat hozott a tavalyi év a magyar nyelvű oktatásban?
– Ha a 9-dik osztály szintjét nézzük, az újdonság az, hogy a Bartók Béla Líceumban átálltunk a fél osztályok megszervezésére, és ez által bővült az oktatási kínálatunk. Ezt idén is folytatjuk, sőt, egy olyan programot is el szeretnénk indítani, amelynek köszönhetően a líceumot végzett gyermekek egy része párhuzamosan az iskolával 3-6 hónapos szakmai képzésben is részt vehet. Tanulmányaik befejeztével nem csak érettségi diplomát, vagy 12 osztályról szóló papírt kapnak a fiatalok, hanem szakképesítést is egy szakmában, ami segíti őket abban, hogy a jövőjüket rendezzék. Reméljük, hogy ehhez a programhoz megtaláljuk a támogatókat, a pénzkeret alakulóban van. Szeretnénk azt elérni a következő két-három esztendőben, hogy minden Bartók Líceumot végzett gyermek tanulmányai befejeztével egy szakmával is rendelkezzen.
– 2015 jubileumi év lesz a Bartók Béla Elméleti Líceum számára. Hogyan készülnek a 25. évfordulós ünnepségekre?
– Az 1989 decemberében alapított Bánsági Magyar Demokrata Szövetség első nagy sikere volt 1990 elején az önálló magyar líceum visszaállítása, amire ma is büszkék vagyunk. A magyar líceum akkor felvette a bánsági születésű világhírű zeneszerző, Bartók Béla nevét, ennek a megünneplésére is készül ezen a tavaszon az iskola. Rengeteg változás történt 1990-ben a temesvári magyar líceum életében, most egyet emelnék ki: 25 évesek a legrégibb testvériskolai kapcsolataink. 1990. április 4-én érkezett meg az első budapesti (Kőbánya, X. kerület) delegáció Temesvárra, akkor leraktuk az alapjait olyan testvériskolai kapcsolatoknak, amelyek szerencsére ma is élnek, és bővülnek. Hármas ünnepre készülünk tehát idén: az önálló magyar líceum visszaállítását, Bartók Béla nevének a felvételét és az első testvériskolai kapcsolatok létrehozásának a 25. évfordulóját ünnepeljük.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2015. január 11.
Frunda: nem velem, az RMDSZ-szel van baj
Frunda György, Victor Ponta miniszterelnök tiszteletbeli tanácsadója, a Duna Tv Közbeszéd című műsorának vendégeként Száva Enikővel beszélgetve azt mondta: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) az utóbbi években eltávolodott választóitól, és hibás döntést hozott, amikor kilépett a kormányból.
A beszélgetés során Frunda György azt is kifejtette, hogy az RMDSZ kormányból való kilépése után is miért maradt Ponta tanácsadója és, hogy a jobb-közép ellenzéknek sikerül-e megbuktatni a jelenlegi kormányt.
Frunda elmondása szerint, akkor lett volna logikus az ő lemondása, ha az RMDSZ nevezte volna őt ki a miniszterelnök tanácsadói tisztségébe. Ő „magán politikusként” tölti be ezt a tisztséget – fogalmazott Frunda György. Hozzátette: ez egy felemás helyzet, mert nem mondott le tisztségéről az összes RMDSZ által kinevezett tisztségviselő, ott maradtak államtitkárok, al-prefektusok, igazgatók és más intézményvezetők is.
Hiba volt feladni a kormányzati szerepet és ezt többen is így gondolják, de ezt csak ő merte kimondani – hangsúlyozta a Victor Ponta személyes tanácsadója. Meg is magyarázta: ha a kormánykoalícióban marad az RMDSZ, akkor lett volna esély az erdélyi magyarság számára kedvező törvényeket elfogadtatni, mint például a szimbólumok használatára vonatkozó törvényt. És az anyagi szempontok sem mellékesek, mert ha a kormányban marad az RMDSZ, akkor a magyarság számára pénzeket lehetett volna „lehozni” például iskolák, óvodák, kórházak, vagy az infrastruktúra számára – érvelt a politikus. Csak úgy lehet segíteni az erdélyi magyarságon, ha az RMDSZ kormányon van, mert az ellenzékből hangoztatott szép nemzeti szónoklatok nem segítenek – jelentette ki a Közbeszéd vendége.
Azon téma felvetésénél, miszerint az RMDSZ főtitkára elhatárolódik Frunda Györgytől, mert az nem a szövetség álláspontját képviseli, Frunda azt mondta, hogy nem vele van a baj, hanem a szövetséggel. Kifejtette: amikor az RMDSZ vezetője megengedi magának, hogy kritizáljon valakit a szövetségben, mert annak különbözik a véleménye, akkor a vezetéssel van baj.
Frunda megmagyarázta arra vonatkozó kijelentését, hogy szerinte az RMDSZ eltávolodott a magyarságtól. Így érvelt: gyengék a szövetség választási eredményei, államfőjelöltje kevesebb szavazatot kapott, mint eddig bármelyik jelöltje, szinte felére csökkent parlamenti képviselőinek száma, az EP-választáson legkevesebb szavazatot kapott.
Frunda szerint ha kormánykoalícióban vagyunk, akkor kidolgozható egy olyan törvénytervezet, amely ugyanolyan autonómiát biztosít Székelyföldnek és Partiumnak is, mint például Dobrudzsának. Hozzátette: ez nem egy külön státus lenne Székelyföld számára, mert egy ilyent a román törvényhozás soha nem fogadna el, az már államot jelentene az államban.
Azt látjuk, hogy a székelyföldi RMDSZ megerősödik, hogy „mindenhol csak ő van”, a székelységet nem fenyegeti az asszimiláció, miközben a többi erdélyi régióban egyre nehezebb, egyre kevesebb magyar van, a szakadás mind nagyobb – magyarázta a miniszterelnök tanácsosa.
Frunda elmondta véleményét az aktuális romániai politikáról is. Szerinte kizárt az, hogy a jobb-közép ellenzék megbuktassa a jelenlegi kormányt, ő úgy látja, nincs ekkora erejük.
„Parlamenti demokrácia van, nem úgy van az, hogy mert egy más elnököt választottak, most mindet újra kell gondolni” – mondta a politikus.
dunatv.hu
Erdély.ma
Frunda György, Victor Ponta miniszterelnök tiszteletbeli tanácsadója, a Duna Tv Közbeszéd című műsorának vendégeként Száva Enikővel beszélgetve azt mondta: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) az utóbbi években eltávolodott választóitól, és hibás döntést hozott, amikor kilépett a kormányból.
A beszélgetés során Frunda György azt is kifejtette, hogy az RMDSZ kormányból való kilépése után is miért maradt Ponta tanácsadója és, hogy a jobb-közép ellenzéknek sikerül-e megbuktatni a jelenlegi kormányt.
Frunda elmondása szerint, akkor lett volna logikus az ő lemondása, ha az RMDSZ nevezte volna őt ki a miniszterelnök tanácsadói tisztségébe. Ő „magán politikusként” tölti be ezt a tisztséget – fogalmazott Frunda György. Hozzátette: ez egy felemás helyzet, mert nem mondott le tisztségéről az összes RMDSZ által kinevezett tisztségviselő, ott maradtak államtitkárok, al-prefektusok, igazgatók és más intézményvezetők is.
Hiba volt feladni a kormányzati szerepet és ezt többen is így gondolják, de ezt csak ő merte kimondani – hangsúlyozta a Victor Ponta személyes tanácsadója. Meg is magyarázta: ha a kormánykoalícióban marad az RMDSZ, akkor lett volna esély az erdélyi magyarság számára kedvező törvényeket elfogadtatni, mint például a szimbólumok használatára vonatkozó törvényt. És az anyagi szempontok sem mellékesek, mert ha a kormányban marad az RMDSZ, akkor a magyarság számára pénzeket lehetett volna „lehozni” például iskolák, óvodák, kórházak, vagy az infrastruktúra számára – érvelt a politikus. Csak úgy lehet segíteni az erdélyi magyarságon, ha az RMDSZ kormányon van, mert az ellenzékből hangoztatott szép nemzeti szónoklatok nem segítenek – jelentette ki a Közbeszéd vendége.
Azon téma felvetésénél, miszerint az RMDSZ főtitkára elhatárolódik Frunda Györgytől, mert az nem a szövetség álláspontját képviseli, Frunda azt mondta, hogy nem vele van a baj, hanem a szövetséggel. Kifejtette: amikor az RMDSZ vezetője megengedi magának, hogy kritizáljon valakit a szövetségben, mert annak különbözik a véleménye, akkor a vezetéssel van baj.
Frunda megmagyarázta arra vonatkozó kijelentését, hogy szerinte az RMDSZ eltávolodott a magyarságtól. Így érvelt: gyengék a szövetség választási eredményei, államfőjelöltje kevesebb szavazatot kapott, mint eddig bármelyik jelöltje, szinte felére csökkent parlamenti képviselőinek száma, az EP-választáson legkevesebb szavazatot kapott.
Frunda szerint ha kormánykoalícióban vagyunk, akkor kidolgozható egy olyan törvénytervezet, amely ugyanolyan autonómiát biztosít Székelyföldnek és Partiumnak is, mint például Dobrudzsának. Hozzátette: ez nem egy külön státus lenne Székelyföld számára, mert egy ilyent a román törvényhozás soha nem fogadna el, az már államot jelentene az államban.
Azt látjuk, hogy a székelyföldi RMDSZ megerősödik, hogy „mindenhol csak ő van”, a székelységet nem fenyegeti az asszimiláció, miközben a többi erdélyi régióban egyre nehezebb, egyre kevesebb magyar van, a szakadás mind nagyobb – magyarázta a miniszterelnök tanácsosa.
Frunda elmondta véleményét az aktuális romániai politikáról is. Szerinte kizárt az, hogy a jobb-közép ellenzék megbuktassa a jelenlegi kormányt, ő úgy látja, nincs ekkora erejük.
„Parlamenti demokrácia van, nem úgy van az, hogy mert egy más elnököt választottak, most mindet újra kell gondolni” – mondta a politikus.
dunatv.hu
Erdély.ma
2015. január 11.
Elhunyt Hankiss Elemér irodalomtörténész, szociológus
Rövid, súlyos betegség után, 86 éves korában szombat délután elhunyt Hankiss Elemér szociológus, irodalomtörténész, a Magyar Televízió korábbi elnöke – tudta meg a családtól az MTI.
Hankiss Elemér 1928-ban született Debrecenben, édesapja, Hankiss János irodalomtörténész volt. Hankiss Elemér egyetemi tanulmányait Eötvös-kollégistaként az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) angol-francia szakán végezte 1950-ben.
Az 1956-os forradalom után hűtlenség és államellenes összeesküvés vádjával tíz hónapot töltött vizsgálati fogságban, végül bizonyítékok hiányában felmentették. Az 1960-as években dolgozott az Európa Kiadónál, majd a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa volt.
1975-től csaknem húsz éven át az MTA Szociológiai Kutatóintézetének értékszociológiai és módszertani osztályát irányította, 1996 és 1998 között pedig az intézet igazgatója volt. Tanított az ELTE-n, a szegedi József Attila Tudományegyetemen és a Közép-európai Egyetemen, vendégprofesszor volt több külföldi egyetemen. Kutatási területe az 1960-as években elsősorban az irodalomelmélet, az 1970-es évek eleje óta a szociológia, főként értékszociológia, majd az 1980-as években a politikai szociológia. Írásai több tudományterületen is új utakat nyitottak.
Az Érték és társadalom (1977), Társadalmi csapdák (1979), Diagnózisok (1982) és a Diagnózisok 2. (1986), valamint a Kelet-európai alternatívák (1989) című köteteiben a magyar társadalom helyzetével, jövőjével foglalkozott. Majd Új diagnózisok című tanulmánykötetében a rendszerváltozás tanulságait elemezte. A Nincsből a Van felé című 2012-es munkája az emberi lét alapvető kérdéseivel foglalkozik.
Hankiss Elemér egyik kezdeményezője és szellemi atyja volt a Találjuk ki Magyarországot, illetve a Találjuk ki Közép-Európát projekteknek, és egyik alapító tagja a Szeretem Magyarországot Klubnak.
Munkásságáért több elismerést is kapott: 1987-ben Az év könyve-jutalom díjat kapta, 1994-ben az objektív tájékoztatás érdekében kifejtett példamutató tevékenységük elismeréseként Gombár Csabával, a Magyar Rádió korábbi elnökével együtt átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (polgári tagozat) kitüntetést, 2006-ban Budapest díszpolgára lett és Széchenyi-díjat kapott. 2007-ben a Prima Primissima Díj egyik kitüntetettje volt, 2008-ban Hazám-, 2012-ben Bibó-díjjal ismerték el.
1990 és 1993 között a Magyar Televízió elnökeként aktívan részt vett a magyar közéletben. Temetéséről családja később intézkedik.
MTI
Székelyhon.ro
Rövid, súlyos betegség után, 86 éves korában szombat délután elhunyt Hankiss Elemér szociológus, irodalomtörténész, a Magyar Televízió korábbi elnöke – tudta meg a családtól az MTI.
Hankiss Elemér 1928-ban született Debrecenben, édesapja, Hankiss János irodalomtörténész volt. Hankiss Elemér egyetemi tanulmányait Eötvös-kollégistaként az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) angol-francia szakán végezte 1950-ben.
Az 1956-os forradalom után hűtlenség és államellenes összeesküvés vádjával tíz hónapot töltött vizsgálati fogságban, végül bizonyítékok hiányában felmentették. Az 1960-as években dolgozott az Európa Kiadónál, majd a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa volt.
1975-től csaknem húsz éven át az MTA Szociológiai Kutatóintézetének értékszociológiai és módszertani osztályát irányította, 1996 és 1998 között pedig az intézet igazgatója volt. Tanított az ELTE-n, a szegedi József Attila Tudományegyetemen és a Közép-európai Egyetemen, vendégprofesszor volt több külföldi egyetemen. Kutatási területe az 1960-as években elsősorban az irodalomelmélet, az 1970-es évek eleje óta a szociológia, főként értékszociológia, majd az 1980-as években a politikai szociológia. Írásai több tudományterületen is új utakat nyitottak.
Az Érték és társadalom (1977), Társadalmi csapdák (1979), Diagnózisok (1982) és a Diagnózisok 2. (1986), valamint a Kelet-európai alternatívák (1989) című köteteiben a magyar társadalom helyzetével, jövőjével foglalkozott. Majd Új diagnózisok című tanulmánykötetében a rendszerváltozás tanulságait elemezte. A Nincsből a Van felé című 2012-es munkája az emberi lét alapvető kérdéseivel foglalkozik.
Hankiss Elemér egyik kezdeményezője és szellemi atyja volt a Találjuk ki Magyarországot, illetve a Találjuk ki Közép-Európát projekteknek, és egyik alapító tagja a Szeretem Magyarországot Klubnak.
Munkásságáért több elismerést is kapott: 1987-ben Az év könyve-jutalom díjat kapta, 1994-ben az objektív tájékoztatás érdekében kifejtett példamutató tevékenységük elismeréseként Gombár Csabával, a Magyar Rádió korábbi elnökével együtt átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (polgári tagozat) kitüntetést, 2006-ban Budapest díszpolgára lett és Széchenyi-díjat kapott. 2007-ben a Prima Primissima Díj egyik kitüntetettje volt, 2008-ban Hazám-, 2012-ben Bibó-díjjal ismerték el.
1990 és 1993 között a Magyar Televízió elnökeként aktívan részt vett a magyar közéletben. Temetéséről családja később intézkedik.
MTI
Székelyhon.ro
2015. január 11.
Leállt a termelés a csíkdánfalvi szövödében és a fazekas műhelyben
A dánfalvi templommal átellemben található, egykor több mint kétszáz család megélhetését biztosító szövödében és fazekas műhelyben üresen állnak a szövőszékek, nem forog a korong, a műhely ajtaja zárva. Pedig híres termékeket gyártottak ott: a legtöbb csíki házban és templomban, valamint sok hazai és külföldi piacon is megtalálható volt a valamikor híres csíkdánfalvi rakottas és a fekete kerámia.
„Édesanyám 1956-tól szövetkezeti tag volt, én ’55-ben születtem, úgy nőttem fel, hogy a fülemnél kopogott a szövőszék. Életem része volt. Később a hetvenes évektől édesapám is elkezdett szőni. Ez egy egészen jó megélhetési forrás volt a faluban. A gyapotszövödében százan dolgoztak, a gyapjúszövödében negyvenen, a kerámiában két váltásban százhúszan. A jelenlegi nyugdíjasoknak körülbelül negyven százaléka a faluban szövetkezeti alkalmazott volt. Rengeteg pénz jött be ezáltal a faluba, az emberek nem mentek el máshová, itt dolgoztak, ami által azt a népművészetet, azt a hagyományt örökítették, amit az őseinktől kaptunk” − emlékezett vissza Kristóf Ilona, a Csíkdánfalvi Népművészeti Szövetkezet ügyvezetője. Édesanyja a hatvanas évek végétől részlegvezetőként dolgozott a gyapotszövő részlegen, akkor a szövöde és fazekas műhely a csíkszeredai Hargita Művészete Szövetkezet részlegeként működött. Kristóf Ilona 1976-tól lett ott alkalmazott, majd 1985-től 2004-ig ő vezette a szövödei részleget.
„A kerámiaműhely szervezett formában működött, a gyapot és gyapjúszövöde pedig otthon dolgozókkal. Ez óriási előnyt jelentett, egyrészt mert a szövetkezetnek nem kellett fát és villanyt biztosítania, másrészt pedig a családanya családanya maradhatott – magyarázta Kristóf. Elmondta, az utóbbi időben a rakottasok mellett szőttek modern szőnyegeket is, és mindig vigyáztak arra, hogy minőségi munkát adjanak ki a kezük közül, hogy ha a szőnyeg bekerül egy lakásba, érezzék, hogy a lelkükből is beleszőttek egy darabot.
2006-ban tizenegy részvényessel Csíkdánfalvi Népművészeti Szövetkezet néven új szövetkezetet alapítottak. Az új szövetkezetbe a gyapjúszövést tudták átmenteni, mert úgy nézett ki, hogy arra akkor még van igény. „A gyapottermékekre a kereslet teljesen megszűnt, amikor betörtek a kínai áruk és a turkálók. Hiába volt időtálló, nem kellett senkinek. De nem is lehetett annyi pénzért eladni, mint egy kínait, a gyapotból készített termékek viszont emberöltőket tartottak. A gyapjúszövést tudtuk átmenteni az új szövetkezetbe.” Az ügyvezető szerint a szövetkezet működését is befolyásolta a válság, évről évre egyre kevesebb turista érkezett, kevesebben tudták megengedni maguknak, hogy ilyen kézműves termékeket vásároljanak. Az utóbbi években inkább a templomok részére érkeztek megrendelések, aztán ez is megszűnt.
Az új szövetkezet indulásakor tíz alkalmazott volt, az utóbbi időben csak kettőt tudott fizetni, végül a két alkalmazottól is meg kellett válni, és tavaly beszüntették a tevékenységet. „Mivel ez egy népművészeti szövetkezet, semmilyen adókedvezményben nem részesültünk. Nem tudtunk annyi személyt alkalmazni, hogy jövedelmünk is legyen, hogy fel tudjuk futtatni a terméket a piacon. Nem volt lehetőségünk a termékeket kivinni a világba, a szövetkezet székhelyén próbáltuk meg árusítani, de azt is csak nyáron, a turistaszezonban lehetett”
Bár Kristóf Ilona még reménykedik, hogy valamikor újraindul a termelés a szövödében, ennek egyre kevesebb a valószínűsége. „Az a problémám az újraindulással, hogy megöregedtem. S akik itt dolgoztak, mind megöregedtek. Az új generáció, aki tovább tudná folytatni, sajnos nincs erre kinevelve. Hogy valamikor újra tud-e indulni a termelés, nem tudom. Most azon gondolkodom, hogy idehaza felszerelek valahová egy szövőszéket, és a hosszú téli estéken elkezdek szövögetni, csendesen, a saját magam kedvére.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro
A dánfalvi templommal átellemben található, egykor több mint kétszáz család megélhetését biztosító szövödében és fazekas műhelyben üresen állnak a szövőszékek, nem forog a korong, a műhely ajtaja zárva. Pedig híres termékeket gyártottak ott: a legtöbb csíki házban és templomban, valamint sok hazai és külföldi piacon is megtalálható volt a valamikor híres csíkdánfalvi rakottas és a fekete kerámia.
„Édesanyám 1956-tól szövetkezeti tag volt, én ’55-ben születtem, úgy nőttem fel, hogy a fülemnél kopogott a szövőszék. Életem része volt. Később a hetvenes évektől édesapám is elkezdett szőni. Ez egy egészen jó megélhetési forrás volt a faluban. A gyapotszövödében százan dolgoztak, a gyapjúszövödében negyvenen, a kerámiában két váltásban százhúszan. A jelenlegi nyugdíjasoknak körülbelül negyven százaléka a faluban szövetkezeti alkalmazott volt. Rengeteg pénz jött be ezáltal a faluba, az emberek nem mentek el máshová, itt dolgoztak, ami által azt a népművészetet, azt a hagyományt örökítették, amit az őseinktől kaptunk” − emlékezett vissza Kristóf Ilona, a Csíkdánfalvi Népművészeti Szövetkezet ügyvezetője. Édesanyja a hatvanas évek végétől részlegvezetőként dolgozott a gyapotszövő részlegen, akkor a szövöde és fazekas műhely a csíkszeredai Hargita Művészete Szövetkezet részlegeként működött. Kristóf Ilona 1976-tól lett ott alkalmazott, majd 1985-től 2004-ig ő vezette a szövödei részleget.
„A kerámiaműhely szervezett formában működött, a gyapot és gyapjúszövöde pedig otthon dolgozókkal. Ez óriási előnyt jelentett, egyrészt mert a szövetkezetnek nem kellett fát és villanyt biztosítania, másrészt pedig a családanya családanya maradhatott – magyarázta Kristóf. Elmondta, az utóbbi időben a rakottasok mellett szőttek modern szőnyegeket is, és mindig vigyáztak arra, hogy minőségi munkát adjanak ki a kezük közül, hogy ha a szőnyeg bekerül egy lakásba, érezzék, hogy a lelkükből is beleszőttek egy darabot.
2006-ban tizenegy részvényessel Csíkdánfalvi Népművészeti Szövetkezet néven új szövetkezetet alapítottak. Az új szövetkezetbe a gyapjúszövést tudták átmenteni, mert úgy nézett ki, hogy arra akkor még van igény. „A gyapottermékekre a kereslet teljesen megszűnt, amikor betörtek a kínai áruk és a turkálók. Hiába volt időtálló, nem kellett senkinek. De nem is lehetett annyi pénzért eladni, mint egy kínait, a gyapotból készített termékek viszont emberöltőket tartottak. A gyapjúszövést tudtuk átmenteni az új szövetkezetbe.” Az ügyvezető szerint a szövetkezet működését is befolyásolta a válság, évről évre egyre kevesebb turista érkezett, kevesebben tudták megengedni maguknak, hogy ilyen kézműves termékeket vásároljanak. Az utóbbi években inkább a templomok részére érkeztek megrendelések, aztán ez is megszűnt.
Az új szövetkezet indulásakor tíz alkalmazott volt, az utóbbi időben csak kettőt tudott fizetni, végül a két alkalmazottól is meg kellett válni, és tavaly beszüntették a tevékenységet. „Mivel ez egy népművészeti szövetkezet, semmilyen adókedvezményben nem részesültünk. Nem tudtunk annyi személyt alkalmazni, hogy jövedelmünk is legyen, hogy fel tudjuk futtatni a terméket a piacon. Nem volt lehetőségünk a termékeket kivinni a világba, a szövetkezet székhelyén próbáltuk meg árusítani, de azt is csak nyáron, a turistaszezonban lehetett”
Bár Kristóf Ilona még reménykedik, hogy valamikor újraindul a termelés a szövödében, ennek egyre kevesebb a valószínűsége. „Az a problémám az újraindulással, hogy megöregedtem. S akik itt dolgoztak, mind megöregedtek. Az új generáció, aki tovább tudná folytatni, sajnos nincs erre kinevelve. Hogy valamikor újra tud-e indulni a termelés, nem tudom. Most azon gondolkodom, hogy idehaza felszerelek valahová egy szövőszéket, és a hosszú téli estéken elkezdek szövögetni, csendesen, a saját magam kedvére.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2015. január 11.
A szabadság harcosaira emlékeztek
Kettős előadásnak adott otthont péntek délután a csíkszeredai városháza gyűlésterme: a székesfehérvári Kákics együttes népzenei visszaemlékezést nyújtott az I. világháború centenáriuma alkalmából, majd ezt követően Kádár Gyula történész Gábor Áronról szóló legújabb kötetét ismertette.
A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadás-sorozat 139. alkalmán Ferenc Jóska fújatja a trombitát című műsorral kívántak tisztelegni az I. világháború áldozatai előtt, megemlékeztek a huszárokról, és végigjárták a hadszíntereket Szerbián, Galícián és Erdélyen át Doberdóig. A nagy számú érdeklődő a különböző hadszíntereken született, megénekelt katonadalok mellett korabeli jelentésekből és levelekből is hallhatott részleteket, mialatt a frontokon készült fényképeket vetítették.
Kádár Gyula Gábor Áron születésének 200. évfordulója tiszteletére írta legújabb könyvét – Gábor Áron életútja címmel –, hogy bemutassa azt az embert, aki a székely nép megmaradásáért, jövőjéért folytatott harcában a kitartás és a helytállás jelképe, a szabadság harcosa.
A szerző rámutatott arra, hogy az emberek többsége ugyan ismeri Gábor Áron ágyúgyártásban betöltött kimagasló szerepét, de alig tudnak arról, hogy ő volt a székely tüzérség megszervezője. „Gábor Áron érdeme az önálló székely tüzérség megteremtése volt, amely 65 évvel előzi meg az önálló magyar tüzérség felállítását. Ha nincs az ő forradalmi elkötelezettsége, akkor nincs ágyú, nincs önvédelmi harc. Gábor Áron ágyúi a háromszékieknek bátorságot adtak ahhoz, hogy vállalják a lehetetlent, az önvédelmi harcot” – fogalmazott a történész.
Az elmúlt 165 év alatt sok mítosz alakult ki Gábor Áron alakja körül, hisz sokan csak az ifjúságnak szánt, regényes históriákból ismerik. Kádár Gyula könyvében igyekszik felszámolni néhány megrögzült mítoszt, helyreigazítani téves adatokat.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro
Kettős előadásnak adott otthont péntek délután a csíkszeredai városháza gyűlésterme: a székesfehérvári Kákics együttes népzenei visszaemlékezést nyújtott az I. világháború centenáriuma alkalmából, majd ezt követően Kádár Gyula történész Gábor Áronról szóló legújabb kötetét ismertette.
A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadás-sorozat 139. alkalmán Ferenc Jóska fújatja a trombitát című műsorral kívántak tisztelegni az I. világháború áldozatai előtt, megemlékeztek a huszárokról, és végigjárták a hadszíntereket Szerbián, Galícián és Erdélyen át Doberdóig. A nagy számú érdeklődő a különböző hadszíntereken született, megénekelt katonadalok mellett korabeli jelentésekből és levelekből is hallhatott részleteket, mialatt a frontokon készült fényképeket vetítették.
Kádár Gyula Gábor Áron születésének 200. évfordulója tiszteletére írta legújabb könyvét – Gábor Áron életútja címmel –, hogy bemutassa azt az embert, aki a székely nép megmaradásáért, jövőjéért folytatott harcában a kitartás és a helytállás jelképe, a szabadság harcosa.
A szerző rámutatott arra, hogy az emberek többsége ugyan ismeri Gábor Áron ágyúgyártásban betöltött kimagasló szerepét, de alig tudnak arról, hogy ő volt a székely tüzérség megszervezője. „Gábor Áron érdeme az önálló székely tüzérség megteremtése volt, amely 65 évvel előzi meg az önálló magyar tüzérség felállítását. Ha nincs az ő forradalmi elkötelezettsége, akkor nincs ágyú, nincs önvédelmi harc. Gábor Áron ágyúi a háromszékieknek bátorságot adtak ahhoz, hogy vállalják a lehetetlent, az önvédelmi harcot” – fogalmazott a történész.
Az elmúlt 165 év alatt sok mítosz alakult ki Gábor Áron alakja körül, hisz sokan csak az ifjúságnak szánt, regényes históriákból ismerik. Kádár Gyula könyvében igyekszik felszámolni néhány megrögzült mítoszt, helyreigazítani téves adatokat.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro
2015. január 11.
Ami a történelem könyvekből kimaradt: a nagyenyedi magyarok kiirtása
Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, és több mint 800 ember halt meg, amikor román “népfelkelők” lerohanták a várost.
Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek.
Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.
Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak
Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.
A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe.
A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében.
Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba.
Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be.
A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk ekövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.
Emlékezzünk a 160 éve meggyilkolt 800 nagyenyedi magyarra1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.
Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Lancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen.
Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás. A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.
Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.
A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.
A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.
A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik “dicső tetteiket”. További vérengzések.Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden.
Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.
Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.
Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.
Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. Következzen egy lista az 1848-49-ben a román ‘felkelők’ által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:
Dátum – Település – Magyar áldozatok száma 1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140 1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család 1848. október Asszonynépe (Asinip) ? 1848. október Boklya (Bochia) 30 1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73 1848. október Bugyfalva (Budesti) ? 1848. október Csáklya (Cetea) ? 1848. október Forrószeg (Forosig) ? 1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind 1848. október Zám (Zam) ? 1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400 1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött 1848. október Sárd (Sard) környéke 300 1848. október Algyógy (Geoagiu) 85 1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar 1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200 1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800 1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?) 1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90 1848 december 9. Köpec 51 1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ? Gerendkeresztúr (Grindeni) 200 1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu 1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60 1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ? 1848. október Naszód (Nasaud) ? 1848. október Borbánd (Baraban?) ? 1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család 1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága 1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000 1849. május Bucsesd (Buces) 200 Szerző : József Álmos
szekelyfold.ma
Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, és több mint 800 ember halt meg, amikor román “népfelkelők” lerohanták a várost.
Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek.
Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.
Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak
Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.
A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe.
A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében.
Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba.
Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be.
A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk ekövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.
Emlékezzünk a 160 éve meggyilkolt 800 nagyenyedi magyarra1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.
Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Lancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen.
Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás. A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.
Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.
A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.
A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.
A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik “dicső tetteiket”. További vérengzések.Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden.
Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.
Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.
Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.
Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. Következzen egy lista az 1848-49-ben a román ‘felkelők’ által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:
Dátum – Település – Magyar áldozatok száma 1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140 1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család 1848. október Asszonynépe (Asinip) ? 1848. október Boklya (Bochia) 30 1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73 1848. október Bugyfalva (Budesti) ? 1848. október Csáklya (Cetea) ? 1848. október Forrószeg (Forosig) ? 1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind 1848. október Zám (Zam) ? 1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400 1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött 1848. október Sárd (Sard) környéke 300 1848. október Algyógy (Geoagiu) 85 1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar 1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200 1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800 1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?) 1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90 1848 december 9. Köpec 51 1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ? Gerendkeresztúr (Grindeni) 200 1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu 1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60 1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ? 1848. október Naszód (Nasaud) ? 1848. október Borbánd (Baraban?) ? 1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család 1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága 1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000 1849. május Bucsesd (Buces) 200 Szerző : József Álmos
szekelyfold.ma
2015. január 11.
Az utókor felelőssége
Szatmárnémetiben új szobrot állítottak Hám János püspöknek, amelyet január 6-án áldottak meg. Ennek apropóján beszélgettünk el az utódával, Schönberger Jenő püspökkel.
Hogyan emlékezik az egyházmegye ma Hám Jánosra?
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan emlékezik ma egyházmegyénk, kicsit vissza kell mennünk az időben odáig, amikor Hám János 1857. december 30-án, hajnali egy órakor visszaadta lelkét Teremtőjének. Mindenki úgy tekintette halálát, mint egy szent születését. Aztán következtek az évek, amelyekben az ő emlékét ápolták. Itt először is boldog emlékű Meszlényi Gyula püspök cselekedetéről kell megemlékeznünk, aki felismerte, mekkora hatással volt ennek a kicsi egyházmegyének az életére Hám János személyiségének, és elindította a boldoggá avatását. Az iratcsomó előszavában így ír: „Hám János Istenért és felebarátaiért égő szeretettel élte benső életét, önmegtagadásokban, lemondásokban, az alázatosság és a bűnbánat szellemében.
Élő hittel, törhetetlen reménységgel viselte a szenvedéseket. Egy pillanatra sem hagyta el bizalma a Gondviselésben. Mindezt látták és tanúsították kortársai. Isten népe, egyháziak és világiak már életében szentként emlegették. Több súlyos beteg embertársa gyógyulását is a püspök közbenjáró imájának tulajdonították. Kortársaiban a halála utáni évtizedekben is tovább élt életszentségének híre, ennek kapcsán lehetséges boldoggá avatásának óhajtása.”
Szerencsétlenségünkre jött az első világháború, aztán a trianoni döntéssel az egyházmegyénket szétdarabolták, és kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy Hám János boldoggá avatási ügyével foglalkozzék. Időközben a kinevezett posztulátor is elhunyt. Amikor a bécsi döntéssel újra kiegészült az egyházmegye, és új püspököt kapott Scheffler János személyében, ismét felmerült a boldoggá avatás gondolata, de neki sem volt sok ideje rá. Jött a háború, majd az egyházmegye újabb felosztása és a kommunizmus. Csak 1990-ben, Szatmár új püspökének, Reizer Pálnak a kinevezésekor vált újra aktuálissá a boldoggá avatások kérdése. A Magyarországra szakadt plébániák plébánosai kérésére kezdeményezte Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatását. Ami Hám János emlékét illeti egyházmegyénkben, a világháborúk eseményeit követő évek és a kommunizmus évei megtették a maguk hatását, az emberek emlékezetéből majdhogynem teljesen kiveszett Hám János emléke.
Éppen ezért mindjárt az első intézményt, amit létrehoztunk 1990 után, a katolikus iskolát Szatmárnémetiben Hám Jánosról neveztük el. Megjelentettük a rövid életrajzát, és róla szóló írásokkal újra meg újra próbáltuk felhívni a hívek figyelmét nagy püspökünkre, akinek sokat köszönhet az egyházmegye. Ma már minden plébánián imádkozunk az ő boldoggá avatásáért.
A nehéz időszak ellenére tehát nem tűnt el egészen Hám János tisztelete. Számos helyen találkozhatunk emlékével Szatmáron, de távolabb, akár Budapesten, a Szent István Bazilikában is…
Valóban így van, amikor a Szent István Bazilika belső festését végezték, megemlékeztek róla. Ahogy belépünk, baloldalt, mindjárt az első hajójának mennyezetén láthatjuk freskóját: mint „tiszteletre méltót” ábrázolja Hám Jánost. Ez is azt igazolja, hogy nemcsak Szatmáron, hanem Magyarország-szerte, sőt, az egész Osztrák–Magyar Monarchia területén is úgy tekintettek rá és úgy emlegették, mint „a szent életű szatmári püspököt”.
Fontos Hám János épített öröksége. De biztosan vannak olyan szellemi örökségek is, amelyeket az egyházmegye és a későbbi püspökök magukénak éreznek.
Amikor Hám János Szatmárra érkezett, az első, amivel szembesült, a nagy szegénység volt. Mindjárt az elején elhatározta, hogy minden erejével küzdeni fog a szegényekért. Létrehozta a városi szegények intézetét, de nemcsak Szatmár volt a látókörében, ugyanilyen intézményeket hozott létre Nagybányán, Máramarosszigeten és Ungváron is. Azt is látta, hogy az ispotály nagyon kis létszámban tud fogadni rászorulókat, és szegényes ellátást nyújt, ezért egy hatvanágyas kórházat létesített, amit jól felszerelt. Vezetésével az Istenes Szent Jánosról nevezett irgalmasrendi szerzeteseket bízta meg. Persze még az ő pénze sem volt elég, ezért biztatott mindenkit, hogy vegyen részt anyagi támogatásával, sőt akár munkájával is a kórház fenntartásában. Felhívása nem maradt eredménytelen.
De nemcsak a szegénység foglalkoztatta, hanem a nevelés is. Nagyon érdekes, hogy a város vezetősége kérte fel a püspököt egy zárda építésére, amikor látta, hogy mennyire szívén viseli Szatmár problémáit. Nagy kihívás volt ez abban az időben, de megépíttette a Szatmári Irgalmas Nővérek zárdáját és a hozzá tartozó templomot. Már az ő életében több mint ötven helyen telepedtek le a nővérek, és végezték áldásos munkájukat.
Ösztöndíjjal segítette a szegény, de tehetséges gyerekek iskoláztatását, hogy ők lehessenek majd a jövő generáció nevelői. Konviktust is építtetett számukra, majd kibővíttette, hisz hamarosan kicsinek bizonyult.
Az épített örökségek között említhetjük még a székesegyházat – hiszen az ő idejében nyerte el végleges formáját –, a Kálvária templom elődjét, és még sok templomot szerte az egyházmegyében. Ő, mint az egyházmegye „második alapítója”, tényleg sokat tett azért, hogy megerősödjék a hitélet. Tudta, mindehhez templomok, plébániák, iskolák és különböző intézmények kellenek, és ezért minden áldozatra kész volt. Valóban elmondhatjuk, hogy Hám János működése hozzájárult ahhoz, hogy az Evangélium szelleme kovászként járja át, és alakítsa az itt élő emberek gondolkodásmódját, kapcsolatait, hétköznapi életét.
Székfoglaló beszédében a papoktól azt kérte, mindenek előtt égő szeretet legyen bennük Isten iránt, és ezt éljék meg felebarátaik felé. Ezt a két szeretetet pedig kísérje el útitársként a szelídség. Hisz ha nem tudnak szelíden közeledni a hívekhez, akkor nem fogják tudni átadni azt a tanítást, amit az Úristen bízott rájuk. Valószínűleg ezért is jellemezte egész életét az Isten iránti feltétlen szeretet és az emberek iránti irgalmas, együtt érző szeretet, amit ő nagy-nagy szelídséggel tudott megélni.
A püspökutód számára Hám János példája felelősség, esetleg kihívás, aminek meg kell felelnie? Hogyan viszonyul ehhez a kihíváshoz?
Egy püspöknek nem csak az a feladata, hogy kormányozzon, hanem elsősorban hogy áldozatot vállaljon és imádkozzék azért az egyházmegyéért, amit Isten rábízott; hogy megtegyen mindent Isten dicsőségéért és a hívek lelki javáért. Azt hiszem, szentelése után minden püspök számba veszi az elődeit. Nem könnyű örökség, amit Hám János ránk hagyott. Már kormányzásának elején tisztán látta céljait és törekvéseinek irányát. Emlékirataiban írja: „Mindjárt kormányzásom kezdetén fogadást tettem, hogy a legegyszerűbb, a legtakarékosabb életet fogom élni, amit állásom tisztsége csak megenged. A gazdaságot szorgalmasan vezetem, és mindenemet, amim van, vagy amit jövedelmem fölöslegéből félre tudok tenni, egyházmegyei alap létesítésére fogom fordítani, melynek általános- és fő célja Isten dicsőségének és a hívek üdvösségének az előmozdítása lesz.”
Hám János ehhez a programhoz egész életén át következetesen ragaszkodott, de az utódpüspökök is nagyon sokat tanultak belőle. Ezt teszem én is, természetesen másként, mint ahogy ő tette, mert más világot élünk. Az egyházmegyei zsinatunk, a lelkipásztori terveink, az oktatási intézményeink, a Caritas szerveztünk tevékenységei, és még sorolhatnám, nem mások, mint annak a nagy műnek a folytatásai, amit Hám püspök elkezdett.
Hadd idézzem Hám János egy imáját: „A legmélyebb alázattal, és gyermeki bizalommal esedezem, hallgasd meg gyermeki könyörgésemet és támassz utánam kegyelmesen olyan férfiakat – gyámolítván őket hatalmaddal –, akik a te neved dicsőségére és embertársaik üdvére sikerrel viszik majd tökéletességre azt, aminek a véghezvitelére engem méltatlannak találtál.” Milyen érdekes, azokért imádkozik, akik utána jönnek, hogy majd tudják folytatni, amit ő megkezdett. Azt hiszem, számomra is nagy kihívás, hogy tudjak azoknak a püspököknek a nyomába lépni, akik tudták folytatni Hám János elképzelését és továbbvitték az általa megkezdett munkát.
Azt hiszem, nem csak a püspökutód, a papok, de a hívek számára is nagy példa Hám János. Ezért is indult meg viszonylag korán a boldoggá avatási eljárása és megy tovább bármilyen nehézségek ellenére. Hogyan áll most az ügye?
Attól kezdve, hogy sikerült Scheffler János vértanú püspökünket a boldogok sorába iktatni azon az emlékezetes 2011. július 3-ai Jézus Szíve búcsús szentmisén, igyekszünk azon dolgozni, hogy Hám Jánost is mihamarabb a boldogok között tisztelhessük. A Szentté Avatási Kongregáció kérésére újra le kell folytatnunk az egyházmegyei szakaszt, ezen dolgozunk. Felhasználtuk azokat az anyagokat is, amelyeket még Meszlényi püspök idejében készítettek, és annak idején Rómába eljuttattak, kiegészítve az újabb kutatásokkal. Nagyon sok anyag gyűlt össze, amit még le kell fordítani olaszra, aztán mehet Rómába. Csak reménykedhetünk, hogy majd hamar feldolgozzák, és következhet a csoda elfogadtatása, ami 1941-ben közbenjárására történt. Ha csodás gyógyulásnak elfogadják, már sínen van az ő boldoggá avatása is. Remélem, Hám János püspök is akarja majd ezt a boldoggá avatást, és besegít. Bár hiszem, hogy a boldoggá avatás nélkül is imádkozik, és a Szatmári Egyházmegyéért ma is közbenjár Isten színe előtt.
Azt, hogy mennyire élő az ő emléke, bizonyítja, hogy napokon belül új szobrot kap Szatmárnémetiben. Mit érez püspök atya a Hám János szobor cseréje kapcsán?
Úgy gondolom, méltó és igazságos, hogy egy teljes alakos szobor állítson emléket neki a székesegyház előtt, amelyben ő püspökként harminc éven keresztül hirdette az Igét, imádkozott, illetve ami földi maradványait is őrzi. Ezzel tartozott az egyházmegye Hám János püspöknek. El kell mondanom őszintén, ennek már rég meg kellett volna történnie, de a Szatmári Egyházmegye nem engedhette meg magának. Ma sem tehettük volna, ha nem kaptunk volna segítséget, elsősorban Magyarországról, aztán a hívektől és keresztény vállalkozóktól. Persze a püspökség is odatette a maga részét. Én nagyon örülök a szobor megszületésének, és remélem, hogy mindenki, aki elmegy majd előtte és rátekint, megsejt valamit Hám János személyiségéből, egyszerűségéből, atyai szeretetéből.
Józsa János
Vasárnap (Kolozsvár)
Szatmárnémetiben új szobrot állítottak Hám János püspöknek, amelyet január 6-án áldottak meg. Ennek apropóján beszélgettünk el az utódával, Schönberger Jenő püspökkel.
Hogyan emlékezik az egyházmegye ma Hám Jánosra?
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan emlékezik ma egyházmegyénk, kicsit vissza kell mennünk az időben odáig, amikor Hám János 1857. december 30-án, hajnali egy órakor visszaadta lelkét Teremtőjének. Mindenki úgy tekintette halálát, mint egy szent születését. Aztán következtek az évek, amelyekben az ő emlékét ápolták. Itt először is boldog emlékű Meszlényi Gyula püspök cselekedetéről kell megemlékeznünk, aki felismerte, mekkora hatással volt ennek a kicsi egyházmegyének az életére Hám János személyiségének, és elindította a boldoggá avatását. Az iratcsomó előszavában így ír: „Hám János Istenért és felebarátaiért égő szeretettel élte benső életét, önmegtagadásokban, lemondásokban, az alázatosság és a bűnbánat szellemében.
Élő hittel, törhetetlen reménységgel viselte a szenvedéseket. Egy pillanatra sem hagyta el bizalma a Gondviselésben. Mindezt látták és tanúsították kortársai. Isten népe, egyháziak és világiak már életében szentként emlegették. Több súlyos beteg embertársa gyógyulását is a püspök közbenjáró imájának tulajdonították. Kortársaiban a halála utáni évtizedekben is tovább élt életszentségének híre, ennek kapcsán lehetséges boldoggá avatásának óhajtása.”
Szerencsétlenségünkre jött az első világháború, aztán a trianoni döntéssel az egyházmegyénket szétdarabolták, és kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy Hám János boldoggá avatási ügyével foglalkozzék. Időközben a kinevezett posztulátor is elhunyt. Amikor a bécsi döntéssel újra kiegészült az egyházmegye, és új püspököt kapott Scheffler János személyében, ismét felmerült a boldoggá avatás gondolata, de neki sem volt sok ideje rá. Jött a háború, majd az egyházmegye újabb felosztása és a kommunizmus. Csak 1990-ben, Szatmár új püspökének, Reizer Pálnak a kinevezésekor vált újra aktuálissá a boldoggá avatások kérdése. A Magyarországra szakadt plébániák plébánosai kérésére kezdeményezte Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatását. Ami Hám János emlékét illeti egyházmegyénkben, a világháborúk eseményeit követő évek és a kommunizmus évei megtették a maguk hatását, az emberek emlékezetéből majdhogynem teljesen kiveszett Hám János emléke.
Éppen ezért mindjárt az első intézményt, amit létrehoztunk 1990 után, a katolikus iskolát Szatmárnémetiben Hám Jánosról neveztük el. Megjelentettük a rövid életrajzát, és róla szóló írásokkal újra meg újra próbáltuk felhívni a hívek figyelmét nagy püspökünkre, akinek sokat köszönhet az egyházmegye. Ma már minden plébánián imádkozunk az ő boldoggá avatásáért.
A nehéz időszak ellenére tehát nem tűnt el egészen Hám János tisztelete. Számos helyen találkozhatunk emlékével Szatmáron, de távolabb, akár Budapesten, a Szent István Bazilikában is…
Valóban így van, amikor a Szent István Bazilika belső festését végezték, megemlékeztek róla. Ahogy belépünk, baloldalt, mindjárt az első hajójának mennyezetén láthatjuk freskóját: mint „tiszteletre méltót” ábrázolja Hám Jánost. Ez is azt igazolja, hogy nemcsak Szatmáron, hanem Magyarország-szerte, sőt, az egész Osztrák–Magyar Monarchia területén is úgy tekintettek rá és úgy emlegették, mint „a szent életű szatmári püspököt”.
Fontos Hám János épített öröksége. De biztosan vannak olyan szellemi örökségek is, amelyeket az egyházmegye és a későbbi püspökök magukénak éreznek.
Amikor Hám János Szatmárra érkezett, az első, amivel szembesült, a nagy szegénység volt. Mindjárt az elején elhatározta, hogy minden erejével küzdeni fog a szegényekért. Létrehozta a városi szegények intézetét, de nemcsak Szatmár volt a látókörében, ugyanilyen intézményeket hozott létre Nagybányán, Máramarosszigeten és Ungváron is. Azt is látta, hogy az ispotály nagyon kis létszámban tud fogadni rászorulókat, és szegényes ellátást nyújt, ezért egy hatvanágyas kórházat létesített, amit jól felszerelt. Vezetésével az Istenes Szent Jánosról nevezett irgalmasrendi szerzeteseket bízta meg. Persze még az ő pénze sem volt elég, ezért biztatott mindenkit, hogy vegyen részt anyagi támogatásával, sőt akár munkájával is a kórház fenntartásában. Felhívása nem maradt eredménytelen.
De nemcsak a szegénység foglalkoztatta, hanem a nevelés is. Nagyon érdekes, hogy a város vezetősége kérte fel a püspököt egy zárda építésére, amikor látta, hogy mennyire szívén viseli Szatmár problémáit. Nagy kihívás volt ez abban az időben, de megépíttette a Szatmári Irgalmas Nővérek zárdáját és a hozzá tartozó templomot. Már az ő életében több mint ötven helyen telepedtek le a nővérek, és végezték áldásos munkájukat.
Ösztöndíjjal segítette a szegény, de tehetséges gyerekek iskoláztatását, hogy ők lehessenek majd a jövő generáció nevelői. Konviktust is építtetett számukra, majd kibővíttette, hisz hamarosan kicsinek bizonyult.
Az épített örökségek között említhetjük még a székesegyházat – hiszen az ő idejében nyerte el végleges formáját –, a Kálvária templom elődjét, és még sok templomot szerte az egyházmegyében. Ő, mint az egyházmegye „második alapítója”, tényleg sokat tett azért, hogy megerősödjék a hitélet. Tudta, mindehhez templomok, plébániák, iskolák és különböző intézmények kellenek, és ezért minden áldozatra kész volt. Valóban elmondhatjuk, hogy Hám János működése hozzájárult ahhoz, hogy az Evangélium szelleme kovászként járja át, és alakítsa az itt élő emberek gondolkodásmódját, kapcsolatait, hétköznapi életét.
Székfoglaló beszédében a papoktól azt kérte, mindenek előtt égő szeretet legyen bennük Isten iránt, és ezt éljék meg felebarátaik felé. Ezt a két szeretetet pedig kísérje el útitársként a szelídség. Hisz ha nem tudnak szelíden közeledni a hívekhez, akkor nem fogják tudni átadni azt a tanítást, amit az Úristen bízott rájuk. Valószínűleg ezért is jellemezte egész életét az Isten iránti feltétlen szeretet és az emberek iránti irgalmas, együtt érző szeretet, amit ő nagy-nagy szelídséggel tudott megélni.
A püspökutód számára Hám János példája felelősség, esetleg kihívás, aminek meg kell felelnie? Hogyan viszonyul ehhez a kihíváshoz?
Egy püspöknek nem csak az a feladata, hogy kormányozzon, hanem elsősorban hogy áldozatot vállaljon és imádkozzék azért az egyházmegyéért, amit Isten rábízott; hogy megtegyen mindent Isten dicsőségéért és a hívek lelki javáért. Azt hiszem, szentelése után minden püspök számba veszi az elődeit. Nem könnyű örökség, amit Hám János ránk hagyott. Már kormányzásának elején tisztán látta céljait és törekvéseinek irányát. Emlékirataiban írja: „Mindjárt kormányzásom kezdetén fogadást tettem, hogy a legegyszerűbb, a legtakarékosabb életet fogom élni, amit állásom tisztsége csak megenged. A gazdaságot szorgalmasan vezetem, és mindenemet, amim van, vagy amit jövedelmem fölöslegéből félre tudok tenni, egyházmegyei alap létesítésére fogom fordítani, melynek általános- és fő célja Isten dicsőségének és a hívek üdvösségének az előmozdítása lesz.”
Hám János ehhez a programhoz egész életén át következetesen ragaszkodott, de az utódpüspökök is nagyon sokat tanultak belőle. Ezt teszem én is, természetesen másként, mint ahogy ő tette, mert más világot élünk. Az egyházmegyei zsinatunk, a lelkipásztori terveink, az oktatási intézményeink, a Caritas szerveztünk tevékenységei, és még sorolhatnám, nem mások, mint annak a nagy műnek a folytatásai, amit Hám püspök elkezdett.
Hadd idézzem Hám János egy imáját: „A legmélyebb alázattal, és gyermeki bizalommal esedezem, hallgasd meg gyermeki könyörgésemet és támassz utánam kegyelmesen olyan férfiakat – gyámolítván őket hatalmaddal –, akik a te neved dicsőségére és embertársaik üdvére sikerrel viszik majd tökéletességre azt, aminek a véghezvitelére engem méltatlannak találtál.” Milyen érdekes, azokért imádkozik, akik utána jönnek, hogy majd tudják folytatni, amit ő megkezdett. Azt hiszem, számomra is nagy kihívás, hogy tudjak azoknak a püspököknek a nyomába lépni, akik tudták folytatni Hám János elképzelését és továbbvitték az általa megkezdett munkát.
Azt hiszem, nem csak a püspökutód, a papok, de a hívek számára is nagy példa Hám János. Ezért is indult meg viszonylag korán a boldoggá avatási eljárása és megy tovább bármilyen nehézségek ellenére. Hogyan áll most az ügye?
Attól kezdve, hogy sikerült Scheffler János vértanú püspökünket a boldogok sorába iktatni azon az emlékezetes 2011. július 3-ai Jézus Szíve búcsús szentmisén, igyekszünk azon dolgozni, hogy Hám Jánost is mihamarabb a boldogok között tisztelhessük. A Szentté Avatási Kongregáció kérésére újra le kell folytatnunk az egyházmegyei szakaszt, ezen dolgozunk. Felhasználtuk azokat az anyagokat is, amelyeket még Meszlényi püspök idejében készítettek, és annak idején Rómába eljuttattak, kiegészítve az újabb kutatásokkal. Nagyon sok anyag gyűlt össze, amit még le kell fordítani olaszra, aztán mehet Rómába. Csak reménykedhetünk, hogy majd hamar feldolgozzák, és következhet a csoda elfogadtatása, ami 1941-ben közbenjárására történt. Ha csodás gyógyulásnak elfogadják, már sínen van az ő boldoggá avatása is. Remélem, Hám János püspök is akarja majd ezt a boldoggá avatást, és besegít. Bár hiszem, hogy a boldoggá avatás nélkül is imádkozik, és a Szatmári Egyházmegyéért ma is közbenjár Isten színe előtt.
Azt, hogy mennyire élő az ő emléke, bizonyítja, hogy napokon belül új szobrot kap Szatmárnémetiben. Mit érez püspök atya a Hám János szobor cseréje kapcsán?
Úgy gondolom, méltó és igazságos, hogy egy teljes alakos szobor állítson emléket neki a székesegyház előtt, amelyben ő püspökként harminc éven keresztül hirdette az Igét, imádkozott, illetve ami földi maradványait is őrzi. Ezzel tartozott az egyházmegye Hám János püspöknek. El kell mondanom őszintén, ennek már rég meg kellett volna történnie, de a Szatmári Egyházmegye nem engedhette meg magának. Ma sem tehettük volna, ha nem kaptunk volna segítséget, elsősorban Magyarországról, aztán a hívektől és keresztény vállalkozóktól. Persze a püspökség is odatette a maga részét. Én nagyon örülök a szobor megszületésének, és remélem, hogy mindenki, aki elmegy majd előtte és rátekint, megsejt valamit Hám János személyiségéből, egyszerűségéből, atyai szeretetéből.
Józsa János
Vasárnap (Kolozsvár)
2015. január 12.
A Don-kanyarban elesett honvédekre emlékeztek a Katrosában
Kézdiszentlélek, Kiskászon és Kézdiszárazpatak érintésével huszonnégy kilométeres gyalogtúrát szervezett szombaton a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezete a Katrosába a Don-kanyarban 1943 januárjában elesett magyar honvédek emlékére.
A vármegyések reggel indultak a Gábor Áron térről, és délben érkeztek a Katrosa csárda elé, ahol az idősebbek és más helységből érkezők csatlakoztak a túrázókhoz, és együtt vonultak fel a megemlékezés helyszínére, a Hargita megyében található Bellő-tetői kettős kereszthez. A kezdeményezőkkel együtt emlékezett a Pro Vita Siculorum Egyesület, a Történelmi Vitézi Rend kézdiszéki és sepsiszéki állománya, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület, a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Ifjak képviselete, illetve magánszemélyek.
Elsőként Tóth Bálint, a HVIM erdélyi szóvivője méltatta a magyar honvédek hősi helytállását. „Azt mondják nekünk – hangoztatta –, hogy az autonómiáért kell harcolnunk, az a jövőnk, az a szabadságunk kulcsa. Nekünk, ha furcsán is hangzik, már megvan az autonómiánk, hiszen magyarul beszélünk, bárhol kérhetjük, hogy anyanyelvünkön beszéljenek velünk, ha céget alapítunk, nevét magyarul is kiírhatjuk. Ha úgy vesszük, ez már autonómia, de sokan nem élnek ezzel a lehetőséggel, és mégis autonómiát kiabálnak, holott ott a kezükben a kulcs, csak még nem tették be a zárba és nem fordították el.” A HVIM szóvivője úgy vélekedett, szabadságunk csakis Erdély függetlenségével lehetséges, azt viszont ki kell harcolni, petícióval, sétával és egyéb hasonló eszközökkel nem lehet elérni.
Mike Bernadett, a kézdivásárhelyi Református Kollégium tanulójának szavalata után Szima Csaba helytörténész a doni tragédiáról és annak előzményeiről beszélt, hangsúlyozva, hogy a II. Magyar Királyi Hadsereg nem futamodott meg gyáván – ahogy azt a hivatalos magyar történetírás állítja –, a hiányos fegyverzettel, felszereléssel és téli ruházattal rendelkező magyar csapatok hősiesen helytálltak, a szovjetek veszteségei számokban majdnem ugyanakkorák voltak, mint a magyaroké. A megemlékezés koszorúzással és himnuszaink eléneklésével ért véget, a Bellőről való levonulás után a szervezők sült szalonnával és forralt borral kínálták meg a résztvevőket.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kézdiszentlélek, Kiskászon és Kézdiszárazpatak érintésével huszonnégy kilométeres gyalogtúrát szervezett szombaton a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezete a Katrosába a Don-kanyarban 1943 januárjában elesett magyar honvédek emlékére.
A vármegyések reggel indultak a Gábor Áron térről, és délben érkeztek a Katrosa csárda elé, ahol az idősebbek és más helységből érkezők csatlakoztak a túrázókhoz, és együtt vonultak fel a megemlékezés helyszínére, a Hargita megyében található Bellő-tetői kettős kereszthez. A kezdeményezőkkel együtt emlékezett a Pro Vita Siculorum Egyesület, a Történelmi Vitézi Rend kézdiszéki és sepsiszéki állománya, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület, a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Ifjak képviselete, illetve magánszemélyek.
Elsőként Tóth Bálint, a HVIM erdélyi szóvivője méltatta a magyar honvédek hősi helytállását. „Azt mondják nekünk – hangoztatta –, hogy az autonómiáért kell harcolnunk, az a jövőnk, az a szabadságunk kulcsa. Nekünk, ha furcsán is hangzik, már megvan az autonómiánk, hiszen magyarul beszélünk, bárhol kérhetjük, hogy anyanyelvünkön beszéljenek velünk, ha céget alapítunk, nevét magyarul is kiírhatjuk. Ha úgy vesszük, ez már autonómia, de sokan nem élnek ezzel a lehetőséggel, és mégis autonómiát kiabálnak, holott ott a kezükben a kulcs, csak még nem tették be a zárba és nem fordították el.” A HVIM szóvivője úgy vélekedett, szabadságunk csakis Erdély függetlenségével lehetséges, azt viszont ki kell harcolni, petícióval, sétával és egyéb hasonló eszközökkel nem lehet elérni.
Mike Bernadett, a kézdivásárhelyi Református Kollégium tanulójának szavalata után Szima Csaba helytörténész a doni tragédiáról és annak előzményeiről beszélt, hangsúlyozva, hogy a II. Magyar Királyi Hadsereg nem futamodott meg gyáván – ahogy azt a hivatalos magyar történetírás állítja –, a hiányos fegyverzettel, felszereléssel és téli ruházattal rendelkező magyar csapatok hősiesen helytálltak, a szovjetek veszteségei számokban majdnem ugyanakkorák voltak, mint a magyaroké. A megemlékezés koszorúzással és himnuszaink eléneklésével ért véget, a Bellőről való levonulás után a szervezők sült szalonnával és forralt borral kínálták meg a résztvevőket.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 12.
Cinikus levél
Marosvásárhely polgármestere helyében restellném magam azért a levélért, amely fizetett hirdetés formájában látott napvilágot a sajtóban. Ebben a városvezető az egyházakat és a papokat szólítja fel, hogy adják vissza a tulajdonukban levő iskolaépületeket a polgármesteri hivatalnak, "ha nem képesek törvényes kötelezettségeik mellett morális és keresztényi kötelezettségüknek", azaz "a tanuláshoz szükséges minimális feltételek biztosításának" eleget tenni. A polgármester a javításhoz szükséges pénzalapok elkülönítésére szólítja fel az egyházakat, s kárhoztatja a román parlamentet a restitúciós törvény végrehajtásáért. Az aggasztó állapotokról szóló levél az Egyesülés kollégium kapcsán az egyházi épületeket ügykezelő Katolikus Státus ellen irányul elsősorban, amellyel december 15-én kötött új szerződést a hivatal, s úgy tűnik, hogy a félrevezető nyílt levéllel az okiratban foglalt feltételek alól szeretne kibújni. Valószínű ezért lehettünk tanúi az újabb támadásnak ebben az évek óta zajló színjátékban.
Mielőtt rátérnék a tényekre, hadd tisztázzuk: egy szó sem igaz abból, hogy január 5-re az iskola fűtésrendszere meghibásodott volna. Egyszerűen arról volt szó, hogy a polgármesteri hivatal illetékese utasította az iskolát, hogy a téli vakáció idejére takarékosság címén zárják le a fűtést. Mivel beállt a nagy hideg, a vastag falak iskolakezdésre nem tudtak kimelegedni, és az első nap valóban hűvös volt, amire sem a tanárok, sem a diákok nem voltak felkészülve. Egyébként a város több, nem egyházi tulajdonú tanintézményében is hasonló helyzettel küszködtek. Bár az Unireában felvetődött, hogy az első nap rövidebb órákat kellene tartani, csütörtökön vezették be a 35 perces órákat, amikor már nem is volt annyira indokolt, s pénteken, amikor a tanítás visszatért a rendes mederbe, két XII. osztály tanulói otthon maradtak. Állítólag valamennyinek van igazolása arról, hogy betegek voltak. A tényekhez hozzátartozik, hogy a polgármesteri hivatal képviselői novemberben megszabták, hogy hány órát éghet a gáz a termekben, függetlenül az osztályban levő hőmérséklettől. Abba is belekötöttek, hogy miért ég nappal egyes sötétebb osztályokban a villany. Nem ellenezzük a takarékosságot, de hasonló intézkedéseknek az átkosban voltunk tanúi.
Tudni kell még, hogy a tulajdonossal megkötött szerződés értelmében a külső felújítási munkálatokat a Katolikus Státus, a belső karbantartást pedig a bérlő kell elvégezze. Ahogy azt is, hogy az elkészült terv alapján a tulajdonos azért nem tudta a tervezett felújítási munkálatokat folytatni, mert a hivatal nem fizette a bérleti díjat, amelynek a 85 százalékát kellett volna e célra befektessék. A szerződés be nem tartásáért vesztett pert a hivatal, bomlott fel a korábbi megállapodás, s működött decemberig törvénytelenül az épületben az Egyesülés kollégium.
Az iskolában sok a tennivaló, meg vannak repedve a kályhák, nem zárnak megfelelően a nyílászárók, a kisebbik épület fűtését ellátó kazán is rossz állapotban van, amit többszöri kérésre sem oldott meg a polgármesteri hivatal. Ezért aggódó levelek helyett, amelyekkel a hivatal a saját mulasztásait próbálja a tulajdonosra hárítani, hasznosabb lenne az iskola felújítására ígért uniós pályázatra összpontosítani időt és energiát. A státus ugyanis abba is beleegyezett, hogy a bérleti díj 50 százalékával, amit külön számlára kapnak, az uniós pályázat önrészét biztosítsák.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Marosvásárhely polgármestere helyében restellném magam azért a levélért, amely fizetett hirdetés formájában látott napvilágot a sajtóban. Ebben a városvezető az egyházakat és a papokat szólítja fel, hogy adják vissza a tulajdonukban levő iskolaépületeket a polgármesteri hivatalnak, "ha nem képesek törvényes kötelezettségeik mellett morális és keresztényi kötelezettségüknek", azaz "a tanuláshoz szükséges minimális feltételek biztosításának" eleget tenni. A polgármester a javításhoz szükséges pénzalapok elkülönítésére szólítja fel az egyházakat, s kárhoztatja a román parlamentet a restitúciós törvény végrehajtásáért. Az aggasztó állapotokról szóló levél az Egyesülés kollégium kapcsán az egyházi épületeket ügykezelő Katolikus Státus ellen irányul elsősorban, amellyel december 15-én kötött új szerződést a hivatal, s úgy tűnik, hogy a félrevezető nyílt levéllel az okiratban foglalt feltételek alól szeretne kibújni. Valószínű ezért lehettünk tanúi az újabb támadásnak ebben az évek óta zajló színjátékban.
Mielőtt rátérnék a tényekre, hadd tisztázzuk: egy szó sem igaz abból, hogy január 5-re az iskola fűtésrendszere meghibásodott volna. Egyszerűen arról volt szó, hogy a polgármesteri hivatal illetékese utasította az iskolát, hogy a téli vakáció idejére takarékosság címén zárják le a fűtést. Mivel beállt a nagy hideg, a vastag falak iskolakezdésre nem tudtak kimelegedni, és az első nap valóban hűvös volt, amire sem a tanárok, sem a diákok nem voltak felkészülve. Egyébként a város több, nem egyházi tulajdonú tanintézményében is hasonló helyzettel küszködtek. Bár az Unireában felvetődött, hogy az első nap rövidebb órákat kellene tartani, csütörtökön vezették be a 35 perces órákat, amikor már nem is volt annyira indokolt, s pénteken, amikor a tanítás visszatért a rendes mederbe, két XII. osztály tanulói otthon maradtak. Állítólag valamennyinek van igazolása arról, hogy betegek voltak. A tényekhez hozzátartozik, hogy a polgármesteri hivatal képviselői novemberben megszabták, hogy hány órát éghet a gáz a termekben, függetlenül az osztályban levő hőmérséklettől. Abba is belekötöttek, hogy miért ég nappal egyes sötétebb osztályokban a villany. Nem ellenezzük a takarékosságot, de hasonló intézkedéseknek az átkosban voltunk tanúi.
Tudni kell még, hogy a tulajdonossal megkötött szerződés értelmében a külső felújítási munkálatokat a Katolikus Státus, a belső karbantartást pedig a bérlő kell elvégezze. Ahogy azt is, hogy az elkészült terv alapján a tulajdonos azért nem tudta a tervezett felújítási munkálatokat folytatni, mert a hivatal nem fizette a bérleti díjat, amelynek a 85 százalékát kellett volna e célra befektessék. A szerződés be nem tartásáért vesztett pert a hivatal, bomlott fel a korábbi megállapodás, s működött decemberig törvénytelenül az épületben az Egyesülés kollégium.
Az iskolában sok a tennivaló, meg vannak repedve a kályhák, nem zárnak megfelelően a nyílászárók, a kisebbik épület fűtését ellátó kazán is rossz állapotban van, amit többszöri kérésre sem oldott meg a polgármesteri hivatal. Ezért aggódó levelek helyett, amelyekkel a hivatal a saját mulasztásait próbálja a tulajdonosra hárítani, hasznosabb lenne az iskola felújítására ígért uniós pályázatra összpontosítani időt és energiát. A státus ugyanis abba is beleegyezett, hogy a bérleti díj 50 százalékával, amit külön számlára kapnak, az uniós pályázat önrészét biztosítsák.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 12.
A doni tragédiára emlékeztek
A hét végén a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményére, a második világháborúban történt, 1943. január 12- i doni frontvonaláttörésre emlékeztek, amikor a náci Németország oldalán harcoló 2. Magyar Királyi Hadseregnek a Don-kanyarnál felállított védvonalát áttörték az oroszok. Mint ismeretes, a 72 évvel ezelőtti hadműveletben súlyos vereséget szenvedett a magyar hadsereg. Az áttörésben és az azt követő napok csatájában mintegy 120.000-en vesztették életüket, köztük erdélyi magyarok is.
A marosvásárhelyi megemlékezést először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezte, negyedik éve bekapcsolódott a szervezésbe az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. A rendezvény az idén is a marosvásárhelyi katolikus temető bejáratánál felállított emlékműnél kezdődött, majd a visszavonulást idéző gyalogtúrát követően Nyárádszentmártonban folytatódott, ahol a Csíkfalvi Polgármesteri Hivatal volt a rendezvény házigazdája.
Marosvásárhelyen szombaton délelőtt kezdődött a rendezvény. Imre Jenő református lelkész a Bibliából vett idézettel kezdte beszédét: "Ha Isten velünk, ki ellenünk!" Majd kifejtette, a hadba vonuló honvédek, bár sejtették, hogy milyen sors vár rájuk, kötelességtudóan teljesítették a parancsot: a hazáért, a szabadságért, az anyanyelvért szálltak képletesen síkra. Áldozatuk nem volt hiábavaló, hiszen az utókor példaértékűnek tartja hősiességüket. Ennek a gondolatnak a mentén folytatta vallási jellegű megemlékező beszédét Gyerő Attila unitárius tábori lelkész, aki többek között elmondta, hogy egy tragikus eseményre emlékezünk ugyan, de miként "az Isten az életre teremtette az embert", úgy nekünk is ezen felülkerekedve, a történelem leckéiből tanulva kell emlékeznünk és erősítenünk hitünket Istenben, hazában, a szebb jövőben.
A lelkipásztorokat követően Kilyén Ilka színművész, az EMKE elnöke – a rendezvény műsorvezetője – elszavalta Dsida Jenő Harangszentelésre című, igen találó versét, majd átadta a szót dr. Csige Sándor Zoltánnak, Magyarország csíkszeredai konzulátusa vezető konzuljának, aki tolmácsolta dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul üzenetét. Rövid történeti emlékeztető után kifejtette, hogy tulajdonképpen a katonák mindent megtettek annak érdekében, hogy teljesítsék a parancsot. Esküjükhöz híven harcoltak, felelősségteljesen vállalták a küldetésüket, bár lehetett tudni, hogy gyenge fegyverzettel, a többszörös létszámbeli fölénnyel szemben kaotikus irányítással nem lehet sokáig tartani a frontot.
A magyar királyság minden tájáról voltak katonák a hadseregben, ami megerősítette a közösen vállalt felelősséget. A mai magyar kormány is, akár a kettős állampolgársággal, ezt erősíti, és "teszi a dolgát, azért, hogy mindenki rendben legyen". Hiszünk abban, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát, és az elődök áldozata példát mutat az összetartozásra, egymás megerősítésére – zárta gondolatait a konzulátus képviselője.
Ifj. Benkő József történész- doktorandusz, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport vezetője kiegészítette a konzul történelmi ismertetőjét. Többek között elmondta, hogy a magyar hadsereget a hadba lépés előtt tulajdonképpen frontvonal mögötti rendfenntartó erőnek képezték ki. A második világháború fordulata a sztálingrádi csatát követően azonban megváltoztatta a helyzetet, és a náci Németország politikai nyomására vezényelték ki a keleti front védelmére a mintegy 220.000 fős állományt. 1943 szilveszterétől 90.000 gyengén felszerelt katonára bízták 200 km frontvonal védelmét, ami igen kemény feladatnak számított. Ezt használta ki az orosz hadsereg, s az áttörés tragikumát fokozta az is, hogy a közelben levő német hadsereg nem vonult a magyarok segítségére. A veszteség elkerülhetetlen volt.
Folytatva az EMKE által kezdeményezett megemlékező sorozatot, örömmel kapcsolódott be az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. Azóta a csoport fiataljai nemcsak a rendezvényeken vettek részt, hanem zászlót is avattak és katonasírok ápolásával is foglalkoznak, mi több, ösztönzésükre a marosvásárhelyihez hasonlóan Kézdivásárhelyen, Nagyváradon és Nagykárolyban is megemlékeztek a második világháború tragikus eseményeiről, áldozatairól. Ifj. Benkő József megköszönte mindazoknak, akik évről évre bekapcsolódnak a rendezvényeikbe, s azoknak is, akik a nagy téli menetelésre emlékezve részt vesznek a négy évvel ezelőtt kezdeményezett gyalogtúrán és a vidéki megemlékezéseken is.
A felszólalásokat követően a jelenlevők megkoszorúzták az emlékoszlopot, majd a rendezvény a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult.
Az idén a túra kora délután Székelysárdról indult Nyárádszentmárton felé. A zuhogó esőben mintegy húszan tették meg a közel 10 km-es utat. A túrázókat fél ötkor a faluban Balogh István, Csíkfalva polgármestere fogadta, majd a művelődési otthonban átadták a részvételi emléklapokat. Miholcsa József hagyományőrző Mátyás-huszár köszöntőjét követően a székesfehérvári Kákics népzeneegyüttes katonadalokat adott elő.
Vasárnap délelőtt a hagyományőrző alakulatok képviselői a nyárádszentmártoni unitárius templomhoz vonultak, ahol megkoszorúzták a világháborús emlékoszlopot, majd a templomban ünnepi istentiszteletet tartottak. Kiss Sándor Loránd unitárius lelkipásztor köszöntője után dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének alelnöke szólt az egybegyűltekhez. Ifj. Benkő József bővebben ismertette a 72 évvel ezelőtt történteket, majd Miholcsa József huszár és Benkő Zsolt, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport tagja arra a kérdésre válaszoltak, hogy mit tesznek, tehetnek ezek a csoportok a 21. században a katonai hagyományok megőrzéséért. A történelem alakulását befolyásoló események felidézése mellett igen hasznos a katonai sírok gondozása, a relikviák összegyűjtése, népszerűsítése és nem utolsósorban a történelmi kutatás, amely még így is, több mint 70 év távolából előhozhat érdekes mozzanatokat, meglepetéseket a második világháborúról. S ha néhány évvel ezelőtt alig egytucatnyian vállalták, hogy elkészítik eleink egyenruháját, hogy az akkori erkölcsi normáknak megfelelően ápolják a rég- és a közelmúlt emlékeit, ma már több mint 500-an vannak, többségükben fiatalok. Tevékenységük is része annak a kulturális örökségvédelemnek, amellyel megmaradásunkat erősítik. Ennek a szellemében szervezték meg a megemlékezést is. A hagyományt folytatják…
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
A hét végén a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményére, a második világháborúban történt, 1943. január 12- i doni frontvonaláttörésre emlékeztek, amikor a náci Németország oldalán harcoló 2. Magyar Királyi Hadseregnek a Don-kanyarnál felállított védvonalát áttörték az oroszok. Mint ismeretes, a 72 évvel ezelőtti hadműveletben súlyos vereséget szenvedett a magyar hadsereg. Az áttörésben és az azt követő napok csatájában mintegy 120.000-en vesztették életüket, köztük erdélyi magyarok is.
A marosvásárhelyi megemlékezést először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezte, negyedik éve bekapcsolódott a szervezésbe az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. A rendezvény az idén is a marosvásárhelyi katolikus temető bejáratánál felállított emlékműnél kezdődött, majd a visszavonulást idéző gyalogtúrát követően Nyárádszentmártonban folytatódott, ahol a Csíkfalvi Polgármesteri Hivatal volt a rendezvény házigazdája.
Marosvásárhelyen szombaton délelőtt kezdődött a rendezvény. Imre Jenő református lelkész a Bibliából vett idézettel kezdte beszédét: "Ha Isten velünk, ki ellenünk!" Majd kifejtette, a hadba vonuló honvédek, bár sejtették, hogy milyen sors vár rájuk, kötelességtudóan teljesítették a parancsot: a hazáért, a szabadságért, az anyanyelvért szálltak képletesen síkra. Áldozatuk nem volt hiábavaló, hiszen az utókor példaértékűnek tartja hősiességüket. Ennek a gondolatnak a mentén folytatta vallási jellegű megemlékező beszédét Gyerő Attila unitárius tábori lelkész, aki többek között elmondta, hogy egy tragikus eseményre emlékezünk ugyan, de miként "az Isten az életre teremtette az embert", úgy nekünk is ezen felülkerekedve, a történelem leckéiből tanulva kell emlékeznünk és erősítenünk hitünket Istenben, hazában, a szebb jövőben.
A lelkipásztorokat követően Kilyén Ilka színművész, az EMKE elnöke – a rendezvény műsorvezetője – elszavalta Dsida Jenő Harangszentelésre című, igen találó versét, majd átadta a szót dr. Csige Sándor Zoltánnak, Magyarország csíkszeredai konzulátusa vezető konzuljának, aki tolmácsolta dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul üzenetét. Rövid történeti emlékeztető után kifejtette, hogy tulajdonképpen a katonák mindent megtettek annak érdekében, hogy teljesítsék a parancsot. Esküjükhöz híven harcoltak, felelősségteljesen vállalták a küldetésüket, bár lehetett tudni, hogy gyenge fegyverzettel, a többszörös létszámbeli fölénnyel szemben kaotikus irányítással nem lehet sokáig tartani a frontot.
A magyar királyság minden tájáról voltak katonák a hadseregben, ami megerősítette a közösen vállalt felelősséget. A mai magyar kormány is, akár a kettős állampolgársággal, ezt erősíti, és "teszi a dolgát, azért, hogy mindenki rendben legyen". Hiszünk abban, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát, és az elődök áldozata példát mutat az összetartozásra, egymás megerősítésére – zárta gondolatait a konzulátus képviselője.
Ifj. Benkő József történész- doktorandusz, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport vezetője kiegészítette a konzul történelmi ismertetőjét. Többek között elmondta, hogy a magyar hadsereget a hadba lépés előtt tulajdonképpen frontvonal mögötti rendfenntartó erőnek képezték ki. A második világháború fordulata a sztálingrádi csatát követően azonban megváltoztatta a helyzetet, és a náci Németország politikai nyomására vezényelték ki a keleti front védelmére a mintegy 220.000 fős állományt. 1943 szilveszterétől 90.000 gyengén felszerelt katonára bízták 200 km frontvonal védelmét, ami igen kemény feladatnak számított. Ezt használta ki az orosz hadsereg, s az áttörés tragikumát fokozta az is, hogy a közelben levő német hadsereg nem vonult a magyarok segítségére. A veszteség elkerülhetetlen volt.
Folytatva az EMKE által kezdeményezett megemlékező sorozatot, örömmel kapcsolódott be az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. Azóta a csoport fiataljai nemcsak a rendezvényeken vettek részt, hanem zászlót is avattak és katonasírok ápolásával is foglalkoznak, mi több, ösztönzésükre a marosvásárhelyihez hasonlóan Kézdivásárhelyen, Nagyváradon és Nagykárolyban is megemlékeztek a második világháború tragikus eseményeiről, áldozatairól. Ifj. Benkő József megköszönte mindazoknak, akik évről évre bekapcsolódnak a rendezvényeikbe, s azoknak is, akik a nagy téli menetelésre emlékezve részt vesznek a négy évvel ezelőtt kezdeményezett gyalogtúrán és a vidéki megemlékezéseken is.
A felszólalásokat követően a jelenlevők megkoszorúzták az emlékoszlopot, majd a rendezvény a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult.
Az idén a túra kora délután Székelysárdról indult Nyárádszentmárton felé. A zuhogó esőben mintegy húszan tették meg a közel 10 km-es utat. A túrázókat fél ötkor a faluban Balogh István, Csíkfalva polgármestere fogadta, majd a művelődési otthonban átadták a részvételi emléklapokat. Miholcsa József hagyományőrző Mátyás-huszár köszöntőjét követően a székesfehérvári Kákics népzeneegyüttes katonadalokat adott elő.
Vasárnap délelőtt a hagyományőrző alakulatok képviselői a nyárádszentmártoni unitárius templomhoz vonultak, ahol megkoszorúzták a világháborús emlékoszlopot, majd a templomban ünnepi istentiszteletet tartottak. Kiss Sándor Loránd unitárius lelkipásztor köszöntője után dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének alelnöke szólt az egybegyűltekhez. Ifj. Benkő József bővebben ismertette a 72 évvel ezelőtt történteket, majd Miholcsa József huszár és Benkő Zsolt, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport tagja arra a kérdésre válaszoltak, hogy mit tesznek, tehetnek ezek a csoportok a 21. században a katonai hagyományok megőrzéséért. A történelem alakulását befolyásoló események felidézése mellett igen hasznos a katonai sírok gondozása, a relikviák összegyűjtése, népszerűsítése és nem utolsósorban a történelmi kutatás, amely még így is, több mint 70 év távolából előhozhat érdekes mozzanatokat, meglepetéseket a második világháborúról. S ha néhány évvel ezelőtt alig egytucatnyian vállalták, hogy elkészítik eleink egyenruháját, hogy az akkori erkölcsi normáknak megfelelően ápolják a rég- és a közelmúlt emlékeit, ma már több mint 500-an vannak, többségükben fiatalok. Tevékenységük is része annak a kulturális örökségvédelemnek, amellyel megmaradásunkat erősítik. Ennek a szellemében szervezték meg a megemlékezést is. A hagyományt folytatják…
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 12.
Díjazott díjtalanok
Kitüntették Böjte Csaba atyát
Böjte Csaba atyát ünnepelték szombaton Déva művelődési központjában a „Díjazott díjtalanok” keretében. A díjazást még 2013 ősszén indította Dan Terteci, Hunyad megye prefektusának kabinetfőnöke, azzal a céllal, hogy a közösség megismerhesse a különleges tehetségű, elszántságú embereket, akik itt élnek közöttünk, de kiemelkedő teljesítményük nem kap megfelelő nyilvánosságot. A díjazottak között szerepelt már képzőművész, hegymászó, sportoló, néprajzkutató és több más hivatásnak élő Hunyad megyei ember.
Szombaton végre Böjte Csaba atya, az immár európai hírű Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjének díjazására került sor. Amint a rendezvénysorozat elnevezése is jelzi, a díj szimbolikus: kitűző jelvény, a jelenlévők által aláírt elismerő diploma és egy csokor virág. Nem a díj anyagi értéke számít, hanem az, hogy a jelképes díjazással Déva lakossága elismerését fejezi ki a kiemelkedő teljesítmények iránt, fejet hajt bármilyen ember előtt, aki tevékenységével példát mutat a közösségnek. Böjte Csaba atya immár több mint 20 éve nagyszerű példát mutat, hogy a hit és a szeretet mekkora csodákra képes, jegyezte meg ünnepi beszédében Dan Terteci, megköszönve Ştefan Ciocan dévai újságírónak, hogy figyelmébe ajánlotta Csaba atyát. Aki amúgy már évek óta Déva díszpolgára, 2011-ben pedig az Európai Parlament az év embere címével tüntette ki.
Csaba atya 1992-ben indított gyermekgondozási tevékenységének kezdeti nehézségeit említette, amikor a hatóságok rendszeresen akadályozták munkáját. Idővel gyökeres szemléletváltozás történt, a hatóságok megértették, mekkora önzetlen, felemelő és áldozatos munka zajlik a Szent Ferenc Alapítványnál, és immár évek óta támogatják tevékenységüket.
Nemcsak a hatóságok, hanem az egyszerű dévaiak is, magyarok és románok, katolikusak, ortodoxok és más felekezetűek, hangsúlyozta Csaba atya. Sok ortodox romántól kaptak adományokat az évek során, boltban, cukrászdában gyakran olyan is előfordult, hogy nem kértek pénzt az alapítvány által gondozott gyermekektől, sőt, még meg is ajándékozták őket.
Csaba atya hitre és szeretetre építő áldásos munkájába sokan kapcsolódtak be, például a Point Coeur francia szervezet önkéntesei, akik a szombati ünnepségen is jelen voltak. Argentin, francia, lengyel, svájci vagy USA-beli fiatalok jöttek el egy évre Dévára, hogy önkéntesként vegyenek részt a Szent Ferenc Alapítvány lélekemelő gyermekgondozási munkájában.
Az ünnepség végén a szokásos csoportképre került sor, melyen a nagy számú közösség – olyan fele-fele részben román és magyar – együtt fényképezte le magát a díjazottal és a szervezőkkel.
Nyugati Jelen (Arad)
Kitüntették Böjte Csaba atyát
Böjte Csaba atyát ünnepelték szombaton Déva művelődési központjában a „Díjazott díjtalanok” keretében. A díjazást még 2013 ősszén indította Dan Terteci, Hunyad megye prefektusának kabinetfőnöke, azzal a céllal, hogy a közösség megismerhesse a különleges tehetségű, elszántságú embereket, akik itt élnek közöttünk, de kiemelkedő teljesítményük nem kap megfelelő nyilvánosságot. A díjazottak között szerepelt már képzőművész, hegymászó, sportoló, néprajzkutató és több más hivatásnak élő Hunyad megyei ember.
Szombaton végre Böjte Csaba atya, az immár európai hírű Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjének díjazására került sor. Amint a rendezvénysorozat elnevezése is jelzi, a díj szimbolikus: kitűző jelvény, a jelenlévők által aláírt elismerő diploma és egy csokor virág. Nem a díj anyagi értéke számít, hanem az, hogy a jelképes díjazással Déva lakossága elismerését fejezi ki a kiemelkedő teljesítmények iránt, fejet hajt bármilyen ember előtt, aki tevékenységével példát mutat a közösségnek. Böjte Csaba atya immár több mint 20 éve nagyszerű példát mutat, hogy a hit és a szeretet mekkora csodákra képes, jegyezte meg ünnepi beszédében Dan Terteci, megköszönve Ştefan Ciocan dévai újságírónak, hogy figyelmébe ajánlotta Csaba atyát. Aki amúgy már évek óta Déva díszpolgára, 2011-ben pedig az Európai Parlament az év embere címével tüntette ki.
Csaba atya 1992-ben indított gyermekgondozási tevékenységének kezdeti nehézségeit említette, amikor a hatóságok rendszeresen akadályozták munkáját. Idővel gyökeres szemléletváltozás történt, a hatóságok megértették, mekkora önzetlen, felemelő és áldozatos munka zajlik a Szent Ferenc Alapítványnál, és immár évek óta támogatják tevékenységüket.
Nemcsak a hatóságok, hanem az egyszerű dévaiak is, magyarok és románok, katolikusak, ortodoxok és más felekezetűek, hangsúlyozta Csaba atya. Sok ortodox romántól kaptak adományokat az évek során, boltban, cukrászdában gyakran olyan is előfordult, hogy nem kértek pénzt az alapítvány által gondozott gyermekektől, sőt, még meg is ajándékozták őket.
Csaba atya hitre és szeretetre építő áldásos munkájába sokan kapcsolódtak be, például a Point Coeur francia szervezet önkéntesei, akik a szombati ünnepségen is jelen voltak. Argentin, francia, lengyel, svájci vagy USA-beli fiatalok jöttek el egy évre Dévára, hogy önkéntesként vegyenek részt a Szent Ferenc Alapítvány lélekemelő gyermekgondozási munkájában.
Az ünnepség végén a szokásos csoportképre került sor, melyen a nagy számú közösség – olyan fele-fele részben román és magyar – együtt fényképezte le magát a díjazottal és a szervezőkkel.
Nyugati Jelen (Arad)
2015. január 12.
Lám, mire vittük
Temetni, azt megtanultunk. Egy-egy halottunk mögé odasereglenek a néhainak még az ellenségei is, hogy a sírgödör mellett körülnézve újból és újból megállapíthassa, mire is megyünk nélküle ennyin, és mire is mentünk vele, a néhaival együtt. Van néhány nemzetközi keresztény ünnepecskénk, aztán tömegével világnapja a bokasüllyedéseseknek, világnapja a fúvószenekaroknak, az éhezőknek.
Soványka nemzeti ünnepeink is villannak évente. Ellenségeink nagy hajcihővel dübörögnek föl köröttünk a magukéval, hogy menekülni sem lehet előlük. Ez van, Erdélyország, ez a hazám. És nem akarok ünneprontó lenni, akkor sem, ha ebben a januárban is elhangzik, hogy magyarok, takarodjatok ki Romániából. Ahogy minden december elsején is igen. Én most ebben a helyzetben emlékezni akarok a román vajdaságok egyesülésének (1859) évfordulójára, a századikra, 1959-re.
Azt az élményt Kolozsváron szereztem másodéves egyetemista koromban. Feszült légkörben folytak már az előkészületek is. Jött fentről a parancs a Bolyai Tudományegyetemre – akkor még volt –, hogyan kell viselkedni; és hogy a híres tánccsoportunk igenis román viseletben jelenjék meg a főtéren rendezendő ünnepségen. „Én nem!” Én sem! – ebben maradtunk. Pedig tudtuk, hogy kockáztatjuk a kizáratásunkat az egyetemről esetleg.
Délelőttre rendre beérkeztek a buszok, rakva a vidéki románsággal, több százzal. Csujogattak, ittak erősen, s nagyromániáztak a főtéren. A mi csoportunkat a román diákság közé terelték a belügyisek. Szorítóba. Aztán egy másik román, aki segédtanárnak nevezte magát, vicsorogva kérdezte, miért nem román viseletben vagyunk? Mert mi a bihari táncunk ruháiban bizony! De már szólt az akkori román himnusz, szónoklatok, és adott jelre balkáni hórára utasították a diákságot, mindenkit, a Szent Mihály-templom és Mátyás király szoborcsoportja körül, körben lötyögni, hatalmas körben.
Délben már a szobor talapzatán is ittak üvegből, és ordítottak dalban, prózában, nagy indulatban. Végül hazatértünk a bentlakásba, valami ebédre, némán. Délután Laczkovits barátommal még visszamentünk, lássuk, honnan ez az ijesztő üvöltés szakadatlan. Az ünneplők már Mátyás lován csüngtek, az üvegeket a lován törték miszlikbe.
Hát ez az ünnep, komám, nem az, hogy a mi ünnepünkön a kölcsönös szeretetről papolunk ma is! 1959-ben már börtönökben senyvedtek tanáraink, kollégáink, Dávid Gyula, Páskándi Géza, Kelemen Kálmán, Péterffy Irén, Páll Lajos – rengetegen, az ’56-os forradalom áldozatai Romániában! Napszentülte tájban milicisták lepték el a várost, óra alatt kiürítették a teret. Számtalan magyar diákot vittek be, kopaszra nyírták, éjféltájban elengedték őket. Szegény Schneider Antal évfolyamtársunkat is, aki maga volt a szelídség, ártatlanság.
Innen, ma úgy látok bele az időbe, mintha az a dühösre szervezett ünnep előjátéka lett volna az ún. marosvásárhelyi eseményeknek, 1990-nek. De akkor még megvolt a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Vásárhelyen, mi a Bolyai Tudományegyetem diákjai voltunk. Nemsokára kivégezték, beleegyesítették a Babeșbe, bentlakásainkból kiköltöztettek, be a románokkal közösbe. Tilos volt csak magyaroknak lakni egy szobában. Lélektan- és magyarszakosként már román nyelven is kénytelenek voltunk hallgatni és vizsgázni doamna Roska professzornál.
Az „egyesülést” követően elindult az öngyilkossági sorozat professzoraink körében! Szabédi, Csendes Zoltán, Molnár, a közgazdász, aztán az egyik Tóth Sándor. Az az évforduló mintha jogot adott volna a nagytakarításra. Előjátéka volt, szemléltetője a diktatúra következő évfordulóinak, el mindmáig, mikor emlékezgetünk 25 év távlatából – mire is? Hogy egy fiatal magyar református lelkész Temesváron elindította az omlást Európa egyik beteg, elmaradott országában. Érdekes, egyetlen román pap nem vállalta 1989 előtt s után sem a fölszólalást az ország dolgaiban!
Huszonöt év mire ment el? És 56 év mire? Új román himnuszokra és kormányokra. Mátyás királyunkról folyik a lé, s igen a Szent Mihály-templom körül is. Összetört üvegek és összetört életek – intézményeink sehol. És Erdéllyel együtt mély gazdasági válságban ez a rongyos, jobb sorsra való ország, s annak népei, Dobrudzsától Szalontáig, Temesvárig, Szatmárig.
Csöndes, szép ünnepeket mindnyájunknak. És gyönyörű hétköznapokat!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Temetni, azt megtanultunk. Egy-egy halottunk mögé odasereglenek a néhainak még az ellenségei is, hogy a sírgödör mellett körülnézve újból és újból megállapíthassa, mire is megyünk nélküle ennyin, és mire is mentünk vele, a néhaival együtt. Van néhány nemzetközi keresztény ünnepecskénk, aztán tömegével világnapja a bokasüllyedéseseknek, világnapja a fúvószenekaroknak, az éhezőknek.
Soványka nemzeti ünnepeink is villannak évente. Ellenségeink nagy hajcihővel dübörögnek föl köröttünk a magukéval, hogy menekülni sem lehet előlük. Ez van, Erdélyország, ez a hazám. És nem akarok ünneprontó lenni, akkor sem, ha ebben a januárban is elhangzik, hogy magyarok, takarodjatok ki Romániából. Ahogy minden december elsején is igen. Én most ebben a helyzetben emlékezni akarok a román vajdaságok egyesülésének (1859) évfordulójára, a századikra, 1959-re.
Azt az élményt Kolozsváron szereztem másodéves egyetemista koromban. Feszült légkörben folytak már az előkészületek is. Jött fentről a parancs a Bolyai Tudományegyetemre – akkor még volt –, hogyan kell viselkedni; és hogy a híres tánccsoportunk igenis román viseletben jelenjék meg a főtéren rendezendő ünnepségen. „Én nem!” Én sem! – ebben maradtunk. Pedig tudtuk, hogy kockáztatjuk a kizáratásunkat az egyetemről esetleg.
Délelőttre rendre beérkeztek a buszok, rakva a vidéki románsággal, több százzal. Csujogattak, ittak erősen, s nagyromániáztak a főtéren. A mi csoportunkat a román diákság közé terelték a belügyisek. Szorítóba. Aztán egy másik román, aki segédtanárnak nevezte magát, vicsorogva kérdezte, miért nem román viseletben vagyunk? Mert mi a bihari táncunk ruháiban bizony! De már szólt az akkori román himnusz, szónoklatok, és adott jelre balkáni hórára utasították a diákságot, mindenkit, a Szent Mihály-templom és Mátyás király szoborcsoportja körül, körben lötyögni, hatalmas körben.
Délben már a szobor talapzatán is ittak üvegből, és ordítottak dalban, prózában, nagy indulatban. Végül hazatértünk a bentlakásba, valami ebédre, némán. Délután Laczkovits barátommal még visszamentünk, lássuk, honnan ez az ijesztő üvöltés szakadatlan. Az ünneplők már Mátyás lován csüngtek, az üvegeket a lován törték miszlikbe.
Hát ez az ünnep, komám, nem az, hogy a mi ünnepünkön a kölcsönös szeretetről papolunk ma is! 1959-ben már börtönökben senyvedtek tanáraink, kollégáink, Dávid Gyula, Páskándi Géza, Kelemen Kálmán, Péterffy Irén, Páll Lajos – rengetegen, az ’56-os forradalom áldozatai Romániában! Napszentülte tájban milicisták lepték el a várost, óra alatt kiürítették a teret. Számtalan magyar diákot vittek be, kopaszra nyírták, éjféltájban elengedték őket. Szegény Schneider Antal évfolyamtársunkat is, aki maga volt a szelídség, ártatlanság.
Innen, ma úgy látok bele az időbe, mintha az a dühösre szervezett ünnep előjátéka lett volna az ún. marosvásárhelyi eseményeknek, 1990-nek. De akkor még megvolt a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Vásárhelyen, mi a Bolyai Tudományegyetem diákjai voltunk. Nemsokára kivégezték, beleegyesítették a Babeșbe, bentlakásainkból kiköltöztettek, be a románokkal közösbe. Tilos volt csak magyaroknak lakni egy szobában. Lélektan- és magyarszakosként már román nyelven is kénytelenek voltunk hallgatni és vizsgázni doamna Roska professzornál.
Az „egyesülést” követően elindult az öngyilkossági sorozat professzoraink körében! Szabédi, Csendes Zoltán, Molnár, a közgazdász, aztán az egyik Tóth Sándor. Az az évforduló mintha jogot adott volna a nagytakarításra. Előjátéka volt, szemléltetője a diktatúra következő évfordulóinak, el mindmáig, mikor emlékezgetünk 25 év távlatából – mire is? Hogy egy fiatal magyar református lelkész Temesváron elindította az omlást Európa egyik beteg, elmaradott országában. Érdekes, egyetlen román pap nem vállalta 1989 előtt s után sem a fölszólalást az ország dolgaiban!
Huszonöt év mire ment el? És 56 év mire? Új román himnuszokra és kormányokra. Mátyás királyunkról folyik a lé, s igen a Szent Mihály-templom körül is. Összetört üvegek és összetört életek – intézményeink sehol. És Erdéllyel együtt mély gazdasági válságban ez a rongyos, jobb sorsra való ország, s annak népei, Dobrudzsától Szalontáig, Temesvárig, Szatmárig.
Csöndes, szép ünnepeket mindnyájunknak. És gyönyörű hétköznapokat!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. január 12.
A láthatatlan örökség: a római Limes Romániában
Számos erdélyi és bánáti kistelepülés legendáriumába és köztudatába épült be „Tráján útja”, számos falu máig legjárhatóbb és legforgalmasabb ütőere. Az egykor egész Erdélyt behálózó római úthálózat és az ideköltözött Róma örökségének látható nyomai már a középkorban bevésték a nagy kultúra emlékét a köztudatba. Ez az élő örökség – bár változatos formában túlélte a történelem viszontagságait – még nem kapott nagyságához és jelentőségéhez méltó megbecsülést. Ennek első fontos lépése előtt állunk most: az egykori Római Birodalom határrendszerének romániai szakasza, a Limes Dacicus végre a világörökség részévé válhat.
A Limes a Római Birodalom határát jelző latin kifejezés. A határ fogalma azonban 1800 évvel ezelőtt egészen mást jelentett, mint manapság. Nemcsak adminisztratív, politikai, katonai és gazdasági határvonalként szolgált, de kulturális és ideológiai hatása is jelentős volt. Két provincia vagy a Birodalom és az azon kívül eső terület (Barbaricum) határát több tucat monumentális építészeti elem (katonai táborok, erődök, megfigyelőállomások, postaállomások, vámok, sáncok és néhány esetben akár falak) mellett egymással szoros kereskedelmi és kulturális kapcsolatot ápoló település, tehát társadalom is jelezte. A római Limes nemcsak egy vékony, néhány száz méter széles vonalként húzódott több ezer kilométeren át Britanniától a mai Szíriáig, hanem egy szövevényes, jóval szélesebb kereskedelmi, gazdasági és kulturális hálózatként magával ragadta a kor összes népét. A Limes – bár számos helyen jóformán ma már láthatatlan – valójában monumentálisabb örökségként épült be a mai Európa, Észak-Afrika és a Közel-Kelet államainak kulturális örökségébe mint a leghíresebb római épületek. Jelentőségük és hosszú távú hatásuk nagyobb volt, mint az ókori Róma olyan emblematikus épületeinek, mint a Pantheon vagy a Colosseum. A Limes mint fogalom tehát nagyon sok részelemből álló, kulturális, gazdasági és politikai fogalom is, amely méltán nyerte el már a középkoriak fantáziáját és érdeklődését, beépülve számos erdélyi és olténiai település közös emlékezetébe.
T. SZABÓ CSABA
Szabadság (Kolozsvár)
Számos erdélyi és bánáti kistelepülés legendáriumába és köztudatába épült be „Tráján útja”, számos falu máig legjárhatóbb és legforgalmasabb ütőere. Az egykor egész Erdélyt behálózó római úthálózat és az ideköltözött Róma örökségének látható nyomai már a középkorban bevésték a nagy kultúra emlékét a köztudatba. Ez az élő örökség – bár változatos formában túlélte a történelem viszontagságait – még nem kapott nagyságához és jelentőségéhez méltó megbecsülést. Ennek első fontos lépése előtt állunk most: az egykori Római Birodalom határrendszerének romániai szakasza, a Limes Dacicus végre a világörökség részévé válhat.
A Limes a Római Birodalom határát jelző latin kifejezés. A határ fogalma azonban 1800 évvel ezelőtt egészen mást jelentett, mint manapság. Nemcsak adminisztratív, politikai, katonai és gazdasági határvonalként szolgált, de kulturális és ideológiai hatása is jelentős volt. Két provincia vagy a Birodalom és az azon kívül eső terület (Barbaricum) határát több tucat monumentális építészeti elem (katonai táborok, erődök, megfigyelőállomások, postaállomások, vámok, sáncok és néhány esetben akár falak) mellett egymással szoros kereskedelmi és kulturális kapcsolatot ápoló település, tehát társadalom is jelezte. A római Limes nemcsak egy vékony, néhány száz méter széles vonalként húzódott több ezer kilométeren át Britanniától a mai Szíriáig, hanem egy szövevényes, jóval szélesebb kereskedelmi, gazdasági és kulturális hálózatként magával ragadta a kor összes népét. A Limes – bár számos helyen jóformán ma már láthatatlan – valójában monumentálisabb örökségként épült be a mai Európa, Észak-Afrika és a Közel-Kelet államainak kulturális örökségébe mint a leghíresebb római épületek. Jelentőségük és hosszú távú hatásuk nagyobb volt, mint az ókori Róma olyan emblematikus épületeinek, mint a Pantheon vagy a Colosseum. A Limes mint fogalom tehát nagyon sok részelemből álló, kulturális, gazdasági és politikai fogalom is, amely méltán nyerte el már a középkoriak fantáziáját és érdeklődését, beépülve számos erdélyi és olténiai település közös emlékezetébe.
T. SZABÓ CSABA
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 12.
Oktatás – Régi elnök, új elnökség a Kolozs megyei RMPSZ-ben
– Az elmúlt négy évben sokrétű feladatokat láttunk el. Ebben a periódusban igyekeztünk hatékonyabban kialakítani a kapcsolatot a körzeteinkkel, új tagokat bekapcsolni, vidéken s Kolozsváron egyaránt. 2011-ben az újonnan alakult magyarországi Bethlen Gábor Alap (BGA) ismét az RMPSZ-t kérte fel a Szülőföldön Magyarul pályázat lebonyolítására.
Ennek munkájában már tapasztalatra tettünk szert, igyekeztünk a pályázati adatlapok szétosztását időben megszervezni, az érdeklődőket megfelelően tájékoztatni. Amennyiben idén is minket bíznak meg ezzel a tevékenységgel, örömmel vállaljuk. Az országos pedagógusszövetség felhívásának eleget téve a megyei RMPSZ 2012-től bekapcsolódott a BGA által hirdetett programokba. Így lett 2012 a Külhoni Magyar Óvodák Éve, 2013 a Külhoni Magyar Kisiskolások Éve, majd 2014 a Külhoni Magyar Felsősök Éve. Szívesen bekapcsolódunk a BGA 2015-ös évre meghirdetett a Külhoni Magyar Szakoktatás évének rendezvényeibe is – fogalmazott az elnök.
Szabadság (Kolozsvár)
– Az elmúlt négy évben sokrétű feladatokat láttunk el. Ebben a periódusban igyekeztünk hatékonyabban kialakítani a kapcsolatot a körzeteinkkel, új tagokat bekapcsolni, vidéken s Kolozsváron egyaránt. 2011-ben az újonnan alakult magyarországi Bethlen Gábor Alap (BGA) ismét az RMPSZ-t kérte fel a Szülőföldön Magyarul pályázat lebonyolítására.
Ennek munkájában már tapasztalatra tettünk szert, igyekeztünk a pályázati adatlapok szétosztását időben megszervezni, az érdeklődőket megfelelően tájékoztatni. Amennyiben idén is minket bíznak meg ezzel a tevékenységgel, örömmel vállaljuk. Az országos pedagógusszövetség felhívásának eleget téve a megyei RMPSZ 2012-től bekapcsolódott a BGA által hirdetett programokba. Így lett 2012 a Külhoni Magyar Óvodák Éve, 2013 a Külhoni Magyar Kisiskolások Éve, majd 2014 a Külhoni Magyar Felsősök Éve. Szívesen bekapcsolódunk a BGA 2015-ös évre meghirdetett a Külhoni Magyar Szakoktatás évének rendezvényeibe is – fogalmazott az elnök.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 12.
Gátlástalan korruptként jellemzi a DNA a volt RMDSZ-es államtitkárt
Ösztönös és leplezetlen bűnelkövetői magatartást tanúsító, gátlástalan korruptakként jellemzik az ügyészek a hét végén harmincnapos előzetes letartóztatásba helyezett Nagy Péter Tamást és Virgil Gămant.
A mezőgazdasági minisztérium volt RMDSZ-es államtitkárát és a tárca főtitkárát pénteken tartóztatták le csúszópénz elfogadása, valamint okirat-hamisításra és pénzmosásra való felbujtás gyanújával.
Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) szerint Nagy és Găman összesen 177 ezer lej (40 ezer euró) csúszópénzt kért és kapott a bukaresti Romexpo kiállítási központ vezetőitől a tavaly október 29. és november 2. között megrendezett Indagra mezőgazdasági vásár szervezési jogának odaítéléséért.
A mezőgazdasági tárcával kötött megállapodás értelmében a Romexpo 414 ezer euró ellenében szervezte meg az agrárkiállítást. Az ügyben annak a két cégnek a tulajdonosát – Claudiu Vasilescu és Haller Zoltán József – is előzetes letartóztatásba helyezte a legfelsőbb bíróság, amelyek a nyomozó hatóság szerint nem létező szolgáltatások ellenértékeként leszámlázták a Romexpónak a kenőpénzt.
A DNA szerint ebből 64 480 lejt az RMDSZ politikusa kapott meg tavaly december 11-én, a fennmaradó részt pedig a tárca főtitkára. A nyomozó hatóság letartóztatási kérelmében az áll, hogy a két minisztériumi tisztségviselő közönyösséget tanúsított a közalkalmazottak körében észlelt korrupció fellendülése iránt.
„Gátlás nélkül teret engedtek bűnelkövetői ösztöneiknek, és jutalék formájában, leplezetlenül igényt formáltak a közpénzre, mintha joguk lenne erre” – idézi a Mediafax hírügynökség a nyomozati anyagot.
Nagy Péter Tamás tavaly március óta töltött be államtitkári tisztséget a mezőgazdasági tárcánál, amelyről december 18-án mondott le, miután az RMDSZ a kormányból való kilépésről döntött. A 35 éves marosvásárhelyi állatorvos, állattenyésztési szakértő korábban az Országos Állatnemesítési és Szaporítási Ügynökség vezérigazgatójaként tevékenykedett.
A korrupciós ügyben kenőpénz elfogadásában való bűnrészesség, okirat-hamisítás és pénzmosás miatt letartóztatott Haller Zoltán brassói üzletember a szarvasmarha-tenyésztés és az ingatlanbefektetés terén szerzett nevet és vagyont magának.
Az agrárszaklapok szerint a Brassói megyei Szászhermányban működő farmján az országban elsőként üzemeltetett be holland robot fejőgépeket, amelynek egyedüli romániai forgalmazója. A Nagyék megvesztegetéséhez cégét paravánként alkalmazó vállalkozó tavaly azt tervezte, hogy Kínába exportál az általa tenyésztett pirostarka marhafajtából.
Egyébként az ügyészség bűnvádi eljárást kezdeményezett az ügyben Constantin Rebega, a kormánykoalícióban részt vevő Konzervatív Párt (PC) európai parlamenti képviselője ellen is, aki a Szociáldemokrata Párt listáján jutott EP-mandátumhoz. Az ügyészek szerint Rebega 23 ezer lej csúszópénzt kapott. Az EP-képviselő násznagya Daniel Constantin PC-elnök, mezőgazdasági miniszter, aki úgy nyilatkozott: nem hallgatták ki a korrupciós ügyben.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Ösztönös és leplezetlen bűnelkövetői magatartást tanúsító, gátlástalan korruptakként jellemzik az ügyészek a hét végén harmincnapos előzetes letartóztatásba helyezett Nagy Péter Tamást és Virgil Gămant.
A mezőgazdasági minisztérium volt RMDSZ-es államtitkárát és a tárca főtitkárát pénteken tartóztatták le csúszópénz elfogadása, valamint okirat-hamisításra és pénzmosásra való felbujtás gyanújával.
Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) szerint Nagy és Găman összesen 177 ezer lej (40 ezer euró) csúszópénzt kért és kapott a bukaresti Romexpo kiállítási központ vezetőitől a tavaly október 29. és november 2. között megrendezett Indagra mezőgazdasági vásár szervezési jogának odaítéléséért.
A mezőgazdasági tárcával kötött megállapodás értelmében a Romexpo 414 ezer euró ellenében szervezte meg az agrárkiállítást. Az ügyben annak a két cégnek a tulajdonosát – Claudiu Vasilescu és Haller Zoltán József – is előzetes letartóztatásba helyezte a legfelsőbb bíróság, amelyek a nyomozó hatóság szerint nem létező szolgáltatások ellenértékeként leszámlázták a Romexpónak a kenőpénzt.
A DNA szerint ebből 64 480 lejt az RMDSZ politikusa kapott meg tavaly december 11-én, a fennmaradó részt pedig a tárca főtitkára. A nyomozó hatóság letartóztatási kérelmében az áll, hogy a két minisztériumi tisztségviselő közönyösséget tanúsított a közalkalmazottak körében észlelt korrupció fellendülése iránt.
„Gátlás nélkül teret engedtek bűnelkövetői ösztöneiknek, és jutalék formájában, leplezetlenül igényt formáltak a közpénzre, mintha joguk lenne erre” – idézi a Mediafax hírügynökség a nyomozati anyagot.
Nagy Péter Tamás tavaly március óta töltött be államtitkári tisztséget a mezőgazdasági tárcánál, amelyről december 18-án mondott le, miután az RMDSZ a kormányból való kilépésről döntött. A 35 éves marosvásárhelyi állatorvos, állattenyésztési szakértő korábban az Országos Állatnemesítési és Szaporítási Ügynökség vezérigazgatójaként tevékenykedett.
A korrupciós ügyben kenőpénz elfogadásában való bűnrészesség, okirat-hamisítás és pénzmosás miatt letartóztatott Haller Zoltán brassói üzletember a szarvasmarha-tenyésztés és az ingatlanbefektetés terén szerzett nevet és vagyont magának.
Az agrárszaklapok szerint a Brassói megyei Szászhermányban működő farmján az országban elsőként üzemeltetett be holland robot fejőgépeket, amelynek egyedüli romániai forgalmazója. A Nagyék megvesztegetéséhez cégét paravánként alkalmazó vállalkozó tavaly azt tervezte, hogy Kínába exportál az általa tenyésztett pirostarka marhafajtából.
Egyébként az ügyészség bűnvádi eljárást kezdeményezett az ügyben Constantin Rebega, a kormánykoalícióban részt vevő Konzervatív Párt (PC) európai parlamenti képviselője ellen is, aki a Szociáldemokrata Párt listáján jutott EP-mandátumhoz. Az ügyészek szerint Rebega 23 ezer lej csúszópénzt kapott. Az EP-képviselő násznagya Daniel Constantin PC-elnök, mezőgazdasági miniszter, aki úgy nyilatkozott: nem hallgatták ki a korrupciós ügyben.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 12.
Emlékezés a szász és sváb elhurcoltakra
Klaus Johannis államfő részvételével emlékeztek meg vasárnap a nagyszebeni evangélikus székesegyházban a romániai szászok és svábok Szovjetunióba való deportálásának 70. évfordulójáról.
Az istentiszteleten felidézték, hogy 70 évvel ezelőtt Romániából mintegy 70 ezer német nemzetiségű civilt hurcoltak kényszermunkára a Szovjetunióba a kollektív bűnösség elve alapján.
Az egyházi szertartáson Paul Porr, a Romániai Németek Demokrata Fórumának (FDGR) elnöke és Astrid Fodor, a város ideiglenes polgármestere mellett két, kényszermunkára hurcolt túlélő is jelen volt, akiket egy-egy csokor fehér rózsával köszöntöttek.
A megemlékezések kedden folytatódnak a német fórumnál annak emlékére, hogy a nagyszebeni szászokat 1945. január 13-án éjszaka deportálták. Az FDGR tavasszal Resicabányán, Szatmárnémetiben, Brassóban is megemlékezéseket rendez, Temesváron pedig országos konferenciát tartanak a szovjet deportálások áldozatainak emlékére.
Klaus Johannis az istentisztelet vége előtt, nyilatkozat nélkül távozott a nagyszebeni székesegyházból, ám a Facebookon rövid megemlékezést tett közzé vasárnap, amelyből kiderült, az ő nagyszüleit is deportálták.
„Asszonyokat, férfiakat, gyerekeket hurcoltak kényszermunka-táborokba a bolsevik hatóságok. Németországot legyőzték és minden németajkút meg kellett büntetni, függetlenül attól, hogy részt vett-e a háborúban vagy sem. Hetvenezer embert deportáltak, közöttük voltak az én nagyszüleim is. Fiatalon vitték el őket, de néhány év múlva a szenvedéstől megöregedve tértek haza. Sosem beszéltek arról, mit éltek át a lágerben: arra nincsenek szavak" – idézte az MTI Nagyszeben volt polgármesterének bejegyzését.
Tavaly októberben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán tartottak több napos emlékkonferenciát a hetven éve kezdődött szovjet deportálások emlékére a Malenkij robot-emlékév keretében. A konferencián részt vevő történészek legalább 25 ezerre becsülték az Erdélyből és a Bánságból elhurcolt német, és legkevesebb hatezerre a magyar civil áldozatok számát, akik nem tértek már vissza a Szovjetunióból.
Krónika (Kolozsvár)
Klaus Johannis államfő részvételével emlékeztek meg vasárnap a nagyszebeni evangélikus székesegyházban a romániai szászok és svábok Szovjetunióba való deportálásának 70. évfordulójáról.
Az istentiszteleten felidézték, hogy 70 évvel ezelőtt Romániából mintegy 70 ezer német nemzetiségű civilt hurcoltak kényszermunkára a Szovjetunióba a kollektív bűnösség elve alapján.
Az egyházi szertartáson Paul Porr, a Romániai Németek Demokrata Fórumának (FDGR) elnöke és Astrid Fodor, a város ideiglenes polgármestere mellett két, kényszermunkára hurcolt túlélő is jelen volt, akiket egy-egy csokor fehér rózsával köszöntöttek.
A megemlékezések kedden folytatódnak a német fórumnál annak emlékére, hogy a nagyszebeni szászokat 1945. január 13-án éjszaka deportálták. Az FDGR tavasszal Resicabányán, Szatmárnémetiben, Brassóban is megemlékezéseket rendez, Temesváron pedig országos konferenciát tartanak a szovjet deportálások áldozatainak emlékére.
Klaus Johannis az istentisztelet vége előtt, nyilatkozat nélkül távozott a nagyszebeni székesegyházból, ám a Facebookon rövid megemlékezést tett közzé vasárnap, amelyből kiderült, az ő nagyszüleit is deportálták.
„Asszonyokat, férfiakat, gyerekeket hurcoltak kényszermunka-táborokba a bolsevik hatóságok. Németországot legyőzték és minden németajkút meg kellett büntetni, függetlenül attól, hogy részt vett-e a háborúban vagy sem. Hetvenezer embert deportáltak, közöttük voltak az én nagyszüleim is. Fiatalon vitték el őket, de néhány év múlva a szenvedéstől megöregedve tértek haza. Sosem beszéltek arról, mit éltek át a lágerben: arra nincsenek szavak" – idézte az MTI Nagyszeben volt polgármesterének bejegyzését.
Tavaly októberben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán tartottak több napos emlékkonferenciát a hetven éve kezdődött szovjet deportálások emlékére a Malenkij robot-emlékév keretében. A konferencián részt vevő történészek legalább 25 ezerre becsülték az Erdélyből és a Bánságból elhurcolt német, és legkevesebb hatezerre a magyar civil áldozatok számát, akik nem tértek már vissza a Szovjetunióból.
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 12.
Kultúraformáló erő, világpolgári érzés – Jó évet zárt a Teleki-Bolyai Könyvtár
A Teleki-Bolyai Könyvtár számára a 2014-es év a konkrét mutatókban mérhető növekedés éve volt: majdnem 25 százalékkal nőtt az olvasóterem forgalma és 10 százalékkal volt több a múzeum látogatóinak száma az előző évhez képest.
Lázok Klára igazgató szerint mindez annak tudható be, hogy nyitottak a diákság felé, külföldi ösztöndíjasokat fogadtak, másrészt pedig az új programjaiknak köszönhetően a helyiek közül is többen (újra) ellátogattak a Téka múzeumába.
Lázok Klárától megtudtuk, étkezéstörténeti időszakos kiállításuk a látogatók számából ítélve egyike volt az elmúlt évek legsikeresebb tárlatainak. Májusig látogatható első világháborús emlékkiállításuk külön érdekessége az, hogy felhívásuk következtében a marosvásárhelyi és környéki lakosok nagyszámú tárgyi emlék kölcsönadásával gyarapították a kiállítást, hozzájárulva ennek élőbbé tételéhez.
„A kutatók minél teljesebb kiszolgálása érdekében tavaly elkezdtünk egy hosszú távú digitalizálási programot is. Egyrészt nekiláttunk a magyar vonatkozású unikumok digitalizálásának, másrészt a sokat használt, rossz állapotban lévő marosvásárhelyi hírlapgyűjtemény digitalizálásánek láttunk neki” – számolt be.
A könyvtár vezetősége a kutatók, diákok és turisták mellett az elmúlt években a helyieket is igyekezett megszólítani. „Gyerekprogramjainkat tavaly kivittük külső helyszínekre is, mintegy 300 gyereket sikerült elérnünk ekképpen: részt vettünk az Iskola másként programban, illetve karácsonyi kézművesprogramunkkal is népszerűsítettük a Tékát a vásárhelyiek körében. A tavalyi év nagy sikerének számít a könyvtár kultúrtörténeti érdekességeiről szervezett talk-show-szerű előadássorozatunk, a felnőtteknek szóló Beszélő könyvek, melynek látogatószáma folyamatosan 100 körül mozgott” – fogalmazott a könyvtárigazgató.
Mint kifejtette, azért tartja nagyon fontosnak ezt a közönség felé való nyitást, mert ennek az intézménynek kultúraformáló ereje van, amit nem kihasználni mulasztás lenne a 21. század konjunktúrájában. „Maga a gyűjtemény a világ bármelyik fővárosában sem vallana szégyent, és programjaink ezt a világpolgári érzést szeretnék nyújtani minőség és hangulat tekintetében is a vásárhelyieknek” – összegzett Lázok Klára.
A Teleki Téka programjaival részt vett a vásárhelyi könyves, illetve civil rendezvényekben, a magyar kultúra napi felolvasómaratonon, a Civil Vásáron és a Forgatagon, a Múzeumok Éjszakáján, valamint a mikházi középkori fesztiválon. „Lényegesnek tartom azt is, hogy munkatársaink több nemzetközi és hazai régikönyves- illetve könyvtári konferenciába, képzésbe kapcsolódtak be, hisz ez egyrészt újabb együttműködések előtt nyitott utat, másrészt pedig a további szakmai fejlődés biztosítéka” – fogalmazott az igazgató.
Az anyagi háttérről szólva elmondta, a könyvtár fenntartását – számlák, bérek – a megyei tanács fedezi, viszont a felszerelések egy részét, illetve programjaik szinte teljes költségeit mindeddig a Teleki Téka Alapítvány által megpályázott pénzalapokból finanszírozták. Főtámogatójuk a Bethlen Gábor Alap, de minden évben nyernek támogatást a Communitas Alapítványtól és a megyei tanácstól is, illetve a Teleki Téka barátai (magánszemélyek és intézmények) is hozzájárultak működésük sikeressé tételéhez.
Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)
A Teleki-Bolyai Könyvtár számára a 2014-es év a konkrét mutatókban mérhető növekedés éve volt: majdnem 25 százalékkal nőtt az olvasóterem forgalma és 10 százalékkal volt több a múzeum látogatóinak száma az előző évhez képest.
Lázok Klára igazgató szerint mindez annak tudható be, hogy nyitottak a diákság felé, külföldi ösztöndíjasokat fogadtak, másrészt pedig az új programjaiknak köszönhetően a helyiek közül is többen (újra) ellátogattak a Téka múzeumába.
Lázok Klárától megtudtuk, étkezéstörténeti időszakos kiállításuk a látogatók számából ítélve egyike volt az elmúlt évek legsikeresebb tárlatainak. Májusig látogatható első világháborús emlékkiállításuk külön érdekessége az, hogy felhívásuk következtében a marosvásárhelyi és környéki lakosok nagyszámú tárgyi emlék kölcsönadásával gyarapították a kiállítást, hozzájárulva ennek élőbbé tételéhez.
„A kutatók minél teljesebb kiszolgálása érdekében tavaly elkezdtünk egy hosszú távú digitalizálási programot is. Egyrészt nekiláttunk a magyar vonatkozású unikumok digitalizálásának, másrészt a sokat használt, rossz állapotban lévő marosvásárhelyi hírlapgyűjtemény digitalizálásánek láttunk neki” – számolt be.
A könyvtár vezetősége a kutatók, diákok és turisták mellett az elmúlt években a helyieket is igyekezett megszólítani. „Gyerekprogramjainkat tavaly kivittük külső helyszínekre is, mintegy 300 gyereket sikerült elérnünk ekképpen: részt vettünk az Iskola másként programban, illetve karácsonyi kézművesprogramunkkal is népszerűsítettük a Tékát a vásárhelyiek körében. A tavalyi év nagy sikerének számít a könyvtár kultúrtörténeti érdekességeiről szervezett talk-show-szerű előadássorozatunk, a felnőtteknek szóló Beszélő könyvek, melynek látogatószáma folyamatosan 100 körül mozgott” – fogalmazott a könyvtárigazgató.
Mint kifejtette, azért tartja nagyon fontosnak ezt a közönség felé való nyitást, mert ennek az intézménynek kultúraformáló ereje van, amit nem kihasználni mulasztás lenne a 21. század konjunktúrájában. „Maga a gyűjtemény a világ bármelyik fővárosában sem vallana szégyent, és programjaink ezt a világpolgári érzést szeretnék nyújtani minőség és hangulat tekintetében is a vásárhelyieknek” – összegzett Lázok Klára.
A Teleki Téka programjaival részt vett a vásárhelyi könyves, illetve civil rendezvényekben, a magyar kultúra napi felolvasómaratonon, a Civil Vásáron és a Forgatagon, a Múzeumok Éjszakáján, valamint a mikházi középkori fesztiválon. „Lényegesnek tartom azt is, hogy munkatársaink több nemzetközi és hazai régikönyves- illetve könyvtári konferenciába, képzésbe kapcsolódtak be, hisz ez egyrészt újabb együttműködések előtt nyitott utat, másrészt pedig a további szakmai fejlődés biztosítéka” – fogalmazott az igazgató.
Az anyagi háttérről szólva elmondta, a könyvtár fenntartását – számlák, bérek – a megyei tanács fedezi, viszont a felszerelések egy részét, illetve programjaik szinte teljes költségeit mindeddig a Teleki Téka Alapítvány által megpályázott pénzalapokból finanszírozták. Főtámogatójuk a Bethlen Gábor Alap, de minden évben nyernek támogatást a Communitas Alapítványtól és a megyei tanácstól is, illetve a Teleki Téka barátai (magánszemélyek és intézmények) is hozzájárultak működésük sikeressé tételéhez.
Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)