Az Európai polgári kezdeményezésről egyeztetett az RMDSZ és az SZNT
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kolozsvári székházában egyeztetett az európai polgári kezdeményezésről Kelemen Hunor RMDSZ-elnök és Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke.
A megbeszélésről pénteken kiadott SZNT-közlemény szerint Kelemen Hunor megerősítette, jónak tartják a Székely Nemzeti Tanács európai polgári kezdeményezését, és úgy vélte, az összhangban van az RMDSZ céljaival is.
Mindkét politikus úgy ítélte meg, hogy ésszerű, ha két külön kezdeményezést indítanak, tekintettel arra, hogy azok különböző szakterületekre vonatkoznak. Míg az RMDSZ általános kisebbségi keretszabályozást kezdeményez, az SZNT a nemzeti sajátosságokkal rendelkező régiók védelmére összpontosít kezdeményezésében.
Izsák Balázs felkérte az RMDSZ elnökét, hogy jelöljön az SZNT által javasolt polgári kezdeményezés bizottságába egy tagot, és a kölcsönösség jegyében ajánlotta fel a segítségét az aláírásgyűjtésben. Megállapodtak a további szakmai egyeztetésben, és az együttműködés részleteinek a kidolgozásában.
A Székely Nemzeti Tanács elnöke meghívta az RMDSZ-t és Kelemen Hunort a március 10-én Marosvásárhelyen tartandó Székely Szabadság Napja elnevezésű tüntetésre. Izsák Balázs úgy vélte, ezen a rendezvényen maga a közösség nyilváníthatja ki, nem ért egyet az olyan közigazgatási átalakítással, amely sérti a székelység jogait, ellentétes Románia nemzetközi kötelezettségvállalásaival. A tüntetésen azt is nyomatékosíthatnák, hogy igénylik Székelyföld területi autonómiájának törvény általi szavatolását.
Az SZNT közleménye szerint a felkérésre az RMDSZ elnöke elmondta, megannyi RMDSZ-szervezet lesz jelen a tüntetésen. Személyes részvételéről a szervezet vezető testületeiben lefolytatott tanácskozás után nyilatkozik.
MTI
Erdély.ma,

Magyarok nélkül nem lehet (Antal Árpád figyelmeztet)
Románia nem módosíthatja közigazgatási felosztását a magyarság megkérdezése nélkül, európai chartákat fogadott el, amelyek kötelezik erre – véli Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. Kitért arra, hogy az elmúlt napokban a magyar közösség elleni médialincselésnek lehettünk tanúi, és véleménye szerint a most kirobbant botránynak az a szerepe, hogy elterelje a figyelmet más fontos dolgokról.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere emlékeztetett: öt év múlva ünneplik a nagy román egyesülés századik évfordulóját, és mindenki számára világossá kell tenni, hogy az 1918-ban megfogalmazott ígéretek egy évszázad során sem évülnek el. Megköszönte a román televízióknak az „ingyen reklámot, hisz ma már az utolsó kis moldvai faluban is ismerik a székely zászlót”, majd kitért arra: a szerdai nagy felfordulásban bizony nagyon kevesen figyeltek fel arra, hogy Dan Şova miniszter este bejelentette: nem lesz pénze a kormánynak az erdélyi autópálya folytatására. „Az erdélyi emberek autópálya helyett cirkuszt kapnak, és öt év múlva, amikor megvonják majd a jelenlegi kormányzás mérlegét, láthatják azt is, mit nyertek azzal, hogy Erdély Romániához tartozik: kiszipolyozták az erdélyi embereket, pénzüket elvitték Bukarestbe, és az ottaniaknak építettek autópályákat” – fejtette ki. A mostani cirkusz másik vetülete, hogy a „magyar közösség elleni médialincselésnek” az alaphangját a Dan Voiculescu tulajdonában levő Antena 3 adta meg, igyekeznek elterelni a figyelmet Voiculescu korrupciós ügyeiről, s akár etnikai konfliktus kirobbantására is képesek lehetnek, hogy időt nyerjenek számára – vélekedett.
A tervezett regionális-közigazgatási átszervezés kapcsán elmondta: a jelenlegi megyerendszert Ceauşescu hozta létre az 1968/2-es számú törvénnyel, és még abban is szerepelt, hogy a megyék kialakításánál figyelembe veszik – egyebek mellett – a térség etnikai összetételét is. Romániában az elmúlt száz évben mindig etnikai szempontok szerint alakították a közigazgatási egységeket, amikor az etnikumok védelme volt a szempont, amikor beolvasztásukat akarták siettetni. „Ha a mostani átszervezés után a létező megyék meg is maradnak, s csak a hatáskörök egy részét utalják át a régióknak, a magyarság jogai akkor is sérülnek, hisz a 75–80 százalékos magyar többségű döntéshozataltól olyanhoz kerülnek ügyeik, ahol a magyarság aránya 30 százalékos, illetve lehetnek olyan régiók, ahol 20 százalék alá csökken arányunk, és az ott élők elveszítenek bizonyos jogokat” – magyarázta Antal Árpád. Véleménye szerint ma már nincs szabad keze a román kormánynak, az ország 1997-ben ratifikálta a helyi autonómia európai chartáját, majd az európai kisebbségi chartát, és ezek arra kötelezik az államot, hogy közigazgatási határok módosítása esetén azt csak az érintett polgárok, etnikumok beleegyezésével tehesse meg. „Tetszik vagy nem teszik azoknak, akik ebben a kérdésben dönteni fognak, nem kerülhetik meg azt, hogy ebben az országban él másfél millió magyar” – véli az RMDSZ-es politikus.
Felhívta a figyelmet arra is, hogy a francia alkotmány, melyet oly gyakran emlegetnek Bukarestben, elismeri a regionális és kisebbségi nyelveket, s miután Románia ratifikálta az európai és kisebbségi nyelvek chartáját, elvárható lenne, hogy az alkotmányban is rendezze ezt a kérdést. A tervezett alkotmánymódosítás kapcsán mutatott rá a román közbeszédben fellelhető kettősségre, hogy mélyen elítélik, törvénytelennek nevezik, amikor a magyarok felvetik a nemzetállam kifejezés kiiktatását, de senki nem háborodik fel azon, hogy Crin Antonescu, aki államelnöknek készül, a monarchiát dicsőíti, vagy Traian Băsescu az egykamarás parlament mellett érvel, pedig az alaptörvényben szerepel a képviselőház és a szenátus is. „Az alkotmányt kell a valósághoz igazítani, mert az elmúlt 95 évben hiába próbálták a valóságot az alkotmányhoz igazítani” – fejtette ki Antal Árpád.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Népszavazást tartanak az utcanevekről (Sepsiszentgyörgy)
Népszavazást szervez a sepsiszentgyörgyi önkormányzat azokban az utcákban, amelyek átnevezését semmissé tette a bíróság néhány román civil szervezet feljelentése nyomán – jelentette be Antal Árpád polgármester. A tanács utcanévadó bizottsága tárgyalja az ügyet, jövő héten a végleges döntés is megszületik, és várhatóan rövid időn belül a testület elé terjesztik az új határozatot.
Az 1918. December 1. sugárút három részre osztásáról, illetve a Horea, Cloşca és Crişan utca Attila-hegy névre kereszteléséről szintén a városi tanács döntött, és ugyanabban a határozatban jelent meg több, addig névtelen utca új elnevezése is. Az 1918. December 1. út városközponti szakasza Petőfi Sándor nevét kapta, a következő rész Mihai Eminescuét, a harmadik útszakasz az állomásig maradna az eddigi névvel. Az Attila-hegy és a Petőfi név zavarta a román szervezeteket, pert indítottak, és előbb a sepsiszentgyörgyi közigazgatási bíróság, majd a brassói táblabíróság is nekik adott igazat, érvénytelenítette a határozatot.
Antal Árpád polgármester már akkor bejelentette, addig tűzik újra és újra napirendre a kérdést, amíg sikerül érvényt szerezni a helyi magyar akaratnak. Az utcák átnevezése azért is időszerű, mert amikor a sepsiszentgyörgyi tanács legutóbb elfogadta az erre vonatkozó határozatot, a lakók jelentős része kicserélte iratait, és személyazonossági igazolványában ma Petőfi Sándor utca, illetve Attila-hegy szerepel a lakcímnél – mondta el a polgármester. Kiemelte: hogy a román civil szervezetek feljelentése miatt nagyon sokan ma is névtelen utcában kényszerülnek lakni. A névadó bizottság jövő héten tűzi napirendre az új utcanevek elemzését is.
A múltkori támadások során azt kifogásolták a bírálók, hogy a városi tanács a lakosság megkérdezése nélkül hozta meg döntését. Ez nem igaz – szögezte le Antal Árpád –, de éppen azért, hogy elkerüljék az ilyen jellegű vitákat, úgy döntöttek, a négy érintett utca lakóinak kikérik a véleményét, és népszavazást tartanak a kérdésről. „Ez a lehető legdemokratikusabb véleménynyilvánítási forma, ennek eredményét már senki sem kérdőjelezheti meg” – mondotta. A helyi véleménynyilvánítás időpontját még nem tűzték ki, de vagy polgármesteri rendelettel vagy tanácsi határozattal döntenek erről is. Ilyen jellegű népszavazást már tartottak Sepsiszentgyörgyön, legutóbb a Szemerja negyed lakói utasították el ebben a formában egy bevásárlóközpont építését – emlékeztetett a polgármester.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A román történelem hiányzó ezer éve
A mítoszromboló Lucian Boia nyomában
A hazugságokkal vagy féligazságokkal manipuláló román történetírás nem újdonság számunkra. Egy jeles román történész, Lucian Boia azonban műveiben igencsak kikezdte az évszázados történelemhamisító praktikákat. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa, Lupescu Radu szerint azonban a lényegi változásra még várni kell.
Lucian Boia bukaresti történészprofesszornak a román történetírás mitoszairól szóló legújabb könyvét olvasva az erdélyi magyar középiskolások helyébe képzelem magam, akik tudathasadásos helyzetben próbálnak tájékozódni Románia történelméről. Az olyan magyar családokból induló gyerekek, akik odahaza szüleiktől hallottak már egyet s mást Erdély történelméről, elképedve szembesülhetnek a Románia történelmét oktató iskolai történelemkönyvek és az otthoni útravaló között tátongó óriási szakadékkal. Ilyenkor az erdélyi magyar történelemtanár felelőssége, hogy mind a hivatalos román, mind a magyar történetírás dolgairól érdemben tájékoztassa diákjait. Dr. Lupescu Radu magyar történész, a Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi és Európai Tanulmányok Tanszékének vezetője szerint történelemtanáraink többsége mindkét álláspontot igyekszik érdemben bemutatni.
Mítoszok országa
A rendszerváltás után jó ideig elképzelhetetlen volt, hogy elismert román történész olyan könyvet írjon, amely alapjaiban kérdőjelezi meg az eddigi román történetírást. Elsőként Lucian Boia, a Bukaresti Egyetem Történelem Fakultásának professzora törte meg a csendet az 1997-ben megjelent Történelem és mitológia a román közgondolkodásban című művével. Az azóta öt kiadást megért könyvet hasonló hangnemű és jól dokumentált kötetek követték, idén pedig Románia miért más? című elmélkedéskötete jutott el az olvasóhoz. A szerzőnek sikerült alaposan felkavarni a román történetírás állóvizeit. Könyvei a történelemhamisítás béklyójában vergődő román olvasó számára újabb és újabb kérdéseket, tisztázatlan korszakokat tárgyalnak egyszerű, közérthető, tudománynépszerűsítő stílusban.
Kissé kényszeredetten, de a román sajtó is felfedezte Boiát: legutóbb az Adevãrul közölt vele interjút arról, hogy lát-e valamilyen kapcsolatot a hazugságokra, féligazságokra épülő román történelemszemlélet és közélet, valamint aközött, hogy Románia immár az Európai Unió tagjaként is minden szempontból az utolsó helyen szerepel. Boia szerint a „román területeknek” a mindenkori Európától való, a 14. századtól napjainkig tartó mérhetetlen elmaradása, leszakadása nem tekinthető véletlennek. A szerző elismeri, hogy a mitológiákra alapuló román történetírás olyan mélyen beágyazódott a román közgondolkodásba, hogy súlyosan befolyásolja az egész nép tisztánlátását, józan ítélőképességét. Ezzel hozható összefüggésbe a kommunizmus bukása után újult erővel feltörő kisebbségellenesség, a másság elutasítása, ami állandó kerékkötője az ország fejlődésének. Legutóbbi könyvében Boia tág teret szentel Erdély elrománosításának. Egyetlen olyan erdélyi város sem volt Nagy-Románia létrejötte után, amelyben a román lakosság meghaladta volna az összlakosság 50 százalékát, fogalmaz a szerző, aki szerint a modernkori Románia megteremtésében nagy szerepet játszó „idegen elemek” eltávolítása, elüldözése a mitológiákra alapozó román közgondolkodás kényszerítő eszközévé vált.
Elfogadhatatlan kontinuitáselmélet
A Boia-jelenség szemlátomást tömegigénynek próbál megfelelni. Lupescu Radu szerint a történelem iránt érdeklődő román lakosság körében egyre több kérdés vetődik fel a kommunizmusban megfogalmazott, eleve vitatható történelmi eseményekkel, „tudományos” állásponttal kapcsolatban.
A magyar történészek által teljes egészében megkérdőjelezett, összességében a legvitatottabb román történelemszemlélet a dáko-román kontinuitás elmélete, amely ma is változatlanul szerepel az iskolai történelemkönyvekben. Lupescu szerint a kontinuitás-kérdést különféleképpen értelmezi a román történészszakma. A kommunizmus előtt a történészek egy része tényként fogadta el, hogy a Dunától délre is létezett neolatin népesség. Tisztában voltak azzal, hogy a korai középkorban a románság jelenléte legalább annyira jól dokumentált a Dunától délre, mint amennyire hiányos a Dunától északra. A kommunista történetírásban a hangsúlyt Erdélyre, illetve Románia területére összpontosították, és régészeti érvekkel próbálták alátámasztani. A történész szerint azonban a kerámiatöredékek nem beszélnek, nem tudjuk megállapítani belőlük, hogy a leletek szláv vagy valamilyen neolatin lakossághoz köthetők.
„A régészet csak akkor segít, ha ebbe az uniformizált történelmi kultúrába becsöppen egy idegen közösség, mint a honfoglaló magyarok. Nekik sajátos kultúrájuk, sajátos temetőik, régészeti leleteik vannak. Ebben a környezetben a magyarokat nagyon könnyen lehet azonosítani” – fogalmaz Lupescu. Szerinte a kontinuitás elméletével az a legnagyobb baj, hogy a rómaiak visszavonulása után, a 3-4. századtól a 14. századig – az első román vajdaság megjelenéséig – ezer év alatt a feltételezett neolatin nép sem államszervezetileg, sem építészetileg nem produkált értékelhető emléket. Ezt az űrt próbálják megmagyarázni olyan tévhitekkel, miszerint a románok felhúzódtak a hegyekbe. „A román történelemírás erősen alávetett a modern Románia születésének. Értelmezésük szerint vannak bizonyos stációk, amelyek nyomán szinte fátumszerűen létre kellett jönnie Nagy-Romániának. Ezek jól megfigyelhetők az Erdély történetét értelmező leírásokban, amelyek Gelu Vlad Menumoruttal kezdődnek, de történészeiket nem érdekli, hogy mi történt utána. Ugranak négyszáz évet, a következő állomásuk a román származásúként elkönyvelt Hunyadi János, utána Mihai Viteazul kora következik. A közöttük levő többszáz évről a román történetírás nagyvonalúan megfeledkezik” – összegzi a legkirívóbb eseteket Lupescu. A keményvonalas román történészek általában azt hangsúlyozzák, hogy Erdély különálló terület volt, nem tartozott a Magyar Királysághoz, hogy a királyság nagyon nehezen tudta megőrizni. Mindez egyféle hivatalos felvezető a „dicső végkifejlethez”, amely szerint elkerülhetetlen volt Erdély egyesülése Romániával. Minden marad a régiben?
A kolozsvári történész szerint hiba lenne Lucian Boia könyveit a román történetírás gyökeres megújításának jeleként értelmezni. Úgy véli, a hivatalos román történetírást továbbra is a keményvonalas tábor képviseli, a kulcsfontosságú pozíciókat ők töltik be, az „alternatív” szemlélettel próbálkozó román történészek egyelőre a szakma perifériáján foglalnak helyet. Jó jel azonban, hogy az új történésznemzedékekben is felbukkannak tehetséges „másként gondolkodók”, akik Boiához hasonlóan mítoszromboló igénnyel közelítenek a történelmi tényekhez. A kolozsvári szakember Adrian Rusut említi, aki a közelmúltban jelentetett meg átfogó munkát az erdélyi középkori várépítészetről az eddigi román történelemszemlélettől merőben eltérő új megvilágításban. Rusu nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a középkori Erdélyben semmiféle román államiság nem létezett. A román történészek által a földvárakat „román erődítményekként” beállító tévhitről Rusu azt írja: azok egyértelműen a magyar vármegyerendszer kiépítésének a tárgyi emlékei. „Rebellis” erdélyi történelem
Tény, hogy az erdélyi magyar és román történészek ma már külön malomban őrölnek. Sok erdélyi magyar régész, történész, művészettörténész tevékenykedik egyetemeken, közintézményekben, őskortól a jelenkorig a teljes spektrummal foglalkozva. Lupescu szerint az erdélyi történészek a román és a magyarországi szakemberközösségnek egyaránt méltó tárgyalópartnerei. A rendszerváltás óta sorozatban jelennek meg a hiányzó erdélyi magyar forrásmunkák. Egyetlen nagy probléma, hogy az erdélyi múltat feltáró forrásmunkák csak magyar nyelven látnak napvilágot, így nem hozzáférhetők a román nyelvű szakma számára. A Sapientia tanára azonban ezt átmeneti állapotnak tartja, a magyar forrásmunkák megjelenését követően rövidesen eljön az az időszak is, amikor az erdélyi múlt hangsúlyosan szerepel majd angol nyelvű szakirodalomként, és román nyelven is hozzáférhető lesz.
Az ördögi körből az erdélyi magyar történészek közreműködésével lehetne továbblépni, ha a szakma komolyan veszi a román és a magyar történetírás közötti híd szerepét. Lucian Boia sikernek örvendő könyvei előkészíthetik a terepet a nyitásra. Más út nincs, mert – ahogy Boia fogalmaz – hazugságokra épített társadalmaknak nincs jövője.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

RMDSZ–MSZP: rossz idő, rossz kapcsolat
Úgy tűnik, az RMDSZ volt elnöke és mai erős embere, Markó Béla is megérezte: túllőtt a célon a magyar szocialisták kolozsvári ajnározásával. Nemcsak a mindig gyorsan és határozottan reagáló, Mesterházyék „megfelelő” fogadtatásában gondolkodó Erdélyi Magyar Ifjak háborodtak fel e gesztuson, hanem a közélet iránt érdeklődők nagy része. De még az apolitikus, napi sajtót nem fogyasztó embereket is elérte a hír, s az annak nyomán születő jogos felháborodás. Mit tehet ilyenkor egy íróember? Hosszasan magyarázza a magyarázhatatlant, előszedve kétes szavatosságú kedvenc toposzait, úgy téve, mintha potenciálisan az MSZP is része lehetne a nemzeti erők szövetségének. Nem arról van szó ugyanis, hogy Tőkés László osztályozná a pártokat nemzetiekre és nemzetietlenekre, mint Markó állítja, hanem a pártok sorolják be magukat hosszú távú politizálásukkal. A politikai kétszínűség csimborasszója, amikor egy nyíltan nemzetellenes párt a határon túli magyarok választójogának intézményesítése után (!) megpróbál nemzeti színekben tündökölni, s egy másik, kifejezetten a nemzeti értékek és érdekek szolgálatára alakult párt, az RMDSZ meghatározó embere úgy tesz, mintha hitelt adna ennek az evidensen álnok szándéknak. Sőt, kellő cinizmussal úgy tesz, mintha a joggal felháborodókat tulajdonképpen az mozgatná, hogy Fidesznél szerezzenek jó pontokat, a hűségüket bizonyítsák: „inkább csak siettek egyesek a Magyarországon éppen erősebb politikai oldal mellett »letenni a garast«, ahogy 1989 előtt nevezték az ilyesmit mifelénk. Nehogy megharagudjék a gazda! Lássa, hogy őrizzük a házat” – írja Markó. Ki kell ábrándítanom Markó Bélát: nem kell ahhoz különösebb párt-elkötelezettséggel rendelkezni, hogy valakit felháborítson nemzetellenes politikusok haszonelvű, szavazatszerzési szándék által motivált erdélyi haknizása és megfogalmazásában is hamis bocsánatkérése. (Az MSZP nem „rossz kérdésre adott rossz választ”, mint állította Mesterházy, hanem egy akkoron messzemenően időszerű, jól megfogalmazott kérdés örvén uszított a határon kívül rekedt nemzettársak ellen.) Az olvasóképes választóközönségre aligha lesz hatással az írás, a saját véleménnyel rendelkezők hasába nehéz lyukat beszélni. A célközönség vélhetően az RMDSZ-bázis, mert bizony nem egy RMDSZ-es ismerősömet hallottam szégyenkezve említeni a Kolozsváron történteket. De még az ő meggyőzésükre sincs nagy esélye az exelnöknek.
Nézzük meg, mit is hoz fel Markó Béla maga és az RMDSZ mentségére: „Aki ugyanis Erdélyben tartós jövőt, hosszú távú megmaradást és boldogulást akar a magyaroknak, az nem ideológiákról papol nekünk, nem nemzeti és nemzetietlen pártokról, hanem annak tudatában, hogy valóban nem mindenki gondolkodik rólunk egyformán Magyarországon, megpróbál minél többeket közös céljaink mellé állítani. Igen, az MSZP-t is. Ha egy párt felülvizsgálja eddigi határon túli politikáját, és ennek Kolozsváron akar nyomatékot adni, akkor azt meg kell hallgatni.” S persze együttműködési megállapodást is kell kötni vele, hitelesítve ezáltal a farizeuskodást. Az MSZP „nemzetpolitikáját” soha nem a belső meggyőződés, hanem az éppen pozícióban levők taktikai megfontolásai alakították. Magyar–magyar csúcsot hívtak össze, majd néhány hónapra rá annak határozatait lábbal tiporva kötötték meg a magyar-román alapszerződést. Megszavazták a státustörvényt, majd 23 millió román munkavállalóval fenyegettek az annak alkalmazását lehetővé tévő, korábban maguk által is szorgalmazott Orbán–Nãstase-egyezség kapcsán. A 2004-es népszavazási kampányban tanúsított magatartásuk közismert, ellentétben a 2005. november 26-i legnagyobb árulásukkal, amikor megszavazták Románia feltétel nélküli EU-csatlakozását, tudván tudva, hogy középtávon nem kínálkozik még egy olyan történelmi konstelláció, amikor a magyar diplomácia nyomás alá tudja helyezni a románt, feltételeket szabva annak a támogatás fejében. Nemzetpolitikai szempontból óriási különbség van a román és a magyar szocialistákkal való viszonynormalizálási igyekezet motiválhatóságában. Pontáék esetében fel lehet hozni érvként az egyébként értékelvi síkon elfogadhatatlan paktumosdi mellett, hogy ez rövid távon mérsékelheti a román kormány magyarellenességét. No de a velejéig nemzetellenes MSZP-vel „kokettálni”, amely a szűk értelemben vett nemzetpolitikai gyalázatosságain túl rendszeresen hátba támadja a magyar kormányt nemzetközi síkon, amely a végletekig eladósodottá és kiszolgáltatottá tette Magyarországot, amely a térséget gyarmatosító globalizmus helyi adminisztrációjaként működik? Az MSZP-vel nem az a fő probléma, hogy mit tett jogelődje, az MSZMP. Bár természetesen el lehet képzelni, mennyi demokratikus elkötelezettség van egy olyan párt prominenseiben, amely hű kiszolgálója volt a szovjet kommunista hatalomnak. Amelynek kádereit úgy szocializálták, hogy 1956-ban ellenforradalom volt, a brutális megtorlást pedig rendteremtésnek állították be a vezetői, a magyar történelmi önképet a „bűnös nemzet” hazug imázsával helyettesítették, s ha volt a történelemben egyéni szinten keményen megvalósuló kontraszelekció, akkor a kommunista pártokon belül igencsak volt. Az utódpárttal az a fő probléma, hogy megalakulása óta MSZP néven mit tett. E politika erdélyi támogatása és hitelesítése – Markó Béla minden retorikai igyekezete dacára – nemzeti szempontból rövid és hosszú távon egyaránt megindokolhatatlan, megmagyarázhatatlan és megbocsáthatatlan.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Autonómia: út, igazság, élet?
Örök dilemma, ami az elmúlt hét vége két fontos eseménye kapcsán újra az asztalra került: vállaljon-e, vállalhat-e politikai szerepet az egyház? Veretes történelmi példák támogatják az igenlők táborát, közelmúltbeli esetek ütnek ugyanakkor rést a pártoló érvelés falán. A lelkész mindig meghatározó személyiség egy közösségben. Akkor is, ha magával ragadó, értéket-mércét megszabó és képviselő személyiség, de akkor is, ha megoszt, ha bomlaszt. A papok politikai szerepvállalása persze ennél jóval bonyolultabb történet.
Egy gyülekezet hitbéli homogenitása ugyanis korántsem jelenti tagjainak ideológiai egyarcúságát. Viszont, ha egy közösség lelkésze politikai nézeteket hirdet a szószékről vagy azon kívül, fennáll a veszély, hogy nem csak híveket szerez magának. Ellenkező esetben viszont megmarad magát csupán igehirdetésre korlátozó papnak, márpedig a rá bízott „bárányok” élete nem csak a templom falai között zajlik.
A közéleti szerepvállalást élete központjába állító Tőkés László szerint az egyház nem lehet semleges a társadalom, a politika kérdéseiben, az egyháznak ma is felelősséggel kell viszonyulnia a rá bízottak jövőjéhez. „Ha az egyház szociális támogatást nyújt híveinek, miért ne nyújthatna erkölcsi, politikai támogatást is?” – fogalmazott szatmárnémeti prédikációjában Tőkés, s nézetét sokan osztják. Az Erdélyi Református Egyházkerület nemrég beiktatott püspöke, Kató Béla viszont ettől eltérő elvet készül életbe ültetni. Nézete szerint a politikai szerepre vállalkozó lelkésznek nem csak fizetett tisztség elfoglalása esetén kell letennie palástját.
Két, egymástól meglehetősen eltérő nézet egy erdélyi magyarhoz hasonló szűk társadalomban – önmagában is vitát fakasztó párhuzamosság. Kialakulását részben az magyarázza, hogy a politikum érdekeinek megfelelően igyekszik többnyire összemosni a politikai formációkkal a civil mozgalmak szintjén megmaradó, a pártosságtól magát minden eszközzel távol tartani igyekvő szervezeteket. A leegyszerűsítő címkék ragasztgatását a szűkös emberanyag is ösztönzi, hiszen valóban több fórumon is felbukkannak ugyanazok az arcok.
Ideális megoldást keresni jó adag naivitást feltételez. Talán az segíthetne, ha igyekszünk jól „láthatóan” megjelölni azokat a célokat, amelynek támogatásában a közösség nagy többsége képes feloldódni. Az autonómia ilyen lehet, még akkor is, ha esetenként politikai kampányszlogenek is szennyezik a környezetét. Talán még a szószékről sem hangzana profán módon: az önrendelkezés az út, az igazság, az élet.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Felújítás alatt a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium
Erdély egyik legrégebbi városa Nagyenyed, helyén már a kelták idejében település állt. Történelme során többször feldúlták, de iskolája elpusztíthatatlannak bizonyult. A Magyar Örökség díjával kitüntetett híres kollégium talán még sohasem esett át ekkora méretű tatarozáson. Az Erdélyi Fejedelemség egykori fővárosa, Gyulafehérvár felé tartva Kolozsvárról a műúton szinte kikerülhetetlen Nagyenyed. Az út mentén, amerre a szem ellát, omladozó falak, törmelékek halmaza, égbe nyúló csupasz vasszerkezetek emlékeztetnek az egykori „ipari forradalom” idejére. A kommunizmusban gombamód szaporodtak a gyárak, üzemek, mindenféle-fajta ipari termék szaga és füstje lengte be a tájat, Kolozsvártól Tordán és Aranyosgyéresen keresztül el egészen Nagyenyedig. Az egykori ipari létesítményeket felváltva, manapság osztódással szaporodnak a hagymakupolák, ahol akad egy talpalatnyi hely, ott az ortodox egyház azonnal kitűzi győztes lobogóját. Gyárak helyett templomok magasodnak az ég felé, a munkásszállások helyét apácazárdák foglalják el.
Élni akaró város
Ha életre is kelt néha ez a vidék, a történelem viharait soha nem heverte ki egészen. Nagyenyedet és környékét az idők során többször feldúlták, a várost porig rombolták. A tatárok rátörtek és elfoglalták, Mihai Viteazul hadai felégették, majd nemsokára ismét a tatárok pusztítottak. A 18. század elején labancok garázdálkodtak a városban, de a legnagyobb csapás 1849 januárjában érte a várost: az Avram Iancu és Axente Sever által vezetett 16 ezer fős román haramia-sereg támadta meg, közel 1000 magyart mészároltak le. Akit a románok nem vertek agyon, azt kiűzték a városból. A kollégium és a levéltár dokumentumainak egy részét elpusztította, a lakóházakat lerombolta, a történelmi egyházak templomait kibelezte a fosztogató söpredék. A korabeli pusztításokat tetézte a 20. században véghezvitt betelepítési politika, amikor „újfajta” lakosokat költöztettek a városba. Szürke házfalak, vakolatukat vesztett épületek, latyakos utak várják az utazót Nagyenyeden, ezek jelzik korunk „gazdagságát”, amikor Románia kitalálta az „eredeti kapitalizmust”. Az erőszakos iparosítás következtében, amikor mindenfelől munkások érkeztek a városba, Nagyenyed dombjain tömbháznegyedek épültek, a lakosság etnikai aránya hirtelen kibillent egyensúlyából. Manapság alig három és félezer magyar lélekkel „büszkélkedhet” Erdély egyik legrégebbi városa. Munkalehetőség alig van ezen a vidéken, a több ezer embernek kenyeret adó gyárak csarnokai üresen várják végzetüket. A tömbházak lakásainak kitört ablakai mögött ma már nincs élet, sokan elvándoroltak, hátuk mögött hagyva a kilátástalan életet.
A fejedelem iskolája
Ám egy dologra századok óta büszke lehet Nagyenyed: a Bethlen Gábor által alapított kollégium kiállta az idők megpróbáltatásait, és nemzetünk legkiválóbb személyiségeit tudta útra bocsátani közel 400 éven át.
1622-ben, a Kolozsvárra összehívott országgyűlésen Bethlen Gábor fejedelem elfogadtatta az akadémia alapítási tervét,hogy csökkentse azt a lemaradást, amely Nyugat-Európával szemben mutatkozott. A főiskolát a fejedelmi székhelyen, Gyulafehérváron építették fel, ahol már az év végén beindult a tanítás, neves külföldi vendégtanárok közreműködésével. Itt volt diák, később tanár Apáczai Csere János, aki gyakran felemlegette „Bethlenes” éveit. 1662 októberében Bethlen János kancellár javaslatára II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem rendeletet adott ki, amelynek értelmében a gyulafehérvári bethleni akadémiát Nagyenyedre helyezték át. 1712-ben a fejedelmi tanács megszűntével a kollégium vezetését és irányítását a Református Egyházi Főtanács, Supremum Consistorium vette át. 1948-ban kormányhatározat alapján a kollégium ingó- és ingatlan vagyonát államosították, egyházi, református jellegét megszüntették. A múlt század nyolcvanas éveiben itt is bevezették a román tannyelvű oktatást, a cél természetesen az volt, hogy idővel a magyar diákokat és tanárokat kiszorítsák a kollégium falai közül. 1990-ben a kollégium újból magyar tannyelvű intézetté vált, beindult a tanító- és óvónőképző, és így elérkezünk lassan a mába…
Akaratunkon kívül rosszkor érkeztünk a nagyenyedi kollégiumba, pontosan a próbavizsgák kellős közepébe toppantunk. Az iskola vezetőségének irodáiban Turzai Melánia igazgató-helyettes fogad, néhány szót váltunk, majd siet is az ügyeket intézni. Szőcs Ildikó igazgató is megérkezik, vele beszélgetünk a Bethlen jelenéről, a hatalmas munkát igénylő tatarozásról, ami már nagyon ráfért az intézmény épületeire.
Az iskolának – tudjuk meg az igazgatótól – az önkormányzat a fenntartója, és egyházi tulajdonban lévő épületben működik. Érdekes státusa van, hiszen állami intézmény, de felekezeti jellege is van. „Annak idején, a visszaszolgáltatás kapcsán a tantestület, a diákok és a szülők nagy része is kijelentette, hogy felekezeti oktatási hálózat részeként, a valamikori református kollégium utódaként óhajt működni” – mondja Szőcs Ildikó. Érdekes helyzet ez: egyházi tulajdonban lévő épületben működik egy állami iskola, ami gyakorlatilag része a felekezeti oktatási hálózatnak. A visszaszolgáltatást követően a tanügyminisztérium szerette volna megvásárolni az épületet, hogy ne kelljen bért fizetnie az egyházkerületnek. Természetesen a kollégium nem volt eladó, de szerencsés és okos megoldás született: 2007-ben sikerült olyan egyezséget kötni az egyházkerület és az önkormányzat között, aminek értelmében átadták az épületet használatra az önkormányzatnak, úgy, hogy a mindenkori Bethlen Gábor Kollégium működjék benne. A bérleti szerződés 25 évre szól, ennek értelmében az önkormányzatnak kötelessége, hogy a bérleti díjnak megfelelő összeget az intézmény fenntartására, az épület rendbe tételére használja fel. Szőcs Ildikó szerint példaértékű az együttműködés az egyházkerület és az önkormányzat között, a jelenleg zajló felújítási munkálatokra is sikerült elnyerni egy hatmillió eurós uniós pályázatot, és ha minden jól megy, 2014-re be is fejeződik a tatarozás. A tornacsarnok 1896-ban épült, ottjártunkkor ismét régi fényében pompázott. Új épület létesült a régi, omladozó konyha helyébe, az étkezdét pedig magyar állami segítséggel sikerült felújítani.
Ami a kollégiumi életet illeti, az igazgatónő hangsúlyozza: a gyerekeket a mindenkori keresztyén erkölcsi normák szellemében nevelik, és ehhez nyújt segítséget az egyházkerület. Ők alkalmazták az iskolalelkészt, aki a fogadóórákon, a különböző iskolai tevékenységeken foglalkozik a gyerekek lelki nevelésével. Napi áhítat, cserkészmozgalom, különböző önképző körök – mindez hozzátartozik a Bethlen kollégium mindennapi életéhez.
Választékban nincs hiány
A nagyenyedi kollégium bentlakásában 120 diák lakik, a környékbeli magyar iskolák megszűntével egyre többen választják a Bethlen Gábort. „Az iskolának hagyománya, hogy sok helyről érkeznek diákok. Fehér megyén kívül Maros, Kolozs, Hargita, de még Bákó megyéből is vannak tanítványaink” – mondja az igazgató. Akik messziről jönnek, általában a középfokú tanító-és óvóképzést választják, de vannak matematika-fizika, természettudományi osztályok is. A harmadik oktatási forma a Bethlenben a technikai oktatás, itt turisztika-közélelmezés szakirányon folyik a tanítás. Szakmunkásképző is van az iskolában, pincéreket oktatnak a szakma titkaira. Meggyőződhettünk tehát: sokféle lehetőséget kínál a nagyenyedi kollégium, hogy a gyerekek ne kényszerüljenek román iskolákba. Akollégiumban hétszáz diák tanul, az idén három osztály végez saját anyanyelvén. Másrészt az is igaz – teszi hozzá Szőcs Ildikó –, hogy a pedagógiai szakok ázsióját sikerült úgy lerombolni Romániában, hogy a fiatalok tömegesen már nem jelentkeznek a tanító- és óvóképző középiskolába. Ennek ellenére a gyereklétszám stabil, sőt, ebben az iskolai évben némileg nőtt is. A tanárok többsége enyedi, vagy az iskola véndiákja, ebből is látszik az erős kötődés a Bethlen iránt. Egyébként az iskola által minden évben megrendezett Bethlen-bál a város kiemelkedő társasági eseménye, amelyen alkalomadtán több mint félezer ember vesz részt. A kollégiumban a nagyszerű múlt nyomai lépten-nyomon felbukkannak: a folyosókon, az épületek falain, az udvaron, a dokumentációs tárban, vagy a természetrajzi múzeum termeiben. Itt koptatta a padokat, vagy tanított mások mellett Barabás Miklós, Bod Péter, Áprily Lajos, Sütő András, Jékely Zoltán, Pápai Páriz Ferenc, Köteles Sámuel, és innen indult felkutatni a magyarok őshazáját Körösi Csoma Sándor. A múzeum Fenichel Sámuel Afrika-kutató nevét őrzi, aki értékes néprajzi, rovar- és lepkegyűjteményének egy részét az enyedi kollégiumba juttatta el.
A múzeumban – melyet diákok, tanárok és civilek egyaránt látogathatnak –, az elefántagyarak, a kitömött állatok, és érdekesnél érdekesebb kiállítási anyagok társaságában egy emberi csontváz is látható. A legenda úgy tartja, ő volt egykor a múzeum őre. Végrendeletben kérte, hogy csontvázát helyezzék el kedvenc termében. Hogy örökkön-örökké őrizze az évszádok óta tudományt fakasztó iskola mindenkori javait, diákjait, tanárait.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

A román állam ne háborúzzon a saját polgárai ellen
Az Erdélyi Magyar Néppárt károsnak tartja és elítéli a mesterségesen létrehozott és felfújt, úgynevezett székelyzászló-ügyet.
Sajnos megszokhattuk, hogy romániai politikum és média egy része rendszeres időközönként világvége-hangulatot próbál kelteni, és a magyar, székely közösség ellen próbálja hangolni a közvéleményt, hogy elterelje a figyelmet más, kellemetlen kérdésekről. Nem normális, hogy egy ország társadalmát gátlástalanul manipulálják például annak függvényében, hogy a szociálliberális kormánykoalícióban sajnos nagy befolyással bíró „konzervatív” politikus, a médiában is jelentős érdekeltségekkel rendelkező, bizonyítottan szekusbesúgó Dan Voiculescu folyamatban levő büntetőpere éppen milyen szakaszban van.
A székely és a magyar zászló kifüggesztése miatt zaklatott és megbüntetett székelyföldi önkormányzatok folyamatos támadása igazságtalan és jogszerűtlen. Igazságtalan, mivel a székelységnek igenis természetes joga kifejezni és nyilvánosan vállalni nemzeti identitását, mivel ez nem valami vagy valakik ellen irányul. Ugyanakkor jogszerűtlen is, mivel a nemzeti identitás kifejezéséhez való jogot az alkotmány garantálja, a vonatkozó törvényes előírások pedig csak egy másik állam hivatalos lobogójának kitűzésére vonatkoznak – sem a székely, sem pedig a címeres magyar zászló nem egy állam lobogója.
Eltúlzottnak és fölöslegesnek tartjuk a román diplomácia reakcióját (Magyarország bukaresti nagykövetének számonkérését és kiutasítással való megfenyegetését) Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár kijelentéseire, amelyek megítélésünk szerint nem lépik túl az anyaország határain kívül élő magyar közösségek sorsa iránt érzett aggodalomnak azt a szintjét, amelyet a bukaresti vezetés is tanúsít a Románián kívüli, például a Moldovai Köztársaságban vagy Szerbiában élő románok iránt.
A bukaresti vezetés láthatóan nem akarja megérteni, hogy egy szimbólumait szabadon használó, önmagát a saját otthonában, szülőföldjén jól érző közösség nem csak hogy nem jelent veszélyt az ország területi épségére, hanem hozzájárul Románia stabilitásához és normálissá válásához. Sem a társadalom közérzete, sem az ország gazdasági helyzete nem fog javulni attól, ha a román állam háborút indít saját állampolgárai ellen, kétségbe vonva identitásuk, szülőföldjük puszta létezését, és egymás ellen uszítja a saját terültén élő nemzeti közösségeket.
Közlemény
Erdély.ma,

Budapest lerohanásával viccelődött a gálaesten Valer Marian
Elképesztő, az Antonescu vasgárdistáinak idejét idéző kijelentések árnyékolták be pénteken a Szatmár megyei díjátadó gálát Szatmárnémetiben, amelyen Valer Marian USL-és szenátor több száz ember füle hallatára azon poénkodott, miként kellene lerohanja a román hadsereg Budapestet!
Azt követően, hogy a Szatmár Megyei Tanács és Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatalának vezetői péntek este 56, a szatmári közösségért kiemelkedő teljesítményt nyújtott személyeknek átadta a 46 elismerő és a 10 kiválósági oklevelet, valamint Iustian Sigheteanu, Máramaros és Szatmár megye ortodox püspöke megkapta az Év Embere elismerést, döbbenetes kijelentések hangzottak el az Északi Színház színpadján.
Dorel Coica polgármester bejelentette, hogy Valer Marian szenátorral közösen egy meglepetéssel készültek a szatmári közönségnek. Ezt követően Marian lépett a színpadra, aki előbb kiemelte a szatmáriakat jellemző etnikai és vallási toleranciát és az itt tapasztalt békés együttélést.
Az USL-és politikus azonban ezúttal sem hazudtolta meg önmagát és diskurzusa nyíltan soviniszta, nacionalista, mi több, militáns hangnemet váltott. Előbb kijelentette nemtetszését a székely zászlók ügyében kirobban vita kapcsán, majd felháborítónak nevezte, hogy a Szamoskrassói Általános Iskolát Bem Józsefről nevezték el. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hősét népirtónak nevezte, akinek a nevéhez szerinte „negyvenezer román halála köthető"! Ami nyilvánvaló hazugság és történelemhamisítás, mivel 1849. decemberében a kártérítést követelő erdélyi románok összesen 35-40.000 román áldozatról beszélnek.
Mindezzel azonban még nem ért véget a magyarság gyalázkodása, Marian ugyanis egy román katonai nótát kezdett el énekelni, melynek parafrazált refrénjében az állt, hogy a román katonák kivont dárdával keljenek át a Tiszán és háromszor rombolják le Budapestet!
Kocsis Zoltán
szatmar.ro
Erdély.ma,

Székely történelemóra a román sajtónak
A székelység történetét bemutató, tavaly megjelent történelemkönyvvel, a székely zászló történetével, székely szimbólumokkal ismerkedett a központi román sajtó képviselőinek egy csoportja péntek este Csíkszeredában.
Egyfajta székely történelemóra zajlott a csíkszeredai Gambrinus Csárdában tartott találkozón, főleg azért, mert jelen voltak Pál Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály és Mihály János történészek, akik nemcsak az alternatív tankönyv elkészültéről, hanem a székelység történetéről is beszéltek.
A román újságírókat a megyei önkormányzat hívta meg Hargita megyébe, a látogatás egyik célja a Csicsóban megrendezett megyei farsangtemetés volt, de nem várt aktualitást adott a székely jelképek tanulmányozásának a székely zászló körül a napokban kialakult hangulatkeltés – mondta házigazdaként Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke.
Pál Antal Sándor szerint az egységes székely azonosságtudat, akárcsak évszázadokkal ezelőtt, most is létezik, ezt a szimbólumrendszer használata is jelzi. Hozzátette, míg az évszázadok folyamán a román fejedelemségeken központi irányítás volt, addig Erdély területén a székelység mellett számos regionális, és helyi autonómiaforma működött. Hermann Gusztáv Mihály ezt példákkal illusztrálta. Hermann beszámolt arról is, hogy az alternatív tankönyv megjelenése után sok támadás érte a szerzőket, a székely radikálisok túl akadémikusnak, a románok túl radikálisnak tartják. „Mi a munkánkat elvégeztük, készül a román nyelvű fordítás is, amely nem azonos az interneten elérhető változattal, mert az sok hibát tartalmaz” – mondta a történész, megemlítve azt is, hogy az újabb kiadások még kiegészíthetők.
Az autonómiát és a függetlenedést összetévesztik, és nem igazán értik a románok – erősítette meg Pál Antal Sándor felvetését Sever Ioan Miu „Olahus”, a Maghiaromania blog szerkesztője, aki szerint kommunikációs zavar van, és nehéz értelmezni az olyan jelzéseket, amikor a sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetésen azt kiabálták, hogy Vesszen Trianon!, vagy a találkozónak helyet adó csárdában a Nagymagyarországot ábrázoló térképeket. Dan Tapalagă, a Hotnews.ro szerzője úgy vélte, a jelenlegi politikai kontextus nem segít a közeledésben, mert Magyarországon is választások közelednek, ugyanakkor az RMDSZ korábban kormánytényező volt, most pedig nem az.
Kovács Attila

Lapszemle
Mögöttes politikai érdekek a székelyzászló-ügy mögött?
A pénteki romániai lapok többsége mind a magyar, mind a román kormányt felelősnek tartja azért, hogy éles vita alakult ki közöttük a székely zászló ügyében, reagálásukat túlzónak tartja, ami szerintük csak mögöttes érdekekkel magyarázható.
Dan Constantin, a kormányzó Szociálliberális Szövetség (USL) szócsövének számító Jurnalul National vezércikkírója úgy vélekedett: Németh Zsolt külügyi államtitkárnak régóta „feladata”, hogy nyilatkozataival Romániát provokálja, és ebben most Füzes Oszkár bukaresti nagykövet is besegített neki. A szerző úgy véli, a Fidesz már a jövő évi választásokra készül. Szerinte a „rossz gazdasági helyzetbe került Magyarország elszigetelődött a sovén és antiszemita felhangokkal kísért jobboldali politikájával”, a választások kimenetelét pedig a félmillió külhoni kettős állampolgár szavazata döntheti el a Fidesz és a szocialisták között. Constantin szerint „a két vuvuzela” az erdélyi szavazatszerzés reményében forralta fel a székelyzászló-ügy vizét, amellyel mások fogják „leforrázni” magukat.
A liberális kötődésű Adevărul a székelyzászló-ügyet kommentáló Crin Antonescu liberális pártvezér egy televíziós nyilatkozatát idézi. Az USL társelnöke azt fejtegette, hogy Orbán Viktor „egy kis ország miniszterelnöke – hiszen Magyarország a demográfia, az erő, a források szempontjából kis ország –, amelynek vezetője nagy politikát akar csinálni”. Antonescu hozzátette, hogy ez egy revizionista politika, majd folytatta: „Orbán úr az egész világ magyarsága számára az akar lenni, mint a katolikusoknak a pápa.” A román szenátus elnöke azt is leszögezte, hogy „Orbán miniszterelnökkel nem lehet olyan párbeszédséma szerint tárgyalni, mint ahogy elődeivel tárgyaltak a román hatóságok”. A székelyzászló-ügyet Antonescu magyar provokációnak nevezte, amelyre szerinte – az állásfoglalást elhárító – Traian Băsescu államfőnek kellett volna higgadt, de határozott választ adnia.
A jobboldali România Liberă Cristian Câmpeanu véleménycikkét közli Őrültség Bukarestben és Budapesten címmel. „Két kis ország, amelyeknek az élén egy-egy autokratikus hajlamú, a jogállamisággal hadilábon álló politikus áll, lelkesen belevetette magát a legkezdetlegesebb populista nacionalizmusba, hogy saját kudarcairól elterelje a figyelmet: így tekintenek a magyar–román feszültségre Európából” – vélekedik a szerző. Rámutat: Kovászna megye prefektusának nem lett volna szabad megengednie magának, hogy egy gyarmatosító hatalom arroganciájával eltávolítsa a székely zászlót egy, a megyeházán rendezett ünnepségről. Szerinte ezzel csak megerősítette azt az érzést a magyarokban, hogy a román hatóságok egy megszálló erő képviselői a Székelyföldön. Úgy vélte: ezért beszélt Németh Zsolt „szimbolikus agresszióról”.
Szabadság (Kolozsvár)

Antonescu: elfogadhatatlan Băsescu magatartása
Bírálta Crin Antonescu nemzeti-liberális pártelnök, a szenátus elnöke azt a módot, ahogyan Traian Băsescu államfő a magyar állam tisztségviselőinek bizonyos kijelentéseire reagált. Antonescu egy televíziós műsorban megállapította: nem elfogadható Băsescu kitérő magatartása, akinek mindenekelőtt a román állampolgárok nevében kellett volna felszólalnia. Mint ismeretes, Füzes Oszkár magyar nagykövet egy televíziós műsorban úgy nyilatkozott: teljes mértékben felvállalja Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár kijelentését, aki a Székelyföldön dúló „zászlóháború” ügyében kedden azt kérte a román kormánytól, hogy szüntesse be a szimbolikus agressziót az erdélyi magyar közösség ellen.
Băsescu a magyar nagykövet kijelentésére vonatkozóan megállapította, államfőként nem a diplomaták megjegyzéseire kell válaszolnia. Mint mondta, ha Magyarország államelnöke nyilatkozik, annak megfelelően reagál majd ő is. Antonescu az alkotmánymódosító parlamenti szakbizottság elnökeként kiemelte: a román alaptörvény első, az állam jellegére vonatkozó szakasza nem fog megváltozni.
A PNL elnöke kifejtette: nem óhajtja Băsescu tisztségéből való felfüggesztését, viszont legitimitással nem rendelkező államelnöknek tekinti, hiszen hétmillió ember óhajtotta menesztését. Hozzátette: Băsescu nem egy korrekt politikai partner, és nem hisz az államfő és Victor Ponta miniszterelnök közötti „együttélésben”. Antonescu arról is beszélt, hogy nem támogatja a magyar nagykövet Romániából való kiutasítását.
Szabadság (Kolozsvár),

Németh: a nagykövet mandátumának megfelelően járt el
Németh Zsolt, a magyar Külügyminisztérium parlamenti államtitkára szerint a magyar kormánynak alkotmányos kötelessége támogatni az autonómiatörekvéseket, ha ezt a határon túli magyarok legitim szervezetei kérik.
Az államtitkár a Duna Tv Közbeszéd című csütörtöki műsorában kiemelte, ebben a kérdésben Magyarország álláspontja egyértelmű, és Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet is ezt fejtette ki, amikor szerdán egy román televízió kérdésére válaszolt.
Nincs szó a diplomata kiutasításáról, „a nagykövet a mandátumának megfelelően járt el” – hangsúlyozta Németh Zsolt. Kifejtette, tartalmi vita van a két ország között, és ez nem egy személyről szól, hanem a székely zászló használatáról.
Véleménye szerint fontos fejlemény, hogy csütörtök délután telefonon egyeztetett Martonyi János külügyminiszter román kollégájával, Titus Corlăţeannal. A két tárcavezető megállapította, hogy a kormányok között nézetkülönbség van a székely zászló használatával kapcsolatban, Magyarország szerint törvényes a használata, Románia szerint viszont nem. Ugyanakkor a két miniszter abban is megegyezett, hogy stratégiai partnerség jegyében párbeszédet folytatnak a kérdésről – idézte fel az államtitkár.
Kitért arra is, hogy Martonyi János a közeljövőben Bukarestbe látogat, hogy áttekintsék a kétoldalú kapcsolatokat, és akkor „a szabad szimbólumhasználat” kérdése sem lesz megkerülhető.
Amikor néhány hónapja új kormány alakult Romániában, elkezdődött „ez a bizonyos zászlóháború” – idézte fel. Mint mondta, a feszültség kialakulásáért „egyértelmű, hogy kit terhel a felelősség”. Remélhetőleg, ha az új román kormány tagjai elfoglalják a pozíciójukat, megkezdődhet a párbeszéd – tette hozzá.
Arra a kérdésre, hogy az EU állam- és kormányfőinek brüsszeli csúcstalálkozóján Orbán Viktor miniszterelnök tárgyal-e a román vezetőkkel a kérdésről, Németh Zsolt úgy válaszolt, Traian Băsescu román államfővel „ebben a kérdésben gyorsan egyet fogunk érteni”. Remélhetőleg az elnök megosztja majd a szimbólumhasználattal kapcsolatos tapasztalatait Victor Ponta kormányfővel is, és ezt követően vele is meg tudnak majd állapodni – mondta az államtitkár.
Victor Ponta miniszterelnök országa belügyének nevezte a kisebbségi jogok tiszteletben tartását. Ebbe pedig „nincs amiért beleszóljon a magyar miniszterelnök, és nem vagyok kíváncsi a véleményére ebben a témában” – jelentette ki arra az újságírói kérdésre, tervez-e miniszterelnöki szintű tisztázást a székely zászlóról kirobbant magyar–román vita ügyében.
Szerdán Füzes Oszkárt, Magyarország bukaresti nagykövetét a román külügyminiszter a diplomáciai szokásjog megsértésével vádolta meg a székely zászló, valamint az autonómia ügyében kifejtett álláspontja miatt, s kilátásba helyezte kiutasítását, ha a nagykövet nem tér vissza „megbízatása keretei közé”.
Szabadság (Kolozsvár),

Nem sértőek a közösségek szimbólumai
Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségén, Kolozsváron ülésezetett pénteken a Területi Elnökök Konzultatív Tanácsa (TEKT). Kelemen Hunor, a szövetség elnöke a zászló-ügy kapcsán azt nyilatkozta: – A törvény nem tiltja, hogy a helyi közösségek használják szimbólumaikat, ez senkit sem sért. Ha Neamţ várán kitűzhetik Moldva zászlaját, ha Tordán és Aranyosgyéresen is kiaggathatják a település zászlaját, akkor a székely zászló kitűzése sem minősülhet törvénytelennek. Hatalmi szóval nem lehet megtiltani egy közösségnek sem szimbólumainak használatát. Ezt a mesterségesen szított konfliktust a magyar és a román külügyminiszternek tárgyalások útján kell megoldania. A romániai magyarságnak nem érdeke a konfliktusszítás – magyarázta. Jövő héten tárgyalni szeretne erről a témáról a kormányfővel is. Kelemen a „magyar kártya” kijátszását vagy a nacionalizmust nem tekinti a magyarságot segítő eszköznek, éppen ezért az RMDSZ nyugalomra és visszafogottságra int mindenkit. A zászló-ügy kapcsán Kelemen túlméretezettnek minősítette a kormány és Magyarország bukaresti nagykövetének, Füzes Oszkárnak is a reakcióját.
Az ország regionalizálásával kapcsolatosan Kelemen kifejtette: nem létezik erre vonatkozó hivatalos projekt, ugyanakkor az 1998-ban kialakított nyolc fejlesztési régió kudarc, mivel csak növelte ugyanazon régión belül a különbségeket, és nem oldotta meg a gondokat. – A szövetség február 28-án és március 1-jén tart megbeszélést, és ezt követően hozzuk nyilvánosságra a regionalizálásra vonatkozó elképzelésünket – tette hozzá az RMDSZ-elnök.
Kelemen Hunor beszámolt arról is, hogy pár nappal ezelőtt minden területi szervezetben létrehoztak egy irodát, és az ott dolgozó személynek az lesz a feladata, hogy figyelemmel kövesse a nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartását. Megtudtuk: az RMDSZ XI. kongresszusát május 25-én tartják Csíkszeredában, ahol alapszabályzat- és program-módosításokat eszközölnek, továbbá politikai és stratégiai dokumentumokat fogadnak el. A kibővített létszámú kongresszuson hozzávetőlegesen 800-an vesznek részt.
Románia alkotmányának módosítását illetően a szövetségi elnök azt hangoztatta: lesz képviselőjük a módosítást végző testületekben. – Kitartunk az általunk eddig is kért alkotmánymódosítási javaslatok mellett. Ismerjük az alkotmány hiányosságait. Először is tisztázni kell a kormány és az államelnök, továbbá a két ház hatáskörét. Szorgalmazzuk a parlament megerősítését, a sürgősségi kormányrendeletek és a felelősségvállalással elfogadott törvények számának szabályozását. Az egyetlen gondot az 1-es cikkelyben megfogalmazott nemzetállam szókapcsolat jelentheti – közölte Kelemen.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és az RMDSZ által külön-külön megfogalmazott európai polgári kezdeményezés tervéről Kelemen elmondta: a két kezdeményezésnek párhuzamosan kell haladnia az európai bizottsági regisztrációig. Az RMDSZ általános kisebbségi keretszabályozást kezdeményez, az SZNT a nemzeti sajátosságokkal rendelkező régiók védelmére összpontosít javaslatában.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),

Emlékező és emlékeztető barangolások
Két újságíró a szerzője annak a kötetnek, amelyet Xantus János természettudósunk halálának harmincadik évfordulója tiszteletére csütörtök este mutattak be a magyar konzulátus rendezvénytermében.
A kolozsvári Szabó Csaba és a brassói Ambrus Attila Folyópartok – Újnomádok című, riportokat és jegyzeteket tartalmazó könyve két különböző stílus felhasználásával született meg – mondta bevezetőjében a házigazda, Magdó János főkonzul. Szabó Csaba a hagyományos irodalmat követi, sok jelképpel és személyes véleménnyel átitatva, Ambrus Attila pedig a leíró újságírói látásmódot követte. Mindketten, Xantus Jánoshoz hasonlóan, sok utazási élményt és természetszeretetet mondhatnak magukénak.
A zsúfolásig megtelt teremben részletet vetítettek le a tudós fiának, Xantus Gábornak 1979-ben készült riportfilmjéből, amelyben xantus Jánossal tudós társadalmunk egy másik klasszikusa, Szabó T. Attila beszélget családról, munkáról, könyvekről. A kötetet ismertető Kötő József színháztörténész a reinkarnálódott Xantus-i szellemiséget emelte ki, amely transzszilván hangulatú, mégis a mai globális veszélyek árnyékában már megváltozott. A Folyópartokban Szabó Csaba a természet és az emberi természet, a nemzet és az egyén kapcsolatát érvényesíti, az Újnomádokban pedig Ambrus Attila saját környezetünket állítja szembe a nagyvilággal, azzal a következtetéssel, hogy itt, Közép-Kelet-Európában újra meg kell tanulnunk együtt élni.
A szerzők közül Szabó Csaba a hálátlan hírlapi újságírói munkát megtörő riportsorozat kapcsán hangsúlyozta, hogy általa nemcsak Xantus Jánosra, hanem más kiemelkedő tudósainkra (Mészáros Miklósra, Bodrogi Györgyre stb.) is emlékezik. Ambrus Attila az európai, amerikai, törökországi útjairól hazatérőben városa határában a vándort fogadó tábla lélekmelegítő feliratát idézte, melyen régóta ez áll: Braşov, Brassó, Kronstadt.
A találkozót Köllő Csongor és Laczkó Vass Róbert színművészek fellépése színezte, akik részleteket olvastak fel a kötetből.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár),

Kós Károly figyelmeztetései
Születésének 130., halálának 36. évfordulójához közeledve, talán nem kellene Kós Károlyt is bevonni az egyre durvább kultúrharcba. Hogy ki volt ő, hogy hol állt, hova állt, hazatérve Erdélybe, azt nem most kell kideríteni. Legfeljebb emlékeztetni kell a rosszul (nagyon hiányosan) emlékezőket – akár a leszármazottak némelyikét – a tényekre, Kós Károly hatalmas munkásságának egészére, beleértve mindig harcos (nemegyszer karcos) szövegeit.
Kós Károlyról én nem írtam könyvet – mint Sas Péter, jóval korábban pedig (rossz időben és így felemásan) Varró János –, kutatásaim során azonban számtalanszor kellett elidőznöm élete-életműve egy-egy szakaszánál, nem szólva néhány emlékezetes személyes találkozásról Károly bácsival. (Első és egyben utolsó képzőművészeti kiállítását 1975 decemberében rendeztük meg a Korunk Galériában, ezen még ő is jelen volt.) A 90. születésnapjára pedig megjelentettük – 1973 novemberében – a Korunk Kós Károlynak és Kalotaszegnek szentelt számát, amelyben többen jártuk körül „táj és világ gondját”. Bekapcsolva a probléma boncolgatásába Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyvét is, erre visszautalva, no meg beszámolva Károly bácsinak kalotaszegi szerkesztőségi kiszállásunkról, levelet küldtem Neki, amelyre 1974. február 9-én (szokása szerint szabadkozva, öreg korára hivatkozva, a késés miatt) hosszan válaszolt. Ebből a levélből idézem: „…ez a könyv [a Sütőé] egyike azoknak a legutóbbi években megjelent (nem sok) írásoknak, melyeknek szerzői végre ráébredtek, hogy minden becsületes kultúrembernek, de elsősorban és mindenekfelett minden igazi művésznek (legyen az író, képzőművész, építész vagy zenész) minden időben, mindenütt a világon és minden körülmények között a Sors által rendeltetett kötelessége – volt, van és lesz – a maga népe és szülőhazája sorsának vállalása és alkotó életmunkájában népének és megbecsült hagyományainak szellemében való hűséges szolgálata.”
Nos, minthogy Kós Károlynak a Sors által rendeltetett kötelessége változó időben változó lehetőségeket jelentett, „kiegyenesíteni”, azaz félremagyarázni az ő megnyilvánulásait: történelmi tévedés. (Újabban hasonló kísérleteknek lehetünk tanúi olyan 20. századi klasszikusaink esetében, mint például Móricz Zsigmond, Illyés Gyula.) Egy dologban biztosan nem lehet „fogást találni” Kós Károlyon: hűségén Erdélyhez. Amit halála évében írtam, azt csak megismételni tudom: „A népének elkötelezett értelmiségi erdélyi szobrát róla lehetne megmintázni, ha kilencvenen túl is huncutul-nyugtalan arca (melyet, akik ismertük őt, örökre magunkkal hordunk) és tréfásan komoly figyelmeztető ujja valahogy ellent nem mondana bármilyen szobormerevségnek. Mondták ugyan vitafelei Kós Károlyt merevnek, kérlelhetetlennek, számunkra azonban most már mindig a hajlíthatatlanságot jelenti, a józan következetességet, amellyel a nyelvi, a szellemi és tárgyi örökség megőrzését és továbbfejlesztését csak a román–magyar–német együttélés realizmusában tudta elképzelni.”
Hát persze, ennek az utolsó mondatnak az érvényessége már csak azért is sántít, mert a szászok és svábok nagy többsége kivándorolt (kihalt) Erdélyből, a román–magyar, a magyar–román együttélés pedig azóta is sokszor kapott mély sebeket. Egyetlen példát: a Kós-centenárium megünneplését letiltotta Bukarest (ennek következményeit az ember a saját szekus megfigyelési dossziéjában ugyancsak bőven megtalálja), holott tíz évvel korábban az Írószövetség kolozsvári fiókjának székhelyén mellettünk a román írók is jelen voltak, ünnepelték velünk együtt Károly bácsit.
A figyelmeztető ujjról azonban még valamit feltétlenül el kell mondani. Magyar–magyar vonatkozásban. Minthogy régebben sem szerettem „hozott anyagból” dolgozni, igyekeztem eljutni a forrásokhoz Kós-ügyekben is. Így találtam meg a Budapesti Hírlapban Kós Károly levelét a balázsfalvi gyűlésről, az erdélyi románság 1911-es gyülekezéséről. (Sas Péter bizonyára a Benkő Samu kiadta Kós-beszélgetésekből tud az eseményről. A teljes szöveg ismeretében bizony sok mindent el lehetne mondani Kós magyarság-óvásáról és súlyos szemrehányásairól a magyar hivatalosság irányában. Csupán néhány keserű mondat a Budapesti Hírlapban megjelentekből: „Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és öntudatosan előnyomuló oláhsággal szemben az elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről lépésre, lassan, de folytonosan kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom. A magyarországi társadalomra sohasem is számíthattunk. A múltban is mi: Erdély voltunk azok, akik ha kellett, segítséget vittünk Magyarországnak. Jutalmat ezért sohasem kértünk és sohasem vártunk.”) Ha ehhez hozzáadjuk azt, amit Kós a Sztánán 1912 telén szerkesztett, rövid életű lapjában, a Kalotaszegben írt Erdély és a pesti közvélemény viszonyáról, hát bizony-bizony…
A mondatot többféleképpen lehet folytatni. Például az Erdélybe hasonlóképpen hazatért Bánffy Miklóshoz fűződő kapcsolatával; magázva is közel érezte magához a nagyurat, az Erdélyi Helikonban együtt dolgoztak a magyar irodalomért. Vagy a Szabédi-féle kolozsvári Termés híres, 1943-as ankétjából idézve, ahol Kós Károly az „uralkodó eszmék” közé a maga transzszilvanizmusát „csempészte be” – lényegében folytatva sok évtizedes harcát Erdélyért, a magyarságért és a három kultúra egymás melletti továbbéléséért. Mindehhez kell (lehet és kell) hozzátenni Kós Károly vállalását például a Balogh Edgár szerkesztette Világosságban, a Magyar Népi Szövetségben, a negyvenes évek második felében. (Világosságbeli publicisztikája is érdemes az utókori figyelemre.) Bukaresti képviselősége éveiből feleségének, „Édes Idának” Kolozsvárra küldött levelei (1946–1948) már olvashatók…
Most csak ennyit, a feltámadt Kós-vitában. (És egy helyesbítés Tibori Szabó Zoltán írásához: Kós Balázs nem testvére, hanem egyik fia volt Kós Károlynak.)
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár),

Időnként meglobogtatnak
Amilyen hirtelen, futótűzként terjedt el és ágazott szét a székelyzászló-ügy, éppolyan hamar vonták is le sokan a következtetést, hogy mesterséges ügyről, szándékos feszültségkeltésről, túlzott és meggondolatlan indulatoskodásról, elhamarkodott nyilatkozatokról, indokolatlan hisztériáról van szó valójában.
A napok óta tartó lankadatlan vitákból megtudtuk, tulajdonképpen ismét eszközök lettünk mi itt Erdélyben, magyar kisebbségiek, valamint székelyek, székelyföldiek. Magyar és román részről egyaránt arra figyelmeztettek, hogy felhasználnak, meg kihasználnak bennünket: a székely lobogó árnyékában nagy sunyin és sietősen elfogadták az idei költségvetést, természetesen számtalan hiányossággal, elégedetlenségre és felháborodásra okot adó intézkedésekkel; a zászlóügy előtérbe helyezésével (amelyet elsősorban a pártatlanságot, de sajtóetikát sem ismerő fővárosi kereskedelmi adók lobogtattak) hátrább szorultak egyéb politikai, gazdasági meg szociális ügyek, amelyekkel a kormány egyrészt nem képes megküzdeni, másrészt ily módon nem volt kénytelen róluk számot adni.
Továbbra is román részen maradva az eszköztár magyarázatában: a székelyzászló-ügy egyben bemelegítő a készülő régiósításra, hiszen a kormányon levő politikai pártszövetség felmérte meg lecsapolta az indulatokat, és már „helyzetismerettel” vetheti be a régiósítási tervet. Jól szolgált a politikumnak, hogy a mindenkori magyar veszély fel-, illetve előidézésével lemérje a közhangulaton, hogy mennyit ér mostanában ez a retorika.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár),

Gyújtópontban – A megnyugvás ösvényein
Beszélgetés Kötő Józseffel bukaresti évekről, kolozsvári tervekről – egy kis jarash-i kitérővel
–Milyen érzésekkel válik meg Bukaresttől négy év képviselői megbízatás után?
–Könnyű szívvel hagytam ott Bukarestet, nosztalgia nélkül tekintek vissza az elmúlt négy évre. Úgy vélem, hogy a ’89 utáni román parlamenti élet egyik legválságosabb időszakát éltem meg. A vég nélküli politikai válságok, az állandó „dezertálások”, a szinte naponta változó parlamenti többség miatt az utolsó időszakban egyszerűen lehetetlenné vált a munka a törvényhozásban.
Hazajövetelemet nem úgy fogom fel, mint menekvést a feladatok, a politika elől. Nem leszek parkban sakkozó nyugdíjas. Végre úgy érzem, hogy átadhatom magamat az általam választott szakma kutatásának, művelésének. Egész életem erről a tudathasadásos állapotról szólt: valami gyors közéleti feladat mindig elszólított a munkám mellől. Karácsony Benő életműve mindig is közel állt hozzám, ő adta az egyik regényének A megnyugvás ösvényei címet. Úgy érzem, ez az új korszak a „megnyugvás ösvényeit” jelenti számomra.
Több terv is foglalkoztat. Az egyik, ami már szárba is szökkent, az első erdélyi magyar nyelvű színházi folyóirat létrehozása. Nagy szükség van egy olyan fórumra, ahol „kibeszélhetjük” gondjainkat, meghatározhatjuk azt az értékrendet, felállíthatjuk azokat a mércéket, amelyek versenyképes, európai szintű kultúrává emelik a színi kultúrát is. A színháztörténetben mindig is kétközpontúságról beszélünk: Budapest mellett Kolozsvár mindig is stílus- és értékteremtőnek számított. Olyan sajátos interkulturális térségben élünk, ami kölcsönösen ösztönzi a színházi formanyelv megújítását, gazdagítását. Az első szám már napvilágot látott, sikerült kialakítani egy olyan munkatársi gárdát, amelyik a világra nyitottan, a helyi értékek megbecsülésével tud egyetemes mércét állítani.
2009-ben megjelentettem a két világháború közötti színjátszás lexikonát, kutatásaimmal párhuzamosan ezzel az időszakkal is szeretnék tovább foglalkozni, a hiányzó adatokat megtalálni. Bízom abban, hogy eljön az idő, amikor a lexikon bővített második kiadása is megjelenhet.
Összeállt ugyanakkor az anyag, amely lehetővé teszi, hogy megírjuk az erdélyi magyar színjátszás monográfiáját – ez a harmadik csapás, amin a nyugodalmas években el szeretnék indulni.
Sok elégtétellel járt a diaszpóra képviselőjének lenni
– Egzotikus választási körzetet bíztak önre. Mekkora kihívást, felelősséget – kalandot! – jelentett erdélyi magyarnak a Közel-Kelet és Afrika területén élő román állampolgárok ügyének képviselete?
–A gyakran kilátástalannak tűnő napi politikai csatározások mellett ez a munka sok elégtétellel járt. A diaszpórában élő román állampolgárok egyik legfőbb gondja az identitás-megőrzés, erre a választási kerületemhez tartozó országokban kevés lehetőség van. Sikerült megszerveznem, hogy ott, ahol nagyszámú román közösség él, – közöttük sok magyar is – könyvtár jöjjön létre. Kidolgoztunk egy iskolai tantervet, amely az anyanyelv elsajátítására szolgált, ezt a honlapunkon lehetett elérni. Többek közt sikerült kijárni azt is, hogy Rámalláhban román konzulátus nyíljon. Ez nagy segítség volt a Palesztinában élő románok számára, akiknek különben a tel-aviv-i román nagykövetségre kellett volna menniük állampolgársági és egyéb hivatalos ügyeket intézni – mint tudjuk, ez gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Javaslatomra létrehoztuk a parlament diaszpóra díját is. Kezdeményezésemre testvérvárosi kapcsolatot hoztunk létre Bánffyhunyad és Jarash városa között. Tavaly márciusban már küldöttség érkezett a bánffyhunyadi városnapokra.
Mindvégig nagy segítségemre volt a nemrég elhunyt Mariana Stoica, aki több évig izraeli nagykövet volt. Stoica asszonyt még kolozsvári tanfelügyelőként ismertem meg a ’90-es évek elején, a liberális politikusnak oroszlánrésze volt abban, hogy a magyar iskolák visszakapták önállóságukat. Különleges személyiség volt, az a nyitottság, az a tolerancia, amit tanúsított irántunk, ma is ritka a román politikában.
– A parlament oktatási szakbizottságának alelnöki tisztségét töltötte be az elmúlt négy évben, a testület egyik fő feladata az új – a nemzeti kisebbségek szempontjából meglehetősen pozitív – tanügyi törvény kidolgozása volt. Bár a jogszabály fogadtatása kedvező volt, a tanügyben zűrzavar uralkodik. Ön átlátja valamennyire ezt a káoszt?
– Valóban, ez a törvény kisebbségi szempontból rendkívül előnyös. Ha a jogszabály érvényben marad, akkor ez hosszú távon biztosíthatja a magyar iskolahálózat megmaradását.
Az új oktatási törvény megteremti a keretet arra, hogy minőségi oktatás jöjjön létre nem csak erdélyi magyar vonalon, hanem országosan is. A minisztérium viszont hatalmasat tévedett, amikor késve dolgozta ki a törvény gyakorlati alkalmazását lehetővé tevő metodológiákat.
Például vita tárgyát képezte az előkészítő osztályok bevezetése. Ha idejében megjelent volna az erre vonatkozó alkalmazási szabályzat, az meghatározta volna az új tantervet, a tankönyveket, pontosan behatárolta volna, hogy hol is a helye a „nulladik évnek”, az óvodában vagy iskolában, nem volt világos az oktatókra vonatkozó szabályozás sem. Júniusban még semmit sem lehetett tudni a metodológiáról, az ellenzők ki is használták zűrzavarkeltésre ezt az áldatlan helyzetet. Emiatt egy nagyon jó, előremutató kezdeményezés politikai játékok áldozatává vált. Egész Európában ez a törekvés, Angliában például már 4 éves kortól kezdik a gyerekek a rendszerbe való beilleszkedést.
Azt sem lehet még tudni, milyen struktúrája lesz az általános iskolának. Uniós viszonylatban Romániában a legnagyobb az iskolaelhagyás. Az európai stratégia legfennebb 6-8 százalékos iskolaelhagyást „tűr meg”, mi már 15 százalék fölött vagyunk. Nem mindegy tehát, hogy kötelező marad-e a kilencedik, vagy sem.
Az igazi reformot a curriculáris reform jelentette volna. Mifelénk még mindig a régi „magolásos” módszer van érvényben, ahelyett, hogy a gyerekek képességeit, kreativitását, az alkalmazni tudást fejlesztenék. Ez a reform késik, mert a minisztérium nem intézkedett. A magyar kisebbségi oktatás is óhatatlanul benne van ebben a forgatagban. Nincs stabilitás, a pedagógus nem tudja megtervezni a gyermekek életpályáját, pedig az iskola erről kellene hogy szóljon. Szorosan idetartozik a javadalmazás kérdése is: nem motivált tanári karral nem lehet reformot csinálni. Sok pénz kellene infrastruktúrára is, amely lehetővé teszi ezt a nyitást az oktatáson belül.
Életidegen az iskolakínálat. Éltetjük az elméleti líceumok mítoszát, miközben futószalagon gyártjuk a munkanélkülieket középiskoláinkban, s az egyetemeken egyaránt. Nem elég rugalmas az oktatási rendszerünk, nincs összhangban a munkaerő-kínálattal.
Új iskolahálózati térképet kell készítenünk
És akkor még nem szóltam a decentralizáció hiányáról, a tanárképzés gondjairól. A magyar oktatásban még súlyosabb a helyzet. Szembe kell néznünk a népességfogyás kérdésével. El kell készítenünk egy új iskolahálózati térképet – sajnos, nem érzek erre elég hajlandóságot. A magyar kisebbség számaránya 6 százalék az össznépességen belül, iskoláink, tagozataink aránya 12 százalék. Ez azt jelenti, hogy nagyon kis létszámú osztályokkal dolgozunk, amelyeknek a globális finanszírozás keretében nagyon nehéz fennmaradnia. Megpróbáltuk ellensúlyozni ezt azzal, hogy kértük, kiemelt módon számolják ki az alapfinanszírozást, mivel az anyanyelvükön tanulóknak több óraszámuk van, veszélyeztetet kulturális környezetben élnek, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ez mindeddig nem igazán indult be.
Az óvodai és elemi képzést természetesen meg kell őrizni minden magyarok lakta településen, mert ahol kiürül a magyar szó az iskolában, ott kiürült a magyar szó a településen is. Létre kell hozni azokat az iskolaközpontokat, ahol a szórványvidéken élő gimnazisták és középiskolások bentlakásokban, ösztöndíjjal, minőségi oktatás keretében tovább tudnak tanulni anyanyelvükön. Erre jó példa Szamosújvár és Válaszút is, de sok más hasonló iskolaközpont működik még Erdély-szerte, az ilyen kísérleteknek meg kell adnunk minden támogatást.
El kell tehát kezdeni iskolahálózatunk újragondolását. Ne csak évente egyszer, amikor készül az új beiskolázási terv, fussunk a minisztériumba engedélyért a létszám alatti osztályokra, hiszen ez vagy sikerül, vagy nem. Ezt a kérdést az önálló entitással rendelkező erdélyi magyar közösségnek magának kell eldönteni. Az egyedüli megoldás az önszerveződés.
Ez a kulcskérdés. Világos, hogy Budapest összekapcsolja támogatását politikai érdekekkel és Bukarest is haszonelvűen gondolkodik. Csakis saját magunkra támaszkodhatunk, nekünk kell megteremteni a magunk intézményrendszerét.
Számoljunk le a tévhitekkel
Persze, le kell számolnunk néhány tévhittel közösségünkön belül is. Sőt, számunkra a talpon maradás egyik feltétele, hogy leszámoljunk azzal a tévhittel, miszerint okos magyar embert csak az elméleti líceum tud termelni. Egy jól fejlett társadalomban egyformán helye van az értelmiségi és a műszaki elitnek. Nyugaton a líceumok 70 százaléka szaklíceum, mert ott odafigyelnek arra, hogy a munkapiacon eladható okleveleket adjanak ki, olyan szakmákra képezzenek fiatalokat, amelyekre van társadalmi igény.
Mi még ott tartunk, hogy aki nem elméleti osztályban végez, abból másodrendű állampolgár válik. Kolozsváron jelen pillanatban óriási vita van arról, hogy csökkentsük-e az elméleti osztályok számát a szakosztályok javára, vagy sem. A regionális gazdaságfejlődés kutatására szakosodó intézetek felmérései szerint a fejlődést csak úgy tudjuk biztosítani, ha a középiskolai osztályok 45-50 százaléka szakosztállyá válik. A tanfelügyelőség ezt alkalmazni is akarta, de mivel nem volt előkészítve, ez számunkra kész tragédiát jelentett volna. A jövő viszont ez, meg kell néznünk, hogyan lehet úgy alkalmazkodni ehhez az elvhez, hogy ne érje veszteség a magyar közösséget, lehetőleg minél kevesebb magyar gyermek morzsolódjon le. De ez alól kibújni nem lehet, ugyanakkor érdekünk is! Bánnfyhunyadon, Tordán, de még Kolozsváron is működnek már szakosztályok. A Báthory-líceumban például a három elméleti osztályból kettő marad, egyikük nyomdaipari profilú lesz. Jól döntöttek, előremenekülnek. A válaszúti Kallós-alapítvány felismerte, hogy a falusi gyermekek nem nagyon tanulnak kilencedik osztály után, ebben a környezetben sokkal nagyobb a veszélye annak, hogy a magyar fiatalok elhagyják az iskolát ennek minden negatív következményével együtt. Ezekre a gyermekekre számítanak jövőre, amikor majd beindul Válaszúton a magyar mezőgazdasági szakoktatás.
Ahhoz, hogy iskolahálózatunkat meg tudjuk tartani, vissza kell hozni a román tagozatokra iratkozott magyar gyermekeket is. Az adatok szerint az óvoda és az elemi iskola szintjén a magyar gyermekek számaránya megfelel a magyarok országos 6 százalékának. Gimnáziumban már csökken, líceumban már csak 3,5-4 százaléknál vagyunk. Hova tűnnek el? A vegyes házasságokból származó gyermekek rendszerint az elemi osztály után váltanak román oktatási intézményre. Ezzel a fajta „természetes asszimilációval” nehéz szembemenni. Sok magyar gyermek viszont azért iratkozik román szaklíceumokba – többnyire itt keresendők fiataljaink – mert nincs magyar kínálat. Fel kell tehát adnunk az elméleti osztályok mítoszát, és tudomásul kell vennünk, hogy igenis reális igény van a magyar szakoktatásra. Ha nem megy végbe ez a fajta mentalitásváltás, végzetes lemaradás következhet be. Nagyon fontos lenne ezt belátni, a magyar szakoktatást megszervezni, hiszen jól tudjuk, milyen nagy az érettségi utáni munkanélküliség. Erre pedig nem az Ecaterina Andronescu-féle szakérettségi a megoldás, a munkaerőpiac ugyanis azt nézi, ki mit tud, a szakérettségivel rendelkező diák pedig egyáltalán nem tett volna szert alkalmazható tudásra az érettségi által.
Helyenként ez a felsőoktatásra is érvényes, amely afféle diplomagyárrá változott. Meg kell néznünk, hogy létezik-e minden húzóágazatban szakmai kínálat anyanyelven. Az európai stratégia szerint 2020-ig a népességnek 35-40 százaléka felsőfokú végzettséggel kellene hogy rendelkezzék. (Nálunk ez jelenleg 6-8 százalék.) Ehhez viszont megfelelő, életképes szakmai kínálat kell, csakis így leszünk versenyképesek.
Ami az egyetemi oktatást illeti, tapasztalok egyféle rugalmasságot a tanári kar részéről, valamiféle elmozdulást ebbe az irányba, különösen most, hogy a BBTE-n teljes autonómiával működik a magyar szak. De sajnos még odébb van, hogy mindezt a közgondolkodás szintjére emeljük.
– Mennyire segít be a szakma, a pedagógusok ebben a munkában?
–Nagyon sok rendkívüli képességekkel rendelkező pedagógusunk van, de érdekes módon nincs meg az a csapatszellem, az az igény az összefogásra, amely egy közös oktatásstratégia érdekében munkálkodna. Úgy tűnik, itt is meghonosodott a szekértáborszellem: ha az egyik társaság ezt mondja, akkor a másiknak óhatatlanul az ellenkezőjét kell képviselnie. Nincs egységes, kiforrott elképzelés. Ehhez kellene az a fajta közösség-összefogás, amelyet sürgetünk.
– A civil szféra megosztottsága ön szerint „leképezi” az erdélyi magyar politika megosztottságát. Ezen a téren milyen esélyt lát az összefogásra?
–Létkérdés az összefogás. Az én „radikális” elképzelésem szerint – amelyet sokan egyáltalán nem osztanak – újra kell modellezni az RMDSZ-t. Ha mi szeretjük magunkat miniparlamentnek nevezni, akkor rendezzünk ehhez „illő” belső választásokat. A népakarat eldönti majd, hogyan alakul a többség. Mint meggyőződéses híve az RMDSZ-nek, mondom, hogy ezt fel kell vállalnunk. Biztos vagyok benne, hogy a jelenlegi arány, az RMDSZ 80-90 százalékos többsége így is megmarad, mert a józan magyar ember azt mérlegeli, ki mit tett le az asztalra. Egyébként örökké fog tartani a vita, hogy ki az erdélyi magyarok hiteles képviselője, hogy ki mond igazat. Az viszont más kérdés, hogy mit kezdünk ezzel a többséggel…
Székely Kriszta

Hány székely az ezer székely?
A megyénkben működő kormányhivatal vezetője vagy teszi magát, vagy annyira tájékozatlan, hogy az egyszerű Maros megyei polgárban is felmerül a kérdés: lehetséges, hogy valakit ilyen csekély szellemi bagázsival neveztek ki ekkora tisztségbe? Elsősorban a kormányra vet rossz fényt, hogy olyan politikusa nyilvánít véleményt egy népcsoportról, amely az általa felügyelt megye lakosságának a több mint 30 százalékát alkotja, aki nyilatkozatai alapján legalapvetőbb történelmi ismeretekkel sem rendelkezik e téren. A Székelyföld "aberráció" – jelentette ki a prefektus. Hogy mire gondolt? Nos, ha a szótár szerint értelmezzük a szó jelentését, elmebeli eltévelyedésre gondolhatunk. S hogy miért? Véleménye szerint a népszámlálás alapján alig több mint ezren vallották magukat székelyeknek, s Székelyföld Brassó és Marosvásárhely között ezer emberrel aberrációt jelent. Szeretném hinni, hogy a prefektus csak a politikai nagyotmondás csapdájába esett, s valójában tudja, hogy a magukat székelyeknek vallók a magyar anyanyelvű és kultúrájú nemzet részei. Akik szülőföldjük határait védelmezték évszázadokon át, s teszik még akkor is, ha időközben a fejük fölött ide-oda költöztették az országhatárokat. A Székelyföld pedig éppúgy létezik, mint Olténia, Bukovina, Dobrudzsa, a Bánság, Máramaros vagy Moldova határon innen és azon is túl. Sőt, annyira létezik, hogy közel 300 kilométeren át utazhatunk tiszta magyar falvakat érintve Maros, Hargita, Kovászna és Brassó megye sima vagy gödrös útjain.
Annyira tájékozatlan a prefektus sem lehet, hogy mindezt ne tapasztalta volna meg. S ha a Székelyföld nem létezik, a jellegzetes román területi egységeket, például Olténiát is ki kellene törölni a román nép köztudatából, s a térképről is, mivel a népszámláláskor az ezer székelynél is kevesebb oltyánt írtak össze. Bukovináról nem is beszélve. Az egységes román nemzetállam illúziójában élők számára fölöttébb bosszantó lehet, hogy az asszimiláció, aminek a csángóság már nagy számban az áldozatává vált, a reméltnél lassabban halad. Ennek ellenére gyalázatos dolog rongynak nevezni a székely zászlót, s szeretném látni, hogy miképpen tűrnék ezt el a külföldön élő románok, akik nemzeti zászlójukkal fejezik ki identitásukat. Az újabb figyelemelterelő hadjárat, ami a "keszegre" sikerült országos büdzsé és az ország területi átszervezése kapcsán folyik, az aktuális jelentésén túl sajnos azt igazolja, hogy Románia az Európai Unió tagjaként sem képes feldolgozni, hogy olyan "játékszer" birtokában van, amit bárhogy is fújnak, a maga nyelvén szólal meg. A székelys g szimbólumai pedig attól sokasodnak és válnak egyre fontosabbá, minél inkább szeretnék eltüntetni azokat.
Bodoldai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

A prefektus szerint Maros megyében nincs pánik a székely zászló miatt
Mezőpanit polgármesterét figyelmeztették
Maros megye prefektusának csütörtökön tett nyilatkozataira hivatkozik a média, miszerint Corneliu Grosu főispán konzultációra hívatta be Szováta, Gyulakuta, Makfalva és Mezőpanit polgármestereit, ahol a székely zászlót kifüggesztették a polgármesteri hivatalok épületére. A főispán azt is tudni vélte, hogy egy tanintézetre és egy kórházépületre is kikerült a székely zászló. Érdeklődésünkre tegnap Corneliu Grosu cáfolta, hogy behívta volna a településvezetőket a megyeszékhelyre.
Corneliu Grosu nyilatkozataiban Szovátát, Makfalvát, Gyulakutát és Mezőpanitot említette, ahol tudomása szerint kitették a székely zászlót, majd a sajtószóvivő, Cosmin Blaga hozzátette, úgy értesültek, Mezőpanitban a polgármesteri hivatal egyik belső helyiségében, Nyárádszeredában pedig az iskolaépületen található székely zászló. A prefektus csütörtökön sajtóhírek szerint azt mondta, konzultációra hívta be az érintett polgármestereket, akiket tájékoztatni fog arról, hogy az érvényben levő törvények szerint milyen szimbólumokat lehet kifüggeszteni közintézményekre, illetve elhangzott az is, hogy a prefektus az egyik önkormányzat-vezetőnek levelet küldött, amelyben állítólag magyarázatot kért a kitett zászló kapcsán, mondván, az esetet egy marosvásárhelyi polgár hozta tudomására. Megkeresésünkre tegnap sem Cosmin Blaga szóvivő, sem pedig személyesen Corneliu Grosu prefektus nem volt hajlandó elárulni, melyik önkormányzatnak küldtek levelet, sőt, a főispán azt is tagadta, hogy behívatta volna a fentebb felsorolt önkormányzatok vezetőit. "Soha nem lépek fel agresszíven, mielőtt nem tájékozódom, nem beszélem meg a történteket. Több helyen is kitűzték már a székely zászlót, Szovátán például már 2011-ben és folyton újabbak jelennek meg. Nem áll szándékomban naponta számolgatni, hány helyre kerül ki. A tárgyalások híve vagyok, valószínűleg telefonon fogom megbeszélni a dolgot az érintett polgármesterekkel, hiszen mind nekem, mind nekik rengeteg elfoglaltságuk van, nem érnek rá utazgatni. Maros megyében senki nincs bepánikolva, nincs hisztéria, annak ellenére, hogy valakik folyton szítják a hangulatot. Az egyik polgármesteri hivatalnak valóban írtam egy elegáns levelet, de nem óhajtom közölni, hogy melyikről van szó" - jelentette ki a főispán, majd hozzátette, a törvényt kell alkalmazni a nemzeti szimbólumok kihelyezése esetében.
Maros megyének nem a székely zászló a problémája
A tegnap délben a Népújság érdeklődésére közleményben pontosított Cosmin Blaga szóvivő. Hangsúlyozta, csütörtökön nem sajtótájékoztatót tartott a prefektus, hanem több újságíró megkeresésére nyilatkozott egy közös megegyezéssel megállapított időpontban, és az intézmény szóvivőjeként nem tiszte és nem is óhajtja a kommentálni azt, hogy egyes újságírók hogyan értelmezték a prefektus nyilatkozatait. Corneliu Grosu prefektus csütörtöki kijelentéseit tisztázza a közleményben Ezek szerint a prefektus a sajtóban megjelentettel szemben közölte: "Romániában három jogszabály határozza meg, hogy a román zászló és szimbólumok mellett ki és hogyan teheti ki más államok zászlóit. Nehezemre esik megérteni, hogy egy polgármester nem tudja, három jogszabály vonatkozik arra, hogy a polgármesteri hivatalokon milyen szimbólumokat lehet elhelyezni. Nem egy másik állam zászlójáról beszélünk, amit Romániában pontosan szabályoz a törvény, és ki lehet tűzni. Prefektusként habozás nélkül alkalmazni fogom a törvényt. Természetesen esetenként lesz egy-egy beszélgetésem a polgármesterekkel. Hat településen helyezték ki a székely zászlót, nemcsak polgármesteri hivatalokon, hanem iskola-, óvoda-, templomépületeken, azokban a helységekben, amelyek buzgón igyekeztek eleget tenni a Budapestről jött utasításnak. Az első levelet már tegnap (csütörtökön – szerk. megj.) elküldtük, engedjék meg, hogy megvárjam, mi lesz a reakció. Egy polgár jelezte az esetet, aki fényképeket is küldött a kitűzött székely zászlóról. Ami az autonómiát illeti, tíz éve beszélünk róla, és meggyőződésem, hogy e törekvés mára már vesztett támogatottságából. Maros megyének egyetlen problémája van: a székhely Marosvásárhely legyen".
RMDSZ-zászló Mezőpanitban – nem távolítják el
A tegnap délelőtt folyamán sikerült kiderítenünk, hogy Mezőpanit polgármestere kapott levelet a főispántól, amelyben közölték Bartha Mihállyal, hogy a prefektusnak tudomása van arról, hogy a mezőpaniti polgármesteri hivatal gyűléstermében egy másik állam zászlaja is ki van tűzve. Felszólították a községvezetőt, hétfőig távolítsa el a szóban forgó zászlót, ellenkező esetben 2500-5000 lej közötti bírságot rónak ki. Bartha Mihály polgármester tegnap a prefektúrán felkereste Corneliu Grosu főispánt, akivel közölte, addig ne írogasson fenyegető leveleket, amíg nem tájékozódott a helyzetről. "A mezőpaniti polgármesteri hivatalban semmilyen idegen állam zászlaja nincs kitéve. Mit távolítsak el?! Van egy román zászló, az unió zászlaja és az RMDSZ- zászló. Nem távolítunk el egyetlen zászlót sem" – nyilatkozta Bartha Mihály.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely),

Nyílt levél a marosvásárhelyi magyarsághoz
Tisztelt marosvásárhelyi magyarok!
A helyi RMDSZ már ismeretes újraszervezési procedúrájának értelmében a megyei RMDSZ székházába járultunk az újbóli regisztráció végett. Ott közölték velünk, RMDSZ-tagokkal, hogy erre már nincs lehetőségünk, mert a Területi Állandó Tanács a mai, február 8-i döntése értelmében lezárta a tagregisztrációt, és 2013. február 12-én 18 órára összehívja a marosvásárhelyi RMDSZ közgyűlését.
Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ szervezési alelnöke elmondta, hogy egyszerű szövetségi tagságunk megmarad, de a választási közgyűlésen sem választói, sem választhatói minőségben nem vehetünk részt. Mindez történt, miután éveken keresztül önkéntesen, önzetlenül és díjmentesen, időt és energiát nem kímélve segítettük az RMDSZ munkáját utcafelelősökként, titkárokként, körzeti elnökökként. Megjegyeznénk: egy olyan frontvárosban, mint Marosvásárhely.
Felháborítónak tartjuk ezt az antidemokratikus lépést, amely arra enged következtetni, hogy egy szűk, érdekek mentén szerveződött csoport a színfalak mögött tervezi eldönteni, hogy ki irányítja majd a marosvásárhelyi magyarság sorsát. Ennek az önkényes magatartásnak – amit mi, aktív RMDSZ- tagok régóta érzünk, ám most félreérthetetlenül megnyilvánult – súlyos következményei voltak és lehetnek a város magyarságára nézve.
2013. február 8., péntek
Kovács István, Magyari Károly, Szőke Zsuzsanna, Vass Levente
Népújság (Marosvásárhely),

Élt 45 évet
Egy szobor tündéklése és bukása
Marosvásárhely nem tudja megbecsülni szobrait. A kijelentés igazára több példát is sorolhatnánk különböző időszakokból. Ma egynél álljunk meg. Kolozsvári Puskás Sándor szobrászművésztől kaptam a fényképmontázst. Az ő köztéri alkotásáról van szó, nyilván neki fáj a legjobban (vagy csak neki egyedül?!), hogy szép műve, a Tavasz ilyen szomorú sorsra jutott. Egy évig dolgozott a domborított, hegesztett vörösréz plasztikán. Sokan csodájára jártak, komoly elismerés övezte a köztérre elképzelt, modern szobrot és alkotóját, aki élete egyik főműveként említi a jelképes lányalakot. 1967-ben Marosvásárhelyen kiállításon ismerkedhetett meg vele a közönség. Bukaresti országos tárlaton és Kolozsváron is bemutatták. Városunk szerezte meg a munkát, akkori viszonyok közt egy háznyi árat fizettek érte. A Tavasz a Kárpátok sétányra került, az új lakótelepet díszítették vele. Telt-múlt az idő, a szobor amennyire lehetett, dacolt az elemekkel, a viszontagságokkal. Változott a rendszer, változtak (vagy nem változtak?!) az emberek, a városgazdák. Először a fémtálat lopta el valaki a lány kezéből (1996-ban). Soha nem került elő. A lapos rézedény nélkül furcsának tűnt az ifjú hölgy kar- és kéztartása, aki először látta, gondolt, amit akart, de még így is szép volt a téralkotás. Arra a jelek szerint senki sem gondolt, hogy a fémbegyűjtőknél értékesített szoborrészt pótolják, noha a városvezetőknek erre is lehetett volna gondja. De bokros teendőik közepette… Még a karhatalomnak sem adták ki feladatul, hogy a szemét a szobron jobban rajta tartsa. A további történések legalábbis ilyen következtetésekre juttatnak. Mert egyszer csak valakik a lányt elkezdték vetkőztetni, valójában rézruháját lefejteni, rézbőrét lenyúzni. (2008-as felvétel) Fájdalmas látvány maradt utánuk. A művész számára a legszomorúbb. Az illetékesek ezúttal is edzettnek bizonyultak. Ilyesmire is felkészítették érzékeny lelküket. A vandalizmus pedig folytatódott. Mind több darab hiányzott a fémlapokból, egyre teljesebben tárult fel a szoborlány kőbelseje. 2011-re eltűnt a nem létező tálat emelő bal karja is. Lett viszont egy szokatlan Milói Vénuszunk. Kevés város büszkélkedhet ilyennel. Egy évre rá a megcsúfolt műalkotás fejének is lába kelt. Nyakastól. Uraim, mi következik?! Hogy fejvesztés nem, arra az eddigiek ismeretében mérget vehetünk. De hát mégis!… Talán már gondoltak is egy újabb térszoborra ugyanerre a helyre? Volna egy stílszerű javaslatom. Nagyszerűen illene ide: Európa elrablása.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely),

Jogvédő szolgálat Sepsiszentgyörgyön
Sepsiszentgyörgyön is nyílik kirendeltsége az RMDSZ által kezdeményezett Mikó Imre Jogvédő Szolgálatnak, Markó Attila képviselői irodájában, a Martinovics Ignác utcai székházban működik majd. Több kíván lenni klasszikus jogszolgálatnál, egyfajta magyar Amnesty Internationallá nőheti ki magát, és a „harapós kutya” szerepét szánják neki – jelentette ki az RMDSZ sepsiszentgyörgyi képviselője.
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat beindítását a hét elején jelentette be Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kitalálói a háromszéki politikusok. A helyi kirendeltségekből összeálló szolgálat feladata lesz begyűjteni az erdélyi magyarok sérelmeit, összesíteni és továbbítani azokat a román hatóságoknak, de eljuttatják a dokumentációt az európai nagykövetségeknek és a brüsszeli hivataloknak is – ismertette az elképzelést Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke. Minden bizonnyal egy ilyen iroda hiányának is köszönhető, hogy ma Románia azt állíthatja magáról, példásan megoldotta a kisebbségek ügyét, pedig ez nyilvánvalóan nem igaz – fejtette ki Antal Árpád. A sepsiszentgyörgyi iroda feladata lesz felmérni, hogy a különböző háromszéki hivatalokban mennyire élhetnek nyelvi jogaikkal a magyar emberek, a Bukarestnek alárendelt dekoncentrált intézményeknek ugyanúgy kötelességük a magyar nyelv használatát biztosítani, mint az önkormányzatoknak, és ezért a kormány helyi megbízottja a felelős. Céljuk az összegyűjtött adatok alapján éves jelentést készíteni, amelyet felhasználhatnak a nemzetközi jogvédő szervezetek is romániai helyzetismertetéseik során. Az Amerikai Egyesült Államok például minden évben jelentést készít arról, milyen mértékben tartják be az emberi jogokat Romániában, rendelkezésükre bocsátják majd a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat adatait is – mondta el Antal Árpád. A sepsiszentgyörgyi iroda állandó munkatársa Zsigmond József, és lesznek bedolgozók is, a háromszéki intézmények felmérését pedig már elkezdték egy formanyomtatvány segítségével. Feladatuk elsősorban a beérkező panaszok összesítése, arra bátorítanak mindenkit, bármilyen jogsérelem éri, panaszuk van, jelezzék az irodában. Idővel, ha igény mutatkozik, bővítik a szolgálatot, jogi tanácsadást is nyújtanak majd. Antal Árpád kiemelte: jelenleg Romániában még a létező törvényeket sem tartják be, az adott lehetőséget sem használják ki mindenütt az intézmények, a jogszolgálat tevékenységével hozzá kívánnak járulni a helyzet megváltoztatásához.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A nap mindenkire ragyog
Sol omnibus lucet, azaz a nap mindenkire ragyog – szól a latin közmondás, amit már közöltünk e lap hasábjain – ugyanilyen témakörben, a székely jelképek elleni támadás ürügyén.
Napjainkban ismét téma ez, s politikusok, a román sajtó – tisztelet a kivételnek – szapul bennünket szimbólumaink használatának okán. Mintha ez lenne a legnagyobb gond Romániában. De ha már az ország nevét említettük, nézzük csak meg annak hivatalos, 1992-ben a parlament két háza által elfogadott, törvénybe iktatott címerét! Hiszen ez a királyság jelképei nélkül ugyanaz, mint amit Keöpeczi Sebestyén József heraldikus, címerművész alkotott, s amit 1921-ben törvényesítettek. A negyedik mezőben Erdély címerét találjuk, ugyanabban az alakban, ahogyan megjelent abban az oklevélben, amellyel 1765-ben Mária Terézia nagyfejedelemségi rangra emelte Erdélyt, s címert adományozott neki. Milyen elemeket látunk a jelképben? Fent égszínkék mezőben kiterjesztett szárnyú, növekvő, fekete sast, aranynapot és ezüst holdsarlót, aranymezőben hét vörös bástyát. Mit is jelentenek ezek a jelképek? 1659-ben a május 24. és június 15. között Szászsebesen tartott erdélyi országgyűlésen szabályozták a rendeket jelképező pecséteket: a sas az erdélyi vármegyéé, a hét bástya a szász rendi nemzeté, s – idézünk az elfogadott törvény harmadik cikkelyéből – „a székelységnek légyen egy fél hold és nap, környülvaló irása: Sigillum nationis Siculicæ”. Az égitestek párosának mint székely jelképnek törvénybe iktatása több mint három és fél évszázaddal ezelőtt megtörtént, de székely jelképeket tartalmazó címeres emlékeink vannak már a 15. századból. Egyszóval: nem mai keletű szimbólum, hanem megvan a maga hagyománya, történelem által szentesített valódisága. Mint látjuk, a székely jelképet tartalmazza Románia mai államcímere. Akkor hol itt a gond? Az ország címerében megjelenő jelképekkel ékesített zászlónak nincs létjogosultsága? Különben semmiféle jogszabály nem tiltja például a székely zászló kitűzését, sem a jelképek használatát. Románia zászlajának és címerének használatát teszik kötelezővé, emellett megengedik a területi-közigazgatási egységek címerének kitételét. Tiltják más országok lobogójának használatát, kivéve azok nemzeti ünnepén vagy onnan érkező hivatalos küldöttség fogadásakor. Ezenkívül semmi sem tiltott. Különben, mint ahogyan a nap mindenkire egyformán ragyog, hagyják, hogy a mi napunk és holdunk is ragyogjon, mert nem árnyékol be senkit!
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Az autonóm létezés esélyei (Balogh László emlékezete)
Tíz éve halt meg egy zimankós, mintha baljós eseményekben bővelkedő regényeiből ideszakadó téli napon; sűrű hóesésben temettük. Régi barátjaként már a sírnál elmondhattam, a sorssal perelve, hogy nagy veszteség és igazságtalanság ért bennünket, ma még fel sem tudjuk mérni hiányát, tele bőrönddel ment el.
Azelőtt két évvel hosszabb ideig lehettünk együtt Bécsben, s láthattuk a kardot is a Burg múzeumában, amellyel a hóhér lefejezte Zrínyit és Frangepánt, mutatta ez is, hogy benne vagyunk a közös kuruc–labanc történelemben. Ő, amikor utazás előtt erről meséltem neki, hümmögött. Nem hitte. S meg is keseredett kissé, de a téli utcán sétálva váratlanul terveiről kezdett mesélni. Tudni kell, hogy ily tekintetben igen visszafogott volt, már babonából sem teregette ki soha senki előtt, hogy miről ír, vagy pláne miről akar írni. Ismeretségünk a gyermekkor homályába vész, ugyanabban a városban éltünk, nagyon hamar közel kerültünk egymáshoz. Mint annyi szépreményű prózaíró, ő is versekkel kezdte, utána regényeket, elbeszéléseket írt. Indulására, hogy is fogalmazzak, rányomta bélyegét az elzártság, az ismeretlenség. A folyóiratok is nehezen vették be, de végül 1983-ban megjelent első novelláskötete (Családi kép), s két évre rá első (kis)regénye is (Hajó a tárgyalóteremben), majd hosszabb kényszerszünet következett, s írói kibontakozására már a szép új világban került sor. A nyolcvankilences fordulat után jelentek meg a közelmúltat vizsgáló regényei (Négerek a szekrényben, 1995; Szürkület, 1995; a díjnyertes Szelleminduló, 2000; Tiszt úr, a kezem, 2002) és novellái (Jeruzsálemben boldog lettem volna, 2003). Ezekben és nagy érdeklődést kiváltó, a kommunizmus emberi tragédiákat okozó hallucinatórikus világát megjelenítő interjúiban (A jóisten nem szállt le Bükszádon, 1997; Múltbirtokosok jövő nélkül, 2000; ...és te hol voltál, Szent György?, 2001) arra keresi a választ, hogyan, miképpen lehetséges tájainkon a szabad és független élet. Az autonóm létezés esélyeit kutatja. Egy embertelen, saját ideáljainak is élesen ellentmondó világban. Tíz év után meg kell mondanom, kérdésfelvetései aktuálisabbak, mint valaha! Ezért is örvendek annak – ez a reklám helye –, hogy kéziratban maradt írásai is hamarosan megjelennek a Charta Kiadónál. Úgy gondolom, elkerülhetetlen, hogy beszéljünk róluk, s az irodalomtörténet-íróknak is szembe kellene végre nézniük, mivel is színesítette, gazdagította tragikusan megszakadó élete során Balogh László az erdélyi prózairodalmat. (Sajnálatosan Pomogáts Béla irodalomtörténetében még az obligát névsorokban sem szerepel.)
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Sepsiszentgyörgyi egyetem, én így szeretlek?
Mindannyian tudjuk, hogy nem igazán tartozik csöpp kis országunk erősségei közé a tanügyi rendszer. Mindenesetre másfél évtizednyi diákságom alatt ezt igazán csak most érzékelem.
Líceumi éveimet szakközépben végeztem, s elmondhatom: e négy év alatt éreztem legkevésbé, hogy tanáraimnak nem csupán az utánam bezsebelt kisebb-nagyobb fizetésük a legfontosabb, hanem időnként valóban törekedtek arra, hogy ama bizonyos 50 perc után elmémben sikerüljön elindítaniuk azt a folyamatot, mely által a padokból kikerülve én is a csodálatos módon konzervatív, tartás nélküli tömegnek egyik hasznos tagjává érhessek. Nekik köszönhetően leérettségiztem, aztán, gondolva az anyagi nehézségekre, úgy döntöttem, kedves kis városunk egyetemén folytatom tanulmányaimat. Bolyais diploma, pont olyan, mint a kolozsvári. Persze, a papír minden városban papír marad, ugyebár? Mint ismeretes, itteni egyetemünk nagy választékkal rendelkezik, s humán beállítottságomnak köszönhetően a bőség zavarában összevissza húzogattam ujjaim a felvételiről tájékoztató szórólapon, mert azt is tudjuk, sok érdekes szakon tanulhat itt tovább az emberfia. Iróniát félretéve: a kezdeti lelombozódásomat mindenképp kompenzálta mindig optimista természetem. De hát ez így teljes mértékben elfogadható tény is, hiszen amíg el sem kezdődik az oktatás, hiába ítélünk meg egy tanügyi intézményt. Aztán jött az október egy. Na meg a feketeleves. Különböző okok miatt – melyeket internetről már ismerhetünk – részben magyar nyelvűek a kifüggesztett általános és nem általános tudnivalók. Persze, kisebb részben. Amit igazából mai napig nem értek, hiszen egy olyan intézményről beszélünk, ahol fele-fele arányban mindenképp megtalálhatók mindkét nyelvet beszélők – értem ez- alatt a magyart meg a románt. Első évben még örülhettünk a magyar nyelvű órarendnek, de valamiért egy évvel később ezen jó szokásukat már nem igazán gyakorolták. Summa summarum, úgy gondolom, hiába tépkedünk zászlókat, és hiába ócsárolunk prefektusokat, ha képtelenek vagyunk kiharcolni gyermekeink vagy éppen önmagunk nyelvi jogainak érvényesítését. Tessék továbblapozni. Itt van még egy olyan is, hogy tanári szaktudás. Tudjuk, hogy egyetemi tanárrá úgy válhat valaki a legkönnyebben, ha már van egyetemi tanár ismerőse, s ha nagyobb posztban, az még jobb. Mindezek ellenére mai napig képtelen vagyok felfogni, miként taníthatnak olyan szakemberek egyetemen, akik a Microsoft Word szövegszerkesztési program tanítása közben megjegyzik, hogy az említett alkalmazás 2007-es verziója nem megfelelő, 2003-ast kell telepíteni a számítógépekre, mert ahhoz van megfelelő operációs rendszer. (Magyarázat: operációs rendszer pl. a Windows XP, de az sem érthető számomra, hogy miért ne haladnánk a korral, hiszen a technikai újítások korában nem hinném, hogy mire lediplomázunk, bármely cégnél is ezen kiadással kell szembesülnünk). Nem értem az elavult adatokat tartalmazó kurzusokat, meg azt sem, hogy ha a kedves diák egy nem Sepsiszentgyörgyön megrendezendő rangosabb versenyre szeretne menni, miért nem talál professzorai közül olyat, aki kísérő tanárként szegődne hozzá, vagy ha éppen dolga miatt nem utazhat el vele az adott megmérettetésre, miért tagadja meg a segítséget a bibliográfia megtalálásában. Minimum. Merthogy értem, líceumi éveim alatt nyugdíjazás előtt álló, beteges tanárnőm Pestig buszozást vállalt – nem beszélve a többhetes felkészítésről, hogy meglegyen az eredménye. Vajon ez most miért nem tapasztalható? A megtartott órák arányáról értelmetlen beszélnem, mostanra már javult, és soha nem volt tisztem olyant elítélni, akit valóban elszólított a kötelessége, de megjegyzendő itt is egy ékes eset, amikor kedves tanárunk nagy-nagy bocsánatkérés közepette, munkájára hivatkozva távozott az óra elején – s húsz perccel később élettársával láttuk kézen fogva sétálni a város szívében. Ezek után légy bizakodó, tudást szomjazó diák. Azok után, hogy lustaságból nem biztosítják a kétnyelvűséget, azok után, hogy feltett kérdéseidre sokszor válaszra sem méltatnak, azok után, hogy ha véletlenül munkahellyel rendelkezel, és emiatt csekély a jelenléted, lekezelő bánásmódban részesülsz. Arról nem beszélve, hogy ez beleszámít a jegyedbe. Kedves tanárok, nem mindenki azért nem jelenik meg az Önök minden óráján, mert éppen trehánykodva Facebookozik! Az, aki egyetemet végez, nem mind a papírért teszi, van, aki karriert építene. De ha nem jársz minden órára, neked ez nem jár? Még ha tudásod megközelíti, vagy éppen el is éri az elvárt szintet. Persze, mindez nem csupán Önökön múlik, de mégis. A felsorolt problémákra így vagy úgy találhatók megoldások. Még folytathatnám a sort, de a nagy egyetemi épületet még jövőre is be kellene népesíteniük, hadd gyártsuk továbbra is a diplomás munkanélkülieket.
Té. Bé
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Nyílt gyűlés az EMI-nél
Talán ritka az olyan sepsiszentgyörgyi fiatal, aki ne hallott volna az Erdélyi Magyar Ifjakról. Néhányan csak hallomásból ismerik, mások eljárnak a rendezvényeire, de akadnak olyanok is, akik kiadványait olvasgatják, például a Kavicsot, vagy éppen a szervezet rádióműsorát hallgatják, a Mandulát.
Viszont sokkal kisebb halmazt képez azon személyek összessége, akik az EMI-t alkotják. Vajon kik ők, és miért foglalkoznak mindezzel? Szeretnél többet tudni róluk és a szervezetről? Esetleg csatlakoznál is a csapathoz? Kipróbálnád magad a szervezés terén? Ha igen, akkor itt a lehetőség! A sepsiszentgyörgyi EMI nyílt gyűlést szervez február 14-én, csütörtökön 18 órától a Lábas Ház 8-as termében. Gyere el bátran, és tudj meg többet az önkéntességről, ifjúsági szervezetekről, és nézd meg, miként zajlik egy EMI-gyűlés! Az EMI a megye egyik legismertebb szervezete, tele olyan fiatalokkal, akik szeretnek szórakozni, és szeretik hasznosan tölteni az időt, és mindemellett fontos nekik a magyarságuk. Számtalan információt találsz a szervezetről interneten, újságban – de igazán tiszta képet csak akkor kaphatsz, ha találkozunk.
A háromszéki EMI csapata
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Orbán és Basescu derűsen beszélgettek Brüsszelben, a zászlóügyről is szó volt
Felelőtlenség a magyar-román vitát nacionalista hangulatkeltésre használni – Traian Basescu államfő elmondása szerint erre a következtetésre jutottak Orbán Viktor miniszterelnökkel Brüsszelben, amikor szóba került közöttük a székelyzászló-ügy.
A román elnököt arról kérdezték az újságírók vasárnap, hogy miről beszélgetett a magyar kormányfővel Brüsszelben. Romániában ugyanis feltűnést keltett néhány, a csütörtök-pénteki EU-csúcson készült fotó, amelyen a két politikus derűsen beszélget egymással, miközben a román médiában a magyar-román zászlóvita gerjesztett indulatokat.
„Valóban nevettem, de azt mondtam: csak óvatosan a zongorával a lépcsőházban, óvatosan a nacionalizmussal. Orbán Viktor nagyon pozitívan reagált, szerinte is önmérsékletre kell intenünk a feleket" – számolt be a beszélgetésről Basescu.
Hozzátette: válság idején könnyű az embereket elégedetlenségét más irányba terelni, és úgy vélte, fennáll a veszélye, hogy elszabadulnak az indulatok.
„Válságban azok a politikusok hozakodnak elő nacionalista szólamokkal, akiknek a felelősségtudata korlátozott"- mondta Basescu. Hozzátette, Románia valódi problémája sokkal inkább az, hogy nőnek az energiaárak, a helyi adók, bevezetik a kistermelőket sújtó átalányadót, a gazdák többletadóját.
„Persze sosem fogom törvénytelen jelképek közintézményekre való kifüggesztését bátorítani" – jelentette ki Traian Basescu román államfő, a székely zászlóra utalva. Kifejtette: nem új keletű a probléma, de az ügyet nem „pátosszal és propagandával", hanem a törvény keretei között kell kezelni. „Levetettem a zászlódat, öregem, kitűzheted az udvarodon, használhatod a hét végén, de nincs keresnivalója a közintézményeken" – érzékeltette az általa helyesnek vélt eljárást a román elnök. Mint mondta: sokkal higgadtabban lehetett volna kezelni az ügyet, anélkül, hogy válság idején a románok valós gondjairól olyan „gyúlékony" témára tereljék a közfigyelmet, mint amilyen a nacionalizmus. MTI
Erdély.ma,

Határozottságból elégtelen
Elcsitulni látszik valamelyest az elmúlt napok zászlóháborúja, végkifejletről pedig nehéz beszélni, annál is inkább, mert valóban hisztérikus reakció nyomán kirobbant, mesterségesen szított botrányról volt szó. Néhány következtetést azonban nem ártana levonnunk az elmúlt időszak történéseiből, annál is inkább, mert az ország területi-közigazgatási átszervezése még nagyobb próbatétel elé állítja majd az erdélyi magyar közösséget és annak vezetőit, a zászlóügyet tehát a régiósítási küzdelem afféle főpróbájaként is tekinthetjük.
És ha ezt tesszük, bizony azt kell megállapítanunk: néhány említésre méltó kezdeményezést leszámítva elégtelenre vizsgáztunk. Mindenekelőtt politikai elitünk soraiban tapasztalhattunk olyan fokú tanácstalanságot, zavart, amely fölöttébb aggasztó. Az elmúlt időszak magyarellenes hangulatkeltése és a diplomáciai síkra terelt jelképbotrány ugyanis elérte a közösség ingerküszöbét – érdekeink képviseletére vállalkozó politikusaink azonban azt sem tudták, mihez kezdjenek e felfokozott hangulatban.
Helyi szinten néhány ötlet szárba szökkent, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester a Facebook közösségi oldalon intézett felhívást a székelyföldiekhez, Csíkszéken az EMNP kezdeményezte a lobogó kitűzését a házakra, lakásokra – az összehangolt fellépés azonban hiányzott. Egyes, az RMDSZ csúcsvezetéséhez tartozó politikusok pedig oly békülékeny, simulékony hangot ütöttek meg, és oly sértődötten üzentek Budapestnek, amiért az autonómiaküzdelem támogatásáról szóló kijelentések előtt nem kérték ki véleményüket, hogy adott pillanatban olyan érzésünk támadt, élnek még bennük a kormányzati reflexek, ellenzékben is ugyanolyan visszafogottan viselkednek, mintha a bukaresti hatalom részesei lennének.
A kudarcok közé kell sorolnunk továbbá, hogy nem sikerült erdélyi dimenziót teremteni az ügynek, jóllehet a gyűlöletkampányt sugárzó kormánypárti tévécsatornákon kívül a román sajtóban eléggé sok kiegyensúlyozott, rokonszenvező írás, elemzés született. Javítani kellene a román nyelvű kommunikáción, mert világossá vált: lennének szövetségeseink, csak meg kell találnunk őket. Végül pedig kreativitásban is fel kellene vennünk a versenyt a korszerű információáramlási eszközöket kihasználva: gondoljunk például a Gândul portál által indított kampányra, melyben igen szellemes módon országunkba invitálják a briteket, válaszként az angol sajtóban indított, bevándorlás-ellenes üzenetekre. Jó lenne, ha olyan Székelyföld-képet népszerűsítenénk minden romániai médiában, hogy egyértelművé váljék azok számára is, akik semmit nem tudnak rólunk: nem zászlóégető, agresszív, idegengyűlölő nép lakja e vidéket, hanem szülőföldjéhez, nemzeti identitásához ragaszkodó – de más kultúrát, népet tisztelő közösség.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma,

Sógor: Németh és Ponta beavatkozása is használt a zászlóügynek –
Sógor Csaba az Európai Parlament legutóbbi ülésén azt mondta: ma országomban a nemzeti kisebbségemet diszkriminálják, nem engedik szimbólumainkat használni, ezért lenne fontos, hogy az Európai Unió dolgozzon ki keretszabályozást a nemzeti kisebbségek védelmére.
Az EP képviselő a Duna Tv Székelyföldi stúdiójában beszélt még arról is, miszerint Magyarország alkotmányos felelősséget vállal a külhoni magyarokért, tehát jogos elvárás, hogy támogassa a székelység szabad jelképhasználatát és autonómiatörekvéseit.
Száva Enikővel beszélgetve Sógor Csaba elmondta, hogy Bukarestben még nem látják egészen az Európai Unió értékeit, és ezért vannak gondok még mindig a gazdasági kérdésekben, de az igazságszolgáltatásban is. Szerinte, ha Románia nem tanul meg „viselkedni”, akkor lemarad, levágják pénzeit.
Sógor kifejtette: értelmetlen az adminisztratív tiltás, de majd Románia is rájön arra, hogy fölösleges ilyen dolgokkal foglalkozni, sokkal hasznosabb, ha költségvetési, vagy gazdasági kérdéssekkel törődnek inkább.
Az EP képviselő megemlítette az Unió „rossz tanulóit”, a spanyolokat, a görögöket, a szlovákokat, és a litvánokat, akik szintén nem akarják európai szinten rendezni kisebbségeik kérdéseit, asszimilációjukkal próbálkoznak. Sógor mégis úgy véli, hogy nem pusztába kiáltott szó a kisebbségek érdekében felszólalni, példának pedig a roma-jelentést hozta fel.
A zászlóvitára utalva Sógor elmagyarázta: az Unió azt szeretné, ha az ilyen ügyeket mi rendezzük, normálisan, országon belül, és csak akkor jönne Brüsszel, ha erre nem vagyunk képesek.
Száva Enikő felvetésére, miszerint az RMDSZ csúcsvezetése nem kér a budapesti segítségből, és kérje ki mindenben az RMDSZ véleményét, Sógor Csaba úgy fogalmazott, hogy ők „vannak benne”, ők tudják legjobban felmérni a helyzetet, legfontosabb pedig a jó lobbi, hogy számítani lehessen a román parlamentben a nem Erdélyi megyéket képviselők szavazataira is.
Németh Zsolt, de Victor Ponta beavatkozása is használt az ügynek, ma már mindenki tudja, hogy van Székelyföld, hogy van székely zászló, a vita pedig jó mederbe fog terelődni, jelentette ki a beszélgetés végén Sógor Csaba.
Duna Tv
Erdély.ma,