Fuzionálást ajánlott fel az Erdélyi Magyar Néppárt a Magyar Polgári Pártnak
Szombaton a Makfalván megtartott Székely Majálison Papp Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt Székelyföldért felelős országos alelnöke bejelentette: pártja összeolvadna a vele közös gyökerű Magyar Polgári Párttal.
„Ez az a hely, ahol el kell hangzania annak, amit az Erdélyi Magyar Néppárt az elmúlt héten eldöntött saját magára nézve, mármint azt, hogy az autonómia érdekében kötelező a politikai pártok számára az összefogás, és kötelező minden autonómiát akaró politikai vezetőnek képviselnie az ügyet" – jelentette ki beszédében Papp Előd. Elmondta: Néppárt legutóbbi elnökségi ülésén olyan határozatot hozott, hogy egyesülési ajánlatot tesz a Magyar Polgári Pártnak. „Elengedhetetlen egy olyan politikai erő létrehozása, ami következetesen képviseli az autonómiát" – hangsúlyozta Papp.
A bejelentés kapcsán Biró Zsolt a Magyar Polgári párt elnöke leszögezte: komolytalannak tekinti az EMNP fúzióra irányuló felkérését. „Örülök, hogy belátják tévedésüket, örülök, hogy miután megosztották, szétverik a nemzeti oldalt, most belátják mekkorát hibáztak és szeretnék korrigálni tettüket, de egy ilyen felkérésnek, amely április 27-i keltezésű, nem május 4-én kell elhangoznia egy színpadról" – közölte Biró.
A Magyar Polgári Párt világossá tette álláspontját, kongresszusi határozatban mondtuk ki: fontos számunkra a szervezeti önállóság megtartása. Csak ennek figyelembevételével lehet bármilyen együttműködésről beszélni. Ha Néppárt fuzionálási szándéka, megkönnyíti a korábban az MPP soraiból távozók számára, hogy visszatérjenek a párt soraiba.
„A Magyar Polgári Párt nyitott tárgyalni mindenkivel, aki a nemzeti érdeket felvállalja. Ezt a fajta együttműködést várja tőlünk a közösség, ezt mutatják a választási eredmények, de ezt üzenik a távol maradók is" – szögezte le Biró Zsolt.
Kovács Csaba P.
Erdély.ma

Beszélgetés dr. Burián Sándor EMNP-elnökkel
Folytatódik az autonómiaformák népszerűsítése
Dr. Burián Sándorral, az EMNP Arad megyei, tisztségében megújított elnökével a megyei tisztújító közgyűlés, illetve az országos konferencia tapasztalatairól beszélgettünk.
– Elnök úr, gratulálunk a megyei elnöki tisztségében történt megerősítéshez. Milyennek mondható az új vezetőtanács?
– Köszönöm a gratulációt. Igazán nagy változások a megyei vezetésben nem történtek, hiszen eddig is, ezen túl is a különböző szintű vezetőkkel egyetlen, összeforrt csapatként kívánunk működni. Ami a vezetőtanácsot illeti, én vagyok az elnök, a két alelnök közül egyik Kelemen Gáspár, a másik Endreffy Lajos, akik szenátorjelöltjeink is voltak.
– Tisztújítás után kidolgozott-e új stratégiát a megyei szervezet?
– Nem csak a megyében, de Erdélyben is folyamatosan zajlik a pártépítés, új tagszervezetek alapítása, illetve a megyei közgyűlés alkalmából megalapított ifjúsági szervezet struktúráinak a kiépítése. Utóbbi Endreffy Csaba, megválasztott elnök irányításával zajlik. Országos szinten megválasztották a vezetőségét, ezért remélhetően komoly lépést tettünk az ifjúság felé is. Mert a jövőépítés, a fejlődés csakis a fiatalság bekapcsolásával képzelhető el.
– Mi a véleménye az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezetében lezajlott tisztújításról?
– Örvendek, amiért Borbély Zsolt Attilát választották meg, ezúttal is gratulálok neki. Ő nem csak közismert, hanem sokat tett is az erdélyi magyarságért, vele nagyon jól együtt tudunk működni.
– Miért jó az, ha egy civilszervezet egy párttal szoros kapcsolatban van?
– Vannak olyan dolgok, amelyekbe egy civilszervezet jobban bele tud kapcsolódni, mint egy párt. A megállapítás viszont fordítva is igaz. A közös célokért való fellépést egy párt nem mindig tudja hatékonyan megtenni, illetve vannak olyan rendezvények, amelyeken nem biztos, hogy a pártnak ott kell lennie, a magyar közösségépítésben azonban a civilszervezet hatékonyan részt vehet. Egy régebbi beszélgetés alakalmával említettem, hogy az anyanyelvű óvodákban és iskolákban szervezendő tevékenységen a pártnak nem feltétlenül kell jelen lennie.
– Hogyan folytatódik az autonómia program?
– 2013-at a Néppárt az Autonómia Évévé nyilvánította, amit nem csak Erdélyben, hanem a Partiumban is népszerűsíteni kívánunk. Emellett a szövetségi állam fogalmát is népszerűsítjük, ami kiegészíti az autonómia fogalmát. Nálunk, a Partiumban ugyanis a szövetségi állam kereteiben működő kulturális autonómia lenne az igényelt adminisztratív forma, aminek jóvoltából több hatalom kerülne a régióba, illetve ezzel arányosan kevesebb az ország központjának a hatáskörébe. Ezt kell minél hatékonyabban népszerűsíteni, csakhogy személyes tapasztalataim szerint, a március 10-i marosvásárhelyi autonómia-tüntetés résztvevőinek egy része számára sem volt teljesen világos a két fogalom közötti különbség. Nem mindenki értette egyértelműen, mennyire alapvető dolog az autonómia, ahhoz a lehetőséghez való jog, hogy a magyarság önszerveződése nyomán a szórvány is élvezhesse a kulturális autonómia áldásait, a megmaradásának a biztosításához.
– Úgy tűnik viszont, hogy Marosvásárhely jelenlegi polgármesterének érdekévé vált a magyar többségű régió kialakítása. E hozzáállást meg lehetne-e lovagolni a helybeli románság meggyőzése érdekében?
– Szerintem igen, ha a románsággal meg lehet értetni, hogy a magyar többségű régió nem az ő érdekük ellen alakul. Itt, a Bánságban és a Partiumban nincsenek olyan éles ellentétek, ezért a románság is hamarább megérti, hogy együttműködve, ők is jobban járnak, mintha továbbra is Bukarestben mondanák meg, mit kell tennünk. Talán e meggyőzés Marosvásárhelyen nehezebb, de ez az egyetlen út a megoldáshoz. Mert nekik is fel kell ismerniük a lehetőséget a kibontakozásra, ha nem teszik meg, és odacsapják őket Kolozs vagy Brassó megyéhez, abban a régióban csakis másod- vagy harmadhegedűs szerep juthat Marosvásárhelynek. A székely megyékkel viszont náluk lesz a régióközpont, ahova érkezik a pénzeknek a zöme. A polgármester is közvetlenül érintett, hiszen ebben az esetben az ő pozíciói nagyon megerősödnek. Legnagyobb gond, hogy a vásárhelyi magyarság igen megosztott, három pártra szakadt. Először az egységet kellene kialakítanunk, hogy hatékonyabban léphessünk fel a magyarság érdekében.
– A Néppártnak vannak-e tervei a magyarság egységének a létrehozására?
– Erről is sokat beszéltünk, hiszen létezik a Kárpát-medencei Autonómia Tanács. Ennek égisze alatt a választások előtt, de után is megpróbáltunk együttműködni az RMDSZ-szel. Ez, sajnos nem igazán sikerült, mert úgy tűnik, az RMDSZ csúcsvezetőségének csak kinyilatkoztatásban érdeke az autonómia. Mi viszont továbbra is úgy gondoljuk, hogy ez az egyetlen lehetőség a magyarság megmaradására.
– A partiumi magyarság viszont csak kulturális autonómiában gondolkozhat. Ez mit takar a Néppárt vezetőségének a felfogásában?
– Ezzel sok ember nincs tisztában, noha ez arról szólna, hogy a magyarság kulturális intézményei: oktatása, színháza, az egyházaik vezetőségének a kilétéről, a pénzügyeiről saját maga döntsön. Tehát e kérdésben sem bukaresti, sem aradi szinten ne döntsenek a többségiek. Természetesen, a létszámunk arányában, az intézményeink működtetésére leosztott pénzösszegeink elosztásáról is magunknak kell döntenünk. A Néppárt megalapozott tanulmányok alapján jelölte ki a területi, illetve a kulturális autonómiára jogosult területeket, éppen ezért, az Érmelléken is területi autonómia kialakítását javasolja a dr. Szilágyi Ferenc által kidolgozott területi autonómiajavaslat. Ez etnikailag, társadalmilag és gazdaságilag is alaposan körülhatárolható terület, ahol a magyarság akárcsak a Székelyföldön, döntő többségben él. Egyetlen gond van az Érmellékkel, hogy itt egyetlen magyar többségű nagyváros sincs. Másik, szintén tabu-témának számító javaslatunk is lenne, ami a regionális nyelvek használatára vonatkozik. Azon alapul, hogy a föderalizált Románia minden olyan régiójában, amelyikben valamelyik kisebbség számaránya eléri a 10%-ot, az adott területen az a bizonyos nyelv kapjon regionális státust. Vannak olyan országok, ahol több regionális nyelv is létezik, ami nem akadályozza a működőképességet. Semmi nem akadályozhatja, hogy egy bizonyos régióban 2-3 regionális nyelv létezzen, amivel biztosíthatjuk az illető kisebbség számára a komfort-érzetet és a fennmaradást. Mindez azzal is együtt jár, hogy az illető régió hivatalaiban olyan személyeket alkalmaznak, akik beszélik az ott régiós státust élvező kisebbségi nyelveket.
– Példákkal is alátámasztaná az állításait?
– Az Egyesült Államokban is több regionális, egyben hivatalos nyelv létezik. Puerto Ricóban a spanyol, míg a szigetvilágban további két nyelvet nyilvánítottak az angol mellett hivatalossá. Kolumbia 46 milliós ország, számunkra a világ végén, de 32 régióval működik. Egy ország, ahol minden valamirevaló indián törzs nyelve hivatalos nyelv és egyenrangú a spanyollal a saját régiójában. 2006. óta állítják össze hivatalosan a HPI-t (Happy Planet Index). Ezzel azt mérik, hogy mely ország lakói a legboldogabbak és károsítják legkevésbé a környezetüket. Ezek a kolumbiai indiánok, meszticek, négerek és fehérek, akik 72 nyelven beszélnek, 2006-óta a világ 6 legboldogabb és környezetét legjobban megóvó népei között vannak. 2012-ben Kolumbia a HPI szerint a világon a 3-ik legboldogabb ország. Vajon mennyivel lettek volna boldogabbak, vigyáztak volna jobban országukra, ha állandóan azt sulykolták volna beléjük, hogy ők egy egységes nép, és csak az ország nyelvét szabad beszélniük, használniuk? Szerintem a kolumbiai példa megdönthetetlen érv mindenféle nemzeti maszlaggal spékelt autonómiaellenes megnyilvánulással szemben.
– Talán kerüljünk közelebb a magunk valóságához. Aradon miért költözött el az EMNT-iroda?
– Amikor az iroda megalakult, csak a civilszervezetnek volt a székhelye, ezért a bérleti szerződésben is a civilszervezet szerepelt. Az EMNT és a Néppárt szoros együttműködése miatt nem kívántunk mindkettő számára külön irodát bérelni. Mivel a tulajdonos ellenezte a helyiségben zajló politikai tevékenységet, új székhelyet bérlünk, ahol a civilszervezet és a párt is működhet. Könnyen megtalálható helyre költöztünk, ugyanis ha valaki a belvárosi katolikus templom előtti gyalogátkelőn átmegy a túloldalra, az új székhelyre talál, amit hamarosan táblák is megjelölnek.
– Köszönöm a beszélgetést.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Gazda József igaza
Salat Levente a Háromszék napilapban (április 24.) válaszolt Gazda Józsefnek, aki korábban elítélően nyilatkozott arra vonatkozó politikai prognózisáról, miszerint az elkövetkező tizenkét évben nem hozhat eredményt a székelység önrendelkezési törekvése.
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) politikatudományi karának dékánhelyettese úgy véli, „tájékozatlanságot tükröző, megalapozatlan optimizmusra vall az a vélekedés, miszerint belátható időn belül elképzelhető lenne Erdélyben az etnikai alapú területi autonómia".
Salat Levente dolgát a replikában megkönnyítette, hogy a hírügynökség sajátságos sarkítási és kiemelési fogásai miatt kijelentését valóban árnyalatok nélkül idézték, s hogy Gazda nem sokat vesződött a mindig szükséges kontextusba helyezéssel. A kovásznai nyugalmazott tanárnak, írónak ennek ellenére igazat adok Salat válasza után is, ugyanis abból kiderül: az csak a székely autonomista küzdelmek leszerelésére alkalmas, márpedig ez meggyőződésem szerint a mai belső székelyföldi helyzet félreértésén alapul.
Mielőtt ennek kifejtésére rátérnék, idézném Salat válaszának legértékesebb részét, melyben e kiváló szakember felkészültségéhez méltó módon összegez egy nagyon fontos kutatási eredményt: „Gazda József nemes egyszerűséggel foglalja össze a dolog szerinte való lényegét: »Salat Levente tett egy bölcs nyilatkozatot, miszerint tizenkét éven belül nem lesz autonómiánk.« Ez a kijelentés egyszerűen nem felel meg a valóságnak, több okra visszavezethetően. Egyfelől úgy gondolom ugyanis, hogy az autonómia számos olyan formájával rendelkezünk már ez idő szerint is, amelyeket vagy nem tudatosítunk, vagy nem tulajdonítunk azoknak kellő jelentőséget: a nyelvi szempontból önálló iskolarendszerünket funkcionális autonómiaként szokták emlegetni a szakirodalomban; az egyházi autonómiák rendszere a személyi elvű autonómiákra példa; a közel 3000 tanácsos és választott vezető, akik az erdélyi magyarságot képviselik a helyi adminisztráció intézményeiben a közigazgatási autonómia fontos letéteményesei; kulturális intézményeink egész sora a kulturális autonómia kis köreiként volna megbecsülhető, de az autonómia sajátos alakzatai a közbirtokosságok is. Többször foglaltam állást nyilvánosan azzal kapcsolatosan is, hogy a romániai törvényes keretek elvileg lehetővé teszik a személyi elvű kulturális autonómia magánjogi változatának a működtetését az egyesületi törvény alapján, és az a tény, hogy ezzel az erdélyi magyarság nem kíván élni, fontos jelzés azt illetően, valójában mekkora az igény az autonómia iránt köreinkben. Az MTI-interjúban azt is mondtam, nem kizárt, hogy a regionalizáció napirenden szereplő kérdése a székelységre nézve valamilyen elfogadható területi-adminisztratív alakzat létrejöttét eredményezze."
A fentiek valóságtartalma szerintem helytálló, csak éppen a belőlük levonható következtetést nem tudom helyeselni. Csak a határt kellene megvonni a ténymegállapítások és a megalapozatlan következtetések között. Megítélésem szerint jól látható ugyanis, hogy az erdélyi magyarság emancipációs küzdelme eljutott egy olyan küszöbre, melyet át kell lépni ahhoz, hogy az elért pozíciókat meg lehessen szilárdítani – különben azok örökös védelme, a vegzáló típusú többségi államnacionalizmussal folytatott iszapbirkózás fogja felőrölni idegeinket és az időt. A Székelyföldön kívüli régiókban szükség van egy kulturális-politikai felépítményre, egy olyan garanciára, amit a művelődési autonómia szervezete adhat meg – és aminek felállítására és működtetésére az egyesületi törvény elégtelen –, magán a Székelyföldön ennél azonban jóval többre.
Salat prognózisa a székely törekvésekről szerintem a többi régió nyújtotta létélményben és realitásokban gyökerezik. Nem először tapasztaljuk, hogy a nem Székelyföldön élő vagy innen elszakadt szakemberek és politikusok a maguk régión kívüli kudarcos létélményét teoretizálják meg, és húzzák úgyszólván rá a székelységre. Tény és való, hogy Erdély többi magyarlakta részében az emancipációs küzdelmek megtorpantak, áthághatatlannak tűnő vagy valóban annak bizonyuló korlátokba ütköznek. Nem titok, hogy a funari korszakot megszenvedett Kolozsvár, az egyetem csöppet sem szívvidító eszmei és erkölcsi mikroklímája vagy a pogromot megismert Marosvásárhely nyújtotta létélmény, a kényszerű megalkuvások és a belőle leszűrt tapasztalatok fölöttébb alkalmasak arra, hogy kishitűség alakuljon ki az emberben a lehetőségek felbecsülése dolgában. Eléggé nagy baj, hogy a dolgok így alakultak, s hangadó közéleti szereplőink jó része a mai napig eme egzisztenciális félelmeket átélt emberek közül kerül ki. A Székelyföldön azonban az elmúlt húsz év más létélményt érlelt ki, ráadásul az utóbbi időben sikerült egy autonomista tömegmozgalom alapjait lerakni – ezt leszerelni pedig bűn és vétek lenne. A küszöbön álló közigazgatási átszervezésben rejlő veszélyre itteni RMDSZ-politikusok is ráébredtek, nem véletlen, hogy egyikük például népszavazással venné elejét a kisebbségi jogok várható csorbulásának. Mások polgári engedetlenségről beszélnek, s e politikusok a tüntetéseken való részvételtől sem zárkóztak el. Tulajdonképpen arra lenne szükség, hogy a Salat Leventéhez hasonló, kiváló felkészültségű szakemberek is a székelység eme törekvései mellé álljanak, azt ugyanis helyesen ismerték fel, hogy másként áttörést elérni manapság nemigen lehet. Kár, hogy eleven kapcsolatuk megszakadt az itteniekkel, az itteni mindennapokkal, a kibontakozó tömegmozgalom eleven valóságával. A „hamis realisták" lebeszélő, leszerelő nyilatkozatai érthető ellenérzést szülnek a székelység jó részében, s ezeknek adott hangot Gazda József kifakadása.
Salat Leventének szerintem viszonylag könnyű dolga van. Az Etnopolitika – a konfliktustól a méltányosságig (Mentor, 2001) című remek könyvét kell csupán újraolvasnia, hogy a nemzetépítő táborhoz csatlakozhasson, és leküzdje ama gátoltságát, melyet a permanens kudarcélmények szültek, s melyek oly „fantáziátlanná" tesznek ma sokakat Erdélyben. Sokan mások viszont hisznek abban, hogy ma áttörést a Székelyföldön lehet és – a közigazgatási átszervezés miatt – parancsolóan szükséges is elérni. S ez az erdélyi magyarság többi részének – a szórványnak és olyan egy helyben topogó nagyközösségeknek is, mint a kolozsvári, a vásárhelyi vagy a partiumi – is megoldást hozna kisugárzása folytán. Építeni a belső székely törekvések és a külső befolyás felerősítésére kell és lehet. Nem kétséges, hogy ha ezek meglesznek és egy irányba hatnak, akkor a román közvélemény és talán a politikum egy része is jobb belátásra tér, nem fogja mai lehangoló képét nyújtani, hiszen saját demokratikus fejlődése szempontjából is meghatározó élményben lehet része ezáltal.
B. Kovács András
A szerző sepsiszentgyörgyi újságíró, közíró
Krónika (Kolozsvár)

Szólás, szabadság
Sokaknak talán túlságosan elvontnak tűnik a téma, amelyről az alkotmánybíróság hét eleji döntése szól, miszerint alkotmányellenes módon iktatták ki a rágalmazást és a becsületsértést a bűncselekmények sorából.
A döntés ugyanis egyrészt a szabad véleménynyilvánítás jogát, illetve közvetve a sajtószabadságot, másrészt pedig a jó hírnévhez való jogot érinti. Pedig ezek jelentik egy működő, demokratikus társadalom alapját, ha bármelyikük büntetlenül megsérthető, korlátozható, az súlyos következményekhez vezethet.
A problémát az egészséges egyensúly megtalálása jelenti. Meg kell állapítani, meddig terjed a szólásszabadság, a véleménynyilvánításhoz való jog, és hol kezdődik az, amikor minden alap nélkül belegázolunk valakinek a becsületébe, az emberi méltóságába. Romániában különösen problémás a helyzet, hiszen a román média jelentős része – amellett, hogy kitűnő tényfeltáró anyagok is születnek – előszeretettel hódol a revolverújságírás stílusának, ez a gyakorlat még a minőséginek nevezhető sajtószegmenstől sem idegen. Amióta pedig nem szankcionálható megfelelő mértékben a rágalmazás és a becsületsértés, a valamely politikai oldal irányítása alatt álló médiumok szinte büntetlenül kiabálhattak kígyót-békát a másik oldalra. Vagyis egyszerűen visszaéltek a szólás- és véleményszabadság jogával. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a rágalmazás és a becsületsértés büntetése magában hordozza annak a veszélyét, hogy valamely tényfeltáró cikkre reagálva egyes politikusok azonnal bíróságra citálják az újságírókat. Ahogy ugyanis a sajtó egy részében megvan a hajlam arra, hogy visszaéljen a szólásszabadság jogával, ugyanúgy megvan a közszereplőkben is arra, hogy visszaéljenek a jó hírnévhez való joggal.
Amíg azonban a gyakran politikai megrendelésre gyalázkodó sajtóban nem működik, mert nem működhet az önkorlátozás, és a sajtószakmai szervezetek sem emelik fel kellő eréllyel a szavukat a túlkapásokat elkövető médiumok ellen, addig szükség van valamilyen törvényi korlátozásra az újságírószakmát megcsúfoló, az emberi méltóságot semmibe vevő médiumok és a rágalmazást napi gyakorlatként alkalmazó közszereplők elrettentésére.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Kísért a szomorú, igazságtalan, gonosz múlt
Már több mint húsz éve megbukott a Kelet-Európában fél évszázadig népeket terrorizáló szocialista rendszer.
Azóta beszélünk „rendszerváltásról". Sokan vitatják a „váltás" valódiságát, mondhatnánk úgy: valami történt, de ez nem az igazi. Romániában például gyorsan kivégezték a gyűlölt diktátor házaspárt, de a régi „lakájok", az alvezérek, a „szálakat mozgatók" a helyükön maradtak. Magyarországon – nyugati parancsra – szinte mindent „privatizáltak", de a pénzek a régi nomenklatúra zsebébe vándoroltak, és a régi hatalom csak nevet változtatott, „szívet" és erkölcsöt nem. Ma, húsz év elteltével még mindig érezzük, hogy kísért a múlt.
A hetvenes években a román állambiztonság behívat egy köztiszteletben álló tánctanárt, aki „véletlenül" homoszexuális. „Ön szexuálisan zaklatja tanítványait, súlyos hiba, ezért börtönt is kaphat. Talán, ha segít nekünk a munkánkban, elnézünk a dolog felett" – hangzott a Szekuritáte tisztjének ajánlata. A tanár szó nélkül aláírt egy „együttműködési" nyilatkozatot; ma ezt úgy mondják, spicli lett. Nos ilyen eset ezer és ezer akadt a nagy szocialista táborban, a módszer hozzátartozott a diktatúra fenntartásához. 2008 nyarán, a demokratikus Magyarországon egy prominens alvilági vezér kapcsolatot vesz fel az akkori szocialista kormány „nemzetbiztonsági" szerveivel, és felajánlja szolgálatait a konzervatív ellenzék lejáratásában. (Portik Tamásról, az 1990-es évek olajszőkítési ügyleteiről ismert Energol Rt. egykori igazgatójáról és Laborc Sándor korábbi titkosszolgálati vezetőről van szó. A közöttük lezajlott két megbeszélésről készült hangfelvétel titkosságát nemrég oldotta fel a budapesti Alkotmányvédelmi Hivatal. A leiratok szerint 2008-ban Laborc a Portiktól származó, közéleti szereplőkre terhelő információkat a nyilvánosság előtt akarta felhasználni. A dokumentumokból kiderül, az 1998-as Aranykéz utcai robbantásos merénylet és Prisztás József vállalkozó meggyilkolása ügyében felbujtással gyanúsított Portik félt attól, hogy 2010-ben a baloldal elveszti a választásokat, és mindent megtett volna, amit kérnek tőle. – szerk. megj.) A részleteket tudjuk, vagy legalábbis azt hisszük, hogy tudunk valamit. A hasonlóság a két eset között egyértelmű. A módszerek nem változtak, legtöbb esetben csak névcserék, „átkeresztelések" történtek. A valóság az, hogy az átlagpolgár nem tudja, nem is sejtheti, hogy milyen mocskos világban él. Az utca embere éli, tengeti életét, és ez az élet napról napra nehezebb lesz, mert a világ változik ugyan, de erkölcsileg nem lesz jobb, tisztességesebb. A világot valahol irányítják, nem tudni pontosan hol, de ha azt mondjuk: „háttérhatalom", nem tévedhetünk sokat. Jogos a kérdés: milyen erős ez a hatalom? Valószínű, hogy befolyásuk óriási, gazdasági téren egyeduralmuk van, de befolyásolják – beszervezett személyeken keresztül – a politikai életet, a választások kimenetelét, és a titkosszolgálati hálózatok segítségével a számukra terhes ellenzéket is gyengíteni tudják. A Magyarországon most felfedett 2008-as botrány tehát nem egyedi eset, számunkra azért tűnik érdekesnek, „feltűnőnek", mert most kaparták ki.
Látunk más furcsaságot is, mely normálisan gondolkodó embert felháborít. A román Szociáldemokrata Párt (PSD) kongresszusán egy magyar szocialista képviselő (hölgy), virágátadás közben, térdelve adott puszit az alakulat alapító elnökének, Ion Iliescu volt államfőnek. Tévedés ne essék, mindenkinek tisztelem a politikai nézeteit, voltak (tisztességes) kommunista barátaim, szóval nem azzal van baj, hogy ki milyen ideológiát követ, ha ebben hisz, és nem személyes, anyagi érdekből politizál. De a románok tudják, ki volt Iliescu, és tudják a magyarok is. A moszkovita tanítvány a Ceauşescu-rendszer egyik éllovasa volt, sokban nem különbözött a „főnőkétől", akitől gyorsan megszabadult, hogy aztán a helyébe ülhessen. Ha ténylegesen szeretnének sötét múltjukkal szakítani, a most ellenzékben harcoló magyar szocialisták legalább nyilvános gesztusaikban legyenek elővigyázatosak. Az MSZP fiatal, „tisztességes" gárdája buzgón igyekszik a kellemetlen múltat felejtetni és egy generációs cserével új úti célt mutatni az esetleges támogatóknak, ugyanakkor prominens képviselőjük hanyatt-homlok rohanva, virággal a kezében „térdre borul", és úgy csókolja a román nép Ceauşescu-utódját.
Nem voltam soha bosszúálló, ma már nincs helye a „tetemrehívásnak", de azért elégeljük meg végre, hogy buta cirkusznézőket csináljanak belőlünk, akik szájtátva nézik a piszkos múltat felidéző bohóckodásokat. A világ kihívásai sokkal nagyobbak, jelentősebbek, semhogy holmi alvilági és „nemzetbiztonsági" főemberek viselt dolgaival hetekig, hónapokig foglalkozzunk. Egyszerűen, de radikálisan félre kell tenni őket az útból. Úgy is szokás mondani: ki kell őket vonni a forgalomból, de a hasonló – még létező és működő – egyedeket is. A román közéleti szférára is vonatkozik az előbbi. Rossz emlékeket felidéző perszónáknak ne adjunk alkalmat, hogy nyilvános helyeken virágcsokrok mögé bújjanak. Ezek az apró tisztogatások nem tüntetik el, de legalább nehezítik a „háttérhatalom" munkáját. És ez is valami.
Remélem, világosan beszéltem!
Hollai Hehs Ottó
A szerző Németországban élő publicista
Krónika (Kolozsvár)

Három év szünet után ismét megrendezték az ODIF-ot
Három év szünet után újraindult hétvégén az Országos Diákszínjátszó Fesztivál (ODIF), amelynek ezúttal Nagyvárad adott otthont. Legutóbb 2010-ben Székelyudvarhelyen szervezték meg a rendezvényt, azóta viszont anyagi források hiányában elmaradt.
A Körös-parti városban tartott 18. ODIF-on Erdély és a Partium tizenegy diákszínjátszó csapata lépett színpadra szombaton, tegnap pedig a szervező magyartanárok és a szakmai zsűri kiértékelte a produkciókat, így az arra érdemes diákok átvehették a nekik járó díjakat.
A díjátadást megelőzően Tóth Márta, a fesztiválnak otthont adó Ady Endre Gimnázium igazgatója köszöntötte a résztvevőket. Felidézte: az elmúlt két évben a Szigligeti Színház és Nagyvárad magyar iskolái, illetve a vegyes tannyelvű tanintézetek magyar tagozatai között sikeres együttműködés alakult ki, aminek eredményeképpen már több előadást is színpadra állítottak a fiatalok, a színház művészeinek szakmai vezetésével. A teátrum ugyanakkor abban is segített, hogy a mostani fesztiválon bemutatott produkciók valódi színházi körülmények között valósulhassanak meg a gimnázium dísztermében. Az igazgató rámutatott: az ODIF újraindításában a határon túli magyar kultúrát támogató magyarországi Balassi Intézet anyagi segítsége játszott kulcsszerepet – az intézet ígérete szerint a jövő évben ismét Székelyudvarhelyen megrendezendő 19. kiadást is támogatják.
Az eredményhirdetést váró diákokhoz Ile Erzsébet magyar szakos tanfelügyelő is szólt, aki a váradi diákszínjátszás nagy múltjára emlékeztetette a közönséget, kiemelve az 1971-ben alakult Kortárs Színpad munkásságát. Az illetékes arra is kitért, hogy mennyire fontos a diákszínjátszás a nemformális nevelésben.
A produkciókat a zsűri tagja, Nagy András László színházi rendező, a magyar Szín-Játékos Szövetség elnöke értékelte. A rendező örömmel nyugtázta, hogy az erdélyi és partiumi iskolai színjátszócsoportok megtalálták saját hangjukat, és már sem a magyarországi, sem a román amatőrszínjátszókra nem próbálnak hasonlítani. Ugyanakkor örvendetes fejleményként értékelte azt is, hogy a diákszínjátszásban mind az oktatás, mind a színházi szakma megtalálta saját szerepét.
A fesztiválon minden fellépő csoport díjazásban részesült. A legtöbb elismerést a váradi Létra csapat kapta, de többszörösen díjazták a kézdivásárhelyi Macskakő csapat A nagy medve című előadását, a szilágykrasznai Tinikomédiásokat és a szilágycsehi Berkenyét is. A kézdivásárhelyi színjátszók a Magyar Színjátékosok Szövetségének különdíjaként egy békéscsabai fesztiválra is meghívást kaptak produkciójukkal.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Egy kilogramm Gündisch
Romániában és Németországban is csak civil kezdeményezésre folyik tényfeltárás arról, miként árusította ki a bukaresti kommunista rezsim az erdélyi szászokat és svábokat az NSZK-nak. A Ceauşescu által fejpénzért eladott romániai németek közül elenyésző számban tértek vissza szülőföldjükre.
Olaj, zsidók és németek a mi legfontosabb export árucikkeink – foglalta össze állítólag Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár bizalmas elvtársainak szűk körében hazája külkereskedelmi irányvonalát. A bukaresti diktátornak busás hasznot hozó iparággá sikerült fejlesztenie a „kisebbségexportot": az elmúlt években napvilágot látott adatok szerint a kommunista rezsim több mint egymilliárd német márkát hajtott be a Német Szövetségi Köztársaságtól (NSZK) az erdélyi szász és bánsági sváb kisebbség kiárusításáért. A hivatalosan „családegyesítésnek" nevezett akcióról nemrég konferenciát rendeztek Nagyszebenben, a német közszolgálati rádió pedig riportot szentelt a témának.
Fejpénz bőröndben
A kommunista rezsim az ötvenes években, Gheorghe Gheorghiu-Dej idején vágott neki az emberkereskedelemnek a zsidók kiárusításával; Izrael 2000 és 50 ezer dollár közötti összeget fizetett egy-egy romániai zsidó személyért. A második világháború után még 400 ezer főre rúgó német közösség tagjaira – akiket a kommunista rendszer Hitler szövetségeseinek tekintett, kifosztott és elnyomott – azután került sor, hogy Karl Carstens nyugatnémet külügyi államtitkár – későbbi államfő – a hatvanas évek elején azt javasolta a bonni pénzügyi tárcának, különítsen el százmillió márkát százezer romániai német „kiváltására".
Országépítéstől a vészes fogyásig
A többnyire evangélikus szászok ősei a Német-római Birodalom nyugati feléből, a mai Luxemburg és Belgium területéről jöttek Erdélybe több mint 800 évvel ezelőtt, míg a katolikus svábokat a 18. században Mária Terézia telepítette a Bánságba. A telepesek első hulláma 1150 körül érkezett, amikor II. Géza király a 12. század közepén a keleti országrész nagyobb arányú betelepítésébe kezdett; 1186-ban a magyar királynak már szép jövedelme volt a telepesek adójából. A közrendűek fejlettebb földművelő technikát, a lovagok (gerébek) ütőképes haderőt biztosítottak a magyar királyság számára, amely cserébe a betelepülőknek rendkívüli kiváltságokat biztosított: a vizek és erdők szabad használata mellett vámmentességet élveztek, egy összegben adóztak, maguk választották plébánosukat, és az élükre kirendelt szebeni prépostság közvetlenül az esztergomi érseknek volt alárendelve, nem pedig a gyulafehérvári püspöknek. A 14. században megkezdődött a Szászföld rohamos városiasodása, a távolsági kereskedő- és kézművespolgárság megjelenése, a szászok kiépítettek egy Európában egyedülálló templomerődláncot. Erdély német nevét (Siebenbürgen) a hét legnagyobb erődített szász városról – Beszterce, Nagyszeben, Kolozsvár, Brassó, Medgyes, Szászsebes, Segesvár – kapta. A két világháború között körülbelül 800 ezer német élt Romániában, de a második világégés idején Antonescu marsall megállapodott Hitlerrel abban, hogy a szászokat a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. Az itthon maradottakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportálták, vagy kényszerlakhelyre űzték, így már az 50-es évekre megfeleződött a közösség száma; ezt követte a Ceauşescu-féle emberkereskedelem.
Ceauşescu uralma idején 225 ezer szász és sváb vándorolt ki az NSZK-ba, akiknek szabadságáért a német állam fejpénzt fizetett. Csaknem 210 ezer személy kitelepedési engedélyének megszerzése Heinz Günther Hüsch ügyvéd érdeme, aki személyesen alkudozott értük a román titkosszolgálattal, a Szekuritátéval. A Német Kereszténydemokrata Unió (CDU) volt parlamenti képviselője a szebeni fórumon, majd a német közrádiónak adott interjúban feltárta, a titkos művelet során az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát kapott a Ceauşescu-rezsim. „Ennyibe került a szász Konrad Gündisch 1984-ben. Hetvenöt kiló voltam, kiszámíthatja, mennyibe került egy kiló Gündisch abban az évben. Alig valamivel több, mint a disznóhús" – illusztrálta saját kiárusításának történetét a Provincia című lapban 2002-ben megjelent interjúban a kolozsvári származású történész, az Oldenburgi Egyetem professzora.
A bonni kormány többnyire bőröndbe rejtve, készpénzben juttatta el a vételárat a személyesen Ceauşescu, valamint elnyomó gépezete, a Szekuritáte csúcsvezetői által koordinált román emberkereskedőknek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok. „Vadászfegyvereket, töltényeket és messzelátókat küldtünk neki, de információt nem adtunk el a románoknak. A Szekuritátéval való együttműködés erre nem terjedt ki" – mondta Hüsch. A hivatalos tranzakcióval párhuzamosan az anyaországukba emigráló németek csúszópénzt is fizettek kérvényük mihamarabbi elbírálásáért – mindezt közvetítőknek nevezett szekus ügynököknek –, a román állampolgárságról való lemondásuk jóváhagyásáért.
„A 80-as években mindenki menni akart. A németországi pénz jól jött a Ceauşescu-rezsimnek. A diktátornak mi csak egy valutatartalékot jelentettünk. Amikor kellett a pénz, útnak engedett egy népesebb német kontingenst, és behajtotta a pénzt Németországon" – nyilatkozta Eginald Schlattner író, a Szeben megyei Veresmart evangélikus lelkésze. A Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) archívumában több mint 50 kötetre rúg a szászok exportját, az 1968 és 1989 között lebonyolított (fél)hivatalos tárgyalásokról, adásvételi alkudozásokról feljegyzett vallomásokat feldolgozó dokumentumanyag. A hírszerzéstől származó iratok titkosítását azonban a mai napig nem oldották fel, amit Traian Băsescu államfő még első mandátuma idején azzal indokolt, hogy a zsidók és németek eladásában érintett számos román politikus ma is él, sőt aktív szerepet tölt be a közéletben.
Kényszerű, majd önkéntes exodus
A Ceauşescu-féle emberkereskedelem megtette hatását: az 1989-es rendszerváltás után nem sokkal már csak 111 ezer német nemzetiségű személyt tartottak nyilván Romániában. Aztán a „békeidőkben" bekövetkezett újabb, ugyancsak tömeges, de immár önként vállalt exodus folytán – az 1992-es és a 2002-es népszámlálás között a közösség lélekszáma megfeleződött – számuk alig 36 ezerre apadt. Nem véletlen, hogy a több mint nyolcszáz éves erdélyi múltra visszatekintő, Brassó, Beszterce, Szeben, Medgyes, Segesvár, Szászsebes épített örökségén kitörölhetetlen nyomot hagyó elűzött szász közül csak néhányan tértek haza. Ehhez hozzátartozik az is, hogy többségükben mély sebet hagyott a kisemmizettség, és a mai napig bizalmatlanok a román jogállamiság, a törvények tiszteletben tartása iránt. Emellett elterjedt az a vélemény is, miszerint csak az a szász telepszik vissza Németországból, aki ott kudarcot vallott, aki nem tudott érvényesülni.
A kivándoroltak jelentős része ún. szülőföldi szervezetekbe tömörülve éli újra erdélyi szász identitását, évente egyszer hazalátogatva szülőföldjére, pontosabban a szinte teljesen elnéptelenedett, vagy románok és cigányok által belakott szász településekre. Néhányan Románia 2007-es EU-csatlakozása, a határok légiesülése nyomán sikeres vállalkozásba kezdtek. A ritka kivételek egyike a családjával 1988-ban, 13 évesen Szebenből Stuttgartba kivándorolt Frank Thomas Ziegler, aki 34 évesen visszatelepedett szülővárosába, ahol az evangélikus egyház kulturális menedzsereként és a Brukenthal Múzeum művészettörténészeként tevékenykedik. „A hazatelepülők számunkra hatalmas jelképes értéket képviselnek, számuk azonban elenyésző" – állapította meg korábban Klaus Johannis szebeni polgármester. A nemrég a kormányzó liberális pártba (PNL) is beiratkozott politikus annak ellenére irányítja 2000 óta a közösség egykori politikai fővárosát, hogy a 137 ezer lelkes megyeszékhelyen ma már csak 1400 szász él, a Német Demokrata Fórum mégis kétharmados többséggel rendelkezik a helyi képviselő-testületben. Jelenlegi helyzetüket, az általuk itt-ott képviselt politikai erőt korábban valaki a következő anekdotával igyekezett illusztrálni: Erdélyi szászok leszármazottai kirándultak el Nagyszebenbe. Kérdezgették a helyi lakosokat, hogy hol, melyik városrészben találhatóak még szászok. Válaszként a következőt kapták: „Most van a városi tanács ülése. Ott vannak mind."
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Kiss Károly kordokumentuma
2012-ben jelent meg Kiss Károly agrármérnöknek Ilyenek voltunk mi? című könyve, melyet szülei emlékére írt. „Nem naplószerű ez az írás és nem a családról szól. Saját emlékeimről írok. Lehetnek benne időeltolódások, de így kerek az életem regénye, ahogy emlékszem reá.”
Hajdani iskolatársamtól, Kiss Károly által írt könyvet hozott a posta. Meglepett a tekintélyes küldemény. Súlya 1 kg 400 deka, majdnem egy és fél kiló. Nagysága 29×20,5 cm, oldalainak száma 562, kis betűkkel szedve.
Magát a könyvet a szerző adta ki a temesvári EAST WEST PRINT nyomdájában, 200 példányban. Címe: Ilyenek voltunk mi? Alcíme: „ A küzdelemre felkent daliák” Nem csak a szépre emlékezek… Egy becsapott generációja a küzdelemre felkent daliáknak- olvasható. A könyvet szerkesztette dr. M-Kiss András. A borító Gherman Ion designja. Majd következik a kézzel beírt ajánlás: „Ajánlom e könyvet Csomafáy Ferenc volt osztálytársamnak. Emlék a régmúltból. Kiss Károly”. Majd a dátum.
Az eddig leírtakból is láthatjuk, nem egy szilfid munka. Ennek megfelelően, sok mindenről ír a maga szemszögéből, látva mindazt, amit megélt és arra érdemesnek tartott, hogy írásban is rögzítsen. Elérvén azt, hogy tulajdonképpen egy sajátosan megfogalmazott kordokumentumot alkotott, nem is akármilyen módon. Mindannyian a körülöttünk levő élet ránk gyakorolt hatása alatt láthattuk, hallhattuk, tehettük azt, amit belső adottságaink, valamint szerencsénk következtében e földi lét alatt megélhettünk.
Mivel az ember a maga egyediségének következtében mindent, amit megél, egyénien teszi, ez a könyv is magában hordozza azt az egyediséget, amely mondanivalójában is eredeti. Ugyanabban a korban, ugyanolyan körülmények közepette mindenikünk másként látta az őt körülvevő világnak különböző megnyilvánulásait. Talán ez a példa is serkentően hathat azokra, akik megengedhetik maguknak azt a luxust, azt a plusz munkát, hogy leírják a velük megtörténteket.
Az érettségi után mindenikünk különböző pályát futott be, különböző sikerrel. Mindenikünk élete több kötetes is lehet, hiszen a XX. század talán legzivatarosabb időszakát élhettük át.
Kiss Károly azok közé tartozott és tartozik, akik mindent, ami körülötte történt, igyekezett megérteni és a maga módján, értelmezni. Mivel saját bevallása szerint munkás-paraszt származású, ez a gondolkodás későbbiekben is érezteti hatását, lévén származásilag első nemzedéke azoknak, akik városon születtek, és nevelkedtek. Magukon viselik azoknak a hatásoknak a megnyilvánulásait, melyek a kolozsvári embereket valamilyen módon jól meghatározzák.
Az ősi iskola, a maga tradíciójával, szokás rendjével mind azt eredményezte, hogy végzettjei az események pergésétől függetlenül, tudatosan ennek a gondolkodásnak a hordozói voltak. Amikor valaki, esetünkben Kiss Károly, visszaemlékezéseit, melyeket sok esetben évtizedekkel később, emlékezetből írja, nagy kockázati tényezőt is vállal.
Szándékai nemesek, de az írás megjelenése már felelősség vállalással is jár, mert lehet olvasótáborában olyan, aki a leírtaknak szintén megélője volt, és az eseményeket belső adottságain keresztül mégis másképp élte meg, más hatások érték, mint a szerzőt.
Talán ennek is köszönhető az a végeredmény, ami a könyv elolvasása után az olvasóban megfogalmazódik.
Először is örvendek annak a társadalmi tablónak, melyet a szerző a könyvében, felvázol. Tükrözvén azokat a hatásokat, melyek mindannyiunkat érik ilyen vagy olyan formában. Megismerek egy rakás nevet, mely az égvilágán nekem nem mond semmit, mert amikor már n – szer olvasom. Rendes ember volt… Szinte immúnissá válok.
Számomra példaértékű, ahogy édesanyjáról, feleségéről, fiáról és leányáról, azokról a helységekről ír, ahol tevékenykedett. Itt már kordokumentumok erejével győz meg arról az eseménysor izgalmasságáról, egyediségéről, melyet érdemes elolvasnom. A vidéki élet nem mindennapiságának napi küzdelmeiről, ami végül is hatással van a társadalmi életre.
Anélkül, hogy kihangsúlyozná, társadalmi tablójában felvonultatva különböző személyeket, a tükrözi azt a fura életet, melyet egy elnyomó hatalom ki tudott építeni a különböző egyének segítségével.
A különböző nemzetiségek együttélésének kezelése, még ma is rögös feladat, melyet csak nagyon sok türelemmel, jó indulattal és következetes munkával lehet megoldani.
A világban nem csak országunk, de más országok is keresik azt a kivezető utat, mely minden állampolgárának elfogadható, életet jelenthetne. A könyv szerintem talán egyik legértékesebb része az Egyiptommal foglalkozó fejezete. De ez nem jelenti a székelyföldi események hátrább tolását. Tulajdonképpen mindenik fejezetnek megvan az értelme és a sajátos mondanivalója, melyért érdemes elolvasni.
A könyv utolsó fejezete „Végszó, amelyben megmosom kezeimet”. Arról a belső késztetésről írt, amely az írásra ösztönözte. „Írd le, súgták belülről, a kísérleti nyúléletednek mindazon szakaszát, amelyen keresztül mentél…Sőt részese lettél egy olyan kíméletlen kísérletnek, rombolásnak, amikor nem csak anyagi károk keletkeztek, hanem a lelkeket is rombolták, egy új élet megszületésének hamis jelszavaival”.
Mezőgazdászhoz méltó munka a termés gazdagsága, melynek a hozama is érték.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Gyurcsány: Nincs okunk elnézést kérni a határon túli magyaroktól
Gyurcsány Ferenc az ATV Egyenes beszéd című műsorának adott interjújában kijelentette: továbbra sem kellene visszavonulnia a baloldalnak a 2004-es népszavazás során vallott nézeteitől. A múlt héten Gyurcsány Ferenc a Demokratikus Koalíció elnöke az ATV-ben arról beszélt: nincs ok elnézést kérni azokért az álláspontokért, amelyeket akkori pártja, az MSZP képviselt a határon túli magyarok állampolgársági és szavazati joga ügyében. A műsorban Gyurcsány – miközben elfeledkezett, hogy a 2004-es népszavazás nem csupán a szavazati jogokról szólt – kijelentette: „az egy elvi kérdés, hogy aki nem viseli döntésének következményét, az ne vegyen részt a magyarországi parlamenti választásokon. Muszáj kitartani amellett az álláspontja mellett a baloldalnak, hogy nem lehet szavazati jogot adni azoknak, akik a szavazások következményeiből nem fognak majd részesülni." Közben kitért saját politikusi szerepének megítélésére is. Gyurcsány úgy látja, hogy 2006 óta ő Magyarország legőszintébb politikusa és bizonyos értelemben a legtragikusabb szereplője.
Ismeretes, hogy Mesterházy Attila, az MSZP jelenlegi elnöke már bocsánatot kért a határon túli magyaroktól a baloldal 2004-es álláspontja miatt, és egy 21. századi, korszerű politikai magatartásnak titulálta gesztusát. Gyurcsány Ferenc – mint ismeretes – Mesterházy bocsánatkérésére reagálva erőtlennek, tehetségtelennek és gyávának nevezte a MSZP elnökét. Bajnai Gordon pedig a napokban tett felvidéki látogatása alkalmával megerősítette korábbi kijelentését, miszerint szerzett jogokat a határon túli magyaroktól vissza nem vesznek. Gyurcsány tehát továbbra is arra szólítja fel az egész baloldalt, beleértve várható választási szövetségeseit, hogy ebben a kérdésben ne engedjen a jobboldal állandó nyomásának.
Felvidék.ma

Ezt a nemzetet jó néhányszor agyba-főbe verték
A magyar kártya – beszélgetés Markó Bélával címmel jelenik meg a Kőrössi P. József által jegyzett kötet május végén, a könyvhéten egy olyan játszmáról, amelynek nincs győztese, csak vesztesei. Ebből közlünk egy fontos fejezetet.
− Kőrössi P. József: Sajnos akár központi gondolata is lehetne ennek a könyvnek az az érzékenység, ami Magyarországon a nacionalizmus vonatkozásában van. Mondjuk ki, hogy amiről beszélek, elsősorban nem is baloldali érzékenység, hanem zsidó érzékenység, ami érthető, és világos az üzenete is: most időben szólunk: soha többet gettót, gettósítást, soha többet fasizmust! Ha azt mondom, amit tudunk, hogy a harmincas évek közepétől gyakorlatilag folyamatosan, fokozatosan, először retorikai szinten, verbális szinten, később pedig cselekvésekben következett be az, ami bekövetkezett, és ennek feléledését tapasztaljuk ma mindannyian, amikor kirekesztenek, amikor zsidókat akarnak ismét megszámlálni, akkor azt mondom: jogos az emberekben a félelem. Sőt! Számomra még az is probléma és felháborít itt belül valahol, amikor azt mondják magyarul beszélő, magyarul író, magyarul gondolkodó, alkotó, magyarul érző emberekre, hogy zsidó. Ha csak ő maga nem akarja magát így meghatározni. Zsidó költők antológiája – hogy hangzik ez? Magyar költők, magyarul írnak magyar verset, ha versnyelven is. Ezek botrányos dolgok. A magyar zsidók részéről én ezt az érzékenységet megértem. Mégis azt mondom, valahogy megnyugtatóan fel kellene oldani és különbséget tenni, megkülönböztetni a kirekesztőt az önvédőtől. Beszéltünk arról, hogy hol van a konszenzusnak a lehetősége a társadalomban. (…) El kellene fogadtatni az emberekkel azt, hogy igenis van befogadó nacionalizmus, van elfogadó nacionalizmus, és van jogvédő, védekező nacionalizmus – és ez mind egy. Erdélyben az én tapasztalatom és véleményem szerint ez van. Amiről te is beszéltél: ha az embernek nem fáj a foga, nem keres fogorvost. Itt most az a helyzet ugye, hogy amennyiben nem tartja ébren akár szervezeti szinten is egy közösség azt, hogy ő mit akar, hogy egyenrangú akar lenni a többséggel, akkor ez a dolog elsorvad. Ezt nem lehet nacionalizmusnak nevezni, legalábbis nem lehet kirekesztő nacionalizmusnak tekinteni, de Magyarországon sajnos még mindig így van, ezzel a szemöldökmegvonással tekintenek ide, az erdélyi magyar törekvéseket ezzel a gyanakvással szemlélik. Mit ugrálnak, mit hőbörögnek Erdélyben, és azonosítják az erdélyi magyarság képviseletét, megszólalását a magyarországi szélsőjobb vagy fasiszta megnyilvánulásokkal. Megint Tőkést kell példaként felhoznom, mert az ő retorikája hasonlít ahhoz, ami Magyarországon a szélsőséges retorika. De hol áll Tőkés az erdélyi magyarságtól? Nagyon nagy az a távolság, én ezt tapasztalom.
− Markó Béla: Én is azt hiszem, hogy erről mindenképpen kell beszélni, néhány fontos dolgot én is megpróbálok elmondani. Könyveket lehetne telebeszélni ezzel, mert nekünk az az életünk, hogy ehhez a kérdéshez viszonyuljunk. Legalábbis nekem ez volt az elmúlt huszonvalahány esztendőben: próbáljuk meghatározni, hogy miben élünk, és azt, hogy miben kellene élnünk. A magyarországi antiszemitizmust több szempontból is óriási ostobaságnak tartom. Talán mondtam már, beszéltünk róla, nemcsak zsidóellenesnek, magyarellenesnek is tartom. Rendkívül veszedelmesnek. Az ilyen típusú magyarországi nacionalizmus között és aközött, hogy Erdélyben a teljes közéletet, vagy ha nem is a teljes közéletet, de az erdélyi magyar politikát mindenképpen átitatja a nemzeti identitás előtérbe helyezése, nevezhetjük nacionalizmusnak is, de nem is biztos, hogy jó így nevezni. A kettő között nincsen semmi átjárás. Miért nincsen semmi átjárás? Miért van ma az, hogy hál’ istennek Erdélyben ez a fajta nemzetközpontú gondolkodás egyáltalán nem jár együtt sem antiszemitizmussal, sem cigányellenességgel? Tulajdonképpen még romángyűlölettel sem jár együtt, pedig ezt nehéz mondani, mert nagyon gyakran éppen a románokkal szemben fogalmazzuk meg az identitásunkat, és ez valóban feltételezi a román elnyomó szándékok gyűlöletét, de nem jelenti a köznapi román ember elutasítását, természetesen. Azért nem, mert ez nem egy etnikai, genetikai blődség, amiben mi itt élünk, és amit végigszenvedünk, hanem arról szól, ha valaki zsidó származású, ha cigány származású, mindegy, milyen származású, akkor is rászólnak a hivatalban, ahol még rászólnak – mert sikerült elérni, hogy nagyon sok helyen már nem –, hogy ne beszéljen magyarul, beszéljen románul. Tehát a nyelv és a kultúra különböztet meg minket, és nem az, hogy e mögött milyen származás van. Ezt a fajta nemzeti identitásfelfogást, hogy a nyelv érték, a kultúra érték, én nagyon is fontosnak tartom. Persze hogy emögé felsorakoztatnak eredetmítoszokat, hozzátapadnak Székelyföldön is mindenféle múzeumba való tradíciók, rovásírást tanítanak a gyerekeknek. Van ilyen itt is, de a mi történetünk alapvetően arról szól, hogy ha valaki magyar, zsidó, cigány, csángó stb., és magyarul szólal meg, akkor gyakran adódik olyan helyzet, hogy figyelmeztetik, beszéljen románul. Magyarországon a nacionalisták, a szélsőjobb, az antiszemiták nem a nyelvet vagy a kultúrát tekintik értéknek, hanem az eredetet. Eljutottunk a hagyományos nacionalizmus hagyományos közhelyeihez. Azért veszélyesek ezek a házmester-ideológiák –így volt szokás nevezni –, mert arról szólnak, hogy nem az az érték, amit létrehoztam, amit teremtettem, hanem az, hogy milyen géneket hoztam magammal. Árpádtól származol, vagy nem származol Árpádtól? Ezzel helyettesítem be azt az egyéni teljesítményt, amit nekem kellene fölmutatnom. Azért annyira vonzók az ilyen jellegű nacionalista ideológiák, mert fölmentenek az alól, hogy te magad teljesíts, amikor azt mondják, te eleve értékes vagy, mert annak születtél, aminek születtél, a másik pedig eleve értéktelen, mert annak született, aminek született. Közhelyek, amiket nem árt időről időre újra elmondani és tisztázni. Ennek semmi köze ahhoz, amit mi gondolunk a magyarságunkról.
Magyarországon jelentős értelmiségieknek joggal fut végig az idegszálaikon a borzongás, amikor úgy érzik, hogy itt nálunk valakik a magyarságtudatot, a magyar identitást helyezik előtérbe. De hát előtérbe lehet helyezni úgy, hogy más értékeket helyettesitek be velük, és úgy is, hogy ezzel van baj. Ha ennek alapján diszkriminálnak mások, mondjuk, a románok, persze hogy fáj. Fáj a fogam, nincs mit csinálni, azzal foglalkozom, hogy van-e fogorvos. Forgatom a lexikonokat, hogy megtaláljam, mi a helyzet a fogpótlás kérdésével és így tovább. Kezdek tájékozódni, kezdek ezzel foglalkozni, kezdek társaságban is arról beszélni, hogy a fogtömés legújabb módszerei mennyire érdekesek, eredményesek.
− K. P. J.: Egy erdélyi értelmiségiben nincsenek olyan gondolatok, hogy a román azért értéktelen, mert eredete szerint román?
− M. B.: Dehogy nincsenek! Én az imént a mi racionális politikai attitűdünkről beszéltem. Olyanfajta egyszerű, primitív nacionalizmust, mint amire utaltál az antiszemitizmust, azt én Székelyföldön a románokkal szemben sokszor tapasztaltam. Persze az érvek mindig különböznek, nincsenek igazi analógiák. Miről van szó a románok esetében? Arról, hogy a románok alsóbbrendű jövevények – nem genetikailag, de mint nép –, nem teljesítenek, semmit a történelemben, nem mutattak föl, a kultúrájuk gyengébb.
− K. P. J.: Semmit nem mutattak föl? Akik ezt mondják, a saját értékrendjük szerint sem gondolhatják komolyan. Ezeknek az embereknek az értékrendje miből áll?
− M. B.: Jó, persze, miből?! Erdélyt be kell járni. Valóban vannak különbségek a társadalom szervezettségében. Ha egy mezőségi román falun végigmégy, de egyébként egy Kárpátokon túli román falun is, akkor az egyéni kezdeményezés szabadságát és balkáni báját, vagy pedig – értelmezés kérdése – balkáni szörnyűségét tapasztalod. Nincs két egyforma kerítés – ezt komolyan mondom. Úgy összességében az utcák egyenesek, a kerítések is egy vonalat alkotnak, de ezen belül az egyik kinnebb egy fél méterrel, a másik bennebb. A házak sem pontosan egy vonalban helyezkednek el. Ez is társadalomszervezés, egyfajta gondolkodásmód. Lehet úgy értelmezni, hogy ez egy alsóbb szervezettségi szint a székely falvakhoz képest, amelyek szintén nyitottak, kimosolyog a virágoskert az utcára, a ház elé. Nyitottak, de rendezettek is. Egyenes vonalban vannak a házak, a kerítések – kisebb nagyobb különbségekkel – egyformák ma is, az emberek utánozzák egymást, többnyire deszka- vagy kovácsoltvas kerítéseket építenek, van egy kis egyenruha a falvakon, még ha faluról falura változik is. Én is hasonlítgatom, büszke vagyok. De mielőtt elfutna velem a ló, mielőtt kezdenék általános konklúziókat levonni, azt mondom: jó, Nézzük meg a szászokat. Ott rend van. Ránk nézve szinte megalázó, hogy a miénkhez képest micsoda rend van náluk, a házaik körül, a falvaikban, micsoda fegyelem. A szász házak erődszerűek, hozzájuk képest mi is csak házikókat építettünk, és nem is tartjuk rendben, amink van. Gyerekkoromban állandóan azt hallottam, hogy mi becsületesebbek, leleményesebbek, okosabbak vagyunk, mint a románok. Ez már hasonlíthat valamennyire a magyarországi szélsőséges nacionalizmusra, de még mindig van egy alapvető különbség: ez egy tényleg sarokba szorított népnek a védekező nacionalizmusa volt akkor, és ha úgy tetszik, az ma is. Nem szabad felmenteni, de mégiscsak védekező nacionalizmus volt. Igaz, hogy itt vannak a nyakunkon a románok, igaz, hogy elvették mindenünket, igaz, hogy már beszélni sem hagynak minket magyarul, de mi többet érünk, ők semmi emberek hozzánk képest. Így nem kezelhetők, így nem oldhatók meg történelmileg a dolgok, de ez a magyarázata. Magyarországon mit látok, kívülről? Hogy amit a szélsőjobb művel – és teheti kontroll nélkül –, az egy nemzet öngyilkos viselkedése. Az antiszemitizmus, a cigányellenesség.
− K. P. J.: Hogy lehetne meggyőzni a magyar zsidóságot arról, hogy, például Erdélyben igenis van nacionalizmus, védekező nacionalizmus, és az nem ellenük irányul, mert senki ellen nem irányul? Erre kellene megoldást találni, és nem retorikai szinten, hanem a gyakorlatban. Amikor kimondom, hogy magyar vagyok, nem azért teszem, mert ellenedre mondom, Te is ugyanolyan magyar vagy, mint én, attól függetlenül, vagy azzal együtt, hogy te ilyen vagy olyan, cigány, sváb, zsidó származású magyarnak tartod és mondod magad. Magyar vagyok, magyar érzelmű vagyok, magyar identitású vagyok, és ezzel nem akarok többet mondani, mint, amennyit mondok.
− M. B.: Az antiszemitizmus szétszakítja a magyar kultúrát, a magyar közéletet, tönkretesz mindent. Nem beszélve arról a történelmi bűnről, ami a huszadik században már szörnyűségekbe kergette Európát, Európának ezt a részét különösen, és ezen belül Magyarországot. A holokausztra gondolok, zsidótörvényekre, deportálásokra. Azt az ellentmondást máig nem dolgozta fel senki, máig nem nézett magába ez a nemzet, hogy például Radnóti Miklóst egyik legnagyobb huszadik századi költőnknek tartjuk, így szerepel a tankönyveinkben, de ha belegondolsz az életébe, látod, milyen könnyedséggel vitték a halálba, és egy egész magyar társadalom nem képes ezzel szembenézni. Igen, arról van szó egyébként, amit a kérdésben megfogalmaztál, hogy magyar vagyok, és ez nagyon fontos, de nincsen a ellentétben más identitásjegyekkel. Mi tulajdonképpen ezért küzdünk. Hogy román állampolgárként is lehessünk magyarok. Hogy erdélyiként is lehessek magyar. És így tovább. Ezzel ellentétben a fasizmus arról szól, hogy vagy ilyen vagyok, vagy olyan. Nem lehetek ez is, az is. Erdélyben persze nekünk ma a románokkal szemben kell az identitásunkat meghatároznunk, és ki tudja, mikor szűnik meg ez a szembenállás.
− K. P. J.: A védekező reflex több évszázados.
− M. B.: Itt van Kertész Imre Nobel-díjának az esete és annak a fordítottja, Herta Mülleré. Herta Müller romániai bánsági sváb nemzetiségű, nem román, nem is volt román, soha nem írt román nyelven. Kivándorolt a kommunizmus alatt, német íróként Nobel-díjat kapott. Többnyire arról ír, amit Romániában élt át. A román közélet reakciója egy pillanatnyi zavar után egyértelmű volt. Éspedig a kisajátítási kísérlet. Megpróbálták kisajátítani.
− K. P. J.: Buta reakció volt. Képesek lettek volna eljátszani az esélyt, hogy a közeljövőben egy valóban román író Nobel-díjat kaphasson.
− M. B.: Hát nem tudom. De nem sikerült a kisajátítása, mert Herta Müller elutasította. Bukarestben, Gabriel Liiceanut is leiskolázva, hogy nem vállal közösséget a román értelmiséggel. Kertész Imre magyar író, magyarul ír, magyar identitása van, még akkor is, ha mára már erősen beágyazódott a német környezetbe Németországban. Vele kapcsolatosan nem volt, nem lett volna szükség semmilyen kisajátításra. Természetes módon örülni kellett volna annak, hogy magyar író Nobel-díjat kapott. És ami ennél is lényegesebb – itt látom ezt a magatartást öngyilkosnak –, attól függetlenül, hogy ki hogyan ítéli meg Kertész Imre életművét – én a Sorstalanságot egyedülállóan fontos műnek tartom –, a magyar értelmiségnek ki kellett volna használnia, hogy egy magyar író, Kertész Imre, Nobel-díjat kapott. Felhasználni arra, hogy népszerűsítsük értékeinket Európában. Nemhogy nem így lett, hanem ennek az ellenkezője történt, elkezdődött a zsidózás meg minden disznóság.
− K. P. J.: Sajnos nem tudom pontosan idézni, Cs. Szabó Lászlónál olvastam: az egyén identitásával akkor van baj, amikor a társadalomnak van baja a saját identitásával. Amikor az egyén keresi és nem találja, és mindenfélét kitalál, hogy meghatározza a maga identitását – ami most Magyarországon is történik –, akkor a társadalom maga van identitászavarban. Ha minden olyan nagyon egyértelmű, ősi és mindenki másénál nemesebb, akkor mit kell keresgélni?
− M. B.: Én sem értem, hogy Magyarországon miért ne alakulhatott volna ki egészséges társadalmi tudat és nemzetszemlélet. Törvényszerű volt-e, hogy Magyarország mára ilyen meghasonlott ország legyen? És ha igen, akkor mégis melyek az okai ennek a meghasonlottságnak? Hogyan függ össze ez a huszadik század történelmével, hogyan függ össze Trianonnal? De hát Trianon következményeit elsősorban mi viseljük, akiket elcsatoltak Magyarországtól. Hogy Magyarországon ennek milyen konkrét következményei vannak, és hogyan érzékelik, ezt már sokkal bonyolultabb megítélni. Továbbmenve: mekkora része van ebben a két világháború közti időszaknak, utána a kommunizmusnak, 1956-nak? Nehéz lenne szétszálazni. Miért kudarcos ez az ország, ha nem kudarcos? – valahogy így kellene fogalmazni. 1989-ben, 1990-ben óriási lépéselőnnyel indult Magyarország ebben a térségben, látszólag minden feltétel adott volt, hogy vezető országgá váljék. Kik mit mulasztottak, miért alakulhatott úgy, hogy az előny mára szétporladt?
− K. P. J.: A két háború közötti időszakban egyfajta szupremációt akartunk érvényesíteni, ismét valami hasonlót ahhoz, ami az első világháború következményeihez is vezetett. 1990 után a jobboldali kormányok mintha oda mennének vissza, legalábbis retorikai szinten. Ezt persze hogy sem a románok, sem a szlovákok nem fogadhatják el. Elkezdtünk úgy viselkedni, mint a két háború között. Hallottam román emberektől, akikkel tudok barátkozni, és akik tudnak velem barátkozni, hogy az átlag román emberben a mai napig van kisebbségi érzés, és amikor ezt észreveszi magán, kitör. Ez is egyfajta frusztráció. Nem erről van szó? Vajon mit akartak ezzel a gőgös, pökhendi, magasabbrendűséget erőltető retorikával elérni a rendszerváltás után a konzervatív magyar kormányok? És hol akarták elérni? Hova üzentek, hazafelé vagy a határon túlra? Gondoljunk vissza: beleszóltak a szlovák belügyekbe, beleszóltak a román belügyekbe. Nem a szlovákiai magyar ügyekre és nem a romániai magyar ügyekre gondolok most. Nem ennek isszuk a levét?
− M. B.: Egymás dolgaiba végül is ma már beleszólnak az európai uniós országok. Lassan el kell felejteni annak a szónak a jelentését, hogy belügy. Számomra inkább az a kérdés, hogy ez mennyire kölcsönös. Egyébként ismétlem, én az MDF-kormány külpolitikáját árnyaltabban látom, bár az is konzervatív kormány volt. Igaz, a Kárpát-medencében ők sem voltak eredményesek. Ezt a nemzetet jó néhányszor agyba-főbe verték. Ne menjünk messzibbre: 1848–49. Volt egy ország, tagadhatatlanul jogos igénnyel, hogy szabaddá váljék. Hogy ezen belül nemzetiségi kérdésekben mi volt a helyzet, fontos, de a

Továbbra is politikai okokból büntetik Magyarországot
Brüsszelben továbbra is kettős mércét alkalmaznak, ha Magyar- ország kerül szóba, ez pedig méltánytalan az országgal és a kormánnyal szemben. Az Európai Bizottság legutóbbi jelentése sze-rint ugyanis van esély rá, hogy Magyarország kikerüljön a túlzott deficiteljárás alól, de ehhez Brüsszel szerint még további kormányzati intézkedések szükségesek.
Az elmúlt két esztendőben végig 3% alatt volt az államháztartási hiány, most pedig kiderült, hogy a saját mérlegelésünknél is alacsonyabbra küzdöttük a hiányt, magunk mögé utasítva 19 uniós országot, köztük olyanokat, mint Hollandi, Dánia, Anglia, vagy Ausztria. De akkor miért akar az EU nyomást gyakorolni Magyarországra, miért bizalmatlan Nyugat-Európa a később csatlakozó, keletebbre fekvő államokkal szemben, miért nem ott kéri számon a demokráciát, Franciaországban, Hollandiában, ahol jóval többször tetten érhető a faji gyűlölet és erőszak? 25 év telt el a szocializmus összeomlása óta, és a Nyugat lélekben képtelen elfogadni Európa újraegyesülését. Minderről Perjés Klára beszélgetett Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettessel, közigazgatási, és igazságügyi-miniszterrel. Navracsics Tibor előbb Jana Fischerová raportőr lemondásával kapcsolatosan mondta el véleményét. Jana Fischerová cseh konzervatív képviselő ugyanis azután mondott le posztjáról, hogy nem tartotta elég megalapozottnak az ET parlamenti közgyűlése megbízásából, Magyarországról készült jelentést. Az volt az érzésem, hogy az ítélet már a tárgyalás előtt megszületett, jelentette ki a miniszterelnök-helyettes. Majd kifejtette, hogy szerinte mindennek a hátterében, az Európában dúló politikai vita áll a baloldal és a jobboldal között, ahogy közeledik az EP választásokhoz. Magyarországot nem jogi, hanem politikai vádak érik, hangsúlyozta Navracsics.
A piac, és a nagy beruházások is azt igazolják, hogy a Magyar Kormány gazdaságpolitikája sikeres, hogy Magyarország egy stabil, demokratikus ország, ahová érdemes beruházni, viszont vannak politikusok, akik érdekeltek abban, hogy minket „külön dobozban tartsanak, húzta alá Navracsics. Aki azt is elmagyarázta: egyesek tartanak attól, hogy Magyarország sikeres precedens lesz egy sablonoktól eltérő válságkezeléssel.
A miniszterelnök-helyettes szerint minden nehézség ellenére is érdemes az Európai Unióba tartozni, mert csak így lehet részt venni Európa politikai jövőjének formálásában, Magyarországnak pedig nemzeti érdeke az uniós tagság.
Navracsics szomorúan panaszolta: EU nem veszi figyelembe, hogy Magyarország a 700 eurós átlagfizetésével tudta stabilizálni a saját gazdasági helyzetét, Görögország pedig a 2430 eurós átlagfizetésével folyamatosan csődben van.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Az erdélyi magyarok csak azt akarják, ami az EU-ban természetes
Öt ország szakemberei Sepsiszentgyörgyön mutatják be az Európai autonómiák gyakorlati működését. A hétfőtől péntekig tartó „Autonómiák a gyakorlatban” című műhelymunka keretében tucatnyi hazai magyar és román-, illetve dél-tiroli, finnországi, felvidéki és törökországi szakértő beszél többek között a regionális identitásról, bemutatják a különböző autonómiaformákat, ismertetik a multikulturalitás turisztikai vonzatait, a kisebbségi jogokat, és megvizsgálják miként működnek a területi autonómiák pénzügyi szempontból. Az autonómiáról szóló műhelymunka résztvevői egy hét alatt megismerkednek Háromszék jellegzetességeivel, és Székelyföld autonómia-törekvéseivel.
A rendezvény hétfői megnyitóján Tamás Sándor a háromszéki önkormányzat elnöke rámutatott, hogy az Európai Unió 27 tagországából 11-ben működik kulturális vagy területi autonómia. „Mi is csak azt szeretnénk elérni, ami máshol Európában már létezik a kisebbségekkel kapcsolatban”, mondta Tamás Sándor, aki szerint az egyhetes műhelymunka során többek között azokra a kérdésekre keresik a választ, hogy egy-egy működő autonómiának milyen pénzügyi vonzata van, például ki fizeti a kétnyelvűségből származó többlet kiadást. Másik kérdés, hogy hol vannak a döntéshozási szintek, azaz egy-egy konkrét esetben helyi szinten, regionális szinten vagy a központi kormányzás szintjén döntenek-e, illetve melyek azok a hatáskörök, amikben a kisebbségek saját maguk dönthetnek.
háromszéki önkormányzat elnöke szerint Romániában nagy az ellenállás a központi kormányzat részéről, ezért ebben a kérdésben fontos, hogy a többségi nemzet döntéshozóit meggyőzzük arról, hogy amit Székelyföld autonómiája kapcsán szeretnénk, az mindenkinek jót jelent. „Európában nincs egységes irányelv vagy autonómia modell, ezért Székelyföld autonómiája szempontjából össze szeretnénk gyűjteni a pozitívumokat, például a Dél Tiroli proporcionalitás elvét, a Finnországi tökéletes kétnyelvűséget, vagy az ugyancsak finnországi Svéd egyetem állami finanszírozását, és az Aland szigetek területi autonómiáját”, mondta Tamás Sándor.
A műhelymunka keretében előadást tart többek között Székely István Gergő, politológus, aki kulturális és területi autonómiaformákról értekezik. Különböző autonómia és kisebbségi önkormányzati modellekre helyezi a hangsúlyt az elméleti megfontolások, valamint néhány európai működő példán keresztül. Továbbá a romániai magyar kisebbség helyzetét, a különböző autonómiakoncepciók kidolgozását tárgyalja a kommunista rezsim bukása után és a jelenlegi helyzet tükrében.
A finnországi Ann-Sofie Backgren nemzetközi projektmenedzser, az Európai Határmenti Régiók Egyesületének alelnöke. Témája a turizmus a különböző etnikai kultúrával rendelkező régiókban: hagyományos termékek, regionális marketing. Esettanulmányának alapja a finnországi Kvarken szigetcsoport (Ostrobothnia régió), amely 2006-ban felkerült az UNESCO világörökség listájára. Jellegzetesen kétnyelvű régió, amely svédül és finnül beszélőknek is egyaránt otthont nyújt.
Szlovákiából érkezik Horony Ákos, ügyvéd, aki előadásában a mai Szlovákia etnikai viszonyait és azok történelmi változásait mutatja be. A szlovák nemzetállam jellemzőiről, Szlovákia kisebbségpolitikájáról és a szlovák többségi lakosság és magyar kisebbség viszonyát taglalja.
Az autonómia a képviselet irányelvére építkezve lehetővé teszi, hogy közpénzt lehessen felhasználni a közös cél érdekében. A pénzügyi politikáknak egyezniük kell a közösség reális célkitűzéseivel. Dél-Tirol esete nagyobb rálátást nyújt a témára – vallja Davide Zaffi, a Dél-Tirol Autonóm Régió Nyelvi Kisebbségek Osztályának szakértője. Előadásának címe Az önrendelkezés pénzügyi eszközei.
Bakk Miklós, politológus A nyugat-és kelet-európai kisebbségek jogainak összehasonlítása, jókormányzatiság multietnikus közösségekben címmel tart előadást. Betekintést nyújt az Európai Unió tagállamainak alkotmányaiba, meghatározva a kelet és nyugat európai megoldás közötti különbségeket. Az Európai Bizottság „Élethosszig tartó tanulás” programja által finanszírozott műhelymunka sorozat pénteken a háromszéki megyeháza tanácstermében nyilvános kerekasztal-beszélgetéssel zárul, ahol Székelyföld a gyakorlatban címmel Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke és dr. Valentin Stan, a Bukaresti Tudományegyetem Történelem Karának professzora tart előadást. Záró momentumként a műhelymunka következtetéseit, tapasztalataikat ismertetik a műhelygyakorlaton résztvevők.
A bukaresti média máris azt kezdte firtatni, hogy miként nyerhettek egy ilyen témájú rendezvényre uniós támogatást a román oktatásügyi minisztériumon keresztül. Ennek következtében a minisztérium ellenőrző csoportja csütörtökön helyszíni szemlére érkezik Sepsiszentgyörgyre. Kovács Zsolt
www.slagerradio.ro
Erdély.ma

Rangos szellemi műhely a Tamási Áron Gimnázium
Közleményt juttatott el szerkesztőségünkbe a Tamási Áron Gimnázium mukaközössége. Felháborodtak a Polgármesteri Hivatal állásfoglalásán.
Iskolánk, a Tamási Áron Gimnázium munkaközössége méltán felháborodott a székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatalnak a médiában közölt újabb állásfoglalásán, miszerint: „Korábban a város legjobb iskolájának tartott, mindenki által Giminek nevezett Tamási Áron Gimnázium az elmúlt húsz évben nemcsak állagában romlott le, hanem a tanulmányi eredmények is a valamikori színvonal alá estek (...)".
Nem hagyhatjuk szó nélkül e rangos szellemi műhely, a Gimi színvonalának csökkenéséről szóló kijelentést. Tudtunkkal a Polgármesteri Hivatal sohasem végzett semmilyen felmérést a Gimiben történő oktatás színvonaláról.
Figyelmükbe ajánljuk a Tamási Áron Gimnázium 1989 óta rendszeresen megjelenő Évkönyveit, amelyekben a számok nyelvén követhető iskolánk versenyképességének fejlődése a rendszerváltás óta.
A rendszerváltás előtt is színvonaláról, igényes nevelési-oktatási munkájáról híres iskolánk eredményességét diákjainak teljesítményei igazolták. 1989 előtt is diákjaink 75-80%-a a legjobb egyetemeken tanulhatott tovább tandíjmentesen az iskolánkban kapott színvonalas oktatásnak köszönhetően.
Manapság diákjaink 85-95%-a tanul tovább, átlagban 80% államilag támogatott helyeken, amit tanulmányi eredményeivel érdemelt ki.
A rendszerváltás óta is megszokott nálunk a túljelentkezés kezdő osztályainkba, ez azt igazolja, hogy az iskolai és továbbjutási eredményeink szerint érdemes a Gimit választani.
Ugyanakkor tanév közben is gyakori Székelyudvarhely más iskoláiban tanuló középiskolások átiratkozási kérése. Tanáraink 85%-a I. fokozattal rendelkezik, doktori fokozattal rendelkező tanáraink száma is bővült. Az is tény, hogy tanáraink többsége módszertani felelős tisztséget tölt be.
A rendszeres szakellenőrzések sorozatán is a Tamási Áron Gimnázium a legmagasabb minősítéseket kapta hivatalos ellenőrző szervektől, 2008 és 2012 között évente megkaptuk a tanügyminisztériumtól a Legkiválóbb Diplomát (Diploma de excelenţă).
A 2009─2010-es tanév tavaszán a megyei tanfelügyelőség végzett mindent átvilágító részletes alapellenőrzést (RODIS) iskolánkban, ez alkalommal is a legmagasabb minősítést kaptuk.
Diákjaink évente átlagban 150─170 versenyen és tantárgyversenyen vesznek részt, köztük rangos nemzetközi megmérettetéseken is, rendkívüli eredményekkel.
Általában a gimis diákok évente 450─500 diplomát szereznek ezeken a versenyeken. 2012-ben például 484 ilyen oklevelet kellett nyilvántartásba vennünk.
Diákjaink nemzetközileg elismert és elfogadott, kétféle nyelvdiplomát (ECL, Cambridge) is szerezhetnek, emellett informatikából is nemzetközileg elismert oklevelet (ECDL) kaphatnak iskolánkban.
Ezekkel a lehetőségekkel anyagilag is könnyebbé tesszük az értékes diplomák megszerzését diákjaink számára.
Az eredményes, folyamatos tanulás mellett diákjainknak tanításon kívüli színvonalas tevékenységekre is van lehetőségük: elegendő megemlíteni a legtöbb ünnepségen fellépő Gereben néptánccsoportot, a Vitéz Lelkek színjátszó csapatát vagy az Ébredés diákújság szerkesztőségét.
Ilyen eredmények után jogosan kijelenthetjük, hogy nem csökkent a Gimiben a színvonal.
A Tamási Áron Gimnázium munkaközössége
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Törvényszéki döntés: nem bizonyosodott be, hogy Kincses Máriát sértegette a polgármester
"Számítottam arra, hogy veszítek, mert a mai igazságszolgáltatás mellett, a mai viszonyok között egy Dorin Florea polgármesterrel szemben nem nyerhet egy Kincses Mária, még ha igaza is van. Ha nincs jogállam, akkor mindig a hatalom kerül ki győztesen" – nyilatkozta a Népújságnak tegnap dr. Kincses-Ajtay Mária felperes a Maros Megyei Törvényszék 2012. november 13-i jogerős döntése kapcsán, amelynek indoklását csak az elmúlt napokban közölték vele.
Dr. Kincses-Ajtay Mária 2010-ben azt követően perelte be dr. Dorin Floreát, hogy a polgármester egy sajtóértekezletén senkiházinak, leprásnak és hormonzavarosnak nevezte őt, mert ellenezte a somostetői összekötő utca megépítését, amely "elvágná" a várost az állatkerttől. A törvényes előírásoknak megfelelően az összekötő utcát teljesen közművesíteni kell, ami a környezetvédők szerint értelemszerűen oda vezet, hogy ennek mentén gombamód elszaporodnak majd a villák, és teljesen tönkreteszik a Somostetőt mint zöldövezetet. A felperes ügyvédje, Kincses Előd lapunknak elmondta, mivel Kincses-Ajtay Mária és Dan Calin Tocaciu, a Nap Völgye környezetvédő egyesület elnöke a bíróságon megtámadták azt a helyi tanácsi határozatot, amely ezt a környezetromboló megoldást eldöntötte és ezáltal a polgármester egy rég dédelgetett tervének a kivitelezését sikerült elodázniuk, a dühbe gurult Dorin Florea minősíthetetlen, sértő kifejezéseket használt a sajtóértekezleten. "A 2010-ben beindított személyiségjogi per, amelyben 45.000 lejes fájdalomdíjat követeltünk, nagyon lassan haladt a marosvásárhelyi bíróságokon, és a jogerős döntés csak két évre rá született meg a Maros Megyei Törvényszéken. A döntés elutasította Kincses-Ajtay Mária fellebbezését és helybenhagyta az I. fokú döntést, amely szerint bármennyire is sértőek a fent említett kifejezések, nem került bizonyításra, hogy az alperes polgármester Kincses-Ajtay Máriára értette ezeket. A Maros Maros Megyei Törvényszék szavazattöbbséggel meghozott ítéletének indoklásához csatolták az egyik bíró különvéleményének indoklását is. Mihaela Moldovan bírónő ebben kifejtette, természetesnek tartja, hogy a felperes – mindazok alapján, amit a sajtó leközölt – sértve érezte magát, és nyilvánvaló, hogy rá, és nem a Nap Völgye Egyesületre vonatkoztak a senkiházi, leprás és hormonzavaros kifejezések – tette hozzá Kincses Előd, megjegyezve, hogy sajnos, a szavazattöbbséggel meghozott téves ítéletet is tiszteletben kell tartani. Az ügyvéd szerint további jogi lépéseket nem szándékoznak tenni, ugyanakkor a fenti helyzet kapcsán annak a véleményének adott hangot, miszerint ez is alátámasztja az alkotmánybíróság álláspontját, hogy a rágalmazást és a becsületsértést nem kell kivenni a büntetőtörvénykönyvből. "Vajon, ha nem Dorin Florea az alperes, ugyanilyen ítélet születik ilyen egyértelmű bizonyítékok mellett?" – tette fel a kérdést Kincses Előd.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Mózes Árpád, erdélyi nyugalmazott evangélikus püspök
Életének 82. évében Budapesten elhunyt Mózes Árpád, a Romániai Evangélikus- Lutheránus Egyház nyugalmazott püspöke – tájékoztatta az MTI-t Adorjáni Dezső, az egyház tisztségben levő püspöke.
Mózes Árpád családi látogatáson tartózkodott Budapesten, ahol április 30-án váratlanul érte a halál. Adorjáni Dezső az MTI-nek elmondta, a nyugalmazott püspököt a család és a nagykárolyi gyülekezet kérésére a nagykárolyi evangélikus templomban ravatalozzák fel. Itt kezdődik a gyászszertartás is, amelynek az időpontját még nem rögzítették. A szertartás Kolozsváron a Házsongárdi temetőben zárul.
Mózes Árpád a Brassó megyei Krizbán született 1931-ben. 1956-ban szolidaritást vállalt a magyarországi forradalommal, emiatt a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával először életfogytiglani, majd 18 évi szigorított börtönnel és teljes vagyonelkobzással sújtotta a román kommunista hatalom. Hat éven át a Duna-csatorna kényszermunka-táboraiban töltötte büntetését.
1992-ben választották a Romániai Evangélikus- Lutheránus Egyház püspökévé. A tisztségről 2004-ben egészségi okokra hivatkozva lemondott. Egykori szolgálati helyén, Nagykárolyban telepedett le feleségével, az ottani magyar közösség megbecsült és példamutató tagja volt. A város vezetősége 2011-ben díszpolgári címmel tüntette ki.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke sajtónyilatkozatban méltatta a volt püspököt. Mózes Árpád "az erdélyi magyar közélet meghatározó személyisége volt 1989 előtt és után is, helytállása és hazaszeretete példaértékű marad számunkra" – fogalmazott a részvéte kifejezésére kiadott nyilatkozatában Kelemen Hunor.
Népújság (Marosvásárhely)

Európai mozgalom indul a nemzeti régiók védelmében
Megalakult a Székely Nemzeti Tanács európai polgári kezdeményezésének polgári bizottsága
Április 30. és május 3. között megalakult Marosvásárhelyen a Székely Nemzeti Tanács javaslata alapján indítandó európai polgári kezdeményezés polgári bizottsága. Harmincadikán a Jókai utcai Bocskai-teremben Marosszék Székely Tanácsa látta vendégül a bizottság három tagját: Boldoghy Olivért, Dabis Attilát és Izsák Balázst. Miren Martiarena, Jordi Xuclá, Publik Antal és Roland Dudda internetes telekonferencián, illetve telefonon erősítette meg korábbi vállalását, hogy részt vesz a régiók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért indított európai polgári kezdeményezés beterjesztésében, azaz tagja lesz a kezdeményezés polgári bizottságának. A holland Drs. Frans Jeursentől technikai okok miatt ugyanez a megerősítés május 3-án érkezett meg.
A 2011. évi 211. számú EU-rendelet értelmében a szervezőknek olyan polgári bizottságot kell létrehozniuk, amely legalább hét olyan személyből áll, akik legalább hét különböző tagállamban rendelkeznek lakóhellyel. Bár a beterjesztés feltételei ebben a pillanatban teljesülnek, a továbbiakban újabb tagokkal fog bővülni a fentiekben bemutatott csoport, hogy a bejegyzés után minél jobb körülményeket biztosítsanak az aláírások összegyűjtésének. Eddig a bizottságnak hét tagállamból (Ausztria, Hollandia, Magyarország, Románia, Spanyolország, Svédország, Szlovákia) van nyolc tagja, a szervezők tervei szerint ez kilenc országra és tizenegy személyre egészül majd ki.
A Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs kifejtette, hogy ezzel egy olyan európai szintű mozgalmat indítanak útjára a nemzeti régiók védelmében, amely túlmutat az európai polgári kezdeményezésen. A nyelvi, kulturális, nemzeti sajátosságokkal jellemezhető régióknak egymás törekvéseit kölcsönösen támogatniuk kell, hogy érvényre juthasson a területeiken élő népek, közösségek akarata. Ehhez együttműködésre van szükség, egymás kölcsönös megismerésére, és létre kell hozni európai szintén az együttműködés intézményi keretét.
A Székely Nemzeti Tanács sajtószolgálata
Népújság (Marosvásárhely)

Egyházunk levéltárainak kifosztásáról
Ez kétszer is végbement, ha nem háromszor, a kommunista diktatúra idején.
Mivel ismét aktuális a visszaszolgáltatás ügye, megpróbálom tömören vázolni, hogy miként is jutott hajdan a román állam ezen kultúrértékeinkhez.
Teszem ezt kizárólag annak az egy egyházközségnek a levéltárát illetően, amelyet Sáromberke református lelkészeként és levéltárosaként negyvenegy éven át őriztem, rendszereztem és mindenki számára áttekinthetővé tettem. Ahogyan a hatóságok eljártak ebben az akcióban Sáromberkén, az nagyjából jellemző egész Maros megyére.
Az első kifosztás 1950-ben volt, amikor az egyházi anyakönyveinket vitték el a községi megbízottak, belügyminiszteri rendelkezés alapján. Egyfajta rekvirálás volt ez, úgy is mondhatnánk, hogy az 1896 előtti anyakönyvek "államosítása". (1895. okt. 1- jétől veszi kezdetét az állami anyakönyvezés.) Ha lett volna egy kis becsület a hajdani sztálinista diktatúrában, akkor ezeket az anyakönyveket könyvkötői szakértelemmel le választották volna, és csakis az 1896 előtti részt vitték volna el. Ehelyett azonban az egész kötetet "lefoglalták". Sáromberke esetében az 1907. évben záródtak az anyakönyvi kötetek. De Erdőszengyel fíliában 1949-ben. Tehát a kis egyházközségek vagy fíliák anyakönyveinek elrablása még nagyobb kárt okozott egyházunknak.
Csak mint különös furcsaságot jegyzem meg, hogy a sáromberki parókián felvett átadási- átvételi jegyzőkönyvet a levéltáros, azaz a tiszteletes úr nem írta alá. (1950!)
A második kifosztásra 28 év múlva, 1978-ban került sor. De ennek az akciónak az ördöge már zavaros és ellentmondó rendelkezések tömkelegéből bújt elő.
Cseles félrevezetéssel és megfélemlítéssel hajtották végre olyan állami megbízottak és egyházi vezetők, akik erre kaphatók voltak.
Az Állami Levéltár megbízottja áttanulmányozta egyházközségi levéltárunk anyagának lajstromkönyvét, és kiválogatta azokat az irományokat, amelyeket aztán a marosvásárhelyi esperesi hivatalba behozni elrendelt. A kiválogatási szempont egy fondorlatos fogalmi tág zsák alapján ez volt: "iratok és levéltári darabok, melyek nincsenek közvetlen kapcsolatban az egyházak tevékenységével". Hát elsősorban az egykori egyházi-iskolai ügyiratok soroltattak ezek közé.
Presbitériumunk határozata és saját lelkiismeretem ellenére én is beálltam a megfélemlítettek sorába, és egy bőröndnyi irattal megjelentem esperesi hivatalunkban. Minden lelkészt utasítottak, hogy saját kezűleg írja meg a jegyzőkönyvet, miszerint a kért és behozott anyagot átadta az Állami Levéltárnak. Néhányan ellenálltunk, és csak úgy voltunk hajlandók az átadást megírni, hogy az anyagot – ideiglenes megőrzésre – átadtuk a Marosvásárhelyi Református Egyházmegye Esperesi Hivatalának. Az Állami Levéltár megbízottja cinikusan jegyezte meg: "tiszteletes uram, azt ír, amit csak éppen akar, a dolgok úgyis mennek a maguk kijelölt útján". Meg kell azonban jegyeznem, hogy levéltári iratainknak bármely módon való kicsikarása vastag törvénytelenség volt a lelkipásztorok részéről éppúgy, mint az akkori román állam részéről.
Ami ezután történt, az már egy sátáni praktikával megszerkesztett forgatókönyv. Az egyházmegye minden felhatalmazás nélkül, az egyházmegyei levéltáron keresztül, átadta az anyagot az Állami Levéltárnak (asszimilált kollaboráció).
A csellel átjátszott és az állam kezébe került irattári anyag jelenleg az Állami Levéltár Maros megyei fiókjában van.
Az "új világ" kezdetén én is, akárcsak sokan mások, reménykedtem abban, hogy a rendeletek szeméthalmazában rejtőzködő ördögöt ki lehet űzni fedezékéből.
Beadványban követeltem a megyei levéltártól, hogy adják vissza azt, ami a miénk és amit ők elcsentek. "Jogos cselekedetüket" egy 1971-ből származó és még mindig érvényes rendelettel igazolták, és tudtomra adták, hogy nem szolgáltatnak vissza semmit.
Én pedig vívtam tovább a magam szélmalomharcát, írogatván a beadványokat.
Vigaszt végül is Kányádi Sándor szavaiban leltem: "egy beadvány egyszer majd megér sok kiadványt".
Nagy Géza sáromberki nyugalmazott ref. lelkész
Népújság (Marosvásárhely)

Mérleg
Egy éve, tavaly május 7-én vette át az USL a hatalmat, akkor alakult meg az első Ponta-kormány.
Akkor kezdődött el Románia mélyrepülése, szinte minden téren. Kezdve az etnikai viszonyokkal, melyek a hatalom általi magyarellenesség szításával (MOGYE, Nyirő, székely zászló ügyek) jelentősen romlottak.
Az azóta eltelt időben a hatalom egyéb 22 év alatt kivívott demokratikus jogok és intézményeket is támadás érte (ANI, CSM kellemetlen tagjai, honatyák kiváltságainak kibővítése stb.), melyek többségét az Alkotmánybíróság meghiúsította. A csúcsot a tavaly nyári események jelentették, melyekkel az USL-s hatalom tatárjárás módra döntötte romokba Románia azelőtt sem túl jelentős nemzetközi tekintélyét. Bukarest és Brüsszel között azóta is érezhető a feszültség. Az országjelentések is jelzik a visszafejlődést, miközben a közéletben újramelegítették a nyolcvanas évek szekus ideológiai levesét, az idegenellenes román nacionalizmust.
Egy év alatt a hatalom az értelmiséget is megbotránkoztatta a román kulturális intézet megrendszabályozásával, ahol elismert szakemberek helyére pártkatonák és politikai klientúra került. Eközben a kormány tagjai számos etikai botrányba (plágiumügyek, összeférhetetlenség, korrupció gyanú stb.) keveredtek, melyek nyomán több miniszter is távozni kényszerült, mások menesztését Brüsszel tételesen követeli.
Gazdasági téren sem fényesebb a helyzet, noha ott a mélyrepülés nem öltött akkora méreteket. Az EU-s pénzalapok veszélybe kerültek a kormány inkompetenciája miatt, akárcsak egy újabb IMF-hitel. Konkrét kormányzási stratégia, jövőkép helyett a kormány legfeljebb tűzoltószerű intézkedéseket hoz, az államkasszának még a közkiadások szinten tartására sem futja, a számos adóemelés és a korábban elindított fejlesztések leállítása ellenére sem!
Megvalósítások helyett botrányok, kormányzás helyett konfliktusok.
Hogy zuhanhat egy ország ekkorát, szinte minden szempontból röpke egy év alatt? Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Kimondott fájdalommal, a kegyeletért
Adalék a világosi tragédiához
Kimondott fájdalommal, a kegyeletért felcímmel közölt, az 1944. szeptemberében, Világoson megesett tragédiával kapcsolatos tényfeltáró anyagunkkal kapcsolatban a szerkesztőségünkbe betelefonált dr. Krizbai Judit nyugalmazott orvos, aki elmondta: az írásban ismertetett tények teljesen megfelelnek a valóságnak, amit maga is tanúsíthat bizonyos mértékben, hiszen a tragédia idején a helyszínen tartózkodott.
Dr. Krizbai Juditot megkerestük, aki felelevenítette a több évtizedes emlékeit. 1944 szeptemberében, 8 éves korában a Világoson élő nagyszüleinél tartózkodott az édesanyjával együtt. Előrebocsátotta: maga, személyesen szinte semmit nem látott az eseményekből, mert a nagymamája, Kraft Mária látva a településen elszabadult zűrzavart, a lövöldözéseket, bezárta az utcaajtót, hogy sem a nagyapja, sem az aradi vendégek, vagyis a leánya és az unokája ki ne mehessenek az utcára. A nagymama radikális magatartásával nézeteltérésbe keveredett a leányával, aki mindenképp ki akart menni az utcára. Tehát a történteket dr. Krizbai Judit csakis hallomásból ismeri, de akkoriban az egész falu beszélte, a lapunkban megjelent változat szerint jutottak az események a köztudatba. A falubeli lövöldözésnek az oroszok bevonulása vetett véget. A katonákat családoknál szállásolták el, náluk éppen egy ezredes lakott, aki tisztességes embernek bizonyult. A nagyanyját kötelezték, hogy főzzön neki, mielőtt azonban az ételt az asztalra tette, a főtiszt előtt meg kellett kóstolnia, de a családnak különösebb konfliktusa nem volt senkivel.
Krizbai Juditot nagyon jól emlékszik a lelőtt Herrling György kiskorúra, akit a dédnagyanyjának a közelében temettek el, ezért ahányszor a temetőben jár, a Gyuri sírjára is tesz virágot. Emlékszik továbbá az ugyancsak kivégzett Strempel Gyula kisiparosnak a 6 gyermeke közül az egyikre, aki éppen a nagyapjánál inaskodott. Világosnak egyik részén csak románok, míg a másikon, nagyjából hasonló lélekszámban magyarok és németek, vegyesen laktak, utóbbiaknak viszont szinte a 90%-a elköltözött, a házaikba mások kerültek.
Dr. Krizbai Judit szerint, nem csak a maga, de a világosi magyarság számára is nagyon fontos lenne, ha végre létrehoznának egy kegyeleti helyet az ártatlanul kivégzett embereknek az emlékére. Erre a legalkalmasabb talán a templomkert lehetne, ami a katolikus egyház tulajdona. Ott évente, szeptember 19-én emlékező szentmisét lehetne felajánlani az áldozatok tiszteletére.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

EKE-Napok az EKE-Várban: együtt Erdély természetjárói
A nagyszabású rendezvénysorozatra május 10. és 12. között kerül sor
Ünnepel az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE): a Kolozs megyei Várfalvához tartozó Aranyosrákoson május derekán hivatalosan is átadják régiónk természetjáróinak központját, a szimbolikusan EKE-Várnak nevezett turistaházat. Az elmúlt hónapokban a Szabadság nyomtatott változatában több cikk, hírportálunkon pedig videó- és fotóriportok segítségével követtük az ingatlan felújítását, a kert rendbetételét, a berendezések felszerelését, szűkebb hazánk valamennyi sarkából érkezett ekések önkéntes tevékenységét: most az erdélyi természetjárókat átölelő, nagy múlttal rendelkező civil szervezet háromnapos rendezvénysorozattal ünnepli a munkálatok végét. Az ünnepséget ismét bérmentes munkával egészítik ki: a kaláka során Várfalván és Aranyosrákoson faültetésre kerül sor, emellett az önkéntesek az Aranyosrákos-patak medrét is kitisztítják. Az EKE-Vár hivatalos átadásával újabb mérföldkőhöz érkezett az EKE: az ingatlannal a jövőbe fektetnek.
Közmunkával újították fel a turistaházat, amely számos rendezvény lebonyolítására lesz alkalmas.
KISS OLIVÉR
Szabadság (Kolozsvár)

Gyászhír
„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.”
2Tim 4,7-8.
Megdöbbenéssel és mély fájdalommal tudatjuk, hogy a Romániai Evangélikus- Lutheránus Egyház egykori főpásztora,
ft. Mózes Árpád
nyugalmazott püspök
2013. április 30-án életének 82. évében váratlanul elhunyt. Az 1956-os kiállásáért hat év politikai börtönt viselt nagykárolyi, majd aradi lelkész, a Kolozsvári Egyházmegye esperese és 12 éven keresztül a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház főpásztora hitét, Istenbe vetett bizalmát mindvégig megtartotta, és féltő szeretettel pásztorolta a rábízottakat. A Nagykároly díszpolgára címével kitüntetett püspök az erdélyi magyar közélet kiemelkedő személyisége volt.
A feltámadás reményében búcsúzunk az elhunyttól! Emléke legyen áldott!
A temetés időpontját a gyászoló család és a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház vezetősége a következő hét folyamán ismerteti.
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus-lutheránus püspök
Kelemen Hunor szövetségi elnök
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség megrendülten értesült Ft. Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus-lutheránus püspök haláláról. Az erdélyi magyar közélet meghatározó személyisége volt ő 1989 előtt és után, helytállása és hazaszeretete példaértékű marad számunkra.
Mózes Árpád a Brassó megyei Krizbán született 1931-ben. A kolozsvári Teológiai Intézet diákja volt, amikor 1956-ban a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával először életfogytiglani, majd 18 évi szigorított börtönnel és teljes vagyonelkobzással sújtotta a román kommunista hatalom. Hat éven át a Duna-csatorna kényszermunka táboraiban töltötte büntetését, szabadulása után Nagykárolyban lett evangélikus lelkész, itt szolgált hosszú évekig. Később a kolozsvári egyházmegye esperese lett, szolgálatát Aradon folytatta. 1992-ben választották meg a Romániai Evangélikus - Lutheránus Egyház püspökévé. Ezt a tisztséget 12 éven keresztül látta el, 2004-ben egészségügyi okokra hivatkozva lemondott. Nagykárolyban telepedett le feleségével, az ottani magyar közösség megbecsült és példamutató tagja volt, 2011-ben díszpolgári címmel tüntette ki a város vezetősége
Ft. Mózes Árpád élete során töretlen hittel, Istenbe vetett bizalommal vezette a rábízottakat. Nemzete és hazája iránti elkötelezettsége és szeretete példaértékű marad számunkra. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség nagyra értékelte Mózes Árpád tevékenységét, munkásságát, feltétlen odaadását a nemzet értékei iránt.
Együttérzésünkről biztosítjuk a gyászoló családot, barátait, tisztelőit.
Őszinte részvétünk!
Szabadság (Kolozsvár)

Deák Akadémia – 2013
Délelőtt szól a telefon: meghalt Deák Feri. Sejtettem már, hogy ismét baj van (súlyosnak mutatkozott betegségét és vélt gyógyulását követően), mert legutóbbi (távolsági, szegedi) jelentkezése óta meglehetősen sok hét telt el, holott jelezte, hogy elküld régebbi szövegeket, amelyeket össze kellene dolgoznom a Szegeden (Kriterion-beli nyugdíjazása után új kiadói munkahelyén) készülő Deák-kötet számára. Közeli barát, régi nagyon kedves és fontos munkatárs ( több könyvem borítójának tervezője, a legmegbízhatóbb Korunk-grafikus) elvesztése megrendít, ám az ember olyan, hogy lehetőleg végzi tovább a megkezdett munkát.
Éppen egy felgyűlt folyóirat- és újsághalmot próbálok felszámolni, válogatni, a megőrzendőket helyükre tenni – s a legváratlanabbul egy 1995. júliusi Háromszék-szám kerül a kezembe, benne egy akkori publicisztikai rovatom soros darabjával. A címe: Deák Akadémia. Gyanakodva nézem, olvasom. (Nem utólagos kitaláció!) Deák Feriről szól, a sepsiszentgyörgyiek olvashatták. Ha már a – szomorú – véletlen így hozta, úgy gondolom, ehhez a korábbi íráshoz csupán egy évszámot (Feri életében a végsőt) kell hozzátennem mindannyiunk emlékeztetőjéül: 2013.
Deák Akadémia
Ha azt kérnék tőlem, nevezzem meg a Deák Akadémia alakulásának dátumát vagy akár a gondolat megszületésének helyét, zavarba jönnék. A Magyarországon, Budapesten székelő Széchenyi Akadémiának, amely újabban szervezi az írókat, művészeket, bizonyára ismertek a bejegyzési adatai – bár az 1990-es Akadémiai Kislexikonban (a II. kötetben) nem találom őket, sőt az Új Magyar Irodalmi Lexikon sem ismer ilyen címszót (1994-ben). A Deák Akadémiáról még nehezebb pontos ismereteket gyűjteni, minthogy mostanáig mindössze egy könyv – igaz, nem akármilyen kiadvány! – jelzi létrejöttét 1995-ben.
Az újdonsült Akadémia névadója Deák Ferenc, ám nem a Széchenyi-kortárs politikus, hanem a hatvan évvel ezelőtt a Sepsiszentgyörgy melletti Kökösben született grafikus, akinek méltó megünneplésére a Kriterion-beli kollégái találtak ki egy rendhagyó emlékmappa elkészítését. Az ötlet testet öltött, s a kolozsvári Misztótfalusi Nyomdában (lehetett volna vajon méltóbb helyen?) kinyomtatott könyvre – mert az lett belőle – a szerkesztők ráírhatták: „A kiadványban örömmel sorakoztatjuk fel művelődési életünk jeles képviselőinek felkérésünkre beérkezett vallomásait: a jó barátnak, a régi, kedves munkatársnak több évtizedes munkásságát értékelő kézírásos sorait.”
Amint az idézetből kiolvasható, elsősorban gesztus értéke van e kiadványnak. A grafikusi asztala fölé hajló szerzetessel találkozunk, aki hónapokon, éveken át háttérbe szorítja saját művészi álmait, hogy megfelelő formát (címlapot, grafikai képet) adjon mások műveinek nyomtatott változatához. A most megszólalók többsége ezt a Misztótfalusi módján vállalt szolgálatot ismeri el, köszöni meg, holott ugyanígy lehetne méltatni, részletezőn elemezni a rajzművész teljesítményét, amely végül is nem szorítható be egy nyelv, egy művelődési kör határai közé. (Ennek elismeréséről korábbi díjak, kiállítások kritikai visszhangjai szólnak.)
A Deák Akadémiát írtam ide címként, akkor hát maradjunk az említett, irigylésre méltóan szép könyvnél, a harminckilenc társszerző együttműködésénél. Külön-külön talán nem mindegyikkel vállalnám a társszerzőséget, így együtt azonban gyönyörű és megtisztelő a társaság, az „Akadémia”. Nem hiszem, hogy könnyű volna még egy kortársat találni, akinek kedvéért valamennyien itt szereplők leülnénk íróasztalunkhoz baráti köszöntőt, laudatiót szövegezni. Ám éppen ez az együttlét teszi az akadémiát. És hogy kik tartoznak bele? Hát olyanok („igazi” akadémikusok), mint Jakó Zsigmond, Benkő Samu, Egyed Ákos, Imreh István és aztán mi, többiek a festő Abodi Nagy Bélától és a prózaíró Bálint Tibortól Veress Zoltánig és Visky Andrásig. Ez a könyv valamikor dokumentumgyűjtemény is lesz, hiszen őrzi a kézírását a már halott Páskándi Gézának s élő klasszikusainknak. (Kit soroljak ide, hogy ne legyen sértődés?) Kányádi Sándor, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Szabó Gyula – talán ennyi is elég, hogy a „szöveggyűjtemény” súlya mérhető legyen.
Büszke vagyok rá, hogy magam is ott szerénykedhetek a Deák Akadémiában.
Ui. Közben, 1995 óta Deák Ferit sokan megelőzték mint távozók: Jakó, Imreh István, Abodi Nagy, Bálint Tibor, Veress Zoltán, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Szabó Gyula. De ők is megmaradtak a megtiszteltek és tisztelők között.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Műhelymunka autonómiáról
A Dél-Tirolban gyakorolt arányosság elvét, a finnországi tökéletes kétnyelvűséget vagy az Aland-szigetek területi autonómiáját kellene lemásolni és gyakorlatba ültetni a Székelyföldön – jelentette ki az Európai autonómiák a gyakorlatban című egyhetes műhelymunka megnyitóján Tamás Sándor, a rendezvényt szervező Kovászna megyei önkormányzat elnöke.
A péntekig tartó rendezvényen dél-tiroli, finnországi, felvidéki, törökországi és hazai résztvevők értekeznek az önrendelkezésről. A műhelymunka témái között szerepel a regionális identitás, az autonómiaformák, a multikulturalitás turisztikai vonzatai, a kisebbségi jogok, illetve a területi autonómia pénzügyi szempontjai. A konferencia végén a műhelymunka következtetéseit, tapasztalatait ismertetik a résztvevők, a zárt körű műhelymunkák után pénteken nyilvános kerekasztal-beszélgetéssel zárul a rendezvény, amelyen részt vesz Valentin Stan, a Bukaresti Tudományegyetem történelem karának professzora is.
Tamás Sándor köszöntőjében rámutatott: az Európai Unió 27 országából tizenegyben működik valamilyen autonómiaforma, ezek közül hatban területi autonómia, a többiben személyelvű vagy kulturális önrendelkezés. Mint mondta, a műhelymunka azoknak a fiatal kutatóknak szól, akik Európa különböző országaiból, illetve a bukaresti Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalából és a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetből érkeztek Sepsiszentgyörgyre. Leszögezte: a Székelyföldön csak azt szeretnék elérni, amit más európai országokban már gyakorolnak a kisebbségekkel kapcsolatban.
A szervező háromszéki közgyűlés elnöke üdvözölte, hogy a román kormány intézménye, a kisebbségügyi hivatal is képviselteti magát a konferencián, ugyanakkor sok fiatal is érdeklődik a téma iránt. „Meg kell vizsgálnunk, hogy egy-egy működő autonómiának milyen pénzügyi vonzatai vannak, például ki fizeti a kétnyelvűséggel járó többletköltségeket. Elemeznünk kell, hogy milyen döntéshozási szintek vannak, egy konkrét ügyben helyi, regionális vagy kormányszinten döntenek, milyen hatáskörökben határoznak a kisebbségek önállóan" – mondta Tamás Sándor.
A háromszéki politikus emlékeztetett, hogy Romániában a központi kormányzat részéről nagy az ellenállás az autonómia ügyében, ugyanakkor Európában sincs egységes irányelv vagy autonómiamodell, hanem többféleképpen valósul meg a gyakorlatban. „A műhelymunka során a pozitívumokat kell felleltározni, majd a többségi nemzet döntéshozóit kell meggyőzni, hogy amit a székelyek szeretnének, az mindenkinek jó, hiszen ha a kisebbségi közösség elégedett, az jó a központi kormányzatnak, és ez építő jellegű" – vázolta a tennivalókat Tamás Sándor. A tanácselnök megígérte továbbá: a hét folyamán a vendégek terepen is megismerkedhetnek a Székelyfölddel, több kiránduláson vesznek majd részt. Benkő Erika politológus, a rendezvény moderátora a megnyitón arról beszélt, a kisebbségi lét két szempontját vizsgálják a rendezvény keretében: amikor a kisebbséget pozitívan diszkriminálják, illetve amikor elnyomják, utóbbinak az orvoslására megoldásokat is keresnek a rendezvényen.
Tamás Sándor egyébként újságírói kérdésre megjegyezte, a bukaresti média máris azt kezdte firtatni, hogy miként nyerhettek egy ilyen témájú rendezvényre uniós támogatást a román oktatásügyi minisztériumon keresztül. A média számonkérése következtében a minisztérium ellenőrző csoportja csütörtökön helyszíni szemlére érkezik Sepsiszentgyörgyre.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Preda: Románia avatkozzék be Moldovában
Romániának közbe kellene lépnie a Moldovai Köztársaságban, és meg kellene akadályoznia, hogy a moldovai politikai rendszer válságba süllyedjen azt követően, hogy februárban Vlad Plahotniucot leváltották a parlament első alelnöki tisztségéből, amelynek nyomán a kormány is megbukott – írta egy blogbejegyzésben Cristian Preda, a Demokrata-Liberális Párt (PDL) európai parlamenti képviselője, Traian Băsescu államfő korábbi tanácsadója.
A politikus emlékeztetett: a Moldovai Liberális-Demokrata Párt közreműködésével a parlament pénteken módosította az alkotmánybíróság működését szabályozó törvényt, amelynek nyomán a 101 fős törvényhozás 61 vokssal leválthatja a taláros testület tagjait. Emellett arról is döntöttek, hogy a jövőbeni választásokon a pártoknak a leadott szavazatoknak legalább 6 százalékát kell megszerezniük ahhoz, hogy bekerüljenek a törvényhozásba (korábban 4 százalék volt a bejutási küszöb).A chişinăui határozatokra reagáló közös nyilatkozatában Catherine Ashton és Stefan Füle EU-biztosok demokráciaellenesnek nevezték a döntéseket.
Mint arról beszámoltunk, a két éve kormányzó hárompárti Európa-barát chişinăui koalíció nagyobbik alakulatát, a Moldovai Liberális-Demokrata Pártot irányító Vlad Filat kabinetjét március elején bizalmatlansági indítvánnyal menesztették az ellenzéki kommunisták, mégpedig a Marian Lupu házelnök vezette kormányzó demokraták segédletével. Lupu és Filat látszólag azon különbözött össze, hogy melyikük pártja jelölje a főügyészt, konfliktusuk igazi oka viszont az, hogy a kormányfő Moldova államiságának aláaknázásával vádolta meg koalíciós partnere jobbkezét, Vlad Plahotniuc oligarchát.
A belső konfliktusok marcangolta, európai integrációpárti koalíció ismét Filatot nevezte meg kormányfőjelöltként, azonban a moldovai alkotmánybíróság úgy ítélkezett: a parlamentben megbuktatott Vlad Filat ideiglenesen sem töltheti be többé a miniszterelnöki funkciót. A taláros testület úgy értékelte, hogy a többek között korrupció gyanúja miatt leváltott Filat összeférhetetlen a kormányfői tisztség betöltésével, és újbóli kinevezése a jogállamiság elveinek semmibevételét jelentené.
Nicolae Timofti államfő átmeneti megoldásként Iurie Leancă külügyminisztert nevezte ki ügyvezető kormányfőnek, megfigyelők szerint azonban nagy az esélye, hogy a Brüsszelben is nagyra becsült diplomata hosszú távon is betöltheti a miniszterelnöki posztot.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár) |

Fúzió főpróbával
A jelek szerint az Erdélyi Magyar Néppárt megunta az elmúlt egy évben a Magyar Polgári Párt területi és felső vezetőinek küldött kódolt üzeneteket, és hivatalosan is javaslatot tett az egyesülésre.
A két, parlamenten kívüli párt fúziójának legalábbis együttműködése szorosabbra fűzésének gondolata nem új keletű, gyakorlatilag egy idős az EMNP másfél évvel ezelőtti létrehozásával. A Tőkés László védnöksége alatt álló Néppárt már tavaly felajánlotta a polgáriaknak, induljanak közösen a helyhatósági, később pedig a parlamenti választáson. Ám előbb Szász Jenő, majd az utódjául megválasztott Biró Zsolt utasította el a javaslatot, így az önkormányzati megmérettetésen hármas magyar verseny alakult ki, a törvényhozásinak pedig az EMNP egyedül vágott neki az RMDSZ-szel szemben.
Holott már a számok, a 2012. júniusi önkormányzati választás eredménye is azt indokolta volna, hogy az önmagát jobboldaliként meghatározó két alakulat egyesítse erejét. Miközben a két párt támogatottsága nagy vonalakban megegyezik (a nagyjából azonos szavazatszámon túlmenően hét-hét megyei tanácsossal, hét, illetve két polgármesterrel, 266, illetve 214 helyi tanácsossal rendelkezik külön az MPP és a néppárt), összesen kevesebb mandátumot szereztek, mint 2008-ban egyedül az MPP.
Ennek a párharcnak eddig az RMDSZ volt a legnagyobb haszonélvezője, amely karba tett kézzel szemlélhette, amint az alternatívájaként létrehozott konkurens alakulatok kioltják egymást. Holott a számokon túlmenően az is intő jel volt a polgáriak számára, hogy az MPP-t tavaly októberben – a Nemzetstratégiai Intézet létrehozásával – kivonták Szász Jenő irányítása alól. Akinek a személyében a néppártiak mindig is a közeledés legfőbb akadályát látták.
Persze az esetleges egybeolvadás Szász „félreállítása", a mostani hivatalos felajánlás ellenére sem fog megtörténni egyik napról a másikra még akkor sem, ha az EMNP által folytatott szervezetépítéssel párhuzamosan az MPP szétesésének jelei egyre nyilvánvalóbbak. Az RMDSZ-es dominancia megtörésére, a reális alternatíva megerősítésére azonban csak összefogással van esély, amelyet politikai főpróbaként kiválóan meg lehetne ragadni a 2014-es európai parlamenti választásokon.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Kudor Emese
KÖZÖSSÉGI KÖNYVCSERÉLDE
Rukkola: napi félezer könyv cserél gazdát
Bárki felajánlhatja megunt könyvét, cserébe pedig újat választhat. A rukkolók postai úton, vagy a 120 happont egyikébe küldhetik a csomagokat. Ilyen átadóhely már Székelyudvarhelyen is van.
Egyre több felhasználót vonz a Rukkola, az első magyarországi közösségi könyvcserélde, melynek lényege, hogy bárki felajánlhat saját polcáról pár könyvet, amit szívesen odaadna másnak. A felajánló pontokat gyűjt, amikért cserébe válogathat mások feltöltött könyvei között, melyeket ingyen kap meg.
Az oldal alapszabályai
(Rukkolj olyan könyvet, amit magad is happolnál! A rukkoló állja a költségeket. Mindig postázz, ha azt kérik! Csak annyi könyvet rukkolj, amennyit képes vagy elküldeni postán! Ha happoltál, akkor elsőnek vedd fel a kapcsolatot a rukkolóval! Légy kedves, adj örömöt! Mindig válaszolj az emailekre! Rerukk, rerukk, rerukk! Tedd vissza a könyvet, ha elolvastad! Érezd jól magad! A rukkola nem lóverseny, a rukkoló pedig nem gőzmozdony.)
Az oldal egyedi kifejezésvilággal működik: a rukkolás egy könyv feltöltését jelenti a rendszerbe, a happolás a könyv beszerzése, a passzolás a könyv továbbítása másik felhasználónak, míg a happontok a könyvek leadására és átvételére használható helyek, melyek önkéntes alapon csatlakoznak a kezdeményezéshez.
A könyvek átvétele/átadása személyes átvétellel, postai úton vagy a happontokon keresztül történik a felhasználók közös megegyezése alapján. A csalókat úgy próbálja kiszűrni a rendszer, hogy a felhasználók utólag értékelhetik egymást.
Induló vállalkozásként a Rukkola a Primus Capital Partners és a Metropol Alap a jövőhöz pályázatának díját is elnyerte. Az oldal egyik alapítóját, Kuna Gabriellát kérdeztük.
Honnan jött a Rukkola ötlete? Mikor indult be, ki volt az ötletgazda, hogyan fejlődött idáig a könyvcserélde?
- 2008-ban született az ötlet, amikor Cziczlavicz Péter és Kovács Adrián között Péter blogjának segítségével történt egy könyvcsere, amit ők rögtön tovább is gondoltak, és lefektették az oldal ötletének alapjait. Ezt vettük elő 2012-ben, amikor megkerestek engem, hogy csatlakozzak hozzájuk és valósítsuk meg az ötletet. Fél évig tartott, amíg el tudtuk indítani az oldalt: ötletelés, tervezés, fejlesztés, tesztelés következett. A nyilvánosság számára 2012. július 10-én nyitottuk meg a Rukkolát.
Milyen anyagi forrásokra támaszkodtak induláskor/kezdetekben?
- Saját zsebünkből finanszírozunk mindent a kezdetektől fogva.
Jelenleg hány regisztrált látogatója van az oldalnak?
- Közel húszezren használják most a Rukkolát, és ez a szám napról napra növekszik. A húszezer ember pedig több mint százezer könyvet tett elérhetővé eddig a közösség többi tagjának, happolásra.
Eddig hány könyv cserélt gazdát az adataitok szerint?
- 162 ezer átvett példány felett járunk, amely nagyjából napi 540 átadást jelent (a hétvégéket is beleszámítva, pedig akkor nem járnak a postások). Ha így folytatjuk, akkor a születésnapra elérjük a 200 000 cserét.
Van-e valamilyen toplistátok a legkeresettebb/legrukkoltabb/leghappoltabb könyvekről?
- A legkeresettebb könyvek listáját 706 igényléssel E. L. James A szürke ötven árnyalata című könyve vezeti, Suzanne Collins Az éhezők viadala c. könyvét 682-en, Aimee Bender A citromtorta különös szomorúsága c. könyvét 648-an szeretnék kézbe kapni.
A legrukkoltabb/leghappoltabb toplistát Hugh Laurie vezeti A balek című könyvvel, második Julianne Ward - A Tavene rejtély, harmadik Emily Brontë Üvöltő szelek c. könyve.
Mennyire tekinthető a Rukkola üzleti vállalkozásnak? Honnan származik a bevétele?
- Azon dolgozunk, hogy üzleti vállalkozássá nője ki magát. Jelenleg hirdetésekből származik a bevételünk nagy része, hiszen a felhasználóink nagyon sok időt töltenek az oldalon, és remek oldalletöltési statisztikákat produkálnak. Ezáltal mostanra már önfenntartóvá vált az oldal. A látogatók kell valamit fizessenek, hogy tagjai legyenek a Rukkola közösségének?
- A Rukkola mindenki számára ingyenes. Egy egyszerű Facebook csatlakozással vagy az oldalon történő regisztrációval elérhető bárkinek a csereberélés. A közösségi élet nagy része a facebook oldalunkon zajlik, amit szerencsére ki is használnak a felhasználóink, és beszélgetnek egymással az üzenőfalunkon, nem csak könyvekről és a Rukkoláról, de már jó ismerősökként a mindennapi kis örömeiket, bosszúságaikat is megosztják egymással. Igazán jó látni, hogy milyen élő és valódi közösség fejlődött ki nem egészen egy év alatt, egy online szolgáltatáson keresztül.
Hány alkalmazottal dolgoztok együtt, van központi irodátok, ahova minden nap be szoktatok járni? - Mindhárman főállás mellett a szabadidőnkben toljuk a Rukkola szekerét, nincsenek alkalmazottaink. Viccesen a MagNet Bank által biztosított központi Happontunkat (így hívjuk az átadó-átvevő helyeinket, amelyekből már 120 van, köztük Székelyudvarhelyen is) Rukkola Székháznak hívjuk, de nincs központi irodánk. Mindannyian ülünk a munkahelyünkön, majd éjszaka a számítógépeink előtt, Péter Nagykanizsán, Adrián Szombathelyen, én Budapesten. Földrajzilag izoláltuk magunkat, hogy ne lehessen minket egyetlen támadással megsemmisíteni.
Hogyan lehet földrajzilag betájolni a rukkolókat? Hol mennyi könyvcserélés történik, esetleg hova összpontosulnak a csereberék? Mennyire gyakoriak a határokon átívelő könyvcserélések?
- Mint Magyarországon minden, a könyvcsere is a fővárosban a legnépszerűbb, de a postai kézbesítés lehetősége (amelynek a költségeit mindig a rukkoló, tehát a könyvet adó fél állja) határok nélkülivé tesz minket. A tagjaink nagyon sokszor számolnak be Írországba, Angliába, Németországba továbbított könyvekről és folyamatosnak mondhatjuk a transzfert (a közösség által szervezett szállítást hívjuk így) számos nagyváros - pl. Szolnok, Debrecen, Szeged, Pécs stb. - között és kétheti rendszerességgel érkeznek könyvek Székelyudvarhelyről Budapestre és vissza.
Milyen gyakran fordul elő, hogy valamiért nem jön össze egy könyvcserélés? Általában mi szokott ennek az oka lenni?
- Legtöbbször az az oka a visszavont happolásoknak/rukkolásoknak, hogy a könyv nem az a kiadás, amit a happoló épp keres, vagy nem olyan jó állapotú a könyv, ami a happolónak megfelelne. Ezeket a részleteket a könyvekről a happolás után beszélik meg levélben egymás között a felhasználóink, és ha valamelyik kritériumnak nem felel meg az adott könyv, akkor visszavonják a happolást/rukkolást. De a legtöbb felhasználónkat ilyen apróságok nem zavarják, boldogak, hogy megkaphatják a rég áhított könyvet, ingyen.
Milyen terveitek vannak a közeljövőben az oldal fejlesztését, további terjeszkedést illetően?
- Állandó fejlődésben vagyunk, az egy szem fejlesztőnk azzal kel és fekszik, hogy mit hogyan tegyen még jobbá a Rukkolán. Igyekszünk olyan irányba fejleszteni az oldalt, hogy az a felhasználóinknak még kényelmesebb, még jobban kézre álló legyen, ezért folyamatosan figyeljük a visszajelzéseiket, hogy olyan irányba haladjunk, amiről úgy tűnik, hogy a közösség érdekét szolgálja. Hamarosan érkezik a licit lehetősége, a vándorkönyvek, és még ebben az évben szeretnénk külföld felé is nyitni.
Transindex.ro

Kertész Melinda
OKMÁNYSTOP Miért vonakodnak a román törvényhozók visszaadni a levéltári anyagot az egyházaknak?
"Egyesek attól félnek, hogy ha az iratok visszakerülnek az egyházak tulajdonába, akkor azokat már nem lehet kutatni" - vélekedik Nagy Mihály Zoltán történész.
Nem kaphatják vissza a kommunista diktatúra idején elkobzott levéltári anyagukat az egyházak, egyes törvényhozók ugyanis nemzetbiztonsági kockázatot és történelemhamisítás lehetőségét látták a visszaszolgáltatásban. Nagy Mihály Zoltán történészt, a Román Országos Levéltár volt aligazgatóját többek között arról kérdeztük, hogy mi a valódi tétje annak, hogy az államosított iratok az állam kézben maradnak.
Egyelőre nem lesz levéltári visszaszolgáltatás
Főként az erdélyi magyar történelmi egyházakat érintette volna, ha a levéltári anyagok kezelésére vonatkozó törvény a levéltári anyagok visszaszolgáltatásáról is rendelkezik. Az egyházak már tizenöt éve kérik az elkobzott levéltári anyagaik visszaszolgáltatását.
A levéltári anyagok visszaszolgáltatására vonatkozó előírás a törvény 2011-ben, a PDL-RMDSZ kormányzás idején elfogadott változatában szerepelt. A jogszabály úgy rendelkezett, hogy az egyházak visszaigényelhetik 1974-ben elkobzott történelmi értékű dokumentumaikat, az állami levéltárban pedig másolat marad róluk. Azonban a törvénynek ezt a verziót az ellenzékben levő USL megtámadta az Alkotmánybíróságon.
Az USL főleg az egyházi anyakönyvek visszaszolgáltatását ellenezte, arra hivatkozva, hogy a lakosság-nyilvántartás állami feladat. A taláros testület azért dobta vissza a törvényt, mert két tervezet összevonásából született, amelynek egyik részét a szenátus nem tárgyalta
A kommunista diktatúra során az egyházaktól elkobozta a levéltári iratokat a karhatalom.
Milyen mértékben kebelezte be az egyházi levéltárakat és mi volt a tétje ennek az államosításnak? Nagy Mihály Zoltán: – Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy az egyházaktól milyen levéltári iratokat vettek el, melyek voltak az iratok „beszolgáltatásának” jogi alapjai, és mikor történtek a „beszolgáltatások”. Ha az iratok „beszolgáltatásáról” beszélünk, akkor nyomban felmerül a kérdés, hogy Romániában 1990 előtt a törvények biztosították-e az egyházak számára azt a jogot, hogy az általuk kibocsátott, képzett iratokat megőrizhessék levéltáraikban, vagy be kellett-e szolgáltatniuk azokat? Az 1925-ben megjelent, majd 1957-ben módosított román levéltári törvény úgy rendelkeztek, hogy az egyházaknak nem kell beszolgáltatniuk az általuk kibocsátott iratokat az állami levéltáraknak. Ennek ellenére a Belügyminisztérium 1950-ben, rendeleti úton arra kötelezte az egyházakat, hogy szolgáltassák be az egyházi anyakönyveket. Ezeket az anyakönyveket (keresztelési, házassági, elhalálozási) először a néptanácsoknak kellett átadni, majd a ’60-as évektől innen kerültek be az állami levéltárakba. Az állam egyrészt azzal a nem kimondott szándékkal vette el ezeket az iratokat, hogy elegendő információval rendelkezzen a lakosság számarányáról az 1952. évi nagy területi átszervezés, tartományosítás előtt, másrészt az intézkedés az egyházak társadalmi befolyásának csökkentését szolgálta.
Az 1971-ben megjelent, majd 1974-ben módosított új levéltári törvény arra kötelezte többek között az egyházakat, hogy az úgynevezett történelmi jelentőségű iratokat szolgáltassák be az állami levéltáraknak. Úgynevezett vegyes bizottságokat állítottak fel, ahol az egyházak delegált képviselői és az állami levéltárak munkatársai közösen mérték fel a püspökségi, esperességi és plébániai levéltárakat és irattárakat, és az esetek többségében jegyzőkönyvben rögzítették az „átvett” iratokat. Ekkor kerültek át iratok az állami levéltárakba a különböző gyűjteményekből, többek között az állami múzeumokból, sőt még a Román Akadémiától is. Röviden, azt kell mondanunk, hogy állami kényszer hatására történtek meg az iratbeszolgáltatások, amely jogsérelmet, úgy, ahogyan az történt a földtulajdon és más egyéb javak elkobzása esetében, valamilyen formában orvosolni kellett volna. Vagyis megtalálni annak a módját, hogy miként kerüljenek vissza ezek az iratok jogos tulajdonosaikhoz.
Léteznek információk az állami levéltárakban levő egyházi iratok tartalmára illetve mennyiségére vonatkozóan? Melyek számítanak a legfontosabb dokumentumoknak?
– Nem rendelkezünk pontos adatokkal. Azonban a magyar történelmi egyházak kérésére 2011-ben készült egy felmérés, hogy milyen egyházi iratok vannak az erdélyi megyei állami levéltárakban, amely kimutatás csak a nagyobb egyházi fondok, gyűjtemények neveit és az iratmennyiséget rögzíti. Ez jó kiindulási pont lehet a későbbiek folyamán. Az egyházak számára az egyházi anyakönyvek a legértékesebbek, hiszen azok az adott egyház híveire vonatkozó legfontosabb adatokat rögzítik. Az anyakönyvek mellett a ’70-es évek második felében elkobzott iratok a legfontosabbak, mert azok sok esetben oklevelek, vagy nagyon fontos történelmi jelentőségű iratok.
Hogyan történt az egyházi iratkezelés a kommunizmus ideje alatt? Hozzáférhettek az egyházak az elkobzott dokumentumaikhoz?
– Az egyházaktól elkobzott iratokhoz a kutatók szűk, privilegizált köre juthatott hozzá.
A dokumentumok tanulmányozása adatvédelmi kérdéseket is felvethet, például az anyakönyvek esetében. Jelenleg mennyire hozzáférhetők az egyházi dokumentumok?
– Az iratok kutathatósága esetében vannak bizonyos nemzetközi szabályok, amelyeket Romániának is tiszteletben kell tartania. Általánosan elfogadott szabály, hogy az anyakönyveket 100 évvel a keletkezésük után lehet csak kutatni, vagyis ma a román állami levéltárakban szabadon kutathatók az 1912-ig keletkezett egyházi anyakönyvek. A többi állami tulajdonban lévő egyházi irat esetében a hozzáférést az is korlátozza, hogy az iratokat rendezték-e. Sajnos az egyházi iratok egy része ma is feldolgozatlanul áll, és a levéltári törvény értelmében ezek nem kutathatók. A hozzáférés és kutatás tekintetében 2007-ben történelmi jelentőségű változásoknak lehettünk a szemtanúi, miután Dorin Dobrincu vette át a levéltárak vezetését. Egy óriási nyitásról van szó, amely, reméljük, hogy a tavaly lezajlott vezetőcserék ellenére tovább folytatódik.
2011-ben az USL ellenezte az anyakönyvek visszaszolgáltatását, arra hivatkozva, hogy a lakosság-nyilvántartás állami feladat. Mi állhat ennek az érvelésnek a hátterében?
– Mindenkinek, még a politikusoknak is, de ide kell sorolnom a levéltárosokat is, tisztelniük kell és meg kell érteniük a történelmi hagyományokat, különbségeket.
Az érvelés hátterében valójában a történészek “féltékenysége” áll, akik attól félnek, hogy ha az iratok visszakerülnek az egyházak tulajdonába, akkor azokat már nem lehet kutatni.
Mikorra nyúlik vissza az anyakönyvvezetés történelmi gyakorlata, mekkora lehet az anyakönyvi fond? – Erdély területén a polgári anyakönyvvezetést 1896-tól vezették be, vagyis addig csak az egyházak rögzítették ezeket az adatokat. A román királyság területén, francia mintára már a fejedelemségek egyesülését követően egy erőszakos szekularizációs folyamat zajlott le, elkobozták az ortodox egyház összes javait, a levéltáraikat az állam elvette.
Az egyházi anyakönyveket nem kell összekeverni a lakosság-nyilvántartással, ugyanis az egyházi anyakönyvek az adott egyház belső ügykezelése során keletkeztek, nem állami utasításra vezették azokat, és az adott egyház híveinek a fontos adatait rögzítik. A katolikus egyház esetében az anyakönyvvezetés bevezetését a tridenti zsinat írta elő a 16. század közepén.
Márton Árpád képviselő az alsóházi vitát követően arról számolt be, hogy nemzetbiztonsági okokra hivatkozva, a "történelemhamisítás megelőzése" érdekében szavazták le az állami levéltárakban őrzött iratanyagok visszaszolgáltatását az egyházaknak. A levéltári anyagokat illetően mi adhat okot az ilyen típusú aggodalomra, illetve milyen valós kára származhat az államnak abból, hogy visszaszolgáltatja a dokumentumokat?
– Meglehetősen suta az az érvelés, hogy ezeket az iratokat nemzetbiztonsági okokra hivatkozva nem szolgáltatják vissza jogos tulajdonosaiknak. Ugyanis a levéltári törvény értelmében a román állami levéltárakba csak úgynevezett nem titkosított, a magyarországi levéltári terminológiával élve, nem minősített iratok kerülhetnek be. Tudomásom szerint az egyházaktól elvett iratokat sem átvételük előtt, sem utána nem tekintették minősített, titkosított iratoknak, vagyis nem áll fenn a nemzetbiztonsági kockázat.
Számomra az is értelmezhetetlen, hogy az iratok visszaszolgáltatása történelemhamisításhoz vezetne. Nagyon jó lenne hallani ezektől a személyektől, hogy milyen “történelmi igazság elferdítéséről” van szó, vagyis egyesek mit akarnak meghamisítani, elferdíteni. Valószínűleg sokan nem olvasták Lucian Boianak a román történelmi mítoszokról szóló könyvét. Pedig sokak számára tanulságos olvasmány lenne.
A Márton Árpád-féle javaslat, amelyet korában, igaz, nem ebben a formában, de Máté András Levente és Kerekes Károly terjesztett be, számos olyan garanciát tartalmaz, amely az állam és kutatók jogait védelmezi. A törvényjavaslat úgy rendelkezett, hogy csak abban az esetben szolgáltathatók vissza az egyházaktól elkobzott iratok, hogyha azokat a régi és immár új tulajdonosok megfelelő körülmények között tárolják, képzett személyzettel, levéltárossal rendelkeznek, és az iratokat kutathatóvá teszik, vagyis kutatótermet működtetnek. Sőt, a jogszabálytervezet arról is rendelkezett, hogy az iratok csak az előzetes mikrofilmezésük után kerülnek átadásra.
Transindex.ro

A kaposváriaktól tanulnának szakmát Böjte atya gyerekei
A Kaposvári Egyetem és a Pannon Lovasakadémia közreműködésével oktatnák a Szent Ferenc Alapítvány fiataljait először lóápoló szakmára. Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Szent Ferenc Alapítvány alapítója a részletekről hétfőn Kaposváron egyeztetett.
- Romániában meglehetősen sok gond van a diákok gyakorlati képzésével – mondta Böjte atya – nekünk pedig 2380 gyerekünk van, akik jórészt vidéki származásúak, s szeretnének mezőgaz- daságot tanulni. Számukra Csíkszentmártonban egy olyan központot próbálunk létrehozni, ahol többek között állatgondozást, lóápolást tanulhatnának.
Először összeállítunk egy keretszerződést, ami tartalmazza többek közt a képzés részeit a szakképzéstől, az OKJ-s képzésen át egészen az egyetemi szintig – mondta Hafner József, a lovas képzésért felelős egyetemi vezető. – Egyelőre alapfokú szakembereket képezünk számukra lóápoló szakmában mivel náluk magas a lóállomány, de kevés a szakember. Az egyetem rendszeresen küld szakembereket Erdélybe, ez jelentheti az alapot a lovasképzésben, ami később az állattenyésztő, mezőgazdasággal, turizmussal kapcsolatos szakmákban teljesedhet ki.
Márkus Kata
sonline.hu
Erdély.ma

A székelyföldi erdőkért – Több helyen tiltakoztak a rétyi fűrészüzem létrehozása ellen
Erdély tizennégy más településéhez hasonlóan tegnap este nyolc órakor a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban is ezer gyertyát gyújtottak meg tiltakozásul az osztrák Holzindustrie Schweighofer által Rétyre tervezett fűrészüzem létrehozása ellen.
Az Erdélyi Magyar Néppárt ifjúsági partnerszervezete, a Minta által kezdeményezett akción a megyeszékhelyen száznál valamivel többen vettek részt, köztük számos fiatal, kisgyermekkel érkező családok.
Kolcza István, a Minta megyei elnöke ismertette a tizenöt helyszínen egyszerre zajló megmozdulás részleteit, kiemelve: Háromszék mellett Hargita, Maros, Szatmár megyében is gyertyát gyújtottak. Elmondta azt is, a Maksa községhez tartozó Eresztevény közelebb esik a tervezett gyár helyszínéhez, mint maga Réty, de az ott lakókat senki nem kérdezte meg a beruházásról, ezért ők is csatlakoztak a megmozduláshoz.
Az akció legfontosabb üzenete: védjük természeti értékeinket, ne engedjük, hogy kevés ígéretért cserébe megfosszanak természeti erőforrásainktól. Nem mindegy, hol laksz, mit eszel, milyen levegőt szívsz – hangoztatta Tatár Imola, az ifjúsági szervezet sepsiszentgyörgyi elnöke, aki szerint a környezetvédelem elhatározás kérdése. Engem érdekel, mi történik a Rétyi Nyírrel, Verespatakkal, a palagáz-kitermeléssel – szögezte le, hangsúlyozva: nem csupán helyi ügyről van szó, a tervezett beruházás következményei sokrétűek, kihatnak a környezetre, életminőségünkre, helyi mezőgazdasági termelőkre, fontos tehát, hogy minél többen hallassák hangjukat. Nemes Előd, az EMNP sepsiszentgyörgyi elnöke felolvasta az alkalomra megfogalmazott petíciót, melyet a beszédek után a résztvevők aláírhattak.
Ebben egyebek mellett kifejtik: az évi 800 ezer köbméternyi farönk feldolgozására képes üzem hatalmas csapás lenne a székelyföldi fafeldolgozó iparra, a helyi kis- és középvállalkozások kénytelenek lesznek bezárni kapuikat, aminek egyenes következménye lesz a munkaerő elvándorlása. Szóvá teszik, hogy a feldolgozott fa négyötödét exportálják, főként az ázsiai piacra, a szállítás során naponta 148 nehéz jármű lépné át az üzem kapuját. Aggodalmuknak adnak hangot az állatvilágért és a projekt egészségügyi hatásaiért is, megjegyezve: amióta Szászsebesen elindították a hasonló fafeldolgozót, a térségben megnőtt a légúti, asztmás és allergiás megbetegedések száma. Székelyföldön sikerült megőrizni a tiszta levegőt és környezetet, ezek az értékek a legfontosabbak – áll a petícióban, melyben felvetik: nemcsak a Rétyi Nyír, de más idegenforgalmi célpontok értéke is csökkenne.
„Nincs az az érv, amellyel megmagyarázható lenne, hogy egy ilyen jellegű beruházás miért hoz fejlődést Székelyföldnek, hiszen országos monopolhelyzetre pályázó, kíméletlen nyersanyag-kiaknázó óriáscégről van szó, amelynek nem számítanak a helyi közösségek hagyományai, jövője, törekvései” – áll a dokumentumban. Leszögezik továbbá: nem támogatják a gyár felépítését, és további tiltakozásokat kezdeményeznek. A petíció felolvasása után Czegő Zoltán sepsiszentgyörgyi önkormányzati képviselő szólalt fel, szót emelt az erdők kivágása ellen, sérelmezve azt is, hogy a tervezett gyár a kitermelt nyersanyagot nem itt dolgozza fel, nem helyben készül például bútor belőle. Ezt követően – immár sötétben – a résztvevők közösen meggyújtották az ezer gyertyát, melyből kirajzolódott a megmozdulás célja és mottója is: A székelyföldi erdőkért.
Tizenkilencen Rétyen
Egy híján húsz fiatal állt ki a székelyföldi erdők védelmében a tegnap esti rétyi tüntetésen. A tiltakozók zöme a borosnyói EMI-szervezet tagja, de voltak közöttük megyeszékhelyiek is. Nem gyújtottak ezer gyertyát, de a polgármesteri hivatal előtti aszfaltra gyertyákkal rajzolták ki A székelyföldi erdőkért feliratot, ugyanezt papírlapokra írt betűkkel is megjelenítették. Helybeliek nem vettek részt a rendezvényen, a kíváncsiak az utca túloldaláról figyelték a fejleményeket, többen gúnyos megjegyzéseket is tettek a fiatalok kezdeményezését, a felolvasott kiáltványokat illetően. Látható módon közönnyel, sőt, ellenszenvvel viszonyultak a tüntetés iránt. Réty község helyi tanácsának mindkét EMNP-s képviselője ott volt falustársaik között, de nem állt a tüntetők oldalára. (Bokor)
Kézdivásárhelyieknek is fontos a környezet
Tegnap este nyolc órakor mintegy hetvenen – zömében az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Ifjak tagjai – gyűltek össze Kézdivásárhelyen a főtéri Gábor Áron-szobor mögött gyertyákkal tiltakozni az osztrák befektető Rétyre tervezett beruházása ellen. Fél óra alatt az önkéntesek meggyújtott gyertyákból A székelyföldi erdőkért szavakat írták ki. Kádár Károly munkanélküli elmondta: a tiltakozó akcióra nagyon várták, hogy ne csak kampányidőszakban, hanem most is jelenjen meg Olosz Gergely szenátor és Fejér László Ödön képviselő, akit a tulipán színeiben választottak honatyává, akinek Kézdiszék népe bizalmat szavazott. Szerinte az RMDSZ a háttérből támogatja ezt a beruházást, amely a székelyföldi erdőket veszélyezteti. Incze Johanna, az EMI kézdivásárhelyi elnöke megjegyezte, számára is fontos, hogy környezetünkben ne szennyezzék a levegőt, nem óhajt olyan területen élni, ahol nincs fa, ahol nagyméretű fakitermelést szándékoznak a jövőben végezni. (Iochom)
Mindennél lényegesebb az erdő
Az Erdélyi Magyar Ifjak a baróti református templom előtti téren kis égő mécsesekkel figyelmezettek az osztrák Holzindustrie Schweighofer Rétyre tervezett beruházásának környezetvédelmi hatásai ellen. Mint fogalmaztak, a ma nemzedékének nem szabad rövidtávon gondolkodnia, hiszen tetteink gyermekeink és unokáink jövőjét is befolyásolják, a tiszta levegő megőrzését olyan értéknek mondták, mely fontosabb minden vagyonnál. Az EMI-sek és a tiltakozó barótiak közösen gyújtottak gyertyát, s közben az erdő és a környezetvédelem fontosságáról beszélgettek. A fiatalok szüleik munkahelyét féltették: a helyi fűrésztelepek évek óta megélhetést biztosítanak családjuknak, ám azt egy ipari méretekben dolgozó cég könnyűszerrel tönkreteheti, mások azon szörnyülködtek, hogy a megnövekvő teherforgalom tönkreteszi útjainkat, házainkat. Egy idős házaspár több gyertyát hozott otthonról: égjen minél több, látsszék, mily sokan nem értünk egyet az osztrák faipari cég letelepedésével. A Baróton nyaraló dabasi diákok azért vettek részt a figyelemfelhívó megmozduláson, mert hisznek a környezetvédelem fontosságában, illetve mert szolidarizálni kívántak a székelyföldi tiltakozókkal.
(hecser) Farcádi BotonD
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)