Fesztivál a holnaputánért: „A Holnap után”
Megkezdődött Nagyváradon „A Holnap után” címet viselő művészeti fesztivál, amelynek alapító okiratát (A Holnap irodalmi csoport száz évvel ezelőtti mintájára) heten írták alá a Szigligeti színház páholyelőcsarnokában.
„Ennyi embert itt csak akkor láttam, amikor diszkó volt!” – állapította meg Gáspárik Attila Nagyváradon, ahol valóban megtöltötte a színház páholyelőcsarnokát is, majd később a művelődési ház nagytermét is A Holnap Után címet viselő fesztivál közönsége. A Pece-parti Párizs magyarsága ezúttal sem cáfolt rá hírére, hogy szereti számontartani nagyságait, akik döntően befolyásolták a magyar kulturális élet alakulását. A Holnap után fesztivál is ebből a tudatosságból született, amint az az Alapító okirat szövegéből kiderül, amit Kardos M. Róbert színművész olvasott fel a Szigligeti Színház páholyelőcsarnokában, népes hallgatóság előtt:
Alapítjuk ezt a fesztivált azért, hogy a mindent elfedő idő ne diadalmaskodjék az emlékezet fölött. Abban a hitben, hogy A Holnap nemzedékének akarását, alkotó erejét az utána következő nemzedékek folytatni tudták, folytatni tudják. Példájuk bizonyítja: e város teremtő szelleme el nem fogy. Újra és újra föllángol, még akkor is, ha a történelem hatalmas erejével néha elfojtani igyekszik. Nagyvárad magyarul szólalt meg Európa színpadán. És ennek már több mint ezer éve. Kimagasló személyiségeket adott a magyar kultúrának, akik által mind e város, mind a magyar kultúra gazdagodott. E fesztivál küldetése A Holnap nemzedékétől elindulva felkutatni azokat a személyiségeket, akik e városban születtek, avagy életük egy részében itt alkottak, s munkásságuk révén Nagyvárad megőrizte kiemelkedő szerepét a magyar kultúra történetében. Mi, alapítók bízunk abban, hogy méltók leszünk az emlékükhöz. A folytonosságra gondolván tekintünk a múltra, s cselekszünk a jövőért. Kelt Nagyváradon, 2013 április 18-án.
A Holnapot is anno heten alapították, ennek mintájára A Holnap után-t szentesítő dokumentumot is a hét alapító tag - Cvikker Katalin, a nagyváradi Szigligeti Színház főigazgatója, Szabó K. István rendező, a Szigligeti Színház művészeti igazgatója, Szőke Kavinszki András bábművész, a Liliput társulat művészeti igazgatója, Sorbán Attila író, Boka László irodalomtörténész, Dimény Levente színművész, a Nagyvárad Táncegyüttes művészeti igazgatója, Marcu Ágnes csellóművész, a nagyváradi Művészeti Egyetem dékánja – írta alá.
A Holnap irodalmi antológia 1908-ban jelent meg és a modern magyar irodalom kezdetét jelentette. Mellette: A Holnap után fesztivál plakátja 2013-ban
Az Alapító okirat egy példányát az Országos Széchényi Könyvtárban, egyet a színház levéltárában őrzik majd, és minden alapító tag is kapott egy-egy példányt.
Az ünnepélyes pillanatok után Boka László nagyváradi származású irodalomtörténész és Filep Tamás Gusztáv művelődéstörténész tartott előadást A Holnapos nemzedéket követő kulturális életről. Előadásukból kiderült: annyi író, költő, képzőművész, kreatív alkotó ember élete kapcsolódik Nagyváradhoz, hogy képtelenség lenne egyetlen estébe, de még egy négynapos fesztiválba is besűríteni őket.
A Holnap irodalmi társaság progresszív ereje abban rejlik, hogy a világban lévő összművészeti hatásra figyelt, azt az elvet vallotta, hogy az egyik művészeti ág a másik művészeti ágat tudja megvilágítani. Irodalom, színház, festészet, fotóművészet kölcsönhatására épültek A Holnapos matinék, mondta Boka László. Ezt az elvet később is magukénak vallották azok a tehetségek, akik innen indultak vagy rövidebb-hosszabb ideig Nagyváradon alkottak.
Filep Tamás Márait idézte, aki ugyan csak a második bécsi döntés után jutott el először a Körös-parti városba, mégis így írt Váradról: „Kevés várost ismerek olyan alaposan, mint Váradot, ezt az ismeretséget az irodalom megelevenítő erejének köszönhetem. Váradról legendákat küldtek szét a világba az írók, akik ott születtek vagy onnan szakadtak el, künn a világban, Pesten, magyar vidéken nem találkoztam soha olyan forró vallomásokkal, mint ahogy a váradiak tudtak beszélni szülő- vagy nevelővárosukról.”
Miklós Jutka, Emőd Tamás, Dutka Ákos, Gulácsi Irén, Tabéry Géza és társaik tartották fenn A Holnap irodalmi kezdeményezés utáni kulturális pezsgést a városban. A képzőművészeti élet is tobzódott, olyan tárlatok nyíltak Váradon 1909 és 1925 között, mint a Márffy Ödöné, Rippl-Rónaié, a nagybányai csoporté, Mund Hugóé, Dömötör Gizelláé, Szolnay Sándoré. 1926 és 1939 között a Váradiak csoportja évente állított ki a névadó városukban
Boka László felidézte a nagyváradi születésű Hubay Miklós drámaírót, rádióst, az első magyar musical társszerzőjét, aki 1956 október-novemberében a szabad Magyar Rádió irodalmi műsorát vezette a Parlamentben. 2011-ben hunyt el – személyes emlékét idézte vele kapcsolatban az irodalomtörténész: „Halála előtt találkoztam vele az Írószövetségnél. Már nem látott, teljesen megvakult. Hármasban beszélgettünk az Írószövetség elnökével, Miklós bácsi azt mondta, hogy mégiscsak haza kellene mennie Váradra meghalni. Megszorította a kezemet, az elnök közbeszólt, hogy ugyan már, Miklós bácsi, hisz ott már minden megváltozott, semmi nem az, ami annak idején volt! Hubai Miklós felém fordult (tudta rólam, hogy váradi vagyok), és bár nem látott, azt mondta nekem: De hát a Körös illata...az mégiscsak még mindig ugyanaz!”
maszol.ro.

Krebsz János: Szellemi honvédelem
Erősödik a nemzeti összefogás, ugyanis fokozódik a külföld irányából érkező ellenséges nyomás, és ezért, aki felelősen gondolkodik civilként, az meg akarja védeni kies hazánkat a nemtelen támadásoktól. Különös és kiemelt feladata van ebben a gondolkodó embernek, az értelmiségnek.
A Civil Összefogás Fórum tett közzé egy felhívást Szellemi Honvédelem címmel, s már több mint kétezer értelmiségi jelentkezett, hogy szeretne részt venni a szervezet munkájában. Ez a szervezet nem azonos a Békemenet néven elhíresült kormánypárti demonstrációs mozgalommal, bár szellemileg mindenképpen belőle nőtt ki.
A magyar értelmiség színe-java követi a világban Magyarországról megjelenő véleményeket, támadásokat, ellenséges megnyilvánulásokat, s méltó módon meg fognak válaszolni mindenre.
Vegyük komolyan őket. Mindannyian fontosnak gondoljuk, hogy milyen kép él a külföldben kis hazánkról és dolgos népéről, a legendás hazaszeretetünkről és a génjeinkbe kódolt demokrata alapállásról. Büszke történelmünk a garancia minderre, amely a kereszténység védőbástyája volt évszázadokon át, és 1956-ban is megmutatta a világnak, hogy nem a számosság a vitézség. És vannak olyan elemek a múltunkban és jelenünkben, amelyekről nem beszélünk.
Nem véletlen a névválasztás. Szabó Zoltán használta nem éppen abban a jobbos értelemben, ahogy a civilek szóhasználatában válik békemenetes kormánytámogató mozgalommá. A fiatal író 1938 tavaszáig (amikor Hitler bevonult Ausztriába) szociográfiai munkákban számolt be a magyarság állapotáról (Tardi helyzet, Cifra nyomorúság), ettől a pillanattól kezdve a szellemi honvédelem a születő cikkeinek a témája. Ne feledjük: 1938-39-40-ben a magyar értelmiség nagyobb része németbarát, Trianon revízióját Hitlertől várják és kapják, hazánk Németország szövetségese a világháborúban … S ezekkel a többségi folyamatokkal száll szembe az ifjú író a Magyar Nemzet hasábjain.
Nem sokáig kell keresgélni a párhuzamokat. Egy zsidózó, fasizálódó országban a megrészegültek közt kell a józan hang, nehogy azt higgyék külföldön, hogy mind primitívek és rasszisták vagyunk. Most éppen a német közvélemény rója fel leginkább a demokrácia-deficitet az Orbán-kormánynak, de jönnek ilyenféle „észrevételek” a hazai állapotokat illetően angol és francia nyelvterületről is.
Hasonló szellemi invázió és belső elbutulás fenyegeti-e népünket, mint a második világháború előtt és folyamán, amikor önnön vágyaitól úgy elaljasult, „hogy önként, nem csak parancsra”?
Mit tehet a hazafias magyar értelmiség a jelen európai helyzetben? Tájékozódik (nem csak magyar ferdítésben olvassa a külföld véleményét), információi vannak arról, másutt hogyan működik a demokrácia (sajtó, kormány, alkotmánybíróság), össze tudja hasonlítani a sikeres és sikertelen országokat, hogy mégis miben fogható meg a különbség. S ennek alapján megtervezi a szellemi honvédelem aktuális tennivalóit.
És, ha mindezt nem haszonlesésből, a hatalom kritika nélküli kiszolgálásából teszi, akkor rátalál az egyetlen helyes honvédelmi magatartásra, és rászorítja a magyar politikai elitet az európai normákra és magatartásra, hogy megszűnjenek a külföldi negatív vélemények, elítélő, szégyenpadra ültető folyamatok.
Ezt jelentené a szellemi honvédelem ma. De elég lenne csupán tisztességnek nevezni.
maszol.ro.

Biró Zsolt még nem tudja, elmegy-e az EMNP kongresszusára
Az RMDSZ elnöke nem vesz részt az Erdélyi Magyar Néppárt szombati kongresszusán, a Magyar Polgári Párt elnökének részvétele pedig még kétséges – tudta meg a maszol.ro.
A szövetségi elnöki hivatal csütörtökön tájékoztatta az EMNP-t, hogy Kelemen Hunor már korábban leegyeztetett egyéb elfoglaltságai miatt nem tud eleget tenni a meghívásnak – mondta kérdésünkre Debreczeni Hajnal, Kelemen kabinetjének sajtótanácsosa.
Az EMNP alelnöke, Gergely Balázs szerdán számolt be arról, hogy jelen lesz a kongresszuson Schiffer András, a Lehet Más a Politika (LMP) társelnöke és több határon túli magyar párt vagy szervezet vezetője. Meghívót küldtek Kelemen Hunornak, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnökének, és Biró Zsoltnak, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökének, valamint a jobbközép román pártok vezetőinek.
Biró Zsolt csütörtökön a maszol.ro-nak elmondta, nincs tudomása hivatalos meghívóról. „Informálisan többen is meghívtak már, de hivatalosan tudtommal még nem” – magyarázta. Az MPP elnöke nem tudott egyértelmű választ adni arra a kérdésünkre, hogy elmegy-e a kongresszusra. „Még nem tudom a szombati programomat” – jelentette ki.
maszol.ro.

Egyház és politika: nyílt levél Csűry István püspök úrhoz
Tisztelt Püspök úr! Örömmel értesültünk arról, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, egyfajta „transzszilvanizmus” jegyében, „egy általános erdélyi szellemi és politikai út kijelölésén” fáradozik.
A mai értékvesztett világban szükség is van iránymutatásra. Ha szabad így fogalmazni, ehhez Egyházkerületünknek történelmi joga is van, hiszen 2003-ban, az Ön tevőleges hozzájárulásával, rendkívüli közgyűlés keretében álltunk ki a legszentebb transzszilvanista eszme, az önrendelkezés ügye mellett. Ugyanebben az időben azonban, néhány száz méterrel odébb, a hivatalos RMDSZ-érdekképviselet éppen a szocialista internacionálé jegyében tapsolt az autonómiát megtagadó magyar és román utódkommunistáknak…
Az 1989 óta formálódó, sajátos romániai „demokráciában” sokat megéltünk már. Ezek után azt hittük, hogy minket már túl nagy meglepetés nem érhet, hogy a jelenlegi román balliberális kétharmad szánalmas televíziós szappanoperájánál immár nincsen lejjebb. Tévedtünk. Az Ön által jegyzett körlevélben szereplő, meghívott politikai aktorok névsora láttán nem jutunk szóhoz. Úgy hisszük, az egész világon példa nélkül való, hogy egy egyházkerület gyakorlatilag egy – ilyen – politikai párt platformjává alakuljon át, ráadásul önkéntesen.
Igencsak sajnálatos, hogy a Romániában tapasztalható visszarendeződés mintájára a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vezetősége is a fájdalmas emlékű kommunizmusbéli gyakorlathoz tér vissza. Egyházunk ilyen mértékű pártosodására legutóbb 1989 előtt volt példa. Akkor a kollaboráns Papp László püspök a Román Kommunista Pártot és a hírhedt Szekuritátét szolgálta ki szervilis módon. De íme, változott körülmények között, megint itt tartunk: az egyházi törvényekkel ellentétes módon, Varga Attila RMDSZ-es vezető személyében, beejtőernyőzött pártkatonát választottak meg egyházkerületi főgondnoknak. Az Egyházunkat korrupt módon megrövidítő politikusok (lásd Ady-központ) „korreferálnak” az egyházkerület püspökének előterjesztéséről. Az egyházi oktatás ellen valóságos hadjáratot folytatott politikust tesznek oda az ingatlan-visszaszolgáltatásról, ezenképpen az államosított iskoláink helyzetéről előadni. Olyan politikusok díszelegnek a meghívottak között, akik a megelőző időben a magyarországi balliberális erők összes hírhedt figuráját tárt karokkal fogadták vendégül…
Ön a körlevelében az USL pártszövetség nagyarányú győzelmét „kettős teherként” jellemzi. Ennek kapcsán azonban elfelejti megemlíteni azt, a tavalyi parlamenti választások előtt megkötött titkos „paktumot”, amelyet – a történelmi hűség kedvéért muszáj így írnunk – az Ön Pártja az erdélyi magyarság háta mögött ütött nyélbe…
Tisztelt Püspök úr! A nyilvánvaló politikai visszarendeződés jegyeit hordozó tanácskozás vonatkozásában Ön a „transzszilván” hagyományokat emlegeti. Meggyőződésünk azonban, hogy mindennek semmi köze a mi hagyományainkhoz. A nemzetre időről időre rárontó politikusokkal való „kokettálás” – hogy Markó Bélát idézzük a Mesterházy Attila szocialista pártelnökkel történt összeborulása estéjéről – nem az erdélyi-partiumi magyarság útja. És végképp nem a „transzszilvanizmus” nemes hagyománya!
Főtiszteletű Püspök úr! Mindezek ismeretében és tudatában, Ön ténylegesen azt képzeli, hogy helyes irányban keresi a kiutat?
2013. április 17.
Maradunk tisztelettel,
Bordás István presbiter, Nagyvárad
Katona József egyháztag, Gencs
Tőtős Zsuzsa egyháztag, Nagyvárad
Id. Dr. Balogh Árpád egyháztag, Nagyvárad
Pataki István költő, egyháztag, Bihar.
Erdon.ro.

Politikai megrendelésre készült? (EMNP-RMDSZ vita egy Transindex-cikk miatt)
A Transindex portál tegnap közzétett terjedelmes tényfeltáró anyaga szerint a tavalyi választási évben közel egymillió euró támogatást kaptak a magyar költségvetésből és az állami tulajdonban levő magyarországi vállalatoktól az Erdélyi Magyar Néppárthoz (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz (EMNT) kötődő civil szervezetek.
Az írás máris politikai vitát keltett, az EMNP azt állítja, a cikk politikai megrendelésre készült (lévén, hogy a Transindex portál tulajdonosa Kelemen Hunor), míg az RMDSZ elnöke határozottan visszautasítja a vádat. A Dan Voiculescu alapította Konzervatív Párt viszont máris feljelentést tett az illetékes román hatóságoknál az EMNP vélt magyar finanszírozása miatt. A Magyar állami vállalatok adományai segítik az EMNP-projektet? című, Sipos Zoltán által jegyzett tényfeltáró írás szerint a magyar költségvetésből és az állami tulajdonban levő magyarországi vállalatoktól kapott közel egymillió eurós támogatásokat egyfelől a magyar állampolgárság igénylésének folyamatában segédkező – az EMNT által létrehozott – demokrácia-központok, másfelől az EMNT-hez és az EMNP-hez kötődő személyek által bejegyzett civil szervezetek kapták. A támogatások egy része a magyar költségvetésből származik, de jelentős összegeket juttattak e civil szervezeteknek állami tulajdonban levő magyar vállalatok is, mint a Szerencsejáték Zrt., a Magyar Fejlesztési Bank Zrt. és a Magyar Villamosművek Zrt. A portál közlése szerint a támogatott civil szervezetek – Civil Kurázsi Egyesület, Identitas Egyesület, 16 Patak Egyesület, Kézdiszékért Egyesület, Mikó Imre Egyesület, Pro Partium Egyesület, Reconstructio Egyesület – mindenikét 2011-ben vagy 2012-ben alapították szinte kivétel nélkül az EMNT-ben és/vagy az EMNP-ben aktiváló politikusok, és egyiknek sincs olyan tevékenysége, amely indokolttá tenné a támogatási összegeket. Az írás megállapítja azt is, a demokrácia-központok megannyi EMNP-politikusnak biztosítanak megélhetést, illetve kitér a szerző által EMNT–EMNP közelinek tartott erdélyi magyar sajtó magyarországi támogatására is. Állítása szerint ezek a sajtóorgánumok 1,86 millió eurós támogatást könyvelhettek el ugyanezekből a forrásokból. Utalva arra, hogy a Transindex tulajdonosa az RMDSZ elnöke, a hírportálon tegnap közzétett írást politikai támadásnak minősítette az EMNP, a Néppárt sajtóirodája által kiadott közlemény szerint „a Transindexen közölt írás politikai megrendelésre készült: a portál tulajdonosa Kelemen Hunor”. Az EMNP úgy véli, „az RMDSZ így próbálja támadni a Néppártot, mivel másképpen nem tud kifogást találni rajta és programján. A politikai megrendelést bizonyítja a cikk közzétételének időzítése is: egyértelmű, hogy a két nappal a Néppárt országos küldöttgyűlése előtt publikált írás célja RMDSZ-vezénylettel lejáratni a politikai ellenfelet, és megzavarni a Néppárt kongresszusát.” A közlemény szerint azonban az EMNP politikusai jelenleg a szombati küldöttgyűlés sikeres lebonyolítására összpontosítanak, és csak a kongresszus után kívánnak „az RMDSZ irányából érkező támadással” foglalkozni. A közleményhez azt a levelet is csatolták, amellyel Toró T. Tibor, az EMNP elnöke a tényfeltáró írás szerzőjének az interjúkérésére válaszolt. Toró azt javasolta, hogy Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel közösen válaszoljanak a pártfinanszírozásra vonatkozó újságírói kérdésekre. Kelemen Hunor nyilatkozatban reagált a Néppárt vádjára, határozottan visszautasítva az EMNP állítását, hogy politikai megrendelésre készült volna a Transindex tényfeltáró írása. „Hangsúlyozom, hogy a megjelent írás nem az én személyes kérésemre készült, hanem amint azt a honlapon is olvashatják, a tényfeltáró riportot a Freedom House Romania Alapítvány által szervezett Grants for Investigative Journalism program keretein belül írta a szerző, az amerikai külügyminisztérium és Franciaország bukaresti nagykövetségének anyagi támogatásával” – írja az RMDSZ elnöke. Toró T. Tibor azon felvetésére reagálva, hogy közösen nyilatkozzanak pártjaik finanszírozásáról, Kelemen Hunor kijelentette: „bízom abban, hogy az elkövetkezőkben Toró T. Tibor elnök úr anélkül is tud interjút adni, hogy fognám a kezét”. Az írás rövidített változatát az Adevărul napilap internetes kiadása is közölte tegnap. Ennek nyomán a Dan Voiculescu alapította, a kormánykoalícióban részt vevő Konzervatív Párt (KP) a korrupcióellenes ügyészséghez, a választási hatósághoz és a hírszerzéshez fordult az EMNP vélt magyar finanszírozása miatt. A párt közleményében azt írta, hogy a pártfinanszírozási törvény értelmében Romániában tilos a pártok külföldi támogatása. „A Székelyföld autonómiájáért és Románia föderalizálásáért küzdő párt hálózatát tulajdonképpen a magyar állam finanszírozza, közvetett csatornákon juttatva el a pénzeket, megkerülve a törvényt” – áll a KP közleményében.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Intézményteremtés régi és új korokban
Beszélgetés Szilágyi Pál matematikussal, a Sapientia EMTE volt rektorával
Tanított a szép emlékű Bolyai Tudományegyetemen, majd az egyesített utódintézményben. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) oktatásért felelős rektorhelyettesként, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen pedig rektorként segítette a magyar nyelvű felsőoktatás fejlődését. Szilágyi Pál számára a szaktudás, a vezetői tapasztalat és saját lelkiismerete jelölte ki a követendő utat.
– Hamarosan betölti 80. életévét, de több mint hat évtizede él Kolozsváron. Hogyan tekint szülővárosára, Tasnádra?
– Sajnos nem fejlődött olyan mértékben, ahogyan megérdemelte volna. A rendszerváltás után az ipar teljesen tönkrement, a mezőgazdaság épp csak döcög. Pedig régi község, kisváros. Korábban főleg magyarok és svábok lakták, most már ötven százalék a román lakosság aránya, ennek ellenére megőrizte a magyar jellegét. Szívesen emlékezem arra a templomra, mely bár református, de már a reformáció előtt is állt. Dombra építették, tiszta időben, jó messzelátóval Debrecent is látni a toronyból. Szülővárosomhoz kötődik, hogy édesapámat és nővéremet közmunkára deportálták a Szovjetunióba. Mindez a város jegyzőjének volt „köszönhető”, aki minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a közigazgatás román legyen. A sváb lakosságot mondhatni testületileg közmunkára vitték, de hogy a magyarok arányát is csökkentse, a jegyző a római katolikusok jó részét is svábnak titulálta.
– Ötven éven át, 1954-től 2003-as nyugdíjazásáig a BBTE különböző struktúráiban tevékenykedett. Annyi idő után milyen volt teljesen más terepen, a Sapientián új munkába fogni?
– Nem volt ez minden átmenet nélküli, hiszen bár 2003-ig tanítottam a BBTE-n, 2000-től, azaz a kezdetektől tagja vagyok a Sapientia EMTE kuratóriumának. A BBTE-n nemcsak professzor, hanem néhány évig dékánhelyettes és rektorhelyettes is voltam, sőt, Andrei Marga minisztersége alatt három hónapig megbízott rektorként is tevékenykedtem. Rektorhelyettesként az egyetem teljes oktatási folyamatáért feleltem, magyar, román és német tagozaton egyaránt. Ez a periódus szakmai szempontból rendkívül fontos volt számomra, Románia ugyanis akkor csatlakozott az EU-s struktúrákhoz, bevezettük a kreditrendszert, elfogadtuk a Bolognai-folyamatot. Engem tulajdonképpen ez irányú tapasztalataim miatt kértek fel, hogy járuljak hozzá a Sapientia megszervezéséhez. – Rektorhelyettessége idején a BBTE magyar tagozata részleges önállóságra tett szert. Milyennek ítéli a magyar oktatókkal való közös munkáját?
– A magyar tagozat fejlesztése szinte korlátlanul folyhatott, új szakokat indíthattunk, növelhettük a diáklétszámot, mindössze azt ellenezték, hogy olyan struktúrát hozzunk létre, amelynek törvényileg elismert döntéshozatali joga van. Mindezzel együtt a magyar dékánhelyettesekkel legalább havonta találkoztunk, és egyáltalán nem vonultunk félre: mindig ugyanabban a szenátusi teremben tartottuk meg a gyűléseinket, ahol az egyetem nagy szenátusa is. Tudományos ülésszakokat rendeztünk, szervezeti életet éltünk. Már a legelején tapogatóztunk afelől, a tanárok hogyan képzelik el a magyar tagozat kialakítását. Szinte egybecsengő vélemény volt például, hogy az oktatás terén legyünk teljesen önállóak, a tudományos kutatásban azonban a legnagyobb együttműködést kell megvalósítani, mert abból mindenki csak nyerhet.
– A Sapientia történetének legelső bekezdésében szerepel az ön neve. Milyen volt bábáskodni egy kialakuló intézmény felett?
– Nagyon szép küldetés volt. Az egyetemszervezés minden csínját-bínját ismertem, és fontos szempont volt az is, hogy a Magyar Professzorok Világtanácsának alelnöke voltam. A világtanácsnak köszönhetően nem csak a magyarországi, más határon túli, és külföldi magyar egyetemi oktatókat ismertünk meg, hanem mi, erdélyiek is sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Andrei Marga rektorsága idején a BBTE nyitott nyugat-európai, amerikai, más földrészek egyetemei, de Magyarország felé is. Ismeretségeimet felhasználva szerződéses, tudományos, sőt, baráti kapcsolatot építhettünk ki a Kárpát-medencei magyar egyetemekkel is. Olyan tudományos együttműködést valósítottunk meg, amelybe bevontuk a román kollégákat is, így gyorsan eltűnt belőlük a gyanakvás, hogy mit is keresünk mi magyarországi egyetemeken.
– Egy ismeretlen struktúrával szemben akár a bizalmatlanság is érthető és magyarázható lenne, mégis, a Sapientián 2001-ben meghirdetett első tanári versenyvizsgán 57 helyre 135-en jelentkeztek. Mi volt e nagy érdeklődés mozgatórugója?
– Az elszántság, hogy egyetemi hálózatot akarunk építeni az erdélyi magyarságnak, olyat, amelynek az intézményei a mi kezünkben vannak. Tudván, mit akarunk elérni, mi irányíthatjuk, és azt a célt szolgálhatjuk. Mert mi nem csak tanítani, hanem nevelni is akarunk. Nem biztos, hogy egy jó szakember a nemzet érdekére is fordítja az energiáját, a Sapientia Alapítvány statútumában viszont szerepel, és ez megragadta az embereket. Emellett sok magyar fiatal lehetőséget is látott egy dinamikusabb rendszerben egyetemi karrier építésére.
– Az első rektor, Tonk Sándor 2003-ban bekövetkezett halála után önt választották a Sapientia élére. Hogyan folytatta elődje munkáját?
– A tisztség átvétele nem jelentett különösebb törést, hiszen a teljes előkészületben részt vettem, 2003-ig a Sapientia oktatási bizottságát vezettem Tonk Sándor felkérésére. A kezdetekkor az egyetem rektora és a kuratórium elnöke egyazon személy, vagyis Tonk Sándor volt, ám rövidesen beláttuk, hogy a két szervnek jobban el kellene különülnie. Rektorunk halála olyan esemény volt, ami időszerűvé tette a kérdést, így választották az alapító egyházak Kató Bélát a Sapientia Alapítvány kuratóriumának élére, és akkor döntöttek az én rektori kinevezésem felől is. Azóta külön zajlanak a szenátus és kuratórium gyűlései: a szenátus az egyetem oktatási és kutatási feladataival foglalkozik, a kuratórium pedig anyagi jellegű és alapvető kérdésekben dönt. A politikától pedig próbálunk minél távolabb maradni. Segítségre persze olykor szükség volt, mert eleget akadályoztak bennünket a hatóságok.
– Ilyen rálátással hogyan összegezné a Sapientia eddigi 13 esztendejét?
– Felépítettünk egy önálló magyar egyetemet Romániában, így nyilvánvalóan nagyon elégedett vagyok. Szakmai szempontból talán egy kicsit többet is megvalósíthattunk volna. Egy Kolozsvárhoz hasonló egyetemi központban aránylag könnyű egyetemi szellemet megvalósítani, Marosvásárhelyen is hasonló a helyzet. Csíkszeredában viszont teljesen új állapot alakult ki, ott nem volt egyetem és olyan emberek, akiknek a tapasztalatára és hozzáállására építeni lehetett volna. Mindent a nulláról kellett kialakítani, s ez nem megy egyik napról a másikra.
– Milyennek ítéli az erdélyi magyar felsőoktatás jövőjét?
– Alapvető probléma a pedagógusképzés siralmas helyzete. Annak idején a Bolyai egyetemen az ország legjobb pedagógusképzése zajlott, a tanárképzést nem csak hivatali, de lelkiismereti kérdésnek is tekintették. Az elemi- és középiskoláknak olyan tanárokat tudott adni, hogy az intézmények mintaszerűek lehettek, a tanárok pedig olyan diákokat küldtek egyetemre, akik bárhol megállták a helyüket. Ma már ez nem így van: a tanárképzés egyáltalán nincs megfelelő színvonalon, a pedagógusokat nem becsülik meg, nem fizetik meg őket. Egy társadalom pedig itt veszíthet a lehető legtöbbet, mert nem csak az a kérdés, hogy lesz-e aki elvégezze azt a munkát, hanem hogy fejleszteni, irányítani is tudja. Ez a probléma 20-30 év alatt bosszulja meg igazán magát, de már most is látni jeleit. Tenni kell, mégpedig sürgősen, mert ez a folyamat nem csak az egyetemek működését, hanem az egész társadalmat befolyásolja. Feltétlenül gazdagítani kell az erdélyi magyar felsőoktatást olyan szakokkal, amelyeken még nem folyik magyar nyelvű képzés, mert ha például Székelyföldnek nem adunk megfelelő szakembereket és anyagi támogatást a térség adottságainak kihasználására, elszegényednek, aki pedig elszegényedik, eladja a földjét. Így veszíthetjük el azt, amit minden további nélkül meg tudnánk tartani. Optimista ember lévén azt mondom: ha mi, akik egyetemeken dolgozunk, feladatunkat nem csak szakmai, megélhetési, hanem lelkiismereti kérdésnek tekintjük, nagyon sokat tehetünk. Sokkal több lehetőség van, mint amennyit kihasználunk.
– Mivel tölti nyugdíjas napjait?
– Van egy kertem, amit nagyon szeretek ápolni, s nyugodt életet biztosít nekem. Az embereket mindig meghallgatom, de helyettem nem dönt senki. Otthon olyan nevelést kaptam, hogy az életben végezzem a saját feladatom, azzal törődjek, amit befolyásolni tudok, amit meg nem, azon ne emésszem magam. Tanácsosként segítem Dávid László rektor munkáját is, rendkívül jó a kapcsolatunk: én megosztom vele a tapasztalataimat, de soha nem veszem zokon, ha másként dönt. Van továbbá egy csomó összegyűjtött, feldolgozásra váró anyagom a Bolyai, a Babeş–Bolyai és a Sapientia történetéről. Egyik sem volt mindig viharmentes.
Szilágyi Pál
Tasnádon született 1933. június 18-án. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron, a Bolyai Tudományegyetem Matematika-Fizika Karán fejezte be 1954-ben. Gyakornok majd tanársegéd volt a Bolyai Tudományegyetemen, az egyetemegyesítés után tanársegéd a BBTE-n, ahol 1963-ban nyerte el a matematikatudományok doktora címet, s ahol 1996 és 2000 között rektorhelyettesi tisztséget töltött be. 2003-ban a BBTE-n nyugdíjba vonult. 2000-től tagja a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, jelenleg alelnöke. 2003 és 2007 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora volt. Éveken át a Magyar Professzorok Világtanácsának alelnökeként és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának tagjaként is tevékenykedett. Kisebbségekért Díjjal tüntették ki 2000-ben, 2002-ben pedig az MTA Arany János-éremmel ismerte el szakmai és intézményszervezői munkásságát. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteletbeli tagja.
Dénes Ida.
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Békeidők harcai
Többnyire katartikus eseményként élik meg a pártok első kongresszusukat. Az ünnepélyes környezet, a magasztos tervek, a fokozott médiafigyelem ilyenkor jelentősen túldimenzionálja az önmagában is fontos pillanatot, elnyomja az alapító atyákban és küldöttekben esetleg megbújó aggódást, csupa ünnep és bizakodás az élet. A második kongresszus az esetek többségében már egészen más. Vagy azért, mert az új párt élete sikertörténet, csupa pompa, csillogás – ez lenne a kirívóan ritka eset –, vagy pedig azért, mert túl az első éleslövészeten bőven van, amit elemezni.
Az Erdélyi Magyar Néppárt szombati kolozsvári összejövetele bőven az utóbbi kategóriába sorolandó. Az egy évvel ezelőtti indulás óta eltelt időben kampányból kampányba lépett a Toró T. Tibor által vezényelt alakulat, embereinek legfeljebb inget cserélni jutott idejük hazaugrani a civil hétköznapokba. A szakirodalom szerint persze teher alatt nő a pálma, és pártépítésre nincs is annál alkalmasabb politikai élethelyzet, mint a kampány, amikor lobog a harci tűz és szól a lelkesedést magasan tartó harsona. Való igaz, egy-egy sikeres választási kampány alaposan felgyorsíthatja az építkezési folyamatot, de sikertelenség esetén arra is alkalmas, hogy szétverje a még nem túl edzett csapatokat. Ennek az állagfelmérésnek a pillanata érkezett most el a néppárt számára. S talán egy kicsit a stratégiákhoz rendelt taktikák és eszközök mustrája is. Mert nem csak a célközönség, a szavazói bázis – romániai magyarság – adott, de e korlátozott létszámú közeg által kitermelt, értékes perspektívákat felvillantó közéleti emberek száma is. Az elmúlt év dupla megméretése rávilágíthatott arra, kik keveredtek el a konjunkturálisan a csillag alá sereglettekkel, illetve kik azok, akik nem bírják az elismerést csak ritkán hozó politikusi gyűrődést. Az ilyen csapatmustrák óhatatlanul okoznak fájdalmakat, a talpon maradók azonban hitükben megerősödve, elkötelezettségükben visszaigazolva léphetnek tovább.
A néppárt ugyanis a jövőben a józanság mérlegnyelvét jelentheti, úgy, hogy közben töretlenül képviseli a nemzet egységét, illetve egységének megteremtését célzó elveket. Olyan periódusban, amikor az autonomista célok minden korábbinál erőteljesebb értelmet nyernek és tömegtámogatást tudhatnak maguk mögött. Nem feledkezve meg közben a frontvonal mögött tevékenykedő önkormányzati képviselőkről, akik ugyancsak menet közben, erőteljes ellenszélben kénytelenek elsajátítani ezt a specifikus tudást. A békeidők harcai következnek. Statáriumok nélkül, emberi törvények keretei között. Sokszor az sem könnyebb, mint magasan tartani a zászlót.
Csinta Samu.
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után 3.
Az egyetértésben elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat, valamint az ugyancsak konszenzusban megszavazott Brassói program, illetve a lapszabályzat-módosítás, valamint RMDSZ-tisztújítás után igen hamar sor került az első jelentős kötélhúzásra a szervezet „belső parlamentje”, a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) elnökének megválasztása kapcsán. Az autonomista-helyzetteremtő és a kollaboráns-tájba simuló szárny között a kongresszus előtt köttetett egy gentleman agreement, miszerint a politikai egyensúly és a közös cselekvés lehetőségének megőrzése lesz a fő irányelv a fontosabb tisztségek betöltésénél, s ennek jegyében az SZKT elnöke az autonomista szárny jelöltje lesz, aki ellen a másik oldal nem indít senkit. Ehhez képest miután megtörtént az autonomisták részéről Borbély Ernő egykori politikai fogoly, későbbi parlamenti képviselő jelölése, Kozsokár Gábor szenátor javasolta Csiha Tamás kollégáját SZKT-elnöknek, aki meg is nyerte a választást.
Az autonomisták becsapva érezték magukat, a továbblépést taglaló belső tanácskozásukon érdekes módon Markó Béla is részt vett, s úgy lépett fel, mint aki egyetért a tanácskozókkal. Végül kompromisszumképpen Csiha mellé többségében autonomista házelnökséget választott a testület
Még el sem csendesedett az SZKT tisztújítás okán kialakult konfliktus, amikor a szervezet máris belefutott a következőbe. Ez azonban nem személyi kérdések, hanem a két tábor mögöttes politikai filozófiája mentén alakult ki, még akkor is, ha ez nem volt annyira nyilvánvaló, mint a Kolozsvári Nyilatkozat vagy a Neptun-ügy kapcsán kirobbant belső válság idején. Bíró Béla – aki szerint a magyar irredentizmus „álom, s még csak nem is szép”, s aki szerint mindenki, aki ismeri a román kultúrát, szükségszerűen „egy kicsit román is” – a Beszélő hasábjain elemezte az esetet (lásd az akkor még hetilapként működő sajtorgánum 1993/12-s számában a Tőkés püspök szelet vetett… című írást). Elmarasztalta Tőkés Lászlót, aki 1993. február 6. és 23. közötti amerikai útja során kijelentette: Romániában finom eszközökkel végzett etnikai tisztogatás zajlik.
A kijelentés nagy port kavart fel, valamennyi román politikai erő elhatárolódott tőle, a román parlamentben az 1984 című Orwell-klasszikusban érzékletesen leírt „öt perc gyűlöletet” idézve órákon keresztül gyalázták a román honatyák Tőkés Lászlót, az RMDSZ-t és a magyarságot. Az RMDSZ frakcióvezetői pedig ahelyett, hogy statisztikákkal, tényekkel támasszák alá Tőkés kijelentésének helytállóságát, szerencsétlennek nevezték és elhatárolódtak tőle. Míg Tokay György és Verestóy Attila frakcióvezetők, valamint az erdélyi balliberális értelmiség a román politikusokkal közösen Tőkés László ellen fordultak, illetve elhatárolódtak tőle, Octavian Buracu emberjogi harcos a román állami televízió nyilvánossága előtt állt ki mellette.
Egy dolgot azonban helyesen látott Bíró Béla: e kijelentés mögött az áll, hogy Erdély problémájának megoldását Románián kívül kell keresni. Bíró Béla persze úgy látja – s ebben már aligha azonosulhatunk vele –, hogy a magyar kisebbség helyzetének javulását „a román ellenzékkel közösen kivívott román demokráciától” lehet remélni. Ez volt az az érv, amivel Domokos Géza és a balliberális tollforgatók szüntelenül óvták az erdélyi magyarság prominenseit a saját létérdekei melletti határozott kiállástól, attól, hogy az autonómiát az RMDSZ egyáltalán programba vegye. Mert ugye „mit szólnak majd román barátaink?”. Román barátaink, mint tudjuk, győztek a választáson 1996-ban, megannyiszor becsaptak, s még azt a keveset sem tartották be, amit ők maguk megígértek a két sürgősségi kormányrendeletben. Nemhogy területi és kulturális autonómiánkat nem értük el, de az önálló állami magyar egyetem sem jöhetett létre, amit pedig az RMDSZ vezetői több ízben is szakítópróbának neveztek.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a „demokratikus ellenzék” győzelmétől remélt „román demokrácia” nem hoz megoldást, a következő ködkép Románia uniós csatlakozása volt, amely úgymond automatikusan megoldja problémáinkat – ezt hirdették Frunda Györgytől Dávid Ibolyáig sokan. Erre hivatkozva akadályozták meg, hogy az RMDSZ a zsákutcás kormányzati szerepvállalás helyett minden erejét arra fordítsa, hogy tudatosítsa a külvilágban: az erdélyi magyar nemzeti közösség érdekképviselete csak akkor támogatja Románia EU-csatlakozását, ha előbb elnyerjük a románság által már 1918-banmegígért autonómiát. Ehelyett az RMDSZ a kormányzati szerepvállalással és a protokollum-politikával azt üzente „kifelé”, hogy minden rendben van, hogy mindent megoldunk „itthon”, nincs szükség Koszovó mintájú külső beavatkozásra. Hála Gyurcsány Ferencnek és kormányának 2005. szeptember 26-án Románia EU-csatlakozásának feltétel nélküli parlamenti támogatásával elvesztettük utolsó eszközünket arra, hogy középtávon Magyarország külpolitikai nyomás alá helyezze a román diplomáciát.
Visszatérve az „etnikai tisztogatás” vitájához: az SZKT nem jutott döntésre a vacsora kezdetéig, a vacsora után visszaszállingózó küldöttek megérkezése előtt Csiha Tamás frissen megválasztott elnök a gyűlés határozatképtelenségére hivatkozva azt berekesztette, s ha Tőkés László nem tereli vissza a távozófélben levő képviselőket az ülésterembe, el is maradt volna a határozattervezet megfogalmazása. Így végül elkészült egy alapvetően korrekt szöveg, amely kiáll Tőkés László kijelentése mellett, de nem ítéli el a frakcióvezetők magatartását. A határozat – miként azt az RMDSZ közlöny 1993/3-as számában is szerepel – végül „jogerőre emelkedett” összesen 80 támogató szavazattal, miután azt a helyben megszavazók mellett többen utólag aláírták. Hadd idézzünk a szövegből: „Mindmáig a román hatalom bevallott politikai célja az egységes és homogén nemzetállam megteremtése. Megvalósítása feltételezi minden itt élő kisebbség önazonosságának feladását vagy szülőföldjének elhagyását. Az e célt követő politikai gyakorlat eszköztárába tartozik – többek között – az etnikai tisztogatás is. Ez alkalmazott formái szerint nem, de céljait illetően – nevezetesen a kisebbségek felszámolása tekintetében – azonos a volt Jugoszláviában történtekkel. Az SZKT elítéli ezt a gyakorlatot, kinyilvánítja egyetértését az RMDSZ tiszteletbeli elnökének ilyen értelmű nyilatkozatával. Mivel a diverziós célokkal felgerjesztett parlamenti vitában nyilván nem került sor ezen álláspont tudatosítására, szükséges azt nyomatékosítani.”
A józan érveknek 1993-ban még volt annyi hatásuk, hogy az SZKT-küldöttek nem szekértáborok szerint, hanem lelkiismeretükre hallgatva szavaztak. A lezajlott vita azt látszott megerősíteni, hogy nem lehetetlen az egységben folytatott autonómiapolitika, az erdélyi magyar nemzeti önkormányzat építése, hogy a két tábor mégoly érzékeny kérdésekben is megtalálja a közös nevezőt. Hasonló érvek kerültek elő fél évvel később a Neptun-ügy SZKT-vitája kapcsán is, hasonló eredménnyel: a testület elítélte a román külön utas politizálást, amely „károkat okozott a szervezetnek”, de ezúttal sem büntette a felelősöket. A Neptun-ügy kihatása máig tartó, az akkori tárgyalók érvpaneljei ma is visszaköszönnek az RMDSZ vezetőinek retorikájában, mi több, az 1996-os kormányzati szerepvállalás óta a teljes szervezet a Neptun-logika mentén működik.
(folytatjuk) Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Németh Zsolt: Kolozsvár ma az együttélés pozitív példája
Kolozsvár ma pozitív példa, az együttélésnek látványos eredményei vannak a városban – hangsúlyozta az MTI-nek nyilatkozva Németh Zsolt külügyi államtitkár azt követően, hogy péntek délután Emil Boc polgármesterrel, Románia korábbi miniszterelnökével és Horváth Anna alpolgármesterrel tárgyalt.
A Külügyminisztérium parlamenti államtitkára úgy látta, hogy a városban korábban tapasztalt feszültségek „átadták a helyüket" a román-magyar együttműködés pozitív példáinak. Utóbbiak sorában a Mátyás-szoborcsoport közös restaurálását, a Házsongárdi temető történelmi magyar sírjainak műemlékké nyilvánítását, az Európa 2015-ös ifjúsági fővárosa cím elnyerésében kialakult román-magyar együttműködést említette. Azt is pozitív példának nevezte, hogy az önkormányzat jelentős támogatást nyújt a Félsziget fesztiválnak és a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozatnak.
Németh Zsolt elmondta: az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szombaton tartandó kongresszusára jött Kolozsvárra, de minden alkalmat meg szokott ragadni arra, hogy a város elöljáróival találkozzon. Az államtitkár a román-magyar államközi viszony tekintetében az elmúlt egy év feszültségei utáni fontos fejleménynek tekintette, hogy sikerült elindítani a kétoldalú párbeszédet.
A szombati kongresszusát tartó EMNP – az államtitkár szerint – azt a politikai közösséget tömöríti, amelyben az elmúlt 23 évben mindig otthon érezte magát.
„Ők azok, akik kimondják azt, amit más nagyon sokszor különféle megfontolásból nem mond ki" – jellemezte az EMNP-t az államtitkár.
MTI
Erdély.ma.

Kelemen Hunor: a romániai magyarok nem ellenségei a románoknak
A romániai magyarok nem a románok ellenségei – hangsúlyozta pénteken Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke a kormányon lévő Szociáldemokrata Párt (PSD) tisztújító kongresszusán mondott üdvözlő beszédében.
„A romániai magyarok nem kívánnak egyebet, mint szülőföldjükön élni, munkájukkal gazdagítani ezt az országot. Tiszteletet tanúsítanak, tiszteletet kérnek, és meg akarják őrizni nemzeti önazonosságukat" – mondta Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke rámutatott: egy másik pártcsaládhoz tartozó, ellenzéki politikai szervezet elnökeként azért fogadta el a PSD meghívását, mert Victor Ponta kormányfő-pártelnök megértette: az RMDSZ lehet ellenzékben, de a magyar-román kapcsolatokat nem szabad visszafordítani a múltba.
A romániai magyarok nem a románok ellenségei – hangsúlyozta pénteken Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke a kormányon lévő Szociáldemokrata Párt (PSD) tisztújító kongresszusán mondott üdvözlő beszédében.
„A romániai magyarok nem kívánnak egyebet, mint szülőföldjükön élni, munkájukkal gazdagítani ezt az országot. Tiszteletet tanúsítanak, tiszteletet kérnek, és meg akarják őrizni nemzeti önazonosságukat" – mondta Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke rámutatott: egy másik pártcsaládhoz tartozó, ellenzéki politikai szervezet elnökeként azért fogadta el a PSD meghívását, mert Victor Ponta kormányfő-pártelnök megértette: az RMDSZ lehet ellenzékben, de a magyar-román kapcsolatokat nem szabad visszafordítani a múltba.
Erdély.ma.

Megalakult a Minta, az Erdélyi Magyar Néppárt ifjúsági szervezete
A Minta I. Országos Alakuló Küldöttgyűlése Tőke Ervint, az Erdélyi Magyar Néppárt csíkszeredai önkormányzati képviselőjét választotta a szervezet elnökévé április 19-én, Kolozsváron. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke kijelentette: 23 évvel ezelőtti önmagát látja a mintásokban, továbbá a párt szövetségesének és barátjának nevezte az új ifjúsági-politikai szervezetet.
A Néppárt ifjúsági partnerszervezeteként megalapított Minta küldöttgyűlésén 11 helyi tagszervezet 61 küldöttje vett részt. Tőke Ervin 60 érvényes leadott szavazat mellett 59 igennel és 1 tartózkodással szerzett bizalmat. Tőke Ervin 29 éves, erdőmérnöki oklevéllel rendelkezik. A Néppárt csíkszeredai szervezetének ügyvezető alelnöke, 2012 óta helyi önkormányzati képviselő, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) alapító tagja.
Töke Ervin kijelentette, a Minta „jó ügyet és jó politikai közösséget" támogat, a tagok pedig az elmúlt választási év politikai kampányai során is bebizonyították, hogy „erős ellenszélben" is képesek dolgozni. Fontosnak nevezte, hogy a Minta megoldást találjon a fiatalok kivándorlása ellen, mert az „hasonló módon tizedeli a közösséget, mint egy háború".Úgy fogalmazott, „túlélésünkhöz és reménybeli megerősödésünkhöz egy út vezet, a Székelyföld és az Érmellék területi autonómiája." A küldöttgyűlés alelnöknek Kolcza Istvánt, Sándor Esztert, Tőkés Lehelt és Vass Tamást választotta.
Toró T. Tibor üdvözölte, hogy 23 évvel a rendszerváltás után a Minta az első politikai célokat is felvállaló ifjúsági szervezet, amelyik nyílt módon egy párt mellé társul. „Manapság nagy bátorság kell vállalni azt a politikai identitást vállalni, ami nem a mainstreamhez tartozik Erdélyben" – mondta a Néppárt elnöke.
Toró a Mintát a Néppárt szövetségesének és barátjának nevezte, azt mondta, az ifjúsági szervezet tagjai rövid idő alatt „a párt meghatározó arcai lehetnek mert az „elkötelezettséget, a munkabírást és a hozzáértést a Néppártban gyorsan díjazzák".
Toró T. Tibor a Mintát létrehozó politikai nemzedék legfontosabb céljának az erdélyi autonómiaharcban való áttörést nevezte. Úgy fogalmazott, reméli, hogy a Minta vezetői már „nem lesznek nyugdíjasok", amire az erdélyi magyar közösség autonómiaformáit sikerül létrehozni. Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke arra buzdította a Minta küldötteit, hogy együttműködésre törekedjenek az erdélyi, a magyarországi és a kárpát-medencei nemzeti-keresztény elkötelezettségű, fiatalokat tömörítő szervezetekkel.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke rámutatott: Európában nincs ütőképes politikai párt hatékony ifjúsági szervezet nélkül. „A politikai véleménynyilvánításhoz életkortól függetlenül mindenkinek joga van: vitatkozzatok egymás között és vitatkozzatok velünk, ne fogadjátok el senkinek az abszolút véleményét" – mondta Szilágyi. Az alelnök a Néppárt és a Minta közös céljának nevezte, hogy az erdélyi magyarokat Romániában ne „nemzetbiztonsági kockázatként" kezeljék, hanem önkormányzatiságot gyakorló, autonóm polgárok lehessenek.
Bozsó Imre Lehel, a Magyar Ifjúsági Tanács elnöke örvendetesnek nevezte, hogy a Minta tagjai megalakulásuk révén felvállalják politikai álláspontjukat, valamint üdvözölte, hogy a Néppárt vezetői bátorítják véleménynyilvánításukat és nem „felülről diktálják azt". Sorbán Attila Örs, az Erdélyi Magyar Ifjak elnöke úgy vélekedett, a Néppárthoz való társulás a Minta számára egyrészt „eszközöket és lehetőségeket" jelent, de hozzátette: azok „rengeteg munkával és felelősséggel" is járnak. Sorbán örvendetesnek nevezte, hogy a Minta alapítói között számos korábbi EMI-tag található, majd a két szervezet közös értékrendjére hívta fel a figyelmet. Samu Tamás Gergő, a Jobbik Ifjúsági Tagozatának alelnöke kijelentette: a Mintának egy olyan Erdély létrehozásán kell dolgoznia, amit a nemzetben gondolkodó magyarok mindannyian elképzelnek: egy autonóm terület Románián belül, ahol a magyarság gyarapodik.
A közgyűlés megvitatta a Minta alapszabályzatát, továbbá megbízta az elnökséget a szakbizottságok megalapításával is. A Minta 27 küldöttet delegál az Erdélyi Magyar Néppárt szombati, kolozsvári Országos Küldöttgyűlésére.
Erdély.ma.

Szösszenet az eltántorgókért
Időről időre feljajdul a magyarság még Erdélyben maradt része, hogy fogyunk. A legutóbbi statisztikai adatok szerint több százezren „tántorogtak” el közülünk, hogy idegenben keressék a betevő falatot. Hisszük-e vagy sem, amit a hivatalos számok mondanak, a magunk dolga, annyi azonban bizonyos, hogy olyan városok, mint Arad, Temesvár, Déva, Nagyszeben, de olyan tájrészek is, mint Krassó-Szörény, a Zsil-völgye, Máramaros lassan „kiürülnek” a magyaroktól.
De más vidékeken is megritkultunk, olyan nagyvárosban például, mint Kolozsvár, már messze húsz százalék alatti az arányunk. Nemrég még azzal nyugtatgatták magukat az erdélyi magyar vezérek, hogy ha szám szerint csökkenésben is vagyunk, hányadában nem. Hát most már ez sem áll, hiszen jobban zsugorodik létszámunk, mint a többségieké.
Munkahely hiányában mennek az emberek más világrészekre. Székelyföldről is. Kanadában találkoztam olyan székely családdal, amelyből mind a hat gyerek az amerikai tájakon munkálkodik, csak az öregek maradtak idehaza, amíg ki nem vitték őket a temetőbe. De akik Romániában maradnak, azok közül is sokan nem a szülőföldön keresnek megélhetést. Csak fel kell csapni a bukaresti telefonkönyvet, hogy meggyőződjünk erről, bár már a második nemzedék Öcsi helyett Luci lesz, s a Nagyból Naghiu, a Labancból Lobonţ, a Kurucz Curuţiu, sőt találkoztam egy árva magyar szót nem tudó Alexandru Petőfivel is. Ez az a beolvadás, amely ellen nehéz harcolni, hiszen a szívnek, érdeknek nemigen lehet parancsolni.
Persze, ha az emberek előtt lenne egy optimista jövőkép, akkor csökkenteni lehetne az elmenetelt, a beolvadást, és növelni a most nagyon alacsony gyerekvállalási kedvet. Sajnos, semmi jóra nem számíthat az erdélyi magyar polgár. Sőt, az anyaország felől is hideg szelek fújdogálnak: lemondtunk rólatok – mondja több odaáti politikus.
Sokáig berzenkedtem Kós Károly Kiáltó szójának ama tétele ellen, hogy „a régi Magyarország nincsen többé! Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték, de akkor, amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi.” Belátom, igaza volt, hiszen mindegyre hallanom kell, hogy Magyarország már nem is akar a régi lenni.
Román Győző
Székely Hírmondó.
Erdély.ma.

Egyedi gyermekélmények fellegvára
Tizenöt éves a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház
Jubileumot ünnepel a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Cimborák bábtársulata: 15 évvel ezelőtt, 1998. április 18-án tartotta első előadását. Társulatról, múltról, jelenről, jövőről beszélgettünk a társulat vezetőjével, Nagy Kopeczky Kálmánnal.
– Hogyan született meg a Cimborák?
– Két kezdetről beszélhetünk. A sepsiszentgyörgyi kezdet a második, én ugyanis már 1994-ben hozzákezdtem egy bábszínház megszervezéséhez Baróton. Négy éven át úgy volt, hogy a Tamási Áron Színház beszáll a társulat létrehozásába, és Ákon Bákom néven a színház kihelyezett tagozataként működik majd Erdővidéken. A bábos csapat a baróti művelődési ház keretében szerveződött, nagyjából pedagógusok alkották, bábszínészek ugyanis nem nagyon voltak. Délutánonként próbáltunk, néhány előadást színre is vittünk. Közben Nemes Levente színházigazgatóval egy alkalommal beszélgettünk, és elmondhattam, hogy bábszínházat szeretnék létrehozni. A Tamási Áron Színházban éppen azon fáradoztak, hogy valahogy beédesgessék a gyerekeket az előadásokra. Így találkoztak a szándékok. A baróti kezdeményezés időközben technikai okok miatt közben megbukott, szerencsére azonban Nemes Levente áthívott Sepsiszentgyörgyre. Ketten jöttünk, válaszoltunk. 1998 januárjában el is kezdtük a próbafolyamatot, április 18-án pedig sor kerülhetett az első előadásunkra: Balogh Beatrix Ki a király? című művét vittük színpadra. A színház stúdiótermében dolgoztunk, ami 60-80 néző befogadására volt képes. Ez már akkor is kevés volt, hiszen egy bábszínházat általában 100-150 nézőre terveznek, hogy az intimitása is megmaradjon – elsősorban a bábok mérete miatt indokolt ez. A mai napig ugyanebben a teremben játszunk, de azt szokás mondani, hogy aki azt nem tudja értékelni, amije van, annak semmije sincs. – Hány fővel indult útjára a társulat Sepsiszentgyörgyön?
– Hat színészállást kértem. Mivel egy önálló magyar intézmény létrehozása rettenetesen körülményes lett volna, akkori tanáraim segítségével kidolgoztunk egy működőképes struktúrát. Így jutottunk a tagozatos megoldáshoz, illetve a hat állandó színészhez: három férfi, három nő, hogy minden szerepkört le tudjunk fedni. Egy bábszínházban az ember sokkal szélesebb palettán mozoghat a megformálható karakterek tekintetében. Az akkor még létező segédszínészekkel egészült ki a hat alapember. A 15 év alatt sokan megfordultak a bábszínháznál, sajnos már jó ideje a minimális létszám alatt dolgozunk, ami három stabil színészt jelent, a többiek bedolgozók. Harminc felett tartunk a bemutatókkal, azt is mondhatnánk, hogy évente minden alkalmazottra jut egy bemutató. Ilyen körülmények között meg kell oldanunk, hogy egy színésznek ne kelljen saját magával találkoznia a színpadon. A Foltos, a torkos zsiráf című előadásunkban például önmagammal találkozom a színpadon, a technikus kolléga betartja a színre a két bábut, én pedig csak beszélek.
– Hol helyezkedik el a Cimborák a hazai „térképen”?
– Kezdetben nagyon fontos szempont volt, hogy az akkor még segédszínészként dolgozó kollégák, az előadások segítségével megtanuljanak legalább egy bábtechnikát. Ezért gyakorlatilag végigpróbáltuk a teljes palettát. Elsőként kesztyűsbábbal indítottunk, aztán sor került a többire is. Igyekeztünk minden területet úgymond bejárni, most éppen az UV színházzal próbálkozunk. Nem szabad elfeledni, hogy a bábszínház jelentős szerepet játszik a gyerek pszichológiai fejlődésében, neveltetési folyamatában, mivel semmi mással nem pótolható, egyedi élményt nyújt. Az előadások során szerzi tulajdonképpen az első élettapasztalatokat, amelyek feldolgozása az élmény által sokkalta egyszerűbb, könnyebb. Ha rajtam múlna, a bábszínház-látogatást bevenném a tananyagba. Kezdetben úgy gondoltam, ha erről felvilágosítom a helyi önkormányzat képviselőit, rövid időn belül létrejön az önálló bábszínház. Nos, erről az elöljárókat a mai napig nem sikerült meggyőznöm: szándék, akarat, ember megvan hozzá, csak éppen a pénz nincs. Ahhoz, hogy Sepsiszentgyörgy jelenleg Székelyföld kulturális fővárosaként van elkönyvelve, és a művelődés minden műfajban pezseg, ahhoz a Cimborák társulatának 15 éves munkája is hozzájárult. A gyerekek már igen zsenge kortól közel kerültek a művészethez, nyitottabbá váltak az új dolgok, a kultúra befogadására. Az Erdélyben létező körülbelül egytucat társulat közül a miénk talán a legmozgékonyabb, a legdinamikusabb. Megpróbálunk minden korosztályt megszólítani, ami eddig kifejezetten sikeres, hiszen a felnőtteket, valamint az általános iskolásokat is sikerült becsalogatnunk.
– Milyen a közönség dinamikája?
– Eleinte csak szervezett óvodás, iskolás csoportjaink voltak, most már a vegyes közönség jellemző. Ennek több előnye is van, egyrészt egészen más hatást ér el egy előadás, ha a gyerekek csak a saját közösségükben, társaikkal vannak együtt, vagy egy-egy jelenetnél el lehet bújni az anyuka szoknyája mögé. Másrészt mi is másként tudjuk alakítani az előadást, annak függvényében, hogy kinek is játszunk. Széles réteg látogatja az előadásainkat, az elmúlt években eljutottunk oda, hogy esti, kizárólag felnőtt előadásokat is színpadra vihetünk, mint a legutóbbi, teltházas Kire ütött ez a gyerek című kamaszmonológ. Tavaly meghaladta az ötezret az előadásainkra kíváncsiak száma.
– Milyen kihívásokkal szembesül ma a bábos szakma?
– Újabban elterjedtek a magánkezdeményezések nyomán létrejött társulatok. Ezek egy része viszonylag profi szinten működik, de több olyan is van, amelyek hályogkovács módszereket alkalmaznak. Márpedig a bábszínház a tudatalattira hat, ha jót, ha rosszat csinálsz, a nyomai menthetetlenül megmaradnak a gyerekekben. Egy káros trend is hozzácsapódik ehhez: mostanság a nagy színházak is rákaptak a biztos bevételi forrást jelentő gyerekelőadásokra, és én tapasztaltam olyat, hogy előadások megrémisztettek gyereket. Ilyen esetekben senki nem veszi a fáradtságot, hogy mielőtt a színre visz valamit, fellapozzon legalább egy gyermekpszichológiai szakkönyvet, és többek között az ott leírtakat is figyelembe véve tervezze meg az előadást. A dilettantizmus egyre nagyobb térhez jut. A Romániai Bábszínházak Szövetségén belül már felvetődött, hogy megállapodást kössünk az oktatási minisztériummal: egy szakmai szervezet döntse el, hogy egy előadást megnézhetnek-e a gyerekek.
– Hogyan ünneplik a 15. születésnapot?
– Nemzetközi fesztivált terveztünk, de erre idén nem nagyon lesz keret. Két éve mi szerveztük az Erdélyi Bábos Találkozót, azt szerettük volna nemzetközivé tenni. Így a születésnap egyhetes évadra szűkül, amelyben régebbi előadásainkat visszük újra színre.
Nagy Demeter István.
Erdély.ma.

A református egyház kiállt Ferenczy Miklós mellett
A Romániai Református Egyház Zsinata állásfoglalásban utasította vissza a Ferenczy Miklós volt kolozsvári esperest ért antiszemitizmus-vádakat.
„A köztiszteletben álló szolgatársunk hitében, emberségében és lelkészi elkötelezettségében nem kételkedünk, az antiszemitizmus vádja rá nézve nem elfogadható” – olvasható a közleményükben. Mint ismeretes, egy Parászka Boróka nevű magyarellenes újságíró (aki szerint "a nemzet maga a gyűlölet") az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD) készült bepanaszolni Ferenczy Miklós református lelkészt, miután a volt kolozsvári esperes facebookos üzenőfalán egy YouTube-on hozzáférhető filmet tett közzé, melynek címe Izrael népe – felsőbbrendű zsidóság.
Ferenczy Miklós a filmhez a következő kommentárt fűzte: „A felvételek önmagukért beszélnek! Nézzétek és tanuljatok belőlük! Hihetetlen, de sajnos valóság! Felsőbbrendűség? Inkább alávalóság!!”
Parászka úgy fogalmazott: a film véleménye szerint "antiszemita, gyűlöletkeltésre és uszításra alkalmas". Ferenczy Miklós korábban elmondta, azért osztotta meg a videót, mert felháborította az a jelenetet, amelyben egy játékmajom által megjelenítetett, nácinak titulált Jézust keresztre feszítenek, és a fejét szétverik egy kalapáccsal.
„A Romániai Református Egyház Zsinata fenntartja magának azt a jogot, hogy református hitünket és egyetemes keresztyén jelképeinket ért sértések és gúnyolódások esetén szót emeljen és tiltakozzék” – zárul az egyházi állásfoglalás.
[Kuruc.info nyomán].
itthon.ma//erdelyorszag.

Németh Zsolt: Magyarország nem támogat romániai pártot
A Külügyminisztérium parlamenti államtitkára határozottan cáfolta Kolozsváron pénteken azokat a sajtóhíreket, amelyek szerint Magyarország támogatást nyújt az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP).
A Transindex csütörtöki tényfeltáró írásával kapcsolatban - amelyben az erdélyi magyar portál az EMNP-hez és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz (EMNT) közel álló egyesületek magyarországi támogatásának csatornáit tárta fel - Németh Zsolt az MTI-nek kijelentette: "Magyarország semmilyen pártot és pártpolitikai tevékenységet nem támogat Romániában." Hozzátette: Magyarország maximálisan tiszteletben tartja Románia törvényeit, amelyek tiltják a pártok külföldi támogatását.
Az államtitkár szerint a Transindex által feltárt, Erdélybe érkező magyar állami támogatások "meghatározó módon a demokrácia-központokhoz érkeztek", amelyek a magyar állampolgárság igénylése folyamatában nyújtanak fontos segítséget az erdélyi magyaroknak.
A Transindex portál csütörtökön tett közzé egy terjedelmes tényfeltáró anyagot, amely azt állítja, hogy az Erdélyi Magyar Néppárthoz (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz (EMNT) kötődő civil szervezetek a 2012-es romániai választási évben közel egymillió euró (300 millió forint) támogatást kaptak a magyar költségvetésből és állami tulajdonban levő magyarországi vállalatoktól.
Az EMNP csütörtökön kiadott közleményében azt írta, hogy az írás politikai megrendelésre készült. Emlékeztetett arra, hogy a Transindexet Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke működteti.
"Egyértelmű, hogy a két nappal a Néppárt országos küldöttgyűlése előtt publikált írás célja RMDSZ-vezénylettel lejáratni a politikai ellenfelet, és megzavarni a Néppárt kongresszusát" - fogalmazott az EMNP.
Kelemen Hunor visszautasította, hogy politikai megrendelésre készült volna a Transindex tényfeltáró írása.
A tényfeltáró riportot a Freedom House Románia Alapítvány által szervezett Grants for Investigative Journalism program keretein belül írta a szerző, az amerikai külügyminisztérium és Franciaország bukaresti nagykövetségének anyagi támogatásával - hangoztatta a politikus
MTI

2013-as EMKE-díjak
Hagyományosan, éves közgyűlése keretében adta át 2013-as díjait az erdélyi magyar művelődési életben kiemelkedő munkát végező személyiségeknek a nagy múltú Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). Idén a SPECTATOR-díj kitüntetettje Karácsonyi Zsigmond, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke, lapunk főszerkesztője lett, aki az erdélyi magyar újságíró-társadalom elkötelezett képviseletéért, kiegyensúlyozott újságírói munkásságáért vehette át a díjat. Laudációjában Kántor Lajos, a jeles irodalomtörténész, publicista, kritikus, szerkesztő, a ’90-es években maga is az újságíró-egyesület elnöke méltatásában kiemelte, hogy "újságírói és főszerkesztői elfoglaltságát fölösleges magyarázni, ám ha valaki emellett a szakmai szövetségben is vezető szerepet vállal – és azt nem egyszerűen megtisztelő címként fogadja el, hanem átérezve a felelősséget, folyamatosan műhelyjellegű tanácskozásokat szervez; ha valaki a kötelező reprezentáción, protokollon túl elsőrendű feladatának tudja a nemzetközi kapcsolatok építését, országon belül pedig a román újságíró-szervezetekkel való egyeztetést –, az bizonyára megérdemli az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elismerését".
Ugyancsak volt MÚRE-elnöknek, a januárban elhunyt, aradi születésű Csép Sándor televíziós szakembernek, drámaírónak adományoztak – ezúttal posztumusz – EMKE életműdíjat, az erdélyi magyar kisebbségi modus vivendi kimunkálásában vállalt szerepéért.
További 2013-as díjazottak: a táncházmozgalom elindításában játszott szerepéért, a magyar népdal és a régizene minőségi műveléséért, pedagógiai tevékenységéért a csíkszeredai Györfi Erzsébet kapott KACSÓ ANDRÁS-díjat; terepkutatásaiért, módszeres forrásfeltárásaiért és muzeológusi munkásságáért Szőcs Levente, a gyergyószentmiklósi múzeum muzeológusa részesült BÁNYAI JÁNOS-díjban; az erdélyi magyar kiművelt fők közösségének létrehozása szolgálatában kifejtett közművelődési és tudományos munkássága elismeréseként Bencze Mihály brassói matematikus kapott KUN KOCSÁRD-díjat; több évtizedes zenepedagógiai és karnagyi munkásságáért a kolozsvári Tóth Guttman Emesét tüntették ki a NAGY ISTVÁN- díjjal; kiemelkedő színművészi teljesítményükért és az anyanyelvi kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeikért Rekita Rozália és Jancsó Miklós kolozsvári színészházaspárnak adományoztak BÁNFFY MIKLÓS-díjat; folytonosan megújuló színészi teljesítményéért valamint a Tamási Áron Színház művészi törekvéseiben játszott kiemelkedő szerepéért KOVÁCS GYÖRGY-díjjal jutalmazták Pálffy Tibort, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színészét; élményszerű színészi teljesítményeiért, a kolozsvári magyar színjátszás elkötelezett szolgálatáért POÓR LILI-díjat kapott Panek Kati, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze; az erdélyi hagyományokból táplálkozó, legkorszerűbb művészi eszközökkel megvalósított, kimagasló grafikai- festészeti munkássága valamint művészi közösségépítő tevékenysége elismeréseképpen a képzőművészeknek szánt SZOLNAY SÁNDOR-díjat Székely Géza kolozsvári grafikus kapta; a partiumi könyves műveltség terén kifejtett értékmentő és feltáró tevékenységéért MONOKI ISTVÁN-díjjal Emődi Andrást, a nagyváradi római katolikus püspökség könyvtáros-levéltárosát tüntették ki; a Temesvár és a Bánság helytörténeti kutatásában és annak népszerűsítésében végzett kiemelkedő tevékenységéért KŐVÁRY LÁSZLÓ-díjat kapott Szekernyés János helytörténész, a Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári szervezetének elnöke, végül pedig, de nem utolsósorban a civil szervezetek számára szociális téren nyújtott rendszeres támogatásáért Flóriska Attila kolozsvári üzletember kapott MIKÓ IMRE-díjat.
(b. a.)
Népújság (Marosvásárhely).

Havadtő magára talál
Évekkel ezelőtt Havadtő az átutazók szemében jelentéktelen település volt, melynek a nevét sem volt érdemes megjegyezni, s nem csoda, hisz a helybéliek is sajnálkozva jegyezték meg: nincs semmi nevezetesség a faluban. Többeket azonban zavart ez az önként vállalt kisszerűség, az utóbbi években az adottságok felkutatásába fogtak, és a falu kiemelését kezdeményezték a névtelenségből. Törekvésük visszhangra talált a közösségben, a kezdeti kételyek után szélesebb körben is felismerték, hogy lehet és érdemes tenni a faluért, mely sokkal többet érdemel.
Múzeum önerőből
2010-ben több megyei napilap és rádió is beszámolt a falunap keretében ünnepélyesen megnyitott néprajzi és helytörténeti gyűjteményről, amelynek tárgyait a közösség adta össze önzetlenül. A több száz tárgyat felölelő múzeum megnyitása óta az iskola régi épületének két termében fogadta a látogatókat, akik között nemcsak könnyezve emlékező idősek, de őseik tárgyaira kíváncsi elszármazottak, helyi értékeket kereső külföldi érdeklődők, sőt, a térség kulturális örökségét kutató erdélyi, magyarországi és nyugat-európai tanárok, tudósok is voltak.
Havadtő gyarapodó közgyűjteményét a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központja is nyilvántartásába vette. Rövidesen rendeződik a begyűlt tárgyak tulajdonjoga és gondozása is, ugyanis az állomány védelmét, a további gyarapítást, tematikus kiállítások szervezését, hosszabb távon pedig a közösség hagyományainak ápolását és kulturális életének fellendítését a bejegyzés alatt álló Pro Havadtő Egyesületen keresztül fogják megvalósítani.
Látnivalóvá teszik a másfél évszázados sírköveket
Bár a faluban is alig ismerik jelentőségét, a régi református temető 19. századi homokkőből faragott csodálatos szépségű sírkövei a közösség legjelentősebb tárgyi örökségét képviselik, és többek közt a Kis-Küküllő mente egyik leghíresebb kőfaragó dinasztiája, a havadtői Menyhárt, valamint a szintén jó nevű Kerekes család munkásságát tárják elénk. A magyar művelődéstörténet Péterfy Sándor szobrászművésznek a 2005-ben megjelent Marosszék régi sírkövei című kötete alapján tartja számon a falu párját ritkító temetőjét, amelynek állapota azonban az utóbbi időkben meglehetősen leromlott.
Havadtő közössége a református egyház támogatásával (a térségben elsőként) arra készül, hogy kulturális szervezetek ajánlásai és restaurátori útmutatás alapján példaadó módon rendezi az elhanyagolt temetőt, az eredeti helyükön újra talpra állítja és megtisztítja a kidőlt, elsüllyedt sírjeleket. A május 4-ére, szombatra szervezett sírkőmentés jelképes módon a közösséget is talpra állítja, hisz a havadtőiek nem rossz emlékű közmunkaként, hanem hagyományos székely kalákaként szervezik az eseményt. Reményeik szerint munkájuk többszörös értelmet nyer: megmentik a pusztulástól és továbbörökítik a település különlegesen értékes művelődéstörténeti és néprajzi emlékeit, ugyanakkor leróják kegyeletüket az elődök előtt, akik ezen a tevékenységen keresztül még a síron túl is közösségépítésre, összetartozásra, egymás iránti tiszteletre tanítják a közösséget.
Annak tudatában, hogy az egyedi kivitelezésű, másfél évszázados népi sírjelek szélesebb körben is érdeklődésre tarthatnak számot, a szervezők további lépésként a kövek állagmegóvásáról és restaurálásáról, a régi temető egészének múltidéző turisztikai látnivalóként történő közkinccsé tételéről álmodoznak. Meggyőződésük, hogy a beteljesüléshez vezető lépéseket megtéve Havadtő közössége a következő hetekben példát mutat hagyományápolásból és örökségvédelemből a környékbelieknek.
Dr. Kinda István.
Népújság (Marosvásárhely).

Együttműködés az MTVA és a Román Közszolgálati Rádió között
Együttműködési megállapodást kötött pénteken a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) és a román közszolgálati rádió vezetője.
Az együttműködés által elsősorban egymás archívumának használatára nyílik lehetőség - mondta az aláírást követően Böröcz István, az MTVA vezérigazgatója, utalva arra, hogy a magyar közmédia is rendelkezik jelentős számú, román nyelvű hanganyaggal, de a román rádió archívuma is számos magyar nyelvű felvégtelt őriz.
Hozzátette, hogy az aktualitások tekintetében napi szintű együttműködésre is módot ad a megállapodás.
Böröcz István fontosnak nevezte, hogy a közmédia és azon keresztül Magyarország erősítse jó kapcsolatát a szomszédos országokkal.
Az újságírásnak nincsenek határai - hangsúlyozta a román közszolgálati rádió vezérigazgatója, Ovidiu Miculescu. Arról is beszámolt: a jövőben rádiójátékok készítésében vagy kulturális programok bemutatásában is együttműködhet a két szolgáltató, de közös élő műsorok készítésére is lehetőség nyílik.
MTI.
Nyugati Jelen (Arad).

Kimondott fájdalommal, a kegyeletért – 69 éve történt a világosi magyar tragédia
Világos, az 1849. augusztus 13-i fegyverletétel kapcsán – amikor Görgei Artúr fővezér és a haditanács döntése nyomán, a 30 ezer fős fel-dunai magyar hadtest letette a fegyvert a Paszkievics főherceg által vezetett orosz intervenciós hadsereg előtt – nemzeti tragédiánk színhelyeként vonult be történelmünkbe.
Arról viszont csak kevesen tudnak, hogy a nemzeti tragédia után 95 évvel ugyancsak az arad-hegyaljai településen ment végbe egy újabb, magyar szempontból gyászos esemény, aminek 24 nemzettársunk vált áldozatává. Leszögezzük: távol áll tőlünk a feszültségkeltés szándéka, de a 69 évvel ezelőtti eseménynek szemtanúk, kortársak megszólaltatásával történő ismertetése révén mindenképp az őt megillető helyre kívánjuk tenni a világosi magyarságon esett sérelmeket. Nem lehet halálukig megtagadni attól a féltucatnyi, még életben lévő, évtizedekig megfélemlített, önérzetében megtiport magyartól fájdalmuk nyilvános kimondását, sérelmük elismertetését, legalább erkölcsi jóvátételét.
Igazságtételre várva
Az 1944. szeptemberében történtek felől a 83 éves Csizmadia Sándort faggattuk, aki jelenleg a világtól elvonulva, a Selénd községbeli Kamnán él egyedül a domb lábánál fekvő 2800 négyzetméteres birtokán. Némi gondolkodás után, a számára feledhetetlen 1944. szeptember 17-ével kezdi, amikor a magyar hadsereg három, oldalkocsis motorkerékpárja Kovászi felől Világosra érkezett. Maga a falu bejáratánál a nála egy évvel idősebb, 14 éves Frajna Jánossal legeltette a juhokat. A motorosok megálltak mellettük, majd megkérdezték: vannak-e román katonák a településen? Mivel nem voltak, Janit beültették a legelöl haladó oldalkocsiba, és a községházáig poroszkáltak. Nem bántottak senkit, tábort vertek a Bohus-kastély parkjában, ahova még vagy két teherautónyi katona is érkezett. Szeptember 21-ére virradóra a dombról félkatonai, jobbára ittas alakulatok kezdtek leereszkedni lövöldözve, az erdőből megszólalt egy ágyú is, amelyiknek a lövedéke eltalálta a falu végén állomásozó Csepel márkájú teherautót, ami teljesen kiégett, 3 katona a helyszínen meghalt. Miután a magyar alakulatok a román–orosz túlerő elöl visszavonultak Kovászi, illetve Arad felé, a bevonulók elkezdték válogatás nélkül összegyűjteni a helybeli magyarokat, akiket összevertek, majd végighajtva őket a településen, az ortodox temető előtti gödörnél állapodtak meg, amelyikbe 10 embert, köztük 2 asszonyt és ugyanannyi kiskorút belelőttek, majd megparancsolták a cigányoknak, hogy húzzanak földet rájuk. Tették ezt délutánig, amikor a tisztességes román ember, Secula Mihai, aki a magyar világban katonatiszt volt, közbe nem lépett, és jobb belátásra bírta a tetteseket. A megmaradt néhány embert, összeverve, de hazaengedték.
Csizmadia Sándor soha nem felejti el azt a napot, amikor az édesapja elküldte egy ács után, aki a birkaszín építésén segédkezett. Éppen ezért csak hallomásból ismeri a náluk történteket: mikor a részeg katonák hozzájuk érkeztek, szó nélkül megverték az apját Kiss Györggyel, a segítséggel együtt, majd elhajtották a falun keresztül, a temető előtti gödör felé, amelyikbe később mindkettőjüket belelőtték. Összesen 8 világosi, továbbá 2 gyoroki polgárt lőttek le. Utóbbiak napszámban dolgoztak egy világosi szőlősgazdánál, akihez a pénzükért jöttek. Út közben találkoztak a temető felé vonuló megkínzott, ütlegelt csapattal, amelybe berángatták őket, hogy ugyanúgy végezzék, mint a többiek. Csizmadia 35 éves édesanyját az utcaajtóban lőtték le, amikor férjének az életéért könyörgött, hiszen 3 kiskorú gyermeke volt. A 13 éves gyermek hazatérve, az anyja meggyilkolásától és az apja elhurcolásától megrémülve, illetve, hogy őt is el akarták fogni, a román temetőbe menekült, ahol a csősz elbújtatta. Mivel a magyar különítményt meglepték a dombról aláereszkedő egyesült csapatok, a dombon őrségben állt magyarok nem tudtak csatlakozni a többiekhez, ezért elbújtak. Néhány nap múlva azonban, gondolván, hogy az ellenség elvonult, előjöttek a rejtekhelyükről, ám mindnyájukat elfogták, majd a Matekovits-ház udvarán sorba állított 10 honvéd közül 9-et hátulról egy orosz nő egyenként tarkón lőtt, miközben a tizedik elmenekült. Bun Böskénél, az ólban bújtatták el, majd néhány nap múlva, civilben vonatra ültették, hogy hazautazhasson Battonyára. A temetőben nyugvó 14 honvédból 5 a lövöldözés során esett el. A gödörbe lőtt áldozatokhoz nem volt szabad közelíteni. Csizmadia az egyik cigánynak odaadta a házban talált utolsó fél kenyeret, hogy az megmutassa, hol van eltemetve az apja, aki a hasába sorozatot kaphatott, mert kint volt az egész belseje. Miközben maga félelmében bujdosott, otthonról eltűnt 3 ló, 57 merinói fajta birka és a tehén. Érdekes, hogy az ólban lévő disznó nem kellett senkinek. Csizmadia Sándor szerint a bíró, P. Ş. legalább olyan bűnös, mint a gyilkoló katonák, akik a tettük elkövetése után elmentek. Az árván maradt házakat viszont a bíró ösztönzésére fosztották ki. Megtehették, mert miután az oroszok beözönlöttek, minden bűntényt, rablást le lehetett nullázni. Soha semmiféle vizsgálat nem indult a Világoson történt gyilkosságok kapcsán, mivel a katonaság elvonult, a helybeli főkolomposok viszont beléptek a pártba. A meggyilkoltak hozzátartozóit megfenyegették, azok még most sem mernek beszélni a tragédiájukról. Csizmadiát a galsai nagybátyja, míg két leánytestvérét az egyik nagynéni nevelte fel. A rendszerváltás után az RMDSZ-nél is próbálkozott előadni a bánatát, de amikor néhai Pápai Sándor jogász meghallgatta, visszakérdezett: maga nem látja, hogy a marosvásárhelyi események óta milyen feszült a helyzet? Várjon, amíg lecsillapodnak a kedélyek, hogy a maguk bajával elő lehessen hozakodni. Azóta is várja a világosi magyarokkal megesett tragédiának az orvoslását, az igazságtételt.
Még mindig félnek
Molnár László 1944 szeptemberében 16 éves volt, de mivel egyik bátyja katonaszökevény volt, a másikat viszont attól féltette az apja, hogy elviszik az oroszok, ezért őt, a legkisebb fiút küldte ki naponta a juhokat legeltetni. Arra emlékszik, hogy amikor oroszokat látott, mindig lehasalt valamilyen mélyedésbe, hogy ne vegyék észre. Éppen ezért maga nem láthatta, hogy a Csizmadia család házánál mi történt, hány lovat vagy birkát vittek el tőlük. Maguk a magyar utcának a végén, a legelő közelében laktak, a Csizmadia család pedig a falu másik végén, a román temető közelében. Azt is csak hallomásból tudja, hogy összeszedték a magyarokat. A legtöbbet Varga Gábor tudna róla mesélni, akit le is tartóztattak. Arra is emlékszik, hogy az oroszok a családjuknak a 2 lovát is elvitték, csakhogy azok kihúzták a karót, amihez kötötték őket, majd éjjel hazajöttek. Másnap az oroszok újra eljöttek a lovakért, és úgy elvitték őket, hogy soha többé nem tértek haza. Annyit elmondott, hogy jelenleg Világoson 33 magyar és 3 német családról tudnak, vasárnap délutánonként 3 órától a katolikus templomban 10-15-en, nagy ünnepkor viszont 30-40-en vesznek részt a szentmisén.
Mivel semmire nem emlékezett vagy nem akart beszélni róla, nem járult hozzá, hogy a feleségével együtt fotót készítsek róluk, áttértünk a honvédek nyughelyére, amit az utóbbi 20 évben maga és a felesége, Magdolna gondoz, vagyis rendszeresen lekaszálják rajta a füvet. Molnár Lászlóval kimentünk a katolikus temetőbe, ahol megmutatta a honvédek nyughelyét: ez egy hársfa árnyékában lévő, 4 sírhelynyi füves terület, aminek az utca felöli részén lévő kovácsoltvas-kereszt táblácskáján a következő, halványan látszó szöveg olvasható: „Itt nyugszik 14 magyar katona, meghalt 1944. szeptember 19-én.” A keresztet a temetést követő évben Bécsi Gábor géplakatos készítette, állította fel. A honvédek nyughelyétől jobbra áll Frajna Istvánnak és fiának, Frajna Jánosnak a sírhelye, akik ugyanakkor haltak meg. Állítólag azért lőtték agyon őket, mert a honvédeknek ivóvizet adtak. Mindenki a Falurosszát siratta
Zsámbok András
Világost csak a megyei út melletti helységnévtábla választja el a hozzá tartozó Galsa falutól, ahol Zsámbok Andrással beszélgettünk. 1944. szeptemberében 6 éves volt de jól emlékszik, hogy Galsa és Muszka között, az úgynevezett kenderföldeken, az országúttól mintegy 50 méterre az édesanyjukkal, a nálánál egy évvel fiatalabb öccsével, Ferenccel – aki életben van –, illetve az apai nagyanyjával szedték a krumplit, miközben két szakasznyi magyar katona vonult vissza Muszkáról Galsára. Amint a nagyanyjuk meglátta őket, felkiáltott.
– Nézzétek, jönnek a magyarok, gyertek, köszöntsük őket.
Zsámbok András hangja elakadt az elérzékenyüléstől, de kis idő múlva folytatta: – amint az úthoz értek, köszöntek nekik. Miután azok fogadták, az elöl haladó, valószínűleg hadnagy megkérdezte. – Jóemberek, nincs egy kis pálinkájuk?
Szerencsére volt vagy két deci, mert a nagyanyja szeretett reggeli vagy ebéd előtt egy-egy kortyot inni.
– Van, de nem adunk – incselkedett a nagyanyja a hadnaggyal, aki vette a lapot.
– Ha nem adnak, maguk bánják meg…
Erre a nagyanyja éppen őt, Lászlót küldte el a félliteres üvegért, ami nagyjából félig volt még pálinkával. Amikor visszaért, a két szakaszvezető megkóstolta, megköszönték a kedvességüket, majd visszaadták az üveget azzal a kéréssel, hogy az utánuk jövő szakasznak is adjanak belőle.
Miután elvonultak, néhány nap múlva megérkeztek a szovjet csapatok, amelyeket fiatal nők virágcsokrokkal fogadtak. Amikor azonban rájöttek, hogy azok a „barisnya” után koslatnak, sikoltozva menekültek előlük. Galsán viszont kineveztek egy román garnizonfelelőst, aki magyargyűlölő volt, ezért megparancsolta a csendőröknek, hogy gyűjtsék össze magyarokat, majd vigyék őket a világosi temetőhöz, ahol kivégzik őket. A csendőrök valamilyen ürüggyel összegyűjtöttek egy parasztszekérnyi magyart, és vitték őket Világosra. A menetet látva egy román ember megkérdezte, hova mennek. Mivel azok nem tudták, hova viszik őket, a kérdező felvilágosította őket: meneküljenek, amerre látnak, mert Világoson már lelőttek egy tucatnyi magyart. Amint a szekéren ülők meghallották, leugráltak és elfutottak. A történteket maga nem látta, hanem a faluban beszélték. Galsait csak Csizmadia Sándort és a feleségét, Gizellát lőtték le, akik után 3 árva kisgyermek maradt. Galsán az a hír is járta, hogy a világosi dombokon rekedt 14 magyar honvéd az oroszok bevonulása után. Az oroszok nagyjából egy hétig tartózkodtak a községben, ahol családoknál szállásolták el őket. Náluk is el volt szállásolva két orosz, de szerencsére rendes emberek voltak, a gyerekeknek cukrot is adtak. Amikor a rejtőzködő honvédek azt gondolták, hogy az oroszok már elvonultak, előjöttek a rejtekhelyükről, csakhogy fogságba estek. Tudomása szerint egy orosz nő menet közben lekaszálta mindet.
Amikor a tragikus események történtek, Galsának a kétharmada román, az egyharmada magyar és német volt. Még tíz évvel ezelőtt is élt itt 100-110 magyar család, olyan 200-250 fő. Németek talán valamivel többen voltak. Zsámbok Andrást egy német apához és fiához szép emlék fűzi. Azok ugyanis beléptek a német hadseregbe, amikor azonban a közelben vonultak vissza, hazaengedték őket meglátogatni a családjukat. Mivel szomszédok voltak, neki is adtak csokoládét, amit akkor evett először életében. Egyébként, apa és fia, elestek a háborúban. A tragikus események után néhány évvel, a galsai kultúrházban a fiatalok előadták Tóth Ede: A falurossza című népszínművét, amiben a főszereplő, vagyis a falurossza az a Csizmadia Sándor volt, akinek a szüleit kivégezték. Amikor elkezdte énekelni, hogy „Én vagyok a falurossza egyedül, engem ugat minden kutya messziről…”, a közönség sírvafakadt, mert mindenki tudta, mi történt a szüleivel – emlékezett vissza a galsai Zsámbok András az 1944. szeptemberi eseményekre.
Csak Istenben bízhattak, imádkoztak
88 éves Varga Gábor
A jelenleg 88 éves Varga Gábor közvetlen szenvedő alanya volt az 1944. szeptember 17-én lezajlott világosi eseményeknek. Úgy emlékszik, mondja, mintha tegnap történt volna, hogy szeptember 14-én, néhány oldalkocsis motorkerékpár, néhány tank, illetve egy teherautó támogatásával a községbe bevonult közel 50 honvéd, akiket, némely hamis híresztelésekkel ellentétben, nem vártak virággal a helybeli magyarok. A katonák elmentek a községházáig, de nem bántottak senkit, letáboroztak a Bohus-parkban. A békés viselkedés ellenére a román lakosság egy része elmenekült a hegyek közé, ahonnan bármikor várni lehetett a román és a szovjet csapatok érkezését, támadását. Szeptember 16-án a magyar csapatok nem tudták feltartani az egyesült orosz–román erőket, ezért lassan visszavonultak Arad felé. Maga abban az időben segédként dolgozott Ács József kereskedő üzletében, ahova aznap reggel benyitott egy magyar hadnagy, aki elmondta: ha a magyar hadsereg a Bugnál nem tudta legyőzni az oroszokat, itt biztosan nem tudják feltartóztatni őket. Csak azért vonultak be Dél-Erdélybe, hogy biztosítsák a német hadseregnek a Bánságból, illetve Szerbiából való visszavonulását. A magyar megszállás alatt a világosi magyarok semmi rosszat nem tettek a román lakossággal, miután azonban kivonultak a magyar csapatok, szeptember 17-én a csendőrség számos helybeli magyart letartóztatott, majd a főutcán mezítláb végighajtották a megvert embereket az ortodox temető előtti gödörig, ahol a részeg katonák 10 magyar polgárt lelőttek, köztük az ő legjobb barátját, Herrling Gyurit és az édesapját is. Ugyanaznap este Varga Gábor bezárta az üzletet, majd hazafelé tartva, a csendőrség előtti kapuban várta V. csendőrőrmester, aki megfogta, megverte, azzal az ürüggyel, hogy virággal várta a magyar csapatokat. A fiú hiába védekezett, hogy ő akkor az üzletben dolgozott, az őrmester becibálta a csendőrségre, majd belökte a pincébe azzal a fenyegetéssel, hogy hajnalban őt is lelövik, mint a többit. A sötét pincében már bent volt Kiss Ottó és Szabados Feri, mindkettő a barátja, akik a csendőrség épületével szemben lakatosként dolgoztak Bécsi Gábor lakatosmesternél. Amint kijöttek a munkából, őket is megfogták, megverték ugyancsak a virággal történt magyarvárás miatt. Letartóztatásukat azonban a mesterük, Bécsi Gábor is látta, aki üzent Szabados Feri családjának, hogy a fiúk bajban vannak. Varga Gábor családja – az édesanyja és a húga, az apja ugyanis katona volt a román hadseregben – nem tudott a letartóztatásról. Mivel Szabados Ferinek a keresztapja, Back Gyuri bácsi az I. világháborúban orosz fogságban jól megtanult oroszul, a szülők a segítségét kérték. Az meg is keresett egy orosz tisztet, akinek elpanaszolta a fiúk letartóztatását, a rájuk váró sorsot. Reggel 6 órakor, amikor kinyílt a pinceajtó, a fiúk megrémültek, hogy viszik őket a vesztőhelyre. Back Gyuri bácsi azonban megnyugtatta mindnyájukat, de az orosz tiszt is jól tudott románul, mert Besszarábiából származott. Az ügyeletes csendőrtől a fiúk letartóztatásának az oka felől érdeklődött, de az a csendőrőrmesterre hivatkozott, akit az orosz tiszt oda is hivatott. Amikor a tiszt a fiúk bűne felől kérdezett, az őrmester azt felelte: partizánok, akik rálőttek az orosz és a román hadseregre. Az állítást a fiatalok tagadták, az orosz tiszt viszont az ominózus lőfegyver felől érdeklődött. Az őrmester szerint azt eldobták, de az orosz tiszt nem hitte el, és azzal fenyegette meg, pisztolyát kivéve tokjából, hogy főbe lövi, ha nem mondja meg az igazat. Erre az őrmester berezelt, elővette zsebéből a járásbírótól kapott papírt, amin 48 magyarnak a neve szerepelt, de a táskájából is kivette a szolgabíró által aláírt parancsot, miszerint össze kell gyűjtenie a falubeli magyarokat, akiket ki kell végezni. Az orosz tiszt elvette az írásos parancsot, a fiatalokat hazaengedte. Varga Gábor azonban nem sokáig volt szabad, mert szeptember 27-én, azaz 10 nap múlva a 18. életévüket betöltött világosi magyar és német fiatalokkal együtt Bukarest mellé, az Otopeniben létesített lágerbe vitték, ahol dolgoztatták, igen rossz körülmények, illetve ellátás mellett. Sokat éheztek, nem tudtak tisztálkodni, tele voltak tetűvel. Decemberben azonban sikerült egy barátjával megszökniük a lágerből, ahonnan gyalog vagy a vonat tetején jutottak haza, nagyon betegen. Két hónapig fel sem tudott kelni, de lassan felépült.
Közvetlenül a honvédek nyughelye mellett található a meggyilkolt Frajna Istvánnak és kiskorú fiának, Jánosnak a sírja
A kérdésre, hogyan töltötte a pincebe

Régészeti paradicsom a ferences templom hajdani kolostorában
Restaurálás után visszatemetik nyughelyére a kolozsvári Rómeót és Júliát
Néhány napja érdekes hír kapott szárnyra a városban: a ferences templom melletti egykori kolostor területén zajló régészeti feltáró munka során két fiatal csontvázát találták meg, akik szokatlan pózban, arccal egymásnak, kéz a kézben feküdtek sírjukban. A középkori leleteket a velük először kapcsolatba került személyek és a kolostorban működő Apáczai-líceum kisiskolásai azonnal „kolozsvári Rómeó és Júlia” elnevezéssel ruházták fel. A munkálatokat egyébként a Román Akadémia kolozsvári fiókjának Régészeti és Művészettörténeti Intézete az Erdélyi Történeti Múzeummal közösen végzi annak érdekében, hogy sokoldalú előkutatással, ásatással szerezzenek olyan további adatokat a műemlék épületről, amelyek segítségével sikerrel pályázhatnak a régóta esedékes restaurálás költségeinek fedezésére. A helyszínen járva két, a helyszínen dolgozó történész szakember szolgált bővebb felvilágosítással.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár).

Bemutatták Sall László kötetét
Göteborgban, a Move & Walk Intézet támogatásával látott napvilágot Sall László erdélyi magyar költő, író Politkö című verseskötete, amelyet csütörtökön délután mutattak be a Minerva Művelődési Egyesület székházában. A szerző, akivel Demény Péter beszélgetett a Cs. Gyimesi Éva teremben szervezett találkozón, 1990 óta él Svédországban, azelőtt fizikai munkásként dolgozott szülővárosában, Nagyváradon, vezetőségi tagja volt ugyanakkor az ottani Ady Endre Irodalmi Körnek.
Külföldre költözése után többedmagával megalapította a göteborgi Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kört, Gittai Istvánnal és Szűcs Lászlóval közösen pedig az Ady-kör húsz évét áttekintő Péntek esti szabadságunk című interjúkötetet szerkesztette.
– Várad éppen az a vízválasztó, amely engem romániaivá tesz – magyarázta Sall László a kolozsvári bemutatón, hozzáfűzve: valamilyen szinten a város illusztris személyiségéhez, Zudor János költőhöz is kapcsolta első kötetének megjelenését, mint mondta, nem látta értelmét „tolongani azelőtt, hogy Zudornak kötete lenne”. A három évvel ezelőtt, Hora Gina grafikáinak felhasználásával készült mozgás-sérült-szeretet című falinaptár-kötet után a Polit köt teszi le ezúttal az olvasó asztalára, amelyben a versekhez magyarázatot, egyfajta kulcsot is kínál Schneider Németh Antal előszava, valamint Szilágyi-Gál Mihály, Terék Anna, Józsa Márta, Szeles Judit és Demény Péter utószavai révén.
Az est folyamán a szerző, valamint videóüzenetben Gáspárik Attila olvasott fel verseket a jelenlévőknek.
Szabadság (Kolozsvár).

Orvoskongresszus Székelyudvarhelyen
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya idei, sorrendben 23. tudományos ülésszakát Székelyudvarhelyen rendezte meg.
E város már harmadszor gazdája az erdélyi magyar orvosok seregszemléjének, 1991-ben az első és 2000-ben a tizedik kongresszust is itt tartották. Április 11-én a továbbképző előadásokra került sor, délután pedig a Művelődési Ház nagytermében az ünnepélyes megnyitóra. Ezen Bunta Levente polgármester a székely anyaváros nevében köszöntötte Erdély magyar orvosait, gyógyszerészeit, valamint a határon túlról érkezetteket. Lukács Antal, a helyi kórház igazgatója, Szilágyi Tibor, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem rektorhelyettese, Andrészek Csaba, a helyi szervezőbizottság elnöke, valamint Egyed-Zsigmond Imre professzor, szakosztályi elnök mondott üdvözlőbeszédet. Első alkalommal osztották ki a tavaly alapított Csőgör Lajos-díjat, mely az orvosi egyetem első rektorára emlékeztet, s az egyetemszervezésben érdemeket szerzett oktatónak jár ki. A díjat Szabó Béla nőgyógyász professzornak ítélték oda, aki a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosképzés legkövetkezetesebb harcosa volt az elmúlt években. Szilágyi Tibor olvasta fel méltatását. A Lencsés György-díjat az idén Kata Mihály szegedi gyógyszerész, egyetemi tanár kapta a marosvásárhelyi gyógyszerészképzés támogatásáért. Kopp Elemér-díjjal két kutatásban kitűnt diáklányt jutalmaztak.
A következő két napon sor került négy plenáris előadásra, s 16 szekcióban 159 dolgozatot illetve posztert mutattak be. A 650 résztvevőből 66 volt külföldi, majdnem mind Magyarországról jöttek, mindegyik ottani orvosi egyetem több tanárral is képviseltette magát. Különösen a fül-orr-gégészeti szekcióra érkeztek sokan, ennek szinte minden magyar tanára jelen volt. Az ülésszervező, Szentannai Dénes helybéli főorvos Töredékek a fül-orr-gégészet történetéről Erdélyben című előadása részletesen ismertette az első, Kolozsvárt 1916-ban Gyergyay Árpád professzor által megnyitott szakklinika történetét is. Az Infektológia–immunológia–labordiagnosztika szekció üléselnöke Bódizs György kolozsvári főorvos volt. Az Orvos- és gyógyszerésztörténelmi szekcióban Gaal György a Házsongárdi temető két világháború közötti orvossírjairól tartott előadást, Korcsog Mátyás kolozsvári nyugalmazott gyógyszerész pedig a Nivea-termékek történetét ismertette.
Az ünnepélyes megnyitó előtt a résztvevők a Szent Miklós-plébániatemplomban meghallgathatták a Szentegyházi Gyermekfilharmónia sikeres koncertjét. A zárókirándulást Székelyderzsre rendezték, ahol az UNESCO-Világörökség részét képező műemlék templomban unitárius istentiszteletre, majd a híres freskók ismertetésére került sor. A helybéli művelődési házban népi zenészek muzsikája mellett gulyásparti zárta a rendezvényt.
G. Gy.
Szabadság (Kolozsvár).

Soós Sándor: a gazdaszerepet szeretnénk betölteni
Az elmúlt másfél év alatt feladatom volt a közép-erdélyi helyi szervezetek megalakítása, így nagyon sok időt töltöttem vidéken, megismertem Kolozs megye legtöbb településének gondjait, amelyek megoldása most már a mi feladatunk is.
Nagy hangsúlyt szeretnék fektetni a közösségek megerősítésére, mert – ahogy egy falusi ember fogalmazott –, nincs a magyarságnak gazdája. Mi szeretnénk ezt a gazdaszerepet betölteni, odafigyelni, törődni a magyarsággal – jelentette ki a Szabadság kérdésére Soós Sándor, akit az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) mai kongresszusa alkalmával a politikai alakulat Kolozs megyében kifejtett tevékenységéről kérdeztünk. Az EMNP Kolozs megyei szervezetének elnökét a március 27-én tartott megyei küldöttgyűlésen bízták meg a tisztséggel. Eddig ügyvezető elnökként tevékenykedett, illetve továbbra is betölti a közép-erdélyi pártigazgatói feladatkört is.
Soós Sándor elmondása szerint eddig 14 helyi szervezetük van Kolozs megyében, de a közeljövőben továbbiak alakulnak majd meg. – Kolozs megye sajátosságait is figyelembe vesszük, a megyei elnökség összetétele is tükrözi a területi struktúrát. Kolozsváron kívül a Kalotaszeg, Mezőség és Aranyosszék kisrégiók szerinti felosztás eredményesebb munkaleosztást eredményezett. A közép-erdélyi megyei elnökökkel közösen több régióspecifikus feladatot vállaltunk fel, így például a közép-erdélyi turizmus fejlesztési tervének elkészítését, egy életképes szórványstratégia kidolgozását, a vidékfejlesztés segítését – mondta a megyei elnök.
Dinamikus, többnyire fiatal csapatuk van – hívta fel a figyelmet az EMNP politikusa, hozzáfűzve: nem rövid távú, önérdek-indíttatású tervekkel kezdték a néppárt építéséta megyében, hanem úgy szeretnék a munkájukat végezni, hogy majd az unokáknak nyugodt lelkiismerettel mondhassák: a magunk idejében minden tőlünk telhetőt megtettek, hogy átadják nekik hagyományainkat, nemzeti örökségünket, és lehetőséget teremtettek számukra, hogy itt, Kolozs megyében magyarul tanulhassanak a bölcsődétől az egyetemig, munkahelyük legyen, és magyarként megmaradhassanak.
Szabadság (Kolozsvár).

Németh Zsolt: Magyarország semmilyen pártot és pártpolitikai tevékenységet nem támogat
Ők azok, akik kimondják azt, amit más nagyon sokszor különféle megfontolásból nem mond ki – jellemezte az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP) Németh Zsolt, Magyarország külügyi államtitkára, aki az EMNP mai kongresszusára utazott Kolozsvárra.
A csütörtökön a Transindexen megjelent tényfeltáró írásra utalva – amelyben az internetes portál az EMNP-hez és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz (EMNT) közel álló egyesületek magyarországi támogatásának csatornáit tárta fel –, Németh Zsolt határozottan cáfolta, hogy Magyarország támogatást nyújtott volna az EMNP-nek. „Magyarország semmilyen pártot és pártpolitikai tevékenységet nem támogat Romániában” – jelentette ki, hozzátéve: Magyarország maximálisan tiszteletben tartja Románia törvényeit, amelyek tiltják a pártok külföldi támogatását. Az államtitkár szerint a Transindex által feltárt, Erdélybe érkező magyar állami támogatások „meghatározó módon a demokrácia-központokhoz érkeztek”, az EMNT által létrehozott demokrácia-központok pedig a magyar állampolgárság igénylésének folyamatában nyújtanak fontos segítséget az erdélyi magyaroknak – hangsúlyozta. Németh Zsolt elmondta azt is, bár az EMNP kongresszusára érkezett Kolozsvárra, de minden alkalmat meg szokott ragadni arra, hogy a város elöljáróival – Emil Boc polgármesterrel, Horváth Anna alpolgármesterrel – találkozzon. Az államtitkár a román–magyar államközi viszony tekintetében az elmúlt egy év feszültségei utáni fontos fejleménynek tekintette, hogy sikerült elindítani a kétoldalú párbeszédet. Kiemelte, a városban korábban tapasztalt feszültségek „átadták a helyüket” a román–magyar együttműködés pozitív példáinak, ezek között a Mátyás-szoborcsoport közös restaurálását, a Házsongárdi temető történelmi magyar sírjainak műemlékké nyilvánítását, az Európa 2015-ös ifjúsági fővárosa cím elnyerésében kialakult román–magyar együttműködést említette. Azt is pozitív példának nevezte, hogy az önkormányzat jelentős támogatást nyújt a Félsziget fesztiválnak és a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozatnak.

Belföldi hírek
Ismét változik az egyetemi felvételi
Az egyetemek maguk dönthetnek idén arról, figyelembe veszik-e a felvételin a középiskolai átlagot – tartalmazza a Hivatalos Közlönyben megjelent miniszteri rendeletet. „Ez egy lehetőség, amelyről az egyetemek döntenek.
Úgy vélem, nem kell a minisztériumnak megtiltania olyasmit, amit az oktatási törvény nem tilt” – mondta Remus Pricopie oktatási miniszter. A középiskolai tanulmányi eredmények figyelembevételét tavaly Cătălin Baba, az Ungureanu-kormány oktatási minisztere törölte a lehetséges felvételi szempontok közül, arra hivatkozva, hogy az a gyengébb középiskolákból magas átlaggal érkező jelentkezőket részesíti előnyben és hosszú távon igénytelenségre, érdemtelenül nagy jegyek osztogatására ösztönzi a középiskolákat. A 2013–2014-es egyetemi tanévre és az idei felvételire vonatkozó jogszabály is tartalmazza azt a korábbi rendelkezést, hogy a román tannyelvű egyetemre felvételiző kisebbségi diákok minden olyan tantárgyból anyanyelvükön vizsgázhatnak, amelyet a középiskolában anyanyelvükön tanultak.
A Magyar Nyelv Napjai Csíkszeredában
Ünnepélyes megnyitóval kezdődött tegnap a Magyar Nyelv Napjai rendezvénysorozat, melyen többek között Péntek János, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének vezetője kifejtette: mindannyiunknak közünk van a magyar nyelvhez, de külön felelősséggel tartoznak a nyelvészek, pedagógusok, színészek, a média, a politikusok, akik mintaadók. Üdvözölte, hogy civil szervezetek is felvállalták a nyelvápolást, mint például Csíkszeredában az Édes Anyanyelvünkért Szövetség. A Sütő András Nyelvőrzési Díjat – melyet azok a nyelvészek, nyelvművelők vagy közéleti személyiségek kapják, akik a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért, az anyanyelvi kultúra ápolásáért, a magyarul beszélők anyanyelv-használati jogaiért munkálkodnak – idén Hegyeli Attila kapta, aki tizenkét évet dolgozott azért, hogy a csángó magyarok tanulhassák anyanyelvüket, elindította az erre irányuló programot, amely több mint ötezer csángó diákot érintett.
Elnököt választott a Minta
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ifjúsági partnerszervezeteként alapított Minta tegnapi I. Országos Alakuló Küldöttgyűlésén Tőke Ervint, az EMNP csíkszeredai önkormányzati képviselőjét választotta a szervezet elnökévé. Tőke Ervin kijelentette, a Minta „jó ügyet és jó politikai közösséget” támogat, a tagok pedig az elmúlt választási év politikai kampányai során is bebizonyították, hogy „erős ellenszélben” is képesek dolgozni. Fontosnak nevezte, hogy a Minta megoldást találjon a fiatalok kivándorlása ellen, mert az „hasonló módon tizedeli a közösséget, mint egy háború”. Úgy fogalmazott, „túlélésünkhöz és reménybeli megerősödésünkhöz egy út vezet, a Székelyföld és az Érmellék területi autonómiája.”

A Szent Korona sérülései
Érdekességeket tudhatott meg a közönség kedd este a sepsiszentgyörgyi Székely Akadémia előadás-sorozat részeként tartott előadáson. Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész, az est házigazdája úgy vezette fel a Szent Korona témáját, mint a Kárpát-medencei magyarság összekötő erejét. Németh Zsolt szombathelyi fizikus – aki az Amerikai Egyesült Államokban, Németországban és Japánban is dolgozott kutatóként – a Szent Korona sérüléseiről és átalakításairól tartott előadást.
Németh azzal kezdte vetített képes előadását, hogy sajnos, nagyon hosszú a sérülések krónikája, majd a közel kétórás, detektívregényszerűen felépített előadás végére kiderült: huszonhárom sérülést és átalakítást térképezett fel. Közöttük három jelentős rongálás érte a koronát: 1790 előtt a hátsó pánt eltörött, valószínűleg 1825-ben a bal pánt törött el, 1853-ban ütés érte a keresztet. Az előadó elmondta, három forrást használt fel: a korábbi hiteles képi ábrázolásokat, az írott dokumentumokat és a szakvizsgálatokat. A történelem folyamán alkotórészek tűntek el, leggyakrabban ékkövek vagy gyöngyök, de zománcképek is, például Szent Bertalan, a Szűzanya képmása, két eredeti uralkodókép. Az is kiderült, hogy az abroncs hátsó részére forrasztott három uralkodókép, köztük a Dukász Mihály bizánci császárt ábrázoló zománckép 1790 után került a koronára, tehát az akadémiai állásponttal ellentétben azok nem alkalmasak a korona datálására. Arra is fény derült, 1849-ben a korona menekítésének története kapcsán: Kossuth Lajos és környezete számára egyáltalán nem volt fontos a Szent Korona sorsa. Akkor Szemere Bertalan belügyminiszter menekítette, és Orsován elásta a koronaékszereket tartalmazó ládát, amit majd négy év múlva talált meg az osztrák titkosszolgálat.
Az előadás végén Boda László, a szombathelyi B. K. L. Kiadó vezetője könyveiket mutatta be, köztük Németh Zsolt több művét: A magyar Szent Korona, A magyar Szent Korona sérüléseinek és átalakításinak krónikája, Fény-templom a Kis-Somlyón – A csíksomlyói Salvator-kápolna titka, Az Őrség Árpád-kori templomai.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Dr. Kelemen András: Magyarok és törökök: Mit tudunk egymásról?
Gyökerek Ha arra gondolunk, hogy a honfoglalás környékén a bizánci feljegyzések turkokról beszélnek, amikor a honfoglalókat említik, akkor máris megvan az első kapocs.
Ha tekintetbe vesszük, hogy a régészek szerint a honfoglalás kori mellékletes sírok alig vagy egyáltalán nem különböztethetőek meg a korabeli besenyők és oguzok sírjaitól, akkor világossá válik, hogy ez időben a kultúránk közös volt. Mindig fel szokták sorolni a két nyelvben fellelhető közös szavakat, de érdemes kiemelni, hogy sok igénk is közös. Ez pedig a mélyebb egymásra hatás bizonyítéka.
Számomra ennél is többet mond azonban a nyelvi logika. Mind a török nyelvekre, mind a magyarra jellemző a ragozás, a hangrendi igazodás, a nyelvtani nemek hiánya, a melléknév-főnév sorrend; az a tulajdonság, hogy két mássalhangzóval nem kezdünk szót, vagy amiért Arany nyelvét annyira magyarosnak érezzük: a mellérendelő mondattani szerkezetek előnyben részesítése.
Az már a kultúra területére tartozik, hogy ahogy a magyarok Hunor és Magyar testvérpárra emlékeznek, ugyanúgy voltak ezzel a hunok Utrigur és Kutrigur esetében és az Ergenekon-monda törökjei a Kajan és Nöküz testvérpárral.
Még érdekesebb összevetni a keresztény tartalommal dúsuló korabeli népköltészetünket annak türk párhuzamával.
Az Ómagyar Mária-siralom egy részlete így hangzik:
Szemem könnyel árad, Én jonhom búval fárad, Te vérüd hullottya Én lelkem alélottya. (Mészöly Gedeon olvasata) És az Orhon folyó mentén a türk Bilge kagán így siratja el öccsét: Szemem könny marja, zsigerem sóhaj tépi mendétiglen kesergek küszködvén kesergek. (Képes Géza fordítása) Igen közeli párhuzamok találhatók az Anatóliába benyomuló tizenkét oguz törzs hagyományaiban is, amelyek a Dede Korkut könyve elnevezéssel maradtak fenn. A Dede Korkutban az újonnan felvett muszlim vallás még nem ivódott a lelkekbe. Ki is mondja, hogy „az idegen imára szólít”. A későbbiekben a Szent István-i állam keresztény magyarsága és Oszmán mohamedán birodalma szembekerült egymással.
Történelmi kapcsolatok
A két malomkő közé került Magyarország taktikailag is igyekezett kihasználni hol a Habsburg-, hol az oszmán erőt céljai érdekében; általában nem nagy sikerrel. Az oszmán hatalom gyengülésével azonban folyamatosan erősödtek a magyar–török kapcsolatok. Magyar részről megbecsültük, hogy a Thököly-, Kossuth- és Rákóczi-emigráció menedéket kapott és biztonságban lehetett a Török Birodalom területén. Az 1877. évi krími háború idején pedig Ugron Gábor sikertelenül ugyan, de sereget szervezett Törökország megsegítésére. Törökországban is egyre szaporodtak a magyarok jó hírnevét megalapozó események. 1727-ben egy erdélyi magyar, aki oszmán földön az Ibrahim Mütteferika nevet nyerte, hozta létre az első nyomdát. Az 1870-es években az isztambuli tűzoltóságot gróf Széchenyi Ödön szervezte meg. A két világháború között pedig magyarok százai dolgoztak az újonnan megalakult Török Köztársaságban.
A folyamatosan erősödő barátságot talán az a 340 oldalas verseskönyv tükrözi, amelyben Ismail Tosun Saral és Emre Saral gyűjtötte össze A magyarokról és a Dunáról írott verseket. Azután 1956 indított el nagy érzelmi hullámzást. Kadir Mısıroğlunak a magyar forradalomról írott könyve két kiadásban is megjelent, 1967-ben és 1972-ben, a török oktatási minisztérium ajánlásával a török középiskolák számára. Több török költőt lelkesített a magyar forradalom, íme néhány példa: Şinasi Özdenoğlu Magyar rapszódia, Hüseyn Nihal Atsiz Magyar forradalmárok, Ayhan Inal Rekviem a magyarokért című verse. Tarık Buğra pedig nemzetközi sikert aratott ’56-ról szóló, Állva akarok maradni című drámájával. Utószavában így ír a szerző: „A világ elfelejtett bennünket. Elfelejtettek. Amikor ezt a keserű bírálatot, amely itt a darabban az igazgató szájából hangzik el, 1963-ban Koppenhágában egy magyartól hallottam, beleborzongva éreztem át adósságunk súlyát: a világ és az egyes emberek adósai maradtak Magyarországnak. Átérezve ennek fájdalmát, íróasztalhoz ültem. Mindaddig regény, novella, színmű vagy éppen cikk írásába fogtam, az Állva akarok maradni írásakor azonban nem így történt. Adósságunk törlesztése érdekében fogtam tollat.”
1990 előtt a Varsói Szerződés kötelékében vergődő Magyarország ismét szemben állt a NATO keleti szárnyán előőrs szerepben lévő Törökországgal. A rendszerváltozás megindulásával változott a helyzet. Már 1989-ben megnyíltak előttünk az oszmán levéltárak, 1992-ben barátsági és együttműködési szerződést írtunk alá. Mindezeknél fontosabb azonban, hogy Törökországban az utcán mozgó magyar ember gyakran beleütközik abba a megállapításba, hogy a török és a magyar testvér: „Türk ve Macar kardeştir.” Ha fellapozunk török tankönyveket, bőven találunk olyan megállapítást, miszerint a magyarok a törökséghez tartoznak, vagy hogy a magyar török eredetű nemzet; gyakran pedig olyan formában, hogy a magyarok, akár a török népek: turániak. Például a társadalmi ismereteket a középiskolásoknak oktató könyv – Sosyal Bilgiler, orta okullar için, I. sınıf, 314. oldalán: „Macarlar da Türk boylarındandı” – a türk törzsek közé sorol minket. Történelmi munka bevezetőjében (l. az idézett Mısıroğlu-kötet 37. oldalán: Macarlar aslen „Túraní” bir kavimdirler. Vagyis: a magyarok turáni eredetű nemzet), elektronikus szótárban (uludağsözlük) erről ilyen szöveget találok: „Macarlar ve Türkler aynı ortak atadan gelmişlerdir.” Vagyis hogy közös őstől származunk. És természetesen a hírlapokban s honlapokon is ugyanez az összekapcsolás a legtermészetesebb módon jelenik meg. Nézzük tehát, hogy mik adhatják ennek a közvélekedésnek az alapját.
Talán feltételezhető, hogy létezik valami népi emlékezet egy távoli közös múltra, hiszen kelet felé utazván gyakran találkozunk a rokonságot hangoztató megnyilvánulásokkal, különösen a török népek között. Ugyanakkor bizonyára erős hatással volt a Magyarországon már az I. világháború előtt kibontakozó turanizmus ezekre az érzésekre. A turán szó Firdauszi Sahnaméjából származik, de ott még az irániakkal szemben álló ellenség képében jelenik meg. A 17. században Abul Gazinál földrajzi fogalommá alakul: a Kaspitól a Pamírig terjedő térséget jelöli ezzel (Sedzserei Türk című művében). A 19. század közepétől kezdik a se nem indogermán, se nem szemita nyelvű népekre alkalmazni ezt a fogalmat. A turanizmus magyar gyökere alapvetően pszichológiai: az egyedüllét élményéből való kitörés vágya motiválta, s hatalmas lökést kapott a magyar orientalisztika megszületésével. Különösen annak atyja, Vámbéry Ármin hirdette az Eurázsia-szerte elterjedt törökség összetartozását és a magyarok törökséghez tartozását.
A magyarok döntő szerepét mutatja a török népek ébredésében, hogy 1870-ben a világon először a Budapesti Tudományegyetemen indult töröknyelv-oktatás. 1877-ben nagy nemzeti felbuzdulást váltott ki, hogy II. Abdul Medzsid szultán visszaküldött a Mátyás király könyvtárából zsákmányolt 34 Corvinát. Még az I. világháború előtt, 1910-ben megalakult a Turáni Társaság Magyarországon, az oszmán birodalmi identitás és a pániszlámizmus is kudarcot vallott.
Legismertebb ideológusa Ziya Gökalp. E folyamat másik ága volt az 1912-ben a Halka doğru (A nép felé) című folyóiratban megjelenő népiesség. Ebben Anatólia neve az anyaföld szimbólumává vált. Számunkra a turanizmusban jelentkező vitáknak érdekes leágazódása az a kérdés, hogy miként viszonyul a Koránhoz a Biblia. Vagyis elsősorban a magyarok kapcsán merült fel a gubanc, hogy nem török nyelvű és nem muszlim nép tartozhat-e Turánhoz. Ahmed Hikmet bej válasza erre 1914-ben, hogy „a magyarok árván maradnak”. Az azeri Juszuf Akcsura ennek áthidalására megalkotta a Kis-Turán, Nagy-Turán kettősséget: az előbbibe a török nyelvű mohamedán népeket sorolta, az utóbbiban a magyarok voltak a legjelentősebb csoport.
Építkezés Az eddigiek alapján eljutottunk annak a kérdéséhez, hogyan látjuk egymást: törökök és magyarok. A magyarok oldaláról elmondható, hogy az Egri csillagok és az isztambuli bevásárlás közhelyein túl igazában az utóbbi időben a székelyek nyitottak kaput Törökország felé. Hiszen csíkszeredai kopjafát látunk Demirköyben, ahol az ágyúkészítő Orbán mester nyugszik. Csíkszentdomokosi székely kapu áll Gebizben, amit az ottaniak madzsarköjnek neveznek, mivel lakosságát a hódoltság idején elhurcolt magyarok utódai adják. S a székely kapu felirata: Biz kardeşiz, vagyis: testvérek vagyunk. Rodostóban (Tekirdağ) Török–Magyar Kulturális Társaság működik a rendkívül törekvő Erdoğan Erken tiszteletbeli konzullal. Meg is látszik az eredmény: a Rákóczi Múzeum, a Mütteferika Park, a köztéri Rákóczi-szobor és Mikes-kopjafa mind erre utal. Kütahyában él a Kossuth-kultusz, de a távoli Oszmanijében is 2010 óta Bartók Béláról elnevezett kiállítási szalon működik. Izmitben Thököly és Zrínyi Ilona emlékét őrző múzeum és emlékhelyek vannak, és határában, a Virágok Mezején tervezik a menekültek egykori szállásának turisztikai célú újjáalkotását. Isztambulban törökökből alakult magyar baráti társaság működik. Elnöke, Erdal Salikoğlu nemrég fordította le az Egri csillagokat törökre. Helyiségük udvarán a Haszmann testvérek által készített székely kapu hirdeti 2011 óta, hogy „A török és a magyar testvér”. Mindezek eredményének tekinthető, hogy legutóbb a székely zászló használatával kapcsolatosan kibomlott politikai vitában az egyik legnagyobb török napilap, a Hürriyet 2013. február 10-én baráti hangú cikket tett közzé Napos-holdas válság (Ay-güneşli kriz) címmel. Összefoglalóként azt írja, hogy „Romániában a régi török fajtából származó magyarok többségét alkotó Szekelisztán területén holdas-napos zászlók hivatalos használatával kapcsolatosan diplomáciai válság alakult ki Budapest és Bukarest között”. A székelyeket pedig úgy mutatja be, hogy „a Kárpátok legrégibb népeihez számító székelyekre vonatkozólag szóbeli hagyomány van az Attila hun népétől való származásról. A székelyek zászlaján régi magyar isteni szimbólumként a nap és a hold található.” Ez az első jele annak, hogy a nagyvilágban ismét megjelenik Székelyföld mint az autonómiára jogosan törekvő térség. Vagyis ha a törökökön múlik, nincs igaza Ahmet Hikmetnek: a magyarok nem maradnak árván.
(Elhangzott Kovásznán a Kőrösi Csoma Sándor-konferencián 2013. április 4-én)

Gábor Áron hazatérése (Szoborhistóriák)
Amikor röpke három esztendővel ezelőtt a világ sorsa annyira kibogzódott, hogy Gábor Áron hatalmi paranccsal Bukarestbe vitt, egyetlen fennmaradt ágyúcsövét haza lehetett hozni, akkori főszerkesztőm egy levelet adott át feldolgozásra.
Moldovan Nicu bácsi küldte szerkesztőségünkbe, azt ecsetelvén soraiban, hogy a most Kézdivásárhely főterét díszítő Gábor Áron-szobor Háromszékre hozatalában ő is szerepet játszott. Sylvester Lajos könyvének ismeretében – Az őrnagy hazatér – nekem ugyan másként rémlett, de azt is tudtam, Farkas Árpád is részese volt a „történetnek” – hát megírtam a cikket. Sylvester Lajos kereket mosolygott, amikor a Háromszékben meglátta, hogy volt kollégája derék román emberként csatlakozott a székely őrnagy megmentéséhez, s gyűjteménykötetébe (Történettekercsek az idő toronygombjában – Gábor Áron emlékezete) be is válogatta az újságcikket.
Gábor Áron közben az én életemnek is alakítójává lett, a Sylvester Lajos szerkesztette könyv bemutatását követően egyik őrnagyos tanakodásunk során mondta el Dimény Attila, az Incze László Céhtörténeti Múzeum igazgatója: a dr. Kováts Lajos és Farkas Árpád közti levélváltást, mely a Nagyvarjasi Oláh Sándor szobrának Nagyváradról Kézdivásárhelyre vitelét eredményezte, a néhai Tanár úr özvegye a múzeumnak adományozta (az Incze László Céhtörténeti Múzeum irattára, A.12.1 irattári szám). Rögtön látnom kellett őket. Négy és fél oldalas felvezetőt írt a levélköteghez dr. Kovács Lajosné Bálint Ilona, mert „még ma is – több mint negyven év után – vannak, akik erről semmit sem tudnak, vagy éppenséggel téves információkkal rendelkeznek”. És mennyire igaza van. Dr. Kováts Lajos első levelét 1970. január 15-én írta Farkas Árpádnak, egykori székelyudvarhelyi diákjának. Óvatosan fogalmaz: „szívességre szeretném kérni egy Váradon tartózkodó közös ismerősünk, sőt, igen jó barátunk ügyében, aki itt elvesztette állását, s bármennyire is jólesik itt látni egyetlen barátomat, mégis állást kell szereznünk számára, mégpedig otthon”.
Körülményes fogalmazása nem véletlen, előbb Székelyudvarhelyről Nagyváradra, majd onnan tovább, Magyarországra a Securitate miatt kellett menekülnie dr. Kováts Lajosnak. Második levelében – miután tisztázza, ki lenne az, akinek Háromszéken „állást” kellene keresni – dr. Kováts Lajos azt írja: „Beke György húsz év előtt állítólag a kökösi híd mellé képzelte Gábor Áron szobrát.” Ez sem egészen új keletű dolog, hiszen még a 19. század végén, 20. század elején felmerült, a kökösi hidat Gábor Áron hídnak kellene elnevezni, a korabeli sajtóban több cikk jelent meg a témában. Aztán a történelem alakulása ezt az ötletet is elsüllyesztette. És hogy Gábor Áron szobra mégsem a kökösi hídhoz, hanem Kézdivásárhelyre került, arra az 1970-es évek elejének politikai viszonyai, azok kevés lehetőségének kihasználása adja a választ.
Dr. Kováts Lajos özvegye leírja azt is, hogyan fényképezték le az akkor a nagyváradi múzeum egyik félreeső helyén tárolt szobrot: „Férjem megkérte a múzeum fényképészét, akiben megbízott, hogy titokban készítsen fényképet a sarokba állított szoborról. A veszély fennállt, hogy bármelyik ablakból megláthatják a fényképezést. Ezért néhány, akkor preparált madarat egy kis asztalkára helyezve úgy állítottak az udvarra, hogy a háttérben ott legyen a szobor. S miközben néhány felvételt készítettek a madarakról – kissé fennebb emelve a gépet –, elkészült a szoborról is a felvétel... melyről aztán néhány képet készített a mester, sőt – hogy még nyoma se maradjon –, a filmet is kivágta a tekercsből, és a férjemnek adta. Abban az időben ez nem volt felesleges óvatosság...” Így született ama híressé vált felvétel, melyen ócska autógumik, üszkös gerendák mögé dugva Gábor Áron már-már kétségbeesetten támaszkodik ágyújának.
Szerencsés helyzet volt, hogy a szobor nem szerepelt a váradi múzeum leltárában, s hogy az intézmény épp a püspöki palotába költöztetés előtt állt – nem volt nehéz rábírni az akkori igazgatót, hogy megszabaduljon a többtonnás kőszobortól. Hazahozatalának körülményeit Sylvester Lajos megírta, ebben a történetben nem kitaláció, de a legszebb fordulat, amikor a teherautó platóján levő őrnagy urat a hazafelé úton a gépkocsit megállító milicista élő alaknak vélte a szürkületben, s le akarta ültetni. A régiek, alkalmi idegenvezetők Kézdivásárhely főterén beszélve a ’48-as forradalomról és szabadságharcról, Gábor Áronról, a szoborról nem mulasztják felemlíteni ezt az epizódot.
Egy szobornak is csak egyetlen hiteles története lehet. A Nagyvarjasi Oláh Sándor Gábor Áronjáénak ez. Hányatott sorsáról, három avatásáról kötetbe kívánkozó „sztori” kerekedett, s talán még film is lehet belőle.
Váry O. Péter.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Kőrösi Csoma Sándor szobra Marosvásárhelyen
1940-ben Marosvásárhelyen megalapítják a M. Kir. Állami Kőrösi Csoma Sándor Polgári Fiúiskolát. Az épület a Bernády György téren áll, ma a Petru Maior Egyetem működik benne. 1941-ben felkérték Dabóczy Mihály erdélyi származású budapesti szobrászművészt, készítené el Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobrát, melyet az iskola előtti kis térre állítanának fel. 1943. szeptember 26-án ünnepélyesen fel is avatták.
Ez volt az akkori Magyarországon Kőrösi Csoma Sándor első egész alakos szobra. Csupán pár hónappal élte túl felállítása első évfordulóját, mert 1944 végén a visszatérő román hatalom ledöntette, a fej letörött, a szobortestet sikerült a közüzemek udvarára menekíteni. A talapzat viszont a helyén maradt. Naponta elhaladtak mellette – az akkor még magyar nyelvű – Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatói.
A magyar forradalmat megelőző 1956-os politikai enyhülés légkörében egy egyetemi gyűlésen az akkor hatodéves Toró Árpád mintegy testamentumként hagyta az alsóbb évesekre, hogy „addig ne nyugodjatok, amíg rendbe nem teszik a Bolyaiak sírját, amíg vissza nem állítják talapzatára Kőrösi Csoma Sándor szobrát, hadd tudja a világ, hogy kik vagyunk és mit akarunk”.
Egy hónap múltán – már a forradalom bukása után – a megyei pártbizottság ismét összehívta a diákság vezetőit, mintegy leszerelni az ellenséges hangulatot. Fazekas János jelenlétében a diákvezetők megint felsorolták elvárásaikat, köztük a Csoma-szobor visszaállításának gondolatát is, azzal érvelve, hogy nem politikus, hanem egyetemes, világhírű tudós volt. Szilárd meggyőződésem: a diákok követelése nagy szerepet játszott abban, hogy a Maros Magyar Autonóm Tartomány pártvezetése jóváhagyta a szobor újraállítását, és felkérték Kulcsár Béla szobrászművészt, faragja újra a fejet. Persze nem az eredeti helyen – a forgalmas utca melletti téren –, hanem a Bulevárdként ismert vársétányon, a Mészárosok bástyája közelében, ahol 1962 óta ma is áll. Ez az epizód is hozzá tartozik Kőrösi Csoma Sándor marosvásárhelyi szobrának történetéhez.
Dr. Nagy Lajos.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Mi nem vagyunk hajlamosak a megalkuvásra – Tőkés László beszéde
Az Erdélyi Magyar Néppárt II. országos küldöttgyűlése
Kolozsvár, 2013. április 20.
Kegyelem néktek és békesség, Istentől!
Magam is részvétemet fejezem ki Füzes Oszkár nagykövet úrnak, akinek felesége bensőséges testvéri érzéseket lopott a kegyetlen politika világába, és Erdély egyfajta nagyasszonyaként buzgólkodott minden jó ügyben, a határok feletti nemzetegyesítés szellemében.
Államtitkár úr, külön is részvétemet fejezem ki Szalai Annamária halála miatt a Fidesz–KDNP-szövetségnek. Kérem, tolmácsolja mindannyiunk részvétét!
Csép Sándorra pedig az általa meghonosított jelmondattal emlékezem: Áldást, népességet! – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt stratégiai programjába is szorosan beletartozik, amit ez a jelszó kifejez.
Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Küldöttgyűlés, kedves Testvéreim!
Mindenekelőtt röviden kitérnék a legutóbbi napok eseményeire, egyben azt is remélve, hogy mai felsereglésünk alkalmából ezután az érdemi dolgokkal tudjunk foglalkozni, rövid értékelésem tehát egyben a felvetett témakör lezárását is célozza.
Az elmúlt napokban az anyaországi magyar, az erdélyi magyar és a román médiában összehangolt módon támadták az Erdélyi Magyar Néppártot, melynek védnöke vagyok. A logika kísértetiesen hasonlít a pártbejegyzést követő médiahadjáratra: ha még emlékszünk rá, Kelemen Hunor tanácsosa, illetve az RMDSZ bukaresti szervezetének vezetője egy román ügyvéd megbízásából vizsgálta át a pártbejegyzést támogató aláírásokat, ezt követően pedig az Új Magyar Szó főszerkesztője Dan Voiculescu címzetes szekuskollaboráns lapjával, a Jurnalul Nationallal közösen „tényfeltáró” riportsorozatban tett meg mindent a Néppárt ellehetetlenítéséért. Az akkori célzatos támadássorozat következményeit a mai napig szenvedjük. Együttérzésemet és szolidaritásomat fejezem ki a meghurcoltak iránt. Azóta is néppártosokat hurcolnak a rendőrségre, mindezt egy mindez ideig még senki által nem azonosított személy feljelentésére hivatkozva.
Most, a Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tulajdonában lévő Transindex újságírója tett közzé „tényfeltáró” riportot magyarul, illetve a székely zászló elleni hecckampány zászlóvivő médiumában, az Adevărul című bukaresti napilapban, románul. Majd ezt követően – minő meglepetés – a fentebb említett szekusbesúgó, Dan „Felix” Voiculescu zsebpártja, a Konzervatív Párt tett feljelentést az Erdélyi Magyar Néppárt ellen az Országos Választási Hatóságnál, a Korrupcióellenes Ügyészségnél és a Román Hírszerző Szolgálatnál.
Ezzel az ügy oda került, ahová való: szekusok zsebpártja támadja Románia egyetlen autonomista és föderalista pártját – Önökkel együtt –, az RMDSZ elnöke tulajdonában lévő lap információi alapján, és ezzel a kör bezárult.
De emlékszünk még arra is, amikor az RMDSZ vezetésével működő pénzügyőrség vizsgálgatta a demokrácia-központjaink működését, a vizsgálat eredményeit pedig egy másik bukaresti központi napilap hasábjain láttuk viszont.
Tanulságképpen megfogalmazhatjuk: kényelmetlen pártot hoztunk létre. Kényelmetlen elsősorban az RMDSZ-nek, mert vetélytársa akadt – és nem is akármilyen, hiszen amíg az Erdélyi Magyar Néppárt majdhogynem megduplázta támogatottságát, közel hetvenezer szavazatot szerezve a föderalizmus és az autonómia ügyének, a magát magyar érdekvédelmi szervezetnek nevező formáció a tavaly az önkormányzati választásokhoz képest az őszi parlamenti választásokra már rengeteg választót elveszített, gyakorlatilag a Kárpátokon túli, vélhetőleg román szavazatokkal csúsztak be éppenhogy, a küszöb fölött a román parlamentbe. Nem véletlenül köttetett a választások előtt a titkos paktum az RMDSZ és a Szociálliberális Unió között. Itt tartunk tehát: román szavazatokkal, hatalmi segédlettel tartják bent a parlamentben a számukra kényelmes magyar pártot és azokat, akik a román kormány magyar hangjaként szoktak működni. A román posztkommunista hatalomnak tehát kényelmetlen az autonomista nemzeti oldal. Azért kényelmetlen, mert minket nem tudnak megvásárolni. Mert mi nem vagyunk hajlamosak a megalkuvásra.
A román hatalom mindenkor talált magának komprádorokat, olyan magyarokat, akiknek fontosabb az önérdek, mint a köz java: a Bukarestben átnevelődött magyarjainkról van szó. Az egészben az a leginkább abszurd, hogy: tolvaj kiált tolvajt! Bizonyítottan korrupt hatalmasságaink a mi adónkból évente mintegy 3,5 milliónyi eurót kapnak – és ezekkel az összegekkel még soha nem számoltak el az adófizető magyar közösségünk előtt. Ennyi az ára annak, hogy Bukarestben elfelejtsék az autonómiát, hogy ne legyenek ott a Szenátusban, ha netalán a Székelyföld autonómiájáról szóló törvénytervezetet tárgyalják, ennyi az ára annak, hogy itthon elmagyarázzák: éppenséggel miért nem időszerű az önrendelkezés ügye.
Valószínűleg az is fáj nekik, hogy korábban a balliberális magyar kormányzat számolatlanul öntötte az adófizetők forintjait az ő alapítványaikba, példának okáért: csak 2008 és 2010 között az Iskola és a Progress Alapítványok összesen 763.428.832 forintot, azaz mintegy 2.567.000 eurót zsebeltek be. (Csak tájékoztatásul jegyzem meg: az Iskola Alapítványnak például az oktatási-nevelési támogatás „menedzseléséhez” több mint 200 millió forintra volt szüksége évente, míg a Romániai Magyar Pedagógusszövetség ugyanezt a munkát, az összeg egyötödéért tudja elvégezni.) Ezt különösképpen a figyelmébe ajánlom Répás Zsuzsanna államtitkár asszonynak, aki ebben az ügyben közvetlenül illetékes.
Mindezeket szükséges volt ennyire részletekbe menően tisztáznunk, hogy világosan lássuk: az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elleni támadások mögött a román hatalom és az őt kiszolgáló magyar pártelit összjátéka áll. Valószínűleg a magyarországi elvtársak is fel fogják használni ezeket a nemzeti kormány elleni nemtelen harcukban, nem véletlenül borult egymás nyakába Markó Béla volt RMDSZ-elnök és Mesterházy Attila MSZP-elnök. Ennek a jelenségkörnek azonban egy másik dimenziója is van, éspedig az az általánosan jellemző magyarellenesség, mely a maga helyén az antiszemitizmushoz, a cigányellenességhez, vagy nyugati viszonylatban az iszlamofóbiához hasonlítható.
Közismert, hogy a 19. és 20. század fordulóján ‒ okkal vagy egy átfogó nemzetközi politikai manipuláció következményeképpen ‒ egy általánosan felgerjesztett nemzetközi magyarellenes közhangulat kialakításának is döntő szerepe volt Magyarország megbüntetésében, a nemzet szétszaggatásában. Ezeknek az időknek az emlékét idézi fel mindaz, ami éppen mostanság, az utóbbi két-három évben megy végbe nemzetközi téren, az Európai Unióban, és az Egyesült Államok viszonylatában, az Orbán Viktor vezette nemzeti kormány, illetve Magyarország ellenében. Nemrégen elfogadtunk egy határozatot az Európai Parlamentben, a xenofóbia, a rasszizmus, az iszlamofóbia, a homofóbia ellenében lépve fel. Ekkor kezdtem irigyelni a homoszexuálisokat… Tudatom önökkel, hogy módosítónkat nem voltunk képesek keresztülvinni. A határozat elfogadását megelőzően, nem tudtuk bevenni ebbe a határozati szövegbe, hogy az Európai Unió fokozott mértékben lépjen fel a kisebbségellenes irányzatok ellen. Ezért irigyeltük az iszlám követőit, vagy a homoszexuálisokat, mert őket megvédik, de a hagyományos történelmi kisebbségek védelme még csak egy mellékmondat erejéig sem talált helyet egy európai alapdokumentumban.
Találóan mondja Gál Kinga EP-képviselő épp a napokban: milyen érdekes, hogy Reding asszony páratlan szigorúsággal védelmezi a jogállamot és a kisebbségeket Magyarország, a magyar kormány ellenében, de amikor a szlovákiai, felvidéki, romániai magyarokról van szó, panaszainkat, közbenjárásunkat, folyamodványainkat rendre visszautasítja, és ezeket az ügyeket az egyes tagországok illetékességi körébe utalja, vagyis kettős mércét használ.
Ugyanez a közvetett magyarellenesség nyilvánul meg abban a diverzióban, melynek éppen a múlt héten lehettünk tanúi Strasbourgban, illetve Bukarestben. Amint tudjuk, az Új Magyar Szó internetes kiadása, a maszol.ro a Fidesz ellen terjeszt tévhíreket – valószínűleg politikai megrendelésre –, azt állítva, hogy a Fideszt ki akarják tenni az Európai Néppártból, illetve hogy a Fidesz már titkos tárgyalásokat folytat az Európai Konzervatívok Pártjával, hogy átlépjen az ő frakciójukba, illetve pártjukba. Olyannyira elmérgesedett ez a helyzet, hogy Joseph Daul néppárti frakcióvezető külön cáfolatot intézett az Új Magyar Szóhoz. Íme, a sajtómanipuláció milyen méreteket ölt, és hol üti fel a fejét. Feltevődik a kérdés: kik juttatták el a diverziókeltő RMDSZ-es újságírót – mert hiszen az Új Magyar Szó bevallottan RMDSZ-es újság – Dubrovnikba, az Európai Néppárt büróülésének helyszínére? Kiknek a pénzén utazott oda ez az újságíró? Kik adták a transindexes Sipos nevű újságírónak a sípot a szájába? Kérdezem már csak a személyes érintettség jogán is, hiszen a napokban éppen engem gyaláztak az Adevărul és az Antena3 médiák.
Hölgyeim és Uraim, száz szónak is egy a vége: politikai és nacionál-kommunista visszarendeződésnek vagyunk tanúi Romániában. Erre nézve elég, hogyha néhány példát sorolok fel: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kálváriája a Bolyai Egyetem megszüntetésének időszakára emlékeztet bennünket. A területrendezési tervek a Ceauşescu-korabeli megyésítés időszakát juttatják eszünkbe. Magyar vidékeink elidegenítése, folytatódó asszimilációja, már-már az egykor tervbe vett falurombolás fenyegetésével veszélyeztetnek bennünket. Vagy itt van a tulajdonaink ügye: a restitúció kérdése. Huszonnégy év után még mindig ott tartunk, hogy teljesen bizonytalanná vált továbbra is birtokban tartott, elorozott épületeink sorsa. Elég, ha a Székely Mikó Kollégiumra, vagy a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumra emlékeztetek. És errefel megint az RMDSZ megalkuvásával találjuk szembe magunkat a restitúció kérdésében. De itt van a kétágú templom ügye, ahol egy újabb bukaresti plaza-botrány árnyéka vetül reánk. Még szerencse, hogy tó fakadt az építkezések helyszínén, és a romániai korrupció megintcsak hátráltatta a kétágú templom történelmi helyszínének a tönkretételét. A legrosszabb álmaimban sem gondoltam továbbá arra, hogy az az egyházkerület, amelynek én voltam közel két évtizedig a püspöke, paktumot köt az RMDSZ nomenklatúrájával, és abban a teremben, amelynek épületét mi szereztük vissza a megyei kommunista pártkabinet tulajdonából, most ott grasszálnak az RMDSZ etnobizniszen alapuló elitjének, illetve nomenklatúrájának a tagjai. Íme, már egyházaink közé is bevette magát ez a fajta visszarendeződés.
Nos, ebben a helyzetben, a nacionalizmusnak és a posztkommunizmusnak ebben az átmenetinek tekintett, de túlságosan hosszúra nyúlott időszakában, Kós Károly kiáltó szava juthat eszünkbe. Mi, mai magyarok, mai nagybányaiak, mai erdélyiek és partiumiak, újból felemelhetjük kiáltó szavunkat hitünk védelmében és érdekében. Makkai Sándorral együtt mondhatjuk azt, hogy így nem lehet, és nem mehet tovább. Márton Áronnal együtt mondjuk, aki nemcsak a zsidókat vette védelmébe, ahogy méltán emlegetni szokták, hanem magyarsága érdekében is felemelte szavát Gróza Péter kormánya előtt. Velük együtt, az ő példájukat követve, egyházaink erkölcsi többletével és hitével kell felemelnünk kiáltó szavunkat a magyarság védelmében és érdekében is. Ezt teszi az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt.
De egyházainkra most is számítani akarunk. Előkerestem a romániai magyar történelmi egyházak vezetőinek 2006. november 3-án kelt támogató nyilatkozatát. Ebből idézek: „Romániában élő magyar nemzeti közösségünk szolgálatában álló egyházaink képviselőiként, hitből fakadó köteleztetésből kinyilvánítjuk a következőket: határozottan kiállunk az erdélyi magyar közösség önkormányzati jogai mellett, és teljes mértékben támogatjuk az autonómia kialakítására irányuló jogos igényét. Ezen belül szintén erkölcsi támogatásunkról biztosítjuk Székelyföld területi önrendelkezésének ügyét. Úgy ítéljük, hogy mindezek biztosítása egyben egész országunk javát és érdekét szolgálja a küszöbön álló európai csatlakozás keretei között.” Az idézett szavak magukért beszélnek, és mi magunk is az Európai Parlamentben petíciót nyújtottunk be egyházi ingatlanaink ügyében. Várjuk a választ erre a petícióra. Segítségünkre volt ebben az Emberi Méltóság Tanácsa, az aláírók pedig: Sándor Krisztina, valamint Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki püspök. Örömmel nyugtázom, hogy Victor Ponta miniszterelnök megkövette a román görögkatolikus egyházat az elkobzott tulajdonaik miatt. De pont így meg kellene követnie magyar egyházainkat, mint ahogy a Tismăneanu-jelentés is elismerte, hogy településeinket mesterséges módon románosították el. Már régóta várat magára egy román bocsánatkérés az elszenvedett hátrányok és elnyomatás miatt.
Hölgyeim és Uraim!
Az elmondottak arra vallanak, hogy jó úton járunk. Nemcsak magyar szempontból fontos, amit cselekszik az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és és az Erdélyi Magyar Néppárt, hanem éppen ennyire román szempontból is. A Románia modernizációjaként értett föderalizálás, az erdélyi magyarság megmaradását szolgáló többszintű önrendelkezés, a temesvári eszmék megvédése olyan ügyek, amelyek mellett következetesen és megalkuvás nélkül ki kell állanunk. Mi megtaláltuk a helyes utat, a már előbb idézett Kós Károllyal együtt szólva, világosan látjuk a célt: a magyarság nemzeti autonómiáját. Emellett külön büszkeség számomra, hogy még a román nagypolitika számára is életképes alternatívákat tudunk az asztalra tenni: Románia szövetségi állammá alakítása egyre több román nemzetiségű számára élhetőnek tűnő jövőképet kínál. Regionalizációs koncepciónk a legmegalapozottabbak közé tartozik.
Ám a célok eléréséért még rengeteget kell dolgoznunk. Az őszi választásokon egyértelműen bebizonyosodott, hogy az erdélyi magyar választópolgárok csalódottak, közönyösek és elfordultak a politikától. Több mint fele a választásra jogosultaknak vagy román pártokra szavazott (ez a kisebbik rész), vagy nem is élt alkotmányos jogával. Ez vészjelzőnek számít minden magyar politikai párt és minden tudatos magyar ember számára.
Az önfeladásból, a kicsinyes pártpolitikai adok-kapokból, a hatalom elvtelen megtartásából, a régi kommunista időket idéző úrhatnámságból, a civil szférát megfojtó klientúra-építésből, adólejeink elherdálásából az erdélyi magyaroknak elegük van. Mi még túl kevés időt töltöttünk a pályán ahhoz, hogy megmutassuk: másképpen is lehet politizálni. Lehet úgy képviselni az erdélyi magyarság ügyét, hogy nem bukaresti paktumokkal biztosítunk ideig-óráig bármikor visszavonható jogokat – hanem úgy, hogy minden rendelkezésünkre álló demokratikus eszközzel, konokul, kitartóan küzdünk az önrendelkezésért, azért, hogy javaink fölött mi rendelkezzünk, hogy a lehető legalacsonyabb szinten döntsünk adólejeink felhasználásáról, hogy önálló magyar oktatásunk legyen, hogy szabadon használhassuk anyanyelvünket – az Európai Unió egyik hivatalos nyelvét – közhivatalokban, közéletben, kórházainkban.
És lehet úgy politizálni, hogy nem utasítjuk el magyar testvéreink segítő jobbját, épp ellenkezőleg: az átkos kommunista „be nem avatkozás elvét” végképpen eltörölve, az egy magyar nemzet eszméjének jegyében figyelünk az egész Kárpát-medencei magyarságra, mint ahogyan azt is természetesnek vesszük, hogy egyemberként mozdul nemzetünk az egész világon, ha – példának okáért – székely szimbólumainkat gyalázza a posztkommunista román hatalom.
Hölgyeim és Uraim!
Nemrégen jártunk Hódmezővásárhelyen, Mártélyon tartottuk a Kárpát-medencei Magyar Autonómia-Tanács soros ülését. Aztán Beregszászon is jártam – éppen itt üdvözölhetem Brenzovics Lászlót, akinek a vendégei voltunk. Kovács Miklós mondotta Beregszászon, hogy nem akarunk egy néprajzi kiállítás tárgyává lenni. Még néhány évig mutogatni fognak bennünket fesztiválokon, aztán beolvadunk, eltűnünk. Számomra nem érdekes ez a fajta játék. Nekem nem felel meg a rezervátumi idegenvezető szerepe. Nem akarunk muzeális, multikulturális értékké degradálódni, az Egyesült Európában.
Szerbia csatlakozási tárgyalásainak a folyamatára gondolok. Noha Csurogon már kezdik felépíteni a kivégzett, tömeggyilkosságnak áldozatul esett magyarok emlékművét, hadd idézzem Csorba Bélát, akit külön is köszöntök itt, most újan választott elnökként, aki k