A magunk szolgái legyünk!
Ha összegyűjtenénk a magyar nemzeti gyásznapokat, bőven kitelne belőlük egy boldog magyar nemzeti hónap, ha azt át lehetne minősíteni rózsaszínre.
Ám jelentkeznének rögvest mások, hogy kimaradt belőle egy csatamező, egy szoros védelme, egy királyi vagy miniszterelnöki szerződés megkötése, illetve egy-egy szerződés fölrúgása. Egy boldog negyedévre vagy gyászosra is telne belőlük... A nagyhatalmak trianoni 1920-as parancsolata – szerződésnek semmiképp nem lehet nevezni, ahhoz két fél beleegyezése szükséges – tulajdonképpen az Osztrák–Magyar Monarchia szétszórását akarta és érte el. Számunkra azonban végzetes volt a parancsolat, mert szétszórta Magyarországot és a magyar nemzetet egyaránt, az ország kétharmada másé lett, akiket egy másik, a szovjet parancsra szomszédos baráti országoknak voltunk kötelesek nevezni. Nem is mellesleg, hanem hangsúllyal írom itt, hogy ez is a kommunista átkos örökség része, hiszen Románia, Szlovákia, Szerbia ma is “baráti ország”, miközben naponta hányják sírunkra a földet, ássák a gödröket. Hadd tegyem hozzá, magyar részen hatalmas hibák is segítették eme leendő baráti országokat minél nagyobb magyar terület elszakítására. A bennünket is háborúba rántó majdani Ausztria igényt tartott a Dunántúlra, Moson és Sopron vidékére, anélkül, hogy újjá írná a történelmünket román módra, vagy új hegy- és vízrajzi térképet vetett volna a trianoni, abszolút tájékozatlan hatalmi képviselők asztalára, mely szerint az Ipoly folyó hajózható például... Az osztrák fél egyszerűen bejelentette – és meghallgattatott! –, hogy Ausztriának a Dunántúlra szüksége van, mert az az éléstára volt mindig, punktum. Emlékezzünk, Sopron alig-alig menekült meg, csupán egy kierőszakolt népszavazással maradhatott Magyarország része. Ez viszont soha nem valósult meg a Felvidék túlnyomó részt magyar lakta területén, az a rész ment szlovákká, szlovákba. A magyarság Trianonnal az ördögön lovagol ma is, az anyaországban is. Friss, frissebb levegő után kapkodva, némelyes örömmel vehetjük tudomásul, hogy van még remény. Június 4-e az Orbán-kormány döntése révén immár a nemzeti összetartozás napja lett. Ennek örömértékéből semmit nem vonhat le az emlékezés. Emlékezés arra, hogy milyen körülményeket teremt például Szlovákiában ma is a magyarok kettős állampolgársága. Egy életünk van, s egy halálunk. Egy magyar kultúránk és egy nemzetünk. Más szolgálatot el nem ismerhetünk magyarokként, mint a nemzet és az európai, az egyetemes kultúra szolgálatát.
Czegő Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Krónika egy elveszett világról
A tragikus történeteket görgető Pusztulás (2005) a romlás feltérképezése, ahogyan kritikájában Fodor Sándor pontosan fogalmaz: “A székelység még igazában fel nem mért, de a XX. század kezdetével induló tragédiájának a krónikája... napjainkig. Még be nem teljesült tragédiájáé, amelyik azonban egyre inkább kezd valósággá, szomorú valósággá válni.” Másik regénye, a Besúgó voltál, szívem (2008) – mutatva, hogy Lőrincz György korántsem egy húron játszik – szarkasztikus hangvételű portré egy önkéntes besúgóról, aki számára a besúgás elsősorban saját hatalmának jele(?) – már itt világosan látszik az irónia, hiszen milyen hatalma lehet egyáltalán egy szekus besúgónak –, de egyben életforma is, hiszen a fordulat, a nyolcvankilences változások után is folytatja, egyfolytában a lelepleződéstől rettegve, s egyre zaklatottabb lelkiállapotban. Addig azonban, hogy végig is gondolja az életét, képtelen eljutni, mivel teljességgel hiányzik belőle az erkölcsi érzék, akárcsak megszállott, magyarfaló tartótisztjeiből.
A korántsem “magányos” típus felmutatása, mindenféleképpen Lőrincz György nagy érdeme, aki most, két sikeres regénye után, válogatott elbeszéléskötettel jelentkezik (Isten köve*). Ne feledjük, Lőrincz novellákkal kezdte (Amíg csak él az ember, 1980, A hallgatás csendje, 1983, A harmadik házig, 1987), s a műfajhoz tulajdonképpen soha nem maradt hűtlen. Egyszer már a Bukás című könyvében (1995), megkísérelte az összegezést, de azóta eltelt tizenhat év, s regényei mellett az elmúlt időszakban Lőrincz elbeszéléseket is írt, sőt, mondhatni, regényei mellett némiképpen a két regényhez kapcsolható tragikus vagy éppen szarkasztikus történeteiben alkotta meg legjobb elbeszéléseit. (Kuron Anna balladája, Halálodra egyedül maradsz). Ahogyan a kötet utószavában Pécsi Györgyi megállapítja: “Elbeszéléseiben gyakran balladásan jár együtt lírai és tragédiás szépség. Az elhallgatott, személyes múlt, szégyenletes, iszonytató titkokat takar, gyarlóságból, gyöngeségből vagy hirtelen indulatból elkövetett tettek következményei nyomasztják, gyötrik a hősöket, mint a Ballada, A titok vagy a Borcsa Márton özvegysége című borzogatóan szép írásainak emlékezetes hőseit a régebbi időkből. Bűnök nélkül büntetve is bűnhődnek, a félmúlt ostoba és gonosz erőszakának kiszolgáltatottjai, a tragikus hálóban vergődő a Bukás tanítója, a különösen szívbe markoló sorsú, fenségesen tiszta Kuron Anna.” Ezek az elbeszélések már kezdetektől a nagy regények irányába mutatnak, akár bolygók körül a szatellitek kerengenek Lőrincz két regénye körül, dacosan vonzó, felejthetetlen krónikái egy félig-meddig elmúló, tragikus világnak.
* Lőrincz György: Isten köve. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszerda, 2011. Válogatta: Pécsi Györgyi
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A nemzeti összetartozás napja
1920. június 4-én írták alá az I. világháború győztes hatalmai Magyarország képviselőivel a versailles-i Nagy Trianon kastélyban a háborút lezáró magyar békeszerződést. 2010. május 31-én a magyar Országgyűlés a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. Sólyom László köztársasági elnök június 3-án írta alá a törvényt, amely másnap lépett hatályba.
A békefeltételeket a magyarok részvétele nélkül határozták meg a békekonferencián, amelyen a győztes nagyhatalmak Európa új rendjét kívánták biztosítani. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva – teljesen hatástalanul. A békefeltételeket 1920 májusában kapta meg a magyar delegáció, ezek olvastán az eredeti küldöttség lemondott, így a szerződést magyar részről Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és megbízott miniszter írta alá 1920. június 4-én. Az aláírás percében Magyarországon megkondultak a harangok, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.
A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmányát tartalmazta, amely minden szerződésben helyet kapott. A szerződés kimondta Magyarország függetlenségét, meghatározta határait és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül bárkivel államszövetségre lépjen. A haderő létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és nehézfegyverzet birtoklását, s korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1-jétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért, zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt. A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte.
A szerződés kimondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területét 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet-Bánát Romániához, Horvátország, Bácska, Nyugat-Bánát, Zala megye nyugati pereme, a Muraköz és a baranyai háromszög a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország Szepes és Árva megyékből kapott területeket. A magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A szerződés az etnikai helyzetet, az 1910-es népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság egyharmada az új határokon túlra került, felük összefüggő tömbben a határ mentén. A békeszerződés tartalmazott a kisebbségek jogaira vonatkozó előírásokat is, eszerint az ország lakosait egyenlő jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül, a törvény előtt egyenlő bánásmódban kell részesíteni őket és biztosítani kell kulturális, vallási életük zavartalanságát.
A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta, s 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a békeszerződést. Az 1921. december 14-16-i népszavazás nyomán Sopron és környéke az ország része maradt, északon somoskő és környéke (kivéve a Somoskőújfalui várat) 1923-ban tért vissza.
A döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közti években az ország meghatározó külpolitikai célja Trianon revíziója lett. Magyarország 1938-ban az első bécsi döntéssel visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, majd 1939-ben Kárpátalja fennmaradó részét. 1940- ben a második bécsi döntés révén Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, 1941-ben Jugoszlávia német megszállása után visszakerült a Délvidék is. Akkorra Magyarország Trianonban megállapított területe közel kétszeresére nőtt, s a Kárpát- medencében élő magyarság túlnyomó része ismét a határok közé került – de ennek ára a háborús részvétel volt a fasiszta Németország oldalán. Az 1947. február 10- én aláírt, a II. világháborút lezáró párizsi béke lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a bécsi döntéseket, sőt Csehszlovákia megkapott három Pozsony környéki falut is a Duna jobb partján.
Népújság (Marosvásárhely)

„Június 4-ét nem lehet kitörölni a nemzet emlékezetéből”
Ma első alkalommal ünneplik a nemzeti összetartozás napját
A nemzeti összetartozás napját ünneplik ma szerte a Kárpát-medencében. Tavaly május 31-én a magyar Országgyűlés a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. 1920. június 4-én írták alá ugyanis az I. világháború győztes hatalmai Magyarország képviselőivel a versailles-i Nagy Trianon kastélyban a háborút lezáró magyar békeszerződést. Sólyom László köztársasági elnök június 3-án írta alá a nemzeti összetartozás napját kinyilvánító törvényt, amely másnap lépett hatályba. Nagy Anna magyar kormányszóvivő tegnapi nyilatkozata szerint a békeszerződés és határvonalak ellenére igenis létezik összetartozás a magyarok között. Magyarország kolozsvári főkonzulja a Szabadságnak adott nyilatkozatában közölte: június 4-ét nem lehet kitörölni a nemzet emlékezetéből. Hasonlóan vélekedett Egyed Ákos történész, az EME volt elnöke is, aki szerint minden nemzet életében nagyon fontos a szolidaritás érzésének az erősítése.
Nagy Anna felidézte: egy évvel ezelőtt döntött úgy a magyar Országgyűlés, hogy a nemzeti összetartozás napjává nyilvánítja a trianoni békeszerződés aláírásának napját, s a parlament döntése egy hosszú, csaknem egy évszázados folyamatot zárt le. Ugyanis több mint kilencven éve írták alá a szerződést, és az azóta eltelt időszak alatt voltak olyan évek, évtizedek, amikor nagyon sokan nem is tudtak erről az évfordulóról, hiszen az volt a hatalom célja, hogy ezt elfelejtesse az emberekkel. Ám még azokban az években is – folytatta –, amikor ugyan tudtak Trianonról, az emberek akkor sem tudták pontosan, hogyan viszonyuljanak hozzá.
A magyar kormányszóvivő szerint fontos, hogy megerősítsék azt a fajta összetartozást, amely békeszerződések és határok ellenére igenis létezik a magyarok között. Ennek – mint mondta – számos jele van, például a különböző katasztrófák idején, amikor bebizonyosodik, mennyire működik az emberek között az összefogás, az összetartozás.
„Ami közös bennünk, amitől valóban összetartozunk, az sokkal több, mint a földrajzi határok, hiszen a kultúránk, a nyelvünk, az értékeink és a történelmünk az, ami igazán erős összekötő kapocs” – fogalmazott, hozzátéve: az összetartozást erősíti az az ismeretanyag is, amelyet a gyermekek kapnak az iskolákban azért, hogy „ők már ne úgy nőjenek fel, mint ahogy például az én nemzedékem is felnőtt, hogy agyonhallgatták és eldugták Trianont”. Az iskolai megemlékezések előkészítésének megkönnyítésére 131 oldalas pedagógiai háttéranyag készült a nemzeti összetartozás napjáról.
A szombati rendezvényekről szólva a kormányszóvivő kifejtette: a megemlékezésre több helyen is lesz lehetőség majd az országban, így például Ópusztaszeren és Sárospatakon. A fővárosban szombat reggel felvonják a nemzeti lobogót az Országház előtt, a Kossuth Lajos téren, a budai Várban pedig délelőtt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Hoffmann Rózsa oktatásért felelős államtitkár és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár köszönti a Szentháromság térről határon túli tanulmányi kirándulásra induló diákcsoportokat. A tanulók többek között Beregszászra, Kassára, Révkomáromba, Dunaszerdahelyre, Pozsonyba, Vereckére, Ungvárra és Fülekre utaznak. A Parlamentben ismét ingyenes nyílt nap lesz.
Nagy Anna tájékoztatása szerint a nemzeti összetartozás napján mintegy négyszázan vehetik át a magyar állampolgárságot igazoló dokumentumaikat országszerte, így például Hódmezővásárhelyen, Egerben, Hajdúnánáson, Baktalórántházán, Békéscsabán és Budapesten, valamint külföldön is, többek között Ausztráliában.
Több erdélyi és partiumi városban is megünneplik szombaton a nemzeti összetartozás napját, a legtöbb helyen a magyar politikai és civil szervezetek közösen emlékeznek a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára.
Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja a Szabadságnak adott nyilatkozatában emlékeztet arra, hogy a nemzeti összetartozás napja, az állampolgársági törvénnyel együtt régi elmaradást pótol, és a magyar nemzet kulturális összetartozását hivatott kifejezni. Ma Magyarországon és a határon túli magyarság lakta területeken méltó megemlékezéseket tartanak, a főkonzul Detrehemtelepen, magyar honvédek tiszteletére állított kopjafa-avatáson vesz részt, és ünnepeli a nemzeti összetartozás napját.
A magyar diplomata szerint június 4-ét nem lehet kitörülni a nemzet emlékezetéből, állandó figyelmeztető jelként kell érzékelni. Ugyanakkor hangsúlyozta: nem gyászkultusz a nemzeti összetartozás napja, hanem előre mutat, önbizalmat és tartást sugall, valamint a közös célokban való gondolkodásra serkent. Szilágyi Mátyás ennek szellemében kívánt méltó ünneplést minden magyarnak.
Lapunk kérdésére, hogy miképpen vélekedik a nemzeti összetartozás napjáról, Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) volt elnöke kifejtette: a szolidaritás fontos minden nemzet életében, mert a történelmi pillanatokban nagy szükség van rá. A történész vallomása szerint a legnagyobb és legfontosabb emberi közösség pedig továbbra is a nemzet.
Szabadság (Kolozsvár)

Csoóri Sándor esete a válaszúti kollégium gyermekeivel
Csoóri Sándor Hova megy a hegy? című, idén megjelent verseskötetét mutatták be tegnap délután a Gaudeamus Könyvestboltban a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretén belül. Ugyan a szerző betegsége miatt nem lehetett jelen az eseményen, a kiadvány ifjú illusztrátorai, a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány „gyermekei” annál inkább. Miután a kis, népviseletbe öltözött emberpalánták elfoglalták helyüket, kezdetét vehette a verseskötet rajzainak története.
Eszenyei Farkas Gábor a Mezőségi Szórványkollégium nevelője elmondta: februárban kérte fel őket a kiadó képviselője arra, hogy a kötethez kölcsönözzék a diákok néhány rajzát, de Majó Melinda a válaszúti iskola művészeti vezetője jobbnak látta, hogy ha a kötetben szereplő 71 vers mellé vadonatúj illusztrációk készülnek. Így két hét alatt megszülettek az alkotások: harminc gyermek 76 rajzát lehet megtekinteni az áprilisban Budapesten is bemutatott kiadványban.
Eszenyei Farkas Gábor a szórványkollégiumról és a kollégiumot működtető Kallós Zoltán Alapítványról is beszélt. Elmondta: jelenleg 61 gyermek jár a válaszúti iskolába, ebből 34 a szórványkollégium bentlakója. A diákokat a környéken található 22 faluból gyűjtik össze. – Igaz, hogy családjuktól távol vannak a gyermekek, de a szórványkollégiumban igyekszünk a lehető legjobb környzetet biztosítani számukra – mondta a nevelő. Hozzátette: az alapítvány és szórványkollégium munkatársai számára fontos a mezőségi hagyományápolás, és értékek megőrzése. Erről meg is bizonyosodhattunk, amikor a könyvbemutatón Csoóri Sándor versei mellett válaszúti népdalokat énekeltek az óvodás és elemista diákok, akik befejezésképpen egyenként saját rajzukat is bemutatták a jelenlevőknek.
(dézsi) 
Szabadság (Kolozsvár)

Könyvkiadás – honnan hová?
Budapesten ezekben a napokban zajlik a 82. Ünnepi Könyvhét, a magyar irodalom és a minőségi könyvkiadás egész Európában páratlan hagyományú és kisugárzású rendezvénye. 
Idén a könyv ünnepe nemcsak Budapestre, hanem Balatonfüredtől Debrecenen, Miskolcon, Szegeden át Vácig több mint félszáz vidéki városra is kiterjed, s túlzás nélkül történelmi jelentőségű, hogy 1941 óta, azaz 70 év elteltével idén újra van magyar könyvhét a határon túl is, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése közös szervezésében, Kolozsvárott. 
Az idei Könyvhétre és a Gyermekkönyvnapokra 116 kiadó (ebből 19 határon túli műhely – köztük az Irodalmi Jelen is) 385 újdonsága látott napvilágot, kizárólag magyar szerzők művei. A Gyermekkönyvnapokra 32 újdonság jelent meg. 
Gutenberg korszakújító találmánya ellenére a könyvnyomtatás fejlődése nem volt egyenes ívű. Mindig és mindenütt szorosan összefüggött az írás és olvasás elterjedésével, a gazdasági-társadalmi fejlődéssel, a civilizációs folyamatokkal, az emberek érdeklődési vágyával. 
A sötétnek tartott, ellentmondásokkal telített középkorban, amikor eretnekeket égettek máglyán, boszorkányokat küldtek a halálba, s a vallási türelmetlenségnek igen tágak voltak a határai, Európa egyes országaiban az egyházak, uralkodók, arisztokraták körében divat volt a könyvgyűjtés és olyan tékák alapjait vetették meg, mint a vatikáni, a szentgalleni, a pannonhalmi vagy akár Mátyás király híres könyvtára. 
Később, a felvilágosodás fáklyahordozói meg voltak győződve a tudás megőrzésének és továbbadásának fontosságáról, életre hívták és berendezték nagy könyvtáraikat. Erdélyben a Batthyaneum, a Bethlen Kollégium nagykönyvtára, a vásárhelyi Teleki Téka – hogy csak a legismertebbeket említsük – mindmáig különböző korok szellemi kihívásainak kiapadhatatlan ismeretforrásai. Összeállításunkkal egy kis visszapillantásra invitáljuk a kedves Olvasót. 
Nem csupán státusszimbólum
Régi aradi könyvek
Gutenbergtől hosszú időn át a könyvkiadás mindig a nyomdák elterjedésének, kapacitásának, műszaki lehetőségeinek a függvénye volt. A kiadói hálózatok szövevénye a 19. században terjedt el. Addig a szerző egyenesen a nyomdába vitte, és saját zsebéből, vagy valamelyik mecénás támogatásából fizette könyve kinyomtatását. Olyan városban, ahol volt e célra alkalmas nyomda.
Arad sajátos fejlődésének feltételei miatt e téren nem tudott az élvonalba kerülni. Számos erdélyi, partiumi, temesközi városban évszázadokkal korábban nyíltak meg a nyomdák. Nagyszeben, Brassó, Debrecen, Nagyvárad, Temesvár után meglehetősen későn, 1818-ban kezdte el működését Aradon az első nyomda, amelyet a német ajkú Michek Anton (Antal) rendezett be. Pár évvel később, 1835-ben a temesvári Klapka József, a hős honvédtábornok édesapja nyitott meg egy fiókvállalatot Aradon, de ezt hamarosan eladta Beichel Józsefnek, majd Schmidt Ferenc lett az új tulajdonos.
Amint a legtöbb erdélyi városban, Aradon is elsősorban a német iparosok mestersége volt a nyomdászat.
A korabeli helyi viszonyokra jellemző, hogy csak két olyan könyvről tudunk, amely az említett tulajdonosok keze alatt látott nyomdafestéket: Peretsényi Nagy László a Menyegzői vers c kötete Michek nyomdájából került ki 1819-ben, a Magyar amazonok története című munkáját Klapka adta ki 1826-ban.
A 18. században megtelepedő, iskolaalapító minoriták szépen gyarapodó tékájának kötetei jó ideig külföldi híres nyomdákból kerültek ki. Bár az is igaz, hogy az 1848-as forradalom előtti években, sőt jó ideig azután is, nem mindenik helyi nyomda találta fontosnak cégjelzésének feltüntetését egy-egy kiadványon. Megelégedtek a város és az évszám feltüntetésével.
Az említett okok miatt nem tudjuk pontosan, melyik a legrégibb Aradon kiadott könyv. Ismereteink szerint Peretsényi fent említett két kötete. Érdekes, hogy a szerző leghíresebb munkája, A régi Orod vagyis a mostani Aradnak dolgai pár évvel korábban, 1814-ben nagyváradi nyomdából került ki.
Az 1844-ben megjelentetett Aradi Vészlapokat Bohus Jánosné Szögyén Antónia kezdeményezte a Maros-árvíz károsultjainak megsegítésére. Megszerkesztésével Császár Ferenc helyi tollforgatót bízta meg. A kötetben a kor jeles írói – Bajza, Eötvös, Vörösmarty – közölték írásaikat, és a bevételt fordították karitatív célokra.
A szabadságharc leverése utáni megtorlás első évtizedében a lappróbálkozások is kudarcba fulladtak, a helyi tollforgatók a szebb időkre vártak. (Az egyetlen kivétel Bettelheim Vilmos könyvkereskedő kitartásának és kapcsolatainak köszönhető Alföld c. lap, amely 1861-ben jelent meg.) Aradon, a mártírok városában az osztrák titkosrendőrség, a cenzúra fokozottan éber volt. A magyar könyvkiadás gondolata eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak tűnt, nem is szólva a vele járó hatósági zaklatásokról.
Egy kiadványnak mégis sikerült kijátszania az önkényuralom elnyomó szerveinek éberségét. Az Arad Megyei Xenopol Könyvtár őrzi Balló Benjamin lelkész Aradi utasítónaptár az 1856. szökőévre c. kalendáriumának egyetlen példányát.
Fábián Gábor – az Aradon élő polihisztor és jeles műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja – munkáinak többsége ebben az időben Budán vagy Pesten látott nyomdafestéket. Ennek oka talán abban keresendő, hogy, bár a haditörvényszéktől kegyelmet nyert, és a politikától teljesen visszavonult, a helyi titkosrendőrség mégis állandóan figyelte, és többször tartottak otthonában házkutatást.
Lakatos Ottó monográfiája szerint egy ilyen alkalommal kobozták el Fábiántól Valerius Maximus művének nyomdakész állapotban lévő fordítását, amelyet soha többé nem tudott visszaszerezni. Később is csak Titus Lucretius A természetről c. tankölteményének külön kiadását jelentette meg Aradon 1873-ban, Réthy nyomdájában.
A vidék másik nagyjának, a pankotai születésű Csiky Gergelynek, még a díszpolgári oklevelét is egy fővárosi nyomdában rendelték meg.
Mindmáig nélkülözhetetlen forrásmunkák
A kiegyezés utáni nagy gazdasági fellendülés első időszakában csupán néhány évkönyv, majd több tankönyv, egyletek, társaságok, közkönyvtárak, pénzintézetek könyv alakú kiadványai láttak napvilágot Aradon.
A kor helyi tollforgatóinak többsége vagy ismertebb fővárosi, budai, kassai nyomdákban jelentette meg munkáit, vagy beérte az Alföld, Az Arad és Vidéke, vagy az Aradi Közlöny tárca rovataival.
Az első szerény áttörés a nagyobb tanulmányok szerzőivel hozható összefüggésbe. Szöllösy Károly 1879-ben kiadta Arad sz. kir. város és megye összes népoktatási intézeteinek névsorát, 1879-ben pedig Az Aradvidéki-Tanítóegylet tíz évi működése c. összeállítást.
Lakatos Ottó 1881-ben jelentette meg Gyulai István nyomdájában Arad története című háromkötetes monográfiáját.
Réthy Lipót és fia nyomdájából került ki 1890-ben Némethy Károly tanító és műfordító összefoglaló tanulmánya: Arad város tanügyi története. A kötet megjelenésében már szerepe volt a z 1881-ben megalakult Kölcsey Egyesületnek.
Ugyancsak a város szellemi életének kovászaként működő, idén fennállásának 130. évfordulóját ünneplő egyesület javaslatára állítja össze Varga Ottó helyi tanár az Aradi Vértanúk albumát, amely hatalmas könyvsiker, és későbbi újabb három kiadása és tekintélyes példányszáma ellenére ma is ritkaság.
A nagy lélegzetű és horderejű könyvekre a koronát Márki Sándor teszi fel 1895-ben Arad vármegye és Arad Szabad Királyi Város Története című monográfiájával. A monográfia bizottság gondozásában jelent meg, és mindmáig a kutató számára megkerülhetetlen forrásmű.
A grafikai megjelenítés szempontjából kimagasló a szép papíron, színvonalas fotókkal illusztrált album, Az Aradi Első Takarékpénztár hatvan évének története, amelyet 1901-ben a pénzintézet adott ki. Jelentőségében pedig legalább ilyen értékes Galsai Kovách Ernő 1911-ben megjelentetett Aradvár és Aradváros ostroma c. könyve.
Helyi szerzők, költők egy-egy aradi kiadású szépirodalmi munkája az első világháború végéig viszonylag csekély példányszámban és kivitelezésben került a könyvesboltokba. Közöttük említhetjük meg Cziffra Géza, a későbbi ismert filmrendező Ketten vagyunk verseskötetét, Csécsi Erzsébet, Antalné Kelecsényi Márta, Dálnoki Nagy Lajos, Faragó Rezső, ifj Vass Gusztáv verseit, Bajtay Mihály két regényét.
Külön szeretnék szólni Bakó László Gummi-Misi kalandjai című ifjúsági regényéről, amelyet Kerpel Izsó könyvkereskedő adott ki, és amely messze túllépve a város határait több nemzedék – ide tartozik e sorok írója is – kedvenc gyermekkori olvasmánya volt.
Nem annyira a szerzőknek a helyi könyvnyomtatás iránti fenntartását, mint inkább a nyilvánosság iránti vágyát mutatja az a tény, hogy az időszak felkapott hírlapszerkesztője és regényírója, Méray Horváth Károly Örök tűz című regénye is Budapesten látott nyomdafestéket. Akkoriban ugyanis az Aradi Nyomda Részvénytársaság, Réthy és fiai, Kalmár Sándor, Zlinszky István és társa nyomdája már a legigényesebb munkára is kellő technikai felszereltséggel és szakmai tudással rendelkezett. Méray egyébként a hazai kalandregény megalapítói közé sorolható.
A Kölcsey Egyesület azzal is támogatta a „hazai ipart”, hogy könyveit helyben nyomatta.
Furcsa sajátossága volt Aradnak ez a kettőség. Ignotus, a kiváló szerkesztő és irodalomszervező azt írta, „ha nem is a modern írók, de a modern olvasók városa lehetne a század elején.”
A kor aradi sajtója kétségtelenül élenjáró. A helyi könyvkiadás nem túlzottan igényes, nem is változatos, ám a lakosság olvasási kedve változatlanul magas. A Magyar Királyi Főgimnázium több mint 30 ezer kötetet számláló, több ritkaságot „rejtő” könyvtára, a Kölcsey Egyesület egyre gyarapodó közkönyvtára, több magánkönyvtár – a Kerpel Izsó tulajdonában lévő közel 100 ezer (!) kötettel rendelkezett – jól tükrözi az olvasás szeretetét.
És a gyarapodó, minden újra fogékony polgárság számára a szépen gyarapodó házi könyvtár nemcsak státusszimbólum.
Egyre inkább igény is.
Később találóan írta ezzel kapcsolatban Krenner Miklós: „Aradon a könyvesboltok nem buknak meg”.
Helikonistákkal vagy ellenükben
Trianon után a vidékies könyvkiadásnak meg kell küzdenie a mindenütt irredentizmust sejtő cenzúrával, s leszakítva Budapest köldökzsinórjáról próbálkozott megkapaszkodni. Az anyanyelv, a hagyományok, az identitástudat megőrzése az új helyzetben a korábbi időszaknál fokozottabb jelentkezésre késztetette a leválasztott országrészek íróit.
Aradon ez az életérzés a számszerűen irreálisan felduzzadt könyvkiadásban öltött testet, amely továbbra is megmaradt nyomdafüggőnek. Az egzisztenciális gondokkal küszködő számtalan kis nyomda a könyvnyomtatást egyfajta mentőövként tekintette.
Szinte tombolt a könyvkiadási láz.
Ne feledjük, azokban az években gazdasági válság söpört végig Európán. Ennek ellenére Erdélyben, a Partiumban és Bánságban 1919–1940 között, Monoki István adatai szerint, évi átlagban 316 könyv került ki a nyomdákból.
Az Erdélyi Szépműves Céh ebből 163 címet produkált. Arad 39 nyomdájából az említett időszakban összesen 354 mű került ki. Ebből 111 a minorita palotában lévő Vasárnap nyomdájából. A többin a Lovrov, a Genius nyomda, illetve Nagy Dániel Főbius, illetve Fórum nyomda-kiadója osztozott. A szép reményekkel induló Nagy Dániel novelláskötete és a Piros frakk című regénye 1922-ben, a Májusi szerenád 1928-ban jelent meg Aradon, de legsikeresebbnek tartott műve, a Cirkusz – már Kolozsváron 1926-ban.
A szerzők továbbra is maguk állták a nyomtatási költségeket.
Ekkoriban jött meg igazán Balla Károly, Fáskerti Tibor, Fekete Tivadar, Károly Sándor, Lits Antal, Nagy Dániel, Olosz Lajos, Raffy Ádám írói kedve, ígéretesen bontakozott ki a fiatal hírlapíró, Horváth Imre tehetsége.
Az 1920-as években Aradon dolgozott Franyó Zoltán is. Akárcsak Szántó György, aki ugyan regényeinek zömét nagy lélegzetű vállalkozása, az avantgárd Periszkop kudarcának városában írta, ám másutt adta ki.
A nem szépirodalmi jellegű könyvek között akkoriban láttak nyomdafestéket Kara Győző főgimnáziumi tanár történelmi munkái és Bakács Miksa-Némedy Gábor Arad iparos város c. kötete.
Feltételezhetően Lits Antal hírlapíróhoz fűződő személyes barátságának köszönhető, hogy Krúdy Gyula Aradon jelentette meg a Fórum-könyvek sorozatban A nő-vadász című regényét.
Kiadó jellegű próbálkozás Nagy Dániel (1886–1944) Erdélyi Könyvtár című kezdeményezése, de kellő anyagi támogatottság híján kérész életű maradt. Hat könyvet jelentett meg: Berde Mária, Károly Sándor, Tabéry Géza, Szombati Szabó István műveit, de csak egy részüket adta ki Aradon.
Az irodalmi láz lassan csillapodott, sokan elhagyták Aradot. A gazdasági válság utolsó évében, 1933-ban Károly Sándor és Olosz Lajos életre hívták Aradon a marosvécsi Erdélyi Helikon „alternatívájának” szánt Erdélyi Magyar Írói Rendet (EMÍR), de az új írói tömörülés erejéből is csak féltucat kötetre futotta. Aztán, mivel soraiba hívott írók nem akartak szembeszegülni a helikonistákkal, a lelkesedés hamar kihunyt.
A II. Bécsi Döntés után a világháború végéig mindössze 19 könyv jelent meg Aradon. Ebből öt a Kölcsey Egyesület által elindított „fecskés könyvek” (a borítólap rajzáról kapta a nevét) sorozatban. A kezdeményezéssel a magyar irodalom klasszikusainak munkáit szerették volna újra kiadni. A háborús viszonyok miatt erejükből csupán öt kötetre futotta. A kiadás szellemi gondozását dr. Berthe Nándor, Blédy Géza, a katolikus főgimnázium tanárai, illetve Olosz Lajos költő és Kakassy Endre vállalták fel.
Az államosításig a legnagyobb könyvválasztékot Aradon a főtéri Méra Paula féle könyvkereskedésben (ma Ioan Slavici) talált az olvasó.
Életünk és a könyv
A második világháború utáni politikai változások erősen rányomták bélyegüket a könyvkiadásra. A művelődéspolitikai erővonalak még csak halványan rajzolódtak ki, az olvasási kedvet a gazdasági dekonjunktúra negatívan befolyásolta. Aurora néven kiadói vállalkozás próbált közlési lehetőséget biztosítani az íróknak, de csekély volt iránta az érdeklődés.
Merőben új helyzet következett be 1948-ban, a nyomdák államosításával. A könyvkiadás gyeplőit az Állami Könyvkiadó vette kézbe, s a vidéki publikációk lehetősége még jobban beszűkült. 1956 után a magyar könyvkiadás országosan is mélypontra jutott.
Arad helyzetét tovább nehezítette a méltánytalan rajoni besorolás bő tíz esztendeje, hiszen a nagy nyomdák inkább csak a tartományi központokban működtek. A szüntelenül vékonyodó értelmiségi réteg is elbizonytalanodott, szebb időkre várt, vagy disszidált.
A városi és a mesterségesen felduzzasztott üzemi könyvtárak ekkoriban szerezték a legtöbb olvasót. A kispénzű, széles érdeklődéskörű polgárnak ez kínálkozott a leginkább elérhető alternatívának.
A vidéki könyvkiadás 1968 után a megyei művelődési bizottságok, s a népi alkotások házai hatáskörébe került. A kiadható munkákat politikai szempontok szerint rostálták meg.
A Kriterion Kiadó szinte le tudta fedni a teljes könyvpiacot.
A jelentős írók nélkül maradt Aradon ekkoriban a Tóth Árpád Irodalmi Kör maradt a magyar irodalombarátok egyetlen alkotó műhelye. Erejéből és lehetőségeiből a diktatúra idején csak az Önarckép c. antológiára futotta (1982). Írói közül Böszörményi Zoltán két verskötettel – Örvényszárnyon, 1979, Címjavaslatok 1981, míg Szabó Péter egy önálló verskötettel Szerelembontás (1980) – jelentkezett.
A Kör tagjainak második antológiája már jóval a rezsim bukása után csak 1997-ben jelent meg Feltámadunk címmel. A Vagyunk 1995-ban, majd a Vagyunk 2, ugyancsak az EMKE-füzetek formájában, 2002-ban kapott nyilvánosságot. Ugyancsak a körhöz tartozó tollforgatók írásaival.
A Lutheránum és a Pécskai Újság is jelentkezett a könyvpiacon.
Az utóbbi tizenöt esztendőben megpezsdült a könyvkiadás a megyében. Az Alma Mater Alapítvány és a Wieser Tibor Alap tucatot meghaladó műnek biztosított nyilvánossági lehetőséget.
A Kölcsey Egyesület 2003-ban kiadta a Havi Szemle antológiáját. Lehetőség címmel és újraindította a háborús viszonyok miatt megrekedt Fecskés könyveket. Közöttük Ficzay Dénes irodalomtörténész-tanár íróasztalfiókban maradt kéziratait.
A Kölcsey évente két-három új fecskés könyvvel jelentkezik. Már húsznál tart. Körülbelül ennyi a megyében élő „(több) kötetes magyar szerzők” száma is.
Az évezred elején elindított Irodalmi Jelen lap és az Irodalmi Jelen Könyvek és kiadója (Occident Media Kft.) pedig az irodalmi érdeklődés homlokterébe helyezték Aradot.
Az eddig napvilágot látott közel száz cím, a novella-, regény- és egyperces írások versenypályázata, a gyakori irodalmi találkozók, könyvbemutatók, budapesti ünnepi könyvhéti jelentkezések nemcsak a nyugati régió, hanem Erdély, az anyaország, sőt az emigráció íróinak érdeklődését is felkeltették.
De ez már napjaink valósága, amely bizonyára még számos újdonsággal és könyvcsemegével, valamint az ezzel járó szellemi nagykorúsággal szerez kellemes és hasznos órákat a magyar olvasóknak.
A kiadó történetének akár sommás összefoglalása is ma még nagyon korai.
Ez a jövő „kihívása.”
Magyar könyvek a Bánságban
Az első másfél század könyvtermése
Kényszerű elkésettséggel indul a könyvkiadás Temesváron. A reneszánsz kultúra virágzása, s a könyvnyomtatás magyarországi térhódítása idején került a Temesköz török kézre, majd amikor 164 év múlva felszabadult – magyar lakosság alig volt a vidéken – az osztrák gyarmatként kezelt régióban (s nem csak itt) a császári kormány a nyomdák felállítását politikai okokból minden módon igyekezett megakadályozni, tevékenységüket korlátozni. Még az 1716-os visszafoglalás után is hosszú időnek kellett eltelnie, amíg az első nyomdát Temesváron 1771-ben felállították. Bár azelőtt is több, más tájról érkezett nyomdászlegény folyamodott a kamarai adminisztrációhoz nyomda-felállítási jogért, a bécsi parancsoknak alárendelt városvezetés sorra elutasította őket. Esélye sem volt az olyan kérvényezőnek, aki Erdélyből érkezett, ahol lutheránusok és kálvinisták között élt, Temesváron, ahol a protestánsok és magyarok visszatelepedését igen szigorú rendelkezések tiltották s akadályozták.
Az első temesvári nyomdatulajdonos, Josef Matthias Heimerl előbb a Gyárvárosban, majd a Belvárosban kapott helyet műhelye számára, s jóllehet hirdetőújságot és kalendáriumot is kiadott, könyvkereskedése is volt, nehezen élt meg belőlük, ezért könyvkötő műhelyt és vegyeskereskedést is működtetett. Kevés könyvet adott ki, ezek között van egy magyar nyelvű is, egy olasz szerzetes latin nyelvű munkájának magyar fordítása (Lelki Viadalom, 1780). Heimerl 1784-ben bekövetkezett halála után, egy-egy rövidebb életű nyomda próbálta ellátni a temesvári szükségleteket, igényeket. A könyvkiadást bénították az egymást követő cenzúrarendeletek. Tiltották a felvilágosodás eszméit propagáló művek kiadását. A nyomdász vagyonával, szabadságával, sőt vérével fizetett, ha az ügynöki ellenőrzés vallás-, erkölcs- vagy államellenesnek ítélte kiadványát. A „románokat” (regényeket) szintén üldözték, sőt behozatalukat is tiltották. A jövedelmező kiadványok, például iskolai tankönyvek kiadását a vidéki nyomdáknak megtiltották.
Klapka József hozott minőségi változást
Rövid időre kedvező változást hozott II. József, felvilágosult uralkodó sajtóreformja, de később a bécsi udvar ismét megszigorította a cenzúrát.
Magyar vonatkozásban népességgyarapodást, kulturális fellendülést hozott a vármegyerendszer visszaállítása, Temesvár szabad királyi városi rangra emelése, majd a reformkori országgyűlések szellemi kisugárzása. 1785-ben már 65 magyar nemesi család lakott Temesvárott (a vármegyei hivatali tisztségeket csak nemesek tölthették be), volt több magyar iparos, főként csizmadia és szabó valamint napszámos is. A magyar nyelv lassan hódított teret a többségében németajkú Temesváron. Míg a megyegyűlések 1823-tól magyar nyelven folynak, a városi hivatalnokok többsége egyáltalán nem érti a haza nyelvét, csupán 1844-ben vált a magyar a városi közigazgatás nyelvévé is.
Könyvkiadás terén Klapka József működése hozott minőségi változást a 19. század elején. Klapka József, Klapka György honvédtábornok apja, jelentős szerepet töltött be a Béga-parti város társadalmi, politikai és művelődési életében. Alig volt 20 éves, amikor Dávid Teréziával, Jonas Lajos nyomdász özvegyével házasságra lépett, s ezzel Temesvár egyetlen nyomdáját megszerezte, s 1807 és 1830 között sikeresen működtette. Rövid idő alatt üzletét felvirágoztatta, 1810 körül évi tízezer forint jövedelmet könyvelhetett el, 1817-ben pedig a felhasznált papírmennyiség szerint Magyarország 55 nyomdája között a tízedik helyet foglalta el. A vidéki nyomdáknak engedélyezett termékeket állította elő: hivatali nyomtatványokat, kalendáriumokat (maga szerkesztette, olykor négyezer példányt is eladott belőlük), álmoskönyveket nyomtatott. Hírlapkiadással is próbálkozott, a temesvári hírlapirodalom megalapítója volt, de ilyen irányú kísérleteivel nem aratott tartós sikereket. Egyházi, politikai, közigazgatási eseményeken elhangzott szónoklatokat, köszöntő és búcsúbeszédeket nyomtatott ki német, latin és magyar nyelven. A város egyik legbefolyásosabb polgára volt: a városi polgárőrség századosa, majd ezredese, két éven át a városi színházat vezette, 1815-ben 4000 kötettel kölcsönkönyvtárat nyitott (olvasóteremmel), 1819-ben Temesvár polgármesterévé választották. Tizennégy évig töltötte be a polgármesteri tisztséget, majd két alkalommal Temesvár országgyűlési követévé, több megye táblabírájává választotta, V. Ferdinánd király magyar nemesi rangra emelte. Visszavonult, 1833-tól tanácsosként szolgálta a város közügyeit (1863-ban hunyt el, 77 évesen). A hosszú távollétek miatt anyagi helyzete megromlott, házait, valamint temesvári és aradi nyomdáját kénytelen volt eladni Beichel Józsefnek, aki rövidesen Klapka kölcsönkönyvtárát és írószer-kereskedését is megvásárolta.
Beichel József Morvaországból került Temesvárra, polgárjogot csak 1825-ben nyert a városban, kiterjesztette üzleti vállalkozását, a Lonovics utcában könyvkereskedése volt, kölcsönkönyvtárát a Szeminárium épületében rendezte be. A temesvári hírlapok kiadó-tulajdonosa volt. Készített névjegyeket, számla- és váltólapokat, tabellás kimutatásokat stb-t. Beszédeken, énekeken kívül magyar vonatkozásban egyetlen érdekes könyv kiadása kötődik nevéhez: Ormós Zsigmond: Véres bosszú című regényének megjelentetése.
Beichel nyomdáját utódai örökölték, majd Förk Károly Gusztáv nyomdász, kiadó és író szerzett hírnevet és tekintélyt a szakmában, aki Stegel Ernővel vette meg, s „Förk és Társa” cégnév alatt működtette az egykori Beichel nyomdát. A német nyelvű lapok mellett nála nyomták a Temesvári Hírlapot 1876-1883 között.
Az 1848-as események visszhangra találtak a hazafias lelkületű temesváriakban. A sajtószabadság kivívása Hazay Ernőt, a későbbi kiváló publicistát sarkallta nyomdai munkára. Falragaszokban tájékoztatta a polgárokat a fontosabb politikai eseményekről, ő nyomtatta ki Kossuth Lajos felhívását, melyben a nemzetet fegyverre szólította. Temesvár lezárásakor, ostromállapotba helyezésekor elhagyta a császárhű várost és honvédnek állt. Nyomdáját csak 1851-ben nyithatta meg apja, Hazay Márk és másodszülött fia, Vilmos. Az ő nyomdájukban látott napvilágot az első magyar nyelvű lap, a Pesty Frigyes alapította Delejtű (1858–1861).
A magyar szabadságharc leverése után a régió „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság” ismét osztrák tartománnyá, sajátos státusú közigazgatási egységgé vált. A bécsi hatóságok császári és királyi állami nyomdát költöztettek Temesvárra, amely a kiegyezésig, 1867-ig működött a Bánság fővárosában.
1867-ben indult a Magyar Testvérek nyomdája, mellette újabb vállalkozások is virágoztak, az osztrák-magyar kiegyezést követő kedvező légkörben és gazdasági fellendülésben. Az 1900-as századfordulón Temesvárnak 14 nyomdája volt, köztük több olyan, amely túlélte az első világháborút: a Csanádegyházmegyei, az Unió, Csendes Jakab, a Moravetz Testvérek és más nyomdák. Jelentős könyvkiadói tevékenységet folytatott az 1903-ban alapított Arany János Társaság, az Ormós Zsigmond által alapított Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat, Dél-magyarországi Közlöny, a Temesvári Hírlap, Szabolcska Mihály református lelkész, illetve a Református Egyház, a Dél Irodalmi Társaság és a Magyar Dél című lap.
1919: újból a cenzúra árnyékában
„A könyvek sorsában országok és népek sorsa tükröződik vissza” – vallja egyik nagy írónk, s gondolata az első világháború után fokozottan igazolódott. A Trianoni békeszerződés olyan nagyságrendű magyar népességet juttatott kisebbségi sorba Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban, amelynek nyelvi és kulturális identitását, évszázadokon átívelő szellemiségét nem lehetett figyelembe nem venni. Megszorító rendelkezések, törvények és árgus szemekkel figyelő cenzorok határolták be a magyar nyelvű könyvkiadás eszmeiségét és mennyiségét.
Monoki István: Magyar könyvkiadás Romániában című kitartó munkával és szakértelemmel elkészített, bibliografikus könyvét lapozva számba vehetjük a romániai magyarság 1919 és 1940 között kinyomtatásra került szellemi termékeit. A könyv 8997 tételt tartalmaz, ebből 543 a bánsági könyvtermést képviseli. Érezzük, és a szerző is tudja, hogy nem teljes a felsorolás (viszont ennyi a fellelhető adat), hiszen a második világháború utáni rendszerváltozást óriási méretű könyvpusztítás követte. Könyvtárakat számoltak fel, hordtak szét, nyomtatványok tízezreit zúzták be azok, akik a múltat végképp el akarták törölni. A fennmaradt könyvpéldányokat és egyéb kiadványokat vallatva, jellemző tanulságokat vonhatunk le. Temesváron könnyebben kapott szabad utat a szórakoztató zene és irodalom, az orvosi és gazdasági szakirodalom, mint bármi más. A Moravetz Testvérek zeneműkiadó hivatala uralja a mezőnyt: Győri Emil, Madaras Gábor, Kálmán Andor és más komponisták sláger-, nóta-, tánczene-, operett- és dalműkiadványaival. A Moravetz Testvérek klasszikus zeneművek kottáit és könyveket is megjelentetett. Brázay Emil szerkesztésében a Pán könyvek sorozata és a kétes értékű A toll című lap rendszeresen az olvasók asztalára kerül. A Temesvári Hírlap külföldi regénysorozata s a Lugoson napvilágot látott Kirját Széfer könyvek is népszerűek voltak a „betűfogyasztók” körében. A Praxis Medici kiadványai az orvostársadalom szakmai igényességét bizonyítják.
Politikai vonatkozású könyveket szinte kizárólag a Jakabffy Elemér szerkesztette Magyar Kisebbség folyóirat jelentősebb tanulmányainak különlenyomatai képviselik (Lugoson a Husvéth és Hoffer nyomdában látnak napvilágot). Az Országos Magyar Párt bánsági tagozatának dokumentumértékű, megbecsült kiadványa a Magyar Népnaptár (1929–1940).
A szépirodalom már 1920-tól hallatott magáról. Erdélyben is elismert írók, költők és helyi szerzők 1920-tól folyamatosan, ha csak egy-egy könyvvel is, gazdagították a temesvári könyvtermelést. Berde Mária, Ormos Iván, Károly Sándor, Markovits Rodion, Endre Károly, Dinnyés Árpád, Fehér Olga, Stepper Vilmos, Uhlyárik Béla, Somló Lipót, Bardócz Árpád, Déznai Viktor, Plesz Artúr, Szabolcska Mihály, Kubán Endre, Draskóczy Ilma könyvei határozták meg a magyar könyvkiadás színvonalát és szellemi arculatát. Pezsgést vitt a város művelődési életébe Franyó Zoltán Temesvárra költözése (1925). Több lapot alapított: Esti Lloyd, 6 Órai Újság, 5 Órai Újság, Tíz Perc, könyvkiadót működtetett Genius néven, több művészeti eseményt, politikai megnyilvánulást kezdeményezett és szervezett.
1919–1940-es időszakban számos nyomda állt a könyvkiadók rendelkezésére, némelyik maga is kiadói szerepet töltött be. A legnevesebbek, a már említett Moravetz Testvérek mellett, a Csendes Testvérek, a Hunyadi, az Unió, a Csanádegyházmegyei, a Helicon, a Victoria, a Gutemberg, az Uhrmann voltak.
A mérhető megfogyatkozás
A második világháború után újraszerveződött a művelődési élet. Az 1945 utáni első években 21 kiadó és egyesület összesen 76 kiadványa jelent meg. A legtöbb a Litera Könyvkiadó, a Magyar Népi Szövetség és a Római Katolikus Nőszövetség kiadásában látott nyomdafestéket.
1948-ban a nyomdák államosításával és a könyvkiadás központosításával a temesvári magyar könyvkiadás eljelentéktelenedett.
A Bánsági Magyar Írók Egyesülete tett néhány lapalapítási és könyvkiadási kísérletet. 1849-ben indította a Bánsági Írást (rövid életű irodalmi folyóirat volt), 1957-ben a Romániai Írók Szövetségének temesvári fiókja kiadta a Bánsági Üzenet, Bánáti Tükör (1961), Hangrobbanás (1975) című antológiákat. Az 1970-es és 1980-as években jelent meg az irodalmi kör tagjainak írásaiból válogató Lépcsők című antológia (4 kötetet ért meg), a Népi Alkotások Háza Egy szelet fény című könyvben mutatta be a régió tollforgatóinak írásait. Az 1970 után létesített négynyelvű könyvkiadó, a Facla 29 magyar könyvet jelentetett meg, többségükben a korszak kommunista ideológiájától áthatott műveket.
Az 1989-es fordulat után megsokasodott az üzleti alapon szervezett magánnyomdák száma. Magyar nyelvű kiadványokra szakosodott vállalkozás nincs közöttük, de sok közülük – ArtPress, Eurostampa, Cosmopolitan Art, Excelsior Art, Mirton, Signata, Solness stb. – jelentet meg magyar nyelvű könyveket is, amennyiben a szerkesztésről és a korrektúráról a szerző gondoskodik. A magyar könyvtermés a város és a megye magyar lakosságához viszonyítva jelentékeny. Több könyvet is megjelentetett Temesváron: Anavi Ádám, Bárányi Ferenc, Bárányi László Ildikó, Boér Jenő, Fikl Klára, Kató Gizella, Pongrácz P. Mária, Szekernyés János, Pálkovács István, Jancsó Árpád és mások – Anavinak, Bárányinak, Pongrácz P. Máriának az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban is jelentek meg kötetei. Külön szeletét képezik a temesvári magyar könyvtermésnek a Romániából Németországba áttelepült szerzők: Billédy Ilona, Pap Tibor, Márton Anna elbeszélései, útleírásai, emlékezései. Egyes alapítványok, egyesületek, civilszervezetek szintén jelentetnek meg (kultúrtörténeti, helytörténeti, ismeretterjesztő, közösségszervező) kiadványokat.
Az ezredforduló után demográfiai okokból, de a tömeges kitelepülések miatt is megcsappant a temesvári magyar írók, költők, újságírók száma. Sajnos, az olvasóközönségre is érvényes a számbeli megfogyatkozás.
A jó könyv azonban ma is kapós portéka, s a gondolathordozó nyomtatott betű ereje nem lankadt, a könyvben megcsillanó szellem fénye ma is ragyog és útmutatónk bonyolultnak tűnő világunkban.
Él még a kezdeti lelkesedés
Csokonai után szabadon: Az is bolond, aki magyar könyvkiadásra vállalkozik mifelénk. Valóban így lenne? Ezt próbáltuk körüljárni, a teljesség igénye nélkül, 2011 kora nyarán Aradon és a megyében.
Az 1989-es rendszerváltásig tartó „hét szűk esztendő” után megnyílt a lehetőség, hogy a hazai, így az aradi magyarság is szabadon léphessen számos, számára addig többnyire tiltott területen. Az önálló politikai szerepvállalás tulajdonképpen csak a keretet volt hivatott betölteni, a sorra alakuló civilszervezetek már aktív szerepet is vállaltak – a könyvkiadásban is. A kezdeti lelkesedés a mai napig él, az optimizmus azonban jócskán lelohadt, és mindez főként az anyagi nehézségek miatt. Mindezt – mint cseppben a tenger – az aradi magyar könyvkiadás és az ehhez sorosan kapcsolódó könyvvásárlás – is igazolja.
Arad megyében szigorúan véve három civilszervezet és egy kiadó cég jelentet meg magyar nyelvű könyveket. Ezek a Kölcsey Egyesület, az Alma Mater Alapítvány, a pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület és a Concord Media Kft. Számos aradi szerző könyve talált viszont, szerencsére, fogadókészségre hazai és magyarországi kiadóknál is.
Jubilál a Kölcsey Egyesület
Bár hivatalosan csak 1882 januárjában jegyezték be, alapításának 1881. december 15-i dátumát figyelembe véve mégis idén ünnepli a Kölcsey Egyesület fennállásának 130. évfordulóját – mondja Berecz Gábor, az egyesület titkára. – Ennek meg is akarjuk adni a módját, méghozzá egy jubileumi kötet megjelentetésével – teszi hozzá. – Amúgy az egyesület sokáig főként évkönyveket, kalendáriumokat, Kölcsey-füzeteket adott ki, az első négy Fecskés könyv 1943-ban, az ötödik 1944-ben jelent meg. Aztán, figyelembe véve az 1948-as megszüntetés miatti kényszerszünetet, csak az 1990. évi újraalakulás után nyílt lehetőség ismét könyvkiadásban gondolkodni. Így is eltelt jó pár év, amíg újra Fecskés könyvet tehettünk az olvasó asztalára: az 1997-ben megjelent Olosz Lajos-kötetről van szó. Azóta szerencsére az évek során rendszeresen jelentkezhettünk Fecskés könyvekkel, tavaly decemberben – a Lejtényi Sándor két tanulmányát tartalmazóval – eljutva a huszadikig.
– Milyen kiadási elveket követnek?
– Köteteinkkel fel kívánjuk eleveníteni az Arad és Aradi vidék

Régi barátság felújítása
A korondi irodalmárok és a Salamon Ernő Irodalmi Kör tagjai között rég tartó kapcsolat felfrissítésére is alkalom a június 7-én, kedden délután 5 órakor, Gyergyószentmiklóson, a Tarisznyás Márton Múzeum kávéházában tartandó irodalmi találkozó.
A Kriterion Kiadónál megjelent, Katona Éva szerkesztette 111 vers a Sóvidékről című versgyűjteményt és a korondi Hazanéző folyóiratot is magukkal hozzák barátaink. Az antológiát Katona Éva színművész, a Hazanézőt Ambrus Lajos költő mutatja be. Vendégeink között – mások mellett – ismételten üdvözölhetjük Király László költőt, Majla Sándor költőt, szerkesztőt.
A találkozóra minden érdeklődőt szeretettel várunk.
irodalmikor.wordpress.com

Ünnepélyes eskütétel Hódmezővásárhelyen
„Vállalni kell a csatákat és állni kell a sarat, mert döntő ütközetek nélkül háborúkat sem lehet megnyerni”
A nemzeti összetartozás napján, a trianoni békediktátum 91. évfordulóján hetvenöt visszahonosított magyar – köztük Tőkés László püspök, EP-alelnök három gyermeke – tett állampolgársági esküt a Csongrád megyei Hódmezővásárhelyen. Az ünnepségen jelen lévő Tőkés László európai parlamenti alelnök beszédében kifejtette, hogy a nemzetegyesítés útján még sok csata áll előttünk. „Vállalni kell a csatákat és állni kell a sarat, mert döntő ütközetek nélkül háborúkat sem lehet megnyerni” – hangsúlyozta.
Hódmezővásárhely városházájának dísztermében hetvenöt határon túli magyar tehette le állampolgársági esküjét a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóján, a nemzeti összetartozás napján. Az esemény a Himnusz közös eléneklésével, illetve szavalattal kezdődött. A Nagyváradról, Marosvásárhelyről, Nagybecskerekről, Szabadkáról, Horgosról, Péterrévéről, Zentáról, Adáról, Óbecséről, és Magyarkanizsáról érkezett vendégeket Lázár János polgármester, a FIDESZ országgyűlési frakciójának vezetője köszöntötte.
A városi elöljáró köszöntőjében kifejtette, hogy régóta várt választóvonal a mostani eskütétel nem csak a fogadalmat tevőknek, hanem az egész magyarságnak. A honosítás lezárja a „jelzős szerkezetes magyarság” korszakát, mondta, majd hozzátette: „ez az utolsó alkalom, amikor a ma esküt tevőket bárki megkülönböztetheti nemzettársaitól”. Brüsszelben és Budapesten egyaránt az a parlamenti képviselők célja, hogy igazságot szolgáltassanak azoknak, akik az elmúlt évtizedekben kisebbségbe szorultak. A nemzeti összetartozás napja nem Trianon lezárását jelenti, hanem a 2004. decemberi népszavazás igazságtalanságának kiküszöbölését – jelentette ki a polgármester. A szétszakított magyarság sebeire a gyógyírt a schengeni övezethez való csatlakozás hozhatja el. Lázár János hangsúlyozta, hogy az egyszerűsített honosítási eljárás még csak az első lépés abból, ami az Országgyűlés előtt áll. „A 21. századi magyarság előtt, itt a Kárpát-medencében, különösképpen a határon túli politikai és gazdasági elit számára is nagyon fontos kihívás, hogy milyen irányba haladunk, mi az összenemzeti felelősség, hogy vajon képesek leszünk megtartani a határon túli magyarságot, vagy magyarok százezreit veszítjük el az asszimiláció vagy az elvándorlás tengerében. (…) Nem csak optimizmusra, hanem félelemre, aggódásra és a nehéz időkre való felellőségre is bőségesen van okunk” – zárta beszédét Lázár.

Különvélemény jeles napokon
A múlt hétvégén a „hősök napját” ünnepelte a mai magyar hivatalosság, minthogy az első Orbán-kormány idején törvénnyel újították fel a Horthy-korszakban bevezetett ünnepet. A kormánytelevízió híradójában folyamatosan ismételték, hogy a világháborús hősök „a hazáért” harcoltak, „a haza védelmében” áldozták életüket. Ma „a nemzeti összetartozás napja” következik, minthogy első döntéseinek egyikeként azzá nyilvánította Orbán „forradalmi országgyűlése” a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját. A békeszerződés aláírása, a történelmi Magyarország felbomlása úgymond a legújabb kori magyar történelem legnagyobb tragédiája.
Különvéleményt jelentek be. Nem gondolom, hogy a trianoni békeszerződés aláírása sorstragédia lenne. Tudjuk: az 1910-es népszámlálás szerint a történelmi, Horvátországgal együtt vett Magyarország lakosságának 48 százaléka volt magyar nemzetiségű. Mégpedig a magyar állam által rendezett népszámlálás szerint – amely ezt az arányt csak felfelé torzíthatta –, és olyan évtizedek után, amikor nagy erőfeszítések történtek a nemzetiségek asszimilációjára. E népszámlálás szerint több mint tízmillió román, szlovák, szerb, német és ukrán vagy ruszin, ahogy tetszik, élt kisebbségi sorban. A horvát és szlovák nép egésze élt a magyar állam fennhatósága alatt, saját államiság nélkül. A trianoni békeszerződés révén ez megfordult: három és félmillió magyar került kisebbségi sorba a határ túloldalán. Egyszer már megírtam, most elismétlem: míg Trianon előtt a Kárpát-medence lakosságának 52 százaléka élt kisebbségi sorban, közvetlenül Trianon után csak mintegy 30 százaléka, ma pedig (a cigányoktól eltekintve) alig 10-12 százaléka. Ha a kisebbségi helyzetet valaki rossz dolognak tartja – márpedig a Trianon miatt kesergők a magyar kisebbségeknél nyilvánvalóan annak tartják –, akkor a trianoni határokat igazságosabbnak kellene tartaniuk, mint a történelmi Magyarország korábbi határait. Akkor legfeljebb a trianoni határváltozások mértékét tarthatják igazságtalannak (hiszen a harminc-ötven kilométerrel odébb megvont határok esetén még kevesebben kerültek volna kisebbségi helyzetbe, és emiatt a konkrét határokat joggal tarthatták akkor igazságtalannak), de nem a változtatás tényét. Aki magát a változtatás tényét kifogásolja, s aki ezen az alapon tekinti nemzeti tragédiának a trianoni békeszerződést, az úgy gondolja: a magyaroknak több joguk van arra, hogy saját államukban éljenek, mint a románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, szerbeknek és ukránoknak. Én nem tudom így gondolni. Igazából nem Trianon volt igazságtalan, hanem az asszimilációs politika: a magyar államé a nemzetiségekkel szemben Trianon előtt, és a szomszéd államoké a magyar kisebbségekkel szemben Trianon után, különösen pedig a kommunista rendszerekben, 1945 után. Azért különösen azokban, mert totális államban súlyosabb következményei vannak annak, ha az állam a többségi népességé, mint plurális demokráciában – erre mutatott rá Duray Miklós könyvéhez írott emlékezetes előszavában Csoóri Sándor.
Mellesleg a „nemzeti összetartozás” ünneplése egy fikciót ünnepel. Egységes magyar nemzet – hiába iktatja törvénybe e szókapcsolatot a Fidesz – kilencven évvel a történelmi állam felbomlása után nincs. A németek és az osztrákok a közös nyelv és kultúra, meg a távoli múlt közössége ellenére nem egy nemzet, az utóbbi háromszáz évben történetük szétvált. Hasonlóképpen a magyaroknál: a nyelv, a kultúra, a távolabbi történelemre vonatkozó tudat és érzésvilág közös, ugyanakkor a mindennapi élet élményvilága, szaktudás-anyaga, az elmúlt évtizedekre vonatkozó történelmi tudásanyag már más, mint ahogy más, mert más államhoz kapcsolódik a gazdasági és szociális érdekek szövevénye. A „nemzeti összetartozás” jelszava nemcsak ezt a kőkemény realitást tagadja, de harcias igénybejelentés is: ha területi igényeket nem lehet támasztani, a Fidesz „lakossági igényeket támaszt”, bejelenti igényét a szomszéd országokban kisebbségben élő magyarok – állampolgárként, esküjükkel a magyar államnak hűséget fogadóként – ide tartozására. Ez szembeállítja őket azzal az állammal és politikai közösséggel, amelyben élnek, megakasztja integrálódásukat abba a társadalomba, és súlyosan megosztja a szomszéd országok magyar kisebbségi közösségeit is.
Aki politikusként 2011-ben „egységes magyar nemzetben” gondolkodik, az azzal a múltbeli politikával azonosul, amely hasonlóképpen gondolkodott, vagyis a revíziós politikával, amelynek jegyében Magyarország belépett a második világháborúba. Az mondhatja azt, amitől a múlt vasárnap zengett minden tv-híradó, hogy a második világháborúban elesett magyar katonák a hazájukat védték. Valójában a Szovjetunió megtámadásához, Ukrajna feldúlásához semmiféle magyar érdek nem fűződött. A magyar hadsereg Hitler háborús céljait szolgálta, amikor az ország bekapcsolódott a háborúba. És természetesen a területi revíziót, hiszen a románokkal és szlovákokkal versengett Magyarország, amikor a németek mellé állt, hogy megtarthassa, amit Hitlertől és Mussolinitől Bécsben kapott. Ez lett volna a haza védelme? Így függ össze a Trianonnal kapcsolatos propaganda és a „hősök napja”, a második világháborús magyar szereppel való látványos azonosulás. Más alkalommal, a főváros fideszes vezetésének utcanév-politikájával, a Roosevelt- és a Moszkva-tér átnevezésével kapcsolatban már elmondtam: Tarlósék „lélekben” utólag is az egykori tengelyhatalmakhoz csatlakoznak, és szembefordulnak az antifasiszta koalícióval. Ugyanezt jelenti a „hősök napja” is. Európa felvilágosult tájain demokratikus politikus nem azonosul azzal, hogy országa a második világháborúban Hitler szövetségében vett részt.
Hogy a magyar jobboldal semmit sem tanult az elmúlt száz évből, azt tudjuk, egyre világosabban látjuk. Baloldaliaknak és liberálisoknak azonban nem kellene elfogadniuk ezt a történelemfelfogást, nem kellene trianoni tragédiáról beszélniük.
Bauer Tamás
Galamus.hu

Egy év alatt 200 ezer lakos telefonját hallgatták le
Egy év alatt 200 ezer romániai lakos telefonját hallgatták le – derül ki az Igazságügyi Minisztérium egyik dokumentumából. Ez azt jelenti, hogy a telefontársaságok napi 548 esetben szolgáltattak ki magánjellegű beszélgetéseket, levelezéseket, IP-címeket a román igazságszolgáltatás számára. Az adatok hivatalosak, és az Igazságügyi Minisztérium érveit tartalmazó listán szerepelnek egy olyan javaslat részeként, amellyel a szaktárca szeretné megváltoztatni a jelenlegi Büntető Törvénykönyvet. A dokumentumot elfogadta a parlament, ám még nem lépett hatályba. Az új törvény értelmében az ügyészek nem lesznek többé jogosultak telefonok lehallgatására, ez a jog átszáll a jogbírákra (új intézmény, amelyet ugyanezzel a javaslattal hoznak létre). Paprika Rádió 
Erdély.ma

Lezárni a múltat, vagy kizárni – Mindenki Trianontagadó? 
A múltat mi nem tudjuk lezárni, konfliktuskerülésből inkább kizárjuk az életünkből, amivel csak tovább fertőzzük a sebeket. A politikai korrektséget úgy értelmezzük, hogy mindenért mi vagyunk a hibásak, azt viszont képtelenek vagyunk megjegyezni, hogy Szlovákia fővárosa nem Pozsony, Mathias Rex szobra pedig Cluj Napoca főterén áll. Trianon üzenete a 91. évfordulón. 
Fura szerzetek vagyunk a világban mi, magyarok. Magunk között nyugodtan bevallhatjuk, amíg egy sorscsapás után más népek szorosan megmarkolják egymás kezét, addig mi azonnal egymást vádoljuk, és bosszúból megpofozzuk a szomszédot. Mert ő van ott. A „két magyar három párt” fokozottan igaz történelemértékelésünkre, 1100 év eseményeiből egyedül az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot tudjuk egyként, hősi helytállásként értelmezni. Persze mi lenne az ellenpélda 2011. június 4-én, mint a ma 91 éve aláírt trianoni békediktátum.
Trianonnal kapcsolatban ma a legjózanabbak is csak annyit mernek mondani, hogy a múltat le kell zárni. Le kell, mert ez az egyetlen megoldás, de ehhez nem árt kissé elgondolkodni a múlt természetén. Nagyon kényes ugyanis. Beszélni kell róla, beszélni vele, sírni rajta és nevetni, tudomásul kell venni, hogy ami az egyiknek öröm, az a másiknak szinte biztosan fájdalom. A múltat akkor zártuk le, ha kivettük a szálkát, még akkor is, ha tudjuk, a seb talán soha nem gyógyul. Ekkor ünnepelhetünk vagy gyászolhatunk úgy, hogy közben elismerjük a másik fájdalmát és örömét, és a saját bánatunkat nem kényszerülünk titkolni, netán letagadni.
Lezárni vagy kizárni
A múlt másik furcsasága, hogy igazán akkor él, miután lezártuk. Ha már egymás szemébe néznek az egykori ellenségek, ha tiszteletet kap a győztes és a legyőzött is. Ekkor a múlt a mindenki által vágyott jövő alapja lehet, és valóban közösséget kovácsol nemzeten belül, de népek között is. Mi azonban erre képtelenek vagyunk. Akár gyávaságnak beillő lustaságból, akár konfliktuskerülésből, de a múltat mi nem lezárjuk, hanem kizárjuk. Nem távolítjuk el a szálkát, hanem hermetikusan lezárjuk a sebet. Elősegítjük a gennyesedést, a további fertőzést. Szélsőségesek kapnak teret itthon, magyart vernek a Délvidéken, Rákóczi városában büntetik a magyar szót, lebontatják a székelykapukat Székelyföldön. A magyar miniszterelnök pedig román kollégájával koccint Erdély elcsatolásának évfordulóján. Őszintén: létezik olyan jóérzésű román ember, aki elvárja, hogy megünnepeljük az országunk megcsonkítását? Aki nem szánalomra méltónak tartja ezt a „gesztust”? Eszébe jutna-e bárkinek is Szlovákiában magyarokkal „ünnepelni” az I. bécsi döntést? Pedig miért ne? A nagyhatalmak hozzájárulásával létrejött szerződés volt, ahol 80 százalékban magyarok lakta területek csatlakoztak az anyaországhoz... Persze, miért bántsuk a szomszédos országok önérzetét, inkább felejtsük el a magunkét. Csakhogy cserébe masírozó nácikat kapunk, utcai tüntetések, parlamenti beszédek hangvétele miatt kell magyarázkodnunk, egy végletesen meghasonlott társadalomban kell élnünk. Azzal, hogy a múltunkat kizárjuk, magunkat és környezetünket fertőzzük.
Egyszerűen nem merjük kimondani, hogy fáj Trianon, fáj a hárommillió magyar, történelmi és kulturális múltunkat rejtő tájaink elvesztése, hogy nosztalgiával tekintünk a Kárpátok természeti kincseire. Az lenne beteges, ha nem így lenne. És a szomszédaink? Ők is tudják, mi a veszteség, ők is tudják, nem gondolunk területi revízióra, de ők is elvárhatják, hogy őszintén éljünk egymás mellett és egymással. Továbblépni ők is csak úgy tudnak, ha megszüntetjük a tabukat, ha kihúzzuk a szálkát és együtt ápoljuk a sebet. Gondoljunk csak bele, egy szerb átlagpolgár mikor fog rácsodálkozni, hogy Koszovóban is élnek szerbek, vagy keleti szomszédunk mikor hagyja magára a milliós moldovai románságot? A mi múltkizárásunk bosszúja, hogy ma sokan Magyarországon nem értik, miért beszélik román állampolgárok tömegei kiválóan a magyart. Mi már azt is kitaláltuk magunknak, hogy Trianon jogos büntetés volt a magyar kormányok hibás politikája miatt: elnyomtuk a nemzetiségeket, ráadásul a magyarok kisebbségben éltek Nagy-Magyarországon – olvassunk csak bele néhány témába vágó fórumba a neten. Ez lett mostanra a „politikailag korrekt” hozzáállás, ami nemcsak butaság, de önpusztító is.
Sajátos „polkorrektség”
A Magyar Királyság területén a magyar népesség 54 százalékot tett ki 1910-ben, a további 46 százalékon tucatnyi nemzet osztozott, a legnagyobb arányban (Horvátország nélkül), 16,1 százalékban románok, 10,9 százalékban szlovákok, 10,4 százalékban németek és 3 százalékban szerbek. Vagyis a korabeli Magyarország legnagyobb lélekszámú kisebbsége meg sem közelítette az ország összlakosságának 20 százalékát. A „polkorr” nevében jegyezzük meg, hogy bár a tíz százalékot alkotó szlovákság „miatt” tarthatott igényt a leendő Csehszlovákia majdhogynem 70 ezer négyzetkilométernyi területre, a szétszórt tömbökben élő, csaknem kétmillió fős német nemzetiséget a „nemzeti önrendelkezés” jegyében senki nem jegyezte. A csehszlovákok később magyarok tömegeivel együtt egyszerűen átdobták a határon, a románok pedig fejenként eladták őket Németországnak. Akik maradtak, azok pedig a magyarok jogfosztottságában osztoztak.
Évszázadok szabadságharcai után – amelyekben egy kivétellel a királyság minden nemzetisége vállvetve küzdött az elnyomás ellen – 1867-ben ha a függetlenséget nem is sikerült kivívni, de a „birodalomalkotó”, egyenrangú fél státuszát igen. Ezt az akkori politikusok féltékenyen őrizték, amiért talán egyetlen kor egyetlen bírája sem vetne rájuk követ. A kisebbségek igényeinek növekedésében viszont a magyar vezető elit a monarchia létét látta veszélyben, ezért a korábban példaértékű nemzetiségi törvény után egyre szigorodott a kisebbségi politika. Ez tény. A kérdés viszont költői: vajon ha teljes autonómiát adnak a kisebbségeknek, ha „állam az államban” jogokat bír a románság, szerbség, szlovákság a világháború után, vajon akkor nemet mondtak volna az anyaországukkal való egyesülésre?
A szakadás feltételezhetően mindenképp bekövetkezett volna, de Trianon kegyetlensége aránytalan és indokolatlan volt, egyedül a pillanatnyi nagyhatalmi érdekkel magyarázható. Az antant hatalmak, Franciaországgal az élen az Osztrák-Magyar Monarchia helyett egy új „ütközőzónát” akartak létrehozni Oroszország és Németország megfékezésére, ezért áldozták fel a történelmi Magyarországot. Feláldozták, mert új „szövetségeseiket” magyar területekkel, nyersanyaggal és vasútvonalakkal erősítették fel, miközben tudták: „ehhez többszázezer magyaron kell átgázolni”. Volt az több millió is, akikért nem kár, mert a politikai korrektség nevében sikerült megmagyarázniuk: a magyar „barbár nép, a törökökhöz hasonlóan sokat rombolt és semmit nem alkotott, elnyomta a nemzetiségeket”. És mi ezt ismerjük el rosszul értelmezett „korrektségünkkel”. Feltehetően nem omlanának össze nyugati kapcsolataink, ha francia, brit, olasz és amerikai barátainknak ki mernénk mondani: azok az urak ott és akkor hatalmasat tévedtek, rossz döntést hoztak, értelmetlenül ütöttek gyógyíthatatlan sebeket Közép-Európán. És igen, azoknak az uraknak utódai féltették nemrég az EU-t a keleti kis népek értelmetlen nacionalizmusától. Ejtsünk persze szót Benesről, Masarykról, román és szerb kollégáikról, akik hazugságokkal, elferdített statisztikákkal indokolták területi igényeiket a nagyhatalmak előtt – de ismerjük el azt is, hogy saját nemzeti érdekeik szempontjából kiváló munkát végeztek. Ők nagyot alkottak, mi pedig örüljünk annak, hogy néhány követelést még a franciák is túlzónak találtak, így nem a Balaton középvonala lett Csehszlovákia és Jugoszlávia határa, és a Tisza nem a Román Királyságé.
Tagadjuk? Trianont még a legkevésbé sem zártuk le, ami egyes egyedül a mi hibánk. És írjanak bármit a fórumokon, háborodjanak fel, hogy románok milliói árasztják majd el a magyar munkaerőpiacot, tekintsék a székely hibájának, hogy „idegen országban született”, tudat alatt gyakorlatilag mindenki Trianontagadó, aki magyarul beszél. Jó, kicsit enyhítsük a kijelentés súlyát: mindenki, aki felvidéki magyarokról beszél, vagy Erdélyként említi a Magyarországtól Romániához csatolt részeket. A mai Szlovákia területét ugyanis 1920-ig Észak-Magyarországnak vagy Felső-Magyarországnak nevezték, a Felvidék szó Trianon öröksége. És bizony bántja ám a szlovák füleket.
Erdély több mint 1000 évig a Király-hágónál kezdődött, az attól nyugatra, körülbelül a mai magyar-román határig húzódó terület neve Kelet-Magyarország, illetve Partium volt. A mai értelemben vett Erdélyt bizony a „Trianon-nosztalgia” szülte. És bárki tegye a szívére a kezét, hogy hányszor járt Bratislavában, vagy hányszor hallott Rákóczi kosicei sírjáról. Valószínűleg akkor is bután néznénk, ha a jól ismert kvízkérdést így tenné fel valaki: melyik lábát emeli a Cluj Napoca-i Matei-szobor lova? fn.hu/MTI
Erdély.ma

Falumúzeumot avattak Börvelyben
Szatmár megye – A gyermeknapi rendezvény keretében avatták fel az új börvelyi falumúzeumot, a Pro Villa Berve Hagyományőrző Egyesület szeretné, ha a kezdeményezésük tovább bővülhetne.
A Pro Villa Berve Hagyományörző Egyesület szombaton, június 4-én rendezte meg Börvelyben a gyermeknapi ünnepségeket. A programok déli tizenkettőkor kezdődtek a futballpályán, a gyermekek nyolc csoportba szerveződve versengtek egymással többféle hagyományos játék keretében: volt zsákbaugrás, kötélhúzás, perecevés, biciklis ügyességi verseny és az ilyenkor szokásos staféták. Fellépők is színesítették az eseményt, a nagykárolyi breaktáncos fiúk látványos bemutatója mellett Lőrincz Szilveszter és Tünde gitárjátékkal, énekkel szórakoztatta a közönséget. Közben az óvoda udvarán is zajlottak a foglalkozások, játékok, a kicsit egymáson próbálgathatták arcfestői ügyességüket, vagy járdarajzolásban jeleskedhettek. A mintegy százhúsz gyermeket megmozgató esemény végén mindenki kapott egy-egy édességgel, játékkal megrakott ajándékcsomagot is.
Megnyitották a falumúzeumot
A nap betetőzése az új falumúzeum megnyitása volt, erre délután öt órakor került sor. Az óvoda két termében berendezett kiállítás szőtteseket, hagyományos viseletet, cserépedényeket, valamint körülbelül négyszáz XIX. század végi, XX. század eleji iratot mutat be. A kiállítás gerincét Bákai Gábor, az egyesület alapítótagjának gyűjteménye adja, ehhez tette hozzá a falu lakossága a még fellelhető régi, hagyományos tárgyakat. Az eseményen Pályi Kiss Zsigmond, Börvelyben szolgáló református lelkész, Kiss Hajnalka magyar szakos tanár és Gindele Róbert régész, a Szatmár Megyei Múzeum munkatársa mondott köszöntő és értékelő beszédet.
erdon.ro

Ember- és természetbarát az EKE
Dukrét Géza és Tiponuț Tibor, az EKE '91 volt és jelenlegi elnöke
Nagyvárad – Szombaton az Ady líceum dísztermében ünnepelte az Erdélyi Kárpát Egyesület megalakulásának 120., illetve saját létezésének 20. évfordulóját az EKE ’91 Nagyvárad- Bihar civil szervezet.
 
Az egybegyűlteket Dukrét Géza, az EKE ’91 Nagyvárad- Bihar alapítója és első elnöke köszöntötte. Az országos EKE 120 éves történetét Tiponuț Tibor, az egyesület Bihar megyei szervezetének jelenlegi vezetője ismertette. Többek közt elhangzott: az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) 1891. január 11-én alakult meg a kolozsvári városháza nagytermében, de az alapszabályzat szerint csak május 12-én kezdett el működni. Noha fő céljai közt „csupán” a természet szépségeinek és kincseinek felkutatása, bemutatása és értékmentése, a turista szellemben való nevelés, valamint a közösségi szellem erősítése volt, az elmúlt évtizedekben nemzeti létünk és identitásunk, önismeretünk serkentője is volt. Az előzményeihez hozzátartozik, hogy az 1873. augusztus 10-én Ótátrafüreden megalakult Magyarországi Kárpát Egyesület túlságos Tátra-centrikusságának ellensúlyozásaképpen az 1880-as években sorra alakultak az erdélyi helyi alapszervezetek (Nagyváradon például 1888-ban a Bihar megyei KE), 1891-ben pedig az EMKE javaslatára függetlenedett az Erdélyrészi Kárpát Egyesület. Megalakulása minőségi ugrást jelentett a hazai természetjárás történetében, jótékony hatása az egész erdélyi magyar társadalom életében érződött. Több sorscsapás után mindig újraéled, ezáltal is igazolva létjogosultságát. Történelmének egyik legjelentősebb mozzanata volt, amikor 1902. október 2-án múzeumot nyitott Mátyás király kolozsvári szülőházában, mely ünnepségen József főherceg és Jókai Mór is részt vett.
EKE: Elérte célját
Dukrét Géza személyesebb hangvételű előadásban idézte fel a Bihar megyei EKE húsz évvel ezelőtti megalakulásának történetét, erről a Bihari Napló 2011. május 31-i számában olvashattak bővebben. Hangsúlyozta: mikor 1994-ben az 1989 után újraalakult EKEországos elnökének is megválasztották, a működési alapszabályzat összeállításakor ő kezdeményezte azt, hogy ne csak a bakkancsos kirándulások, hanem a közművelődés és a honismeret is szerepeljenek az irányelvek közt. Úgy fogalmazott: az EKE-nek ma is az a jelszava: járjuk és védjük együtt a természetet, az elmúlt két évtizedben pedig elérte a céljait, bebizonyította életképességét és Várad egyik legjelentősebb és -ismertebb civil szervezeteként tartják számot. 
Tiponuț Tibor arra hívta fel a figyelmet: 1991-ben a jegyzőkönyv tanúsága szerint 65 alapítótagja volt a Bihar Megyei EKE-nek, 2010-ben pedig 254. Húsz év alatt közel 15 ezer kilométert gyalogoltak, 5 ezer kilométert kerékpárral tettek meg és leeveztek mintegy 200 kilométert. Az utóbbi 11 évben csaknem 87 ezer kilométert buszoztak és majdnem 30 ezer kilométert vonatoztak. 18.602 személy vett részt a különböző túrákon, melyek közül a legtöbbet tavaly szerveztek, szám szerint 74-et.
A visszaemlékezések után díszoklevelet kaptak az alapító, illetve a hűséges EKE-tagok, Tiponuț Tibor pedig a szervezet Jubileumi évkönyvét mutatta be röviden. Az ünneplés délután egy biharpüspöki vendéglőben folytatódott.
Ciucur Antonius
erdon.ro

Az autonómia a jövő (Trianon-megemlékezések Sepsiszentgyörgyön)
Emlékezni Trianonra, kilencvenegy év után szemléletváltással, összefogással kezünkbe venni, alakítani sorsunkat, megteremteni a székely autonómiát – e gondolatok köré csoportosultak a szombati sepsiszentgyörgyi rendezvényeken elhangzott beszédek.
A nemzeti összetartozás napját a megyeszékhelyi magyar szervezetek az összefogás jegyében tartották meg.
Az első, kora délutáni rendezvénynek a Székely Nemzeti Múzeum adott otthont, ezt az RMDSZ és a Háromszéki Ifjúsági Tanács szervezte. Tamás Sándor kijelentette, idéntől megyeszerte a jövő felé fordulva próbálják bemutatni ezt a pillanatot; az elmúlt 91 év keserűségét csak egy másfajta szemlélet tudja feloldani, ezért Székelyföldön a gondolkodásmód megváltoztatása a legfontosabb. Antal Árpád András a Székelyföld–szórvány partnerségre is utalva elmondta: a Kárpát-medencében össze kell kapcsolnunk a kis magyar világokat a nagy magyar világokkal, s ha a jövőt nézzük, együtt meg tudjuk valósítani az önálló Székelyföldet. Történészek előadásai következtek: Székely Zsolt kijelentette, 91 év után végre megértük, hogy szülőföldünkön magyar állampolgárok lehetünk. Kádár Gyula leszögezte, Trianon – mely diktátum és nem békeszerződés – mindenkinek kárára volt, győzteseknek, hódítóknak és megszállott népeknek egyaránt. S hogy legyen székely jövő, székely haza, egységre van szükség, s egyetlen politika van, az autonómia politikája – tette hozzá. Délután fél hatkor harangzúgás közepette az Erzsébet parkban kezdődött el az MPP által szervezett megemlékezés, erre mintegy két-háromszázan jöttek el, s több erdélyi magyar szervezet képviselője is felszólalt. Nyitányként Gazda Zoltán szögezte le, nem tudjuk feledni megcsonkolásunkat, nem tudjuk elfelejteni az újkori gyarmatosítást. Pap Alpár a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom képviseletében jelentette ki, “a nemzeti radikálisok példát mutatnak”, egy kilencpontos petíciót címezett a bukaresti hatalomnak, melyben kéri, a kormány ismerje el az autonómia-népszavazás eredményét, legyen magyar nyelvű szentmise és oktatás a csángók számára, tiltsák be a román fasisztoid szervezeteket, rehabilitálják Wass Albertet, majd radikális, kemény hangvételű beszédét a Vesszen Trianon! szavakkal zárta. Nemes Előd kijelentette, nem lehet egymással hadakozni, miközben gondjaink megoldatlanok, ezért az EMNT a magyar szervezetek közti megbékélést szorgalmazza. Sztakics Éva arra biztatott, kesergés helyett inkább a jövőre figyeljünk, mert sokat tehetünk azért, hogy enyhítsük Trianon traumáját. Sánta Kriszta Hanna szavalata után Fazakas Tibor beszélt, kijelentve, nekünk mint őshonos államalkotó nemzetnek kijár az autonómia, majd román politikusoknak üzente, Székelyföld pedig van, létezik, hús-vér, magyar identitású emberek lakják, mi vagyunk a Székelyföld. Végül Izsák Balázs szólt, kijelentve: “a magyar hazához, Magyarországhoz való ragaszkodás elsősorban a szülőföldhöz való ragaszkodást jelenti; a feldarabolhatatlan, a megsemmisíthetetlen, az örök Magyarország kitüntetett pontja Sepsiszentgyörgy”. Az SZNT által szervezett autonómia-népszavazás, a negyedmillió szavazat értelme az volt: felmutatni a székely nép akaratát, hogy igényli Székelyföld területi autonómiáját, ez a jövő, ez lehet a kárpótlás, a vigasz, de a megmaradás útja is; ez nem csak szavakat jelent, hanem gyakorlati tennivalókat. “Mi Székelyföldön nem vagyunk kisebbség, mi itt többséget alkotunk, és megilletnek bennünket ugyanazok a jogok, mint Európa bármely népét, Székelyföldnek lesz regionális kormánya, regionális parlamentje, de ehhez az kell, hogy mi magunk is higgyünk benne” – vélekedett. A megemlékezés Kovács István unitárius lelkész imájával ért véget. “Csak az nem visszaadható soha, amit önként adtak fel, amiről lemondtak” – hangsúlyozta.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kézdivásárhelyi csillag született
A 14 éves kézdivásárhelyi László Attila meghódította Magyarországot és a Kárpát-medencét, a nézői szavazatoknak, no meg természetesen átütő tehetségének hála szombat este megnyerte az RTL Klub műsora, a Csillag születik döntőjét.
A magyarországi kereskedelmi televízióban talán még soha ennyiszer el nem hangzott a céhes város neve, s Attilának köszönhetően most olyanok is hallhattak Háromszékről, Székelyföld, Erdély eme szegletéről, akik eddig nem is sejtették, hogy itt is élnek magyarok. László Attila kapcsán sokszor hangzott el, legkisebb királyfiként indult vándorútra, és valóban mesés módon sikerült megszereznie a győzelmet. Amikor először feltűnt a tehetségkutató műsor előselejtezőiben, a zsűri már felismerte benne a lehetséges győztest – ennek akkor Szirtes Tamás suttogva bár, de hangot is adott – mégis hatalmas és egyáltalán nem egyszerű utat kellett megtennie a szombat esti eredményhirdetésig. Maga sem hitte, hogy megtörténhet ez a csoda, és 14 évesen magáénak tudhatja a dicsőséget, nem véletlenül ismételgette az eredményhirdetés után: Nem hiszem el, ezt nem hiszem el. Attilának a virtuóz táncos csapatot, az April Projectet (ők a zsűritől a maximális 40 pontot kapták), a zseniálisan harmonikázó Szabó Ádámot és Krizbai Tecát sikerült maga mögé utasítania a közönség SMS-szavazatainak köszönhetően. Ő kapja tehát a 12 millió forintos fődíjat, a személyautót, az egzotikus nyaralást és a Sony Music lemezszerződését, no meg egy olyan karrierlehetőséget, amelyet ilyen fiatalon nagyon kevesen remélhetnek. Szép volt, Attila!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megemlékező ünnepség a nemzeti összetartozás napján
Marosvásárhelyen a Vártemplomban az első világháborút lezáró, Magyarország új határait kijelölő trianoni békeszerződés megkötésének napjára emlékeztek szombaton este az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI).
– A nemzeti összetartozás jegyében kívántuk eltölteni a napot, hogy ne csak tragédiaként éljük meg ezt a történelmi eseményt, hanem gondoljunk a jövőre is, egy sokkal szebb, tartalmasabb holnapért” – nyilatkozta a Népújságnak Szigeti Szenner Szilárd, az EMI tiszteletbeli elnöke. A rövid zenés-verses műsort megelőző istentiszteleten Kecskés Csaba, a Marosi Unitárius Egyházkör esperese a beszéde alapgondolatául választott zsoltárversekkel az utánunk következő nemzedékek nevelésének fontosságára, a történelem megismerésére hívta fel a figyelmet.
– Bármennyire is szétszakadt a magyarság a világon, mégis együvé tartozunk. A Trianon óta eltelt 90 év küzdelmes, nehéz időszak volt a magyarság számára, de maradt ereje a szétszakított részeken, itt Erdélyben is, hiszen mindig voltak, akik a nemzet élére álltak. Az Erdélyi Magyar Ifjak felkérésére tartottam ezt az emlékező istentiszteletet, a magyarságtudat ébrentartásáért kifejtett tevékenységüket nagyra értékelem. Kezdeményezésükkel azt is üzenik, hogy fontos az egymásra figyelés, annak megtapasztalása, hogy lélekben, gondolkodásban is egységessé válhat a magyar nemzet. Vannak olyan pillanatai a magyar nemzetnek, amikor emlékezni kell, megélni a jelent és gondolni a holnapra” – mondta az esperes.
Az istentiszeteletet követően Bodnár Tünde Szilágyi Domokos Magyarok című versét szavalta, majd a Magrendszer Baráti Kör Kerubok zenés csoportja lépett fel zenés-verses műsorral. Himnuszaink eléneklése után a mintegy félszáz EMI-s résztvevő gyertyát gyújtott, így emlékezve a nemzeti összetartozás napján.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Búcsú az egyetemtől
Ballagtak a sapientiások
A hagyományhoz híven idén is többnapos rendezvénysorozat keretében búcsúztatta közel kétszáz végzősét a hét végén a Sapientia marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kara.
A ballagási ünnepség első mozzanataként csütörtökön délután az egyes szakok végzősei a négy évig a Sapientia otthonaként szolgáló Deus Providebit Háztól kikocogtak a koronkai campusig, ahol tábortűznél szalonnasütéssel és hajnalig tartó bulival pihenték ki a szaladás fáradalmait.
Tíz év tíz percben
Pénteken már ünneplőbe öltözve jelentek meg a ballagók a Nemzeti Színház nagytermében, ahol ünnepélyes keretek között adták át nekik a díszokleveleket. A gálaesten elsőként dr. Hollanda Dénes szólalt fel, akinek a fáradságos munkája és kitartása eredményezte, hogy a magyar fiatalok Marosvásárhelyen felsőoktatásban anyanyelvükön tanulhatnak. A diákok körében nagy népszerűségnek örvendő professzor már az elején megjegyezte: nem könnyű feladat eleget tenni a felkérésnek, hogy az elmúlt 10 év legjelentősebb mozzanatait 10 percben összefoglalja.
– Végre az álmunk valóra vált, olyan egyetemet hoztunk létre, amelyért Marosvásárhely magyar lakossága 1990-ben könyvvel és gyertyával vonult ki az utcára… A diákokkal együtt alakítottuk ki az egyetem arculatát a kezdetekkor, és lám, ma a diákok szerveznek mindent. Diákjaink mindig is be voltak vonva minden aktivitásba, ezért úgy érzik, hogy az egyetem az övéké. A siker fő titka, hogy Sapientia közössége olyan, mint egy nagy család, a titkárnők is úgy beszélnek a hallgatókkal, mint saját gyerekeikkel – fogalmazott a nyugalmazott dékán, majd atyai jóindulattal szólt a végzősökhöz: – Vigyázzatok arra, hogy mindig egyenesek és becsületesek legyetek bármilyen körülmények között, mert az ember pillanatok alatt semmivé válhat, ha ezekről megfeledkezik.
Csegzi Sándor, Marosvásárhely alpolgármestere az elmúlt 20 év legnagyobb megvalósításának nevezte a Sapientia létrehozását Vásárhelyen. Önmaguk, merész gondolataik felvállalására buzdította a végzősöket, hiszen ha egykor nem vállalták volna fel a merész tervet, az önálló magyar egyetem Marosvásárhelyen ma is csak álom volna.
A Sapientia felnőtt
A szó szerinti ballagási ünnepségre szombat délelőtt került sor az egyetem ünneplőbe öltöztetett koronkai campusában. A családias hangulatú rendezvényt Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke nyitotta meg.
– Nemrég a kommunikáció szakos hallgatókkal beszélgetve megkérdeztem, mi az, ami leginkább foglalkoztatja őket. Válaszaikból kiderült: az, hogy mi lesz velük, amikor elvégzik az egyetemet. 3 év alatt nem lehetett mindent megtanítani. Az alapfogalmakat igen. Nekünk az volt a feladatunk, hogy elindítsunk az élet útján, most ti kell kamatoztassátok az itt kapott alapot – fejtette ki beszédében Kató Béla.
Dr. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora az egyetemi élet legszebb pillanatának nevezte a ballagást, ám beszédében a még fennálló nehézségekről is szólt. – Remélem, ez az utolsó alkalom, amikor ahelyett, hogy helyben államvizsgáznátok, hogy itt vennétek részt mesteri, doktori képzésen, máshová kell menjetek. A rektort Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Pásztor Gabriella államtitkár, majd a “nagytestvér”, a Partiumi Keresztény Egyetem nevében Tolnai István követte a felszólalók sorában. A történelmi egyházak részéről Ötvös József református esperes, Oláh Dénes plébános, Papp Noémi evangélikus lelkész és Csécs Márton Lőrinc unitárius segédlelkész kérték Isten áldását a végzősökre.
A Hallgatói Önkormányzat (HÖK) nevében Horváth Attila Zsolt szólt ballagó társaihoz. – Érzelmeitek vegyesek. Érzitek, hogy újra vágytok, de azt is, hogy hiányozni fognak a társak, a büfé, a közös bulik. De ne feledjétek, a Sapientia, mint egy nagy család, mindig hazavár – hangzottak a biztató szavak.
Dr. Székely Gyula, a Műszaki és Humántudományok Kar dékánja az eddigi félsikerek és elégtételek mérlegét vonta meg. Elégtételként említette, hogy tavaly beindult a közegészségügyi szak, ami országszinten csak itt működik, valamint a számos szakmai konferenciát, amelyeknek a marosvásárhelyi intézmény adott otthont.
– Mondhatjuk, hogy a Sapientia felnőtt. Az elmúlt tíz év alatt a Sapientián meghonosodott a minőségre való törekvés, az önszerveződés, a hagyományok tisztelete. Kívánom, hogy legyetek aktív véleményalkotó tagjai a társadalomnak – zárta beszédét a dékán, majd a tanszékek vezetői vették át a szót.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Egységes szabályozás a kisebbségi jogoknak
Az RMDSZ javaslatára az európai nemzetiségek legnagyobb szervezete, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) fogja kezdeményezni, összehangolni és kivitelezni az európai uniós kisebbségi keretszabályozás megteremtésére irányuló állampolgári kezdeményezést. Erről a szervezet Kismartonban június 2–4. között tartott kongresszusa döntött egyhangúlag.
– A kisebbségi jogok területén egységes európai szabályozási kereteket kell alkotni, hogy a kisebbségi közösségek jogai ne függjenek a tagállamok változó politikai légkörétől. A mi elképzelésünk szerint az európai kisebbségi keretszabályozás legfontosabb kulcskifejezései: önrendelkezés; a kisebbségeknek kedvező tagállami megoldások alkalmazhatósága más tagállamokban is, beleértve az autonómiaformákat; anyanyelvhasználat; teljes körű anyanyelvű oktatás és oktatáshoz való hozzáférés – mondta el a FUEN kongresszusán Vincze Lóránt, az RMDSZ európai külügyi titkára. – Álláspontunk szerint ezeknek a garanciáknak már az állampolgári kezdeményezés szövegében meg kell jelenniük, ami nem lesz könnyű feladat, hiszen a javaslatok egy előzetes normakontrollon esnek át a bizottságban, mielőtt az aláírásgyűjtés zöld utat kapna – tette hozzá felszólalásában Vincze Lóránt.
Az EU-s eszköz értelmében hét tagállamból összesen egymillió állampolgár szabályozás megalkotását kérheti az Európai Bizottságtól annak hatáskörébe tartozó európai témában. A kezdeményezés előkészítésébe a FUEN – szoros partnerségben az RMDSZ-szel – bevonja az európai kisebbségi szervezeteket, szakértőkkel és jogászokkal konzultálva fogalmazzák majd meg a kezdeményezés pontos szövegét, hogy az illeszkedjen az EU-s jogrendbe. Az eszköz 2012 áprilisától lép érvénybe.
Az RMDSZ áprilisi SZKT-ja döntött úgy, hogy konzultációt kezdeményez és cselekvési tervet dolgoz ki az európai kisebbségi keretszabályozás megteremtésére, és ennek érdekében felhasználja az állampolgári kezdeményezés nevű új politikai eszközt. Az egy héttel ezelőtt megalakult Külügyi Tanács döntött arról, hogy az RMDSZ Európa legnagyobb kisebbségi szervezeteként a kérdésben határozatot javasol a FUEN kongresszusára, a szervezet szerepvállalását kérve a kezdeményezés elindításában.
Népújság (Marosvásárhely)

Ünnep és gyász Erdélyben és a Partiumban
A magyarországi forgatókönyvhöz hasonlóan zajlottak a június 4-ei események Erdélyben és a Partiumban is: miközben nagyon sok településen a Nemzeti Összetartozás Napjára különböző eseményeket szerveztek, a szélsőséges szervezetek több helyen is Nagy-Magyarország térképekkel, árpádsávos zászlókkal vonultak, és a trianoni sérelmeket hánytorgatták fel.
Az EMNT Bihar megyei demokrácia-központjaiban magyar állampolgárságért folyamodók több érdekes korabeli dokumentummal bizonyították jogosultságukat – ezekből a leszármazást igazoló okiratokból rendezett kiállítást a szervezet Nagyváradon, a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében a Nemzeti Összetartozás Napján. Nagy József Barna, a váradi demokrácia-központ irodavezetője elmondta: a dokumentumok tulajdonosait arra kérték, engedjék meg, hogy készüljön egy fénymásolat a családi kincsként őrzött iratokról, hogy a tárlat anyaga összeállhasson, de olyan is volt, aki inkább saját pénzén készített színes másolatot saját, nagy becsben tartott dokumentumáról. Italmérési engedély, himlőoltási bizonyítvány is látható a kiállításon. A kiállításmegnyitón a régi Váradot felidéző képekből és a két világháború közötti filmhíradókból álló vetítést is megtekinthettek az érdeklődők. A kiállítás ezen a héten még látható.
Este – akárcsak az előző években – az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) a Nagyvárad fölé emelkedő domboldalon egy hatalmas T betűt állítottak fel, mint Trianon jelképét, majd azt meggyújtották.
Bőrfejűektől tartottak Szatmáron
A trianoni döntés előzményeiről, a romlás előjeleiről beszélt vasárnap Szatmárnémetiben az itt összesereglett romániai, magyarországi, ukrajnai, illetve szlovákiai fiataloknak Szidiropulosz Archimédész budapesti szociológus. A találkozót egyébként a Szatmári Híd Egyesület szervezte, amely az Európai Unió négy országra kiterjedő szomszédsági programjának (ENPI) felhasználásával szombaton Domahidán folkfesztivált tartott, vasárnap pedig Szatmárnémetiben, a református gimnázium udvarán irodalmi műsort, hagyományos mesterség-bemutatót, néptáncelőadásokat, valamint koncerteket is szervezett a fiatalok számára. Krakkó Rudolf elnök szerint egyetlen kisebb incidens árnyékolta be mindössze a találkozót. Megjelentek ugyanis a közegészségügyi hatóság emberei körülnézni annak ellenére, hogy ennivalót nem árusított senki. Utólag vallották csak be, hogy tulajdonképpen azért küldték őket, nézzék meg, mi történik, mivel itt állítólag „felfegyverzett bőrfejűek gyülekeznek, akik embert akarnak ölni”. Hogy pontosan ki küldte őket, azt nem árulták el (mindössze annyit mondtak, hogy több helyről hallották ugyanezt), azonban látva, hogy a rendezvény nyugodt mederben folyik, távoztak.
Szidiropulosz Archimédész előadásában egyébként két olyan problémát boncolgatott, amelyek az ország feldarabolásának okai között említhetőek. Az egyik, hogy az ellenzéki obstrukció miatt csak nagyon későn tudtak törvényt alkotni a véderő fejlesztéséről (miközben az összes környező ország készült a háborúra), a másik pedig a nemzetiségi kérdés volt, az 1868-ban meghozott, igen liberális nemzetiségi törvényt ugyanis nem sikerült a gyakorlatban alkalmazni. Kereskényi Sándor szatmárnémeti irodalomtörténész felkért szakértőként szintén rávilágított néhány fontos, a tragédiához vezető mozzanatra a második világháborút lezáró diktátum előtti időszakból.
Több ünnep Vásárhelyen
Több helyszínen, több időpontban és többféleképpen ünnepelték meg Marosvásárhelyen az összetartozás napját. A Székely Nemzeti Tanács a Kultúrpalota nagytermébe hívta tagjait és szimpatizánsait, illetve az erdélyi magyar politikai pártok képviselőit. Utóbbiak el is mentek, de közöttük egyetlen felelős beosztásban lévő politikust nem lehetett látni. A kultúrműsorral egybekötött rendezvényen az SZNT több fontos határozatot fogadott el. Egyike az őshonos kisebbségek által lakott régiók sajátosságainak elismertetése. Ahhoz, hogy a tervezet az Európa Tanács asztalára kerüljön, az Izsák Balázs által vezetett szervezet hét uniós államból csaknem egymillió aláírást készül összegyűjteni. Az Erdélyi Magyar Ifjak külön emlékeztek meg Trianonról és következményeiről, akárcsak a Sapientia diákjai is, akik éppen június 4-én ballagtak el az egyetemről. Kató Béla református püspökhelyettes, a Sapientia Alapítvány elnöke, miután a sok keserűséget okozó napként emlegette június 4-ét, a Trianon „békés megválaszolására” tért ki. „Tavaly óta június 4. nem a gyász, hanem az összetartozás napja. Tizenegy évvel ezelőtt a magyar kormány megalapította a Sapientia egyetemet, amely egy válasz volt Trianonra. Trianonra csakis ilyen válaszokat szabad adni” – hangsúlyozta a lelkész, aki igazán akkor lenne boldog, ha végzős diákok is hasonló válaszokat adnak majd.
Esős ünnep Gyergyóban
Gyergyószentmiklóson eső zavarta meg a Nemzeti Összetartozás Napjának megemlékezését, többek szerint emiatt jelentek meg szombaton este hat órakor alig kéttucatnyian a köztemetőben. „Trianont a világhatalom készítette elő és valósította meg, magyar és nem magyar segédlettel, szomszédos kivitelezéssel” – hangoztatta átfogó történelmi expozéjában Rokaly József nyugdíjas történelemtanár, helyi tanácsos, kifejtve: az utódállamok kilencvenéves politikája azt mutatja, hogy azok, akik feje fölött a határt 1920-ban átrajzolták, csak úgy maradhatnak meg, ha önkormányzati jogot kapnak minden szempontból. Kihangsúlyozta, hogy a székelység nem minél később akar beolvadni a többségi nemzetbe, hanem soha. Mint mondta, mi akarunk maradni magyarnak, és jogos követeléseinket a többségi nemzet 1918-ban elismerte. Rokaly József beszéde után a politikai pártok és civil szervezetek képviselői koszorút helyeztek el az első világháború hőseinek sírjánál.
Árpádsávos felvonulás Csíkszeredában
Árpádsávos zászlókkal, Nagy-Magyarország térképpel „felfegyverkezve” vonultak fel eközben Csíkszeredában a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) és az EMI szimpatizánsai. A mintegy 150 fiatal Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa előtt egy fakeresztet állított fel, ezen helyezték el a trianoni békediktátum előtti Magyarország térképét, majd szögesdrót koszorút is ráakasztottak. A keresztre feszített Magyarországot, vagyis a „népek Krisztusát” magasba emelve vitték az ifjak a Szabadság térre. A fiatalokhoz csatlakoztak egyébként a csíkszéki Mátyás-huszárok, akik Somlyóról érkeztek. „1920-ban, amikor Magyarországot szétszabdalták, senki nem kérdezte meg, hogy más ország állampolgárai akarunk-e lenni, vagy hogy meg akarunk-e tanulni egy másik nyelvet. Ezért mindaddig, amíg minden négyzetcentiméter földet nem adnak vissza a magyar Szent Koronának, emlékezni fogunk, s ez a nap számunkra a gyász napja lesz. Számomra Trianon egy nagy fájdalom” – fogalmazott Szőcs Csongor, a helyi HVIM vezetője. Az eseményen részt vett Ferenci Gábor jobbikos országgyűlési képviselő is, aki élete legszebb trianoni megemlékezésének nevezte a csíkszeredait.
Krónika (Kolozsvár)

Centenáriumi ünnepség a Márton Áron Gimnáziumban
Szoboravatással, emléktábla-állítással és könyvkiadással ünnepelte Csíkszereda polgármesteri hivatala, s Hargita Megyei Tanács, illetve a Római Katolikus Főegyházmegye a Márton Áron és a Segítő Mária Gimnáziumnak otthont adó iskolaépület átadásának 100. évfordulóját.
A centenáriumi ünnepségen a városi, megyei, egyházi elöljárók mellett szép számban voltak jelen az iskola volt diákjai is – sokaknak ez az alkalom nyújtott lehetőséget a sok év utáni viszontlátásra. Mivel az időjárás nem kedvezett a kültéri események elkezdésének, az utolsó programponttal, az iskola körbejárásával, a felújítási munkálatok megtekintésével kezdődött az ünnepély. Ezt követően mindenki bevonult az erre az alkalomra a 100 évvel ezelőtti formájában rekonstruált díszteremkápolnába, ahol az ünnepi beszédek hangzottak el. Borboly Csaba, a megyei közgyűlés elnöke a Bukarestben egyre többet emlegetett Székelyföldre utalva elmondta, a székelyek létezésének legjobb példája a Márton Áron Gimnázium. „Azt kívánom a jövőre nézve, hogy töltsék meg élettel az iskolát, hogy bármit és bármikor mondanak Bukarestben, ne legyen igaz” – jelentette ki.
Darvas Kozma József esperes-plébános, az épülettulajdonos Római Katolikus Egyház képviselője rövid történelmi sétára hívta az egybegyűlteket, amely során bemutatta az egyház és az iskola kapcsolatát, felhívva a figyelmet a krisztusi üzenetre: „Tegyetek tanítványokká minden embert!” Mint mondta, Jézus Krisztus óta a tanítás az egyház feladatává vált. „Iskola nélkül egy nép nem tud meglenni, nem tud fölemelkedni” – hangsúlyozta az egyházi elöljáró. Az ünnepségen jelen lévő véndiákok közül a legidősebb, a 90 éves Erőss István szólt az ünneplőkhöz. Felidézte, a bécsi döntést megelőző 1940-es éveket, amikor még Brassóban román nyelven kellett vizsgáznia a gimnázium 25 tanulójának.
Varga László, a Márton Áron Gimnázium igazgatója az iskoláról, a 100 éves épületről mint identitásunk meghatározó részéről, közös múltunk egyik jelentős darabjáról beszélt. „Nehéz feladat nemhogy felnőni hozzá, de méltóképpen viseltetni ezzel a gyönyörű épülettel szemben” – mondta. Varga kijelentette, az iskola jóvoltából az a hely a szülőföld szellemi térképén kitüntetett helyen van. Tamás Levente, a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium igazgatója rámutatott, 2010-ben pontosan június 5-én írták alá az iskola felújításáról szóló szerződést – 2011. június 5-én pedig már elkészült az épület egyik szárnya, amit az egybegyűltek is megtekinthettek. Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere felidézte az elmúlt 100 év eseményeit, megemlítve a világháborút, azt, hogy 1948-ban „kiűzték Jézus Krisztust az épületből”, illetve hogy mivel 1916–1917-es tanévben nem fogadott diákokat az iskola, a 100 év alatt csupán 99 nemzedék ballagott el a gimnáziumból.
Miután az időjárás is kedvezőbbé vált, az iskola udvarán gróf Mailáth Gusztáv Károly és Márton Áron püspököt ábrázoló szobrok mellé két új került: egyik Mikó Bálintot, néhai főispánt, illetve az iskolát építtető bizottság elnökét ábrázolja, másik pedig Ujfalusi Jenőt, aki a gimnázium építése idején volt a polgármestere Hargita megye központjának. Az esemény záróakkordjaként a polgármester elmesélte, 1911. június 5-én este a felavatott gimnázium minden ablakában egy-egy gyertyát gyújtottak – ezt tegnap este, a régmúlt példájára megismételték.
Forró Gyöngyvér
Krónika (Kolozsvár)

Sikeres volt a kolozsvári könyvhét, jövőre is megszervezik
„Egyedül a csütörtök délutáni zápor érintett kellemetlenül, a standok ponyvája ugyanis – mint kiderült – nem vízálló, de szerencsére, komolyabb károk nélkül megúsztuk az esőt” – magyarázta az egyik eladó.
Tegnap délután ért véget a 70 év után ismét megszervezett Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, amely négy napig több helyszínen változatos kulturális programokkal, számos könyvbemutatóval, dedikálással és rengeteg könyvvel várta a látogatókat. A Mátyás király szülőháza előtti téren felállított standokon 22 erdélyi és magyarországi kiadó kínálatából lehetett kedvezményesen vásárolni. Az árusok már szombat délelőtt elégedettek voltak, jó forgalomról számoltak be lapunknak. „Egyedül a csütörtök délutáni zápor érintett kellemetlenül, a standok ponyvája ugyanis – mint kiderült – nem vízálló, de szerencsére, komolyabb károk nélkül megúsztuk az esőt” – magyarázta az egyik eladó.
Folytatása következik
„Mind a kiadók, mind a rendezvényre ellátogatók pozitív visszajelzése azt igazolja, hogy Kolozsváron és Erdélyben van igény az ilyen és ehhez hasonló kulturális rendezvényekre. A programok népszerűsége, valamint a kiadók eladásai – a 22 kiadó négy nap alatt több mint 1000 könyvet adott el – arra bátorítanak, hogy ezt a hagyományt a jövőben is folytassuk” – ismertette a sajtóval Bodor László, az RMDSZ főtitkárhelyettese. „A Kolozsvári Ünnepi Könyvhét megszervezésével olyan jeles eseményt állt szándékunkban visszahelyezni a kolozsvári kulturális élet eseménynaptárába, mely anyanyelvünkre, hagyományainkra és értékeinkre koncentrál, megteremtve annak lehetőségét, hogy író és olvasó találkozzék, és együtt ünnepelje a magyar könyveket” – tette hozzá.
A kicsi, hangulatos téren felállított színpadon változatos koncertekre, előadásokra került sor, a gyermekdalok apró közönségét pedig bohócok is szórakoztatták. A könyvbemutatókra többek között a Sapientia-egyetemen, a Kolozsvár Társaság székhelyén, illetve több kávéházban került sor, de – ahogy az egy ilyen rendezvényhez illik – néhány szerző dedikálta is könyveit a standoknál. A Bulgakov kávéház teraszán fiatal írók, de a Helikon folyóirat néhány szerzője is felolvasott a közönségnek.
Szintén a Bulgakov teraszán mutatták be csütörtök délután az 1994-ben elhunyt Palocsay Zsigmond verseiből válogatott Írottmuzsika című, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetet, amelyhez egy CD is jár, a költő valamennyi verskötetének gyűjteményével. A tordaszentlászlói születésű költő munkásságáról és az Írottmuzsika című kötetről Egyed Péter egyetemi tanár, a könyv szerkesztője és az előszó szerzője beszélt. Palocsay Zsigmond Bajor Andorhoz fűződő kapcsolatát emelte ki, aki elsőként ismerte fel a fiatal költő tehetségét és kortársaival ellentétben meglátta annak újszerűségét. Mint mondta: a Kolozsváron élő költő legfontosabb témái a természet, a teremtés és az elmúlás.
„Jellemző Palocsayra egyrészt, hogy nem beszél a természetről, hanem hagyja azt beszélni, másrészt a régi magyar nyelvjárások fordulatait alkalmazza a természeti jelenségek hitelesebb érzékeltetéséhez. Palocsay Zsigmond műveiben a zene, a muzikalitás játssza a másik főszerepet. Verseit sokszólamúság és a zenei nyelv szóhasználata, mégis egyszerű zenei tudatosság jellemzi, mely által tökéletesen adja át egy-egy kor életérzését” – fogalmazott Egyed Péter.
Könyvek szórványiskoláknak
Péntek délután a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban a Kallós Zoltán Alapítvány által támogatott válaszúti iskola tanulóinak részvételével mutatták be Csoóri Sándor Hova megy a hegy? című verseskötetét. A gyermekverseket tartalmazó kötet érdekessége, hogy a Válaszúti Szórványkollégiumban tanuló kisdiákok illusztrálták. Eszenyi Farkas Gábor, az intézmény nevelője elmondta, februárban keresték meg az iskolát, hogy rajzaikkal illusztrálják a kötet verseit, és a kevés idő ellenére vállalták a felkérést. A gyerekek két hét alatt gyors és ügyes munkával érték el, hogy az április közepén tartott budapesti bemutatón a kötetben megjelent mind a 71 vers mellett rajz is szerepeljen. A kolozsvári bemutatón a gyerekek néhány mezőségi népdal eléneklésével színesítették a programot. A szervezők szerint a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét idején az RMDSZ Főtitkárságának kezdeményezésére meghirdetett könyvadományozási akció is eredményesnek bizonyult: a látogatóktól több mint 100 könyv gyűlt össze, amelyet szórványiskoláknak juttat el a szervezet.
Krónika (Kolozsvár)

Kisebbségekről uniós szervezetekben
Országjelentést készített a romániai kisebbségi helyzetről Sógor Csaba, az RMDSZ európai parlamenti képviselője, és az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) kismartoni (Ausztria, Burgenland) kongresszusán, a múlt héten terjesztette elő. Véleménye szerint a legnehezebb a többség meggyőzése arról, hogy a kisebbség tagjai lojális állampolgárok, ezért is bizonyult mérföldkőnek a Romániai Magyar Demokrata Szövetség részvétele a bukaresti kormányzásban, ahol nagyon kényes egyensúlyt kell tartania. Folyamatosan egyeztetnie kell és kompromisszumokat kötni, gyakran népszerűtlen intézkedések mellett kiállni, ami szavazatvesztéssel járt. „Még nagyon sok tennivalónk van a többség mentalitásának megváltoztatásában, de a meglévő jogok érvényesítésben és a törvények alkalmazásában is. Bár támogatjuk és szorgalmazzuk a decentralizációt, kiderült, hogy a szubszidiaritás gyakran akadálya a kétnyelvűségnek, az oktatási intézmények önállósításának” – mondta Sógor Csaba.
A romániai többség óvakodik attól, hogy hosszú távra garantálja a különböző jogszabályokban lévő kisebbségi jogokat; nem akarja a kisebbségi törvényt támogatni. „Látnunk kell, hogy az oktatási törvénybe foglalt jogok nacionalista politikusok nyomására rövid idő alatt veszélybe kerülhetnek” – érvelt az erdélyi magyar képviselő, aki szerint az igazi európai multikulturalizmus azt jelentené, hogy nemcsak a kisebbség tanulja meg a többség nyelvét, hanem a többség is elsajátítja a mellette élő népek nyelvét, megismeri kultúráját.
A képviselő úgy véli, hogy Európa sem akar a kisebbségi jogokkal kapcsolatban döntést hozni. Jó példa erre, hogy 2009-ben az Európai Parlamentben nem sikerült elfogadtatni egy kisebbségvédelmi véleménytervezetet, mert a legnagyobb politikai csoportok, a szociáldemokraták és a néppártiak nem támogatták. A harcot azonban nem szabad feladni – fogalmazott Sógor hozzátéve: a kisebbségi politikusok feladata, hogy meggyőzzék a többséget terveikről, de közben arra is figyelniük kell, hogy egyes kisebbségek ne adják fel a békés eszközöket. A romániai magyarság politikai síkon érvényesíti követeléseit. „Nálunk a politikus a mikrofont választja, esetleg az utcai tüntetésekét, de nem fog erőszakos módszerekhez folyamodni” – hangsúlyozta az EP-képviselő.
Sógor Csaba véleménye szerint a civil szervezetek nagyon fontos szerepet játszanak a kisebbségi közösségek jogköveteléseinek megfogalmazásában, kiegészítik a szakpolitikák és intézmények tevékenységét. Európai szinten a kisebbségpolitikában az egyik legfontosabb szerep a FUEN-é – hangsúlyozta az előadó, aki köszönetet mondott a nyitottságért, amellyel a szervezet az RMDSZ által javasolt kisebbségi tematikájú európai polgári kezdeményezést fogadta

Új néprajzi és eszmetörténeti kiadványok
Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében pénteken délután a Kriza János Néprajzi Társaság székházában a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék három új kötetet ismertetett.
Peti Lehel „házigazdáskodása” mellett előbb Szabó Árpád mutatta be a KJNT 18. évkönyvét, amely két konferencia anyagát közli három témakörben (tudomány és néprajz, oktatástörténet, kutatói pályaképek).
Ebből kiderül, hogy még sok homályra kell fényt deríteni, és felmerül a kérdés, hogyan lehet a népszerűbb kutatástörténet árnyékában a tudománytörténetet is vonzóbbá tenni a diákok számára. Ilyés Sándor a Korunk márciusi számát (Élettörténetek antropológiája) mutatta be. Ezeknek a 20. századi tanulmányoknak a közös vonása, hogy esztétikai szempontok helyett nagyobb hangsúlyt fektetnek a közösségi viszonyok elemzésére (legfőbb témák:migráció, vendégmunka, kisebbségi sors). A lapszám szerkesztője, Keszeg Vilmos elmondta, hogy még tart az igény a narratív láttatásmódra. Könczei Csillának a Kulturális identitás, rítus és reprezentáció a Brassó megyei Háromfaluban. A boricacímű kötetét Jakab Albert Zsolt és Könczei Csongor három évtizednyi kutatómunka lezárásának nevezte. A barcasági hétfalusi csángók egy részének (Zajzon, Tatrang, Pürkerec) ez a sajátos néprajzi eleme, tánca az emberi kommunikáció része, amelyet a helyi társadalmi és gazdasági feltételrendszer szabályoz. A jelen lévő szerző a kötetre áldozott sok gyűjtőmunkát emlegette fel, és arra biztatta a fiatalokat, hogy mélyedjenek alaposan bele egy-egy kutatási témába. (Ö. I. B.)
Balázs Sándor kötetei a múltról szólnak
Balázs Sándor köteteit ismerhették meg mindazok, akik pénteken délután ellátogattak a Kolozsvár Társaság főtéri székházába. A Kriterion Kiadó gondozásában 2008-ban megjelent Magyar képviselet a királyi Románia parlamentjében című könyvet, valamint a Román képviselet a dualista Magyarország parlamentjében című, tavaly napvilágot látott háromkötetes kiadványt (I. – Beszédek 1906–1909, II. – Beszédek 1910 –1918, III. – Analógiák) Bakk Miklós politológus ajánlotta a résztvevők figyelmébe. A szerző kiemelte: az eszmetörténeti vonatkozású kötetek, műfajukat tekintve nem tartoznak azon olvasmányok közé, amelyeket az ember este, lefekvés előtt lapozgatna. Elsősorban könyvtári használatra készültek, ahol tanulmányozni lehet a múltat, és ennek nyomán következtetéseket levonni a történelem különböző korszakaival kapcsolatban.
– Ezek a kötetek a múltról szólnak, és én bízom abban, hogy a lezárt múltról. Mert kisebbségről, abban az értelemben, ahogyan ebben a két államberendezkedésben beszélni lehetett, remélem, soha többé nem fogunk szót ejteni. Napjainkban, a globalizált Európában mindenki kisebbség, a szó korábbi értelme mára már megváltozott – hangsúlyozta Balázs Sándor. Hozzátette: ebben a lezárt múltban azonban nagyon sok olyan elem van, amelyből a jelenlegi politikusok is sokat tanulhatnak, hogy elődeik jó és rossz döntéseit, módszereit megismerve, „a múltat átlapozva” a jelen hasznára legyenek. (F. ZS.)
Szabadság (Kolozsvár)

Ismét fellángolt a Trianon-kereszt
Nagyvárad – Régi okiratokból szervezett kiállítással, valamint Trianonhoz és a régi Nagyváradhoz kapcsolódó hangképes vetítéssel emlékezett és emlékeztetett az 1920. június 4-én aláírt békediktátumra az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei szervezete, majd a szombat esti órákban az Almás-hegyen ismét fellángolt a Trianon-kereszt.
A nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központban egybegyűlteket Nagy-József Barna, az EMNT megyei ügyvezető elnöke köszöntötte, és mutatta be a kiállítást, amit olyan iratok másolatából állítottak össze, melyeket a Demokrácia Központba vittek be a magyar állampolgárságot kérelmezők. Van ezek között többek között himlőoltási bizonyítvány, italmérési engedély, házassági és halotti anyakönyvi kivonatok, iskolai bizonyítványok, szolgálati cselédkönyv, segédlevél, levente igazolvány, sorozási bizonyítvány, tábori postai levelezőlap, leszerelési jegy, de katonai elbocsátó levél is – mind-mind olyan irat, amely a honosítást kérelmező magyarságát, magyar gyökereit bizonyítja. A kiállítás egy hétig tekinthető meg a Lorántffy központban. A tárlaton helyet kapott a George Coşbuc Általános Iskola három negyedik osztályos diákjának a munkája is, amelyet az EMNT által meghirdetett Magyarnak lenni jó című pályázatra készítettek. Az esemény második felében fényképek és filmfelvételek vetítésével idézték meg a régi Nagyvárad hangulatát. Ezek között láthattunk/hallhattunk például egy 1942-es filmhíradót a Szent Jobb Váradra hozásáról, zárásképpen pedig Juhász Gyula megrendítő Trianon című versét: „Mert nem lehet feledni, nem, soha, / Amíg magyar lesz és emlékezet, / Jog és igazság, becsület, remény, / Hogy volt nekünk egy országunk e földön, / Melyet magyar erő szerzett vitézül, / S magyar szív és ész tartott meg bizony.”
Trianon-kereszt
 A trianoni-megemlékezés második részeként a nagyváradi Almás-hegyen ismét fellángolt a Trianon-kereszt. Az Erdélyi Magyar Ifjak Bihar megyei szervezetének tagjai ezúttal egy hat méter magas „T” betűt állítottak fel Várad legmagasabb pontján, este kilenc óra körül lobbantva lángra azt. Ezt megelőzően Molnár Csongor két szavalattal, míg Csomortányi István, a nagyváradi EMI elnöke rövid beszéddel emlékeztetett az 1920. június 4-i eseményekre. „Trianon bennünket tönkretett, ebből nekünk fel kell állni… Ez a kereszt arra emlékeztet, azt bizonyítja, hogy még mindig itt vagyunk… Haza kell jönni, itthon kell maradni, mert van jövőnk ezen a földön” – fogalmazott Csomortányi István. Az eseményen több tucatnyian vettek részt, fiatalok és idősek vegyesen, akik csak a Trianon-kereszt összeomlásakor távoztak az Almás-hegyről.
Tököli Magdolna
erdon.ro

Kilencvenéves a kisantant
Holnap lesz 90 éve, hogy 1921. június 7-én Románia és Jugoszlávia szövetségre lépett egymással, s ezzel lezárult az a folyamat, amelyben az első világháborút követően megcsonkított Magyarország ellenében a fő területnyertes szomszédok – Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia – kialakították a kisantantnak elnevezett katonai és politikai szövetséget.
A győztes antanthatalmak és Magyarország képviselői 1920. június 4-én Versailles-ban, a Nagy-Trianon palotában írták alá a magyar békeszerződést, amely kimondta az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását. Magyarország területe – Horvátország nélkül – 283 ezerről 93 ezer négyzetkilométerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent, mintegy 3,2 millió magyar (sokszor homogén tömbben) az utódállamoknak is nevezett szomszédos országok fennhatósága alá került. Közülük ma már csak Románia létezik a „trianoni” formában.
Ellentmondó nézetek
Az 1920 és 1921 folyamán megalakult politikai és katonai szövetség tagjai a magyar revíziós törekvések és a Habsburg-restauráció megakadályozására szövetkeztek, fő céljuk az első világháború után kialakult és a békeszerződésekben törvényesített állapotok megőrzése volt. Létrejöttéről és funkciójáról számos egymásnak ellentmondó, sokszor egymást kizáró, a legjobb esetben csak részigazságokat tartalmazó nézet és állásfoglalás született meg és terjedt el a köztudatban.
Az álláspontok két végleten polarizálódtak: az egyik oldalon a kisantantot idealizálták, pozitív szerepét felnagyították, a másik oldalon viszont a Duna-medence két világháború közötti tragikus helyzetéért ezt a szövetséget tették felelőssé.
Ennek a nézetnek az alapvető tévedése, hogy a kisantant létrejöttét a francia külpolitika kezdeményező szerepének, a francia külpolitika Duna-völgyi koncepciójának tulajdonították. Ez a félreértés a szélesebb közvéleményben fél évszázadnál is hosszabb időszakon át élt makacsul. Ennek oka elsősorban az, hogy a Francia Külügyi Levéltár, amelynek iratanyaga perdöntő a kérdés valós megítélésben, csak nemrégiben vált hozzáférhetővé a kutatók számára. Továbbá a kisantantellenes francia politika csupán nem egészen egyéves időtartamú volt, és kurta érvényesülése idején is rendkívül óvatosan kezelte Duna-medencei terveit, valamint a velük kapcsolatos titkos tárgyalásokat.
Francia–magyar közeledés
Megtévesztő hatással volt és van ma is az a tény, hogy ezt a rövid időszakot leszámítva Franciaország több mint másfél évtizeden keresztül politikailag és gazdaságilag támogatta a kisantantot, pártfogolta és kelet-európai politikája egyik fő támaszának tekintette ezt a valójában akarata ellenére megalakult államkoalíciót. A szövetségi rendszer létrejötte idején azonban nem ez volt a helyzet.
A francia, az olasz és a csehszlovák levéltár dokumentumai, valamint Titulescu román külügyminiszter, Benes csehszlovák külügyminiszter, Sándor jugoszláv király és Pál jugoszláv régensherceg irathagyatékai minden kétséget kizáróan bizonyítják: a kisantantot nem Franciaország hozta létre, még csak nem is bábáskodott a megszületésénél.
Mivel az utódállamokban hírek terjedtek el a francia–magyar közeledésről, illetve a francia tervekről a dunai konföderáció létrehozásáról, méghozzá Magyarország vezető szerepével, ennek hatására 1920. augusztus 14-én Belgrádban aláírták a csehszlovák–jugoszláv egyezményt, amely a kisantant magvát képezte. Belgrádból Benes egyenesen a román fővárosba sietett.
Románia azonban ekkor még nem csatlakozott, mindössze szóbeli megállapodásra volt hajlandó, amelynek értelmében Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia egy magyar támadás esetén egymásnak katonai segítséget nyújt, szovjet–román háború esetén pedig Csehszlovákia és Jugoszlávia visszariasztja Magyarországot, illetve Bulgáriát Románia hátbatámadásától. Bukarestben nem hagyhatták figyelmen kívül Franciaország kisantant-ellenes álláspontját, ugyanis elsősorban Párizstól várták a támogatást a Szovjet-Oroszországtól önkényesen elfoglalt Besszarábia megtartásához.
A kör bezárul
A francia külpolitikai fordulat után Románia még nem lépett be azonnal a kisantantba, hanem tovább lavírozott. Az időhúzásnak végül IV. Károly 1921. áprilisi visszatérési kísérlete, az úgynevezett első királypuccs vetett véget.
A volt uralkodó sikertelen próbálkozása hozzájárult a kisantant végleges megalakításához és megszilárdításához. Röviddel az exkirály Magyarországról történt kényszerű távozása után, 1921. április 23-án Take Ionescu aláírta a Csehszlovákiával, majd valamivel később Jugoszláviával is a csehszlovák–jugoszláv egyezmény mintájára készült szerződéseket. Az eltérés csak az volt, hogy az utóbbi a trianonin kívül a Bulgáriával kötött neuillyi béke védelmére is kötelezte a feleket.
Magyarország körül teljessé vált a gyűrű az 1921. decemberében aláírt csehszlovák–osztrák egyezménnyel, amely a trianoni béke fenntartására vonatkozott. A gyűrűbe zárt Magyarország kénytelen volt alkalmazkodni az adott helyzethez.
„A trianoni béke ratifikálása, a kisantant létrejötte, Károly sikertelen vállalkozása meggyőzte a magyarokat arról, hogy alá kell vetniük magukat a mi politikai vonalunknak” – rögzítette Benes feljegyzése. A kisantant közelebb hozta egymáshoz a győztesek oldalán álló kis államokat, csökkentette – ha fel nem számolta is – a közöttük fennálló ellentéteket. Elmélyítette viszont a térségben a szakadékot a győztesek és a legyőzöttek között, s fokozta közöttük az ellenségeskedést.
Gy. Z.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Sógor a kisebbségek helyzetéről
Sógor Csaba, az RMDSZ európai parlamenti képviselője az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) burgenlandi kongresszusán a romániai kisebbségi helyzetről számolt be. A képviselő a június 1. és 4. között megtartott eseményre országjelentést készített.
Véleménye szerint a legnehezebb a többség meggyőzése volt arról, hogy a kisebbség tagjai lojális állampolgárok, ezért is bizonyult mérföldkőnek a Romániai Magyar Demokrata Szövetség részvétele a bukaresti kormányzásban, ahol nagyon kényes egyensúlyt kell tartania. A képviselő úgy véli, hogy Európa nem akar a kisebbségi jogokkal kapcsolatban döntést hozni.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Az önkormányzati választásokra és a népszámlálásra készül a Brassói RMDSZ
„Két éve azzal kellett számolnunk, hogy a magyar képviselet nagyon fontos pillére hiányzik: a kormányzati jelenlét. Jóval szűkösebb volt a mozgásterünk, kevesebb az erőforrásunk, foghíjas a politikai és érdekképviseleti arzenálunk. Fontosnak tartom, hogy ezek a tények eszünkbe jussanak, amikor azt kérdezik tőlünk, miért vállaltunk kormányzati szerepet. Azért, hogy a képviselt egyetlen láncszeme se hiányozzon, hogy el tudjuk végezni azokat a feladatokat, amelyekkel közösségünk megbízott” – mondta a küldötteknek Kovács Attila, az RMDSZ Brassó megyei szervezetének elnöke a hétvégén megtartott Megyei Küldöttgyűlésen. A megyei elnök a szervezet utóbbi két évét összegző beszámolójában a magyarlakta települések fejlesztési beruházásairól, az oktatás kérdéséről, az egyházakkal fenntartott partnerségről, a megyei RMDSZ társadalomszervezői és tanácsadói tevékenységéről beszélt, és azt is hangsúlyozta, hogy a Brassó megyei szervezet az ősszel kezdődő népszámlálásra, valamint a megfelelő önkormányzati jelöltek kiválasztására összpontosít a közeljövőben. Hegedűs Csilla kulturális ügyekért felelős főtitkár-helyettes Kelemen Hunor szövetségi elnök üzenetét tolmácsolta, a Főtitkárság munkatársai részéről is sikert kívánt a Brassó megyeiek további munkájához és hozzátette: szórványban az RMDSZ-nek politikai szerepénél sokkal erősebb a közösségszervező és -összetartó szerepe. A küldöttgyűlés résztvevői módosították a megyei RMDSZ alapszabályzatát és megválasztották a szervezet képviselőit a megyei és országos döntéshozó, illetve ellenőrző testületekbe. A Szövetségi Képviselők Tanácsának megválasztott megyei képviselője Tóásó Áron Zoltán, Szente László, valamint Géczi Gellért, a Kulturális Autonómia Tanácsban Brassót Petki Pál és Házy Bakó Eszter képviseli. (közlemény)
Transindex.ro

Kövér: a magyar nemzet nem mondhat le egyetlen részéről sem – A Smer radikálisabb, mint a Jobbik
Kövér László szerint a magyar nemzet nem mondhat le egyetlen részéről sem, és a szlovákiai magyarok szellemi és kulturális értelemben a magyar nemzethez, Magyarországhoz tartoznak. Az Országgyűlés elnöke erről egy lapinterjúban beszélt, amely a prágai, illetve a pozsonyi Hospodárské Noviny című gazdasági napilapokban jelent meg hétfőn.
Arra válaszolva, vajon meg tudja-e érteni, hogy az új magyar kormány határon túli magyarokat érintő politikája problémát okozhat a szlovák politikusoknak, még ha nem is nacionalisták, mint Ján Slota, Kövér kifejtette: “sajnos”, minden szlovák politikusban van egy kis Slota, mégpedig azért, mert félnek Slotától, így figyelembe veszik nézeteit.
”Nagyobb önbizalomra lenne szükségük a szlovák kollégáknak. Értjük, hogy nem mondhatnak le azokról a területekről, amelyeket a trianoni szerződésnek köszönhetően kaptak, s amelyeken Szlovákia létrejött. De a magyar nemzet sem mondhat le egyetlen részéről sem, a szlovákiai magyarok szellemi és kulturális értelemben hozzánk tartoznak. És szintén nem mondhat le (a magyar nemzet) történelmének és kultúrájának azon részéről, amelyek ezzel a területtel kötik össze” - jelentette ki az Országgyűlés elnöke.
”A nemzet egysége a határokra való tekintet nélkül is kialakítható és megtartható, főleg az egyesülő Európában” - mondta Kövér. Hozzátette: ő otthon érzi magát Komáromban és, átmenve a hídon, Észak-Komáromban is. Otthon érzi magát Kolozsvár főterén is. “Szellemi, kulturális vagy történelmi értelemben ez az én hazám is” - szögezte le a politikus.
Az interjúban Kövér emlékeztetett: Magyarország a magyar-szlovák alapszerződés óta már sokszor, ismételten elismerte a mai államhatárok érvényességét. Szerinte - ami a nemzeti kérdést illeti - a Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt, illetve a Robert Fico vezette Smer sokkal radikálisabbak, mint a Vona Gábor irányította Jobbik. Ilyen szempontból Szlovákiában a nacionalizmus erős kártya, míg Magyarországon ez nem olyan horderejű téma.
MTI/Bumm.sk

Ez a béke bizony a bőrünkbe égett!
Trianon örök és lelkeket perzselő történelmi tapasztalata a magyar nemzetnek. A békediktátum különféle értelmezéseiről és máig ható következményeiről beszélt lapunknak Raffay Ernő történész és Szidiropulosz Archimédesz görög származású szociológus, az egyik legismertebb Trianon-kutató. 
Sinkovics Ferenc: Vajon miért mondja azt az egykori SZDSZ prominen-se, Bauer Tamás, hogy megérdemeltük Trianont? 
Szidiropulosz Archimédesz: Azért, mert a baloldalnak jelentős szerepe volt a tragédia létrejöttében. És ez a szerep árnyékot vet rájuk, különösen az olyan közéleti, politikai figurák miatt, mint Jászi Oszkár, Károlyi Mihály és Kun Béla. Most úgy kompenzálja saját felelősségét a baloldal, hogy fegyverként használja a tragédia emlékét. Az mondja például, hogy Trianon a szélsőjobb vesszőparipája. Raffay Ernő: Igen, a baloldal nem történelmi és nemzeti sorskérdésként, hanem kifejezetten politikai ügyként fogja fel Trianont. Összekapcsolják a Horthy-korszak revíziós törekvéseivel, viszont amikor a revíziók zajlottak, akkor keletkezett a zsidótörvények jelentős része is, egyes liberális gondolkodók számára pedig innen már csak egy ugrás a holokauszt kérdésköre. 
S. F.: A győztesek szándéka szerint országcsonkítás akart lenni a diktátum, vagy inkább halálos ítélet? R. E.: Csonkítás? Majdnem megszűnt a magyar államiság, ahogy ez történt 1815-ben a lengyelekkel. Karel Kramarz cseh miniszterelnök azt írta emlékirataiban, hogy amikor 1914 előtt már saját, önálló államukat tervezgették a csehek, akkor úgy gondolták, hogy Magyarországból csak Budapest és közvetlen környéke maradhatna meg. És 1919-ben tényleg megvolt az esélye annak, hogy Győrből csehszlovák–román határváros legyen!
Sz. A.: Persze tovább él a múlt. Olyan térképet találtam Jan Slota honlapján, amelyen már nyoma sem volt a magyar államnak. Eduard Benes is el akart törölni bennünket Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot! című írásában 1916-ban. A hazai liberális történészek szerint ez csak legenda.
S. F.: Melyek voltak Trianon valós előzményei? 
R. E.: Még 1855-ben készült egy térkép román értelmiségiek felvetései kapcsán. Ezen a térképen Románia keleti határa a Dnyeszter, nyugati határa pedig a Tisza. A románok öt-hat országban voltak szétszórva akkor, tulajdonképpen ez adta a koncepció kiinduló pontját. Generációkon át tartó mozgalom indult, s nagyon beleélték magukat a tervbe. Amikor 1919 márciusában Clemenceau francia miniszterelnök közölte Bratianu román miniszterelnökkel, hogy nem kapják meg a Tiszántúlt, akkor Bratianu azt mondta egy beszédében, hogy hatalmas csapás érte Románia területi szuverenitását! És elsiratta az olyan ősi román városokat, mint Debrecen, Gyula, Békéscsaba és Szeged. Bratianu szerint Debrecenben román anyák altatódalát vitte estéként a lágy szellő a város felett. Hasonló volt a helyzet a szerbeknél is. A Karadordevic dinasztia és a szerb politikai vezetés, élén Pasic miniszterelnökkel, délszláv nagybirodalmat akart, ez volt az úgynevezett jugoszláv gondolat. Ennek jegyében például nemcsak Pécs, de még Temesvár is jugoszláv város lett volna az elképzelések szerint. 
S. F.: Mintha nem is az angolok, a franciák akaratáról, politikai elképzeléseiről szólt volna eredetileg Trianon… Sz. A.: Sőt! Magyarország igen népszerű volt eredetileg a nyugati hatalmak körében, jele például a Kossuth-kultusz. De jött az igen erőteljes és fondorlatos román, cseh és szerb propaganda, illetve jött Seton-Watson skót író, aki magyarbarát volt eredetileg, de többek között az 1907-es csernovai eset kapcsán is megnyerték maguknak a szlovákok. Ezután Seton-Watson a legképtelenebb jelentéseket küldözgette Magyarországról, a brit külügyminisztérium pedig e jelentések alapján alakította ki a térségre vonatkozó külpolitikai stratégiáját. 
S. F.: Magyarország miért nem reagált minderre? 
Sz. A.: Itt folyamatosan óriási belpolitikai csatározások zajlottak a parlamentben, erre irányult a figyelem. A magyar politikai elit önhitten ült a saját babérjain, amint ezt egyébként a történész Szekfű Gyula is megírta. Nem a külső veszélyekről, az ellenünk folyó hatalmas propaganda-hadjáratról, a lejárató kampányokról, hanem az úgynevezett negyvennyolcasok és a hatvanhetesek szembenállásáról szóltak a parlamenti összecsapások. Mindez odavezetett, hogy Magyarország egyszerűen nem volt felkészülve a közelegő nagy világháborúra. A legtöbb államban szinte percek alatt szavazta meg a parlament a hadsereg korszerűsítését, nálunk több mint egy év kellett a véderőtörvény megalkotásához 1911 májusa és 1912 júniusa között a meddő viták, az ellenzéki obstrukció miatt. R. E.: És ez később is folytatódott. 1918-ban például megütközve figyelték a nálunk folyó eseményeket egyes nyugati gondolkodók, mondván, a leghülyébb grófot választottuk miniszterelnöknek, a legtehetségesebb politikusunkat pedig agyonlőttük. Itt ugye Károlyi Mihályról, illetve Tisza Istvánról volt szó. És itt voltak a szabadkőművesek is, kézbe akarták venni az országot, Károlyié kifejezetten szabadkőműves kabinet volt. 
Sz. A.: Sajnos Károlyi, majd pedig Kun Béla hatalomra jutása is a magyar történelem epizódja, s ebben az értelemben a magunk vétke volt. Ezt így értékelte a Nyugat is. Nem véletlen, hogy az 1919 januárjában kezdődő béketárgyalásokra nem hívták meg a magyarokat, Károlyit, majd pedig Kunt sem tekintették legitim, tárgyalóképes vezetőnek. Így nem is volt módunk beleszólni a dolgok menetébe, nem tudtuk menteni a menthetőt. 
S. F.: Egy komoly kormány képviselői odaülhettek volna? 
R. E.: Igen, az osztrákok például ott ültek. Teleki Pál és környezete egyébként már 1918 nyarától alaposan felkészült a leendő béketárgyalásokra. De ő 1919 januárjában viszont egyszerűen nem volt helyzetben. Több kutató is azt vallja, ha nem Károlyi, hanem Tisza vagy Bethlen István vezeti a kormányt a háború után, másként alakul a magyarok ügye Versailles-ban.
S. F.: Sokak szerint Trianon miatt sodródtunk bele aztán a második világháborúba.
Sz. A.: Tény, hogy a revízió volt a Horthy-korszak politikájának egyik fő iránya. A másik az ország politikai, gazdasági stabilizálása. És persze visszahozni Magyarország jó hírét. Bethlen ezt el is érte. Jó példa erre, hogy a nagyhatalmak is áldásukat adták a területi visszacsatolásokhoz.
S. F.: Mindegyik? 
R. E.: Az első bécsi döntés például alapvetően négyhatalmi, azaz német, olasz, angol, francia döntés volt. A másodiknál az antantállamok érdektelenségüket fejezték ki. Bethlen István 1931-ig stabilizálta az országot, ezt Trianonnal a nyakában kellett elvégeznie. Eleve meg kellett állapíttatni például az ország határait. Nemcsak a nyugati végeken, de délen is. Pécstől északra álltak a szerbek, s a húszas években úgy kellett visszaszoríttatni őket a nagyhatalmakkal. Paradox helyzet alakult ki, hiszen a magyar kormány egyfelől küzdött Trianon ellen, másrészt pedig pont a békediktátum pontjaira kellett hivatkoznia, amikor kérte a szerbek visszaszorítását. És itt a gazdaság kérdése. Trianon olyan gazdasági csapást jelentett nekünk, hogy ami a termelési színvonalat és minőséget illeti, az ország csak a húszas évek második felében érte el az 1913-as nívót és hatékonyságot. Bethlen így is csodát tett, az 1927-ben bevezetett pengő például néhány éven belül Európa egyik legerősebb pénze lett. A bethleni stabilizáció fontos üzenet a mostani kormány számára. Nem véletlen, hogy Orbán Viktornak épp Tisza és Bethlen a példaképe. Gyűlölik is emiatt. Itt kell elmondanom azt is, hogy 1924-ben indult a Trianon utáni új magyar pénzügyi politika. Természetesen a semmiből. Ekkor a hazai zsidó nagytőkések harmincmillió aranykorona alaptőkét adtak össze a nemzeti banknak, hogy pénzügyi értelemben is talpra állhasson az állam. Odaálltak Bethlen mellé. 
S. F.: Elterjedt a köztudatban, hogy csak kilencven évre szólt Trianon, de az 1947-és párizsi béke örökérvényűvé tette.
R. E.: Tévhit, sokan úgy tudták, hogy nem is kilencven, csupán ötven évre szól, de ez nem igaz. Örökre szólt. Tegyük hozzá, hogy hogy ma már nem is Trianon, hanem az 1947-es párizsi béke van érvényben. Ez állíttatta vissza a határainkat az 1938. január 1-jei állapotra. Sőt Trianonhoz képest még plusz három falut is át kellett adnunk Pozsonynál Csehszlovákiának. 
Sz. A.: Külön szerencsétlenség, hogy a magyarországi kommunizmus egészen más színezetű lett, mint a környező országoké. Képtelen volt nemzetben gondolkodni, teljes mértékben átadta magát az internacionalizmus eszméjének. Ezért kell ma is állandóan magyarázkodnunk a magyarságunk és a jelképeink miatt, s így szülték meg a „magyarkodás” pejoratív fogalmát is. Az én anyanyelvemben, a görögben például nincs olyan kifejezés, hogy „görögködik”. 
S. F.: Mit kezdhet egy mai magyar ember Trianon emlékével? 
Sz. A.: Ez nehéz kérdés. A baloldal szerint hagyjuk az egészet, Glatz Ferenc akadémikus például azt mondta tavaly, ne foglalkozzunk Trianonnal, mert már megoldódott a probléma a légiessé vált határokkal. Elfelejti persze, hogy e légies határok mögött hoztak például a magyarok ellen egy soviniszta nyelvtörvényt a szlovákok, hogy a kettős állampolgárság miatti fenyegetésekről és etnikai diszkriminációról már ne is beszéljek. 
S. F.: Igen, de miként harcoljunk Trianon ellen ma, 2011-ben?
Sz. A.: Ha harc, akkor a kettős állampolgárság például nem rossz kezdet. Ezután pedig az autonómiaköveteléseknek kellene következniük. Területi autonómiáknak. 
S. F.: Úgy tudni, II. János Pál pápa tett bizonyos indítványokat Trianon, közelebbről a megcsonkított Magyarország ügyében.
Sz. A.: Kutatom Trianon kérdéskörét, de én nem ismerek ilyet. 
R. E.: Én sem, elvileg persze bármi előkerülhet egyszer a levéltárakból. Ellenben Bratinka József egykori vatikáni magyar nagykövettől tudom, hogy az ottani román és szlovák bíborosok mindvégig napirenden tartották a trianoni kérdést az elmúlt húsz évben is. Igyekeztek meggátolni, hogy akárcsak a halvány ötlet szintjén is felvetődjék a rendezés gondolata. És sajnos épp II. János Pál pápa volt az, aki több évtizeddel a békediktátum után a trianoni határokhoz igazította az egyházmegyék régi határait. Ezzel egyházi értelemben is koronát kapott a diktátum.
Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap

Szélsőségesnek minősített több csíki szervezetet a Krónika – tiltakoznak
Több csíki szervezet nevében írt – és juttatott el a sajtóhoz – tiltakozó levelet az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) csíkszéki szervezetének elnöksége, amelyben azt kifogásolják, hogy a vasárnapi megemlékezésekről készült anyagában szélsőségeseknek titulálta őket a Krónika.
Mély megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy június 6-án az Ünnep és gyász Erdélyben és a Partiumban című cikkében az Önök lapja a „szélsőséges” jelzővel illette a június 4-ei megemlékezésen és az ennek részét képező felvonuláson résztvevő szervezeteket – írja a levélben.
Az EMI elnöksége nem csak a saját részére találja sértőnek a jelzőaggatást, de az eseményen részt vevő Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, a Mátyás-Huszár Egyesület és a Vitézi rend nevű szervezetek számára is.
A közleményben végül azt kérik a napilaptól, hogy határozza meg, szerinte ki számít szélsőségesnek és ki nem, mivel az említett szervezetek a tavaly is részt vettek a megemlékezésen, és akkor a lap nem használta rájuk a „szélsőséges” jelzőt.
Kovács Csaba P. 
Erdély.ma