Kormányprogram fedezet nélkül
Mintha még mindig kampány lenne, úgy osztogatnak-fosztogatnak a pártok. A leköszönés előtt álló kormány továbbra is óvatos, halasztotta jó pár kedvezmény január elsejei bevezetését, Liviu Dragnea pedig, mint egy jó Mikulás, nem győzi sorolni pártja rövid és középtávú intézkedéseit. Őt hallgatván olybá tetszik, immár biztos, hogy beköszönt a jólét, csak győzzük költeni a sok pénzt.
Még meg sem voltak a hivatalos végeredmények, máris megkezdődött az adok-kapok, a győztes párt vezére előbb bizonyos adókedvezmények halasztását kérte a még regnáló kabinettől, majd, hogy ne vádolják gyors köpönyegforgatással, csütörtökön előállt egy hosszú listával: jelentősen nő a minimálbér, emelkednek a nyugdíjak, a diákok nagyobb ösztöndíjat kapnak, sőt, ingyen vonatozhatnak, üdülési jeggyel jutalmazzák a közalkalmazottakat, de év közepétől fizetésük is emelkedik legalább ötven százalékkal, nagyszabású beruházások indulnak. Hogy mindez miből, arról nem szól a fáma, és már azért is gyanús, mert közben Dacian Cioloș kormánya utolsó ülésén újabb óvatos, költségvetést kímélő döntéseket hozott. Pedig nekik vesztenivalójuk sincsen, bármit elfogadhatnak, azt az utánuk következőknek kell teljesíteniük. 
A szociáldemokraták nagyon elszántnak tűnnek, kampányígéreteik, de a most felsoroltak is egy virágzó, jóléti Románia létrehozatalának szándékát jeleznék. Csakhogy az ország költségvetése nem feneketlen zsák, a gazdasági növekedés sem biztos, hogy ily szárnyaló marad, s ha mégis, akkor sem termel ki annyit, amennyi terveik fedezésére elegendő volna. Igazuk van abban, hogy a polgárok itt is megérdemelnének végre egy jobb életet, ám hiába vágyunk Mercedesre, ha még Daciára sem telik. Eszük ágában sincs a gazdaságot valóban egészségesen mozgató termelés növekedését támogatni, nem próbálják a büdzsét pénzzel ellátó magánvállalkozások lehetőségeit bővíteni, és félő, a január elsejétől bevezetett 200 lejes minimálbér-emelés sok munkahely végét is jelenti. Bárhogy nézzük, mindaz, amit az SZDP ígér, jól hangzik, csábító, ám hiányzik mögüle nemcsak a pénz, de a szakértelem, a gazdasági koncepció is, és ez bizony aggodalomra ad okot. Egyszer már megittuk a levét egy hasonló nagyvonalú osztogatásnak – Tăriceanu kormánya volt akkor a ludas, a szociáldemokraták a nyomásgyakorlók –, korai hát most örömtáncot járni, jobb világot remélni. Félő, nemcsak a Mercedes reménye úszik el, de még a Dacia esélyét is elszalasztjuk.
Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fiatalok a kastélyokért
A Pont Csoport Kastély Erdélyben elnevezésű programja részeként második alkalommal szervezték meg a Formula interdiszciplináris műhelytábort – ez alkalommal az eseménynek az olaszteleki Daniel-kastély adott otthont. A különböző szakmájú fiatalok – közgazdászok, szociológusok, építészek, dizájnerek, tájépítészek és mérnökök – a vargyasi Daniel-kastély és az alsórákosi Sükösd–Bethlen-várkastély újrahasznosítási tervein dolgoztak.
A hatnapos tábor záróestjén Farkas András, a Pont Csoport egyik alapítója mondott köszönetet a mintegy negyven fiatal befogadásáért a kastélyszálló tulajdonosainak, Rácz Attilának és Lillának, a két kastélyt figyelmükbe ajánló Bánffy Farkasnak, illetve Roy Chowdhury Gergelynek, s reményét fejezte ki, hogy a most megfogalmazott javaslatokból több is megvalósul, s hozzájárulnak ahhoz, hogy e történelmi épületeink ne csak megmeneküljenek az enyészettől, de újrahasznosuljanak, s szolgálják a kultúrát, a turizmust, és otthont biztosítsanak a legkülönfélébb képzéseknek és programoknak. A tábor szakmai irányítói – Koltai Tamás biológus, Király Emese szociológus-közgazdász, Kobrizsa Ádám, a Mindpace egyik alapítója, Paput Márk terapeuta és coach, valamint Sinkó Dániel újságíró – a csapataik által követett szempontokról számoltak be. Farkas Petra kommunikációs felelős kérdésünkre elmondta: a táborban megfogalmazottakat csak egy tavasszal, várhatóan áprilisban megrendezendő konferencián mutatják be. Az alsórákosi kastélyra vonatkozóan akadt konzervatívabb (tegyék hagyományos mesterségek központjává) és meghökkentőbb (szerepjátékok által mutassák be a kastély, a település és környék értékeit, nevezetességeit) javaslat is, a vargyasi kastélynál a dendrológiai park visszaállítását, az istállók szálláshellyé való átalakítását, kiállítótermek és alkotóház létrehozását szorgalmazták.
Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszéki emlékfák nyomában
Csütörtök délután több mint száz érdeklődő jelenlétében mutatták be a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában Kis Emese Háromszéki emlékfák nyomában című könyvét. A Bod Péter Tanítóképző tanára több éves munkával kötetbe gyűjtötte a millenniumi és erzsébeti emlékfákat, illetve a kastélyparkokat, emlékerdőket, a könyvben gazdag, színes képanyag és könyvészet is található.
Az első kötetes szerző művét Ambrus Ágnes, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem nyugalmazott adjunktusa, a kötet lektora méltatta, aki azt emelte ki, hogy a könyv összefogás, együttműködés eredményeként született, amiben a tanítóképző diákjai, tanárai és a Zöld Nap Egyesület önkéntesei vállaltak fontos szerepet. Kis Emese arról beszélt, hogy 1996-ban, a millecentenárium évében kezdte el a kutatómunkát, akkor figyelt fel az emlékfákra, kezdett el levéltárakban és könyvtárakban kutatni, majd kerékpárral végigjárta Felső-Háromszéket, Orbaiszéket és végül Erdővidéket. A kutatómunkába diákjait és tanár kollégáit is bevonta, akikkel közösen jelölték meg négynyelvű emléktáblákkal az öreg fákat. A szerző azt is elmondta, a Molnár Józsiás park fáinak felleltározásában nagy segítséget kapott Kelemen Zsolt környezetmérnöktől, illetve Ráduly Attilától, a Zöld Nap Egyesület elnökétől.  Szomorúságát sem rejtette véka alá, azt nehezményezve, hogy napjainkban régi fákat vágnak ki. Két példát említett. A Béke utcában az egykori Szentiványi Lázár-ház (a volt orvosi rendelő) udvarán évekkel ezelőtt vágták ki a nagy, millenniumi hársfát, amely egészséges volt, és a háztetőt sem veszélyeztette. Az illetékesek azt is tudták, hogy készülnek megjelölni. Legutóbb éppen ebben a hónapban, december 12-én a Molnár Józsiás parkban vágták ki a város egyetlen kőrislevelű juharfáját. „Bármennyire is látható volt rajta némi koronaszáradás, csak ennyiért nem lett volna muszáj megszabadulni tőle, visszanyesve még kaphatott volna pár évet. Úgy látszik, természeti értékeink sem fontosak már. Mi következik, talán az egykori Rudolf Kórház kertjében álló értékes, öreg fák? Talán igen, mert az ilyen-olyan fejlesztési tervek fontosabbak, mint egy famatuzsálem élete” – fejtette ki álláspontját Kis Emese.
A könyvbemutatón az alkalomhoz illő szavalattal és énekszóval közreműködtek a Bod Péter Tanítóképző tanulói: Lakatos Emília Katalin, Béres Erika és Jánó Kinga, valamint Gligor Zoltán zenetanár.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sabin Gherman: Hajaj, kelj fel, Möriuka, mer’ nagy a baj! 
Minden alkalommal, amikor fontos dolognak kell történnie ebben az országban, azonnal előmásznak a haza bérrettegői, hogy arra figyelmeztessék az erdélyieket: veszélyben Transzilvánia. Egyesek szűrbe bújnak, trikolórral a hajtókán, mások buszra szállnak, és mindenképpen Székelyföldön akarják megenni kolbászos babfőzeléküket – és őket mind a stúdiókban ücsörgő kinyalt figurák „elemezgetik”, arról mesélve, hogy a Facebookon azt olvasták, Erdélyben még egy veknit sem vásárolhatsz, ha nem mondod, hogy „kenyér”.
Egy közönséges plagizáló azon kesereg, hogy a külföldiek miatt nem épül a Kárpátokon átívelő autópálya, egy másiknak azért vannak hőhullámai, mert 2018-ra már nem lesz teljes az ország. Szerinte a megoldás, hogy Románia a románoké, és büszkén felmutatja a középső ujját – digitus impudicus, hiszen Róma örökösei vagyunk! – a sorosistáknak, a nem románoknak, a báránybőrbe bújt brüsszelieknek. Az a baj, hogy egyikükben sem merül fel a kérdés, vajon mit érez egy erdélyi, amikor azt látja a tévében, hogy az ő Erdélye rendszeresen a katasztrófa szélére sodródik. Vajon miről beszél Iuăn és Mărie, miközben a bukaresti urak azt hangoztatják habzó szájjal, hogy a falu jegyzője lopiban iratokat állít ki, és eladja az ősi földet – hajaj, kelj fel, Möriuka, mer’ nagy a baj! Mer’ Ianoş bacsi, aki már negyven éve aprítja a ződet a deznyónak, azért vett nagyobb taligát, hogy kihordja rajta Erdélyt Debrecenbe, nem azért, hogy Iuănnak segítsen kiönteni az ól alapját. Valójában egyes urak, bukarestiek, nem hallottak egy egyszerű dologról: Erdély már csaknem száz éve egyesült Romániával. Igen, egy sor nem román etnikai közössége volt, igen, más volt a múltja, igen, ezek az erdélyiek nem nagyon röhögtek a vicceken – de ettől még nem kell kételkedned az egyesülésben. Amit a politikus elvtársak most tesznek – igen, erdélyiek is – az, hogy kételyeket ébresztenek ezen egyesüléssel szemben. Politikailag legitimálják a feldarabolás témáját. És nem azért teszik, mert félnek, hanem azért, hogy a szavazók féljenek.
És hogy lásd, mennyire ostobák – és itt a romániai vezetők tettei érdekelnek, nem a magyarországiaké vagy a kongóiaké, mert román vagyok, nem magyar vagy kongói, az enyéimnek fizetek különleges nyugdíjat, nem a magyaroknak vagy a kongóiaknak. Nos, csapjunk a „lecsóba”: lehet, hogy holnap az egyik fontos újság oldalain vagy a CNN-en megjelenik, na, egy riport Erdélyről. Ott láthatjuk majd Pontát, aztán Egységes Románia Pártos szövetségesét, Dragneát is, meg Tăriceanut – az egész világnak beszélnek. Az interjút lepusztulni hagyott régi templomok, átadás után néhány hónappal visszabontott autópályák, településeket jelző táblák képeivel illusztrálnák, amelyeken a hazafiak piros-sárga-kék festékkel fújták le a nem román nyelvű feliratokat – mivel mással illusztrálnának egy összeesküvést, hisz csak nem visznek kísérteteket a képernyőre? Aztán azt látjuk, hogy Ponta örömmel veszi át Moldva zászlóját, a bölényfejest, hogy Tăriceanu ünnepélyesen felvonja Máramaros zászlóját, miközben más polgármestereket bíróságokra vonszolnak, mert kitűzték a székely zászlót. Ugyancsak itt láthatjuk Opreát is, amint Kovásznába viszi a hadsereget, a szélsőjobb tapsa közepette. „Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból” – ez hangzik a háttérben, amit persze lefordítva feliratoznak. A stúdióban ülő meghívottak kiguvadt szemmel nézik, hogy Kolozsvár bejáratánál kínaiul is üdvözlet fogad, csak a magyar közösség nyelvén nem, pedig a román többség mellett csak ez maradt még meg a capital of Transylvaniában. Dan Puric is felbukkan, habzó szájjal védelmezve azt, ami szerinte egy ország, meg persze van mânz/barză/rânză is (a dákopaták állítólagos dák szavai – a szerk.). Hangsúlyosan szóba kerül az antiszemitizmus is.
Az ellenérvek már nem is számítanak, mert nem számítanak a 64 vármegyések hülyeségei sem, már nem számít, hogy Iuăn meg Ianoş bacsi elképedve nézi, miként kerültek be a tévébe csak azért, mert együtt vannak, amióta világ a világ – a bolygó éppen most tudta meg a román politikusoktól, hogy valami gond van Erdélyben, és hogy Bukarest képtelen azt másképp kezelni, mint erőszakkal és megfélemlítéssel. Ohó, meg ne feledkezzem róla: a riporter megemlíti, hogy a „Románia a románoké” a Ştefan Tătărescu ezredes által vezetett Nemzeti-Szocialista Párt (Nemzeti-Szocialista, Fasiszta és Keresztény Acélpajzs) szlogenje volt a 30-as években. A képernyőn nagyban megjelenik e párt jelképe és zászlója: fehér és vörös alapon fekete horogkereszt, körülötte a már említett szlogen: „Románia a románoké.”
Az eszmék? Tegnap is, ma is ugyanazok: forrásainkat elorozzák tőlünk, gyarmattá váltunk, tehát a nemzeti büszkeségnek muszáj legyőznie a külföldi senkiháziakat.
A két világháború közötti román nácizmus könnyen párhuzamba állítható Tăriceanu, Ghiţă vagy Ponta beszédeivel – és ennél több nem is kell. A riportot aztán több ezer jelentős újság és több száz tévé átveszi, Bukarestben és Erdélyben megjelennek az első állandó külföldi tudósítók, a diskurzusok élesednek, felemelkednek az első öklök, itt az idő, hogy… Ahaj, kelj fel, Möriuka, mer’ nagy a baj! Tetszik? Amikor már teljesen elveszett a történelmi idő érzékelése, egyesek csak azért kerülnek be a politikába, mert azt hiszik, ahhoz nem kell semmilyen képzettség. Ezek az emberek éhen halnak, ha elkobozod pénzüket, és bedobod őket a való életbe. Tedd fel magadnak a kérdést. Válaszolj magadnak. Még egyszer. És még egyszer. Mihez is értenének ezek? Több milliárdról rendelkezhettek, és autópályák – fityisz, kórházak – fityisz, iskolák – fityisz. A nemzeti sors körvonalazását várjuk el tőlük, miközben még nekik sincs sorsuk? Már attól boldogok, hogy állami „állásuk” van, boldogok, hogy milliókat kereshetnek csak beszélve. Hamar megtanulták, hogy az ostobaság gyorsabban visz sikerre, mint a munka, pontosan úgy, mint a hajdani bukováriak, az utolsó padban tanyázó csavargók. Nem maradt évismétlő Antonescu is kétszer, hogy aztán ideiglenes elnök, Románia fadörje meg madörje legyen belőle? Zgoneából, Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) kollégájából – szintén megbukott vagy háromszor – nem lett az állam harmadik legfontosabb embere? Na és Tăriceanu, szintén bukott, a második legfontosabb? Mind hazafi a bajsza alatt…
Olyan lett a hazafiság, mint egy étkezési jegy – nem kérnek érte semmit, sem autópályát, sem iskolát, sem kórházat, elég egy kicsit azon pörögnöd, hogy Erdély rrromán föld, és kész. Nem számít, hogy egy évtizede nem olvastál el egy könyvet, teljesítetted a kötelességed, nesze egy kis repeta, mert maradt némi kolbász a fazék alján.
(România liberă/Főtér) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A gyilkos naplója (Beszélgetés Boros Zoltánnal a 27 évvel ezelőtti tévéforradalom utóéletéről)
A legendás bukaresti magyar tévéadás újraélesztésének vezetője, Boros Zoltán az 1989-es tévéforradalom egyik központi alakja volt. A magyar–román megbékélésre tett kísérleteiről, a gyantai mészárlásról készült film utóéletéről is beszélgettünk. 
– Az elsők között volt, aki a 27 évvel ezelőtti, forradalminak tekintett események során megjelent a Szabad Román Televízió képernyőjén. Miként történhetett, hogy magyar emberek is szóltak az ország nyilvánosságához? – A forradalom napjaiban valóban többször is megjelentem a képernyőn Simonffy Katalinnal, német kollégákkal, majd az akkori magyar nagykövettel együtt. Fontosnak tartottuk ugyanis elmondani: a ’89 őszén zajlott magyarellenes kampányok dacára a magyarok békében szeretnének élni a többségi nemzettel. Ceaușescu ugyanis azt akarta elhitetni a közvéleménnyel, hogy a temesvári történéseket a magyarok tervezték, szították. Mi pedig odaültünk a kamerák elé, akkor talán még ismert embereknek számítottunk, hiszen alig öt évvel korábban szűnt meg az Erdélyben nézhető egyedüli magyar adás. Itt vagyunk, megvagyunk, reméljük, véget ért mindaz, ami egymás ellen uszított bennünket, a magyarok is támogatják a forradalmat. Ezt az üzenetet akartuk eljuttatni a tévénézőkhöz. 
– Ennek a szerepvállalásnak köszönhetően lett az újraindított magyar adás első főszerkesztője?
– Civil, spontán szerveződésként, saját elhatározásból mentünk vissza néhányan a szerkesztőségbe – bár én korábban is a környéken voltam, zenei rendezőként dolgoztam a rádióban és a tévében –, a kollégák engem választottak főszerkesztőnek. Az adás újraindítása nem politikai utasításra, nem hosszas egyeztetések nyomán, felső hatalmak jóváhagyásának köszönhetően történt. Az első programgyűlésen egész egyszerűen kijelentettük, hogy hétfőn négytől hétig magyar adás, akárcsak ’85 előtt. Január elejéig ugyanis az került a képernyőre, ami éppen kézügybe akadt, vagy aki bejött, hogy szólni akar. Hatalmas káosz uralkodott a tévében.
– Semmiféle hatalmi ellenkezésbe nem ütközött a magyar adás újraindítása? 
– Nem, az új vezetők valamennyien kollégáim voltak korábbról a tévében, Dumitru Moroșanu, aki vezette a gyűlést, Jászvásárban a Zeneakadémián diáktársam volt, jó emberi viszonyban is voltunk a tévénél. Magyar adás? Hogyne, persze, ez volt a válasza. Így született meg a magyar adás, de hasonló módon indult újra a kolozsvári, marosvásárhelyi, és alakult meg a temesvári rádió magyar adása. Így született meg a kolozsvári magyar televíziózás is: ez volt a mi vértelen médiaforradalmunk. Az utcákon még lövöldöztek, még nem létezett semmiféle magyar politikai alakulat, amely kiharcolta volna ezeket a jogokat. Természetesen sokat számított, hogy a bukaresti tévés kollégák többségével nagyon jó viszonyt ápoltunk. És annyira magabiztosan végeztük a dolgunkat, hogy a tévében sokáig azt hitték – erre csak később döbbentem rá –, hogy biztosan állnak valakik a hátunk mögött. Holott mindössze annyi történt, hogy szükség esetén néha az asztalra csaptunk.
– Mikor kezdtek fújni az első ellenszelek?
– Ion Iliescu elnök sajtóirodája szorgalmasan nézte az adásainkat, mert bátrabb, manipulálatlan tájékoztatást adtunk arról, ami Bukarestben és az országban történt, mint a kézi vezérlésű esti híradó. Egyetlen példa: 1993 decemberében adásba került a gyantai magyar lakosok ellen a második világháború végén elkövetett román atrocitásokról – amelyeknek több mint 40 személy esett áldozatul – szóló, Fekete vasárnap című dokumentumfilmem. Másnap reggel az adásért felelős igazgató, Petre Popescu üzent, hogy menjek fel hozzá. Sejtettem, miért hívat, mert telefonon már életveszélyes fenyegetéseket is kaptam a dokumentumfilm miatt. Elég rossz állapotban találtam, túl sok vodkát ihatott már. Mit csináltál, mi az Istent adtatok be tegnap? – kérdezte a fejét fogva. Röviden elmeséltem, miről szól a film. Az úgy nem történhetett meg, mondta, nem lehet igaz. El sem tudod képzelni, mit kaptam miattad. Hogy kitől? Személyesen Ion Iliescutól. Hogyhogy nem lehet igaz? – kérdeztem vissza. Rajtunk, a családomon esett meg, csak csodával határos módon maradtunk életben. Mégsem kellett volna, minek uszítani az embereket, folytatta. Nem uszítjuk, válaszoltam, a film végén is elhangzik: épp a végleges kibékülés céljából beszéljük ki, amit mindenképpen el kell mondanunk egymásnak. 
– Feltételezhetően azért nem a vérengzés számít az első gyantai emlékének... 
– Három-négy éves koromból tudom felidézni az első emlékeimet. Gyanta szinte teljes mértékben magyar település volt, a néhány román család tagjai is jól tudtak magyarul, valamennyien fizették az egyházi adót. Az egyik asszonytól később tudtam meg: „azért, hogy ha meghalok, nekem is szóljon a harang”. Édesapám, Boros Ferenc a falu református lelkésze volt, a parókián emlékszem a zongorára, mögötte a falon a Rákóczi elfogatását ábrázoló kép másolatára, a kép sarkában egy kiskutyával, ami nagyon tetszett nekem. Sok látogató járt hozzánk, nagyon jó volt a hangulat, a légiriadók miatt ugyanakkor sűrűn el kellett oltani a petróleumlámpát. A sötétben vicceket mesélt a társaság, miközben kintről behallatszott a repülők zúgása. A Kolozsváron zeneakadémiát végzett édesanyám Liszt-rapszódiákat játszott, aztán valaki mondta, hogy jöjjön már a fekete leves, és édesanyám tényleg behozta a kávét. Később mesélte el, hogy ez is a színjáték része volt, hiszen a kávé égetett kenyérhaj ázaléka volt, a hozzá szívott cigarettát pedig újságpapírból sodorták, valamilyen szárított fűvel a közepén.  – Mintha egy kisváros értelmiségi körének összejöveteléről mesélne... Kikből állt a társaság?
– Nagyrészt a gyantai kényszerlakhelyre költöztetett dél-bihari zsidóság tagjai jártak hozzánk. Köztük tanár, fényképész, orvos, órás-ékszerész, újságíró, akik később nagyon hálásak voltak édesapámnak, hiszen neki köszönhetően a falu is befogadta őket. Apám a baráti társaság néhány tagjával egy szatirikus lapot is szerkesztett, benne világpolitikával, helyi pletykákkal, tréfás reklámokkal. Kézírással készült, de rovatosított remek kis lap volt.
– Miből érzékelték ebben a Romániához tartozó dél-erdélyi faluban, hogy végéhez közelít a háború?
– Az új helyzet érzékelésére nem nagyon jutott idő a tragikus események előtt. Románia 1944. augusztus 23-i kiugrása után az ország területén már nem zajlottak háborús események. Az észak felé haladó, Leonard Mociulschi tábornok által vezényelt román hadosztály azonban úgy tartotta, hogy nem a magyar hadsereg az ellenség, hanem általában a magyarok. A tábornok több dél-bihari faluban, a Fekete-Körös alsó völgyében gyilkosságokat rendelt el saját állampolgárai ellen. Gyanta esetében ez úgy szólt, hogy az utolsó emberig kiirtani a lakosságot, felégetni a falut. De nemcsak Gyantának szántak hasonló sorsot.
– Senki sem menekült a pusztítások hírére?
– Naivak voltak az emberek. 1944 szeptemberében szűk kétszáz, nyugat felé menekülő magyar katona érkezett Gyantára, ahol megálltak pihenni. A falu örömmel fogadta őket, a tisztek nálunk laktak a parókián. Két-három napot akartak ott tölteni, de a hírre, miszerint nagy létszámú román–szovjet hadsereg-különítmény közeleg, korábban felkerekedtek. Apám akkor már három hete munkatáborban volt, több mint nyolcvan embert hurcoltak el, a környező falvak vezető embereit. A magyar tisztek távozáskor hívták anyámat: jöjjön velünk a gyerekekkel, tiszteletes asszony, itt nincs biztonságban. Fel is ültünk a szekérre, de az egyik szomszédasszony meggyőzte anyámat, hogy ne hagyja ott őket, mi lesz, ha visszajön a tiszteletes úr, és nem találja a családját. Nemsokára valóban megérkeztek a román csapatok, Pop Augustin, a falu román orvosa bújtatott bennünket. Nekünk, gyerekeknek egy fürdőszobaszerűségben kellett csendben, sötétben kuksolnunk. Kint pedig zajlott az öldöklés. Anyámat cselédnek öltöztették be, így szolgált fel este az ott vacsorázó gyilkosoknak, amíg egyikük szóba nem hozta: jó, jó, a pap lágerben van, de hol a papné? Többet nem mert visszamenni, bebújt mellénk. 
– A Fekete vasárnap volt az első dokumentumfilm, amely tényszerűen, tanúk visszaemlékezése alapján igazolja, hogy Erdélyben nemcsak románellenes megtorlások zajlottak. Miből építkezett a film elkészítésénél?
– A munkatáborból visszatért apám az első gyűlésen a presbitérium tagjaival elmeséltette és lejegyezte a történteket. Így maradt nyoma az új anyakönyvben – a régi a porig égett parókiával együtt veszett oda –, hogy ki gyilkolt, hogyan, hány áldozat volt. Kortörténeti, háborútörténeti dokumentumnak tekinthető. Hogy mindenki halálra volt ítélve, arról az emberek nem tudtak. Én is akkor szereztem tudomást róla, amikor a film bemutatását követően Xantus Gábor operatőrnél jelentkezett az öldöklést vezető Bridea százados Kolozsváron élő özvegye. Eredeti szándéka szerint tiltakozni akart az ellen, hogy a férjét tesszük felelőssé a történtekért. Filmen rögzítve, magyarul mondta el: jelentkezők hiányában Mociulschi tábornok két fiatal tisztnek adta parancsba a falu lakosságának teljes likvidálását, Bridea volt a végrehajtó, a másik a végrehajtás ellenőrzője. Nyomatékosítandó férje naplójából is idézett, amelyben maga a gyilkos mondja el részletesen a mészárlás körülményeit, ugyanazt, amit annak idején a falubeliek édesapámnak is elmeséltek. – Mit gondol, mi tartotta életben a magyar tévéadást a feszültségekkel terhes kilencvenes években? 
– Elsősorban az, hogy nagyon sokan nézték magyarok, románok egyaránt. Úgy gondolom, annak köszönhetően, hogy a hiteles tájékoztatást tartottuk a legfontosabbnak. És még valami: ha ’89 decemberének utolsó napjaiban lelkiismeretük parancsára nem rohantak volna be tévések, rádiósok az öt évvel korábban megszűnt munkahelyükre, rádióba, tévébe – Bukarestben lövöldözések közepette –, talán évek teltek volna el, amíg újraindul a magyar nyelvű elektronikus média.
BOROS ZOLTÁN
Filmrendező, zeneszerző, televíziós szerkesztő, a Bihar megyei Gyantán született 1939. július 29-én. Tanulmányait a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban végezte, három év következett a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Filológia Karán magyar szakon, ahonnan negyedév elején, 1958-ban kizárták, majd 1967-ben a kolozsvári Zeneakadémián diplomázott zenetanár szakon. 1971-ben az országos magyar nyelvű tévéműsor szerkesztőségéhez szerződött, eleinte zenei műsorokat készített, a hetvenes évek közepétől pedig több műfajú, hely- és a kultúrtörténeti jellegű nyilvános adásokat. 1990 januárjában néhány régi munkatárssal és fiatal értelmiségiekkel újraindította a Román Televízió magyar nyelvű adását, amelynek főszerkesztője is volt 2002-ig. 
Fontosabb filmjei: Mondod-e még?, Fekete vasárnap, Magyarok a Balkán kapujában, A 7EK, Égig érhetne az ének, Születésnap, A félelem nevében, Az átnevelés poklában, Elfelejtett értékeink – a kolozsvári HITEL, Nyugatosok A Holnap városában, Attila szekere a Szajna partján. Tévéműsorok: Zenés Karaván (1973–1978), Klubdélután (1978–1980), Fórum (1990–1999), Hinta (1999–2000), Játsszuk újra (2014–) Díjak, kitüntetések: A legjobb szerzemény (Romániai Zeneszerzők Szövetsége, 1989), Arany pillangó (1996), a Magyar Televízió nívódíja (1999), EMKE-díj (2001), Kisebbségekért Díj (2001), Pro Partium-díj (2002), Varadinum (2009), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2010). 
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 40. (részletek)
Hamis hírek terjesztésével többször is szítottak gyűlöletet: az iskolák háborújában, március 15. ünneplésekor, majd az ezeket követő marosvásárhelyi véres események idején, de augusztus 30-án, a bécsi döntés évfordulóján és december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén is.
A mindent rosszakarattal, torzítva tálaló sajtó, az országos rádióadók és a tévé segítségével egy-kettőre fel lehetett hergelni a tömegeket, hogy magyarellenes tüntetéseken vegyenek részt: „Le Tőkéssel! Meghalunk, harcolunk, de Erdélyt nem adjuk!”. Domokos Géza és Tőkés László, a temesvári forradalom gyújtószikrája megszámlálhatatlan halálos fenyegetést kapott. Mindez a Securitate kelléktárához tartozott, amely nem tudott még leszokni reflexeiről a hosszú Ceaușescu-korszak után, és amely most új helyét kereste a társadalomban, és Románia területi épségének őrzőjeként akart fellépni a „magyar veszéllyel” szemben, provokációival pánikot keltve, hamis irányba terelve a románság figyelmét.
Nem hiányoztak a különféle tárgyalópartnerek provokációi sem. 1990 februárjában, amikor megalakult a Nemzeti Egységfront Ideiglenes Tanácsa a választások előkészítésének feladatával, a 21 tagú vezetőtanácsból kizárták az RMDSZ-t. Megjelent ellenben egy fantompárt, a Független Magyar Párt a – Domokos Géza szerint – bizonyítottan szekus múlttal rendelkező Vincze János vezetésével. A szövetség első kongresszusán, április 23-án a Domokos Géza irányította RMDSZ úgy döntött, elhatárolja magát a Nemzeti Megmentési Fronttól, amelyet neokommunista alakulatnak neveztek. Egy másik, mára elfeledett provokációnak tekinthető az Együtt művelődési egyesület megalakulása, amelyet a marosvásárhelyi Hajdu Győző hozott létre nagy titokban 1991. április 12-én. Az egyesület lapjának reklámja évekig állt a Petőfi Ház kirakatában. Az Együtt az RMDSZ-ével ellentétes román-magyar együttműködési modellt akart felmutatni, s olyan magyarellenes nacionalista személyiségre támaszkodott, mint pl. Adrian Păunescu. Vádjaik szerint a szövetség csak egy szűk bukaresti klikk, amely az erdélyi magyarság nevében, azok megkérdezése nélkül hoz politikai döntéseket. Domokos Géza úgy gyanította, hogy az egyesület megalakulása mögött Ion Iliescu állt. (...) Az RMDSZ vezetőségében 1993-ban alakult ki komoly nézetkülönbség, amikor Frunda György, Tokay György és Borbély László képviselők megbízás nélkül részt vettek a Project on Ethnic Relations által szervezett neptuni találkozón, és azt a látszatot keltették, hogy a román kormány a kisebbségvédelem támogatója. Ezután kaptak erőre a szervezeten belüli ellenzéki platformok. Domokos Géza elég korán visszavonult a politikai életből, 1992-ben elköltözött Bukarestből, 1993-ban kilépett a szövetség vezetőségéből, 1996-ban a parlamentet is otthagyta. 2004-ben Ion Iliescu a Románia Csillaga érdemrenddel tüntette ki.
Az RMDSZ követelései lényegében ugyanazok maradtak: törvény által szavatolt anyanyelvű oktatás, kulturális autonómia, az anyanyelv használata a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, vagyis olyan jogok, amelyeket a románok már 1918. december 1-jén megígértek, de mindmáig csak részben valósultak meg. Kérték még a Bolyai Egyetem újraindítását, az egyházi vagyon, illetve a magyarság számára szimbólumértékű javak és intézmények visszaszolgáltatását. 1993-ban a kolozsvári Szent Mihály-templomban Tőkés László kezdeményezésére felesküdtek a háromlépcsős autonómiára. (...)   A szövetség 1996 végétől, a Demokratikus Konvenció választási győzelmétől 2011-ig, majdnem mindvégig a hatalom részese volt, a magyarságnak pedig 1990 után folyamatosan voltak képviselői a kormányban és más állami intézmények vezetőségében. Mindezek dacára a parlament sohasem tűzte napirendre a nemzeti kisebbségekről és a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetet, és a hatalmas turisztikai potenciálját infrastruktúra hiányában érvényesíteni képtelen Székelyföld gyakorlatilag ugyanolyan szegény maradt, mint azelőtt volt, sőt, mára hivatalosan még a létezését is kétségbe vonják.
Az RMDSZ hatalmi szerepvállalásának természetesen voltak figyelemre méltó, pozitív következményei is a román–magyar kapcsolatok egyensúlyának megőrzésében, sikerült bár részben tompítaniuk a román média állandó mocskolódásait.
A többi előny mondhatni inkább személyes jellegű volt. Sokan a magyarok jogainak egykori és jelenlegi védelmezői közül, illetve azok, akik folytonosan az RMDSZ holdudvarában maradtak, jókora, esetenként nehezen megmagyarázható vagyont tudtak összegyűjteni az évek során, annak bizonyítékaként, hogy a magyarok jogait védeni ugyanolyan jövedelmező tud lenni, mint a magyarság támadása.  Nem csak Verestóy szenátor hatalmas vagyona került többször a sajtó figyelmébe, hanem 2006-ban az RMDSZ akkori elnöke, Markó Béla körül is kisebb botrány robbant ki. Markó 90 ezer lejes (mintegy 25 ezer eurós) előleget vett fel a frissen alakult csíkszeredai Bookart Kiadótól több gyermek- és ifjúsági kötetre, amelyeket öt év leforgása alatt kellett megjelentetnie, és így „a legjobban megfizetett élő román költő lett” a Ziarul de Iași napilap szerint. Közismert, hogy a romániai írók, pár kivétellel, nem tudnak csak a műveikből megélni; semmi estere sem fizetik őket ki előre, és az eladások utáni jövedelmük nem haladja meg a 9 százalékot. Sokszor csak „természetben” fizetik ki őket ingyenes tiszteletpéldányokkal.
Markó Bélának sikerült kisebb vagyont összegyűjtenie, derül ki vagyonnyilatkozatából: egy bukaresti lakás (a felesége nevén), egy ház Marosvásárhely mellett, egy Volkswagen Golf autó és mintegy 90 ezer euró a folyószámláin. Jövedelmét funkcióbéli fizetéseivel igazolta, hiszen akárcsak a többi politikus, bizonyos előjogokat élvezett, például a piaci ár kevesebb mint feléért vásárolhatott meg egy tágas bukaresti lakást. Parlamenti fizetése sem volt elhanyagolható, havi mintegy 1300 euró, amelyet kiegészített RMDSZ-elnöki fizetése, szintén 1300 euró, és egy jelentős összeg a területi szenátori iroda fenntartására, mindez akkor, amikor 2009-ben az nettó átlagjövedelem nem haladta meg a havi 320 eurót.
A bukaresti magyarok történetében az iskolák háborúja néven vált ismertté egy 1989. december utáni, nagy sajtóvisszhangot kapott konfliktus. Az alaphangot Ion Iliescu adta meg, aki a magyarokat szeparatizmussal vádolta. Ez a vád kritikus helyzetekben a románok rögeszméjévé vált. Hogyan jöhetne létre a két nemzet között testvériség, hogyan ismerhetik meg egymást, ha a magyarok külön akarnak válni? Annak ellenére, hogy a nyelvi alapon elkülönített iskoláknak hosszú hagyománya van Erdélyben, a románok még mindig attól féltek, hogy a magyarok nem fognak megtanulni románul.  A zavargások Bukarestet sem kerülték el. A magyarok azt akarták, hogy iskolájuk ismét magyar tannyelvű iskola legyen; ezért a román tannyelvű osztályokat egy román líceumba költöztették volna. A sajtóban heves magyarellenes kampány indult, és egy, a líceumhoz kiszálló parlamenti bizottság arra a következtetésre jutott, hogy Bukarestben nincs szükség magyar iskolára. A diákok és tanárok két hétig felfüggesztették a tanítást, és a Calvineumban leltek menedékre. Ezalatt az iskolát szétdúlták. A kedélyek csak azután csillapodtak le, hogy Rudolf Pufulete igazgató felbontotta az iskola gondnokának, a magyarellenes tüntetések felbujtójának munkaszerződését. A helyzet az 1991/92-es tanévvel kezdődően normalizálódott, az iskola felvehette az Ady Endre Líceum nevet. A vezetőségnek azonban nagy nehézségekkel kellett megküzdenie az iskola anyagi helyzete, az épület leromlott állaga és az aggasztóan alacsony diákszám miatt. Az 1995/96-os tanévben a tanulók létszáma kétszáz alá esett: 169 gyermek járt az I–XII. osztályokba, 25 pedig az óvodába. Tíz év múlva, a 2005/2006-os tanévben ez a szám valamennyivel meghaladta a 300-at. Jelenleg az iskolának menzája és bennlakása is van, és hogy pótolni tudja a szükséges diákszámot, befogad moldvai csángó gyermekeket is; a 2010/2011-es tanévben csak 10 gyermeket írattak az első osztályba.
’89 decembere után a legvéresebb interetnikus konfliktusra Marosvásárhelyen került sor 1990. március 19–20-án, néhány nappal a március 15-ei ünnepség után. Az eseményeket feltételezhetően a régi rendszer emberei szervezték meg, hogy legitimitást adjanak az egykori Securitate újraalakításának, ami még abban a hónapban meg is történt Román Hírszerző Szolgálat (Serviciul Român de Informaţii) néven. A márciusi események tragikus következményei ürügyül szolgáltak arra is, hogy Ion Gavra 1991-ben a parlamentben kérje március 15. megünneplésének betiltását. Csak jó néhány év múlva, 1997. március 15-én, a Ciorbea-kormány ismerte el hivatalosan ezt az ünnepet, ezt követően nagymértékben csökkent a provokáló hírek száma a sajtóban és a köztévénél. Ezekben az években az RMDSZ a Demokratikus Konvenció oldalán kormányon volt. (...)
1991. február 27-én megtartották a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság újabb alakuló ülését, és ekkor egy végrehajtó bizottságot is választottak. A főváros első kerületének bírósága 1991. március 21-én meghozta döntését, amely alapján a társaság jogi státust nyert Zalomit utca 6. szám alatti székhellyel. 1990-ben a művelődési ház igazgatója még mindig a majd két évtizede kinevezett Antal Miklós volt; beleegyezett, hogy a társaságot a művelődési ház címére jegyeztessék be, azzal a feltétellel, ha részt vállalnak a fenntartási költségekben. Ugyanakkor Antal nem ismerte el a társaságot a magyarság képviselőjeként, sem jogát a művelődési ház irányítására és ellenőrzésére. A társaságnak nem volt semmilyen jövedelmi forrása, és nem kapta meg az ígért székházat sem. Albu javaslatára a beiratkozási díj és a tagdíj önkéntes  volt, és bár ezekből, no meg külföldi adományokból összegyűlt 21 ezer lej, a társaság céljainak elérése egyre kérdésesebbé vált.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szomszéd szoba „titkai”
Debütkötet megjelenése után el-elhangzik: az igazi törésteszt az, hogy lesz-e második, mennyi muníció marad hozzá, hogyan viszonyul az induláshoz a folytatás.
Dimény H. Árpád második kötete, a Levelek a szomszéd szobába* bő hónapja jelent meg, kritikai visszhangja még alakulóban, de már most állítható, hogy akadály nélkül, sikeresen vette a vélt vagy valós próbát. Szűk két év telt el első kötete megjelenése óta, ennek viszonylagos, a „receptekhez” mért megkésettségét rövid idő alatt felülírta az Apatológia kedvező fogadtatása, és jelenleg egyszerre emlegetik a fiatal szerzők között, illetve tartják számon az érett (erdélyi) magyar lírikusi vonulat tagjaként.
Második kötete szépen rajzolja tovább a tervezett alkotói ívet. Vezérfonala és fő témaköre révén az Apatológiát gondolja tovább a Levelek..., annak bizonyos hívószavait, vezérmotívumait kulcshelyeken újra előhívja, még inkább kibontja (szülők, család, gyermekkor, annak tárgyi-lelki környezete, szerelem). Hangsúlyosan, átfogóan magánéleti költészetet hoz, kidomborítva a szerzőnek a költői levél iránti vonzódását.
„Ember nincsen, csak férfi és nő van”, írja egy helyen Karinthy Frigyes, s ez mintha a Dimény-könyv tematikai vezérfonalára is jellemző lenne, amelynek mentén a versek a férfi és nő közötti, ezerrétegű viszonyt-viszonyulást világítják át, apró részleteiben, mélyrehatóan. A párkapcsolat, házasság mélységei és magaslatai, rejtőző-kirobbanó benső mozzanatok, a hétköznapok felszíne és mögöttije, embert próbáló történések és utóéletük jó és kevésbé jó tengerhullámzása: minderről beszél ez a könyv, gyakran a kimondás peremvidékeit járva be, sok helyen élveboncoló szövegekben. (Elég ehhez a Ránk sötétedik, Tíz nap múlva, Pénelopé, Őszintétlenség, Szerelem, Titoktalanítás című verseket említenem.) Ebből adódik a kötet valódi tétje és sajátossága: annak a határvonalnak a megtalálása, amelynek mentén személyes és általános érvényű mondanivaló, saját élmény és fiktív, hozzáadott rész szervesen illeszkedve egészíti ki egymást. Érzékletes szövegtükör jön létre így, az első és utolsó versciklus ennek egyszerre kerete és „üvege”, hogy benne az olvasó szembesülhessen önmagával, saját hasonló élettörténéseivel, emberi dolgaival. Hiszen nem verses tudósításokat, pszichologizáló naplójegyzeteket találunk a kötetben, darabjai erős, különleges személyességű, érzékenységű, erotikájú, (ön)elemző alkotások. Amit szelíd kíméletlenségnek érzékelt alulírott az Apatológia olvastán a téma megközelítési-felfejtési módjaként, az a beszédmód elmélyül a Levelek…-ben, olyan, veretes költői szövegeket eredményező vívódásként, azt a gyötrelmet és gyötretést hordozóan, amely a katarzist, a megnyugvást, megtisztulást célozza. „nem azért írok neked, mert egyébként / nem mondhatok el neked bármit, ez is / a játék része, neked címzem, hogy ne / vádolhassanak azzal, csak rólad írok” – olvasható a Földre dobott ruhák nyitányában, megerősítve a benyomást, hogy sokat változott a múzsa státusa a klasszikusoktól máig. A Levelek…-ben nemcsak az ihletet adó jelenlét a Nőé, hanem szinte interaktív szerepe van, több mint – az Apatológia egyik cikluscíme nyomán – részt vevő megfigyelő, kimondatlanul is alanya és tárgya ezeknek a verseknek, amelyek zöme nem is olvasható teljes értékűen ennek a szerepkörnek a figyelembevétele nélkül.
A Levelek… világában az élet nagyjából azonos a szerelemmel, az elmúlás árnya nemcsak az egyéni létet, hanem majdnem azonos mértékben az érzelmet is fenyegetheti. Küzdés, kapaszkodás, értelmezés, érvelés megy szembe mindezzel, intenzív, megrázó lírai sorokban is. Nem lehet egyszerű szerzői opció a folytatás meghatározása: mi következik ilyen sokrétű, nagyrészt önmaga mélységeire figyelő téma rezdüléseinek megörökítése után? E sorok írója ezt még kíváncsibban várja, mint a Levelek… megjelenését. És ezzel nincs egyedül.
SZONDA SZABOLCS
*Dimény H. Árpád: Levelek a szomszéd szobába. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár – Budapest, 2016. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kilencven éve született Albert László festőművészről
1976 novemberében katonaként levelet kaptam édesapámtól, Nagy Pál festőművésztől, amelyben arról számolt be, hogy: „Vasárnap megnyílt Albert Laci kiállítása 50 év, 50 kép. Számomra, aki minden egyes darabját láttam már a műteremben, igen nagy meglepetést jelentett. …Örömünnep volt. És naponta bejárok megnyugodni, de nem csak megnyugodni, hanem kételkedni. Kételkedni, de nem az ő képeinek értékében, hanem a magam tehetségében. Ez az egyszerű és őszinte ember minden mesterkélt spekuláció nélkül, elméleti tudálékosság nélkül eljutott oda, hogy megtalálta a saját hangját. Az ő hangja egyszerű és őszinte. Szép, izgalmas, modern és igényes… Szeretnék írni egy cikket…”
A cikk néhány nap múlva meg is jelent az akkor rangosnak számító bukaresti magyar hetilapban, A Hétben, Ötven meglepetés címmel. A következő mondatokat negyven év után is érdemesnek érzem felidézni belőle: „A festő a természeti képeket más látószögből közelíti meg, mint a megszokott látványfestészet. Nem elvonatkoztat, hanem csak újrafogalmazza a látványt, és ami mögötte és benne rejlik. Nézőpontja is váltakozó. Egyszer a természet iránti alázattal lehajol hozzá és közvetlenül közelről veszi szemügyre, máskor pedig a távoli jelenségek lehunyorított összképét rögzíti. Az embereket is a maga módján figyeli meg, nem arcképszerű közelségükben, hanem fentről, hogy átfogóbban szemlélhesse őket. (…) Felülről, ahonnan minden ember csupán apró pontnak látszik, de mégis azzal a különös bizonyossággal, hogy mindőjüket külön-külön is ismerjük. Felfedezzük a tömegben az egyént, az ismerőst, az egyetemesben az egyedit. Mert a festő megtanulta megszeretni a témáit. A virágos rét apró virágait nem szedi le, nem helyezi vázába virágcsendéletként, hanem mindenestől behozza a kiállítóterembe. A kavicsokat sem emeli ki a vízből, hanem végigsimogatja tekintetével. Számunkra szokatlan módon sikerül érzékeltetnie a szelet, a sebességet, a fényt vagy a záporeső zuhogását.”
Ma már világosan látszik, hogy Albert László volt azoknak a keveseknek az egyike – az erdélyi képzőművészek közül –, akiknek munkássága feltétlen figyelmet érdemel mind a magyar, mint az össz-kelet-közép-európai kultúra szempontjából, mert radikálisan szakított az addig nálunk többnyire csupán a stilizáló, konstruktív vagy expresszív, esetleg a szürrealista változatok felé némi megújulást mutató perspektivikus látványfestészettel. Ezt ő a lehető legtermészetesebben tette – anélkül, hogy a szolgai követés vagy megfelelni akarás szándékával különösebben figyelt volna azokra a kortárs törekvésekre (absztrakció, tasizmus, pop-art, fotórealizmus stb.) – megjegyzem, hogy erre különösebb lehetősége sem volt –, amelyek nyugaton a hetvenes évekre már-már kanonizálódtak, de már néhány kelet-európai országban is markánsan jelen voltak. 
Ahogyan én egy későbbi, ugyancsak A Hétben megjelent korai cikkemben 1982-ben fogalmaztam: „… a véletlennek nagy szerepet juttató, a dadaisták automatizmusával rokon kísérleteket végzett, a vászonra minden megjelenítő szándék nélkül egymással feleselő színfoltokat kent. Ebben az esetlegesként ható, már-már csupán gesztusértékkel rendelkező műformában talált magára. (…) Albert László a festék természetes mozgását kutatja és segíti, újabb és újabb megoldásokkal kísérletezik. Ecseteit felcseréli festékszóró fúvókával, fésűvel, tortadíszítő fecskendővel, vagy bármilyen alkalmi eszközzel. Ily módon gazdagítja vagy könnyíti lehetőségeit. Ecsetvonások helyett a festéket csurgatja, pecsétnyomóval nyomtatja, vagy gyurmával takar egy felületet, ha érintetlenül akarja hagyni a következő festékrétegtől.”
„Képein nem a sémák halmozásából keletkezett »tájkép«- természet, hanem a mikrokozmoszból makrokozmoszba szerveződő, szerkezetileg egységes univerzum jelenik meg. Részelemei a mikroszkopikus sejt- vagy kristályszerkezet látványától az emberi szem számára megszokott kövek, vízcseppek felvillantásán át a csillagok világáig terjednek. 
(…) A látvány nála mindig vízszintes, ég és föld közötti tengelyen mozog. Talán azért fest asztalon, a vászon fölé hajolva. A mélybe- és magasbalátás élménye sajátos feszültséget kelt a képeket erre az irányra merőlegesen néző befogadóban.”
Albert László az elsők között volt – ebben a vonatkozásban talán nemzetközi értelemben is –, aki a természetet mint ökológiai szisztémát jelenítette meg, ennek mikro- és makrokozmoszának láthatóvá tehető jelenségeit összevetve mind a társadalom, mind az anyagi lényegű világegyetem dimenzióival. Ha körülnézünk a kiállításon, mintha a képeknél sokkal később keletkezett Világok arca: Baraka film képkockáinak pendantjait látnánk par excellence festői megfogalmazásban. Albert László a diktatúra, az elzártság és korlátozottság körülményei között, az akkori kicsinyes, önző, egymásnak feszülő hiúságokkal, viaskodásokkal terhelt társadalmi környezet ellenére a jelképes értelemben is rálátásos világfigyelő padlásműtermében rátalált a maga egyetemesen eredeti művészi világára, mellyel kortársai és utódai számára életművén keresztül a földi életünk szépségének egyetemességét, érzékiséggel teljes festőművészi egyediségben, emberi-lelki vonatkozásában egyszerűen felfogható, bibliai értelemben is szerethető módon a maga remek képi példázataiban újrateremtette.
Vécsi Nagy Zoltán 
*Elhangzott 2016. december 2-án a marosvásárhelyi Bernády Házban, az Albert László-emlékkiállítás megnyitóján Népújság (Marosvásárhely)

Barcsay-díj – 2016
Döntött a Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány díjkiosztó kuratóriuma, közzétette, kik kapják az idei elismeréseket. Amint Kónya Ferenc, az alapítvány egyik létrehozója írta értesítőjében, ebben az évben három fiatal művész részesül a díjban: Andrási Tünde (Lövéte), Fábián Emőke (Marosvásárhely) és Makkai-Kovács Beatrix (Budapest). A kitüntetés a díjazottak csoportos kiállításon való bemutatkozására ad lehetőséget, amelyre majd a szentendrei Barcsay Múzeumban kerül sor. A Csíkszentmihályi Róbert készítette Barcsay-díj plakett mellett a három alkotó oklevelet, pénzjutalmat és a névadó önéletírását is átveheti. A díjátadó ünnepségre 2017. január 14-én kerül sor Szentendrén, a Barcsay Múzeumban. Népújság (Marosvásárhely)

Bartók Béla marosvásárhelyi kötődései
Ziegler Márta-emlékplakettet avattak
Csütörtökön délután a Maros Megyei Tanács és a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia Bartók Béla születésének 135. évfordulója tiszteletére szervezett rendezvényén megkoszorúzták a zeneszerző köztéri szobrát, felavatták első feleségének emlékplakettjét a Kultúrpalotában, és egy emlékhangversenyre is sor került. A rendezvényt felkarolta Magyarország Külgazdasági és Külügyminisztériuma és a csíkszeredai főkonzulátus. Kora délután sajnos csupán alig egytucatnyi érdeklődő gyűlt össze a zeneszerző mellszobra előtt a nevét viselő utcában, hogy az ünnepi rendezvény első lépéseként koszorút helyezzenek el a talapzatra. Az alig néhány perces megemlékezésen Vasile Cazan, a filharmónia igazgatója beszélt Bartók Béláról, akinek élete, munkássága Marosvásárhelyhez is kötődik, s aki, mint elhangzott, szimbólummá vált a zenei életben, hiszen tiszta forrásból merítkezett, és egyformán felhasználta a magyar, a román és más nemzetek népzenéjét zeneműveinek megalkotásában.
A rendezvény 18 órától a Kultúrpalotában folytatódott, ahol a második szinten – ahova korábban már elhelyeztek egy Bartók-emlékplakettet –, ezúttal a zeneszerző első felesége, Ziegler Márta portréját, Hunyadi László alkotását avatták fel. A kezdeményező Csíky Boldizsár zeneszerző volt, aki sokat kutatta a marosvásárhelyi Ziegler Márta és Bartók kapcsolatát. A plakett leleplezése előtt Csíky Boldizsár elmondta: Bartók Béla egyrészt a korabeli bécsi zeneszerzők – többek között Strauss – munkáiból ihletődött, majd a népzene felé is fordult, s ebben nagy szerepe volt a marosvásárhelyi Ziegler Mártának, első feleségének, akivel 13 évig élt együtt. Márta nemcsak feleség volt, aki a háztartást vezette, hanem komoly zenei képzettségű szakemberként segítette Bartók Bélát a gyűjtőmunkában. A legutóbbi kutatások bizonyítják, hogy Márta kiment falvakra, és felkutatta azokat az adatszolgáltatókat, akiket érdemesnek tartott arra, hogy éneküket Bartók Béla gyűjtőmunkája során rögzítse, és csak ezt követően került sor a tulajdonképpeni felvételekre. És volt olyan is, ahol megmondta, hogy nem érdemes gyűjteni, mert nincs autentikus közlő. Bartók Béla elfogadta Márta tanácsait. Mi több, az asszony a nehéz és igen kényes műszert, a fonográfot is cipelte, működtette, miközben rögzítették a felvételeket. Bartók Bélának a Ziegler Mártával töltött időszak igen hasznos volt és alkotói gazdagság jellemezte, hiszen ekkor komponálta többek között A csodálatos mandarint, A kékszakállú herceget vagy A fából faragott királyfit, amelyeket ma a legismertebb Bartók-zeneművekként említenek. És ekkor lépett fel kétszer is a zeneszerző a marosvásárhelyi Kultúrpalotában – mondta többek között Csíky Boldizsár, majd hozzátette: azért kezdeményezte a rendezvényt, hogy bekerüljön a köztudatba az, hogy volt egy ilyen marosvásárhelyi asszony, akinek élet-útja a nagy zeneszerzőhöz kötődik, nem is akárhogy, hiszen együttlétüknek köszönhetően születtek meg a magyar kultúra örökségét képező zeneművek. Hunyadi László szobrászművész alkotásáról röviden azt mondta, örül annak, hogy egyre több, általa készített személyiség plakettje (többek között a dr. Bernády Györgyé) is a Kultúrpalotába kerül. A szobrász azon igyekezett, hogy Ziegler Márta portréja tükrözze személyiségét, emberségét s mindazt, amit talán Bartók Béla életében is jelentett. Ezt követően az emlékplakettet Ziegler Márta leszármazottja jelenlétében leplezték le. A 19 órakor kezdődő ünnepi hangversenyen Bartók-zeneműveket játszott a filharmónia Alexandre Myrat francia karmester vezényletével és ifj. Csíky Boldizsár (zongora), valamint Aurel Marc (oboa) közreműködésével. Azt megelőzően Csige Sándor, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja szólalt fel, aki korábban mind Bartók Béla köztéri szobrát, mind Ziegler Márta plakettjét megkoszorúzta a magyar kormány nevében. „Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és magyar haza javát” – ezzel a bartóki idézettel kezdte beszédét a főkonzul, majd kifejtette: Bartók egész életművét, életét ez a hitvallás vezérelte, mielőtt végleg elhagyta volna hazáját. A két világháború között többször is gondolt a Nyugatra való kivándorlásra, mégsem tudta rászánni magát. Inkább Kelet felé, a Kárpát-medence népdalkincsének tiszta forrása felé fordult. S ez volt élete legszebb időszaka is. „Mindenfajta politikai felhang nélkül elmondhatjuk, hogy Bartók Bélának George Enescuval való barátsága arra figyelmeztet, hogy a békés együttélés egyik alapvető feltétele egymás értékeinek elismerése, megbecsülése és tiszteletben tartása” – mondta a főkonzul, kiemelve, hogy Bartók élete, zeneművei is ezt igazolják. Azt is megtudtuk, hogy a koncertre Kocsis Zoltán zongoraművészt, karmestert is meghívták, sajnos a közönség már csak a nagy művész emlékének adózhatott egyperces néma csenddel. A koncert első felében a magyarországi külügyminisztérium közbenjárásának köszönhetően a közönség vetített képeken a Bartók Béláról szóló Mikrokozmosz című fotó- és dokumentumkiállítás anyagát láthatta.
Vajda György Népújság (Marosvásárhely)

Kevésnek bizonyult a nyolcezer szavazat
Bár az utolsó pillanatig reménykedtünk, de ezúttal nem kedvezett a visszaosztás a Temes megyei RMDSZ parlamenti képviselőjelöltjének, Molnár Zsoltnak, így újabb négy évre országgyűlési képviselet nélkül maradt a bánsági magyarság. A rendszer furcsasága, hogy Konstanca megyében kevesebb mint 400 szavazat elég volt egy képviselői mandátumhoz.
Molnár Zsolt csütörtök este az alábbiakat nyilatkozta a választási eredmény kapcsán: „A mandátumelosztás utolsó pillanataiban nyilvánvalóvá vált, hogy Temes megye nem tudta megtartani az RMDSZ-es parlamenti mandátumát. Sajnos ezúttal nem sikerült elegendő szavazatot összegyűjteni.
Mindezeken túl köszönetet mondok mindenkinek, akivel az elmúlt négy évben sikerült együttműködni a magyar közösségi élet gyarapításában és az RMDSZ munkájának gazdagabbá tételében. A bánsági szórványban ez létfontosságú munka volt. Különösképp köszönöm mindenkinek, akik ebben a kampányban mellém álltak és támogattak, sokszor több éves sérelmeket is félre téve. És ismételten köszönöm annak a több mint 8300 bánságinak, aki szavazatával is támogatta a Temes megyei RMDSZ-t.”
A választási eredmények kiértékelése még nem történt meg, de annyit elmondhatunk, hogy a temesvári magyarok ezúttal sem vallottak szégyent, hozták „nyári formájukat”. A helyhatósági választásokhoz képest a vidéki településeken voksoltak lényegesen kevesebben az RMDSZ-re és a hiányzó mintegy 2000 szavazat megbosszulta magát.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Erdélyi Magyar Civil Évkönyv 2015
A fesztivál-jelenség
Csütörtökön délután tartották a Jelen Ház kávézójában az Erdélyi Magyar Civil Évkönyv 2015 bemutatóját a szerkesztő (és az évkönyv koncepciójának kidolgozója), dr. Bodó Barna egyetemi tanár jelenlétében.
A Kölcsey Egyesület szervezésében sorra került rendezvényt Jankó András Kölcsey-elnök nyitotta meg, többek között azzal a megállapítással: a kötetből „a civilszervezetek tanulhatnak egymástól”.
Nagy István pécskai tanár a kötet bevezető tanulmányából (Bodó Barna: A birtokbavétel lépcsőfokai) idézett egy részletet, amely nagyszerűen összefoglalja a lényeget:
„Szerte a nagyvilágban egyre több a fesztivál, nálunk is, ahol a társadalom természetes rendje még mindig nem állt be. A fesztivál-jelenség végigkíséri az emberiség történetét. Kezdetben kultikus jellegűek voltak, a mai értelemben vett első fesztiválok a kultúra és a művészet ünnepei voltak, és megjelenésük a 19. század végére, a 20. elejére tehető.
Tájainkon a fesztivál egy helyi közösség ünnepe. Évente megrendezett, jellegükben hasonló vagy eltérő rendezvények sorozata. A legtöbb fesztivál előzményeként valamilyen helyi ünnepség, karnevál, ünnepi mulatság, vagyis hagyomány nevezhető meg. Fő szerepe a helyi közösség, az összetartozás tudatának a erősítése.
A fesztiválok szervezői többnyire a helyhatóság (városnapok), illetve civilszervezet (magyar napok, mintegy negyven országszerte). A jelenség 25 éves nálunk, de igazi felfutása az utóbbi évtizedben történt meg.
Ezért szentelte a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége a magyar napok jelenségkörének a 2015-ösErdélyi Magyar Civil Évkönyvet. Erdély 35 jelentős fesztiválját mutatjuk be bő fotóanyaggal illusztrált tanulmányokban, illetve sajtóösszeállításban. (...)
Az Aradi Magyar Napokat Ujj János mutatja be egy szépen illusztrált sorozatban.
Céljuk a kötettel, hogy bemutassák a jelenséget, hogy mi minden történik Erdélyben – 500 tételes fesztivál-adatbázis egészíti ki –, és ebben a közös keretben fel tudták mérni, hogy az utóbbi években miként alakult tájainkon a fesztiváljelenség.
A 324 oldalas, négyszínnyomású kötetet a szerkesztő, Bodó Barna összegző tanulmánya vezeti be, amit 17 olyan tanulmány követ, amelyek ugyanannyi városnapot, fesztivált, sokadalmat jár körül” – mondta Nagy István, s a majdnem tucatnyi szempontot is felsorolta, amelyek mentén 14 településnapról, fesztiválról és sokadalomról a sajtóban megjelent tudósítások és képek alapján tájékozódhatunk a két adatbázissal is kiegészített kötetből.
Nagy István ezt követően számos okos kérdést tett fel a szerkesztőnek, amelyekre az a tőle már megszokott módon, a kérdéskör alapos ismeretében, nagy szintetizáló képességgel, a részletekből is lényeges következtetéseket levonva válaszolt. Szó esett, többek között, a fesztiválok szervezőiről (helyhatóságokról és civilszervezetekről), a rendezvényeken közreműködő helyi önkéntesekről, a fesztiválszervezés részletkérdéseiről, költségvetéséről és a pénz előteremtéséről (meg szerepéről a fesztváválszervezésben), arról, hogy fokmérője-e a fesztivál a civil szféra fejlettségének stb.   
Bodó Barna, mintegy összefoglalóként, leszögezte: a fesztivál (városnap, falunap, sok néven futó egyéb rendezvény) a helyi közösséget mozgósítja, az egyént (magyarokról van szó) figyelmezteti, hogy a város, a helység a miénk (is), ugyanakkor a többség figyelmét is felhívja, hogy velünk számolni kell.
Hozzátenném, amiről egyébként szó is esett: ha valamit ad magára, akkor kulturális rendezvény, megnyilvánulás is, nem egyszerű olcsó eszem-iszom szórakoztatás.
Külcsínyében (a borítóra gondolok) igen szerény, belbecsében (tartalmára, nagyszerű fotóira) kiváló és hasznos könyv. Talán egy jobb címmel (ezt a szerző is elismerte), a mai viszonyokhoz képest nagy (ezer) példányszámú, kivételes nyomdai kivitelezésben megjelent kötet jobban eladhatóvá vált volna. Mindazok, akik az országban bárhol nagyobb szabású magyar rendezvényeket szerveznek, sokat tanulhatnak belőle.
Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad)

Hetekig lehetne mesélni…
Kolozsi Gergely István kötetét mutatták be a Gaudeamusban
Kolozsi mesék (Stúdium, Kolozsvár, 1996), Kolozsi pitvaros udvarokban (Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 2001), Mikor legvígabb a székely? (Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 2007) és más kötetei után, a Művelődés Egyesület gondozásában idén jelent meg Kolozsi Gergely István legújabb könyve, az Elhangzott a szó, amelyet csütörtökön délután mutattak be a Gaudeamus könyvesboltban. A kiadványt Szabó Zsolt kiadóvezető ajánlotta az egybegyűltek figyelmébe.
A méltató utalt arra, hogy a 96 éves szerzőnek már a tizenkettedik kötete a mostani, a fiatalságát, a háborús korszakot, illetve a hadifogság éveit eleveníti fel, és teszi mindezt a szüleitől, nagyszüleitől örökölt pompás elbeszélő- és íráskészséggel. – Életének nagy eseménye a magyarok negyvenes bevonulása és a honvéd élmények, amelyekről részletesen beszámol a könyvben, a besztercei lovas tüzérezred után a csíkszeredai, gyergyói, szombathelyi eseményeket is szinte naplószerűen írja le – hangsúlyozta Szabó Zsolt. Hozzáfűzte: Kolozsi Gergely István azt is vázolja, miként „kapták el és vitték málenkij robotra Focşani-on keresztül a Szovjetunióba, ahol majdnem két évet kellett lehúznia”. Mivel sok tekintetben hasonlít a sorsa az édesapjáéhoz – aki az első világháborúban volt tüzér, és három frontot járt meg –, az ő élményeit is „beledolgozta, újrameséli azokat”.
Kolozsi Gergely István már több mint tíz éve fogott hozzá az emlékei feljegyzéséhez, sok egyéb próbálkozás után a Szabadságban több részlet jelent meg a kötet anyagából. A történelem, az első és a második világháború, a szovjet hadifogság történései iránt érdeklődő olvasók kedves emlékeit olvashatják ezúttal a kiadványban, jegyezte meg a kiadó vezetője, és további munkára biztatta a szerzőt, elvégre a körülmények adottak: jó erőben van, memóriája kiválóan működik, szívesen mesél, és persze van bőven, amiről érdemes lenne beszélnie.
Hetekig lehetne mesélni az emlékekről, mondta Kolozsi Gergely István, kiemelve közülük azokat, amelyeket Csibi László székelyudvarhelyi születésű, Kolozsváron élő filmes is „egybegyűjtött” Édes Erdély, itt voltunk című munkájában. A dokumentumfilmben, amely tavaly szeptemberben elnyerte a XV. Lakiteleki Filmszemle megosztott fődíját, idős emberek mesélnek a magyar világról, köztük Dávid Gyula és a szerző is. Az est folyamán Kolozsi Gergely István úgy fogalmazott: „megéltem azt a négy kicsi évet, és hát olyan nagy volt a lelkesedés abban az időben, a 19-20 éves fiatalemberek mind önkéntes honvédnek jelentkeztek. Nem tudták, hogy milyen szigorúság van a honvédségnél, márpedig nagyon kemény volt, néha sértegettek is bennünket. Azt mondták az erdélyiekre az anyaországiak, hogy mámáligások”. Az Elhangzott a szóban olvasható élményeit fűzte tovább a szerző a bemutatón, majd dedikálással zárult az esemény. Szabadság (Kolozsvár)

Időutazók Erdélyben – egy vetélkedő élményei
A BBTE Magyar Történeti Intézet és a Buza László Egyesület immár harmadik alkalommal szervezte meg az erdélyi magyar középiskolások számára az Időutazók Erdélyben című történelmi vetélkedőt. Az immár hagyománnyá vált, 2014-ben indult kezdeményezést idén az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi eseményeinek szentelték.
A nagy sikernek örvendő és számos középiskolát és egyetemistát megmozgató vetélkedő célja az iskolai tantervben elhanyagolt 1956-os események megismertetése, a helytörténeti vonatkozások elsajátítása, valamint a fiatalok és a múlt közötti élő kapcsolat létrehozása, megerősítése volt.
A diákoknak több feladat-csoportot kellett megoldaniuk. Interjúkat kellett készíteniük településük és szülővárosuk 1956-os eseményeiről. Ezáltal nemcsak szülővárosuk történetével és a helyi „hősökkel” ismerkedhettek meg, de betekintést nyertek az oral  history, azaz a kollektív mentalitás és történelmi memória feltérképezésének nehézségeibe is. A diákoknak településük 1956-os emlékműveit, képzőművészeti alkotásait és az 1989 utáni sajtóban megjelent megemlékezéseket is össze kellett gyűjteniük, illetve 1956-os megemlékezést kellett szervezniük iskoláikban. A kutatásaik eredményeit a második fordulóban december 10-ig küldhették be. A magyar kormány által támogatott eseményt idén is a Bethlen Gábor Alapnál megpályázott ösztöndíjakkal jutalmazta a Buza László Egyesület.
Első díjban részesült Pataki Timea, a dicsőszentmártoni Andrei Bârseanu Elméleti Liceum 11. osztályos tanulója, aki a Dobai-perben elítélt Varga Lászlóval készített tartalmas interjút. Második díjat kapott az ugyancsak dicsőszentmártoni Chetan Andreea Sorina 10. osztályos hallgató. Harmadik díjas lett Zatoschill Ballai O. Andor a margittai Horváth János Elméleti Liceum 11. osztályos diákja.
Kiemelt díjat érdemelt a megható iskoladrámát előadó bukaresti magyar színjátszó diákcsoport 14 tagja. A BBTE Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese, Rüsz-Fogarasi Enikő és Ötvös István, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense által elnökölt zsűri számos különdíjat is kiosztott középiskolásoknak és egyetemistáknak.
Jövőre, a reformáció 500. évfordulója és a Balázs Ferenc Emlékév alkalmából Erdélyi Világjárók, Erdélyi Nagyutazók címmel szervezik a református peregrinus diákok és Erdély nagy utazóinak emléket állító vetélkedőt.
T. Szabó Csaba
 Szabadság (Kolozsvár)

Próbatétel-kötet Kolozsvár-ismeretből
Zsigmond Ilka moderálásával mutatták be csütörtök este a Bocskai-házban Takács Gábor Kérdezz-felelek Kolozsvár történetéből című kiadványát.
Ismertetőjében Gaal György, a Kelemen Lajos Társaság elnöke elmondta: a kötet főleg serdülőknek készült, de minden korosztálynak tanulságos. Nyolc éve határozta el a KLMT, hogy vetélkedőt rendez tizenegyedik és tizenkettedik osztályos fiatalok számára a kincses város történelmének, műemlékeinek és jelenének ismeretéből. Az ezeken használt feladványokat kiegészítve a szerző olyan kétszáz kérdést, illetve azok rövid skolasztikus válaszait sorakoztatta fel a kötetben, amelyek a felnőtteket is gondolkodásra késztetik. Az alkotás egyben képeskönyv is, mert László Miklós fotóművész jóvoltából minden páratlan számú oldalon a 700 éves város műemlékei bukkannak fel. Gaal György ugyanakkor egy szomorú bejelentést is tett: szerinte huszonöt évnyi, a műemlékvédelem szempontjából nagyon hasznos munka után ez a kiadvány lesz a megszűnőben levő Stúdium Kiadó utolsó „lehelete”.
Takács Gábor a kötet hivatásának a műemlékvédelem oszlopává válást nevezte meg. A rendezvényen levetítették a kötetben szereplő profi minőségű felvételeket, László Kinga pedig Bartalis János két kolozsvári témájú költeményét adta elő. Szabadság (Kolozsvár)

Ők nyerték a Fölszállott a páva tehetségkutatót
A dusnoki Aprók Gyermek Néptáncegyüttes nyerte el a közönségdíjat a Fölszállott a páva című népzenei és néptáncos tehetségkutató műsor pénteki döntőjében, amelyet a Duna televízió élőben közvetített. A legjobb határon túli produkcióért járó egymillió forintot Bálint Róbert pusztinai furulyás vihette el. 
A táncegyüttesek kategóriájában a felvidéki Csali Gyermek Néptáncegyüttes, szóló és párostánc kategóriában Albert Csaba, a hangszeres szólisták és zenekarok kategóriájában Horváth Áron cimbalmos, énekes szólisták és énekegyüttesek kategóriájában Erdélyi Luca vehette át az egy-egy millió forintos nyereményt Gáspár Bencétől, az OTP Bank Kommunikációs és Társadalmi Kapcsolatok főosztályának vezetőjétől.
Balog Zoltán miniszter az Emberi Erőforrások Minisztériumának különdíjait adta át: a legjobb határon túli produkciónak járó 1 millió forintot Bálint Róbert pusztinai furulyás, a legjobb hazai nemzetiségi produkciójának járó 1 millió forintos különdíjat Makula Zoltán jászberényi szólótáncos érdemelte ki.
Az OTP Bank különdíjait - egy-egy millió forintot - Gáspár Bence adta át Molnár Bencének, a dusnoki Aprók Gyermek Néptáncegyüttesnek, a Sarjú Bandának, a Jászság Gyermek Néptáncegyüttesnek és a mérai Czifra Néptánccsoportnak.
Gyúr Gabriellának adta át az 1 millió forintos különdíjat a Földművelésügyi Minisztérium és a Hungarikum Bizottság nevében V. Németh Zsolt környezetügyért, agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős államtitkár. A szolnoki Rotary Club Egyesület nevében Bartalos Zoltán ösztöndíjat nyújtott át Gyúr Gabriellának, további egy millió forinttal segítve a fiatal művészeti tanulmányait.
A Veresegyházi Medveotthon határon túli csoport számára alapított Mackó elnevezésű különdíját a Csali Gyermek Néptáncegyüttes vehette át az intézmény vezetőjétől, Bankó Lászlótól.
A Folklórfesztiválok Magyarországi Szövetségének képviseletében Szigetvári József a világszövetség meghívását adta át a kategóriagyőzteseknek a legjelentősebb nemzetközi gyermek népművészeti fesztiváljára: a Fölszállott a páva idei nyertesei 2017 nyarán Magyarországot fogják képviselni Tajvanon, az ILAN Nemzetközi Népművészeti Fesztiválon.
Sebő Ferenc, a zsűri elnöke kiemelte: a fellépő fiatalok megmutatták, hogy a hagyományban micsoda fantasztikus erők vannak, s hogy mennyire a közösséghez kapcsolódnak az egyéni teljesítmények is. Ezek a fiatalok meggyőztek minket arról, hogy számukra ez örömforrás, birtokolják és beszélik ezt a nyelvet - mutatott rá.
A Duna Médiaszolgáltató Zrt. televíziós médiaszolgáltatási igazgatója, Medveczky Balázs elmondta, hogy a televíziósok az értékmentők munkáját a Fölszállott a páva című műsorral próbálták támogatni, amely nemcsak tartalmát és lelkét tekintve magyar, hanem licencét tekintve is hazai termék. Kiemelte: büszkék arra, hogy a műsor bebizonyította, sem a népzene és néptánc, sem pedig a közszolgálat nem tűr meg magán port. "Képesek vagyunk megújulni és képesek vagyunk trendeket teremteni, hiszen a mai médiapalettán ritkaságszámba megy a valódi értékközvetítés és a jövőbe mutató képivilág-technika ötvözése" - fogalmazott.
A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA), valamint a Hagyományok Háza negyedszer megrendezett tehetségkutatójában a 6-14 éves fiatalok négy kategóriában mutathatták meg tehetségüket: külön versenyeztek a néptáncegyüttesek; az énekes szólisták és énekegyüttesek; a hangszeres szólisták és zenekarok; a táncos szólisták és táncospárok.
A zsűri elnöke volt Sebő Ferenc Kossuth-díjas zenész, a Nemzet Művésze; tagja Timár Böske táncművész, a Csillagszeműek művészeti igazgatója; Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa; Sebestyén Márta Kossuth-díjas énekes; Kocsis Enikő Harangozó-díjas táncművész, a Fitos Dezső társulat művészeti vezetője és Berecz István, az első Fölszállott a páva győztese, kétszeres aranysarkantyús táncos. maszol.ro

Huszonkét kastély egy kötetben
Bordás Beáta Erdélyi kastélyépítészet a historizmus korában (1840–1914) című könyvét mutatta be Weisz Attila művészettörténész, egyetemi adjunktus péntek délután a negyedik Adventi Könyvvásár keretében, Kolozsváron.
A könyv az egykori Kolozs, Torda-Aranyos és Alsó-Fehér vármegyék huszonkét kastélyát tanulmányozza. Weisz Attila úgy véli, a szerző olyan referenciamunkát dolgozott ki, amely az erdélyi kastélyok kutatásának egyik mérföldköve lesz. Túllép a száraz szakkönyvön, olvasmányos, bárki számára érdekfeszítően tárgyalja a témát.
A tanulmány a szerző doktori disszertációja, aki elmondta: 2010 óta foglalkozik a témával, három-négy éves kutatói munka áll mögötte, a szakirodalmi áttekintést pedig egy-másfél év alatt végezte el. Szakmai irányítója Kovács András volt. Mesteri dolgozatát az árkosi Szentkereszty-kastélyról írta, majd a doktori képzésre való beiratkozásakor egyértelmű volt számára, hogy újabb kutatásában a 19. század második felében épült kastélyokat akarja vizsgálni. A művészettörténész jelenleg a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban dolgozik, így valószínűnek látja, hogy az érdeklődési köre a festészet irányába fog elmozdulni, de a kastélyoktól sem akar elszakadani.
Az erdélyi kastélyok berendezése részben vagy teljesen megsemmisült
„A könyv témája lassan olyanná válik, mint a foci vagy a házépítés” – mutatott rá Weisz Attila. Azt tapasztalja, sokan úgy gondolják, hogy jól értenek a kastélyokhoz, a nemesi családok történeteihez. Bár ma több kastély látogatható, mint pár évvel ezelőtt, az épületek jó része nem hozzáférhető a kutatók számára a benne működő intézmények vagy a tulajdonosok miatt. A huszonkét vizsgált épületből öt ma már nem létezik, például a magyarfenesi Jósika-kastély.
„Valószínűleg Erdély Közép-Európa egyetlen olyan történelmi régiója, melyben kivétel nélkül minden kastély berendezése – bútorzata, kályhái, asztalos munkái – jelentős részében vagy teljesen megsemmisült, esetleg roncsai közgyűjteménybe kerültek” – vázolta fel Weisz Attila az épített örökségek jelenlegi helyzetét. Ugyanakkor üdvözölte a szerző azon vállalkozását, hogy a késői reformkor és a dualizmus kori kastélyépítészetét vizsgálta, mivel eddig ez fehér foltnak számított.
A foglalkoztatott és az elhanyagolt épületekről is lehet olvasni
A huszonkét épület esettanulmány-szerű bemutatását tizenkét alaprajzzal és tizenöt portréval is színesíti a szerző. Az egyik fejezetben például az épületek létrejöttének okait tárgyalja, amelyből kiderül, az épületek házasságkötés esetén jöttek létre, vagy abban az esetben, ha nem volt megfelelő megörökölhető rezidencia, vagy ez teljes mértékben hiányzott. Olyan híres épületekkel is foglalkozott, mint a szakmát és a közvéleményt is foglalkoztató bonchidai-, válaszúti- vagy marosújvári kastélyok, de olyanokat is kutatott, amelyeket a szakirodalom elhanyagolt vagy nem ismert, például a mezőzáhi Ugron-kastély. Weisz Attila szerint ugyanakkor ebben a könyvben ismerhetjük meg a legteljesebben a gyalui kastély zavaros, 19. századi tulajdonosi viszonyait és adatait.
A könyv az arisztokraták mindennapjaival is foglalkozik, például megtudhatjuk, hogy rengeteg szabadidejük volt, amit sokan művészettel töltöttek, a naplóírás mellett így is megörökítették az utazásaikat. Emiatt nem meglepő, hogy jónevű festők is kerültek ki az arisztokraták soraiból, például Huszár Ilona portréfestő. Ugyanakkor a kastélyokat övező kertekről, parkokról és ezek fontosságáról is olvashatunk Bordás Beáta könyvében. Arra is fény ferül, hogy a történelem néha megkövetelte, hogy számos kastély újraépüljön, például a magyar szabadságharc következtében a válaszúti és marosújvári épített örökségek is munkálatokra szorultak.
 Terepmunka, archív felvételek és szakirodalom ötvözete
A művészettörténet a történelem különleges ága, mivel különböző források és ezek egyidejű használata szükséges a műveléséhez – véli az egyetemi adjunktus. Erre Bordás Beáta könyve is jó példa, mivel a szakirodalmat saját terepmunkával, saját fotókkal egészítette ki. Emellett archív fotókat használt, századfordulós újságcikkeket elemzett – például a Vasárnapi Újság, a kolozsvári Ellenzék, Hazánk s a Külföld című lapokból –, de az arisztokraták, nemesek húsz-huszonegyedik századi interjúit is feldolgozta.
Az egyetemi adjunktus szerint „mint egy jó krimiben, a végén áll össze a kép”, a kastélybelsőkről szóló fejezet a kastély külső és belső ismertető jeleit, sajátos térszerkezetét ismerteti.  
A könyv szerzője azt bizonyítja, hogy a kastélyok történelme nem állt meg, rajtunk áll, hogy a kastélyokat ne hagyjuk elveszni – összegzett Weisz Attila.
A kötetet a Polis Kiadó adta ki, a beszélgetésen jelen volt Dávid Gyula, a kiadó igazgatója is.
Tasi Annabella maszol.ro

Kisebbség – Kultúra – Turizmus Csíkszeredában
Hogyan lehet a kisebbségi értékeket, felhasználni, beépíteni a turizmusba? – ezt járta körül Csíkszeredában a Kisebbség – Kultúra – Turizmus konferencián, a székelyföldi turizmus értékeivel és hiányosságait is kíméletlenül szembenézve a Hargita Megyei Kulturális Központ és az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala rendezvénye. A főszervezőktől kértünk kiértékelőt.
Kuriózumokban és felvetésekben gazdag szakmai fórum volt a Kisebbség – Kultúra – Turizmus rendezvénye Csíkszeredában. Az első ízben megrendezett előadássorozatra és vitákra szervezői újítás, valamint építő együttműködés révén kerülhetett sor - tudtuk meg. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) Hargita megyei munkatársa, André Zsuzsánna felkérte a Kulturális Központot és Ferencz Angéla igazgatót: legyenek partnereik, és a Nemzeti Kisebbségek Napja alkalmából találjanak ki egy jó programot.  Ötletbörzéjükön a Kulturális javaslata az volt, hogy az ilyenkor kézenfekvő folklór program helyett szervezzenek olyan rendezvényt, amely kevésbé ünnepi, viszont munkásabb, és létező problémára keres megoldást.  Így született meg a szakmai fórum ötlete, témája: hogyan lehet a kisebbségi értékeket, felhasználni, beépíteni a turizmusban, és felhívni a figyelmet, a régió kisebbségeinek a turizmusban hasznosítható kulturális értékeire.
„Nem titkolt szándékunk, a szakmai fórum révén rávilágítani arra, hogy egy ország kisebbségei nem valami privilegizált csoport, akik a többségi nemzettől csak a jogait követelik.  Tudatosítani szeretnénk, hogy a kisebbségi csoportok hagyományaiban, kultúrájában rejlő turisztikai potenciál kiaknázása révén a kisebbségek igen jelentősen hozzájárulnak az ország gazdasági fejlődéséhez. Nemcsak a turisztikai kínálatok palettáját színesítik, hanem anyagiakban is gazdagítják az országot” – mondta André Zsuzsanna.
A szervezők két részre osztották a fórumot. Az első tömbben előadók - Dr. Horváth Alpár, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egyetemi adjunktusa, turisztikai tanácsadó, Roxana Niculescu, az Országos Turisztikai Hatóság (ANT) brassói képviselője, Csibi József, a Székelyföldi TDM klaszter menedzsere - általánosan beszéltek a kisebbség – kultúra - turizmus kapcsolatáról. A második tömbben pedig a már létező jó példákat akarták bemutatni, ehhez kértek fel előadókat. A jó példák sorát már Csibi József elkezdte, jelezve, hogy a Gyilkos-tónál alig két hónapja átadott Via Ferrata mászóút immár az ezer látogatószámot is átlépte. Viszont, nehezményezte, hogy a helyi gasztonómiai kínálat, a helyi receptek és konyha szinte mindehol hiányzik a székelyföldi vendéglőkben, a gasztroturizmus még igen fejletlen.
Papp Zsuzsa, a Kovászna Megyei Kulturális Központ kulturálisörökség-védelmi szakelőadója 2017 tavaszán Norvég Alap támogatásával elkezdődő Kovászna megyei digitalizációs kezdeményezéseket ismertetett. Pál Zoltán korondi túraszervező, a Slow Tours Transylvania mintáján hagyományos mesterségeink újraértékelését és a turizmusban való szerepvállalását mutatta be saját, sikeres modelljén.
A Hargita Közösségi Fejlesztési Társulás részéről Köllő Izabella a „határturizmus”, „honvágyturizmus” gyakorlatát is elmagyarázta az etnoturizmus műfajban, amelyeket a társulás promovál is. Dr. Nyisztor Tinka néprajzkutató saját pusztinai tapasztalatait osztotta meg érdekes elbeszélésében, életszerű példákkal. Szintén gyakorlati kérdéseket hozott Lázár Csilla, a Spektrum Oktatási Központ ügyvezető igazgatója, az Erasmus oktatási mobilitás programra érkezett diákok és a kulturális turizmus kínálata összekapcsolásának tapasztalatáról. Hegedűs Enikő művészettörténész Csíksomlyó kegyhelyhez kapcsolható, nem mindenki által ismert műtárgyakra hívta fel a figyelmet. Gergely Edit kommunikációs szakember az új piacok kihívásait elemezte közönségkapcsolati- és marketingkommunikációs szemszögből, a 2017 karácsonyra megnyitásra tervezett, ezerfős kapacitású Borszék wellness kapcsán. Dr. Salló Szilárd néprajzkutató pedig a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont tájházainál szervezett programokat és kiadványokat ismertette.
Az előadásokat követően vitának is helyet biztosítottak, ahol a tennivalók, feladatok is megfogalmazódtak. „Térségünkben számtalan rendezvény van, amelyeket jórészt, sokféle okból, de magunknak szervezünk, miközben egyre inkább érződik az igény, hogy ezeket a turizmusban hasznosítsuk – fogalmazott a Maszolnak Ferencz Angéla - Ezt ismertük fel, hogy szorosabbra kell fűznünk a kapcsolatot a rendezvényszervezők, értékteremtők, és az értékesítők között, akik piacra tudják vinni sajátos értékeinket. Akkor tudunk együttműködni, ha megismerjük és megértjük egymás motivációit, gondolkodásmódját, és nyitunk egymás felé. Például a piaci szereplők figyelmét fel kell hívnunk a hitelesség kérdésére, másrészről szükséges, hogy a rendezvényszervezők jelezzék idejekorán programjaikat, hogy tálalható formába kerüljön a turisztikai csomagokba.”
Kérdésünkre, lesz-e folytatása a fórumnak, André Zsuzsánna elmondta: ez a kezdeményezés teljesen illeszkedik a DRI intézményi küldetéséhez, valamint a résztvevőktől is az a visszajelzés, hogy szükség van ilyen fórumokra, ahol a turisztika és kultúra képviselői találkozni tudnak. „Elindulhat egy valóban kölcsönös és termékeny párbeszéd, amelynek következtében mindenki azzal tud foglalkozni, amiben igazán jó, ahogyan Pál Zoltán is mondta: a kézműves alkothat, a turisztikai szakember pedig oda viszi a turistát és anyagi értéket rendel, az amúgy is értékes a tárgyi/szellemi hagyományaink mellé.  Ez a DRI hivatalos küldetése: „a nyelvi és a népi műveltség sokszínűségének népszerűsítése, a faji- és idegengyűlölet megelőzése, a közös értékek és a kultúrák közötti párbeszéd művelése a Romániában élő nemzeti kisebbségek védelmi rendszerének megerősítése érdekében.”
A fórumot megnyitó Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, arról biztosította a szakembereket: a megye teljes támogatását élvezhetik azok a koncepciók, melyek nyomán megszületnek azok a turisztikai programcsomagok, amelyekre nagy szükség van a Hargita megyei vendégéjszakák növeléséért, és amelyek kiajánlhatók a román turistáknak is.
Gellért Edit maszol.ro

ERDÉLY – A CSÍKSOMLYÓI BÚCSÚNAK NINCS HELYE A ROMÁNIAI UNESCO-LISTÁN- Szőttes
Az erdélyi örökségre súlyos árnyék vetül, amely megakadályozza, hogy a csíksomlyói búcsú felkerüljön az UNESCO reprezentatív szellemi kulturális örökséglistájára. Bukarestben jól tudják, hogy ennek a vallásos zarándoklatnak magyar nemzeti vonatkozása is van, sőt talán az a hangsúlyosabb. Ellenben Románia a Moldvai Köztársasággal karöltve idén már a második közös szellemi örökségelemét terjesztette fel: a 2013-ban elfogadott kolindálás (karácsonyi éneklés) mellett most már a faliszőnyegszövés is szerepel a listán.
Románia és a Moldvai Köztársaság szellemi, kulturális egységét okosan népszerűsítik a nemzetközi szervezet felületein, mert az már félig-meddig nyilvános, hogy sokan a politikai egységét is szívesen látnák. Az UNESCO kulturális profilja sem más, mint egyfajta országimázs-felület, és a bőszen hirdetett kulturális sokszínűség önmaga csapdájává válik, mert egy kisebbség kultúráját csak azon ország terjesztheti fel, amelyiknek a területén él. A bizottság értetlensége Csíksomlyó kapcsán is világos volt…
De az épített örökségünkkel sincs másképp, hiszen a Batthyáneum könyvtár ügye is megoldatlan. A XVIII. században Batthyány Ignác erdélyi római katolikus püspök alapította gyulafehérvári könyvtár és csillagvizsgáló épületét, gyűjteményét már régóta visszaköveteli az egyház. A román fél pénzt, paripát, fegyvert ígért, azaz teljes restaurálást, de az egyház csak jogos tulajdonosként hajlandó velük együttműködni. E hónapban derült ki, hogy a per következő tárgyalását jövő év január 17-ére tűzte ki a gyulafehérvári táblabíróság – ahol az nyer, aki jobban tud latinból fordítani. Segesvár világörökségi helyszínén is elpalástolják a szász múltat, mert még mindig jobb egy képzeletbeli személyben megtestesült román fejedelem képét, Drakulát reklámozni, mint egy mára elvándorolt-elfogyott népcsoport múltját bemutatni. Ugyanez történik Fogarason, az erdélyi fejedelmek téli szálláshelyén, ahol mindenről szó esik, csak a magyar múltról nem. Tény és való, hogy a román állam elhanyagolta és elhanyagolja az erdélyi magyar kulturális örökséget, ahhoz a részéhez pedig, amelyet nem szolgáltatott vissza jogos tulajdonosainak, foggal-körömmel ragaszkodik.
A rendszerváltások után a kelet-közép-európai országoknak is kodifikálniuk kellett a kulturális örökséget, ha az Európai Közösség jogi, tudományos és politikai elvárásainak meg akartak felelni. Azonban a fogalom bevezetése nem feltétlenül jelentette a vele járó társadalmi gyakorlat átvételét, illetve létét: ez inkább a kommunizmus utáni nemzetépítés céljait szolgálta. Kelet-Európában s így Romániában is feltűnő az egyházi-vallási jellegű örökség előnyben részesítése, ami azzal magyarázható, hogy az ortodox felekezet szervesen összekapcsolódik az adott nemzeti identitásokkal: a román világörökségi elemek között találjuk az észak-moldvai templomokat, a horezui kolostort, Sarmizegetuzát és a dák várakat, az erdélyi erődtemplomokat, a máramarosi fatemplomokat és Segesvárt. A dák erődítmények az eredet és ősiség mítoszát elevenítik meg, világörökségi helyszínként a dákoromán kontinuitást hirdetik, ez a pályázati anyagból is kiderül. A leírásokban mindig mellőzik vagy elhallgatják a magyar állam jelenlétét és befolyását, vagy igyekeznek tudomást sem venni róla az erdélyi, de még a moldvai területeken is.
– A román kulturális minisztérium semmit nem tesz az erdélyi magyar kulturális örökség védelméért, sőt tönkreteszi azt – mondta Hegedüs Csilla volt kulturális államtitkár. – A kastélyainkkal nem pályázhatunk, templomaink felújítására nem kapunk pénzt.
TAKTIKÁZÓ ÁLLAMTITKÁR
A csíksomlyói búcsút 2012-ben Kelemen Hunor RMDSZ-elnök kulturális miniszterként felterjesztette az UNESCO-listára. Nem sokkal a felterjesztés után az Ungureanu-kormány megbukott, a Victor Ponta által vezetett kormány pedig hanyagolta a kezdeményezést: a kulturális tárca nem küldött el idejében az UNESCO-nak számos technikai jellegű kiegészítést. 2014 márciusában az RMDSZ is belépett a harmadik Ponta-kormányba, a kulturális minisztérium élére visszatérő Kelemen Hunor pedig ismét beterjesztette a kezdeményezést. A pályázatot 2015 májusában iktatták az UNESCO honlapja szerint. A negyedik Ponta-kormányt 2015 novemberében Dacian Cioloş szakértői kormánya váltotta, Csíksomlyó ügye pedig látszólag tisztázódott: az UNESCO illetékes bizottsága 2016 júniusában úgy ítélte meg, hogy formai szempontból rendben van a pályázat. A beterjesztett javaslat alapját a Tánczos Vilmos néprajzkutató által összeállított dokumentáció képezte. Úgy tűnt, a hosszadalmas kálvária véget ér. Az UNESCO szellemi örökség szakértői bizottsága idén júniusban ült össze, és elemezte a dossziét, akkor kiderült, hogy a benyújtott dokumentáció teljes volt. És mégis, Addisz-Abebában, az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottságának ülésén (november 28. – december 2.) a román fél taktikázása és ravasz, mondhatni, udvarias visszakozása miatt elutasították a csíksomlyói búcsú felvételét a szellemi kulturális örökség reprezentatív listájára.
A hangfelvételekről kiderül, mi történt. Lehetett sejteni, hogy taktikázás lesz, mert a román fél kérte a két napirendi pont felcserélését. Azt akarták, hogy először a moldovai faliszőtteseket tárgyalják, és csak azután a csíksomlyói búcsút. Ezt azonban a 24 tagú bizottság tagjaként Magyarország megvétózta. Ezek után az értékelőbizottság ismertette a csíksomlyói búcsú pályázatával kapcsolatos ajánlását, miszerint a pályázat minden tartalmi feltételt teljesít, egyetlen, pusztán formai kifogás merült fel, mégpedig az, hogy a búcsú szerepel ugyan az országos Szellemi Kulturális Örökség jegyzékében, azonban a pályázat nem részletezi, hogy miképpen frissítik ezt a listát, és hogyan vonják be az érintett közösségeket ebbe a munkába. Alexandru Oprean államtitkárnak lehetősége lett volna szóban pótolni a hiányosságokat, erre többször volt példa a bizottságok történetében, és fel is vették a jegyzékbe az ily módon megvédett elemeket.
A csíksomlyói elem felterjesztőjének ravasz visszakozása miatt Cséfalvay Zoltán többször felszólalt, és egy módosító javaslatot próbált kezdeményezni, amelyet ha elfogadnak, a búcsút felveszik az UNESCO-listára. A bizottság ekkor nem értette, hogy ha a felterjesztő állam képviselője meghátrált, miért erőlteti egy másik állam az ügyet. Legyen ez az UNESCO szellemi szegénységi bizonyítványa.
Arra a vádra, hogy a megbízott, Alexandru Oprean államtitkár szabotálta az ügyet, Corina Şuteu kultuszminiszter azt felelte, hogy erről szó sincs, csak a kiegészítés miatt odázták el a búcsú ügyét. E formai vétség mögé bújva jól el lehet bújni a felelősség elől is.
LATIN VÉGRENDELET
A gyulafehérvári Batthyáneum a legnagyobb értékű ingatlan és gyűjtemény, amelyet az erdélyi magyar egyházak visszaigényeltek az államtól. A 65 ezer kötetes, 1650 középkori kéziratot őrző könyvtárban van a Romániában fellelhető kódexek és ősnyomtatványok háromnegyed része. A kódexek egyikét, a 810-ből származó Codex Aureust 25 millió dollárra biztosították, amikor 2002-ben rövid időre Németországba szállították.
Ám az épületet restaurálni kell, az értékes gyűjteményt pedig digitalizálni, hogy könnyebben váljon kutathatóvá. De a római katolikus egyház csak jogos tulajdonosként hajlandó együttműködni a kormánnyal a Batthyáneum visszaszolgáltatását követően.
Potyó Ferenc általános helynök szerint a 2002-es törvény alapján benyújtott, a Batthyáneum mellett az ezzel együtt államosított ingóságokra is kiterjedő restitúciós keresetet tavaly szeptemberben tárgyalta a restitúciós bizottság, és a főegyházmegye számára kedvezőtlen döntést hozott. Az ítéletben arra hivatkoztak, hogy a visszaigénylő nem azonos a telekkönyvben szereplő egykori tulajdonossal, ugyanis a könyvtárat és az ehhez tartozó csillagvizsgálót az érsekség kérte vissza, miközben a telekkönyvben a Csillagda bejegyzés szerepelt tulajdonosként. Potyó megmagyarázta, hogy az alapító Batthyány Ignác püspök idején általános gyakorlat volt, hogy nem magát az egyházat, hanem az egyház valamely belső egységét tüntették fel tulajdonosként.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága egyébként már 2012-ben kártérítés fizetésére kötelezte a román államot, mert évtizedeken át nem hozott döntést a Batthyáneum visszaszolgáltatásának ügyében. A strasbourgi bíróság azért marasztalta el Romániát, mert 1998-ban sürgősségi kormányrendelettel szolgáltatta vissza az épületet az egyháznak, de ténylegesen azóta sem.
A könyvtárat a római katolikus egyháztól vette el a kommunista állam, ám visszaszolgáltatását mindeddig Batthyány Ignác püspök végrendeletére hivatkozva halogatták. És a januári tárgyaláson a latin döntheti el a könyvtár sorsát. A püspök 1798-as végrendeletében a katolikus egyházra és Erdély provinciára hagyta a gyűjteményt. A román állam képviselői úgy értelmezik, hogy Erdély provincia jogutódjaként a román állam is jogosult a gyűjtemény tulajdonjogára. Az épület tulajdonjogáról szóló első perben ezt az érvelést elfogadva a bíróság az állam javára döntött.
A végrendelet fordítása döntheti el az ügyet januárban. A korábbi tárgyalásokon az állam képviselői Ioan-Aurel Pop kolozsvári történészt, a Babeş‒Bolyai Tudományegyetem rektorát, az egyház képviselői pedig Buzogány Dezső református teológiai professzort kérték fel a végrendelet lefordítására. Ioan-Aurel Pop fordítását az egyház képviselői kifogásolták az ügy korábbi tárgyalásán, ezért most Buzogány Dezső is elküldte a táblabíróságnak az általa készített fordítást.
JELKÉPEK HÁBORÚJA
Az örökségek és jelképek háborúja más csatatereken is zajlik. Idén májusban a román közigazgatási minisztérium levélben hiányolta a dák szimbólumokat a sepsiszentgyörgyi városzászlóról. Antal Árpád polgármester szerint a helyi önkormányzat az új zászlótörvény alapján még januárban elfogadta a vonatkozó határozatot, a címert a román kormány és annak heraldikai bizottsága már jóváhagyta. A szaktárcától kapott levélben azt írták, hogy a háromszéki prefektus véleménye szerint a javasolt sepsiszentgyörgyi zászló nem tükrözi reprezentatív módon a helyi lakosság összetételét, és a heraldikai szakember véleménye ellenkezik a valósággal, tekintve, hogy a zászlón nem szerepelnek dák szimbólumelemek, holott Erdély-szerte fellelhetőek a dák kultúra elemei. Ilyen esetekben látszik, hogy a dákoromán elmélet sokszor napi gyakorlattá válik. És akkor is, amikor a marosvásárhelyi táblabíróság jogerős ítélete értelmében el kellett távolítani a csíkszeredai városháza tanácsterméből a magyar és a székely zászlót, illetve a város lobogóját.
Idén tavasszal a felújított dévai vár átadóján a dévai múzeum munkatársa beszédében csak a környéken élt dákokat, rómaiakat és más népeket említette. Egy szót sem ejtett IV. Béla (1235–1270) királyról, pedig ő indította el az országos várépítési programot az 1241–42-es tatárjárás pusztításai miatt. A Kárpát-medence várainak nagy része ebből a korból származik, s Déva várát oklevélben először 1269-ben említik. Ám az átadón a magyar múlt olyan észrevétlen maradt, mint a várba falazott Kőmíves Kelemenné.
Szerencsére a marosvásárhelyi várat viszonylag jól restaurálták, ám a közepére félgömb alakú üvegkupolát építettek, ahol majd turisztikai információs iroda működik, a pincében pedig stílusos illemhely. Az éktelen épület arányai megbontják a vár terét, mert noha a Louvre-nál a piramis az épület egyharmadáig ér, a várbeli üvegketrec magasabb a várfalnál.
Pataki Tamás
Magyar Idők (Budapest)

„Ne legyen hiábavaló hőseink, vértanúink áldozata!”
Tőkés László és hívei idén is megemlékeztek Temesváron az 1989 decemberében kitört népfelkelésről és antikommunista forradalomról, amit azt a román reformkommunisták titkosszolgálati közreműködéssel államcsínnyé degradáltak.
Bár számos forrás 1989. december 16-át adja meg a romániai forradalom kezdőnapjának, valójában egy nappal korábban, december 15-én zajlott le a temesvár-belvárosi református templom előtt az a szimpátiatüntetés, amely élőlánccal próbálta megakadályozni Tőkés László lelkipásztor és családja erőszakos kilakoltatását és deportálását. A spontán védő-tiltakozó akció alatt az egyházközség magyar tagjaihoz más nemzetiségű és felekezetű helybéliek is csatlakoztak. A békés demonstráció másnap fejlődött az egész Temesvárt átfogó rendszerellenes lázadássá, amikor a kommunista karhatalom erőszakkal próbálta megfékezni a népharagot.
A Mária téri református palotán álló emléktáblák a történeti hűség jegyében, tárgyilagos rövidséggel, négy nyelven jelzik: „Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom. 1989. XII. 15.”  Az erről megfeledkezni nem hajlandók az idei, immár 27. évfordulón is elhelyezték koszorúikat az épület falán, az akkori főszereplő, a volt temesvári református lelkipásztor jelenlétében. Tőkés László európai parlamenti elfoglaltsága miatt nem december 15-én, hanem egy nappal később, 16-án gyűlt össze a maroknyi emlékező az emléktábláknál, hogy felidézzék az egykori bátrak kiállását, a hősök és áldozatok – sajnos egyre halványuló – alakját. A püspök szóvá is tette itt a forradalom mai hivatalos értelmezésének kettőségét, a román állami intézmények és a temesvári önkormányzat álságos viszonyulását az akkor történtekhez. Nemcsak az események alattomos „magyartalanítása” fölháborító, hanem az is, hogy a forradalomban való részvételük okán olyan személyek is díszpolgári címet kaphattak Temesváron, akik 1989 előtt együttműködtek a kommunista politikai rendőrséggel, a hírhedt Securitatéval. Tőkés László azt is fájlalta, hogy ma már szinte nyoma sincs annak az etnikai és felekezeti összhangnak és egyetértésnek, ami 1989 decemberében Temesvárott, majd pedig az egész Romániában megnyilvánult a nyomorító hatalom ellenében. Az emlékezés és tisztelgés koszorúinak elhelyezése, a közös fohászkodás és zsoltáréneklés előtt annak a reményüknek adtak hangot a fejet hajtók, hogy mégsem lesz hiábavaló a néhai forradalmárok kiállása és a lázadók vértanúsága.
A belvárosi templomtól az Új Ezredév Református Központba vonultak az emlékezők, ahol közösségi fórumra és kerekasztal-beszélgetésre került sor „1989. Forradalom! Ellenforradalom? Párbeszéd. Szabadság. Demokrácia” címmel. Gazda István lelkipásztor igei köszöntője és az énekkar szolgálata után a rendezvényt – amelynek a temesvári „Baráti esték” idei utolsó alkalma nyújtott keretet – Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke nyitotta meg, köszöntve a szép számban egybegyűlteket, majd átadta a szót Szilágyi Zsoltnak, aki az egykori forradalmi közösség tagjaként és Tőkés László mellett mindmáig kitartó munkatársként moderálta a fórumot. Mind Bodó, mind Szilágyi utaltak rá bevezető mondataikban, hogy az 1989-es sorsfordító események két főszereplőjét köszönthetik a két előadóban, Borbély Imrében és Tőkés Lászlóban.  
A bukaresti parlament volt tagja, a Magyarok Világszövetségének sok éven át egyik vezetője, Tőkés László egyik harcostársa és stratégája, Borbély Imre a tisztázás szándékával igyekezett rövid áttekintését adni annak, ami 1989-ben és azután történt a rendszerváltás vonatkozásában. Úgy vélte, Romániában mintegy másfél évtizede a történelem arcátlan átírása zajlik, melynek az a célja, hogy feledtessék az 1989-es temesvári események magyar komponensét és Tőkés László szerepét. Ehhez különféle ügynökelméleteket és hamis forgatókönyveket gyártanak, amelyeket a hazai és külföldi média segítségével hint el és nagyít fel a román nemzetállami propagandagépezet. Borbély szerint a Tőkés László ellenállásából kibontakozott temesvári népfelkelés és az ezzel szembeni fegyveres fellépés érlelte meg a Temesvárra rendet teremteni küldött katonai vezetőkben azt a meggyőződést, hogy innen már nincs visszaút. Ezért a hadvezetés és a titkosszolgálat egy része megszervezte azt az államcsínyt, amely Moszkva kiválasztottját, Ion Iliescut emelte pajzsra. A puccsisták a televízióban közvetített, terroristákra vonatkozó álhírekkel teremtették meg a forradalmi hangulatot, és sulykolták a köztudatba Iliescu és cinkosai forradalmi szerepét. 
Borbély Imre szerint az államcsíny kitervelőinek szükségük volt Tőkés Lászlóra a puccs külföldi legitimációjához. Ennek fényében 1990-ben még esély lett volna a magyar autonómia elfogadtatására, de a magyarság önszerveződésében az autonómiától rettegő, Iliescuék által Király Károly ellenében preferált Domokos Géza nézetei érvényesültek. A most vasárnap tartott romániai választásokon kirajzolódott erőviszonyok, az „ország térképének bevörösödése” pedig tovább gátolják majd a magyar autonómiatörekvéseket. 
A fórumot moderáló Szilágyi Zsolt, aki egyben az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, azzal a kérdéssel adta át a szót Tőkés Lászlónak, hogy vajon 27 évvel a forradalom után milyen érzésekkel tér vissza Temesvárra az, akinek a kommunista rendszerrel szembeni ellenállása vezetett el 1989 decemberében a Ceaușescu-rezsim bukásához. „Elindultunk akkor az ígéret földje felé. Huszonhét év telt el a negyven évi vándorlásból. Most az eltévelyedés állapotában vagyunk” – élt a bibliai párhuzammal az egykori temesvári lelkész, aki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében, annak elnökeként is üdvözölte az egybegyűlteket, köztük több egykori hívét és védelmezőjét. Sajnálatosnak nevezte, hogy akkor nem sikerült gyors és egyenes úton elindulni a közösség céljai felé. „Kár, hogy nem tudtuk kamatoztatni Románia szempontjából is, magyar szempontból is azt az óriási politikai tőkét, amit Temesvár jelentett” – mondotta. Ezzel a politikai tőkével az autonómia ügyét is elő lehetett volna mozdítani – utalt Borbély Imre megállapítására. Ám oly hosszú ideje tart az erdélyi magyarság útkeresése, hogy felemás érzésekkel jön Temesvárra is a forradalmi évfordulóra, mert azt tapasztalja, hogy a Securitate túlélte a rendszerváltozást. A forradalomban betöltött szerepéért kapott Románia Csillaga érdemrend megvonása mögött is az egykori kommunista politikai rendőrség erőit sejtette Tőkés László, aki egyetértett az előtte szóló elemzésével, amely a titkosszolgálatok háttérhatalmi, állam- és társadalomszervezési szerepét domborította ki. Egyúttal aggodalmának is hangot adott, amiért gáttalanul és büntetlenül rágalmazzák az egykori rendszerváltókat, minden lehetséges fórumon és alkalommal. Lépten-nyomon hazaárulónak és a román nép ellenségének kiáltják ki őt magát is. „Maholnap jön értem a fekete autó” – jegyezte meg keserű iróniával erdélyi EP-képviselőnk.
Tőkés László a továbbiakban méltatta a Temesvár Társaságot mint az egyik fehér foltot a román  posztkommunista feketeségben, de megemlített olyan hajthatatlanokat is, akik máig küzdenek a múlt maradéktalan feltárásáért és a bűnösök elszámoltatásáért. Kitért az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának áldásos tevékenységére – amelynek egyik védnöke ő, míg Szilágyi Zsolt a vezetőségi tagja –, a prágai székhelyű szervezet nemzetközi szinten képviseli a kommunista múlttal való szembenézés és a törvényes igazságtétel programját. Egyúttal köszöntötte is a repülőtérről időközben megérkező Neela Winkelmanovát, a platform igazgatóját, aki a hozzászólások rendjén a szervezet törekvéseiről és eredményeiről tartott rövid beszámolót.
A hallgatóság soraiból jövő kérdések és megállapítások után válaszokra és konklúziókra került sor, Tőkés László például azt mondta: „Magyarországon a kádári ellenforradalom a forradalmat kiáltotta ki ellenforradalomnak. A kommunisták úgymond átpozicionálták magukat. Nagyjából itt is ugyanez ment végbe az átrendeződéskor, csak itt nem fojtották vérbe a forradalmat, hanem az élére álltak, és kikiáltották magukat forradalmároknak.” Majd három évtizeddel a diktatúrától való megszabadulás után a rágalmazás és a történelemhamisítás szabadsága valósult meg Romániában, a szabad szólásért pedig továbbra is büntetés jár – lásd a román állami kitüntetés megvonását.
December 17-én a Temesvár Társaság rendezvényeivel folytatódtak a „nem hivatalos” forradalmi megemlékezések a Béga-parti városban. Délben kerekasztalnak volt helyszíne a civil szervezet Teréz bástyabeli szalonja, ahol a kommunizmus bűneiről való megemlékezés Romániában, valamint a kommunizmus utóhatásainak megszüntetése a román társadalomban, beleértve az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának munkáját volt a fő téma. Délután a Securitate dossziéinak kutatásairól szóló tényfeltáró kiadványt mutattak be egy Dóm téri könyvesboltban, majd ebben a témában folytattak eszmecserét a Temesvár Társaságnál. Kényszerű távollétében Tőkés László román nyelvű levélben fordult az emlékkonferencia szervezőihez és részvevőihez, amelyet Szilágyi Zsolt olvasott fel – tudatta az EP-képviselő sajtóirodája.
itthon.ma/erdelyorszag

Etnikai tisztogatás?
Nem hazudtolta meg önmagát Ioan Lăcătușu, a Románok Kovászna, Hargita és Maros Megyei Civil Fórumának vezetőségi tagja a Román Akadémia által az ország nemzeti ünnepe alkalmából szervezett tudományos ülésszakon.
Felszólalásában ugyanis reményét fejezte ki, hogy két év múlva, a nagy egyesülés százéves évfordulóján „Románia a szívében levő nemzetiségi enklávék nélküli egységes államként fog megjelenni, mert ha az ország szíve beteg, az egész ország beteg lesz.” A tévedések elkerülése végett arra is rámutatott, hogy országa szívének az általa következetesen Délkelet-Erdélyként emlegetett Székelyföldet tekinti.
Üzenete egyértelmű, és szándéka nyilvánvaló: a székely-magyarok jelenléte beteggé teszi Romániát, ezért záros határidőn belül meg kell tisztítani tőlünk az országot. Nekünk, érintetteknek pedig nem árt, ha óhaját komolyan vesszük, mert megfogalmazásával Lăcătușu tulajdonképpen egy ellenünk jól megtervezett támadássorozat ideológiai alapjait rakta le. Ráadásul felső jóváhagyással, hiszen döbbenetes kijelentése az ország első számú tudományos intézetének az égisze alatt hangzott el, anélkül, hogy ellene bárki tiltakozott volna, vagy tőle legalább utólag elhatárolódott volna. Ugyanakkor ne feledjük, a történelem folyamán minden etnikai tisztogatás ilyen és hasonló indoklással vette kezdetét. Megvalósításának viszont többféle módja van, az elvándorlást kikényszerítő ellehetetlenítéstől, félelemkeltéstől és zaklatástól, az erőszakos beolvasztáson át, a fizikai megsemmisítésig.
Az életkörülményeink tudatos megnehezítésének és megélhetésünk bizonytalanná tételének már hosszú évtizedek óta szenvedő alanyai vagyunk, mint ahogy a hatalom visszaéléseinek és packázásának is, azonban még mindig létezünk. Éppen ezért hamarosan ellenségeink taktikaváltása várható, ami kétségtelenül a már rég emlegetett óriásrégiók létrehozásában fog megnyilvánulni – egyelőre. Ennek megakadályozására kell tehát a képviseletünknek felkészülnie, de mi magunknak is, mert egy ilyen méretű támadás kivédése csak egységes fellépéssel, vagyis a politikai küzdelem és polgári engedetlenség ötvözése által lehetséges.
Bedő Zoltán 
[Forrás: Székely Hírmondó] itthon.ma//szerintunk

„Nem a problémáinkkal, hanem a tehetségeinkkel kell megjelenjünk külföldön”
Huszonhét ifjú zenész jelentkezett a Művészeti Alap Értetek Egyesület (Artstart4U) által Csíkszeredában tartott kétnapos mesterkurzusra, melynek egyik célja az volt, hogy felkészítse a jelentkezőket a Virtuózok című tehetségkutatón való megmutatkozásra.
A komolyzene iránt érdeklődő fiatalokat szólította meg az Artstart4U mesterkurzusa, akik pénteken és szombaton a Nagy István Művészeti Középiskolában elismert szakemberek segítségével fejleszthették zenei tudásukat. Bolyky Zoltán karmester hasznos tanácsokkal látta el a mesterkurzus résztvevőit, Megyimóreczné Schmidt Ildikó a zongora szakos diákokat, Tornyi Beáta és Lakatos György a hegedű, Kovács Lóránt a fuvola, Molnár Levente pedig az ének szakosoknak tartott egyéni konzultációkat. 
Molnár Levente, csíkszeredai operaénekes, az egyesület elnöke a mesterkurzus megnyitóján elmondta, nem a problémáinkkal, hanem a tehetségeinkkel kell megjelenjünk külföldön. Úgy véli, noha bármerre jár, a legjobb zenekarokban sok magyarral találkozik, a magyar zenészeket elismerik külföldön. Rámutatott, Székelyföldön is nagy szükség van a mesterkurzusokra.
„Amikor én voltam cseperedő tanonc, akkor itt nem volt ilyesmi, hogy jöttek volna külföldi, friss vért hozó emberek, és új cseleket, technikákat mutattak volna. Egyetemista koromban kerültem el először egy ilyen kurzusra, és örök nyomot hagyott bennem. Úgy látom, közelíteni kell a tanárokat a diákokhoz. Nagyon fontos a mester és tanítványa közötti jó kapcsolat kialakítása, mert enélkül nincs siker ezen a pályán. Mindig kell egy kontroll, egy segítség. Szeretnék ebből hagyományt teremteni, szeretném azt, hogy ha az erdélyi gyerekek legalább olyan esélyeket kapnának, mint a magyarországi gyerekek. Szeretném ösztönözni és bátorítani az itthoni tanárokat is, hogy jó, ha látják, más hogy áll hozzá egy gyerekhez, mit tud vele kezdeni, milyen új technikája van, milyen skálája, mi az ami igazából a gyereket beindítja. Milyen mesterkurzusra, versenyre próbáljuk meg eljuttatni. Úgy érzem, hogy nagyon szép sikereket értünk el a Virtuózokkal, büszke vagyok rá.” Hozzátette, ha sikerül jó tehetségeket kinevelni, akkor fog hallani Székelyföldről, Erdélyről a nagyvilág.
A mesterkurzuson természetesen az a diák is részt vehetett, aki nem szeretne jelentkezni a tehetségkutató műsorban. Azok viszont, akik jelentkezni fognak, a helyszínen elkészíthették a felvételt, amelyet a jelentkezéskor be kell küldeni. A jelentkezéssel kapcsolatos információk megtalálhatóak a Virtuózok honlapján.
Péter Beáta Székelyhon.ro

Karácsonyi énekek a templomban
A sepsiszentgyörgyi unitárius templom adott otthont a Mesés karácsony zárókoncertjének: a civil kezdeményezésre tizenegy éve indult rendezvényen diákkórusok adnak elő különböző helyszíneken karácsonyi énekeket, kolindákat.
Tegnap az istentiszteletet követően az unitárius templomban a város két legjobb kórusa mutatkozott be az érdeklődő közönségnek: előbb a Plugor Sándor Művészeti Líceum Sipos Zoltán karnagy irányította Eufónia kórusa lépett fel, nevük „jóhangzás” jelentésének megfelelően gyönyörűen előadva a jól ismert és ritkábban elhangzó alkalmi énekeket. Az Eufóniát a Mikes Kelemen Főgimnázium egyesített diákkórusa követte, a Szőts Dániel vezette, nagy elismerésnek örvendő énekkar – az elmúlt években az országos kórusolimpiászon kétszer értek el harmadik, háromszor második és kétszer első helyezést – ezúttal is bizonyította, méltán díjazzák tudásukat.
 Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi vadászíró a Gyűjtemények Házában
Péntek délután a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában újabb könyvbemutatóra került sor. A magánintézmény 77. rendezvényén Szőcs Géza ny. egyetemi tanár bemutatta az 1934-ben Baróton született és a kézdivásárhelyi Erdészeti Műszaki Középiskolában 1952-ben érettségizett Deák István Marosvásárhelyen élő ny. erdőmérnököt, erdélyi vadászírót és hatodik, A szárnyasvad vadászata és védelme című könyvét, mely a kézdivásárhelyi Babusgató Kiadó gondozásában jelent meg.
Deák István arról beszélt, hogy a vadászkönyvek megírásához azt követően kezdett hozzá, hogy negyvenhárom év munka után nyugdíjba vonult. Legújabb vadászkönyvéről azt mondta, hogy „tudományos, tanulságos, közérthető, minden vad- és természetbarát számára hasznos könyv 190 színes fotóval és DVD-melléklettel, amely mintegy kilencven madár életviteléből mutat be mozzanatokat, és az illető madár hangja is hallható”. Nálunk magyar nyelven még nem jelent meg hasonló szakkönyv – tette hozzá a szerző. A vadászíró azt is kifejtette, hogy Romániában létezik vadászirodalom, de az főképpen román nyelvű, erdélyi magyar vadászirodalom azonban nem nagyon van, ezt az űrt próbálja pótolni. A könyvbemutatón közreműködtek a Molnár Józsiás-iskola zenetagozatos tanulói, Áda Nóra és Gergely Zsolt, akik zeneszámokkal tették ünnepélyesebbé az eseményt.
 Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Több száz gyermeknek adják át az örökséget (A népzene és népdal az életük)
Székelyderzsen született, édesanyjától tanulta a legszebb dalokat, amelyek egy életre meghatározták útját. István Ildikó és férje, a szentegyházi származású Mihály Pál hangszerjavító, hangszerkészítő muzsikus a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában és háromszéki falvakban kétszáz gyermeknek tanít népdalt és néptáncot, az elmúlt tizenöt esztendőt ideszámítva akár az ezret is eléri óvodás és iskolás tanítványaik száma. Tegnap véget ért az Ildikó vezette népdalszakkör karácsonyi előadássorozata, mától a Mihály család lélekben a karácsonyra készül. Náluk hagyományosan a csend és a nyugalom jelenti az ünnep varázsát. Mindezekről az 1807-ben református parókiának épült, általuk felújított sepsiszentkirályi otthonukban beszélgettünk.
– Az volt a szerencsém, hogy egyszerű családban születtem, ahol a népdal érték – indokolja Ildikó, hogy honnan ered a népdal iránti szeretete. – Édesapám juhász volt, édesanyám mellette a háziasszony. Szüleim nagyon szépen mulattak, sokat énekeltek. Édesapám és két fiútestvére szépen táncolt és énekelt, nagyapámtól örökölték, a génjeikben volt. Hárman vagyunk testvérek, és nyaranta mindig volt még hat-hét ember segítségként a juhok mellett, így voltunk mi nagy család. A faluközösség is összetartó volt. Fájlalom, hogy ez kiveszett. Régen, ha valaki elkezdett építkezni, a fél falu ott volt, családként élt a falu is, közösségként. Volt egy nagyon jó papunk, Katona Dénes, neki is sokat köszönhetünk, és ott a gyönyörű templom, annak is megvan az ereje. – A székelyderzsi dalok elkísértek a székelyudvarhelyi gimnáziumba is, az ének miatt egy éjszakára még fogdába is kerültél. Hogy történt ez? – Akkor Dr. Petru Groza Líceumnak hívták a székelyudvarhelyi középiskolát, jelenleg Tamási Áron Gimnázium. Az volt a szerencsém, hogy ahogy bekerültem a gimnáziumba, elég hamar a Venyige együtteshez csapódtam. Ez nagy dolog volt. Hetente egyszer jártunk táncházba, amit bizony akkoriban nagyon tiltottak. Tizenhat évesként egy éjszakát zárkában töltöttem amiatt, hogy a táncház végén mindig elénekeltük a Haza is kéne már menni kezdetű kalotaszegi hajnalit, ami azzal végződik, hogy „valamennyi magyar lány, piros pántlika haján, szeret is az engem igazán”. Talán ez volt a bűnünk, mert egyszer, ahogy a táncházból kijöttünk, négy lódenkabátos egy bentlakó társamat és engem elkapott, beraktak egy dubába, a fejünkre húztak egy zsákot, és azzal elvittek. A néptanács épületének egy sötét termébe vittek, ott jól elnáspángoltak, tenyerünket és talpunkat verték, és folyamatosan azért nyaggattak, mondjuk meg, ki biztatott, hogy ezt csináljuk, és kitől tanultuk. Természetesen minket senki nem kötelezett éneklésre. Ez volt 1986-ban.  Tíz év a színpadon
– Magyartanár akartál lenni, mégis a néptáncos, népdalénekes pályára léptél. – Szép Gyula székelyudvarhelyi muzsikus szorgalmazta, hogy ezt az utat válasszam. Akkor indult a Háromszék Táncegyüttes és Csíkszeredában a Hargita. Először a Háromszék hirdette meg a versenyvizsgát, de mivel akkor érettségiztem, nem tudtam járni a felkészítőkre, ezért Könczei Árpi azt mondta, nem teheti meg másokkal szemben, hogy felvesz. Szalai Zoli is ott volt a bizottságban, és szólt, hogy egy hét múlva Csíkszeredában is tartanak vizsgát. Így kerültem a Hargita együtteshez, ahol tíz évet töltöttem táncosként és énekesként. Sepsiszentgyörgyre úgy kerültem, hogy Pali megkérte a kezem. Akkor hívtak a Háromszék Táncegyütteshez, de nem vállaltam, mert családot akartam, és úgy gondoltam, le kell jönnöm a színpadról, inkább tanítok, de azért valahogy folytatnám az éneklést is, mert nagyon szeretem. A Plugor Sándor Művészeti Líceumban akkor működött a mindmáig egyetlen néptáncosztály, egy ideig helyettesítettem az oktatót. Aztán megszületett a kislányunk, Dorka, és gyermeknevelési szabadság alatt jártam néptáncot tanítani óvodákba, emellett egyénileg is felléptem, zenekar nélkül. Aztán megkeresett Szilágyi Zsolt, a Művészeti és Népiskola akkori igazgatója, és megkérdezte, elvállalnám-e a néptáncoktatást. Így kerültem oda ezelőtt tíz évvel. Alkalmazhattak, bár nem volt szakvégzettségem, de megvolt a tíz év régiségem a színpadon. 
Hegedű és ló
Mihály Pál Szentegyházán nőtt fel, tizennégy évesen került Székelyudvarhelyre iskolába állategészségügyi szakosztályba, mert az volt az álma, hogy állatorvos legyen. Édesapja cipészmester volt, a családnak volt egy kis gazdasága, Pali ott szerette meg az állatokat. Jelenleg is van lova, a lovaglás számára sport és kikapcsolódás, azt mondja, szabaddá teszi.  Székelyudvarhelyen a Szász testvérekkel, Józseffel és Lőrinccel muzsikált, úgy is volt, hogy Ildikó énekelt és a fiúk zenéltek.
– Hogy került az első hegedű a kezedbe?
– Nyolc-kilenc éves koromban nővérem vette nekem az első hegedűt karácsonyra, s ha már ott volt a hangszer, valamit kellett kezdeni vele. Szüleim elküldtek zenetanárhoz, hogy tanuljak meg játszani. Zongoraszakos volt az illető, néhány évig jártam hozzá, nagyon untam, s egyszer azt mondta, nemigen van, amit tovább taníthatna nekem, így abbamaradt. 
Bekerültem Székelyudvarhelyre a líceumba, ott az osztálytársak között volt, aki muzsikálgatott. Alakítottunk egy rockzenekart, de nem volt hangszerünk, és nem is igen tudtunk zenélni. A többiek egy kicsit jobb anyagi körülmények között voltak, egyik vett dobot, másik gitárt, én nem mehettem haza szüleimhez, hogy vegyenek nekem hangszert. Készítettem egy elektromos gitárt. Addig faragtam, csiszoltam, még a mágnesmagot is megtekercseltem, igaz, két hónapig tartott, de végül megszólalt a gitár. Még én is meglepődtem, hogy sikerült. Közben hegedültem is, lakodalomba jártunk a barátokkal. De aztán összetörött a hegedűm, megreperáltam, egy idő múlva másoknak is javítottam hegedűt, így kezdődött hangszerjavító tevékenységem. A lakodalmakból elég szépen lehetett pénzt keresni, így otthonról nem kellett anyagi segítséget kérnem. Tánccsoportoknak is muzsikáltunk, a gyáraknak általában volt csoportja, és pénzért elvállaltuk a zenélést, sőt, ennek fejében kértem és kiutalással kaptam is egy garzonlakást, tizedikes koromban már kiköltöztem a bentlakásból. Készültem állatorvosira, nagyon sokat tanultam, be is iratkoztam a felvételire, de végül nem mentem el, utolsó percben úgy döntöttem, hangszerkészítő leszek. Ez 1989-ben történt.
Elmentem dolgozni állategészségügyi technikusként a homoródszentpáli kollektívbe. Egyszer meglátogatott a nővérem, aki akkor már Sepsiszentgyörgyön lakott, és látva a körülményeket fél órát sírt, majd azt mondta, ezt tovább ne folytassam. Szentivánlaborfalvára mentem az állami gazdasághoz, majd következett a katonaság, és mire visszajöttem, már nem voltak meg a gazdasági épületek, szétszedték. Haza nem akartam menni, hát hogy nézett volna ki, huszonéves fiatalember, aki hazamegy, mert nincs, miből megélnie, így elvállaltam mindenféle munkát, műanyagfröccsöntést, gombot öntöttem, törtem az őrkői követ. És eltartottam magam. 
Egy kocsmázás alkalmával jött Simonffy Béla zenészbarátom, aki a művészeti líceumban tanított, és javasolta, hogy menjek az iskolába hangszerjavítónak. Így kerültem 1993-ban oda. Kerezsi János volt az igazgató, tudta, hogy állategészségügyi technikusi végzettségem van, de azt mondta, próbáljam meg. És másnap kezdtem. Munka közben tanultam meg igazán a szakmát, és lassan kezdtek komolyabb munkákkal is megbízni. 1998-ban készült el az első hegedűm, azóta több mint száz hegedűt készítettem. A szerszámokat is én készítettem, most is azokkal dolgozom. Jelenleg fél állásom van a művészeti líceumban, és korrepetitor vagyok a Művészeti és Népiskolában Ildikó néptáncóráin. Utamra indulok
Baróton felnőtteket tanítottak, majd néptánccsoportot indítottak Vargyason, Bereckben, Köpecen, Középajtán, egy ideig jártak tanítani Kézdiszentlélekre, Fülébe, Bodosba, Kökösbe, Sepsiillyefalvára, Sepsibükszádra, sepsiszentgyörgyi óvodákba és iskolákba. Jelenleg Vargyason a harmadik nemzedékkel foglalkoznak, ők a Csillagkövetők néptánccsoport. Tanítottak táborokban, évekig oktattak Nagybánya és Máramarossziget környéki településeken, farsangi időszakban Marosvásárhelyen foglalkoznak több száz gyermekkel. Hétfő szabadnap a Mihály családban, ez a maguk által választott vasárnap, kedden és szerdán Ildikó népdalszakkört tart a Művészeti és Népiskolában 12 órától este nyolcig, csütörtök délután Köpecen tanítanak, pénteken Bereckben, szombat délelőtt Vargyason, délután Középajtán, vasárnap vannak a fellépések. Dorka lányuk hatodik osztályos a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, ő is népdalkörös. 2013-ban jelent meg Ildikó első lemeze, az Utamra indulok. Zenél: Mihály Pál, Kelemen István, Gáspár Csaba (hegedű), Lőrinczi Zsolt (brácsa), Csibi Szabolcs (nagybőgő), Fazakas Albert (cimbalom), Melkuhn Róbert (furulya). Sok helyen bemutatták már, de a legnagyobb élmény a székelyderzsi lemezbemutató volt. Ildikó: – Amit lehetett, otthon mindent megtanultam a szüleimtől és a mulatságokban. Sokat dolgoztunk a mezőn, és ott sokat énekeltünk. Édesanyám volt a példaképem az énekben, ő gyönyörűen énekelt. A középiskolában a tánccsoport műsoraiban énekeltem, sok csíki, udvarhelyi, gyimesi éneket tanultam, a Hargita együttessel gyűjteni is jártunk. Szalai Zoli volt a vezetőnk, nagyon sokat segített a tudatos munkában. A lemezen nagyrészt székelyderzsi dalokat énekelek. A hangszeres kíséret azért érdekes, mert Paliék a homoródabásfalviaktól tanulták meg, Derzsen már jó ideje nincsenek muzsikusok. Nálunk a Marci család volt a nagy muzsikus család. Marci János prímásnak volt három fia, velük muzsikált, és a homoródabásfalvi fúvósók erősítették a bandát, így tanulták meg a derzsi muzsikát. 
– Négy éve indítottad a népdalszakkört a Művészeti és Népiskolában, a huszonhárom tanítványoddal egyenként foglalkozol...
– Minden álmom az volt, hogy éneket tanítsak. A népdal bővíti a szókincset, minden dal egy történet, ezáltal is tanulnak a gyermekek. Az ének, a zene felszabadít, boldoggá tesz.
 Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sepsiszentgyörgyön ünnepelt a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) 25 év az anyanyelv szolgálatában
25 évvel ezelőtt, 1991. december 14- én a Székely Mikó Kollégium régi dísztermében 84 küldött írta alá a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének alapító dokumentumát. Ezt megelőzően a marosvásárhelyi Vártemplomban felröppent gondolattól a ma jól működő szervezetig, amely eredményesen fogja át, szervezi és a megérdemelt elismeréssel jutalmazza a romániai magyar pedagógusok és diákok munkáját, hosszú volt az út. Tele munkával, nehézségekkel, akadályokkal, de eredményekkel, emlékezetes pillanatokkal, ünnepekkel is. Ilyen tartásos, színvonalas, építő gondolatokban és művészi élményekben gazdag rendezvény volt az elmúlt negyedszázadra visszatekintő jubileumi megemlékezés, amelyet az alapítás színhelyén december 9-én világi és egyházi méltóságok, elöljárók, pedagógusok részvételével tartottak.
Ne politizálj, építkezz! Látványos kezdetként Sepsiszentgyörgy középiskolái vonultak be az iskolazászlóval a helybeli Művészeti Líceum fúvós kvintettjének játékára. A tágas konferenciatermet megtöltő több mint háromszáz résztvevő együtt énekelte a Szózatot Lőfi Gellért igazgató tanár orgonakíséretével. Szabó Margit műsorvezető felvezető szövege után a meghívottakat, vendégeket, támogatókat, együttműködő partnereket és a házigazdákat Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ országos elnöke köszöntötte. „Ne politizálj, építkezz! – idézte Bethlen Gábor fejedelem cselekvésre ösztönző szavait, majd kiemelte, hogy az eltelt 25 év a szolgálat, az építkezés, a küzdelem, a magyar nyelvű közoktatás minőségi fejlesztése érdekében végzett munka időszaka volt. Az érdekvédelemre és érdekérvényesítésre összpontosító kezdeti szerepvállalást a sokkal aktívabb, szerteágazóbb cselekvésvállalás évei követték, kínálkozó lehetőségekkel, szakmai kihívásokkal, sikerekkel és kudarcokkal. Mindezt a jubileumi eseményre készített kiadvány és a képernyőn pergő képek bizonyították. A további cél, hogy a romániai magyar gyermekek egy jól működő, fejlődő minőségi oktatási rendszer keretében tanulhassanak. Ennek érdekében minden kínálkozó lehetőséget ki kell használni, az oktatásügy minden szereplőjének minden szinten vállalnia kell mindazt, amit tudása, tehetsége, társadalmi és szakmai helyzete lehetővé tesz – hangsúlyozta az elnök. Más a feladata, a felelőssége, mások a hatáskörei az oktatáspolitika és az oktatási hatóság képviselőinek, az RMPSZnek – mint civil szakmai, érdekvédelmi szervezetnek –, a pedagógusoknak, a diákoknak és a szülőknek. És más a feladata az anyaországnak. E területek folyamatos együttműködését kell megvalósítani a közös ügy, a romániai magyar oktatás megmaradása és fejlődése érdekében. Dr. Kondor Ágota, a vendéglátó iskola igazgatója az embert formáló pedagógus személyiségének fontosságára hívta fel a figyelmet, és kívánt erőt, kitartást ahhoz a munkához, amit Németh László a természet nyers gyémántjának szép vigyázattal való csiszolásának nevezett. Szobor Apáczai Csere Jánosnak Dr. Péter Sándor, az RMPSZ Kovászna megyei elnöke, a szövetség alapító tagja a kezdetekre emlékezett, majd azt javasolta, hogy állítsanak szobrot Sepsiszentgyörgyön az erdővidéki születésű első nagy erdélyi pedagógusnak, Apáczai Csere Jánosnak, ami egyben főhajtást jelentene a mindenkori névtelen tanító előtt is. A vendéglátó város polgármesterének beszédét Sztakics Éva alpolgármester tolmácsolta. Antal Árpád a gondokat vette számba: iskoláinkat visszaállamosítják, az egyházi javakat nem szolgáltatták vissza, a székelyföldi diák, bármennyire is szeretné megtanulni a román nyelvet, a jelenlegi helyzetben képtelen rá, a pedagógusok egyik fizetéstől a másikig élnek, anyanyelvünkön továbbra sem működik önálló fakultás a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Többek között ezekért a megoldandó kihívásokért van szükség az összefogásra és egy olyan megbecsült szakmai szervezetre, ami egy biztos pont és kapaszkodó a pedagógusok életében. Óvodafejlesztési program indul Az elmúlt 25 év alatt az RMPSZ az erdélyi magyarság megmaradásának fontos alappillére tudott lenni, megvalósítva az összefogást az anyanyelvű oktatás ügyéért. Szakmai konferenciákat, továbbképzéseket, versenyeket szervezett, összekovácsolva a pedagógusok által a magyar iskolákat – értékelte a szövetség munkáját Potápi Árpád, a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának államtitkára, a rendezvény fő- védnöke. Kiemelte Lászlófy Pál István, az RMPSZ örökös tiszteletbeli elnökének érdemeit, akinek tevékenységét nemrégiben a Márton Áron-emlékéremmel tüntették ki. A magyar állam és az RMPSZ eredményes partnerségét jelzik a közösen végrehajtott sikeres projektek, mint a Moldvai Csángómagyar Oktatási Program, amely 29 helyszínen 44 pedagógus bevonásával csaknem 2000 gyermek számára biztosítja az anyanyelvű oktatást, továbbá a szakképzési terv megvalósítása 39 szakképző intézmény tanműhelyének és tangazdaságának kialakításával, felújításával. Potápi Árpád egy újabb nagy projektről szólt, amelyben számítanak a szövetség közreműködésére. A magyar kormány a jövő évtől indítja a Kárpát-medencei óvodafejlesztési programot a bölcsődék támogatásával egyetemben. A program keretében Erdélyben 900 millió forintból 200 játszótér kialakítására kerülhet sor, 300 millió forinttal az óvodák eszközfejlesztését, 227 millió forinttal a módszertani fejlesztésüket támogatják. A 17 milliárdos óvodai programot két hete fogadta el magyar kormány. Beszédének zárómondatában születésnapi ajándékként a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága részéről egy emlékplakettet és a vele járó egymillió forintot ajánlotta fel a szövetségnek informatikai fejlesztésre, további hárommillió forintot pedig az Apáczai Csere János-szobor felállításához. Az egy évszázaddal ezelőtti kiemelkedően jól szervezett, jó teljesítményt nyújtó magyar oktatási erőtér visszaállítására dr. Maruzsa Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Köznevelésért Felelős Államtitkárságának miniszteri biztosa a Kárpát-medencei pedagógusszervezeteknek, köztük az RMPSZ-nek is az együttműködés lehetőségét ajánlotta fel. Az Európai Unió támogatásával induló hétmilliárd forintos operatív program az emberi erőforrás-fejlesztésre irányul az oktatás területén. Versenyképes oktatás Az RMPSZ ráérzett arra, hogy létünk alapját jelenti a versenyképes anyanyelvi oktatás, és az oktatási hálózat újragondolását, újraalakítását tűzte ki célul, megszervezte az oktatási központokat, a pedagógusok továbbképzését, a tehetséges diákok gondozását és mindazt, ami az oktatási rendszer megerősödését szolgálja – mondta Király András, a román közoktatási minisztérium államtitkára, aki tíz éven át a pedagógusszövetség Arad megyei szervezetének az élén állt. Ma a 117 középiskolából, ahol magyar nyelvű oktatás folyik, 74 önálló jogi személyiségként működik, 1400 iskolában van valamilyen szintű magyar nyelvű oktatás, és 10.000 pedagógus dolgozik a rendszerben – sorolta az államtitkár, majd a Bethlen Gábor idézet kapcsán kifejtette, hogy az érdekvédelemnek, a politizálásnak és a cselekvésnek össze kell fonódnia. Különösen ma, amikor visszaköszönnek az 1990-es évek, még nagyobb szükség van az összefogásra annak érdekében, hogy jól szervezett oktatási hálózatunk elnyerje a kezdettől óhajtott ön- állóságát. Ha a diák jól érzi magát, nem szorong, magabiztos és életvidám, akkor szívesen jár iskolába. A tanár–diák kapcsolat javításának a feltétele, ha a pedagógusok alkalmazzák a tanulók jogállására vonatkozó szabályzat elő- írásait, és ezáltal befolyásolhatják a jövő nemzedék hozzáállását a munkához – hangzott el a Romániai Magyar Középiskolások Szövetségét képviselő bolyais diák, Bucur Tamás köszöntőjében. Sajnos nem tudja azt az örömhírt bejelenteni, hogy megszűnik az iskolai tanterv és tananyag, és a diákra szabják az oktatást, mint azokban az országokban, ahol a nemzetközi felmérés a legjobb eredménnyel járt. Ahogy azt a hírt sem közölheti, hogy némely ázsiai országhoz hasonlóan (ahova gyakran küldenek), Romániában is a nemzeti jövedelem 20-24 százalékát fogják az oktatásra fordítani, bár jelenleg a megígért 5-6 százalékot sem teljesítik – mondta Sógor Csaba, az RMDSZ európai parlamenti képviselője. Beszédének végén az Apáczainak tulajdonított szavakkal biztatta a jelenlevőket, miszerint lerombolhatják egy népnek a templomait, megszüntethetik az iskoláit, de ha a lelke erős marad, ismét naggyá lehet. Majd ismertette ajándékát, miszerint Gullyás Beatrix és tanára, Szolláth Hunor egy kétnapos brüsszeli jutalomkiránduláson vehetnek részt. A meghátrálások nem hozhatnak megoldást Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének üdvözletét Sándor Krisztina ügyvezető tolmácsolta. Tőkés László kiemelte a történelmi egyházaknak és a magyar élet legszélesebb pászmáját felvállaló RMPSZ-nek az iskolaügyünk képviseletében és fenntartásában vállalt szerepét a társadalmi visszarendeződés mostoha körülményei között is. Az elmúlt 25 év közös tanulságának nevezte, hogy a félig véghezvitt dolgok, a szépítőleg kompromisszumoknak nevezett meghátrálások nem hozhattak megoldást gondjaikra, az igazi talpra állást és kiteljesedést az intézményes autonómia megvalósulása biztosíthatja. A beszéd végén bejelentette, hogy Lászlófy Pált az EMNT Kós Károly-díjával tüntetik ki januárban Nagyváradon. A nemzetstratégia legfontosabb sarokköve, a mai világ kihívásaihoz igazodó, a használható és felelősséggel párosuló, mindenki számára elérhető minőségi magyar oktatás a közösség boldogulásának a feltétele. A pedagógus tehet azért is, hogy az egyéni érvényesülés csábító lehetőségei ellenére tanítványai az itthon maradást válasszák – hangsúlyozta a Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről felszólaló Gáll Hajnalka tiszteletbeli konzul. A jól működő távoktatásos pedagógusképzésben és továbbképzésben, konferenciák szervezésében, az iskolai támogatásokban, a tanulócserékben, tanulmányutak szervezésében nyújtott segítség révén az RMPSZ egyik fontos együttműködő partnere volt az egri Eszterházy Károly Egyetem, amelynek rektora, dr. Liptai Kálmán Csaba a szövetség elnökét és tiszteletbeli elnökét a volt főiskola egyetemmé nyilvánítása alkalmával kiállított emlékéremmel tüntette ki. A Kárpát-medencei társ-pedagógusszövetségek és egyesületek nevében Jókai Tibor, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke köszöntötte a nagy testvért, a következő szavakkal: „a határokon túl addig van jövője a magyar nyelvnek, amíg beszélői fontosnak tartják az átörökítését szülőről gyermekre, amíg hisznek abban, hogy boldogulásuk eszköze lehet, amíg nem hajlandók sem lelket, sem hazát cserélni”. Jókai Tibor átnyújtotta a szlovákiai pedagógusszövetség díszoklevelét és ajándékát, majd ezt követően a kárpátaljai, vajdasági, észak-bácskai, horvátországi szervezetek is átadták ajándékukat a szövetség vezetőinek. Lászlófy Pál, az RMPSZ örökös tiszteletbeli elnöke végigtekintett az úttörés időszakán, amikor az önálló magyar oktatási rendszer létrehozásának rendelték alá tevékenységüket az alázat és a szolgálat jegyében. Az akarat megvolt, de le kellett győzni az akadályokat. Ezért a kitartó munkáért köszönetet mondott az alapítóknak, a különböző szintű vezetőknek, a szervezet minden tagjának. Megköszönte az anyaország és oktatási intézményeinek támogatását, ami a jövőben is kulcsfontosságú lesz. Beszédét Márton Áron szavaival zárta: „Amint az egyénnek joga van az élethez, a családalapításhoz, a szabadsághoz, a munkához, a becsülethez, a tulajdonhoz, a művelődéshez, a vallás szabad gyakorlásához, ugyanúgy joga van a nemzetiségnek, hogy a maga sajátos életét szabadon élje, kultúráját fejleszthesse, a saját ügyeit a maga alkotta szabályok szerint és saját szervei által a maga felelősségével intézze a vele együtt lakó népek jogos érdekeinek tiszteletben tartása mellett”. Az ünnepségen a vargyasi Borbáth Károly történészt, könyvtárost, pedagógust a szövetség post mortem RMPSZ-díj arany fokozatával tüntették ki, amit a róla elnevezett vargyasi általános iskola igazgatója vett át. Az Örökség mozgalom erdélyi nagykövete, Kelemen Éva bemutatta a mozgalom videoklipjét, és annak népszerűsítésére kérte a jelenlevőket. A 25 évforduló alkalmával az RMPSZ emlékplaketteket és emlékérmeket adott a szövetség támogatóinak, intézményeknek, magánszemélyeknek, politikai pártok és alakulatok vezetőinek, a történelmi egyházak képviselőinek, a megyei és területi szervek vezetőinek és az általuk előterjesztett pedagógusoknak. A díjazottak magas száma miatt – 94 plakett, 500 emlékérem, 2310 emléklap – az ünnepségen az anyaországi és hazai támogató intézményeknek és személyeknek adták át az elismerés és köszönet jelét. A pedagógusok a megyei szervezetek által szervezett rendezvényeken vehetik át az elismerést. Megyénkből Tőkés András alapító társelnök, az RMPSZ megyei szervezetének volt vezetője, Horváth Gabriella jelenlegi elnök és Szolláth Hunor, a szovátai Teleki Oktatási Központ igazgatója kapott emlékérmet, Kilyén Ilka színművésznő, aki Faludy György Óda a magyar nyelvhez című költeményét adta elő vastapsot kiváltó átéléssel, a megyei szervezet javaslatára a támogatóknak járó emlékplakettet és emléklapot kapott, akárcsak e sorok írója, az RMPSZ 25 éves tevékenységét végigkövető tudósításaiért. A beszédek közötti színvonalas műsorban fellépett a Sipos Zoltán vezette Pro Musica kamarakórus, népdalt énekelt SteckbauerHanzi Réka, csángó dalokat adott elő Nyisztor Ilona és Vaszi Levente, verset mondott Incze Melinda és Turbuk Mária, fellépett a Székely Mikó Kollégium kiváló néptánccsoportja. Az ünnepséget Zelenák József esperes, evangélikus püspökhelyettes áldása és a Himnusz zárta
Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely)

Köszönjük, Bíró atya
A Mindenható hosszú életet adományozott neki, s közel a századikhoz szólította magához hűséges szolgáját, P. BÍRÓ ANTAL ferences szerzetest. A legnehezebb időkben, a kommunista ateizmus korszakában kellett helyt állnia, őrizgetni a reá bízott nyájat az ordas farkasoktól Értsd: politikai rendőrség). A rendek megszüntetését követően Arad megyében hosszú ideig Simándon volt plébános. Hazafiságtól fűtött, irodalmi idézetekkel teli szentbeszédeire sokáig emlékeztek hívei. Megadatott neki, hogy szülőfalujában, Küküllőkeményfalván megtartsa rubinmiséjét, majd a pappá szentelése 75. jubileumi évfordulójának miséjét is. Nyugdíjazásakor Böjte Csaba szászvárosi gyermekotthonában teljesített önkéntes „szolgálatot”, majd Szárhegyre, s végül a csíksomlyói kolostorba költözött.
Elkötelezettségéért, hosszas tevékenykedéséért a Magyar Köztársaság Érdemrendjével tüntették ki. 
Egykori aradi és Arad megyei hívei nevében köszönjük, amit értünk tett. Nyugodjék békében! 
Ujj János Nyugati Jelen (Arad)

Decemberi Szövétnek
A karácsonyfa alá
Érkezik a decemberi Szövétnek /aradi folyóirat/ – a karácsonyfa alá. Már a címlap (Mennyei fény – Allerhand István felvétele) utal az égből küldött ajándékra, amely bearanyozza szívünket. Kitör a felhők közül, és csillogó köntösbe öltözteti a havas tájat.
Az első oldal sorai: felhívás a szeretetre. „Szeressük emlékeinket, mert ők az igazi társaink! Emlékeink töltik fel testünket újfajta erővel.”
Az IRODALOM, MŰVÉSZET rovat az alkalomhoz illő verscsokorral indul: Böszörményi Zoltán (Karácsony), Szabó Péter (…és újból…), Radnai István (Jövendölések), Gál Z. Csaba (Még tisztán) a lap állandó szerzői, Bencze Mihály nemzetközi hírű matematikus, szerkesztő viszont először szerepel a Szövétnekben (Szülőföld).
Ismét levelet küldött Chicagóból Tatár Etelka (Az ’56-os emlékév nálunk). Sorai bepillantást engednek a tengeren túli magyarság néhány kulturális rendezvényébe.  Nem hiányzik ebből a számból sem Nótáros Lajos Arad marad című folytatásos regényének soron következő epizódja. Folytatódik Jámborné Péterszabó Ilona dokumentumjátékának (Eszméktől a vérpadig) közlése a 2. résszel.
Karácsonyos István rendhagyó, mesés elemeket felhasználó témát kifejtő rövid prózája (Angyal szállt el felettünk) melegséggel tölti fel minden olvasó lelkét.
Nagy örömmel indítunk új rovatot PIHETOLLAK A CSIKYBŐL címmel, amelyben a Csiky Gergely Főgimnázium ifjú tollforgatóinak (Köteles Nikolett, Simpf Angelika), illetve képzőművész jelöltjeinek (Czernák Dorottya, Pattus Dorottya) biztosítunk lehetőséget a sikeres bemutatkozásra.
Juhász Béla egyperces novellái (Zseni, A rendkívüliülés, Egyedül) három érdekes témát érintenek. 
Pataky Lehel Zsolt beszámol Juhász Béla Aradi személyiségek című interjúkötetének nagysikerű bemutatójáról (Egy ízig-vérig aradi könyv). 
A HITÉLET rovatban két lelkipásztor, egy római katolikus (Szilvágyi Zsolt) és egy baptista (Bátkai Sándor) üzen az olvasóknak karácsony előestéjén (Emberré válás, Menjünk el egészen Betlehemig!). Dr. Vajda Sándor a borosjenői török mecsetnek állít jól dokumentált emléket (Volt egyszer egy török mecset Borosjenőben), Ódry Mária a költő érzékenységével pillant az ünnepre (Csupasz ágakon át). A rovatot Jankó András elmélkedése zárja (Zarándoklat).
Aradi és kaliforniai karácsonyokra emlékezik MEMOÁR rovatunkban Koreck Aladár, gyermekkora meghitt, családi körben eltöltött ünnepeire gondol nosztalgiázva Móré-Sághi Annamária Régi karácsonyok című írásában. Regéczy Szabina Perle 1989-es iskolás eseményeket idéz Szemek tüzében című sorozata következő részében (Együtt a szeretetben).
A HELYTÖRTÉNET rovat színvonalát emeli Piroska Katalin aradi vonatkozású, érdekes színháztörténeti cikke (Egy merész vállalkozás), Sarusi Mihály kisiratosi ősei után kutató, dokumentum értékű tanulmánya (És mégis Kissarusi) és Siska-Szabó Zoltán fotósorozatának 5. darabja (Régi és új Arad).
A SPORT rovatban Piros Dénes befejezi Emlékeim az olimpiákról című kétrészes visszaemlékezését, miközben arról ábrándozik, hátha lesz 2024-ben budapesti olimpia.
Brittich Erzsébet KERESZTREJTVÉNYe sokak örömére a Szövétnek decemberi számából sem hiányzik (55 évvel ezelőtt halt meg…).
Az új évet köszöntő, szilveszteri hangulatot idéző HUMOR rovatot  Puskel Péter mosolyra késztető anekdotái (Anekdoták a művészetek világából) indítják.  Kövér Péter szellemes, vidám pillanatokat keltő írását (Kalandorok kíméljenek!) bizonyára sokan várták már.  Grosz László vicces bökversei jelzik: Durranhat a pezsgő!
A 115. Szövétnek hátsó borítóján Kurunczi Ferenc művészi háttérképére (Téli pillanat) Dutka Ákos érzelmes verssorai (Karácsony) vetítődnek, szép emlékeket idézve.
Az első belső borítón az elmúlt hetek aradi, kulturális eseményeiből kapunk ízelítőt, míg a hátsó belső borítón Brittich Erzsébet köszönti az ünnepet karácsonyi linómetszeteivel.
Ezt a lapszámot is díszítik Kett Groza János míves grafikái, karikatúrái.
Boldog, békés karácsonyt és egészségben eltöltött, sikerekben gazdag új évet kíván a Szövétnek  munkatársai nevében a főszerkesztő, 
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (IV.)
December 15., csütörtök. Megtörtént hát csütörtök délután a kolozsvári tévében azon mintegy negyedórás vita, melyen Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes telefonon ugyan, de elfogadott beszélgetőtársának, több mint kilenc hónapos hallgatása után.
Azt is mondhatnám, hogy talán megtört a jég, és ha megkésve is, némi jelét nyújtotta, hogy főtanfelügyelő-helyettesként a magyar tannyelvű oktatás ügyét köteles elsősorban képviselnie. Mondom mindezt azért is, mert köztudottan nemzetiségi oktatásügyünk képviseletét máshonnan nem várhatjuk.
És engedtessék megkérdeznem: vajon nem személyesen Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettesnek lett volna a feladata, hogy már idén januárban, mielőtt a tanfelügyelőség összeállította és véglegesítette a beiskolázási tervet, konzultáljon az Apáczai-líceum vezetőségével és akár velem, mint a képzőművészeti tagozat felelősével? A számokra hivatkozva, a hallgatásával miért szentesítette ezen tizenhat éves hagyománnyal bíró és kiváló eredményeket felmutató, hiánypótló tagozat felszámolását? Vagy netán valamilyen hátsó szándékú, akár a mi közösségi köreinkből érkezett rosszindulatú sugalmazásoknak, netán feletteseinek akart ily módon a kedvében járni, megfelelni?
Mert igenis, hitelt érdemlő források szerint elmondható, hogy történtek hátmögötti, az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata létét felszámolni akaró jelentgetések. Ha pedig így állt a helyzet, miért nem méltatott bennünket a főtanfelügyelő-helyettes, illetve a tanfelügyelőség arra, hogy a helyszínen, az Apáczai-líceumban tájékozódjon a valós helyzetről?
Most, amikor írom a mai nappal kapcsolatos naplómat, hirtelen eszembe jut a régi polgármesteri hivatal előtt ma délelőtt folytatott sztrájkőrségi akcióm egyik önmagáért beszélő mozzanata, melynek során az egyik engem igazoltató rendőr, Victor Precup a nevét megmondva, elnézését kérte ezen hivatali kötelességéből adódó tolakodásáért. Beszélgettünk, és megtudtam, hogy a lánya képzőművészetit végzett, és jelenleg egy művészeti tárgyakat forgalmazó sikeres üzletet működtet. Mindeközben nagyfokú empátiával viszonyulva tiltakozásomhoz arra biztatott, hogy ne hagyjam annyiba a dolgot, mert szükség van a társadalom, a kolozsvári közvélemény ilyen irányú érzékenyítésére. Nem is beszélve arról, hogy amint kifejtette, minden bizonnyal – előbb vagy utóbb – eredményt fogok elérni. Miután átnyújtottam az immár közel három hete a tanfelügyelőségre benyújtott és megválaszolatlanul maradt tiltakozó nyilatkozatomat, megígérte, hogy amennyire lehet, másokhoz is eljuttatja azt.
Nemsokára Rus Rozalia és férje, Rus Valer nyugdíjasok közelednek felém, és kérik felvilágosításomat az ügyről. A lányuk is tanár a Gheorghe Barițiu Elméleti Líceumban. Tisztában vannak tehát azzal, hogy mennyi sebből vérzik a román oktatásügy. Beszélgetésünk közben kiderül, hogy nagybányaiak lévén, kedves szomszéd ismerősük volt Vida Géza, ezen kiváló máramarosi szobrászművész, akivel kapcsolatosan néhány közös élményük megosztását is érdemesnek vélték.
A jelenlegi átláthatatlan politikai helyzetről beszél Vlasiu úr, akinek a lánya az Emil Racovita Elméleti Líceumban tanít. Meglátása szerint az általam képviselt ügy jó kimenetelét illetően jelentős szerep jut majd annak, hogy milyen összetételű lesz a közeljövőben felálló kormány.
A nagy hideg ellenére időt szakít, és halaszthatatlan feladatának véli Sidor Alexandra közegészségügyi tudományos kutató, hogy felvételt készítsen rólam...
Visszaérkezve az iskolába, éppen szünet lévén, megakad a szemem azon V. osztályosokon, akik nemrég még a képzőművészeti tagozatot erősítették. Felidéződik bennem, hogy néhányuknak sikerült úgy ahogy befejezniük azon linóleummetszetet is, amelyet a budapesti Szenczi Molnár Albert Református Gimnázium által meghirdetett Jézus élete című pályázatra készítettek. Többen közülük éppen azon az utolsó (szomorú) órán véglegesítették a levonataikat, amikor megtudták, hogy felszámolódott a képzőművészeti osztály, amelybe felvételt nyertek. Most ismét látva őket, előtolakszik a kérdés: a mostani adventi várakozás idején, vajon reménykedhetünk-e egy olyan szemléletű hazai oktatáspolitikában, amely nemcsak propagandisztikusan, de tevőlegesen is igyekszik mindent megtenni egy hitelesen gyermekközpontú nevelésfelfogás megteremtéséért?
Még egyszer összeállhat-e vajon ezen felejthetetlen, jobb sorsra érdemes V. B osztály? Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi Régészet – egy konferencia margójára
Hétvégén került megrendezésre a Pósta Béla Régészeti Egyesület és a Maros Megyei Múzeum szervezésében az Archaeologia Transylvanica elnevezésű nemzetközi konferencia, ahol magyarországi és romániai régészek előadásai hangzottak el Bajusz István, az erdélyi magyar régészet doyenjének tiszteletére. A neves kolozsvári régész munkássága előtt tisztelgő esemény több pontban is fontos mérföldköve az erdélyi magyar régészetnek: néhány éves szünet után első alkalommal került ismét megrendezésre az erdélyi magyar régészeknek fórumot adó konferencia, ez volt az első alkalom, amikor román kollégákat is meghívtak és angolul vagy németül hangzottak el az előadások, valamint számos olyan ötlet és javaslat hangzott el, amely új perspektívákat és jövőt adhat az erdélyi magyar régészeti örökség és a nagyközönség közötti párbeszéd felélesztésére.
A konferencia apropóját Bajusz István 2014-ben ünnepelt 60. születésnapja adta, amikor a Maros Megyei Múzeum régészei és a BBTE Magyar Történeti Intézet munkatársai – többségük az ünnepelt egykori tanítványai – elkezdtek a születésnapi kötet és a konferencia létrehozásán dolgozni. Ennek eredményeképp került megrendezésre Marosvásárhelyen az impozáns Kultúrpalotában az Archaeologica Transylvanica című vaskos tanulmánykötet bemutatója, amelyet az erdélyi magyar régészeti iskola újragondolójának és kohéziós erejének tartott Bajusz Istvánnak dedikáltak kollégái tanítványai és munkatársai. A BBTE Történelem és Filozófia Karán immár húsz éve oktató régész a Pósta Béla által a századfordulón létrehozott erdélyi magyar régészeti iskola folytatójaként és újraalapítójaként ismert. Munkássága kohéziós erőt jelentett az erdélyi magyar régészek számára és az általa 1999-ben létrehozott régészeti egyesület hosszú éveken keresztül élő szakmai kapcsolatot jelentett a magyarországi régész-társadalom és a helyi magyar és román szakmai gárda között. Iskolateremtő munkásságának eredménye maga a kötet is, amelynek szerzői között találunk magyar és román régészeket egyaránt. A kötet tanulmányai nemcsak az erdélyi régészet legújabb eredményeit mutatják be, de jelzik azt a még mindig élő szakmai hálózatot is, amelynek léte nagyrészt Bajusz István és a köré szerveződő tanítványok érdeme.
A konferencia ugyanakkor jó alkalom volt arra is, hogy a néhány éve már lappangó vagy kevésbé dinamikus erdélyi magyar régészeti iskola jövőjéről és perspektíváiról is szó essen. Egy olyan korban, amikor sorra szűnnek meg a kultúrát és a humántudományokat támogató intézetek és pályázati lehetőségek, amikor a régészetre iratkozó diákok száma rohamosan csökken és munkalehetőségeik egyre szűkösebbek, valamint a modern társadalmat körülvevő épített örökségre egyre kevesebb figyelem hárul, különösen nagy szükség van a jövőről elmélkedni. 
Pósta Béla, az erdélyi régészet atyja egy jól működő, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, számos ásatást felügyelő tanszéket hozott létre, amelynek sikerült Budapest dominanciájából kilépni és egy sajátos, erdélyi magyar régészeti iskolát létrehozni. Tanítványai jelen voltak Erdély minden múzeumában, kurzusai és nyári iskolái pedig kohéziós erőként fogták össze Erdély régészeit. Munkáikat és tanulmányaikat ismerte nemcsak a magyar, de a nemzetközi szakma is. Többjük aktív közéleti személyiség volt, hisz tudták, hogy a régésznek nem kellene a tudomány elefántcsonttornyában ülve írogatni, hanem munkájukat legitimizálni kell, népszerűsíteni illik a nagyközönség és a politika előtt is, hisz csak így tudtak egy, az épített örökség és a tárgyi kultúrát megbecsülő társadalmat nevelni.  Az 1920-as impérium-váltás és Pósta halála megszakította az erdélyi magyar régészeti iskola nagy terveit, amely csak az 1990-es években tudott újra szárnyra kapni. 1999 után több mint egy évtizeden át ez a lelkes kezdeményezés működött is, igaz, elsősorban a szakmát igyekezett megszólítani és sem a nemzetközi, sem a román régészek vagy a nagyközönség felé nem nyitott.
A Bajusz István tiszteletére tartott konferencia új fejezetet nyitott az erdélyi magyar régészeti iskola történetében. A kötetet bemutatók hangsúlyozták, hogy a több, mint négyszáz oldalas, öt nyelvű (francia, német, angol, magyar és román) könyv nemcsak az erdélyi régészet jelenlegi kutatási eredményeit tükrözi, hanem jelzi azt is, milyen nagyra nőtt az erdélyi magyar régészet művelőinek száma. A konferencia jó alkalmat teremtett arra is, hogy az erdélyi magyar régészeket tömörítő szervezet, a Pósta Béla Egyesület számos ponton megújuljon és olyan terveket  dolgozzon ki, amely élénkíti majd az erdélyi régészek kapcsolatát úgy a román, mint a magyar és nemzetközi kollégákkal, de különösen a nagyközönséggel. 
T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár)