Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. október 8.
Párttámogatások
PÁRTTÁMOGATÁSOK. 2006 és 2015 között összesen 10 581 621 lejt, mai árfolyamon 2,37 millió euró adományt kapott az RMDSZ jogi és magánszemélyektől, ezzel a hetedik a párttámogatási listán – derül ki egy összesítő adatbázisból, amelyet a Wholi nevű, londoni székhelyű adatelemző cég készített. A kilenc év alatt kapott adományok összege nagyjából a felét teszi ki annak a mintegy 4 millió eurós éves támogatásnak, amelyet az RMDSZ a román államtól kap a romániai magyar közösség nevében. Az adatbázis szerint a legtöbb adományt a hajdani, azóta az NLP-vel egyesült DLP kapta, kilenc év alatt összesen 95 096 490 lejt, azaz 21,3 millió eurót. Az SZDP ennek szinte csak a felét, azaz 58 693 566 lejt (13,14 millió eurót), míg az NLP 23 811 685 lejt (5,33 millió eurót). Az összes párt magánszemély-támogatói közül Verestóy Attila szenátor, az udvarhelyszéki RMDSZ elnöke a legbőkezűbb, ő 2007 és 2014 között 677 224 lejt (több mint 151 ezer eurót) adományozott az RMDSZ-nek. (Főtér) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
PÁRTTÁMOGATÁSOK. 2006 és 2015 között összesen 10 581 621 lejt, mai árfolyamon 2,37 millió euró adományt kapott az RMDSZ jogi és magánszemélyektől, ezzel a hetedik a párttámogatási listán – derül ki egy összesítő adatbázisból, amelyet a Wholi nevű, londoni székhelyű adatelemző cég készített. A kilenc év alatt kapott adományok összege nagyjából a felét teszi ki annak a mintegy 4 millió eurós éves támogatásnak, amelyet az RMDSZ a román államtól kap a romániai magyar közösség nevében. Az adatbázis szerint a legtöbb adományt a hajdani, azóta az NLP-vel egyesült DLP kapta, kilenc év alatt összesen 95 096 490 lejt, azaz 21,3 millió eurót. Az SZDP ennek szinte csak a felét, azaz 58 693 566 lejt (13,14 millió eurót), míg az NLP 23 811 685 lejt (5,33 millió eurót). Az összes párt magánszemély-támogatói közül Verestóy Attila szenátor, az udvarhelyszéki RMDSZ elnöke a legbőkezűbb, ő 2007 és 2014 között 677 224 lejt (több mint 151 ezer eurót) adományozott az RMDSZ-nek. (Főtér) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 8.
Tisztelgés a Kézdiszékről elhurcoltak emléke előtt (Hiánypótló könyv a nagy háborúról)
Az akadémiai körökben szokatlan, szubjektív megközelítés, módszertan, illetve az összegyűjtött és alaposan felhasznált forrásanyag adja az értékét Tóth László kézdivásárhelyi újságíró csütörtökön a Székely Nemzeti Múzeumban bemutatott Kézdiszék 1916 írásban és képekben. Emlékek az első világháborúról című kötetének – hangzott el az igen keveseket vonzó rendezvényen. A szerző részletesen foglalkozik a térséget katonai szempontból teljesen felkészületlenül érő román hadüzenettel, illetve betöréssel. Az alapos adatgyűjtés és a gazdagon illusztrált kötet hátterében személyes indíttatás is áll.
A kiadványt Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum történésze mutatta be, aki bevezetőként a közemlékezetben a Nagy Háborúként megmaradt első világégésről szólt, mintegy keretbe helyezve a könyvben leírtakat, bemutatott korabeli hivatalos és személyes beszámolókat, naplójegyzeteket. Emlékeztetett: ez volt az első olyan fegyveres konfliktus, amely szakított a korábbi, évszázadokig alkalmazott haditechnikával, stratégiával, viszont mindez egy elavult hadvezetési mentalitással párosult, ami több esetben a harctéren tragikus eseményekhez vezetett. Az első világháború volt ugyanakkor az, amely a hátország gazdasági és demográfiai erőforrásait is teljes egészében igénybe vette. Korábban soha nem történtek ilyen mértékű besorozások, illetve a véráldozat is hatalmas volt. A hadigépezetek fenntartása addig nem tapasztalt mértékben terhelte meg az államok gazdasági életét is – részletezte Tóth-Bartos András. A történész ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy az 1914–1918 közötti eseményeket sokáig csak a haditörténések szempontjából elemezték, kutatták, a hátországokról megfeledkeztek. A francia társadalomtörténeti kutatók voltak az elsők, akik vizsgálni kezdték a harctéri eseményeknek az egyénre, a közösségre kifejtett hatását. Azok számára, akik megélték ezeket az eseményeket, a háborús tapasztalatok továbbra is a mindennapjaik része maradt, ezért igenis, figyelmet kell szentelni mindazon személyes traumatikus emlékeknek, a szorongásoknak, megélt szörnyűségeknek, egyéni szinten vizsgálni kell ezeket – jelentették ki a kutatók. Ugyanők megállapították: ha az egyéni traumák nem kerülnek feldolgozásra, ezek könnyen beépülnek a kollektív tudatba, majd a közösség radikalizálódásához vezetnek, amint azt a két világháború közötti események be is bizonyították. Tóth László kötete pontosan ezt az egyéni szintről történő megközelítést tartalmazza, egy év eseményeit dolgozva fel három nagy fejezetben, a hangsúlyt a román hadsereg betörésére fektetve – ismertette Tóth-Bartos András.
A fejezetek különböző szemszögből igyekeznek bemutatni a közhangulatot, az eseményeket – így míg az első Kézdivásárhely szürke hétköznapjaiba nyújt betekintést, a helyiek életébe (amelyre már egyre erősebben rányomja bélyegét a háború, munkaerőhiány, közellátási problémák, stagnáló gazdaság formájában, amit súlyosbítanak a frontról érkező aggasztó hírek is). A második kimondottan a térséget katonai szempontból teljesen felkészületlenül érő augusztus 27-ei román hadüzenetre és a pár órán belül bekövetkezett betörésre koncentrál, elsősorban a helyiek írásban lejegyzett visszaemlékezésein keresztül tolmácsolva a történéseket (ide értve a Székelyföldről megindult menekülési hullámot is). A harmadik pedig a román hadsereg visszaszorítását ismerteti. Tóth-Bartos András a források tekintetében elmondta: a szerző a korabeli helyi és országos sajtóban megjelentekre, illetve a fellelhető visszaemlékezésekre, valamint a korabeli beszámolókra, naplójegyzetekre alapozott. Külön értéket képvisel ugyanakkor, hogy Tóth László végigjárta a kézdiszéki plébániákat, és az ott őrzött iratok révén további adatokat próbált gyűjteni a román betörésről. Ezáltal a történészszakma számára is eddig részben ismeretlen forrásanyagot tárt fel. Említésre méltó, hogy a kötet végén a térségben fellelhető háborús emlékművek jegyzéke is megtalálható, illetve a szerző névjegyzéket készített a hősi halottakról. A történész zárszóként megjegyezte: Tóth László műve nem követi az akadémiai körökben elfogadott módszertani szabályokat, illetve, mivel nem szakemberről van szó, más elvárásokat is lazábban kezel, de pontosan ez a szubjektív összetevő adja a könyv egyik értékét, amint az is, hogy nem igyekszik mély elemzésekbe bocsátkozni a közzétett információk kapcsán, „hagyván, hogy a források beszéljenek helyette”. Tóth László a könyv megírásának előzményeiről szólt. Pár évvel ezelőtt került a kezébe egy olyan gyászjelentő, mely 85 kézdivásárhelyi református polgár nevét tartalmazta. Őket a betörést követően hurcolták el a răducăreni-i fogolytáborba – összesen több mint száz embert –, és mindössze egyharmaduk került haza. Emellett egyik nagybátyja az 1916-os menekülés közben halt meg betegségben, illetve felesége dédnagyapja is azon elhurcoltak között volt, akik nem tértek vissza. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy emléket kellene állítani ezeknek az embereknek, mivel az elhurcoltakról nem igazán születtek eddig írások, amint arról sem, hogy milyen borzalmakat kellett átélniük nekik, illetve a kézdiszékieknek a betörés idején. Tóth László hozzátette: igyekezett olyan visszaemlékezéseket is belevenni a kötetbe, melyek rálátást biztosítanak mind a román, de a német és az osztrák–magyar hadsereg katonáinak viselkedésére, jellemére is. A könyv kiadását egyébként sikerült jól időzíteni, pontosan száz évvel a betörés után, idén augusztus 27-én került ki a nyomdából – tette hozzá.
Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az akadémiai körökben szokatlan, szubjektív megközelítés, módszertan, illetve az összegyűjtött és alaposan felhasznált forrásanyag adja az értékét Tóth László kézdivásárhelyi újságíró csütörtökön a Székely Nemzeti Múzeumban bemutatott Kézdiszék 1916 írásban és képekben. Emlékek az első világháborúról című kötetének – hangzott el az igen keveseket vonzó rendezvényen. A szerző részletesen foglalkozik a térséget katonai szempontból teljesen felkészületlenül érő román hadüzenettel, illetve betöréssel. Az alapos adatgyűjtés és a gazdagon illusztrált kötet hátterében személyes indíttatás is áll.
A kiadványt Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum történésze mutatta be, aki bevezetőként a közemlékezetben a Nagy Háborúként megmaradt első világégésről szólt, mintegy keretbe helyezve a könyvben leírtakat, bemutatott korabeli hivatalos és személyes beszámolókat, naplójegyzeteket. Emlékeztetett: ez volt az első olyan fegyveres konfliktus, amely szakított a korábbi, évszázadokig alkalmazott haditechnikával, stratégiával, viszont mindez egy elavult hadvezetési mentalitással párosult, ami több esetben a harctéren tragikus eseményekhez vezetett. Az első világháború volt ugyanakkor az, amely a hátország gazdasági és demográfiai erőforrásait is teljes egészében igénybe vette. Korábban soha nem történtek ilyen mértékű besorozások, illetve a véráldozat is hatalmas volt. A hadigépezetek fenntartása addig nem tapasztalt mértékben terhelte meg az államok gazdasági életét is – részletezte Tóth-Bartos András. A történész ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy az 1914–1918 közötti eseményeket sokáig csak a haditörténések szempontjából elemezték, kutatták, a hátországokról megfeledkeztek. A francia társadalomtörténeti kutatók voltak az elsők, akik vizsgálni kezdték a harctéri eseményeknek az egyénre, a közösségre kifejtett hatását. Azok számára, akik megélték ezeket az eseményeket, a háborús tapasztalatok továbbra is a mindennapjaik része maradt, ezért igenis, figyelmet kell szentelni mindazon személyes traumatikus emlékeknek, a szorongásoknak, megélt szörnyűségeknek, egyéni szinten vizsgálni kell ezeket – jelentették ki a kutatók. Ugyanők megállapították: ha az egyéni traumák nem kerülnek feldolgozásra, ezek könnyen beépülnek a kollektív tudatba, majd a közösség radikalizálódásához vezetnek, amint azt a két világháború közötti események be is bizonyították. Tóth László kötete pontosan ezt az egyéni szintről történő megközelítést tartalmazza, egy év eseményeit dolgozva fel három nagy fejezetben, a hangsúlyt a román hadsereg betörésére fektetve – ismertette Tóth-Bartos András.
A fejezetek különböző szemszögből igyekeznek bemutatni a közhangulatot, az eseményeket – így míg az első Kézdivásárhely szürke hétköznapjaiba nyújt betekintést, a helyiek életébe (amelyre már egyre erősebben rányomja bélyegét a háború, munkaerőhiány, közellátási problémák, stagnáló gazdaság formájában, amit súlyosbítanak a frontról érkező aggasztó hírek is). A második kimondottan a térséget katonai szempontból teljesen felkészületlenül érő augusztus 27-ei román hadüzenetre és a pár órán belül bekövetkezett betörésre koncentrál, elsősorban a helyiek írásban lejegyzett visszaemlékezésein keresztül tolmácsolva a történéseket (ide értve a Székelyföldről megindult menekülési hullámot is). A harmadik pedig a román hadsereg visszaszorítását ismerteti. Tóth-Bartos András a források tekintetében elmondta: a szerző a korabeli helyi és országos sajtóban megjelentekre, illetve a fellelhető visszaemlékezésekre, valamint a korabeli beszámolókra, naplójegyzetekre alapozott. Külön értéket képvisel ugyanakkor, hogy Tóth László végigjárta a kézdiszéki plébániákat, és az ott őrzött iratok révén további adatokat próbált gyűjteni a román betörésről. Ezáltal a történészszakma számára is eddig részben ismeretlen forrásanyagot tárt fel. Említésre méltó, hogy a kötet végén a térségben fellelhető háborús emlékművek jegyzéke is megtalálható, illetve a szerző névjegyzéket készített a hősi halottakról. A történész zárszóként megjegyezte: Tóth László műve nem követi az akadémiai körökben elfogadott módszertani szabályokat, illetve, mivel nem szakemberről van szó, más elvárásokat is lazábban kezel, de pontosan ez a szubjektív összetevő adja a könyv egyik értékét, amint az is, hogy nem igyekszik mély elemzésekbe bocsátkozni a közzétett információk kapcsán, „hagyván, hogy a források beszéljenek helyette”. Tóth László a könyv megírásának előzményeiről szólt. Pár évvel ezelőtt került a kezébe egy olyan gyászjelentő, mely 85 kézdivásárhelyi református polgár nevét tartalmazta. Őket a betörést követően hurcolták el a răducăreni-i fogolytáborba – összesen több mint száz embert –, és mindössze egyharmaduk került haza. Emellett egyik nagybátyja az 1916-os menekülés közben halt meg betegségben, illetve felesége dédnagyapja is azon elhurcoltak között volt, akik nem tértek vissza. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy emléket kellene állítani ezeknek az embereknek, mivel az elhurcoltakról nem igazán születtek eddig írások, amint arról sem, hogy milyen borzalmakat kellett átélniük nekik, illetve a kézdiszékieknek a betörés idején. Tóth László hozzátette: igyekezett olyan visszaemlékezéseket is belevenni a kötetbe, melyek rálátást biztosítanak mind a román, de a német és az osztrák–magyar hadsereg katonáinak viselkedésére, jellemére is. A könyv kiadását egyébként sikerült jól időzíteni, pontosan száz évvel a betörés után, idén augusztus 27-én került ki a nyomdából – tette hozzá.
Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 8.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 30. (részletek)
Demény Lajos az új korszak bukaresti magyar elitjét számba vevő, válogatott és vitatható listájáról méltánytalanul hiányzik dr. Laky Dezső egyetemi tanár, az 1921-ben Bukarestben született patológus-immunológus, aki 40 évig volt a Victor Babeş Intézet kutatója, és akit a New-York-i Tudományos Akadémia rendes tagjának választott, s több száz tudományos cikk és tanulmány szerzője. Gazdovits Miklós (szül. 1931) mérnök is megérdemelte volna, hogy megemlékezzenek róla: a hadsereg vezérkari ezredese, távközlési szakember, de ugyanakkor az erdélyi magyar örmények történelmének szakértője volt, aki a közösség felkérésére egy könyvet és számtalan cikket írt.
A bukaresti magyarságnak mindig is voltak és vannak műépítész-szaktekintélyei, ám őket Demény teljesen mellőzte. A Ion Mincu Műépítészeti Egyetemen tanított a Sebestyén testvérpáros, Victor és Gheorghe. Dr. Sebestyén Gheorghe műépítész (1920–?), a fenti intézet végzettje, egy interdiszciplináris csoportot alakított, 1963-ban egyetemi docens lett. 1987-ben jelent meg Egy lap Románia építészetében. A reneszánsz című könyve. Később kivándorolt Németországba. Egy másik építész, dr. Takács Zoltán (1934) egyetemi tanár, négy éven át volt asszisztense az akadémikus Octav Doicescunak, később Cezar Lăzărescu építész csapatában az otopeni-i repülőtér, a Sala Polivalentă csarnok, a kínai követség épülete, a Postăvăria Română szövetgyár stb. tervezésében társszerző. 2002-ben a Románia Csillaga lovagkeresztjével tüntették ki, 2011-ben pedig a Romániai Építészek Rendje az Omnia-díjat adományozta számára.
Demény könyvecskéjében néhány művészt is megemlített: zeneszerzőket és karmestereket: Oláh Tibort, Bács Lajost, Csire Józsefet és Winkler Józsefet, az első három egyetemi tanár is volt, illetve szobrászokat: Balogh Pétert és Kocsis Elődöt és festőket: Balogh Lászlót, Labancz Lászlót és Drócsay Imrét. Ennél természetesen sokkal többen voltak, hisz elég, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a Képzőművészeti Egyetemen mindig voltak és most is vannak magyar tanárok. Illő megemlítenünk néhány átlagosnál híresebbé vált művészt: Lydia Csató Gasman képzőművészt vagy Kőrössy János és Kerestély Zsolt zeneszerzőt, akkor is, ha ők nem vállaltak szerepet a bukaresti magyar közéletben. A rendkívül tehetséges, de sajnos Romániában gyakorlatilag ismeretlen Lydia Csató Gasman értelmiségi családban született 1925-ben Foksányban, és a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1949–1953 között, Drócsay évfolyamtársaként. Itthon pártvonalas mozgalmi műveket festett, de már korán, 1961-ben elhagyta Romániát. Rövid izraeli tartózkodás után Franciaországba, majd az Egyesült Államokba költözött, ahol Picasso értelmezései és a Virginiai Egyetemen tartott művészettörténeti előadásai révén vált híressé. 2010-ben hunyt el.
Kőrössy Jánost (1926–2013) az etnodzsessz kezdeményezőjeként, a legértékesebb romániai dzsesszzenészként tartják számon. Bukarestben alapította nemzetközi sikerű együttesét, a Jancsi Körössy Triót, amelyben Johnny Răducanu is játszott. 1969-es nyugati koncertkörútján az Egyesült Államokba disszidált. Emiatt az 1976-ban megjelenő román dzsesszlexikonból a rá vonatkozó cikket egyszerűen kihagyták. 2006-ban, 80. születésnapja alkalmából koncertezett a Román Atheneumban, ekkor vehette át a Kulturális Érdemrend parancsnoki fokozatát.
Kerestély Zsolt (1934) székely származású, a kolozsvári konzervatóriumban végzett; az egyik legismertebb és legtermékenyebb könnyűzeneszerző, háromszor is elnyerte a Román Zeneszerzők Szövetségének Díját. 1964-ben költözött Bukarestbe, a Román Rádió és Televízióhoz került zenei szerkesztőként, itt dolgozott 30 éven át. Párhuzamosan filmzenéket, revüzenét, musicaleket szerzett. Nyugdíjazása után saját zenestúdiót nyitott, fiával, a zeneszerző és hangmérnök Andrei-jel. Vannak esetek, amikor a művész vagy író magyar származásáról nem árulkodik a név. Ludovic Spiess (1938–2006), a Román Opera tenorja anyja révén félig magyar volt. Látványos nemzetközi karriert futott be, később, 1991–1992 között kulturális miniszter, majd 2000–2005 között a Román Opera igazgatója. Az 1925-ös bukaresti születésű Carmen Stănescu színésznőnek ugyancsak magyar volt az anyja. 64 évig játszott a Nemzeti Színházban rangos szerepeket. Habár közzétette emlékiratait, nem tudni mégsem, hogy családjában valaki még beszélte-e a magyar nyelvet, miképp azt sem, hogyan kerültek dédnagyanyjának, a híres budapesti revüszínész Gál Annának leszármazottjai Bukarestbe. Egy másik színész, Ludovic Antal (1924–1970) csángó származású, Miklósfalván született, a papi pályát hagyta ott, hogy kora legnagyobb Eminescu-szavalójává váljék. Róla sincs információ, hogy tudott volna magyarul.
Az író Petru Dumitriu (1924–2002), a Családi krónika (Cronică de familie) szerzője anyai ágon magyar származású, anyja, Debreczy Teréz Budapesten született, nemesi család sarja. Nem tudjuk, hogy az író egyáltalán tudott-e magyarul, a családban franciául beszéltek. A kommunista hatalom pártfogoltjaként irigylésre méltó karriert futott be, 1960-ban mégis emigrált. 1994-ben krónikájának A saláta (Salata) című fejezetéből Lucian Pintilie forgatott filmet Egy felejthetetlen nyár (O vară de neuitat) címmel; ebben az egyik mellékszerepet egy anyai ágon szintén magyar színész, a botrányos körülmények között nemrég elhunyt Ioan Gyuri Pascu játszotta.
Magyar anyja volt továbbá Francisc Munteanu (1924–1993) és Francisc Păcurariu (1920–1998) írónak is; ez utóbbi inkább a diplomácia terén tevékenykedett, Budapesten tanácsadóként, argentínai és uruguayi követként, az UNESCO-nál Románia képviselőjeként.
Az értelmiségieknél sokkal ismertebbek azonban a sportolók, Balázs Jolán (Iolanda Balaş, 1936–2016), atlétikai olimpiai bajnok vagy Birtalan István (szül. 1948), akit három évben is a világ legjobb kézilabdázójának választottak meg. Ugyancsak sikeres kézilabdázó volt Radó Ilona (Elena Jianu – szül. 1928), aki később a Testnevelési Egyetem tanára lett. De a legismertebb sportoló, a labdarúgás népszerűsége miatt, Jenei Imre (szül. 1937) marad. Egy aradi csapatnál kezdett focizni, ahonnan 1957-ben a hadügyminisztérium csapatához, a bukaresti Steauához igazolt. Kiemelkedő eredményeket edzőként ért el, amikor 1986-ban a Steaua megnyerte a Bajnokok Európai Kupáját, ez azóta is a román labdarúgás legnagyobb eredménye. 1998-ban dandártábornoki rangot kapott, 2008-ban a román állam a Sport Érdemrenddel tüntette ki.
Látványos karriert futott be a Csíkszeredából származó Cseh Szabolcs (1942) is. A bukaresti testnevelési egyetemen végzett, 1967-ben megalakította az első hivatásos kaszkadőrcsoportot, amely körülbelül 200 román és külföldi film forgatásán vett részt. 1985-ben a német Bunte lap Európa legjobb kaszkadőrének nyilvánította, azonban bevallása szerint ezzel itthon egy vasat sem keresett. 1980-tól a színiakadémián elméleti és gyakorlati előadásokat tartott a színpadi mozgásról és az akciójelenetek kidolgozásáról.
A művészek és értelmiségiek új nemzedéke mellett Bukarestbe érkezett egy viszonylag kisszámú munkásság is, akik elsősorban az építkezéseknél tudtak elhelyezkedni. Az erdélyi nők mindig nagyon keresettek voltak azok között, akik még megengedhették maguknak, hogy szolgálót vagy dajkát tartsanak: a becsületesség, szorgalom és komolyság jelképei voltak. Ennek ellenére az 1956-os népszámlálás szerint a bukaresti magyarság létszáma alacsony, csak 11 716 fő. A székelyföldi városok következő évtizedben beinduló iparosítása pedig gyakorlatilag leállította az erdélyi magyarok fővárosba irányuló migrációját.
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az 50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak, és nemcsak azért, mert ez „jó pont volt” a személyi dossziéjukban, hanem a rossz tömegközlekedés miatt valóságos kaland lett volna a különböző negyedekből a magyar líceumba eljutni a tanulóknak. A német líceum sokkal elérhetőbb helyen, a Palota téren volt; 1973-ban új székhelyet is kapott 24 osztályteremmel a Romană tér közelében, nagyon sok magyar értelmiségi választotta tehát inkább ezt az iskolát, amely egy európai rangú idegen nyelv elsajátítását is lehetővé tette. Jelentős része a magyar családok gyermekeinek már nem is beszélt magyarul, ezt Rostás Zoltán is megállapította a 80-as évek Bukarestjének multikulturalitása tanulmányozása közben: a főváros egy óriási olvasztókemence volt, amelyben minden kisebbség beolvadt. Az e téren folytatott kutatásainak anyaga sajnos elveszett, a kommunista korszakban nem jelenhetett meg. Az 1979–1980-as iskolai statisztikák igazolják a magyarok asszimilációját. Romániában az alsó- és középfokú oktatásban 212 767 tanuló járt magyar tannyelvű osztályba, további 83 885 magyar tanult román osztályban. Nem áll rendelkezésünkre külön bukaresti statisztika. A sajtónak mint propagandaeszköznek jelentős szerepe volt az új demokrácia megerősítésében és hatalmon tartásában. Rá hárult a népi demokrácia győzelmeinek népszerűsítése, a pártvezérek magasztalása, a nép ellenségeinek, a reakciós és fasiszta elemeknek a leleplezése, a Szovjetunió és a szocialista társadalmi rend felsőbbrendűségének hangoztatása és a háborús uszító imperialista hatalom gyalázása. A kommunista kiadványok manipuláló hatása rendkívüli volt, bárki életét tönkretehette, ha a nép ellenségeként bélyegezték meg, ugyanakkor hatalmas presztízsre tehetett szert az, akit a párt ügyében hasznosként ítéltek meg.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Demény Lajos az új korszak bukaresti magyar elitjét számba vevő, válogatott és vitatható listájáról méltánytalanul hiányzik dr. Laky Dezső egyetemi tanár, az 1921-ben Bukarestben született patológus-immunológus, aki 40 évig volt a Victor Babeş Intézet kutatója, és akit a New-York-i Tudományos Akadémia rendes tagjának választott, s több száz tudományos cikk és tanulmány szerzője. Gazdovits Miklós (szül. 1931) mérnök is megérdemelte volna, hogy megemlékezzenek róla: a hadsereg vezérkari ezredese, távközlési szakember, de ugyanakkor az erdélyi magyar örmények történelmének szakértője volt, aki a közösség felkérésére egy könyvet és számtalan cikket írt.
A bukaresti magyarságnak mindig is voltak és vannak műépítész-szaktekintélyei, ám őket Demény teljesen mellőzte. A Ion Mincu Műépítészeti Egyetemen tanított a Sebestyén testvérpáros, Victor és Gheorghe. Dr. Sebestyén Gheorghe műépítész (1920–?), a fenti intézet végzettje, egy interdiszciplináris csoportot alakított, 1963-ban egyetemi docens lett. 1987-ben jelent meg Egy lap Románia építészetében. A reneszánsz című könyve. Később kivándorolt Németországba. Egy másik építész, dr. Takács Zoltán (1934) egyetemi tanár, négy éven át volt asszisztense az akadémikus Octav Doicescunak, később Cezar Lăzărescu építész csapatában az otopeni-i repülőtér, a Sala Polivalentă csarnok, a kínai követség épülete, a Postăvăria Română szövetgyár stb. tervezésében társszerző. 2002-ben a Románia Csillaga lovagkeresztjével tüntették ki, 2011-ben pedig a Romániai Építészek Rendje az Omnia-díjat adományozta számára.
Demény könyvecskéjében néhány művészt is megemlített: zeneszerzőket és karmestereket: Oláh Tibort, Bács Lajost, Csire Józsefet és Winkler Józsefet, az első három egyetemi tanár is volt, illetve szobrászokat: Balogh Pétert és Kocsis Elődöt és festőket: Balogh Lászlót, Labancz Lászlót és Drócsay Imrét. Ennél természetesen sokkal többen voltak, hisz elég, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a Képzőművészeti Egyetemen mindig voltak és most is vannak magyar tanárok. Illő megemlítenünk néhány átlagosnál híresebbé vált művészt: Lydia Csató Gasman képzőművészt vagy Kőrössy János és Kerestély Zsolt zeneszerzőt, akkor is, ha ők nem vállaltak szerepet a bukaresti magyar közéletben. A rendkívül tehetséges, de sajnos Romániában gyakorlatilag ismeretlen Lydia Csató Gasman értelmiségi családban született 1925-ben Foksányban, és a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1949–1953 között, Drócsay évfolyamtársaként. Itthon pártvonalas mozgalmi műveket festett, de már korán, 1961-ben elhagyta Romániát. Rövid izraeli tartózkodás után Franciaországba, majd az Egyesült Államokba költözött, ahol Picasso értelmezései és a Virginiai Egyetemen tartott művészettörténeti előadásai révén vált híressé. 2010-ben hunyt el.
Kőrössy Jánost (1926–2013) az etnodzsessz kezdeményezőjeként, a legértékesebb romániai dzsesszzenészként tartják számon. Bukarestben alapította nemzetközi sikerű együttesét, a Jancsi Körössy Triót, amelyben Johnny Răducanu is játszott. 1969-es nyugati koncertkörútján az Egyesült Államokba disszidált. Emiatt az 1976-ban megjelenő román dzsesszlexikonból a rá vonatkozó cikket egyszerűen kihagyták. 2006-ban, 80. születésnapja alkalmából koncertezett a Román Atheneumban, ekkor vehette át a Kulturális Érdemrend parancsnoki fokozatát.
Kerestély Zsolt (1934) székely származású, a kolozsvári konzervatóriumban végzett; az egyik legismertebb és legtermékenyebb könnyűzeneszerző, háromszor is elnyerte a Román Zeneszerzők Szövetségének Díját. 1964-ben költözött Bukarestbe, a Román Rádió és Televízióhoz került zenei szerkesztőként, itt dolgozott 30 éven át. Párhuzamosan filmzenéket, revüzenét, musicaleket szerzett. Nyugdíjazása után saját zenestúdiót nyitott, fiával, a zeneszerző és hangmérnök Andrei-jel. Vannak esetek, amikor a művész vagy író magyar származásáról nem árulkodik a név. Ludovic Spiess (1938–2006), a Román Opera tenorja anyja révén félig magyar volt. Látványos nemzetközi karriert futott be, később, 1991–1992 között kulturális miniszter, majd 2000–2005 között a Román Opera igazgatója. Az 1925-ös bukaresti születésű Carmen Stănescu színésznőnek ugyancsak magyar volt az anyja. 64 évig játszott a Nemzeti Színházban rangos szerepeket. Habár közzétette emlékiratait, nem tudni mégsem, hogy családjában valaki még beszélte-e a magyar nyelvet, miképp azt sem, hogyan kerültek dédnagyanyjának, a híres budapesti revüszínész Gál Annának leszármazottjai Bukarestbe. Egy másik színész, Ludovic Antal (1924–1970) csángó származású, Miklósfalván született, a papi pályát hagyta ott, hogy kora legnagyobb Eminescu-szavalójává váljék. Róla sincs információ, hogy tudott volna magyarul.
Az író Petru Dumitriu (1924–2002), a Családi krónika (Cronică de familie) szerzője anyai ágon magyar származású, anyja, Debreczy Teréz Budapesten született, nemesi család sarja. Nem tudjuk, hogy az író egyáltalán tudott-e magyarul, a családban franciául beszéltek. A kommunista hatalom pártfogoltjaként irigylésre méltó karriert futott be, 1960-ban mégis emigrált. 1994-ben krónikájának A saláta (Salata) című fejezetéből Lucian Pintilie forgatott filmet Egy felejthetetlen nyár (O vară de neuitat) címmel; ebben az egyik mellékszerepet egy anyai ágon szintén magyar színész, a botrányos körülmények között nemrég elhunyt Ioan Gyuri Pascu játszotta.
Magyar anyja volt továbbá Francisc Munteanu (1924–1993) és Francisc Păcurariu (1920–1998) írónak is; ez utóbbi inkább a diplomácia terén tevékenykedett, Budapesten tanácsadóként, argentínai és uruguayi követként, az UNESCO-nál Románia képviselőjeként.
Az értelmiségieknél sokkal ismertebbek azonban a sportolók, Balázs Jolán (Iolanda Balaş, 1936–2016), atlétikai olimpiai bajnok vagy Birtalan István (szül. 1948), akit három évben is a világ legjobb kézilabdázójának választottak meg. Ugyancsak sikeres kézilabdázó volt Radó Ilona (Elena Jianu – szül. 1928), aki később a Testnevelési Egyetem tanára lett. De a legismertebb sportoló, a labdarúgás népszerűsége miatt, Jenei Imre (szül. 1937) marad. Egy aradi csapatnál kezdett focizni, ahonnan 1957-ben a hadügyminisztérium csapatához, a bukaresti Steauához igazolt. Kiemelkedő eredményeket edzőként ért el, amikor 1986-ban a Steaua megnyerte a Bajnokok Európai Kupáját, ez azóta is a román labdarúgás legnagyobb eredménye. 1998-ban dandártábornoki rangot kapott, 2008-ban a román állam a Sport Érdemrenddel tüntette ki.
Látványos karriert futott be a Csíkszeredából származó Cseh Szabolcs (1942) is. A bukaresti testnevelési egyetemen végzett, 1967-ben megalakította az első hivatásos kaszkadőrcsoportot, amely körülbelül 200 román és külföldi film forgatásán vett részt. 1985-ben a német Bunte lap Európa legjobb kaszkadőrének nyilvánította, azonban bevallása szerint ezzel itthon egy vasat sem keresett. 1980-tól a színiakadémián elméleti és gyakorlati előadásokat tartott a színpadi mozgásról és az akciójelenetek kidolgozásáról.
A művészek és értelmiségiek új nemzedéke mellett Bukarestbe érkezett egy viszonylag kisszámú munkásság is, akik elsősorban az építkezéseknél tudtak elhelyezkedni. Az erdélyi nők mindig nagyon keresettek voltak azok között, akik még megengedhették maguknak, hogy szolgálót vagy dajkát tartsanak: a becsületesség, szorgalom és komolyság jelképei voltak. Ennek ellenére az 1956-os népszámlálás szerint a bukaresti magyarság létszáma alacsony, csak 11 716 fő. A székelyföldi városok következő évtizedben beinduló iparosítása pedig gyakorlatilag leállította az erdélyi magyarok fővárosba irányuló migrációját.
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az 50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak, és nemcsak azért, mert ez „jó pont volt” a személyi dossziéjukban, hanem a rossz tömegközlekedés miatt valóságos kaland lett volna a különböző negyedekből a magyar líceumba eljutni a tanulóknak. A német líceum sokkal elérhetőbb helyen, a Palota téren volt; 1973-ban új székhelyet is kapott 24 osztályteremmel a Romană tér közelében, nagyon sok magyar értelmiségi választotta tehát inkább ezt az iskolát, amely egy európai rangú idegen nyelv elsajátítását is lehetővé tette. Jelentős része a magyar családok gyermekeinek már nem is beszélt magyarul, ezt Rostás Zoltán is megállapította a 80-as évek Bukarestjének multikulturalitása tanulmányozása közben: a főváros egy óriási olvasztókemence volt, amelyben minden kisebbség beolvadt. Az e téren folytatott kutatásainak anyaga sajnos elveszett, a kommunista korszakban nem jelenhetett meg. Az 1979–1980-as iskolai statisztikák igazolják a magyarok asszimilációját. Romániában az alsó- és középfokú oktatásban 212 767 tanuló járt magyar tannyelvű osztályba, további 83 885 magyar tanult román osztályban. Nem áll rendelkezésünkre külön bukaresti statisztika. A sajtónak mint propagandaeszköznek jelentős szerepe volt az új demokrácia megerősítésében és hatalmon tartásában. Rá hárult a népi demokrácia győzelmeinek népszerűsítése, a pártvezérek magasztalása, a nép ellenségeinek, a reakciós és fasiszta elemeknek a leleplezése, a Szovjetunió és a szocialista társadalmi rend felsőbbrendűségének hangoztatása és a háborús uszító imperialista hatalom gyalázása. A kommunista kiadványok manipuláló hatása rendkívüli volt, bárki életét tönkretehette, ha a nép ellenségeként bélyegezték meg, ugyanakkor hatalmas presztízsre tehetett szert az, akit a párt ügyében hasznosként ítéltek meg.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 8.
Táncház okostelefonon (Beszélgetés KELEMEN LÁSZLÓval, a Hagyományok Háza főigazgatójával)
A hagyományőrzés tapasztalatait és technikáit átadó hálózat létrehozására készül a Kárpát-medence országaiban a Kelemen László vezette budapesti Hagyományok Háza. Az egykori táncházzenésszel, mai intézményvezetővel arról is beszélgettünk, hogyan veszítette el a szintetizálás képességét az első táncoktatói nemzedék.
– Izgalmas nyara lehetett, egy ideig úgy hírlett, hogy másik intézménybe olvasztják be a Hagyományok Házát...
– Valóban így volt, de maradjunk a nagyon kedvező végkimenetellel. Amúgy is azt tartom, hogy a Hagyományok Házát nem megszüntetni kell vagy beolvasztani, hanem olyan nemzeti intézménnyé emelni, mint például az Operaház.
– Ha már így alakult: most már egyértelműen a fejlesztések kerülnek az előtérbe? Mint például a Hagyományok Házának erdélyi terjeszkedése?
– Mindjárt az elején javaslom, hogy felejtsük el a terjeszkedés kifejezést. Nem kiterjeszteni akarjuk a Hagyományok Házát Erdélyben, hanem azt a tudást szeretnénk átadni, amely az elmúlt hatvan év során felgyűlt Magyarországon a hagyományápolás terén. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy az elmúlt évtizedek társadalmi változásai következtében szerte a Kárpát-medencében a magyar közösségek kezdik levetni régi szokásaikat, a tudás, a folklór már nem öröklődik apáról fiúra, mint korábban. Ha már így történt, gondoskodnunk kell zenei-táncos anyanyelvünknek valamilyen szervezett formában való átmentésén. Ennek Magyarországon jelentős hagyománya és tapasztalata van, ezt szeretnénk átadni erdélyi barátainknak. Semmiféle felsőbbrendűség nem akar ezáltal megnyilvánulni, az okos embernek viszont érdemes más tapasztalatából tanulnia. Hagyományok Háza-tudásexportban gondolkodunk, de eszünk ágában sincs embereket is exportálni. Viszont meg akarjuk találni azokat a szervezeteket, amelyek képesek az általunk „szabadalmaztatott” szabvány átültetésére, alkalmazására. – A standardok azonban bizonyos szervezeti struktúrák létét feltételezik. Léteznek ezek a Kárpát-medencében? – Igen, léteznek, mindenekelőtt a táncházmozgalomnak köszönhetően, és elsősorban civil szervezetek formájában. Erdélyben többnyire működnek még a hajdani Népi Alkotások Házának utódai is. Többek között ezekkel szeretnénk együtt építkezni minél több helyszínen, például Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában. – Milyen rendszerben tervezik működtetni ezt a magyar költségvetésből finanszírozott hálózatot? – Három tevékenységi körben gondolkodunk. Egyik a programszervezés, ahol roppant fontos lesz az elosztásos szemlélet, az oda-vissza „forgalom”, illetve a helyi rendezvények szervezése. Nagy jelentőséget tulajdonítunk a helyi archívumok megszervezésének, hogy az adott régióhoz tartozó anyag könnyen elérhető legyen. És ami kiemelten fontos: mindez szaktanácsadással kísérve, azaz megszemélyesítve, nem pedig sima internetes elérhetőséggel. A harmadik kör az élő hagyományátadás megszervezése lesz rendszeres tanfolyamok, kurzusok révén. A Hagyományok Háza jól kicsiszolt, kialakított kurzusokkal rendelkezik népzene, néptánc, mesemondás, kézműves mesterségek témakörökben, szívesen átadjuk, honosítjuk ezeket.
– A legendás táncmester, Novák Tata szerint a magyarországi iskolarendszer jó táptalaja és hordozója volt ezeknek a tevékenységeknek. Az elcsatolt területeken megtalálták már a kályha sarkát, ahonnan el lehet indulni?
– Mi a módszert akarjuk magunkkal hozni, a helyi folklóranyag ugyanis mindenütt elsőbbséget élvez. Délvidéken például csak akkor jövünk elő gyimesi táncokkal, ha egy bizonyos kurzusnak a Kárpát-medence táncos öröksége a témája. Mindenütt adott a táptalaj, miután Pál István „Szalonnáék” néhány év alatt már Kárpátalján is kialakítottak egy több száz fős kemény magot. Erdély abban élvez továbbra is egyfajta elsőséget, hogy a fantasztikus népzenei és néptáncörökségünk nagy része továbbra is Erdélyből származik. Ebben persze jelentős mértékben benne van, hogy anno Novák Tata nem máshová, hanem Székre indult gyűjteni, de az kétségbevonhatatlan, hogy erdélyihez fogható néprajzi gazdagság sehol máshol nem lelhető fel. Amúgy a helyi tanácsadók felkérésének szakaszában vagyunk, az ő feladatuk lesz megtalálni a programok lebonyolítására alkalmas helyi embereket. A tényleges indulást 2017-re tervezzük.
– Léteznek ma sürgősségek az értékmentésben?
– A mi munkánkban az az elsődleges, hogy valamennyi szolgáltatásunkat elérhetővé tegyük a fiatalok számára. Amióta a táncház kiszakadt a természetes falusi környezetéből, a városi fiatalok mozgalmává vált. A Hagyományok Házában ma azt tekintjük az egyik legfontosabb feladatunknak, hogy a gyűjtéseinket akár okostelefonon is hozzáférhetővé tegyük. Szeretnénk, ha elérhetővé válna az online népzenehallgatás, néptáncnézés, meggyőződésem, hogy hatalmas érdeklődés övezné. Ezek a szolgáltatások a tanításban is nagy segítséget nyújthatnak, ezért aztán sürgős technikai-tartalmi kihívással állunk szemben. Szakmai oldalról meg az a feladatunk, hogy bővítsük az intézmény ernyője alá vont tevékenységi köröket, amelyeket élő hagyományátadás révén szeretnénk továbbítani. Ilyen, eddig még be nem cserkészett terület például a népi gyógyászat. Merthogy ebben is a végső órához közeledünk, az utolsó füvesemberek élnek közöttünk. Jómagam is ismerek ilyen asszonyt a szülőfalumhoz, Gyergyóditróhoz közel, Orotván.
– Amúgy hogyan sodródott ilyen messzire a Gyergyói-medencétől?
– Tehetségkutatók fedeztek fel annak idején, tízéves koromtól „janicsárként” nevelkedtem a marosvásárhelyi művészeti líceumban. A népzenével való találkozásom ugyan folyamatos volt, már diákkoromban is kerestem a táncházas kapcsolódásokat, kalákás rendezvényekre jártam, mégis egy 1980-as találkozás jelentette a katartikus pillanatot. A zeneakadémiára való sikeres felvételim után futottam össze Tötszegi András „Cucussal”, a kolozsvári táncházmozgalom egyik vezéralakjával. Lenne-e kedvem megtanulni brácsázni, kérdezte, a diplomázás előtt álló, a kihelyezés után minden bizonnyal Kolozsvártól messze kerülő néhai jó barát, Kostyák Alpár helyébe lépni a Bodzafa együttesben? – Márpedig a szakértők szerint az éveken át klasszikus hegedűt tanuló számára nem puszta elhatározás a brácsázásra való áttérés...
– Messze nem, és brácsám sem volt, mondtam is Cucusnak, mire ő rávágta, semmi gond, indulunk Kallós Zoli bácsihoz. A legendás néprajzkutató szemügyre vett, megpróbálta bemérni, ki vagyok, mi vagyok, édesanyja, Vilma néni megkínált egy tányér levessel, közben Zoli bácsi elment az egyik raktárába, és egy brácsának látszó tárggyal tért vissza. Vörös színű eszköz volt, legalább 45 centi hosszú, egy mezőségi asztalos készítette. Kaptam hozzá húrokat, egy gyimesi tarisznyát, beletettük a hangszert, melléje egy Új guzsalyam mellett című könyvet, egy példányt a Balladák könyvéből. És már indulhattam is a néhány nap múlva kezdődő gyimesi tánctáborba. Eldőlt a sorsom. – A Kallós mellett töltött évek, a közös gyűjtések, zenélések ma már az emlékek tárházát gazdagítják. Egyáltalán: van még mit gyűjteni?
– Meggyőződésem, hogy van, de bármennyire is hihetetlen, ma is akadnak, akik megpróbálják megakadályozni. A tölgyesi kultúrház igazgatónője például 2015 tavaszán nemkívánatos személynek nyilvánított, szerinte lopjuk a román kultúrát. A falujárás azonban többnyire zavartalan, és egyre több az olyan fiatal, aki a bartóki útmutatás értelmében fontosnak tartja beszívni a helyszín levegőjét. Az oktatás ma mindennél fontosabb, a következő lépés pedig a szakembereknek a falvakba való visszajuttatása. Mert mindenütt alakulnak az amatőr együttesek, csak épp szakember nincs, aki vezesse őket. Az első nemzedék ugyanis csak lefelé nézett, közben meg valahol, valamikor elveszítette a művészi szintetizálás képességét. És mivel csak az eredetire figyeltek, a feldolgozások terepét átengedték a kutyaütőknek. Márpedig a szakmai tudás megszerezhető, a zsenialitás az, ami kevésbé. – Kárpát-medencei hálózat létrehozása, a Hagyományok Házának otthont adó Budai Vigadó felújítása, illetve az azzal járó költözés, a szétszórt működés összehangolása: van még ideje zenélni? – Jóval ritkábban, mint szeretném, pedig a boldog muzsikálásba merítkezés mindennél többet ér. Most más feladatoknak kell eleget tennem, de ha lehetőségem nyílik, mindig belevetem magam a táncházi zenélés forgatagába.
KELEMEN LÁSZLÓ
Zeneszerző, folklorista, 1960. május 1-jén született Gyergyóditróban. A marosvásárhelyi zenei érettségi (1979) után a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán tanult zeneszerzést, mellette erdélyi hangszeres és vokális népzenét gyűjtött. Tagja volt az erdélyi táncházmozgalom egyik legendás zenekarának, a kolozsvári Bodzafának. 1986-ban Magyarországra telepedett. Zenei szerkesztőként dolgozott a Budapesti Zeneműkiadónál, 1987-ben Ökrös Csabával és Berecz Andrással megalakították az Ökrös zenekart, amelynek tagjaként megkapta a Magyar Művészetért-díjat és a Népművészet Ifjú Mestere címet. 1992-től 2000-ig a Budapest Táncegyüttes zenei vezetője és a táncműsorok kísérőzenéinek egyik összeállítója. 1997-ben kezdeményezésére és vezetésével a Fonó Budai Zeneházban megszervezték az Utolsó óra című, Kárpát-medencei hangszeres népzenei gyűjtést. Sebő Ferenccel együtt a Hagyományok Háza szakmai koncepciójának kidolgozója, miniszteri biztosként dolgozott az intézmény felállításán, amelynek 2001 júliusától igazgatója. További díjak, kitüntetések: a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2008), Gyergyóditró díszpolgára (2014), Lajtha László-díj (2016). Nős, két gyerek édesapja.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A hagyományőrzés tapasztalatait és technikáit átadó hálózat létrehozására készül a Kárpát-medence országaiban a Kelemen László vezette budapesti Hagyományok Háza. Az egykori táncházzenésszel, mai intézményvezetővel arról is beszélgettünk, hogyan veszítette el a szintetizálás képességét az első táncoktatói nemzedék.
– Izgalmas nyara lehetett, egy ideig úgy hírlett, hogy másik intézménybe olvasztják be a Hagyományok Házát...
– Valóban így volt, de maradjunk a nagyon kedvező végkimenetellel. Amúgy is azt tartom, hogy a Hagyományok Házát nem megszüntetni kell vagy beolvasztani, hanem olyan nemzeti intézménnyé emelni, mint például az Operaház.
– Ha már így alakult: most már egyértelműen a fejlesztések kerülnek az előtérbe? Mint például a Hagyományok Házának erdélyi terjeszkedése?
– Mindjárt az elején javaslom, hogy felejtsük el a terjeszkedés kifejezést. Nem kiterjeszteni akarjuk a Hagyományok Házát Erdélyben, hanem azt a tudást szeretnénk átadni, amely az elmúlt hatvan év során felgyűlt Magyarországon a hagyományápolás terén. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy az elmúlt évtizedek társadalmi változásai következtében szerte a Kárpát-medencében a magyar közösségek kezdik levetni régi szokásaikat, a tudás, a folklór már nem öröklődik apáról fiúra, mint korábban. Ha már így történt, gondoskodnunk kell zenei-táncos anyanyelvünknek valamilyen szervezett formában való átmentésén. Ennek Magyarországon jelentős hagyománya és tapasztalata van, ezt szeretnénk átadni erdélyi barátainknak. Semmiféle felsőbbrendűség nem akar ezáltal megnyilvánulni, az okos embernek viszont érdemes más tapasztalatából tanulnia. Hagyományok Háza-tudásexportban gondolkodunk, de eszünk ágában sincs embereket is exportálni. Viszont meg akarjuk találni azokat a szervezeteket, amelyek képesek az általunk „szabadalmaztatott” szabvány átültetésére, alkalmazására. – A standardok azonban bizonyos szervezeti struktúrák létét feltételezik. Léteznek ezek a Kárpát-medencében? – Igen, léteznek, mindenekelőtt a táncházmozgalomnak köszönhetően, és elsősorban civil szervezetek formájában. Erdélyben többnyire működnek még a hajdani Népi Alkotások Házának utódai is. Többek között ezekkel szeretnénk együtt építkezni minél több helyszínen, például Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában. – Milyen rendszerben tervezik működtetni ezt a magyar költségvetésből finanszírozott hálózatot? – Három tevékenységi körben gondolkodunk. Egyik a programszervezés, ahol roppant fontos lesz az elosztásos szemlélet, az oda-vissza „forgalom”, illetve a helyi rendezvények szervezése. Nagy jelentőséget tulajdonítunk a helyi archívumok megszervezésének, hogy az adott régióhoz tartozó anyag könnyen elérhető legyen. És ami kiemelten fontos: mindez szaktanácsadással kísérve, azaz megszemélyesítve, nem pedig sima internetes elérhetőséggel. A harmadik kör az élő hagyományátadás megszervezése lesz rendszeres tanfolyamok, kurzusok révén. A Hagyományok Háza jól kicsiszolt, kialakított kurzusokkal rendelkezik népzene, néptánc, mesemondás, kézműves mesterségek témakörökben, szívesen átadjuk, honosítjuk ezeket.
– A legendás táncmester, Novák Tata szerint a magyarországi iskolarendszer jó táptalaja és hordozója volt ezeknek a tevékenységeknek. Az elcsatolt területeken megtalálták már a kályha sarkát, ahonnan el lehet indulni?
– Mi a módszert akarjuk magunkkal hozni, a helyi folklóranyag ugyanis mindenütt elsőbbséget élvez. Délvidéken például csak akkor jövünk elő gyimesi táncokkal, ha egy bizonyos kurzusnak a Kárpát-medence táncos öröksége a témája. Mindenütt adott a táptalaj, miután Pál István „Szalonnáék” néhány év alatt már Kárpátalján is kialakítottak egy több száz fős kemény magot. Erdély abban élvez továbbra is egyfajta elsőséget, hogy a fantasztikus népzenei és néptáncörökségünk nagy része továbbra is Erdélyből származik. Ebben persze jelentős mértékben benne van, hogy anno Novák Tata nem máshová, hanem Székre indult gyűjteni, de az kétségbevonhatatlan, hogy erdélyihez fogható néprajzi gazdagság sehol máshol nem lelhető fel. Amúgy a helyi tanácsadók felkérésének szakaszában vagyunk, az ő feladatuk lesz megtalálni a programok lebonyolítására alkalmas helyi embereket. A tényleges indulást 2017-re tervezzük.
– Léteznek ma sürgősségek az értékmentésben?
– A mi munkánkban az az elsődleges, hogy valamennyi szolgáltatásunkat elérhetővé tegyük a fiatalok számára. Amióta a táncház kiszakadt a természetes falusi környezetéből, a városi fiatalok mozgalmává vált. A Hagyományok Házában ma azt tekintjük az egyik legfontosabb feladatunknak, hogy a gyűjtéseinket akár okostelefonon is hozzáférhetővé tegyük. Szeretnénk, ha elérhetővé válna az online népzenehallgatás, néptáncnézés, meggyőződésem, hogy hatalmas érdeklődés övezné. Ezek a szolgáltatások a tanításban is nagy segítséget nyújthatnak, ezért aztán sürgős technikai-tartalmi kihívással állunk szemben. Szakmai oldalról meg az a feladatunk, hogy bővítsük az intézmény ernyője alá vont tevékenységi köröket, amelyeket élő hagyományátadás révén szeretnénk továbbítani. Ilyen, eddig még be nem cserkészett terület például a népi gyógyászat. Merthogy ebben is a végső órához közeledünk, az utolsó füvesemberek élnek közöttünk. Jómagam is ismerek ilyen asszonyt a szülőfalumhoz, Gyergyóditróhoz közel, Orotván.
– Amúgy hogyan sodródott ilyen messzire a Gyergyói-medencétől?
– Tehetségkutatók fedeztek fel annak idején, tízéves koromtól „janicsárként” nevelkedtem a marosvásárhelyi művészeti líceumban. A népzenével való találkozásom ugyan folyamatos volt, már diákkoromban is kerestem a táncházas kapcsolódásokat, kalákás rendezvényekre jártam, mégis egy 1980-as találkozás jelentette a katartikus pillanatot. A zeneakadémiára való sikeres felvételim után futottam össze Tötszegi András „Cucussal”, a kolozsvári táncházmozgalom egyik vezéralakjával. Lenne-e kedvem megtanulni brácsázni, kérdezte, a diplomázás előtt álló, a kihelyezés után minden bizonnyal Kolozsvártól messze kerülő néhai jó barát, Kostyák Alpár helyébe lépni a Bodzafa együttesben? – Márpedig a szakértők szerint az éveken át klasszikus hegedűt tanuló számára nem puszta elhatározás a brácsázásra való áttérés...
– Messze nem, és brácsám sem volt, mondtam is Cucusnak, mire ő rávágta, semmi gond, indulunk Kallós Zoli bácsihoz. A legendás néprajzkutató szemügyre vett, megpróbálta bemérni, ki vagyok, mi vagyok, édesanyja, Vilma néni megkínált egy tányér levessel, közben Zoli bácsi elment az egyik raktárába, és egy brácsának látszó tárggyal tért vissza. Vörös színű eszköz volt, legalább 45 centi hosszú, egy mezőségi asztalos készítette. Kaptam hozzá húrokat, egy gyimesi tarisznyát, beletettük a hangszert, melléje egy Új guzsalyam mellett című könyvet, egy példányt a Balladák könyvéből. És már indulhattam is a néhány nap múlva kezdődő gyimesi tánctáborba. Eldőlt a sorsom. – A Kallós mellett töltött évek, a közös gyűjtések, zenélések ma már az emlékek tárházát gazdagítják. Egyáltalán: van még mit gyűjteni?
– Meggyőződésem, hogy van, de bármennyire is hihetetlen, ma is akadnak, akik megpróbálják megakadályozni. A tölgyesi kultúrház igazgatónője például 2015 tavaszán nemkívánatos személynek nyilvánított, szerinte lopjuk a román kultúrát. A falujárás azonban többnyire zavartalan, és egyre több az olyan fiatal, aki a bartóki útmutatás értelmében fontosnak tartja beszívni a helyszín levegőjét. Az oktatás ma mindennél fontosabb, a következő lépés pedig a szakembereknek a falvakba való visszajuttatása. Mert mindenütt alakulnak az amatőr együttesek, csak épp szakember nincs, aki vezesse őket. Az első nemzedék ugyanis csak lefelé nézett, közben meg valahol, valamikor elveszítette a művészi szintetizálás képességét. És mivel csak az eredetire figyeltek, a feldolgozások terepét átengedték a kutyaütőknek. Márpedig a szakmai tudás megszerezhető, a zsenialitás az, ami kevésbé. – Kárpát-medencei hálózat létrehozása, a Hagyományok Házának otthont adó Budai Vigadó felújítása, illetve az azzal járó költözés, a szétszórt működés összehangolása: van még ideje zenélni? – Jóval ritkábban, mint szeretném, pedig a boldog muzsikálásba merítkezés mindennél többet ér. Most más feladatoknak kell eleget tennem, de ha lehetőségem nyílik, mindig belevetem magam a táncházi zenélés forgatagába.
KELEMEN LÁSZLÓ
Zeneszerző, folklorista, 1960. május 1-jén született Gyergyóditróban. A marosvásárhelyi zenei érettségi (1979) után a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán tanult zeneszerzést, mellette erdélyi hangszeres és vokális népzenét gyűjtött. Tagja volt az erdélyi táncházmozgalom egyik legendás zenekarának, a kolozsvári Bodzafának. 1986-ban Magyarországra telepedett. Zenei szerkesztőként dolgozott a Budapesti Zeneműkiadónál, 1987-ben Ökrös Csabával és Berecz Andrással megalakították az Ökrös zenekart, amelynek tagjaként megkapta a Magyar Művészetért-díjat és a Népművészet Ifjú Mestere címet. 1992-től 2000-ig a Budapest Táncegyüttes zenei vezetője és a táncműsorok kísérőzenéinek egyik összeállítója. 1997-ben kezdeményezésére és vezetésével a Fonó Budai Zeneházban megszervezték az Utolsó óra című, Kárpát-medencei hangszeres népzenei gyűjtést. Sebő Ferenccel együtt a Hagyományok Háza szakmai koncepciójának kidolgozója, miniszteri biztosként dolgozott az intézmény felállításán, amelynek 2001 júliusától igazgatója. További díjak, kitüntetések: a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2008), Gyergyóditró díszpolgára (2014), Lajtha László-díj (2016). Nős, két gyerek édesapja.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 8.
Beszélgetés és könyvbemutató a Bernády Házban
Ceausescutól Constantinescuig
A magyar–román viszony a mélyponttól az alapszerződésig volt a témája Jeszenszky Géza történész, az Antall-kormány volt külügyminisztere, volt washingtoni nagykövet és Markó Béla, az RMDSZ szenátora, volt elnöke közötti beszélgetésnek szerda délután a Bernády Házban.
A beszélgetés elején Markó Béla elmondta, külügyminiszterként ismerte meg Jeszenszky Gézát, aki történészként részese volt Magyarország nagy történelmi pillanatainak. Felvezető kérdése a ’89 utáni időszakra vonatkozott, amikor az Antall-kormánynak – minden előzmény nélkül – ki kellett alakítania külpolitikáját és szomszédságpolitikáját. Kérdése arra vonatkozott, hogy a volt külügyminiszter hogyan látja utólag, illúziónak bizonyultak-e az akkor kialakított politikai elvek, a magyar–román megbékélés?
Jeszenszky szerint ez illúzió volt, mert nehéz volt egyszerre építeni, és elérni, hogy a határon túli magyarok elégedettek legyenek nemcsak a gazdasági, hanem a jogi helyzetükkel is. Természetellenesnek nevezte, hogy a hivatalos politika nem állt ki a határon túli magyarok mellett. Legfontosabbnak a megmaradást nevezte, ez volt az Antall- kormány politikájának az alapja. Véleménye szerint illúzió, elszalasztott volt a ’89 december – ’90 január, amikor megtörtént a csoda, hogy a magyarok nem fegyverrel jöttek Erdélybe, hanem segélycsomagokkal, és érzelmileg is lehetséges lett volna a megbékélés. Hogy nem valósult meg, az kizárólag az akkori román politikai vezetés bűne volt. Kifejtette, hogy a rendszerváltás utáni magyar kormányok mindegyike ezen dolgozott, de a megvalósuláshoz szükség lenne a román fél készségére is.
Markó a továbbiakban a ’89-es eufóriát követő román ellenreakcióra tért ki, és arra várt választ, hogy vajon volt-e alternatívája az akkori magyar külpolitikának, ami a határon túli magyarokat illeti. Jeszenszky úgy látta, hogy az akkori kormányok azt gondolták, hogy ha kevesebbet beszélnek a kérdésről, és szerződéseket írnak alá, akkor a szomszéd országok vezetése megenyhül, és magától ad jogokat a magyaroknak. Ez azonban nem történt meg, ami javulás történt, azt az RMDSZ vívta ki a politikájával.
Jeszenszky szerint a kiút az lehet, ha nemcsak a politika, de minden egyén tesz valamit az előrelépésben. A romániai visszarendeződési tendenciáról szólva úgy gondolták, hogy egy erős, tekintélyes Magyarországra lenne szükség, egy jobban működő magyar gazdaságra. Mert minél jobb Magyarország gazdasági pozíciója, annál hatékonyabban tud fellépni a határokon túl élő magyarok érdekében. Szorgalmazni kell a "kinyújtott kezet", ha nem fogadják el, a világ elé kell tárni.
Kísérlet a trianoni trauma orvoslására
A találkozón ugyanakkor bemutatásra került Jeszenszky Géza Kísérlet a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szomszédságpolitikája a rendszerváltás éveiben című könyve. A kötet az Antall-, majd a Boros-kormány szomszédságpolitikáját és nemzetpolitikáját mutatja be. Szó van benne egyebek mellett a visegrádi együttműködés sikereiről, a horvátokkal történt történelmi barátság helyreállításáról.
A találkozó végén a szerző dedikált.
Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely)
Ceausescutól Constantinescuig
A magyar–román viszony a mélyponttól az alapszerződésig volt a témája Jeszenszky Géza történész, az Antall-kormány volt külügyminisztere, volt washingtoni nagykövet és Markó Béla, az RMDSZ szenátora, volt elnöke közötti beszélgetésnek szerda délután a Bernády Házban.
A beszélgetés elején Markó Béla elmondta, külügyminiszterként ismerte meg Jeszenszky Gézát, aki történészként részese volt Magyarország nagy történelmi pillanatainak. Felvezető kérdése a ’89 utáni időszakra vonatkozott, amikor az Antall-kormánynak – minden előzmény nélkül – ki kellett alakítania külpolitikáját és szomszédságpolitikáját. Kérdése arra vonatkozott, hogy a volt külügyminiszter hogyan látja utólag, illúziónak bizonyultak-e az akkor kialakított politikai elvek, a magyar–román megbékélés?
Jeszenszky szerint ez illúzió volt, mert nehéz volt egyszerre építeni, és elérni, hogy a határon túli magyarok elégedettek legyenek nemcsak a gazdasági, hanem a jogi helyzetükkel is. Természetellenesnek nevezte, hogy a hivatalos politika nem állt ki a határon túli magyarok mellett. Legfontosabbnak a megmaradást nevezte, ez volt az Antall- kormány politikájának az alapja. Véleménye szerint illúzió, elszalasztott volt a ’89 december – ’90 január, amikor megtörtént a csoda, hogy a magyarok nem fegyverrel jöttek Erdélybe, hanem segélycsomagokkal, és érzelmileg is lehetséges lett volna a megbékélés. Hogy nem valósult meg, az kizárólag az akkori román politikai vezetés bűne volt. Kifejtette, hogy a rendszerváltás utáni magyar kormányok mindegyike ezen dolgozott, de a megvalósuláshoz szükség lenne a román fél készségére is.
Markó a továbbiakban a ’89-es eufóriát követő román ellenreakcióra tért ki, és arra várt választ, hogy vajon volt-e alternatívája az akkori magyar külpolitikának, ami a határon túli magyarokat illeti. Jeszenszky úgy látta, hogy az akkori kormányok azt gondolták, hogy ha kevesebbet beszélnek a kérdésről, és szerződéseket írnak alá, akkor a szomszéd országok vezetése megenyhül, és magától ad jogokat a magyaroknak. Ez azonban nem történt meg, ami javulás történt, azt az RMDSZ vívta ki a politikájával.
Jeszenszky szerint a kiút az lehet, ha nemcsak a politika, de minden egyén tesz valamit az előrelépésben. A romániai visszarendeződési tendenciáról szólva úgy gondolták, hogy egy erős, tekintélyes Magyarországra lenne szükség, egy jobban működő magyar gazdaságra. Mert minél jobb Magyarország gazdasági pozíciója, annál hatékonyabban tud fellépni a határokon túl élő magyarok érdekében. Szorgalmazni kell a "kinyújtott kezet", ha nem fogadják el, a világ elé kell tárni.
Kísérlet a trianoni trauma orvoslására
A találkozón ugyanakkor bemutatásra került Jeszenszky Géza Kísérlet a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szomszédságpolitikája a rendszerváltás éveiben című könyve. A kötet az Antall-, majd a Boros-kormány szomszédságpolitikáját és nemzetpolitikáját mutatja be. Szó van benne egyebek mellett a visegrádi együttműködés sikereiről, a horvátokkal történt történelmi barátság helyreállításáról.
A találkozó végén a szerző dedikált.
Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 8.
"A múltból táplálkozunk, a jelent átéljük, a jövőt biztosítjuk"
Hatvanéves a Maros Művészegyüttes
Hatvan éve, 1956 őszén alakult az ország egyik legjobb hivatásos néptáncegyüttese, a Maros Művészegyüttes – akkoriban Állami Székely Népi Együttes néven, 134 taggal. Az együttes nevét 1959-ben Állami Ének- és Táncegyüttesre változtatták, 1970-től a marosvásárhelyi filharmónia égisze alatt működött tovább, ugyanezen évtől már Maros Művészegyüttes néven. Az intézmény 1980 májusától vált önállóvá, nevét mindmáig megtartotta. Ahogyan történetének töretlenségét is, hiszen bárhová is tartozott az elmúlt évtizedek alatt, koncepciója mit sem változott: a néptáncot, a népzenét kívánta magas művészi színvonalon népszerűsíteni, a különböző erdélyi régiók és nációk táncait, népszokásait bemutatni, azokat megőrizni és közismertté tenni. Az elmúlt évek alatt mindezek mellett pedig új területekre is merészkedni – a művészegyüttes utóbbi bemutatói között akadt nem egy táncszínházi produkció és rockballada is, az intézménytől megszokott és elvárt magas művészi színvonalon.
Az idei hatvanadik évforduló méltó ok az ünneplésre, és ezen ünneplés nem is maradt el: október 3-a és 9-e között gazdag programú eseménysorozat keretében emlékeznek a kezdetekre, éltetik a jelent és alapozzák meg a jövőt. A rendezvények között megtalálhattuk az együttes tagjai által felkészített, magyar és román műkedvelő népi együttesek produkcióit, találkozást és beszélgetést az együttes egykori, mai és soron következő tagjaival – Novák Ferenc "Tata" Kossuth-díjas koreográfus moderálásával –, illetve azok közös előadását, ősbemutatót, majd végszóként ünnepi gálaestet a Kultúrpalota nagytermében, a Marosvásárhelyi Állami Filharmóniával közös szervezésben. Mindezekről már korábban hírt adtunk, így csupán egy, de jelentős kérdést intéztünk Barabási Attila Csabához, a Maros Művészegyüttes vezérigazgatójához: túl a nyilvánvaló rendezvényeken, mit jelent számára, illetve az intézmény számára ez az évforduló? Milyen jelentést hordoz, milyen üzenetet rejt a ma és az eljövendő idő nemzedékeinek?
– Nekem elsősorban megtiszteltetés, hogy az együttes hatvanadik évfordulóján én vezethetem az intézményt, hogy a kollégákkal közösen megszervezhettük ezt az évfordulós rendezvényt – megtiszteltetés és hatalmas felelősség. Az együttes 1956-ban alakult ugyan, de a rendszerváltást követően én vagyok az első magyar nyelvű vezérigazgatója, a mostani program pedig gazdagabb, mint az ötvenedik évfordulón szervezett rendezvény-sorozat, amelyben aligazgatóként vettem részt. Büszke vagyok az együttes minden tagjára, büszke vagyok arra, ahogyan hozzájárulnak a népi kultúra terjesztéséhez. És büszke vagyok arra is, hogy nemcsak táncosként állják meg a helyüket, nemcsak a színpadon tevékenykednek, nemcsak az előadásokon láthatjuk őket, hanem oktatással is foglalkoznak. A népszerűsítéshez a színpadon kívül végzett munka is hozzájárul, Maros megyében pedig elég sok fiatal érdeklődik a népzene, a néptánc iránt. Ez a kollégáinknak, a táncosainknak is köszönhető – igen sok helyi műkedvelő együttest irányítanak különböző településeken. Az ezen együttesek előadásaiból álló estünkre idő hiányában csak tíz csoportot hívhattunk meg, holott sokkal többen vannak.
Az oktató és nevelő jellegű tevékenység mellett a Maros Művészegyüttesnek hatalmas múltja van, olyan története, amelyről nem egy, de akár hetven könyvet is lehetne írni. A múlt rendszerben mi voltunk az egyetlen hivatásos népi együttes – ma már szélesedett a kínálat, az országban öt hivatásos magyar tánccsoport létezik, de mi változatlanul az ország élvonalához tartozunk. Ezt a különböző premierek, fesztiválfellépések, vendégjátékok, kritikák és díjak is igazolják. Mindkét tagozatunk, mind a magyar, mind a román nagyon felkészült táncosokból áll, és hatalmas figyelmet fordítunk az utánpótlásra, mert a jövőt nekünk kell magunknak megalapoznunk. Csak akkor fog élni az együttes, ha lesz, aki folytassa a munkát, és úgy tűnik, az utánpótlás-probléma nálunk megoldódott. Az általunk e célból létrehozott Napsugár együttes immár 23 éve létezik, egykori tagjai közül sokan ma nálunk táncolnak. Akik pedig nem, akikből például tanárok, orvosok vagy akár mesteremberek lettek, azok gyerekeiknek adják tovább a népzene és a néptánc szeretetét. A múltból táplálkozunk, a jelent átéljük, a jövőt biztosítjuk. Ez a mottónk, amelynek helyességét az együttes újból felívelt népszerűsége is mutatja. Olyannyira, hogy a vasárnap esedékes gálaestünkre már egy héttel ezelőtt minden jegy elkelt – válaszolta Barabási Attila Csaba vezérigazgató.
Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)
Hatvanéves a Maros Művészegyüttes
Hatvan éve, 1956 őszén alakult az ország egyik legjobb hivatásos néptáncegyüttese, a Maros Művészegyüttes – akkoriban Állami Székely Népi Együttes néven, 134 taggal. Az együttes nevét 1959-ben Állami Ének- és Táncegyüttesre változtatták, 1970-től a marosvásárhelyi filharmónia égisze alatt működött tovább, ugyanezen évtől már Maros Művészegyüttes néven. Az intézmény 1980 májusától vált önállóvá, nevét mindmáig megtartotta. Ahogyan történetének töretlenségét is, hiszen bárhová is tartozott az elmúlt évtizedek alatt, koncepciója mit sem változott: a néptáncot, a népzenét kívánta magas művészi színvonalon népszerűsíteni, a különböző erdélyi régiók és nációk táncait, népszokásait bemutatni, azokat megőrizni és közismertté tenni. Az elmúlt évek alatt mindezek mellett pedig új területekre is merészkedni – a művészegyüttes utóbbi bemutatói között akadt nem egy táncszínházi produkció és rockballada is, az intézménytől megszokott és elvárt magas művészi színvonalon.
Az idei hatvanadik évforduló méltó ok az ünneplésre, és ezen ünneplés nem is maradt el: október 3-a és 9-e között gazdag programú eseménysorozat keretében emlékeznek a kezdetekre, éltetik a jelent és alapozzák meg a jövőt. A rendezvények között megtalálhattuk az együttes tagjai által felkészített, magyar és román műkedvelő népi együttesek produkcióit, találkozást és beszélgetést az együttes egykori, mai és soron következő tagjaival – Novák Ferenc "Tata" Kossuth-díjas koreográfus moderálásával –, illetve azok közös előadását, ősbemutatót, majd végszóként ünnepi gálaestet a Kultúrpalota nagytermében, a Marosvásárhelyi Állami Filharmóniával közös szervezésben. Mindezekről már korábban hírt adtunk, így csupán egy, de jelentős kérdést intéztünk Barabási Attila Csabához, a Maros Művészegyüttes vezérigazgatójához: túl a nyilvánvaló rendezvényeken, mit jelent számára, illetve az intézmény számára ez az évforduló? Milyen jelentést hordoz, milyen üzenetet rejt a ma és az eljövendő idő nemzedékeinek?
– Nekem elsősorban megtiszteltetés, hogy az együttes hatvanadik évfordulóján én vezethetem az intézményt, hogy a kollégákkal közösen megszervezhettük ezt az évfordulós rendezvényt – megtiszteltetés és hatalmas felelősség. Az együttes 1956-ban alakult ugyan, de a rendszerváltást követően én vagyok az első magyar nyelvű vezérigazgatója, a mostani program pedig gazdagabb, mint az ötvenedik évfordulón szervezett rendezvény-sorozat, amelyben aligazgatóként vettem részt. Büszke vagyok az együttes minden tagjára, büszke vagyok arra, ahogyan hozzájárulnak a népi kultúra terjesztéséhez. És büszke vagyok arra is, hogy nemcsak táncosként állják meg a helyüket, nemcsak a színpadon tevékenykednek, nemcsak az előadásokon láthatjuk őket, hanem oktatással is foglalkoznak. A népszerűsítéshez a színpadon kívül végzett munka is hozzájárul, Maros megyében pedig elég sok fiatal érdeklődik a népzene, a néptánc iránt. Ez a kollégáinknak, a táncosainknak is köszönhető – igen sok helyi műkedvelő együttest irányítanak különböző településeken. Az ezen együttesek előadásaiból álló estünkre idő hiányában csak tíz csoportot hívhattunk meg, holott sokkal többen vannak.
Az oktató és nevelő jellegű tevékenység mellett a Maros Művészegyüttesnek hatalmas múltja van, olyan története, amelyről nem egy, de akár hetven könyvet is lehetne írni. A múlt rendszerben mi voltunk az egyetlen hivatásos népi együttes – ma már szélesedett a kínálat, az országban öt hivatásos magyar tánccsoport létezik, de mi változatlanul az ország élvonalához tartozunk. Ezt a különböző premierek, fesztiválfellépések, vendégjátékok, kritikák és díjak is igazolják. Mindkét tagozatunk, mind a magyar, mind a román nagyon felkészült táncosokból áll, és hatalmas figyelmet fordítunk az utánpótlásra, mert a jövőt nekünk kell magunknak megalapoznunk. Csak akkor fog élni az együttes, ha lesz, aki folytassa a munkát, és úgy tűnik, az utánpótlás-probléma nálunk megoldódott. Az általunk e célból létrehozott Napsugár együttes immár 23 éve létezik, egykori tagjai közül sokan ma nálunk táncolnak. Akik pedig nem, akikből például tanárok, orvosok vagy akár mesteremberek lettek, azok gyerekeiknek adják tovább a népzene és a néptánc szeretetét. A múltból táplálkozunk, a jelent átéljük, a jövőt biztosítjuk. Ez a mottónk, amelynek helyességét az együttes újból felívelt népszerűsége is mutatja. Olyannyira, hogy a vasárnap esedékes gálaestünkre már egy héttel ezelőtt minden jegy elkelt – válaszolta Barabási Attila Csaba vezérigazgató.
Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 8.
Emlékezés Sütő Andrásra
Szeptember 30-án, halálának 10. évfordulóján kerültek a koszorúk, virágcsokrok az író sírjára. Kevesen voltak a marosvásárhelyi református temetőben a délutáni megemlékezésen, érthető csalódottság hatotta át a Kossuth-díjas alkotó érdemeit, életművét méltató Demeter József lelkész, a Sütő András Baráti Társaság elnökének a szavait. 2006. október 7-én hatalmas tömeg és irodalmunk, szellemi életünk számos kiválósága búcsúzott a Vártemplomban, illetve a sírnál a magyarság e nagyra tartott fiától. Változnak az idők, folyamatos az átértékelődés, egy évtized alatt közönnyé tompulhat a korábbi rajongás, lelkesedés. Vasárnap délelőtt Sütő szülőfalujában, Pusztakamaráson is sor kerül megemlékezésre. Első mozzanatként a helybeli református templomban lesz ünnepi istentisztelet, majd a szülői háznál folytatódik a főhajtás. A történelmi emlékekkel is telített pusztakamarási helyszíneken remélhetőleg népesebb közönség jelenlétében idézik majd fel az író emlékét, mint nyolc nappal ezelőtt Marosvásárhelyen. Mellékletünkben ma Kányádi Sándornak egy olyan versével emlékeztetünk Sütő Andrásra, amely négy évtizeddel korábban akárha a jelen életérzéseit öntötte volna költői képekbe. Népújság (Marosvásárhely)
Szeptember 30-án, halálának 10. évfordulóján kerültek a koszorúk, virágcsokrok az író sírjára. Kevesen voltak a marosvásárhelyi református temetőben a délutáni megemlékezésen, érthető csalódottság hatotta át a Kossuth-díjas alkotó érdemeit, életművét méltató Demeter József lelkész, a Sütő András Baráti Társaság elnökének a szavait. 2006. október 7-én hatalmas tömeg és irodalmunk, szellemi életünk számos kiválósága búcsúzott a Vártemplomban, illetve a sírnál a magyarság e nagyra tartott fiától. Változnak az idők, folyamatos az átértékelődés, egy évtized alatt közönnyé tompulhat a korábbi rajongás, lelkesedés. Vasárnap délelőtt Sütő szülőfalujában, Pusztakamaráson is sor kerül megemlékezésre. Első mozzanatként a helybeli református templomban lesz ünnepi istentisztelet, majd a szülői háznál folytatódik a főhajtás. A történelmi emlékekkel is telített pusztakamarási helyszíneken remélhetőleg népesebb közönség jelenlétében idézik majd fel az író emlékét, mint nyolc nappal ezelőtt Marosvásárhelyen. Mellékletünkben ma Kányádi Sándornak egy olyan versével emlékeztetünk Sütő Andrásra, amely négy évtizeddel korábban akárha a jelen életérzéseit öntötte volna költői képekbe. Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 8.
Marosvásárhelyi szobrászok Budapesten
Városunkban élő és alkotó és innen elszármazott szobrászművészek alkotásaiból nyílt kiállítás szeptember 30-án Budapest XVII. kerületében, Rákosmentén. A Laborcz Ferenc Szobrászműhely Alapítvány szervezte esemény színhelye a B. L. Terem és szabadtéri környezete. A tárlat a XVIII. Szobor és szobrászrajz, valamint a XI. Szabadtéri kiállítások elnevezésű sorozatok eseménye. Dr. Beke László művészettörténész nyitotta meg. A marosvásárhelyi kötődését időről időre jelentős rendezvényekkel jelző budapesti szobrász házaspár, Benedek József és B. Laborcz Flóra munkái mellett a meghívott kollégák, Kiss Levente, Gyarmathy János, Sánta Csaba, Makkai István, Veress Gábor Hunor, Gheorghe Muresan, Diénes Attila, Székely János Jenő és Zagyva László művei láthatók az október 30-ig nyitva tartó kiállításon. Népújság (Marosvásárhely)
Városunkban élő és alkotó és innen elszármazott szobrászművészek alkotásaiból nyílt kiállítás szeptember 30-án Budapest XVII. kerületében, Rákosmentén. A Laborcz Ferenc Szobrászműhely Alapítvány szervezte esemény színhelye a B. L. Terem és szabadtéri környezete. A tárlat a XVIII. Szobor és szobrászrajz, valamint a XI. Szabadtéri kiállítások elnevezésű sorozatok eseménye. Dr. Beke László művészettörténész nyitotta meg. A marosvásárhelyi kötődését időről időre jelentős rendezvényekkel jelző budapesti szobrász házaspár, Benedek József és B. Laborcz Flóra munkái mellett a meghívott kollégák, Kiss Levente, Gyarmathy János, Sánta Csaba, Makkai István, Veress Gábor Hunor, Gheorghe Muresan, Diénes Attila, Székely János Jenő és Zagyva László művei láthatók az október 30-ig nyitva tartó kiállításon. Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 8.
Október 6. a Pécskai 2-es Számú Általános Iskolában
Emlékműsor gyertyákkal, harangszóval
Több évtizedes hagyományt követve, csütörtökön délelőtt 11 órakor a magyar iskola 33 diákja előadta emlékműsorát az aradi 13 vértanú tiszteletére iskolatársak, pedagógusok és néhány családtag előtt.
Dicséretükre váljék a részvételi szándék és kitartás a felkészülésben, hiszen nem emlékszünk rá, hogy valaha ennyi gyermek vállalkozott volna iskolai előadásra. A pedagógusok számára Istennek hála, bizakodásra ad okot a sok ügyes gyermek.
A felvezetőben kihangsúlyoztuk, ez a nap gyásznap, hiszen az 1848–49-es magyar szabadságharc leverésének szégyenteljes, véres záróakkordja volt ezelőtt 167 évvel. Olyan emberek vállalták a hősi, mártírhalált, akik közül többen nem is magyarok voltak, de csatlakoztak a szabadság nevében a magyar forradalomhoz. A 13 aradi vértanú példaképül áll minden magyar előtt áldozatkészségükkel, kitartásukkal.
A jelenlévők tanúi lehettek a hadbíróság igazságtalan ítéletének, a vértanúk méltóságteljes, utolsó szavainak, a feleségeknek írt utolsó leveleikbe foglalt gondolatoknak. Gyertyákkal, harangszóval és magyar himnusszal tettük magasztossá, átélhetőbbé a komoly témát.
Mindenki élményekkel gazdagodva, néhányan meghatódva távoztak.
Nyugati Jelen (Arad)
Emlékműsor gyertyákkal, harangszóval
Több évtizedes hagyományt követve, csütörtökön délelőtt 11 órakor a magyar iskola 33 diákja előadta emlékműsorát az aradi 13 vértanú tiszteletére iskolatársak, pedagógusok és néhány családtag előtt.
Dicséretükre váljék a részvételi szándék és kitartás a felkészülésben, hiszen nem emlékszünk rá, hogy valaha ennyi gyermek vállalkozott volna iskolai előadásra. A pedagógusok számára Istennek hála, bizakodásra ad okot a sok ügyes gyermek.
A felvezetőben kihangsúlyoztuk, ez a nap gyásznap, hiszen az 1848–49-es magyar szabadságharc leverésének szégyenteljes, véres záróakkordja volt ezelőtt 167 évvel. Olyan emberek vállalták a hősi, mártírhalált, akik közül többen nem is magyarok voltak, de csatlakoztak a szabadság nevében a magyar forradalomhoz. A 13 aradi vértanú példaképül áll minden magyar előtt áldozatkészségükkel, kitartásukkal.
A jelenlévők tanúi lehettek a hadbíróság igazságtalan ítéletének, a vértanúk méltóságteljes, utolsó szavainak, a feleségeknek írt utolsó leveleikbe foglalt gondolatoknak. Gyertyákkal, harangszóval és magyar himnusszal tettük magasztossá, átélhetőbbé a komoly témát.
Mindenki élményekkel gazdagodva, néhányan meghatódva távoztak.
Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 8.
Több mint kétszázezer támogató aláírást gyűjtött össze az RMDSZ
Az RMDSZ október 10-én, hétfőn négy órakor iktatja támogatói aláírásait a Központi Választási Irodában Bukarestben.
Kovács Péter ügyvezető elnök pénteki tájékoztatója szerint bőven 200 ezer feletti támogatói aláírást gyűjt össze a szövetség, amelyről úgy véli: arra jogosítja fel az RMDSZ-t, hogy erőteljesen folytassa felkészülését a parlamenti választásokra Szabadság (Kolozsvár).
Az RMDSZ október 10-én, hétfőn négy órakor iktatja támogatói aláírásait a Központi Választási Irodában Bukarestben.
Kovács Péter ügyvezető elnök pénteki tájékoztatója szerint bőven 200 ezer feletti támogatói aláírást gyűjt össze a szövetség, amelyről úgy véli: arra jogosítja fel az RMDSZ-t, hogy erőteljesen folytassa felkészülését a parlamenti választásokra Szabadság (Kolozsvár).
2016. október 8.
Fekete Ibolya: „Kelet-Közép-Európában nincsenek unalmas családtörténetek”
Száz százalékban vagy csak 99 százalékban életrajzi film? – kérdezte Jakab-Benke Nándor kritikus, a Filmtett Egyesület tagja Fekete Ibolya rendezőtől az Anyám és más futóbolondok a családból utáni közönségtalálkozón.
98 százalékban, felelte az alkotó, aki egy négygenerációs történetet tár a közönség elé, az 1900-as évek legelejétől a 2000-es évek elejéig követve végig a szereplők sorsát. Úgy fonódik össze egyik a másikkal, a huszadik század viszontagságos eseményei és a családtörténet, hogy a produkció közben szórakoztat, lehetőséget teremt a nosztalgiázásra, elgondolkodtat, alkalmanként festői vagy éppen színházi jelenetbe illő képek révén koronázza meg az amúgy is pompás színészi játékot és az izgalmas történetvezetést. A címszereplő, hogy családjával együtt átvészelje a különböző történelmi korokat, szinte egyik pillanatról a másikra dönti el, hogy újból elköltöznek, ez azonban aligha változtatja meg a világhoz való viszonyulásukat: folyamatosan megőrzik jókedvüket, könnyedén néznek szembe a rájuk váró dolgokkal.
– A vasárnapi családi ebédeken általában mindig előjön valamilyen történet. Már nem lehet tudni, hogy Jóskával vagy Pistával esett-e meg, netán a nagybácsival vagy az unokatestvérével, de kétség nem fér ahhoz, hogy volt egy ilyen eset. Ilyen családi anekdotákat raktunk össze egy történetbe – hangsúlyozta Fekete Ibolya. Úgy véli, ami most zajlik, az már nagyon más természetű, másmilyen történelem, emiatt sem tervez folytatást. A film készítésekor főként az vezérelte, hogy emléket állítson a 20. századnak, lehetőleg „gyorsan, amíg még emlékszünk a részletekre”. – Úgy tűnik, már nem fontos számunkra, és nem maradt meg az emlékezetünkben az a furcsa, nagyon gazdag tárgyi és szellemi kultúra, no meg az a mindenféle borzalom, ami vele járt – magyarázta. Ezt próbálja pótolni a film, hasonló alkotások készítéséhez megannyi nyersanyag gyűjthető Közép- és Kelet-Európában – ehhez kapcsolódott a jelenlévőkhöz intézett „felhívás”: „biztatnék mindenkit, hogy menjen haza, és gyorsan kérdezze meg a nagymamát, nagypapát. Ezek a családtörténetek nem nagyon vannak elmesélve, főként azért, mert sok mindenről hosszú évtizedekig nem lehetett beszélni”.
Némiképp életkori sajátosság is, hogy az ember számára 45-50 éves kora körül kezd fontossá válni, „hogy mit cipel a hátizsákban”, olyankor, ha még van rá lehetőség, érdemes a felmenőkhöz fordulnia. Fekete Ibolya megjegyezte: mindenkinek a családtörténete izgalmas, egyébként sincsenek unalmas családtörténetek a közép-kelet-európai térségben. Még amikor nem is tervezte, hogy filmet készít a saját családjuk ügyes-bajos történeteiből, elkezdte lejegyezni az édesanyja által elmondottakat – csak azért, hogy ne felejtse el, hiszen olyan dialógusok voltak ezek, amilyeneket még a legzseniálisabb forgatókönyvírók sem tudnak kitalálni. Amikor eldöntötte, hogy hozzáfog a forgatókönyv megírásához, csak be kellett nyúlni a fiókba. Az édesanyjával gyakran nézegették a családi fotógyűjteményt, amelynek legrégebbi felvétele 1904-ből való. – Ültünk a fotók mellett, kérdezgettem, hogy hol és mikor készültek, kik szerepelnek rajtuk. Nézte az egyiket, és egyszercsak azt mondta: ’39-ben, a csillaghegyi strandon, amikor apád elvesztette a vadonatúj strandtáskát a két sült libacombbal. A fényképekről eszébe jutottak a történetek, elmesélte, és túlnyomórészt ezekből állt össze a film. – Van egy-két epizód, amit máshonnan vettem, olyan is, amit kitaláltam, isten bocsássa meg – mondta.
FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár),#
Száz százalékban vagy csak 99 százalékban életrajzi film? – kérdezte Jakab-Benke Nándor kritikus, a Filmtett Egyesület tagja Fekete Ibolya rendezőtől az Anyám és más futóbolondok a családból utáni közönségtalálkozón.
98 százalékban, felelte az alkotó, aki egy négygenerációs történetet tár a közönség elé, az 1900-as évek legelejétől a 2000-es évek elejéig követve végig a szereplők sorsát. Úgy fonódik össze egyik a másikkal, a huszadik század viszontagságos eseményei és a családtörténet, hogy a produkció közben szórakoztat, lehetőséget teremt a nosztalgiázásra, elgondolkodtat, alkalmanként festői vagy éppen színházi jelenetbe illő képek révén koronázza meg az amúgy is pompás színészi játékot és az izgalmas történetvezetést. A címszereplő, hogy családjával együtt átvészelje a különböző történelmi korokat, szinte egyik pillanatról a másikra dönti el, hogy újból elköltöznek, ez azonban aligha változtatja meg a világhoz való viszonyulásukat: folyamatosan megőrzik jókedvüket, könnyedén néznek szembe a rájuk váró dolgokkal.
– A vasárnapi családi ebédeken általában mindig előjön valamilyen történet. Már nem lehet tudni, hogy Jóskával vagy Pistával esett-e meg, netán a nagybácsival vagy az unokatestvérével, de kétség nem fér ahhoz, hogy volt egy ilyen eset. Ilyen családi anekdotákat raktunk össze egy történetbe – hangsúlyozta Fekete Ibolya. Úgy véli, ami most zajlik, az már nagyon más természetű, másmilyen történelem, emiatt sem tervez folytatást. A film készítésekor főként az vezérelte, hogy emléket állítson a 20. századnak, lehetőleg „gyorsan, amíg még emlékszünk a részletekre”. – Úgy tűnik, már nem fontos számunkra, és nem maradt meg az emlékezetünkben az a furcsa, nagyon gazdag tárgyi és szellemi kultúra, no meg az a mindenféle borzalom, ami vele járt – magyarázta. Ezt próbálja pótolni a film, hasonló alkotások készítéséhez megannyi nyersanyag gyűjthető Közép- és Kelet-Európában – ehhez kapcsolódott a jelenlévőkhöz intézett „felhívás”: „biztatnék mindenkit, hogy menjen haza, és gyorsan kérdezze meg a nagymamát, nagypapát. Ezek a családtörténetek nem nagyon vannak elmesélve, főként azért, mert sok mindenről hosszú évtizedekig nem lehetett beszélni”.
Némiképp életkori sajátosság is, hogy az ember számára 45-50 éves kora körül kezd fontossá válni, „hogy mit cipel a hátizsákban”, olyankor, ha még van rá lehetőség, érdemes a felmenőkhöz fordulnia. Fekete Ibolya megjegyezte: mindenkinek a családtörténete izgalmas, egyébként sincsenek unalmas családtörténetek a közép-kelet-európai térségben. Még amikor nem is tervezte, hogy filmet készít a saját családjuk ügyes-bajos történeteiből, elkezdte lejegyezni az édesanyja által elmondottakat – csak azért, hogy ne felejtse el, hiszen olyan dialógusok voltak ezek, amilyeneket még a legzseniálisabb forgatókönyvírók sem tudnak kitalálni. Amikor eldöntötte, hogy hozzáfog a forgatókönyv megírásához, csak be kellett nyúlni a fiókba. Az édesanyjával gyakran nézegették a családi fotógyűjteményt, amelynek legrégebbi felvétele 1904-ből való. – Ültünk a fotók mellett, kérdezgettem, hogy hol és mikor készültek, kik szerepelnek rajtuk. Nézte az egyiket, és egyszercsak azt mondta: ’39-ben, a csillaghegyi strandon, amikor apád elvesztette a vadonatúj strandtáskát a két sült libacombbal. A fényképekről eszébe jutottak a történetek, elmesélte, és túlnyomórészt ezekből állt össze a film. – Van egy-két epizód, amit máshonnan vettem, olyan is, amit kitaláltam, isten bocsássa meg – mondta.
FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár),#
2016. október 8.
Könczi karikatúráin nevet Ferenc pápa
Tordaszentlászlói reformátusok és a Szent Cecília kórus a pápánál
A Kolozsváron alkotó közismert karikaturista, Könczei Elemér (alias Könczi) kötetét Ferenc pápa ajándékba kapta Balázs Attila református lelkipásztortól, aki tordaszentlászlói gyülekezete közel kilencven fős csoportjával részt vett a szerdai pápai audiencián a Szent Péter téren, ahol a palástját viselő kalotaszegi lelkész személyesen is beszélt a Szentatyával. A napokban Rómában tartózkodott a kolozsvári Szent Cecília kórus, ők énekeltek a pápai audiencián.
Tordaszentlászlói reformátusok és a Szent Cecília kórus a pápánál
A Kolozsváron alkotó közismert karikaturista, Könczei Elemér (alias Könczi) kötetét Ferenc pápa ajándékba kapta Balázs Attila református lelkipásztortól, aki tordaszentlászlói gyülekezete közel kilencven fős csoportjával részt vett a szerdai pápai audiencián a Szent Péter téren, ahol a palástját viselő kalotaszegi lelkész személyesen is beszélt a Szentatyával. A napokban Rómában tartózkodott a kolozsvári Szent Cecília kórus, ők énekeltek a pápai audiencián.
2016. október 8.
Méltó emlékhely az első magyar komikusnak
Az első magyar komikus színész, Jancsó Pál (1761–1845) felújított nyugvóhelyét avatták fel tegnap délután a Házsongárdi temetőben.
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával a sírkövet Nagy Benjámin szobrász állította vissza eredeti állapotába. Az ünnepségen Krucsainé Herter Anikó helyettes államtitkár (képünkön) méltatta az elkötelezett magyar ember munkásságát: nem készült színésznek, de tehetsége erre a pályára terelte, és a Farkas utcai kőszínház első rendezői közé nőtte ki magát. Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány elnöke ismertette a sírkőmaradvány megtalálásának körülményeit. Fazekas Zsolt református lelkipásztor többek között szellemi gazdagságunkra hívta fel a figyelmet. Rekita Rozália színművész a Szózatot szavalta el. A koszorúzók között volt Berecki Zsuzsa is, aki Jancsó Pál szülőfaluját, a háromszéki Gidófalvát képviselte.
(Ö. I. B.) Szabadság (Kolozsvár)
Az első magyar komikus színész, Jancsó Pál (1761–1845) felújított nyugvóhelyét avatták fel tegnap délután a Házsongárdi temetőben.
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával a sírkövet Nagy Benjámin szobrász állította vissza eredeti állapotába. Az ünnepségen Krucsainé Herter Anikó helyettes államtitkár (képünkön) méltatta az elkötelezett magyar ember munkásságát: nem készült színésznek, de tehetsége erre a pályára terelte, és a Farkas utcai kőszínház első rendezői közé nőtte ki magát. Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány elnöke ismertette a sírkőmaradvány megtalálásának körülményeit. Fazekas Zsolt református lelkipásztor többek között szellemi gazdagságunkra hívta fel a figyelmet. Rekita Rozália színművész a Szózatot szavalta el. A koszorúzók között volt Berecki Zsuzsa is, aki Jancsó Pál szülőfaluját, a háromszéki Gidófalvát képviselte.
(Ö. I. B.) Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 8.
Borbély László: a menekültügyi kérdésre globális megoldást kell találni
A menekültkvótáról, az Európai Unió globális szerepének megerősítéséről és a nemzetállamok parlamentjei által alakított közpolitikák fontosságáról tárgyaltak péntek délután Bukarestben a román parlament külügyi és európai uniós bizottságainak elnökei és Federica Mogherini, az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, az Európai Bizottság alelnöke.
„Globális megoldást kell találnunk a menekültügyi-kérdésre, ez nem lehet egy ország, vagy egy kontinens feladata. Emberségesnek és szolidárisnak kell lennünk, azonban mindeközben egy hosszú távú, globális szintű és főleg partnerségre épülő megoldást kell mielőbb gyakorlatba ültetnünk” – fogalmazott Borbély László, az RMDSZ parlamenti képviselője, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke a találkozón.
Ezt követően Borbély László Mogherini főképviselő álláspontjáról érdeklődött a menekültkvótáról. A külügyi és biztonságpolitikai főképviselő elmondta: az Európai Bizottság meghozott egy döntést erre vonatkozóan, és ezt minden tagállamnak be kell tartania, és reményét fejezte ki afelől, hogy az európai kormányok méltónak bizonyulnak arra, hogy európaiak legyenek.
Borbély a beszélgetésen Románia geostratégiai szerepének fontosságát hangsúlyozta: az ország ebből a helyzetéből adódóan nagy fontosságot tulajdonított az Európai Unió külső határainak megvédésére, hiszen ezáltal csökkenteni lehet az Európai Unióba történő illegális bevándorlók számát.
„A nemzeti parlamenteknek rendkívüli szerepük van ebben a témakörben, hiszen ezen parlamentek szabályozzák és körvonalazzák a tagországok közpolitikáit és prioritásait, és az országos prioritások tekintettel kell legyenek a menekültügyi-kérdésre” – mutatott rá Borbély. A beszélgetésen a felek egyetértettek abban, hogy az Európai Uniónak meg kell erősítenie globális szerepét, és ezt csak úgy lehet, amennyiben a tagállamok között egy szorosabb együttműködés alakul ki az állampolgárok védelme érdekében. maszol.ro
A menekültkvótáról, az Európai Unió globális szerepének megerősítéséről és a nemzetállamok parlamentjei által alakított közpolitikák fontosságáról tárgyaltak péntek délután Bukarestben a román parlament külügyi és európai uniós bizottságainak elnökei és Federica Mogherini, az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, az Európai Bizottság alelnöke.
„Globális megoldást kell találnunk a menekültügyi-kérdésre, ez nem lehet egy ország, vagy egy kontinens feladata. Emberségesnek és szolidárisnak kell lennünk, azonban mindeközben egy hosszú távú, globális szintű és főleg partnerségre épülő megoldást kell mielőbb gyakorlatba ültetnünk” – fogalmazott Borbély László, az RMDSZ parlamenti képviselője, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke a találkozón.
Ezt követően Borbély László Mogherini főképviselő álláspontjáról érdeklődött a menekültkvótáról. A külügyi és biztonságpolitikai főképviselő elmondta: az Európai Bizottság meghozott egy döntést erre vonatkozóan, és ezt minden tagállamnak be kell tartania, és reményét fejezte ki afelől, hogy az európai kormányok méltónak bizonyulnak arra, hogy európaiak legyenek.
Borbély a beszélgetésen Románia geostratégiai szerepének fontosságát hangsúlyozta: az ország ebből a helyzetéből adódóan nagy fontosságot tulajdonított az Európai Unió külső határainak megvédésére, hiszen ezáltal csökkenteni lehet az Európai Unióba történő illegális bevándorlók számát.
„A nemzeti parlamenteknek rendkívüli szerepük van ebben a témakörben, hiszen ezen parlamentek szabályozzák és körvonalazzák a tagországok közpolitikáit és prioritásait, és az országos prioritások tekintettel kell legyenek a menekültügyi-kérdésre” – mutatott rá Borbély. A beszélgetésen a felek egyetértettek abban, hogy az Európai Uniónak meg kell erősítenie globális szerepét, és ezt csak úgy lehet, amennyiben a tagállamok között egy szorosabb együttműködés alakul ki az állampolgárok védelme érdekében. maszol.ro
2016. október 8.
Hiányoztak az október 6-i megemlékezésről az RMDSZ nagyjai
Aki részt vett az október 6-i marosvásárhelyi megemlékezésen, könnyen észrevehette, hogy a Székely Vértanúk emlékoszlopánál felsorakozó politikusok közül hiányoztak az RMDSZ vezetői és régi nagyjai.
Noha az aradi vértanúkra való megemlékező eseményt az RMDSZ Maros megyei szervezete hirdette meg, az obeliszk mellől éppen az elnök és a politikai alelnök hiányzott. De nem volt ott egyetlen parlamenti képviselő sem, mint ahogy a Területi Képviselők Tanácsából is sokan hiányoztak. Az általános érdektelenség nem csak a politikai osztályt jellemezte, a hallgatóság is elmaradt. A szép, napsütéses idő ellenére mintegy háromszázan látogattak ki a Postarétre.
Lapunk érdeklődésére Brassai Zsombor, a főszervező megyei RMDSZ elnöke sajnálatának adott hangot, mondván, hogy személyes ügyben aznap reggel Sepsiszentgyörgyre kellett utaznia, és bármennyire is szeretett volna délután 5 óráig hazaérni, nem sikerült. Mint megjegyezte, a megyei vezetést az ügyvezető elnök, Kovács Levente képviselte.
Hiányzott Balogh József politikai alelnök is, aki viszont szándékosan maradt távol. „Nem mentem el, mert azt tapasztalom, hogy az RMDSZ megyei vezetőségének nincs helye az efféle eseményeken. Ott volt viszont a fiatal gárda, amely félig-meddig már átvette a helyünket. Nekik jól is jött a rendezvény, mert megmutathatták és hallathatták magukat, elvégre választási kampányban vannak” – nyilatkozta Balogh.
Kérdésünkre, hogy a távolmaradásával és álláspontjával nagyjából a visszavonulását vetíti előre, az alelnök kifejtette, hogy ő csak akkor vonul vissza, amikor Brassai Zsombor. „Együtt jöttünk, együtt megyünk. Két és fél évvel ezelőtt, amikor minket megválasztottak, volt egy közös projektünk, amelyet, úgy érzem, nagyrészt sikerült megvalósítanunk. Az idei helyhatósági választásokat megnyertük, több megyei tanácsosunk, több polgármesterünk van, mint négy évvel korábban. Egyeseknek így sem vagyunk elég jók” – tette hozzá. Utóbbi állításával a szeptember 19-i rangsoroló gyűlés eredményeireutalt.
Az aradi tizenháromra való megemlékezésen az RMDSZ részéről két jelölt, a szenátusi széket megpályázó Novák Zoltán és az alsóházba készülő Csép Andrea mondott ünnepi beszédet.
Szucher Ervin Székelyhon.ro
Aki részt vett az október 6-i marosvásárhelyi megemlékezésen, könnyen észrevehette, hogy a Székely Vértanúk emlékoszlopánál felsorakozó politikusok közül hiányoztak az RMDSZ vezetői és régi nagyjai.
Noha az aradi vértanúkra való megemlékező eseményt az RMDSZ Maros megyei szervezete hirdette meg, az obeliszk mellől éppen az elnök és a politikai alelnök hiányzott. De nem volt ott egyetlen parlamenti képviselő sem, mint ahogy a Területi Képviselők Tanácsából is sokan hiányoztak. Az általános érdektelenség nem csak a politikai osztályt jellemezte, a hallgatóság is elmaradt. A szép, napsütéses idő ellenére mintegy háromszázan látogattak ki a Postarétre.
Lapunk érdeklődésére Brassai Zsombor, a főszervező megyei RMDSZ elnöke sajnálatának adott hangot, mondván, hogy személyes ügyben aznap reggel Sepsiszentgyörgyre kellett utaznia, és bármennyire is szeretett volna délután 5 óráig hazaérni, nem sikerült. Mint megjegyezte, a megyei vezetést az ügyvezető elnök, Kovács Levente képviselte.
Hiányzott Balogh József politikai alelnök is, aki viszont szándékosan maradt távol. „Nem mentem el, mert azt tapasztalom, hogy az RMDSZ megyei vezetőségének nincs helye az efféle eseményeken. Ott volt viszont a fiatal gárda, amely félig-meddig már átvette a helyünket. Nekik jól is jött a rendezvény, mert megmutathatták és hallathatták magukat, elvégre választási kampányban vannak” – nyilatkozta Balogh.
Kérdésünkre, hogy a távolmaradásával és álláspontjával nagyjából a visszavonulását vetíti előre, az alelnök kifejtette, hogy ő csak akkor vonul vissza, amikor Brassai Zsombor. „Együtt jöttünk, együtt megyünk. Két és fél évvel ezelőtt, amikor minket megválasztottak, volt egy közös projektünk, amelyet, úgy érzem, nagyrészt sikerült megvalósítanunk. Az idei helyhatósági választásokat megnyertük, több megyei tanácsosunk, több polgármesterünk van, mint négy évvel korábban. Egyeseknek így sem vagyunk elég jók” – tette hozzá. Utóbbi állításával a szeptember 19-i rangsoroló gyűlés eredményeireutalt.
Az aradi tizenháromra való megemlékezésen az RMDSZ részéről két jelölt, a szenátusi széket megpályázó Novák Zoltán és az alsóházba készülő Csép Andrea mondott ünnepi beszédet.
Szucher Ervin Székelyhon.ro
2016. október 9.
Ellenlépésre készülnek a bevont székely zászló ügyében
Az adomány székely zászló körüli botrány is bizonyítja, hogy Romániában intézményesítették a kettős mércét – nyilatkozta a Maszol érdeklődésére Tamás Sándor.
A háromszéki önkormányzat elnöke annak kapcsán nyilatkozott, hogy a Kovászna megyei törvényszék csütörtökön helyt adott a prefektúra keresetének, és arra kötelezi az önkormányzatot, hogy a gyűlésteremből távolítsa el az adományként kapott székely zászlót.
Tamás Sándor szerint arra tudják ugyan kötelezni, hogy a gyűlésteremből eltávolítsák a székely zászlót, de mivel bárki bármit adományozhat, ha a megyei tanács azt elfogadta, nem tudják megakadályozni, hogy a székely zászló a közgyűlés leltárán maradjon.
Az adományozó, a Magyar Polgári Párt háromszéki elnöke Kulcsár Terza József szerint felháborító, hogy a prefektúra a bíróság segítségével azt akarja elérni, hogy adományozni se lehessen. Hozzátette: a kettős mérce miatt egy-két héten belül ellenlépésre készülnek.
Marosvásárhelyi Rádió / Maszol Erdély.ma
Az adomány székely zászló körüli botrány is bizonyítja, hogy Romániában intézményesítették a kettős mércét – nyilatkozta a Maszol érdeklődésére Tamás Sándor.
A háromszéki önkormányzat elnöke annak kapcsán nyilatkozott, hogy a Kovászna megyei törvényszék csütörtökön helyt adott a prefektúra keresetének, és arra kötelezi az önkormányzatot, hogy a gyűlésteremből távolítsa el az adományként kapott székely zászlót.
Tamás Sándor szerint arra tudják ugyan kötelezni, hogy a gyűlésteremből eltávolítsák a székely zászlót, de mivel bárki bármit adományozhat, ha a megyei tanács azt elfogadta, nem tudják megakadályozni, hogy a székely zászló a közgyűlés leltárán maradjon.
Az adományozó, a Magyar Polgári Párt háromszéki elnöke Kulcsár Terza József szerint felháborító, hogy a prefektúra a bíróság segítségével azt akarja elérni, hogy adományozni se lehessen. Hozzátette: a kettős mérce miatt egy-két héten belül ellenlépésre készülnek.
Marosvásárhelyi Rádió / Maszol Erdély.ma
2016. október 9.
Kelemen Hunor nem tudja, hogy tilos lefotózni a szavazócédulát
Az RMDSZ Maros megyei szervezetének rangsoroló küldöttgyűlésén történteket kommentálva Kelemen Hunor úgy nyilatkozott, nem ütközik törvénybe, ha valaki lefényképezi a szavazócéduláját. Holott ez kihágásnak számít, és pénzbüntetés jár érte.
Az RMDSZ elnöke a Maszolnak adott interjúban kommentálta a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) parlamenti jelöltlistákról hozott döntését, valamint az ezzel kapcsolatban megfogalmazott belső bírálatokat. A politikus kitért arra is, hogy – amint azt a Krónika feltárta – az alakulat Maros megyei rangsoroló küldöttgyűlésén a jelöltek, de főként a szavazni összehívott küldöttek egy részének fényképfelvételt kellett készítenie a szavazócédulájáról. A Krónika érdeklődésére többen is megerősítették: bizonyítékkal kellett szolgálniuk arról, hogy azokat a képviselő- és szenátorjelölteket ikszelték be, akiket felsőbb vezetőik diktáltak.
„Olvastam magam is arról, hogy a küldöttgyűlésen fényképezték a szavazócédulákat. Elvártam volna, hogy erre vagy Brassai Zsombor (megyei RMDSZ-elnök – szerk. megj.) vagy Péter Ferenc (A Maros Megyei Tanács elnöke – szerk. megj.) reagáljon. Egyébként a szavazatok fényképezését egyetlen törvény sem tiltja. A parlamentben a titkos szavazást filmezi az összes televízió” – jelentette ki a portálnak Kelemen Hunor, hozzátéve: alapvetően nem látja súlyos problémának a küldöttgyűlésen történteket, de elvárt volna egy gyors reakciót.
Bár nem egyértelmű, hogy az RMDSZ-elnök pontosan milyen voksolásról beszél (például helyhatósági vagy államfőválasztásról, esetleg egy politikai alakulat belső megmérettetéséről), a hatályos jogszabályok igenis tiltják, hogy valaki lefényképezze a szavazócéduláját. A belügyminisztérium az idei, június 5-én rendezett önkormányzati választás előtt a hasonló esetek elkerülése érdekében felhívást intézett a lakossághoz, miszerint 600-tól ezer lejig terjedő pénzbüntetéssel sújtható, akit tetten érnek, miközben fotót vagy videofelvételt készít a dokumentumról szavazás közben. Ilyen szankcióra egyébként idén is volt példa: a rendőrség 600 lejes bírsággal sújtotta Șerban Huidu televíziós műsorvezetőt amiatt, hogy a nyári megmérettetésen feltöltötte a Facebook-oldalára a saját maga által lefotózott (amúgy szándékosan érvénytelenített) szavazólapot. Ugyanakkor a román Büntetőtörvénykönyv szerint hat hónaptól három évig terjedő letöltendő szabadságvesztéssel sújtható, aki bármilyen eszközzel megakadályozza a szavazati jog szabad gyakorlását. Mivel elvileg az RMDSZ belső rangsoroló küldöttgyűlése is ugyanolyan demokratikus aktusnak tekinthető, mint a helyhatósági vagy parlamenti választás, egyértelmű, hogy a Maros megyei küldöttek egy részét akadályozták szavazati joguk szabad gyakorlásában, amikor pártbeli feletteseik megszabták számukra, kire voksoljanak.
kronika.ro Erdély.ma
Az RMDSZ Maros megyei szervezetének rangsoroló küldöttgyűlésén történteket kommentálva Kelemen Hunor úgy nyilatkozott, nem ütközik törvénybe, ha valaki lefényképezi a szavazócéduláját. Holott ez kihágásnak számít, és pénzbüntetés jár érte.
Az RMDSZ elnöke a Maszolnak adott interjúban kommentálta a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) parlamenti jelöltlistákról hozott döntését, valamint az ezzel kapcsolatban megfogalmazott belső bírálatokat. A politikus kitért arra is, hogy – amint azt a Krónika feltárta – az alakulat Maros megyei rangsoroló küldöttgyűlésén a jelöltek, de főként a szavazni összehívott küldöttek egy részének fényképfelvételt kellett készítenie a szavazócédulájáról. A Krónika érdeklődésére többen is megerősítették: bizonyítékkal kellett szolgálniuk arról, hogy azokat a képviselő- és szenátorjelölteket ikszelték be, akiket felsőbb vezetőik diktáltak.
„Olvastam magam is arról, hogy a küldöttgyűlésen fényképezték a szavazócédulákat. Elvártam volna, hogy erre vagy Brassai Zsombor (megyei RMDSZ-elnök – szerk. megj.) vagy Péter Ferenc (A Maros Megyei Tanács elnöke – szerk. megj.) reagáljon. Egyébként a szavazatok fényképezését egyetlen törvény sem tiltja. A parlamentben a titkos szavazást filmezi az összes televízió” – jelentette ki a portálnak Kelemen Hunor, hozzátéve: alapvetően nem látja súlyos problémának a küldöttgyűlésen történteket, de elvárt volna egy gyors reakciót.
Bár nem egyértelmű, hogy az RMDSZ-elnök pontosan milyen voksolásról beszél (például helyhatósági vagy államfőválasztásról, esetleg egy politikai alakulat belső megmérettetéséről), a hatályos jogszabályok igenis tiltják, hogy valaki lefényképezze a szavazócéduláját. A belügyminisztérium az idei, június 5-én rendezett önkormányzati választás előtt a hasonló esetek elkerülése érdekében felhívást intézett a lakossághoz, miszerint 600-tól ezer lejig terjedő pénzbüntetéssel sújtható, akit tetten érnek, miközben fotót vagy videofelvételt készít a dokumentumról szavazás közben. Ilyen szankcióra egyébként idén is volt példa: a rendőrség 600 lejes bírsággal sújtotta Șerban Huidu televíziós műsorvezetőt amiatt, hogy a nyári megmérettetésen feltöltötte a Facebook-oldalára a saját maga által lefotózott (amúgy szándékosan érvénytelenített) szavazólapot. Ugyanakkor a román Büntetőtörvénykönyv szerint hat hónaptól három évig terjedő letöltendő szabadságvesztéssel sújtható, aki bármilyen eszközzel megakadályozza a szavazati jog szabad gyakorlását. Mivel elvileg az RMDSZ belső rangsoroló küldöttgyűlése is ugyanolyan demokratikus aktusnak tekinthető, mint a helyhatósági vagy parlamenti választás, egyértelmű, hogy a Maros megyei küldöttek egy részét akadályozták szavazati joguk szabad gyakorlásában, amikor pártbeli feletteseik megszabták számukra, kire voksoljanak.
kronika.ro Erdély.ma
2016. október 9.
Marosszentgyörgy magyarsága ünnepelt
Másodszorra szervezték meg a Marosszentgyörgyi Magyar Közösség Napját. A szombati egész napos rendezvény fő célja az volt, hogy a helybeliek jobban megismerjék egymást, közelebb kerüljön ember az emberhez, de az is, hogy a szentgyörgyieknek bemutassák azokat a szellemi, lelki és anyagi értékeket, amelyeket a helyi magyar emberek hoztak létre, őriztek meg, adtak tovább.
A Marosvásárhely szomszédságában – és nem árnyékában, ezt mindig szereti hangsúlyozni – lévő nagyközség polgármestere, Sófalvi Sándor Szabolcs elmondta: a cél, hogy elsősorban minden marosszentgyörgyi magyar, de más nemzetiségű községbeli lakos is eljöjjön családjával együtt és eltöltsön egy kellemes napot, ismerkedjen falustársaival, a régi ismeretségeket felelevenítse, megerősítse. S közben részese legyen a programoknak, akár úgy, hogy színpadra lép, akár úgy, hogy a színpadon lévők előadásában gyönyörködik. És tekintse meg a hagyományos mesterségek sátrait, vigye vagy küldje el a gyerekét ezekhez, hogy ők is megismerkedjenek az immár lassan a feledés homályába süllyedő mesterségekkel.
„Marosszentgyörgynek több jeles ünnepe van – ezek közül talán a legfontosabb a település névadójának, Szent Györgynek az ünnepe, amit minden évben közösen ünneplünk. De vannak falunapok, vannak romanapok, úgy éreztük, hogy a magyar lakosságnak is kell egy nap, amikor önmagát mutatja meg, s miért ne, önmagát ünnepli. Így került sor a Marosszentgyörgyi Magyar Közösség Napjának megrendezésére tavaly, s ezt folytattuk szombaton. Úgy érzem, sikerült hagyományt teremteni” – mondta el a polgármester, s szavait igencsak megerősítette a katolikus templom udvarán hullámzó tömeg, a színpadról felhangzó zene, a közönség jókedve.
Délelőtt 10 órától a református templomban ökumenikus istentiszteletre került sor. Az Úrasztala előtti kis állványon helyezték el a Szent Korona, a jogar és az országalma hiteles mását. Az istentiszteletet követően a Visegrádi Szent György Lovagrend tagjai felvitték a koronát és koronaékszereket a római katolikus templomba. Előtte azonban még a templom udvarán megálltak, hogy megkoszorúzzák az idén állított Hősök Kövét, a sziklatömböt, amely a mindenkori magyar hősöknek állít emléket.
A koszorúzás után az ünneplő tömeg a katolikus parókia kertjébe vonult, ahova már egy nappal korábban nagy színpadot ácsoltak. A színpad mellett pedig egy lepellel letakart szobor állt magas talapzaton – mintegy meglepetésképpen. Sófalvi polgármester elmondta, a Petőfiről készült mellszobor makettjéről van szó, amelyet a község fog kiönttetni, s jövő év márciusának idusán avatnak fel a község központjában. A szobor alkotója, Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész is jelen volt, a polgármesterrel közösen leplezték le a makettet. Magassága másfél méter, és egy ugyanekkora talapzatra kerül majd fel a községközpontban jövő tavasszal az ércszobor.
A színpadon egymást követték az együttesek és dalcsoportok, s mintha az ég is a szentgyörgyiek pártjára állt volna – a délelőtti borongós időt délutánra lágy őszi napsütés váltotta fel. Épp jó volt ez azoknak, akik a kézműves sátrak körül őgyelegtek. Ismerkedhettek a szalmafonással, fafaragással, kosárfonással, sajtkészítéssel, nemezeléssel, kenyérsütéssel, bútorfestéssel.
Az udvar egy másik részében bizalomgerjesztő illatok szálltak fel az üstből, készült a finom sertéshúsos gulyás, amiből mindenki részesülhetett. Egy másik helyen hatalmas nyárson disznó forgott a pirosló parázs fölött, kissé távolabb szőlőprés ontotta az édes mustot, s akinek nem volt türelme kivárni, hogy a hegy leve nemes nedűvé érjen, a tavaly préselt szőlő kristálytiszta borát kóstolhatta.
Másodszorra ünnepelt együtt a szentgyörgyi magyarság, jól érezték magukat, s ez már garancia arra, hogy a közösségi nap hagyománnyá válik.
Bakó Zoltán Székelyhon.ro
Másodszorra szervezték meg a Marosszentgyörgyi Magyar Közösség Napját. A szombati egész napos rendezvény fő célja az volt, hogy a helybeliek jobban megismerjék egymást, közelebb kerüljön ember az emberhez, de az is, hogy a szentgyörgyieknek bemutassák azokat a szellemi, lelki és anyagi értékeket, amelyeket a helyi magyar emberek hoztak létre, őriztek meg, adtak tovább.
A Marosvásárhely szomszédságában – és nem árnyékában, ezt mindig szereti hangsúlyozni – lévő nagyközség polgármestere, Sófalvi Sándor Szabolcs elmondta: a cél, hogy elsősorban minden marosszentgyörgyi magyar, de más nemzetiségű községbeli lakos is eljöjjön családjával együtt és eltöltsön egy kellemes napot, ismerkedjen falustársaival, a régi ismeretségeket felelevenítse, megerősítse. S közben részese legyen a programoknak, akár úgy, hogy színpadra lép, akár úgy, hogy a színpadon lévők előadásában gyönyörködik. És tekintse meg a hagyományos mesterségek sátrait, vigye vagy küldje el a gyerekét ezekhez, hogy ők is megismerkedjenek az immár lassan a feledés homályába süllyedő mesterségekkel.
„Marosszentgyörgynek több jeles ünnepe van – ezek közül talán a legfontosabb a település névadójának, Szent Györgynek az ünnepe, amit minden évben közösen ünneplünk. De vannak falunapok, vannak romanapok, úgy éreztük, hogy a magyar lakosságnak is kell egy nap, amikor önmagát mutatja meg, s miért ne, önmagát ünnepli. Így került sor a Marosszentgyörgyi Magyar Közösség Napjának megrendezésére tavaly, s ezt folytattuk szombaton. Úgy érzem, sikerült hagyományt teremteni” – mondta el a polgármester, s szavait igencsak megerősítette a katolikus templom udvarán hullámzó tömeg, a színpadról felhangzó zene, a közönség jókedve.
Délelőtt 10 órától a református templomban ökumenikus istentiszteletre került sor. Az Úrasztala előtti kis állványon helyezték el a Szent Korona, a jogar és az országalma hiteles mását. Az istentiszteletet követően a Visegrádi Szent György Lovagrend tagjai felvitték a koronát és koronaékszereket a római katolikus templomba. Előtte azonban még a templom udvarán megálltak, hogy megkoszorúzzák az idén állított Hősök Kövét, a sziklatömböt, amely a mindenkori magyar hősöknek állít emléket.
A koszorúzás után az ünneplő tömeg a katolikus parókia kertjébe vonult, ahova már egy nappal korábban nagy színpadot ácsoltak. A színpad mellett pedig egy lepellel letakart szobor állt magas talapzaton – mintegy meglepetésképpen. Sófalvi polgármester elmondta, a Petőfiről készült mellszobor makettjéről van szó, amelyet a község fog kiönttetni, s jövő év márciusának idusán avatnak fel a község központjában. A szobor alkotója, Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész is jelen volt, a polgármesterrel közösen leplezték le a makettet. Magassága másfél méter, és egy ugyanekkora talapzatra kerül majd fel a községközpontban jövő tavasszal az ércszobor.
A színpadon egymást követték az együttesek és dalcsoportok, s mintha az ég is a szentgyörgyiek pártjára állt volna – a délelőtti borongós időt délutánra lágy őszi napsütés váltotta fel. Épp jó volt ez azoknak, akik a kézműves sátrak körül őgyelegtek. Ismerkedhettek a szalmafonással, fafaragással, kosárfonással, sajtkészítéssel, nemezeléssel, kenyérsütéssel, bútorfestéssel.
Az udvar egy másik részében bizalomgerjesztő illatok szálltak fel az üstből, készült a finom sertéshúsos gulyás, amiből mindenki részesülhetett. Egy másik helyen hatalmas nyárson disznó forgott a pirosló parázs fölött, kissé távolabb szőlőprés ontotta az édes mustot, s akinek nem volt türelme kivárni, hogy a hegy leve nemes nedűvé érjen, a tavaly préselt szőlő kristálytiszta borát kóstolhatta.
Másodszorra ünnepelt együtt a szentgyörgyi magyarság, jól érezték magukat, s ez már garancia arra, hogy a közösségi nap hagyománnyá válik.
Bakó Zoltán Székelyhon.ro
2016. október 9.
Szakmabeliektől tanulhattak a frissen végzettek
Hazai és magyarországi restaurátorok gyűltek össze az elmúlt napokban Székelyudvarhelyen, az Erdélyi Magyar Restaurátor-továbbképző Konferencia 17. kiadásán.
Mintegy hetven restaurátor, muzeológus és egyetemista vett részt a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum konferenciáján, amely az egyetlen hazai továbbképző fórum, ahol a restaurátorok magyar nyelven tanulhatnak új technikákról és eljárásokról. Miklós Zoltán múzeumigazgató elmondta, noha a rendezvény csupán egy szűkebb szakmai kört szólít meg, mégis fontos az intézmény számára.
A továbbképzőn az előadók magvát Magyarországról érkezett restaurátorok alkották, de román szakemberek is oktattak, illetve a restaurátor szakon végzett friss szakmabeliek is bemutathatták diplomamunkáikat.
Mivel idén nem volt tematizálva a rendezvény, így különböző témákat és eljárásokat mutattak be a szakértők, például az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum ónedényeiről is volt előadás, de fára festett ikonok restaurálásáról is. Szó volt továbbá a vízzel telített bőrtárgyak szárításáról, a vízérzékeny, textilalapú legyezők restaurálásáról, valamint a papíralapú kortárs műalkotások műtárgyvédelmi problémáiról is.
Az érdeklődők megismerhették a Magyarországon élő evangélikus szlovákok rézveretes kötéseit is, de a bögözi református templom berendezésének helyreállításáról és a berethalmi evangélikus templom sekrestyéjében található cserepek restaurálásáról is hallhattak előadásokat.
Veres Réka Székelyhon.ro
Hazai és magyarországi restaurátorok gyűltek össze az elmúlt napokban Székelyudvarhelyen, az Erdélyi Magyar Restaurátor-továbbképző Konferencia 17. kiadásán.
Mintegy hetven restaurátor, muzeológus és egyetemista vett részt a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum konferenciáján, amely az egyetlen hazai továbbképző fórum, ahol a restaurátorok magyar nyelven tanulhatnak új technikákról és eljárásokról. Miklós Zoltán múzeumigazgató elmondta, noha a rendezvény csupán egy szűkebb szakmai kört szólít meg, mégis fontos az intézmény számára.
A továbbképzőn az előadók magvát Magyarországról érkezett restaurátorok alkották, de román szakemberek is oktattak, illetve a restaurátor szakon végzett friss szakmabeliek is bemutathatták diplomamunkáikat.
Mivel idén nem volt tematizálva a rendezvény, így különböző témákat és eljárásokat mutattak be a szakértők, például az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum ónedényeiről is volt előadás, de fára festett ikonok restaurálásáról is. Szó volt továbbá a vízzel telített bőrtárgyak szárításáról, a vízérzékeny, textilalapú legyezők restaurálásáról, valamint a papíralapú kortárs műalkotások műtárgyvédelmi problémáiról is.
Az érdeklődők megismerhették a Magyarországon élő evangélikus szlovákok rézveretes kötéseit is, de a bögözi református templom berendezésének helyreállításáról és a berethalmi evangélikus templom sekrestyéjében található cserepek restaurálásáról is hallhattak előadásokat.
Veres Réka Székelyhon.ro
2016. október 9.
Néprajzi gyűjteményeket tekintettek meg a tájházvezetők
Hargita megyei tájházvezetők, néprajzi gyűjtemények kezelői számára szervezett szakmai találkozót a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és Hargita Megye Tanácsa. Pénteken szakmai tanulmányúton csíki gyűjteményeket látogattak meg a szakemberek.
Elsőként a Csíki Székely Múzeum Csíki idők járása című néprajzi kiállítását tekintette meg a közel negyven, néprajzi gyűjtemények iránt érdeklődő, majd a múzeum szabadtéri részlegét is meglátogatták.
A vendégeket Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója köszöntötte, aki elmondta, a három ütemű felújítás első része 2009-ben volt, akkor a Vár tér újult meg, 2011 és 2013 között a Mikó-vár mint műemléképület felújítása zajlott, a harmadik szakasz pedig a szabadtéri részleg rendezése lenne.
„Két hektáros a terület, ahová az 1970-es években parasztházakat telepítettek. A közvetlen oka az lehetett, hogy valahonnan mentették őket, valószínűleg lebontásra voltak ítélve. Utólag nem nagyon láttunk különösebb koncepciót, hogy miért épp oda tették a házakat, ahol vannak, nem kontextusba helyezve és nem porta-szerűen. Ugyanakkor dokumentációjuk sincs nagyon.”
A szabadtéri részlegen látható – többnyire az 1800-as évek közepén épült – hét parasztházat és két gabonatárolót Csíkszentgyörgyről, Csíkszentsimonból, Csíkkozmásról, Kászonból, Parajdról, Gyergyóalfaluból és Gyimesből hozták a területre. Néhány éve ugyan újrazsindelyezték ezeket, jelenleg azonban üresen állnak, némelyik ablaka hiányzik.
„Több tervet is kidolgoztak építészek, néprajzosok, legutóbb 2009-ben a szentendrei skanzen szakembereivel tanácskoztunk arról, hogy jó lenne valamit kezdeni a csíki skanzennel, hogy ne legyen ilyen hányattatott sorsa. Sajnos azután sem volt támogatás arra, hogy ez változzon. A legsúlyosabb probléma a biztonság, az hogy nincs megoldva ennek a térnek a folyamatos felügyelete, volt rá példa, hogy hajléktalanok, kóbor kutyák is beköltöztek. Még jó állapotban vannak ezek a házak és székely kapuk, de megérdemelne egy jobb sorsot ez a része is a gyűjteménynek” – hangsúlyozta Salló Szilárd néprajzkutató, aki korábban a múzeum munkatársa volt.
Csíkszeredából Csíkszentkirályra utaztak a találkozó résztvevői, itt megtekintették a néprajzi gyűjteményt, és közösen megnézték Fábián Kornélia Hargita megye tájházai (1) című dokumentumfilmjét, amely a korondi, székelyszentléleki, lövétei, máréfalvi és tordátfalvi tájházakat mutatja be.
Buzogány Árpád, a forrásközpont munkatársa úgy véli, ami a tájházakat illeti, nem történtek meg az elmúlt huszonhat évben azok a jelentős előrelépések, amelyekre számítottak a gyűjtemények összegyűjtői, kezelői, gondnokai. Hargita megyében körülbelül húsz olyan berendezett épület van, amelyet tájháznak is lehet nevezni, mert vannak olyanok is, amelyek be vannak rendezve ugyan, de raktárként működnek inkább.
„Maga a tájház a jellegénél fogva nem élő. Élővé lehet tenni azáltal, hogy különböző programokat visznek be azok, akik kezelik, fenntartják. Ilyen a máréfalvi és lövétei tájház is, mindkettő folyamatosan valamilyen program helyszínéül szolgál, éppen azért, hogy ne múzeum jellegű legyen, hanem érezze úgy egy fiatal, hogy egy olyan épületbe lép be, tevékenykedik, amelyben az ő nagyszülei születtek, nőttek fel.”
Péter Beáta Székelyhon.ro
Hargita megyei tájházvezetők, néprajzi gyűjtemények kezelői számára szervezett szakmai találkozót a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és Hargita Megye Tanácsa. Pénteken szakmai tanulmányúton csíki gyűjteményeket látogattak meg a szakemberek.
Elsőként a Csíki Székely Múzeum Csíki idők járása című néprajzi kiállítását tekintette meg a közel negyven, néprajzi gyűjtemények iránt érdeklődő, majd a múzeum szabadtéri részlegét is meglátogatták.
A vendégeket Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója köszöntötte, aki elmondta, a három ütemű felújítás első része 2009-ben volt, akkor a Vár tér újult meg, 2011 és 2013 között a Mikó-vár mint műemléképület felújítása zajlott, a harmadik szakasz pedig a szabadtéri részleg rendezése lenne.
„Két hektáros a terület, ahová az 1970-es években parasztházakat telepítettek. A közvetlen oka az lehetett, hogy valahonnan mentették őket, valószínűleg lebontásra voltak ítélve. Utólag nem nagyon láttunk különösebb koncepciót, hogy miért épp oda tették a házakat, ahol vannak, nem kontextusba helyezve és nem porta-szerűen. Ugyanakkor dokumentációjuk sincs nagyon.”
A szabadtéri részlegen látható – többnyire az 1800-as évek közepén épült – hét parasztházat és két gabonatárolót Csíkszentgyörgyről, Csíkszentsimonból, Csíkkozmásról, Kászonból, Parajdról, Gyergyóalfaluból és Gyimesből hozták a területre. Néhány éve ugyan újrazsindelyezték ezeket, jelenleg azonban üresen állnak, némelyik ablaka hiányzik.
„Több tervet is kidolgoztak építészek, néprajzosok, legutóbb 2009-ben a szentendrei skanzen szakembereivel tanácskoztunk arról, hogy jó lenne valamit kezdeni a csíki skanzennel, hogy ne legyen ilyen hányattatott sorsa. Sajnos azután sem volt támogatás arra, hogy ez változzon. A legsúlyosabb probléma a biztonság, az hogy nincs megoldva ennek a térnek a folyamatos felügyelete, volt rá példa, hogy hajléktalanok, kóbor kutyák is beköltöztek. Még jó állapotban vannak ezek a házak és székely kapuk, de megérdemelne egy jobb sorsot ez a része is a gyűjteménynek” – hangsúlyozta Salló Szilárd néprajzkutató, aki korábban a múzeum munkatársa volt.
Csíkszeredából Csíkszentkirályra utaztak a találkozó résztvevői, itt megtekintették a néprajzi gyűjteményt, és közösen megnézték Fábián Kornélia Hargita megye tájházai (1) című dokumentumfilmjét, amely a korondi, székelyszentléleki, lövétei, máréfalvi és tordátfalvi tájházakat mutatja be.
Buzogány Árpád, a forrásközpont munkatársa úgy véli, ami a tájházakat illeti, nem történtek meg az elmúlt huszonhat évben azok a jelentős előrelépések, amelyekre számítottak a gyűjtemények összegyűjtői, kezelői, gondnokai. Hargita megyében körülbelül húsz olyan berendezett épület van, amelyet tájháznak is lehet nevezni, mert vannak olyanok is, amelyek be vannak rendezve ugyan, de raktárként működnek inkább.
„Maga a tájház a jellegénél fogva nem élő. Élővé lehet tenni azáltal, hogy különböző programokat visznek be azok, akik kezelik, fenntartják. Ilyen a máréfalvi és lövétei tájház is, mindkettő folyamatosan valamilyen program helyszínéül szolgál, éppen azért, hogy ne múzeum jellegű legyen, hanem érezze úgy egy fiatal, hogy egy olyan épületbe lép be, tevékenykedik, amelyben az ő nagyszülei születtek, nőttek fel.”
Péter Beáta Székelyhon.ro
2016. október 9.
Erdélyi–felvidéki „csúcstalálkozó” volt Nagyváradon
Kettős, kulturális és politikai rendezvény helyszíne volt október 8-án a Királyhágómelléki Református Egyházkerület 1937-ben átadott, 2001-ben felújított nagyváradi palotája, amely jelenleg a Sulyok István Egyházi, Oktatási és Művelődési Központnak, illetve a Partiumi Keresztény Egyetemnek is helyet ad.
A református püspöki palotaként is emlegetett belvárosi épület aulájában előbb Felvidéki polifónia címmel kortárs szlovákiai magyar képzőművészek kiállítását nyitották meg, ezt követően Tőkés László és Csáky Pál európai parlamenti képviselők tartottak közéleti fórumot a Bartók-teremben.
A tárlatnyitóra érkezetteket Sz. Horváth István, a társszervező Partiumi Magyar Művelődési Céh köszöntötte, majd átadta a szót a szlovákiai magyar nemzeti közösség egyik legismertebb vezetőjének, Csáky Pálnak, aki rövid beszédében fontosnak tartotta kiemelni, hogy a Partiumba elhozott kiállítás megjárta Brüsszelt is, mégpedig azelőtt, hogy Szlovákia átvette volna az Európai Uniós soros elnökségét az év második felére. Ezzel is fel szerették volna hívni Európa figyelmét arra – mondotta a Magyar Közösség Pártjának EP-képviselője –, hogy a Trianonban idegen uralom alá került felvidéki magyarság teljes és pezsgő szellemi életet élve küzd a megmaradásért, valamint hogy államalkotó tényező az EU-tag Szlovákiában.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke házigazdaként üdvözölte a közéleti személyiségekből, művészekből, közírókból álló felvidéki küldöttséget, kitérve vázlatosan az erdélyi és felvidéki magyarság közötti történelmi kapcsolatokra és párhuzamokra, méltatva a gyümölcsöket termett egyházi, kulturális és felsőoktatási együttműködést. Miglinczi Éva művészeti író, a kiállítás kurátora személyes hangvételű bevezető után szakmai ismérvek mentén ismertette a 28 alkotóművész munkáiból összeállított tárlatanyagot, majd Kopócs Tibor, a Magyar Alkotóművészek Szlovákiai Egyesületének elnöke mutatta be röviden az alkotói közösséget és köszönte meg a meghívást e történelmi, szakrális térbe, Szent László király városába. Thurzó Sándor József brácsaművész az alkalomhoz illően felvidéki komponista, Lavotta János (1764–1820) műveiből adott elő kettőt az ünnepélyes tárlatnyitón.
Ezt követően a két európai parlamenti képviselő Ügyünk Európában címet kapott fórumára került sor, amelynek moderátora, Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke aktuálpolitikai felvetésekre kért reagálásokat Csáky Páltól és Tőkés Lászlótól. A felvidéki EP-képviselő többrendbeli válaszaiból az a konklúzió volt leszűrhető, hogy mind ő maga, mind az egész szlovákiai magyarság többet várt a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltozástól éppúgy, mint az ország NATO- és EU-csatlakozásától. Sőt, többet vártak a többségi nemzettől is, amellyel együtt élni kénytelenek, de önmaguktól is. „Féloldalasra sikerült minden” – mondotta vallomásszerűn a felvidéki politikus, aki ennek okát és magyarázatát több általa írt könyvben is igyekezett felfedni és megadni.
Tőkés László a maga során egyetértett képviselőtársa megállapításaival, az erdélyi magyarságra nézve is érvényesnek tartva azokat, bár a romániai helyzet e tekintetben is rosszabb. S noha az elszakadt nemzetrészek közötti szolidaritás példás, és az anyaországgal való kapcsolataik is szép fejlődésen mentek át, a nemzetegyesítés politikája pedig áldott gyümölcsöket termett, mégis: elfáradás mutatkozik az autonómiaküzdelemben, politikailag töredezik a magyarság, elhagyja szülőföldjét a könnyedebb boldogulás reményével – mutatott rá erdélyi képviselőnk, amit a felvidéki vendég azzal toldott meg, hogy a Magyarország határain túl élő magyarok közösségi tudatát változatos terhek erodálják: az asszimilációs nyomástól a demográfiai negatívumokon át a mentális tévelygésekig. És akkor most nyakunkon a migránsválság, a globalizáció legújabb kori vadhajtása – utaltak rá mindketten, elismerve: a magyar politikai képviseletnek szinte semmit sem sikerült elérnie az európai porondon, ami az őshonos nemzeti kisebbségek jogait, törekvéseit, igényeit jelenti, még a régebbi idők súlyos sérelmeit sem rendezték a hatalmasok – lásd a Benes-dekrétumokat vagy az elbitorolt vagyonokat. Jelenleg a petíciók és perek rögös és végeláthatatlan útját járják a közösségi képviselők, szószólók, küldöttek – de feladni sosem szabad „ügyünket Európában”.
E konklúzió mentén hangzott még el, hogy az erdélyi és felvidéki magyar felsőoktatásért folytatott harc közötti hasonlóságok és különbözőségek tanulságosak, ugyanakkor a magyar nemzetpolitikát úgy kellene alakítani oktatási téren is, hogy a támogatások és könnyítések, csereprogramok és kapunyitások a fiatalok szülőföldön-maradását szolgálják, hiszen minden határon túli magyar intézménynek megtartó hatást kell kifejtenie. itthon.ma
Kettős, kulturális és politikai rendezvény helyszíne volt október 8-án a Királyhágómelléki Református Egyházkerület 1937-ben átadott, 2001-ben felújított nagyváradi palotája, amely jelenleg a Sulyok István Egyházi, Oktatási és Művelődési Központnak, illetve a Partiumi Keresztény Egyetemnek is helyet ad.
A református püspöki palotaként is emlegetett belvárosi épület aulájában előbb Felvidéki polifónia címmel kortárs szlovákiai magyar képzőművészek kiállítását nyitották meg, ezt követően Tőkés László és Csáky Pál európai parlamenti képviselők tartottak közéleti fórumot a Bartók-teremben.
A tárlatnyitóra érkezetteket Sz. Horváth István, a társszervező Partiumi Magyar Művelődési Céh köszöntötte, majd átadta a szót a szlovákiai magyar nemzeti közösség egyik legismertebb vezetőjének, Csáky Pálnak, aki rövid beszédében fontosnak tartotta kiemelni, hogy a Partiumba elhozott kiállítás megjárta Brüsszelt is, mégpedig azelőtt, hogy Szlovákia átvette volna az Európai Uniós soros elnökségét az év második felére. Ezzel is fel szerették volna hívni Európa figyelmét arra – mondotta a Magyar Közösség Pártjának EP-képviselője –, hogy a Trianonban idegen uralom alá került felvidéki magyarság teljes és pezsgő szellemi életet élve küzd a megmaradásért, valamint hogy államalkotó tényező az EU-tag Szlovákiában.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke házigazdaként üdvözölte a közéleti személyiségekből, művészekből, közírókból álló felvidéki küldöttséget, kitérve vázlatosan az erdélyi és felvidéki magyarság közötti történelmi kapcsolatokra és párhuzamokra, méltatva a gyümölcsöket termett egyházi, kulturális és felsőoktatási együttműködést. Miglinczi Éva művészeti író, a kiállítás kurátora személyes hangvételű bevezető után szakmai ismérvek mentén ismertette a 28 alkotóművész munkáiból összeállított tárlatanyagot, majd Kopócs Tibor, a Magyar Alkotóművészek Szlovákiai Egyesületének elnöke mutatta be röviden az alkotói közösséget és köszönte meg a meghívást e történelmi, szakrális térbe, Szent László király városába. Thurzó Sándor József brácsaművész az alkalomhoz illően felvidéki komponista, Lavotta János (1764–1820) műveiből adott elő kettőt az ünnepélyes tárlatnyitón.
Ezt követően a két európai parlamenti képviselő Ügyünk Európában címet kapott fórumára került sor, amelynek moderátora, Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke aktuálpolitikai felvetésekre kért reagálásokat Csáky Páltól és Tőkés Lászlótól. A felvidéki EP-képviselő többrendbeli válaszaiból az a konklúzió volt leszűrhető, hogy mind ő maga, mind az egész szlovákiai magyarság többet várt a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltozástól éppúgy, mint az ország NATO- és EU-csatlakozásától. Sőt, többet vártak a többségi nemzettől is, amellyel együtt élni kénytelenek, de önmaguktól is. „Féloldalasra sikerült minden” – mondotta vallomásszerűn a felvidéki politikus, aki ennek okát és magyarázatát több általa írt könyvben is igyekezett felfedni és megadni.
Tőkés László a maga során egyetértett képviselőtársa megállapításaival, az erdélyi magyarságra nézve is érvényesnek tartva azokat, bár a romániai helyzet e tekintetben is rosszabb. S noha az elszakadt nemzetrészek közötti szolidaritás példás, és az anyaországgal való kapcsolataik is szép fejlődésen mentek át, a nemzetegyesítés politikája pedig áldott gyümölcsöket termett, mégis: elfáradás mutatkozik az autonómiaküzdelemben, politikailag töredezik a magyarság, elhagyja szülőföldjét a könnyedebb boldogulás reményével – mutatott rá erdélyi képviselőnk, amit a felvidéki vendég azzal toldott meg, hogy a Magyarország határain túl élő magyarok közösségi tudatát változatos terhek erodálják: az asszimilációs nyomástól a demográfiai negatívumokon át a mentális tévelygésekig. És akkor most nyakunkon a migránsválság, a globalizáció legújabb kori vadhajtása – utaltak rá mindketten, elismerve: a magyar politikai képviseletnek szinte semmit sem sikerült elérnie az európai porondon, ami az őshonos nemzeti kisebbségek jogait, törekvéseit, igényeit jelenti, még a régebbi idők súlyos sérelmeit sem rendezték a hatalmasok – lásd a Benes-dekrétumokat vagy az elbitorolt vagyonokat. Jelenleg a petíciók és perek rögös és végeláthatatlan útját járják a közösségi képviselők, szószólók, küldöttek – de feladni sosem szabad „ügyünket Európában”.
E konklúzió mentén hangzott még el, hogy az erdélyi és felvidéki magyar felsőoktatásért folytatott harc közötti hasonlóságok és különbözőségek tanulságosak, ugyanakkor a magyar nemzetpolitikát úgy kellene alakítani oktatási téren is, hogy a támogatások és könnyítések, csereprogramok és kapunyitások a fiatalok szülőföldön-maradását szolgálják, hiszen minden határon túli magyar intézménynek megtartó hatást kell kifejtenie. itthon.ma
2016. október 10.
Magyar és román újságírók Dózsa falujáról
Azok számára, akik nem ismerik Dálnokot és a dálnokiakat, iránytű a falu felfedezéséhez, az ott élőknek pedig lehetőség arra, hogy újra felfedezzék a benne rejlő szépségeket, értékes kincseket – magyar és román újságírók kötetbe foglalt látleletet fogalmaztak meg a faluról. A Dálnok felfedezése című könyvet szombaton mutatták be a dálnoki Barabás Miklós Központban.
A kolozsvári Közösségért Alapítvány kuratóriuma újságíró és kommunikációs szakemberei, valamint temesvári és bukaresti kollégáik tavaly októberben az alapítvány által szervezett riporttáborban ismerkedtek Dálnokkal. Felfedezték maguk számára, és a magyarul, valamint románul megjelent (előkészületben az angol nyelvű változat – szerk. megj.) kötetek által minden bizonnyal a helyieknek is kínálnak rácsodálkoznivalót saját értékeikre – hangsúlyozta Gazda Árpád, a Közösségért Alapítvány kuratóriumának elnöke, a kötet egyik szerkesztője, aki András Imre, az alapítvány ügyvezetője és Bartók Ede Ottó polgármester köszöntője után ismertette a kötet megszületésének történetét és rövid tartalmát.
Brînduşa Armanca társszerkesztő tréfásan jegyezte meg, ha a könyvet sokan olvassák itthon és az angol változat segítségével a nagyvilágban, vége Dálnok nyugalmának, mert az emberek majd látni akarják ezt a falut és ideutaznak.
Ruxandra Hurezean A szabadság szele Dózsa falujában című írásában így fogalmaz: „A dálnokiak belevaló, egyenes embereknek tartják magukat, akik nem félnek a nehézségektől, s ha valamit a fejükbe vesznek, azt véghez is viszik.” A szerző ír a falu 2004-es önállósodásáról – amikor levált Maksáról –, a jelenlegi munkás hétköznapokról és a vasárnapi istentiszteletről, végül megjegyzi: „A lelkész tisztában van vele, hogy faluja egyetlen apró darabja a világ kirakójátékának, ahol úgy élnek, mint bárhol máshol. Háborúságban és békében, bőségben és szegénységben. Szeretetben és ellenségeskedésben egyaránt. De élnek.” Minden bizonnyal azzal a szándékkal indítanak a szerkesztők ezzel az írással, mert itt fogalmazódik meg leginkább Dálnok igazi vonzereje: az élni akarás. A kúriák földjét és a kúriák lakóinak meghurcoltatását Andreea Pora dolgozza fel, Veress Lajos és Miklós Béla, a második világháborúban a magyar hadsereg két dálnoki származású parancsnoka történetét Gazda Árpád tanulmányozza, Dózsa György történetét és kivégzésének körülményeit Marius Cosmeanu ismerteti A nap, amikor Isten szabadságra ment című írásában. Mona Dîrţu A másik Dózsa címmel a Dózsa György-kultusz történetét dolgozta fel, hogy a kommunista időkben miként próbálták kommunista hőssé, mintaképpé alakítani.
„Mint bármelyik régi erdélyi települést, Dálnokot a határain és híres szülöttein túl a legendái is jól azonosíthatóvá teszik. Ez nem is történhetett volna másként. Hogyne születtek volna mondák egy olyan településen, amelyet dombok, erdők és a földből minden »előzmény« nélkül előtörő források öveznek?” – fogalmazza meg Liviu Iolu jelenlegi kormányszóvivő a Kincsek, gyógyító források és egyéb csodák című írásában.
Brănduşa Armanca több dálnoki történetet gyűjt egybe Mesék a ház körül címmel, többek között annak az ágyúgolyónak a történetét is, amelyet a Barabás Miklós Központnak otthont adó Gál-kúria mellől ástak ki az épület felújítói, és amely bizonyítottan Gábor Áron ágyúiba találó golyó. A szerző egy interjúban Bánffy Farkast faggatja a kúria felújításáról, és Katica néni receptjeiből is közöl egy csokorra valót. A kötetből természetesen nem marradhat ki Barabás Miklós életútja, munkássága sem, amit Tofán Koós Imola ismertet. A Curtea Veche Kiadónál megjelent kiadvány román nyelven megírt szövegeit Csinta Samu fordította.
A tavalyi riporttábor egy másik termése a Dálnokot és a dálnoki emberek hétköznapjait megörökítő fotósorozat, amelyet Bíró István kolozsvári fotóművész készített, szombaton ezt is bemutatták. Az alkalomból Forró Ferenc, aki 1927-ben született a Gál-kúriában, üknagyapja (Gál Miklós, a kúria építtetője) Barabás Miklós által festett portréjának fotóreprodukcióját és a Gálok családfáját adományozta a kúria jelenlegi tulajdonosának, a Közösségért Alapítványnak.
Dálnokról és a dálnokiakról nem csak a messziről jött újságírók állítják, hogy életképes közösség, bizonyította ezt szombaton a Darkó Jenő Általános Iskola kisdiákjaiból álló Nefelejcs néptánccsoport is, a gyermekek rövid bemutatója pontosan illett mindahhoz, amiről szombaton szó volt a Barabás Miklós Központban.
Fekete Réka
Háromszék Erdély.ma
Azok számára, akik nem ismerik Dálnokot és a dálnokiakat, iránytű a falu felfedezéséhez, az ott élőknek pedig lehetőség arra, hogy újra felfedezzék a benne rejlő szépségeket, értékes kincseket – magyar és román újságírók kötetbe foglalt látleletet fogalmaztak meg a faluról. A Dálnok felfedezése című könyvet szombaton mutatták be a dálnoki Barabás Miklós Központban.
A kolozsvári Közösségért Alapítvány kuratóriuma újságíró és kommunikációs szakemberei, valamint temesvári és bukaresti kollégáik tavaly októberben az alapítvány által szervezett riporttáborban ismerkedtek Dálnokkal. Felfedezték maguk számára, és a magyarul, valamint románul megjelent (előkészületben az angol nyelvű változat – szerk. megj.) kötetek által minden bizonnyal a helyieknek is kínálnak rácsodálkoznivalót saját értékeikre – hangsúlyozta Gazda Árpád, a Közösségért Alapítvány kuratóriumának elnöke, a kötet egyik szerkesztője, aki András Imre, az alapítvány ügyvezetője és Bartók Ede Ottó polgármester köszöntője után ismertette a kötet megszületésének történetét és rövid tartalmát.
Brînduşa Armanca társszerkesztő tréfásan jegyezte meg, ha a könyvet sokan olvassák itthon és az angol változat segítségével a nagyvilágban, vége Dálnok nyugalmának, mert az emberek majd látni akarják ezt a falut és ideutaznak.
Ruxandra Hurezean A szabadság szele Dózsa falujában című írásában így fogalmaz: „A dálnokiak belevaló, egyenes embereknek tartják magukat, akik nem félnek a nehézségektől, s ha valamit a fejükbe vesznek, azt véghez is viszik.” A szerző ír a falu 2004-es önállósodásáról – amikor levált Maksáról –, a jelenlegi munkás hétköznapokról és a vasárnapi istentiszteletről, végül megjegyzi: „A lelkész tisztában van vele, hogy faluja egyetlen apró darabja a világ kirakójátékának, ahol úgy élnek, mint bárhol máshol. Háborúságban és békében, bőségben és szegénységben. Szeretetben és ellenségeskedésben egyaránt. De élnek.” Minden bizonnyal azzal a szándékkal indítanak a szerkesztők ezzel az írással, mert itt fogalmazódik meg leginkább Dálnok igazi vonzereje: az élni akarás. A kúriák földjét és a kúriák lakóinak meghurcoltatását Andreea Pora dolgozza fel, Veress Lajos és Miklós Béla, a második világháborúban a magyar hadsereg két dálnoki származású parancsnoka történetét Gazda Árpád tanulmányozza, Dózsa György történetét és kivégzésének körülményeit Marius Cosmeanu ismerteti A nap, amikor Isten szabadságra ment című írásában. Mona Dîrţu A másik Dózsa címmel a Dózsa György-kultusz történetét dolgozta fel, hogy a kommunista időkben miként próbálták kommunista hőssé, mintaképpé alakítani.
„Mint bármelyik régi erdélyi települést, Dálnokot a határain és híres szülöttein túl a legendái is jól azonosíthatóvá teszik. Ez nem is történhetett volna másként. Hogyne születtek volna mondák egy olyan településen, amelyet dombok, erdők és a földből minden »előzmény« nélkül előtörő források öveznek?” – fogalmazza meg Liviu Iolu jelenlegi kormányszóvivő a Kincsek, gyógyító források és egyéb csodák című írásában.
Brănduşa Armanca több dálnoki történetet gyűjt egybe Mesék a ház körül címmel, többek között annak az ágyúgolyónak a történetét is, amelyet a Barabás Miklós Központnak otthont adó Gál-kúria mellől ástak ki az épület felújítói, és amely bizonyítottan Gábor Áron ágyúiba találó golyó. A szerző egy interjúban Bánffy Farkast faggatja a kúria felújításáról, és Katica néni receptjeiből is közöl egy csokorra valót. A kötetből természetesen nem marradhat ki Barabás Miklós életútja, munkássága sem, amit Tofán Koós Imola ismertet. A Curtea Veche Kiadónál megjelent kiadvány román nyelven megírt szövegeit Csinta Samu fordította.
A tavalyi riporttábor egy másik termése a Dálnokot és a dálnoki emberek hétköznapjait megörökítő fotósorozat, amelyet Bíró István kolozsvári fotóművész készített, szombaton ezt is bemutatták. Az alkalomból Forró Ferenc, aki 1927-ben született a Gál-kúriában, üknagyapja (Gál Miklós, a kúria építtetője) Barabás Miklós által festett portréjának fotóreprodukcióját és a Gálok családfáját adományozta a kúria jelenlegi tulajdonosának, a Közösségért Alapítványnak.
Dálnokról és a dálnokiakról nem csak a messziről jött újságírók állítják, hogy életképes közösség, bizonyította ezt szombaton a Darkó Jenő Általános Iskola kisdiákjaiból álló Nefelejcs néptánccsoport is, a gyermekek rövid bemutatója pontosan illett mindahhoz, amiről szombaton szó volt a Barabás Miklós Központban.
Fekete Réka
Háromszék Erdély.ma
2016. október 10.
Aki már a Sapientia indulásánál ott volt – interjú Dávid László rektorral
Szinte napra pontosan 10 éve választotta rektorrá a Sapientia Alapítvány Kuratóriuma Dávid Lászlót. A négy helyszínen is működő felsőoktatási intézmény vezetőjével készített interjúnk során kiderült, milyen nehézségekkel küszködött a kezdetekkor a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, és milyen fejlődéseken ment keresztül az elmúlt években. Az intézményvezető jövőbeli terveiről is szót ejtett.
– Kinevezésekor két fő célt fogalmazott meg, ezek közül az egyik az intézményi akkreditáció megszerzése volt, amit időközben sikerült is elérni. Gondoljon vissza erre a folyamatra, milyen nehézségekbe ütköztek romániai magyar magánegyetemként, ismerték-e egyáltalán a Sapientiát?
– Nem azt mondom, hogy példa nélküli, mert számos más magánegyetem is elérte ezt rajtunk kívül, de példa nélküli az, hogy egy ekkora egyetem, amelyben az oktatás több mint fele műszaki szakokon történik, megszerezte az egyetemi akkreditációt. Ezen szakok akkreditációja különleges, mert meg kell nézni, hogy hány magánegyetem mert vállalni műszaki oktatást: olyan infrastruktúra és olyan egzakt feltételek kellenek, amelyeket azért nem vállalnak be, mert nem jó üzlet. Ezért is örülök, mert nemcsak létrehoztuk az infrastruktúrát, hanem egy nagyon jó minőségű oktatást valósítottunk meg műszaki területen és máshol is. A Sapientiáról többet-kevesebbet mindenki tudott már az elején, mivel mi tudatosan építettünk kapcsolatokat állami nagy egyetemekkel. Az akkreditáció előtt a hallgatóinknak állami egyetemeken kellett államvizsgázniuk, ezért az volt a feltételünk, hogy elismert egyetemekre vigyük őket, például Bukarestbe, Brassóba és Kolozsvárra. Olyan helyekre mentünk, ahol megismerve azt, hogy hogyan tanít a Sapientia, tisztán láthatták, hogy ahogy és amit tanít az egyetem, az minőségi.
– Mi volt az akkreditáció terén az első lépés?
– Először elnyertük a szakok akkreditációját, ezt követően pedig 2010-ben az ARACIS (Román Felsőfokú Oktatás Minőségét Biztosító Ügynökség) megszavazta az egyetem intézményi akkreditációját, amit csak 2012 derekán szavazott meg a parlament, és iktatta be a Sapientia egyetemet mint akkreditált felsőoktatási intézményt. Az már csak hab a tortán, hogy kiépítettük a mesterképzőket is, az intézményi akkreditációt követően megszereztük 11 mesterképző szak akkreditációját, jelenleg 31 alapképzési és 11 mesterszakkal működik az egyetem. Az idén immár lejárt a 2010-től számított 5 év, ezért újra felmérték az egyetemünket, és megkaptuk az intézményi akkreditációt. Nagyon sok szakunk kiváló minősítéssel ment keresztül a folyamaton, és sok rangos egyetem olyan partnerként fogadja el a Sapientiát, amely felbátorít arra, hogy azt mondjam, jó úton haladunk.
– Az akkreditáció megszerzése mellett a másik fő célkitűzése az egyetem anyagi helyzetének stabilizálása volt. A Sapientia megalakulásakor a magyar állam vállalta a teljes körű finanszírozást, ez azóta is így van, vagy időközben más forrásokra is szükség lett?
– Annak idején, a megválasztásom pillanatában az egyetem finanszírozása enyhén szólva is kétséges volt. A köztudatban az van, hogy 2 milliárd forintot fordít évente a magyar állam az egyetem finanszírozására. Ezt hadd tisztázzuk le: ez az összeg a kezdetek kezdetén sem volt ennyi, hanem durván 1,7-1,8 milliárd forint, ez pedig nem csak a Sapientiára vonatkozott, hanem a Nagyváradon működő Partiumi Keresztény Egyetemre is. Volt olyan időszak, amikor az egyetem támogatása 1 milliárd forint alatti volt, és 20-25 százalék önrészt kértek. Az utóbbi években a támogatás minden esetben valahol 80-90 százalék között van, és az önrész a fennmaradó rész. Időközben számos pluszfeladatot vállaltunk erre a költségvetésre, nyelvi központokat és tanárképzőt indítottunk, mert hiánycikknek számítottak a térségben a magyar anyanyelvű tanárok. Ezt mind úgy vállaltuk, hogy erre külön finanszírozást nem kértünk. Azt még kiemelném, hogy a kezdetek nehézségeit magunk mögött hagyva azzal találtuk szemben magunkat, hogy maga a finanszírozó olyan feltételeket szabott, hogy mennyi önrészt kell behoznia az egyetemnek. A gond nem az volt, hogy ezt előteremtsük, hanem az, hogy az önrészt leszámolták a működési költségből. Ők úgy számították, hogy az önrész a működési költségre vonatkozik, és azt mindenki tudja, hogy ha megpályázunk egy kutatási tervet, akkor azt a kutatást el kell végezni, annak költségei vannak, és az oktatásra nem lehet kutatási pályázatból pénzt átfordítani. Pedig ők úgy számolták, hogy az oktatásból forgassuk be azokat a pénzeket, pontosabban a tanári fizetéseket. Ezt utólag sikerült helyrehozni, ma úgy látom, hogy egy kiszámítható pályán van az egyetem, és olyan fejlesztéseket tudhatunk magunk mögött, amelyek teljes egészében megalapozzák a jó működést. Kolozsváron befejeztük a kar új épületét, Csíkszeredában részlegesen elvégeztük az egyetemi épület külső felújítását. Egy vagyont költöttünk a fűtésre, és megoldottuk a szigeteléseket. Marosvásárhelyen pedig felépítettünk egy diákkollégiumot, egy részét átadtuk, a másik felének építése még zajlik. Ugyanakkor folyamatban van egy innovációs kutatási ház felépítése, amely megteremti a kapcsolatot az egyetem és a régió ipara között. Többször elmondtam már, hogy akkor leszek elégedett, ha az egyetem választ tud adni azokra a kihívásokra, amelyek ma Székelyföldön vannak, és egy olyan lehetőséget ad a fiataloknak, hogy itthon tudják megteremteni a jövőjüket.
– Mint ismeretes, hamarosan lejár a mandátuma. Milyen formában hagyja az egyetemet, és mit gondol, melyek a következő 10 év nagy kihívásai?
– Egy teljesen tiszta, átlátható működésű egyetemet tudok felmutatni, ennek értelmében a mandátumom végén nagyon könnyen meg lehet fogalmazni a következő célokat is. Nem azzal kell majd bajlódni, hogy egyes hibákat hogyan lehet kijavítani, hanem azon kell gondolkodni, hogy merre fejlődjünk tovább. Az egyértelmű, hogy jelenleg az egyik legnagyobb cél a doktori iskola kiépítése, erre vonatkozóan már megtettük az első lépéseket, és a megfelelő feltételek meg vannak teremtve. A jövő további kihívásait az elkezdett finanszírozások befejezése és az oktatás gyakorlati részének hangsúlyozása jelenti. Nagy eredménynek tekintem továbbá a Sapientia egyetem negyedik helyszínének elindítását is. Agrármérnöki képzést ez idáig magyar nyelven senkinek sem sikerült indítania, pedig voltak próbálkozások. Mi kiépítettünk egy olyan feltételrendszert, és egy olyan tanári kart rendeltünk mellé, amivel megszereztük a működési engedélyt, és immár másodéveseink tanulnak Sepsiszentgyörgyön. Amikor átvettem a Sapientiát, még azok a kérdések is felmerültek, hogy mennyire lesz egységes az egyetem, mennyire fogadja el egyik helyszín a másikat, és egyik legnagyobb eredményemnek azt tartom, hogy a Sapientia egységesen gondolkodott, egységesen tudtunk stratégiát kidolgozni, és a döntéseinket, bár roppant nagy erőfeszítéssel, de nem a többség hozta meg, hanem mindig konszenzusra jutottunk.
– Hogyan emlékszik vissza az elmúlt tíz évre? Mekkora kihívást jelentett a különböző helyszínek összetartása?
– Az életem nagy kihívása és nagy feladata volt, úgy érzem, hogy valahogy mindannyian készülünk egy ilyen feladatra, és bár nem tudatosan, de erre a feladatra én is készültem azzal, hogy viszonylag fiatalon egyetemi pályát választottam, és ott voltam a kezdeteknél. Nemcsak az egyetem rektoraként, hanem a Sapientia indításánál is jelen voltam, ugyanis hozzám fűződik a marosvásárhelyi villamosmérnöki szakok indítása. Nagy kihívást fog jelenteni a jövőre nézve az, hogy azok az oktatók, akikkel elindítottuk az egyetemet, koruknál fogva elérték a nyugdíjas korhatárt, így egyértelműen fiatalítani kell. Ez a folyamat elindult, saját magunknak kell kinevelnünk a jövő oktatóit, hosszú távon a fiataljaink egyetemi körben tartása egy nagyon fontos dolog lesz. Úgy érzem, hogy olyan eredményeket értünk el, amit nem kell szégyellnünk, bár be kell vallanom, hogy ez az időszak sok lemondást igényelt.
– Milyen tervei vannak a jövőre nézve? Nem lesz furcsa, hogy tíz év után életmódot kell váltania?
– A mandátumom ha le is jár, a munkám nem fejeződik be, továbbra is segíteni fogom az egyetemet. Meg kell említenem, hogy a mandátumom első részében teljes egészében egy nem akkreditált egyetem vezetője voltam, így ez a román törvények értelmében megbízott rektori beosztásnak felelt meg. Ez azt jelenti, hogy hivatalosan csak egy mandátumom járt le. Azt a felkérést kaptam, gondoljam meg, hogy tudok-e még egy mandátumot vállalni, most ezt részletesen át kell gondolnom. Mindenképpen szeretnék fiatalítani, oly szinten, hogy az egyetem fiatal oktatóinak kezébe tudjam átadni a stafétabotot, az eddigi viszonylag idősebb vezetést pedig egy sokkal fiatalosabb, dinamikusabb vezetésre formálnám át.
Iszlai Katalin Székelyhon.ro,
Szinte napra pontosan 10 éve választotta rektorrá a Sapientia Alapítvány Kuratóriuma Dávid Lászlót. A négy helyszínen is működő felsőoktatási intézmény vezetőjével készített interjúnk során kiderült, milyen nehézségekkel küszködött a kezdetekkor a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, és milyen fejlődéseken ment keresztül az elmúlt években. Az intézményvezető jövőbeli terveiről is szót ejtett.
– Kinevezésekor két fő célt fogalmazott meg, ezek közül az egyik az intézményi akkreditáció megszerzése volt, amit időközben sikerült is elérni. Gondoljon vissza erre a folyamatra, milyen nehézségekbe ütköztek romániai magyar magánegyetemként, ismerték-e egyáltalán a Sapientiát?
– Nem azt mondom, hogy példa nélküli, mert számos más magánegyetem is elérte ezt rajtunk kívül, de példa nélküli az, hogy egy ekkora egyetem, amelyben az oktatás több mint fele műszaki szakokon történik, megszerezte az egyetemi akkreditációt. Ezen szakok akkreditációja különleges, mert meg kell nézni, hogy hány magánegyetem mert vállalni műszaki oktatást: olyan infrastruktúra és olyan egzakt feltételek kellenek, amelyeket azért nem vállalnak be, mert nem jó üzlet. Ezért is örülök, mert nemcsak létrehoztuk az infrastruktúrát, hanem egy nagyon jó minőségű oktatást valósítottunk meg műszaki területen és máshol is. A Sapientiáról többet-kevesebbet mindenki tudott már az elején, mivel mi tudatosan építettünk kapcsolatokat állami nagy egyetemekkel. Az akkreditáció előtt a hallgatóinknak állami egyetemeken kellett államvizsgázniuk, ezért az volt a feltételünk, hogy elismert egyetemekre vigyük őket, például Bukarestbe, Brassóba és Kolozsvárra. Olyan helyekre mentünk, ahol megismerve azt, hogy hogyan tanít a Sapientia, tisztán láthatták, hogy ahogy és amit tanít az egyetem, az minőségi.
– Mi volt az akkreditáció terén az első lépés?
– Először elnyertük a szakok akkreditációját, ezt követően pedig 2010-ben az ARACIS (Román Felsőfokú Oktatás Minőségét Biztosító Ügynökség) megszavazta az egyetem intézményi akkreditációját, amit csak 2012 derekán szavazott meg a parlament, és iktatta be a Sapientia egyetemet mint akkreditált felsőoktatási intézményt. Az már csak hab a tortán, hogy kiépítettük a mesterképzőket is, az intézményi akkreditációt követően megszereztük 11 mesterképző szak akkreditációját, jelenleg 31 alapképzési és 11 mesterszakkal működik az egyetem. Az idén immár lejárt a 2010-től számított 5 év, ezért újra felmérték az egyetemünket, és megkaptuk az intézményi akkreditációt. Nagyon sok szakunk kiváló minősítéssel ment keresztül a folyamaton, és sok rangos egyetem olyan partnerként fogadja el a Sapientiát, amely felbátorít arra, hogy azt mondjam, jó úton haladunk.
– Az akkreditáció megszerzése mellett a másik fő célkitűzése az egyetem anyagi helyzetének stabilizálása volt. A Sapientia megalakulásakor a magyar állam vállalta a teljes körű finanszírozást, ez azóta is így van, vagy időközben más forrásokra is szükség lett?
– Annak idején, a megválasztásom pillanatában az egyetem finanszírozása enyhén szólva is kétséges volt. A köztudatban az van, hogy 2 milliárd forintot fordít évente a magyar állam az egyetem finanszírozására. Ezt hadd tisztázzuk le: ez az összeg a kezdetek kezdetén sem volt ennyi, hanem durván 1,7-1,8 milliárd forint, ez pedig nem csak a Sapientiára vonatkozott, hanem a Nagyváradon működő Partiumi Keresztény Egyetemre is. Volt olyan időszak, amikor az egyetem támogatása 1 milliárd forint alatti volt, és 20-25 százalék önrészt kértek. Az utóbbi években a támogatás minden esetben valahol 80-90 százalék között van, és az önrész a fennmaradó rész. Időközben számos pluszfeladatot vállaltunk erre a költségvetésre, nyelvi központokat és tanárképzőt indítottunk, mert hiánycikknek számítottak a térségben a magyar anyanyelvű tanárok. Ezt mind úgy vállaltuk, hogy erre külön finanszírozást nem kértünk. Azt még kiemelném, hogy a kezdetek nehézségeit magunk mögött hagyva azzal találtuk szemben magunkat, hogy maga a finanszírozó olyan feltételeket szabott, hogy mennyi önrészt kell behoznia az egyetemnek. A gond nem az volt, hogy ezt előteremtsük, hanem az, hogy az önrészt leszámolták a működési költségből. Ők úgy számították, hogy az önrész a működési költségre vonatkozik, és azt mindenki tudja, hogy ha megpályázunk egy kutatási tervet, akkor azt a kutatást el kell végezni, annak költségei vannak, és az oktatásra nem lehet kutatási pályázatból pénzt átfordítani. Pedig ők úgy számolták, hogy az oktatásból forgassuk be azokat a pénzeket, pontosabban a tanári fizetéseket. Ezt utólag sikerült helyrehozni, ma úgy látom, hogy egy kiszámítható pályán van az egyetem, és olyan fejlesztéseket tudhatunk magunk mögött, amelyek teljes egészében megalapozzák a jó működést. Kolozsváron befejeztük a kar új épületét, Csíkszeredában részlegesen elvégeztük az egyetemi épület külső felújítását. Egy vagyont költöttünk a fűtésre, és megoldottuk a szigeteléseket. Marosvásárhelyen pedig felépítettünk egy diákkollégiumot, egy részét átadtuk, a másik felének építése még zajlik. Ugyanakkor folyamatban van egy innovációs kutatási ház felépítése, amely megteremti a kapcsolatot az egyetem és a régió ipara között. Többször elmondtam már, hogy akkor leszek elégedett, ha az egyetem választ tud adni azokra a kihívásokra, amelyek ma Székelyföldön vannak, és egy olyan lehetőséget ad a fiataloknak, hogy itthon tudják megteremteni a jövőjüket.
– Mint ismeretes, hamarosan lejár a mandátuma. Milyen formában hagyja az egyetemet, és mit gondol, melyek a következő 10 év nagy kihívásai?
– Egy teljesen tiszta, átlátható működésű egyetemet tudok felmutatni, ennek értelmében a mandátumom végén nagyon könnyen meg lehet fogalmazni a következő célokat is. Nem azzal kell majd bajlódni, hogy egyes hibákat hogyan lehet kijavítani, hanem azon kell gondolkodni, hogy merre fejlődjünk tovább. Az egyértelmű, hogy jelenleg az egyik legnagyobb cél a doktori iskola kiépítése, erre vonatkozóan már megtettük az első lépéseket, és a megfelelő feltételek meg vannak teremtve. A jövő további kihívásait az elkezdett finanszírozások befejezése és az oktatás gyakorlati részének hangsúlyozása jelenti. Nagy eredménynek tekintem továbbá a Sapientia egyetem negyedik helyszínének elindítását is. Agrármérnöki képzést ez idáig magyar nyelven senkinek sem sikerült indítania, pedig voltak próbálkozások. Mi kiépítettünk egy olyan feltételrendszert, és egy olyan tanári kart rendeltünk mellé, amivel megszereztük a működési engedélyt, és immár másodéveseink tanulnak Sepsiszentgyörgyön. Amikor átvettem a Sapientiát, még azok a kérdések is felmerültek, hogy mennyire lesz egységes az egyetem, mennyire fogadja el egyik helyszín a másikat, és egyik legnagyobb eredményemnek azt tartom, hogy a Sapientia egységesen gondolkodott, egységesen tudtunk stratégiát kidolgozni, és a döntéseinket, bár roppant nagy erőfeszítéssel, de nem a többség hozta meg, hanem mindig konszenzusra jutottunk.
– Hogyan emlékszik vissza az elmúlt tíz évre? Mekkora kihívást jelentett a különböző helyszínek összetartása?
– Az életem nagy kihívása és nagy feladata volt, úgy érzem, hogy valahogy mindannyian készülünk egy ilyen feladatra, és bár nem tudatosan, de erre a feladatra én is készültem azzal, hogy viszonylag fiatalon egyetemi pályát választottam, és ott voltam a kezdeteknél. Nemcsak az egyetem rektoraként, hanem a Sapientia indításánál is jelen voltam, ugyanis hozzám fűződik a marosvásárhelyi villamosmérnöki szakok indítása. Nagy kihívást fog jelenteni a jövőre nézve az, hogy azok az oktatók, akikkel elindítottuk az egyetemet, koruknál fogva elérték a nyugdíjas korhatárt, így egyértelműen fiatalítani kell. Ez a folyamat elindult, saját magunknak kell kinevelnünk a jövő oktatóit, hosszú távon a fiataljaink egyetemi körben tartása egy nagyon fontos dolog lesz. Úgy érzem, hogy olyan eredményeket értünk el, amit nem kell szégyellnünk, bár be kell vallanom, hogy ez az időszak sok lemondást igényelt.
– Milyen tervei vannak a jövőre nézve? Nem lesz furcsa, hogy tíz év után életmódot kell váltania?
– A mandátumom ha le is jár, a munkám nem fejeződik be, továbbra is segíteni fogom az egyetemet. Meg kell említenem, hogy a mandátumom első részében teljes egészében egy nem akkreditált egyetem vezetője voltam, így ez a román törvények értelmében megbízott rektori beosztásnak felelt meg. Ez azt jelenti, hogy hivatalosan csak egy mandátumom járt le. Azt a felkérést kaptam, gondoljam meg, hogy tudok-e még egy mandátumot vállalni, most ezt részletesen át kell gondolnom. Mindenképpen szeretnék fiatalítani, oly szinten, hogy az egyetem fiatal oktatóinak kezébe tudjam átadni a stafétabotot, az eddigi viszonylag idősebb vezetést pedig egy sokkal fiatalosabb, dinamikusabb vezetésre formálnám át.
Iszlai Katalin Székelyhon.ro,
2016. október 10.
A volt főtanfelügyelőt is visszautasították
Nyilvánosságra hozták az iskolaigazgatói versenyvizsgára pályázók listáját, amelyet a Maros megyei tanfelügyelőség honlapján bárki megnézhet. Maros megyében jelentkezők közül huszonhármat utasítottak vissza valamilyen hiányzó okiratra hivatkozva.
Az oktatási minisztérium hétfőn úgy döntött, hogy lehetőséget ad a hiányzó iratok miatt visszautasított pályázóknak, hogy beszerezzék a dokumentumokat, erre egy napot adott. A vizsga időpontja nem változott, október 12-én kezdődik az írásbelivel – olvasható a tanügyminisztérium hivatalos közösségi oldalán.
A Maros megyei visszautasítottak között szerepel például a dicsőszentmártoni Traian Általános Iskola aligazgatói tisztségére pályázó Bíró Emese, akinek a dossziéját azért utasították el, mert nem szerepelt az iratok között az az igazolás, amellyel bizonyítja, hogy nem volt megbüntetve az elmúlt négy évben (a 5080/2016-os számú tanügyi törvény 9-es cikkelyének első bekezdése alapján).
A dicsőszentmártoni iskola igazgatói posztjára pályázó Bichis Ioana Elvirat is visszautasították, ugyancsak egy hiányzó igazolás miatt. A marosszentgyörgyi Szent György Általános Iskola igazgatói tisztségét megpályázó Csíki Angéla jelentkezését sem fogadták el a saját felelősségére megírt nyilatkozat hiánya miatt. Továbbá a Maros Megyei Neveléslélektani Központ igazgatói tisztségére pályázó Porkoláb Annamária jelentkezését sem fogadták el arra hivatkozva, hogy hiányzik a 2011/2012-es tanévre vonatkozó értékelése.
A visszautasítottak között szerepel továbbá Matei Dumitru városi tanácsos neve is – régebb főtanfelügyelő is volt Maros megyében – ,aki a Traian Săvulescu Mezőgazdasági Szakközépiskola igazgatói tisztségére pályázott – olvasható a tanfelügyelőség iratában.
Ugyanakkor az is kiderült, hogy a Bolyai Farkas Gimnázium igazgatója, Bálint István és aligazgatója, Horváth Gabriella már nem pályáznak iskolavezetői tisztségekre, helyettük Hajdú Zoltán az aligazgatói, illetve Mátéfi István az igazgatói funkció betöltésére jelentkezett.
Az Európa Általános Iskola igazgatói tisztségéért ketten is versenybe szállnak: Mihaela Însurățelu, az intézmény jelenlegi igazgatója, illetve Angela Mare, az iskola volt igazgatója. Ketten pályáznak a Transilvania Kereskedelmi Szakközépiskola vezetői tisztségére is: Laslo Simion jelenlegi igazgató, illetve Sorina Mihaela Bălan, jelenlegi aligazgató, aki mindkét funkciót megpályázta.
Hajnal Csilla Székelyhon.ro
Nyilvánosságra hozták az iskolaigazgatói versenyvizsgára pályázók listáját, amelyet a Maros megyei tanfelügyelőség honlapján bárki megnézhet. Maros megyében jelentkezők közül huszonhármat utasítottak vissza valamilyen hiányzó okiratra hivatkozva.
Az oktatási minisztérium hétfőn úgy döntött, hogy lehetőséget ad a hiányzó iratok miatt visszautasított pályázóknak, hogy beszerezzék a dokumentumokat, erre egy napot adott. A vizsga időpontja nem változott, október 12-én kezdődik az írásbelivel – olvasható a tanügyminisztérium hivatalos közösségi oldalán.
A Maros megyei visszautasítottak között szerepel például a dicsőszentmártoni Traian Általános Iskola aligazgatói tisztségére pályázó Bíró Emese, akinek a dossziéját azért utasították el, mert nem szerepelt az iratok között az az igazolás, amellyel bizonyítja, hogy nem volt megbüntetve az elmúlt négy évben (a 5080/2016-os számú tanügyi törvény 9-es cikkelyének első bekezdése alapján).
A dicsőszentmártoni iskola igazgatói posztjára pályázó Bichis Ioana Elvirat is visszautasították, ugyancsak egy hiányzó igazolás miatt. A marosszentgyörgyi Szent György Általános Iskola igazgatói tisztségét megpályázó Csíki Angéla jelentkezését sem fogadták el a saját felelősségére megírt nyilatkozat hiánya miatt. Továbbá a Maros Megyei Neveléslélektani Központ igazgatói tisztségére pályázó Porkoláb Annamária jelentkezését sem fogadták el arra hivatkozva, hogy hiányzik a 2011/2012-es tanévre vonatkozó értékelése.
A visszautasítottak között szerepel továbbá Matei Dumitru városi tanácsos neve is – régebb főtanfelügyelő is volt Maros megyében – ,aki a Traian Săvulescu Mezőgazdasági Szakközépiskola igazgatói tisztségére pályázott – olvasható a tanfelügyelőség iratában.
Ugyanakkor az is kiderült, hogy a Bolyai Farkas Gimnázium igazgatója, Bálint István és aligazgatója, Horváth Gabriella már nem pályáznak iskolavezetői tisztségekre, helyettük Hajdú Zoltán az aligazgatói, illetve Mátéfi István az igazgatói funkció betöltésére jelentkezett.
Az Európa Általános Iskola igazgatói tisztségéért ketten is versenybe szállnak: Mihaela Însurățelu, az intézmény jelenlegi igazgatója, illetve Angela Mare, az iskola volt igazgatója. Ketten pályáznak a Transilvania Kereskedelmi Szakközépiskola vezetői tisztségére is: Laslo Simion jelenlegi igazgató, illetve Sorina Mihaela Bălan, jelenlegi aligazgató, aki mindkét funkciót megpályázta.
Hajnal Csilla Székelyhon.ro
2016. október 10.
Nehéz sorsú, tehetséges gyermekeket és fiatalokat támogatnak
Ösztöndíjat hirdet a Háromszéki Közösségi Alapítvány (HKA) a Székelyföldön élő, iskolai és felsőszintű oktatásban részt vevő, kiemelkedően tehetséges, szociálisan hátrányos helyzetű gyermekek és fiatalok számára.
A program alapját a Székelyföldi Tehetségalap biztosítja, amely a HKA kezdeményezésére jött létre 2015-ben háromszéki vállalkozók és neves közéleti személyiségek adakozásából. Az alapot a HKA kezeli, a pályázati program lebonyolításával viszont a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanácsot bízta meg.
A pályázat célja pénzbeli segítségnyújtás a Hargita, Kovászna vagy Maros megyei lakhelyű, 6–20 éves, kiemelkedően tehetséges, szociálisan hátrányos helyzetű gyermekeknek és fiataloknak, hogy tanulmányaikat zavartalanabbul folytathassák – fogalmaznak a HKA munkatársai. A rendelkezésre álló keretösszeg 60 ezer lej. Az ösztöndíj mértéke ezer lej diákonként, az összeg folyósítása egyszeri banki átutalással történik november-december időszakban.
A pályázati anyagok beküldési határideje október 24-e, az összeállított iratcsomót postán kell eljuttatni. További információk a meghirdetést közzétevő alapítvány honlapján.
Bencze Melinda Székelyhon.ro
Ösztöndíjat hirdet a Háromszéki Közösségi Alapítvány (HKA) a Székelyföldön élő, iskolai és felsőszintű oktatásban részt vevő, kiemelkedően tehetséges, szociálisan hátrányos helyzetű gyermekek és fiatalok számára.
A program alapját a Székelyföldi Tehetségalap biztosítja, amely a HKA kezdeményezésére jött létre 2015-ben háromszéki vállalkozók és neves közéleti személyiségek adakozásából. Az alapot a HKA kezeli, a pályázati program lebonyolításával viszont a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanácsot bízta meg.
A pályázat célja pénzbeli segítségnyújtás a Hargita, Kovászna vagy Maros megyei lakhelyű, 6–20 éves, kiemelkedően tehetséges, szociálisan hátrányos helyzetű gyermekeknek és fiataloknak, hogy tanulmányaikat zavartalanabbul folytathassák – fogalmaznak a HKA munkatársai. A rendelkezésre álló keretösszeg 60 ezer lej. Az ösztöndíj mértéke ezer lej diákonként, az összeg folyósítása egyszeri banki átutalással történik november-december időszakban.
A pályázati anyagok beküldési határideje október 24-e, az összeállított iratcsomót postán kell eljuttatni. További információk a meghirdetést közzétevő alapítvány honlapján.
Bencze Melinda Székelyhon.ro
2016. október 10.
Közös gálaműsorral ért véget a 60. évforduló ünnepi sorozata
A megalakulásának 60. évfordulóját ünneplő Maros Művészegyüttes magyar és román tagozata, valamint a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia szintén 60 éve létrejött vegyeskara lépett színpadra vasárnap este a Kultúrpalotában, az egyhetes ünnepi sorozat záróakkordjaként.
Megtelt a Kultúrpalota nagyterme, ahol a 60 évvel ezelőtt megalakult Állami Székely Népi Együttesre, a Maros Művészegyüttes elődjére emlékeztek, díjazták az együttes egykori és mai vezetőit, a filharmónia kórusának a karvezetőjét, egykori és jelenlegi koreográfusokat, művészeti irányítókat.
Nagy ünnepre gyűltünk össze – fogalmazott Kilyén Ilka, aki műsorvezető társával, Liviu Pancuval közösen magyar és román nyelven szólította színpadra a fellépőket. Hatvan évvel ezelőtt a népzene és néptánc szolgálatában kezdte el működését az egykori népi együttes, abban az időben az egyetlen hivatásos együttes, amely a magyar folklór mellett a román, a szász és a cigány népi kultúra terjesztését, népszerűsítését is magára vállalta – hangzott el az ünnepi beszédek során.
„Fantasztikus hetünk volt, közel háromezer ember volt kíváncsi ránk, ami azt jelenti, hogy szeretik a Maros Művészegyüttest, sikerül olyan műsorokat színpadra állítanunk, amelyek elnyerik a közönség tetszését” – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak Barabási Csaba Attila igazgató, aki a színpadra lépve arra kérte a teremben levőket, hogy egy perc néma csenddel adózzanak azok – táncosok, zenészek, koreográfusok, művészeti vezetők – emlékének, akik már nincsenek az élők körében.
„Hét nap és hét éjjel ünnepeltünk mint a mesében” – fogalmazott Barabási, rámutatva a 60 esztendő jelentőségére, ami alatt „megszületett és felnőtt” az együttes és eljutott oda, ahová az alapító tagjai megálmodták. „Köszönjük mindazoknak, akik vállalták a munkát, azoknak az embereknek, akik sok-sok nehézséggel, ugyanakkor örömmel, lelkesedéssel tették a dolgukat” – mondta az igazgató.
Az Állami Székely Népi Együttes megalakulásakor zenekarral, tánckarral és kórussal is rendelkezett. A vegyeskar 1970-ben kivált az együttesből és a Marosvásárhelyi Állami Filharmóniához csatlakozott, ami érthető is, hiszen egy szimfonikus zenekar nem működhet kórus nélkül – idézte a történteket magyar és román nyelven Vasile Cazan, a filharmónia igazgatója, a kórus karvezetője, aki erre az alkalomra külön műsort állított össze és a vegyeskarral nyitotta meg az előadás-sorozatot.
Az ünneplőket Péter Ferenc, a Maros megyei önkormányzat elnöke is köszöntötte, hangsúlyozva, hogy mindkét intézmény nagyban hozzájárult Maros megye és annak kultúrájának a népszerűsítéséhez, hírnevének öregbítéséhez határokon innen és túl. „Büszkék vagyunk a multikulturalitásra, ami Maros megyét jellemzi, arra, hogy a Maros Művészegyüttes és a filharmónia sokat tett azért, hogy Románia kulturális térképén előkelő helyet foglaljunk el” – fogalmazott a megyei tanácselnök.
Az ünnepi műsor a román tagozat előadásával folytatódott, majd a magyar tagozat mutatta be az erre az alkalomra készített folklórműsorát, küküllőmenti és mezőségi táncokat. Énekelt Kásler Magda, a zenekart Moldován Horváth István, a tánckart Nagy Levente és Domokos Zsuzsanna vezette.
Antal Erika Székelyhon.ro
A megalakulásának 60. évfordulóját ünneplő Maros Művészegyüttes magyar és román tagozata, valamint a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia szintén 60 éve létrejött vegyeskara lépett színpadra vasárnap este a Kultúrpalotában, az egyhetes ünnepi sorozat záróakkordjaként.
Megtelt a Kultúrpalota nagyterme, ahol a 60 évvel ezelőtt megalakult Állami Székely Népi Együttesre, a Maros Művészegyüttes elődjére emlékeztek, díjazták az együttes egykori és mai vezetőit, a filharmónia kórusának a karvezetőjét, egykori és jelenlegi koreográfusokat, művészeti irányítókat.
Nagy ünnepre gyűltünk össze – fogalmazott Kilyén Ilka, aki műsorvezető társával, Liviu Pancuval közösen magyar és román nyelven szólította színpadra a fellépőket. Hatvan évvel ezelőtt a népzene és néptánc szolgálatában kezdte el működését az egykori népi együttes, abban az időben az egyetlen hivatásos együttes, amely a magyar folklór mellett a román, a szász és a cigány népi kultúra terjesztését, népszerűsítését is magára vállalta – hangzott el az ünnepi beszédek során.
„Fantasztikus hetünk volt, közel háromezer ember volt kíváncsi ránk, ami azt jelenti, hogy szeretik a Maros Művészegyüttest, sikerül olyan műsorokat színpadra állítanunk, amelyek elnyerik a közönség tetszését” – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak Barabási Csaba Attila igazgató, aki a színpadra lépve arra kérte a teremben levőket, hogy egy perc néma csenddel adózzanak azok – táncosok, zenészek, koreográfusok, művészeti vezetők – emlékének, akik már nincsenek az élők körében.
„Hét nap és hét éjjel ünnepeltünk mint a mesében” – fogalmazott Barabási, rámutatva a 60 esztendő jelentőségére, ami alatt „megszületett és felnőtt” az együttes és eljutott oda, ahová az alapító tagjai megálmodták. „Köszönjük mindazoknak, akik vállalták a munkát, azoknak az embereknek, akik sok-sok nehézséggel, ugyanakkor örömmel, lelkesedéssel tették a dolgukat” – mondta az igazgató.
Az Állami Székely Népi Együttes megalakulásakor zenekarral, tánckarral és kórussal is rendelkezett. A vegyeskar 1970-ben kivált az együttesből és a Marosvásárhelyi Állami Filharmóniához csatlakozott, ami érthető is, hiszen egy szimfonikus zenekar nem működhet kórus nélkül – idézte a történteket magyar és román nyelven Vasile Cazan, a filharmónia igazgatója, a kórus karvezetője, aki erre az alkalomra külön műsort állított össze és a vegyeskarral nyitotta meg az előadás-sorozatot.
Az ünneplőket Péter Ferenc, a Maros megyei önkormányzat elnöke is köszöntötte, hangsúlyozva, hogy mindkét intézmény nagyban hozzájárult Maros megye és annak kultúrájának a népszerűsítéséhez, hírnevének öregbítéséhez határokon innen és túl. „Büszkék vagyunk a multikulturalitásra, ami Maros megyét jellemzi, arra, hogy a Maros Művészegyüttes és a filharmónia sokat tett azért, hogy Románia kulturális térképén előkelő helyet foglaljunk el” – fogalmazott a megyei tanácselnök.
Az ünnepi műsor a román tagozat előadásával folytatódott, majd a magyar tagozat mutatta be az erre az alkalomra készített folklórműsorát, küküllőmenti és mezőségi táncokat. Énekelt Kásler Magda, a zenekart Moldován Horváth István, a tánckart Nagy Levente és Domokos Zsuzsanna vezette.
Antal Erika Székelyhon.ro
2016. október 10.
A botladozó tigris
Románia Európa tigrise, idén a legnagyobb gazdasági növekedést éri el az unióban – ünnepelték hét közepén a Nemzetközi Valutaalap frissen nyilvánosságra hozott előrejelzéseit, és a számok valóban lenyűgözőek, a fejlődés várhatóan év végéig meghaladhatja az öt százalékot, míg az európai átlag két százalékra becsülhető.
Mindez nagyszerű, csakhogy mit ér, ha az egyszerű polgárok alig éreznek belőle valamit? Sokatmondó az egy nappal később nyilvánosságra került, immár hazai statisztika, amely szerint a családok jövedelme az első negyedévhez viszonyítva 2,7, a kiadások pedig 4,3 százalékkal csökkentek. Ki érti ezt? Hisz a nagykönyv szerint, ha nő a gazdaság – márpedig a hivatalos adatok szerint ez jó pár éve folyamatos –, akkor annak tükröződnie kell az életszínvonalban is. Még furcsább, hogy miközben a bruttó nemzeti össztermék folyamatosan emelkedik, számos fontos, alulfejlettséget igazoló kimutatásban Románia továbbra is sereghajtó. Utolsó helyen állunk az EU-ban az egy főre eső jövedelem, a gyermekhalandóság, az iskolaelhagyás listáján, de nálunk fogyasztja a lakosság a legkevesebb szappant, fogpasztát, mosószert, itt a legrosszabbak az utak, a legkisebb a kultúra iránti érdeklődés, a lakosság számához arányítva legkevesebb az orvos, a kórházi ágy, az egyetemista. Tény, Románia nagyon mélyről indult, hosszú éveken, évtizedeken át kellene dupláznia a nyugat-európaiak növekedését, hogy valamelyest közelítsen hozzájuk. Van-e erre valós alap, lehetőség? A jelenlegi irány szerint édeskevés, hisz az emelkedés az exportra és fogyasztásra alapozott. Az előbbi ingatag lábakon áll, hisz 40 százalékát a járműipara adja, a Dacia és Ford külföldi befektetői akármikor továbbköltöztethetik gyáraikat, ha máshol kedvezőbb a széljárás. A fogyasztás növekedése szintúgy nem szerencsés, nemcsak azért, mert elbillent az egyensúly, és nagyobb mértékű, mint a gazdaság növekedése, de azért sem, mert elsősorban az importnak kedvez, nem a hazai termelést serkenti. Az állami alkalmazottak bérének emelése, az áfacsökkentés mellé nem társult olyan intézkedés, amely az itthoni termelőket erősítette volna, így az egyensúly rendkívül ingatag, és hamar elbillenhet, ami ma előnynek tűnik, holnap hátránnyá válhat.
Hasonlóan dübörgött a román gazdaság 2006–2007-ben, a világválságot megelőzően, és nagyon mélyre zuhant azt követően, a keserves árat pedig a néppel fizettették meg. Mintha mit sem tanultak volna az ország irányítói, ugyanabba a csapdába sétálnak bele, reménykedve, nem következik újabb nagy nemzetközi összeomlás. Hiába a szép számok, mindaz, ami a román tigris száguldásának tűnik, egyelőre nem több botladozásnál.
Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Románia Európa tigrise, idén a legnagyobb gazdasági növekedést éri el az unióban – ünnepelték hét közepén a Nemzetközi Valutaalap frissen nyilvánosságra hozott előrejelzéseit, és a számok valóban lenyűgözőek, a fejlődés várhatóan év végéig meghaladhatja az öt százalékot, míg az európai átlag két százalékra becsülhető.
Mindez nagyszerű, csakhogy mit ér, ha az egyszerű polgárok alig éreznek belőle valamit? Sokatmondó az egy nappal később nyilvánosságra került, immár hazai statisztika, amely szerint a családok jövedelme az első negyedévhez viszonyítva 2,7, a kiadások pedig 4,3 százalékkal csökkentek. Ki érti ezt? Hisz a nagykönyv szerint, ha nő a gazdaság – márpedig a hivatalos adatok szerint ez jó pár éve folyamatos –, akkor annak tükröződnie kell az életszínvonalban is. Még furcsább, hogy miközben a bruttó nemzeti össztermék folyamatosan emelkedik, számos fontos, alulfejlettséget igazoló kimutatásban Románia továbbra is sereghajtó. Utolsó helyen állunk az EU-ban az egy főre eső jövedelem, a gyermekhalandóság, az iskolaelhagyás listáján, de nálunk fogyasztja a lakosság a legkevesebb szappant, fogpasztát, mosószert, itt a legrosszabbak az utak, a legkisebb a kultúra iránti érdeklődés, a lakosság számához arányítva legkevesebb az orvos, a kórházi ágy, az egyetemista. Tény, Románia nagyon mélyről indult, hosszú éveken, évtizedeken át kellene dupláznia a nyugat-európaiak növekedését, hogy valamelyest közelítsen hozzájuk. Van-e erre valós alap, lehetőség? A jelenlegi irány szerint édeskevés, hisz az emelkedés az exportra és fogyasztásra alapozott. Az előbbi ingatag lábakon áll, hisz 40 százalékát a járműipara adja, a Dacia és Ford külföldi befektetői akármikor továbbköltöztethetik gyáraikat, ha máshol kedvezőbb a széljárás. A fogyasztás növekedése szintúgy nem szerencsés, nemcsak azért, mert elbillent az egyensúly, és nagyobb mértékű, mint a gazdaság növekedése, de azért sem, mert elsősorban az importnak kedvez, nem a hazai termelést serkenti. Az állami alkalmazottak bérének emelése, az áfacsökkentés mellé nem társult olyan intézkedés, amely az itthoni termelőket erősítette volna, így az egyensúly rendkívül ingatag, és hamar elbillenhet, ami ma előnynek tűnik, holnap hátránnyá válhat.
Hasonlóan dübörgött a román gazdaság 2006–2007-ben, a világválságot megelőzően, és nagyon mélyre zuhant azt követően, a keserves árat pedig a néppel fizettették meg. Mintha mit sem tanultak volna az ország irányítói, ugyanabba a csapdába sétálnak bele, reménykedve, nem következik újabb nagy nemzetközi összeomlás. Hiába a szép számok, mindaz, ami a román tigris száguldásának tűnik, egyelőre nem több botladozásnál.
Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 10.
Régi zene ritmusára (Olasztelek)
A Danielek egykori hajlékának ebédlőjében többségben vannak a bársonyos-csipkés ruhákba öltözöttek, különleges, a mindennapokban csak ritkán hallható zene szól, a táncolók mozdulatai kimértek és elegánsak, fiatal arcukon őszinte mosoly ül. Nem, nem időutazáson vettünk részt: Olaszteleken jártunk, ahova a Kájoni Consort régizene-együttes a letűnt korok zenéjét művelőket és kedvelőket hívta meg, hogy együtt zenéljenek, együtt örvendjenek, s melegítsék közönségük lelkét.
Péntek délután a baróti művelődési ház kistermében az olaszteleki Cygnini együttes vezetésével reneszánsz táncházban lehetett részt venni: angol és francia táncokat mutattak be, majd azoknak, akik elég tehetséget éreztek magukban, tanítottak is. Szombat délelőtt az időjárás nem tartott a szervezőkkel, ezért a Gaál Mózes Általános Iskola Rózsa utcai épületének udvara helyett egy osztályterembe kényszerültek a játszóház iránt érdeklődök. Azoknak lett igazuk, akik nem hagyták magukat az eső által eltántorítani: a tavalyhoz képest nagyobb létszámú gyermeksereg a kézművesműhelyekben fonott ékszert készíthetett, kifesthették Mátyás király címerét, és megismerkedhettek a kor divatjával is. A régi játékok ismételten beváltak, s élményt szereztek azoknak, akik elég ügyesek voltak ahhoz, hogy az eldobott nemezelt karikái gyorsan botra kerüljenek, labdája célba találjon, s szétverődjön a gondosan felállított dobozpiramis, vagy labdáját botjával könnyen végig tudta vezetni a kijelölt úton.
A Daniel-kastélyban összegyűlt vendégeket a Kájoni Consort Egyesület nevében Gyulai-György Éva köszöntötte. Mint hangsúlyozta, ők – ellentétben a nagyszínpadi koncertekkel és fesztiválokkal – kicsit a meghitt házi muzsikálás nyújtotta örömöket próbálják újra eljuttatni az érdeklődőkhöz. Ehhez kiváló környezetet biztosít a Rácz házaspár által gyönyörűen felújított és évek óta rendelkezésükre bocsátott Daniel-kastély. Az esemény főszervezője úgy fogalmazott, a rendezvénnyel céljuk az volt, hogy a megnyugvásra, a természet közelségére vágyók számára – ahogy Berthold Auerbach német író mondta – zenéjükkel lemossák lelkükről a hétköznapok porát. Az este folyamán fellépett a székelyudvarhelyi Riverenza régizene-együttes, a Cygnini ének- és táncegyüttes, a sepsiszentgyörgyi Gyűszűvirág régizene-együttes és a házigazda Kájoni Consort.
Lőrinczi György marosvásárhelyi lantos előadást tartott arról – és remek játékkal szemléltette azt –, hangszere miért is volt oly sokáig a hangszerek királya. Az est meglepetéseként az együttesek közösen szólaltatták meg a Kájoni-kódexből származó Pajkos táncot, amit a közönség a kiosztott dalszövegnek köszönhetően énekelhetett is, a táncosok pedig játékukkal teljessé tették az élményt.
Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Danielek egykori hajlékának ebédlőjében többségben vannak a bársonyos-csipkés ruhákba öltözöttek, különleges, a mindennapokban csak ritkán hallható zene szól, a táncolók mozdulatai kimértek és elegánsak, fiatal arcukon őszinte mosoly ül. Nem, nem időutazáson vettünk részt: Olaszteleken jártunk, ahova a Kájoni Consort régizene-együttes a letűnt korok zenéjét művelőket és kedvelőket hívta meg, hogy együtt zenéljenek, együtt örvendjenek, s melegítsék közönségük lelkét.
Péntek délután a baróti művelődési ház kistermében az olaszteleki Cygnini együttes vezetésével reneszánsz táncházban lehetett részt venni: angol és francia táncokat mutattak be, majd azoknak, akik elég tehetséget éreztek magukban, tanítottak is. Szombat délelőtt az időjárás nem tartott a szervezőkkel, ezért a Gaál Mózes Általános Iskola Rózsa utcai épületének udvara helyett egy osztályterembe kényszerültek a játszóház iránt érdeklődök. Azoknak lett igazuk, akik nem hagyták magukat az eső által eltántorítani: a tavalyhoz képest nagyobb létszámú gyermeksereg a kézművesműhelyekben fonott ékszert készíthetett, kifesthették Mátyás király címerét, és megismerkedhettek a kor divatjával is. A régi játékok ismételten beváltak, s élményt szereztek azoknak, akik elég ügyesek voltak ahhoz, hogy az eldobott nemezelt karikái gyorsan botra kerüljenek, labdája célba találjon, s szétverődjön a gondosan felállított dobozpiramis, vagy labdáját botjával könnyen végig tudta vezetni a kijelölt úton.
A Daniel-kastélyban összegyűlt vendégeket a Kájoni Consort Egyesület nevében Gyulai-György Éva köszöntötte. Mint hangsúlyozta, ők – ellentétben a nagyszínpadi koncertekkel és fesztiválokkal – kicsit a meghitt házi muzsikálás nyújtotta örömöket próbálják újra eljuttatni az érdeklődőkhöz. Ehhez kiváló környezetet biztosít a Rácz házaspár által gyönyörűen felújított és évek óta rendelkezésükre bocsátott Daniel-kastély. Az esemény főszervezője úgy fogalmazott, a rendezvénnyel céljuk az volt, hogy a megnyugvásra, a természet közelségére vágyók számára – ahogy Berthold Auerbach német író mondta – zenéjükkel lemossák lelkükről a hétköznapok porát. Az este folyamán fellépett a székelyudvarhelyi Riverenza régizene-együttes, a Cygnini ének- és táncegyüttes, a sepsiszentgyörgyi Gyűszűvirág régizene-együttes és a házigazda Kájoni Consort.
Lőrinczi György marosvásárhelyi lantos előadást tartott arról – és remek játékkal szemléltette azt –, hangszere miért is volt oly sokáig a hangszerek királya. Az est meglepetéseként az együttesek közösen szólaltatták meg a Kájoni-kódexből származó Pajkos táncot, amit a közönség a kiosztott dalszövegnek köszönhetően énekelhetett is, a táncosok pedig játékukkal teljessé tették az élményt.
Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 10.
Márton Áron példakép az egész nemzet előtt
Márton Áron minden elnyomásban hallatta a hangját, és tartása erőt adott a magyarságnak, ezért példakép az egész nemzet előtt – nyilatkozta Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára az MTI-nek abból az alkalomból, hogy a hét végén a tiroli Innsbruckban emlékeztek a püspökre.
A Márton Áron születésének százhuszadik évfordulójára meghirdetett 2016-os emlékév nemzetközi programsorozatának újabb állomása a tiroli Innsbruckban rendezett eseménysorozat. Szombaton az innsbrucki Magyar Házban ünnepélyesen megnyitották a Márton Áron élete és munkássága című kiállítást. Potápi Árpád János nyitóbeszédében kiemelte: „Márton Áron hitte, hogy kötelességgel tartozik azért a népért, amely rá bízatott.” Az államtitkár nyilatkozatában hangsúlyozta: a programsorozattal támogatni szeretnék Erdély püspökének boldoggá, majd a szentté avatását. Vasárnap Innsbruckban ünnepi szentmisét mutattak be Márton Áron tiszteletére. A misét Vencser László erdélyi ferences szerzetes, az ausztriai idegen nyelvű pasztoráció országos igazgatója és Nagy-György Attila, az innsbrucki magyar katolikusok lelkésze celebrálta. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Márton Áron minden elnyomásban hallatta a hangját, és tartása erőt adott a magyarságnak, ezért példakép az egész nemzet előtt – nyilatkozta Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára az MTI-nek abból az alkalomból, hogy a hét végén a tiroli Innsbruckban emlékeztek a püspökre.
A Márton Áron születésének százhuszadik évfordulójára meghirdetett 2016-os emlékév nemzetközi programsorozatának újabb állomása a tiroli Innsbruckban rendezett eseménysorozat. Szombaton az innsbrucki Magyar Házban ünnepélyesen megnyitották a Márton Áron élete és munkássága című kiállítást. Potápi Árpád János nyitóbeszédében kiemelte: „Márton Áron hitte, hogy kötelességgel tartozik azért a népért, amely rá bízatott.” Az államtitkár nyilatkozatában hangsúlyozta: a programsorozattal támogatni szeretnék Erdély püspökének boldoggá, majd a szentté avatását. Vasárnap Innsbruckban ünnepi szentmisét mutattak be Márton Áron tiszteletére. A misét Vencser László erdélyi ferences szerzetes, az ausztriai idegen nyelvű pasztoráció országos igazgatója és Nagy-György Attila, az innsbrucki magyar katolikusok lelkésze celebrálta. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 10.
Köztéri szobor Máriának, az Irgalmas Szűzanyának
Sepsiszentgyörgyön október 8-án, szombaton felavatták az Irgalmasság Szűzanya-szobrot a központi plébánia udvarán. Az irgalmasság évében, a Magyarok Nagyasszonya ünnepén délelőtt érseki szentmisével kezdődött a szoboravató szertartás. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrálásával, Hajdu János főesperes és a kerületi papság részvételével mutatták be a szentmisét a sepsiszentgyörgyi Szent József-templomban.
A szentbeszédben az érsek kitért a Szent István-i örökségre: Szent István királyunk volt az első, aki felajánlotta népét és országát a Szűzanyának, utána tizenkét nép követte példáját. Majd arra a kérdésre kereste a választ, hogy ki számunkra a Szűzanya. Amikor szobrot állítanak emlékére, köszöntik a Szűzanyát, aki ezer éve oltalmazza népünket és kétezer éve az anyaszentegyházat. A szentmise végén felszólalt Pakó Benedek nyugalmazott kanonok, az Irgalmas Szűzanya-szobor megálmodója, aki röviden elmesélte a kivitelezés történetét. Kifejezte abbéli reményét, hogy a kaszárnyával szemben felállított köztéri szobor addig fog állni, amíg a katolikus egyház visszakapja az államtól azt az épületet, amely az övé volt. Felszólalt még Kelemen Kálmán, a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Szervezet elnöke és Fejér László háromszéki parlamenti képviselő. Szabó Lajos kanonok, házigazda plébános köszönetet mondott mindenkinek, majd az ünneplő tömeg és az egyházi elöljárók átvonultak felszentelni a plébániakert előtti szobrot, amelynek talapzatán ez áll: „Irgalmasság Édesanyja, Szemeria Védasszonya, Szent Mária, imádkozzál érettünk.” A szentelési szertartás után a magyarországi Nehéz Márta Mirjam szólt a jelenlévőkhöz, aki ezer ajándék könyvet hozott a sepsiszentgyörgyieknek, amelynek címe: Szűzanyám, Tied akarok lenni. Máriával Jézushoz. Az öröm imakönyve. A cserkészek segítségével kiosztottak a jelenlévőknek négyszáz érmet, amelyen a Szűzanya mint a családok védőszentje látható. Az esős idő ellenére az ünnepen és a szertartáson több mint ötszázan vettek részt.
Józsa Zsuzsanna Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Sepsiszentgyörgyön október 8-án, szombaton felavatták az Irgalmasság Szűzanya-szobrot a központi plébánia udvarán. Az irgalmasság évében, a Magyarok Nagyasszonya ünnepén délelőtt érseki szentmisével kezdődött a szoboravató szertartás. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrálásával, Hajdu János főesperes és a kerületi papság részvételével mutatták be a szentmisét a sepsiszentgyörgyi Szent József-templomban.
A szentbeszédben az érsek kitért a Szent István-i örökségre: Szent István királyunk volt az első, aki felajánlotta népét és országát a Szűzanyának, utána tizenkét nép követte példáját. Majd arra a kérdésre kereste a választ, hogy ki számunkra a Szűzanya. Amikor szobrot állítanak emlékére, köszöntik a Szűzanyát, aki ezer éve oltalmazza népünket és kétezer éve az anyaszentegyházat. A szentmise végén felszólalt Pakó Benedek nyugalmazott kanonok, az Irgalmas Szűzanya-szobor megálmodója, aki röviden elmesélte a kivitelezés történetét. Kifejezte abbéli reményét, hogy a kaszárnyával szemben felállított köztéri szobor addig fog állni, amíg a katolikus egyház visszakapja az államtól azt az épületet, amely az övé volt. Felszólalt még Kelemen Kálmán, a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Szervezet elnöke és Fejér László háromszéki parlamenti képviselő. Szabó Lajos kanonok, házigazda plébános köszönetet mondott mindenkinek, majd az ünneplő tömeg és az egyházi elöljárók átvonultak felszentelni a plébániakert előtti szobrot, amelynek talapzatán ez áll: „Irgalmasság Édesanyja, Szemeria Védasszonya, Szent Mária, imádkozzál érettünk.” A szentelési szertartás után a magyarországi Nehéz Márta Mirjam szólt a jelenlévőkhöz, aki ezer ajándék könyvet hozott a sepsiszentgyörgyieknek, amelynek címe: Szűzanyám, Tied akarok lenni. Máriával Jézushoz. Az öröm imakönyve. A cserkészek segítségével kiosztottak a jelenlévőknek négyszáz érmet, amelyen a Szűzanya mint a családok védőszentje látható. Az esős idő ellenére az ünnepen és a szertartáson több mint ötszázan vettek részt.
Józsa Zsuzsanna Háromszék (Sepsiszentgyörgy)