Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
2016. október 6.
Az aradi vártemplom kálváriája
Átfogó monográfia a ma napig sem látott nyomdafestéket az aradi várról. Ez annál meglepőbb, mivel évek óta időszerű téma hadmentesítése, és „átigazolása” a civil szférába, azaz a város tulajdonába. Mindmáig azonban újabb és újabb akadályok merülnek fel, és így a várva várt esemény is szüntelenül elnapolt, mind távolabbi határidőkhöz kötődik.
A váron belüli, egykori ferences rendi templomról még kevesebb adat áll a rendelkezésünkre. (Ezek a Temesvári Püspökség, az aradi minorita egyház, a megyei múzeum és a levéltár, illetve Ion Dumbrăveanu kutató forrásanyagai. Részleges támpontot nyújt Swante Volkmann, a 18. századi bánsági építkezésekről írt, a Heidelbergi Egyetemen megvédett doktori disszertációja.)
Az „A” besorolású, azaz országos jelentőségű műemlék a késői barokk kor egyik ritka szakrális építménye a régióban.
A templom és a klastrom napjainkban már annyira romos, hogy a lehető leggyorsabban lépni kellene megmentése érdekében. Visszafordíthatatlan megkárosodása, történelmi jelentősége miatt is, pótolhatatlan veszteséget jelentene.
Egész röviden a történetéről.
A ferencesek Szent Józsefről elnevezett aradi vártemploma valamelyest „öregebb” az építményt övező erődítménynél. A hadsereg megbízásából és költségeiből 1775–1781 között épült. Az elkészülés évében, május 2-án szentelte fel Chrestovics Imre püspök.
Számos hasonlóság alapján jogos a feltételezés, hogy ugyanazok a kőművesek és ácsok építették, mint a máriaradnai kegytemplomot. Egy 1782-ben készült térkép csupán az erődítmény templomát („Kirche aus der Festung”) ábrázolja, még a vár nélkül, hiszen ennek az építése csak 1783-ban fejeződött be.
A templom külső méretei: 36x16x22 m. Az ikertornyokkal 35 m magas. (Pont ilyen magas volt az 1751-ben épített és 1902-ben lebontott főutcai minorita templom tornya!) Az 1782-ben festett és J. Cimbalinti névvel jegyzett főoltár mérete 11x8 m, de négy mellékoltár is díszítette a templomot.  
A ferences vártemplom és a vele egybeépült monostor lakóiról, életmódjukról nagyon kevés adatunk van. Tudjuk azt, hogy a monostor melletti veteményes gondozója 1807-ben Baron de Vauguey volt.
A kert részben a ferencesek, részben a várban állandó jelleggel állomásozó katonák ellátására szolgált. A forrásmunkákból kiderül az is, hogyan változott az évek során a kert (veteményes és 315 gyümölcsfa, illetve 4000 szőlőtőke!) gondozóinak névsora. Az viszont egyelőre rejtély, hogy a kertészek a bent lakó szerzetesek sorából kerültek-e ki, vagy külsősként végezték el a munkát. Pontos kimutatás készült egy korabeli térkép szélére írva arról, hogy a jogosultak milyen értékben részesültek a termésből.
Az Arad Megyei Múzeum dokumentumai között található egy olyan levél, amelyben Magyari Alajos szerzetes kimutatást közöl azokról a kegytárgyakról, amelyeket 1849 júliusában, az új várparancsnok, Damjanich János tábornok parancsára, a hadsereg céljaira „beszolgáltattak”.
A rendelkezésemre álló forrásanyag tanulmányozásakor meglepő volt, hogy nem tudtam meg semmi újat a várbeli ferencesek szerepéről a szabadságharc, a hónapokig tartó várostrom alatt, október 6-a környékén, holott az események történelmi és szépirodalmi megjelenítése rendkívül gazdag. Feltételezhetően – de ez pusztán csak spekuláció – e vérzivataros napokban üresen hagyták a monostort, és a városba menekültek. (Az említett időszakból csupán a monostorban tartózkodó egyetlen szerzetes – Eduard Marchot – nevét ismerjük.)
Ezzel magyarázható, hogy Howiger osztrák várparancsnok a városban letelepedett minorita egyház papjait kérte fel arra, hogy az elítélteket lelki gondozásban részesítsék, és a gyászos napon, 1849. október 6-án hajnalban kísérjék el őket utolsó útjukra. Említésre méltó, hogy a 18. században még parázs vita folyt arról, hogy a régi palánkvárban (a mai Teba gyár környéke) szolgáló ferences templom szerzeteseinek meddig terjed ki a hatásköre. Csak az óvárra vagy azon kívül, a városban élő hívőkre is?
A disputa rendezésére bizottság alakult, és felosztották maguk közt a „hatásköröket.” A városban élő római katolikusok lelki gondozásáról a minoriták gondoskodtak.
A vita forrása a régi megerősített palánkvár és temploma lebontásakor végleg megszűnt.
A Világos utáni események, a halálos ítéletek, a várba bebörtönzött sok száz fogoly sorsát megírták a történészek, ismert az irodalomból is.
Annyit azonban tudunk, hogy 1854-ben, a Kossuth-bankók (dollárok) terjesztése miatt letartóztatott minorita szerzetesekkel való szolidaritás jeléül a ferencesek kitűzték a gyászlobogót a vártemplomra. Három minorita a fogságban életét vesztette, hármat 14–18 évi rabságra ítéltek. (A szabadságharc alatt egyébként 11 óaradi minorita szerzetes vállalt fegyveres szolgálatot a nemzetőrségben.)
A ferencesek temploma és a monostor eredeti rendeltetése még a kiegyezés előtti évtizedben eldőlt. 1862-ben az épületegyüttest elhagyta az utolsó négy szerzetes is. De akkoriban már ők is a városban laktak.
Az elhagyott templomot és monostort 15 ezer forintért eladták, és a továbbiakban katonakórházként használták.
A kiegyezés után a várban 1918-ig a magyar hadsereg 33. gyalogezredének néhány alakulata állomásozott. A katonakórház is őket szolgálta.
Az első világháború idején a várban szerbiai és bosnyák internáltak ezreit higiéniai szempontból roppant mostoha körülmények között tartották fogságban. Közülük nagyon sokan a járványos betegségek áldozatai lettek. Ekkoriban a katonakórház már szűkösnek bizonyult a betegek kezelésére.
A háború utolsó időszakában a román hadsereg 93-as gyalogezrede, majd néhány hónapig a „rendfenntartó” céllal az antant által Aradra küldött francia gyarmati légió állomásozott a várban, és „használta” a ferencesek elhagyott templomát és a monostort. Ezt követően a román hadsereg 6-os Hegyivadász Regimentjének székhelye volt a vár.
A ferences vártemplom és a melléképületek sorsát nem is annyira katonakórházzá alakítása, hanem maga a román hadsereg és az ortodox egyház pecsételte meg 1921-ben. Ekkor döntötték el, hogy a ferences templomot átalakítják román ortodox (!) katonai templommá. Az erdélyi templomfestésben jártas Dimitrie Cabadief és egy Busuioc nevezetű belső szobrász segítségével pár év alatt ez meg is történt. Néhány értékes szentképet azonban a helyén hagytak.
A Szent Antalról elnevezett (átkeresztelt?) katonai ortodox templomot 1928. december 6-án szentelték fel.
Az épületegyüttes újabb nagy hanyatlása a világháború után, a szovjet megszállás idején következett be. Ekkorra már teljesen elvesztette kultikus jellegét. Felhasználási skálája egyenesen megdöbbentő: hol hálóhelye a seregnek, hol mosdó, hol katonai sofőriskola, végezetül pedig raktár. Ablakait bedeszkázták, orgonájának nyoma veszett.
Harmadik kálváriája 1989 után kezdődött és napjainkig tart. Azóta ismét a román hadsereg birtokolja. A várudvaron rendezett három szabadtéri előadás, illetve a templom és épületegyüttese állapotát bemutató kiállítás, no meg az évente egyszeri „látogatási nap” idején az aradiak is láthatták (kívülről) a barokk építészet e végletekig lepusztult emlékét.
Láthatták és elgondolkozhattak azon, hogy vajon nekünk miért nem sikerült az, amiről Gyulafehérváron, Nagyváradon már rég múlt időben beszélnek.
Az egykori várbeli ferences templom sorsa, megmaradása attól függ, mikor jön el a „nagy nap”, mikor veheti birtokába Arad városa a térség legnagyobb várát, s benne a történelmileg és építészetileg rendkívül értékes templomot és monostort.
Ha nem lesz már túl késő…
Puskel Péter Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 6.
Nagy Andrea parádés orgonakoncertje Aradon
Amint azt előre jeleztük az Aradi Magyar Napok programjában, kedden 19 órától az arad-belvárosi katolikus (minorita) templomban orgonakoncertet adott az aradi származású, Bécsben élő Nagy Andrea orgonaművész.
A hangversenyre egybegyűlt mintegy 80 érdeklődőt a rendezvény házigazdája, Matekovits Mihály nyugalmazott minisztériumi vezérigazgató, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének tiszteletbeli elnöke köszöntötte, majd ismertette Nagy Andrea eddigi pályáját. Elemi iskoláit magyar nyelven, az 1-es Számú Általános Iskolában kezdte, ahol maga is tanította, majd a Sabin Drăgoi Művészeti Líceumban folytatta. A Bécsi Konzervatóriumon tanult orgonálni, jelenleg a Bécsi Német Lovagrend templomában orgonál, de más templomokban is rendszeresen koncertezik. Szülővárosában, Aradon első alkalommal lép fel, ezért fogadjuk nagy szeretettel – fejezte be felvezetőjét Matekovits Mihály.
A hangversenyen, magas színvonalú tolmácsolásban hallhattuk: Georg Muffat Toccata prima az „Apparatus musico-organisticusból”; Johann Sebastian Bach „Schmücke dich, o liebe Sele”, BWV 654; Dietrich Buxtehude g-moll Preludium, BuxWV 149; Camille Saint-Saens Fantasie Nr.3, Op.157; Liszt Ferenc Nun danket alle Gott (Most jertek, áldjuk Őt!) Théodore Dubois Cantiléne religieuse és César Franc Choral a-moll című darabjait.
A koncert végén Fekete Károly, az RMDSZ Arad Megyei Szervezete Művelődési Szakbizottságának az elnöke, a Kölcsey Egyesület alelnöke lehívta a művésznőt, akinek megköszönte a parádés koncertet, majd az érdekvédelmi szövetség nevében, virágcsokorral kedveskedett neki.
Nagy Andreának a barátai – köztük Demian Silvia, a Sabin Drăgoi Művészeti Lízeum nyugalmazott igazgatója – és a hozzátartozói is gratuláltak, nagy szeretettel vették körül. A művésznő rövid köszönet után megkérte őket, hogy várjanak egy kicsit, majd boldogan rohant fel újra az orgonához, hogy ráadással, méghozzá egy közismert slágerrel, Johann Sebastian Bach d-moll Preludium és Fuga című darabját játszhassa el nekik. Azok vastapssal ünnepelték első aradi koncertjén Nagy Andreát. Nagy kár, hogy egy ilyen kaliberű művésznek a produkciójára csupán mintegy 80 aradi volt kíváncsi!
Balta János Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 6.
Olosz-verseskötet a költő születésének 125. évfordulója alkalmából
Az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat értékes programjai közé ékelve a Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatának 35. kötetét mutatták be kedden délután az RMDSZ Arad megyei székházában. Az Aradi Kölcsey Egyesület és a Kisjenői Körösmente Irodalmi Kör közös gondozásában megjelent kétnyelvű (magyar–román) kiadvány az ágyai származású Olosz Lajos (1891–1977) húsz versét gyűjti egy csokorba, Csanádi János tanár, helytörténész, néprajzkutató válogatásában – az előszót is ő írta – és Berecz Gábor, a Kölcsey titkárának a szerkesztésében.
A kötet román előszavaként Ioan Leric, a kisjenői líceum egykori romántanárának egy, még 1991-ben megjelent (ARCA) írása olvasható. A költeményeket Iuliu Lucaciu, a zerindi iskola hajdani romántanára, illetve Constantin Negulescu, a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár egykori igazgatója fordította le románra. „E szerény kis kétnyelvű könyvecske legyen ezúttal a tiszteletadás és nagyrabecsülés jele az egykori Olosz-csodáló és román nyelvre fordító irodalombarátok iránt…” – írja az előszóban Csanádi.
Csanádi János sokak sajnálatára nem lehetett jelen az eseményen, ugyanis az elhangzottak értelmében hamarosan Magyarországra költözik, fiához. A kötetet Berecz Gábor mutatta be az egybegyűlteknek, előbb azonban, felvezetésként, néhány adatot osztott meg Csanádiról, annak a költőhöz fűződő kapcsolatáról, Olosz Lajos munkásságáról, műveiről, a magyar kulturális életben folytatott szerepvállalásukról. A költő születésének egyébként augusztusban volt a 125. évfordulója.
Brittich Erzsébet aradi képzőművész-költő felolvasott a versekből, ami még jobban emelte a délután hangulatát.
Sólya Emília Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 6.
Tizenötödik születésnapját ünnepelte Budapesten az Irodalmi Jelen
„Megkerülhetetlenek vagyunk!”
Tizenöt évvel ezelőtt, 2001 novemberében jelent meg Aradon az Irodalmi Jelen (IJ) első lapszáma. Azóta sok változáson ment át. A 16 oldalas, A3 formátumban a Nyugati Jelen napilap havi mellékleteként indult folyóirat a tizenöt év alatt szépen felcseperedett, előbb nagyformátumú, 32 oldalas, az egész magyar nyelvterületet felvállaló irodalmi lappá fejlődött, majd felköltözött az internetre. 2011 óta a kezdettől folyamatosan megjelenő melléklettől függetlenül havonta napvilágot lát 120-140 oldalon az önálló arculatú, Magyarországon és Erdélyben is terjesztett, könyvecske formájú Irodalmi Jelen.  Ugyanakkor 2003-tól közel másfélszáz kötet is megjelent az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában.
Az Irodalmi Jelen csapata kedden, október 4-én este ünnepelte tizenötödik születésnapját a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). Közel 140-en vettek részt a rendezvényen, egykori és jelenlegi munkatársak, szerzők, irodalmárok, az Irodalmi Jelen barátai. Böszörményi Zoltán főszerkesztő köszöntője után – melyet az alábbiakban olvashatnak – a folyóirat néhány szerzője olvasta fel egy-egy versét. Az est egyik érdekessége volt, hogy a szövegek kézzel írott változata ott rögtön bekerült egy időkapszulába, amely a PIM-ben kerül elhelyezésre és megőrzésre, és 2066-ban bontható fel. A felolvasások sorát – Boldog Zoltán remek moderálásával és frappáns felvezető szövegeinek, illetve a kivetítőn egymást váltó, a szerkesztőség életébe betekintést nyújtó képsorok kíséretében – Makkai Ádám kétszeres Kossuth-díjas író, költő nyitotta meg, következett Szőcs Géza költő, politikus, majd (ha nem is ebben a sorrendben) Acsai Roland, André Ferenc, Ármos Lóránd, Dimény H. Árpád, Farkas Wellmann Endre, Fenyvesi Ottó, Horváth Benji,  Jász Attila, Kemény Gabriella, Muszka Sándor, Noszlopi Botond, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Rónai-Balázs Zoltán, Vörös István.
Közben kiosztották az est másik meglepetésének számító, játékos IJ-kvíz (teszteltük, ki tud többet a folyóiratról) kérdéseit tartalmazó nyomtatványokat. Az est végén a játék résztvevői között 10 pólót sorsoltak ki. A pólókat az IJ 15. szülinapjára kiírt logópályázat nyertes munkája, Kónya Albert Attila alkotása díszíti. A koccintást és falatozást követő második részben Sohár Pál olvasott fel egy Kányádi-verset, majd a derű és kacagás pillanatai következtek André Ferenc, Horváth Benji, Muszka Sándor és Orbán János Dénes ezúttal humoros írásai révén.
És akkor most következzen Böszörményi Zoltán köszöntője, amely mindazokhoz szól, akik szeretik, olvassák az Irodalmi Jelent, illetve alkotásaikkal, munkájukkal járulnak hozzá a folyóirat megjelenéséhez:
„Ma benneteket ünneplünk, az olvasókat, a szerzőket, a szerkesztőket, benneteket, akik az elmúlt tizenöt évben az Irodalmi Jelen műhelyének hűséges tagjai vagytok.
Nehéz manapság irodalmi lapot úgy életben tartani, hogy közben elvonatkoztatunk a valóságtól, megfeledkezzünk arról, az irodalom is küzdőtér, ahol a csatákat nem vadászgépekkel, tankokkal, ágyúkkal, géppuskával, hanem a betű fegyverével vívják. A polarizált egyesült Európában, polarizált országban élünk. A transzcendenciákból is képesek vagyunk barikádot építeni, az előttünk álló hegyek helyett tavakat látni. Valami vörös idegesség, tántorgó nyugtalanság üli meg szellemünket, s hajlandóak vagyunk a humanista eszmék mögé bújva, a józan észt megkerülve kígyót- békát kiáltani egymásra. A populizmus soha nem volt egyenlő a racionalitással. Magától adódik tehát a kérdés: Mikor fogunk mi megnyugodni, magyarok és nem magyarok?
Az Irodalmi Jelennek eddig sikerült ezt a néha észtveszejtő örvénylést kikerülnie, szelíd vizeken hajóznia. Fennállásának tizenöt éve alatt sikerült megőriznie higgadtságát, egyensúlyát, szellemiségének pozitív indulatosságát. Hiszen indulatok nélkül nincs irodalom. Indulatok nélkül nem lehet alkotni, írni, egyáltalán lenni.
Nem oly rég Márai Sándor egyik naplóbejegyzésében olvastam, hogy Fenyő Miksa állításával ellentétben Ignotus nem vezette be (Márai) írásait a Nyugathoz, nem volt a lap egyik megbecsült munkatársa, s nem találkozhatott vele (Miksával) a Nyugat munkatársainak körében a Bristol Szállodában. Márai megjegyzi, Fenyő Miksával csak egyszer találkoztak, Budapest ostroma után, a Lukács fürdőben. „Minderről megfeledkezett – valószínűleg úgy hitte, a GYOSZ (Gyárosok Országos Szövetsége) nélkül senki sem lehetett író Magyarországon. De a magyar irodalom sokágú síp volt. Nyugat egyik legszebben szóló hangja volt ennek a sípnak, de nem az egyetlen” – vallja Márai.
A fenti megállapítás több irányba is elviszi a gondolat-gályát. A jó irodalomnak nem kell feltétlenül a feltupírozott figyelem előterében lennie. Nem a kánoncsinálóké a végső hatalom, hiszen ők sem tévedhetetlenek. A támogatott irodalom is éppen olyan esendő, mint bármelyik más. Ami fontos viszont: az irodalomban is a minőség az egyedüli hatalom. A rangot, az elismerést, a végső dicsőséget a mindenkori olvasó adja meg. Úgy vélem, az Irodalmi Jelen műhelye is elfoglalja majd méltó helyét a magyar irodalomban, s már ma része a Márai említette sokágú sípnak, mely a világ egyik legszebben szóló hangszere.
Alkotó nép a magyar. Szeret mesélni, látni és láttatni, mély allegóriákban gondolkodni, az élet szálait történetekbe szőni. Hangja a kontinensen és a világban kristálytisztán cseng. Ennek a hangnak ad teret az Irodalmi Jelen is. Műhelyébe olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak és tartoznak, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda, Weiner-Sennyey Tibor.
Fennállásának tizenöt éve alatt lapunk számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, s ennek eredményeként több antológiát jelentetett meg.
Kétezer-négyben a huszonegyedik század legnagyobb magyar regénypályázatát írtuk ki, amelyre tizenkét országból 283 mű érkezett be. A díjak értéke 48 000 dollárt tett ki. 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettünk meg. SZÓ-NETcímmel 2011-ben diákok számára indítottunk versenyt. Moral History pályázatunk 2012-ben zárult. Ezzel párhuzamosan futott miniesszé-versenyünk. A Slam School Poetry – az Irodalmi Jelen előadói versenye középiskolásoknak – 2013-ban zajlott le. Az ember fáj a földnek címmel novella, vers, festészet-grafika, fotó, film kategóriában indítottunk pályázatot. A következő évben, 2014-ben Lezáratlan holokausztvolt kiírásunk témája, s ezt követte a 2015-ben lezajlott novellapályázatunk. A pályázatok nyerteseinek munkáiból négy antológiát adtunk ki: Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti szempontból is fontos, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológia 2014-ben látott napvilágot.
Az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club 2014. június 3-án kerekasztal-beszélgetést szervezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről. A műről történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdéseket érintve. Bartha Ákos, Frank Tibor, Ignácz Károly, Kiss Zsuzsa, Rab Virág, Pihurik Judit, Ungváry Krisztián, Hudy Árpád tanulmánya hangzott el.
Népszerű Debüt rovatunkat indulásunk kezdetén Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik hónapról hónapra figyelemmel. Ez a siker annak is tudható be, hogy szerkesztőségünk minden tagja nagy figyelmet fordít a fiatal tollforgatókra, írásaikkal először jelentkezőkre. Varga Melindáé a munka oroszlánrésze – tulajdonképpen három évvel ezelőtt az ő javaslatára André Ferenc verseivel indult újra a rovat –, de Hudy Árpád és jómagam is besegítünk neki. Ezért lapunkban a fiatal írók egyre több figyelmet kapnak, külön sajátos erőteret, holdudvart teremtenek.
A képszerkesztésre is jelentős hangsúlyt fektetünk, fotókra és képzőművészetre egyaránt. Portálunkon évről évre növekszik állandó képgalériánk anyaga. Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be.
Laik Eszter, Varga Melinda és tudósítóink egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. Külső munkatársaink:André Ferenc, Ayhan Gökhan, Csanda Mária, Csepcsányi Éva, Branczeiz Anna, Balog Zetas Péter, Döme Barbara, Deák  Csillag, Fülöp Gábor, Jász Attila, Juhász Kristóf, Kadlót Nikolett, Kiss Júlia, Kölüs Lajos, Toroczkay András, Rónai-Balázs Zoltán, Payer Imre, Sárkány Tímea, Simon Adri, Szarka Károly pedig éveken keresztül hűségesen tudósítottak, segítették munkánkat.
Folytatva a gondolatmenetet, azt is el kell mondanom, hogy az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző érték szerint válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen.
Meg kell említenem azt is, hogy az Irodalmi Jelen három formában jelenik meg. Az első az internetes portál, amely naponta frissül; a második az ennek anyagából összeálló havi 120-140 oldalas nyomtatott folyóirat; a harmadik az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete.
Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg. Máig 159 kötet látott napvilágot.
Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő.
Ma már megkerülhetetlenek vagyunk.” Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 6.
Kijelölték a Batthány Ignác püspök végrendeletének fordítóit
Ioan Aurel Pop, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora és Buzogány Dezső egyháztörténész fogja lefordítani latinból románra Batthyány Ignác püspök végrendeletét, amely vita tárgyát képezi abban a perben, amelyet a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye indított a román állam ellen a Batthyáneum könyvtár visszaszolgáltatása ügyében.
Az országos restitúciós bizottság tavaly szeptemberben elutasította az értékes gyűjtemény restitúciójára vonatkozó egyházi kérelmet, ezt a határozatot támadta meg a bíróságon a katolikus egyház. A feleknek közösen kellett kiválasztaniuk azt a két szakembert, akiknek le kell fordítaniuk a végrendeletet, hogy ne merüljön fel kétség a fordítás hitelességét és szakmaiságát illetően. A Gyulafehérvári Ítélőtábla a keddi tárgyaláson helyt adott a felek kérésének, így a BBTE két tanára fogja átültetni románra a 18. század végi dokumentumot. Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 6.
Félévszázados a Kolozsvári Zenei Ősz
Nosztalgia és ünneplés jellemzi az idei Zenei Ősz komolyzenei fesztivált, hiszen ötvenedik alkalommal rendezik meg Románia és Európa egyik leghosszabb múltra visszatekintő ilyen jellegű rendezvényét.
Az eseményt beharangozó sajtótájékoztató jó hangulatát fokozta Marius Tabacu filharmónia-igazgató közismert humora, Horia Andreescu karmester finom és ízléses poénja, illetve a zenekar két alapító tagjának, Vasile Curta (hegedű) és Gheorghe Musat (trombita) azzal kapcsolatos visszaemlékezése, hogy a fesztivál október 7-i nyitó koncertjén (amelyre már nem lehet jegyet kapni) ugyanazt a műsort játsszák, mint 1955-ben, az intézmény első hangversenyén.
– Az igényességről tanúskodó akkori repertoár azt jelentette: Antonin Ciolan bízott a keze alatt muzsikáló fiatal zenészekben, hogy azok képesek lesznek Wagner-, Toduţă-, Rahmanyinov- és Beethoven-műveket előadni – fejtette ki Marius Tabacu. 
NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 6.
Idegen tollak és az igazság-ügy
Idegen tollakat keresnek az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) vezetőjén, Laura Codruţa Kövesin, miután elterjesztették róla, hogy sok más közismert személyiséghez hasonlóan, ő is plagizált volna doktori dolgozatában. Egyszóval tolvajlással, szellemi lopással gyanúsítják, azzal, hogy valójában idegen tollakkal ékeskedik miután ő is lazán, kényelmesen és lelkiismeret furdalás nélkül másolgatta össze szakdolgozatát a neve előtt jól mutató és hangzó Dr. címért.
Már évek óta folyamatosan bontakoznak ki a plágiumbotrányok ismertebb vagy kevésbé ismert és népszerű személyiségek, politikusok, intézményvezetők esetében, és felmerült az is, hogy a doktori címgyártás túl egyszerű meg sablonos rutinjának kellene véget vetni. Ami az elkövetkezőkben minden bizonnyal hasznos és szükséges lenne, hogy a plágiumesetekkel megtépázott doktori cím végre visszanyerhesse értékét és fontosságát, ne csak kézlegyintést, szájbiggyesztést érjen az elhangzása, leírása ezek miatt az esetek miatt. Na de mit ér egy doktori cím bizonyos szakmai körökben illetve tisztségekben, valamely intézmény keretei között? Más munkahelyi besorolást, nagyobb fizetést, tehát az érdek a megszerzésében mindenképpen indokolt a költségvetésben dolgozóknál. És még mit ér a doktori cím ezeken is túlmenően? Az adott esetben, vagyis a DNA főügyésze esetében pedig lejáratást, hátbatámadást, meghurcolást, hiteltelenítést, ami nem csak a személye, hanem az egész intézmény ellen irányul – ezt állítja ugyanis Laura Codruţa Kövesi a napokban kirobbantott plágiumbotrány kapcsán, amelyről már Klaus Johannis államfő is kijelentette, hogy a kivizsgálás eredményétől függően maradhat, vagy mennie kell az intézmény éléről a DNA vezetőjének.
ÚJVÁRI ILDIKÓ Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 6.
Lukács Mária
(1934 – 2016)
Mindjárt az elején sietek pontosítani: ez az írás visszaemlékezés, nem nekrológ. Visszaemlékezés egy nagy művésznőre, a kolozsvári Magyar Opera egyik emblematikus alakjára, aki a maga idejében a közönség kedvence volt: ő volt A BALERINA.
Egyik kritikusa Terpszikhoré papnőjének nevezte, és úgy értékelte, hogy „A Magyar Opera történetét beragyogja Lukács Mária táncművészete. Minden szerepében arra törekedett, hogy maradéktalanul valósítsa meg a műfaj legfőbb követelményét és célját: az ábrázolás tökéletességét. Mindig a cselekményhez hozzánőve alkalmazkodott ahhoz, amit alakított. Tette azt annál szívesebben, mert számára az átlényegülés, a megformálandó hősökkel való azonosulás olyan munka volt, ami egyszersmind maradandó élményt is jelentett.” Mikor pedig végleg lelépett a világot jelentő deszkákról, vele egy korszak zárult le az opera történetében.
Valóban, élete a színpad volt, életcélja pedig megfelelni a saját maga támasztotta elvárásoknak, amelyekkel táncművészetét szolgálta. Saját szavait idézve: „Számomra a balett maga az élet. Vallom másokkal együtt: a művészetet szeretem magamban, és nem magamat a művészetben. A szépre és a jóra nevelés nagyon fontos eszközének tekintem a balettet, kiváltképp húszadik századi művészetnek, már csak tömörsége miatt is. A balett-táncos oldalnyi írott szöveget képes elmondani egyetlen pillanat alatt, mozdulattal, arcjátékkal. A tánc nem robot akkor, ha érzem a közönség együttvibrálását az általam életre keltett hőssel, s tudom a nézőnek holnap jobb napja lesz, kellemesebben érzi majd magát s ehhez a csodához én is hozzájárultam. Különben nem akarom tudni, hogy nehéz fizikai munka a tánc, hogy a néző se gondolhasson arra, és mindent, amit lát, természetesnek tekintsen. A közönség ragaszkodása jelenti számomra a legnagyobb segítséget. A taps olyan, mintha doppingszert szednék, – úgy érzem, szárnyakat kapok tőle a színpadon. Számomra a közönség tapsa – életszükséglet.”
Laskay Adrienne Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 6.
Isten nélküli magány a mélyben – Évadkezdés Kolozsváron
Az Isten által elhagyatott világban ki az ember? – ezt a kérdést járja körül Makszim Gorkij A mélyben című drámájából készült előadás, amelynek bemutatójával október 7-én kezdi új évadát a Kolozsvári Állami Magyar Színház.
A szerdai beharangozó sajtótájékoztatón Jurij Kordonszkij orosz származású amerikai rendező, Visky András, a színház művészeti igazgatója és Dragoş Buhagiar díszlettervező beszélt az előadásról. A sajtóesemény angol nyelven zajlott, az orosz rendező a történet mély, bárhol és bármikor érvényes rétegeiről beszélt. Visky András elmondta, az előadás Radnai Annamária új fordítása alapján készült, ez magyarázza, hogy a korábban Éjjeli menedékhely címen ismert darabnak ezúttal A mélyben a címe. Jurij Kordonszkij úgy fogalmazott, A mélyben a szó szoros értelmében jobban megfelel a darab mondanivalójának, mint az Éjjeli menedékhely.
Visky kérdésére, hogy miért pont ezt a darabot választotta, a rendező úgy válaszolt: nehéz „érzelmi választ” adni. Kifejtette, bár a darabot szinte a világ összes nyelvére lefordították, és előadták már Perutól Japánig számos országban, mindenki úgy érezheti: az ő országáról szól. A rendező hozzátette, a 19. század végén írt drámát úgy alakították, hogy a mai ember számára váltsa ki azt a hatást, amit a mű a megszületése korában válthatott ki. Ezért a 19. századi szlenget korszerűsítették, a darab időszerűségét olyan eszközökkel is sugallni próbálták, mint a rádió, amely mindig az előadás napján elhangzó híreket mondja majd be.
„A mélyben a legihletettebb mű, ellentmondásos, gyönyörű és ma is időszerű szöveg. A mai világ valóságos tükre: a magány érzése minden szinten jelen van benne, az egyén, a társadalmi csoport, a nemzet, az ország magányossága, és az egyén állandó küzdelme azzal, hogy ő a társadalomnak is része. A mélyben Isten nem igazán van jelen; egyes szereplők számára létezik, de ők is küszködnek, kérdéseket tesznek fel, amelyekre szinte sosem kapnak választ. Feltevődik a kérdés, még meddig mehet el az emberiség, mielőtt teljesen elpusztul?” – vélekedik a rendező Gorkij művéről.
Dragoș Buhagiar díszlettervező elmondta, a darab szereplői lényeges belső problémákkal küzdenek, így a díszlet tervezésénél tautologikus lett volna a szöveget követni, ezért egy kiégett híd szolgál háttérül. Jurij Kordonszkij a szentpétervári Állami Színházművészeti Akadémián tanult, színész és rendezői szakon is mesterfokozatot szerzett. 1989 óta tanít, játszik és rendez külföldön. Előadásai számos nemzetközi díjat nyertek. Színészi és rendezői pályafutása során több mint húsz országban dolgozott, színházművészetet és rendezést tanított. 2001-ben az Egyesült Államokba költözött, jelenleg a Yale School of Drama rendezői szakának óraadó tanára.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)
2016. október 6.
Fiatal erdélyi magyar költők versei jelentek meg románul
Azért volt nehéz lefordítani románra a fiatal erdélyi magyar költők verseit, mert a szerzők új szavakat alkotnak, amelyeket bajos átültetni egy másik nyelvre – avatott be a műhelytitkokba Dósa Andrei költő, műfordító a Csend, béke, perverziók, hepiend – Fiatal romániai magyar költők antológiája (Linişte, pace, perversiuni, hepiend – Antologia tinerilor poeți maghiari din România) című verseskötet kolozsvári bemutatóján.
A besztercei Max Blecher Kiadó gondozásában napvilágot látott kiadványt az október 4. és 9. között zajló, IV. Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál keretében mutatták be kedden este a Főtéren felhúzott sátorban. Claudiu Komartin, a könyv szerkesztője elmondta, a kilenc fiatal költő verseit tartalmazó kiadvány egy nagyobb projekt része, amely még a tavaly kezdődött el egy Beszterce-Naszód megyei román–magyar írótáborban. A kötetben szereplő költők életkora 20 és 34 év között mozog, a verseket Dósa Andrei fordította, az előszót pedig Szántai János kolozsvári író írta.
Ștefan Baghiu, a kötet gondozója elmondta, két évvel ezelőtt találkozott először a kortárs fiatal magyar költők verseivel, pontosabban azoknak angolra fordított változatával, és tavaly nyáron szervezték az egyhetes alkotótábort, ahol az erdélyi magyar és román költők találkoztak. Ennek eredménye, hogy Dósa Andrei fordításának köszönhetően olyan szövegekhez jutottak, amelyek visszatükrözik az eredeti verseket, ugyanakkor román nyelven is megállják a helyüket.
Baghiu azt is elmondta, a magyar költők nagyon jól alkalmazkodnak a slam poetryhez, legalábbis román társaikhoz képest. Szántai János közbevetette, hogy a slam poetry műfaja Budapestről érkezett Erdélybe, és az erdélyi mgyar fiatal költők élesen megkülönböztetik a slam poetryt az igazi verstől.
A beszélgetés „hajrájában” több verset is felolvastak André Ferenc, Fischer Botond, Gondos Mária Magdolna, Horváth Benji, Gothár Tamás, Kali Ágnes, Kulcsár Árpád, Varga László Edgár, lapunk volt munkatársa és Serestély Zalán tollából. Ștefan Baghiu úgy értékelte, az antológia azt is dokumentálja, hogy a fiatal magyar költők miként próbálják feloldani belső szorongásaikat. A nemzetközi könyvvásáron magyar könyveket is vásárolhatnak az érdeklődők, az Erdélyi Magyar Könyves Céh megbízásából az IDEA Könyvtér és a Kriterion Könyvkiadó képviseli az erdélyi magyar kiadókat a főtéri sátor Mátyás-szobor felőli bejáratánál.
A rendezvény, amelynek az a mottója, hogy „Nem menekülhetsz a könyv elől”, romániai és külföldi kiadók könyveit is felsorakoztatja. A vasárnapig tartó eseménysorozaton többek közt könyvbemutatók, felolvasások, előadások, író-olvasó találkozók, koncertek és vitaestek várják az érdeklődőket.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)
2016. október 6.
Kegyeltek és kitagadottak
Felállította bábuit az RMDSZ a parlamenti választások sakktábláján. Amint az várható volt, a polgári gyalogok besorozása nem ment zökkenőmentesen, de a szövetség felső vezetése végül minden olyan figurának megtalálta a helyét a jelöltlistán, akit oda szánt.
A megméretkezők névsorának véglegesítése során egymásnak feszültek a belső erők, a személyes, helyi és országos érdekek; regionálisan is megmutatkoztak a súlycsoportbeli különbségek, illetve a tagok, szervezetek lojalitását is alaposan próbára tették.
Az RMDSZ ez esetben is politikai pártként viselkedett, a vétójoggal rendelkező Szövetségi Állandó Tanács múlt hétvégi döntéseit pedig csak az nem nyelte le, aki eddig más illúziókat kergetett. Hiszen egyértelmű volt: az MPP felnyalábolt fenyőágainak tüskéi valakit úgyis megszúrnak. Az udvarhelyszéki RMDSZ volt olyan erős, hogy elutasítsa a felső vezetés decemberi ajándékát, a marosszéki tulipánnak viszont már nem volt más választása: be kell fogadnia porzói közé Biró Zsoltot, a polgári párt elnökét.
A cserebere-akciók, az itt a piros, hol a piros játék során egy olyan szakember is kirostálódott, aki a helyi választmány eredeti rangsorolásán a Maros megyei szenátorjelölt-lista második helyére került. Jakab István gazdag romániai és brüsszeli vezetői tapasztalattal a háta mögött döntött úgy, hogy tudását a parlamentben kamatoztatná, ám a párt felső vezetése nemhogy elvette tőle az amúgy sikert nem garantáló helyet, de se szó, se beszéd, a listáról is törölte a megélhetési politikusnak messze nem nevezhető közgazdászt.
Természetesen, mint minden felső vezetésnek, a SZÁT-nak is joga van felülírni a helyi döntéseket, ha a helyzet felülnézetből úgy kívánja. Nem is azzal van a legnagyobb baj, hogy a decentralizáció mellett vehemensen kardoskodó vezetők saját házuk táján esetenként semmibe veszik az alsóbb szintű határozatokat. A politikából kiábránduló Jakab esetében az a visszataszító, ahogyan bántak vele, illetve a megyei szervezettel: előzetes egyeztetés, figyelmeztetés nélkül „kilőtték” a jelöltet – aki utólag sem kapott magyarázatot –, és kész tények elé állították a marosszéki választmányt is (akárcsak a bukarestit, amely továbbra is tiltakozik befutó helyre rangsorolt képviselőjelöltjük lecserélése miatt).
A közösségi kommunikációs alapszabályokra fittyet hányó, ridegen kirekesztő eljárás arra világít rá, mi zajlik a Bukarestben jól megedződött magyar pártban az érdekvédelmi külcsín mögött. Lehet, nem mondtunk újat – csupán arra szeretnénk emlékeztetni, hogy a kiskirályok, kegyeltek és kitagadottak világának térnyerése nagyon rossz dolog.
Páva Adorján Krónika (Kolozsvár)
2016. október 6.
Sorosék finanszírozták
Elképesztő film a vármegyés mozgalomról 
Az úgynevezett Beke-ügy kapcsán Kézdivásárhelyről indul, és Moszkváig jut el annak a filmnek a történetvonala, amit a Rise Project készített. A több mint húszperces, dokumentumfilmként felfogható, nagyon részletes, de ugyanakkor részrehajló alkotás szerint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) minden radikális szervezettel összefüggésbe hozható, és célja a Székelyföld autonómiájának megvalósítása.
Hit, hűség, bátorság – ezzel kezdődik az Autonómia és petárdák című film, amit a stáblista szerint Victor Ilie és Ștefan Makó riporterek készítettek, és a Soros György által létrehozott Open Society Foundation (Nyílt Társadalom Alapítvány) támogatott. A film látványos képsorokkal mutatja be a HVIM tevékenységét, menetelő, fekete pólós fiatalok, airsoft játékfegyverekkel (a filmben természetesen valóságosnak tűnnek) gyakorlatozó vármegyések tűnnek fel, és többször megjelenik a képsorokon Kézdivásárhely is. Elképesztő részletességgel, de ugyanakkor tendenciózus megközelítésben mutatja be a HVIM történetét, tárgyalja az ún. Beke-ügyet, terroristaként mutatva be annak szereplőit, akik nemcsak Kézdivásárhely főterén, hanem nemzeti érdeket jelentő gázvezetéket is fel akartak robbantani.
A film szeptember 27-én került fel a Youtube videómegosztó portálra. Szőcs Zoltán öccse szerint teljesen elferdítve mutatja be a mozgalmukat, és elképesztőnek tartja azt, hogy ők kapcsolatban lennének például moszkvai, svájci vagy lengyelországi szeparatistákkal. Csongor érdeklődésünkre elmondta: a stáb nagyon barátian viszonyult hozzájuk, több alkalommal megjelentek különböző rendezvényeiken, és ők nem is zárkóztak el, hogy filmezzék tevékenységüket, mivel azt remélték, így le tudják bontani azt a falat, ami a HVIM és a magyarság, illetve a román nemzetiségűek között létezik. Ehhez képest a velük készített interjúkból csak részleteket vágtak be, s így a montázzsal teljesen más értelmet kapott az, amit ők közölni akartak.
Több olyan jelenetet is bevágtak, amelyek terhelőek például Szőcs Zoltánra nézve. A végén az is elhangzik, hogy Szőcs Zoltán és Beke István több mint tíz-tíz év börtönbüntetésre számíthat a petárdás ügyben. Az előbbi öccse szerint ez sajtóból származó megelőlegezés, ugyanis a vádirat alapján ez az információ nem helytálló.
A film készítésében az atlatszo.hu internetes portál erdélyi kirendeltsége is közreműködött. A filmben is megjelenő Sipos Zoltán egy cikkben azt írja, ő egyfajta tanácsadóként igyekezett egy-egy mozzanat hátterét bemutatni, esetenként pedig idegenvezetőként és tolmácsként is segített nekik. Őt idézzük: „Információk szintjén a film nem igazán hoz újdonságot ahhoz képest, ami… korábban már megjelent. Egyedüli kivételt talán a film második felében felvázolt orosz szálnak az egyes részei képezik… Ez a film nem az információk szempontjából fontos, hanem azért, mert úgy hiszem, a filmbeli narratíva lesz a meghatározó a bukaresti döntéshozók, hatóságok, valamint a közbeszéd számára, ami a magyar radikális mozgalmakat vagy épp az autonómiát illeti.”
Aki kíváncsi a filmre, a Youtube keresőjébe írja be: AUTONOMIE SI PETARDE. 
Bartos Lóránt Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 6.
Helyneveink védelmében
Az egyetemi heti kötelező katonai foglalatosságok egyikén térképet terítettek elénk: Kolozsvár és környékének katonai térképét. Persze, a meglepő nem ez volt, hiszen minket állandó védekezésre készítettek fel (mi sosem támadtunk, mindig minket veszélyeztettek, s általában nyugat irányából), hanem inkább az, hogy ezen a román katonai térképen szinte teljes egészében magyar elnevezéseket olvashattunk, ahol lehetett, ott román átírással, de többnyire tiszta magyarsággal. Kérdeztük a századost, mit jelent ez, s ő nagyon érthetően elmagyarázta: ha a helyiektől szeretnénk érdeklődni, csakis magyar helyneveket hallhatunk, merthogy itt magyarok élnek.
Azóta sok víz lefolyt a Szamoson, a Kalotán, az Aranyoson, sok mindent elmosott az áradás, lehet, a neveket is. És most itt van a kezemben egy térkép Sepsiszentgyörgy környékéről, ahol különösebb áradás még nem pusztított, de valami mégis letörölte róla a magyar neveket. Valea Crişului (Kőröspatak), Pasul Vadaş (Vadas-tető) irányából haladunk Aita Medie (Középajta), aztán Șugaş băi (Sugásfürdő), az Izvorul Honved (Honvéd-kút), s onnan Sfântu Gheorghe (Sepsiszentgyörgy) irányába.
És hogy hol haladunk át, az ám az érdekes! Nem sorolok fel mindent, a helyiek bizonyára jobban tudják, hiszen valószínű ők „így” használják: Culmea lui Ivan, Almaşul mic, Poiana Cocoşului, Pârâul Negru, Izv. Ursului, Culmea Arcuşului, La cireşe, D. Cetăţii, Muntele Cetăţii, Pna Drumului Mare, Pădurea Grofului, Poiana Ciurdei, Coasta Taurilor, Dealul înflorit, Izvorul Roşu, Păd. Cărbunari… Ez csak töredéke a sok érdekes helynévnek, amelyeket ezen a térképen feltüntettek. Most már az hiányzik, hogy ellenség lepje el a környéket, mert meglepetésében hanyatt-homlok menekülni kényszerülne: e megnevezések alapján ugyanis az égvilágon senki nem tudná útbaigazítani. Csak nehogy hozzászokjunk ezekhez a megtévesztő elnevezésekhez, s esetleg magunk se találjuk meg a hazafelé vezető utat…
Ezt a térképet egy turisztikai ismertetőkkel tele asztalról vettem el, igaz, még tavaly. Hogy hány példányt vittek haza belőle, s még mennyi van, azt megmondani nem tudom.
Péter Sándor Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 6.
II. Hálózatépítő Konferencia
A tavalyi, nagy sikerű berekfürdői találkozó után, október 13–15. között Csíksomlyó ad otthont a Kárpát-medencei Magyar Lelki Segítő Szolgálat II. Hálózatépítő Konferenciájának. A szolgálat programjának célja együttműködő szakmai közösséggé szervezni a mentálhigiénés képzés jelenlegi és egykori hallgatóit, illetve tanáraikat. A képzés alapértékei és módszerei másfél évtizede változatlanok, tehát a hallgatók szakmai tevékenysége is hasonló, függetlenül attól, hogy valaki Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken vagy Kárpátalján él. A Kárpát-medence szinte egészére kiterjedő Lelki Segítő Szolgálat alapjai tehát kialakultak. A további építkezés útja nem az intézményesedés, hanem az, hogy e közösség tagjaiként éljük át összetartozásunkat, legyen képünk egymás szakmai tevékenységéről, és lehetőség szerint működjünk együtt a különböző helyi programokban.
A továbblépés elsődleges módszere a hálózatépítés. Az „együttműködés” a mentálhigiénés tevékenység paradigmája; együttműködünk klienseinkkel, azok hozzátartozóival, a csoportok tagjaival, különböző intézményekkel – és szakemberként egymással is. E nélkül nem lehetséges a lelki egészség előmozdítása. A fentiek jegyében rendezzük meg II. Hálózatépítő Konferenciánkat Csíksomlyón. E kultikus helyen a Föld „összeér” az Éggel, tehát különleges módon élhető meg saját spiritualitásunk, illetve az „emberen túlmutató” transzcendens valóság. A somlyói zarándokhely napjainkra az összmagyarság találkozási pontja is lett – lakóhelytől, állampolgárságtól függetlenül.
Hálózatépítő konferenciánk – a mentálhigiéné szakterületén – „nemzetegyesítő” alkalom is, amely tiszteletben tartva másokat, saját nemzeti közösségünk lelki kultúrájának épüléséhez is hozzájárulhat.
A szervezők (Sepsiszentgyörgyről, Csíkszeredából, Hódmezővásárhelyről) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 6.
Agerpres mindenkinek
Újraindult a magyar hírszolgálat 
Negyed évszázados kihagyás után, tegnap újraindította magyar nyelvű hírfolyamát a román Agerpres hírügynökség.
A közszolgálati intézmény lényeges politikai, gazdasági, kulturális, egyházi és egyéb témájú híreinek magyar fordítását ingyenesen elérhető internetes felületen teszi közzé a magyar nyelvű felhasználók számára. Alexandru Giboi vezérigazgató az MTI-nek nyilatkozva az Agerpres közszolgálati kötelezettségeivel indokolta a magyar hírfolyam újraindítását, amelynek elsődlegesen „a Romániában nagy számban élő magyar anyanyelvű emberek tájékoztatása” a célja. Kifejezte reményét, hogy az Agerpres a romániai magyar nyelvű felhasználók első számú, leghitelesebb hírforrásává válik, és a magyar hírfolyam a világon másutt élő magyarok – szerkesztőségek vagy egyéni felhasználók – számára is fontos hírforrás lehet.
A vezérigazgató rámutatott: az Agerpres az utóbbi években felvállalta a helyi sajtó támogatását, ennek érdekében ingyenesen elérhető nyilvános hírfolyamot is indított. „A magyar hírfolyam a magyar nyelvű kiadványok munkáját hivatott segíteni olyan minőségi tartalommal, amelyhez reményeink szerint partnereinket és felhasználóinkat már hozzászoktattuk”, tette hozzá.
A magyar nyelvű híreket ugyanaz a szerkesztőség készíti, amely eddig – az Agerpres egyedüli idegen nyelvű hírfolyamát – az angol nyelvű kiadást gondozta. A szerkesztőség versenyvizsgával szerződtetett új munkatársakat, akik magyarra fordítják az Agerpres híreit. A lefordítandó híreket a célközönség számára képviselt hírérték alapján választják ki – magyarázta a vezérigazgató. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 
2016. október 6.
Megrázó előadással emlékeztek az aradi vértanúkra
A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban X. osztályos diákok előadásával emlékeztek az évfordulóra.
Október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban is megemlékeztek a diákok és a tanárok az 1848-49-es szabadságharc vérbe fojtását követően kivégzett tábornokokról.
A X. F, a X. B. diákjai, az iskola kórusa, Szilágyi Kinga, Dobos Írisz és Miklovics Anna közös produkciója mindenkit megérintett. A diákok a vértanúk feleségeitől, szüleitől búcsúzó leveleiből olvastak fel részleteket, illetve elhangzott Damjanich János imája is. A feketébe öltözött diákok gyertyát gyújtottak a megidézett tábornokokért, az előadást Ady Endre Október 6 című költeményének szavalata illetve egy rövid balett-betét színesítette. Az előadás összeállításában Nevezi Dobosi Csilla, Fórizs Enikő és Fisár Erika voltak a diákok segítségére.
"Szeretném, ha azt üzenné ez a műsor, illetve minden műsor, ami történelmünk pillanatait eleveníti fel, hogy a magyar történelem minden egyes mozzanata mi magunk vagyunk. Többek vagyunk általa és azok vagyunk, akikké rendeltetett minket a sors. Attól vagyunk ebben a nagy világban azok, akiknek születtünk és akiknek szeretnénk megmaradni, hogy megőrizzük az ünnepeinket, tiszteljük a történelmünket. Így tudunk ebben az eléggé bizonytalan világban gyökereket találni magunknak. Ezért kell fejet hajtanunk, mindig, minden pillanatban az őseink előtt. Ragaszkodni ahhoz ami a miénk és amit nem hagyunk soha, hogy elvegyenek tőlünk" - mondta az előadást követően Pataki Enikő, az iskola igazgatója. szatmar.ro
2016. október 6.
Védhatalmi státus és autonómia
Budapesti ülésén újraválasztotta elnöki tisztségébe Tőkés Lászlót a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács. A 12 éve megalakult szervezetről és az immár 26 éve életben tartott nemzeti önrendelkezés alternatívájáról Tőkés Lászlóval beszélgettünk.
– A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács újraválasztott elnökeként hogyan értékeli a KMAT eddigi tevékenységét? A szervezet 12 évvel ezelőtti megalakulásával sikerült-e áttörést hozni az autonómiaküzdelembe?
– A történet igazából az 1998 szeptemberében megtartott alsócsernátoni autonómiafórummal kezdődött, válaszul arra, hogy az RMDSZ látványosan elhajolt a programjában szereplő autonómiapolitikától, hallgatólagosan jegelte az ügyet, és a nemzeti önrendelkezés politikáját felváltotta a kormánypolitika. Mi kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy ne engedjük szőnyeg alá seperni, és valamiképpen éltessük a nemzeti önrendelkezés alternatíváját. Az Alsócsernátonban elkezdődött fórumsorozat más helyszíneken folytatódott, és ennek jegyében született meg 2004-ben Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezésére a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács. Ekkor már nemcsak a gyászos emlékű RMDSZ-kongresszust kellett ellensúlyozni, hanem a magyarországi kommunista visszarendeződést is. A Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) gyakorlatilag megszűnt, de még nem jött létre a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF), ezért úgy gondoltuk, hogy a MÁÉRT és a magyar autonómiatörekvések vonalát folytatnunk kell. Noha a kezdeményezés jól indult, rendre elfogyott körülöttünk a levegő, a Medgyesi–Gyurcsány-korszak kihúzta a lábunk alól a talajt, így csak nagyon vegyes teljesítményt nyújthattunk. Az autonómiaküzdelem folyamatára nemcsak az RMDSZ, hanem az akkori magyar kormányzat is negatívan hatott.
– Furcsa helyzet állt elő azzal, hogy a Kárpát-medencei magyar közképviseleti szervezetek közül gyakorlatilag az RMDSZ nem aktív tagja az autonómiatanácsnak. Ennyire nem lehetett közös nevezőre jutni?
– Az RMDSZ viszonyulása az autonómiatanácshoz egyféle barométer szerepét tölti be. Vezetői ma tagadják, de a szövetség valamikor tagja volt KMAT-nak. Később ezt úgy magyarázták, hogy csak megfigyelőként vesznek részt a munkánkban, de ma már ezt a státust sem tartják fenn, meghívásainkra nem válaszolnak.
– Egyféle műhelymunkát végeznek az önrendelkezés témakörében. Mennyire működnek együtt más szervezetekkel?
– A Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-korszak lezárultával újult erővel próbáltunk életet lehelni az elalélt autonómiatanácsba, közben azonban visszatért a MÁÉRT és tovább működött a KMKF is, így bizonyos fokig több szervezet is foglalkozik ugyanazokkal a témákkal. A három szervezet között nehéz megtalálni azt a pászmát, amely a mi profilunknak a legmegfelelőbb. Úgy érzem, hosszas útkeresés után idén új lendületet nyert a tanács működése. A 2014-ben elgondolt állapotmegfigyelés – divatos szóval a monitoring – lett a sajátságos pászmánk. Az önrendelkezés ügyét leghatékonyabban egy olyan állapotmegfigyelés révén támaszthatjuk alá, amely egyértelművé teszi, hogy a magyar közösségek számára nincs alternatíva.
– Az autonómiatanács idén felmérte a Kárpát-medencei magyar közösségek helyzetét. A nyilvánosságra hozott adatokból kiderül, hogy a magyar nemzeti közösségek mindenhol diszkriminált helyzetben vannak. Hogyan tudna a magyarság ebből az ördögi körből kitörni?
– Ahogyan azt a tusnádfürdői táborban korábban megfogalmaztam, és erre idén ráerősítettem, a mindenkori magyar kormány és állam védhatalmi szerepének az érvényesülésére van szükségünk. Könnyű belátni, hogy anyaországi és nemzetközi támogatás nélkül nem vagyunk képesek hatékony munkát végezni. Mi a kezdetektől a Fidesz szövetségesei voltunk. Az autonómiatanács megalakulása óta többször is megtisztelt jelenlétével Orbán Viktor, máskor a KDNP elnöke, Semjén Zsolt vett részt a munkánkban. 2010 óta mindvégig tartottuk a kapcsolatot a nemzetpolitikai államtitkársággal. Az eltelt hat évben ez az együttműködés mégis hullámzó lett. Azt gondolom, hogy mi mindvégig jó szolgálatot tettünk a magyar nemzetpolitikának azzal, hogy ébren tartottuk az autonómiát. Idén ez az együttműködés látványosan javult azzal, hogy Orbán Viktor miniszterelnök megbízottjaként Szili Katalin személyében külön kormányzati tárca foglalkozik a Kárpát-medencei magyarság autonómiájának kérdésével, tehát jelentősen nőtt munkánk kormányzati támogatottsága. A teljes felmérő és szakmai munkába besegít a Kántor Zoltán vezette Nemzetpolitikai Kutatóintézet, illetve Csóti György révén a Kisebbségi Jogvédő Intézet is. Most készülünk intézményesíteni a monitoringrendszerünket, amit az Európai Parlamentből jövet egy rendkívüli fontos fejleménynek tartok. Csak azzal lehet meggyőzni bárkit, ha a tények nyelvén ismertetjük a Kárpát-medencei magyarság valós helyzetét. Ehhez kapcsolódik egy reprezentatív Kárpát-medecei autonómiakonferencia megrendezése is.
– Említette a mindenkori magyar kormány szerepét. A húsz évvel ezelőtt, 1996-ban megkötött román–magyar alapszerződés milyen mértékben vetette vissza az autonómia ügyét?
– A Horn Gyula miniszterelnöksége idején megkötött román–magyar alapszerződés számunkra felért Kádár János gesztusával, amikor a forradalom leverése után, 1958-ban Magyarország kiszolgáltatta az erdélyi magyarságot a román hatalom kénye-kedvének. Ezt még a nemzetinek tartott Tabajdi Csaba államtitkár is átérezte, amikor a Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) akkori elnökeként fogadott Budapesten. Együtt mentünk át Horn Gyulához. Tisztában voltak vele, hogy mit követtek el: éppen csak hogy meg nem követtek, bocsánatot nem kértek. Tulajdonképpen azért hívattak, hogy egy olyan alapszerződést nyomjanak le a torkunkon, amiről kidolgozása és aláírása előtt nem konzultáltak velünk, tehát kész helyzetet teremtettek. Az akkor már gyengülő pozícióm viszonylatában a Markó Béla vezette RMDSZ – hogy finoman fogalmazzak – beletörődött a helyzetbe.
– Van-e esély arra, hogy az ön által szorgalmazott védhatalmi státus Magyarország és a környező országokban élő magyar közösségek viszonylatában működőképessé váljék?
– A mindenkori magyar kormánynak kötelessége egy támogatási minimumot biztosítania a határon túli magyar közösségek számára. A védhatalmi státus egy történelmi-politikai analógiára alapozott, kimerevített példa, az anyaországi támogatás eszményi változata. Magyarország viszonylatában ez nagy valószínűséggel hosszú ideig még nem valósulhat meg. Ma más viszonyok vannak, mint a háború utáni években Ausztria és Olaszország között. Antall József valamikor leütötte az alaphangot a 15 millió magyarral kapcsolatban, de ennek az erkölcsi töltete a Horn-kormány idején elfogyott. A határok fölötti nemzetegyesítési politikája révén a Fidesz ezt visszahozta a státustörvénnyel, majd az újabb szocialista kormányváltás után a történet ismét takaréklángon égett. Új korszakot jelenthetne ebben az ügyben az immár harmadik Orbán-kormány, de látni kell, hogy olyan nemzetközi események írják felül a magyar–szlovák vagy magyar–román kapcsolatokat, amelyben Magyarországnak ma nincs lehetősége arra, hogy olyan politikát folytasson a környező országok magyar közösségei irányában, mint ahogyan tette azt például Nyugat-Németország Kelet-Németországgal. A szlovák példán látjuk, hogy ma már az autonómia és a kettős állampolgárság ügye sem botránykő.
– Az erdélyi közbeszédben időnként szóba kerül a nemzetközi nyomás lehetősége. Az Európai Parlament képviselőjeként milyen esélyt lát erre?
– Nem használjuk ki a lehetőségeinket. Ha azt veszem figyelembe, hogy az Európa Tanácsban a Kalmár- és a Gros-jelentés kapcsán születtek eredmények, akkor van keresnivalónk az európai intézményekben nemzeti közösségeink jogvédelme terén. Az Európai Néppárt a legutóbbi programjában felvette a hagyományos kisebbségek ügyét. Inkább az a baj, hogy nagyon gyámoltalanok és szkeptikusok vagyunk. Eleve lemondunk ezekről az ügyekről, nem akarjuk zavarni az összhangot a kisebbségi kérdéssel. Túl óvatosak vagyunk: betuszkoljuk magunkat a korrekt politikai beszéd és a politikailag korrekt Európai Parlament korlátai közé. Az egyéni emberi jogok szűk mezsgyéjén igyekszünk megpróbálni a lehetetlent. Ezért is tartom nagy eredménynek, hogy idén egyáltalán egy konferenciát szentelhettünk az autonómia kérdésének az Európai Parlamentben.
– Az Európai Unió polgárainak mintegy tíz százaléka, azaz ötvenmillió ember tartozik az őshonos nemzeti kisebbségekhez. Hogyan történhet meg az, hogy az unió mégsem hajlandó tudomást venni ekkora tömegekről?
– Ennek az álláspontnak a fő oka abban keresendő, hogy az Európai Unió kettős mércével méri a lakosság tíz százalékát kitevő őshonos nemzeti közösségeket és az összlakosság mintegy 5 százalékát jelentő bevándorlókat. A mi ügyünk intézését a tagországok hatáskörébe utalja, miközben ezzel éles ellentétben az unió tagországainak a szuverenitását is képes megcsorbítani annak érdekében, hogy a migráns kisebbség helyzetéről és jövőjéről gondoskodjon. Ebből csak úgy lehetne jól kijönni, ha Orbán Viktor szavaival élve, a segítséget helybe visszük, és nem a bajt hozzuk be a nagyobb közösségbe. Vagyis az őshonos kisebbségek helyzetét otthon kell megoldani, és nem Európába exportálni a bajokat. Ezt kell megértetnünk az Európai Unióval.
– De hogyan lehet megoldani ezt a gondot egy olyan Romániában, amelyiknek egyetlen kormánya sem akar a közösségi jogokról hallani?
– Azt gondolom, hogy ezt meg sem próbáltuk. Kormányra kerülésünk pillanatában, 1996-ban az ennek ágyát megvető neptuni paktum nyomán a román hatalom egy piros és egy zöld lámpát állított fel nekünk. Az utasítás egyértelmű volt: mi csak a zöld lámpa által jelzett úton haladhatunk. Azon az úton, amit a román nacionál-kommunista parancsuralmi rendszer eszköztára alapján dolgoztak ki nekünk. Azóta is ez folytatódik. Ennél még a provokáció is jobb: példa rá a székely zászló esete Klemm amerikai nagykövettel. A baj az, hogy mára egy olyan kontraszelektált politikai osztály alakult ki, amelyik ezt az utat gond nélkül elfogadta, és természetesnek tartja. Legmarkánsabban Victor Ponta volt kormányfő fejtette ki ezzel kapcsolatos véleményét: a román–magyar együttműködésben csak az RMDSZ jöhet számításba. Bukarest a kisebbségi közösségeknek járó pénzösszegekkel tartja őket pórázon, és engedélyezi számukra a mozgásteret. A román hatalom szerint aki nem ezen az úton jár, az szélsőséges, nacionalista, politikailag inkorrekt, szeparatista, autonomista... De hát így tekint ránk az RMDSZ is.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. október 6.
Magyardellő, az élni akaró falu
Vadregényes környezetben fekszik a Maros által körülölelt kis magyar település, a Maros megyei Magyardellő. A pár éve immár hídon is megközelíthető falucskát kezdik felfedezni a fiatal családok, ami reményt ad arra, hogy az érintetlen környezetben fekvő település turistaparadicsommá válhat.
Virágvázaként öleli körbe a Maros a települést, miközben óvja és elrejti. Igazi vadregényes táj fogadja a Marosvásárhelytől alig 25 kilométerre fekvő Magyardellőn az oda tévedőt vagy vendéget. Pár éve csak gyaloghídon és a kompon lehetett megközelíteni. Emlékszem, itt utaztam először komppal, s nem ismerve a komp működését, azon csodálkoztam, hogy a fiatalember milyen könnyedén vontatja át a gépkocsikat úsztató vastálcát a Maros egyik partjáról a másikra. Azóta már megépült a híd, de a táj még mindig meseszerű. A hídról letérve viszonylag jó úton kell poroszkálni egy szűk kilométert a legelő szomszédságában, amelyen kecskék és lovak békésen legelnek egymás mellett. Az alig száz füstöt rejtő faluban ma is sok ház üresen áll, vannak olyanok, amelyben csak hétvégenként vagy nyaranként szellőztetnek, portalanítanak. Az utcák többnyire kihaltak, mindenki a maga portájával, dolgával foglalkozik. A legtöbb kert végében békésen hömpölyög a Maros, amely azonban sokszor volt haragos, de mindig megbékélt: az elmúlt években gátakkal szabályozták, hogy ne öntse el a dellőiek portáját. A kis falu egyetlen boltja két váltásban fogadja a vevőket, ebédidőben pár órára bezár, s délután nyit újra, hiszen mindig akad olyan, akinél elfogyott a só, a cukor vagy csak váratlan vendégek érkeztek, akiket illik megkínálni valami itókával. Az idősebbek hetekig nem mozdulnak ki a faluból: hova is mennének?
A helyiektől tudom, hogy a 1960-as években még színtiszta magyar település volt, Magyardellőt Kicsi–Magyarországnak nevezték. Utcái gyermekzsivajtól voltak hangosak, a templompadok nem kongtak az ürességtől. A hetvenes-nyolcvanas évektől azonban lassan, de biztosan apadásnak indult. Legtöbben a fő útvonalak mentén levő, biztos munkahelyeket és megélhetést biztosító településekre költöztek. A családi házakból lassan kihaltak az idős szülők, és sok házat megpróbáltak olcsón értékesíteni, de kevés talált új gazdára.
Gyermekként Dellő jelentette az életet
Az egykori Magyardellő hangulatát részben visszaadja Szász Gyöngyike, született Demeter, vallomása, akit arra kértem, hogy pár szóban foglalja össze, mit jelent számára szülőfaluja. Már évek óta Budapesten lakik, de valahányszor teheti, szívesen hazajön Erdélybe, és ilyenkor kilátogat Dellőre is. Szülei hétvégenként járnak haza a családi házhoz kertészkedni. Szász Gyöngyike legutóbb az augusztusban szervezett falutalálkozó alkalmából látogatott Dellőre, ahol emléklapot is kapott: kereken harminc évet töltött az idén.
„Számomra gyerekkoromban Dellő legfőképp a szabadságot jelentette. Nagyszüleim ott éltek, tehát a hétvégék és szünidők nagy részét ott töltöttem. Dellő volt az a hely, ahol lényegében felnőttem. Megtanulhattam azokat a dolgokat, amiről Móra Ferenc a Kincskereső kisködmönben vagy Tamási Áron az Ábel a rengetegben ír a vidékről, azaz a falusi életről. Ott követtem el életem csínytevéseit, mint például a csoportos szőlőlopást, a saját kertünkből való almalopást, az egész napos ingyenes strandolást a Marosban. Ott tanultam meg főzni, szilvás gombócot készíteni. Szombatonként Dellőn hagyománya volt a gulyásfőzésnek, és minden este puliszkát ettünk vacsorára hol paprikás mártással, hol hagymás tokánnyal, de volt olyan, hogy üstben főzött szilvalekvárt higítottunk vízzel, és azt mártogattuk puliszkával. Dellőnek köszönhetően ismerem levelükről a gyümölcsfákat, és tudom, mi a veteményezés, a kertészkedés. Itt tanultam meg kapálni, kaszálni, szénát forgatni vagy kukoricát, krumplit betakarítani. Tudom, mit és mennyit esznek a háziállatok. Hogyan kell tehenet, illetve kecskét fejni, kacsát tömni, tyúkot etetni. Otthon tanultam meg kenyeret dagasztani és sütni. Ma is a számban érzem ennek az ízét: milyen finom a frissen sült kenyeret a kútból mert vízzel enyhén meglocsolni és cukorral beszórni” – meséli Szász Gyöngyike, aki ma is hálásan emlékezik vissza gyerekéveire. Mint fogalmaz, igazából most döbben rá, hogy mennyire gazdag gyerekkora volt, mennyi tapasztalatot szerzett, mi mindennel felruházta egy életre ez a száz házból álló kis falucska.
Híd és árvízvédelmi rendszer
A kerelőszentpáli polgármester, Simon István nem vette le szemét és kezét a kihalófélben levő kis településről, Magyardellőről. Mindig úgy osztották a községi költségvetést, hogy abból ebbe a kis elzárt falucskába is jusson. 2006-ban készült el az új gyalogoshíd, de a gépkocsik, szekerek továbbra is komppal kellett megközelítsék a Maroson át a települést.
Minden további beruházás hatalmas összegeket igényelt, de rendre minden elkészült. 2011-ben befejezték a gátrendszert: a megfelelő magasságú töltésekkel immár sikerült megóvni a települést a gyakori árvízveszélytől, azelőtt ugyanis évente négyszer-ötször is kiöntött a Maros. Az árvízvédelmi rendszer elkészültével élhetőbb lett ugyan a település, de még mindig nehezen lehetett megközelíteni, a község tehát hozzálátott az addigi legnagyobb beruházásához, a Maroson átívelő hídhoz. A megyei önkormányzati támogatásból megépült híd látványosan megváltoztatta a falu hétköznapjait. Az addig jórészt parlagon heverő magyardellői földeket ma már szinte teljes egészében megdolgozzák. A Maros árterületén található kiváló minőségű, jó termőképességű földekre egyből nagy lett az igény, az erőgépek most már gond nélkül megközelíthetnek minden parcellát. „Az utóbbi években sokan bérelnek földet Magyardellőn, és ez gazdaságilag jótékony hatással van nemcsak a falura, hanem a községre is” – magyarázza a polgármester, aki azt is nagy megvalósításnak tartja, hogy sikerült bevezetni az ivóvizet a faluba.
Noha élhetőbb és lakhatóbb településsé vált, az előző évtizedek hatalmas elnéptelenedési trendjét az utóbbi tíz év masszív beruházásai sem tudták megváltoztatni. Gyerekhiány miatt nemcsak az iskola szűnt meg, hanem a néhány óvodás is Kerelőszentpálra ingázik. 2007-ben a márciusi ifjaknak állítottak kopjafát a református templom udvarára: egy évtizeddel ezelőtt még 140 lelkes volt a gyülekezet, de azóta is folyamatosan apad.
Munkalehetőség a községben
Az immár kényelmet nyújtó Magyardellőt azonban kezdik felfedezni az olyan fiatal családok, akik tiszta levegőre és csendre vágynak. Suba Csongor és felesége, Réka, két és fél éve költöztek ki a faluba. Megváltották Csongor nagyszülői házát, felújították és berendezkedtek. A feleség arról mesél, hogy férje kertészmérnök, így mindenképp falura akart költözni. Lévén, hogy ősei itt születtek, kézenfekvő volt Magyardellőre kitelepedni, annál is inkább, mert a falu közel van a városhoz. „Nagy szerencsénk volt, hogy miután kiköltöztünk, éppen elkészült a híd is, ami nagy segítséget jelent az olyan ingázóknak, mint én. Bár Marosvásárhely viszonylag közel van, mégsem lehet azt mondani, hogy egyszerű az ingázás. Magyardellőre nem jár ki busz, az időseknek és fiataloknak is egyaránt ki kell gyalogolniuk Kerelőszentpál főútjára, tőlünk mintegy másfél kilométerre, és többek között egy mezőn is át kell haladni, ahol juhnyájak és juhászkutyák vannak” – magyarázza a fiatalasszony. Az ingázás annak sem olcsó mulatság, aki kocsival teszi meg a megyeközpontig tartó távot, hiszen havonta legalább 400 lejbe kerül az üzemanyag. Ezt minimálbéres állás mellett nem lehet vállalni. Vendéglátóm szerint a munkaképes dellőiek nagy többsége mégsem Marosvásárhelyre ingázik, hanem a Kerelőszentpál határában működő kábelgyár alkalmazottja: a nagyvállalat saját kisbuszaival biztosítja a munkások szállítását.
Vadregényes táj és nagy csend
„Reggel olyan tiszta és friss a levegő, mintha a hegyekben ébrednél. Nagy a csend. A falut körbeöleli a Maros, így nyáron nagyon sokat csónakázunk. Aki meglátogat, azt is elvisszük egy-egy csónaktúrára. Ezt mindenki nagyon szereti. Sok mindent megtermelünk magunknak. Csongor nemcsak a saját kertünkben, hanem két szomszédos kertben is gazdálkodik, és ismerősöknek, barátoknak értékesíti a minimális vegyszerrel kezelt zöldségeket, de tartunk rucát is” – magyarázza mosolyogva a városi asszony.
Magyardellő jövőjét tekintve Suba Réka optimista: bár most sok az üresen álló ház, van már néhány fiatal család, akik megpróbálják kimozdítani a holtpontról a kis magyar közösséget. Ennek egyik példája a nemrég megszervezett falunap. A bemutatott színdarabnak olyan sikere lett, hogy máris Kerelőszentpálra és Búzásbesenyőbe hívták az előadókat. „Tudjuk, hogy kihalóban van a falu: az itt élő idős emberek mellett zömében öt-hat család jár hétvégeken haza. De Csongor unokatestvérei közül van már olyan, aki komolyan fontolgatja, hogy hazaköltözik családostól. Víz, gáz és villany van, hamarosan aszfaltutunk is lesz és megoldódik a csatornázás” – magyarázza bizakodóan Réka.
Sáfárkodni a talentumokkal
Csorbai Loránd református lelkész hét éve szolgál a gyülekezetben, fiatal feleségével együtt kinn lakik a parókián. Elismeri, hogy emberi számítások szerint nincs nagy esély arra, hogy Magyardellő újra Kicsi-Magyarország legyen, de optimista. „Noha a falu többsége idős ember, vannak kiköltöző fiatal családok és mintegy 15 gyerek. Magyardellő az anyaegyházközség, de már régóta kevesebben vagyunk itt, mint Kerelőszentpálon, ahol gyarapodik a református közösség. Most a dellői gyülekezethez 80-an tartoznak és a faluban 120-an laknak. Mivel közel van a város és érintetlen, szép a természet és ma már hídon is meg lehet közelíteni a falut, bízom benne, hogy még több fiatal család választja majd otthonaként Magyardellőt. Azt szeretnénk, ha a települést felvennék a Natura 2000-es természetvédelmi területek közé. Ezen a vadregényes tájon turisztikailag sok a kiaknázásra váró lehetőség. Szeretnénk csónaktúrákat beindítani, gyermekfoglalkozásokat szervezni. Meg kell találnunk azokat az utakat, amelyek fejlesztik Magyardellőt és helyben is megélhetést biztosítanak” – fogalmaz a református lelkész.
Az idei augusztus végi falunap keretében játszóteret avattak. Nem az uniós előírásoknak megfelelő gumiszőnyegest, hanem olyan tájba illőt. A bizakodás jele ez is. Ma 15 gyerek hintázhat, csúszdázhat és rúghatja a bőrt a falucska játszóterén. Meglehet, tíz év múlva már kicsi lesz a mostani játszótér, és újra gyermekzsivajtól lesznek hangosak a dellői utcák. Újra csapatostól fognak a kertek végéből a Marosba ugrani, lubickolni a gyermekek.
Simon Virág Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. október 6.
Betegellátás Maros megyében: kevés a szakember, zsúfoltak a kórházak
Felemás érzés fogja el az embert, ha belép a Maros megyei kórház épületébe: egyik épületszárnyból a másikba lépve vagy egyik emeletről a másikra haladva az ultramodern, nyugati színvonalú kórházi osztályról egy ajtónyitással rendkívül elhanyagolt körülmények közé kerül. A legkorszerűbb berendezéssel, a folyosón éjjel világító lámpákkal, puha szőnyeggel, korszerű mellékhelyiséggel találkozhatunk az egyik osztályon, míg a másikon rozsdás a vaságy kerete, az éjjeliszekrény fiókját alig lehet kihúzni, a vécé és a zuhanyozó szinte használhatatlan, a padlót is egykor jobb napokat látott linóleum borítja.
Kevés a szakember a sürgősségi osztályon
A sürgősségi rohammentő szolgálat a legprofibb felszereléssel, a legrátermettebb szakemberekkel fogadja a betegeket, külön részlegen a felnőtteket és külön a gyerekeket. Mindenki kedves, segítőkész, türelmes, azonban kevés a szakember, egy gipsz-cserére, vagy egy röntgenre órákat is kell várakoznia annak, akinek nem élet-halál közötti az állapota.
„Hamarabb, mint éjfél előtt ne is számítsanak arra, hogy sorra kerülnek” – magyarázza egy fehérköpenyes egészségügyi alkalmazott kedvesen, miután az ötéves páciens és hozzátartozója délután óta várakozik, hogy kicseréljék a gipszet a gyerek karján. Az illetékes ugyanis ép egy életmentő műtéten vesz részt, amikor lesz egy kis ideje, jön és megoldja a gipszcserét.
Annak ellenére, hogy a szolgáltatások nem túl gyorsak, több helyen is ott a háromnyelvű táblácska, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy itt nem fogadnak el hálapénzt.
Életmentő műtétet végzett az egyetemista
Műtétre készülve B. Sándor a sebésztől az altatóorvosig mindenkit megkeresett. „Utóbbi meg is lepődött, mondta, hogy csak legritkább esetekben szoktak a betegek az altatóorvosra is gondolni, a pénzt elvette, megköszönte, de allergiás tesztet nem végeztetett” – meséli kórházélményeit olvasónk, aki ennek következtében altatáskor lassan kezdett elfeketedni, mert az altatókoktél egyik komponensére allergiás volt. Az altatóorvos ettől szinte elájult, gégemetszést képtelen volt csinálni, mert másfél évtizede nem végzett ilyen műtétet. A sebész sem állt a helyzet magaslatán: ő bárhol vág, de torkot nem.
A műtőben ott téblábolt egy utolsó éves egyetemista, aki felajánlotta, hogy, ha senki nem csinálja meg a gégemetszést, ő megpróbálhatja – habár addig csak hullákon végzett ilyen beavatkozást. „A sebész erre úgy válaszolt, hogy ennek a betegnek már úgy is szinte mindegy, s a diák megcsinálta, és jól, így maradtam életben” – meséli olvasónk.
Sz. Géza rutinműtétre került kórházba. Azt mondták, hamar elvégzik, egy napig megfigyelés alatt még maradnia kell, aztán mehet haza. „A műtét előtt az altatóorvos 1500 lejt kért. Nekem egyhavi nyugdíjam alig ezer lej, inkább hazamegyek, aztán lesz ami lesz velem. Mire az orvos visszakérdez: elnézést, 150 lejt akartam mondani” – mesélte a volt beteg.
Hálapénz nélkül is lehet
A betegek között vannak, akik egyáltalán nem gondolnak arra, hogy hálapénzt adjanak az orvosnak. Erről mesél E.B., aki a neurológián feküdt két hétig, mialatt különböző vizsgálatokat végeztek, egyik szakrendelőből a másikba kísérték, a legújabb technikákat is kipróbálták rajta, mágneses rezonanciát egy hét alatt kétszer is végeztek, – anélkül, hogy mindezért bármennyire is „hálás” lett volna bármelyik orvosnak, nővérnek, ápolónak.
„Kedvesek voltak, segítőkészek, megalázónak éreztem volna, ha borítékot csúsztatok az orvos, vagy az ápoló zsebébe” – osztotta meg élményeit az egykori beteg, aki mindennel meg volt elégedve, „csupán” a mellékhelyiségekben érezte úgy, mintha ott megállt volna a fejlődés. „Úgy látszik, senkinek nem jutott eszébe, hogy a kórházban ápoltak is tisztálkodnának, mintha 30 évet repültem volna vissza az időben, mikor beléptem a zuhanyozóba” – mesélte.
Rendkívül jó körülmények vannak ellenben a Maros megyei kórház újszülött osztályán: kétágyas szobákban fekszenek a kismamák babáikkal együtt. Tisztaság, este diszkrét megvilágítás, éjjeli lámpa mindkét ágy fölött, külön fürdőszoba nyílik minden kórteremből, modern ágy és kiságy a kisgyereknek, mosdókagyló, szappan, fertőtlenítőszer. „Mindez olyan, mintha nem is Romániában lennénk” – magyarázta az anyuka, akit éppen meglátogattunk.
„Szégyellem magam a kollégáim helyett”
„Orvostársaim lejáratják a szakmát, hiteltelenné teszik az orvostársadalmat, megszegik a hippokratészi esküt. Szégyellem magma helyettük, felháborítónak tartom, ami nap mint nap történik” – fogalmaz érdeklődésünkre egyik orvos. A névtelenségét megőrizni óhajtó K.A. a megyei kórház alkalmazottja. Úgy látja: a betegnek elég a saját gondja, nem szabadna még hálapénzt is várni, vagy egyenesen kérni tőle.
„Nagyon jól tudom, mi folyik, hallom, hogy egyik-másik orvosnak mi a tarifája, és ha nem kapják meg rá sem néznek a betegre. Még megdöbbentőbb, hogy egyesek el is küldik a pácienst azzal, hogy csak akkor jöjjön vissza, amikor megvan a pénze” – magyarázza az orvos. Hozzátette: édesapja és nagyapja is orvos volt, mindkettőtől azt látta, hogy a hozzájuk forduló betegen segíteni kell a legjobb tudásuk szerint, anélkül, hogy fizetséget várnának.
Nagyberuházások a fejlesztések érdekében
2012 és 2016 között 5,45 millió lejt ruházott be a Maros megyei tanács a fennhatósága alá tartozó egészségügyi intézményekbe. Ebből 4 664 000 lej jutott a Maros megyei, 789 ezer lej pedig a dicsőszentmártoni kórháznak. A megyei kórházat különböző vizsgálati eszközökkel, orvosi felszereléssel látták el, a dicsői intézményben különböző korszerűsítéseket végeztek, illetve orvosi műszerekkel szerelték fel – tudtuk meg a Maros megyei tanács sajtóosztályától.
Egy másik beruházás, amire 2009-ben pályázatott a megyei önkormányzat és 2013-ig be is kellett fejezni, a megyei kórház felszerelését, az egészségügyi szolgáltatások bővítését célozta. A megítélt, több mint 11 millió lejt az orvosi szolgáltatások minőségének a javítására, a minőségi szakvizsgálatokra, orvosi eszközök beszerzésére, szakrendelők kialakítására és felszerelésére fordították.
Antal Erika maszol.ro
2016. október 6.
Zord időben emlékeztek az aradi vértanúkra a Szabadság-szobornál
Fagyos hidegben kezdődtek meg kora délután az október hatodikai megemlékezések Aradon, a Szabadság-szobornál.
Gheroghe Falcă polgármester köszöntötte a hideg és a reggel óta kitartóan szitáló, de a koszorúzásra elállt esős idő ellenére is szép számban megjelenteket. Az aradi elöljáró emlékeztetett arra, hogy míg 20 évvel ezelőtt a '49-es mártírok megemlékezésén való részvétel a megosztást jelentette a románság számára, ma már az összetartozás jeleként fogják fel.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök beszédében úgy fogalmazott, hogy minden szabadságharc az emberi méltóságért folytatott harc is egyben. „Így volt ez 1848–1849-ben, 1956-ban és 1989-ben. Arra kötelez bennünket a 13 aradi vértanú áldozatkészsége és mártírhalála, hogy nap mint nap, nemzedékről nemzedékre a szabadság feltétel nélküli szeretetét népszerűsítsük” – fogalmazott. Hozzátette, amikor az erdélyi magyarság azt kéri a román többségtől, hogy úgy tekintsenek ránk az 1918-as nagy román egyesülés után száz évvel mint államalkotó nemzeti közösségre, „akkor nem ellenünk akarunk bennünket, hanem csupán az egyenlő jogok, a szabadság és az emberi méltóság feltétel nélküli tisztelete vezet bennünket.
Kalmár Ferenc, Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos szerint a 21. századi új kihívásokkal csak közösen lehet szembenézni, és „ne csak egymással, hanem egymásért legyünk itt, Közép-Európában”. Mint mondta: „A gyűlölet még sehol sem teremtett értékeket. A sokszínűség viszont érték. Bár napjainkban néhány ország az etnikai sokszínűséget inkább nemzetbiztonsági kockázatként kezeli. De nem a nemzeti kisebbségek léte a kockázat, hanem a kisebbségi jogok eltiprása, visszaszorítása.” Kalmár Ferenc emlékeztetett arra is, hogy az idei október az 1956-os forradalom jubileuma is egyben.
Faragó Péter Arad megyei RMDSZ-elnök megjegyezte, hogy „az utóbbi években sosem vagyunk itt annyian a téren, ahányan lehetnénk, ahányan képviselhetnénk Arad és a megye magyarságát, ahányunk főhajtása elegendő kegyeletet sugallana a kivégzett tábornokok felé”, de a jelenlévő aradi magyarokat a „hétköznapok hőseinek” nevezte, „akiknek szíve-lelke piros, fehér és zöld, akik a nap huszonnégy órájában magyarok, akkor is, ha ez még most, huszonöt évvel a demokratikus rendszer megteremtését követően sem egyszerű feladat”.
Az ünnepi beszédek végén elhelyezték koszorúikat a magyarországi parlamenti pártok, a romániai magyar politikai, egyházi és civil szervezetek, a különböző közületek képviselői. Délután a vesztőhelyen folytatódik a megemlékezés.
Pataky Lehel Zsolt maszol.ro
2016. október 6.
Antal Árpád: elhibázott közpolitikákat folytat a kormány
Elhibázottnak tartja Románia közigazgatási átszervezésének kormány által elfogadott tervét Antal Árpád.
Sepsiszentgyörgy polgármestere csütörtöki sajtótájékoztatón kifejtette: „Nem vitatja senki, hogy hatékonyabbá, modernebbé kell tenni a hazai közigazgatást, és az is igaz, hogy az önkormányzatok, mintegy 90 százaléka saját bevételeiből jelenleg nem tudja fedezni működési költségeit. Kérdés azonban az, hogy mit tekintünk saját bevételnek?”.
Az elöljáró szerint nem az a megoldás, hogy összevonnak egyes községeket, hanem az, hogy több pénzt hagynak az önkormányzatoknál, mivel akkor teljesen mást mutatnának a számok. Rámutatott: az elmúlt években újonnan alakult községek sokkal jobban teljesítenek, mint azelőtt, amíg egy községközponthoz tartoztak, mivel kreatív energiák szabadultak fel.
„Nem szabadna kizárólag pénzügyi szempontból elemezni a közigazgatási hatékonyságot, mert ez alapján az lenne a legolcsóbb, ha Romániában létrehoznának két tízmilliós várost. Ezzel szemben a falvakat és kisvárosokat kellene erősíteni, amelyek a helyi értékeiket kihasználva megfelelő életminőséget tudnának biztosítani az ott lakóknak” – véli Antal Árpád.
Mint arról beszámoltunk a kormány elfogadta a „Többközpontú Románia 2035” című területfejlesztési stratégiát, amely alapján új közigazgatási besorolást kapnak a romániai települések. Ezáltal úgynevezett szuperközségek és közigazgatási fejlesztési pólusok jönnének létre, amelyekbe több pénzt utalnának, mint a többiekbe.
A stratégia szerint a megfogyatkozott népességű községek önkormányzatainak lehetőséget adnak, hogy beolvasztásukat kérjék egy nagyobb településekbe. Azok a községek, amelyek 2025 végéig nem érnek el bizonyos paramétereket, kötelező módon egyesülnek valamelyik nagyobb, szomszédos településsel. A kormány által szerdán elfogadott jogszabály életbe lépéséhez, azt még el kell fogadnia a parlamentnek is.
A közigazgatási átszervezéshez hasonlóan elhibázott közpolitikának tartja Antal Árpád azt a kormány által szeptember végén elfogadott jogszabályt, miszerint12.500 lejes egyszeri támogatást kapnának azok, akiknek lakhelyük közelében nincs munkavállalási lehetőségük és lakhelyüktől 50 kilométernél nagyobb távolságra költöznek. Sepsiszentgyörgy szociológus végzettségű polgármestere szerint a kormánynak inkább arra kellene ösztönözze a vállalkozókat, hogy azokban a régiókban telepedjenek le, ahol sok a munkaerő, mintsem, hogy az elvándorlást támogassák. „Ezzel Románia elsivatagosodásának folyamatát segítik elő, és kialakulhat a Latin-Amerikai modell, miszerint rossz életminőséget biztosító nagyvárosok jönnek létre, és köztük semmi” – jelentette ki. 
 Kovács Zsolt maszol.ro
2016. október 6.
Így is lehet emlékezni október 6-án
A főtéri Bocskai-szobor előtt háromszögű pannót állítottak fel Nyárádszeredában, így emlékeztették az arra járókat október 6. fontosságára.
Szűcs Péter, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) helyi szervezetének vezetője, az országos szervezet alelnöke lapunknak elmondta, szívügyüknek és feladatuknak tekintik a nemzeti hősökről való megemlékezést. A pannó oldalain a tizenhárom aradi vértanút, Batthyány Lajos első felelős magyar miniszterelnököt és az aradi Szabadság-szobrot ábrázoló kép áll. Céljuk, hogy interaktív módon hívják fel az emberek figyelmét az aradi vértanúkra, akik a szabad hazáért harcoltak 1848–49-ben, akárcsak 1956-ban a pesti ifjak.
A délelőtt felállított pannónál délig már több tucatnyi felnőtt és ifjú megállt, nézegették a képeket, olvasták a neveket és idézeteket, érdeklődtek és elbeszélgettek a szervezőkkel, majd további hasonló kezdeményezésekre biztatták őket. A nap folyamán mindig állt ott valaki és fogadta a megálló járókelőket, este pedig gyertyákat terveznek gyújtani a helyszínen.
Szűcs Péter azt is elmondta, az eddigi években mindig szerveztek valamilyen megemlékező rendezvényt október 6. alkalmával, de igyekeznek minden évben valami újjal előállni. Az EMI már hetedik éve működik Nyárádszeredában, de már megalakulásuk előtt is rendeztek megemlékezést a főtéri kopjafánál.
Gligor Róbert László Székelyhon.ro 
2016. október 6.
„Egy nemzet úgy döntött, kifordítja sarkaiból a világot”
A marosvásárhelyi Deus Providebit Tanulmányi Ház Szent Mihály-termében emlékezett meg a 167 évvel ezelőtt kivégzett 13 aradi vértanúra az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete október 6-án.
„Mártírok születtek magyarságunk egén, a hit mártírjai, akik nemcsak önmagukban, nemcsak a közösségben hittek, hanem eleven hitű emberek voltak. Az élő hit mártírjait tiszteljük, akik hitüket a haza oltárán feláldozták” – mondta Balla József római katolikus lelkész, aki felolvasta Damjanich János 1849. október 5-ről 6-ra virradó éjszaka írott imáját. Péterffy Gyöngyvér Erős hittel című saját költeményét szavalta el, majd a Rendhagyó Történelemóra egyik szervezője, Kocsis Lóránt Zsombor ismertette a történelmi tényeket, kiemelve: „167 évvel ezelőtt egy nemzet úgy döntött, kifordítja sarkaiból a világot és meg is tette, mint ahogy a történelem folyamán oly sokszor, ha a zsarnokság, az önkényes hatalom az igazság és a szabadság fölé szándékozott emelkedni, és ma is megteszi, ha kell”.
Elmondta, Magyarország az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot egy új ország megteremtéséért vívta, a 200 ezres orosz és 66 ezres osztrák csapatokkal szemben csupán abban bízhattak, hogy képesek lesznek annyira lelassítani az előretörést, hogy Nyugat-Európa felfigyeljen a küzdelemre.
„A magyar nép mindig békeszerető, befogadó nép volt, viszont mindig felismerte, ha szabadságát, kultúráját és keresztény értékeit veszély fenyegette, mint ahogy ma is felismeri, és ha kell, nemcsak a maga szemszögéből, hanem egész Európa helyett felismeri” – fogalmazott Kocsics Lóránt Zsombor.
A rendezvény végén Kali Margit népdalokat énekelt, majd közölték a résztvevőkkel, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának méltó emléket állít az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács országos rendezvénye, amelyet október 17-én, hétfőn 18 órától tartanak a Kultúrpalota nagytermében. A magyar és a székely himnusz eléneklésével zárult a megemlékezés.
Gáspár Botond Székelyhon.ro 
2016. október 6.
Két helyszínen emlékeztek Csíkszeredában az aradi vértanúkra
Az aradi vértanúk kivégzésének évfordulója alkalmából tartottak rövid megemlékezést csütörtökön délelőtt a csíkszeredai Petőfi Sándor Általános Iskolában, késő délután pedig a Mikó-vár előtt.
A tanulók az aradi vértanúk utolsó napjait idézték fel, majd mécseseket gyújtottak a vértanúk fényképei előtt. A rendezvény végén az Ismerős Arcok Nélküled című számát énekelték el közösen. Szabó Csaba, az iskola történelem szakos tanára, az esemény szervezője elmondta, a megemlékezés célja, hogy a gyerek számára közelebb hozzák az aradi vértanúk hőstetteit, és azok utóéletét biztosítsák a tanulók részére. „Nagy hagyománya van a rendezvénynek, évről évre egyre közvetlenebbé tesszük” – fogalmazott a pedagógus.
Koraeste a Mikó-vár előtt szervezett gyertyagyújtást a tizenhárom aradi vértanú emlékére Korodi Attila parlamenti képviselő, az RMDSZ Csíki Területi Szervezete és a Székely Nemzeti Tanács. A szervezők arra hívták fel a figyelmet, hogy az évente ismétlődő megemlékezés ellenére keveset tudunk azokról, akik 1849 októberében életüket adták a szabadságért. Az alkalomra a szervezők kihelyezték a vértanúk portréit is, amelyek előtt gyertyát gyújthattak a jelenlevők.
A megemlékezésen mintegy százan vettek részt. A gyertyagyújtás a vértanúk lelki üdvéért való imádkozással, majd a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Molnár Rajmond Székelyhon.ro
2016. október 6.
Az aradi vértanúkra emlékeztek Gyergyószentmiklóson is
„A szabadság olyan, mind halnak a víz, madárnak a levegő, vadnak a rengeteg. Legyetek inkább halni készek véle, mint élni nélküle” – idézte egy 1848-as szabadságharcos szavait Portik Zsolt történelemtanár a gyergyószentmiklósi temetőben.
Kiss Antal honvédszázados kopjafájánál zajlott csütörtökön az 1849 október 6-i gyásznapra való megemlékezés. Mint elhangzott, a forradalmárokra példaképként kell tekintenünk, erőt merítenünk elszántságukból, kitartásukból, hiszen ma sem könnyű magyarként élni és fontos, hogy unokáink is magyarként emlékezhessenek meg a nagy elődökről.
Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármestere beszédében hangsúlyozta, a gyásznapon emlékezünk arra az 1849 őszén az egész nemzeten úrrá lett csalódottságra, reményvesztettségre is, amiből nem látszott kiút. A letörtség mellett azonban mi az ami felemelhet? – tette fel a kérdést. A halálraítéltek sorsvállalása ebben is példa lehet. Feljegyezték róluk, ki Horatiust, ki várak megerősítéséről szóló könyvet olvasott, dolgoztak, terveztek  kivégzésük előtti estén, nem hagyták el magukat. Üzenet, ami mára is érvényes lehet: sose hagyjuk a csüggedést eluralkodni magunk felett, főleg ne olyankor, amikor egy egész közösséget próbálnak megfélemlíteni.
A megemlékezésen Gergely Péter kilencedikes diák szavalata hangzott még el, és az alkalomhoz illő dalokat adott elő az Ipartestület Férfikórusa. Az eseményen megjelentekre a magyar történelmi egyházak lelkészei mondtak áldást, majd koszorúzással és a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult a megemlékezés.
Gergely Imre Székelyhon.ro
2016. október 6.
ERDÉLYI PIKARESZK
(avagy: a Tamási-modell)
„A tavasszal volt ötven éve, hogy meghalt Tamási Áron, de ahhoz képest, hogy mekkora – nem hivatalos – kultusza volt ezelőtt harminc-negyven esztendeje, szinte észrevétlenül múlt el az évforduló, egy-két iskolai rendezvénytől eltekintve. Akiknek torzó ez a mű, torzó az idén is, akiknek meg monumentális lehetne, azok talán mostanában Wass Albertben vagy Nyirő Józsefben keresik a nagyságot, tisztelet a kivételnek. Pedig számos tanulsággal járhat, ha ismét beleolvasunk a Tamási-féle székely pikareszkbe. Mint ahogy ideje lenne elgondolkozni azon is, hogy nem tették-e le mégis eleink egy továbbvihető és továbbírható transzszilván történet alapjait. Nem biztos, hogy érdemes arról elmélkedni, vajon hiteles képet mutat-e egy adott korról az irodalom. Szabad-e például olyan hatalmas különbségeket feltételezni a tizenkilencedik században a hol köztársasági, hol restaurációpárti Franciaország és a viktoriánus Anglia között, mint amit Balzac sokszínű, derűt és borút váltogató regényfolyamából, az Emberi színjátékból és Dickens fekete-fehér, rendkívül nyomasztó műveiből sejthetnénk. Franciaország- és Anglia-képemet én is alapvetően az irodalomból kaptam, és máig eltérő elképzelésem van ennek a két nemzetnek az ipari forradalom korában, illetve azután zajlott életéről. Gondolom, mindez sokban különbözik attól a valóságtól, ami persze elmúlt, nincsen sehol, és az irodalmi műveken kívül esetleg szociológiai vagy statisztikai munkákból, netán ilyen-olyan kordokumentumokból próbálhatnánk meg reprodukálni. Hamis vagy nem hamis, de maradandó minden esetben ez a kép, és csodák csodája, konvergens is, mármint olyan értelemben, hogy a francia íróknak van egy többé-kevésbé közös Franciaországuk, az angoloknak is egy közös Angliájuk és így tovább. Ezek szerint nemcsak a nemzet teremti meg a maga irodalmát, hanem az írók is megteremtik a maguk nemzetét. Vagy ha úgy tetszik: a maguk társadalmát. Jöjjön el a te országod, Jókai Mór? Vagy a tiéd, Móricz Zsigmond? Nehéz erre válaszolni, ám kétségtelenül van a magyar irodalomnak is egy közös Magyarországa, hogyha nem is olyan nyers, erős, kritikus megfogalmazásban mindig, mint ahogy szeretnénk. Erdéllyel viszont más a helyzet. Miközben van a történelemben, évszázadokra visszamenően egy politikailag jól elkülöníthető Erdély, nincs ugyanakkor az irodalomban is egy közös Erdély-kép. Apor Péter, Mikes Kelemen vagy általában az emlékírók Erdélye még egy sokfelől cibált, tépett, mardosott, kissé komor, de alapjában véve kiegyensúlyozott, szeretetteljes országot mutat, tartós Erdély-stratégiáról mégsem lehet beszélni, mert az itt termett irodalmi remekművek vagy az innen származó írók a tizenkilencedik században már szinte zökkenőmentesen épülnek be a magyar irodalom egészébe, legyen szó Jósika Miklósról, Gyulai Pálról vagy Kemény Zsigmondról. Talán Kemény Zsigmondnál érezni az őrületnek azt az előszelét, amelyből aztán kinő Trianon után a csodavárás …”
Markó Béla Élet és Irodalom
2016. október 7.
Tisztelgés a bátrak előtt (Sepsiszentgyörgy)
A tizenhárom aradi vértanú előtt tisztelgő kopjafapark idén is benépesült a sepsiszentgyörgyi megemlékezőkkel. A 167 évvel ezelőtti történelmi eseményeket idézte a Székely Mikó Kollégium diákjainak előadása (fotó), a hősök mártírhalálának mához szóló üzenetét tolmácsolták a szónokok. Nem mozgatott nagy tömeget a megemlékezés, de méltóságteljesen, szépen rótták le kegyeletüket idén is a sepsiszentgyörgyiek.
A Bod Péter Megyei Könyvtár mögötti téren 2011-ben állították fel a tizenhárom kopjafát, Balázs Antal fafaragó ötletének és kivitelezésének köszönhetően új kegyhellyel gyarapodott Sepsiszentgyörgy, és azóta minden esztendőben október 6-án itt gyülekeznek a főhajtók. Hagyománnyá vált immár a Székely Mikó Kollégium diákjainak fellépése is, évről évre ők állnak díszőrséget, mondanak verset, prózát, énekelnek a megemlékezésen. Idén Szemből, halál volt a címe irodalmi összeállításuknak, majd beszédet mondott Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat vezetője, megyei tanácstag és Latorcai János, a Magyar Országgyűlés alelnöke. Jó lenne, ha ünnepeink nem gyászos eseményekhez kapcsolódnának, de a viharos magyar történelemnek előnye is van, megerősített bennünket – hangsúlyozta beszédében Benkő Erika. Az aradi tizenhármak példát mutattak a magyarok méltóságából és szabadságvágyából, korai haláluk nem volt értelmetlen, hisz „nem az a fontos, hogy mennyit élünk, sokkal fontosabb, hogyan élünk, mit teszünk, milyen ügyek mellett állunk ki. A tartalmas és értékes élet lényege nem szűnik meg a halál után, aki alkotó, tevékeny életet él a közösség érdekében, annak csak a teste enyészik el, a szelleme addig nem, amíg vannak olyanok, akik hisznek az eszmében, amelyért dolgozott” – mondotta. „Bármilyen szörnyű volt is a történelem, nekünk mindig azt kell keresnünk benne, ami biztató, ami megerősít bennünket. A tizenhárom aradi vértanú halálában hagyatékuk a biztató, a bátran élt, teljes élet példája, amely mindannyiunk számára követendő út. Nekünk vannak még beteljesületlen álmaink, vannak céljaink, a mi időnk csak ezután jön el. Tudjuk, kik vagyunk, tudjuk, mit akarunk, mi a célunk a földön, és azt is, hogy mindezért dolgoznunk kell, és dolgozni is fogunk” – zárta beszédét Benkő Erika.
Latorcai János a reformkor nemzeti öntudatot élesztő, szellemi nagyságokat teremtő időszakát idézte fel. Beszélt a kivégzett tizenhármak bátorságáról, nagyságáról, és október 6. egyik legfontosabb üzeneteként fogalmazta meg: a halál nemcsak ölni, de éltetni is tud egy egész nemzetet, „vértanúink azért vállalták a halált, hogy elvezessenek bennünket a győzelemhez, hogy elhiggyük, véráldozatuk nem volt hiábavaló. Megtanították számunkra, hogy a nemzeti sorscsapásokban ne a könnyebbik utat keressük, hanem azt, amelyik, ha nekünk nem is hoz jót, de a nemzet javát szolgálja.” Mint fogalmazott, ez itt, Erdélyben nem szorul különösebb magyarázatra, hisz az itt élők ezt tapasztalják nap mint nap, generációról generációra. „167 éve a nemzet nagyjainak titka éppen abban rejlett, hogy a létkérdésekben világosan látták a megoldás útját, megértették, hogy itt, Nyugat és Kelet határán jövőnk csak akkor lehet, ha Európa irányába haladunk, de megtartjuk, ápoljuk saját különleges gyökereinket, kultúránkat.” Latorcai János szerint nemzeti identitásunk megőrzése ma éppen olyan fontos, mint 167 éve volt, akkor az osztrák elnyomás, ma a nemzetek létjogosultságát tagadó kozmopolitizmus jelenti a legnagyobb veszélyt, megmaradásunk csak akkor biztosított, ha nem tévesztjük szem elől, hogy minden magyar – a csonka Magyarországon, az elszakított részeken, az öt világrész bármely táján élő – egy nemzet. 
Balázs Antal nyugalmazott tanító szomorúan állapította meg, hogy kevesen tartották fontosnak a tisztelgést az aradi hősök előtt, elsősorban az idősebb korosztály tagjai jelentek meg a sepsiszentgyörgyi főhajtáson. Pedagógustársaihoz szólt: próbálják megtanítani a gyermekeknek, hogy emlékezni kötelességünk. Szabó Lajos római katolikus kanonok áldásában arra kérte az Urat, hogy „az aradi tizenhármak istenhite, család- és nemzetszeretete a miénk is legyen, így épüljön, szépüljön a magyar jövendő. Ne engedd, Uram, hogy az áldozatos életük árán megszerzett szabadságot szabadosságba kergessük, hanem engedd, hogy a hősök szeretetével, kitartásával és hitével bízzunk mi is a te atyai szeretetedben, általad, veled és benned épüljön újra a magyar nép.” A felszólalások és a kopjafák megkoszorúzása után himnuszaink csendültek fel, majd az egybegyűltek az Erzsébet park oroszlános emlékművénél is lerótták kegyeletüket.
Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 7.
Háromszék uniós támogatásra pályázik Hargita és Brassó megyével közösen (Útkorszerűsítés Erdővidéken)
Hargita megyével közösen nyújtja be Kovászna Megye Tanácsa azt a pályázatot, amely révén lehetővé válhat a Barótot Olaszteleken és Vargyason keresztül a megyehatárral összekötő út korszerűsítése. A megyei önkormányzat tegnapi ülésén hagyta jóvá a beruházás műszaki-gazdasági mutatóit.
Tamás Sándor tanácselnök a vonatkozó tanácshatározat kapcsán elmondta: a beruházás része annak a nagyobb tervnek, amely során 55 kilométernyi megyei besorolású utat korszerűsítenek Erdővidéken. Egész pontosan a Málnás–Mikóújfalu–Hatod–Barót–Brassó megyehatár lenne az egyik, a másik pedig a Barót–Olasztelek–Vargyas–Hargita megyehatár. A két munkálatot a szomszédos megyékkel partnerségben tervezik: a Baróttól a megyehatárig tartó, mintegy 16 kilométeres szakasz korszerűsítését Hargita, míg a második, jóval hosszabb és jelentősebb befektetést igénylő rész javítását Brassó megyével közösen. Mivel a korszerűsítések értéke meghaladja a helyi erőforrásokat, külső finanszírozási lehetőséget kellett keresni. Hargita megye önkormányzatával közösen a Regionális Operatív Programon keresztül tervezik megszerezni a szükséges támogatást. A beruházás becsült értéke nagyjából tízmillió euró, az út felújítása mellett két híd rendbetételét is jelenti. A pályázat leadási határideje november 16-a, ezért sürgős a műszaki-gazdasági mutatók jóváhagyása – tette hozzá Tamás Sándor. Az elnök továbbá elmondta: a másik szakasz műszaki-gazdasági dokumentációja is készül, várhatóan e hónap közepére össze is állítják, és akkor már a várható költségek is ismertek lesznek.
Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 7.
Cioloş–Barnier találkozó
Románia az Európai Unió kemény magvának részévé szeretne válni, és megvannak az eszközei és a politikai akarata is ahhoz, hogy érdemben hozzájáruljon az unió jövőjéről szóló tárgyalásokhoz – nyilatkozta Dacian Cioloş miniszterelnök, miután találkozott Michel Barnier-vel, akit a Nagy-Britanniával folytatandó brexit-tárgyalások levezetésére jelölt az Európai Bizottság.
Michel Barnier 27 országot érintő körútján arról kíván tájékozódni, milyen álláspontot képviselnek a tagországok Nagy-Britanniának az EU-ból való kilépésével kapcsolatban, és ismerteti a tárgyalások előkészítéséhez szükséges követendő lépéseket. Romániára rendkívül fontos szerep hárul ez ügyben, hiszen a kilépési tárgyalások várhatóan 2019 első felében érnek véget, amikor éppen Románia tölti be az Európai Tanács soros elnöki tisztségét. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 7.
Emlékműveket a közterekre!
Örömmel értesültem a Székely Hadosztálynak állított emlékműről. A szoborkompozíció a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület megrendelésére, sepsibükszádi kőtömbökből készült, és a csíksomlyói Fodor-ház udvarán kapott helyet. Jó választásnak tűnik a kegytemplom szomszédsága, hiszen idővel ez is zarándokhely lesz.
Az ünnepi beszédekből egy gondolatot ajánlanék az olvasók figyelmébe: ez a hagyaték ránk nézve kötelesség, szolgálatba állít és megtanít a küzdelemre. Az emlékmű felirata a végveszélyben is cselekvőképes hazaszeretetet dicséri. Maradna örök jele annak, hogy a szabad székely nép soha nem hajtott fejet nyomorító idegen hatalmak előtt!
Örömömbe kis üröm is vegyült, hiszen emlékszem arra, hogy Nagybaczoni Zsigmond László – akinek a Háromszékben is jelentek meg tanulságos írásai – még 90 éves korában is mennyire küzdött egy hasonló emlékmű erdővidéki megvalósításáért. Sajnos, lelkes munkáját senki sem folytatta, elmúlásával leállt a jóindulatú kezdeményezés, pedig mennyi szervezetünk, egyesületünk, alapítványunk van, amelyek közös célért küzdenek, csak éppen hiányzik köztük az egyetértés... Talán majd az új képviselőktől segítséget kapnak, ha felhagynak az elődök sunyításával, és akkor ezek az emlékművek – Nyirő József és Wass Albert szobrainak társaságában – az udvarokból, templomkertekből kiköltözhetnek a zászlóinkkal feldíszített terekre.
Tölgyes Lajos, Brassó Háromszék (Sepsiszentgyörgy)