Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. szeptember 27.
A pénz alakítja az évadot (Tamási Áron Színház)
A gazdasági nehézségek alapvetően meghatározzák a színház jelenét és jövőjét – mondja Bocsárdi László, a Tamási Áron Színház régi-új igazgatója, vagy miként manapság nevezik: menedzsere.
Az új igazgatói szerződés aláírása előtt álló rendező panaszként hozza fel a pénzhiányt, de leginkább a művészi színvonallal összefüggésben: a színház rendelkezésére álló költségvetésből élvonalbeli rendezőket nem tud megfizetni, pályázatokkal egyre nehezebb kiegészíteni a büdzsét, a támogatók is igencsak megnézik, hová és mennyit adnak. Holott a színház fejlődéséhez – és különösképpen érvényes ez a székelyföldi teátrumok közül messze kiemelkedő sepsiszentgyörgyi társulatra – állandóan újabb kihívások, magasabb szintű művészi elvárások szükségeltetnek. Vagy ahogyan Bocsárdi László fogalmazott: a színháznál egyértelműen a költségvetés produkcióra fordítható része az, ami befolyásolni tudja az előadások minőségét. A nehézségek ellenére azonban a színháznak működnie kell, a 2014–15-ös évad már el is kezdődött, a Kaisers TV, Ungarn című előadást szeptemberben mutatták be. Az évad további előadásairól kérdeztük Bocsárdi Lászlót. Bocsárdi László: – A műsorpolitikánkban az elkövetkezőkben is nagy hangsúlyt kapnak a klasszikus szövegek, de kortárs magyar szöveg is van az előadásaink között, ebben az évadban éppen talán az egyik legfontosabb magyarországi kortárs színházi jelenség képviselőjének, Pintér Béla rendező, színész, drámaíró darabjának Porogi Dorka által rendezett előadása révén. A következő előadások már klasszikus szövegekből készülnek, de rendkívül fontosnak tartom ezek kortárs módon való megszólaltatását. A klasszikus szöveg egyfajta híd a múlt és a jelen között, hiszen a színház a leginkább jelenben élő művészeti ág. A színháznak mindenkor feladata, hogy az alapul szolgáló szöveget ma érvényes módon szólaltassa meg. Ennek tükrében a következő bemutatónk Csehov-szöveg alapján készül, de egy, a pályája elején levő rendező színházról és világról alkotott benyomását fogjuk általa megismerni. Egy klasszikus orosz szöveg és egy fiatal, első nagyszínpadi rendezését megcsináló, oroszországi tatár származású, de magyar kultúrán nevelkedett fiatalember művészi találkozásának lehetünk majd tanúi, Sardar Tagirovsky a Meggyeskertet viszi színre, amit Kosztolányi jóvoltából Cseresznyéskertként ismerünk, bemutatóját november elejére tervezi.
– Ez az előadás is a színház fiatal rendezők támogatását célzó progamjának a része.
– Megpróbálom gyümölcsöztetni azt, hogy a rendezői szakon tanítok Marosvásárhelyen, és szeretném a színház megújításán fáradozó fiatalokat helyzetbe hozni Sepsiszentgyörgyön. Jövőre egy másik rendező szakos diákom fog például stúdióelőadást készíteni.
– Sorrendben következik a szilveszteri előadás, a társulat néhány éve szakított azzal a gyakorlattal, hogy mindenáron kabaré-előadást „biztosítson” az év végére.
– A szórakoztatástól nem zárkózunk el, de az alapanyagot a világ drámairodalmának legértékesebb vígjátékai közül választjuk ki. Ebben az évadban jelenlegi terveink szerint Zakariás Zalán rendezésében Niccolo Machiavelli Mandragóráját szeretnénk bemutatni. A darabból, melyet az egyik leghíresebb klasszikus komédiaként tartanak számon, megpróbálunk ezúttal is kortárs színházi produkciót létrehozni. Következő előadásunkra visszahívjuk Kövesdy Istvánt, ez lesz a hetedik előadása, amit nálunk rendez. Ezúttal Edmond Rostandnak a Cyrano de Bergerac című, szintén klasszikus szövegét fogja feldolgozni. Dramaturg munkatársa Kovács András Ferenc költő lesz, aki a Kaisers TV, Ungarnnak is dramaturgja volt. Ennek bemutatója február végén, március elején lenne, ezután következne a Reflex-fesztivál, ha a fennvaló és a pénzt adók megtámogatják úgy, ahogy kell.
– Függetlenül attól, mennyi pénz lesz rá, a fesztivál előkészítése zajlik már? – Szervezése minden szinten folyik, mi úgy teszünk, mintha meglenne rá a pénzünk, mert ha nem kezdjük el időben, nem lehet egy ilyen fesztivált felépíteni. Gazdasági vetülete mellett nagyon fontos a technikai összefüggések egyeztetése is, hiszen mi világszínházi produkciókat akarunk hozni a sepsiszentgyörgyi, keveset tudó színpadra. A mi színpadunk méreteiben nem igazán jó, felszereltsége még nagyon elmaradott ahhoz képest, ami van most a világban. De a Reflex-történetet elindítottuk, lendületben vagyunk, reméljük, március második felében meg tudjuk szervezni. Aztán áprilisban kerülne sor az utolsó bemutatónk munkáinak elkezdésére. Shakespeare Vízkeresztjét szeretném megrendezni. És vannak olyan terveink is, hogy az osztálytermi színházhoz hasonló kezdeményezést folytatjuk, dolgozunk egy előadáson, ami koprodukcióban jönne létre a Tandem Egyesülettel. Ezenkívül meghívott előadásokban is gondolkodunk. Ami már körvonalazódott, az Sebestyén Abának a Szeretik a banánt, elvtársak? című, Székely Csaba-szövegből készült produkciója. Egyszer játszották ugyan Sepsiszentgyörgyön, de kevesen láthatták.
– Stúdió-, illetve egyéni előadások?
– Több cím van, nem beszélnék róla, amíg nem kerülnek olyan fázisba, hogy azt merjem mondani, biztos, bemutató lesz belőlük.
– Színészváltozás a társulatnál?
– Kicsid Gizella megy egy évre Kolozsvárra. Új színész megjelenéséről nincs szó. Amennyiben olyan produkciót készítünk, amelyhez nincs elég színészünk, akkor külsős szerződtetésével megoldjuk az adott helyzetet, de ez is egyértelműen gazdasági kérdés.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A gazdasági nehézségek alapvetően meghatározzák a színház jelenét és jövőjét – mondja Bocsárdi László, a Tamási Áron Színház régi-új igazgatója, vagy miként manapság nevezik: menedzsere.
Az új igazgatói szerződés aláírása előtt álló rendező panaszként hozza fel a pénzhiányt, de leginkább a művészi színvonallal összefüggésben: a színház rendelkezésére álló költségvetésből élvonalbeli rendezőket nem tud megfizetni, pályázatokkal egyre nehezebb kiegészíteni a büdzsét, a támogatók is igencsak megnézik, hová és mennyit adnak. Holott a színház fejlődéséhez – és különösképpen érvényes ez a székelyföldi teátrumok közül messze kiemelkedő sepsiszentgyörgyi társulatra – állandóan újabb kihívások, magasabb szintű művészi elvárások szükségeltetnek. Vagy ahogyan Bocsárdi László fogalmazott: a színháznál egyértelműen a költségvetés produkcióra fordítható része az, ami befolyásolni tudja az előadások minőségét. A nehézségek ellenére azonban a színháznak működnie kell, a 2014–15-ös évad már el is kezdődött, a Kaisers TV, Ungarn című előadást szeptemberben mutatták be. Az évad további előadásairól kérdeztük Bocsárdi Lászlót. Bocsárdi László: – A műsorpolitikánkban az elkövetkezőkben is nagy hangsúlyt kapnak a klasszikus szövegek, de kortárs magyar szöveg is van az előadásaink között, ebben az évadban éppen talán az egyik legfontosabb magyarországi kortárs színházi jelenség képviselőjének, Pintér Béla rendező, színész, drámaíró darabjának Porogi Dorka által rendezett előadása révén. A következő előadások már klasszikus szövegekből készülnek, de rendkívül fontosnak tartom ezek kortárs módon való megszólaltatását. A klasszikus szöveg egyfajta híd a múlt és a jelen között, hiszen a színház a leginkább jelenben élő művészeti ág. A színháznak mindenkor feladata, hogy az alapul szolgáló szöveget ma érvényes módon szólaltassa meg. Ennek tükrében a következő bemutatónk Csehov-szöveg alapján készül, de egy, a pályája elején levő rendező színházról és világról alkotott benyomását fogjuk általa megismerni. Egy klasszikus orosz szöveg és egy fiatal, első nagyszínpadi rendezését megcsináló, oroszországi tatár származású, de magyar kultúrán nevelkedett fiatalember művészi találkozásának lehetünk majd tanúi, Sardar Tagirovsky a Meggyeskertet viszi színre, amit Kosztolányi jóvoltából Cseresznyéskertként ismerünk, bemutatóját november elejére tervezi.
– Ez az előadás is a színház fiatal rendezők támogatását célzó progamjának a része.
– Megpróbálom gyümölcsöztetni azt, hogy a rendezői szakon tanítok Marosvásárhelyen, és szeretném a színház megújításán fáradozó fiatalokat helyzetbe hozni Sepsiszentgyörgyön. Jövőre egy másik rendező szakos diákom fog például stúdióelőadást készíteni.
– Sorrendben következik a szilveszteri előadás, a társulat néhány éve szakított azzal a gyakorlattal, hogy mindenáron kabaré-előadást „biztosítson” az év végére.
– A szórakoztatástól nem zárkózunk el, de az alapanyagot a világ drámairodalmának legértékesebb vígjátékai közül választjuk ki. Ebben az évadban jelenlegi terveink szerint Zakariás Zalán rendezésében Niccolo Machiavelli Mandragóráját szeretnénk bemutatni. A darabból, melyet az egyik leghíresebb klasszikus komédiaként tartanak számon, megpróbálunk ezúttal is kortárs színházi produkciót létrehozni. Következő előadásunkra visszahívjuk Kövesdy Istvánt, ez lesz a hetedik előadása, amit nálunk rendez. Ezúttal Edmond Rostandnak a Cyrano de Bergerac című, szintén klasszikus szövegét fogja feldolgozni. Dramaturg munkatársa Kovács András Ferenc költő lesz, aki a Kaisers TV, Ungarnnak is dramaturgja volt. Ennek bemutatója február végén, március elején lenne, ezután következne a Reflex-fesztivál, ha a fennvaló és a pénzt adók megtámogatják úgy, ahogy kell.
– Függetlenül attól, mennyi pénz lesz rá, a fesztivál előkészítése zajlik már? – Szervezése minden szinten folyik, mi úgy teszünk, mintha meglenne rá a pénzünk, mert ha nem kezdjük el időben, nem lehet egy ilyen fesztivált felépíteni. Gazdasági vetülete mellett nagyon fontos a technikai összefüggések egyeztetése is, hiszen mi világszínházi produkciókat akarunk hozni a sepsiszentgyörgyi, keveset tudó színpadra. A mi színpadunk méreteiben nem igazán jó, felszereltsége még nagyon elmaradott ahhoz képest, ami van most a világban. De a Reflex-történetet elindítottuk, lendületben vagyunk, reméljük, március második felében meg tudjuk szervezni. Aztán áprilisban kerülne sor az utolsó bemutatónk munkáinak elkezdésére. Shakespeare Vízkeresztjét szeretném megrendezni. És vannak olyan terveink is, hogy az osztálytermi színházhoz hasonló kezdeményezést folytatjuk, dolgozunk egy előadáson, ami koprodukcióban jönne létre a Tandem Egyesülettel. Ezenkívül meghívott előadásokban is gondolkodunk. Ami már körvonalazódott, az Sebestyén Abának a Szeretik a banánt, elvtársak? című, Székely Csaba-szövegből készült produkciója. Egyszer játszották ugyan Sepsiszentgyörgyön, de kevesen láthatták.
– Stúdió-, illetve egyéni előadások?
– Több cím van, nem beszélnék róla, amíg nem kerülnek olyan fázisba, hogy azt merjem mondani, biztos, bemutató lesz belőlük.
– Színészváltozás a társulatnál?
– Kicsid Gizella megy egy évre Kolozsvárra. Új színész megjelenéséről nincs szó. Amennyiben olyan produkciót készítünk, amelyhez nincs elég színészünk, akkor külsős szerződtetésével megoldjuk az adott helyzetet, de ez is egyértelműen gazdasági kérdés.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. szeptember 27.
A közíró (155 éve született Benedek Elek)
Többnyire ősz szakállú, jóságos mesemondóként ismerik, kevesen tudják, hogy kemény tollú, harcos közéleti publicistaként is meghatározta korát, olyannyira, hogy még a legdacosabb magyar, Ady Endre cikkgyűjteményeinek akadémiai kiadásába is beválogatták véletlenül egyik Nagyváradi Naplóban megjelent (Mandátum-vigécek című) írását.
Több napilapot és folyóiratot szerkesztett (Magyarság, Magyar Világ, Magyar Kritika, Nemzeti Iskola, Néptanítók Lapja), 1889-ben részt vállalt a Pósa Lajos által indított első irodalmi értékű gyermeklap, az Én Újságom szerkesztésében, majd 1921-ben Kisbaconba hazatérve legendás rangra emelte az általa alapított és kiadott Cimborát. Egy ideig szabadelvű párti küldöttként Nagyajta körzetét képviselte a magyar Országházban, később kiábrándultan a Nemzeti Párthoz csatlakozva megkóstolhatta az ellenzéki politikusság keserűbb kenyerét. Mai szívünkhöz közelebb áll az a népbarát székely-magyar író, akit egy későbbi választási kampányban a liberális A Hét lap „bundás jövevénynek” szól le, miközben díszmagyarban hozza címoldalán választási ellenfelét, a csepeli tölténygyárost, akire csendőrszuronyok közt szavaztatták le Erdővidék népét. A székely-magyar sorskérdésekért aggódó 155 éves Benedek Elek elfeledettnek vélt, de máig időszerű írásaiból adunk közre hétvégi lapszámainkban.
F. Á, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Többnyire ősz szakállú, jóságos mesemondóként ismerik, kevesen tudják, hogy kemény tollú, harcos közéleti publicistaként is meghatározta korát, olyannyira, hogy még a legdacosabb magyar, Ady Endre cikkgyűjteményeinek akadémiai kiadásába is beválogatták véletlenül egyik Nagyváradi Naplóban megjelent (Mandátum-vigécek című) írását.
Több napilapot és folyóiratot szerkesztett (Magyarság, Magyar Világ, Magyar Kritika, Nemzeti Iskola, Néptanítók Lapja), 1889-ben részt vállalt a Pósa Lajos által indított első irodalmi értékű gyermeklap, az Én Újságom szerkesztésében, majd 1921-ben Kisbaconba hazatérve legendás rangra emelte az általa alapított és kiadott Cimborát. Egy ideig szabadelvű párti küldöttként Nagyajta körzetét képviselte a magyar Országházban, később kiábrándultan a Nemzeti Párthoz csatlakozva megkóstolhatta az ellenzéki politikusság keserűbb kenyerét. Mai szívünkhöz közelebb áll az a népbarát székely-magyar író, akit egy későbbi választási kampányban a liberális A Hét lap „bundás jövevénynek” szól le, miközben díszmagyarban hozza címoldalán választási ellenfelét, a csepeli tölténygyárost, akire csendőrszuronyok közt szavaztatták le Erdővidék népét. A székely-magyar sorskérdésekért aggódó 155 éves Benedek Elek elfeledettnek vélt, de máig időszerű írásaiból adunk közre hétvégi lapszámainkban.
F. Á, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. szeptember 27.
Székelyföld-ars poetica
1989. december 31. Szilveszter este van és a bukaresti főpályaudvaron senki sem tudja, hogy indul-e, s ha igen, akkor mikor, Budapest felé vonat. A Magyar Televíziót tudósítottam az eseményekről, s most hazamennék.
Szellemi és fizikai értelemben is sok volt ez az egy hét. Főként azért, mert karácsony másodnapján a rémhírekre éhes otthoniak, valamelyik lökött híradós világgá kürtölte, hogy „Kollégánk, Vári Attila bent rekedt a bukaresti tévé ostromlott épületében”. Otthon feleség és egy kétéves szöszke kislány vár. Haza mennénk. Az utcákon már petárdáznak, talán levegőbe is lőnek, azért hallunk hosszú sorozatokat. Teljes a karneváli hangzavar, mintha minden újrakezdődne. Az állomás fő- és mellékbejáratainál háromszög-állványzatukon pihenő golyószórók, mindenhol civil ruhás, lyukas nemzetiszínű karszalagot viselő s ehhez mérten, forradalmiságuk tudatában hetvenkedő buzgómócsingok. Nem láttak még soha elektronikus rögzítőt, azt hiszik, hogy filmezőgépünkkel titkokat akarunk kicsempészni Romániából. A filmtekercset követelik. A gyatra fényben az operatőr megmutatja, hogy mi ebben a kamerában a csízió. Nincs monitorunk, a keresőben láthatják a róluk és természetesen az engedélyükkel, pillanatokkal korábban készített felvételt. Hálából a parancsnok megsúgja, hogy az az ütött-kopott szerelvény indul majd, de hálókocsi nem lesz, mert ott könnyen elbújhatnának az ellenforradalmár terroristák. Rengeteg régi barátommal találkozhattam a harcok befejezése után, s a Victoria-palotában Király Károllyal is, akit nem láttam egy évtizede, azóta, hogy elmondtam neki: ki fogok telepedni Magyarországra. Amikor Sepsiszentgyörgyről, a (Megyei) Tükör szerkesztőségéből átigazoltam a bukaresti tévéhez, azt kérdezte, hogy miért megyek el, s én azt válaszoltam, hogy szeretnék nagyobb léptékben dolgozni, filmmonográfiában bemutatni szűkebb pátriámat. Tíz éve pedig, a búcsúzás végén, azt kérdezte, hogy „Na, és onnan megcsinálod a filmedet?” Elindul a vonat, a folyosókon fegyveresek mászkálnak egészen Brassóig. A líbiai vezér embereit, koreai terroristákat keresnek.
Az új évtized első percei ablakhoz szorított homlokkal találnak. Brassó után a barcasági ködbe bámulok, s a vonat menetszele által keltett hóviharban arra gondolok, hogy ott, ott délkeleten, Háromszéken kezdem majd a forgatást.
Otthon, váci lakásomban, íróasztalomon Orbán Balázs is vár. A híres váci könyvkötőmesterrel szétszedettem a kétkötetes díszkiadást, hogy a székely székeket könnyebben átláthassam, s szokásom ellenére, 1988-ban kezdve a munkát, bele-belejegyeztem, aláhúztam részeket, készítettem a Székelyföldről majd egyszer „szebb időkben” forgatandó filmem szcenáriumát. Elképzeltem, hogy négy évszakos lesz a filmem, amelyet tizenkétszer ötvenpercesre terveztem, de úgy, hogy láttassam a székely világot tavasztól télig, s ugyanabból a kameraállásból kezdjem az egyes részeket, hogy aztán a gyorsítás miatt az üde tavasz és tomboló nyár után már az ősz színorgiáját válthassa a tél jótékonyan mindent retusáló fehérsége.
Tudtam, hogy itt, Brassó után, valahol szinte karnyújtásnyira lehet Olthévíz, s a sokszögű alaprajzú, kéttornyú, reneszánsz stílusú Haller–Kálnoky-kastély. Valahol ott a ködben a hatszögű keleti bástya, az omladozó rom, Árva Bethlen Kata kastélyának maradványa is, s Bod Péterre gondoltam, udvari papjára. Arra a tudós prédikátorra, aki Pápai Páriz Ferenc latin–magyar, magyar–latin szótárának kibővített harmadik kiadásán munkálkodva, nyelvészként is jelentőset alkotott. Igen, akkor Csernáton, a szülőfaluja lenne logikusan a következő lépés, s ha Csernáton, akkor talán legalább egy képsor a nagybányai István-toronyról, hiszen ott kezdte pályáját, de nem maradhat ki Nagyenyed, az alma mater sem, szinte valamennyi erdélyi, székely híresség oskolája… lehet-e mindezt logikusan filmre vinni?
Tudtam, hogy kevés lesz mindenre az a hatszáz perc, amennyire a filmsorozatot terveztem, de nem gondoltam arra, hogy szakmai irigység, rosszindulat késlelteti majd munkámat, s szinte egy egész évtizednyi harc árán sikerül csak, s nem úgy, ahogy azt eredetileg elképzeltem. Azon az újévi hajnalon képzeletben a behavazott Marhafej-tetőn jártam, a Nyergesről néztem le a Kászonok felé, s mint imádkozó ember a rózsafüzért, mormoltam magamban a két Nyárád-völgyére fűzött falvak neveit, s emlékszem, bosszankodtam, mert a közel százból alig húsz jutott eszembe. A Nyikó és a két Küküllő, a Maros és az Olt, az Aranyos és a Feketeügy folyásvonalát próbáltam felrajzolni a bepárásodott ablakra, s a kiürült szász falvak mellett elhaladó vonaton belém hasított az az ijesztő felismerés, hogy védtelenek lettünk!
Aranyosszéket leszámítva, az összefüggő székely székeket nyugatról, északkeletről szász falvak, keletről a Kárpátok hegyei védték, s így szinte nem volt érintkezésük román többségű vidékekkel. A burok felszakadt, s a szászplacenta szűrője nélkül a fertőzés veszélye nőni fog, az eddigi részleges immunitás helyett egyre nagyobb lesz a románosítás járványának esélye. Emlékszem, Aranyosgyéresen az állomás peronján román népviseletben részeg férfiak énekeltek, kurjongattak, s kínálták pálinkájukat a vagon lépcsőjére kimerészkedő kalauznak, s eszembe jutott, hogy Aranyosszék sorsa, de leginkább Tordáé, vegytiszta képlete annak, ami ránk vár, s belém hasított: Istenem, Torda után Marosvásárhely következik, aztán a vasúti fővonalon fekvő s könnyen megközelíthető Szereda, Szentgyörgy…
Nem tudtam szemhunyásnyit sem aludni, arra gondoltam, hogy jó ideig nem lesznek novellák, versek, regény, s ha sikerülne könnyűelektronika, kamera helyett filmfelvevővel jó minőségű negatívra dolgozni, akkor majd évtizedek, de akár száz esztendő után is készülhet élvezhető másolat a munkámról. Arról, hogy Orbán Balázs nyomában járva milyennek is láthattam a Székelyföldet a huszadik század utolsó éveiben. Egy interjúban azt kérdezték, hogy mi az írói ars poétikám, s csodálkozott a riporter a válaszomon: „A címe: SZÉKELYFÖLD, ORBÁN BALÁZS NYOMÁBAN”, s még hozzátettem: „közel hatszáz perc filmszalagon”.
Vári Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1989. december 31. Szilveszter este van és a bukaresti főpályaudvaron senki sem tudja, hogy indul-e, s ha igen, akkor mikor, Budapest felé vonat. A Magyar Televíziót tudósítottam az eseményekről, s most hazamennék.
Szellemi és fizikai értelemben is sok volt ez az egy hét. Főként azért, mert karácsony másodnapján a rémhírekre éhes otthoniak, valamelyik lökött híradós világgá kürtölte, hogy „Kollégánk, Vári Attila bent rekedt a bukaresti tévé ostromlott épületében”. Otthon feleség és egy kétéves szöszke kislány vár. Haza mennénk. Az utcákon már petárdáznak, talán levegőbe is lőnek, azért hallunk hosszú sorozatokat. Teljes a karneváli hangzavar, mintha minden újrakezdődne. Az állomás fő- és mellékbejáratainál háromszög-állványzatukon pihenő golyószórók, mindenhol civil ruhás, lyukas nemzetiszínű karszalagot viselő s ehhez mérten, forradalmiságuk tudatában hetvenkedő buzgómócsingok. Nem láttak még soha elektronikus rögzítőt, azt hiszik, hogy filmezőgépünkkel titkokat akarunk kicsempészni Romániából. A filmtekercset követelik. A gyatra fényben az operatőr megmutatja, hogy mi ebben a kamerában a csízió. Nincs monitorunk, a keresőben láthatják a róluk és természetesen az engedélyükkel, pillanatokkal korábban készített felvételt. Hálából a parancsnok megsúgja, hogy az az ütött-kopott szerelvény indul majd, de hálókocsi nem lesz, mert ott könnyen elbújhatnának az ellenforradalmár terroristák. Rengeteg régi barátommal találkozhattam a harcok befejezése után, s a Victoria-palotában Király Károllyal is, akit nem láttam egy évtizede, azóta, hogy elmondtam neki: ki fogok telepedni Magyarországra. Amikor Sepsiszentgyörgyről, a (Megyei) Tükör szerkesztőségéből átigazoltam a bukaresti tévéhez, azt kérdezte, hogy miért megyek el, s én azt válaszoltam, hogy szeretnék nagyobb léptékben dolgozni, filmmonográfiában bemutatni szűkebb pátriámat. Tíz éve pedig, a búcsúzás végén, azt kérdezte, hogy „Na, és onnan megcsinálod a filmedet?” Elindul a vonat, a folyosókon fegyveresek mászkálnak egészen Brassóig. A líbiai vezér embereit, koreai terroristákat keresnek.
Az új évtized első percei ablakhoz szorított homlokkal találnak. Brassó után a barcasági ködbe bámulok, s a vonat menetszele által keltett hóviharban arra gondolok, hogy ott, ott délkeleten, Háromszéken kezdem majd a forgatást.
Otthon, váci lakásomban, íróasztalomon Orbán Balázs is vár. A híres váci könyvkötőmesterrel szétszedettem a kétkötetes díszkiadást, hogy a székely székeket könnyebben átláthassam, s szokásom ellenére, 1988-ban kezdve a munkát, bele-belejegyeztem, aláhúztam részeket, készítettem a Székelyföldről majd egyszer „szebb időkben” forgatandó filmem szcenáriumát. Elképzeltem, hogy négy évszakos lesz a filmem, amelyet tizenkétszer ötvenpercesre terveztem, de úgy, hogy láttassam a székely világot tavasztól télig, s ugyanabból a kameraállásból kezdjem az egyes részeket, hogy aztán a gyorsítás miatt az üde tavasz és tomboló nyár után már az ősz színorgiáját válthassa a tél jótékonyan mindent retusáló fehérsége.
Tudtam, hogy itt, Brassó után, valahol szinte karnyújtásnyira lehet Olthévíz, s a sokszögű alaprajzú, kéttornyú, reneszánsz stílusú Haller–Kálnoky-kastély. Valahol ott a ködben a hatszögű keleti bástya, az omladozó rom, Árva Bethlen Kata kastélyának maradványa is, s Bod Péterre gondoltam, udvari papjára. Arra a tudós prédikátorra, aki Pápai Páriz Ferenc latin–magyar, magyar–latin szótárának kibővített harmadik kiadásán munkálkodva, nyelvészként is jelentőset alkotott. Igen, akkor Csernáton, a szülőfaluja lenne logikusan a következő lépés, s ha Csernáton, akkor talán legalább egy képsor a nagybányai István-toronyról, hiszen ott kezdte pályáját, de nem maradhat ki Nagyenyed, az alma mater sem, szinte valamennyi erdélyi, székely híresség oskolája… lehet-e mindezt logikusan filmre vinni?
Tudtam, hogy kevés lesz mindenre az a hatszáz perc, amennyire a filmsorozatot terveztem, de nem gondoltam arra, hogy szakmai irigység, rosszindulat késlelteti majd munkámat, s szinte egy egész évtizednyi harc árán sikerül csak, s nem úgy, ahogy azt eredetileg elképzeltem. Azon az újévi hajnalon képzeletben a behavazott Marhafej-tetőn jártam, a Nyergesről néztem le a Kászonok felé, s mint imádkozó ember a rózsafüzért, mormoltam magamban a két Nyárád-völgyére fűzött falvak neveit, s emlékszem, bosszankodtam, mert a közel százból alig húsz jutott eszembe. A Nyikó és a két Küküllő, a Maros és az Olt, az Aranyos és a Feketeügy folyásvonalát próbáltam felrajzolni a bepárásodott ablakra, s a kiürült szász falvak mellett elhaladó vonaton belém hasított az az ijesztő felismerés, hogy védtelenek lettünk!
Aranyosszéket leszámítva, az összefüggő székely székeket nyugatról, északkeletről szász falvak, keletről a Kárpátok hegyei védték, s így szinte nem volt érintkezésük román többségű vidékekkel. A burok felszakadt, s a szászplacenta szűrője nélkül a fertőzés veszélye nőni fog, az eddigi részleges immunitás helyett egyre nagyobb lesz a románosítás járványának esélye. Emlékszem, Aranyosgyéresen az állomás peronján román népviseletben részeg férfiak énekeltek, kurjongattak, s kínálták pálinkájukat a vagon lépcsőjére kimerészkedő kalauznak, s eszembe jutott, hogy Aranyosszék sorsa, de leginkább Tordáé, vegytiszta képlete annak, ami ránk vár, s belém hasított: Istenem, Torda után Marosvásárhely következik, aztán a vasúti fővonalon fekvő s könnyen megközelíthető Szereda, Szentgyörgy…
Nem tudtam szemhunyásnyit sem aludni, arra gondoltam, hogy jó ideig nem lesznek novellák, versek, regény, s ha sikerülne könnyűelektronika, kamera helyett filmfelvevővel jó minőségű negatívra dolgozni, akkor majd évtizedek, de akár száz esztendő után is készülhet élvezhető másolat a munkámról. Arról, hogy Orbán Balázs nyomában járva milyennek is láthattam a Székelyföldet a huszadik század utolsó éveiben. Egy interjúban azt kérdezték, hogy mi az írói ars poétikám, s csodálkozott a riporter a válaszomon: „A címe: SZÉKELYFÖLD, ORBÁN BALÁZS NYOMÁBAN”, s még hozzátettem: „közel hatszáz perc filmszalagon”.
Vári Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. szeptember 27.
Könyvespolc: A fauna kimeríthetetlen (Beszélgetés György Attila íróval)
Lesz folytatása a Bestiarium Siculorumnak, a fauna ugyanis kimeríthetetlen – ígérte György Attila író a kötet sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A PulzArt összművészeti fesztivál részeként zajlott esemény után a szerzőt a kortárs erdélyi irodalom helyzetéről, a könyvek utóéletéről is kérdeztük. – A Bestiarium Siculorum tavalyi, tusványosi bemutatóján a Király Zoltánnal és László Noémivel közösen folytatott beszélgetésen vetették fel: a terjesztők szerint nincs piaca a kortárs erdélyi magyar irodalomnak. Ha pedig így van – folytatták –, vehetjük a sátorfánkat, és költözhetünk Madagaszkárra. De így van-e?
– Én most is fenntartom, hogy nem piaca nincsen a kortárs erdélyi magyar irodalomnak, hanem jó terjesztők nincsenek. Most, ugye, dobáljuk át a döglött macskát egymás kertjébe – de tényleg így gondolom. Például csak a saját könyvemről beszélve: a Bestiarium egész jól ment internetes eladásban, amíg a magyarországi cég, amely árulta, csődbe ment, és eltűnt.
– Ugyancsak a tusványosi bemutatón hangzott el, hogy nem nagyon van utóélete a könyvnek. Ehhez képest a sepsiszentgyörgyi találkozón a Lakatos Mihály elég sok, a Bestiariumról szóló recenzióból idézett, ami cáfolja az előbbi megállapítást.
– Úgy látom, hogy a szakmai utóélete bizonyos értelemben megvan a könyveknek, még első kötetes szerzők esetében is – a Székelyföldnél törekszünk is erre, hogy minden első kötetes szerző művéről írjanak a kritikusok. Csakhogy a könyv utóélete nem csupán recenziókból áll – az a legkevesebb. Ráadásul azt eleve ugyanazok olvassák, akik a könyvet. Az utóélethez viszont hozzátartozna az is, hogy hirdetni, reklámozni kell, könyvbemutatókat szervezni, eljárni azokra. Én ezt csinálom, de nagyon kevesen vagyunk, akik ezt tesszük. Persze, ez a szerzőkön is múlik, de leginkább a kiadókon, mert vagy a szerző vagy a kiadó túl lusta ahhoz, hogy elmenjen esetleg más településre, és bemutassa a könyvet. Akkor is, ha hatan vannak, akkor is, ha hatszázan. Ezért meg elsősorban a kiadókon kell elverni a port.
– Mi a helyzet azzal a fajta utóélettel, amely régebben azért jellemző volt, amikor egy-egy könyv mondhatni szájról szájra, kézről kézre járt, beszéltek róla, kölcsönkérték, -adták, forgott a baráti, ismerősi körben. Manapság él-e még ez a jelenség?
– A jó könyv, a jó írás ma is szájról szájra, kézről kézre jár, csak a hétköznapi életben, a kortárs szerzők esetében ez most az internetet, a Facebookot jelenti. Az már nem nagyon működik, hogy kölcsönadják a könyvet – de azért olvassák: kiszivárogtatják, bemásolják, megosztják internetes fórumokon, közösségi portálokon, és így kialakul egyfajta mozgás, ami rendben is van, én például sosem kértem szerzői jogdíjat ilyen esetben. Tulajdonképpen jó az, ha olvassák az emberek, akár digitális formában is, aztán meg ha ötezer elolvassa, úgy valószínűleg ötszázan a könyvet is megveszik. – Elhangzott a sepsiszentgyörgyi találkozón, hogy lesz folytatása a Bestiariumnak. Milyen képzeletbeli vagy valós állatfajokkal ismerkedhetünk majd meg?
– Igen, egészen biztosan lesz, a fauna kimeríthetetlen – de könnyebb megírni egy könyvet, mint beszélni róla. Annyit biztosan ígérhetek, hogy jövőre meglesz a második kötet.
– Mi zajlik még György Attila írói műhelyében?
– Hosszú évek óta dolgozom egy történelmi regényen: II. Endre kereszteshadjáratának krónikáját szeretném megírni, amiről méltatlanul keveset beszél még a történelemtudomány is. Ez viszont még rengeteg tanulmányozást, utánaolvasást, elmélyülést igényel, egyhamar nem készül el. Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Lesz folytatása a Bestiarium Siculorumnak, a fauna ugyanis kimeríthetetlen – ígérte György Attila író a kötet sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A PulzArt összművészeti fesztivál részeként zajlott esemény után a szerzőt a kortárs erdélyi irodalom helyzetéről, a könyvek utóéletéről is kérdeztük. – A Bestiarium Siculorum tavalyi, tusványosi bemutatóján a Király Zoltánnal és László Noémivel közösen folytatott beszélgetésen vetették fel: a terjesztők szerint nincs piaca a kortárs erdélyi magyar irodalomnak. Ha pedig így van – folytatták –, vehetjük a sátorfánkat, és költözhetünk Madagaszkárra. De így van-e?
– Én most is fenntartom, hogy nem piaca nincsen a kortárs erdélyi magyar irodalomnak, hanem jó terjesztők nincsenek. Most, ugye, dobáljuk át a döglött macskát egymás kertjébe – de tényleg így gondolom. Például csak a saját könyvemről beszélve: a Bestiarium egész jól ment internetes eladásban, amíg a magyarországi cég, amely árulta, csődbe ment, és eltűnt.
– Ugyancsak a tusványosi bemutatón hangzott el, hogy nem nagyon van utóélete a könyvnek. Ehhez képest a sepsiszentgyörgyi találkozón a Lakatos Mihály elég sok, a Bestiariumról szóló recenzióból idézett, ami cáfolja az előbbi megállapítást.
– Úgy látom, hogy a szakmai utóélete bizonyos értelemben megvan a könyveknek, még első kötetes szerzők esetében is – a Székelyföldnél törekszünk is erre, hogy minden első kötetes szerző művéről írjanak a kritikusok. Csakhogy a könyv utóélete nem csupán recenziókból áll – az a legkevesebb. Ráadásul azt eleve ugyanazok olvassák, akik a könyvet. Az utóélethez viszont hozzátartozna az is, hogy hirdetni, reklámozni kell, könyvbemutatókat szervezni, eljárni azokra. Én ezt csinálom, de nagyon kevesen vagyunk, akik ezt tesszük. Persze, ez a szerzőkön is múlik, de leginkább a kiadókon, mert vagy a szerző vagy a kiadó túl lusta ahhoz, hogy elmenjen esetleg más településre, és bemutassa a könyvet. Akkor is, ha hatan vannak, akkor is, ha hatszázan. Ezért meg elsősorban a kiadókon kell elverni a port.
– Mi a helyzet azzal a fajta utóélettel, amely régebben azért jellemző volt, amikor egy-egy könyv mondhatni szájról szájra, kézről kézre járt, beszéltek róla, kölcsönkérték, -adták, forgott a baráti, ismerősi körben. Manapság él-e még ez a jelenség?
– A jó könyv, a jó írás ma is szájról szájra, kézről kézre jár, csak a hétköznapi életben, a kortárs szerzők esetében ez most az internetet, a Facebookot jelenti. Az már nem nagyon működik, hogy kölcsönadják a könyvet – de azért olvassák: kiszivárogtatják, bemásolják, megosztják internetes fórumokon, közösségi portálokon, és így kialakul egyfajta mozgás, ami rendben is van, én például sosem kértem szerzői jogdíjat ilyen esetben. Tulajdonképpen jó az, ha olvassák az emberek, akár digitális formában is, aztán meg ha ötezer elolvassa, úgy valószínűleg ötszázan a könyvet is megveszik. – Elhangzott a sepsiszentgyörgyi találkozón, hogy lesz folytatása a Bestiariumnak. Milyen képzeletbeli vagy valós állatfajokkal ismerkedhetünk majd meg?
– Igen, egészen biztosan lesz, a fauna kimeríthetetlen – de könnyebb megírni egy könyvet, mint beszélni róla. Annyit biztosan ígérhetek, hogy jövőre meglesz a második kötet.
– Mi zajlik még György Attila írói műhelyében?
– Hosszú évek óta dolgozom egy történelmi regényen: II. Endre kereszteshadjáratának krónikáját szeretném megírni, amiről méltatlanul keveset beszél még a történelemtudomány is. Ez viszont még rengeteg tanulmányozást, utánaolvasást, elmélyülést igényel, egyhamar nem készül el. Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. szeptember 27.
Emberközelbe hozni a történelmet (Tompa Andrea az íróvá válásról)
Az ember nehezen nevezi magát írónak, inkább azt szoktam mondani, hogy írással foglalkozom – válaszolta Tompa Andrea azon a közönségtalálkozón, amelyet Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben című regényének bemutatására a második PulzArt kortárs összművészeti fesztiválon szerveztek Sepsiszentgyörgyön. A beszélgetés nem csupán a század eleji történetről szólt, hanem Erdélyről és az 1971-ben Kolozsváron született, 1990-ben Magyarországra telepedett szerzőről is, akit Tamás Dénes író kérdezett. Az alábbiakban a válaszokat sűrítettük össze.
– Mindig is író akartam lenni, kamaszkoromban elég sokat is írtam, 1985 és 1989 között a legfiatalabb, alig 14 éves emberke voltam, aki az Utunkban publikált. Aztán irodalom szakos lettem Budapesten, és sikerült eltemetni ezt a vágyat. Örültem, hogy felvettek az ELTÉ-re, de Magyarország idegen közeg volt, nem létezett az a barátian támogató közeg, mint otthon, ahol Kányádi Sándor, Szőcs Géza és mások is tehetséges és lehetséges írónak tartottak. A 30-as éveimben ráébredtem, hogy mégiscsak inkább író szeretnék lenni. Magyar írónak tartom magam, de az ember nehezen nevezi magát írónak... A témáim tesznek erdélyi íróvá, és nem tudom, az erdélyi irodalom befogadott volna-e, ha New Yorkról írok? Így azonnal befogadott, sokat jelent nekem, hogy az első díjamat (Erdély Magyar Irodalmáért debüt-díj, 2010 – szerk. megj.) innen kaptam. Írói pályám Budapesten kezdődött, de nem tudom, melyik lesz a végső állomás. Számomra ezek a határok nehezen megfoghatóak, egész életem jövés-menés – 2008 óta a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanítok – , ami rossz is, de ha az ember a határokat magában lebontja, akkor könnyebb. Első regényem, A hóhér háza a hetvenes-nyolcvanas évekről szól, ez volt a kamaszkorom, és azt hittem, lezártam. A második könyv kihívás minden író számára. Arról, hogy ebben a főszereplők orvosok, a felmenőim is tehetnek, de az is, hogy én 1989-ben érettségiztem, és orvos akartam lenni, de már nem volt magyar orvosi Kolozsváron, ahol a század elején nagyon komoly orvosképzés folyt. Nagyon érdekelt ez a világ, szenvedéllyel vetettem bele magam. Kolozsvár előnye és hátránya az volt, hogy Budapest után az örök második maradt. Virágzó művelődési élete volt – század eleji színháza komolyabb, mint a pesti – ipara alig, nagy volt, mégis szűk, ellentmondásos, de Budapestnél szabadabb, nyíltabb, befogadóbb város... Nem annyira az első világháborúról akartam írni, eredetileg 1918 december elsejével akartam kezdeni, de ahhoz, hogy a drámát megértse és átlássa valaki, kellett tudni, hogy mi ez a hely, mi ez a veszteség. Magam sem sejtettem, hogy ekkora kifutópálya kell hozzá, de két fiatalt rettentő sok hatás ér, ha vidékről felkerül: feminizmus, szocializmus, polgárosodás, antiklerikalizmus stb., és ebből a pezsgésből választaniuk kell, el kell dönteniük, hogy merre tovább. Szükségem volt egy női alakra, aki értelmiségi lesz, és ez volt az első pálya, ami megnyílt a nők előtt. Nagyon sok zsidó nő tanult a kolozsvári orvosin, ez is az egyetem nyitottságát és toleranciáját mutatja... Két magányos embert kellett találnom, akik a világháború után szembesülnek az érzelmeikkel, és idő kell hozzá, hogy megértsék a történteket. A hazavesztéssel a férfinak van nagyobb traumája, a nő elfogadja, hogy ez van, élni kell. Annyira féltem leírni a T-szindrómát, el is küldtem egy író-pszichiáternek ezt a fejezetet, és ő azt válaszolta, hogy nem hallott róla, de lehetséges. Mai szemmel próbáltam ezt a fájdalmat érzékeltetni, mert Trianon a magyar irodalomból eléggé hiányzik, legalábbis ami van, az a Wass Albert-féle revizionista szemlélet, de másképpen akartam ezt a veszteséget feldolgozni. Meg akartam mutatni, hogy mi fáj, hogy siránkozás nélkül lehessen gyászolni. Érdekelt, hogy ezt miképpen lehet. Ez egy mai szempont, hogy az ember megy Budapest felé, és érzi a sértődöttséget, amire bizonyos értelemben okunk is van, mert a politika mindig magára hagyta Erdélyt. Ez a sérelem egy alapvető erdélyi érzés, ezzel vagyunk többek is, kevesebbek is. A férfi, aki a sebészetbe is belekóstolt, azon tépelődik, hogy vajon a fejet is át lehet-e majd ültetni, működik-e feltárt szívvel a test. Ez a fejvesztés érződik ma is, hiszen megvannak a helyek, ahova a főszereplők visszavonultak – magánéletbe, hivatásba –, megvannak a hegyek, de hol a főváros? Az ember az elveszettségben is próbál élni, ragaszkodni ahhoz, ami jó – eszmékhez, hivatáshoz, társhoz –, és mindig a végeset akarjuk tudni, hogy mi van, de igazából nem látjuk át a történelmet. Ki hitte volna, hogy a diktatúra összeomlik 1989-ben, vagy hogy a szovjet kivonulás vértelenül zajlik le Magyarországon? Egy ember, aki éli az életét, nem feltétlenül van tudatában annak, hogy történelmet él. A történelem értelmezi és rendszerezi az eseményeket, de az irodalom nem oszt igazságkártyákat. Emberi történetekkel viszont közelebb tudja hozni a történelmet.
Demeter J. Ildikó, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az ember nehezen nevezi magát írónak, inkább azt szoktam mondani, hogy írással foglalkozom – válaszolta Tompa Andrea azon a közönségtalálkozón, amelyet Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben című regényének bemutatására a második PulzArt kortárs összművészeti fesztiválon szerveztek Sepsiszentgyörgyön. A beszélgetés nem csupán a század eleji történetről szólt, hanem Erdélyről és az 1971-ben Kolozsváron született, 1990-ben Magyarországra telepedett szerzőről is, akit Tamás Dénes író kérdezett. Az alábbiakban a válaszokat sűrítettük össze.
– Mindig is író akartam lenni, kamaszkoromban elég sokat is írtam, 1985 és 1989 között a legfiatalabb, alig 14 éves emberke voltam, aki az Utunkban publikált. Aztán irodalom szakos lettem Budapesten, és sikerült eltemetni ezt a vágyat. Örültem, hogy felvettek az ELTÉ-re, de Magyarország idegen közeg volt, nem létezett az a barátian támogató közeg, mint otthon, ahol Kányádi Sándor, Szőcs Géza és mások is tehetséges és lehetséges írónak tartottak. A 30-as éveimben ráébredtem, hogy mégiscsak inkább író szeretnék lenni. Magyar írónak tartom magam, de az ember nehezen nevezi magát írónak... A témáim tesznek erdélyi íróvá, és nem tudom, az erdélyi irodalom befogadott volna-e, ha New Yorkról írok? Így azonnal befogadott, sokat jelent nekem, hogy az első díjamat (Erdély Magyar Irodalmáért debüt-díj, 2010 – szerk. megj.) innen kaptam. Írói pályám Budapesten kezdődött, de nem tudom, melyik lesz a végső állomás. Számomra ezek a határok nehezen megfoghatóak, egész életem jövés-menés – 2008 óta a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanítok – , ami rossz is, de ha az ember a határokat magában lebontja, akkor könnyebb. Első regényem, A hóhér háza a hetvenes-nyolcvanas évekről szól, ez volt a kamaszkorom, és azt hittem, lezártam. A második könyv kihívás minden író számára. Arról, hogy ebben a főszereplők orvosok, a felmenőim is tehetnek, de az is, hogy én 1989-ben érettségiztem, és orvos akartam lenni, de már nem volt magyar orvosi Kolozsváron, ahol a század elején nagyon komoly orvosképzés folyt. Nagyon érdekelt ez a világ, szenvedéllyel vetettem bele magam. Kolozsvár előnye és hátránya az volt, hogy Budapest után az örök második maradt. Virágzó művelődési élete volt – század eleji színháza komolyabb, mint a pesti – ipara alig, nagy volt, mégis szűk, ellentmondásos, de Budapestnél szabadabb, nyíltabb, befogadóbb város... Nem annyira az első világháborúról akartam írni, eredetileg 1918 december elsejével akartam kezdeni, de ahhoz, hogy a drámát megértse és átlássa valaki, kellett tudni, hogy mi ez a hely, mi ez a veszteség. Magam sem sejtettem, hogy ekkora kifutópálya kell hozzá, de két fiatalt rettentő sok hatás ér, ha vidékről felkerül: feminizmus, szocializmus, polgárosodás, antiklerikalizmus stb., és ebből a pezsgésből választaniuk kell, el kell dönteniük, hogy merre tovább. Szükségem volt egy női alakra, aki értelmiségi lesz, és ez volt az első pálya, ami megnyílt a nők előtt. Nagyon sok zsidó nő tanult a kolozsvári orvosin, ez is az egyetem nyitottságát és toleranciáját mutatja... Két magányos embert kellett találnom, akik a világháború után szembesülnek az érzelmeikkel, és idő kell hozzá, hogy megértsék a történteket. A hazavesztéssel a férfinak van nagyobb traumája, a nő elfogadja, hogy ez van, élni kell. Annyira féltem leírni a T-szindrómát, el is küldtem egy író-pszichiáternek ezt a fejezetet, és ő azt válaszolta, hogy nem hallott róla, de lehetséges. Mai szemmel próbáltam ezt a fájdalmat érzékeltetni, mert Trianon a magyar irodalomból eléggé hiányzik, legalábbis ami van, az a Wass Albert-féle revizionista szemlélet, de másképpen akartam ezt a veszteséget feldolgozni. Meg akartam mutatni, hogy mi fáj, hogy siránkozás nélkül lehessen gyászolni. Érdekelt, hogy ezt miképpen lehet. Ez egy mai szempont, hogy az ember megy Budapest felé, és érzi a sértődöttséget, amire bizonyos értelemben okunk is van, mert a politika mindig magára hagyta Erdélyt. Ez a sérelem egy alapvető erdélyi érzés, ezzel vagyunk többek is, kevesebbek is. A férfi, aki a sebészetbe is belekóstolt, azon tépelődik, hogy vajon a fejet is át lehet-e majd ültetni, működik-e feltárt szívvel a test. Ez a fejvesztés érződik ma is, hiszen megvannak a helyek, ahova a főszereplők visszavonultak – magánéletbe, hivatásba –, megvannak a hegyek, de hol a főváros? Az ember az elveszettségben is próbál élni, ragaszkodni ahhoz, ami jó – eszmékhez, hivatáshoz, társhoz –, és mindig a végeset akarjuk tudni, hogy mi van, de igazából nem látjuk át a történelmet. Ki hitte volna, hogy a diktatúra összeomlik 1989-ben, vagy hogy a szovjet kivonulás vértelenül zajlik le Magyarországon? Egy ember, aki éli az életét, nem feltétlenül van tudatában annak, hogy történelmet él. A történelem értelmezi és rendszerezi az eseményeket, de az irodalom nem oszt igazságkártyákat. Emberi történetekkel viszont közelebb tudja hozni a történelmet.
Demeter J. Ildikó, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. szeptember 27.
Kézzel írt történelem – Jókaitól a… jókedvig
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Pál-Antal Sándor levéltáros-történésszel
– Kezdjük egy pontosítással: ön rendes tagja vagy külső tagja a Magyar Tudományos Akadémiának?
– Az MTA-nak a külföldön élő magyar tudósok csak külső tagjai lehetnek, a rendes tagok Magyarországon élő magyar állampolgárok. Az Akadémiába a határon túli tudósokat is választják, akárcsak a rendes és levelező tagokat. Sokan összetévesztik a köztestületi tagokat a külső tagokkal, és azt hiszik, hogy azok is akadémikusok. Köztestületi tag lehet bárki, aki doktori fokozattal rendelkezik, a magyar tudományosságot műveli, és hivatalosan kéri a köztestületbe való felvételét. Elméletileg minden tudományos doktori fokozattal rendelkező magyar az MTA köztestületi tagja lehet, de akadémikus csak megválasztott. Erdélyben jelenleg 17 akadémiai külső tag él, köztestületi mintegy 800, ha nem több.
– És ki lehet levelezőtag?
– Csak magyarországi tudós.
– Karcfalván született, mégis Nagybányán és Csíkszeredában járt középiskolába.
– Elég hányatott gyermekkorom volt. Hadiárvaként nőttem fel. Miután anyám újból férjhez ment egy színesfémérc-kutató bányamérnökhöz, elég sűrűn változtattuk lakhelyünket, oda költöztünk, ahova a munkája szólította. Elemibe Csíkmadarason és Karcfalván jártam, az V-VIII. osztályt már a Nagyvárad melletti Élesden végeztem. A középiskolát Nagybányán kezdtem a műszaki-vegyészeti középiskolában, amit nem fejeztem be. Mivel azt 1955 elején átalakították inasiskolává, és közben nevelőapám is meghalt, otthagytam, és visszaköltöztünk Csíkmadarasra, ahol gazdálkodásból éltünk. Így még gyerekfejjel gazdálkodó lettem. A középiskolát magánúton folytattam a mostani Márton Áron Líceumban, amely akkor tízosztályos volt.
– Milyen volt a nagy múltú alma mater szellemisége, milyen emlékei vannak az akkori Csíkszeredáról?
– Mivel az utolsó év második felében engedélyezték a magántanulók óralátogatását, anélkül, hogy feleltettek volna, kerékpárral bejárogattam Csíkszeredába, ahol egy befogadó osztályra találtam (megjegyzem, nem voltam egyedüli magántanuló). Mint magántanuló, eléggé szegényes tarsollyal ballagtam, úgyhogy volt, amit az egyetemen bepótoljak. Mégis szeredai gimnazistává váltam, és a rövid ideig tartó és rendellenes gimnazista státusom ellenére az iskola neveltjének éreztem magam. Azóta is rendszerint részt veszek az érettségi találkozókon. Csíkszereda kisváros volt nagy múltú iskolával, ma már virágzó város, ahová otthonosan térek vissza, elég sűrűn, hiszen az egyik lányom is ott él.
– Következtek az egyetemi évek; miért választotta pont a történelmet?
– Gyermekkoromban rengeteg Jókai-könyvet olvastam, otthon megvolt a százkötetes "Jókai összes". Élvezettel faltam a történelmi regényeit. Bizonyosan neki is köszönhetem az erős vonzódást a történelem iránt. A sors mégis úgy hozta, hogy az egyetemre nem a történelemre, hanem a közgazdasági szakra felvételiztem, ahol az első évet el is végeztem, de a másodévet már a történelmen folytattam.
– ’63-ban végzett, s első, de mondhatom azt is, hogy utolsó munkahely-állomása a marosvásárhelyi levéltár volt…
– Talán azzal kezdeném, hogy már másodéven ismeretséget kötöttem az oklevelekkel, és jó paleográfusnak (régiírás-kiolvasónak) bizonyultam. Harmadév után a nyári praktika idején a brassói levéltárban egyedüli diák voltam, aki régi iratokat elolvasott és cédulázott. Úgyhogy már akkor megbarátkoztam a levéltárral. Ötödév végén a bukaresti Állami Levéltár fiatal levéltárosokat verbuvált a történelem, jog és román nyelv szakot végzők soraiból. Ekkor többet is kiválasztottak a jelentkezők közül, majd jött a háttérkivizsgálás, és mivel a levéltár a Belügyminisztériumhoz tartozott, elég alapos átvilágításon estünk át. Nagyon megrostálták a jelentkezőket. A jelölt nem lehetett a volt kizsákmányoló osztályok sarja, nem lehetett külföldön élő vagy büntetett előéletű rokona, szülei nem lehettek volt történelmi pártok tagjai stb. Nekem nagy szerencsém volt, mivel a szülőfalumban lefolytatott helyszíni kutakodás során a káderes tolmácsa, a marosvásárhelyi levéltárban dolgozó egyik leendő kolléganő a védelmemre kelt. (Mikor azt mondták, hogy kizsákmányolók voltak a szüleim, ő kizsákmányoltakat közvetített, pedig akkor még nem is ismert. Az illető hölgy később átment a tanügybe, ma is Marosvásárhelyen él.)
– Egyedüli magyarként került a levéltárhoz?
– Az évfolyamunkról ketten lettünk levéltárosok, Molnár János a gyulafehérvári levéltárba került, én Marosvásárhelyre. A kollégám és akkor végzős román társaink többsége egypár év múlva otthagyta a levéltárat. Nagyon kevesen tudtak ebbe a szakmába beilleszkedni.
– Mi a véleménye, miért vettek fel akkor két magyar fiatalt a levéltárhoz?
– Ez országos szinten nem sok. Szükség volt a nagy mennyiségű magyar nyelvű levéltári anyagot feldolgozni tudó szakemberekre. Kézzelfogható, hogy erre a legmegfelelőbbek az iratok nyelvét ismerő magyar anyanyelvűek voltak. Amikor végeztem, éppen akkor nyitott Bukarest e téren. Később, a ’70-es években változott a káderpolitika, egy idő után már csak magyarul tudó vagy vegyes családból származókat vettek fel. Így az ezredfordulóra a levéltárakból "kifogytak" a magyar levéltárosok. Én voltam az utolsó. (Erről cikkezett is annak idején Bölöni Domokos.) A változás után, 2006–2008-tól egypár erdélyi levéltárban ismét dolgozik egy-egy magyar levéltáros.
– A ’89-es változás után egymás után jelentek meg az Ön művei. Ez azt jelenti, hogy a "nyersanyagot" már korábban kibányászta, csak a megfelelő pillanatra várt, amikor ez megjelenhet nyomtatásban?
– Nem mondom, hogy nem gyűjtögettem. Volt egypár témám, amihez anyagot jegyzetelgettem, hogy majd nyugdíjas koromban felhasználom kedvenc témáim megírásához, de az nem jelentett anyaghalmozást. Miután ’90-ben, 50 éves koromban elhárultak a szellemi kibontakozás előtti akadályok, ki is használtam a kínálkozó lehetőségeket. Addig is publikálgattam román nyelven (magyarul inkább rövid történelmi cikkeket közöltem a napilapokban, főként a Vörös Zászlóban), most viszont megadatott az anyanyelven való publikálás lehetősége, ami nagy könnyebbséget jelentett. De a lényeg nem az volt, hogy volt-e előre kijegyzetelt anyagom, hogy tele volt-e a fiókom? Hanem az, hogy tudtam, mit és hol keressek. Ezt a tapasztalatot kamatoztattam más levéltárakban is. Aki nem tudja, hogy a számára szükséges forrás hol található, az rengeteg időt elpazarol, amíg megtalálja. Mondjam úgy: én ezt az időt megspóroltam. És ez sokat segített abban, hogy többet szenteljek az írásra.
– Első kötete, ami megjelent ’90 után, Backamadaras falutörténete volt. Azelőtt nem nézték jó szemmel, ha ősi székely falvainkról, 600-700 éves településekről közöltek helytörténeti anyagot?
– Valójában nem ez volt az első terjedelmesebb írásom, hiszen a Politikai Könyvkiadó Testamentum sorozatában 1984-ben már kiadás előtt állt egy székely történelemmel kapcsolatos, Szabó Miklóssal közösen írt munkánk, de azt cenzúrai jóváhagyás után a nyomdából visszavonták. Úgy járt a mi munkánk is, mint az Erdélyi szótörténeti tár, a Romániai magyar irodalmi lexikon, a Népismereti dolgozatok és más magyar kiadványok. A Backamadaras ’92-ben jelent meg; egy gyorsmunkáról van szó, amely fél év alatt készült el a község okleveles említésének 650. évfordulójára. Egy lelkes munkacsoport munkája volt, amelyet én vezettem, a kötetet szerkesztettem, és a történelmi részt is én írtam. Falutörténetről lévén szó, adatokat elsősorban a helyszínen kellett összegyűjteni, amit a helyi szerzőtársak végeztek. A történeti részt viszont, amelyhez levéltári kutatás kellett, rám hárult. És hogy feleljek a kérdés második felére is, ’90 előtt nem az volt a gond, hogy az ilyen témájú írásokat nem nézték jó szemmel, hanem kicenzúrázták azokat, nem adtak kiadási engedélyt rájuk.
– 1997-ben jelent meg a Mentornál A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára, amit Vigh Károllyal közösen írtak.
– Tévedés, ezt egyedül írtam. Vigh Károly marosvásárhelyi származású kolozsvári könyvtároshoz annyiban kapcsolódik a kérdés, hogy én fejeztem be és adattam ki a Marosvásárhely helyneveit tartalmazó, még 1939-ben készült kéziratát, amelynek a kiegészítéséhez halála előtt hozzáfogott, de befejezni már nem tudta. Ezt a kiegészítést Marosvásárhelyen kezdte, és Svédországban, az egyik leányánál folytatta. Halála után a félbeszakadt munka az Országos Széchényi Könyvtárba került. Én, ismerve a fiát, megkérdeztem, tudja-e, hogy édesapja utolsó óhaja a kézirat véglegesítése és alkalomadtán való kiadása volt? Erre ő felkért a munka befejezésére, vállalva a kiadási költségeket. Ezután széles körű levéltári kutatást végeztem, és kiegészítettem a kéziratot, a kötet Csíkszeredában jelent meg. Ez alkalommal összegyűjtöttem Marosvásárhely régi utcaneveit is, és kiegészítve a 20. századi utcanévadatokkal, megszületett az önálló utcanév-történeti munka. Úgy érzem, hogy ezzel kielégítettem egy valós szükségletet, hiszen ma is kapok visszajelzéseket annak hasznosságáról.
– És a Kádár Zsomborral írt közös kötet?…
– Kádár Zsombor erdőmérnök jó barátom volt, tizenvalahány könyve jelent meg, inkább szótárakkal foglalkozott. Egyszer elhozott hozzám egy 1100 oldalas erdészettörténeti kéziratot. Hónapokig olvastam, észrevételeztem. Abban a formában nem tudta kiadni, s akkor ajánlottam én is, más is, hogy bontsa bizonyos témákra. Lett is abból három kötet, de egy része még mindig értékesítetlen maradt. Amikor 75 éves volt, felkeresett, s azt mondta: te, Sanyi, én már letettem a plajbászt, megkérlek, ebből fabrikálj egy könyvet. Kivettem az egészből a még használható részeket, és kiegészítettem levéltári adatokkal. Így lett belőle a közös erdészettörténeti kronológia.
– 1995-ben új beosztást kap: levéltári szakértő. Mit jelent ez?
– Magas képzettségű levéltárost. Azelőtt főlevéltáros voltam.
– Nyilván régóta ismeri a VI-VII. osztályban használatos A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai c. tankönyvet. Mi a véleménye, fontos az, ha már a gimnáziumban elkezdődik a magyarság múltjának ismerete és oktatása?
– Ismerem mind a két szerzőt. Rátermettségüket nem vonom kétségbe. Tankönyvükre nagy szükség volt, de úgy vagyunk vele, mint általában minden újdonsággal. Rendkívül jó, fontos, de nem szabad ezen a szinten megállni. Ezt jobbítani lehet, és kell! Közben, ugye, megjelent A székelység története. Ezt sikerültebbnek tartom. Nekünk, kisebbségieknek, akik szervezett körülmények között eddig nem tanultuk múltunk történetét, most már van lehetőség erre, és rendkívül nagy szükség is van, hiszen ha nem ismerjük múltunkat, gyökértelenekké válunk. Az ilyen tankönyvek ne csak az iskolásoknak készüljenek, hanem a szülőknek is. Hiszen ismerethiány-pótlóak. A múltismeret tanulását pedig minél korábban meg kell kezdeni. A kisebb iskolásoknál főként az eseményekre összpontosítva, mert arra fogékonyabbak, a nagyobbaknak, a középiskolásoknak már magyarázó szöveggel is ellátva. Fontos, hogy megértsük, mi miért történt. Ha nem ismered fel a hátteret, a kiváltó okokat, a levegőben tapogatózol. Ezért is szükséges a jó tankönyv.
– Lát-e esélyt arra, hogy egyszer a román és a magyar történészek leülnek egy asztalhoz, s ŐSZINTÉN, a tények tudatában írják meg Erdély történelmét, s azt tanítják majd mind a magyar, mind a román osztályokban?
– Jelen pillanatban erre nincs esély! Túl szerény és vékony az a román történészréteg, amely hajlandó lenne a múltra vonatkozólag, a magyar történészekkel karöltve, egy pártatlan Erdély-történetet írni. Például Kolozsváron és Bukarestben is van néhány történész, akik jól ismerik az erdélyi múltat, de az ő tevékenységük még nem hozott áttörést. Ehhez a politikum szemléletváltozása szükséges. De a kérdés megoldása azért is nehéz, mert mindenik népcsoportnak – egymás mellett élve is – megvan a maga történelme, amelynek a megírását szinte lehetetlen úgy összehangolni, hogy azzal mindkét fél elégedett legyen. Gondolok itt elsősorban a kontinuitáselméletre, az 1848-as forradalomra és egyéb eseményekre. Ebben a kérdésben valamelyes előrehaladást a közös kerekasztal-megbeszélések hozhatnak.
– Egy fiatal, jól képzett, aktív levéltárosnak, László Mártonnak adta át a széket, akinek külön erénye, hogy sokat publikál, kutatási területe a közelmúlt. Mire kellene fókuszáljon a következő időszakban, hogy apadjanak a "fehér foltok"?
– A levéltárost a kutatók a szó jóhiszemű értelmezésében szolgának tekintik. És valóban, egyik feladata a forrásanyaghoz való hozzáférés elősegítése. Ez azonban nem lehet azonos a kutató munkájának az elvégzésével, még a szükséges dokumentáció kikeresésével sem. A levéltáros feladata a levéltári anyagok rendezése, nyilvántartásba vétele, és – ha szükséges – a nyilvántartások használatához való tájékoztatás nyújtása. De a levéltáros ne elégedjen meg a hivatali feladatok elvégzésével, hanem legyen kutató is, ahogy teszi azt a fentebb említett utódom, és számos kollégája, Berekméri Róbert és Barabás Kisanna marosvásárhelyi egyházi levéltárosok, Bicsok Zoltán csíkszeredai kolléga és mások. Nagy szükség van a kutatómunkába való bekapcsolódásukra, hiszen rengeteg a feltárnivaló. Bármelyik korszakot vesszük, sok a fehér folt. És a levéltáros ott él a forrás tövében. Ajánlom, merítsen minél többet belőle.
– Min dolgozik jelenleg?
– Nemcsak kutatok, nemcsak írok, más teendőim is vannak. És ezek olyan vállalások, kötelezettségek, amelyeket nem illik visszautasítani. Jelenleg egy nagy kézirat lektorálását végzem, amelyet már egy hónapja nyaggatok, mert nehéz anyagnak bizonyult.
– Miről van szó?
– Benkő József 1778-ban kiadott Transilvania Generalisa, Erdély leírása. A latinul írt többkötetes mű fordítása már régebb elkészült, kiadását pedig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vállalta. Az ottani munkatársak alapos szerkesztői munkát végeztek, nagyon sok magyarázó szöveggel, és felkértek annak történelmi szempontból való lektorálására. Nem könnyű munka, mert a mai olvasó számára is jól érthetővé kell tenni.
– És mi következik ezután?
– Év végére be kell fejezzem a Magyar Országos Levéltár "fondjegyzéknek" hívott nyilvántartása román nyelvre fordítását. Ez egy kétkötetes munka, a román–magyar levéltári egyezmény része, s mivel kevés a két nyelvet egyaránt jól ismerő szakember, engem kértek fel erre. Nem utasíthattam vissza, hiszen eddig is jól együttműködtünk. Ugyancsak év végéig kell összeállítanom a Bernády György életéről és tevékenységéről szóló kéziratot, amelynek a szerkesztését elvállaltam. Ezután jönne – jövő tavaszra – a Bodor Péter életéről régebb beígért kötetem. A Román Televízió bukaresti magyar adásában Miholcsa Gyuláék egy 80 perces filmet készítettek róla, amelyhez a dokumentációt én nyújtottam. Miután nagyon sok időt áldoztam a székely ezermester életére vonatkozó, nehezen hozzáférhető, szétszórt források összegyűjtésére, ideje befejeznem ezt a témát. Végül – igaz, hogy ez már nem a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre – most már biztosan közölhetem, hogy szeptember 26-án lesz a legújabb könyvem bemutatója a Bernády Házban (tegnap volt – sz.m.). Címe: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek. A Mentor Kiadó adta ki, a nyomdai munkákat a csíkszeredai Gutenberg nyomda végezte.
– Mit tartalmaz a kötet?
– Amint a címből is kiderül, a székely történelmi szimbólumok egyik nagy családjának a történetét. A székelyföldi pecséthasználat történetét, a használt címerek és egyéb jelképek leírását, valamint egy nagy albumot színes fotókkal. Nagyon nehéz munka volt, az anyag összegyűjtése rengeteg időmbe került. De megérte. Egy évek óta tartó kutatómunka összefoglalója, egy átfogó szintézis.
– Nyilván ezt a nagy munkát el sem lehetne képzelni számítógép nélkül…
– 20 éve használom a számítógépet, enélkül nem tudnék élni. Úgy vágtam neki, hogy nem jártam kurzusra, hanem vettem egy oktatófüzetet, ennek segítségével összeállítottam a Vígh-féle kötetet. Rengeteget bosszankodtam, mert az elején sokat bakiztam, de sikerült "megszelídítenem" ezt a csodálatos találmányt. Nem egyedül, hanem harmadik osztályos unokám s egy ötödikes barátja segítségével. Azóta nélkülözhetetlen munkaeszközöm.
– Igaz az, hogy humor nélkül nem tudnánk legyőzni az élet szomorú oldalát?
– Ha magadra mosolyt erőltetsz, megváltozik a közérzeted. Légy jókedvű, ha nehezedre esik is, és mosolyogj! Könnyebben felvidulsz, tapasztalatból tudom. Rájöttem, hogy összejöveteleken, előadás közben a könnyed hangvétel feloldja a hangulatot. Egy könnyed bevezető után a hallgatóság is jobban odafigyel.
– Díjak, elismerések? Kérem, említsen meg néhányat!
– A kapott díjak két csoportra oszlanak, a levéltári szakmával kapcsolatosakra, és a tudományos munkámat méltatókra. A levéltárosi tevékenységemre vonatkozóak közül kiemelném a Pauler Gyula-díjat és a Széchényi Ferenc-díjat, a történészi munkásságomra vonatkozóak közül az akadémiai Arany János Érmet, de fontos számomra a Gr. Mikó Imre-emléklap és a Gábor Áron- díj is.
Székely Ferenc, Népújság (Marosvásárhely)
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Pál-Antal Sándor levéltáros-történésszel
– Kezdjük egy pontosítással: ön rendes tagja vagy külső tagja a Magyar Tudományos Akadémiának?
– Az MTA-nak a külföldön élő magyar tudósok csak külső tagjai lehetnek, a rendes tagok Magyarországon élő magyar állampolgárok. Az Akadémiába a határon túli tudósokat is választják, akárcsak a rendes és levelező tagokat. Sokan összetévesztik a köztestületi tagokat a külső tagokkal, és azt hiszik, hogy azok is akadémikusok. Köztestületi tag lehet bárki, aki doktori fokozattal rendelkezik, a magyar tudományosságot műveli, és hivatalosan kéri a köztestületbe való felvételét. Elméletileg minden tudományos doktori fokozattal rendelkező magyar az MTA köztestületi tagja lehet, de akadémikus csak megválasztott. Erdélyben jelenleg 17 akadémiai külső tag él, köztestületi mintegy 800, ha nem több.
– És ki lehet levelezőtag?
– Csak magyarországi tudós.
– Karcfalván született, mégis Nagybányán és Csíkszeredában járt középiskolába.
– Elég hányatott gyermekkorom volt. Hadiárvaként nőttem fel. Miután anyám újból férjhez ment egy színesfémérc-kutató bányamérnökhöz, elég sűrűn változtattuk lakhelyünket, oda költöztünk, ahova a munkája szólította. Elemibe Csíkmadarason és Karcfalván jártam, az V-VIII. osztályt már a Nagyvárad melletti Élesden végeztem. A középiskolát Nagybányán kezdtem a műszaki-vegyészeti középiskolában, amit nem fejeztem be. Mivel azt 1955 elején átalakították inasiskolává, és közben nevelőapám is meghalt, otthagytam, és visszaköltöztünk Csíkmadarasra, ahol gazdálkodásból éltünk. Így még gyerekfejjel gazdálkodó lettem. A középiskolát magánúton folytattam a mostani Márton Áron Líceumban, amely akkor tízosztályos volt.
– Milyen volt a nagy múltú alma mater szellemisége, milyen emlékei vannak az akkori Csíkszeredáról?
– Mivel az utolsó év második felében engedélyezték a magántanulók óralátogatását, anélkül, hogy feleltettek volna, kerékpárral bejárogattam Csíkszeredába, ahol egy befogadó osztályra találtam (megjegyzem, nem voltam egyedüli magántanuló). Mint magántanuló, eléggé szegényes tarsollyal ballagtam, úgyhogy volt, amit az egyetemen bepótoljak. Mégis szeredai gimnazistává váltam, és a rövid ideig tartó és rendellenes gimnazista státusom ellenére az iskola neveltjének éreztem magam. Azóta is rendszerint részt veszek az érettségi találkozókon. Csíkszereda kisváros volt nagy múltú iskolával, ma már virágzó város, ahová otthonosan térek vissza, elég sűrűn, hiszen az egyik lányom is ott él.
– Következtek az egyetemi évek; miért választotta pont a történelmet?
– Gyermekkoromban rengeteg Jókai-könyvet olvastam, otthon megvolt a százkötetes "Jókai összes". Élvezettel faltam a történelmi regényeit. Bizonyosan neki is köszönhetem az erős vonzódást a történelem iránt. A sors mégis úgy hozta, hogy az egyetemre nem a történelemre, hanem a közgazdasági szakra felvételiztem, ahol az első évet el is végeztem, de a másodévet már a történelmen folytattam.
– ’63-ban végzett, s első, de mondhatom azt is, hogy utolsó munkahely-állomása a marosvásárhelyi levéltár volt…
– Talán azzal kezdeném, hogy már másodéven ismeretséget kötöttem az oklevelekkel, és jó paleográfusnak (régiírás-kiolvasónak) bizonyultam. Harmadév után a nyári praktika idején a brassói levéltárban egyedüli diák voltam, aki régi iratokat elolvasott és cédulázott. Úgyhogy már akkor megbarátkoztam a levéltárral. Ötödév végén a bukaresti Állami Levéltár fiatal levéltárosokat verbuvált a történelem, jog és román nyelv szakot végzők soraiból. Ekkor többet is kiválasztottak a jelentkezők közül, majd jött a háttérkivizsgálás, és mivel a levéltár a Belügyminisztériumhoz tartozott, elég alapos átvilágításon estünk át. Nagyon megrostálták a jelentkezőket. A jelölt nem lehetett a volt kizsákmányoló osztályok sarja, nem lehetett külföldön élő vagy büntetett előéletű rokona, szülei nem lehettek volt történelmi pártok tagjai stb. Nekem nagy szerencsém volt, mivel a szülőfalumban lefolytatott helyszíni kutakodás során a káderes tolmácsa, a marosvásárhelyi levéltárban dolgozó egyik leendő kolléganő a védelmemre kelt. (Mikor azt mondták, hogy kizsákmányolók voltak a szüleim, ő kizsákmányoltakat közvetített, pedig akkor még nem is ismert. Az illető hölgy később átment a tanügybe, ma is Marosvásárhelyen él.)
– Egyedüli magyarként került a levéltárhoz?
– Az évfolyamunkról ketten lettünk levéltárosok, Molnár János a gyulafehérvári levéltárba került, én Marosvásárhelyre. A kollégám és akkor végzős román társaink többsége egypár év múlva otthagyta a levéltárat. Nagyon kevesen tudtak ebbe a szakmába beilleszkedni.
– Mi a véleménye, miért vettek fel akkor két magyar fiatalt a levéltárhoz?
– Ez országos szinten nem sok. Szükség volt a nagy mennyiségű magyar nyelvű levéltári anyagot feldolgozni tudó szakemberekre. Kézzelfogható, hogy erre a legmegfelelőbbek az iratok nyelvét ismerő magyar anyanyelvűek voltak. Amikor végeztem, éppen akkor nyitott Bukarest e téren. Később, a ’70-es években változott a káderpolitika, egy idő után már csak magyarul tudó vagy vegyes családból származókat vettek fel. Így az ezredfordulóra a levéltárakból "kifogytak" a magyar levéltárosok. Én voltam az utolsó. (Erről cikkezett is annak idején Bölöni Domokos.) A változás után, 2006–2008-tól egypár erdélyi levéltárban ismét dolgozik egy-egy magyar levéltáros.
– A ’89-es változás után egymás után jelentek meg az Ön művei. Ez azt jelenti, hogy a "nyersanyagot" már korábban kibányászta, csak a megfelelő pillanatra várt, amikor ez megjelenhet nyomtatásban?
– Nem mondom, hogy nem gyűjtögettem. Volt egypár témám, amihez anyagot jegyzetelgettem, hogy majd nyugdíjas koromban felhasználom kedvenc témáim megírásához, de az nem jelentett anyaghalmozást. Miután ’90-ben, 50 éves koromban elhárultak a szellemi kibontakozás előtti akadályok, ki is használtam a kínálkozó lehetőségeket. Addig is publikálgattam román nyelven (magyarul inkább rövid történelmi cikkeket közöltem a napilapokban, főként a Vörös Zászlóban), most viszont megadatott az anyanyelven való publikálás lehetősége, ami nagy könnyebbséget jelentett. De a lényeg nem az volt, hogy volt-e előre kijegyzetelt anyagom, hogy tele volt-e a fiókom? Hanem az, hogy tudtam, mit és hol keressek. Ezt a tapasztalatot kamatoztattam más levéltárakban is. Aki nem tudja, hogy a számára szükséges forrás hol található, az rengeteg időt elpazarol, amíg megtalálja. Mondjam úgy: én ezt az időt megspóroltam. És ez sokat segített abban, hogy többet szenteljek az írásra.
– Első kötete, ami megjelent ’90 után, Backamadaras falutörténete volt. Azelőtt nem nézték jó szemmel, ha ősi székely falvainkról, 600-700 éves településekről közöltek helytörténeti anyagot?
– Valójában nem ez volt az első terjedelmesebb írásom, hiszen a Politikai Könyvkiadó Testamentum sorozatában 1984-ben már kiadás előtt állt egy székely történelemmel kapcsolatos, Szabó Miklóssal közösen írt munkánk, de azt cenzúrai jóváhagyás után a nyomdából visszavonták. Úgy járt a mi munkánk is, mint az Erdélyi szótörténeti tár, a Romániai magyar irodalmi lexikon, a Népismereti dolgozatok és más magyar kiadványok. A Backamadaras ’92-ben jelent meg; egy gyorsmunkáról van szó, amely fél év alatt készült el a község okleveles említésének 650. évfordulójára. Egy lelkes munkacsoport munkája volt, amelyet én vezettem, a kötetet szerkesztettem, és a történelmi részt is én írtam. Falutörténetről lévén szó, adatokat elsősorban a helyszínen kellett összegyűjteni, amit a helyi szerzőtársak végeztek. A történeti részt viszont, amelyhez levéltári kutatás kellett, rám hárult. És hogy feleljek a kérdés második felére is, ’90 előtt nem az volt a gond, hogy az ilyen témájú írásokat nem nézték jó szemmel, hanem kicenzúrázták azokat, nem adtak kiadási engedélyt rájuk.
– 1997-ben jelent meg a Mentornál A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára, amit Vigh Károllyal közösen írtak.
– Tévedés, ezt egyedül írtam. Vigh Károly marosvásárhelyi származású kolozsvári könyvtároshoz annyiban kapcsolódik a kérdés, hogy én fejeztem be és adattam ki a Marosvásárhely helyneveit tartalmazó, még 1939-ben készült kéziratát, amelynek a kiegészítéséhez halála előtt hozzáfogott, de befejezni már nem tudta. Ezt a kiegészítést Marosvásárhelyen kezdte, és Svédországban, az egyik leányánál folytatta. Halála után a félbeszakadt munka az Országos Széchényi Könyvtárba került. Én, ismerve a fiát, megkérdeztem, tudja-e, hogy édesapja utolsó óhaja a kézirat véglegesítése és alkalomadtán való kiadása volt? Erre ő felkért a munka befejezésére, vállalva a kiadási költségeket. Ezután széles körű levéltári kutatást végeztem, és kiegészítettem a kéziratot, a kötet Csíkszeredában jelent meg. Ez alkalommal összegyűjtöttem Marosvásárhely régi utcaneveit is, és kiegészítve a 20. századi utcanévadatokkal, megszületett az önálló utcanév-történeti munka. Úgy érzem, hogy ezzel kielégítettem egy valós szükségletet, hiszen ma is kapok visszajelzéseket annak hasznosságáról.
– És a Kádár Zsomborral írt közös kötet?…
– Kádár Zsombor erdőmérnök jó barátom volt, tizenvalahány könyve jelent meg, inkább szótárakkal foglalkozott. Egyszer elhozott hozzám egy 1100 oldalas erdészettörténeti kéziratot. Hónapokig olvastam, észrevételeztem. Abban a formában nem tudta kiadni, s akkor ajánlottam én is, más is, hogy bontsa bizonyos témákra. Lett is abból három kötet, de egy része még mindig értékesítetlen maradt. Amikor 75 éves volt, felkeresett, s azt mondta: te, Sanyi, én már letettem a plajbászt, megkérlek, ebből fabrikálj egy könyvet. Kivettem az egészből a még használható részeket, és kiegészítettem levéltári adatokkal. Így lett belőle a közös erdészettörténeti kronológia.
– 1995-ben új beosztást kap: levéltári szakértő. Mit jelent ez?
– Magas képzettségű levéltárost. Azelőtt főlevéltáros voltam.
– Nyilván régóta ismeri a VI-VII. osztályban használatos A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai c. tankönyvet. Mi a véleménye, fontos az, ha már a gimnáziumban elkezdődik a magyarság múltjának ismerete és oktatása?
– Ismerem mind a két szerzőt. Rátermettségüket nem vonom kétségbe. Tankönyvükre nagy szükség volt, de úgy vagyunk vele, mint általában minden újdonsággal. Rendkívül jó, fontos, de nem szabad ezen a szinten megállni. Ezt jobbítani lehet, és kell! Közben, ugye, megjelent A székelység története. Ezt sikerültebbnek tartom. Nekünk, kisebbségieknek, akik szervezett körülmények között eddig nem tanultuk múltunk történetét, most már van lehetőség erre, és rendkívül nagy szükség is van, hiszen ha nem ismerjük múltunkat, gyökértelenekké válunk. Az ilyen tankönyvek ne csak az iskolásoknak készüljenek, hanem a szülőknek is. Hiszen ismerethiány-pótlóak. A múltismeret tanulását pedig minél korábban meg kell kezdeni. A kisebb iskolásoknál főként az eseményekre összpontosítva, mert arra fogékonyabbak, a nagyobbaknak, a középiskolásoknak már magyarázó szöveggel is ellátva. Fontos, hogy megértsük, mi miért történt. Ha nem ismered fel a hátteret, a kiváltó okokat, a levegőben tapogatózol. Ezért is szükséges a jó tankönyv.
– Lát-e esélyt arra, hogy egyszer a román és a magyar történészek leülnek egy asztalhoz, s ŐSZINTÉN, a tények tudatában írják meg Erdély történelmét, s azt tanítják majd mind a magyar, mind a román osztályokban?
– Jelen pillanatban erre nincs esély! Túl szerény és vékony az a román történészréteg, amely hajlandó lenne a múltra vonatkozólag, a magyar történészekkel karöltve, egy pártatlan Erdély-történetet írni. Például Kolozsváron és Bukarestben is van néhány történész, akik jól ismerik az erdélyi múltat, de az ő tevékenységük még nem hozott áttörést. Ehhez a politikum szemléletváltozása szükséges. De a kérdés megoldása azért is nehéz, mert mindenik népcsoportnak – egymás mellett élve is – megvan a maga történelme, amelynek a megírását szinte lehetetlen úgy összehangolni, hogy azzal mindkét fél elégedett legyen. Gondolok itt elsősorban a kontinuitáselméletre, az 1848-as forradalomra és egyéb eseményekre. Ebben a kérdésben valamelyes előrehaladást a közös kerekasztal-megbeszélések hozhatnak.
– Egy fiatal, jól képzett, aktív levéltárosnak, László Mártonnak adta át a széket, akinek külön erénye, hogy sokat publikál, kutatási területe a közelmúlt. Mire kellene fókuszáljon a következő időszakban, hogy apadjanak a "fehér foltok"?
– A levéltárost a kutatók a szó jóhiszemű értelmezésében szolgának tekintik. És valóban, egyik feladata a forrásanyaghoz való hozzáférés elősegítése. Ez azonban nem lehet azonos a kutató munkájának az elvégzésével, még a szükséges dokumentáció kikeresésével sem. A levéltáros feladata a levéltári anyagok rendezése, nyilvántartásba vétele, és – ha szükséges – a nyilvántartások használatához való tájékoztatás nyújtása. De a levéltáros ne elégedjen meg a hivatali feladatok elvégzésével, hanem legyen kutató is, ahogy teszi azt a fentebb említett utódom, és számos kollégája, Berekméri Róbert és Barabás Kisanna marosvásárhelyi egyházi levéltárosok, Bicsok Zoltán csíkszeredai kolléga és mások. Nagy szükség van a kutatómunkába való bekapcsolódásukra, hiszen rengeteg a feltárnivaló. Bármelyik korszakot vesszük, sok a fehér folt. És a levéltáros ott él a forrás tövében. Ajánlom, merítsen minél többet belőle.
– Min dolgozik jelenleg?
– Nemcsak kutatok, nemcsak írok, más teendőim is vannak. És ezek olyan vállalások, kötelezettségek, amelyeket nem illik visszautasítani. Jelenleg egy nagy kézirat lektorálását végzem, amelyet már egy hónapja nyaggatok, mert nehéz anyagnak bizonyult.
– Miről van szó?
– Benkő József 1778-ban kiadott Transilvania Generalisa, Erdély leírása. A latinul írt többkötetes mű fordítása már régebb elkészült, kiadását pedig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vállalta. Az ottani munkatársak alapos szerkesztői munkát végeztek, nagyon sok magyarázó szöveggel, és felkértek annak történelmi szempontból való lektorálására. Nem könnyű munka, mert a mai olvasó számára is jól érthetővé kell tenni.
– És mi következik ezután?
– Év végére be kell fejezzem a Magyar Országos Levéltár "fondjegyzéknek" hívott nyilvántartása román nyelvre fordítását. Ez egy kétkötetes munka, a román–magyar levéltári egyezmény része, s mivel kevés a két nyelvet egyaránt jól ismerő szakember, engem kértek fel erre. Nem utasíthattam vissza, hiszen eddig is jól együttműködtünk. Ugyancsak év végéig kell összeállítanom a Bernády György életéről és tevékenységéről szóló kéziratot, amelynek a szerkesztését elvállaltam. Ezután jönne – jövő tavaszra – a Bodor Péter életéről régebb beígért kötetem. A Román Televízió bukaresti magyar adásában Miholcsa Gyuláék egy 80 perces filmet készítettek róla, amelyhez a dokumentációt én nyújtottam. Miután nagyon sok időt áldoztam a székely ezermester életére vonatkozó, nehezen hozzáférhető, szétszórt források összegyűjtésére, ideje befejeznem ezt a témát. Végül – igaz, hogy ez már nem a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre – most már biztosan közölhetem, hogy szeptember 26-án lesz a legújabb könyvem bemutatója a Bernády Házban (tegnap volt – sz.m.). Címe: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek. A Mentor Kiadó adta ki, a nyomdai munkákat a csíkszeredai Gutenberg nyomda végezte.
– Mit tartalmaz a kötet?
– Amint a címből is kiderül, a székely történelmi szimbólumok egyik nagy családjának a történetét. A székelyföldi pecséthasználat történetét, a használt címerek és egyéb jelképek leírását, valamint egy nagy albumot színes fotókkal. Nagyon nehéz munka volt, az anyag összegyűjtése rengeteg időmbe került. De megérte. Egy évek óta tartó kutatómunka összefoglalója, egy átfogó szintézis.
– Nyilván ezt a nagy munkát el sem lehetne képzelni számítógép nélkül…
– 20 éve használom a számítógépet, enélkül nem tudnék élni. Úgy vágtam neki, hogy nem jártam kurzusra, hanem vettem egy oktatófüzetet, ennek segítségével összeállítottam a Vígh-féle kötetet. Rengeteget bosszankodtam, mert az elején sokat bakiztam, de sikerült "megszelídítenem" ezt a csodálatos találmányt. Nem egyedül, hanem harmadik osztályos unokám s egy ötödikes barátja segítségével. Azóta nélkülözhetetlen munkaeszközöm.
– Igaz az, hogy humor nélkül nem tudnánk legyőzni az élet szomorú oldalát?
– Ha magadra mosolyt erőltetsz, megváltozik a közérzeted. Légy jókedvű, ha nehezedre esik is, és mosolyogj! Könnyebben felvidulsz, tapasztalatból tudom. Rájöttem, hogy összejöveteleken, előadás közben a könnyed hangvétel feloldja a hangulatot. Egy könnyed bevezető után a hallgatóság is jobban odafigyel.
– Díjak, elismerések? Kérem, említsen meg néhányat!
– A kapott díjak két csoportra oszlanak, a levéltári szakmával kapcsolatosakra, és a tudományos munkámat méltatókra. A levéltárosi tevékenységemre vonatkozóak közül kiemelném a Pauler Gyula-díjat és a Széchényi Ferenc-díjat, a történészi munkásságomra vonatkozóak közül az akadémiai Arany János Érmet, de fontos számomra a Gr. Mikó Imre-emléklap és a Gábor Áron- díj is.
Székely Ferenc, Népújság (Marosvásárhely)
2014. szeptember 27.
Vártörténet
Most kaptam kézhez A nagyváradi vár építészettörténete című kiadványt. A Partiumi füzetek sorozatban a 78. számot viselő tanulmánykötet Péter I. Zoltán váradi publicista helytörténész munkája. Száz oldal a vár építésének fázisairól a 11. századtól a most folyó restaurálási munkálatokig. Bástyák, védőfalak, épületek építésének, erősítésének, átépítésének fázisai. Vártörténettel, építészettel foglalkozónak, a téma iránt érdeklődőnek alapvető százoldalas tanulmány, a megfelelő illusztrációval kiegészítve.
A helytörténész a Maros partján felsóhajt: ha nekünk is lenne egy ilyen kiadványunk. Mert… Az aradi várról, illetve várakról a Zrinyi Kiadó jelentetett meg egy könyvet immár több mint másfél évtizede. Nem egészen az, amire a címéből következtetni lehetne, ugyanis teljes időszakok hiányoznak a 18. századi vártörténetből. És hiányzik a jelenlegi vár felépítésének teljes leírása, csak az 1848–49-es események tárgyalása elfogadható. Mindez magyar nyelven. A román érdeklődő még ezt sem kapja, egyetlen kiadvány sem foglalkozik a vár történetével.
A várban székelő román katonai egységnek létezik egy házimúzeuma. Az egység történetét illusztrálja, amit évente egyszer, a nyílt napon dagályosan magyaráz a tárlatvezető. Előadásában viszont szó sem esik magáról a várról, az 1919-ig itt székelő katonai egységről, a 33. császári és királyi gyalogezredről.
Vajon ki és mikor ír meg egy, a nagyváradihoz hasonló aradi vártörténetet? A román olvasóknak is!
Ujj János, Nyugati Jelen (Arad)
Most kaptam kézhez A nagyváradi vár építészettörténete című kiadványt. A Partiumi füzetek sorozatban a 78. számot viselő tanulmánykötet Péter I. Zoltán váradi publicista helytörténész munkája. Száz oldal a vár építésének fázisairól a 11. századtól a most folyó restaurálási munkálatokig. Bástyák, védőfalak, épületek építésének, erősítésének, átépítésének fázisai. Vártörténettel, építészettel foglalkozónak, a téma iránt érdeklődőnek alapvető százoldalas tanulmány, a megfelelő illusztrációval kiegészítve.
A helytörténész a Maros partján felsóhajt: ha nekünk is lenne egy ilyen kiadványunk. Mert… Az aradi várról, illetve várakról a Zrinyi Kiadó jelentetett meg egy könyvet immár több mint másfél évtizede. Nem egészen az, amire a címéből következtetni lehetne, ugyanis teljes időszakok hiányoznak a 18. századi vártörténetből. És hiányzik a jelenlegi vár felépítésének teljes leírása, csak az 1848–49-es események tárgyalása elfogadható. Mindez magyar nyelven. A román érdeklődő még ezt sem kapja, egyetlen kiadvány sem foglalkozik a vár történetével.
A várban székelő román katonai egységnek létezik egy házimúzeuma. Az egység történetét illusztrálja, amit évente egyszer, a nyílt napon dagályosan magyaráz a tárlatvezető. Előadásában viszont szó sem esik magáról a várról, az 1919-ig itt székelő katonai egységről, a 33. császári és királyi gyalogezredről.
Vajon ki és mikor ír meg egy, a nagyváradihoz hasonló aradi vártörténetet? A román olvasóknak is!
Ujj János, Nyugati Jelen (Arad)
2014. szeptember 27.
Emléktábla a Jelen Házban
Főhajtás Faludy György előtt
Faludy György (1910–2006) nagyon sokszor járt Erdélyben – mondta a költő Szőcs Géza (sok egyéb titulusát is fel lehetne sorolni, többek között a Magyar PEN-klub elnökségét – tudomásunk szerint mellesleg magyar PEN-klub elnök még sohasem járt Aradon), azt mondta tegnap egy interjúban: érthetetlennek tartja, miért nem idéződnek fel kellő súllyal ezek a rendkívüli alkalmak, Faludy erdélyi látogatásai a közemlékezetben, a szerkesztőségekben, szellemi műhelyekben, kávéházakban, kocsmaasztal mellett, egyetemek tanszékein, újságírók, írók, költők körében, miért jelentkezik ilyen (a látogatások nyújtotta intenzív élményhez viszonyítva) halvány leképeződésben Faludy Gyögy emléke. Mától egy tárgyi emlék, amely Faludy egyik erdélyi útjának emlékét őrzi, ez az Aradon leleplezett tábla, amelyre méltán lehet büszke az aradi közösség, és annak vezetői, akik ezzel hűségüket bizonyították – nem mintha nagyon bizonyítani kellene pont Aradon, a mártírok emlékművének városában –, de ezzel a táblával egyfajta folytonossági plusszal járultak hozzá a Faludy-kultuszhoz, ahhoz, hogy Faludy még hosszabb életű legyen.
Az említett emléktáblát tegnap délben – az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat keretében – a Jelen Ház kapubejáratának falán leplezték le a költő özvegye, Faludy Fanny jelenlétében. A viszonylag népes közönséget (köztük volt az RMDSZ képviseletében Cziszter Kálmán városi tanácsos) Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője, a Nyugati Jelen tulajdonosa köszöntötte, felidézve: emlékezetes nap marad 2004. március 24., amikor Faludy György először járt Aradon, s a Jelen Ház dísztermében tartott előadást népes közönség előtt. Egy következő előadásra már nem került sor, de az év októberében még egyszer ellátogatott Aradra, felesége társaságában egy bensőséges találkozásra. „Összeszorult szívvel gondolok rá, hogy már nincs közöttünk – egy évre rá örökre eltávozott”, emlékezett Böszörményi Zoltán, majd felolvasta e pillanat rögzítésére szánt mementót:
Faludy György imája
Elfehérül a tér, mikor kék szemét ráveti a sok szomorúságot látott tájra. Ez a táj most Faludy György Maros mosta alföldje, a tizenhárom szabadságharcos tábornok utolsó állomása: Arad.
Amikor a Mester először itt járt, megkérdeztem tőle, miért csak most, miért ennyire későn, nem furdalta a kíváncsiság, hogy a magyar történelem ezen szomorú városába viszontagságos élete során egyszer is benézzen. Komoran tekintett vissza rám, mint aki csak akkor tudatosította, mit jelent Arad Magyarország vérzivataros múltjában. „Ide jövet, ezt a kérdést én is feltettem magamnak, de akkor sem tudtam okosabbat kiötleni, mind azt, hogy a sorsom nem hozott erre” – mondta, és a Jelen Ház díszterme felé vette apró, óvatos lépteit.
A pillanat szülte pillanat akkor a sors különös játéka lehetett, hiszen ő nem gondolt Október 6. című versére, melyben a táj hasonlított a maihoz, „mint a fácán: tarlók, fák, vérző foltjai”. De ahogy lépkedett felfele a lépcsőkön, mintha az idő létrájáról nézett volna vissza, lelki szemeivel látta, mi történik Aradon azon a végzetes, gyászos napon.
Nekem pedig az járt az eszemben, mennyire tapintatlan voltam vele, hiszen az ő lelkében „égi fény ragyog” és a messzeségből világok intenek feléje.
Most hogy már levetette testének börtönét, jobban látszik, ami volt.
Mintha most is hallanám Michelangelo utolsó imájának záró sorait: „Istenszobrász! a márvány én vagyok.”
Még volt egy mementója Faludy Györgynek itt, Aradon, folytatta: halálának hírét a világon először mi közöltük, Faludy Fanny jóvoltából. Megemlítette továbbá: a Nyugati Jelen címlapján, a fejléc fölött egy évtizede – az Óda a magyar nyelvhez c. költeményéből való – Faludy-idézetet („Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk / és forró, mint forrongó szellemünk”) láthat a lap olvasója.
Szőcs Géza azzal kezdte beszédét: „Mindenkinek köszönettel tartozunk, akik itt vannak és akik nincsenek itt, akik együttesen hordozzák Faludy György költészetének, alakjának az emlékezetét, olyannyira, hogy ez megtestesült egy emléktáblában is, amelyhez hasonló – éppen összeszámoltuk Fannyval – nagyon kevés van: van egy a (budapesti) VII. kerületi szülőházon, a XIII. kerületben, ahol lakott, egy magyarországi faluban, amelynek kultúrháza az ő nevét vette fel és az Írók Boltjában – Arad tehát az ötödik város, amely emléktáblát szentelt Faludy Györgynek”.
A Faludy Fanny és Szőcs Géza által leleplezett emléktáblára koszorút helyezett el a költő özvegye, Szőcs Géza, valamint az Irodalmi Jelen és a Nyugati Jelen nevében Böszörményi Zoltán, majd Czernák Ferenc elszavalta Faludy Janus Pannonius hazatérése c. versét.
***
Arad emléktáblákban sajnálatosan szegény, de tegnaptól egy nagy magyar költőnek állított táblával gazdagodott. Egy költő emlékét azonban a neki állított táblánál is jobban őrzi az, hogy olvassák, mert igazán ezzel marad meg az őt megillető örökkévalóságban. Faludy Györgyöt, remélhetőleg, nemcsak ez az emléktábla őrzi meg az aradiak számára.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)
Főhajtás Faludy György előtt
Faludy György (1910–2006) nagyon sokszor járt Erdélyben – mondta a költő Szőcs Géza (sok egyéb titulusát is fel lehetne sorolni, többek között a Magyar PEN-klub elnökségét – tudomásunk szerint mellesleg magyar PEN-klub elnök még sohasem járt Aradon), azt mondta tegnap egy interjúban: érthetetlennek tartja, miért nem idéződnek fel kellő súllyal ezek a rendkívüli alkalmak, Faludy erdélyi látogatásai a közemlékezetben, a szerkesztőségekben, szellemi műhelyekben, kávéházakban, kocsmaasztal mellett, egyetemek tanszékein, újságírók, írók, költők körében, miért jelentkezik ilyen (a látogatások nyújtotta intenzív élményhez viszonyítva) halvány leképeződésben Faludy Gyögy emléke. Mától egy tárgyi emlék, amely Faludy egyik erdélyi útjának emlékét őrzi, ez az Aradon leleplezett tábla, amelyre méltán lehet büszke az aradi közösség, és annak vezetői, akik ezzel hűségüket bizonyították – nem mintha nagyon bizonyítani kellene pont Aradon, a mártírok emlékművének városában –, de ezzel a táblával egyfajta folytonossági plusszal járultak hozzá a Faludy-kultuszhoz, ahhoz, hogy Faludy még hosszabb életű legyen.
Az említett emléktáblát tegnap délben – az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat keretében – a Jelen Ház kapubejáratának falán leplezték le a költő özvegye, Faludy Fanny jelenlétében. A viszonylag népes közönséget (köztük volt az RMDSZ képviseletében Cziszter Kálmán városi tanácsos) Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője, a Nyugati Jelen tulajdonosa köszöntötte, felidézve: emlékezetes nap marad 2004. március 24., amikor Faludy György először járt Aradon, s a Jelen Ház dísztermében tartott előadást népes közönség előtt. Egy következő előadásra már nem került sor, de az év októberében még egyszer ellátogatott Aradra, felesége társaságában egy bensőséges találkozásra. „Összeszorult szívvel gondolok rá, hogy már nincs közöttünk – egy évre rá örökre eltávozott”, emlékezett Böszörményi Zoltán, majd felolvasta e pillanat rögzítésére szánt mementót:
Faludy György imája
Elfehérül a tér, mikor kék szemét ráveti a sok szomorúságot látott tájra. Ez a táj most Faludy György Maros mosta alföldje, a tizenhárom szabadságharcos tábornok utolsó állomása: Arad.
Amikor a Mester először itt járt, megkérdeztem tőle, miért csak most, miért ennyire későn, nem furdalta a kíváncsiság, hogy a magyar történelem ezen szomorú városába viszontagságos élete során egyszer is benézzen. Komoran tekintett vissza rám, mint aki csak akkor tudatosította, mit jelent Arad Magyarország vérzivataros múltjában. „Ide jövet, ezt a kérdést én is feltettem magamnak, de akkor sem tudtam okosabbat kiötleni, mind azt, hogy a sorsom nem hozott erre” – mondta, és a Jelen Ház díszterme felé vette apró, óvatos lépteit.
A pillanat szülte pillanat akkor a sors különös játéka lehetett, hiszen ő nem gondolt Október 6. című versére, melyben a táj hasonlított a maihoz, „mint a fácán: tarlók, fák, vérző foltjai”. De ahogy lépkedett felfele a lépcsőkön, mintha az idő létrájáról nézett volna vissza, lelki szemeivel látta, mi történik Aradon azon a végzetes, gyászos napon.
Nekem pedig az járt az eszemben, mennyire tapintatlan voltam vele, hiszen az ő lelkében „égi fény ragyog” és a messzeségből világok intenek feléje.
Most hogy már levetette testének börtönét, jobban látszik, ami volt.
Mintha most is hallanám Michelangelo utolsó imájának záró sorait: „Istenszobrász! a márvány én vagyok.”
Még volt egy mementója Faludy Györgynek itt, Aradon, folytatta: halálának hírét a világon először mi közöltük, Faludy Fanny jóvoltából. Megemlítette továbbá: a Nyugati Jelen címlapján, a fejléc fölött egy évtizede – az Óda a magyar nyelvhez c. költeményéből való – Faludy-idézetet („Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk / és forró, mint forrongó szellemünk”) láthat a lap olvasója.
Szőcs Géza azzal kezdte beszédét: „Mindenkinek köszönettel tartozunk, akik itt vannak és akik nincsenek itt, akik együttesen hordozzák Faludy György költészetének, alakjának az emlékezetét, olyannyira, hogy ez megtestesült egy emléktáblában is, amelyhez hasonló – éppen összeszámoltuk Fannyval – nagyon kevés van: van egy a (budapesti) VII. kerületi szülőházon, a XIII. kerületben, ahol lakott, egy magyarországi faluban, amelynek kultúrháza az ő nevét vette fel és az Írók Boltjában – Arad tehát az ötödik város, amely emléktáblát szentelt Faludy Györgynek”.
A Faludy Fanny és Szőcs Géza által leleplezett emléktáblára koszorút helyezett el a költő özvegye, Szőcs Géza, valamint az Irodalmi Jelen és a Nyugati Jelen nevében Böszörményi Zoltán, majd Czernák Ferenc elszavalta Faludy Janus Pannonius hazatérése c. versét.
***
Arad emléktáblákban sajnálatosan szegény, de tegnaptól egy nagy magyar költőnek állított táblával gazdagodott. Egy költő emlékét azonban a neki állított táblánál is jobban őrzi az, hogy olvassák, mert igazán ezzel marad meg az őt megillető örökkévalóságban. Faludy Györgyöt, remélhetőleg, nemcsak ez az emléktábla őrzi meg az aradiak számára.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)
2014. szeptember 27.
Kolozsváron még mindig politikai félelmeket kelt a kétnyelvűség
Emil Boc aláírta a fellebbezést a helységnévtáblák ügyében
Emil Boc kolozsvári polgármester még időben, a tegnap lejárt törvényes határidő előtt ellátta kézjegyével azt a dokumentumot, amellyel a városháza megfellebbezte a kétnyelvű helységnévtáblákra vonatkozó elsőfokú bírói határozatot – tájékoztatott a közintézmény sajtószóvivője.
Oana Buzatu közölte: a törvény szerint a helyhatóságok csak az ott élő valamely kisebbség 20 százalék fölötti számaránya esetében kötelesek kihelyezni több nyelvű feliratokat. – A fellebbezés következtében végleges és visszavonhatatlan ítélet születik majd, amely végérvényesen letisztázza ezt a helyzetet. A jogi osztály szerint valamennyi per esetében a végsőkig kell elmenni – összegzett a szóvivő, aki nem volt hajlandó megmutatni az említett osztály által összeállított, a fellebbezés szükségességét és indokoltságát alátámasztó dokumentumot. Bár hivatalos iratról van szó, arra hivatkozott: az a per miatt nem nyilvános.
KISS OLIVÉR , Szabadság (Kolozsvár)
Emil Boc aláírta a fellebbezést a helységnévtáblák ügyében
Emil Boc kolozsvári polgármester még időben, a tegnap lejárt törvényes határidő előtt ellátta kézjegyével azt a dokumentumot, amellyel a városháza megfellebbezte a kétnyelvű helységnévtáblákra vonatkozó elsőfokú bírói határozatot – tájékoztatott a közintézmény sajtószóvivője.
Oana Buzatu közölte: a törvény szerint a helyhatóságok csak az ott élő valamely kisebbség 20 százalék fölötti számaránya esetében kötelesek kihelyezni több nyelvű feliratokat. – A fellebbezés következtében végleges és visszavonhatatlan ítélet születik majd, amely végérvényesen letisztázza ezt a helyzetet. A jogi osztály szerint valamennyi per esetében a végsőkig kell elmenni – összegzett a szóvivő, aki nem volt hajlandó megmutatni az említett osztály által összeállított, a fellebbezés szükségességét és indokoltságát alátámasztó dokumentumot. Bár hivatalos iratról van szó, arra hivatkozott: az a per miatt nem nyilvános.
KISS OLIVÉR , Szabadság (Kolozsvár)
2014. szeptember 27.
Koós Ferencet díjazta a Szabadság napilap
Tizenegyedik alkalommal került sor Kolozsváron a Médiadíjak a Kiválóságért kitüntetések kiosztására. Az Amprenta Advertising szervezésében zajló csütörtök esti ünnepségen a kolozsvári média (írott, elektronikus, online) által megnevezett személyiségek, intézmények, civil szervezetek vehették át a díjat. Az évente megszervezett esemény célja trófeával jutalmazni azokat, akik jelentősen hozzájárultak a város, a közösség, Erdély fejlődéséhez, népszerűsítéséhez. A díjátadásra az International Ballroom székhelyén került sor.
A Szabadság díjazottja Koós Ferenc kolozsvári üzletember, akit a kultúra, a művészet hatékony támogatásáért jelöltünk a kitüntetésre. A díjazottak között szerepelt Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója (a Paprika Rádió kitüntetettjeként), és Vákár István, a Megyei Tanács elnöke, akit a Transylvania Today jelölt a díjra..
Koós Ferenc szereti a művészetet – a színházat, a képzőművészetet, a zenét, az irodalmat –, egyszóval mindazt, amit tehetséges emberek alkotnak. Túl általánosnak tűnhet ez a megállapítás, hiszen az üzleti szférában többen is kedvelik ezeket a dolgokat, vagy legalábbis bízunk abban, hogy ha nem is többen, de akadnak még néhányan. Van azonban egy nagy különbség köztük és díjazottunk között: Koós Ferenc nem csupán szereti a művészetet, de támogatja is. Nem szimbolikusan, hanem anyagi áldozatokat hozva. Nem véletlen ez, ugyanis Koós Ferenc hiszi és vallja: művészet és kultúra nélkül nem érdemes élni, művészet és kultúra hiányában elvész az ember, a közösség, a város, az ország…
KÖLLŐ KATALIN, Szabadság (Kolozsvár)
Tizenegyedik alkalommal került sor Kolozsváron a Médiadíjak a Kiválóságért kitüntetések kiosztására. Az Amprenta Advertising szervezésében zajló csütörtök esti ünnepségen a kolozsvári média (írott, elektronikus, online) által megnevezett személyiségek, intézmények, civil szervezetek vehették át a díjat. Az évente megszervezett esemény célja trófeával jutalmazni azokat, akik jelentősen hozzájárultak a város, a közösség, Erdély fejlődéséhez, népszerűsítéséhez. A díjátadásra az International Ballroom székhelyén került sor.
A Szabadság díjazottja Koós Ferenc kolozsvári üzletember, akit a kultúra, a művészet hatékony támogatásáért jelöltünk a kitüntetésre. A díjazottak között szerepelt Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója (a Paprika Rádió kitüntetettjeként), és Vákár István, a Megyei Tanács elnöke, akit a Transylvania Today jelölt a díjra..
Koós Ferenc szereti a művészetet – a színházat, a képzőművészetet, a zenét, az irodalmat –, egyszóval mindazt, amit tehetséges emberek alkotnak. Túl általánosnak tűnhet ez a megállapítás, hiszen az üzleti szférában többen is kedvelik ezeket a dolgokat, vagy legalábbis bízunk abban, hogy ha nem is többen, de akadnak még néhányan. Van azonban egy nagy különbség köztük és díjazottunk között: Koós Ferenc nem csupán szereti a művészetet, de támogatja is. Nem szimbolikusan, hanem anyagi áldozatokat hozva. Nem véletlen ez, ugyanis Koós Ferenc hiszi és vallja: művészet és kultúra nélkül nem érdemes élni, művészet és kultúra hiányában elvész az ember, a közösség, a város, az ország…
KÖLLŐ KATALIN, Szabadság (Kolozsvár)
2014. szeptember 27.
Írótalálkozó Gyergyószárhegyen, kilencedszer
A kilencedik Szárhegyi Írótáborban harmadik alkalommal nyújtották át fiatal alkotónak a Csiki László Irodalmi Díjat, Hargita Megye Tanácsának támogatásával. Az idén az elismerést Papp Attila Zsolt írónak ítélték oda Vízimozi című, harmadik verseskötetéért. Az oklevelet Bende Sándor megyei tanácsos, az RMDSZ Gyergyó Területi Szervezetének elnöke nyújtotta át.
Az írótáborban részt vett Kelemen Hunor is, aki az irodalmi folyóiratoknak folyamatos támogatást biztosító törvénytervezetről is beszélt a résztvevő romániai magyar íróknak.
Az RMDSZ szövetségi elnöke, államelnök-jelöltje e konkrét intézkedés kapcsán azt hangsúlyozta, hogy a Helikon, a Korunk, a Látó, a Székelyföld, a Várad és más irodalmi folyóiratok támogatását azért foglalták jogszabályba és terjesztették a Képviselőház elé, hogy a magyar nyelvű időszakos kiadványok finanszírozása kötelező érvényű legyen. „Sokan gondolják úgy, hogy az államnak, a politikának teljesen ki kell vonulnia az irodalomból, a kultúrából. Semmiféle szerepet nem kell vállalni a fenntartásukban, finanszírozásukban. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy ma Romániában, és általában Európában az államnak egyre nagyobb szerepet kell vállalnia a támogatásban. A kultúrát, az irodalmat nem szabad kitenni a piaci verseny szabályainak” – mondta Kelemen Hunor a borzonti írótáborban, ahol továbbá az erdélyi magyar gyűjtőkönyvtár szükségességét is hangsúlyozta. A Szövetség államelnök-jelöltje erről azt mondta, hogy létre kell hozni egy olyan intézményt, amely egybegyűjti a ma még szétszórtan őrzött irodalmi hagyatékokat, ezáltal biztosítani kell azt, hogy a nyomtatott szó túléli a digitalizáló világ kizárólagosságát.
„Hol van az író hazája? A borzonti tábor témájaként megfogalmazott kérdésre a hozzám legközelebb álló válasz az, hogy az alanyban és az állítmányban, a nyelvben van az író otthona. Mert miért ne lehetne átmenetileg Heidelberg a hazája, netán Budapest vagy Gyímesfelsőlok? Ez egy olyan dilemma, amelyet én nem akarok eldönteni” – fogalmazott a szövetségi elnök a kilencedik írótábor címét adó irodalmi kulcskérdésről. Kelemen Hunor megköszönte az eseményre való meghívást Lövétei Lázár Lászlónak, Fekete Vincének és Egyed Péternek, és hozzátette: azt reméli, írói minőségében is várták Borzontra, olyan alkotóként, aki visszatér még az irodalomba.
maszol/rmdsz.ro
A kilencedik Szárhegyi Írótáborban harmadik alkalommal nyújtották át fiatal alkotónak a Csiki László Irodalmi Díjat, Hargita Megye Tanácsának támogatásával. Az idén az elismerést Papp Attila Zsolt írónak ítélték oda Vízimozi című, harmadik verseskötetéért. Az oklevelet Bende Sándor megyei tanácsos, az RMDSZ Gyergyó Területi Szervezetének elnöke nyújtotta át.
Az írótáborban részt vett Kelemen Hunor is, aki az irodalmi folyóiratoknak folyamatos támogatást biztosító törvénytervezetről is beszélt a résztvevő romániai magyar íróknak.
Az RMDSZ szövetségi elnöke, államelnök-jelöltje e konkrét intézkedés kapcsán azt hangsúlyozta, hogy a Helikon, a Korunk, a Látó, a Székelyföld, a Várad és más irodalmi folyóiratok támogatását azért foglalták jogszabályba és terjesztették a Képviselőház elé, hogy a magyar nyelvű időszakos kiadványok finanszírozása kötelező érvényű legyen. „Sokan gondolják úgy, hogy az államnak, a politikának teljesen ki kell vonulnia az irodalomból, a kultúrából. Semmiféle szerepet nem kell vállalni a fenntartásukban, finanszírozásukban. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy ma Romániában, és általában Európában az államnak egyre nagyobb szerepet kell vállalnia a támogatásban. A kultúrát, az irodalmat nem szabad kitenni a piaci verseny szabályainak” – mondta Kelemen Hunor a borzonti írótáborban, ahol továbbá az erdélyi magyar gyűjtőkönyvtár szükségességét is hangsúlyozta. A Szövetség államelnök-jelöltje erről azt mondta, hogy létre kell hozni egy olyan intézményt, amely egybegyűjti a ma még szétszórtan őrzött irodalmi hagyatékokat, ezáltal biztosítani kell azt, hogy a nyomtatott szó túléli a digitalizáló világ kizárólagosságát.
„Hol van az író hazája? A borzonti tábor témájaként megfogalmazott kérdésre a hozzám legközelebb álló válasz az, hogy az alanyban és az állítmányban, a nyelvben van az író otthona. Mert miért ne lehetne átmenetileg Heidelberg a hazája, netán Budapest vagy Gyímesfelsőlok? Ez egy olyan dilemma, amelyet én nem akarok eldönteni” – fogalmazott a szövetségi elnök a kilencedik írótábor címét adó irodalmi kulcskérdésről. Kelemen Hunor megköszönte az eseményre való meghívást Lövétei Lázár Lászlónak, Fekete Vincének és Egyed Péternek, és hozzátette: azt reméli, írói minőségében is várták Borzontra, olyan alkotóként, aki visszatér még az irodalomba.
maszol/rmdsz.ro
2014. szeptember 28.
Nem vesz részt a magyar tagozat a MOGYE tanévnyitóján
Tiltakozásképpen távol marad a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem hétfői hivatalos tanévnyitójáról az egyetem magyar tagozata – közölte vasárnap a magyar tagozat vezető tanácsa. A magyar tagozat pénteken, október 3-án tartja meg saját tanévnyitó ünnepségét a marosvásárhelyi vártemplomban. A magyar tagozat harmadjára szervez külön tanévnyitót. Ezzel az ellen kíván tiltakozni, hogy az egyetemen még nem léptették maradéktalanul életbe a 2011-ben elfogadott tanügyi törvény anyanyelvi felsőoktatásra vonatkozó előírásait.
„Jelenlétünk a rendezvényen csak legitimálná az egyetem vezetőségének a kirakatpolitikáját, miszerint a MOGYE-n minden a legnagyobb rendben van" – áll a közleményben. A magyar tagozat vezető tanácsa azt is közölte, a külön tartandó tanévnyitóról egyhangú döntést hozott a magyar tagozat közgyűlése.
A MOGYE-n 2011-ben alakult ki éles konfliktus az egyetem román vezetése és magyar tagozata között amiatt, hogy az egyetem vezetése az intézményi autonómiára hivatkozva nem léptette életbe az új oktatási törvény magyar szempontból fontos előírásait.
A konfliktus rendezésére tett kísérlet 2012 májusában a jobboldali Ungureanu-kormány bukásához vezetett. Victor Ponta miniszterelnök közvetítésével 2012 szeptemberében hétpontos rendezési tervet fogadott el az egyetem román vezetése és a magyar tagozat vezetése, amit az oktatási miniszter is aláírt. Az egyezmény előírásai csak részben teljesültek. Áprilisban tiltakozásképpen lemondott az egyetem magyar rektorhelyettese és két magyar dékánhelyettese.
A MOGYE kizárólag magyar tannyelvű intézményként alakult 1945-ben. Az intézményben a kommunista pártvezetés szóbeli utasítására vezették be 1962-ben a román nyelvű oktatást is, amely fokozatosan háttérbe szorította a magyar orvosképzést. Ma az egyetem vezető testületei a román oktatók kétharmados többségével működnek.
MTI, Erdély.ma
Tiltakozásképpen távol marad a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem hétfői hivatalos tanévnyitójáról az egyetem magyar tagozata – közölte vasárnap a magyar tagozat vezető tanácsa. A magyar tagozat pénteken, október 3-án tartja meg saját tanévnyitó ünnepségét a marosvásárhelyi vártemplomban. A magyar tagozat harmadjára szervez külön tanévnyitót. Ezzel az ellen kíván tiltakozni, hogy az egyetemen még nem léptették maradéktalanul életbe a 2011-ben elfogadott tanügyi törvény anyanyelvi felsőoktatásra vonatkozó előírásait.
„Jelenlétünk a rendezvényen csak legitimálná az egyetem vezetőségének a kirakatpolitikáját, miszerint a MOGYE-n minden a legnagyobb rendben van" – áll a közleményben. A magyar tagozat vezető tanácsa azt is közölte, a külön tartandó tanévnyitóról egyhangú döntést hozott a magyar tagozat közgyűlése.
A MOGYE-n 2011-ben alakult ki éles konfliktus az egyetem román vezetése és magyar tagozata között amiatt, hogy az egyetem vezetése az intézményi autonómiára hivatkozva nem léptette életbe az új oktatási törvény magyar szempontból fontos előírásait.
A konfliktus rendezésére tett kísérlet 2012 májusában a jobboldali Ungureanu-kormány bukásához vezetett. Victor Ponta miniszterelnök közvetítésével 2012 szeptemberében hétpontos rendezési tervet fogadott el az egyetem román vezetése és a magyar tagozat vezetése, amit az oktatási miniszter is aláírt. Az egyezmény előírásai csak részben teljesültek. Áprilisban tiltakozásképpen lemondott az egyetem magyar rektorhelyettese és két magyar dékánhelyettese.
A MOGYE kizárólag magyar tannyelvű intézményként alakult 1945-ben. Az intézményben a kommunista pártvezetés szóbeli utasítására vezették be 1962-ben a román nyelvű oktatást is, amely fokozatosan háttérbe szorította a magyar orvosképzést. Ma az egyetem vezető testületei a román oktatók kétharmados többségével működnek.
MTI, Erdély.ma
2014. szeptember 28.
A Nemzet Művésze lesz Kányádi
Új elismerési formát hozott létre a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) – a Nemzet Művésze elismerést tíz kategóriában összesen 69 Kossuth-díjas, a táncművészek kivételével 65 év feletti alkotó kapja meg.
A díjazottak listáját csütörtökön hozták nyilvánosságra Budapesten, többek közt kitüntetésben részesül Törőcsik Mari, Rubik Ernő, Jókai Anna, Szabó István, Kocsár Miklós, Korniss Péter, Melocco Miklós, Sebő Ferenc, Marton Éva és Novák Ferenc. „Nagyon alapos, hosszú válogatás alapján, vitákkal, összehasonlításokkal történt a döntés, amely egyöntetű volt, meghozatalakor pedig a szociális szempont is számított” – mondta Fekete György, az MMA elnöke.
Csillagokat kerestek
A díjat a törvény alapján a magyar művészeti élet kimagasló teljesítményt nyújtó, leginkább elismert – előzőleg Kossuth-díjban részesített és 65. életévét, tánc-, valamint cirkuszművész esetében 50. életévét betöltött – képviselői kaphatják, személyes megbecsülésük, méltó életkörülményeiknek biztosítása céljából. „Nem sztárokat kerestünk, mert azokat csinálják, hanem csillagokat, mert azok születnek. A díjazottak a magyar kultúra és művészet mennyboltján a csillagok” – fogalmazott az MMA elnöke.
Az Országgyűlés a Magyar Művészeti Akadémia kezdeményezésére tavaly döntött az életjáradékkal járó elismerés megalapításáról, az MMA-törvény módosításával. Az életjáradék összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 23-szorosa, jelenleg 655 500 forint. A díjakat az MMA megalakulási dátumához kapcsolódóan, november 5-éhez kötődően adják át, pontos időpont még nincs.
Erdélyi díjazottak
A mostani szabályok szerint az irodalom kategóriában tizenketten, a képző-, a színház- és a zeneművészet terén tízen-tízen, az iparművészet képviselői közül heten, az építőművészek és a filmművészek közül hatan-hatan, a népművészet és a táncművészet kiválóságai sorában hárman-hárman, a fotóművészek közül ketten, a cirkuszművészek közül pedig egy alkotó viselheti egyidejűleg a Nemzet Művésze címet. Kányádi Sándor mellett két másik jeles erdélyi személyiség – Szilágyi István író és Kallós Zoltán néprajzkutató – is részesül a Magyar Művészeti Akadémia által alapított, idén első alkalommal kiosztott Nemzet Művésze-díjban.
Simó Márton, Székelyhon.ro
Új elismerési formát hozott létre a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) – a Nemzet Művésze elismerést tíz kategóriában összesen 69 Kossuth-díjas, a táncművészek kivételével 65 év feletti alkotó kapja meg.
A díjazottak listáját csütörtökön hozták nyilvánosságra Budapesten, többek közt kitüntetésben részesül Törőcsik Mari, Rubik Ernő, Jókai Anna, Szabó István, Kocsár Miklós, Korniss Péter, Melocco Miklós, Sebő Ferenc, Marton Éva és Novák Ferenc. „Nagyon alapos, hosszú válogatás alapján, vitákkal, összehasonlításokkal történt a döntés, amely egyöntetű volt, meghozatalakor pedig a szociális szempont is számított” – mondta Fekete György, az MMA elnöke.
Csillagokat kerestek
A díjat a törvény alapján a magyar művészeti élet kimagasló teljesítményt nyújtó, leginkább elismert – előzőleg Kossuth-díjban részesített és 65. életévét, tánc-, valamint cirkuszművész esetében 50. életévét betöltött – képviselői kaphatják, személyes megbecsülésük, méltó életkörülményeiknek biztosítása céljából. „Nem sztárokat kerestünk, mert azokat csinálják, hanem csillagokat, mert azok születnek. A díjazottak a magyar kultúra és művészet mennyboltján a csillagok” – fogalmazott az MMA elnöke.
Az Országgyűlés a Magyar Művészeti Akadémia kezdeményezésére tavaly döntött az életjáradékkal járó elismerés megalapításáról, az MMA-törvény módosításával. Az életjáradék összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 23-szorosa, jelenleg 655 500 forint. A díjakat az MMA megalakulási dátumához kapcsolódóan, november 5-éhez kötődően adják át, pontos időpont még nincs.
Erdélyi díjazottak
A mostani szabályok szerint az irodalom kategóriában tizenketten, a képző-, a színház- és a zeneművészet terén tízen-tízen, az iparművészet képviselői közül heten, az építőművészek és a filmművészek közül hatan-hatan, a népművészet és a táncművészet kiválóságai sorában hárman-hárman, a fotóművészek közül ketten, a cirkuszművészek közül pedig egy alkotó viselheti egyidejűleg a Nemzet Művésze címet. Kányádi Sándor mellett két másik jeles erdélyi személyiség – Szilágyi István író és Kallós Zoltán néprajzkutató – is részesül a Magyar Művészeti Akadémia által alapított, idén első alkalommal kiosztott Nemzet Művésze-díjban.
Simó Márton, Székelyhon.ro
2014. szeptember 28.
Verestóy maradt az elnök
Különösebb meglepetések nélkül zajlott le péntek délután az Udvarhelyszéki Területi RMDSZ tisztújító küldöttgyűlése a székelyudvarhelyi Művelődési Házban. A szövetség államelnök-választási kampányindítójának árnyékában dicséretes megjelenési aránnyal gyűltek össze a küldöttek, a folyamat érvényességét szavatolta, hogy a 425 meghívott küldöttből 317 volt jelen.
Köszöntőbeszédében Verestóy Attila szenátor az udvarhelyszékit nevezte az RMDSZ legerősebb szervezetének, megemlítve, hogy példaértékű az alázatos szolgálat, amelyet a jövő érdekében teljesítenek. Az üdvözlőbeszédeket követően megszavazták a gyűlést levezető bizottság tagjait – Bíró Barna Botond, Verestóy Attila, Csíki Tünde, Antal Lóránt és Asztalos Ferenc jelölését a küldöttek ellenvetés nélkül elfogadták.
A megkezdett munka folytatása
A gyűlés első napirendi pontjaként a leköszönő elnök, Verestóy Attila, valamint a pénzügyi ellenőrző, az etikai és fegyelmi, illetve a szabályzatfelügyelő bizottságok tartották meg beszámolóikat, amelyeket ellenvetés és hozzászólás nélkül fogadtak el a küldöttek. A szenátor beszámolójában – a közelgő államelnök-választás fényében – a megkezdett folyamatok befejezésének fontosságát emelte ki, ugyanakkor elmondta, további munkát igényel a közelmúltban közvitára bocsátott Székelyföldi Területi Autonómiastatútum.
A szavazatok
A beszámolók után névsorolvasás következett – akiknek nevét szólították, a színpadon vehették át a szavazócédulát, amelyen egyetlen jelölt, Verestóy Attila volt feltüntetve. A 317 jelenlévő küldött közül 286-an adtak le szavazatot, amelyből 282 érvényes, míg 4 érvénytelen volt. 274 igen és 8 nem szavazattal a szenátor marad az Udvarhelyszéki Területi Szervezet elnöke. Miután Verestóy megköszönte a küldöttgyűlés bizalmát, kijelölte a pénzügyi ellenőrző, az etikai és fegyelmi, valamint a szabályzatfelügyelő bizottságok tagjait.
Három kivételével a tagok a régiek maradtak: Fancsali Kálmán és Nemes Melinda maradt a pénzügyi ellenőrző bizottságnál, de Verestói Károly helyett Sándor Barnát bízták meg. Az etikai és fegyelmi bizottság mindhárom tagja a régi maradt, Gálfalvi Sándor, Géczi Levente és Ilkei Árpád, míg a szabályzatfelügyelő bizottság két tagját cserélték le, Csíki Tündét Sófalvi Lászlóra, Kolumbán Sándort pedig Ványolós Istvánra, Bálint Attila pedig marad még egy mandátumot. Az új bizottságok névsorát többségi kézfelemeléssel fogadták el, végül pedig az újabb mandátumot szerző ügyvezető elnök, Bíró Barna Botond felolvasta az udvarhelyszéki választmány 66 nevet tartalmazó névsorát.
Jánosi András, Székelyhon.ro
Különösebb meglepetések nélkül zajlott le péntek délután az Udvarhelyszéki Területi RMDSZ tisztújító küldöttgyűlése a székelyudvarhelyi Művelődési Házban. A szövetség államelnök-választási kampányindítójának árnyékában dicséretes megjelenési aránnyal gyűltek össze a küldöttek, a folyamat érvényességét szavatolta, hogy a 425 meghívott küldöttből 317 volt jelen.
Köszöntőbeszédében Verestóy Attila szenátor az udvarhelyszékit nevezte az RMDSZ legerősebb szervezetének, megemlítve, hogy példaértékű az alázatos szolgálat, amelyet a jövő érdekében teljesítenek. Az üdvözlőbeszédeket követően megszavazták a gyűlést levezető bizottság tagjait – Bíró Barna Botond, Verestóy Attila, Csíki Tünde, Antal Lóránt és Asztalos Ferenc jelölését a küldöttek ellenvetés nélkül elfogadták.
A megkezdett munka folytatása
A gyűlés első napirendi pontjaként a leköszönő elnök, Verestóy Attila, valamint a pénzügyi ellenőrző, az etikai és fegyelmi, illetve a szabályzatfelügyelő bizottságok tartották meg beszámolóikat, amelyeket ellenvetés és hozzászólás nélkül fogadtak el a küldöttek. A szenátor beszámolójában – a közelgő államelnök-választás fényében – a megkezdett folyamatok befejezésének fontosságát emelte ki, ugyanakkor elmondta, további munkát igényel a közelmúltban közvitára bocsátott Székelyföldi Területi Autonómiastatútum.
A szavazatok
A beszámolók után névsorolvasás következett – akiknek nevét szólították, a színpadon vehették át a szavazócédulát, amelyen egyetlen jelölt, Verestóy Attila volt feltüntetve. A 317 jelenlévő küldött közül 286-an adtak le szavazatot, amelyből 282 érvényes, míg 4 érvénytelen volt. 274 igen és 8 nem szavazattal a szenátor marad az Udvarhelyszéki Területi Szervezet elnöke. Miután Verestóy megköszönte a küldöttgyűlés bizalmát, kijelölte a pénzügyi ellenőrző, az etikai és fegyelmi, valamint a szabályzatfelügyelő bizottságok tagjait.
Három kivételével a tagok a régiek maradtak: Fancsali Kálmán és Nemes Melinda maradt a pénzügyi ellenőrző bizottságnál, de Verestói Károly helyett Sándor Barnát bízták meg. Az etikai és fegyelmi bizottság mindhárom tagja a régi maradt, Gálfalvi Sándor, Géczi Levente és Ilkei Árpád, míg a szabályzatfelügyelő bizottság két tagját cserélték le, Csíki Tündét Sófalvi Lászlóra, Kolumbán Sándort pedig Ványolós Istvánra, Bálint Attila pedig marad még egy mandátumot. Az új bizottságok névsorát többségi kézfelemeléssel fogadták el, végül pedig az újabb mandátumot szerző ügyvezető elnök, Bíró Barna Botond felolvasta az udvarhelyszéki választmány 66 nevet tartalmazó névsorát.
Jánosi András, Székelyhon.ro
2014. szeptember 28.
Több pénz a hírszerzésnek
Számos területről készül támogatást elvonni a kormány, amely jelentős összegeket csoportosít át más ágazatokhoz a héten esedékes, idén immár második költségvetés-kiigazítás keretében – derült ki a büdzsémódosítás nyilvánosságra hozott tervezetéből.
A kabinet egyebek mellett az államelnöki hivatal, a képviselőház, az alkotmánybíróság, a Román Akadémia, a gazdasági, az oktatási, a művelődésügyi, valamint a sport- és ifjúsági minisztérium költségvetését készül csökkenteni, ugyanakkor pluszösszeget biztosít a Román Hírszerző Szolgálatnak (SRI), a Külügyi Hírszerzésnek (SIE), a kormányőrségnek (SPP), a különleges kommunikációs szolgálatnak (STS), illetve a szenátusnak és az ombudsmannak.
Az autópályákra szánt összeget is csökkentik
A tervezet szerint ugyanakkor közel 4 milliárd lejjel – 900 millió euróval – csökkentik azt a költségvetést, amelyből az államnak a vissza nem térítendő európai uniós finanszírozással megvalósuló projektek önrészét kellene biztosítania – az összegből több mint egymilliárd lejt autópálya-építésre szánt eddig a kabinet.
A kormány mindemellett arra számít, hogy a tervezetthez képest idén 1,47 milliárd lejjel kevesebb összeg fog befolyni az államkasszába: a kiesést főként a befizetés szempontjából távolról sem kielégítő általános forgalmi adó (áfa/TVA) okozza, amely esetében a kabinet több mint 813 millió lejes hiányra számít. Emellett 471 millió lejes kiesésre számítanak a nem adójellegű bevételek tekintetében, 305 millió lejes mínuszra az EU által a különböző projektek kifizetése után elszámolt támogatás kapcsán és 94 millió kevesebb bevételre más adók tekintetében.
A kabinet ezzel szemben a költségvetés-kiigazítás nyomán a profitadóból 190 millióval lejes, míg a magántulajdon után fizetendő illetékből 19,7 millió lejes pluszbevételre számít. Összességében a becslések szerint az államkassza jövedelme, illetve kiadása éves szinten egyaránt 1,4 milliárd lejjel mérséklődik, a deficit ugyanakkor változatlanul a bruttó hazai termék (GDP) 2,2 százaléka körül alakul.
Választási pénz az önkormányzatoknak?
A tervezetből az is kiderül, hogy a büdzsékiigazítás nyomán a kormány 1,16 milliárd lejt különít el az általános forgalmi adóból befolyó összegből a helyi önkormányzatok számára, ehhez hozzájön további egymilliárd lej az Országos Településfejlesztési Programon (PNDL) keresztül, az EU-s projektek társfinanszírozására szánt költségvetés megvágásával pedig még 100 millió lejt osztanak szét a helyi hivataloknak a kultúrotthonok és sportlétesítmények korszerűsítésére, fejlesztésére.
Ez jóval nagyobb összeg, mint amennyit tavaly fordított a helyi önkormányzatokra a kabinet: 2013 első költségvetés-kiigazítása során ugyan 600 millió lejjel növelték a vidékfejlesztési minisztérium büdzséjét, de a második módosításnál 300 millió lejt vontak el a szaktárcától.
Az önkormányzatok ráadásul tavaly elsősorban a hátrányos helyzetű, illetve fogyatékos személyek juttatásának kifizetésére, valamivant adósságaik törlesztésére kaptak pluszpénzeket. A helyi képviselőtestület számára legutóbb 2012-ben, a parlamenti választásokat megelőző büdzsékiigazítás során utalt ki a kormány ugyancsak egymilliárd lejt az áfából befolyó összegből.
A tervezet szerint az 1,16 milliárd lejből 50 milliót a megyei szintű decentralizált intézmények támogatására, 194 millió lejt a helyi szintű intézmények fejlesztésére biztosítanak, ugyanakkor 542 millió lejt „az önkormányzatok és a vidékfejlesztési minisztérium igénylésére utaltak ki”, további 380 millió lejes plusztámogatásra pedig „a helyi költségvetés kiegyenlítése érdekében” volt szükség. A szaktárca idei költségvetése összességében 1,5 milliárd lejjel bővül, ehhez adódik még hozzá az önkormányzatoknak kiosztott 1,16 milliárd lej.
Victor Ponta miniszterelnök a múlt hétfői kormányülés előtt úgy nyilatkozott: a költségvetés-kiigazításra vonatkozó intézkedéseket az Európai Bizottság képviselőivel folytatott tárgyalások alapján hozzák meg. A kormányfő ugyanakkor leszögezte: a fizetésekre és más juttatásokra előirányzott összegeket az év végéig biztosítani tudják. „A továbbiakban meglátjuk, mit tudunk támogatni, mit tudunk adni az egészségügynek, a helyi fejlesztéseknek” – fogalmazott Ponta.
Kőrössy Andrea, Székelyhon.ro
Számos területről készül támogatást elvonni a kormány, amely jelentős összegeket csoportosít át más ágazatokhoz a héten esedékes, idén immár második költségvetés-kiigazítás keretében – derült ki a büdzsémódosítás nyilvánosságra hozott tervezetéből.
A kabinet egyebek mellett az államelnöki hivatal, a képviselőház, az alkotmánybíróság, a Román Akadémia, a gazdasági, az oktatási, a művelődésügyi, valamint a sport- és ifjúsági minisztérium költségvetését készül csökkenteni, ugyanakkor pluszösszeget biztosít a Román Hírszerző Szolgálatnak (SRI), a Külügyi Hírszerzésnek (SIE), a kormányőrségnek (SPP), a különleges kommunikációs szolgálatnak (STS), illetve a szenátusnak és az ombudsmannak.
Az autópályákra szánt összeget is csökkentik
A tervezet szerint ugyanakkor közel 4 milliárd lejjel – 900 millió euróval – csökkentik azt a költségvetést, amelyből az államnak a vissza nem térítendő európai uniós finanszírozással megvalósuló projektek önrészét kellene biztosítania – az összegből több mint egymilliárd lejt autópálya-építésre szánt eddig a kabinet.
A kormány mindemellett arra számít, hogy a tervezetthez képest idén 1,47 milliárd lejjel kevesebb összeg fog befolyni az államkasszába: a kiesést főként a befizetés szempontjából távolról sem kielégítő általános forgalmi adó (áfa/TVA) okozza, amely esetében a kabinet több mint 813 millió lejes hiányra számít. Emellett 471 millió lejes kiesésre számítanak a nem adójellegű bevételek tekintetében, 305 millió lejes mínuszra az EU által a különböző projektek kifizetése után elszámolt támogatás kapcsán és 94 millió kevesebb bevételre más adók tekintetében.
A kabinet ezzel szemben a költségvetés-kiigazítás nyomán a profitadóból 190 millióval lejes, míg a magántulajdon után fizetendő illetékből 19,7 millió lejes pluszbevételre számít. Összességében a becslések szerint az államkassza jövedelme, illetve kiadása éves szinten egyaránt 1,4 milliárd lejjel mérséklődik, a deficit ugyanakkor változatlanul a bruttó hazai termék (GDP) 2,2 százaléka körül alakul.
Választási pénz az önkormányzatoknak?
A tervezetből az is kiderül, hogy a büdzsékiigazítás nyomán a kormány 1,16 milliárd lejt különít el az általános forgalmi adóból befolyó összegből a helyi önkormányzatok számára, ehhez hozzájön további egymilliárd lej az Országos Településfejlesztési Programon (PNDL) keresztül, az EU-s projektek társfinanszírozására szánt költségvetés megvágásával pedig még 100 millió lejt osztanak szét a helyi hivataloknak a kultúrotthonok és sportlétesítmények korszerűsítésére, fejlesztésére.
Ez jóval nagyobb összeg, mint amennyit tavaly fordított a helyi önkormányzatokra a kabinet: 2013 első költségvetés-kiigazítása során ugyan 600 millió lejjel növelték a vidékfejlesztési minisztérium büdzséjét, de a második módosításnál 300 millió lejt vontak el a szaktárcától.
Az önkormányzatok ráadásul tavaly elsősorban a hátrányos helyzetű, illetve fogyatékos személyek juttatásának kifizetésére, valamivant adósságaik törlesztésére kaptak pluszpénzeket. A helyi képviselőtestület számára legutóbb 2012-ben, a parlamenti választásokat megelőző büdzsékiigazítás során utalt ki a kormány ugyancsak egymilliárd lejt az áfából befolyó összegből.
A tervezet szerint az 1,16 milliárd lejből 50 milliót a megyei szintű decentralizált intézmények támogatására, 194 millió lejt a helyi szintű intézmények fejlesztésére biztosítanak, ugyanakkor 542 millió lejt „az önkormányzatok és a vidékfejlesztési minisztérium igénylésére utaltak ki”, további 380 millió lejes plusztámogatásra pedig „a helyi költségvetés kiegyenlítése érdekében” volt szükség. A szaktárca idei költségvetése összességében 1,5 milliárd lejjel bővül, ehhez adódik még hozzá az önkormányzatoknak kiosztott 1,16 milliárd lej.
Victor Ponta miniszterelnök a múlt hétfői kormányülés előtt úgy nyilatkozott: a költségvetés-kiigazításra vonatkozó intézkedéseket az Európai Bizottság képviselőivel folytatott tárgyalások alapján hozzák meg. A kormányfő ugyanakkor leszögezte: a fizetésekre és más juttatásokra előirányzott összegeket az év végéig biztosítani tudják. „A továbbiakban meglátjuk, mit tudunk támogatni, mit tudunk adni az egészségügynek, a helyi fejlesztéseknek” – fogalmazott Ponta.
Kőrössy Andrea, Székelyhon.ro
2014. szeptember 29.
Kelemen: nem érzek bátorítást Budapest felől
Az autonómia sem lehet tabutéma – ez volt a végkövetkeztetése a bukaresti Közigazgatási és Politikatudományi Egyetemen (SNSPA), hétfőn rendezett nyilvános vitának, amelynek meghívottja a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke volt. A románok meglepően pozitívan reagáltak, de az orbáni Magyarország alkotmánya nem tetszik nekik.
A fórum több felszólalója is utalt rá, hogy az illiberális demokráciát hirdető Orbán támogatása inkább teher az RMDSZ-nek.
Az én Romániám: erős ország, politikai tabuk nélkül című fórumon az államelnök-jelölt Kelemen Hunort főként a székelyföldi autonómiáról faggatták, nem véletlenül, hiszen két hete sincs, hogy az RMDSZ közvitára bocsátotta erre vonatkozó törvénytervezetét. Azonban a vitát moderáló Cristian Pirvulescu politológus felütése, majd az egész vita merőben eltért attól, amit „magyar ügyben" a román közvélemény részéről megszokhattunk.
Pirvulescu kijelentette: az RMDSZ javaslatát előítéletektől mentesen, racionálisan kell értékelni. A politológus szerint a románok tájékozatlanságból tartják ördögtől valónak az autonómiát. Emlékeztetett arra, hogy az 1859-ben perszonálunióval létrehozott Románia, a későbbi Nagy-Románia magja föderáció volt. – A történetírás sajnos a múltunknak ezt a részletét következetesen elhallgatta – fűzte hozzá a professzor. Majd a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) állásfoglalására utalva – miszerint az RMDSZ-es javaslat „támadás a jogállam ellen" – kijelentette, semmilyen közvita nem lehet alkotmányellenes. A megállapítással a többi felszólaló is egyetértett.
Ugyancsak többen fölvetették, hogy az autonómia-statútum közvitára bocsátásának időzítése nem volt a legszerencsésebb. Az ukrajnai feszültségek és a skóciai függetlenségi népszavazás kontextusában az RMDSZ törekvéseit bizony összemossák a szeparatista mozgalmakéval – figyelmeztetett Emil Hurezeanu politikai elemző, a Szabad Európa Rádió rendszerváltás előtti munkatársa. Az RMDSZ államfőjelöltje válaszában úgy értékelte: a skót népszavazás üzenete elsősorban nem a szeparatizmus – pláne hogy az uniópártiak győztek –, hanem az, hogy demokratikusan is lehet rendezni a problémákat.
– Amikor az autonómia szóba kerül, mindenki azt kérdezi, mire gondoltok. Inkább azt mondanám el, mire nem gondolunk. Nem gondolunk függetlenségre, szeparatizmusra, államiságra. A romániai magyarok meg akarják őrizni az identitásukat. Nem akarunk elmenni, nem szeretnénk, ha a románok 50-60 év múlva azt mondogatnák, milyen kár, hogy nincsenek már magyarjaink. Ahogy most mondogatják a németekről – tette hozzá.
Luca Niculescu, a francia közrádió (RFI) román nyelvű adásának igazgatója főleg arra volt kíváncsi, hogy Kelemen Hunor miként látja összeegyeztethetőnek a régiók Európája vízióját a nemzetállamokkal. Az RMDSZ jelöltje erre azt válaszolta: a kettő között nincs ellentmondás, hiszen a tagállamok eddig is lemondtak a szuverenitásuk egy részéről anélkül, hogy ezáltal veszélybe került volna a létük. Úgy vélte, az erős regionális identitásokkal rendelkező országok erősebbek, Románia pedig ebben a szerencsés helyzetben van.
Több felszólaló is utalt arra, hogy az RMDSZ számára – az autonómiáról szóló közvitában különösen – inkább teher a Moszkvával túlságosan jó kapcsolatokat ápoló, a liberális demokráciát temető Fidesz. Először Emil Hurezeanu hozta szóba az Orbán-kormányt, majd amikor diszkrét érdeklődésére nem kapott választ Kelemen Hunortól, nekiszegezte a kérdést: „nem érzi magát feszélyezve, amikor Budapest felé tekint?"
– Nem érzek bátorítást – hangzott az RMDSZ elnökének válasza. Majd leszögezte: nem ért egyet azokkal, akik a liberális demokrácia végét vizionálják. – Én hiszek a liberális demokráciában – tisztázta, hozzátéve: nem akar Orbán Viktor helyett magyarázkodni.
A közönség soraiból Gabriel Andreescu politológus, emberjogi harcos az RDMSZ elnökének azt a kijelentését kapta fel, miszerint Romániának új alkotmányra van szüksége. Utalt arra a széles körben elterjedt nézetre, hogy egy új alkotmány a jelenlegi körülmények között a jelenleginél sokkal rosszabb lenne.
– Elég ha arra gondolunk, mi történt Orbán Viktor Magyarországán, ahol az új alkotmánnyal drasztikusan csorbult a demokrácia – mondta Andreescu, aki az ezredfordulón tagja volt a Románia föderalizálását sürgető Provincia-csoportnak. Úgy vélte, elsőrendű fontosságú lenne, hogy az RMDSZ nyíltan vállalja értékeit, megszabaduljon Budapest gyámságától, és elhatárolódjon a magyar szélsőségesektől.
Kelemen Hunor válaszában kitért arra, hogy az RMDSZ ellenében Budapestről „létrehoztak két pártot". Meglátása szerint ez is azt bizonyítja, hogy az RMDSZ-t soha nem befolyásolta Budapest. – Nem létezik gyámság, ilyesmit nem fogadtunk el, és nem fogadunk el – jelentette ki a szövetségi elnök hozzátéve, hogy ezt sokszor fel is rótták a magyar kormányok.
Az autonómiastatútumot illetően Kelemen Hunor elmondta, a kulturális önrendelkezést is magába foglaló kisebbségi törvénytervezet kvázi kudarca után a szövetség ezúttal előbb nem a politikai pártokat akarja meggyőzni, hanem a román társadalmat. Ennek érdekében országszerte nyilvános vitákat szerveznek, hogy minél több emberrel ismertessék meg az RMDSZ elképzeléseit. nol.hu
Erdély.ma
Az autonómia sem lehet tabutéma – ez volt a végkövetkeztetése a bukaresti Közigazgatási és Politikatudományi Egyetemen (SNSPA), hétfőn rendezett nyilvános vitának, amelynek meghívottja a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke volt. A románok meglepően pozitívan reagáltak, de az orbáni Magyarország alkotmánya nem tetszik nekik.
A fórum több felszólalója is utalt rá, hogy az illiberális demokráciát hirdető Orbán támogatása inkább teher az RMDSZ-nek.
Az én Romániám: erős ország, politikai tabuk nélkül című fórumon az államelnök-jelölt Kelemen Hunort főként a székelyföldi autonómiáról faggatták, nem véletlenül, hiszen két hete sincs, hogy az RMDSZ közvitára bocsátotta erre vonatkozó törvénytervezetét. Azonban a vitát moderáló Cristian Pirvulescu politológus felütése, majd az egész vita merőben eltért attól, amit „magyar ügyben" a román közvélemény részéről megszokhattunk.
Pirvulescu kijelentette: az RMDSZ javaslatát előítéletektől mentesen, racionálisan kell értékelni. A politológus szerint a románok tájékozatlanságból tartják ördögtől valónak az autonómiát. Emlékeztetett arra, hogy az 1859-ben perszonálunióval létrehozott Románia, a későbbi Nagy-Románia magja föderáció volt. – A történetírás sajnos a múltunknak ezt a részletét következetesen elhallgatta – fűzte hozzá a professzor. Majd a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) állásfoglalására utalva – miszerint az RMDSZ-es javaslat „támadás a jogállam ellen" – kijelentette, semmilyen közvita nem lehet alkotmányellenes. A megállapítással a többi felszólaló is egyetértett.
Ugyancsak többen fölvetették, hogy az autonómia-statútum közvitára bocsátásának időzítése nem volt a legszerencsésebb. Az ukrajnai feszültségek és a skóciai függetlenségi népszavazás kontextusában az RMDSZ törekvéseit bizony összemossák a szeparatista mozgalmakéval – figyelmeztetett Emil Hurezeanu politikai elemző, a Szabad Európa Rádió rendszerváltás előtti munkatársa. Az RMDSZ államfőjelöltje válaszában úgy értékelte: a skót népszavazás üzenete elsősorban nem a szeparatizmus – pláne hogy az uniópártiak győztek –, hanem az, hogy demokratikusan is lehet rendezni a problémákat.
– Amikor az autonómia szóba kerül, mindenki azt kérdezi, mire gondoltok. Inkább azt mondanám el, mire nem gondolunk. Nem gondolunk függetlenségre, szeparatizmusra, államiságra. A romániai magyarok meg akarják őrizni az identitásukat. Nem akarunk elmenni, nem szeretnénk, ha a románok 50-60 év múlva azt mondogatnák, milyen kár, hogy nincsenek már magyarjaink. Ahogy most mondogatják a németekről – tette hozzá.
Luca Niculescu, a francia közrádió (RFI) román nyelvű adásának igazgatója főleg arra volt kíváncsi, hogy Kelemen Hunor miként látja összeegyeztethetőnek a régiók Európája vízióját a nemzetállamokkal. Az RMDSZ jelöltje erre azt válaszolta: a kettő között nincs ellentmondás, hiszen a tagállamok eddig is lemondtak a szuverenitásuk egy részéről anélkül, hogy ezáltal veszélybe került volna a létük. Úgy vélte, az erős regionális identitásokkal rendelkező országok erősebbek, Románia pedig ebben a szerencsés helyzetben van.
Több felszólaló is utalt arra, hogy az RMDSZ számára – az autonómiáról szóló közvitában különösen – inkább teher a Moszkvával túlságosan jó kapcsolatokat ápoló, a liberális demokráciát temető Fidesz. Először Emil Hurezeanu hozta szóba az Orbán-kormányt, majd amikor diszkrét érdeklődésére nem kapott választ Kelemen Hunortól, nekiszegezte a kérdést: „nem érzi magát feszélyezve, amikor Budapest felé tekint?"
– Nem érzek bátorítást – hangzott az RMDSZ elnökének válasza. Majd leszögezte: nem ért egyet azokkal, akik a liberális demokrácia végét vizionálják. – Én hiszek a liberális demokráciában – tisztázta, hozzátéve: nem akar Orbán Viktor helyett magyarázkodni.
A közönség soraiból Gabriel Andreescu politológus, emberjogi harcos az RDMSZ elnökének azt a kijelentését kapta fel, miszerint Romániának új alkotmányra van szüksége. Utalt arra a széles körben elterjedt nézetre, hogy egy új alkotmány a jelenlegi körülmények között a jelenleginél sokkal rosszabb lenne.
– Elég ha arra gondolunk, mi történt Orbán Viktor Magyarországán, ahol az új alkotmánnyal drasztikusan csorbult a demokrácia – mondta Andreescu, aki az ezredfordulón tagja volt a Románia föderalizálását sürgető Provincia-csoportnak. Úgy vélte, elsőrendű fontosságú lenne, hogy az RMDSZ nyíltan vállalja értékeit, megszabaduljon Budapest gyámságától, és elhatárolódjon a magyar szélsőségesektől.
Kelemen Hunor válaszában kitért arra, hogy az RMDSZ ellenében Budapestről „létrehoztak két pártot". Meglátása szerint ez is azt bizonyítja, hogy az RMDSZ-t soha nem befolyásolta Budapest. – Nem létezik gyámság, ilyesmit nem fogadtunk el, és nem fogadunk el – jelentette ki a szövetségi elnök hozzátéve, hogy ezt sokszor fel is rótták a magyar kormányok.
Az autonómiastatútumot illetően Kelemen Hunor elmondta, a kulturális önrendelkezést is magába foglaló kisebbségi törvénytervezet kvázi kudarca után a szövetség ezúttal előbb nem a politikai pártokat akarja meggyőzni, hanem a román társadalmat. Ennek érdekében országszerte nyilvános vitákat szerveznek, hogy minél több emberrel ismertessék meg az RMDSZ elképzeléseit. nol.hu
Erdély.ma
2014. szeptember 29.
Embereket toboroz december 1-jére Székelyföldre a Vocea Natiunii
December elsejére toboroz résztvevőket Hargita és Kovászna megyébe a Vocea Natiunii Facebook-csoport. A felhívásban húszezer hazafit keresnek, akik Hargita és Kovászna megyében ünnepelnék Románia nemzeti ünnepét. Szerintük a székelyföldi megyékben a románokat zaklatják, megfélemlítik, sőt fizikailag is bántalmazzák. A Vocea Natiunii ingyenes buszos szállítást ígér a helyek függvényében, illetve ellátást is. A résztvevőket ugyanakkor felszólítják, tartózkodjanak mindenféle erőszakos megnyilvánulástól.
marosvasarhelyiradio.ro / transindex.ro, Erdély.ma
December elsejére toboroz résztvevőket Hargita és Kovászna megyébe a Vocea Natiunii Facebook-csoport. A felhívásban húszezer hazafit keresnek, akik Hargita és Kovászna megyében ünnepelnék Románia nemzeti ünnepét. Szerintük a székelyföldi megyékben a románokat zaklatják, megfélemlítik, sőt fizikailag is bántalmazzák. A Vocea Natiunii ingyenes buszos szállítást ígér a helyek függvényében, illetve ellátást is. A résztvevőket ugyanakkor felszólítják, tartózkodjanak mindenféle erőszakos megnyilvánulástól.
marosvasarhelyiradio.ro / transindex.ro, Erdély.ma
2014. szeptember 29.
Johannis: tegyük Romániát a jól végzett munka országává!
A Romániában fogalomnak számító német megbízhatóságra utaló választási jelmondattal, a Legyen Románia a jól végzett munka országa! szlogennel kezdte meg Klaus Johannis, az ellenzéki Keresztény-liberális Szövetség (ACL) szász nemzetiségű államfőjelöltje szombaton választási kampányát Bukarestben.
A kormánypalota előtti Victoria téren a jobbközép pártszövetség több tízezer szimpatizánsa gyűlt össze a jobboldal legesélyesebbnek tartott elnökjelöltjének választási nagygyűlésén.
Bár a novemberi elnökválasztáson legalább öt jelölt számít a jobboldali szavazók támogatására, a felmérések szerint a két legnagyobb ellenzéki párt, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Demokrata Liberális Párt (PDL) összefogásából kialakult ACL jelöltje örvend a legnagyobb népszerűségnek, így nagy valószínűséggel Johannis lehet az államfői tisztségre pályázó Victor Ponta szociáldemokrata kormányfő ellenfele az elnökválasztás második fordulójában.
A bírálói szerint merev és szófukar Johannis maga is tisztában van vele, hogy a belé vetett bizalom nem szónoki képességeinek szól. Az ACL a jelek szerint kampánystratégiáját arra építette, hogy Johannist a felületesség, igénytelenség, hazugság és képmutatás ellentéteként pozicionálja. Szombaton elmondott választási beszédében Johannis igyekezett előnyt kovácsolni közismert szűkszavúságából.
"Én a tettek embere vagyok, nem az üres szavaké. A beváltott ígéreteké, nem a botrányoké és színjátékoké. Olyan ember, aki épít és nem rombol. Az elnöki célkitűzésem nagyon egyszerűen megfogalmazható: legyen Románia a jól végzett munka országa!" – mondta Johannis bukaresti kampányrendezvényén.
Kifejtette: a munkát, vállalkozásokat, értékteremtést bátorító, nem pedig adókkal megfojtó, a nevelést fontos befektetésnek tekintő ország építésére hívja maga mellé szavazóit.
Népújság (Marosvásárhely)
A Romániában fogalomnak számító német megbízhatóságra utaló választási jelmondattal, a Legyen Románia a jól végzett munka országa! szlogennel kezdte meg Klaus Johannis, az ellenzéki Keresztény-liberális Szövetség (ACL) szász nemzetiségű államfőjelöltje szombaton választási kampányát Bukarestben.
A kormánypalota előtti Victoria téren a jobbközép pártszövetség több tízezer szimpatizánsa gyűlt össze a jobboldal legesélyesebbnek tartott elnökjelöltjének választási nagygyűlésén.
Bár a novemberi elnökválasztáson legalább öt jelölt számít a jobboldali szavazók támogatására, a felmérések szerint a két legnagyobb ellenzéki párt, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Demokrata Liberális Párt (PDL) összefogásából kialakult ACL jelöltje örvend a legnagyobb népszerűségnek, így nagy valószínűséggel Johannis lehet az államfői tisztségre pályázó Victor Ponta szociáldemokrata kormányfő ellenfele az elnökválasztás második fordulójában.
A bírálói szerint merev és szófukar Johannis maga is tisztában van vele, hogy a belé vetett bizalom nem szónoki képességeinek szól. Az ACL a jelek szerint kampánystratégiáját arra építette, hogy Johannist a felületesség, igénytelenség, hazugság és képmutatás ellentéteként pozicionálja. Szombaton elmondott választási beszédében Johannis igyekezett előnyt kovácsolni közismert szűkszavúságából.
"Én a tettek embere vagyok, nem az üres szavaké. A beváltott ígéreteké, nem a botrányoké és színjátékoké. Olyan ember, aki épít és nem rombol. Az elnöki célkitűzésem nagyon egyszerűen megfogalmazható: legyen Románia a jól végzett munka országa!" – mondta Johannis bukaresti kampányrendezvényén.
Kifejtette: a munkát, vállalkozásokat, értékteremtést bátorító, nem pedig adókkal megfojtó, a nevelést fontos befektetésnek tekintő ország építésére hívja maga mellé szavazóit.
Népújság (Marosvásárhely)
2014. szeptember 29.
Segesvári sikertörténet
Húszéves a Gaudeamus Alapítvány
Húszéves a segesvári magyarság által alapított Gaudeamus Alapítvány, amely mára már komoly intézményt, a Gaudeamus Szórványközpontot működteti, amellyel a helyi és környékbeli magyarság nyelvében, hitében, hagyományaiban, identitásában való megmaradását hivatott szolgálni. E kerek évforduló kapcsán rangos konferenciát szerveztek, amelyre a Kárpát-medencében működő szórványkollégiumok képviselőit hívták meg, hogy együtt osszák meg a kisebbségi sorsból fakadó közös problémákat, tapasztalataikat és jövőképet fogalmazzanak meg az egyre kisebb lelket számláló szórványközösségnek. A rendezvényen részt vett Magyarországról dr. Hoffman Rózsa, az Emberi Erőforrások Minisztériumának Köznevelésért Felelős Államtitkárságának államtitkára, dr. Szarka Gábor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja, több romániai és magyarországi nemzetstratégiáért és oktatásért felelős tisztségviselő, alapítványok vezetői.
Nem önmagunk, hanem a közös akarat ünnepe
A Kárpát-medencei Szórványkollégiumok első napján a szórványkollégiumok képviselői tanácskoztak, melyet Vetési László református lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke, a szórványok problémájának szakértője vezetett. E témában többek között Szegedi László, a Kőhalmi Szórványkollégium, Gudor Botond a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány, Balázs Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány, Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület, Punnykó Mária, a beregszászi Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szórványfelelőse, Nagy Margit, az Újvidéki Apáczai Diákotthon, Adi István, a magyarfülpösi Szórványiskola és Kollégium vezetője, Lakatos Tünde, a szamosardói Kós Károly Iskola igazgatója, Balla Ferenc, a Kallós Zoltán Alapítvány vezetője, Ladányi Lajos, a Nyitrai Kulturális és Információs Központ igazgatója, Turzai Melánia, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatóhelyettese előadása hangzott el. A rendezvény második napján – merthogy a rendezvény értük és társaikért szólt – a helybeli Mircea Eliade Főgimnázium magyar diákjai művészi műsorral köszöntötték a résztvevőket. Fodor Lilla és Máthé Loránd szavaltak, s két alkalommal is fellépett a Kikerics néptánc-együttes. – Nem önmagunkat ünnepelni gyűltünk össze, hanem azért, hogy a közös akaratot ünnepeljük. E közös akarat fog össze bennünket – fogalmazott köszöntőbeszédében Farkas Miklós tanár, a Gaudeamus Alapítvány megálmodója, kivitelezője, és mostanig igazgatója, akinek önfeláldozó munkája nyomán kallódásra ítélt magyar gyermekek járhattak magyar iskolába, kaphattak szállást és válhattak magyar érzelmű felnőttekké.
350 diák 50 km-es körzetből
– Az alapítvány célja a segesvári és környékbeli szórványban élő magyar nemzetiségű diákok anyanyelvű és keresztény értékrend szerinti nevelésének és oktatásának támogatása, főleg azoké, akik nehéz anyagi helyzetük miatt még középfokú tanulmányaikat sem tudnák folytatni, valamint a segesvári és környékbeli szórványban élő magyarok művelődési életének a megszervezése. Az adományokból fedezzük az ösztöndíjak 80%-át és a fenntartási költségek egy részét. Az elmúlt tanévben már 57 tanulót támogattunk ösztöndíjjal. Döntő részben az Apáczai Közalapítvány támogatásával felépítettünk egy új épületet, amelynek A-szárnyában helyet kapott egy modern konyha, étterem, újabb hálószobát, valamint két tanári lakást, a B-szárnyban pedig nyolc korszerű, négyágyas szobát és egy 150 férőhelyes művelődési termet alakítottunk ki. Ehhez jelentős összegekkel járult hozzá a düsseldorfi Hermann Niermann Alapítvány, a Szülőföld Alap, az Illyés Közalapítvány, az RMDSZ és a Segesvári Önkormányzat. Sikerült megoldanunk a bentlakó diákok étkeztetését, és a szállást is kényelmesebbé tettük. Jelenleg 56 diáknak és két tanárnak biztosíthatunk szállást, étkezést és jó tanulási körülményeket.
Az évek során a szórványkollégiumban lakó diákok száma 26-52 között változott. Az elmúlt években mintegy 350 diák lakott a bentlakásban, jelentős részük tovább is tanult. A bentlakó tanulók mintegy 50 kilométer sugarú körzetből érkeznek hozzánk Maros, Hargita, Szeben és Brassó megyéből. Az idei tanévben újra 40 fölé emelkedett a bentlakók, diákok száma. Az építkezések befejezése után, 2009-ben intézményünk felvette a Gaudeamus Ház-Oktatási és Művelődési Szórványközpont nevet – mondta Farkas Miklós tanár, az alapítvány leköszönt igazgatója, aki Tóth Tivadar tanárnak adta át a stafétabotot.
Etalon a megyében
A konferencián felszólalók során dr. Hoffmann Rózsa államtitkár elmondta, hogy a magyar kormány 37 szórványkollégiumot támogat, bízik abban, hogy jó ügyet támogatnak, a magyarság erősítéséért teszik. Úgy gondolja, ha Magyarország erősödik, erősödik az összmagyarság is. – A Jóisten magyarnak teremtett, ezt megtagadni nem tudjuk, vállalnunk kell ezt minden körülményben. Az iskola meghatározza a jövőt, teljesítenie kell a a küldetését. Olyan embereket kell nevelni, mint amilyen a Gaudeamus Alapítvány vezetője, Farkas Miklós. A világ változik, a pedagógusnak képessége kell legyen arra, hogy elvarázsolja a fiatalokat, ahogyan itt történik, Segesváron. Mert addig, amíg így táncolnak, így szavalnak a fiatalok, addig van jövőnk! – mondta az államtitkár. – Sorskérdés a magyarság megmaradása ezen a vidéken, hittel és alázattal állunk a feladat szolgálatában – mondta dr. Szarka Gábor, aki dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzuljának üdvözletét tolmácsolta. – Ne csak konzultáljunk, hanem tegyünk kísérletet a közös jövő tervezésére! Ne csak a múltra és a jelenre, hanem a jövőre is tekintsünk! – hangsúlyozta Molnár György, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hálózatfejlesztési igazgatója. Dr. Karl Scherer, az alapítványt jelentős összeggel támogató düsseldorfi Nierman Alapítvány képviselője elmondta, azokban a városokban, amelyeket mi alapítottunk és építettünk, kisebbségbe kerültünk. Büszkék vagyunk erre az örökségre, de a szórványosodás kihívásai önerőből nem oldhatók meg – mondta. Dr. Nagy Éva, a tanügy-minisztérium kisebbségi oktatásért felelős államtitkárságának kabinetigazgatója a legnagyobb kincsre, az anyanyelv megőrzésének fontosságára hívta fel a figyelmet, Szentgyörgyi Albert szavaival élve: „Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája.” Gál Ernő helyi tanácsos felolvasta Dorin Dăneşan, Segesvár polgármesterének üdvözletét, aki főként a központ kulturális tevékenységéről, a magyarság által képviselt színfoltról szólt elismerően. Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke azt hangsúlyozta, hogy a Gaudeamus Szórványközpont etalon a megyében. Marosludason, Dicsőszent-mártonban, Szászrégenben, Nagysármáson is ilyen szórványközpontokra volna szükség, hiszen az RMDSZ a magyar oktatás ügyét tűzte ki zászlajára. Dicsőben merev ellenállást tanúsítottak, Marosludason fel sem merték vetni a szórványkollégium ügyét. – Aggódó felelősséggel kezeljük a szórvány ügyét, azt szeretnénk, ha a magyar gyermekek itt maradnának, ha szülővárosuk felnőtt korukra élhető város lenne, hogy ne kelljen innen elvándorolni! – fogalmazott az elnök. – Ha ilyen gyermekeket nevelünk, mint akiket szerepelni láttunk, ennél nagyobb stratégia nem is kell! – fogalmazott Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, aki Farkas Miklósnak a szövetség elismerő oklevelét nyújtotta át. A rendezvény során levetítették Dudás Lászlónak az alapítvány 20 évét bemutató filmjét, amelyen az alapítvány kuratóriumi tagjai, támogatók is megszólaltak. Tóth Tivadar igazgató a kudarcokat taglalva tapintott rá a szomorú valóságra: – Bár a szórványközpont létrehozása sikertörténet, odajutottunk, hogy magyar gyereket már alig találunk, akit idehoznánk. Még vidéken sem! Ha lesz gyermek, lesz magyar oktatás, ha nem lesz, akkor vége az oktatásnak is! Jelenleg egy líceumi magyar osztály működik a korábbi két párhuzamos helyett a Mircea Eliade Főgimnáziumban, és pengeélen táncolunk – mondta, majd megjegyezte, jó lenne, ha kevesebb támadás érné őket a segesváriak részéről, s jó lenne, ha ezt a központot magukénak éreznék, hiszen ez a ház a segesváriakért van. A munkát értékelni kell, nem folyton bírálni, hibát kapni. A munkálatok során elismerő okleveleket és plaketteket adtak át azoknak, akik munkájukkal vagy anyagilag támogatták az alapítvány munkáját.
A konferencia tegnap zárult, a vendégek Berethalomra és Keresdre is ellátogattak.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)
Húszéves a Gaudeamus Alapítvány
Húszéves a segesvári magyarság által alapított Gaudeamus Alapítvány, amely mára már komoly intézményt, a Gaudeamus Szórványközpontot működteti, amellyel a helyi és környékbeli magyarság nyelvében, hitében, hagyományaiban, identitásában való megmaradását hivatott szolgálni. E kerek évforduló kapcsán rangos konferenciát szerveztek, amelyre a Kárpát-medencében működő szórványkollégiumok képviselőit hívták meg, hogy együtt osszák meg a kisebbségi sorsból fakadó közös problémákat, tapasztalataikat és jövőképet fogalmazzanak meg az egyre kisebb lelket számláló szórványközösségnek. A rendezvényen részt vett Magyarországról dr. Hoffman Rózsa, az Emberi Erőforrások Minisztériumának Köznevelésért Felelős Államtitkárságának államtitkára, dr. Szarka Gábor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja, több romániai és magyarországi nemzetstratégiáért és oktatásért felelős tisztségviselő, alapítványok vezetői.
Nem önmagunk, hanem a közös akarat ünnepe
A Kárpát-medencei Szórványkollégiumok első napján a szórványkollégiumok képviselői tanácskoztak, melyet Vetési László református lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke, a szórványok problémájának szakértője vezetett. E témában többek között Szegedi László, a Kőhalmi Szórványkollégium, Gudor Botond a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány, Balázs Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány, Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület, Punnykó Mária, a beregszászi Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szórványfelelőse, Nagy Margit, az Újvidéki Apáczai Diákotthon, Adi István, a magyarfülpösi Szórványiskola és Kollégium vezetője, Lakatos Tünde, a szamosardói Kós Károly Iskola igazgatója, Balla Ferenc, a Kallós Zoltán Alapítvány vezetője, Ladányi Lajos, a Nyitrai Kulturális és Információs Központ igazgatója, Turzai Melánia, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatóhelyettese előadása hangzott el. A rendezvény második napján – merthogy a rendezvény értük és társaikért szólt – a helybeli Mircea Eliade Főgimnázium magyar diákjai művészi műsorral köszöntötték a résztvevőket. Fodor Lilla és Máthé Loránd szavaltak, s két alkalommal is fellépett a Kikerics néptánc-együttes. – Nem önmagunkat ünnepelni gyűltünk össze, hanem azért, hogy a közös akaratot ünnepeljük. E közös akarat fog össze bennünket – fogalmazott köszöntőbeszédében Farkas Miklós tanár, a Gaudeamus Alapítvány megálmodója, kivitelezője, és mostanig igazgatója, akinek önfeláldozó munkája nyomán kallódásra ítélt magyar gyermekek járhattak magyar iskolába, kaphattak szállást és válhattak magyar érzelmű felnőttekké.
350 diák 50 km-es körzetből
– Az alapítvány célja a segesvári és környékbeli szórványban élő magyar nemzetiségű diákok anyanyelvű és keresztény értékrend szerinti nevelésének és oktatásának támogatása, főleg azoké, akik nehéz anyagi helyzetük miatt még középfokú tanulmányaikat sem tudnák folytatni, valamint a segesvári és környékbeli szórványban élő magyarok művelődési életének a megszervezése. Az adományokból fedezzük az ösztöndíjak 80%-át és a fenntartási költségek egy részét. Az elmúlt tanévben már 57 tanulót támogattunk ösztöndíjjal. Döntő részben az Apáczai Közalapítvány támogatásával felépítettünk egy új épületet, amelynek A-szárnyában helyet kapott egy modern konyha, étterem, újabb hálószobát, valamint két tanári lakást, a B-szárnyban pedig nyolc korszerű, négyágyas szobát és egy 150 férőhelyes művelődési termet alakítottunk ki. Ehhez jelentős összegekkel járult hozzá a düsseldorfi Hermann Niermann Alapítvány, a Szülőföld Alap, az Illyés Közalapítvány, az RMDSZ és a Segesvári Önkormányzat. Sikerült megoldanunk a bentlakó diákok étkeztetését, és a szállást is kényelmesebbé tettük. Jelenleg 56 diáknak és két tanárnak biztosíthatunk szállást, étkezést és jó tanulási körülményeket.
Az évek során a szórványkollégiumban lakó diákok száma 26-52 között változott. Az elmúlt években mintegy 350 diák lakott a bentlakásban, jelentős részük tovább is tanult. A bentlakó tanulók mintegy 50 kilométer sugarú körzetből érkeznek hozzánk Maros, Hargita, Szeben és Brassó megyéből. Az idei tanévben újra 40 fölé emelkedett a bentlakók, diákok száma. Az építkezések befejezése után, 2009-ben intézményünk felvette a Gaudeamus Ház-Oktatási és Művelődési Szórványközpont nevet – mondta Farkas Miklós tanár, az alapítvány leköszönt igazgatója, aki Tóth Tivadar tanárnak adta át a stafétabotot.
Etalon a megyében
A konferencián felszólalók során dr. Hoffmann Rózsa államtitkár elmondta, hogy a magyar kormány 37 szórványkollégiumot támogat, bízik abban, hogy jó ügyet támogatnak, a magyarság erősítéséért teszik. Úgy gondolja, ha Magyarország erősödik, erősödik az összmagyarság is. – A Jóisten magyarnak teremtett, ezt megtagadni nem tudjuk, vállalnunk kell ezt minden körülményben. Az iskola meghatározza a jövőt, teljesítenie kell a a küldetését. Olyan embereket kell nevelni, mint amilyen a Gaudeamus Alapítvány vezetője, Farkas Miklós. A világ változik, a pedagógusnak képessége kell legyen arra, hogy elvarázsolja a fiatalokat, ahogyan itt történik, Segesváron. Mert addig, amíg így táncolnak, így szavalnak a fiatalok, addig van jövőnk! – mondta az államtitkár. – Sorskérdés a magyarság megmaradása ezen a vidéken, hittel és alázattal állunk a feladat szolgálatában – mondta dr. Szarka Gábor, aki dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzuljának üdvözletét tolmácsolta. – Ne csak konzultáljunk, hanem tegyünk kísérletet a közös jövő tervezésére! Ne csak a múltra és a jelenre, hanem a jövőre is tekintsünk! – hangsúlyozta Molnár György, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hálózatfejlesztési igazgatója. Dr. Karl Scherer, az alapítványt jelentős összeggel támogató düsseldorfi Nierman Alapítvány képviselője elmondta, azokban a városokban, amelyeket mi alapítottunk és építettünk, kisebbségbe kerültünk. Büszkék vagyunk erre az örökségre, de a szórványosodás kihívásai önerőből nem oldhatók meg – mondta. Dr. Nagy Éva, a tanügy-minisztérium kisebbségi oktatásért felelős államtitkárságának kabinetigazgatója a legnagyobb kincsre, az anyanyelv megőrzésének fontosságára hívta fel a figyelmet, Szentgyörgyi Albert szavaival élve: „Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája.” Gál Ernő helyi tanácsos felolvasta Dorin Dăneşan, Segesvár polgármesterének üdvözletét, aki főként a központ kulturális tevékenységéről, a magyarság által képviselt színfoltról szólt elismerően. Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke azt hangsúlyozta, hogy a Gaudeamus Szórványközpont etalon a megyében. Marosludason, Dicsőszent-mártonban, Szászrégenben, Nagysármáson is ilyen szórványközpontokra volna szükség, hiszen az RMDSZ a magyar oktatás ügyét tűzte ki zászlajára. Dicsőben merev ellenállást tanúsítottak, Marosludason fel sem merték vetni a szórványkollégium ügyét. – Aggódó felelősséggel kezeljük a szórvány ügyét, azt szeretnénk, ha a magyar gyermekek itt maradnának, ha szülővárosuk felnőtt korukra élhető város lenne, hogy ne kelljen innen elvándorolni! – fogalmazott az elnök. – Ha ilyen gyermekeket nevelünk, mint akiket szerepelni láttunk, ennél nagyobb stratégia nem is kell! – fogalmazott Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, aki Farkas Miklósnak a szövetség elismerő oklevelét nyújtotta át. A rendezvény során levetítették Dudás Lászlónak az alapítvány 20 évét bemutató filmjét, amelyen az alapítvány kuratóriumi tagjai, támogatók is megszólaltak. Tóth Tivadar igazgató a kudarcokat taglalva tapintott rá a szomorú valóságra: – Bár a szórványközpont létrehozása sikertörténet, odajutottunk, hogy magyar gyereket már alig találunk, akit idehoznánk. Még vidéken sem! Ha lesz gyermek, lesz magyar oktatás, ha nem lesz, akkor vége az oktatásnak is! Jelenleg egy líceumi magyar osztály működik a korábbi két párhuzamos helyett a Mircea Eliade Főgimnáziumban, és pengeélen táncolunk – mondta, majd megjegyezte, jó lenne, ha kevesebb támadás érné őket a segesváriak részéről, s jó lenne, ha ezt a központot magukénak éreznék, hiszen ez a ház a segesváriakért van. A munkát értékelni kell, nem folyton bírálni, hibát kapni. A munkálatok során elismerő okleveleket és plaketteket adtak át azoknak, akik munkájukkal vagy anyagilag támogatták az alapítvány munkáját.
A konferencia tegnap zárult, a vendégek Berethalomra és Keresdre is ellátogattak.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)
2014. szeptember 29.
Avar titkok nyomában
Nagy Borbála: Az áruló avar kagán – egy izgalmas, olvasmányos és kiválóan dokumentált történelmi regény bemutatójával indult a Belvárosi szerdák újabb sorozata a marosvásárhelyi Deus Providebit Házban. Markó Enikő, az est házigazdája Kuti Mártát, a könyv szerkesztőjét, Szabó Csabát, a kolozsvári Világhírnév Kiadó főszerkesztőjét és Dobos Alpárt, az avar kort kutató fiatal kolozsvári régészt köszöntötte. A meghívottak a könyv kapcsán a szerzővel együtt arra a kérdésre keresték a választ, hogy a Kárpát-medencét 200 évig uraló hatalmas, erős Avar Birodalom miért bukott meg. Mi lett a Keletrómai és a Frank Birodalom között elterülő, két évszázadon át legyőzhetetlennek tűnő nagyhatalom népével a vereség után, s milyen összefüggés van a hunok, avarok és magyarok között, akik az egymást követő időszakokban belakták a Kárpát-medencét?
A Világhírnév Kiadóról, annak az újságíróknak teret adó Fehér Holló sorozatáról és a nemrég indult Sárkányfog sorozatról, amely történelmi témájú könyveknek ad helyet, Szabó Csaba, a kiadó főszerkesztője beszélt. Megemlítette a magyarok történetéről román nyelven kiadott kötet (O istorie a maghiarilor) sikerét határokon innen és túl. A sorozat második kiadványa, Az áruló avar kagán szövegével való találkozást sorsszerűségnek nevezte Szabó Csaba, aki jól ismerte Nagy Borbála korábbi történelmi regényeit, amelyek közül a Dacia Kiadónál megjelenteket édesanyja szerkesztette. Ezért mondott örömmel igent az írónő posztumusz kötetének a kiadására. S amikor képzőművészt keresett a kötet illusztrálására, kiderült, hogy az írónő dédunokája, Nagy Zsombor készen áll erre a feladatra. A kötet első bemutatója a Magyarország kolozsvári főkonzulátusán volt, ahol az írónő fia, Nagy Adorján számolt be arról, hogy a kéziratot édesanyja ráhagyta, hogy ha időt tud szakítani rá, jelentesse meg. Ebben a kötetet szerkesztő Kuti Márta volt a segítségére, akit rokoni szálak fűznek a családhoz.
A méltánytalanul elfelejtett Nagy Borbáláról, aki azért nem számított divatos szerzőnek, mert nem szolgált ki semmiféle rendszert, Kuti Márta olvasta fel írását. 110 éve született és 20 éve halt meg, évekig nyelvtanárként dolgozott, s élete során megírta mindazt – A csíki boszorkány (1974), Trójai Kasszandré (1979), Őrült Johanna (1981), Claudia (1984), A vén kapitányné (1996 posztumusz) –, amit fontosnak vélt a történelemből. Regényeihez alaposan dokumentálódott egy olyan korszakban, akikor ez csak a könyvtárakban búvárkodva volt lehetséges. A szöveget kiadás előtt újra meg újra átírta, csiszolgatta. Az áruló avar kagán is legalább 25 évig készült, ritka igényességgel megírt szöveggel – hangsúlyozta Kuti Márta.
Az író fiától tudjuk, hogy Nagy Borbálát egy életen át foglalkoztatta a szkíta–hun–avar–székely–magyar folytonosság, s ezen népek rokonsága a bolgár onogurokkal. Ezt a témát is érintette az a párbeszéd, amelyet Szabó Csaba Dobos Alpár régésszel folytatott a regényben megfogalmazott fikció és a történészek rendelkezésére álló adatok összefüggéseiről.
A székelyek és az avarok közötti rokonság a fantázia szüleménye. Volt ugyan egy elmélet, amely szerint a frank, illetve a bolgár hódítást túlélő avarokat kapcsolatba lehetne hozni a székelyekkel, erre azonban Székelyföldön nem találtak semmilyen bizonyítékot – válaszolta Dobos Alpár, aki hozzátette, hogy manapság László Gyula kettős honfoglalás-elméletét is elvetik a történészek. A regényben leírt várrendszernek, amely az avarok birodalmát védte, sem találták meg a nyomait.
Az 568 és 803 között fennálló avar kaganátus, amely először egyesítette egységes államban a Kárpát-medence területeit, a kora avarkorban élte fénykorát, s a Konstantinápoly elleni 626-os sikertelen csata után kezdődött el a birodalom hanyatlása. Bár sok állam, nép eltűnt a történelem során, a kaganátus bukása után az avarok valószínűleg nem haltak ki, s bár nincs írásos bizonyíték, a történészek nem zárják ki, hogy az avarok maradványait megtalálták a magyar honfoglalók – hangzott el a párbeszéd során.
Kérdésre válaszolva Dobos Alpár elmondta, hogy a Kárpát-medencében nagyon magas az avar leletek száma, amelyek főleg feltárt sírokból kerültek elő. A legismertebb és a legrejtélyesebb a nagyszentmiklósi kincs, a több mint 20 színarany edény, amelyeket véletlenszerűen találtak meg a XVIII. század végén, s az eredeti tárgyak a bécsi (Bécs neve is avar szó) művészettörténeti múzeum e célra kialakított termében láthatók, a másolatokat pedig Budapesten is meg lehet tekinteni. Sok elmélet fűződik az avar kincshez, nevezték a hunok, Attila kincsének is, de kivitelezésükről megállapítható, hogy a VIII. század végén, bizánci, perzsa hatásra keletkeztek.
Az avaroknak a regényben bemutatott összeférhetetlenségével, az irántuk táplált gyűlölettel kapcsolatosan elhangzott, hogy a történelem során ez más népek estében is előfordult. A regény hangulatában hasonlít a honfoglaló magyarság életéhez, az írónő a magyarok képét vetítette rá az avarokra, az Avar Birodalomra – mondta Dobos Alpár, aki Szabó Csaba kérdésére hozzátette, hogy a valós és kitalált elemek jól sikerült összehangolása ragadta meg a regényben az írónő gazdag történelmi ismeretei mellett.
A jó hangulatú, érdekes könyvbemutató végén Dobos Alpár a hallgatóság kérdéseire is válaszolt.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
Nagy Borbála: Az áruló avar kagán – egy izgalmas, olvasmányos és kiválóan dokumentált történelmi regény bemutatójával indult a Belvárosi szerdák újabb sorozata a marosvásárhelyi Deus Providebit Házban. Markó Enikő, az est házigazdája Kuti Mártát, a könyv szerkesztőjét, Szabó Csabát, a kolozsvári Világhírnév Kiadó főszerkesztőjét és Dobos Alpárt, az avar kort kutató fiatal kolozsvári régészt köszöntötte. A meghívottak a könyv kapcsán a szerzővel együtt arra a kérdésre keresték a választ, hogy a Kárpát-medencét 200 évig uraló hatalmas, erős Avar Birodalom miért bukott meg. Mi lett a Keletrómai és a Frank Birodalom között elterülő, két évszázadon át legyőzhetetlennek tűnő nagyhatalom népével a vereség után, s milyen összefüggés van a hunok, avarok és magyarok között, akik az egymást követő időszakokban belakták a Kárpát-medencét?
A Világhírnév Kiadóról, annak az újságíróknak teret adó Fehér Holló sorozatáról és a nemrég indult Sárkányfog sorozatról, amely történelmi témájú könyveknek ad helyet, Szabó Csaba, a kiadó főszerkesztője beszélt. Megemlítette a magyarok történetéről román nyelven kiadott kötet (O istorie a maghiarilor) sikerét határokon innen és túl. A sorozat második kiadványa, Az áruló avar kagán szövegével való találkozást sorsszerűségnek nevezte Szabó Csaba, aki jól ismerte Nagy Borbála korábbi történelmi regényeit, amelyek közül a Dacia Kiadónál megjelenteket édesanyja szerkesztette. Ezért mondott örömmel igent az írónő posztumusz kötetének a kiadására. S amikor képzőművészt keresett a kötet illusztrálására, kiderült, hogy az írónő dédunokája, Nagy Zsombor készen áll erre a feladatra. A kötet első bemutatója a Magyarország kolozsvári főkonzulátusán volt, ahol az írónő fia, Nagy Adorján számolt be arról, hogy a kéziratot édesanyja ráhagyta, hogy ha időt tud szakítani rá, jelentesse meg. Ebben a kötetet szerkesztő Kuti Márta volt a segítségére, akit rokoni szálak fűznek a családhoz.
A méltánytalanul elfelejtett Nagy Borbáláról, aki azért nem számított divatos szerzőnek, mert nem szolgált ki semmiféle rendszert, Kuti Márta olvasta fel írását. 110 éve született és 20 éve halt meg, évekig nyelvtanárként dolgozott, s élete során megírta mindazt – A csíki boszorkány (1974), Trójai Kasszandré (1979), Őrült Johanna (1981), Claudia (1984), A vén kapitányné (1996 posztumusz) –, amit fontosnak vélt a történelemből. Regényeihez alaposan dokumentálódott egy olyan korszakban, akikor ez csak a könyvtárakban búvárkodva volt lehetséges. A szöveget kiadás előtt újra meg újra átírta, csiszolgatta. Az áruló avar kagán is legalább 25 évig készült, ritka igényességgel megírt szöveggel – hangsúlyozta Kuti Márta.
Az író fiától tudjuk, hogy Nagy Borbálát egy életen át foglalkoztatta a szkíta–hun–avar–székely–magyar folytonosság, s ezen népek rokonsága a bolgár onogurokkal. Ezt a témát is érintette az a párbeszéd, amelyet Szabó Csaba Dobos Alpár régésszel folytatott a regényben megfogalmazott fikció és a történészek rendelkezésére álló adatok összefüggéseiről.
A székelyek és az avarok közötti rokonság a fantázia szüleménye. Volt ugyan egy elmélet, amely szerint a frank, illetve a bolgár hódítást túlélő avarokat kapcsolatba lehetne hozni a székelyekkel, erre azonban Székelyföldön nem találtak semmilyen bizonyítékot – válaszolta Dobos Alpár, aki hozzátette, hogy manapság László Gyula kettős honfoglalás-elméletét is elvetik a történészek. A regényben leírt várrendszernek, amely az avarok birodalmát védte, sem találták meg a nyomait.
Az 568 és 803 között fennálló avar kaganátus, amely először egyesítette egységes államban a Kárpát-medence területeit, a kora avarkorban élte fénykorát, s a Konstantinápoly elleni 626-os sikertelen csata után kezdődött el a birodalom hanyatlása. Bár sok állam, nép eltűnt a történelem során, a kaganátus bukása után az avarok valószínűleg nem haltak ki, s bár nincs írásos bizonyíték, a történészek nem zárják ki, hogy az avarok maradványait megtalálták a magyar honfoglalók – hangzott el a párbeszéd során.
Kérdésre válaszolva Dobos Alpár elmondta, hogy a Kárpát-medencében nagyon magas az avar leletek száma, amelyek főleg feltárt sírokból kerültek elő. A legismertebb és a legrejtélyesebb a nagyszentmiklósi kincs, a több mint 20 színarany edény, amelyeket véletlenszerűen találtak meg a XVIII. század végén, s az eredeti tárgyak a bécsi (Bécs neve is avar szó) művészettörténeti múzeum e célra kialakított termében láthatók, a másolatokat pedig Budapesten is meg lehet tekinteni. Sok elmélet fűződik az avar kincshez, nevezték a hunok, Attila kincsének is, de kivitelezésükről megállapítható, hogy a VIII. század végén, bizánci, perzsa hatásra keletkeztek.
Az avaroknak a regényben bemutatott összeférhetetlenségével, az irántuk táplált gyűlölettel kapcsolatosan elhangzott, hogy a történelem során ez más népek estében is előfordult. A regény hangulatában hasonlít a honfoglaló magyarság életéhez, az írónő a magyarok képét vetítette rá az avarokra, az Avar Birodalomra – mondta Dobos Alpár, aki Szabó Csaba kérdésére hozzátette, hogy a valós és kitalált elemek jól sikerült összehangolása ragadta meg a regényben az írónő gazdag történelmi ismeretei mellett.
A jó hangulatú, érdekes könyvbemutató végén Dobos Alpár a hallgatóság kérdéseire is válaszolt.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
2014. szeptember 29.
Versszínház az Olvasókör ülésén
A lippai katolikus parókia hittantermében csütörtökön 17 órától került sor a Degré Alajos Olvasókör évadnyitó ülésére. A Szeptember végén témakörben megszervezett irodalmi ülésen versszínházat próbáltak alakítani, ahol Petőfi Sándort, a költőt Czernák Ferenc, míg Szendrei Júliát Détári Katalin alakította. Az összeállításban több szerelmes verset adtak elő azzal a szándékkal, hogy kimutassák a kép- és hanghatás fontosságát, hiszen azok jobban nyomot hagynak az emlékezetben. A továbbiakban Igna Ilona Lippa történetét ismertette, amit a jelenlévők kibővítettek a saját ismereteikkel. Ezt követően Boda Ferenc ismertette az Olvasókör névadójának, Degré Alajosnak az életét, ami tulajdonképpen egy előbbi előadásnak a felfrissítése volt, nehogy feledésbe menjen a város legnagyobb magyar szülöttének emléke. A záró részben Czernák Ferenc az adott témán túl is elszavalt néhány Petőfi költeményt. A csütörtöki ülésen közreműködött Boda Ferenc, Détári Katalin, Igna Ilona, Tóth Emil és felesége, Ildikó, illetve Czernák Ferenc. Az ülésen részt vett a közelmúltban Lippára kinevezett új katolikus plébános, ft. Hiticas Macedon is, aki megígérte, hogy támogatni fogja az Olvasókör további tevékenységét. A szokáshoz híven, a csütörtöki ülés is agapéval zárult.
Balta János, Nyugati Jelen (Arad)
A lippai katolikus parókia hittantermében csütörtökön 17 órától került sor a Degré Alajos Olvasókör évadnyitó ülésére. A Szeptember végén témakörben megszervezett irodalmi ülésen versszínházat próbáltak alakítani, ahol Petőfi Sándort, a költőt Czernák Ferenc, míg Szendrei Júliát Détári Katalin alakította. Az összeállításban több szerelmes verset adtak elő azzal a szándékkal, hogy kimutassák a kép- és hanghatás fontosságát, hiszen azok jobban nyomot hagynak az emlékezetben. A továbbiakban Igna Ilona Lippa történetét ismertette, amit a jelenlévők kibővítettek a saját ismereteikkel. Ezt követően Boda Ferenc ismertette az Olvasókör névadójának, Degré Alajosnak az életét, ami tulajdonképpen egy előbbi előadásnak a felfrissítése volt, nehogy feledésbe menjen a város legnagyobb magyar szülöttének emléke. A záró részben Czernák Ferenc az adott témán túl is elszavalt néhány Petőfi költeményt. A csütörtöki ülésen közreműködött Boda Ferenc, Détári Katalin, Igna Ilona, Tóth Emil és felesége, Ildikó, illetve Czernák Ferenc. Az ülésen részt vett a közelmúltban Lippára kinevezett új katolikus plébános, ft. Hiticas Macedon is, aki megígérte, hogy támogatni fogja az Olvasókör további tevékenységét. A szokáshoz híven, a csütörtöki ülés is agapéval zárult.
Balta János, Nyugati Jelen (Arad)
2014. szeptember 29.
Egymásnak feszült a román és a magyar közösség Györgyfalván
Mától román elemi osztályt hoznak létre a helyi általános iskolában
A hír hallatára, hogy Györgyfalván nincs román nyelvű oktatás, és a néhány falubeli román kisgyerek kénytelen magyar tagozatra járni, a kolozsvári román sajtó elárasztotta a közeli települést. A múlt héten így öles címek hirdették a román újságokban: a román gyerekek sírva mennek iskolába, ahol arra kényszerítik őket, hogy magyarul tanuljanak. A szülők pedig szótárakkal felfegyverkezve járnak szülői értekezletre, hogy értsenek is valamit… A györgyfalvi iskolában oktató magyar pedagógusok értetlenül állnak a román szülők magatartása előtt, és azt állítják: mindig egyforma odaadással és szakmaisággal oktatták az oda járó gyerekeket, nemzetiségüktől függetlenül. Ugyanakkor tagadják a vádat, amely az ellentét alapját képezi, nevezetesen, hogy nem tájékoztatták volna a szülőket az önálló román elemi osztály létesítésének lehetőségéről. Ez egyébként ma megvalósul, de az ügyben belső vizsgálatot kért a tanfelügyelőség.
Román sajtósok árasztották el a hét közepén Györgyfalvát, majd az újságok jókora címmel közölték a „szenzációs” hírt: kötelezik a román tanulókat, hogy magyarul tanuljanak, így sírva mennek a gyerekek az iskolába. A román sajtónak a györgyfalvi román szülők és nagyszülők arról panaszkodtak, hogy a pedagógusok nem foglalkoznak a román gyerekekkel, akiket a sarokba küldenek játszani, amíg a magyar gyerekek tanulnak, sőt, a szülői értekezleteken sem fordítják le nekik a mondanivalót, mi több, tanévkezdéskor a szükséges tanszereket tartalmazó listát is magyarul írták, és nem voltak hajlandók azt románra fordítani. A román sajtó gyorsan bűnbakot is talált: a györgyfalvi tanintézetért felelős magyar pedagógust, Kozman Csillát hibáztatja, mert az nem értesítette a helyzetről az erdőfeleki iskola román igazgatónőjét, akihez a györgyfalvi iskola jogilag tartozik.
Az óvodában senkit sem küldenek sarokba játszani.
Szabadság (Kolozsvár)
Mától román elemi osztályt hoznak létre a helyi általános iskolában
A hír hallatára, hogy Györgyfalván nincs román nyelvű oktatás, és a néhány falubeli román kisgyerek kénytelen magyar tagozatra járni, a kolozsvári román sajtó elárasztotta a közeli települést. A múlt héten így öles címek hirdették a román újságokban: a román gyerekek sírva mennek iskolába, ahol arra kényszerítik őket, hogy magyarul tanuljanak. A szülők pedig szótárakkal felfegyverkezve járnak szülői értekezletre, hogy értsenek is valamit… A györgyfalvi iskolában oktató magyar pedagógusok értetlenül állnak a román szülők magatartása előtt, és azt állítják: mindig egyforma odaadással és szakmaisággal oktatták az oda járó gyerekeket, nemzetiségüktől függetlenül. Ugyanakkor tagadják a vádat, amely az ellentét alapját képezi, nevezetesen, hogy nem tájékoztatták volna a szülőket az önálló román elemi osztály létesítésének lehetőségéről. Ez egyébként ma megvalósul, de az ügyben belső vizsgálatot kért a tanfelügyelőség.
Román sajtósok árasztották el a hét közepén Györgyfalvát, majd az újságok jókora címmel közölték a „szenzációs” hírt: kötelezik a román tanulókat, hogy magyarul tanuljanak, így sírva mennek a gyerekek az iskolába. A román sajtónak a györgyfalvi román szülők és nagyszülők arról panaszkodtak, hogy a pedagógusok nem foglalkoznak a román gyerekekkel, akiket a sarokba küldenek játszani, amíg a magyar gyerekek tanulnak, sőt, a szülői értekezleteken sem fordítják le nekik a mondanivalót, mi több, tanévkezdéskor a szükséges tanszereket tartalmazó listát is magyarul írták, és nem voltak hajlandók azt románra fordítani. A román sajtó gyorsan bűnbakot is talált: a györgyfalvi tanintézetért felelős magyar pedagógust, Kozman Csillát hibáztatja, mert az nem értesítette a helyzetről az erdőfeleki iskola román igazgatónőjét, akihez a györgyfalvi iskola jogilag tartozik.
Az óvodában senkit sem küldenek sarokba játszani.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. szeptember 29.
Románia látná el a KE főtitkárságát
Romániát javasolta a Kárpát Egyezmény (KE) főtitkárságának ellátására Korodi Attila környezetvédelmi miniszter, az ENSZ Környezetvédelmi Közgyűlésének alelnöke a csehországi Mikulovban, az egyezményt aláíró országok negyedik találkozóján. Mint mondta, a Kárpátok régiójában lévő természetvédelmi területek 60 százaléka Románia területén van, a Kárpátok Romániára eső területének 14 százaléka pedig nemzeti park. Ilyen vonatkozásban a régióban fellelhető természeti források megőrzését elősegítő tevékenységek brassói koordinációja maximális hatékonyságot biztosítana az egyezmény aláírói által elfogadott regionális politikák alkalmazásában.
A 2003-ban elfogadott Kárpát Egyezmény – amelyet Románia mellett Csehország, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna írt alá – a régió védelmének és fenntartható fejlődésének egyik fő eszköze. A mostani találkozón, amelynek keretében Csehország átvette az egyezmény elnökségét Szlovákiától, részt vettek az ENSZ Környezetvédelmi Programjának képviselői, az Alpesi Egyezményt aláíró felek képviselői, valamint civil szervezetek és oktatási intézmények küldöttségei is.
Szabadság (Kolozsvár)
Romániát javasolta a Kárpát Egyezmény (KE) főtitkárságának ellátására Korodi Attila környezetvédelmi miniszter, az ENSZ Környezetvédelmi Közgyűlésének alelnöke a csehországi Mikulovban, az egyezményt aláíró országok negyedik találkozóján. Mint mondta, a Kárpátok régiójában lévő természetvédelmi területek 60 százaléka Románia területén van, a Kárpátok Romániára eső területének 14 százaléka pedig nemzeti park. Ilyen vonatkozásban a régióban fellelhető természeti források megőrzését elősegítő tevékenységek brassói koordinációja maximális hatékonyságot biztosítana az egyezmény aláírói által elfogadott regionális politikák alkalmazásában.
A 2003-ban elfogadott Kárpát Egyezmény – amelyet Románia mellett Csehország, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna írt alá – a régió védelmének és fenntartható fejlődésének egyik fő eszköze. A mostani találkozón, amelynek keretében Csehország átvette az egyezmény elnökségét Szlovákiától, részt vettek az ENSZ Környezetvédelmi Programjának képviselői, az Alpesi Egyezményt aláíró felek képviselői, valamint civil szervezetek és oktatási intézmények küldöttségei is.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. szeptember 29.
Tíz éve hunyt el Ruha István hegedűművész (1931–2004)
Erdély legendás hírű hegedűművésze, Ruha István tíz éve hunyt el, 2004. szeptember 28-án.
A nagykárolyi születésű hegedűművész a második világháború után a piarista papok támogatásával, fiatalon került Kolozsvárra hegedűt tanulni id. Balogh Ferenctől, a kor és a város egyik legismertebb hegedűtanárától. Pályája aztán gyorsan ívelt felfele: három nemzetközi versenyen nyert dobogós helyezést.
Szabadság (Kolozsvár)
Erdély legendás hírű hegedűművésze, Ruha István tíz éve hunyt el, 2004. szeptember 28-án.
A nagykárolyi születésű hegedűművész a második világháború után a piarista papok támogatásával, fiatalon került Kolozsvárra hegedűt tanulni id. Balogh Ferenctől, a kor és a város egyik legismertebb hegedűtanárától. Pályája aztán gyorsan ívelt felfele: három nemzetközi versenyen nyert dobogós helyezést.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. szeptember 29.
A pedagógusok tudományos munkáit jutalmazzák
Negyvenhárom tudományos munka érkezett be idén a Apáczai-díj felhívására, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) szeptember 27-i ülésén értékelte ezeket. Amint az a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményből kiderül, az RMPSZ kétévente jutalmazza Apáczai-díjjal azokat a pedagógusokat, akik az oktató-nevelő munka mellett tudományos kutatást is végeznek. Azok a pedagógusok pályázhatnak, akik a közoktatásban dolgoznak (vagy onnan mentek nyugdíjba), és önálló kötetben vagy elismert tudományos szaklapban közzétett munkák szerzői. Az év elején kiírt pályázatra az előző díjkiosztás óta megjelent tudományos munkákkal szeptember 16-ig lehetett jelentkezni a természettudományok, a humántudományok, valamint a pszichopedagógia területéről. A díjhoz a Sántha Csaba szobrászművész által készített kisplasztika, sorszámozott oklevél és pénzjutalom is társul.
A kitüntetettek:
Apáczai-díj gyémánt fokozat
Bencze Mihály – Selected Problems and Theorems of Analytic Inequalities (természettudományok);
Apáczai-díj arany fokozat
József Álmos – Mire a falevelek lehullanak… (humántudományok);
Apáczai-díj ezüst fokozat:
Balázs Lajos – Rituális szimbólumok a székely-magyar jelképkultúra világából (humántudományok);
Nagydobai Kiss Sándor – Nemzetközi matematikai szakfolyóiratokban megjelent cikkek gyűjteménye (természettudományok);
Apáczai-díjban részesül:
Erdély Judit – Fatikus beszéd (humántudományok);
Kiss Kálmán – Túrterebes földrajzi neveinek története (humántudományok);
Török Árpád – Észak-Erdély–Bukovina útikalauz (természettudományok);
Vincze Zoltán – A kolozsvári régészeti iskola a Pósta Béla-korszakban (1899–1919) (humántudományok);
Dicséretben részesül:
Molnár-Kovács Emese, Ferencz Edith-Mária – Medvecukor iskolás lesz (pszichopedagógia);
Szász-Mihálykó Mária – Bolyongás a rengetegben (pszichopedagógia);
Kovács Béla – Matematika szaklapokban megjelent tanulmányok gyűjteménye: Kalandozások 2013 körül; Feladatvariációk, avagy hogyan szerkeszthetünk feladatokat?; Teljes négyzet évszámok; Feladatvariációk – Hogyan szerkeszthetünk ismert feladatokból újabbakat?; Változatok egy témára, avagy hogyan szerkeszthetünk feladatokat?; Variations on a theme or how you can create problems? (természettudományok);
Lőrincz Sándor – Erdővidéki túrautak (természettudományok);
Wilhelm Sándor – A törpeharcsa (természettudományok);
András Ignác – Tudomány s erény díszére (humántudományok);
András József – Lövéte, a megtartó székely falu (humántudományok);
Incze Pál – Gyűlölet nincs, csak fájdalom (humántudományok);
Fazekas (szül. Salánki) Éva – Egy berettyószéplaki cigányasszony hiedelmei (humántudományok);
Kodolányi András – Volt egyszer egy 2-es számú Iskolás Sportklub (humántudományok);
Kulcsár Gabriella – Emlékek a kolozsvári magyar zenekritika történetéből – Brassai Sámueltől Lakatos Istvánig (humántudományok);
Lőrincz József – Székelypetki népballadák (humántudományok);
Magyari Sára (tanulmányok) – A kert/udvar és szócsaládjának képe a magyar népdalokban; Imaginea lingvistică a „vieții” în limba maghiară și română; Anyanyelv–hangyanyelv–ecet. Avagy a fától fáig – magatartás oktatásstratégiai példája a Bánságban; Az anyanyelv képe – csoportos kutatás a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen; The Linguistic Image of Man in the Hungarian and Romanian Languages; A magyar mint idegen nyelv az áll és a stă igék tükrében; A munka–pénz nyelvi képe a magyar és román nyelvben (humántudományok);
Pénzes Lóránd – Szentkereszty Stephanie testamentuma és alapítványai (humántudományok);
Tamási Zsolt – Az 1848-as erdélyi római katolikus egyházmegyei zsinat (humántudományok);
Veres Tünde – Erdély református templomai (humántudományok);
Elismerésben részesül
Nemes Emil – Barangoló – városismereti kisokos 1–3. (természettudományok);
Trufán Ildikó Rozália: Földrajz munkafüzet, 4. o. (természettudományok);
Trufán Ildikó Rozália, Trufán József – Történelem munkafüzet, 4. o. (humántudományok);
Szabó Katalin – The introduction of the preparatory class in Romania (pszichopedagógia);
Barabás Attila – Alternatív eljárások a kémia oktatásához (természettudományok);
Keresztes Kálmán – Genii ale matematicii la Sibiu, Farkas Bolyai și János Bolyai (természettudományok);
Bakó Botond Béla – Áprily-estek emlékkönyv (humántudományok);
Berekméri D. István – Bethlen Gábor Erdély fejedelme (1613–1629)(humántudományok);
Farkas Aladár – 100 éves a ditrói Jézus Szent Szíve templom (humántudományok);
Frigy Szabolcs-István: A felekezeti iskolák hozzáadott értékének vizsgálata Romániában (humántudományok);
Gergely Erzsébet-Emese – Ki olvas ma (még) az iskolában? (humántudományok);
Metanova kutatócsoport, Borsos Szabolcs – Hit, kultúra, önrendelkezés Kelet-Európából nézve (humántudományok);
Nagy János – Románia hadba lépése 1916-ban – Trianon és a román történetírás (humántudományok);
Váradi Éva-Andrea, Páll-Szabó Ferenc Dániel, Pócsai Sándor – O istorie a maghiarilor (humántudományok);
Veress Imola – The Myth-Shaping Power of a Past Vision of the Future (humántudományok);
Incze Fejér Anikó, Incze Pál – Gyűlölet nincs, csak fájdalom (humántudományok).
A díjakat és az okleveleket október 11-én, szombaton délelőtt 10 órától adják át a szovátai Teleki Oktatási Központban. A testület az Apáczai-díj pályázati felhívásának kiegészítése és módosítása mellett is döntött: ennek értelmében a kiírás jövőben kiegészül az elektronikus pályamunkák fogadásával, valamint a pályázatok benyújtási határideje július 1-jére módosul. Azok a szerzők, akik elnyerték az Apáczai-díj legmagasabb, gyémánt fokozatát, továbbra is küldhetnek be pályamunkákat, amelyet a Tudományos Tanács nyilvántartásba vesz, elismerő oklevéllel jutalmaz, valamint kiemelt helyen megjeleníti azt az RMPSZ honlapján.
Szabadság (Kolozsvár)
Negyvenhárom tudományos munka érkezett be idén a Apáczai-díj felhívására, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) szeptember 27-i ülésén értékelte ezeket. Amint az a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményből kiderül, az RMPSZ kétévente jutalmazza Apáczai-díjjal azokat a pedagógusokat, akik az oktató-nevelő munka mellett tudományos kutatást is végeznek. Azok a pedagógusok pályázhatnak, akik a közoktatásban dolgoznak (vagy onnan mentek nyugdíjba), és önálló kötetben vagy elismert tudományos szaklapban közzétett munkák szerzői. Az év elején kiírt pályázatra az előző díjkiosztás óta megjelent tudományos munkákkal szeptember 16-ig lehetett jelentkezni a természettudományok, a humántudományok, valamint a pszichopedagógia területéről. A díjhoz a Sántha Csaba szobrászművész által készített kisplasztika, sorszámozott oklevél és pénzjutalom is társul.
A kitüntetettek:
Apáczai-díj gyémánt fokozat
Bencze Mihály – Selected Problems and Theorems of Analytic Inequalities (természettudományok);
Apáczai-díj arany fokozat
József Álmos – Mire a falevelek lehullanak… (humántudományok);
Apáczai-díj ezüst fokozat:
Balázs Lajos – Rituális szimbólumok a székely-magyar jelképkultúra világából (humántudományok);
Nagydobai Kiss Sándor – Nemzetközi matematikai szakfolyóiratokban megjelent cikkek gyűjteménye (természettudományok);
Apáczai-díjban részesül:
Erdély Judit – Fatikus beszéd (humántudományok);
Kiss Kálmán – Túrterebes földrajzi neveinek története (humántudományok);
Török Árpád – Észak-Erdély–Bukovina útikalauz (természettudományok);
Vincze Zoltán – A kolozsvári régészeti iskola a Pósta Béla-korszakban (1899–1919) (humántudományok);
Dicséretben részesül:
Molnár-Kovács Emese, Ferencz Edith-Mária – Medvecukor iskolás lesz (pszichopedagógia);
Szász-Mihálykó Mária – Bolyongás a rengetegben (pszichopedagógia);
Kovács Béla – Matematika szaklapokban megjelent tanulmányok gyűjteménye: Kalandozások 2013 körül; Feladatvariációk, avagy hogyan szerkeszthetünk feladatokat?; Teljes négyzet évszámok; Feladatvariációk – Hogyan szerkeszthetünk ismert feladatokból újabbakat?; Változatok egy témára, avagy hogyan szerkeszthetünk feladatokat?; Variations on a theme or how you can create problems? (természettudományok);
Lőrincz Sándor – Erdővidéki túrautak (természettudományok);
Wilhelm Sándor – A törpeharcsa (természettudományok);
András Ignác – Tudomány s erény díszére (humántudományok);
András József – Lövéte, a megtartó székely falu (humántudományok);
Incze Pál – Gyűlölet nincs, csak fájdalom (humántudományok);
Fazekas (szül. Salánki) Éva – Egy berettyószéplaki cigányasszony hiedelmei (humántudományok);
Kodolányi András – Volt egyszer egy 2-es számú Iskolás Sportklub (humántudományok);
Kulcsár Gabriella – Emlékek a kolozsvári magyar zenekritika történetéből – Brassai Sámueltől Lakatos Istvánig (humántudományok);
Lőrincz József – Székelypetki népballadák (humántudományok);
Magyari Sára (tanulmányok) – A kert/udvar és szócsaládjának képe a magyar népdalokban; Imaginea lingvistică a „vieții” în limba maghiară și română; Anyanyelv–hangyanyelv–ecet. Avagy a fától fáig – magatartás oktatásstratégiai példája a Bánságban; Az anyanyelv képe – csoportos kutatás a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen; The Linguistic Image of Man in the Hungarian and Romanian Languages; A magyar mint idegen nyelv az áll és a stă igék tükrében; A munka–pénz nyelvi képe a magyar és román nyelvben (humántudományok);
Pénzes Lóránd – Szentkereszty Stephanie testamentuma és alapítványai (humántudományok);
Tamási Zsolt – Az 1848-as erdélyi római katolikus egyházmegyei zsinat (humántudományok);
Veres Tünde – Erdély református templomai (humántudományok);
Elismerésben részesül
Nemes Emil – Barangoló – városismereti kisokos 1–3. (természettudományok);
Trufán Ildikó Rozália: Földrajz munkafüzet, 4. o. (természettudományok);
Trufán Ildikó Rozália, Trufán József – Történelem munkafüzet, 4. o. (humántudományok);
Szabó Katalin – The introduction of the preparatory class in Romania (pszichopedagógia);
Barabás Attila – Alternatív eljárások a kémia oktatásához (természettudományok);
Keresztes Kálmán – Genii ale matematicii la Sibiu, Farkas Bolyai și János Bolyai (természettudományok);
Bakó Botond Béla – Áprily-estek emlékkönyv (humántudományok);
Berekméri D. István – Bethlen Gábor Erdély fejedelme (1613–1629)(humántudományok);
Farkas Aladár – 100 éves a ditrói Jézus Szent Szíve templom (humántudományok);
Frigy Szabolcs-István: A felekezeti iskolák hozzáadott értékének vizsgálata Romániában (humántudományok);
Gergely Erzsébet-Emese – Ki olvas ma (még) az iskolában? (humántudományok);
Metanova kutatócsoport, Borsos Szabolcs – Hit, kultúra, önrendelkezés Kelet-Európából nézve (humántudományok);
Nagy János – Románia hadba lépése 1916-ban – Trianon és a román történetírás (humántudományok);
Váradi Éva-Andrea, Páll-Szabó Ferenc Dániel, Pócsai Sándor – O istorie a maghiarilor (humántudományok);
Veress Imola – The Myth-Shaping Power of a Past Vision of the Future (humántudományok);
Incze Fejér Anikó, Incze Pál – Gyűlölet nincs, csak fájdalom (humántudományok).
A díjakat és az okleveleket október 11-én, szombaton délelőtt 10 órától adják át a szovátai Teleki Oktatási Központban. A testület az Apáczai-díj pályázati felhívásának kiegészítése és módosítása mellett is döntött: ennek értelmében a kiírás jövőben kiegészül az elektronikus pályamunkák fogadásával, valamint a pályázatok benyújtási határideje július 1-jére módosul. Azok a szerzők, akik elnyerték az Apáczai-díj legmagasabb, gyémánt fokozatát, továbbra is küldhetnek be pályamunkákat, amelyet a Tudományos Tanács nyilvántartásba vesz, elismerő oklevéllel jutalmaz, valamint kiemelt helyen megjeleníti azt az RMPSZ honlapján.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. szeptember 29.
Sokkal jobb technológia, de kevesebb emberség és empátia jellemzi az orvostudományt
Fábián András tüdőgyógyász főorvost kérdeztük szakmáról, hivatásról
Nyugdíjba vonult a jelenlegi kolozsvári magyar orvosnemzedék egyik alapembere, s bár az évtizedek során sikerült kinevelnie az utánpótlást, a fiatalabb orvosok máshol találtak maguknak állást. Fábián Andrással a római katolikus egyház keretében működő Filantróp Humanitárius Alapítvány Szentegyház utcai székhelyén találkoztam, s a kisbácsi illetőségű, nyugodt, barátságos orvost szakmai tevékenységének kezdeteiről, a leggyakoribb tüdőbetegségekről, a technológia fejlődéséről, valamint az orvosok mai hozzáállásáról faggattam. De szóba került az is, mi okozza a leggyakoribb tüdőbetegségeket, és arról is beszélt, hogy mit ajánl azoknak, akik inkább megelőznék ezeket az egészségügyi gondokat.
Rögtön beszélgetésünk elején, elmeséli, hogy az 1990-es évek elejétől az alapítványnál is rendel. Akkoriban sokkal többen keresték meg a rendelőt, ugyanis a Segítő Jobb Alapítvány jóvoltából az önkéntes orvosok ingyenes gyógyszereket is biztosítottak a betegeknek. Sajnos a helyzet radikálisan megváltozott, amióta a gyógyszergyártó cégek megkövetelik a megmaradt orvosságok hatástalanítását és megsemmisítését. Régebben a nyugat-európai nyugdíjas orvosok és gyógyszerészek a kórházakból összegyűjtötték, és különböző kelet-európai országokban működő, humanitárius tevékenységek kifejtő alapítványoknak küldték el az orvosságokat.
– A Filantróp Humanitárius Alapítvány a katolikus egyházhoz tartozik ugyan, de felekezeti, nemzetiségi, faji hovatartozástól függetlenül bárkit szívesen fogadunk. Többen vállaltuk, hogy a napi munkát követően önkéntes alapon dolgozunk. Elsősorban idősek járnak hozzánk, a fiataloknak talán nincs idejük, vagy inkább máshova mennek, esetleg a térítéses ellátást választják. Az alapítványnál általános orvosi vizsgálatot végzünk, tanácsot adunk, alapszolgáltatást nyújtunk. A Segítő Jobb Alapítványon keresztül lehetőség nyílt Magyarországon kezelni a betegeket, de a pénzügyi keret hiánya miatt ez a tevékenység sajnos teljesen megszűnt.
Szabadság (Kolozsvár)
Fábián András tüdőgyógyász főorvost kérdeztük szakmáról, hivatásról
Nyugdíjba vonult a jelenlegi kolozsvári magyar orvosnemzedék egyik alapembere, s bár az évtizedek során sikerült kinevelnie az utánpótlást, a fiatalabb orvosok máshol találtak maguknak állást. Fábián Andrással a római katolikus egyház keretében működő Filantróp Humanitárius Alapítvány Szentegyház utcai székhelyén találkoztam, s a kisbácsi illetőségű, nyugodt, barátságos orvost szakmai tevékenységének kezdeteiről, a leggyakoribb tüdőbetegségekről, a technológia fejlődéséről, valamint az orvosok mai hozzáállásáról faggattam. De szóba került az is, mi okozza a leggyakoribb tüdőbetegségeket, és arról is beszélt, hogy mit ajánl azoknak, akik inkább megelőznék ezeket az egészségügyi gondokat.
Rögtön beszélgetésünk elején, elmeséli, hogy az 1990-es évek elejétől az alapítványnál is rendel. Akkoriban sokkal többen keresték meg a rendelőt, ugyanis a Segítő Jobb Alapítvány jóvoltából az önkéntes orvosok ingyenes gyógyszereket is biztosítottak a betegeknek. Sajnos a helyzet radikálisan megváltozott, amióta a gyógyszergyártó cégek megkövetelik a megmaradt orvosságok hatástalanítását és megsemmisítését. Régebben a nyugat-európai nyugdíjas orvosok és gyógyszerészek a kórházakból összegyűjtötték, és különböző kelet-európai országokban működő, humanitárius tevékenységek kifejtő alapítványoknak küldték el az orvosságokat.
– A Filantróp Humanitárius Alapítvány a katolikus egyházhoz tartozik ugyan, de felekezeti, nemzetiségi, faji hovatartozástól függetlenül bárkit szívesen fogadunk. Többen vállaltuk, hogy a napi munkát követően önkéntes alapon dolgozunk. Elsősorban idősek járnak hozzánk, a fiataloknak talán nincs idejük, vagy inkább máshova mennek, esetleg a térítéses ellátást választják. Az alapítványnál általános orvosi vizsgálatot végzünk, tanácsot adunk, alapszolgáltatást nyújtunk. A Segítő Jobb Alapítványon keresztül lehetőség nyílt Magyarországon kezelni a betegeket, de a pénzügyi keret hiánya miatt ez a tevékenység sajnos teljesen megszűnt.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. szeptember 29.
A Mecénás Alapítvány átvilágítását kezdeményezheti az EMNT és az EMNP
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt fontolóra vette, hogy a Számvevőszékhez és az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályhoz fordul az RMDSZ Bihar megyei szervezete által létrehozott, közpénzeket is forgató Mecénás Alapítvány tevékenységének átvilágítása céljából.
Mindezt az európai parlamenti képviselő és EMNT-elnök Tőkés László és Csomortányi István, az EMNP helyi vezetője jelentette be pénteken egy nagyváradi sajtótájékoztatón, amikor is a napokban átadott érmindszenti Ady-emlékház kapcsán felelevenítették, hogy 2002-ben az RMDSZ Bihar megyei szervezete a Mecénás Alapítvány révén „eltérítette” azt a magyar kormány által a Királyhágómelléki Református Egyházkerület számára megítélt 1,1 millió eurós támogatást, amelyből épp a költő szülőfalujába terveztek kulturális és turisztikai centrumot.
A Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő által irányított alapítvány, mint ismert, ehelyett egy 300 ezer euróra becsült, máig befejezetlen Ady-központot építtetett Nagyváradon, ám azt azóta már elcserélte a helyi önkormányzattal a Léda-házra.
Tőkés László most ismételten felszólította a pártot, hogy számoljon el a támogatással, és az ügy kapcsán arra kérte a nagyváradi római-katolikus püspökséget, hogy vizsgálja ki Fodor József vikárius szerepét a pénzek eltérítésében.
Szabó Ödön – az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke – és a katolikus egyház közötti hírhedt viszonyra Csomortányi is rámutatott, mégpedig az Erdélyi Napló című hetilapban megjelentekre hivatkozva ismertette, a képviselő egyháztanácsosi minőségében szerepet játszott abban, hogy a belvárosi kántorlakot – amelyben a lap szerint jelenleg az édesanyja lakik – az anyagi gondokkal nem küszködő váradi Szent László-plébánia még 2007-ben eladta az egyik rokonának.
A néppárti vezető a korrupciógyanús botrány kapcsán említette a közpénzes állásokat elfoglaló Szabó Ödön vagyonának nagyiramú gyarapodását is, hiszen az utóbbi években az RMDSZ-ügyvezetőnek két belvárosi lakást és több telket is sikerült megvásárolnia.
Az EMNP Bihar megyei szervezete ezért közleményében ismét felszólította Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt, tisztázza a botrányokat, ne legyen tovább „cinkosa” párttársai „vagyonszerzési, korrupciós és egyéb ügyeinek, hiszen az RMDSZ színeiben botrányt okozó politikusok nem csupán a tulipános szervezetet, de egész közösségünket járatják le”.
A Krónika megkeresésére Szabó Ödön úgy vélekedett, hogy ezt a sajtótájékoztatót nem véletlenül időzítették Kelemen Hunor csíkszeredai kampányindítójával egy napra.
„Azt gondolom, hogy az RMDSZ pozitív kampányt, a néppárt pedig mocskolódó kampányt indított. Elmondtuk, a román közösséget kell meggyőznünk, nem pedig a magyart szétrombolni. X-edjére vették elő a Mecénás-ügyet, megbélyegezték az egyházat. Többször elmondtam már, és ők is nagyon jól tudják, hogy a pénzekkel maradéktalanul elszámoltunk. Ebben a mocskolódásban nem kívánok részt venni, mi arról beszélünk inkább, ami a magyar embereket valósan érdekli” – szögezte le az RMDSZ-es képviselő.
Vásárhelyi-Nyemec Réka , Krónika (Kolozsvár)
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt fontolóra vette, hogy a Számvevőszékhez és az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályhoz fordul az RMDSZ Bihar megyei szervezete által létrehozott, közpénzeket is forgató Mecénás Alapítvány tevékenységének átvilágítása céljából.
Mindezt az európai parlamenti képviselő és EMNT-elnök Tőkés László és Csomortányi István, az EMNP helyi vezetője jelentette be pénteken egy nagyváradi sajtótájékoztatón, amikor is a napokban átadott érmindszenti Ady-emlékház kapcsán felelevenítették, hogy 2002-ben az RMDSZ Bihar megyei szervezete a Mecénás Alapítvány révén „eltérítette” azt a magyar kormány által a Királyhágómelléki Református Egyházkerület számára megítélt 1,1 millió eurós támogatást, amelyből épp a költő szülőfalujába terveztek kulturális és turisztikai centrumot.
A Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő által irányított alapítvány, mint ismert, ehelyett egy 300 ezer euróra becsült, máig befejezetlen Ady-központot építtetett Nagyváradon, ám azt azóta már elcserélte a helyi önkormányzattal a Léda-házra.
Tőkés László most ismételten felszólította a pártot, hogy számoljon el a támogatással, és az ügy kapcsán arra kérte a nagyváradi római-katolikus püspökséget, hogy vizsgálja ki Fodor József vikárius szerepét a pénzek eltérítésében.
Szabó Ödön – az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke – és a katolikus egyház közötti hírhedt viszonyra Csomortányi is rámutatott, mégpedig az Erdélyi Napló című hetilapban megjelentekre hivatkozva ismertette, a képviselő egyháztanácsosi minőségében szerepet játszott abban, hogy a belvárosi kántorlakot – amelyben a lap szerint jelenleg az édesanyja lakik – az anyagi gondokkal nem küszködő váradi Szent László-plébánia még 2007-ben eladta az egyik rokonának.
A néppárti vezető a korrupciógyanús botrány kapcsán említette a közpénzes állásokat elfoglaló Szabó Ödön vagyonának nagyiramú gyarapodását is, hiszen az utóbbi években az RMDSZ-ügyvezetőnek két belvárosi lakást és több telket is sikerült megvásárolnia.
Az EMNP Bihar megyei szervezete ezért közleményében ismét felszólította Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt, tisztázza a botrányokat, ne legyen tovább „cinkosa” párttársai „vagyonszerzési, korrupciós és egyéb ügyeinek, hiszen az RMDSZ színeiben botrányt okozó politikusok nem csupán a tulipános szervezetet, de egész közösségünket járatják le”.
A Krónika megkeresésére Szabó Ödön úgy vélekedett, hogy ezt a sajtótájékoztatót nem véletlenül időzítették Kelemen Hunor csíkszeredai kampányindítójával egy napra.
„Azt gondolom, hogy az RMDSZ pozitív kampányt, a néppárt pedig mocskolódó kampányt indított. Elmondtuk, a román közösséget kell meggyőznünk, nem pedig a magyart szétrombolni. X-edjére vették elő a Mecénás-ügyet, megbélyegezték az egyházat. Többször elmondtam már, és ők is nagyon jól tudják, hogy a pénzekkel maradéktalanul elszámoltunk. Ebben a mocskolódásban nem kívánok részt venni, mi arról beszélünk inkább, ami a magyar embereket valósan érdekli” – szögezte le az RMDSZ-es képviselő.
Vásárhelyi-Nyemec Réka , Krónika (Kolozsvár)
2014. szeptember 29.
Telítődnek az egyetemi kollégiumok
A legtöbb erdélyi egyetemi városban idén is jóval kevesebb kollégiumi helyet biztosítanak, mint ahány hallgatónak szüksége lenne lakhelyre, ehhez képest olyan megyeszékhely is van, ahol a csökkenő érdeklődés miatt továbbra is várják a diákok jelentkezését.
Noha a diákszállók elsősorban nem a kényelemről ismertek – a legtöbb helyen négy-öt személy lakik együtt egy szobában, és tucatnyian kell osztozzanak a konyhán, illetve a mellékhelyiségen –, az alacsony árak és a jó elhelyezkedés, az egyetemekhez való közelség vonzóvá teszi a bentlakásokat a hallgatóknak.
Nem emelték az árakat Kolozsváron
A kolozsvári állami egyetemek által működtetett kollégiumokban összesen mintegy 12 ezren tudnak megszállni a havi 100–280 lejes díjszabásért. A kincses városban a legtöbb diákot, körülbelül 40 ezret a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) fogadja be évről évre: az intézmény ehhez képest mindössze 5200 bentlakási helyet biztosít hallgatói számára.
A BBTE 17 diákszállójára már pénteken elkezdtek beköltözni az elsőéves hallgatók, a továbbiakban pedig a felsőbb évesek is berendezkedhetnek. A beköltöző hallgatókat eltérő körülmények várják: a legkényelmesebb a Haşdeu diáknegyedben található A2-es kollégium, ahol saját konyhával és fürdőszobával ellátott kétágyas szobák állnak a diákok rendelkezésére. A BBTE többi diákszállóján három- és ötágyas szobákat alakítottak ki, ez utóbbiakban emeletenként egy mosdót használnak a lakók, ugyanakkor mindegyik bentlakásban ingyenes internet-hozzáférést, valamint tanulószobát biztosítanak.
Valamivel kevesebben, összesen 4800-an juthatnak szálláshoz a – 20 ezer fiatal oktatását biztosító – Kolozsvári Műszaki Egyetem Hajnal és Mărăşti negyedben felépített kollégiumaiban. A felsőoktatási intézmény a BBTE-hez hasonlóan nem emelte az árakat tavalyhoz képest, így a saját fürdőszobával felszerelt négyágyas szobákban 155 lejbe, míg a kétágyasokban havi száz lejbe kerül a szállás.
A hatezer hallgatót számláló Kolozsvári Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem 1300, parkolóhellyel járó kollégiumi helyet biztosít havi 105–195 lejért, a felsőoktatási intézmény illetékeseinek elmondása szerint pedig a drágább, kétágyas szobákban „otthoni körülményeket” biztosítanak a diákoknak. Ugyancsak kétágyas lakrészeket alakítottak ki a képzőművészeti egyetem diákszállóján, ahol öszszesen 75 hallgató szállhat meg havi 120–170 lejért.
A magánkollégium sem olcsó
Azok a diákok, akik nem kaptak helyet az állami bentlakásokban, magándiákszállókba költözhetnek be, noha ezek esetében már drágábbak a díjszabások: az egyik Györgyfalvi lakónegyedi épületben például havi 270 és 390 lej közötti áron bérelhető szállás ugyancsak két- és négyágyas szobákban, ugyanazon feltételekért cserébe.
A harmadik alternatíva a más városból érkező fiatalok számára az albérlet, ebben az esetben viszont már mélyebben kell a zsebükbe nyúlniuk. A bérleti díjak szeptemberben 15 százalékkal emelkedtek a július–augusztusi díjszabásokhoz képest mindegyik lakónegyedben, így már egy garzonlakás is belekerülhet 180–200 euróba, egy kétszobás ingatlan bérléséért pedig 300 eurónál is többet kell fizetni az előnyösebb lakónegyedekben.
Maradtak még szabad helyek Nagyváradon
Nem foglaltak el minden bentlakási helyet a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) 180 férőhelyes Arany János Kollégiumában, ahol továbbra is várják a jelentkezőket a fennmaradt 20 ágyra. Tavaly ehhez képest túljelentkezésről számoltak be a diákszálló illetékesei. Az árak szintén nem módosultak az elmúlt tanévhez képest: a fiataloknak havonta 165 lejt kell fizetniük, ugyanakkor a napi 10 lejbe kerülő háromfogásos ebédre is elő kell fizetniük.
A nagyváradi kollégiumban két szobára jut egy mosdó, a fiúk részlegén pedig három-, míg a lányoknál két-, három- és négyágyas szobák várják a diákokat. A kollégiumban emellett mosoda, közösségi tér és edzőterem is működik, és egyetemen kívüli tevékenységet is szerveznek a lakók számára.
A szobákat vasárnap osztották el a hallgatók között: először a felsőéveseknek kellett jelentkezniük előző tanévi átlagjegyük alapján, majd az elsőévesek – ugyancsak osztályzataik szerint – választhattak a megmaradt szobák közül. A kollégium kizárólag diákokat lát vendégül, és nemcsak a PKE hallgatóit, hanem például a Nagyváradi Állami Egyetem diákjait is fogadja.
Még tart a Sapientia felújítása
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) csíkszeredai karának bentlakását még nem vehették teljes egészében birtokba a hallgatók, ugyanis javában zajlanak a szeptember elején elkezdett felújítási munkálatok, amelyeket a tervek szerint januárban fejeznek be.
Makó Zoltán, a Gazdaság- és Humántudományok Kar dékánja lapunknak elmondta: 27 négyágyas szobát már korszerűsítettek, ezekbe október 6-áig több mint száz diák költözhet be. A többi lakrész felújításával fokozatosan haladnak, a tervek szerint hetente négy szobával készülnek el. Mint kifejtette: a 2014/2015-ös tanévben 240 diákot tudnak elszállásolni, ugyanakkor megállapodást kötöttek két középiskolai bentlakással is, így a hallgatók ezekbe is beköltözhetnek majd igény szerint, bár Makó szerint erre minden bizonnyal nem lesz szükség.
A kollégiumi szobák elfoglalásánál az elsőévesek élveznek prioritást, a többi kérést pedig a hallgatói önkormányzattal kialakított kritériumrendszer alapján bírálják el. A négyágyas, külön fürdőszobával rendelkező szobáért egy diáknak havi 190 lejt kell fizetnie, emellett havonta száz lejre kell ebédjegyet vásárolnia, ez 30 lejes drágulást jelent tavalyhoz képest.
A Sapientia csíkszeredai karainak és diákszállójának is otthont adó épületet egyébként kétmillió euróból korszerűsítik: egyrészt új tantermeket és laboratóriumokat alakítanak ki, emellett beépítik a tetőteret, kicserélik a nyílászárókat és hőszigetelnek.
A Sapientia EMTE Kolozsváron is működtet egy kisebb diákszállót, amely 30 hallgató befogadására alkalmas. Az egyhavi szállás egyágyas szobában 450 lejbe, kétágyasban 390 lejbe, míg háromágyasban 340 lejbe kerül.
A Sapientia marosvásárhelyi karának hallgatói vadonatúj épületbe költözhettek be ettől a tanévtől, a koronkai kollégiumban ugyanis az utolsó simításokat végzik, de 121 diák már beköltözött. Egyelőre csak a sapientiás hallgatóké a 246 férőhelyes otthon, az első félévben ugyanis felmérik, hogy mire van igény, s ha mégsem telik be az intézmény, akkor nyitják meg a máshol tanulók előtt.
A diákok apartman és garzon típusú lakrészek közül választhatnak: előbbi esetében egy személynek 170 lejt kell fizetnie (az egész szoba 510 lej), míg az apartmanban egy ágy 130 lejbe kerül (a teljes szoba havi díjszabása 390 lej).
Túljelentkezés Temesváron
Változatos díjszabások és feltételek közül választhatnak a temesvári egyetemi hallgatók is: a bánsági megyeszékhelyen működő négy, állami felsőoktatási intézmény összesen 12 ezer kollégiumi helyet biztosít havi 65–300 lejért, az egyetemi központ ugyanakkor több mint 40 ezer diákot tart számon.
A 2700 bentlakási helyet biztosító Temesvári Nyugati Tudományegyetem tíz diákszállóban kínál szállást a fiataloknak. Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is túljelentkezés volt, így a helyet igénylők mintegy 40 százaléka kénytelen más alternatívát keresni. Az árak két éve változatlanok: a szobák nagyságától függően 65–100 lejt kell fizetniük a diákoknak.
Kétszer több diákot, összesen 5500 személyt tud befogadni a Műszaki Egyetem 16 kollégiuma, ahol rendszerint minden igénylő hallgatónak tudnak szállást biztosítani. Az elsőévesek négyágyas szobákban laknak, míg az idősebbek tanulmányi eredményüktől függően két-, három- vagy négyágyas apartmanokban.
Mintegy 4200 diáknak tud szállást biztosítani a brassói Transilvania Egyetem 13 diákszállójában, amelyekben a diákoknak 170–270 lejt kell fizetniük havonta, ez 12 százalékos drágulást jelent az előző tanévhez képest. A felsőoktatási intézményben körülbelül 20 ezer hallgató kezdi meg idén a tanévet, közülük mintegy 6500-an más megyéből érkeznek, az illetékesek tapasztalatai szerint azonban mivel egyesek az albérletet választják, a kérések nagyjából 90 százalékát teljesíteni tudják.
Bíró Blanka, Kőrössy Andrea, Vásárhelyi-Nyemec Réka, Krónika (Kolozsvár)
A legtöbb erdélyi egyetemi városban idén is jóval kevesebb kollégiumi helyet biztosítanak, mint ahány hallgatónak szüksége lenne lakhelyre, ehhez képest olyan megyeszékhely is van, ahol a csökkenő érdeklődés miatt továbbra is várják a diákok jelentkezését.
Noha a diákszállók elsősorban nem a kényelemről ismertek – a legtöbb helyen négy-öt személy lakik együtt egy szobában, és tucatnyian kell osztozzanak a konyhán, illetve a mellékhelyiségen –, az alacsony árak és a jó elhelyezkedés, az egyetemekhez való közelség vonzóvá teszi a bentlakásokat a hallgatóknak.
Nem emelték az árakat Kolozsváron
A kolozsvári állami egyetemek által működtetett kollégiumokban összesen mintegy 12 ezren tudnak megszállni a havi 100–280 lejes díjszabásért. A kincses városban a legtöbb diákot, körülbelül 40 ezret a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) fogadja be évről évre: az intézmény ehhez képest mindössze 5200 bentlakási helyet biztosít hallgatói számára.
A BBTE 17 diákszállójára már pénteken elkezdtek beköltözni az elsőéves hallgatók, a továbbiakban pedig a felsőbb évesek is berendezkedhetnek. A beköltöző hallgatókat eltérő körülmények várják: a legkényelmesebb a Haşdeu diáknegyedben található A2-es kollégium, ahol saját konyhával és fürdőszobával ellátott kétágyas szobák állnak a diákok rendelkezésére. A BBTE többi diákszállóján három- és ötágyas szobákat alakítottak ki, ez utóbbiakban emeletenként egy mosdót használnak a lakók, ugyanakkor mindegyik bentlakásban ingyenes internet-hozzáférést, valamint tanulószobát biztosítanak.
Valamivel kevesebben, összesen 4800-an juthatnak szálláshoz a – 20 ezer fiatal oktatását biztosító – Kolozsvári Műszaki Egyetem Hajnal és Mărăşti negyedben felépített kollégiumaiban. A felsőoktatási intézmény a BBTE-hez hasonlóan nem emelte az árakat tavalyhoz képest, így a saját fürdőszobával felszerelt négyágyas szobákban 155 lejbe, míg a kétágyasokban havi száz lejbe kerül a szállás.
A hatezer hallgatót számláló Kolozsvári Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem 1300, parkolóhellyel járó kollégiumi helyet biztosít havi 105–195 lejért, a felsőoktatási intézmény illetékeseinek elmondása szerint pedig a drágább, kétágyas szobákban „otthoni körülményeket” biztosítanak a diákoknak. Ugyancsak kétágyas lakrészeket alakítottak ki a képzőművészeti egyetem diákszállóján, ahol öszszesen 75 hallgató szállhat meg havi 120–170 lejért.
A magánkollégium sem olcsó
Azok a diákok, akik nem kaptak helyet az állami bentlakásokban, magándiákszállókba költözhetnek be, noha ezek esetében már drágábbak a díjszabások: az egyik Györgyfalvi lakónegyedi épületben például havi 270 és 390 lej közötti áron bérelhető szállás ugyancsak két- és négyágyas szobákban, ugyanazon feltételekért cserébe.
A harmadik alternatíva a más városból érkező fiatalok számára az albérlet, ebben az esetben viszont már mélyebben kell a zsebükbe nyúlniuk. A bérleti díjak szeptemberben 15 százalékkal emelkedtek a július–augusztusi díjszabásokhoz képest mindegyik lakónegyedben, így már egy garzonlakás is belekerülhet 180–200 euróba, egy kétszobás ingatlan bérléséért pedig 300 eurónál is többet kell fizetni az előnyösebb lakónegyedekben.
Maradtak még szabad helyek Nagyváradon
Nem foglaltak el minden bentlakási helyet a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) 180 férőhelyes Arany János Kollégiumában, ahol továbbra is várják a jelentkezőket a fennmaradt 20 ágyra. Tavaly ehhez képest túljelentkezésről számoltak be a diákszálló illetékesei. Az árak szintén nem módosultak az elmúlt tanévhez képest: a fiataloknak havonta 165 lejt kell fizetniük, ugyanakkor a napi 10 lejbe kerülő háromfogásos ebédre is elő kell fizetniük.
A nagyváradi kollégiumban két szobára jut egy mosdó, a fiúk részlegén pedig három-, míg a lányoknál két-, három- és négyágyas szobák várják a diákokat. A kollégiumban emellett mosoda, közösségi tér és edzőterem is működik, és egyetemen kívüli tevékenységet is szerveznek a lakók számára.
A szobákat vasárnap osztották el a hallgatók között: először a felsőéveseknek kellett jelentkezniük előző tanévi átlagjegyük alapján, majd az elsőévesek – ugyancsak osztályzataik szerint – választhattak a megmaradt szobák közül. A kollégium kizárólag diákokat lát vendégül, és nemcsak a PKE hallgatóit, hanem például a Nagyváradi Állami Egyetem diákjait is fogadja.
Még tart a Sapientia felújítása
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) csíkszeredai karának bentlakását még nem vehették teljes egészében birtokba a hallgatók, ugyanis javában zajlanak a szeptember elején elkezdett felújítási munkálatok, amelyeket a tervek szerint januárban fejeznek be.
Makó Zoltán, a Gazdaság- és Humántudományok Kar dékánja lapunknak elmondta: 27 négyágyas szobát már korszerűsítettek, ezekbe október 6-áig több mint száz diák költözhet be. A többi lakrész felújításával fokozatosan haladnak, a tervek szerint hetente négy szobával készülnek el. Mint kifejtette: a 2014/2015-ös tanévben 240 diákot tudnak elszállásolni, ugyanakkor megállapodást kötöttek két középiskolai bentlakással is, így a hallgatók ezekbe is beköltözhetnek majd igény szerint, bár Makó szerint erre minden bizonnyal nem lesz szükség.
A kollégiumi szobák elfoglalásánál az elsőévesek élveznek prioritást, a többi kérést pedig a hallgatói önkormányzattal kialakított kritériumrendszer alapján bírálják el. A négyágyas, külön fürdőszobával rendelkező szobáért egy diáknak havi 190 lejt kell fizetnie, emellett havonta száz lejre kell ebédjegyet vásárolnia, ez 30 lejes drágulást jelent tavalyhoz képest.
A Sapientia csíkszeredai karainak és diákszállójának is otthont adó épületet egyébként kétmillió euróból korszerűsítik: egyrészt új tantermeket és laboratóriumokat alakítanak ki, emellett beépítik a tetőteret, kicserélik a nyílászárókat és hőszigetelnek.
A Sapientia EMTE Kolozsváron is működtet egy kisebb diákszállót, amely 30 hallgató befogadására alkalmas. Az egyhavi szállás egyágyas szobában 450 lejbe, kétágyasban 390 lejbe, míg háromágyasban 340 lejbe kerül.
A Sapientia marosvásárhelyi karának hallgatói vadonatúj épületbe költözhettek be ettől a tanévtől, a koronkai kollégiumban ugyanis az utolsó simításokat végzik, de 121 diák már beköltözött. Egyelőre csak a sapientiás hallgatóké a 246 férőhelyes otthon, az első félévben ugyanis felmérik, hogy mire van igény, s ha mégsem telik be az intézmény, akkor nyitják meg a máshol tanulók előtt.
A diákok apartman és garzon típusú lakrészek közül választhatnak: előbbi esetében egy személynek 170 lejt kell fizetnie (az egész szoba 510 lej), míg az apartmanban egy ágy 130 lejbe kerül (a teljes szoba havi díjszabása 390 lej).
Túljelentkezés Temesváron
Változatos díjszabások és feltételek közül választhatnak a temesvári egyetemi hallgatók is: a bánsági megyeszékhelyen működő négy, állami felsőoktatási intézmény összesen 12 ezer kollégiumi helyet biztosít havi 65–300 lejért, az egyetemi központ ugyanakkor több mint 40 ezer diákot tart számon.
A 2700 bentlakási helyet biztosító Temesvári Nyugati Tudományegyetem tíz diákszállóban kínál szállást a fiataloknak. Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is túljelentkezés volt, így a helyet igénylők mintegy 40 százaléka kénytelen más alternatívát keresni. Az árak két éve változatlanok: a szobák nagyságától függően 65–100 lejt kell fizetniük a diákoknak.
Kétszer több diákot, összesen 5500 személyt tud befogadni a Műszaki Egyetem 16 kollégiuma, ahol rendszerint minden igénylő hallgatónak tudnak szállást biztosítani. Az elsőévesek négyágyas szobákban laknak, míg az idősebbek tanulmányi eredményüktől függően két-, három- vagy négyágyas apartmanokban.
Mintegy 4200 diáknak tud szállást biztosítani a brassói Transilvania Egyetem 13 diákszállójában, amelyekben a diákoknak 170–270 lejt kell fizetniük havonta, ez 12 százalékos drágulást jelent az előző tanévhez képest. A felsőoktatási intézményben körülbelül 20 ezer hallgató kezdi meg idén a tanévet, közülük mintegy 6500-an más megyéből érkeznek, az illetékesek tapasztalatai szerint azonban mivel egyesek az albérletet választják, a kérések nagyjából 90 százalékát teljesíteni tudják.
Bíró Blanka, Kőrössy Andrea, Vásárhelyi-Nyemec Réka, Krónika (Kolozsvár)
2014. szeptember 29.
A nyelv az író otthona – Irodalmi lapok támogatásáról a Szárhegyi Írótáborban
Az irodalmi folyóiratoknak folyamatos támogatást biztosító törvénytervezetről is beszélt Kelemen Hunor Borzonton a kilencedik Szárhegyi Írótáborban résztvevő íróknak a hétvégén.
Mint az RMDSZ elnöke hangsúlyozta, a Helikon, a Korunk, a Látó, a Székelyföld, a Várad és más irodalmi folyóiratok támogatását azért foglalták jogszabályba, és terjesztették a képviselőház elé, hogy a magyar nyelvű időszakos kiadványok finanszírozása kötelező érvényű legyen.
„Sokan gondolják úgy, hogy a politikának teljesen ki kell vonulnia az irodalomból, a kultúrából, hogy semmiféle szerepet nem kell vállalni a fenntartásukban, finanszírozásukban. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy ma Romániában és általában Európában az államnak egyre nagyobb szerepet kell vállalnia a támogatásban” – mondta Kelemen Hunor az írótáborban, ahol az erdélyi magyar gyűjtőkönyvtár szükségességét is hangsúlyozta. Úgy fogalmazott, létre kell hozni egy olyan intézményt, amely egybegyűjti a szétszórtan őrzött irodalmi hagyatékokat, ezáltal biztosítani kell, hogy a nyomtatott szó túlélje a digitalizáló világ kizárólagosságát.
„Hol van az író hazája? A borzonti tábor témájaként megfogalmazott kérdésre a hozzám legközelebb álló válasz az, hogy az alanyban és az állítmányban, a nyelvben van az író otthona. Mert miért ne lehetne átmenetileg Heidelberg a hazája, netán Budapest vagy Gyímesfelsőlok?” – fogalmazott a szövetségi elnök az írótábor címét adó kulcskérdésről.
A rendezvényen harmadik alkalommal nyújtották át fiatal alkotónak a Csiki László Irodalmi Díjat, a Hargita Megyei Tanács támogatásával. Idén az elismerést Papp Attila Zsolt írónak ítélték oda Vízimozi című, harmadik verseskötetéért. Kelemen Hunor megköszönte az eseményre való meghívást Lövétei Lázár Lászlónak, Fekete Vincének és Egyed Péternek, és hozzátette: azt reméli, írói minőségében is várták Borzontra, olyan alkotóként, aki visszatér még az irodalomba.
Krónika (Kolozsvár)
Az irodalmi folyóiratoknak folyamatos támogatást biztosító törvénytervezetről is beszélt Kelemen Hunor Borzonton a kilencedik Szárhegyi Írótáborban résztvevő íróknak a hétvégén.
Mint az RMDSZ elnöke hangsúlyozta, a Helikon, a Korunk, a Látó, a Székelyföld, a Várad és más irodalmi folyóiratok támogatását azért foglalták jogszabályba, és terjesztették a képviselőház elé, hogy a magyar nyelvű időszakos kiadványok finanszírozása kötelező érvényű legyen.
„Sokan gondolják úgy, hogy a politikának teljesen ki kell vonulnia az irodalomból, a kultúrából, hogy semmiféle szerepet nem kell vállalni a fenntartásukban, finanszírozásukban. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy ma Romániában és általában Európában az államnak egyre nagyobb szerepet kell vállalnia a támogatásban” – mondta Kelemen Hunor az írótáborban, ahol az erdélyi magyar gyűjtőkönyvtár szükségességét is hangsúlyozta. Úgy fogalmazott, létre kell hozni egy olyan intézményt, amely egybegyűjti a szétszórtan őrzött irodalmi hagyatékokat, ezáltal biztosítani kell, hogy a nyomtatott szó túlélje a digitalizáló világ kizárólagosságát.
„Hol van az író hazája? A borzonti tábor témájaként megfogalmazott kérdésre a hozzám legközelebb álló válasz az, hogy az alanyban és az állítmányban, a nyelvben van az író otthona. Mert miért ne lehetne átmenetileg Heidelberg a hazája, netán Budapest vagy Gyímesfelsőlok?” – fogalmazott a szövetségi elnök az írótábor címét adó kulcskérdésről.
A rendezvényen harmadik alkalommal nyújtották át fiatal alkotónak a Csiki László Irodalmi Díjat, a Hargita Megyei Tanács támogatásával. Idén az elismerést Papp Attila Zsolt írónak ítélték oda Vízimozi című, harmadik verseskötetéért. Kelemen Hunor megköszönte az eseményre való meghívást Lövétei Lázár Lászlónak, Fekete Vincének és Egyed Péternek, és hozzátette: azt reméli, írói minőségében is várták Borzontra, olyan alkotóként, aki visszatér még az irodalomba.
Krónika (Kolozsvár)
2014. szeptember 29.
Fosztogatnak Kálnokon
Disznócsülkös paszulylevest fazekastól
„Ne törj be! Pénz nincs, az ételt és italt már ellopták” – írja egyik kálnoki hétvégi ház ablakán. A csendes, patak menti házba két hét alatt másodszor törtek be. A hatóságok tehetetlenek: a környéken kiskorú banda fosztogat. Exkluzív beszámoló.
Az ablakot felfeszítik, szemlátomást pénz után kutatnak, és ha nem találnak, kizárólag ételt és italt visznek el – meséli a tulajdonos. Nem mintha nagy értékek lennének a csak hétvégeken használt házban, de sem a cipőket, sem a hosszabbítót, lemezjátszót, fűnyírót nem bántották, enni- és innivalót viszont nem hagytak.
– Az „első körben” nem voltak elég „alaposak”, egyik üveg alján maradt még egy kis gin. Ma éjjel visszajöttek, megitták, közben elszívtak egy cigarettát, azt a szobaszőnyegen elnyomták, majd a fáskamra kulcsával távoztak – tudjuk meg.
A rendőrség mindkét alkalommal kiszállt, sőt a sepsiszentgyörgyi kriminalisztikai osztály munkatársait is kihívták. Ujjlenyomatot vettek, és adatbázisukkal összevetve az elkövetőket is azonosították: egy kőröspataki cigány házaspárt. Amire azonban a nyomozás ebbe a fázisba jutott, azok Magyarországra távoztak úgy, hogy minden felügyelet nélkül itthon hagyták hét kiskorú gyereküket. Minthogy a nagyszülők ügyet sem vetnek rájuk, ezek – alapos „szülői kiképzés” után – szó szerint összelopják a mindennapi betevő falatot. Olyan lakás is van, ahová már tízszer bejártak, a disznócsülkös paszulylevest fazekastól vitték el. Máshol a hűtőt ürítették ki, volt, ahonnan a süteményt vitték, tálastól – mesélik faluszerte.
A három rendőr nincs könnyű helyzetben. Ezeket a gyerekeket hiába viszik be az őrszobára, kiskorú ellen nem lehet eljárást indítani, és ők ezzel nagyon is tisztában vannak.
– Szemberöhögik a rendőröket, és egyszerűen nincs, amit csináljanak – erősíti meg Kisgyörgy Sándor. A feleségem kocsiját itt, a ház előtt egy hét alatt kétszer törték fel, fényes nappal – mutat rá a helyzet súlyosságára a polgármester.
Most éppen azt próbálják elérni, hogy a hét gyereket állami gondozásba adják. Képzelheti, hogy örülnek nekünk a gyerekjogvédelemnél – jegyzi meg Kisgyörgy.
A polgármester szerint a település biztosan halad a pusztulás fele.
– „Nem csak” az a gond, hogy ezek a tizenéves sihederek 2-3 év múlva esetleg úgy vernek fejbe egy öregasszonyt, ha lopáson éri őket, hogy belehalhat, hanem ezek a – kerülgethetjük itt a szavakat – cigányok „kiszaporodnak” minket a faluból: tavaly 29 gyerek született a településen, s abból 26 cigány volt, miközben a 27 halálesetből 23 magyar volt. Ne számolja, megmondom: abszolút értékben 42-vel vannak többen a magyarokhoz képest, mint egy évvel korábban.
A polgármester azt mondja: korábban havi 6 ezer lejt fizetett a község egy őrző-védő cégnek, hogy éjjel járőrözzenek, azok azonban főállásban az autóikban aludtak. Saját, a faluban sorra teljesítendő szolgálatot szerveznének, de arra a törvény nem ad lehetőséget.
– Ebben jó ez az ország: ami működik, azt megszünteti, de életképes alternatívát nem ad helyette – mondja keserűen a kőröspataki elöljáró.
Erdély András, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Disznócsülkös paszulylevest fazekastól
„Ne törj be! Pénz nincs, az ételt és italt már ellopták” – írja egyik kálnoki hétvégi ház ablakán. A csendes, patak menti házba két hét alatt másodszor törtek be. A hatóságok tehetetlenek: a környéken kiskorú banda fosztogat. Exkluzív beszámoló.
Az ablakot felfeszítik, szemlátomást pénz után kutatnak, és ha nem találnak, kizárólag ételt és italt visznek el – meséli a tulajdonos. Nem mintha nagy értékek lennének a csak hétvégeken használt házban, de sem a cipőket, sem a hosszabbítót, lemezjátszót, fűnyírót nem bántották, enni- és innivalót viszont nem hagytak.
– Az „első körben” nem voltak elég „alaposak”, egyik üveg alján maradt még egy kis gin. Ma éjjel visszajöttek, megitták, közben elszívtak egy cigarettát, azt a szobaszőnyegen elnyomták, majd a fáskamra kulcsával távoztak – tudjuk meg.
A rendőrség mindkét alkalommal kiszállt, sőt a sepsiszentgyörgyi kriminalisztikai osztály munkatársait is kihívták. Ujjlenyomatot vettek, és adatbázisukkal összevetve az elkövetőket is azonosították: egy kőröspataki cigány házaspárt. Amire azonban a nyomozás ebbe a fázisba jutott, azok Magyarországra távoztak úgy, hogy minden felügyelet nélkül itthon hagyták hét kiskorú gyereküket. Minthogy a nagyszülők ügyet sem vetnek rájuk, ezek – alapos „szülői kiképzés” után – szó szerint összelopják a mindennapi betevő falatot. Olyan lakás is van, ahová már tízszer bejártak, a disznócsülkös paszulylevest fazekastól vitték el. Máshol a hűtőt ürítették ki, volt, ahonnan a süteményt vitték, tálastól – mesélik faluszerte.
A három rendőr nincs könnyű helyzetben. Ezeket a gyerekeket hiába viszik be az őrszobára, kiskorú ellen nem lehet eljárást indítani, és ők ezzel nagyon is tisztában vannak.
– Szemberöhögik a rendőröket, és egyszerűen nincs, amit csináljanak – erősíti meg Kisgyörgy Sándor. A feleségem kocsiját itt, a ház előtt egy hét alatt kétszer törték fel, fényes nappal – mutat rá a helyzet súlyosságára a polgármester.
Most éppen azt próbálják elérni, hogy a hét gyereket állami gondozásba adják. Képzelheti, hogy örülnek nekünk a gyerekjogvédelemnél – jegyzi meg Kisgyörgy.
A polgármester szerint a település biztosan halad a pusztulás fele.
– „Nem csak” az a gond, hogy ezek a tizenéves sihederek 2-3 év múlva esetleg úgy vernek fejbe egy öregasszonyt, ha lopáson éri őket, hogy belehalhat, hanem ezek a – kerülgethetjük itt a szavakat – cigányok „kiszaporodnak” minket a faluból: tavaly 29 gyerek született a településen, s abból 26 cigány volt, miközben a 27 halálesetből 23 magyar volt. Ne számolja, megmondom: abszolút értékben 42-vel vannak többen a magyarokhoz képest, mint egy évvel korábban.
A polgármester azt mondja: korábban havi 6 ezer lejt fizetett a község egy őrző-védő cégnek, hogy éjjel járőrözzenek, azok azonban főállásban az autóikban aludtak. Saját, a faluban sorra teljesítendő szolgálatot szerveznének, de arra a törvény nem ad lehetőséget.
– Ebben jó ez az ország: ami működik, azt megszünteti, de életképes alternatívát nem ad helyette – mondja keserűen a kőröspataki elöljáró.
Erdély András, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)