Emlékezet-frissítő
Vártam, hátha valaki megszólal Asztalos Lajosnak a kérdéseket alapvetően pontosan felvető cikke kapcsán (Mit gondolnak rólunk a románok? Szabadság, 2011.január 31.). Amíg el nem felejtődik, megteszem hát én. A Punteáról, a Kolozsvárt készült román nyelvű lapról van szó, amelynek, Asztalos emlékezete szerint, ő volt az egyik kezdeményezője, szorgalmazója, majd szerkesztője, és amely lap 1991 áprilisa és 1993 júliusa között jelent meg, a megyei RMDSZ kiadásában. Nos, ne vitassuk az érdemeket, de tartsuk tiszteletben a tényeket. Különösen, ha (úgy vélem legalábbis) történelmileg is fontos részletekről van szó. Egyébként könnyű lett volna ellenőrizni a véges emlékezetet, ugyanis A Hívó Szó és a Vándor Idő című, másfél hónapja megjelent könyvben megtalálhatók az adatok. A Puntea első száma 1990. február 1-jén jelent meg, a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács kiadványaként (Foaie informativăa Uniunii Maghiarilor Democraţi, Cluj). Annak idején úgy gondoltuk, a románok megszólítása sürgősebb, mint egy magyar nyelvű RMDSZ-hivatalos elindítása (erre 1990. március 17-én került sor, a marosvásárhelyi események előtt közvetlenül). Az Erdélyi Híradó megjelentetését a Szabadság vállalta, mellékletként. A Puntea beköszöntőjét Szilágyi Júlia és Marius Tabacu jegyezte, a szerkesztőbizottság nevében. Nem érdektelen emlékeztetni arra sem, hogy az első Punteában Liviu Petrescu üdvözölte a „híd” („puntea”) építését, majd olyan román személyiségek szólaltak meg – a szerkesztők kérésére – a román–magyar (de románul szóló) kiadványban, mint Adrian Marino, Ion Aluaş, Ioan Popa, Virgil Nemoianu (Washingtonból). (A magyar szerzőket nem sorolom, a május végéig megjelent lapszámokban Asztalos Lajos nevét nem találom.) A Puntea további sorsa nyilván külön tanulmányozást, értelmezést kíván. Ami tény: a józanság jele volt, hogy nem csupán 1991 áprilisában jutott a kolozsvári magyarok eszébe, hogy reális képet kellene kialakítani önmagunkról a félretájékoztatott románokban, hanem tulajdonképpen az ú. forradalom után (közben) minjárt.
Kántor Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

A 75 éves Asztalos Lajost köszöntöttük
Csütörtök este a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) székhelyén barátai, ismerősei, munkatársai köszöntötték a 75. életévét betöltött Asztalos Lajost, a helytörténészt, a nyelvművelőt, a műemlékvédőt, a műfordítót, és nem utolsósorban a kolozsvári magyart, aki hányatott sorsa ellenére autodidakta módon képezte ki magát nagyon hasznos közéleti szereplőnkké.
Méltatásában Péntek János KAB-elnök az ünnepelt sokoldalúságát, társadalmi hasznosságát emelte ki, akinek munkásságára a folyamatosság is jellemző. Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány folyóiratok főszerkesztője Asztalos Lajos magyarságápoló sokoldalúságát hangsúlyozta, aki született pedagógus, bár sosem adatott meg neki, hogy tanítson. A fiatalon megismert kommunista börtön sem tudta letörni, szorgalma, tudásvágya, következetessége hajtotta a sokirányú megismerés felé.
A Szabadság főszerkesztője, Újvári Ildikó, lapunk régi külső munkatársaként köszöntötte Asztalos Lajost, aki Kolozsvár-féltésből példát mutatva „behordott mindent” történelmi, építészeti, helyismereti, nyelvápolói, publicisztikai téren. Értékeinket ma már nem a túlfűtött nacionalizmus, hanem saját nemtörődömségünk, igénytelenségünk veszélyezteti leginkább, főleg ezekkel száll szembe Asztalos Lajos is. (Újdonság: az általa összeállított kolozsvári román–magyar utcanévjegyzék csütörtöktől a Szabadság honlapján olvasható.)
Az ünnepelt csak annyit árult el, hogy mindig igyekezett követni saját érdeklődését, és úgy érzi, még sok a tennivalója. A most tapasztalt elismerés pedig további munkára ösztönzi.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

„Egy ünnep, több egyetértés” visszhangja
Ilyen címmel jelent meg a kolozsvári Szabadság folyó évi március 16. számában Kerekes Edit újságírónak az anyaországi március tizenötödikével kapcsolatos és az Orbán Viktor nevével központosított írása.
Többen felkerestek telefonon, és „egy”-hangúan kifejezték csodálkozásukat, felháborodásukat. Olyan hang is megszólalt, amely szerint ezidáig „páratlan” erdélyi negatív állásfoglalásról van szó; mégpedig olyan állásfoglalásról, amely ellentétben áll nemcsak a kétharmados magyarországi ünnepléssel, hanem – pozitív beállításban – a román államfőnek Băsescunak és miniszterelnökének üzenetével, valamint a kolozsvári, csíkszeredai és más, nagyszámú falusi és városi közösségeknek véleménynyilvánításával, emlékezésével.
Végeredményben a média- és szólásszabadság gyakorolható határainkon innen és túl egyaránt. Megjelenhetnek gyurcsányörökséges emeszpés kirohanások éppúgy, mint az ünnepet józanul és történelemhűen méltató beszédek. Ily módon az idézett Szabadság közleményt nem szabad ellenségesen fogadni. A saját írása szerinti „beteg” hölgyet nem lehet eltiltani az újságírástól, hiszen a Szabadság sajtója – akár szívből, akár színből, de – vállalta őt. Mégis ajánlanánk, hogy ilyen „taknyos és köhögéses”, csak félig éber állapotban ne tekintse „munkaköri kötelességének” az újságírást.
Az ellenségeskedés helyett hadd legyen megengedhető az olvasók elbírálása elé bocsátani a következő gondolatokat, az „Egy ünnep, több egyetértés” szerzőjének tartalmi és formai menetének tiszteletben tartásával.
Az első „ünnepi” jellegzetesség – az újságírónő szerint – a „szabadságról” beszélő nők és férfiak „derűs és hátradőlős”, oldott magatartása. Ez az újságíráshoz aligha illő vélekedés, enyhe kifejezéssel élve kicsinyes. Ki-ki a saját mértéke szerint viszonyuljon hozzá, fölösleges rá időt pazarolni.
Amikor az újságírónő a „hátradőlő nők és férfiak” ünnepén, budapesti ceremóniáján nemcsak a „kiskabátos magyar államfőt”, hanem a „jókora budapesti tömeget” is minősíti, véleménye magyarságsértő egyéni ítélkezés. Feltételezhető, hogy „pár percnyi szunyókálása” sem hatott rá gyógyító józanítással. Sapienti sat.
„A halszálkás ruhába” öltözött művésznő és társszereplői szűrt napfényben gombolyítják a szót – olvassuk folytatólag. Ezt a „színpadiasságnak” nevezett, lenéző megállapítást egészíti ki mély tartalmával – „az elhangzott 12 pontnak” „tudatlan kölykökhöz” intézett magyarázata és a „korabeli divat” „kokárdás” stb. megjelenítése is. Tudomásul kell venni, hogy a „korlátok közé szorított médiában” így is lehet az „unalmas múltról” műsort készíteni. Itt sem szükséges az értékelés. Saját magát minősíti az írónő.
Az újságírónő minden bizonnyal központi szerepet szán Orbán Viktor miniszterelnök ünnepi beszédének, amely szerinte „kampányelemeket” tartalmaz, szól az „agyoncsépelt” új alkotmányról, Bécsről, Moszkváról, Brüsszelről. Az 1848-as forradalommal kapcsolatos hangvétel az egérke és az elefánt meséjét juttatja eszünkbe. Az egérke rág mindeneket: „ az Új Magyarország” építőit, az esküt tevő „első újdonsült állampolgárokat” és az államfőt, aki közvetett módon mégiscsak szidja az előző kormányt, „nyolcéves mocsárként” emlegetve, 2010-et pedig 56-hoz és 90-hez hasonlítja. Találó megjegyzést használ: „ez sem semmi”.
Végeztül nem hallgatható el, hogy „egészséges lelkű gyermekeket nem úgy alakítunk – írja az írónő – apróságainkból, hogy örökké ismételjük nekik, hogy tévedtek”. „Nincs ez másként a nemzettel, bármely nemzettel sem.” Tiszta igaz, de azzal a bővítő változtatással, hogy jelen összefüggésben a magyar nép múltja – alkotmányával, történelemszemléletével és képviseletével együtt – nem választható el jelenétől, sem jelene a jövendőtől. Az élő testet nem szabad csak egyik vagy másik tagjában – bibliai hasonlat – szemlélni.
Megnyugvással tölti el a kis és nagy családokat, a különböző egyházakat, valamint az egységes magyar nemzettestnek minden alkotóját az a tudat és meggyőződés, hogy a „kétharmados többséggel” kormányba választott „kiskabátos” államfő, a „tudathasadásos” állapotban levő miniszterelnök, az 1848-as március 15-e hiteles örökségében a munkatársakkal és az elnyert bizalom adományával kormányozza az országot és annak valamennyi polgárát, ideértve az „ellenzéket” is. A valóban édes, azaz nem mostoha anyaország pedig végre magához ölelheti a Trianon által szétszaggatott nemzettestnek határokon kívül szakadt kisebbségeit. A jövendő magyarság a megváltozott életviszonyok között, mind az Európai Unió területén, mind a nagyvilágban tisztelettel körülövezve, biztonságos körülmények között élhet és fejlődhet.
Dr. Tőkés István.
Válasz Dr. Tőkés Istvánnak
Semmiképpen nem fordult meg a fejemben, hogy ezen írásom után gyurcsányörökséges emeszpésnek neveztetem… Hüledezve kell keserűen nevetnem: írást soha még ennyire félre nem magyaráztak.
Sejtem, hogy felháborodása Orbán Viktor miniszterelnök és politikája iránt érzett feltétlen tiszteletéből és ragaszkodásából fakad, őszinte véleményem, hogy egy politikus örülhet, ha ilyen tiszteletreméltó személyiség támogatását élvezi. Ön azonban nem a megfelelő irányba fordította a fegyverét, amikor Orbán Viktort védelmezve engem az írásomért pocskondiáz. Személyisége és életkora iránti tiszteletből, lenéző sorainak gúnyosságát meg nem történtnek tekintve, csak a levelének egyértelmű tévedéseiből néhányat korrigálok.
Oly undort keltő náthám említése azért volt szükséges, hogy az olvasó megértse, idén miért tévét nézek, ahelyett, hogy a kolozsvári ünneplésen vennék részt, ahogy egyébként szerettem és kellett volna – a jegyzet műfaja ezt megengedi.
A tévéműsorról. Ön szerint baj, ha a forradalom és szabadságharc kitöréséről derűsen, oldottan, stúdiói székben-fotelben-díványon kényelmesen hátradőlve beszélünk, és nem unalmasan, görcsösen, katonásan, hogy a valóságshow-hoz szokott átlagember gyorsan átkapcsoljon egy spanyol sorozatra? Pedagógusok panaszkodnak lassan egy évtizede arról, mily nehéz a rengeteg fajta és mennyiségű ingernek kitett gyerekek-fiatalok figyelmét és érdeklődését felkelteni a tudományok, történelem, magyar múlt iránt is. Ez a műsor ragyogó példája volt annak, hogyan lehet mégis.
A 163 évvel ezelőtti Pilvaxot megjelenítő tévéműsorban egy fiatalember – feltehetően színész – felolvasta a 12 pontot az összegyűlt fiatal hölgyeknek és uraknak, akik korábban az asztaloknál üldögéltek, de ennél a jelenetnél felálltak, a szónok köré gyűltek, helyeseltek. Színpadra illő módon zajlott egy jelenetecske – erről tettem félmondatos helyzetleírást, a színpadiasság szó erről szólt, és korántsem a sok mondattal korábban említett műsorvezetőre vonatkozott. Nem azt írtam, hogy a 12 pontot „tudatlan kölykökhöz” intézve magyarázták volna, azt írtam: „tetszett az a formabontás is, ahogy vásott tudatlan kölyökként a műsorvezető megmagyaráztatta nekünk az egyes tételek jelentését”. A műsorvezető megjátszotta a tudatlant, és vásott kölyökre jellemző módon folyton félbeszakította a 12 pont felolvasását, magyarázatot kérve – jól tette, érdekes ismereteket nyújtott a nézőnek. Nem írok a cikkemben a „korabeli divat” „kokárdás” megjelenítéséről. Ezt írtam: „fény derült a kokárdás színek megfelelő sorrendjére, bemutatták a korabeli divatot”. Ha Önt mindezek sértik, akkor esetleg a tévéműsort kellene kifogásolni, bár pontosan azt az ügyet szolgálták e műsorral, amelyet Ön is nagyra értékel.
„Hétágra süt a nap a fővárosban, az államfő csak úgy kiskabátban vonul fel. Ünnepre kedvező időjárás. Jókora a tömeg.” – írtam a kifogásolt cikkben. Hol minősítem itt az államfőt, a tömeget, és hova rejtettem a magyarságsértést?!
Valótlanság azt állítani, hogy unalmasnak neveztem volna a múltat. Írásomban ez szerepel: „S közben többet tudhattunk meg 48-ról, mint sok tucatnyi történelemórán. Hát így is lehet az „unalmas” múltról műsort készíteni.”. Az unalmas szó idézőjelben szerepel, nem hinném, hogy meg kell magyaráznom az idézőjel jelentőségét.
Az alkotmányt nem „agyoncsépeltnek” neveztem, azt írtam róla, hogy „agyonbírált” (ez is tény), „amely húsz évvel a rendszerváltás után a kommunista régit hivatott végre felváltani”. Végre.
Feltételezem, hogy sérelme sokkal összetettebb, semhogy csupán erre a cikkre korlátozódna, hiszen olyan dolgokat is szememre vet, amelyek ebben az írásban nem fordulnak elő: le sem írom, hogy „Új Magyarország építői”, nemhogy rágnám őket. Még akkor sem mondhatná ezt rólam, ha jegyzetemben netán említettem volna a sajtótörvény ellen tüntető ötvenezres civil megmozdulást, ami a budapesti ünnep kétségtelen magasztosságán túl szintén tény. De nem említettem.
Azt írom: „Csodálkozásomra a beszédben nem esett szó a határon túli magyarok honosításáról, bár éppen hétfőn tették le az esküt az első újdonsült állampolgárok.” Ebben semmi rosszallás nincs, egyszerű megállapítás. És most is csodálkozom, hiszen mi mindannyian azért kaphatunk magyar állampolgárságot, mert ezt Orbán Viktor és a Fidesz lehetővé tette (ami azért a szomorú emlékű népszavazást tekintve nem kis politikai merészség és kockázat volt a részükről). Ez is van olyan megvalósítás, mint az alkotmánytervezet, amelyről viszont szólt a kormányfő. Ugyanakkor szép lett volna és találó, ha ünnepi beszédében köszönti az új magyar állampolgárokat. Megjegyzésem már csak azért sem lehet ironikus, sem cinikus, mint Ön állítja, hiszen február elején én magam is igényeltem már a magyar állampolgárságot.
Úgy vélem, a 2010-es választási győzelmet túlzás 1956-hoz hasonlítani, akkor emberek haltak meg, sok évre kerültek börtönbe, családok semmisültek meg, életek törtek derékba – ezt a párhuzamot amolyan „szentségtörésnek” érzem. Orbán Viktor Brüsszellel kapcsolatos megjegyzését továbbra is legalább ellentmondásosnak tartom: jelenleg ugyanis éppen Magyarország és Orbán Viktor irányítja az Európai Uniót Brüsszelből, tehát legalábbis júliusig önmagával ellenkezik, ha nem fogadja el, amit Brüsszel diktál.
*
Tisztelt uram, ebben az esetben egy irányba húzzuk a szekeret mindketten, bár bizonyára sértem azzal, hogy Ön által ennyire méltatlannak minősítettként majdhogynem „bajtársa” vagyok, hiszen szintén azok között állok, akiknek fontos a magyarság múltja, jelene, jövője és kultúrája, fontos az anyaország és annak viszonyulása a határokon túli magyarokkal szemben. Ezért drukkolok Orbán Viktornak és a Fidesznek, hogy jól cselekedjen, ne legyen olyan, mint a tipikus kormánypárt, ne mutogasson túl sokáig ujjal az előző kormányra, hanem inkább tegye a dolgát – és őszintén örültem, hogy a kormányfő beszédében ez a mutogatás nem is kapott túlzott hangsúlyt. Drukkolok, hogy Orbánék bizonyítsák: jobbak és hatékonyabbak tudnak lenni mindenkori elődeiknél. Amikor nyolc éve Orbán Viktor elvesztette a választásokat, éppen Budapesten tartózkodtam hosszabb ideig, így nemcsak a hírekből ismertem az eseményt és az aktuális közhangulatot. Erdélyi magyarként keserű szívvel tértem haza, de végül megértettem: az anyaországiak szavazása nem a határon túli magyarok ellen irányult, a választópolgárok nem kizárólag a pártok nemzetpolitikája alapján szavaznak. A kétharmados többség valóban páratlan, ennek természetesen lehet és kell is örülni. Egy ideig. Ebből a dicsőségből megélni nem lehet, még kétharmados kormánypártként sem, tenni kell, és a frusztrált ellenzék meg nem bocsátó figyelme mellett sokat kell tenni. Ebben a gazdaságilag is rendkívül nehéz időszakban különösen jól kell dolgoznia bármely kormánynak, ha nem akarja ismét elveszíteni a hatalmat. Drukkolok tehát a budapesti vezetésnek, és pontosan ezért nem vagyok hajlandó elvakultan szemlélni.
Persze, őszinteségemet megkérdőjelezhetik, és akkor felesleges minden szó.
Kerekes Edit. Szabadság (Kolozsvár)

Szőcs Géza: szellemi és politikai rongálás történt 
A Nemzeti Erőforrás Minisztériumának államtitkára ártalmasnak nevezte, hogy a Mátyás-szoborcsoport elé ismeretlenek egy vitatható szövegű táblát helyeztek ki. 
Szellemi és politikai rongálásnak nevezte Szőcs Géza kulturális államtitkár azt, hogy a kolozsvári polgármesteri hivatal egy vitatott tartalmú táblát helyezett el a kolozsvári Mátyás király szoborcsoport esztétikai terébe.
Szőcs: brutális beavatkozás történt
A Nemzeti Erőforrás Minisztériumának államtitkára a Szabadság című kolozsvári napilapnak nyilatkozott. Elmondta: a magyar kormány, mint a Mátyás-szoborcsoport restaurálási munkálatainak társfinanszírozója elvárja, hogy ne kerüljön olyasmi a szoborra, amiről őt előzetesen nem tájékoztatták, és amivel aligha értene egyet, hiszen kontextusból kiragadott feliratról van szó. Mátyás szobor
Leszögezte: az eset miatt a magyar kormány egészen biztosan nem kívánja visszafizettetni a restaurálásra adott összegeket, hiszen Fadrusz János munkájának a megmentéséről volt szó, amikor anyagilag támogatták a műalkotás felújítását.
”Sajnálatos viszont az, hogy brutális beavatkozás történik a szobor esztétikai terébe, amely legalább olyan ártalmas, mint a rozsda száz év alatt elvégzett munkája, csak ez egyfajta szellemi és politikai rongálás” – hangsúlyozta az államtitkár.
Rámutatott: egyetlen egy műtárgy esetében sem engedhető meg, hogy hozzátoldjanak valamit, még ha csak a talapzatára is, illetve többet akarjanak elmondani róla, mint amennyit a szobrász vagy a festő közölni akart. Szőcs Géza a legbarbárabb és leggyermetegebb lépésnek tartja azt, hogy egy műtárgyba „behatoljanak” politikai üzenetekkel – olvasható a Szabadságban.
Hétfőn került ki a tábla
Hétfőn jelent meg a tavaly restaurált Mátyás király szoborcsoport előtt egy olyan bronztábla, amely a magyarok számára sértő, és ezért vitatott idézetet tartalmaz Nicolae Iorga román történésztől. Ez az idézet a következő: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a győzhetetlen Moldva ellen indult”.
Először 1932-ben került fel a szoborra ez az idézet, amely 1940-ben Észak-Erdélynek Magyarországhoz kerülése után lekerült, majd Gheorghe Funar nacionalista volt kolozsvári polgármester helyeztette el ismét a táblát a szobor talapzatára 1992-ben törvénytelenül.
A kolozsvári polgármesteri hivatal szerint törvényesen helyezték ki a táblát, Kelemen Hunor román művelődési miniszter szerint azonban a most elhelyezett feliratot nem hagyta jóvá az országos műemlékvédelmi bizottság, ezért törvénytelenül járt el a kolozsvári polgármesteri hivatal. 
hirado.hu
Erdély.ma

Rendreutasították Magyarország bukaresti nagykövetét Kolozsváron
Egy csokor virágot helyezett el Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete a kolozsvári Mátyás király szoborcsoport elé kitett vitatott táblára, a polgármesteri hivatal rendőre azonban felhívta a figyelmét arra, hogy csak a felirat mellé teheti le a virágokat.
A nagykövet elmondta: maga is csatlakozott a kolozsvári magyarok interneten meghirdetett akciójához, amelynek kezdeményezői arra kérték a lakosságot, hogy aki nem ért egyet a tábla elhelyezésével, látogassa meg a szobrot, és virággal takarja el a vitatott feliratot.
A kolozsvári Szabadság című napilap portálja hétfőn közölte, hogy a diplomata egy csokor virágot helyezett el hétfő délelőtt arra a táblára, amelyet a kolozsvári polgármesteri hivatal tudtával a múlt héten tettek ki a román és a magyar állam által közösen restaurált szoborcsoport elé.
A tábla tartalmazza Nicolae Iorga román történésznek Mátyás királyról mondott egyik vitatott idézetét: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a győzhetetlen Moldva ellen indult”.
A lap szerint Füzes ráhelyezte a virágot a táblára, de ez utóbbi őrzésével megbízott önkormányzati rendőr magyar nyelven jelezte neki, hogy csak a tábla mellé teheti a csokrot.
A diplomata végül a néhány méterrel odébb lévő Márton Áron-szobornál helyezte el a virágot. A diplomata elmondta, hogy a rendőr udvarias volt.
A tábla elhelyezése ügyében a magyar külügyminisztérium a múlt héten közleményt adott ki, amelyben úgy vélte, hogy a felirat feszültségeket gerjeszt a magyarság és románság kapcsolatában. A román külügyminisztériumban fogadták a múlt héten Füzes Oszkárt.
A megbeszélés után kiadott közlemény szerint a román szaktárca jelezte: megvizsgálja a tábla elhelyezésének törvényességét.
Először 1932-ben került fel a szoborra ez az idézet, amelyet 1940-ben Észak-Erdélynek Magyarországhoz kerülése után eltávolítottak, majd Gheorghe Funar nacionalista volt kolozsvári polgármester helyeztette el ismét a táblát a szobor talapzatára 1992-ben törvénytelenül.
Kelemen Hunor művelődési miniszter szerint azonban a most elhelyezett feliratot sem hagyta jóvá az országos műemlékvédelmi bizottság, ezért azt ismét törvénytelenül helyezték el.
Ezzel szemben a kolozsvári városháza azt állítja, hogy törvényesen jártak el.
MTI
Erdély.ma

„Június 4-ét nem lehet kitörölni a nemzet emlékezetéből”
Ma első alkalommal ünneplik a nemzeti összetartozás napját
A nemzeti összetartozás napját ünneplik ma szerte a Kárpát-medencében. Tavaly május 31-én a magyar Országgyűlés a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. 1920. június 4-én írták alá ugyanis az I. világháború győztes hatalmai Magyarország képviselőivel a versailles-i Nagy Trianon kastélyban a háborút lezáró magyar békeszerződést. Sólyom László köztársasági elnök június 3-án írta alá a nemzeti összetartozás napját kinyilvánító törvényt, amely másnap lépett hatályba. Nagy Anna magyar kormányszóvivő tegnapi nyilatkozata szerint a békeszerződés és határvonalak ellenére igenis létezik összetartozás a magyarok között. Magyarország kolozsvári főkonzulja a Szabadságnak adott nyilatkozatában közölte: június 4-ét nem lehet kitörölni a nemzet emlékezetéből. Hasonlóan vélekedett Egyed Ákos történész, az EME volt elnöke is, aki szerint minden nemzet életében nagyon fontos a szolidaritás érzésének az erősítése.
Nagy Anna felidézte: egy évvel ezelőtt döntött úgy a magyar Országgyűlés, hogy a nemzeti összetartozás napjává nyilvánítja a trianoni békeszerződés aláírásának napját, s a parlament döntése egy hosszú, csaknem egy évszázados folyamatot zárt le. Ugyanis több mint kilencven éve írták alá a szerződést, és az azóta eltelt időszak alatt voltak olyan évek, évtizedek, amikor nagyon sokan nem is tudtak erről az évfordulóról, hiszen az volt a hatalom célja, hogy ezt elfelejtesse az emberekkel. Ám még azokban az években is – folytatta –, amikor ugyan tudtak Trianonról, az emberek akkor sem tudták pontosan, hogyan viszonyuljanak hozzá.
A magyar kormányszóvivő szerint fontos, hogy megerősítsék azt a fajta összetartozást, amely békeszerződések és határok ellenére igenis létezik a magyarok között. Ennek – mint mondta – számos jele van, például a különböző katasztrófák idején, amikor bebizonyosodik, mennyire működik az emberek között az összefogás, az összetartozás.
„Ami közös bennünk, amitől valóban összetartozunk, az sokkal több, mint a földrajzi határok, hiszen a kultúránk, a nyelvünk, az értékeink és a történelmünk az, ami igazán erős összekötő kapocs” – fogalmazott, hozzátéve: az összetartozást erősíti az az ismeretanyag is, amelyet a gyermekek kapnak az iskolákban azért, hogy „ők már ne úgy nőjenek fel, mint ahogy például az én nemzedékem is felnőtt, hogy agyonhallgatták és eldugták Trianont”. Az iskolai megemlékezések előkészítésének megkönnyítésére 131 oldalas pedagógiai háttéranyag készült a nemzeti összetartozás napjáról.
A szombati rendezvényekről szólva a kormányszóvivő kifejtette: a megemlékezésre több helyen is lesz lehetőség majd az országban, így például Ópusztaszeren és Sárospatakon. A fővárosban szombat reggel felvonják a nemzeti lobogót az Országház előtt, a Kossuth Lajos téren, a budai Várban pedig délelőtt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Hoffmann Rózsa oktatásért felelős államtitkár és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár köszönti a Szentháromság térről határon túli tanulmányi kirándulásra induló diákcsoportokat. A tanulók többek között Beregszászra, Kassára, Révkomáromba, Dunaszerdahelyre, Pozsonyba, Vereckére, Ungvárra és Fülekre utaznak. A Parlamentben ismét ingyenes nyílt nap lesz.
Nagy Anna tájékoztatása szerint a nemzeti összetartozás napján mintegy négyszázan vehetik át a magyar állampolgárságot igazoló dokumentumaikat országszerte, így például Hódmezővásárhelyen, Egerben, Hajdúnánáson, Baktalórántházán, Békéscsabán és Budapesten, valamint külföldön is, többek között Ausztráliában.
Több erdélyi és partiumi városban is megünneplik szombaton a nemzeti összetartozás napját, a legtöbb helyen a magyar politikai és civil szervezetek közösen emlékeznek a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára.
Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja a Szabadságnak adott nyilatkozatában emlékeztet arra, hogy a nemzeti összetartozás napja, az állampolgársági törvénnyel együtt régi elmaradást pótol, és a magyar nemzet kulturális összetartozását hivatott kifejezni. Ma Magyarországon és a határon túli magyarság lakta területeken méltó megemlékezéseket tartanak, a főkonzul Detrehemtelepen, magyar honvédek tiszteletére állított kopjafa-avatáson vesz részt, és ünnepeli a nemzeti összetartozás napját.
A magyar diplomata szerint június 4-ét nem lehet kitörülni a nemzet emlékezetéből, állandó figyelmeztető jelként kell érzékelni. Ugyanakkor hangsúlyozta: nem gyászkultusz a nemzeti összetartozás napja, hanem előre mutat, önbizalmat és tartást sugall, valamint a közös célokban való gondolkodásra serkent. Szilágyi Mátyás ennek szellemében kívánt méltó ünneplést minden magyarnak.
Lapunk kérdésére, hogy miképpen vélekedik a nemzeti összetartozás napjáról, Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) volt elnöke kifejtette: a szolidaritás fontos minden nemzet életében, mert a történelmi pillanatokban nagy szükség van rá. A történész vallomása szerint a legnagyobb és legfontosabb emberi közösség pedig továbbra is a nemzet.
Szabadság (Kolozsvár)

Az RMDSZ magyar nyelvű reklámpannói miatt bírságol a kolozsvári hivatal
Piros lapot mutattak Sorin Apostu kolozsvári polgármesternek egy flashmobon, amelyet a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (Kifor) szervezett szombaton a román színház előtt. Szombaton este épp az Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) gálaestje zajlott a kolozsvári Román Nemzeti Színházban, amikor a szemközti Bocskai téren több tucatnyi kolozsvári magyar fiatal jelent meg, akik sípszóra piros lapokat és tiltakozó táblákat a magasba tartva tiltakoztak az utóbbi hetek magyarellenes megnyilvánulásai ellen.
Facebook-on szervezett megmozdulás kezdeményezőinek az volt a célja, hogy a megmozdulással felhívják a kolozsvári polgármesteri hivatal és a városlakók figyelmét, hogy a magyar nem tekinthető idegen nyelvnek, és hogy a városháza „sem tetteiben, sem nyilatkozataiban ne hagyja figyelmen kívül a város kulturális és etnikai sokszínűségét”
Magyarellenes cselekedetek
A flashmobon résztvevők többek között az ellen tiltakoztak, hogy a kincses város bejárataitól három hete eltávolították az RMDSZ-frakció által kihelyezett „Üdvözöljük Kolozsváron!” feliratú ötnyelvű táblákat. Azt is sérelmezték, hogy a polgármesteri hivatal újra elhelyezte a Mátyás-szoborcsoport talapzatánál a Iorga-idézetet tartalmazó táblát a polgármester „eleinte hallgatólagos, majd nyílt támogatásával”, valamint hogy a városnapok alatt a nemrég felújított emlékművet a városi rendőrök szeme láttára kilátóként, játszótérként használta a lakosság, illetve a magyar énekesek fellépésének programját az utolsó pillanatban megváltoztatva beékelték az U-szurkolótábor ünnepségét is. Hasonlóképpen az ellen is tiltakoztak, hogy a városháza az RMDSZ megbüntetését tervezi, mivel a szövetség magyar nyelvű reklámpannókat helyezett ki. A rendezvény után a rendőrség két tüntetőt igazolt és bekísért az őrsre. A Kifor közleményében elítéli „a régi időkre emlékeztető megfélemlítést”. Sorin Apostu polgármester egyébként nem vett részt a TIFF-gálán.
Szemet szúrt a reklámpannó
A fiatalok az ellen is szót emeltek, hogy a polgármesteri hivatal megbírságolta az Amprenta Advertising reklámcéget, mivel az kizárólag magyar nyelvű reklámpannót helyezett el a városban, az RMDSZ erdélyi konzultációját népszerűsítő óriásplakátja két helyen is látható. A szövetség közleményben tiltakozott a polgármesteri hivatal akciója ellen kifejtve: újabb magyarellenes megnyilvánulásnak lehetünk tanúi. „Mit tett a polgármesteri hivatal, illetve a város polgármestere a Mátyás-szobor elé bizonyítottan törvénytelenül elhelyezett Iorga-tábla eltávolítása érdekében? Miért huny szemet az egyértelmű törvénytelenség fölött? A város határában elhelyezett számtalan, kizárólag angol nyelvű hirdetés miért nem szúrja a hivatalosságok szemét? Ezekért miért nem aggódik senki?” – teszi fel a kérdést közleményében Kovács Péter főtitkár, arra kérve Sorin Apostut, „ne pufogtassa üres szlogenként a multikulturalitás fogalmát, hiszen egyértelmű, hogy nehezen tud beilleszkedni egy többkultúrájú közösségbe”.
Az Amprenta Advertising reklámcég képviselője a Szabadság napilapnak úgy nyilatkozott, a cég számos, kizárólag angol és német nyelvű óriásplakátot helyezett el a város területén, de ez soha nem jelentett problémát. „Kíváncsi vagyok, milyen törvény alapján mondja a városháza azt, hogy törvénytelen a nem román nyelvű pannó elhelyezése? Én román nemzetiségű vagyok, de akkor sem értem: a városvezetést miért zavarja ez a magyar nyelvű pannó?” – mondta a lapnak a cég neve elhallgatását kérő, vezető beosztású munkatársa.
A napokban egyébként olyan plakátok jelentek meg Kolozsvár utcáin, amelyeken Sorin Apostu Gheorghe Funar hírhedt exelöljáróval látható, a kép alatt pedig a Kluj Kapitală Kulturală (Kolozsvár Kulturális Főváros) felirat olvasható. Az akciót senki nem vállalta magára. (Mátyás-szobor: hiábavaló tiltakozás. Nem érkezett hivatalos válasz a Mátyás-szobor elé elhelyezett Iorga-tábla elleni tiltakozásokra, ideértve a magyar állam tiltakozását is – nyilatkozta a Krónikának Szőcs Géza, Magyarország kulturális államtitkára, aki a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválra érkezett a kincses városba. „Nagyon sok eszközünk nincs. Fölmerült ugyan – bár szerintem ez nagyon buta gondolat –, hogy Magyarország kérje vissza azt a mintegy 400 ezer eurós összeget, amellyel részt vett a szobor restaurálásában. Ezt én elfogadhatatlannak tartom, hiszen az ország egy nagyon jelentős műtárgy megmentésére szánta ezt az összeget, és arra is használták fel. Nem követelhetjük vissza a pénzt, még akkor sem, ha méltatlan az, ami a szobor körül történik, újrakezdik azt a nagyon régi történetet, amelynek már számos epizódját élhettük meg” – fejtette ki lapunknak Szőcs Géza. Mint ismeretes, korábban Horea Uioreanu liberális párti parlamenti képviselő javasolta, hogy a kolozsvári önkormányzat fizesse vissza a magyar államnak a Fadrusz-alkotás restaurálására fordított összeget, hiszen így a magyar hivatalosságoknak „nem lenne okuk a helyi vezetés zaklatására”.
V. L.)
Krónika (Kolozsvár)

„Szeresd ezt a fölrdet, Erdélyt, és képes legyél érte áldozatot hozni”. Beszélgetés Kovács Kuruc János zilahi helytörténész-tanárral
Kovács Kuruc János helytörténész a Szilágysággal szomszédos tájegység, Kalotaszeg szülöttje. Körösfőhöz kapcsolódik gazdag helytörténészi munkássága, helyismerete szilágyságivá nemesítette. Családtagjaival együtt ragaszkodik választott hazájához, amit a Szilágyságban végzett munkássága, az elismerések hitelesítenek. Felsoroljuk – a teljesség igénye nélkül – azokat a munkákat, elismeréseket, amelyeket zilahi éveiben szerzett. 1990-től a Szilágy megyei Tanfelügyelőség szakmai irányítója kisebbségi és egyetemes történelemből, a Szilágy megyei történelemtanárok Konzultatív Tanácsának tagja. Szakmai, társadalmi, kulturális és politikai tevékenységéért számos kitüntetést, oklevelet és emlékérmet kapott: Szilágysági Magyarok (Báthory István Alapítvány – 2002); Vasvári Pál-díj (Körösfő – 2003); Életműdíj (Pro Zilah – 2006); Diplomă de Excelență (Történelmi és Művészeti Múzeum, Zilah – 2006); EMKE-díj (2008); Körösfő díszpolgára (2010).
Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének; a Romániai Történelemtanárok Társaságának; a Pro Körösfő Baráti Társaságnak; a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületnek; a Zilahi Református Kollégium Baráti Társaságának; a Báthory István Alapítványnak; a Tövishát Kulturális Társaságnak; a Pro Zilah Egyesületnek és a Katz Pál alapította Holocaust Társaságnak; az 1990-ben újraindított Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, melynek keretében 2003-tól az EME Zilah és Vidéke fiókszervezet megalapítója és alelnöke lett. Alapító tagja a 2002 januárjában beindított Hepehupa művelődési folyóiratnak. Szakmai és közérdekű cikkeket és tanulmányokat közöl folyamatosan a Művelődés, a Hepehupa, a Limes, a Caiete Silvane, a Gazeta de Duminică, a Școala Noastră, a Romániai Magyar Szó, a Szabadság, a Kalotaszeg, a Szilágysági Szó, a Kraszna, a Szilágyság, a Sarmasági Hírmondó, a Szilágysági Vidéki Napló, az Árkád folyóiratokban, valamint a Nemzetiségi Fesztivál Füzetekben (1991–2000).
Fejér Lászlóval és Kovács Sándorral együtt kiadta Fazakas Ferenc: Életemet elmesélem című könyvét (Kriterion, 1998); A grundtól az olimpiáig helytörténeti füzetet (Zilah, 2001), több kollégával közösen Körösfő képes monográfiáját (2001). Egyik legjelentősebb alkotása a Szilágysági magyarok című monográfia munkaközösségének megszervezése (Kriterion, 1999), amelynek második kötete kiadóra vár.
– Mindenekelőtt arra kérlek, mutatkozzál be néhány mondatban olvasóinknak: mikor és hol születtél, hol jártál iskolába, milyen intelmekkel tarisznyáltak fel szüleid, amikor útnak indítottak, hogy keresd és megtaláld helyedet a világban?
– Kezdhetném hagyományosan: a kalotaszegi Körösfőn születtem 1951. március 13-án, kézműves-háziiparos családban. Négyen voltunk testvérek, közülünk sajnos az egyik kishúgom orvosi műhiba miatt nyolcvanegy napos korában tüdőgyulladásban meghalt. A négygyermekes család megszokott volt körösfői viszonylatban akkor, az egykézés nem volt jellemző még Felszegen, mint a nádasmenti falvakban. Édesanyámék családjához képest viszont visszalépés volt, mivel ők a Nagy Péntekek famíliájából nyolcan érték meg a felnőtt kort.
A második világháború utáni Körösfőn elég nehéz világba születtem és nevelkedtem. Sok család siratta elhunyt vagy eltűnt szeretteit. Emlékszem, hogy dédnagyanyám haláláig (1966) nem nyugodott bele, hogy az első világégésben férjét elvesztette. Férje, Mihály János Cika a galíciai front első csatájának első áldozatai közt halt hősi halált Halics mellett 1914. szeptember 31-én, nagyon fiatalon, és három árvát hagyott maga után. Dédapámról még csak annyit, hogy tehetséges fafaragó volt, és részt vett abban a csapatban, amely Bartók Bélának készítette a híres kalotaszegi hímes bútorát.
A második világégés sem kegyelmezett családunknak, két nagybátyám pusztult el, amihez hozzáadható a falunk létét megrendítő esemény, amikor 1944. október 11-én, a front átvonulása után a szomszédos hegyi lakosok (főleg a hitványabb bedecsiek vezetésével) irgalmatlanul kirabolták Körösfőt. Állatok, szekerek, élelem, ruha, kályha és lábbeli nélkül hagyták a háborútól amúgy is sokat szenvedett, férfiak nélkül maradt, védtelen, kétségbeesett asszonyokat. A 15 éves édesanyámnak Bungar Iosif rángatta le erőszakkal egyetlen pár csizmáját, mezítláb indítván neki a télnek. Kuruc Pisti bátyánkat, a Hangya Szövetkezet raktárosát félholtra verték és két napig vallatták a hideg vizes hordóban eldugott kincseket keresve rajta. Hasonló dolgok történtek a környező magyar falvakban is. Feleségem nagyapjának mondta egyik román szomszédja: magyarok vagytok, szenvedjetek, örüljetek, ha a gúnyátok megmarad rajtatok. Aztán végig kellett néznie, amint román szolgája szekérre felrak minden értékes holmit és élelmet, majd indulás előtt köszönetképpen ostorával végigvágott egykori kenyéradója hátán.
Falunkat a teljes pusztulástól az orosz hadsereg egyik tisztje mentette meg, az első világháborút megjárt oroszul még tudó öregek könyörgésére. Elképzelhető, milyen lehetett a Völgyön szekéren közeledő rablóbanda meglepetése, mikor gépfegyvertűz fogadta őket a Kuruc oldalról. Erről tanúskodik a református egyház első Családkönyve: „Ezt a családkönyvet megmentettem az elpusztulástól 1944. október 12-én, amikor megszállták az oroszok Körösfőt. (Péntek Márton Piszkiri presbiter)”.
A nehéz világ tovább hitványodott, mert szovjet mintára megkezdték a közös gazdaságok szervezését, először társulásokba, majd termelőszövetkezetekbe való csalogatással, végül a legdurvább erőszakkal. A túléléshez, a mindennapi előteremtéséhez a gyenge lábakon tipegő háziipar nyújtott megoldást, ami hatalmas áldozatot követelt a vállalkozó szellemű emberektől. Édesanyámat idős koráig sosem láttam éjfél előtt ágyba térni, aztán korán, a tehéncsorda kihajtása előtt már a műhelyben görnyedve, az eszterga előtt vagy az asztalnál fűzögetve találta a hajnal. Így sikerült lábra állniuk, házat építeniük, minket iskolába járatniuk, hiszen esküvőjükön nagyapám egy rendes pár csizmát sem biztosított kisebbik fiának. Korán, már ötödikes tanuló koromban, fejlett fizikumomnak köszönhetően, rendesen tudtam esztergálni (a vésőt fogni), annyira megszerettem, hogy vakációimat egyetemista és tanár koromban is édesapám 2001-ben bekövetkezett haláláig mindig otthon, a műhelyben esztergálva töltöttem.
– Milyen hangulata volt gyermekkorodban szülőfaludnak, mi változott azóta? Mit jelentett Kalotaszegen körösfői magyar gyermeknek, fiatalnak lenni? Volt részed ezért hátrányos megkülönböztetésben, az iskolában, egyetemen vagy később a katonaságnál, bárhol?
– Körösfő lakosságának száma sosem haladta meg a másfél ezret (mára már ezren alig élnek a faluban), gyerekáldás azért bőven volt, hiszen pajtásaimmal harmincan szorongtunk a régi, egykori felekezeti iskola egyik osztályában. Az új, emeletes iskolában az 1952-ben születettek végeztek legelőször. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra, hogy 2010-ben Antal István ifjú igazgató meghívására részt vehettünk az iskola Kós Károly névre való keresztelésének ünnepén, s újra találkozhattunk kedves tanító néninkkel s még élő tanárainkkal: Szabó T. E. Attilával, Mártonné Tőrös Ilonkával és Mihályné Tóth Annával, Fekete Károllyal és Fekete Ernővel. Aránylag jó magaviseletű gyereknek számítottam, azért én is belekóstoltam párszor a körmös, a tenyeres, vagy a kukoricaszemen való térdepelés, a nádpálca és a nadrágszíj élményeibe. Alig vártuk a hétvégét, amikor sorjában kipróbáltuk az egyetlen, a háborúból maradt Eska típusú biciklit (10 banit fizettünk egy fordulóért). Vasárnap délutánonként darabjaira rúgtuk a rongylabdákat. A villany bevezetéséig mozikaraván járt filmeket vetíteni a kultúrház falára. Visszaemlékszem az 1954-es foci világbajnokságra is, amikor apró gyerekként lábatlankodtam a nagybátyám, Cika Gyuri telepes rádióját hallgató és a magyar válogatottnak – Puskásnak, Kocsisnak, Grosicsnak – szurkoló falubeliek között. Ugyanúgy emlékszem az 1956-os eseményekre, s most is látom a megdöbbent arcokat, a kétségbeesést a megtorlások és a véres események hallatán.
A román nyelv elsajátítása számomra könnyűnek tűnt, mivel sok román könyvet olvastam, és néha beszélgethettem az egyik nagynéném román férjével. Főleg a téli vakációban, az ünnepek idején, disznóvágáskor tartózkodtak huzamosabb ideig otthon. A téli esték különösen vidáman teltek nekem és a románul szintén folyékonyan beszélő unokaöcsémnek, amikor a tolmács szerepét játszottuk a románul vajmi keveset beszélő nagyanyám és a magyarul ugyanannyit értő Nelu sógor (Bota Ioan) között. Őszintén elmondhatom, hogy származásom, nevem miatt nyíltan sosem tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést. Az általános iskolában a romántanárnő nagyon kedvelt, amiért olyan sokat olvastam és szépen beszéltem. A katonaságnál és az egyetemen sem éreztem megkülönböztetést. Sőt a nevem miatt nagy becsületem volt Ioan Piersic őrnagynál, a híres színész, Florin Piersic nagybátyjánál. Akkoriban nagyon megbíztak katonáéknál a magyar bakákban. Az egyetemen sok román jó barátom volt, akikkel végig egy szobában laktunk. Sokat hülyültünk s autonómiákat osztottunk Erdély egyes részeinek (attól függően, honnan származtunk), engem elfogadtak és megválasztottak ezelőtt 36 évvel az önálló Erdély gubernátorának. Egyformán befogadóak voltunk és vallottuk: a lényeg az, hogy eléggé szeresd ezt a szülőföldet, amit Erdélynek hívnak és képes legyél érte áldozatot hozni, küzdeni; megelégedjél azzal a kevéssel, amit nyújthat, amely azonban nagyon édes és kedves lehet. Mert tudod, hogy a tied, és azt senki tőled el nem veheti. Nekem érthetetlen az a magatartás, hogy még most is bizonyos szülők nem anyanyelven taníttatják gyereküket, mondván, hogy jobban tudnak majd érvényesülni az életben. Ez hamis állítás volt mindig. Ennek ellenkezőjét tanítottam diákjaimnak. Ebben nevelkedtek gyermekeim is, akik itthon maradtak, megtalálták helyüket és számításukat. Azt szeretném, ha unokáim is ugyanúgy éreznének, élnének, gondolkodnának és cselekednének.
– Kik befolyásolták fejlődésedet? Kihez szerettél volna hasonlítani? Miért lettél történész, kik voltak kedvenc tanítóid, mestereid? Mit tudtál megtanulni a családban, szülőfaludban és mit tehettél hozzá a kolozsvári egyetemen?
– Szülőfalum vonzása még most is erőteljes, hiszen ott nyugszanak őseim, ott élnek rokonaim, ismerőseim és kedves barátaim. Divat volt régebben a kalákában történő segítségnyújtás komolyabb munkálatoknál (például házépítésnél), de kalákában folyt a kukoricahántás is, ahol a kukoricacsövekről leszedett panusában kedvünkre hempereghettünk, birkózhattunk és bajszokat aggathattunk egymásnak. A visítozó lányoknak alaposan teletömtük alsóneműiket puha panusával.
Téli estéken a férfiak összeültek beszélgetni, pipázgatni, italozni. Fahordás és friss vízhozatal ellenében minket, gyerekeket is beengedtek. A kályha melletti sarokba kucorodtunk, és tátott szájjal hallgattuk egy évszázad eseményeit, a két világháború történéseit, szemtanúk által egyes szám első személyben elmesélve. Harcolni láttuk őket a szerb fronton, Galíciában az oroszokkal, Isonzónál az olaszokkal, vagy dideregve, vacogva, vonszolva magukat a Don-kanyarnál, éhezni az orosz lágerekben. A disznótor az egyik legszebb élménynek számított Mikulás napja környékén. Mi, gyermekek már napokkal előtte izgultunk és készültünk egy kis tüzelődésre, hiszen abban az időben még szalmával perzselték a göndörszőrű mangalicát.
A tanulás, a könyv szeretete hagyomány volt családunkban, rongyosra olvastuk a faluban létező könyveket, az érdekesebbek fejezetre bontva jártak kézről kézre. Abban a szegény világban anyám testvérei közül Laci, Miki, Anna Kolozsvárt tanultak, Kati néném egy hegyközszentmiklósi időszakot követően nyugdíjazásáig volt tanítónő a faluban. Keresztapám, az utolsó Mihály János Cika a bánffyhunyadi kereskedelmi szövetkezet elnöke volt. Unokatestvérem, Mihály Éva Cika pedig gyerekorvosként tevékenykedett. Azt, hogy én is jól tanultam, szüleimnek, tanáraimnak és jó kollégáimnak köszönhetem. Hogy tanár lettem, osztályfőnököm, Makfalvi Erzsike példamutatásának eredménye. A középiskolában végig párhuzamosan szerettem a történelmet és a földrajzot, de a biológiatanárom, Vasas Samu egyénisége hatott rám különösen, akitől megtanultam az egyenes tartást, a népi hagyományok tiszteletét és becsülését. Vele tanultuk meg és barangoltuk végig nagy sikerrel Szentimrei Jenő: Csáki bíró lánya című népszínművével egész Romániát. Játszottunk a kolozsvári és a szentgyörgyi színházban is, valamint Kalotaszeg és Székelyföld számtalan településén, Körösfőtől Csíkszentsimonig, sőt Bukarestben és Budapesten is. Én a vőlegény szerepét játszottam, Árvadi csizmadia fiát, aki menyasszonyát halálra táncoltatta.
Vasas Samutól kaptam az első megbízatást a Kalotaszeg folyóirat új sorozatának beindítása után, ahol ő volt a mindenes szerkesztő, hogy írjam meg folytatásos cikkekben a magyarok történetét. Egyetemi éveim alatt Jakó Zsigmond professzor volt számomra az alaposság és a komolyság mintaképe, Kovács József a szakmai megbízhatóság megtestesítője, míg Imreh István szakmai igényességre nevelt, államvizsga dolgozatom türelmes irányításával is. A szülőfalumból származó Péntek János nyelvészprofesszor mai napig fő támaszom és tanácsadóm, 2001-ben közösen szerkesztettük Körösfő kismonográfiáját. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindítása óta Egyed Ákos akadémikust tekintem tanítómesteremnek és második apámnak.
Az egyetem elvégzése után Zilahon tanítottam különböző iskolákban, főleg románul. Az 1989-es váltás után bekapcsolódtam a Szilágyság szellemi és politikai életébe. Az első napokban megjelent Szilágysági Szóban, majd a Szilágyságban közérdekű cikkekkel jelentkeztem, majd Joikits Attilával magyarságtörténelem leckéket közöltünk sorozatban tanároknak és diákoknak. 1994 és 1995 között a Bemutatjuk falvainkat sorozatban megírtam Kalotaszeg Szilágy megyéhez szakadt alszegi falvainak rövid történetét (Magyarzsombor, Nagypetri, Kispetri, Középlak, Váralmás, Bábony, Farnas, Zsobok, Sztána és Ketesd). Ez felbátorított egy szilágysági monográfia megszerkesztéséhez, kezdetben Major Miklós szilágynagyfalusi kollégámmal és Sipos László bogdándi iskolaigazgatóval, majd egyre bővülő szerzőgárdával. Ebből született meg 1999-ben a Szilágysági magyarok első kötete, amely kétezer példányban kelt el, és lendületet adott a második és harmadik kötet megírásához és szerkesztéséhez.
– Mikor nősültél? Milyen körülmények között kezdted el helytörténészi munkásságodat, hogyan született meg a Szilágysági magyarok nagy sikerű kötet, és mikor olvashatjuk a folytatást, a képes krónikát? Hogyan működik az EME Zilah és Vidéke fiókszervezete?
– Feleségem, Erzsébet, nyárszói születésű, már bánffyhunyadi középiskolás korunk óta udvaroltam neki, együtt ingáztunk. Az esküvőnk első éves egyetemista koromban történt a nyárszói református templomban. Két szép gyerekkel áldott meg az Isten. Egyetem után, 1977-ben Zilahra költöztünk. A zilahi 2-es számú Általános Iskolába kerültem, Vártelekre, ahol románul kellett tanítani. Kiderült, hogy nem is volt olyan rossz választás, Erdély bejáratánál, a Meszesi kapunál tanítani, az ókori Porolissum szomszédságában. Sok jó és tehetséges tanulóm származott Mojgrádról, akikkel tavaszonként (hisz akkor még szántották a mojgrádi tetőn a római vár területét) sok értékes római leletet gyűjtöttünk az iskola múzeumi sarkába, amiket a fordulat előtt egy évvel át kellett hogy adjak a Zilahi Múzeumnak. Azokban a sötét években, amelyeknek fiatalságunk leggyönyörűbb éveinek kellett volna lenniük, nem bízhattál majdnem senkiben, még véleményt is veszélyes volt cserélni. Csak otthon éreztük magunkat biztonságban, szüleinkkel, nagyszüleinkkel és gyerekkori pajtásainkkal mertünk őszintén tárgyalni. Számomra igen nehéz volt az alkalmazkodás, még diákjaimmal is politikai vicceket mondtunk, aminek meg is lett később az eredménye. Megízlelhettem ellenben, milyen gyógyító ereje van az Istenhez való őszinte imádkozásnak és a benne való hitnek. Jó az, ha az ember mindig egyenesben van Istenével. Az 1989. évi decemberi események Zilahon, a város főutcáján találtak. A Szabad Európa rádióból és a magyar tévéből értesültünk a beindult eseményekről. 1990-től a zilahi Simion Bãrnuțiu és az Avram Iancu iskolákba kértem áthelyezésemet, ahol tanárként tevékenykedek most, 2011-ben is, annyi kitérővel, hogy 1995 és 1997, majd 1999 és 2003 között kinevezett aligazgatója voltam a Fenyves negyedi iskolának. Örömünkre a fizika–kémiatanár feleségem is ott tanított, majd 1994-től Ildikó lányom is ott kapta első tanítónői állását. Szép életünk van a Szilágyságban, mégis Mikes Kelemennel mondhatom: úgy szeretem Szilágyságot, hogy el nem feledhetem Kalotaszeget. Ha otthon, szülőfalumban maradtam volna, anyagilag biztosan jobban állnék, szaporán esztergálnék ma is édesapám műhelyében, ott a Kuruc oldal alatt, de valószínűleg egyetlen elképzelésemet, gondolatomat sem fektettem volna papírra.
Azt is elmondhatom, hogy ha újra kezdhetném, ismét pedagógus lennék. Terveimet, elgondolásaimat mindig is szerettem halogatás nélkül gyakorlatba ültetni. Így valósult meg például a Vasvári Pál emlékére emelt kopjafa Körösfőn (1995), az emléktábla Nagymonban Márton Gyula nyelvészprofesszor házán (1996), a Zilah 525 év emléktábla (1998), az Ady Endre halálának 80. esztendejére szervezett közös ünnepségek Kalotaszegen és Szilágyságban: Nyárszón, Zilahon és Diósadon (1999), a Petőfi emlékoszlop Bánffyhunyadon (1999), az 1848-as obeliszk Zilahon (1999), a Sipos László emléktábla Bogdándon (2001), a Wesselényi szobor Zsibón (2004).
Úgy érzem, bőven válaszoltam kérdéseidre, sok időbe telt a közel hat évtizednyi emlékeimet felidézni, de jólesett és utólagosan elégtételt érzek ezért. Saját kezdeményezésre talán sosem fogalmaztam volna így meg élményeimet, pályafutásom és eddigi munkásságom egyes részeit. Köszönöm, hogy rám is gondoltál, és úgy érzed: a Szilágyság-kutatásnak van múltja, jelene és jövője, mert van egy Kurucjancsija.
– Igen, van a Szilágyságnak egy Kurucjancsija, akit a Kalotaszeg egy kis részével Körösfőtől kaptunk ajándékba. Szerintem sok hasonló, népünk önazonosságát kutató, ápolásában elkötelezett, az együtt élő nemzetiségek barátságát hirdető értelmiségire lenne szükség ma és nem csak a Szilágyságban, hanem máshol is.
Gáspár Attila?
Művelődés (Kolozsvár)

Alanyi jogú sajtó?
Nem hozott meglepetést a Bethlen Gábor Alap döntése az Új Magyar Szó támogatási pályázatáról: a magyar állam 2011-ben is nulla forinttal járul hozzá az egyetlen országos romániai magyar napilap megjelenéséhez.
A határon túli magyar kultúra támogatására létrehozott Bethlen Gábor Alapnak (BGA) a napokban közzétett pályázati eredményhirdetése szerint ugyanis hasonló döntés született, mint a Szülőföld Alap (a BGA elődje) tavaly őszi pályázatainak esetében: az akkor szétosztott, összesen 1,315 milliárd forint összegű támogatásból egyetlen forint sem jutott az ÚMSZ-nek, miközben a magyar állami költségvetési pénzekkel gazdálkodó intézmény bőkezűnek bizonyult a jelenlegi budapesti kormány „szívének kedves” erdélyi magyar médiával.
Akadályverseny
Az idei, két részletben meghirdetett támogatások esetében újdonság, hogy – a korábbi gyakorlattal ellentétben – gazdasági vállalkozások nem pályázhattak, ami – legalábbis formálisan – leszűkítette a médiaintézmények pályázási lehetőségeit, a sajtóintézményeket ugyanis zömmel kereskedelmi társaságok – korlátolt felelősségű társaságok, részvénytársaságok – működtetik. Ez nem jelentett azonban áthághatatlan akadályt a pályázni szándékozóknak, ugyanis – mint ahogyan tette azt például az Új Magyar Szó vagy a kolozsvári Szabadság napilap – az illető médiaintézmények a tulajdonos civil szervezetekkel pályáztak: a Free Press Alapítvánnyal, illetőleg a Minerva Művelődési Egyesülettel.
Utóbbi sikerrel, még ha a támogatás összegével aligha lehetnek elégedettek kolozsvári lap pénzügyeinek irányítói: a kért ötmillió forintból alig 600 ezret ítélt meg számukra a Bethlen-alap az „első körben”. Igaz, a „második körben” ezt megtoldották további 700 ezer forinttal.
Hasonlóan kis összeget kapott a Média Index egyesülettel pályázó Transindex portál, amelynek meg kellett elégednie szintén 600 ezer forinttal, a „második körben” azonban a „transindexesek” már nem jártak sikerrel: a Pénzcsinálók.ro honlap működtetésére vonatkozó pályázatukra nem kaptak támogatást.
Magyarázatok
Első látásra meglepőnek tűnhet, hogy nem jelennek meg a korábban menetrendszerűen pályázó médiaintézmények sorában a tavaly ősszel bőkezűen támogatott, a Fideszhez közel állónak tartott sajtóorgánumok.
A 2010 őszi kiírás során a legnagyobb összegű támogatásban részesült Krónika lapigazgatója, Marton Sándor az ÚMSZ megkeresésére elmondta: az tántorította el őket a pályázástól, hogy idén csak civil szervezetek jelentkezhettek támogatásért. (A kiírás eme feltételét figyelmen kívül hagyó Hargita Népe Lapkiadó Kft. pályázatát például érvénytelennek is tekintették – szerk. megj.) Hasonlóan nem jelenik meg a pályázók listáján a tavaly szintén kiemelten támogatott Erdélyi Napló hetilap, illetve a Háromszék sepsiszentgyörgyi napilap.
A kérdés kulcsa?
Aligha hihető azonban, hogy éppen a magyar kormány szívéhez közel álló erdélyi médiaintézmények mondtak le a budapesti költségvetési pénzekről. A választ alighanem a budapesti kormánynak a határon túli támogatásokért felelős, azóta leváltott miniszteri biztosa lapunknak adott korábbi nyilatkozatában kell keresni. Néhány hónappal ezelőtt Ulicsák Szilárd az ÚMSZ-nek a Szülőfüld Alaphoz benyújtott pályázatok nagy mennyisége miatti „kezelhetetlenségre” panaszkodott.
Ulicsák akkor elmondta, a tervek szerint a 2011-ben külön járnak el a „kis pályázókkal”, akik néhány százezer, legtöbb 2-3 millió forint összegű támogatásra számíthatnak – ha egyáltalán –, miközben az úgynevezett „kiemelt jelentőségű” intézményeket normatív alapon támogatják. Így vélhetően a Fidesz-közelinek tartott határon túli sajtó is lemondott az apró-cseprő támogatásokkal való bíbelődésről, és normatív alapon, tehát alanyi jogon jut magyar költségvetési támogatáshoz.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Új magyar tudományos és kulturális központ nyílik Kolozsváron
Verseskötetet bemutató rendezvénnyel mutatkozik be az új magyar tudományos és kulturális központ, amely Kolozsváron kezdi meg működését, és amely a jövőben további kulturális és tudományos eseményeknek kíván helyszínt biztosítani, tevékenységét kiterjesztve médiaprogramokra, segítve az oktatást és kutatást is - mondta kedden az MTI-nek Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke.
A Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központot a helyi Szabadság című napilapot működtető Minerva Művelődési Egyesület, valamint a Kós Károly Akadémia Alapítvány hozta létre. A Kolozsvár belvárosában lévő, frissen felújított Lázár-házban megnyíló központ csütörtökön tartja bemutatkozó rendezvényét.
Ezen bemutatják a Fűzfa Balázs magyarországi irodalomtörténész által vezetett Savaria University Press Alapítvány gondozásában megjelent Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet. Az eseményen Láng Gusztávval, a kötet szerkesztőjével Kántor Lajos kolozsvári irodalomtörténész és Markó Béla költő, az est házigazdája beszélget.
Tibori Szabó Zoltán az MTI-nek kedden elmondta: az új intézményben az egyesület és az alapítvány égisze alatt különböző tudományos, kulturális és médiaprogramokat szerveznek.
Kifejtette, hogy a Minerva Művelődési Egyesület tulajdonát képező házban megnyíló központ összekapcsolja a kolozsvári magyar médiát, médiatörténetet és médiaarchívum-tevékenységet az egyetemi oktatással és kutatással, vagyis az alapképzés, a mesteri és a doktori programok különböző tudományos rendezvényeivel, kutatási munkáival.
A központ alappillérét az ingatlanban működő Szabadság című napilap és a köréje szerveződő médiatevékenység képezi, de azt kiegészíti majd a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem média szakkollégiumai által kezdeményezett oktatási és kutatási tevékenység, amely az egyesület birtokában lévő gyűjteményekre épül.
Az egyesület elnöke példaként említette, hogy a Minerva birtokában van 30-35 ezer sajtófotó, amelyek az elmúlt 50 évben készültek. Ezekből időnként kiállítást szervez majd a központ. A közeljövőben multimédiás erdélyi sajtófotó-kiállítást terveznek, amely az elmúlt húsz év terméséből nyújt válogatást.
MTI

Autonómia: vizit Dél-Tirolban
Szeghalmi Örs szerkesztő képviseli a Bihari Naplót azon a látogatáson, amelynek során a dél-tiroli autonómát, illetve az ottani nemzeti kisebbségek helyzetét vizsgálják meg a meghívott újságírók.
Az olaszországi Bozen (Bolzano) városban és körzetében megejtendő vizit november 8-12 között zajlik. A meghívott mintegy 10 újságíró Európa különböző államaiból érkezik. Románia területéről összesen ketten tagjai a csapatnak: munkatársunkon kívül még a Kolozsváron megjelenő Szabadság című napilap egy reprezentánsa vesz részt a látogatáson.
A programból
A meghívó fél a Kisebbségi Nyelvű Lapok Európai Szövetsége (MIDAS), amelynek a Bihari Napló is tagja.
A látogatás során a küldöttek felkeresik majd Dél-Tirol parlamentjét, ahol fogadja őket Mauro Minitti, a parlament elnöke. Fogadást ad nekik továbbá Veronika Stirner elnökségi tag. A bozeni egyetemen is látogatást tesznek, ahol a különböző karok dékánjai lesznek a vendéglátók, valamint felkeresik a MIDAS vezetőit, Toni Ebner elnököt és Günther Rautz főtitkárt, illetőleg az Európai Akadémia (EURAC) kisebbségi kutatóközpont elnökségét is. A résztvevők a dél-tiroli sajtótermékek képviselőivel is találkoznak a program során.
Szeghalmi Örs 2006-ban ugyancsak a MIDAS meghívottjaként vett részt egy hasonló dél-tiroli látogatáson, amikoris Michl Ebner EP-képviselő, a romániai magyar közösségi törekvések egyik szakértője volt a vendéglátó.
erdon.ro

Szaloniki főkonzullá nevezték ki az Új Magyar Szó felelős szerkesztőjét
Románia szaloniki főkonzuljává nevezte ki kedden a kormány Salamon Márton Lászlót, az Új Magyar Szó című napilap megbízott felelős szerkesztőjét.
A 2005 és 2010 között lettországi és litvániai nagykövetként tevékenykedő Tokay György után újabb két romániai magyar kap diplomáciai megbizatást. Az Ungureanu-kormány tegnap Románia szaloniki főkonzuljává nevezte ki Salamon Márton Lászlót, az Új Magyar Szó megbízott felelős szerkesztőjét, miközben Pataki Júlia volt RMDSZ-es parlamenti képviselő kenyai nagykövet lesz.
A tegnapi kormányülésen elfogadott határozatok szerint Románia visszahívja Görögországból Dumitru Hriţuleac szaloniki főkonzult, akinek megbizatása kilencven napon belül lejár. Utódja, a 42 éves, matematikus- és politológusi végzettségű, jelenleg szociológiából doktoráló Salamon Márton László korábban a kolozsvári Szabadság, majd a Krónika munkatársa volt, 2006 decemberétől néhány hónapig a Bukaresti Zsidó Közösségi Központ igazgatójaként tevékenykedett, 2007-ben pedig kinevezték az Új Magyar Szó főszerkesztőjévé.
Az utóbbi két évben a távközlési és informatikai minisztérium alkalmazottjaként, tanácsosként is dolgozott. Tagja a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének, elnöke a zsidó közösségi projektekkel foglalkozó Haver Egyesületnek. A 49 éves, jogi diplomát a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett Pataki Júlia 2000 és 2004 között volt bukaresti listán megválasztott parlamenti képviselő, azelőtt az RMDSZ-frakció szakértőjeként, valamint az egészségügyi minisztérium tanácsosaként dolgozott, a szövetségben pedig betöltötte a bukaresti szervezet ügyvezető elnöki posztját.
Az elmúlt időszakban az Európai Parlament, az ENSZ és különböző amerikai és európai intézmények, civil szervezetek megbízásából Irakban és Szomáliában teljesített szakértői feladatokat. Pataki Júlia kinevezését tegnap 19 igen és egy ellenszavazat mellett támogatta az alsóház külügyi bizottsága, ezt pedig az államfőnek és a befogadó országnak kell még jóváhagynia, mivel Pataki és Salamon nem karrierdiplomaták, csak négyéves mandátumuk idejére kapnak diplomata státust. Niculescu Tóni, a külügyminisztérium államtitkára lapunknak elmondta, Tokay Györgyhöz hasonlóan a leendő nagykövet és a főkonzul is politikai úton jutott a külföldi misszióhoz, mégpedig az RMDSZ javaslatára. Lapunk különben úgy tudja, Salamon korábban az izraeli nagyköveti posztra is „pályázott”, de eredménytelenül.
Különben irányítása alatt az ÚMSZ megőrizte hangsúlyos RMDSZ-közeliségét, a főszerkesztő pedig tavaly március 15-én azzal vonta magára a figyelmet, hogy bukaresti újságírókkal és civilekkel tüntetést szervezett a magyar médiatörvény ellen. A távozásával megüresedő felelős szerkesztői poszt várományosa egyelőre ismeretlen. Cseke Péter Tamás vezető szerkesztő kérdésünkre elmondta, őt nem kérték fel a tisztség betöltésére, de ha megtörténne, sem vállalná.
Az utóbbi időben jelentős anyagi nehézségekkel küzdő lap egyébként 2005-ben jött létre az egykori kommunista pártlap, az Előre, valamint a Romániai Magyar Szó utódjaként, és négy éven keresztül Verestóy Attila RMDSZ-es szenátor tulajdonában volt, aki – bevallása szerint – több mint egymillió euróval támogatta a lapot megjelentető Scripta Kiadót. 2009 májusában a nagyváradi újságírók alapította Free Press Románia Alapítvány vette át Verestóy 99,89 százalékos tulajdonrészét a Scripta Rt.-ben.
Szűcs László, az alapítvány kuratóriumának tagja tegnap lapunknak elmondta, a legszerencsésebbnek azt tartaná, ha a tulajdonossal konzultálva, a szerkesztőség választana új főszerkesztőt az ÚMSZ élére. Szűcs megerősítette a Krónika értesülését, miszerint a lap a közeljövőben a fővárosból Kolozsvárra költözik.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Őrségváltás” az MTI-nél
A határon túli magyarság egyre nagyobb arányban szerepel a magyar közmédiában, a nekik szóló rétegmagazinok mellett a fő műsoridőben sugárzott hír- és háttérműsorok is foglalkoznak ügyeikkel – közölték a közmédiumok vezetői, akik a Kárpát-medencét és a diaszpórát érintően számoltak be a magyar nyelvű közszolgálati média helyzetéről az Országgyűlés Nemzeti összetartozás bizottságának keddi esti ülésén.
Havasi János, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) határon túli kapcsolatokért felelős különmegbízottja azt tartotta fontosnak, hogy a határon túli tudósítói hálózat ne csak a hírműsorokon, hanem a kulturális és közéleti magazinokon keresztül is bemutassa a külhoni magyarság mindennapi életét.
A tudósítói hálózatról szólva „önkritikusan” megállapította, hogy kialakításában, kezelésében, felügyeletében és finanszírozásában átmeneti nehézségeket okozott az átalakítás. Beszámolt arról is, hogy Erdélyben két olyan tudósítói pont kialakítása is várható, ahonnan élő adásban is bejelentkezhet a tudósító: Kolozsváron és Székelyudvarhelyen. Belénessy Csaba, az MTI Nonprofit Zrt. vezérigazgatója arról számolt be, hogy a hírügynökség az elmúlt év második felétől – egy új rovatvezetői poszt kialakításával – jelentősen, mintegy 60-65 százalékban növelte a határon túli magyarokról szóló hírek arányát. A tudósítói hálózattal kapcsolatban Havasi azt mondta: az MTI tavaly májusra készítette el az erről szóló tervét az MTVA számára, reméli, hogy ennek végleges formája hamarosan megvalósul. Utalt arra, hogy ezzel megerősödhet a Kárpát-medencei és közép-kelet-európai hálózat, például Kijevben és Zágrábban jöhet létre új poszt.
Az MTI egyébként már februártól megerősítette a romániai tudósítói csapatát, ami Távirati Iroda romániai híranyagának látványos gyarapodásán is látszik. A rekord ideig – nyolc és fél évig – Bukarestben szolgálatot teljesítő Garzó Ferencet a Duna TV eddigi marosvásárhelyi tudósítója, Baranyi László váltotta fel a fővárosban. Munkáját Kolozsvárról Gazda Árpád főállású tudósító segíti, aki a MOL Rt. Közösségért Alapítványa éléről tért vissza az újságíráshoz. Az MTI romániai csapatát Borbély Tamás, a Szabadság újságírója egészíti ki, aki már Garzó Ferenc elődjének, Gózon Ferencnek is munkatársa volt Bukarestben. Tegnap Baranyi Lászlótól részleteket szerettünk volna megtudni a tevékenységükről, ám lapunk kérését elhárította, mondván: erről csak az MTI budapesti illetékesei nyilatkozhatnak.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Elhunyt Fodor Sándor író, a Csipike szülőatyja
Életének 85. évében, szerdán éjjel elhunyt Fodor Sándor József-Attila díjas író, műfordító, az erdélyi magyar irodalom kiemelkedő alakja. 1927. december 7-én született Csíksomlyón; a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnáziumban érettségizett, majd a Bolyai Tudományegyetemen államvizsgázott román–német szakon.
1951 és 1956 között a kolozsvári Irodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott, 1957-től 1989-ig a Napsugár folyóirat belső munkatársa, a rendszerváltás után pedig a Keresztény Szónak és a Szabadságnak is munkatársa volt. Első novelláskötete, a Fehérfenyő1954-ben látott napvilágot, majd egymás után jelentek meg elbeszéléskötetei, regényei, kisregényei, műfordításai. Nagy sikert a Csipike meseregény-sorozat hozott számára, amelyet több nyelvre lefordítottak. Számos hazai és nemzetközi elismerésben részesült, nyugdíjas éveiben is aktívan közölt
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi magyar sajtó-újságírás a két világháború között (1918-1938)
Az erdélyi sajtó mindig színvonalas részét képezte az általános magyar újságírásnak. Fontossága főleg az impériumváltást követően nőtt, mivel a Romániához csatolt erdélyi magyar kisebbség egyetlen megnyilatkozása volt, Ligeti Ernő szavaival élve „az egyetlen kopoltyú, amelyen a magyarság lélegzett.” Az addigi határ menti sajtóközpontok a román hatóságok szigorú ellenőrzése miatt korlátozottan tudták csupán ellátni a feladatukat. Ilyen volt Nagyvárad esete, amely az erdélyi újságírás élvonalába volt sorolható, mivel itt dolgozott újságíróként Ady Endre, Juhász Gyula, Krúdy Gyula stb., a változás után azonban elköltöztek Váradról.
Egy néhány példa az impériumváltás előtti sajtóból (a felsorolt újságok napilapok):
- Arad: Aradi Közlöny, Arad és vidéke, Függetlenség, Aradi Hírlap
- Nagyvárad: Szabadság, Nagyváradi Napló, Nagyvárad, Új Nagyvárad, Tiszántúl, Friss Újság.
- Temesvár: Temesvári Hírlap, Temesvarer Zeitung.
- Kolozsvár: Újság, Kolozsvári Hírlap, Esti lap, Ellenzék.
- Brassó: Brassói Lapok.
- Szatmár: Szamos.
- Marosvásárhely: Székely Napló.
Sajtótörténeti szempontból 3 fő korszakra lehet osztani a két világháború közötti korszakot: A hőskor (1919-25), a virágzás kora (1926-30), a helytállás kora (1931-37).
A szerkesztőségek voltak a politikai megbeszélések búvóhelyei, így az újságírás szorosan összefonódott a politikával. A sérelmek üzenésein kívül a román hatóságok is a sajtón keresztül érintkeztek a magyarsággal. A napilapok és az irodalmi folyóiratok szoros összekapcsolódása is megfigyelhető, mivel legtöbb újságíró irodalmár, költő is volt. Továbbá a „transzilvanizmus” eszmerendszerének továbbítását is elsősorban a korabeli sajtó vállalta fel.
Ahol jó színvonalú napilapok voltak, ott később és nehezebben született meg az irodalmi folyóiratok. Így az első komolyabb irodalmi folyóiratok nem Kolozsvárott, hanem Nagyváradon, Aradon és Marosvásárhelyen születtek.
A Hőskorban 330 erdélyi lap jelent meg, egyedül Kolozsváron 113. Az impériumváltással bekövetkező közhangulatot befolyásolta a sajtó, ezek „szomorú idők” voltak, ami azt is mutatja, hogy csupán 12 humorisztikus lap jelent meg. Legtöbb újság ebben a korszakban megszűnt, vagy tulajdonost váltva átalakult. Nem volt nehéz lapot indítani: 1939-ig a román kormány a lapkiadást nem kötötte engedélyhez. Így azonban jelentkezett a dömpingsajtó (krajcároslapok megjelenése) amely a színvonal csökkenését eredményezte. Minden lap hivatalosan és nyíltan fizette a cenzort (de ez nem jelentette, hogy nem voltak kiskapuk). Ebből következőleg Belső-Erdély sajtója jobban virágzott ebben a korszakban: minél beljebb került a határtól, annál nagyobb volt a sajtószabadság. Ebben a vonatkozásban beszélhetünk Kolozsvár- és főleg a későbbiekben Brassó, mint szabad és fontos sajtóközpontokról.
Megemlítendő az Újságírói Szervezet, amely fennállása alatt kongresszusokat rendezett Aradon, Brassóban, Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Temesváron. Komoly eredménynek számított, hogy elsőnek vetették fel Romániában az újságírói nyugdíj intézményét. Nagyobb városokban újságírói klubok létesültek, ahol gyakran rendeztek felolvasóesteket, illetve a közönség találkozhatott azon személyiségekkel, kik írásait nap, mint nap olvashatta. További eredménynek számított a tusnádfürdői Szanatórium létesítése, amely gyakorlatilag újságírói üdülőként szolgált. Több mint 300 bejegyzett taggal rendelkezett, román személyiségek, politikusok is gyakran látogatták, mivel egy ilyen komoly létszámú szervezet határozta meg az erdélyi magyarság politikai közhangulatát.
Vizsgabizottságot is létesítettek, így csak az lehetett képezni újságírásra, aki megfelelt a vizsgabizottság feltételeinek. Tagdíjas rendszer volt, az újságírás ekkor becsületes megélhetést biztosított. Egyes érdemes újságírók, akik valamilyen igazolt okból hagyták ott állásukat, teljes fizetésüket kapták, amíg újra el nem tudtak helyezkedni.
A továbbiakban két kiemelkedő példával szeretném ábrázolni az erdélyi újságírás két korszakát. Kolozsvár, mint már említett sajtóközpont, főleg a 20-as években számított fontos tényezőnek. Ez a Keleti Újság elsődleges sikerének tudható be. A lapot már a háború alatt tervezték megjelentetni, de végeredményben a sors iróniájaként a román csapatok Kolozsvárra való bevonulásakor (1918. December 24-én) jelent meg az újság első száma. A sikert nagymértékben befolyásolta, hogy budapesti tapasztalt lapszerkesztők dolgoztak itt, mint Szentmiklósi József, vagy később Ignotus (aki a Nyugatnak volt szerkesztője). A hatalmas példányszám áttörte a határokat, a demarkációs vonalakat is, így Kassán és Debrecenben 2-3000 példány is elfogyott naponta. A lap későbbi szerkesztője Zágoni István lett, majd a csődtől való megmentés érdekében megvásárolta a lapot az Országos Magyar Párt. Így hivatalos pártlappá vedlett, veszítve politikai függetlenségéből, szabadelvűségéből.
Egy másik említett sajtóközpont Brassó volt ebben az időszakban. Felemelkedésében főleg a 30-as évek válságai, politikai- ideológiai törésvonalai járultak hozzá. A gazdasági válság több lap megszűnését eredményezte, ugyanakkor megjelent egy új, fiatal generáció is, amely már a 20-as évek viszonylataiban szocializálódott (Bányai László, Méliusz József, Wass Albert stb.). A Brassói Lapok megerősödésében a központiság is szerepet kapott. Mindamellett, hogy igen színvonalas országos lap volt, gyakorlatilag felvehette a versenyt Erdély szinte bármelyik városának a reggeli napilapjával. Fontos szempont, hogy szinte minden városban volt szerkesztője, illetve a román városokban elő magyar közösségekhez is eljutott, sőt ezen kívül még Bulgáriába is szállított több száz példányt. Színvonalas irodalmi mellékletét Kuncz Aladár szerkesztette és lehetőséget adott a Helikoni közösségen kívül rekedt fiatal generációknak a publikálásra. A cenzúra is szerepet játszott a sikerben, ugyanis amíg más városban megjelenő újságokban a helységneveket csak románul lehetett leírni, addig ezeket a Brassói Lapok magyarul közölte. A kezdeti jobboldalisággal felhagyva a 30-as években a Keleti Újság szabadelvűségét próbálta pótolni, nem kevés sikerrel.
F.J.
kolozsvaros.ro. Erdély.ma

Standon a Szabadság. Digitálstandon
Egy újság kiadása során számos célt megfogalmazunk: a tájékoztatást, iránymutatást, eligazítást, nevelést, összefogást, közösségi szellem erősítését, hagyományok őrzését.
A felsorolást még hosszasan lehetne folytatni, amint arról is lehetne értekezni, mi mindent sikerül ezekből a közösségi szolgálatnak is nevezhető feladatokból, célokból megvalósítani, mi az oka az esetleges hiányoknak, az elképzelések elmaradásának. Mert az újság – manapság szinte minden újság – problémákkal is küszködik, olyan nehézségekkel, amelyek akadályozhatják céljainak elérését, szolgálatának teljesítését. Ilyen gondot jelent például az újság terjesztése, de nemkülönben az is, hogy nem kevesen évekig ingyen akarnak hozzájutni egy olyan minőségi termékhez, amely sok ember fáradságos munkájával készült, akiknek márpedig valamiből szintén meg kell élniük.
Egy újság élete és egyáltalán a léte nem egyszerűen önmagáért szól, hanem elsősorban és mindenekelőtt az olvasókért. Azt is mondhatnánk, az újság „társas lény”, hiszen akkor van értelme létének, akkor éri el célját, ha olvassák. Az újság akkor él, ha eljut olvasóihoz: fellapozva szóhoz jut, megszólít, megmutat, képeket jelenít meg, életmozzanatokat őriz meg a történelemnek, érzéseket és élményeket közvetít, sőt – összeköt távolságokat térben és időben. Az olvasóhoz (általános megfogalmazással: a fogyasztóhoz) jutás a média világában az újságnak a legnehezebb. Mert amíg valamely rádió- vagy tévéadót ülve, kényelmesen elhelyezkedve is „megtalálhatjuk” egy gombnyomással vagy -tekeréssel, addig a friss-ropogós újságot valahonnan meg kell vásárolni, elő kell rá fizetni, a postásnak vagy lapkihordónak azt házhoz kell szállítani. Az újságolvasás élménye pedig összehasonlíthatatlan és egyedi: az írott szó, illetve a nyomtatott szöveg képes megteremteni a gondolkodásnak és elmélkedésnek azt a meghittségét, amelyet nem tud pótolni vagy helyettesíteni a más típusú „médiafogyasztást” kínáló rádió és televízió. Ezért nem érdemes, ezért nem szabad lemondani az újságolvasásról. Ennek érdekében természetesen az újságnak el kell jutnia olvasóihoz – ezzel minden kiadó tisztában van. És itt visszajutunk a lapterjesztés problémájához, amellyel manapság minden kiadó küszködik.
A lapárusítást, az újságok előfizetéses rendszerben történő terjesztését végző cégek gazdasági szempontjai, vagy éppenséggel gazdasági ügyeinek nem megfelelő kezelése-tervezése, nem mindég szolgálja a lapterjesztés ügyét, érdekeit. Ezért küszködik sok újság a terjesztés problémájával, azzal, hogy képtelen eljutni az olvasóhoz, és emiatt hasztalan próbálja céljait elérni, feladatát teljesíteni, hiszen képtelen olvasóit kiszolgálni.
A Szabadság is ki van szolgáltatva a lapterjesztésnek, amely egyre bajosabb és nehézkesebb: nem tudunk eljutni távolabbi megyékbe, a határon túli terjesztésről nem is beszélve, pedig lenne igény rá. Kolozsvárról elköltözött olvasóinknak sokszor a Szabadság jelenti a kapcsolatot szülővárosukkal, az újság révén tudják, illetve sikerül nekik megőrizni a valahova tartozás sokat jelentő érzését. A Szabadságe zért most egy újszerű terjesztéssel próbálkozik, illetve igyekszik olvasóinak igényét minél távolabb és minél szélesebb körben kielégíteni: úgynevezett virtuális újságos standon is megtalálható, megvásárolható a Szabadság! Ezentúl nem jelent akadályt a tér és a határ, nem okoz bosszúságot a lapkihordást fáradságos megerőltetésnek vagy előnytelen vállalkozásnak tekintő cég, postahivatal (amely a távolabbi megyékbe vagy a közelebbi falvakba képtelen megszervezni a terjesztést). Olvashatóvá válik a Szabadság az interneten, nyomtatott változatában: a jelenlegi webszabadság mellett, amely elsősorban hírportálként működik, megrendelhető interneten a Szabadság nyomtatott változata. Lapozható ez az újság, ugyanolyan tördelésben és terjedelemben, ahogyan a nyomdában készül: a papírújság tökéletes mását vásárolhatják meg ezentúl az interneten! Ugyanakkor bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között olvasni lehet, nemcsak számítógépen, hanem okostelefonon és tabletten is. És a virtuális stand a megvásárolt példányokat megőrzi, így azok később is fellapozhatók. Megkérjük, látogassanak el a https://www.digitalstand.hu/szabadsag honlapjára, és ott a „virtuális újságos standon” megtalálják a Szabadságot is, amelyet bankkártyával, kezelési költség nélkül, naponta megvásárolhatnak, de elő is fizethetnek rá, ezzel is támogatva munkánkat és fenntartva az újságot. Egyik elsődleges célunk, hogy eljussunk olvasóinkhoz: a digitálstandon megjelenő Szabadság külföldön és hazai terjesztési körzetünkön kívül élő olvasóinknak nyújt egy szeletkét itthonról, az otthonról.
ÚJVÁRI ILDIKÓ. Szabadság (Kolozsvár)

Három éve hunyt el László Ferenc
„Még nem tudjuk, kit veszítettünk el” – írta egy hozzászóló a Szabadság sportblogján László Ferenc halálhíre kapcsán. És valóban. A szerkesztőség gyászba borult, egykori munkatársai könnyet ejtettek érte, mi, a fiatalabbak pedig sorra kérdeztük kollégáinkat: ki volt László Ferenc? „Sportújságíró”, „a legjobb”, „humoros”, „gavallér”, „úriember” és folytathatnánk a sort. Mindenkinek mást-mást jelentett a vele való személyes kapcsolatától függően, de alapjában véve mindenkinek ugyanazt: a szakmájában zseniálisat nyújtó, emberként, barátként, munkatársként példaértékű személyt. Röviden: Fricit, esetleg Frici bácsit. És hogy kit veszítettünk el? Még mindig nem tudhatjuk, mert munkásságának egyes elemei csupán most kerülnek elő. Ami biztos: László Ferenc nemcsak felbecsülhetetlen értékű munkát tett le az asztalra, hanem az erdélyi magyar sportújságírás atyjaként magát az asztalt is ő maga faragta.
Egy nap híján három éve borította gyászba a Szabadság szerkesztőségét és az újságolvasók szívét a hír: elhunyt László Ferenc, az erdélyi magyar sportújságírás stílusteremtő, példamutató atyja.
Kolozsvárott született 1930. március 10-én. Apja, László Ferenc tisztviselő és műszaki rajzoló, anyja, Bácsi Erzsébet háztartásbeli. Tanulmányait szülővárosában kezdte, a Kolozsvári Református Kollégiumban tanult és utódiskolájában végzett és érettségizett 1949-ben. Az egyetemen kémiát tanult, de sosem vonzotta ez a szakma. Később a Marosvásárhelyi Pedagógiai Intézeten (Tanárképző Főiskola) román és magyar nyelv, valamint irodalom szakon szerzett diplomát, 1971-ben. Ezután a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának magyar–német nyelv és irodalom szakát is elvégezte, és 1975-ben államvizsgázott, akkor már közismert újságíróként.
Első publikációi közé az 1943 nyarán magánkiadásban megjelentetett bethleni Nyári Közlönyben írt sportcikkei sorolhatóak, 13 évesen ő szerkesztette a lap sportrovatát. A református kollégiumban eltöltött középiskolás diákévei alatt a Világosság című napilapnak ő írta a diáksággal kapcsolatos sporthíreket.
Elsőéves egyetemistaként értesült a Népsport – a mai Nemzeti Sport elődje – hasábjairól, hogy az újság sportújságírókat keres. Beküldött pályázatára pozitív elbírálást kapott és ekkor már a professzionális szaklap munkatársaként dolgozhatott. Tudósítói állása azonban alkalmi munkának bizonyult, a megélhetéshez ez nem volt elég. Éppen emiatt döntött úgy, hogy él a lehetőséggel és beáll az Armătura gyár bérszámfejtői közé nyárára. Nemsokára lapunk elődje, az Igazság levelezőket toborzott tanfolyamra. A gyár ifjúsági szervezete László Ferencet jelölte, akinek nyert ügye volt, amint kiderült, hogy Budapestre tudósít. 1950. november 1-jétől László Ferenc az Igazsághoz „igazolt”, és a napilap a későbbiekben már nevet változtatott, amikor ő még mindig a sportrovatának a vezető szerkesztője volt. Újságírói munkája mellett több sportot maga is űzött. 1947–1949 között a Kolozsvári CFR-nél leigazolt teniszezőként sportolt, 1948-ban a Kolozsvári Református Kollégium kosárlabdacsapatával városi bajnoki címet szerzett. 1947–1954 között hét éven át versenyszerűen is űzte a kosárlabdázást: a Kolozsvári Viktória, majd a Kolozsvári Vasas és a HSK után a Kolozsvári Szpártákban is kosarazott. A kosárpályától szakítva 1954–1960 között vívott és öttusázott a Kolozsvári Tudomány, majd a Kolozsvári Dinamó színeiben. 1949 és 1959 között kosárlabdaedzőként is tevékenykedett.
László Ferenc eleinte csak tudósításokat közölt az Igazságban, de 1950-től gyakorlatilag ő jelentette a napilap sportrovatát. Bár a sportrovatvezetői állását hivatalosan csak 1956-ban kapta meg, Dózsa Sándor egykori munkatársának visszaemlékezése alapján 1953-ban László Ferenc már egyedül szerkesztette a sportot. 1954-től a Kolozsvári Rádiónál is munkát vállalt, ez azonban nem akadályozta őt az újság szerkesztésében, mert egybevágott a két munkakör. Szepesi Györggyel való levelezése nagyban befolyásolta László Ferenc rádióriporteri munkásságát. Az Aranycsapat tizenkettedik tagjának titulált Szepesivel az-után vette fel a kapcsolatot, hogy a Kolozsvári Rádiónál megkezdte a rádiós munkásságát. Kettejük között életre szóló barátság alakult ki.
A rendszerváltás után Szabadság lett a magyar lap. 1991-ben László Ferenc nyugdíjba vonult, és ezután közölte mindazon cikksorozatait, amellyel hallgatnia kellett az átkosban. Nyugdíjazása után még több mint tizenöt éven át szerves részét képezte a Szabadság sportrovatának. Kalendárium-szerű írásai (Ezen a napon, Ezen a héten, Hétről hétre) mellett pályafutása egyik legnagyobb kutatómunkáját közölte a kolozsvári napilap hasábjain: az Ezredvégi arcképcsarnokot – belefoglalva a Kolozsvári Atlétikai Club (KAC) részletes történetét is.
Sportújságírói munkásságára felfigyelve a Révay Nagy Lexikona 1990-ben felkérte László Ferencet, hogy gyűjtse össze az ismert erdélyi magyar sportolók szócikkeit. 1990–1994 között ötszáz sportolót mutatott be, pályafutásukat, eredményeiket. A Révaynak végzett munkáját részben átültette – és kiegészítette – az 1996-ban megjelent Ki kicsoda Aradtól Csíkszeredáig? és az egy évvel később megjelent, 1997-es Romániai magyar ki kicsoda című lexikonba is.
Pályafutása során több mint tíz lapnak tudósított rendszerességgel, és három rádióban hallgathatta tudósító és megemlékező műsorait a közönség. Első, elismert lapban közölt írása 1948-ban jelent meg a Világosságban, utolsó újságírói munkáit pedig a Paprika Rádiónak telefonos bejelentkezések alkalmával vezetett műsora képzelte, 2008-ban. A fentiekből kiderül: több mint 60 éven át szolgálta a magyar olvasóközösséget cikkeivel, kutatásaival, teljes munkájával.
Az Igazság sportszerkesztőjeként 1979-ben és 1984-ben ő nyerte el a Penna-díjat. 1993-ban a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) neki ítélte a rádiós Nívódíjat – ő nyerte el először ezt az elismerést. Pályafutását, több mint félévszázados munkásságát a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) Aranytoll-díjjal koronázta meg 2001-ben.
2009. május 1-jén legyőzte őt a betegség, és kiragadta családja, munkatársai, olvasói köréből. Ugyanabban az évben szeptember 11-én a Minerva-házban megnyitották a László Ferenc Sporttörténeti Gyűjteményt, hagyatékát pedig ma is büszkén őrzi a Minerva Művelődési Egyesület. A három éve elhunyt László Ferenc az erdélyi sportújságírás legátfogóbb életművét hagyta az utókorra.
KOVÁCS HONT IMRE. Szabadság (Kolozsvár)

MIDAS, a Kisebbségi és Regionális Nyelvű Napilapok Európai Egyesülete – A kisebbségben élőket egyenragúvá kell tenni a többségben élőkkel
A közelmútban Pozsonyban tartotta meg évi közgyűlését a MIDAS, azaz a Kisebbségi és Regionális Nyelvű Napilapok Európai Egyesülete, amelynek Romániából két napilap a tagja, a Bihari Napló és a kolozsvári Szabadság. A szervezet 11 évvel ezelőtt alakult meg a dél-tiroli Bolzanóban. Kezdetben 12 tagja volt, ám ma már több mint 30 napilap tartozik a kötelékébe.
A MIDAS az anyanyelven való tájékozódás lehetőségének fontosságára igyekszik felhívni a többség, illetve az uniós szervek figyelmét, emellett a kisebbségi napilapok közötti együttműködést, hálózatépítést, közös kezdeményezéseket is segítik. Európában több mint 50 millió olyan ember él, aki valamely nyelvi vagy nemzeti kisebbséghez tartozik. A kontinensünkön megjelenő kisebbségi napilapoknak jelenleg több mint 6 millió olvasójuk van. A szervezet életében az éves közgyűlés a legfontosabb rendezvény, minden évben más–más országban rendezik.
A MIDAS éves közgyűlésére romániai magyar, spanyolországi baszk és katalán, olaszországi szlovén és német, litvániai és csehországi lengyel, finnországi svéd, dániai német, németországi szerb, valamint horvátországi olasz küldöttek is érkeztek Pozsonyba a közelmúltban, a házigazda szerepét ezúttal az Új Szó napilap vállalta. A lap a Kempelen Farkas Társasággal karöltve szervezte meg a konferenciát. A kolozsvári Szabadságot Újvári Ildikó főszerkesztő és Balázs Bence, a szerkesztőbizottság tagja, a Romániai Magyar Lapkiadók Egyesületének elnöke, , a Bihari Naplót Rais W. István főszerkesztő képviselte a rangos nemzetközi konferencián.
Igényes szórakozás
A szlovák fővárosban megtartott MIDAS–konferencia a PETIT Press kiadóvállalat –amely a pozsonyi Új Szót és a Vasárnapot is kiadja, számos szlovák kiadvány mellett– korszerű nyomdájának megtekintésével kezdődőtt, és a KC Dunaj kultúr–és szórakoztatóközponban ért véget a nyitónap, ahol a tizenegy európai országból érkező főszerkesztők és újságírók megismerkedhettek az ott zajló számos tevékenységgel. A rengeteg fiatal, és más generécióbeli is, aki a központban jár, nemcsak az ígényes szórakozás miatt választja a központot, hanem az ott tartandó színházi előadások, a táncház, a változatos előadói estek, a különféle témákban szervezett vitaműsorok, a koncertek miatt. Nem beszélve arról a gyönyörű panorámáról, melyet az épület erkélyéről lehet megcsodálni, fókuszban a koronázási templommal és a várral.
Másnap a nemzetközi konferenciát Slezákné Kovács Edit, a pozsonyi Új Szó lapigazgatója, a Petit Press kiadó igazgatótanácsának tagja nyitotta meg a ligetfalui, gyönyörű környezetben lévő Bonbon szállódában. Toni Ebner, a a Kisebbségi és Regionális Nyelvű Napilapok Európai Egyesülete (MIDAS) elnöke kifejtette: meg kell találni azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével a kisebbségi lapok tovább folytathassák tevékenységüket, tudatosítani kell a nemzeti kisebbségek sajátságos problémáit.
Szociális eltávolodás
Petőcz Kálmán emberjogi szakértő, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának igazgatója, Multikultularizmus, emberi jogok, nemzeti kisebbségek címmel tartott érdekes előadást. Kifejtette: a szlovák pártok nem rendelkeznek egységes kisebbségpolitikával. Nagyon nagy a szociális eltávolodás a kisebbségek és a szlovákok között. Egy felmérés szerint a szlovákiak magyar szülők mintegy 25%–a adja szlovák nyelvű iskolába gyermekét. Volt olyan eset, hogy egy szlovák vidéki iskola tanára megtiltottak a magyar diákoknak, hogy anyanyelvükön beszélhessenek az intézetben. Ha valakit intoleráns környezetben nevelnek, az nem vezet eredményre.
Az a helyzet, hogy a szlovákok az állam tulajdonosainak tekintik magukat, mint államalkotó nemzet, a kisebbségek csak részesei ennek a folyamatnak. Petőcz Kálmán közölte: Szlovákia multikulturális ország akár tetszik ez egyeseknek, akár nem. Ennek a tudatában kellene cselekedni.
Beolvadtok, vagy nincs jövőtök
Huncík Péter író, etnopszichológus, Vaclav Havel egykori államfő tanácsadója a szlovákiak magyarok helyzetéről tartott érdekfeszítő, humortól sem mentes értekezést. Szlovákiában a lakosság 15 %–át teszik ki a kisebbségek. A magyarok 1991–ben 572.000 voltak( az összlakosság 12,5%), 2001–ben 526.000 (9,75%)magyar élt Szlovákiában, míg 2011–ben 460.000(8,5%). Elsősorban a nagyvárosokban csökkent a magyarság aránya. Az előadó ennek több okát is ismertette. 1991–ben a szlovákiak magyarság nem készült fel a változásokra, nem modernizálták a kisebbségi társadalmat. Komoly dillemát jelent: lehet–e együttműködni a szlovák pártokkal, vagy kizárólag etnikai alapon szerveződjenek a szlovákiai magyar társadalom. Felvetődik a kérdés: szabad–e kisebbségként részt venni a kormányzásban,így próbálván kicsikarni a kisebbségi jogok érvényesítését. A MOST–Híd egy szlovák–magyar part, míg a Magyar Koalicíó Pártja(MKP) etnikai alakulat, amelynek stabil szavazóbáziasa van(4,2–4,5%), de ezzel a legutóbbi országos választásokon is kimaradt a parlamentből. Persze meg kell említeni ebben a kontextusban a szlovákiai elhíresült nyelvtörvényt, és a területi átszervezésre vonatkozó jogszabályt, ami azért született: nehogy a magyarok valamelyik körzetben többségben legyenek. Ez utóbbi folyamatban részt vett a szlovákiai katolikus egyház is, mely ez esetben inkább volt szlovák, mint katolikus az előadó szerint. Nyilvánvaló volt a szlovák hatalom szándéka: el akarta bizonytalanítani a kisebbségben élőket, azt sugalmazva nekik, hogy nincs jövőtök, nincs karrieretek ha nem olvadtok be. Nem mindegy ha a magyarok egy döntően szlovák többségben lévő megyében élnek, vagy egyenrangú félként.
Jó és rossz magyarok
Huncík Péter szerint egy másik fontos kérdés, hogy kik a kisebbségek irányítói: maguk a kisebbségek, vagy Budapest. A magyar kormánynak elutasító a hozzáállása a szlovák–magyar vegyespárttal szemben. Az előadó szerint ezáltal Budapest jó és rossz magyarokra osztja a kisebbségeket, aminek nagyon erodáló hatása van a nemzeti indentitás szempontjából. Lényeges volna, hogy az anyaország alakítson ki egy egységes politizálást a kisebbségek viszonylatában, s az ne változzon minden választás alkalmával, attól függően, hogy kik kerül hatalomra. A tanácskozáson jelenlévő pozsonyi nagykövetség munkatársa visszautasította a magyar kormányra vonatkozó kritikákat.
A kisebbségek, mint uborka
Sajnos az európai közösségben is elég hányavetien kezelik a kisebbségi kérdést. A tagországok nem mindig veszik figyelembe az EU kisebbségi ajánlásait. Huincík Péter az uborka példájával hozakodott elő, amit különféle uniós kritériumok szerint szabályoznak.
–Ha majd úgy tekintenek ránk, mint az uborkára–aminek az unió meghatározza a méretét, súlyát stb– akkor majd talán jobb lehet a kisebbségek helyzete, vélekedett némi maliciával az előadó. Huncík Péter szerint a fő feladat egy komoly, átfogó program készítése arról, hogy miként lehet a népfogyatkozást megállítani , hogyan lehet a kisebbségeket egyenrangúvá tenni a többségi nemzettel.
Bara Zoltán, a Kempelen Farkas Intézet igazgatója a határ menti együttműködésről beszélt. Tokár Gáza politológus, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvívője kifejtette: a szlovák kormány soha nem volt hajlandó beszélni a kisebbségi nyelvi jogoktól, még akkor sem, ha a magyarok tagjai voltak a kormánynak. Szlovákiában komoly gondok vannak a földrajzi elnevezések magyar fordításának kihelyezésével például a vasútállomásokon is.
Az előadásokat követően zajlott le a MIDAS évi közgyűlése, majd egyes újságírók ismertették a saját hazájukban lévő kisebbségi lapok helyzetét.
Szükséges a kisebbségi sajtó védelme
A MIDAS pozsonyi tanácskozása a kisebbségi sajtó helyzetének elemzését vette gorcső alá. Jelenleg ahány ország, annyi szabályozás – amint a felszólalásokból kiderült, ebben a tekintetben a posztkommunista blokkban a legrosszabb a helyzet. Persze „csak” olyan értelemben, hogy egy kisebbségi lapnak is a piacról kell megélnie, támogatásként nem számíthat nagyarányú, s főként kiszámítható bevételre.
Lovász Attila, a szlovák rádio és televizíó kisebbségi adásának főszerkesztője kiemelte: jelenlegi pályázati rendszer favorizálja a korrupciót és a klienterizmust. Hozzáfűzte: a kisebbségi sajtóra nagy veszélyt jelent az etnobiznisz, a képzelt konzervativizmus, és a modernizálás hiánya.
Nyugat-Európában több típusa van a kisebbségi sajtó támogatásának – mutatott rá felszólalásában Toni Ebner, a dél-tiroli Dolomiten főszerkesztője, a MIDAS elnöke. Van, ahol papírvásárlási támogatást kapnak, esetleg a telefonszámlákat és a postai kiadásokat állja az állam, valamint alacsonyabb kulccsal adóztatja a kisebbségi sajtótermékeket. Máshol direkt állami támogatásban részesülnek a lapok, vagy az anyaország nyújt anyagi hozzájárulást megjelenésükhöz. Ez viszont a média függetlenségének rovására mehet – vélekedett Toni Ebner.
Állami támogatás
Olaszországban dotációban részesülnek a kisebbségi lapok, ez különböző típusú lehet. Az ottani szlovén napilap, a Primorski Dnevnik bevételeinek hozzávetőlegesen harmada származik közvetlen állami támogatásból, de pár éve még 50%-os volt az arány. Itáliában egyébként minden politikai párt lapja támogatást kap (!), nem csak a kisebbségiek, ám a gazdasági válság miatt úgy döntött a kormányzat, hogy az összegeket lefaragja.
Skandináviában is a közvetlen támogatásban hisznek, a Svédországban élő 40 ezer fős lapp közösség lapja például évi 1,5 millió eurós állami dotációt kap. Hasonló modell működik egyébként az összes skandináv országban – a legnagyobb északi kisebbség egyébként a finnországi svéd, arányszámaiban kb. feleakkora, mint a szlovákiai magyar. „A támogatás mértéke változó, 40–60% közötti, de van, ahol 100%-os. A kisebbségi sajtó feladata nagyon fontos.” – mutatott rá Tom Moring, a Helsinki Egyetem professzora.
Uniós támogatás kellene
A kisebbségi sajtó finanszírozásának megoldása az lenne, ha mindezt uniós szinten sikerülne megvalósítani – fejtette ki a felszólalók többsége.
Egyáltalán, miért van szüksége a kisebbségi médiának támogatásra? Tisztán piaci körülmények között csak a számarányukat tekintve legnagyobb kisebbségek tudnának saját sajtóterméket fenntartani. Szlovákiában pl. az Új Szón kívül a Vasárnap esik ebbe a kategóriába, a többi lap állami jellegű támogatások nélkül nem jelenhetne meg, mutatott rá Lovász.
A bevételek pedig a következő években sem fognak emelkedni – figyelmeztet Toni Ebner. Szerinte ez nemzetközi probléma. „Az EU büszke sokszínűségére és soknyelvűségére, ezt előnynek tartja, ennek védelme tehát az elsődleges feladata lenne” – véli Ebner. Brüsszel egyelőre hallgat.
Több mint információs csatorna
A MIDAS elnöke szerint jó lenne, ha az EU illetékesei is látnák, a kisebbségi sajtó elsősorban nem információs csatorna, hanem a kisebbségi közművelődés része. Szükség van a kisebbségi sajtó védelmére. Több felmérés rámutatott, hogy fontos szerepe van a kisebbségek megmaradásában. Ebner emellett több kutatás adatait ismertette, melyek szerint a napilapok rendszeres olvasói egészségesebben élnek, jobban fektetik be pénzüket és ésszerűbben vásárolnak – pont azért, mert informáltabbak, mint azok, akik nem tájékozódnak a sajtóból.
Tom Moring egyetemi tanár szerint a kisebbségi sajtó egyik feladata, hogy a kisebbséget szervezze. A kutató szerint fontos, hogy az Európai Bizottság egy dokumentumában leszögezte: a kisebbségi média támogatása nem ellentétes az EU-elveivel, összhangban van a Lisszaboni Szerződéssel. Ez megfelelő kiindulási alap lehet, mutatott rá. Ebner szerint a sok finanszírozási modell közül kell kiválasztani a legjobbat, s ezt ajánlani az unió figyelmébe. „Brüsszel malmai lassan őrölnek” – mondta.
Ebner rámutatott: a gazdasági válság is súlyosan érintette a lapok működését. „Lapok szűntek meg. Ám meg kell ragadni az esélyt a válságban is” – tette hozzá. Szerinte csak színvonalas lapok készítésével lehet versenyezni a többségi nyelven megjelenő sajtótermékekkel. S hogy a támogatási kérdés megoldása mellett min múlik a kisebbségi sajtó túlélése? Lovász szerint azon, mennyire lesz képes alkalmazkodni a modern kor eszközeihez és információs csatornáihoz. A mai fiatalok lassan a tévét is okostelefonon nézik – tette hozzá.
Az előadásokat követően zajlott le a MIDAS évi közgyűlése, majd egyes újságírók ismertették a saját hazájukban lévő kisebbségi lapok helyzetét, köztük a Bihari Naplóét is, amely az egyik legnagyobb eladott példányszámú erdélyi magyar újság.
Díjak
Az esemény fénypontja ezúttal is a Habsburg Ottóról elneveztt díj, valamint a MIDAS–díj kiosztása volt egy ünnepi djszvacsora keretében. Az előbbivel a MIDAS a kisebbségvédelem és a kulturális sokszínűség témakörökben kiemelkedő teljesítményt nyújtó többségi nyelvű újságírókat jutalmazza. Ezt az elimerést az idén Constanze Letsch, a The Guardian című brit lap munkatársa kapta a törökországi kurdok helyzetéről jrt cikksorozata miatt. A díjat Habsburg Károly főherceg, Habsburg Ottó legidősebb fia adta át az újságírónak.
A MIDAS–díjat minden évbe egy–egy, a kisebbségi témában maradandót alkotó tollforgatónak adományozza a szervezet. Ezt az elismerést az idén Vrabec Mária, a pozsonyi Új Szó, és a Vasárnap munkatársa kapta, a Malina Hedvigről, a 2006–ban Nyitrán megvert magyar lány ügyében írt cikksorozatáért. Az ünnepség hangulatát emelte az Ifjú Szívek néptáncegyüttes produkciója.
A vendégek a négy nap során nemcsak tanácskoztak Pozsonyban, hanem jutott némi idő a kikapcsolódásra, szórakozásra is. A MIDAS tagok disznotóros ebéden vehettek részt, megkostolhatták a kürti borokat, leckét kaphattak gulyáskészítésből és rétesnyújtásból is a Csallókőzben lévő Czajlik farmon. Ott többek mellett íjászbemutató is volt, meg lehetett tekinteni az ottani kis állatkertet és a közelben lévő vízimalmot is, ahol mini muzeum is működik. A kjnálatban pozsonyi városnézés is szerepelt, amely ámulatba ejtette a vendégsereget, az ott készült fényképek segítségével nyújtunk ebből egy kis izelítőt.
Rais W. István. Bihari Napló (Nagyvárad

Kovács Péter: nincs politikai jellege a sajtótámogatásnak
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára elutasítja azokat a vádakat, miszerint a szövetség által működtetett Communitas Alapítvány politikai alapon osztotta el a magyar sajtó részére a román költségvetésből juttatott támogatást.
Mint arról beszámoltunk, Szekeres Attila, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) alelnöke nyílt levélben kifogásolta, hogy a Communitas sajtószaktestületének döntésében egyetlen kritérium érvényesült a grémium rendelkezésére bocsátott 725 ezer lej elosztása során: az RMDSZ-szel ápolt jó viszony.
Kovács Péter az MTI-nek nyilatkozva elutasította a vádakat. Kijelentette, míg a Communitas által lebonyolított pályázatoknak több ezer nyertese és több tízezer kedvezményezettje van, valóban vannak olyanok is, akiknek nem jut támogatás, emiatt érthető, hogy ők elégedetlenek az eredménnyel. A főtitkár elmondta: a sajtópályázatokat véleményező szaktestületben újságírók vesznek részt, tagja a testületnek a MÚRE korábbi és jelenlegi elnöke is, Ambrus Attila, illetve Karácsonyi Zsigmond. „Nincsen politikai jellege az elbírálásnak, a nem nyerő pályázatok forrás hiányában nem kaptak támogatást” – jelentette ki Kovács.
Napilapok kategóriában egyébként a szaktestület idén a 21 pályázat közül kilencet részesített pozitív elbírálásban. Közülük 29 ezer lejt kapott például a Hargita megyei önkormányzat tulajdonában lévő Hargita Népe, 30 ezret a marosvásárhelyi Népújság (főszerkesztő Karácsonyi Zsigmond), 30 ezer lejt a kolozsvári Szabadság, érdekes módon pedig 34 ezret az Új Magyar Szó, holott az RMDSZ-hez közeli lap július elsejétől már nem jelenik meg nyomtatásban. Az általános sajtócsomagban a 120 pályázat közül 65 kapott pénzt, a legnagyobb összegű támogatásban részesült többek között a Brassói Lapok (37 ezer lej, főszerkesztő Ambrus Attila), az Erdélyi Riport hetilap (27 ezer lej, főszerkesztő Szűcs László, a Communitas sajtó szaktestületének tagja), a Várad folyóirat (25 ezer, főszerkesztő Szűcs László), a Transindex hírportál (23 ezer), a kulturális lapok közül a Székelyföld (28 ezer), a Helikon (25 ezer), Korunk (40 ezer), Látó (40 ezer).

A 75 éves Kántor Lajos
Különböző korcsoportokhoz tartozók számára a neve különböző jelentéseket hordoz. Van, akinek református kollégiumi osztálytárs, s van, akinek Bolyai egyetemi diáktárs. Másoknak legrangosabb erdélyi folyóiratunk, a kolozsvári Korunk jut azonnal eszébe, amelyhez Kántor Lajos a lap 1957-es újraindulása után két évvel, 1959-ben, azaz 53 esztendővel ezelőtt kötötte az életét. Megint másoknak a Korunk Galériát juttatja ez a név eszébe, amelynek működtetője a kezdettől fogva szintén Kántor volt, s vannak olyanok, akik nevének hallatára a Kolozsvár Társaság által szervezett megannyi érdekes és érdemes vitát, könyvbemutatót vagy kiállítást idézik fel az emlékezetünkben.
Kicsoda tehát a 75 éves Kántor Lajos? Mondhatnánk röviden: (fő)szerkesztő, irodalomtörténész, irodalmi, művészeti és művelődési életünk több mint fél évszázados napszámosa. A legfiatalabb generációknak persze tartozunk annak elmondásával, hogy a Kántor nem valamiféle családnév a „Kántor–Láng”-ból, hanem valójában Kántor Lajos, aki Láng Gusztávval együtt a társszerzője annak az erdélyi irodalomtörténetnek, amelyet a legnehezebb időkben tettek a szerzők az asztalunkra, és amelyet a mai napig haszonnal forgat diák és tanár egyaránt.
Kántor Lajos persze mindezeknél jóval több, amolyan egyszemélyes intézmény, amelynek kisugárzása immár fél évszázada jelentős mértékben meghatározza kultúránkat, annak vitatémáit, irányvonalát. Aki ezt túlzottnak érezné, vegye a kezébe az egyik legutóbbi kötetét, a Könyv, grafika. Könyvművészet Erdélyben címűt, és azonnal megérti, hogy mire utalok. Egyébként most veszem észre, hogy az említett gyönyörű kötet tavaly jelent meg, nemsokára egy éve lesz annak, hogy bemutattuk, és azóta Kántor Lajos műhelyéből már több más könyvet is olvashattunk. Hiszen termékeny alkotó, akinek az íróasztalán mindig ott hever valamelyik aktuális téma iratcsomója, dokumentumkötege, valamilyen megírni való, kikívánkozó történet.
Kemény fába vágná a fejszéjét, aki fel akarná venni a versenyt Kántor Lajossal. Hetvenöt évesen is szerkeszti a Korunkat, vezeti a Kolozsvár Társaságot, heti rendszerességgel publicisztikát ír a Szabadságban, kiállításokat nyit meg, könyveket mutat be, és gondolkodó emberekkel folytat nyílt vitákat. Hogy megvilágosítsa az elméket, hogy tanítson, hogy az erdélyi művelődés ügyét előbbre vigye.
Hetvenötödik születésnapján kívánunk Kántor Lajosnak további remek könyveket, jó egészséget és erőt ahhoz a szerteágazó alkotói és szervezői munkához, amelyet – örömünkre – akkora lelkesedéssel folytat. Isten éltessen, Kántor Lajos!
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Új szerzők a Fehér Holló sorozatban
Lőwy Dániel Két világ közt, valamint Bodó Márta Hit, kultúra, kommunikáció című könyvét mutatták be csütörtökön délután a Világhírnév kiadó székházában a III. Kolozsvári Magyar Napok keretében. A kötetek a Világhírnév kiadó újságírói munkákat publikáló Fehér Holló sorozatában jelentek meg.
Az Amerikában élő neves vegyészkutató, Lőwy Dániel publicisztikai írásokat, esszéket, tanulmányokat, megemlékezéseket tartalmazó kötetét Szabó Csaba, az RTV kolozsvári területi stúdiója magyar szerkesztőségének munkatársa, a Szórványtengelyek-mozgalom vezetője méltatta. A szerző, a New Yorkban kiadott Amerikai Magyar Népszava Szabadság szerkesztőségének főmunkatársa, „első látásra otthont keres a kötetben, de ez inkább a kutatókra jellemző, jól megtervezett keresés-kutatás” – fejtette ki Szabó Csaba. – Lőwy Dániel írásait olyan témakörökben lehetne vitaanyagnak használni, mint például „a magány földrajza- és feldolgozása, a felelősségtudat súlya, tömege és menedzselése vagy a rendszerezés irodalma” – állapította meg a kötet méltatója. Szabó Csaba szerint a szerző „mindenhol Kolozsváron van, és mindenhol egyedül”. Mint kiemelte, a kötet azonban nem csak a magányról és a vágyakozásról szól, hiszen olyan tényirodalmi jegyzeteket, drámai történetek feldolgozását is tartalmazza, amelyeket szerinte kiáltványprózának lehetne nevezni.
Lőwy Dániel elmondása szerint negyedik szakmája keretében ír – túlnyomórészt erdélyi vonatkozású – művelődési tárcát, hiszen amellett vegyészkutató, egyetemi tanár, és helytörténész is. Mint kiemelte, a kötetben Kossuth Lajos amerikai útjának – több forrásból, alaposan dokumentált – felmérésével is foglalkozik. Vizsgálja azt, hogy a Kossuthhoz kötődő hely-, település-, utcanevek hogyan kerültek be a köztudatba, illetve melyek maradtak máig használatban. Címadó írása nincs a kiadványnak: a „két világ közt” a látásmódban rejlik – magyarázta Lőwy Dániel. Úgy vélte, életkörülményei folytán talán nagyobb távlatból láthatja az itthoni történéseket, összefüggéseket. A kötetben foglalt írásoknak legalább fele torontói, New York-i, washingtoni, másik része kolozsvári, aradi, magyarországi publikációkban jelent meg – mondta a szerző. Hozzátette: a többnyire hetilapokban közölt írásokban törekedett arra, hogy valóban lekösse, és fenntartsa az olvasóközönség figyelmét és érdeklődését.
Bodó Márta interjúkat, riportokat tartalmazó kötetéről Simon Ilona, az RTV kolozsvári területi stúdiója magyar szerkesztőségének fordító munkatársa beszélt. Méltatásában kiemelte: miközben a különféle vallások, elméletek és irányzatok között elveszni látszik a hit és az állandóság, és mindenki a „tömegkommunikációra esküszik”, egyre többet hallani a „befele fordulás, az elcsendesedés áldásos hatásairól” is. Mint megállapította, a hit, kultúra és kommunikáció fogalmát egymással összefüggésben próbálják meg mindenki számára érthetővé és elérhetővé tenni a kötetben foglalt írások. Ezekben a szinte „külön kasztként kezelt” papok, szerzetesnők, szociális munkások szólalnak meg, akik helyettünk is foglalkoznak a hit kérdésével – részletezte Simon Ilona. – A kötetet csak azért nem tudja az ember egy ült ő helyében elolvasni, mert lépten-nyomon el kell rajta gondolkodni: mit és hogyan kellene változtatni életünkön, hogy a hit, kultúra és kommunikáció ne csak három szó, hanem megélt, tartalmas valóság legyen számunkra – összegezte.
Bodó Márta, a Keresztény Szó katolikus kulturális havilap főszerkesztője elmondta: szerkesztői, újságírói munkája 10–12 évének terméséből válogatta össze a kötet írásait. Hangsúlyozta: a katolikus sajtóban kifejtett munka is része, bár sajátos kategóriája az újságírásnak, amelynek szólnia kell az élet különféle szeleteiről. – A katolikus számomra nem egy felekezeti határt jelent, hanem azt a szemléletet, hogy az értékek szintjén azonosulni tudunk minden velünk közös értékrendet valló emberrel – emelte ki Bodó Márta.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Értjük-e egymást?
Amikor a Szabadság 2012. július 24–25-i számaiban megjelent, a szokványosnál talán igen, de a témakör súlyánál semmiképpen sem terjedelmesebb írásomban (Számvetés félidőben. Hogyan lehetünk sikeres nemzet?) kifejtettem az álláspontomat arról, milyen koncepcionális kérdések megválaszolására van szükség a nemzetpolitikában, abban reménykedtem, hogy nem csupán a romániai magyar közösség és annak véleményformálói mondanak majd arról így vagy úgy véleményt, de abban is, hogy a magyarországi hivatalos szereplők sem odázzák el a szükségszerű szembenézést az elmúlt két év fejleményeivel és annak a magyar közösségekre gyakorolt hatásával.
Ha szembenézésként és politikai korrekcióként nem is, de bizonyos értelemben a magyar hivatalos nemzetpolitika tartalmi összefoglalásaként mindenképpen tekinthetünk arra az írásra, amely a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkárától jelent meg a Krónika 2012. október 8-i számában (Répás Zsuzsanna: Nemzetpolitika a gyarapodás jegyében), valamivel több, mint két évvel a magyarországi kormányalakítást követően.
Az e témakörben már bevettnek számító gyakorlat szerint mindazonáltal sajnálatosan kevés szó esik a koncepcionális, a magyarság jövőjét alapvetően meghatározó kérdésekről és az arra adandó válaszokról, cserében mintegy eláraszt bennünket számos szakmapolitikai vagy annak gondolt kérdés technikai részlete. Mert biztosan érdekes lehet, milyen elhivatottan végzi a honosítási eljárás során a kormányzati apparátus a munkáját – amihez komoly anyagi és személyi többletforrást kapott –, de talán ezért önmagában még nem kellene ünnepelnünk a munkájukat végző kollégákat. Arról, ami valóban meghatározó kérdés, hogy az érzelmi tölteten túl mit jelent az állampolgárság letelepedés nélküli megszerzésének lehetősége a magyar közösségek szülőföldön maradására és gyarapodására nézve, vajmi kevés szó esik. Azt pedig egyenesen kikerüli a hivatalos nemzetpolitika, hogy választ adjon arra, számolt-e azzal, hogy – ha csökevényes formában, kizárólag a pártlistákra történő szavazás jogának megadásával – a külhonban élő állampolgárok választójoga milyen következményekkel járhat e közösségekre és a magyarországi–külhoni magyar viszonyra. Mint ahogyan eddig még nem sikerült kellően cizellált választ kapni arra sem, miért is kellett a kulturális nemzet addig a magyar közegben vallott és Európában is általánosan elfogadott koncepcióját felrúgva, 2010-ben meghirdetni a „közjogi nemzetegyesítés” programját, és vajon mit is jelent ez valójában.
Sokszor kifejtettem, de most is megerősítem: a mindenkori magyar kormánynak elvitathatatlan joga, hogy kialakítsa és működtesse a magyar–magyar egyeztetés és a támogatáspolitika rendszerét. Egyetlen kívánalom a pártatlanság és a hatékonyság. Ezért önmagában nem az az érdem, hogy valamely kormányzat ilyen vagy olyan néven működtet valamilyen konstrukciót, hiszen a Bethlen Gábor Alapot sem azért kritizálják megszületése óta folyamatosan, mert nevet váltott Szülőföld Alapról, hanem mert nem működik kellő hatékonysággal és átláthatósággal, nem utolsósorban pedig kirekeszti a konkrét támogatási döntések meghozatalából a külhoni magyarság legitim képviselőit. Mint ahogyan az oktatási-nevelési támogatás körüli turbulenciák és gyakran keserű kritikák oka nem a támogatást lebonyolítók rapid és eléggé homályos érvelésű lecserélése volt, hanem az, hogy késve és a korábbiakhoz képest nehézkesebben jutott el a támogatás összege az érintettekhez.
És ha már a különböző magyar–magyar fórumok üléseinek idejét éljük: bármennyire is szeret hallgatni erről a hivatalos Budapest, 2006. és 2010. között is működött a magyar–magyar egyeztetés sokelemű rendszere, más néven mint ma, de a világ magyar közösségei képviselőinek bevonásával.
De mi lenne, ha egyszer nem merülnénk el a támogatáspolitika tengernyi technikai részletében, az egyes kérdések mikromenedzsmentjében. És nem azt bogoznánk, hogy a Határtalanul! Program egyenes folytatása-e az előző kormányzati ciklusban költségvetési forrásokból gazdálkodó Apáczai Közalapítvány hasonló programjának, vagy valami új felfedezés. Vagy a nyugati magyarság emlékeit összegyűjteni szándékozó projekt vajon azonos-e azzal, amit 2009-ben hirdetett meg az akkori nemzetpolitikai kormányzat? És persze jó lenne azt is feledni, miért tartott attól valaki, hogy egy jó, a magyar közösségek érdekét szolgáló program folytatása, mint például a nemzeti jelentőségű intézmények és programok dolga nem lenne szalonképes csak azért, mert Budapesten egy másik kormány alakult. Mert miközben ilyen kérdéseken elmélkednénk, nem maradna elég idő és energia a valóban meghatározó kérdésekre.
Abban talán nincs vita – és ezt a Krónikában megjelent cikk is alátámasztja –, hogy a külhoni magyarok nyelvi és kulturális önazonosságának megőrzése, az ehhez kapcsolódó intézményrendszer fejlesztése, támogatása prioritás. Ez például olyan ügy, aminek az eredményessé tételében, a versenyképes tudás megszerzésében minden szereplő gond nélkül képes együttműködni.
Éppen ezért örömmel vettem, hogy a nemzetpolitikai kormányzat az eddigi támogatási formákhoz a maga részéről az óvodai nevelésre irányuló figyelemmel járul hozzá. De itt újra előtüremkedik a koncepció kérdése: ha nem versenyképes a magyar nyelven szerzett tudás, akkor reálisan várható-e, hogy arányában növekszik majd a magyar nyelvű oktatást választók száma? Nem lenne-e időszerű, hogy szakmai kutatások eredményeképpen ne csak jelszavakban értesülhessünk az egységes oktatási tér kialakításáról, de láthassuk is végre annak kereteit? Népszerű lehet iskolát, egyetemet alapítani, de tudjuk, hogy lesz elegendő iskolás gyermek, érettségizett, az egyetem kapuit átlépni képes hallgató vagy csak a presztízskérdések számítanak?
Gyakran szeretnek megfeledkezni arról a nemzetpolitikával hivatalból foglalkozók, hogy a magyar közösségek jövőjének és a magyar–magyar viszonynak az alakulása nem függetleníthető a külső körülményektől, elsősorban a szomszédos államoktól, azok többségi nemzeteitől. Lehet másképp gondolni, de attól még nem lesz sikeres az a nemzetpolitika, amelyik nem a térségbeli kooperációt tekinti alapvető céljának. Az együttműködés képessége hozzátartozik a tekintélyes és megbecsült Magyarország alapértékeihez. Ahhoz a Magyarországéhoz, amelynek sikerét a külhoni magyar közösségekben is fontosnak tartják. Valóban, bizalom nélkül nem csak az államközi kapcsolatokban, de a magyar–magyar viszonyban sincs előrelépés.
Amíg a pártpolitikai logika szorításából nem sikerül kiszabadítani a nemzetpolitikát, addig lehetnek ugyan egyes projektek sikeresek, de nem lehet az egyes ciklusok eredményeit összegző és ötvöző szakpolitikákat megvalósítani.
Én továbbra is úgy gondolom, hogy a magyar kormány és a külhoni magyar közösségek közötti bizalomnak a pártpolitika-mentességre, a kölcsönös felelősségvállalásra és a közösségek autonómiájának tiszteletben tartására kell épülnie. És ezen a téren még bőven van tennivalója Budapestnek.
Ezeket a gondolataimat, a szokásnak megfelelően, először a szóban forgó írásnak helyet adó kolozsvári napilapnak küldtem el, de mivel szerkesztősége a közléssel kapcsolatos megkeresésre nem válaszolt, ezért – és a téma aktualitására való figyelem okán – fordultam a Szabadsághoz.
Gémesi Ferenc,
a Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatalának
volt kisebbség- és nemzetpolitikai szakállamtitkára
Szabadság (Kolozsvár)

Golyószórásban, repülőszőnyegen Lászlóffy Aladárról és 1956-ról
Kántor Lajos Golyószórásban, repülőszőnyegen. Emlékezés Lászlóffy Aladárra című, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetével ismerkedhettek meg az érdeklődők október 23-án délután a Kolozsvár Társaságnál. A Kossuth-díjas erdélyi költő – aki idén lett volna 75 éves – életét, életművét több vonatkozásban is meghatározta az 1956-os forradalom és szabadságharc – összegezte Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke. A személyes emlékeket idéző beszélgetéssel záruló könyvbemutatón Jancsó Hajnal kifejező szavalatai, felolvasásai hangzottak el.
A Lászlóffy-életmű alkotásai, levelek és személyes emlékek alapján született meg Kántor Lajosnak a költőről szóló könyve. A volt iskolatárs, bölcsészkari kolléga fejezetekre bontva tárgyalja Lászlóffy Aladárnak a szülővárosáról, Tordáról alkotott képét, diákéveit a Kolozsvári Református Kollégium utódjaként alakult, Petőfi utcai 2. számú Magyar Fiúlíceumban, a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatójaként megélt éveket 1954–1959 között. A költőtárssal, Szilágyi Domokossal való kapcsolatáról, az először bukójeggyel minősített, majd a későbbiekben elfogadott, Szabó Lőrincről írt államvizsga-dolgozatáról, a hetvenes években kiteljesedő költészetéről egyaránt szó esik Kántor Lajos könyvében. Az irodalomtörténész szerint a kétszeres Pezsgő-díjas Lászlóffy Aladár verseinek nyersanyaga tulajdonképpen a történelem. A rendszerváltás megélése, az 1989 karácsonyán a Szabadságban megjelent Hívó Szó aláírása, életének Budapesten töltött korszakában folytatott alkotótevékenysége, a vele szemben felhozott gyanúsítgatások szintén részét képezik Lászlóffy Aladár életútjának, akárcsak az 1956-os forradalom és szabadságharc budapesti eseményeinek, majd következményeinek a megtapasztalása.
Lászlóffy Aladár 1956 őszén családi látogatásra utazott Budapestre, és ott ragadt a forradalom napjaiban. December közepe táján indult haza, többek között a budapesti események hatására írt verseinek kézirataival, de a vámi ellenőrzésen a Szekuritáté „hálójába” került – magyarázta Kántor Lajos. Hozzátette: a Korunk 1996 októberi számában, a forradalom 40. évfordulója alkalmából közölte ezeket a verseket, amelyekhez írt bevezető szövegében maga Lászlóffy Aladár összegezte az időszakkal kapcsolatos emlékeit. Mint írta, az ember negyven év után „maga is csodálkozik”, hogy „az a minden fasizmusnál embertelenebb rendszer mégsem kétszáz évig tartott”. A vámvizsgálaton lefoglalt versekért, a gondolkodásváltásért, és annak szavakba öntéséért Lászlóffy Aladár, akárcsak Szilágyi Domokos, súlyos árat fizetett – állapította meg Kántor Lajos. Lászlóffy Aladár verseiből leszűrődő egyik alapvető tanulság, hogy nemcsak azok szenvedtek súlyos károkat, akik börtönbe kerültek, hanem az úgymond szabadlábon maradtak is, hiszen a korszakot a „kint” és a „bent” lehetőségei, illetve lehetetlenségei jellemezték – tette hozzá az irodalomtörténész.
A bemutatót követően kortársak és ismerősök idézték fel néhány emléküket Lászlóffy Aladárral kapcsolatban. Buchwald Péter „rendkívüli tehetségként” emlékezett középiskolai osztálytársára, az akkor még erősen balos irányultságú diákra, akivel politikai nézeteltéréseik ellenére jóban volt, és aki azzal „vette le lábáról” társait, hogy valamennyiükről grafikákat rajzolt.
– Amikor Budapestről visszajött Kolozsvárra, teljesen megváltozott: radikális forradalmi beállítottságú emberré vált – mondta Buchwald Péter. Mint mondta, ha az ellene felhozott vádak szerint a titkosrendőrség szövevényébe került költő valóban jelentett az úgynevezett „dumapartikról”, és ismerőseiről, nem tudja elképzelni, hogy „bárkiről is rosszat mondott volna”. – Az emberek változnak, a lényeg, hogy ez a változás a jó irányba történjen – vélekedett Buchwald Péter, hangsúlyozva: a baloldali irányultságú diákból „koszorús, nemzeti irányba elkötelezett” költő vált.
Karácsonyi Zsolt, a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese elmondása szerint „verseket írogató ifjoncként” találkozott Lászlóffy Aladárral. Interjút készített a költővel, aki a fiatal tehetségekre vonatkozó kérdése kapcsán megállapította: „az igazi tehetséget nem lehet eltakarni, mert újratermeli önmagát”. Lászlóffy Aladár egész életműve voltaképpen 1956, a forradalom emléke – vélekedett Karácsonyi Zsolt.
Széles Klára magyarországi irodalomtörténész, a Lászlóffy Aladárral kapcsolatos számos cikk, tanulmány, valamint két róla szóló kötet szerzője egyetemi hallgatóként, levelezőtársként került kapcsolatba 1956-ban a költővel, akivel barátságuk a következő fél évszázadon át tartott. Mint kiemelte, „szeretetreméltó ember volt, erőteljes személyi varázsa hozzájárult ahhoz, hogy megértsék, akik pedig megértették, nem felejtették el”. Az irodalomtörténész, aki a Digitális Irodalmi Akadémia Lászlóffy Aladár-szakértőjeként is tevékenykedett, a forrásokhoz való széleskörű hozzáférés lehetőségét ajánlotta fel a fiatal irodalmároknak, akik behatóbban foglalkoznának a költő életművével.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Újságírókat díjaztak a 150 éves váradi magyar sajtót ünnepén
Épp százötven évvel ezelőtt, 1862 októberében jelent meg az első magyar újság Nagyváradon, Bihar címmel. A váradi magyar sajtó születésének évfordulóját a Partium Alapítvány rövid sajtótörténeti előadásokkal, illetve az erre az alkalomra alapított sajtódíjakkal ünnepelte meg a váradi Ady Endre Emlékmúzeumban.
A rendezvényen Péter I. Zoltán helytörténész idézte fel a nagyváradi magyar sajtótörténet fontosabb momentumait. Mint kiderült, a huszadik század elején a városban nem kevesebb mint öt napilap volt, holott akkoriban az összlakosság kevesebb főt számlált, mint a mostani, 25 százalékos váradi magyar kisebbség. Jelenleg mégis csak két megyei, magyar nyelvű napilapot, a Bihari Naplót és a Reggeli Újságot képes fenntartani a közösség.
Akkoriban azonban mindenféle politikai irányzatot képviselő lapok tudtak napról napra megjelenni, a Biharon kívül a Szabadság, amelynél a századelőn Krúdy Gyula és Ady Endre is dolgozott egy ideig, a katolikus Tiszántúl, a Fehér Dezső által főszerkesztett Nagyvárad, végül pedig a szintén általa indított, liberális Nagyváradi Napló. Ady Endre ez utóbbinál vált jelentős ellenzéki publicistává. Tóth János történész, az emlékmúzeum igazgatója néhány érdekességet fűzött hozzá az elhangzottakhoz, majd az újonnan alapított díjak átadására került sor.
A három sajtódíjat a két megyei napilap, illetve a Biharország című, megyei hetilap főszerkesztői ítélték oda kollégáiknak. A díjak névadóiról Meleg Vilmos színművész olvasta fel a tudnivalókat vagy egy, az ő tollukból született írást. A pályájuk elején járó, fiatal újságíróknak odaítélt Iványi Ödön-díjat Freund Emese, a Reggeli Újság szerkesztőségi titkára nyerte el. A Bokor Andrásról elnevezett szakmai díjat D. Mészáros Elek, a Biharország munkatársa vehette át, aki korábban mindkét napilapnál több esztendeig dolgozott, elsősorban riportokat írt. Fehér Dezsőről elnevezett életműdíjat kapott Dérer Ferenc, a Bihari Napló munkatársa, aki a rendszerváltás után létrejött váradi napilap első választott főszerkesztője volt.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Babér és borostyán: kalandozások anyanyelvünk csodálatos világában
A nyelvföldrajzban és nyelvjáráskutatásban is jelentőset alkotó Murádin László kolozsvári nyelvésznek a közelmúltban újabb – sorrendben a tizedik – nyelvművelő kötete jelent meg a nagyváradi Europrint Könyvkiadónál Babér és borostyán címen.
Modern meghatározás szerint: nyelvművelésnek nevezzük az alkalmazott nyelvtudománynak azt az ágát, amely a nyelvhelyesség elvei alapján a nyelvi műveltség terjesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlődését – olvasható az értelmező szótárban. Több évtizednek kellett eltelnie, amíg ehhez a felismeréshez eljutottak a szakemberek.
Bizonyíték erre Murádin László könyve előszavában olvasható mondatai is: „Én is hittem: a nyelvművelésnek csupán az az egyetlen feladata, hogy féltékenyen őrködjék a nyelv tisztaságán, irtsa a helytelen kifejezéseket és a nyelvtől idegen szavakat (…) Saját írásaimon kellett rájönnöm, hogy az igazi nyelvművelésnek az útja nem itt, hanem az anyanyelvi közműveltség növelésén át vezet. Ha érdekes cikkekkel sikerült felkeltenünk az olvasó figyelmét a nyelvről szóló írások iránt, akkor már ezekben az írásokban megbeszélhetjük a nyelvhasználattal összefüggő nehezebb nyelvtani ismereteket, nyelvi kifogásokat is”.
A több mint öt évtizede nyelvművelő írásokat, nyelvészeti tanulmányokat publikáló Murádin László ezzel a kötetével a szakmai modernizációra való hajlamát/képességét is igazolta, ugyanis mind a magyar, mind az európai nyelvművelés a nyelvi műveltség terjesztése irányába mozdult el. Ezt természetesen heves viták előzték meg, elég ha ezúttal csupán a különféle szemléletmódokra gondolunk: nyelvközpontú (az 1970-es évek), emberközpontú (az 1980-as évek), nemzetközpontú (a rendszerváltozás utáni) nyelvművelésre. A viták csúcsát az jelentette, amikor évekkel ezelőtt Budapesten nyelvészek egy csoportja kijelentette: fölösleges, értelmetlen dolog a nyelvművelés.
Ők a nyelvet szigorúan a tudomány tárgyának fogták fel, megfeledkeztek társadalmi szerepéről, arról, hogy az emberi nyelv elsősorban az érintkezés eszköze. A vitában Murádin László is hallatta szavát. Azt a hitvallását fejtette ki, mely szerint: kisebbségi létben a nyelvművelés társadalmi kérdés. Akkori meglátásai is teljesen összhangban voltak (és vannak) a korszerű magyar nyelvtudomány álláspontjával: a nyelvközösségek életében figyelni kell a meghatározó történelmi eseményekre, a nyelvpolitika és a nyelvállapot változásainak összefüggéseire.
A magyarság esetében nem hagyható figyelmen kívül például a trianoni békeszerződés (a nemzet egyharmada idegen államnyelvek hatása alá került), ennek egyik következménye a kisebbségi helyzetben élő magyarok helyenként  tapasztalható kommunikációs zavarai, melyek akár a nyelvvesztéshez is elvezethetnek. Ha elveszti az egyén a nyelvét, elveszti nemzetiségének lényegét is.
Legfőbb megtartó erőnk, anyanyelvünk csodálatos világába kalauzolja – mintegy 250 cikkében – olvasóit Murádin László azáltal, hogy szavaink titkába nyújt betekintést: egy-egy szó, szólás eredetének, jelentése kialakulásának magyarázatával gyarapítja történelmi, néprajzi, művelődéstörténeti, irodalmi ismereteinket. Erősítheti hovatartozási tudatunkat is. A kolozsvári Szabadságban évtizedek óta heti rendszerességgel megjelenő nyelvművelő rovatának írásaiból állította össze bő 400 oldalnyi kötetét.
Tapasztalatból tudom magam is, számos olyan szava van nyelvünknek, amelyeknek eredete, jelentése különösképpen érdekli embertársainkat. Ilyen például a kötetet indító kétkulacsos szó is, amelyről kiderül, hogy egy 1834-ben bemutatott színdarabból való. (Nagy Ignác Tisztújítás című darabjában egy kétszínű, züllött kortes megyei méltóságra pályázó mindkét jelölttől pénzt fogad el, mindkettő érdekében egyformán buzgólkodik, kezében két kulacsot tart, hol az egyikből iszik, hol a másikból aszerint, mikor melyik jelöltet kell éltetni…) Hasonlóképpen érdekes a vaskalapos szó története is (az elnevezés külföldi egyetemeken járt református teológusokhoz kötődik), de mondhatni a kötet minden, jó stílusérzékről tanúskodó, olvasmányos cikke szórakoztatva gyarapítja anyanyelvi ismereteinket.
Kedvcsinálónak még néhány cím: Csalafinta. Köntörfalaz. Sánta arasz. Se íze, se bűze. Nyakleves. Szamárlétra. Berúg, megrészegedik. Zsibvásár. Rókázik, okádik. Ádámkosztüm. Babér és borostyán. Rövidital, hosszúlépés. Lókötő, csirkefogó, naplopó. Cigány. A kastélytól a putriig. Rá se bagózik. A szerző Kosztolányi Dezső szavaival ajánlja könyvét olvasóinak: „Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk – áldjon vagy verjen sors keze –, ez a mi küldetésünk.”
Komoróczy György
(Murádin László: Babér és borostyán, Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2012)
Krónika (Kolozsvár)

A változás évfordulójára
Amikor olyasmiket olvasunk még 2012-ben is, hogy a románok 38 százaléka és az erdélyi magyarok 20 százaléka szerint jobb volt a kommunizmus, mint ami most van – egyszerűen megáll az ész.
Mindenkinek volt állása és fizetése – mondták a válaszolók a kérdezőbiztosoknak. Csakhogy épp ebben gyökereztek a bajok: a hagyományos gazdálkodás felszámolása, a falu tönkretétele, a lakosság városba kényszerítése a mai napig érezhető károkat okozott.
A válaszadók vagy megfeledkeztek róla, vagy nem tudják hiányos iskolázottságuk és tájékozatlanságuk miatt, hogy a szocialista tervgazdaság csapnivaló, hazugságra épülő teljesítménye és iszonyatos pénzpocsékolása folytán a rezsim összeomlott szépen magától. Nem egy jól működő valamit buktattak meg valakik! Amint azt többen is vélik. A diktátorpár pokolba szóló menetjegyének kiadása csak kísérő rendezvénye volt egy jelentős világeseménynek – szükséges ezt olykor hangoztatni a gyengébbek kedvéért.
Szóval az említett válaszadók december 9-én hatalomra juttatták újból azokat, akik közül a legtöbbnek csak turistaként volna szabad belépnie a parlamentbe. Így álltak bosszút azon a politikuson, aki hivatalosan évekkel ezelőtt elítélte a kommunizmust.
Öreg székely ismerősöm a „Csau unokáinak” nevezi őket. A felmenők távozásának évfordulójára kormányalakítást terveznek. Hírek szerint emlékezni szeretnének karácsonykor egyebek közt a mezőgazdaság szocialista átalakítására, a tömegek sorban állására, falurombolásra, a vegyészeti tudományos kutatásra (különös tekintettel a polimerizációs folyamatokra), az általuk sokat ócsárolt és tönkretett arisztokrácia majmolására a vadászatban, lovaglásban, teniszezésben. Meghívottként ott lesznek a kivénhedt munkásmozgalmi harcosok is, elvégre a hatalom átmentését nekik köszönhetik az ifjabb szocialisták. Meghívják a Hargita, Kovászna és Maros megyei véreiket is, akik főként az 1968-as megyésítés után tették be először lábukat a Székelyföldre, és akik nap mint nap magyarellenes szlogenekkel vagy feljelentésekkel hergelik az őshonos magyar lakosságot.
Az emlékezés apropóján eszembe jutott a Krónika évekkel ezelőtt készült teljes újságoldalnyi összeállítása, amelyben fiatalok mondtak véleményt a bukott rezsimről. A legostobább dolgot egy székelyudvarhelyi diáklány mondta: „Valami miatt a nép megharagudott, és leváltotta az államelnököt. De nagymamám azt mondta, akkor jó világ volt, mert ha például két bunda érkezett Udvarhelyre, az egyiket ő kapta.”
Szerencsére Székelyudvarhelyről ritkaság számba menő jó példa is említhető azokból a zivataros decemberi napokból. Néhai idősb Hegyi István református esperes kezdeményezésére lelkipásztorok, papok aláírásukkal igazolták szolidaritásukat Tőkés Lászlóval.
Az Udvarhelyen 1989. december 23-án megjelent Szabadság című lap 1. számából valók ezek a mondatok: „Nem ment tőlünk üdvözlő távirat a zsarnoknak, mert mindenki együtt érzett a temesvári felkelőkkel, és mindenki lelkében gyászolta az áldozatokat. Sokan tudtak arról, hogy korábban Hegyi István nyugalmazott református esperes huszonhárom református, katolikus, unitárius lelkésztársával együtt kemény hangú levélben követelte Tőkés László emberi és papi jogainak helyreállítását a kolozsvári püspökségtől.
Az egyházáruló püspök helyett a Szekuritáté válaszolt: meghurcolta és sokáig zaklatta a bátor aláírókat. Mindezek a közeledő tisztító vihar előjelei voltak, jelezték, hogy a székely Anyaszék, sokat szenvedett szülőföldünk népe nemcsak ismeri, hanem vállalja is az igazságot (…).” (Katona Ádám) Az viszont fölöttébb sajnálatos, jegyzem meg csendesen, hogy az egyik udvarhelyi alapítvány által megrendelt, Hegyi István életútjáról szóló portrékötet elkészülte után hét hónappal minden korrektúrán és egyebeken túl kinyomtatásra vár még mindig annak ellenére, hogy pályázati pénzt kaptak rá Budapestről.
A december 9-én győzedelmeskedő választóknak ajánlom, a nagy évforduló alkalmából ismerkedjenek a Nobel-díjas orosz író, Alexander Szolzsenyicin gondolataival: „A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenségük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.”
Komoróczy György
A szerző székelyudvarhelyi nyelvész, író
Krónika (Kolozsvár)

Látogatóban a Minerva archívumában
Már az év első napjaiban sokan felkeresték a Minerva Művelődési Egyesület archívumát, ahol megannyi lexikon, kötet, folyóirat, tanulmány és tudományos dolgozat várja a média világa iránt érdeklődőket. A 2011 októberében megnyitott Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ keretében működő intézmény a tudomány valóságos tárházát kínálja az egyetemi hallgatók, a tanárok és a kutatók számára, akik a legfrissebb sajtótörténeti szakkönyvek, enciklopédiák és szótárak mellett a Szabadság napilap és elődje, az Igazság számait is fellapozhatják. A hasznos időtöltést és a munka gördülékenységét – a tudományos anyag mellett – Újvári Mária biztosítja.
Három évvel ezelőtt ismerkedtem meg személyesen Újvári Máriával, aki már akkor nagy szeretettel mesélt életéről, könyvtárosi tevékenységéről: harmincöt éven át volt a kolozsvári Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár munkatársa, ahol elsőként a dokumentumok bibliográfiai leírásával foglalkozott, majd azok tartalmi feltárását végezte. Pályájának legszebb 12 évére, a Soros Könyvtárban eltöltött időszakra is visszaemlékezett, mesélt tanári és kutatói pályájáról, s egy nagy bölcsességet is megosztott: „csodálatos, ha az ember nem kötelességének érzi a munkáját, nem muszájnak, mert meg kell keresnie a kenyerét, hanem mindennapos élménynek, tanulásnak. Ebben az esetben sem belefáradni, beleunni, belekeseredni, sem pedig beleöregedni nem lehet a munkába, az ember ugyanúgy megőrzi az energiáját és a kíváncsiságát, mint tizenéves korában.” Hogy Újvári Mária valóban megőrizte az energiáját és a kíváncsiságát, arról magam is meggyőződhettem az elmúlt időszakban, hiszen a Szabadságot is megjelentető Minerva Művelődési Egyesület berkeiben munkatársak lettünk, s bár ebben a forgatagban, a napilapos taposómalomban csak nagyon kevés időnk jut egymással igazán mélyrehatóan elbeszélgetni, néhanapján bekíváncsiskodom birodalmába.
Így történt ez tegnap délután is, amikor örömmel újságolta: már az év első napjaiban sokan felkeresték az archívumot, végzős diákok mellett egyetemi tanárok, kutatók, valamint olyan szakemberek, akik az évek folyamán publikáltak a Szabadságban és az Igazságban, avagy érdeklődnek valamely téma iránt. Hiszen itt minden megtalálható, ami valaha nyomdafestéket látott a kolozsvári magyar napilapban, és még annál is több: a teljes Korunk-, Látó-, Me.dok és Krónika-gyűjtemény mellett évkönyvek sorakoznak a polcokon (Romániai magyar évkönyv, Hargita kalendárium stb.), valamint olyan kiadványok, didaktikai célú periodikai anyagok, amelyekből szintén sikerült összegyűjteni néhány lapszámot (Irodalmi jelen, Agria, Várad stb.). Mindenbe bele lehet lapozni, ahogyan az Igazság és a Szabadság kézikönyvtárának gyűjteményébe is – könnyen, gyorsan és egyszerűen, ebben könyvtárosunk lelkiismeretessége és segítőkészsége mellett a számítógépes feldolgozottság is segít (a szerző és a cím mellett témák szerint is lehet válogatni).
Az archívum gazdagságát bizonyítja, hogy az érdeklődők az újságírás alapjaival is megismerkedhetnek: a szótárak, lexikonok, tankönyvek és a klasszikus szerzők – Ady Endre, Móricz Zsigmond, Beke György stb. – írásai, tanulmányai, kötetei mellett a legfrissebb szótárak, szakkönyvek (Magyar szókincstár, Rövidítések enciklopédiája stb.) állnak rendelkezésre. – Cseke Péter közbenjárása révén magyarországi könyvkiadóktól is sikerült remek segédanyagot összegyűjtenünk: megtalálhatók itt az újságírói munkához nélkülözhetetlen legújabb szótárak, eligazító lexikonok – magyarázza Újvári Mária, s miközben az újonnan érkezett köteteket vesszük számba, egy érdekes címen akad meg a szemem: Első magyar sznobszótár. Nélkülözhetetlen segédkönyv mindazok számára, akik magyar szavaink helyett beszédjükben, írásukban idegen szókat kívánnak használni. Alkalomadtán hasznosnak bizonyulhat ugyan az idegen eredetű szavak ismerete (csak a példa kedvéért, az otromba szó változatai: rusztikus, prosztó, indiszkrét, triviális, ordenáré), ennél azonban fontosabb, hogy a hallgatók kezükbe vehetik az újságírás és kommunikáció szakokon korábban végzett társaik dolgozatait, részletesen is tanulmányozhatják egyik-másik munka felépítését, tartalmát, szakirodalmát, amelyekből aztán ihletet meríthetnek tudományos szövegeik megírásához.
Az egyetemi kurzusok írott változatai mellett tanárok által ajánlott kötelező könyvészet is megtalálható a gyűjteményben, akik pedig sport témákban kutatnának, azokat a László Ferenc sportújságíró hagyatéka várja, ebben több mint 400 kötet – lexikonok, évkönyvek –, újságok archívumtöredékei, értékes kordokumentumok, kéziratok és Frici bácsi használati eszközei (íróasztal, írógép, tollak, pénztárca stb.) találhatók. A teljesség igénye nélkül tudom csak számba venni az archívum további kínálatát: a Minerva kiadóval és nyomdával kapcsolatos korabeli nyomtatványokat, az 1920 és 1948 között megjelent kötetek több mint 2500 kiadványát tartalmazó bibliográfiai leírást, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében és az épület alagsori galériájában szervezett események plakátjait, a filmes adatbázist, valamint az egyesület birtokában lévő mintegy 30–35 ezer sajtófotó-gyűjteményt, ez utóbbi feldolgozása az elkövetkező időszakban esedékes.
Hogy érzi magát ebben a hatalmas gyűjteményben, érdeklődöm tovább beszélgetőtársamtól, mire ő: „nagyon jól, imádom, amivel foglalkozom, hiszen látom azt, hogy értelme van, a visszajelzések is egyértelműen pozitívak”. Örömét leli abban, hogy eligazíthatja az archívumba betérőket – hogy melyik polcról, honnan kell levenni a keresett kötetet –, vagy hogy melyik kolozsvári könyvtárba érdemes betérni valamely kiadványért. S túl azon, hogy a gyűjteményben otthonosan mozog, az éppen aktuális témákat is körültekintően ismeri: minden reggel végigolvassa a Szabadságot, és a Transindexre is rá-rápillant, hiszen, mint mondja, egy archívum vezetőjének azt is tudnia kell, hogy aznap milyen olvasmányt érdemes ajánlania a betérőknek. Könyvtárosi tevékenysége mellett tudományos kutatásokat végez – a napokban jelenik meg két tudományos ülésszakon elhangzott dolgozatát is tartalmazó kötet –, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár méltán híres igazgatói közül, Szabó Károly és Erdélyi Pál után pedig ezúttal Ferenczi Zoltánról tervez tanulmányt írni.
Akinek sikerült felkelteni az érdeklődését, hogy tovább faggassa kedves munkatársunkat, és közben a médiatudomány világába is betekintsen, azt munkanapokon reggel 9-től délután 4 óráig várjuk a Minerva archívumába, a Jókai/Napoca utca 16. szám alá!
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Mi ölte meg Szilágyi Domokost?
(Most pedig leleplezem az elejtett „aktát”, a kályhán piruló hagymát, a szurkos cipőt, s a néma imádságot.)
„Milyen csodálatos is lenne, ha minden lelepleződésnek lenne egy olyan jelenete, mint a Szilágyi Domokosénak, akiről Péterfy Irén, aki megjárta a börtönt miatta, azt mondta, teljes szívével szánja őt, mert neki volt nehezebb! Csakhogy Szilágyi Domokos öngyilkos lett, s mivel semmit vagy nagyon keveset tudunk tettének indítékairól, azt sem zárhatjuk ki, hogy a lelkifurdalás ölte meg.”
Ezt írja Demény Péter.
(Nyílt levél Dávid Gyulához Szabadság, 2013. január 04.)
Első jelenet:
Ültünk egy bukaresti, központi kávézóban ezerkilencszázhatvankettőben, mondhatnám, naponta beültünk oda, s hallgattunk. Esetleg irogattunk ezt-azt, vagy kinéztünk az esős utcára a redőnyök mögül.
Egy napon hozta magával az Álom a repülőtéren című kötetét. Szótlanul letette az asztalra a kávéscsészék mellé, kinyitotta és ezt írta belé :
Imitt ez az üres fót,
jajdenagyon üres vót,
akárcsak az én hasam,
az istenit, aki van.
Elolvasom a dedikálást, ő észreveszi, hogy van még hely, kér két rumot és folytatja :
Elekes,
ne légy olyan gyerekes,
hanem mint egy felnőtt felnőtt,
nézz meg az utcán
minden
delnőt.
Bukarest, 1962 okt. 10., Szisz
Ceruzával valami csípős megjegyzést firkantottam a Forrás-kötet emblémájával kapcsolatosan, erre ő szótlanul odaírta az első oldalra:
Egy embléma
nem probléma,
írta Elekes Ferenc,
aki ugyan nem lelenc
éppen ezért semmit sem is lel –
adassék hát neki egy deci rum és
egy jó adag ischler.
Aztán írt még egy verset a fülszöveg alá, majd lerajzolt engem profilból, s az orcámra egy kakast is kanyarított, amint a könnyeimet szedegeti. A rajz alá ezt a négy sort írta:
Nem alacsony, nem is magas,
ez itten a Békekakas,
könnyet szed az istenadta
azér írom, mer (ez) nem akta.
Mondom, te, Domi, nekem nem tetszik ez az akta. Hiába rímel arra, hogy istenadta. Ráadásul te soha nem is írsz semmiféle aktát, az sincs, ahol dolgozzál.
Nem szólt semmit. Én sem szóltam semmit. Ennek az akta-szónak számomra csak később lett jelentősége. Nekem abban az esztendőben volt munkám. Az Ifjúmunkásnál dolgoztam, napszámosi beosztásban.
Második jelenet:
Egy napon, amikor már Marosvásárhelyre kerültem, váratlanul érkezett, becsöngetett és halkan ennyit mondott:
– Maradhatok nálatok egy ideig? Persze, válaszoltam, majd látván, hogy nagyon fáradt és megtört, megkérdeztem, mi van veled, Domi?
– Gyalog jöttem Ploieşti-ről a vasúti síneken, elfáradtam.
És folytattuk a Bukarestben megszokott hallgatásunkat. Egyszer azt kérdezte a feleségemtől, van-e a házban egy kis hagyma. Volt. Szisz a kályha tetejére rakta a hagymát és nagy szakértelemmel pirítgatta.
Két héten át majdnem semmit nem evett, csak a kályhán pirított hagymát. Feleségem hiába tett eléje jó ételeket, ő maradt a pirított hagymánál. Ennek okát nem firtattuk, de láttam rajta, valósággal gyötri, kínozza magát.
Harmadik jelenet:
– Csupa szurok a cipőd, Domi, hol szedtél össze ennyi szurkot?
– Hát nem mondtam, hogy a vasúti síneken jöttem Ploieşti-től Vásárhelyig?
– Azt hittem, viccből mondod.
– Miért mondtam volna viccből, ha ott jöttem?
– Mert épeszű ember nem jön a vasúti síneken Ploieşti-től Vásárhelyre.
– Szerinted mit jelent az, hogy épeszű ember?
Erre nem válaszoltam. Hallgattunk. Amiképpen szoktunk.
Negyedik jelenet:
– Megvan a Trabantod, amit Fazekastól kaptál?
– Meg.
– Elviszel engem egy faluba?
– El. Oda, ahová akarod.
Megyünk egy hegyen át, egy kicsi erdőn át. Egy faluba érünk, azt mondja Domi, a templomnál álljak meg. Megállok a templom előtt. Azt mondja, te tudod, hogy én a papokkal nem vagyok barátságban? Mondom, nincs honnan tudjam. Nem baj, de a templomba bemegyek egy néma imádságra, mondja.
Elkísértem, bementünk a templomba. Leült egy padba és fejét lehajtotta.
Sokan és sok mindent
írtak már Szilágyi Domokos öngyilkosságának lehetséges okairól. Olvastam tudományos igényességgel megírt munkát is.
Az egyik egyetlen versét elemzi, hogy magyarázatot találjon Szisz cselekedetének okára. A Szilágyi-vers címe: Héjjasfalva felé.
Spira Veronika: Szilágyi Domokos Héjjasfalva felé című költeményének hermeneutikai értelmezése. (A tanulmány első megjelenése: Irodalomtörténet, 1992/2. 313–327. l.)
Ebből idézek: „Felismerve a lét abszurditását, minden választás látszólagos voltát, egyet, az etikait mégis kötelezőnek tekinti magára (szembefordul a halállal). Paradox módon a kierkegaard-i hit lovagjához éppen ez az etikumba vetett abszolút és abszurd hite teszi hasonlatossá. Ezért nyerheti vissza, amit elveszített (mint Ádám Izsákot), az élete méltóságát és a halhatatlanságot.
(„Örök plebejus: Ő az úr”).
Ez egyúttal a vers létértelmezésének etikai vetülete, a műbe kódolt etikai hitvallás”.
Vagy: „Petőfi halálának ez a sajátosan Szilágyi Domokos-i egzisztencialista újraértelmezése egyúttal elvezet az öngyilkosság átértelmezéséhez is. Szilágyi Camus gondolatait a modern költő-Messiások sorsára alkalmazva jut arra a meggyőződésre, hogy filozófiai és etikai szempontból nincs különbség a hősi halál és az öngyilkosság között. Mindegy, hogy az út végén a kozák pikájával vagy a szárszói vonattal kell szembefordulni. A költemény létértelmezése éppen ezen a ponton válik személyessé, és hosszabbítható meg az érvénye a beszélő jelenéig, saját sorsáig. A versből sugárzó vereségérzés ugyanis nemcsak a lét lényegéből fakad, de történeti, térségi és egyedi válságban gyökerező elemei is vannak.”
Miért idéztem most ilyen hosszan Spira Veronika tudományos fejtegetéseiből – tehetné fel a kérdést az olvasó.
Talán csak azért, hogy bemutassam, hosszú utat tett meg a szerző, hogy eljusson valamilyen következtetésig. Elment egészen Kierkegaard-ig és Camus-ig. Úgy, amiképpen Szilágyi ment végig a vasúti talpfákon Ploieşti-től Marosvásárhelyig.
A nehéz kérdésekről való töprengés hosszú utakra kényszeríti az embert. Ha bizonytalan. Ha nehéz a döntés meghozatala.
De ez a körülményesség csak az elvont, szellemi tájakra érvényes, a szigorú valóságra nem. Mert sem a fizika, sem a kémia lába nem reszket, amikor cselekednie kell. A vonat elüti az embert, ha elébe áll, a méreg megöli az embert, ha beveszi.
Mégis, vannak az embernek megérzései, amelyek mondhatni egyből rátapintanak valamely jelenség lényegére.
Ilyen a Demény Péter megérzése is.
Marosvásárhely, 2013. január 11.
Elekes Ferenc
Szabadság (Kolozsvár),

Kötelékek – kézfogások
(A)hol élünk…
Hol élünk? Kérdezhetjük ezt elégedetlenül, furcsállva vagy éppen felháborodottan, attól függően, hogy épp milyen kellemetlenség ért, bosszantó vagy erkölcsi érzékünket, hitünket-meggyőződésünket sértő hír érkezik hozzánk, a közelből. Pártok által vagy tőlük függetlenül. Végül is hol élünk? Ez már megbocsátóbban hangzik, akár beletörődést sugallva („Szegény ember vízzel főz” értelemben). A legrealistább – kevésbé érzelmi felhangokkal telített – forma talán az egybeírás volna, így: ahol élünk. Azt gondolom, a normalitásra törekvés követeli meg tőlünk az „ahol” előtérbe állítását. Kolozsváron fogalmazva, sok minden fér bele ebbe az „ahol”-ba, például hogy nem Norvégia, nem Boston (a közelmúlt szörnyűségeire gondolva és persze arra is, hogy milyen messze vagyunk az ottaniak életszínvonalától). A környező házak, utcák, terek és korántsem utolsósorban a minket körülvevő emberek férnek be elsősorban az „ahol”-unkba, mindennapjainkkal és az ünnepekkel – azokkal a dolgainkkal, amelyek valamiképpen próbálják előkészíteni a nevezetesebb napok méltóságát, sikerét.
Szerkesztőségben
Pályázatok idejét éljük – mondhatjuk, jó ideje folyamatosan. Már készülünk a Kolozsvári Magyar Napokra, a 2013. augusztusi kiadásra, sőt a 2015-ös Európa Ifjúsági Fővárosának előkészítése is napirenden van, sőt-sőt mindezt a majdani Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésének reményében (is) tesszük. A kezdeményezők, a szervezők teszik a maguk dolgát, a siker előkészítésében azonban a médiának nyilván szerepe van. Kinek-kinek profilja, lehetőségei szerint. Az újság naponta hozza a friss híreket, interjúkat, nyilatkozatokat – természetesen addig, amíg ereje futja (nem a soros nyilatkozónak), amíg legalább a minimális pénz rendelkezésre áll, hogy a lap rendszeres megjelenését biztosítsa. Tanácskozásokon nem először kerül szóba, milyen fenyegetések közt élnek az újságírók. Nálunk nem annyira a sértett politikusok, az ellenérdekelt gazdasági és politikai csoportok (pártok) a fő fenyegetők, hanem (olykor az általuk is befolyásolt) anyagi ellehetetlenülés jelenti a fő veszélyt. Az internet mindent visz, ez persze világjelenség, a nyomtatott sajtó feladása azonban – egyelőre legalábbis – egy kisebb (tíz- és százezrekben számolt) közösség számára öngyilkos magatartás.
A folyóiratok ezt a (világ)helyzetet némileg másképp élik meg. Nem mintha pénzügyi lehetőségeik jobbak volnának, de az ő kommunikációjuk (a mi kommunikációnk) más kérdéseket vet fel, és talán más próbálkozások megjátszását kínálja. Jellegüknél fogva mélységben közelítve a problémákat, a kultúra, a tudomány, az irodalom és a művészetek művelőinek és fogyasztóinak olyasmit nyújthat, amit az internet csak a felület szintjén ad. És nyithat a könyvkiadás felé is (bár az e-könyvek nyomulása ugyancsak fenyegetően figyelmeztető).
Mindezt Korunk-tapasztalattal írom, mondom, továbbgondolva belső vitáinkat. Éppen három könyv szerkesztése közben, változatlan bizakodással, hogy sikerül (érdemi mennyiségben!) fölkelteni a közönség figyelmét készülő kiadványainkra. (Amikor érdemi mennyiséget emlegetek, természetesen nem a „régi szép időkre” gondolok, egy-egy hajdani Kriterion-könyv, akár verseskötet negyvenezres példányszámára. Arra viszont igen, hogy például a 2012-es szép könyvek versenyében Budapesten és Marosvásárhelyen is díjat nyert Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben az itthoni médiában és a még könyvet vásárlók közt távolról sem kapta meg azt a figyelmet, amelyet a szakértők és a „jobb olvasók” szerint megérdemelt volna.) Most hátha sikerül jobban felhívni a figyelmet, például Csiki László máig kiadatlan, kitűnő regényére, amelyet negyven évvel ezelőtt a Ceauşescu-diktatúra cenzúrája tiltott el a megjelenéstől, ám csak most került elő, padlásról, zsákból a Hazugok szigete egy gépiratos példánya. És persze reménykedünk abban is, hogy a Kolozsvári Magyar Napokra elkészülő, az eddigi Kolozsvár-könyvektől koncepciójában eltérő könyvecskénk kedvére lesz az itt élőknek, itt tanuló fiataloknak és az idelátogatóknak.
Legtöbbet a harmadik könyvről kellene – kell majd – beszélnünk, hiszen szinte egyebet sem lehet hallani a médiában, mint a nemzeti érdekek s a nemzetek fölötti intézmények folyamatos konfliktusát. Frusztráció, globalizáció és más ilyen furcsa-új fogalmak fordulnak sűrűn elő a vitákban (idegen szavak és „idegenszívűség”? – kérdezhetnénk rá cinikusan). Normalitást emlegetek ebben az április végi „Kötelékek”-ben. Nos, itt aztán, nemzeti önismeretről szólva, igazán szükség volna a normalitásra, politikai konjunktúrákon túlnéző és túllátó véleményekre, érvelésre. Érdemi párbeszédre. Ha Komp-Press tervünk beválik, különböző alapállású szakemberek, történészek, politológusok, írók, publicisták megszólításával elkészül ez a gondjainkba bevilágító kiadvány 2013 végéig.
Díjazottak között
Az EMKE idei közgyűlésén, az azt követő díjkiosztáson, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében jó volt jelen lehetni, hallgatni a 2013-as kitüntetettek érdemeit, tapsolni a díjak átvevőinek. Általában minden évben találtunk olyanokat, akiket örömmel, valós elismeréssel köszönthettünk, de az idei különösen szerencsés választásnak sikerült. Színészeink, szám szerint négyen (Panek Kati, a sepsiszentgyörgyi Pálffy Tibor, valamint a most előadóművészként méltatott Rekita Rozália és Jancsó Miklós), méltóképpen előtérbe kerültek, s a színházi kötődések szintén elhangzottak a főként tévésként ismert és elismert Csép Sándor post mortem életműdíja kapcsán. Az EMKE ugyanakkor – nevében benne van – a közművelődésben szerepet vállalókra, általában kevésbé a média figyelmének középpontjában állókra „hivatalból” gondol; és ahogy ezúttal hallhattuk, jól gondolt. A kórusművészetben járatosabbak a megmondhatói, mit köszönhet Kolozsvár és vidéke a Guttman családnak (Tóth Guttman Emese a 2013-as díjazott); a képzőművészeti élet szervezésében, a fiatalokkal való foglalkozásban pedig grafikusként is szépen teljesítő Székely Géza kapta a megérdemelt elismerést. (Az Apáczai Galéria iskolai tárlatai szinte hihetetlen sűrűséggel, sok jó művészt is mozgósítva követik egymást.) És Kolozsvárról indult valamikor (pontosan abból a Kajántóból, amely a nemzetközi hírre jutott feltaláló mérnököt, Kelemen Árpád professzort is adta nekünk) a ma Temesvárt élő, nem csupán a helytörténeti kutatásban, de a kortárs képzőművészetért is hatásosan tevékenykedő Szekernyés Jánost. (Ne felejtsük: mind Kelemen, mind Szekernyés a Református Kollégiumból lett egykori 2. számú Állami Magyar Fiúlíceum diákja volt.)
Ha már iskola
Az „ahol élünk” mindenütt, Kolozsvárt pedig hangsúlyosan az iskolákat is jelentette, jelenti. Érdemes visszatérni Herédi Zsoltnak a Szabadságban közölt eszmefuttatására (Sznobizmus versus gyakorlatiasság. 2013. április 17–18.). A már nem is olyan ifjú Herédi saját tapasztalatainak felidézésével érdemleges dolgokat mond az iskolaválasztás jelenkori problémáiról, a külvárosi magyar tagozatok helyzetéről, ezeknek az iskoláknak a fontosságáról. Főként arról, hogy mit jelenthet a gyerekek gondolkodásmódjának, magatartásának az alakulásában a „vegyes” környezet, adott esetben a román nyelv korai megismerése. Biztos lesznek, akik vitatni fogják Herédi Zsolt állításait, ellenérveket sorolnak, például a központi iskoláink kiemelt szerepe mellett (és nem alaptalanul). Egy mondatot, egy meggondolkoztató érvet átmásolok ide H. Zs. fejtegetéséből: „Tapasztalatom szerint abban, hogy az erdélyi vagy a felvidéki magyarok jobban alkalmazkodnak, boldogulnak Nyugaton (és többen jönnek haza az összegyűjtött tőkével, illetve tapasztalattal), nagy szerepet játszik az, hogy nem egy olyan zárt kultúrában nőttek fel, mint a magyarországiak.”
Dilemmáink
Egy hosszabb fejtegetés és egy apró hír a bukaresti Dilema veche hasábjairól, április második feléből. Andrei Pleşu az írás hatalmáról elmélkedik – ami tulajdonképpen nem is létezik. Ő csak látleletet tud adni, a „kezelés” már a hatalom dolga. (1989 decembere után Pleşu kétszer volt kormányban, egyszer művelődési, majd külügyminiszterként.) Jelenleg annyit tehet, hogy ír – és ezt tényként, tettként könyveli el.
Sokkal meglepőbb a kis hír, a hetilap utolsó oldalán: az Országos Audiovizuális tanács (CNA) futóversenyt szervez gyermekeknek, és ezt így reklámozza: „Fugi de la TV, participă la Crosul CNA”. Vagyis fussanak a tévétől – ami ugye furcsa felhívás éppen a televíziózást felügyelő román hatóságtól.
Egyre gyakrabban gondolom, hogy hasonló felhívást lehetne intézni román és magyar (magyarországi) televíziók felnőtt nézői felé is.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Elosztották a sajtótámogatást
Az RMDSZ által alapított és működtetett Communitas Alapítvány az adólejeinkből a magyar közösségnek visszaosztott pénzből az alábbi napilapokat támogatja 2013-ban: Hargita Népe – 5 000 lej, Hargita Népe Műhely című kulturális melléklete – 20 000 lej,
Hargita Népe Aranyalma című heti gyermekrovata – 5 000 lej, az aradi Nyugati Jelen Irodalmi Jelen című melléklete – 30 000 lej, a kolozsvári Szabadság napilap Művelődés melléklete – 30 000 lej, a marosvásárhelyi Népújság Múzsa című irodalmi, művészeti melléklete – 30 000 lej, a nagyváradi Reggeli Újság – 10 000 lej, a Székely Hírmondó – 25 000 lej. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete 23 000 lejt, kiadványa, a Romániai Magyar Sajtó 10 000 lejt kapott. Az időszakos kiadványok közül a legnagyobb összegű támogatást a Látó (45 000 lej), a Korunk (40 000 lej) és a Brassói Lapok hetilap (40 000 lej) kapta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)