Erdély – pergőtűzben (2.)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Temesvári vitafórum a bukaresti bányászjárás 25. évfordulóján
„Nemzetközi bíróság ítélkezzen a kommunizmus bűnei fölött!”
Tőkés László EP-képviselő irodája és a Temesvár Társaság június 13-án, szombaton, a bukaresti bányászjárás negyedszázados évfordulóján „Ugyanazon üldözöttek, ugyanazon üldözők” címmel rendezett vitafórumot a kommunista bűntettek ügyében megkövetelt igazságtételről. Az eseményen részt vett Tőkés László európai parlamenti képviselő, Európai Néppárt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Dan Voinea ny. vezérőrnagy, a Legfelsőbb Bíróság és Semmitőszék melletti Ügyészség Katonai Részlegének volt helyettes főügyésze és Florian Mihalcea újságíró, a Temesvár Társaság elnöke. A vitafórum résztvevői arra a következtetésre jutottak, hogy kommunizmus romániai áldozatainak csak egy nemzetközi bíróság szolgáltathatna igazságot.
A Toró T. Tibor EMNP alelnök moderálta beszélgetés kisebb incidenssel indult: egy utólag Romulus Iancu néven bemutatkozó férfi felpattant és a román himnuszt kezdte énekelni, állítólag azzal a szándékkal, hogy emlékeztesse a jelenlevőket: Romániában élünk. A rendezvény vezérszónoka, Tőkés László azzal nyugtatta meg a kedélyeket, hogy emlékeztetett rá: 1989 decemberében először a református parókia előtt énekelte el a tömeg az Ébredj, román! kezdetű nemzeti dalt. Az EP képviselő hozzátette: Strasbourgban külön bizottság alakult, amelynek feladata az „európai történelem egyesítése”. és nagyon aktuális lenne az egymásnak gyakran ellentmondó román és magyar történészek álláspontját is közelíteni egymáshoz.
Megalkuvás nélkül című politikai nyilatkozatában Tőkés László felidézte az 1990-es év első felének történelmi eseményeit, amikor Ion Iliescu és társai megakadályozták a Temesvári Kiáltvány 8-as pontjának alkalmazását – az egykori kommunista nomenklatúra és a hírhedt román titkosszolgálat tagjai három törvényhozási ciklus idejére ne vállalhassanak köztisztséget, magas állami funkciókat –, majd a marosvásárhelyi „fekete március” és a június 13–15. közötti bukaresti bányászjárás alkalmával, tipikus kommunista módszerekkel kegyetlenül leszámoltak a jogokat követelő magyarokkal és a posztkommunista rendszer politikai ellenfeleivel. A félrevezetett tömegek 1990. május 20-án elsöprő többséggel segítették győzelemre a Román Kommunista Párt helyébe lépő Nemzeti Megmentési Frontot. „Alig fél évvel a »bukása« után »pártunk és kormányunk«, valamint a volt Szekuritáté szinte zökkenőmentesen térhetett vissza a hatalomba.” – emlékeztetett Tőkés László. Az EP képviselő Václav Havel szavait idézte: második rendszerváltozásra van szükség; az áldemokratikus posztkommunista rezsim is bukásra van ítélve. „Mai konferenciánk vetületében ez azt jelenti, hogy szabadságharcunkkal együtt és azzal párhuzamosan tovább kell folytatnunk igazságharcunkat – mondta Tőkés László. A történelmi és a társadalmi igazságosság – egyebek mellett – megköveteli, hogy szembenézzünk a kommunista múlttal, a nácizmus megítéléséhez hasonlóan ítéletet mondjunk a totalitárius kommunista diktatúra által elkövetett, emberiség elleni bűncselekmények, valamint tetteseik fölött, és igazságot szolgáltassunk az áldozatoknak és utódaiknak.” Az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja idén májusban Brüsszelben rendezett konferenciát Nemzetközi igazságtétel a kommunizmus bűntettei ügyében címmel. „Az Európai Parlament 2009 áprilisi határozatának köszönhetően létrejött nemzetközi szervezet tanácskozásán egy olyan európai büntetőbíróság létrehozását szorgalmazták, mely a kommunista diktatúrák által az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények és háborús bűnök számonkérését, illetve a még életben lévő tettesek felelősségre vonását volna hivatott intézni. A Platform – egyebek mellett – azt is számba vette, hogy Alexandru Vişinescu és Ion Ficior volt börtönparancsnokok törvény elé állításával, bár nagyon megkésve és igen lassú ütemben, de Romániában mégiscsak beindulni látszik egyfajta igazságtétel. A sorban a következő talán éppen Ion Iliescu volt államelnök lehetne – tette hozzá Tőkés László, aki bemutatott a jelenlevőknek egy, a kommunizmus bűneinek kivizsgálását szorgalmazó európai kiadványt. „Diktatórikus módon meddig tartható még fenn, hogy egy európai uniós országban, szinte változatlanul, még mindig ugyanazok maradjanak az üldözöttek hátrányos szerepkörében, akik egykor ugyanazon régi-új üldözők részéről szenvedtek hátratételt?!” – tette fel a kérdést az EP-képviselő.
Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke hozzászólásában azt furcsállotta, hogy Romániában gőzerővel beindult a korrupt politikusok felelősségre vonása, ugyanakkor a temesvári forradalom, a marosvásárhelyi események és a júniusi bukaresti bányászjárás kapcsán lefolytatott ügyészségi vizsgálatok eredményét a mai napig nem hozták nyilvánosságra és a felelősöket, köztük Ion Iliescu volt államelnököt és Virgil Măgureanu SRI főnököt nem állították bíróság elé. „Vajon milyen hatalom védelmezi ezeket az embereket, hogy 25 év után sem lehet őket felelősségre vonni? – tette fel a kérdést Florian Mihalcea, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a temesvári forradalmárok holttesteinek elégetése csak a náci haláltáborok áldozatainak elégetéséhez hasonlítható, a kommunista rendszer bűnei vetekszenek a fasizmus bűneivel.
Ha valaki sokat tud a kommunizmus bűneiről, az Dan Voinea ny. tábornok, volt katonai főügyész, aki részt vett a Ceaușescu perben, a temesvári forradalom, a marosvásárhelyi véres események és a bukaresti bányászjárás ügyében indított vizsgálatokat vezette, de a kommunista rezsim által a rendszerváltás előtt elkövetett bűnök számba vételével foglalkozó bizottságnak is tagja volt. Döbbenten hallottuk, hogy a temesvári forradalom, a fekete március és a bukaresti bányászjárás valódi felelőseire régen fény derült, a periratok elkészültek, de az ügyészségen elfektették őket, és nem emelnek vádat az elkövetők ellen. „A román kommunista rendszer áldozatainak a száma, az 1945–1990 időszakban, több millió volt. Ezek az emberiség elleni bűntettek, amelyek nem évülnek el, a kommunista rezsim politikai ellenfeleinek a fizikai megsemmisítésére törekedett. Az 1950-es években letartóztatott politikai foglyok közül sokan teljesen eltűntek, a holttestük a mai napig nem került elő, ezt a hozzátartozók igazolhatják” – mondta Dan Voinea. A katonai ügyészség annak idején még a hírhedt nemzetközi terrorista, Carlos és a román titkosszolgálatok közötti együttműködés részleteit is feltárta, amelynek célja a külföldön élő, a rendszer számára kényelmetlen román ellenzék fizikai megsemmisítése volt, de ez a perirat is a süllyesztőbe került. „Ezek egy rendszer bűnei, amelyeknek feltárására nincs meg a politikai akarat, ezért van szükség arra, hogy semleges, nemzetközi bíróság ítélkezzen a bűnösök fölött.” – mondta Dan Voinea, aki nagyra értékelte Tőkés László ilyen irányú kezdeményezését.
A vitafórumon több temesvári jogász is részt vett, köztük Alexandra Mihalcea, a Temesvár Társaság tagja, aki arra hívta fel a figyelmet: az igazságtétel ma már „unalmas” dolog, a félrevezetett, manipulált tömegeket nem érdekli ez a téma, a sajtó is alig foglalkozik a temesvárihoz hasonló vitafórumokkal. „Tapasztalatból tudom, hogy az iskolában a gyerekek szinte semmit nem tanulnak a kommunizmusról és a román forradalomról, ez a felszínes történelemoktatás megengedhetetlen” – mondta Alexandra Mihalcea, aki szerint a kommunizmus bűneiről minden iskolás gyereknek tudomást kell szereznie.
A vitafórum befejező részében Dan Voinea és Tőkés László a jelenlevők kérdéseire válaszoltak. Az a javaslat is elhangzott, hogy a temesvári forradalom, az 1990-es márciusi és júniusi eseményekkel kapcsolatos vizsgálatok eredményeit, amelyek ma már törvényesen hozzáférhetőek, könyv formájában kellene megjelentetni, ily módon tárva a nyilvánosság elé az igazságot.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Lemondott Ráduly Róbert
Mégis utolérte a SRI keze?
Írásban nyújtotta be szerdán lemondását Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere, aki ellen ugyancsak tegnap vádat emelt a DNA. Ráduly 11 évig vezette a várost. Lemondásának tényét ügyvédje, Eugen Iordăchescu és Antal Attila alpolgármester is megerősítette.
A nyomozás kezdeti fázisában az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály Rádulyt kétrendbeli hivatali visszaélés és egyrendbeli hivatali visszaélésre való felbujtás és összeférhetetlenség miatt vizsgálta, de a vádemelésre vonatkozó dokumentumban már háromrendbeli hivatali visszaélés és összeférhetetlenség szerepel.
Szőke Domokos alpolgármestert négyrendbeli hivatali visszaéléssel és okirat-hamisításra való felbujtással vádolja a DNA. A vádhatóság magyarázatként megjegyezte, azt tekinti hivatali visszaélésnek, hogy a vádlottak jogtalan hasznot szereztek maguknak vagy másnak. A felsorolt esetek egyikében sem említi, hogy maguk a vádlottak lettek volna a vélt törvénytelenségek haszonélvezői.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ráduly még nem tudja, mihez kezd, Szőke dolgozna
Ráduly Róbert szerint a lemondási nyilatkozatában említett szekus világot a parlament tudja megszüntetni. A tisztségétől megváló csíkszeredai polgármester és Szőke Domokos alpolgármester a csütörtöki tárgyalás után nyilatkozott a Csíki Hírlapnak.
„Nehéz döntés volt, amikor a népszerű, mondhatjuk azt, hogy könnyed képviselőséget városvezetői minőségre váltottam, de a közösséggel szemben tartoztam azzal, hogy megmutassam, nemcsak a szavak szintjén értek a dolgokhoz, hanem a gyakorlatban is, és városvezetőként is, gyakorlatilag a Székelyföldön létező legkomolyabb tisztségben is helyt tudok állni. Az elmúlt másfél hónap visszajelzései, bátorításai, amit ezúton is nagyon köszönök, igazolták az elmúlt tizenegy év munkáját. Az a tény, hogy a hazug kiszivárogtatások ellenére sem tudták a közvélemény szimpátiáját megtörni, ez mindent elmond, és a legnagyobb fizetség, amit kaphattam" – értékelt Rádult Róbert.
A város számára fontosnak nevezte Szőke Domokos visszatérését. „Ahhoz, hogy az elmúlt tizenegy év kiteljesedjen, nagyon kellene a polgármesteri hivatalban levő embereknek dolgozniuk, és Szőke Domokos alpolgármester nagyon gyorsan vissza kellene kerüljön a polgármesteri hivatalba, hogy folytathassa munkáját. A legfontosabb feladat ez, arra a rendkívül intenzív és részletes tevékenységre, amit ő kifejt, most nagy szükség van" – vélekedett.
Ráduly: egészség legyen, a többit majd meglátjuk
Ráduly szerkesztőségünkhöz is eljuttatott lemondólevelében ártatlannak vallotta magát, de becsületbeli ügynek tartotta a lemondást. „Ráduly Róbertet meg lehet, és amint azt az utóbbi hetek, hónapok eseményei mutatják, meg kell hurcolni elveiért és kiállásaiért, Csíkszeredát és annak polgármesterét azonban nem. (…) Azzal a meggyőződéssel búcsúzom, hogy a felelősen gondolkodó polgároknak köszönhetően a szekusvilágnak is vége lesz egyszer” – utalt arra, hogy az ellene folyó eljárást a Szekuritáté kommunista politikai rendőrség eljárásaival rokonítja.
Csütörtökön munkatársunk arra is rákérdezett, szerinte mikor lesz vége a lemondási nyilatkozatában említett szekusvilágnak. Ráduly azt mondta, rajta eddig sem múlt, és ezután sem fog múlni, de ehhez még egyre több embernek dolgozni kell, és a kérdés kulcsa a parlamentben van. „Remélem, hogy nagyon gyorsan lesz egy olyan parlament, amely a sarkára áll, és ezt a visszaélésekkel és karhatalmi kiskirályokkal teletűzdelt, egyre jobban elburjánzó világot visszanyesik, és visszaadják az embereknek" – mondta. Arra a kérdésünkre, hogy mihez kezd ezután, azt válaszolta, még nem tudja, de „egészség legyen, és a többit majd meglátjuk".
„Azért kértem korábban többször is, hogy engedjenek vissza dolgozni, mert európai uniós finanszírozású beruházások vannak folyamatban a városban, amelyeket határidőre el kell végezni. Erre a válasz az volt egyik esetben, hogy osszák le a hivatalon belül, utoljára pedig visszakérdeztek: azt hiszem, hogy ezt csak egyedül én tudom megoldani?” – részletezte Szőke Domokos a tárgyalás után.
Az alpolgármester csütörtökön a törvényszéken kapta vissza az otthonában tartott házkutatás során lefoglalt számítógépet és mobiltelefont, amelyeket meg is mutatott nekünk – a telefont tartalmazó lepecsételt csomag például teljesen érintetlennek tűnt.
Elítéli az RMDSZ az elöljárók „meghurcoltatását”
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke a Krónika kérdésére csütörtökön azt mondta, nem ért egyet Ráduly lemondásával, s a volt csíkszeredai polgármestert, mint mindenki mást, az ítélethirdetésig megilleti az ártatlanság vélelme.
Kelemen Hunor kifejtette: Ráduly Róbert hetekkel ezelőtt kilátásba helyezte lemondását, ő azonban nem támogatta ezt az elképzelést, és Kiss Sándortól, a Bihar Megyei Tanács RMDSZ-es alelnökétől sem várja el, hogy lemondjon. Elmondta: reméli, rövid idő alatt lezajlik a bírósági eljárás és a volt csíkszeredai polgármester tudásának, tapasztalatának ismét hasznát veszik, ugyanis számítanak rá.
Az RMDSZ székelyföldi önkormányzati tanácsa egyébként csütörtökön közleményben ítélte el a Ráduly Róbert és Szőke Domokos „több hónapja tartó meghurcoltatását”. A tanács meggyőződését fejezte ki, hogy „Ráduly Róbert félreállításával, a Székelyföld egy kiváló polgármesterrel és közösségi vezetővel lett szegényebb”.
EMNP: követendő példa
Ráduly Róbert lemondása kapcsán az Erdélyi Magyar Néppárt Hargita megyei vezetői is közleményt juttattak el szerkesztőségünkhöz. A Követendő példa címmel ellátott dokumentumban üdvözlik az elöljáró bátorságát, ugyanakkor felszólítanak minden olyan magyar közéleti személyiséget, aki hasonló helyzetbe kerül, hogy „kövessék példáját, helyezzék magukat a választópolgárokkal egy szintre a törvény előtt”.
„Meggyőződésünk, hogy csak egy hiteles, nem zsarolható, erkölcsi- és törvényi támadási felületektől mentes, átlátható politikai képviselettel folytathatjuk eredményesen magyar nemzeti közösségünk útját az önrendelkezés felé. Mert végső soron ez a cél, amelyet egyetlen pillanatban sem téveszthetünk szem elől” – fogalmaz a dokumentum.
Amint arról beszámoltunk, szabadlábon védekezhet az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) vádjai ellen Ráduly Róbert, Csíkszereda lemondott polgármestere – döntötte el a Hargita megyei törvényszék csütörtökön. A törvényszék ugyanakkor 60 napos bírósági felügyeletet rendelt el Szőke Domokos csíkszeredai alpolgármester ügyében. A végzés még nem jogerős, fellebbezhetnek ellene a felek.
Ráduly Róbertet háromrendbeli hivatali visszaéléssel és összeférhetetlenséggel, Szőke Domokos alpolgármestert pedig négyrendbeli hivatali visszaéléssel és okirat-hamisításra való felbujtással vádolja a DNA. A vádhatóság azt tekinti hivatali visszaélésnek, hogy a vádlottak jogtalan hasznot szereztek maguknak vagy másnak. Az elöljáróknál április 29-én tartott házkutatást a DNA, majd korrupciós bűncselekmények gyanújára hivatkozva őrizetbe vette őket.
Sértett fél az ortodox püspökség
A hivatali visszaéléssel vádolt csíkszeredai elöljárók büntetőperében egyébként sértett félként szerepel a Hargita és Kovászna Ortodox Püspöksége is – derül ki a dosszié interneten elérhető adataiból. A püspökség perbeli minősége azzal a vádponttal hozható összefüggésbe, hogy a polgármester a műemlékvédelmi szempontok mellőzésével állított ki építési engedélyt a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) csíkszeredai épülete felújítására.
A Sapientia épülete ugyan nem műemlék, de a szomszédságában áll egy 1930-ban épített görög katolikus kis templom, melyet jelenleg az ortodox egyház használ.
Babos Krisztina, Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár)

Így fest Klaus Johannis féléves mandátuma
Fél évvel ezelőtti beiktatásakor Klaus Johannis egy sor ígéretet tett, amelyeknek csak egy részét tudta megvalósítani. Időközben folyamatosan romlott az államfő viszonya a miniszterelnökkel és a parlamenttel, elsősorban az politikusok ellen indított bűnvádi eljárások miatt. Hat hónapja Románia elnöke Klaus Johannis. Mandátumát 2014. december 21-én vette át, és akkor igen fontos dolgokra tett ígéretet. Így például céljául tűzte ki az igazságszolgáltatás függetlenségét, a védelmi minisztérium költségvetésének növelését, a pártok átalakítását, megreformálását, az Egyesült Államokkal fenntartott stratégiai partnerség megszilárdítását, Románia belépését a schengeni övezetbe. Ezek az ígéretek azonban csak részben valósultak meg.
Az elmaradt „pártreform”
Belpolitikai téren a pártok vezető képviselői nem panaszkodhattak arra, hogy nem volt lehetőségük látogatást tenni a cotroceni-i elnöki palotában. Klaus Johannis ugyanis hat hónap alatt hatszor hívta meg őket az államfői hivatalba. Első találkozójuk alkalmával sikerült megszavaztatnia a pártok képviselőivel a védelmi minisztérium költségvetésének a bruttó nemzeti össztermék két százalékára történő emelését – ezzel eleget tett a beiktatás alkalmával tett egyik ígéretének.
A pártokkal sorra került következő megbeszéléseken szó esett a diaszpóra szavazásának, a választási kampányok finanszírozásának, a parlamenti mentelmi jog megvonásának, a „Big Brother” törvénycsomagnak, a nemzetvédelmi stratégiának a kérdéseiről. Az utóbbi stratégia elkészült – a többi kérdésben azonban nem mutatkozott haladás, vagyis Klaus Johannisnak nem sikerült „megreformálnia” a politikai pártokat.
Ellenséges kormányfő, parlament
Egyébként a fő kormánypárttal és annak elnökével – egyben az ország miniszterelnökével – Klaus Johannis viszonya mára már egyáltalán nem felhőtlen. Miután Victor Ponta ellen bűnvádi eljárás indult korrupciós ügyekben, az államfő nyomban a lemondását kérte, a kormányfő azonban nem állt kötélnek.
Az államfő és a parlament viszonya nagyjából hasonlóképpen alakult. A törvényhozás szerve Klaus Johannis mandátumának elején még hallgatott az államfőre, és igyekezett nem megakadályozni az igazságszolgáltatást tevékenységében, Dan Șova vagy éppen Victor Ponta esetében azonban a honatyák már nem engedélyezték a bűnvádi eljárás beindítását. Túl azon, hogy a parlament nem adta ki az igazságszolgáltatásnak a gyanúsítottakat, a büntető törvénykönyv, a büntető eljárás, a bírák és ügyészek jogállását szabályozó törvények módosításával tovább kívánta erősíteni a honatyák védelmét. Mind a politikai pártok, mind pedig a parlament esetében Klaus Johannis igyekezett bizonyos távolságot megtartani, elkerülni a nyílt konfliktusokat, illetve azok rendezését megpróbálta csaknem minden alkalommal harmadik félre áthárítani. Az viszont igaz, hogy a „félrelépéseket” minden alkalommal kemény bírálattal illette. Az államfő, a politikai pártok és a parlament viszonya feltehetően a következőkben tovább romlik majd. Az államfő pontosan tudja, hogy a még mindig viszonylag nagy népszerűsége nagyjából azzal magyarázható, hogy a legfontosabb kérdésekben mindig ellentétes álláspontra helyezkedik a törvényhozókkal, valamint a szociáldemokrata kormányfővel, ám azzal is tisztában van, hogy célkitűzései eléréshez szükséges van a parlamentre, és – legalább – egy pártra, a Nemzeti Liberális Pártra. Jogász szakértők úgy vélik, hogy az államfő nagyjából helyesen, az alkotmány biztosította jogi keretek között maradva járt el az igazságszolgáltatás esetében. Az igazságszolgáltatásra – bár látszólag nagyrészt függetlenül működik – árnyékot vet egyébként a (a Román Hírszerző Szolgálat egyik vezető képviselője által megerősített) gyanú, hogy, legalább is részben, engedelmeskedik a legfőbb titkosszolgálat nyomásának. Persze, Klaus Johannis nem sokat tehet az igazságszolgáltatás esetében, legfeljebb bírálhatja tevékenységét vagy az alkotmánybírósághoz fordulhat az általa kifogásolt döntések esetében.
Washington, Moszkva, Budapest kimaradt
Klaus Johannis saját emberét ültette a Román Hírszerző Szolgálat élére. Eduard Hellvig, aki korábban Crin Antonescu embere volt, az elnökválasztási kampány során mindvégig az államfő-jelölt mellett állt – a tisztség feltehetően hűségének jutalma volt. Az államfő azonban még mindig nem talált megfelelő személyt a Külső Hírszerző Szolgálat élére, jóllehet a tisztség már több mint hét hónapja üresen áll. Politikai szakértők úgy vélik, a megfelelő ember kiválasztását elsősorban az nehezíti, hogy a Külső Hírszerző Szolgálat igazgatójának első helyettese, Silviu Predoiu még mindig nem döntött arról, kinek a keze alatt szeretne dolgozni.
Romániában a külpolitika elsősorban az államfő hatáskörébe tartozik. Ilyen tekintetben Klaus Johannis kellőképpen tevékeny volt: a hat hónap alatt hét látogatást tett Franciaországban, Németországban, a Moldovai Köztársaságban, Ukrajnában, Lengyelországban, Olaszországban és Horvátországban. Emellett részt vett az Európai Tanács két ülésszakán is. Elmondható tehát, hogy nagyrészt letudta a legfontosabb stratégiai látogatásait. Igaz, nem járt Washingtonban és Moszkvában sem, egyben pedig Magyarországot is kihagyta látogatásai sorából.
Nem tudott Ponta bakui útjáról?
Felróható viszont neki az, hogy – állítása szerint – nem tudott semmit Victor Ponta közép-keleti látogatásáról és arról sem, hogy a román államfő részt vett a bakui európai játékok megnyitóján, amelyet pedig az európai demokratikus államok vezetői bojkottáltak. Nehezen hihető azonban, hogy a titkosszolgálatok, esetleg tanácsosai nem tájékoztatták minderről idejében. A román kormányfőnek ezek az útjai nem tettek jót Románia nemzetközi megítélésének.
Klaus Johannis nem jutott előbbre Románia schengeni tagságának kérdésében sem, jóllehet mindezt érintette az érintett országok vezetőivel sorra került megbeszélésein.
A román államfő nem feledkezett meg egy másik fontos problémáról: Románia euróövezethez történő csatlakozásának kérdéséről sem. Ebben az ügyben tanácskozott mind Victor Ponta kormányfővel, mind pedig Mugur Isarescuval, a Román Nemzeti Bank kormányzójával. A hivatalos álláspontnak megfelelően Románia 2019-ben vezetheti be az eurót – talán nem véletlenül éppen abban az esztendőben, amelyben államfő-választások lesznek.
Bogdán Tibor
maszol.ro

Oprea és a nemzeti érdek
Ismét csak tévednünk kellett, ha azt hittük: nem jöhet már annál rosszabb, ami most van, amikor egy plagizáló, hazug, korrupciós ügybe keveredett, az igazságszolgáltatás elől gyáván menekülő miniszterelnök vezeti az országot. Ha azt hittük, Victor Pontánál lejjebb nincs már, csalódnunk kell, hisz lám, a törökországi térdműtéte után lábadozó miniszterelnök azt javasolta, gyógyulásáig Gabriel Oprea vezesse majd az ország dolgait.
Gabriel „Nemzeti Érdek” Oprea – ahogy a jobboldali román sajtó alig leplezett gúnnyal nevezi a királycsináló politikust – a választásokon önállóan soha nem indult, más alakulatokból kilépő politikusokból verbuvált műpártjával valahogy mindig a mérleg nyelve lesz. Emlékezetes: gyakorlatilag ő buktatta meg az Ungureanu-kormányt – hívó szavára majd minden alakulatból átigazolt néhány honatya az általa életre hívott pártba, mely aztán szövetkezett Pontáékkal –, és ő biztosította hosszú időn át a szociáldemokraták kormányzásához a parlamenti többséget akkor is, amikor a liberálisok kifaroltak a kormányból. Tette mindezt mindig a nemzeti érdekre hivatkozva – most meg a jelek szerint ismét csak rajta áll vagy bukik a miniszterelnök sorsa. Oprea az elmúlt napokban mindent megtett, hogy bebiztosítsa pozícióit: miközben elképedt újságírók előtt az igazságszolgáltatás függetlenségét védelmező szerepében tetszelgett, elhatárolódva valamelyest a szociáldemokratáktól, kitárta az ajtót az igazságügyi miniszter, Robert Cazanciuc előtt, aki szálka lett Victor Ponta csapata szemében. Vélhetően már csak idő kérdése, hogy a Románia Haladásáért Országos Szövetség mikor szövetkezik majd – természetesen, a nemzeti érdekre hivatkozva – a liberálisokkal, Opreát pedig abban a kormányban is valamelyik minisztérium élén láthatjuk majd. Minden jel szerint érti az idők szavát Oprea, aligha véletlen, hogy többen a Securitate utódja, a Román Hírszerző Szolgálat emberének tartják. Ami nem is oly hihetetlen forgatókönyv, csakhogy belegondolni is rossz, mit jelent, ha igaz: a titkosszolgálatok befolyása jóval nagyobb, mint azt a törvényes keretek hagynák vagy mint az egy demokratikus jogállamban megengedhető. Azzal a gondolattal kellene együtt élnünk, hogy a titkosszolgálatok irányítják az országot. De ha e forgatókönyv nem is lenne igaz, a másik sem sokkal biztatóbb: egy minden hájjal megkent, dörzsölt politikai kalandor hozhatja a legfontosabb döntéseket az országban.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyílt magyarellenes provokáció a Székelyföldön
Ma, a román zászló ünnepén Hargita megye legmagasabb zászlórúdjára a régió legnagyobb román zászlaját vonják fel Csíkszeredában. Ez méretében vetekedni fog a Maros megyei Radnót főterén lobogó trikolórral.
Az egyértelműen magyarellenes provokációnak szánt gesztust Mircea Dușa román védelmi miniszter, maroshévízi születésű Hargita megyei parlamenti képviselő jelentette be a Brassó megyei Nagysinken, egy hadgyakorlat közben. A csíkszeredai ceremónián az előrejelzések szerint Dușa a megbízott miniszterelnökkel, Gabriel Oprea belügyminiszterrel együtt vesz részt.
Tegnapelőtt zászlófelvonó próbát tartottak a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányságnak és a Román Hírszerző Szolgálatnak otthont adó épület előterében, ahol az óriás román trikolór lobogni fog. Az ezt megörökítő sajtófotóst, az Udvarhelyi Híradó Kft. által működtetett Székelyhon.ro portál alkalmazottját, Veress Nándort maga a megyei rendőrfőkapitány, Radu Sandu Moldovan szólította meg és tuszkolta be a rendőrségre, ahol igazoltatták és felszólították, hogy hagyja abba a fotózást, illetve megtiltották neki, hogy bármit is közöljön az előkészületekről. A fotós felhívta a rendőrök figyelmét, hogy közterületen, egy parkolóból fényképezett, amihez sem engedélyt nem kell kérnie, továbbá hogy bármi szabadon publikálható, ami nem sérti a polgárok személyiségi jogait és nem ütközik törvénybe.
A tervezett trikolórfelvonás egyértelmű erődemonstrációnak számít, ugyanakkor a jelzett körülmények miatt a Székelyföldön többségben élő magyarságnak szánt provokatív intés is: lássák ezen „idegenek”, ki az úr a háznál.
itthon.ma.erdelyország

Verestóy: következetesen kialakult rólam egy negatív kép
Az RMDSZ-es politikus a csütörtöki beszélgetés során visszaemlékezett a Szövetség és saját maga küzdelmes, sokszor lehetetlen helyzetére is, és a róla kialakult negatív képről, valamint a képviselők speciális nyugdíj-kiegészítéséről is beszélt.
Az RMDSZ-es politikus a csütörtöki beszélgetés során visszaemlékezett a Szövetség és saját maga küzdelmes, sokszor lehetetlen helyzetére is. A kilencvenes évek elejétől számított, folyamatosan felmerülő nehézségek közé sorolta Traian Băsescu volt romániai államfő első mandátuma előtt lefolyó kampányidőszakát. Ekkor az egykori államfő nyilvánosan kijelentette róla, hogy országromboló személyként tekint rá, aki mindenkit eltaposva próbál érdekképviseletet szerezni népének.
„Akkor talán kevéssé volt ez hatással a választókra, nem volt olyan ütőereje, hogy teljesen kiejtsen a politikából, amire ugyan volt esély. Ezután viszont szépen lassan, következetesen kialakult rólam egy negatív kép. Kezdve azzal, hogy az egykori Szekuritáténak volnék egyfajta kinyújtott keze. Ez természetesen rögtön megcáfolódott, amikor elérhetővé vált az újságírók számára a titkosszolgálat irattára, és előkerültek a rólam készült jelentések” – elevenítette fel a szenátor. Szintén keserű szájízzel gondolt arra, hogy a legtöbb erdészeti kérdésben rögtön felmerül a neve a médiában, pedig mint állította, a közbirtokosságok is igazolni tudják, sosem foglalkozott erdőirtással. „Ez, hogy állandóan be lehet jelenteni, hogy »drujba lui dumnezeu«, nem pusztán arról szól, hogy egy RMDSZ-tisztségviselőt pecséttel lehet ellátni, hanem arra is jó, ha valahol felhozzák, akkor a téma le van zárva. Közben pedig történnek azok a dolgok, amelyeknek kétségtelenül mindnyájan tanúi vagyunk: sok százezer hektárról tűnt el az erdő. Lassan lehet tudni azt is, hogy ezt az erdőt kik vágták ki úgy, hogy közben meggazdagodtak és befolyást is szereztek” – magyarázta a szenátor, hozzátéve, hogy van lehetőség dokumentálódni, utánanézni, kik, mely cégek lopták a fát.
Kell a nyugdíj-kiegészítés
Verestóy rámutatott, ő jóval többet keres egy évben a szenátori fizetésnél, honoráriuma nagy részét pedig közcélokra fordítja. Bár önmaga számára nem tartja fontosnak a képviselők és szenátorok részére nemrég megszavazott nyugdíj-kiegészítést, voksoláskor mégis mellette szavazott, ugyanis több olyan képviselőt ismer, akinek nincs megfelelő anyagi háttere. Arra is kitért, hogy bár többen bírálják őt vállalkozásai miatt, a hangoskodóknak azt tanácsolja, jövedelmüknek legalább akkora százalékát fordítsák közösségi célokra, mint amekkorával ő maga is segíti a közösséget.
Elmaradott Székelyföld
Újságírói kérdésre felelve Verestóy Attila egyetértett azzal, hogy Székelyföld Románia legelmaradottabb gazdasági régiói közé tartozik, amihez nem kis százalékban járul hozzá az infrastrukturális elmaradottság. Meglátása szerint mindenképp szükség lenne külföldi befektetőkre, hiszen helyben nincs megfelelő anyagi tőke. Érdemes a turizmusban gondolkodni, például a Hargita-hegységben és körzetében olyan jó felszereltségű és minőségi szolgáltatásokat nyújtó szállodákat létrehozni, hogy a külföldiek inkább ezt a helyet válasszák nyaralásuk céljául, semmint az ország más vidékeit.
Nyerhet az ellenzék Udvarhelyen?
Érthetetlen Verestóy Attila számára, hogy mi történik Székelyudvarhelyen a Magyar Polgári Párt (MPP) és a Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) helyi szervezetei által korábban bejelentett összefogás ügyében, hiszen tudomása szerint Biró Zsolt, az MPP elnöke nem beszélt ilyen jellegű koalícióról. „Szó sincs arról, hogy választási összefogás alakulhatna ki a két politikai szervezet között. (…) Ki kivel áll hadban? Az udvarhelyi szatellitszervezetek a saját vezetésükkel, vagy mégiscsak Biró Zsoltnak van igaza, aki azt mondta, hogy országos szinten vannak egyeztetések az MPP és az EMNP között? Utóbbiból egyébként kiderül, hogy a pártosodó ideológia mentén szerveződő csoportok legalább tudatában vannak, hogy országos szinten az RMDSZ-en kívül másnak nincs esélye a romániai magyarságnak mandátumokat szerezni” – magyarázta a szenátor. Kijelentette, noha a polgármesteri jelelöléseket emberekre, nem pedig politikai pártokra szabják, bízik abban, hogy az RMDSZ – amely tud parlamenti támogatást is nyújtani – talál megfelelő jelöltet a tisztségre, akár Bunta Levente, akár egy új politikus személyében, ha utóbbi „képes megmutatni: lehet többet és jobban tenni”. Az udvarhelyi alpolgármester, Benedek Árpád Csaba építkezési engedélyével kapcsolatos ügyben is kíváncsi volt lapunk a szenátor véleményére, aki nevetve azt tanácsolta, hogy az érintettnek tegyük fel kérdéseinket.
Mi a gond a Matrica gyárral?
„A Matrica gyárban a pontos felmérés az, hogy 4–5 órát dolgoznak az emberek, és 12–13 órát számolnak el. (…) Úgy működik, mint Görögország: egy kicsit többet fogyaszt, mint amennyit termel” – magyarázta Verestóy Attila. A megoldás szerinte az üzem átszervezésében keresendő, be kell zárni azokat a részlegeket, ahol nem dolgoznak, illetve minél több munkát kell szerezni.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (1.)

Ülés nélkül „alaposan kivizsgált” petíció
A Székely Nemzeti Tanácsot és saját személyét lejáratni szándékozó névtelen levelek ügyében petíciót intézett Árus Zsolt a parlament azon szakbizottságához is, amelynek feladata a titkosszolgálatok felügyelete. A petícióra válasz érkezett.
Árus petíciójában azt kérte, hogy az illetékes parlamenti bizottság vizsgálja ki az általa jelzett jogsértéseket, és az eredmény függvényében tegyék meg a szükséges törvényes lépéseket.
A válaszban a bizottság azt írja, hogy a jelzetteket hatáskörüknek megfelelően elemezték, és folyamatosan azon vannak, hogy a Román Hírszerző Szolgálat tartsa be a rá vonatkozó törvényt. Közlik, hogy a törvény értelmében a szolgálat azon adatok gyűjtésével, ellenőrzésével és értékesítésével foglalkozik, amelyek szükségesek az ország nemzetbiztonságára vonatkozó fenyegetések megismeréséhez, megelőzéséhez és visszaveréséhez.
Árus Zsolt megállapította, az általa jelzett panaszokról szó sincs a levélben, amely szigorúan csak pár semmitmondó általánosságot tartalmaz. Meglátása szerint balga az, aki érdemi kivizsgálást, választ, avagy cselekedetet vár el tőlük. Az SZNT-tisztségviselő kijelentette, mindezek ellenére további lépéseket fog tenni azért, hogy bebizonyítsa: „balgák ők, ha azt gondolják, hogy ezzel megúszták”.
A titkosszolgálatokat felügyelő bizottság titkára egyébként Verestóy Attila. Miután megkapta a semmitmondó választ, Árus levélben fordult hozzá, és arra kérte, kövesse figyelemmel, hogy a bizottság tartsa be a saját szabályzatát. Ugyanakkor egy másik, meglepő tényt is megállapított Árus: a szenátus honlapján található információk szerint a bizottság nem is ült össze az utóbbi időszakban. Így ülés nélkül „vizsgálták ki alaposan” a petíciót.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Célkeresztben Frunda György múltja
Újfent azzal vádolják Frunda Györgyöt, az RMDSZ volt szenátorát, hogy együttműködött a román kommunista titkosszolgálattal. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) 2004 óta többször is átvilágította a politikust, és a rendelkezésre álló dokumentumok alapján mindannyiszor arra a következtetésre jutott, hogy Frunda nem volt besúgó.
Az 1990-től 2012-ig parlamenti képviselői, illetve szenátori mandátumot betöltő jogász politikust azonban két évvel ezelőtt ismét górcső alá vette az átvilágító bizottság, miután 2013 januárjában Victor Ponta miniszterelnök kinevezte személyi tanácsadójának, továbbá új dokumentumok érkeztek a CNSAS-hoz a Szekuritáte archívumát kezelő Román Hírszerző Szolgálattól (SRI).
A bukaresti Bursa című pénzügyi lap a napokban megjelent cikkében ismertette az átvilágítóbizottság idén áprilisi keltezésű, július 2-án nyilvánosságra hozott határozatát. Ebből kiderül, hogy a kommunista titkosszolgálat a nyolcvanas évek elején svájci állampolgárokkal fenntartott „gyanús” kapcsolatai miatt vonta megfigyelés alá Frundát, akit az Emil, Furnea és Faur fedőnevekkel láttak el. Bár a CNSAS megállapítja, hogy a rendelkezésre álló dossziéban nem található Frunda által aláírt klasszikus együttműködési nyilatkozat, kiderül: a politikus írásban vállalta, hogy tiszteletben tartja az államtitkok védelméről szóló 1971/23-as számú törvény előírásait, ennek megfelelően semmilyen körülmények között nem hozza nyilvánosságra az állambiztonsági szervekkel folytatott beszélgetéseit. A CNSAS határozata ismerteti továbbá a Frunda által Emil Voşloban szekus századosnak 1980-ban adott, külföldi körútra készülő ismerőséről szóló beszámolóit. Az átvilágító testület mindezeket figyelembe véve ismét arra a következtetésre jutott, hogy Frunda György nem nyilvánítható a Szekuritáté egykori ügynökének vagy besúgójának a szekus dossziékhoz való hozzáférést biztosító 2008/293-as számú átvilágítási törvény alapján.
Az ügy pikantériája azonban, hogy a CNSAS vezetőségében nem mindenki ért egyet az intézmény határozatával. Különvéleményében Corneliu Turianu, a testület titkára azt állítja: a dokumentumok alapján az a helyes megállapítás, miszerint Frunda információkat szolgáltatott a Szekuritáténak, csakhogy ez irányú tevékenysége nem meríti ki a vonatkozó jogszabályban meghatározott feltételeket. Csendes László, a CNSAS másik tagja Turianu különvéleményéhez fűzött különvéleményében elmarasztalja kollégája álláspontját, amely szerinte ellentmond az egyenlő bánásmód elvének. Egyéb dokumentumokat is felsorakoztató cikkében ugyanakkor a Bursa azt állítja, az RMDSZ politikusa egyértelműen a Szekuritáté besúgója volt. Sőt volt szekus tisztektől származó információkra hivatkozva a lap szerint a román titkosszolgálat berkeiben felmerült a gyanú, hogy Frundát a magyar hírszerzés is beszervezte, és gyakorlatilag kettős ügynökként tevékenykedett.
Az államelnöki tisztséget az RMDSZ színeiben kétszer is megpályázó érintett szerint a CNSAS legfrissebb jelentése megerősíti a korábbi határozatokat, miszerint nem volt besúgó, és ha valaki mást állítana, azt bepereli. A róla megjelent cikket lejárató kampánynak nevezve a politikus a Transindexnek úgy nyilatkozott, nem volt kollaboráns, őt valójában meghurcolta a Szekuritáté. Különben Frundát – aki korábban az Európa Tanács parlamenti közgyűlése romániai delegációjának elnöki tisztségét is betöltötte – először 2006-ban vádolták meg román politikusok és a bukaresti média, hogy besúgó volt. A politikus annak idején közölte: a nyolcvanas évek elején környékezte meg a titkosszolgálat, de ő megtagadta az együttműködést.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (2-3.)
Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rek­torhe­lyettesének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből.
Politikai szerepvállalás
1989 után nehezebb volt kimaradni a politizálásból, mint bekapcsolódni. Akkor még bárkiből lehetett politikus, aztán sokan megmaradtak, sokan lemorzsolódtak (nem mindig érdem szerint). Szerencsémre kimaradtam, így megmenekültem egy csalódástól, mert politikusként biztos megbuktam volna, annyira idegen volt számomra az a közeg. Azt szoktam mondani kicsit provokatívan: a politikus olyan ember, aki úgy hazudik a szemembe, hogy tudja, én is tudom, hogy hazudik, és mégis megteszi. 1989 előtt más volt a helyzet, akkor az ember sokszor belekényszerült, persze akkor is el lehetett kerülni a magasabb szintű politizálást, de helyi szinten nem mindig vagy csak nagyon nehezen. Ez a kijelentés magyarázatra szorul, gondolom, az én esetem megteszi. Az egyetemeken könnyen felvették a kommunista pártba a diákokat, nem kellett hozzá csak jól tanulni, és hogy ne legyen rossz a származása. Nekem 1968-ban már megbocsátották azt, hogy édesapámat annak idején kuláknak nyilvánították, mert akkor már tisztviselő volt. Gondolom, a statisztikába az is kellett, magyar is kellett, mert akkor minden aszerint működött. Amikor szóltak, nem mertem ellent mondani, pedig éppenséggel lehetett volna. De akkor egy ellenkezés meg is pecsételhette az ember sorsát. Később láttam, hogy nálunk, a matematika karon akkor már nem voltak elvhű, vad kommunisták, de gyárakban még előfordultak, ahogy az egyetemen is voltak azelőtt. Emlékszem, hogy egyszer, valamikor az 1980-as évek elején, már tanársegéd koromban, felvételiztetni küldtek Jászvásárba. Hárman mentünk: Bodor András történészprofesszor, Korodi Gál János ornitológus és én. Vizsgatételeket kellett magyarra fordítani és dolgozatokat javítani, mert abban az időben sok székelyföldi diák jelentkezett a moldvai egyetemre. Nem is volt nagyon távol, és kevesebb megkülönböztetésben volt részük, mint máshol. A vonaton sokat meséltek mindenről, én, aki akkor még nem sokat tudtam a Bolyai Eegyetemről, az 1950-es évekről, nagyon figyeltem minden szavukat. Nagyon jól emlékszem Korodi Gál János egy megjegyzésére, hogy diákkorában és majd fiatal tanársegédként is, ha az utcán ment, és meglátta az egyetemi párttitkárt vagy akár a KISZ-titkárt közeledni a járdán, jobbnak látta (ha még volt ideje) átmenni a másik oldalra, hogy ne találkozzék vele. Azt hiszem, ez sok mindent elmond azokról az időkről.
Abban az időben, amikor az egyetemre kerültem, nagyon sokat adtak a látszatra. A párt vezetésében magyarnak is kellett lennie, ha lehetett, nőnek is. Ha volt a karon egy magyar nő, akit megfelelőnek tartottak vezetői funkcióba, akkor azzal egy csapásra két legyet lehetett ütni. De a tanárok között akkoriban még kevés volt a nő. (Zárójelben jegyzem meg Bustya Endre Ady-kutatónak azt a mondását, hogy Marosvásárhelyen az ötvenes években a börtönben olyan demokrácia volt, hogy román rabot csak román őr vert, magyar rabot pedig csak magyar őr. Ilyen finomságokra is figyeltek, ő tapasztalatból tudta, mert volt benne része többször is.) A matematika karon kevesen voltunk magyar tanárok, és mindenhova kellettünk, ezért felváltva voltunk titkárhelyettesi funkcióban, mert a kari párttitkár helyettese hivatalból mindig magyar volt. Akkor már ez a funkció, de akár a párttitkári is inkább arra volt jó, hogy aki elvállalta, az tartotta a hátát a felettesek felé, és védte a kollégáit a sok fölösleges bornírtságtól, minimálisra csökkentve a karon a politikai tevékenységet. A párttitká­rok és az egész vezetőség kétévente váltották egymást, így többen sorra kerültek, és senkinek sem kellett túl sok időt vesztegelni ezekkel a dolgokkal. Mivel mi, magyarok kevesebben voltunk, gyakrabban sorra kerültünk, én mintegy 20 év alatt kétszer.
Majdnem botrány lett abból, hogy az 1980-as évek elején, egy ellenőrzéskor rájöttek, hogy nálunk, a karon a pártgyűléseken felolvasott anyagokban, beszámolókban nincs Ceauşescu-idézet. Az akkori párttitkár gyors reagálásán múlott, hogy nem lettünk nyilvánosan kipellengérezve emiatt. Biztosította az ellenőröket, hogy ez a továbbiakban nem fog előfordulni, és vállalta, hogy az archívumban lévő anyagokat két héten belül „retusáltatja”. Egy fiatal kollégát odatett, hogy keressen megfelelő idézeteket, és az anyagok első oldalát gépeltesse újra, beillesztve az idézetet, kihagyva annyi részt, hogy az oldal utolsó mondata megmaradjon úgy, hogy az megfelelő módon illeszkedjék a szöveg többi részéhez.
Üdítő történet a következő. Az 1980-as évek közepén Nicolae Both, az algebra professzora (akkor még docens) volt a kari párttitkár. Szimpatikus ember, bármiről beszélt, előadást tartott, az mindig érdekes volt. Hobbiból órákat javított, minden kolléga zseb-, kar- és vekkeróráját ő javította nagy hozzáértéssel és természetesen teljesen ingyen. Egyszer két napra elutazott, és azt mondta nekem, a helyettesének, hogy ha adódik valamilyen probléma, akkor oldjuk meg legjobb tudásunk szerint, de ha ég a ház, hagyjuk, hogy égjen. Nagyon meglepődtünk, amikor 1990-ben kiderült, hogy Both párttitkársága idején titokban végezte a görög katolikus teológiát. Ma sem tudom, hogy a Szekuritáté tudta-e ezt, és elnézte neki, vagy nem tudott róla. Lehet, hogy ez a szerv mégsem volt olyan hatékony, mint ahogy akkor gondoltuk? Hatalma a félelemkeltésben rejlett. Bothot hamarosan fel is szentelték, Szilágy megyei szülőfalujában prédikált minden vasárnap. Nem hallottam prédikálni, de egyszer alkalmam volt olyan temetésen részt venni, ahol ő celebrált, egyik kollégánkat temette. Az a temetés nem volt lehangoló, nem volt szomorú, hanem inkább felemelő.
Volt idő, amikor nem jelentett problémát a diákok felvétele a pártba, elegendően jelentkeztek, de lehet, hogy biztatták is őket (ez azonban nem volt közismert). De az 1980-as években a helyzet megváltozott, ekkor már kevesebben akartak párttagok lenni, és magyarok egyáltalán nem jelentkeztek. A hallgatók jó része magyar volt, hisz a felvételin nem volt korlátozás, volt olyan évfolyam, amelyen a hallgatók 40 százaléka magyar volt. Ezért egy idő után szóltak fentről, hogy magyar diákokat is fel kell venni. A magyar tanárok kötelessége lett volna meggyőzni őket. Én soha senkit sem próbáltam meggyőzni, még célzásokat se tettem senkinek. A kollégák többsége így tett. Egyszer volt egy eset, amikor egyik kollégámnak sikerült meggyőznie egy magyar lányt, és ezzel egy időre letudtuk a dolgot. Az illető lány, amikor elvégezte az egyetemet, feleségül ment egyik román évfolyamtársához, akinek románosan írt magyar neve volt. Még 1989 előtt áttelepültek Magyarországra.
Mivel 1989 előtt kevés egyetem volt, kevés helyekkel, a felvételi vizsga igen kemény volt. Az én időmben az írásbeli mellett szóbeli vizsgát is rendeztek. Az 1970-es évektől már csak írásbeli vizsga volt mindenhol. A Babeş–Bolyain ezekben az években mindig lehetett magyarul és németül is vizsgázni (1966-ban mi csak románul felvételizhettünk.) A felvételi módszerek gyakran változtak. Volt, amikor előre elkészített tételekből húzták ki az aktuális vizsgatételt a vizsga előtt kevés idővel. Aztán, amikor itt-ott visszaélések történtek, úgy módosították, hogy a tételkészítő bizottság a vizsga előtt 4-5 órával összeült a rektori irodában, ott helyben készítették el a tételeket román, magyar és német nyelven. Ezeket legépelték, bevitték a termekbe a felvételizőknek, a bizottságot pedig ott tartották „bezárva” az írásbeli vizsga alatt. Később ezt sem tartották elegendőnek, és a tételeket a minisztériumban készítették, fordították, majd bőröndben vitték elegendő mennyiségben, leragasztott borítékokban vonaton (de csak nappali vonaton volt szabad utazni) az ország egyetemeire. A fordításhoz sokszor kértek embereket Kolozsvárról, Temesvárról. Minden terembe egy példány került, a tételeket felírtuk a táblára román és magyar (illetve román és német) nyelven. Úgy osztották el a felvételizőket, hogy egyik terembe se kelljen három nyelven felírni, mert az már nem fért volna el a táblán, még a nálunk szokásos nagyméretű táblákon sem.
Volt idő, amikor a fordítást a minisztériumban megoldották belső emberekkel, olyanokkal, akik tudtak magyarul valamilyen szinten, de a szakkifejezéseket nem mindig ismerték. Így furcsa fordítások jelentek meg. Emlékszem, amikor egyszer Pál Árpád volt a dékán, a felvételi előtt azt mondta, hogy a táblára pontosan azt kell felírni, ami a papíron van, ha hiba van a szövegben (néha a románban is előfordult), azt majd utólag javítjuk szóban. Ekkor én is felügyelő voltam az egyik teremben, és nekem kellett felírnom a magyar tételeket a táblára. Amikor azt láttam, hogy a szorzat helyett származék szerepel (az illető szótárban keresett rá a román produs szóra, és nem jutott el a matematikai jelentéséig, az elsőt, a terméket valami miatt nem preferálta, és leragadt a kőolajipari jelentésnél), pillanatok alatt eldöntöttem magamban, hogy én ilyen hülyeséget semmilyen körülmények között sem vagyok hajlandó leírni, és helyesen írtam a táblára. Amikor a kari felvételi bizottság tagjai megjelentek, és a dékán ránézett a táblára, látta, hogy itt nem kell javítani. Érdekes módon egy szót sem szólt, a bizottság szó nélkül kiment a teremből. Nem emlékszem arra, hogy a többi teremben betartották-e a dékán utasításait vagy sem.
1984-ben a minisztérium úgy döntött, hogy többé nem fordítják le a tételeket. Ettől az évtől az egyetem neve is megváltozott, kihagyták Babeşt is, Bolyait is, csak Kolozsvári Egyetem néven szerepelt. Igaz, ez nem volt törvényes (de ki törődött akkor ezzel?), a külföldre is kijutó szakfolyóirat neve továbbra is Studia Universitatis Babeş–Bolyai volt. Minden hivatalos papíron, diplomán is csak a rövid név szerepelt. Ez is olyan törvénytelenség volt, mint a román tagozat bevezetése a marosvásárhelyi orvosi egyetemen az 1960-as években, amely csak szóbeli rendelkezés alapján történt. A Victor Babeş és Bolyai egyetemek egyesítési rendelete sem jelent meg az akkori hivatalos közlönyben, pedig ez kötelező lett volna. 1990-ben az egyetem neve rögtön újra Babeş–Bolyai lett. Balázs Márton kollégám, aki 1984-ben az egyetem tudományos titkára volt, mondta később, hogy akkor senki sem tudta – vagy csak nem mondta –, hogy milyen rendelkezés alapján történt a név csonkítása, csak annyit tudtak, hogy így kell használni.
Én elhatároztam magamban, hogy a felvételi ügyében levelet írok a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsához. Tudtam, hogy gittegylet, de mégiscsak kötelességük lenne tenni valamit. Most elolvasva az akkori levelem másolatát, megmosolygom az akkori naivitásomat. A levél utolsó bekezdése így szólt: „Félő, hogy az 1984 szeptemberében alkalmazott módszert állandósítják. Kötelességemnek tartom, hogy felkérjem a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát mint a legilletékesebbet ebben az ügyben, intézkedjék a megfelelő szerveknél, hogy az eddig biztosított alkotmányos jog ne szenvedjen csorbát. Kérem Önöket, értesítsenek mielőbb, milyen intézkedéseket tettek, és milyen eredménnyel.” Az aláírás mellett a dátum: 1985. március 16. Választ tőlük nem kaptam, de küldtek április 18-án egy levelet a tanügyminisztériumból. Ebben közlik, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsától kapták meg az észrevételemet, és értesítenek arról, hogy a felvételi tájékoztatóban megjelent információk alapján biztosítva van a magyar nemzetiségűek számára, hogy anyanyelvükön vizsgázzanak. Ami pedig a tételek készítését és kiküldését illeti, az 1984 szeptemberében alkalmazott módszer lesz érvényben. Nesze semmi, fogd meg jól! Úgy válaszoltak, hogy nem válaszoltak. Pont arra nem válaszoltak, amit kérdeztem. De az egyetemet valamilyen úton értesítették, hogy van itt egy ugráló ember. Mert nemsokára Nicolae Both párttitkár közölte velem, hogy az egyetemi pártbizottságban kifogásolták, hogy én memorandumokat küldök a minisztériumba. Ő erre azt válaszolta, hogy nem tudja miről van szó, de én jó munkatársa vagyok, és megbízik bennem. Ezzel a dolog látszólag elsimult, háttérmozgások még lehettek, de azokról nem tudok.
Tantervek, álláskeretek
1989 előtt a tanügy nagyon centralizált volt. Az egyetemi tanterveket (amelyek a tanított tárgyak listáját tartalmazta félévekre lebontva) a minisztériumból kaptuk, de a tantárgyleírásokat (hogy egy adott tárgy mit tartalmaz) a tantárgyfelelős készítette. Mivel nálunk csak nagyon ritkán fordult elő, hogy ugyanazt a tárgyat többen is tartották, ezért a tantárgyfelelősnek nem kellett egyezkednie mással. Időközönként előfordult, hogy összehangoltuk a tárgyak tartalmát, hogy ne ismétlődjenek anyagrészek. Ennek ellenére ilyesmi előfordult. Emlékszem, én diákkoromban legalább három tárgy keretében is tanultam a vektortér fogalmát és tulajdonságait. Arra nem emlékszem, hogy a minisztérium ellenőrizte volna valaha is a tantárgyleírásokat. Ebben nagy volt a szabadságfokunk. A matematika és informatika karon 1989 után sem kötelezett senki arra, hogy a magyar nyelvű előadások másolják a románt, még akkor sem, amikor közös akkreditáció volt. Az álláskeretek (ezekben szerepelt az, hogy ki mit és milyen mennyiségben tanít) elkészítése mindig a tanszékvezető feladata volt, de nálunk ezt a tanszékvezető mindig a tanársegédekre bízta, ő csak utasításokat adott és ellenőrzött. Ennek nagy előnye volt, hogy amikor tanszékvezető tanárokká nőtték ki magukat, a tanársegédek tudták, mi fán terem az álláskeret. Más karon ez nem mindig volt így, ezért sokszor meggyűlt a bajuk az álláskeretek megfelelő elkészítésével. Akkoriban ezeket az álláskereteket a rektor személyesen vitte fel a minisztériumba, ahol ellenőrizték, és ha megfelelők voltak, jóváhagyták. A tantervek alapján már júniusban elkezdtük az álláskeretek készítését, de ezek csak szeptemberben váltak véglegessé. Emlékszem egy évre az 1980-as években, amikor tanévkezdéskor még nem volt sem jóváhagyott tanterv, sem álláskeret. Ez utóbbit az előző év tanterve alapján készítettük el, és úgy kezdtük el az évet. Néhány hét után kaptuk meg a tantervet, amely nem volt azonos az előző évével. Mindent át kellett dolgozni, bizonyos tárgyakat menet közben másokra cseréltünk. Ez egyetlen egyszer történt meg. Különben a tantervek nem módosultak túl gyakran, sokszor évekig változatlanok maradtak.
Ma már teljesen más a helyzet. A tantervet és az álláskeretet nem kell láttamoztatni a minisztériummal, ezeket úgy kell elkészíteni, hogy teljesítsék az akkreditációs követelményeket. Ezért a különböző egyetemeken az azonos nevű szakok tantárgyainak listája lényegesen különbözhet. Az akkreditációs hatóság megadja, hogy milyen tárgyaknak kell feltétlenül szerepelniük a tantervben, a többi választható egy megadott listából, de néha szabadon is. A szakokat és az intézményt is ötévenként újra kell akkreditáltatni. Ez nagy teher az egyetemeknek, hisz mivel a szakokat nem egyszerre akkreditálják, állandó akkreditációs folyamatban vannak, ami kemény adminisztrációs munkát jelent, és anyagilag is megterheli az intézményeket.
Milyen számítógépeken dolgoztunk
A következőket elborzadás végett írom, hogy ha valaki túl fiatal (és véletlenül idetéved, aminek igen csekély a valószínűsége, de nem nulla), lássa, milyen elképesztően sokat fejlődött az informatika az elmúlt ötven évben.
Számítógépet először 1970-ben láttam, amikor negyedévesen nyári gyakorlaton három hetet a kolozsvári Számítási Intézetben töltöttünk. A DACICC-1 (a rövidítés feloldása: Dispozitivul Automat de Calcul al Institutului de Calcul din Cluj – A Kolozsvári Számítási Intézet automatikus számoló eszköze) teljesen eredeti tervezésű és megvalósítású számítógép volt. Szerény képességű gép, de működött. Arra emlékszem, hogy a nim játékban majdnem mindig megvert bennünket. Első nap mindig a gép nyert, de aztán próbáltuk elemezni a játékot, és néha (ha mi kezdtünk) sikerült megverni. Később ismertem meg a játék elemzését: aki ismeri a játékot, és kezd, az mindig nyerhet. Tanultuk ennek a számítógépnek a programozását is gépi kód szintjén, mert csak ez volt lehetséges. Nyolcas számrendszerben kellett írni mindent. Odáig nem jutottunk el, hogy programjainkat futtassuk is a gépen. Gondolom, ez azért is történt, mert a gép sokszor szorult karbantartásra, és a használt leporelló (amely az eredmény kiírásához kellett) nem volt olcsó és könnyen beszerezhető, ezért spóroltak vele.
Egy év múlva már volt szerencsém IRIS 50-es gépen programozni FORTRAN, COBOL és ASSIRIS nyelven. Románia akkor vásárolta meg a francia IRIS 50 számítógép szabadalmát, és 1989-ig FELIX C-256 néven gyártották és forgalmazták. Az IRIS 50 hasonló volt az IBM 360-hoz, valamivel egyszerűbb, és talán kevésbé hatékony. A 256 arra utal, hogy központi memóriája maximálisan 256 KB volt. De a legtöbb gépet csak egy blokkal szállították, azaz 64 KB volt a kapacitása. Ilyen gépet kapott az egyetem is 1975-ben, amikor megalakult az egyetemi számítóközpont. Nemrég egy előadáson elmondtam ezt, és az egyik diák azt hitte, hogy rosszul mondtam, és kijavította, hogy 64 megabájt. Alig akarta elhinni, hogy nem tévedtem. Ezt a számítógépet a hozzátartozó perifériákkal együtt egy klimatizált teremben helyezték el, amely a Tanítók Háza földszintjének negyedét foglalta el. A programot és az adatokat lyukkártyán vittük be a gépbe (de lehetett papírból készült lyukszalagot is használni erre a célra), az eredményt nagy méretű leporellószerű papírra nyomtatta, csak ékezet nélküli nagy betűket használva. Az 1980-as évek elején kaptunk PDP 11-szerű, de szintén román gyártmányú miniszámítógépeket, amelyek használata már kényelmesebb volt (Coral, Indepent). IBM PC személyi számítógépet
csak 1990 januárjában láttunk. Egyik kollégánk, aki Humboldt-ösztöndíjjal két évet töltött Németországban, kapott ajándékba a karunk részére egy IBM PC számítógépet, de azt 1989 nyarán a borsi határállomáson elvették tőle, és minden közbenjárás ellenére – bár nagyon jó kapcsolatai voltak minden szinten – csak már a változások után, 1990 januárjában kaphattuk meg. Amikor egyetemre jelentkeztem, két dolog érdekelt: az atomfizika és a számítógépek. Mivel atomfizika szak csak Bukarestben volt, lemondtam róla. Nem döntöttem rosszul. Az informatika (Romániában már 1971-től így nevezték francia mintára az akkor Magyarországon még számítástechnikaként emlegetett új tudományt) hihetetlen fejlődésen ment át, állandóan kellett tanulni, és kell ma is. Az 1970-es években még senki sem jósolta meg annak a 10 százalékát sem, ami ma van ebben a tudományban. Talán csak a költő sejtette meg ezt:
Világkönyvtár! most már ő dönt a tegnap és holnap nagy vitáján mindent tud mindent helyettesít és tizenhét teremben betűrendben megszerkeszti Anavi Ádám ígért és elképzelt verseit mindent amit a világon máig írtak és írni fognak legyen az vers regény kiejtés-gyűjtemény vagy interplanetáris űrhajóknak közlekedési tervezet. Anavi Ádám (1909–2009) verse Folytatás a következő Szempontban Jegyzetek: 6 Pál Árpád (1929–2006) matematikus, csillagász, egyetemi tanár, 1985–1989 között rektorhelyettes, parlamenti képviselő, az Államtanács alelnöke. 7 Mi akkor a következő formában játszottuk. Volt három, 3, 5 és 7 gyufából álló csomó, egy lépésben a két játékos felváltva bármelyik csomóból akárhány gyufaszálat elvehetett. Az vesztett akinek az utolsó szál gyufa maradt. 8 1 KB (kilobájt) = 1024 bájt = 8192 bit 9 1 MB (megabájt) = 1024 KB
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Iohannis a SRI-t éltette, ők az új elit
Klaus Iohannis elnök a SRI 25 éves fennállása alkalmából kívánt jó munkát a nemzetbiztonsági ügynököket adó intézmény újonnan diplomázott hallgatóinak. Már a 25 év is sántít...
Klaus Iohannis elnök a "Mihai Viteazul" nemzetbiztonsági akadémia végzőseinek szervezett ceremónián kijelentette, az új generációnak nagy szerepe lesz Románia nemzetbiztonságának biztosításában. A SRI 25 éves tevékenységét éltető elnök szerint az újonnan végzetteknek kulcsszerepük lesz Románia biztonsága mellett a jólét biztosításában is.
ohannis fontosnak érezte kijelenteni, hogy az újonnan végzettek jól példázzák az oktatásba fektetett erőforrások gyümölcsét, hiszen a jövő vezető szerep is az új elitre hárul. Szavaiból kiolvasható, a kommunizmus egykori terrorszervezetéből a törvényhozásba átmentett politikusok majdani generációváltásából a jelenlegi titkosrendőrség is kiveszi a részét.
Az elnök az évforduló dolgában mindenképpen tévedett: kellően bizonyított, hogy a Securitate megszűnésével, illetve tisztségviselőinek átmentésével több éves szünet következett be a román titkosrendőrség történelmében, ami a kilencvenes évek közepén kezdett el csak hivatásának megfelelően működni.
itthon.ma

Informátorokról és célszemélyekről
Molnár János egyháztörténész négy kötetben foglalta össze azokat az eseményeket, az ezeket mozgató államhatalmi szerveket, valamint a szolgálatukba szegődött református lelkészeket és eme dicstelen szolgálat visszautasítóit, amely történések egy tragikus korszak keresztmetszetét adják.
A négy kötet kiegészíti és az áttekinthetőség kedvéért bizonyos rendszerbe foglalja a tárgyalt témát, vagyis a romániai református egyház és az egykori politikai rendőrség kapcsolatát. Ez persze elég nehéz feladatnak bizonyult a szerző számára, és csak részben sikerült a mozaiktörténetekből összeálló átvilágítást „megjegyezhetővé” tennie. El is ismeri a negyedik kötet bevezető szavaiban: „Az eredeti célt, feltárni a teljesség igényével a romániai református egyház kényszerű kapcsolatát a román politikai rendőrséggel, nem sikerült megvalósítani. (...) A korlátozott lehetőségek számbavételét követően szerettem volna legalább az elit, a hivatalos vezetők és az ún. hangadók viszonylatában tisztázni ezt a kapcsolatot, ám ez is csak részben valósulhatott meg.” Tehát elolvashatjuk a négy kötetet, bár saját tapasztalatom alapján állítom, hogy úgyszólván lehetetlen a dátumok, a helyszínek és a személyek több ágon összekapcsolódó viszonyrendszerét és olykor változó kapcsolatát a Vallásügyi Államtitkárság és a Szekuritáté vonatkozásában észben tartani. Talán nem is ez a fontos. Semmi esetre sem egy könyvismertetésben. Bevallom, szívesebben olvastam volna a könyvről másvalaki – így vagy úgy érintett – értékelését, mintsem hogy én tegyem meg, aki ráadásul nem is vagyok református. A könyv sepsiszentgyörgyi bemutatásakor arra a kérdésre, hogy mit szóltak az érintettek a könyvekben foglaltakhoz, az volt a – emlékezetem szerint H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától érkezett – válasz, hogy az érintettek meg sem jelentek a bemutatókon. Azt már megtapasztaltam jómagam is, hogy akire indokoltan vetül a besúgás gyanúja, az kussol, de semmiképpen nem áll elő, hogy bocsánatot kérjen azoktól, aki(k)nek gyávasága, megalkuvása miatt ártott.
A kitűnően dokumentált, hatalmas anyag a vizsgáló „szikéjével” pontos és fontos helyén vág a heggel takart sebbe. Az informátor püspökök, esperesek, falusi lelkészek és teológusok, valamint adminisztratív és egyház körüli személyek dicstelen múltja tagadhatatlanul, pőrén áll előttünk. És egyre haragosabb felháborodásra, fejcsóválásra késztet(het)i a mindeddig Isten szolgálattevőinek tisztességében, rendíthetetlenségében hívő naivokat. Hinnénk, hogy nem volt lehetséges ellenállni a szekusok hol hízelgő, hol előrejutást, külföldi utat, sőt júdáspénzt is ígérő és adó szirénhangjának. De íme – vegyesen az előbbi kategóriával – sorra jönnek azok, akiket célszemélyként jelöl meg a Szekuritáté, akik számára nyomozati dossziét nyitnak. Az 57 esettanulmányból emeljük ki – pusztán olvasóink érdeklődésének felkeltése érdekében – néhány pozitív, illetve néhány negatív személy nevét, valamint az álcázásra használt fedőnevet (fn). Olyan is van, aki idejében megbánta a kötelezvény aláírását – amellyel informátornak „szegődött” –, vagy éppen ellenállt, majd zsarolás nyomán vállalta, hogy együttműködik a kommunista titkosszolgálattal. Számomra ez utóbbi esetre példa az általam a tiszta jellem példaképeként ismert László Dezső kolozsvári lelkészé, akit Gábor, Szabó Béla és Kovács Gyula fedőnéven említenek a Szekuritáté dossziéi.
A lelki gondozást, hitéletet biztosító egyházak nyílt megszüntetése még a kommunizmusban sem volt lehetséges, ám felsőbb utasításra már a teológián a leendő lelkészeket, valamint a legfontosabb egyházi vezetőket be kellett szervezni. Lehetőleg mindenkit, akinek köze van (lesz) a hívőkhöz. Különösen fontosnak számított a Szekuritáté számára a külföldi egyházakkal tartott folyamatos kapcsolat és ezek képviselőinek Romániában tett látogatása vagy a romániai egyházi emberek külföldi tanulmányai, utazása különböző tanácskozásokra, konferenciákra. Az informátorok „kémfeladatot” kaptak: egyrészt a nyugati emigráció ún. soviniszta-irredenta eszméket propagáló egyházi és világi személyeinek megismerését, befolyásolását, másrészt a romániai nemzetiségi kérdés „példásan pozitív” állapotát kellett felszólalásaikkal bizonygatniuk. Terjedelmi okokból csak néhány fontos és befolyásos név az informátorok kategóriájából: Péntek Árpád (fedőnév: Kovács György, Nagy Géza, Kiss István), Bányai Ferenc (Strugaru, Farkas, Petrescu), Bárdi Imre (András fn), Csutak Csaba Vilmos (Balogh Márton, Péter András), Kováts Gyula (Imre Ioan); a felsoroltak pénzjutalomban is részesültek. Továbbá Gálfy Zoltán (Bibliotecarul), Molnár Zoltán (Cântăreţul), Zágoni Albu Zoltán (Albert, István, Ştefan, Zamfir), Nagy Gyula püspök (Körösi, Csoma), Pásztori Tibor (Zsolt), Papp László püspök (Păun, Nagy Iosif) kiemelt nevek a jelentősebbek közül. Természetesen akadtak, akiket sem zsarolással, sem más módon nem lehetett megfélemlíteni, illetve ígéretekkel, pénzzel, külföldi úttal, szakmai előnyökkel sem lehetett rábírni a szekuval való együttműködésre. Néhány nevet emeljünk ki a szintén nem kevés „ellenszegülőből” (ők is fedőnevet kaptak): Tőkés László püspök (Absolventul, Vasile), Csiha Kálmán püspök (Betanistul, Predicatorul, Carol). (Érdekes és máshol elő nem forduló módon a szerző az olvasóra bízza Cs. K. „besorolását”.) Csernák Béla (Boné, Varga), Dohi Árpád (Bihorul), Dobri János (Dunca Ioan), Kató Béla (Kádár), Pap Géza (Pascu, Paul), Juhász István (Popescu, Dénes János, Iulian), Tőkés István (Vicarul, Profesorul), Sipos Gábor (Gaby, Arhivarul), Adorjáni Kálmán (Protestatarul). A fenti néhány példa is igazolja azt a tényt, hogy volt lehetőség a választásra. Azok választását, akik bármilyen okból a Szekuritátéval való együttműködést választották, Molnár János a kommunista rendszer kikényszerítő emberi drámájának, a lelkiismeret tudatos elaltatásának tekinti. Tudta a tartótiszt, tudta a kötelezvényt aláíró pap is, hogy nem adta, nem adhatta fel istenhitét, vallásos meggyőződését, sőt ezekből az egyéni drámákból kiviláglik az Örök Megbocsátóhoz való kétségbeesett kapaszkodás a megingásért, a gyengeségért. A történet szereplőinek többsége már nem él. Aki fiatalabb volt és számot adhat múltjáról, hallgat. Aki vállalta a meghurcolást, többük a börtönt is, elmondják életük megpróbáltató éveit. Ők többnyire – krisztusi szellemben – megbocsátanak az őket eláruló paptársaiknak, talán a szekusoknak is. De megmarad lelkük mélyén a csalódás keserűsége, amit nem enyhít a múló idő sem.
Puskás Attila
Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–IV. kötet, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014 Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–II. kötet, Partium Könyvkiadó, Nagyvárad, 2009.
Krónika (Kolozsvár)

Ráduly és Szőke hatósági felügyeletének feloldását kérték
Elmaradt hétfőn az ítélethirdetés a Csíkszereda volt polgármestere és hivatali tisztségéből felfüggesztett alpolgármestere ügyében tartott tárgyaláson. A Hargita Megyei Törvényszéknek arról kellett döntenie, hogy meghosszabbítja Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos hatósági felügyeletét, vagy feloldja a korlátozásokat.
A tárgyalást, amelyre azért került sor, mert nemsokára lejár a június 22-én a jogerős ítélettel elrendelt, hatvan napra vonatkozó hatósági felügyelet, hétfőn tartották a Hargita Megyei Törvényszéken. Az ügy még előzetes szakaszban van, ezért zárt ajtók mögött hallgatta meg a bíró az ügyészt, majd a védőügyvédek védőbeszédét, illetve a vádlottak észrevételeit, kérésük indoklását.
Mint Szász Ferenc, Szőke Domokos ügyvédje a közel egyórás tárgyalás után elmondta, az ügyész ezúttal a hatósági felügyelet meghosszabbítását indítványozta a bíróságnak újabb hatvan napra. Ő viszont a felügyelet teljes feloldását és védence szabadlábra helyezését kérte. „Mi azzal támasztottuk alá indítványunkat, hogy nem jelentenek veszélyt a vádlottak a társadalomra, és a társadalmi érdek azt diktálja, hogy Szőke Domokos tudjon visszatérni munkájához” – magyarázta Szász Ferenc.
Ráduly Róbert Kálmán kitart amellett, hogy mondvacsinált ügyről van szó alaptalan vádakkal. Emlékeztetett, két éve történt, hogy tetten érte megfigyelés közben a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) tisztjét, amit később a SRI is elismert. „A szolgálat igyekezett visszavágni ezért. Ennek az eljárásnak az a célja, hogy bizalmatlanságot keltsenek az emberekben a választott elöljárókkal kapcsolatban. Ezt szolgálja az őrizetbe vétel napján a csúszópénzekről szóló információszivárogtatás a központi sajtónak, olyan bejelentésekre alapozva, hogy valaki egy üzletben hallott erről beszélni egy másik személyt” – mondta a volt polgármester.
A volt polgármester nehezményezte, hogy miután lemondott tisztségéről, és más területen dolgozik, a hatósági felügyelethez kapcsolódó tiltások miatt a polgármesteri hivatalba sem mehet be, és nem találkozhat ott különböző személyekkel, holott munkája végett erre szükség lenne. Az ítélet kihirdetését a tárgyalás után két órával későbbre ígérte a bíró, de ez akkor nem történt meg, az érintettek a délutáni órákban is erre vártak.
Az ügyben az alapfokú döntés nyomán mindenképp fellebbezésre kerül sor. Amennyiben a törvényszék helyt ad az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) indítványának és meghosszabbítja a hatósági felügyeletet, a két vádlott ügyvédjei nyújtanak be fellebbezést a Marosvásárhelyi Ítélőtáblához, ha pedig feloldják az előzetes kényszerintézkedést, akkor a vádhatóság fordul fellebbezéssel a táblabírósághoz. A másodfokú, jogerős ítéletre még néhány napot várni kell.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Tényleg dohánymutyiból tartja fenn magát a magyar titkosszolgálat Erdélyben?
A román titkosszolgálat azt a bevett módszert alkalmazza, hogy azt mutatja, többet tud a másik tevékenységéről, mint valójában – véli a szakértő.
Nem elég, hogy a napokban ismét kiújult a diplomáciai adok-kapok Románia és Magyarország között, a stiripesurse.ro azt írta a múlt héten saját értesüléseire hivatkozva, hogy súlyos konfliktus készül kirobbanni a két ország között.
A portál szerint ugyanis a román kémelhárításnak olyan információk jutottak a birtokába, amelyek arra utalnak, hogy az Erdély területén egyre szaporodó kisebb cigarettagyárak működtetésében a magyar titkosszolgálatok is részt vállalnak, és az onnan kikerülő dohányáru csempészéséből és értékesítéséből befolyó összegek az úgynevezett műveleti alapba kerülnek. Magyarán ebből is finanszíroznák romániai tevékenységüket. A cikkben Lázár Jánost is megemlítik, aki a magyar hírszerző közösség első számú irányítójaként és a magyar kormány „szürke eminenciásaként” arról beszélt, hogy erősíteni kívánja a magyar hírszerzők aktivitását a Kárpát-medencében.
Nagy lehet az uborkaszezon, ha a sajtónak sikerült közös platformra hozni a magyar titkosszolgálatokat és az illegális dohánybizniszt – gondolhatnánk, hisz az ilyen információkat mindig kellő fenntartásokkal kell kezelni. Tóth Tibor biztonságpolitikai szakértő szerint a műveleti információk a legszigorúbban védett adatok közé tartoznak, hisz a titkosszolgálatokat nem véletlenül nevezik titkosszolgálatoknak.
Vigyázz! Látlak!
„A legvalószínűbb forgatókönyv szerintem az, hogy jelen esetben az úgynevezett szándékos kiszivárogtatás esetével van dolgunk. A SRI valami miatt úgy látta jónak, hogy kiszór egy kis információmorzsát a vele jó viszonyt ápoló egyik médiumnak, amit aztán egy kicsit felfújva szenzációként tálalnak. A román elhárítás egyfelől egy kis magyar-, azaz inkább Magyarország-ellenes hangulatot keltett - az ilyesmire sajnos még mindig van igény -, másfelől pedig üzent a magyar hírszerzésnek: fiúk, ne vigyétek túlzásba a dolgokat, mi sem vagyunk hülyék” – fogalmazott.
Mi a fedőintézmény?
Általában a titkosszolgálat által létrehozott fiktív cég, amely látszólag szokványos kereskedelmi tevékenységet folytat, de valójában elsődleges célja a titkosszolgálati tevékenység leplezése, a hírszerzők és a velük együttműködők legendájának erősítése, vagy bizonyos esetekben ellenőrizhetetlen nyereség "kitermelése".
Fedőintézményt rendészeti szervek (bűnügyi rendőrség, vámhatóság, határőrség, csendőrség, pénzügyi nyomozók, stb.) is létrehozhatnak, ha az adott ország törvényei szerint van titkos információgyűjtési jogosítványuk.
A kulisszák mögött zajló titkosszolgálati játszmák egyik elengedhetetlen kelléke a hasonló módszerek alkalmazása. Bevett módszer, hogy a másik táborral megpróbálják elhitetni, hogy sokkal többet tudnak a tevékenységéről, mint amennyit valójában, majd reménykednek, hogy ezzel hibázásra késztetik a másik felet, amit majd kihasználhatnak.
„A vadászok ismerik ezt a módszert: megzörgetik a bokrot, s ha a fácán vagy a nyúl idegei felmondják a szolgálatot, odakint vár rá a sörét” – mondta Tóth.
Kérdésünkre, hogy elképzelhető-e, hogy valóban rászorulna ilyen kétes üzletre a magyar titkosszolgálat, a szakértő úgy válaszolt, hogy csak találgatni tud, mivel nincs konkrét információk birtokában. „A magyar titkosszolgálatok soha nem dúskáltak anyagi javakban, legalábbis a rendszerváltozás utáni 25 évben nem. Azt viszont bárki ellenőrizheti, hogy a magyar nemzetbiztonsági törvény 54.§. g) pontja lehetővé teszi a fedőintézmények létrehozását és működtetését, méghozzá külső engedélyhez nem kötött módon. Vagyis ebben a tekintetben sem az Alkotmányvédelmi Hivatal, sem az Információs Hivatal, sem a katonai szolgálatok nem függnek külső intézménytől, saját hatáskörben dönthetnek ilyen jellegű vállalkozások megalapításáról. Azt pedig tudomásom szerint egyetlen jogszabály sem tiltja, hogy egy fedőintézmény nyereséges legyen” – vázolta.
Íratlan szabályok
A hírszerzés történetében számos olyan példa van, amikor egy-egy fedővállalkozást kifejezetten abból a célból hoztak létre, hogy annak esetleges nyereségét műveleti célok elérésére használják fel: informátorok díjazása, információk beszerzési költségeinek ellentételezése, technikai fejlesztések, satöbbi. A Securitate vagy a keletnémet Stasi ugyanúgy élt ezzel a lehetőséggel, mint a CIA, a brit MI6 vagy az oroszok, függetlenül attól a rendszertől, amelyet kiszolgáltak – tette hozzá Tóth.
Hangsúlyozta, hogy a titkosszolgálatok működésének nemzetközi terepén sokkal szigorúbb szabályok uralkodnak, mint ahogyan laikusként elképzeljük, és ezek nagy része íratlan. A látszólag esetenként szemben álló, taktikailag talán ellenérdekelt szervezetek is gyakran kötnek olyan alkukat, amelyek első megközelítésben talán elképzelhetetlenek, s a legritkább esetben terítik ki kártyáikat a nyilvánosság előtt. A magyar és a román nemzetbiztonsági intézmények ráadásul egy oldalon vannak: mindkét ország EU- és NATO-tag, egymás stratégiai szövetségesei, még ha a magyar állam aktuális orosz-szimpátiája és a keleti nyitás ennek részben ellent is mond – mondta.
„Mindenkit szeretnék megnyugtatni, vagy elkeseríteni: egy magyar hírszerzőhálózat, esetleg fedőintézmény lebukása Romániában, vagy egy románé Magyarországon nem tartozik azon események közé, amelyekről a sajtóból fogunk értesülni. Az ilyen ügyeket általában diszkréten, adok-kapok alapon intézik, miután mindkét fél beárazta a történteket. Nehogy bárki is azt higgye, hogy mondjuk a német, a brit és a francia szolgálatok nem kémkednek egymás ellen, és az is biztos, hogy az elmúlt évtizedekben mindhárom oldalon volt dekonspiráció, de elintézték egymás közt” – jegyezte meg Tóth.
Hozzátette: egy-egy hasonló bukásnak megvan a maga ára, ami lehet politikai, gazdasági, katonai vagy titkosszolgálati. „Lebuktattad az egyik kémem, de ha nem csinálsz belőle túl nagy botrányt, legközelebb a te javaslatod fogom támogatni Brüsszelben, valamivel olcsóbban adok százezer tonna disznóhúst, te adhatod a közös békefenntartó zászlóalj parancsnokát, esetleg épségben hazaviheted a nálam dolgozó kémed, akit már három éve figyelünk, nem fogjuk rátörni az ajtót” – szemléltette a szakértő. Az információ hatalom
Lázár János korábban arról is beszélt a nemzetbiztonsági bizottság előtt, hogy a katonai titkosszolgálat, a katonai és a polgári hírszerzés kiválóan teljesít Ukrajnában, és eredményes titkosszolgálati akciókat tudhatnak magukénak. Ha Magyarország valóban erősíteni kívánja jelenlétét a Kárpát-medencében, akkor miért kell ezt nagydobra verni? Tóth Tibor szerint Lázár János kijelentése enyhén szólva is szakmaiatlan volt: nemzetbiztonsági kapacitásokról és prioritásokról a területet felügyelő miniszter akkor sem beszélhetne, ha ezek szakmai evidenciák.
„Ha pedig valamilyen, előttem roppant homályos okból csak provokálni akarta a környező országok elhárításait, akkor azt kell mondanom, hogy a célját elérte: talán soha nem figyeltek ennyire a potenciális magyar kémekre és az őket esetleg segítőkre, mint manapság. Lázár nem az SRI kémelhárítóinak okozott álmatlan éjszakákat felelőtlen nyilatkozatával, hanem a magyar hírszerzőknek és a velük együttműködő erdélyi magyaroknak – már persze ha vannak ilyenek” – mondta.
Felvetésünkre, hogy mi állhat a magyar titkosszolgálat tevékenysége esetleges megerősödésének hátterében, Tóth úgy vélte: a magyar állam elemi érdeke, hogy a számottevő magyar közösségnek otthont adó Romániáról minél több információval rendelkezzen, márpedig az információ annál értékesebb, minél kevesebben vannak a birtokában.
„Mi sem természetesebb tehát, mint az, hogy a magyar illetékesek mindent megtesznek ezen információk megszerzése érdekében. Az elmúlt években körülbelül 600 ezer külhoni magyar szerzett állampolgárságot az egyszerűsített honosítási eljárásnak köszönhetően, s nem kizárt, hogy köztük olyanok is vannak, akiket külföldi titkosszolgálatok "küldtek" azzal a feladattal, hogy előbb-utóbb hírszerző tevékenységet folytassanak.
Ezeknek a gyanús embereknek csak külföldön - Erdélyben, Kárpátalján, a Délvidéken vagy a Felvidéken - lehet utánanézni, márpedig ezt sem a magyar külképviseletek, sem a magyar rendőrség, sem a budapesti bevándorlási hatóság nem tudja végrehajtani, talán csak a hírszerzés. Hogy ismét csak magánvéleményt fogalmazzak meg: szerintem ők sem alkalmasak erre a feladatra, de nekik legalább megvan a minimális esélyük rá” – jegyezte meg.
S.I.
Transindex.ro

Poloskák a bírák irodáiban?
Egyre több jel utal arra a romániai bírák és ügyészek szerint, hogy a hazai titkosszolgálatok átfogó megfigyelés alatt tartják az igazságszolgáltatásban dolgozók munkáját.
Gabriela Baltag, a Romániai Bírák Szövetségének (AMR) elnöke a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) hétfői ülését követően úgy nyilatkozott: rendkívül súlyos következményekkel járhat, ha beigazolódik a gyanú, miszerint bizonyos hírszerző szolgálatok jelentést készítenek a bíróságok tevékenységéről.
„Az elmúlt időszakban egyre többször felmerül a bírák és ügyészek megfigyelésének kérdése, márpedig ez természetellenes, hiszen a rosszindulat és a korrupció vélelmén alapszik. Miközben a belföldi hírszerző szolgálat (SRI) többször is kihangsúlyozza a korrupcióellenes küzdelem terén kifejtett tevékenységét, meg kell mondanom, hogy a jelenség felszámolásában semmiképpen sem a titkosszolgálatnak van szerepe, hanem kizárólag a bírósági határozatoknak" – jelentette ki Gabriela Baltag.
A Neamţ megyei törvényszék bírája elmondta, a CSM-nek vizsgálatot kell indítania azoknak az információknak a leellenőrzésére, miszerint a titkosszolgálatok nem csak a tárgyalások során kísérik figyelemmel a bírák és ügyészek tevékenységét. A szakmai szervezet vezetője elmondta: nincsenek bizonyítékai arra vonatkozóan, hogy lehallgató készülékeket vagy egyéb technikai berendezéseket helyeztek volna el a bírák irodáiban. Belső, az igazságügyi rendszer dolgozóitól származó értesülései szerint azonban alapos a gyanú, hogy bizonyos hírszerző szolgálatok leiratot készítettek bírák között lefolytatott beszélgetésekből.
A bírák sejtése mögött egyébként nem összeesküvés-elmélet lapul, aggodalmuk a SRI egyik magas rangú vezetőjének korábbi elszólásán alapul. Dumitru Dumbravă tábornok, a titkosszolgálat jogi osztályának vezetője egy áprilisban adott interjúban kijelentette: az igazságszolgáltatás „taktikai műveleti terület" a SRI számára, amely valamennyi bírósági per kimenetelét végigköveti a jogerős ítélet kihirdetéséig.
A CSM júniusban úgy ítélte meg, hogy a hírszerző tiszt nyilatkozata nem sértette az igazságszolgáltatás függetlenségét, a bírák és ügyészek érdekvédelmét ellátó három szakmai szervezet azonban követelte a SRI által az ügyben az igazságszolgáltatási tanács rendelkezésére bocsátott információkat. A kért dokumentumok bizalmas jellegére hivatkozva a bírói tanács megtagadta a titkosszolgálati jelentés közzétételét, hétfői ülésén pedig a testület elutasította a Dumbravă „felmentéséről" hozott határozatának visszavonására vonatkozó kérést is.
Romániai újságírószervezetek és az ActiveWatch Médiafigyelő Ügynökség már évekkel ezelőtt azzal vádolta a titkosszolgálatokat, hogy lehallgatják a sajtó munkatársait, sőt titkos ügynökeiket a szerkesztőségekbe is beépítették.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Justizmord és kései igazságtétel
Volt romániai magyar politikai elítéltek megkésett igazságtételnek, szemfényvesztésnek tartják, hogy a hatóságok csak huszonöt évvel a rendszerváltás után állítják bíróság elé a még életben lévő volt kommunista börtönparancsnokokat. Miközben egyiküket nemrég húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtották emberiesség elleni bűncselekményekért, az 1956-os forradalommal való szolidaritás miatt börtönt járt áldozatok szerint elsősorban a terror eszmei kezdeményezőit, a rendszer működtetőit kellett volna felelősségre vonni.
„Semmiféle elégtétel érzését nem keltette bennem a parancsnok elítélésére vonatkozó hír. Ő csak egyik sakkfigurája volt annak a szervezetnek, amelynek az volt a feladata, hogy likvidálja a kommunista rendszer minden »ellenségét«, legyen az az egykori történelmi pártokhoz tartozó vagy azokkal rokonszenvező, az 1956-os magyar forradalommal együtt érző másként gondolkodó, vagy az eseményektől felbátorított egyszerű közember, esetleg valamely szektához tartozó hívő" – kommentálta lapunknak Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész a bukaresti ítélőtábla nemrég alapfokon hozott verdiktjét.
A táblabíróság emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtotta a kommunista rendszer egyik legkegyetlenebb politikai büntetés-végrehajtási intézeteként elhíresült börtönt 1956 és 1963 között irányító Alexandru Vişinescut. A 90 éves, nyugállományú alezredes – akit katonai rangjától is megfosztottak – az első kommunista börtönparancsnok, akinek ügyében ítélet született Romániában a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) feljelentése nyomán; két másik volt intézetvezető esetében vádemelésig jutott az ügyészség.
Pribékekből a demokrácia élharcosai
Anélkül, hogy Vişinescu személyes felelősségét kisebbíteni akarná, Dávid Gyula úgy véli, a politikai elítéltek és a társadalom számára egyaránt az jelentené az igazi elégtételt, ha a felelősségre vonást a „csúcson" kezdték volna. Ott, ahol kidolgozták a kommunista rendszer ellenségei elleni megtorláskoncepciót, és ahol megteremtették az iszonyú börtönkörülményeket.
„Az 1989-es változások után azonban erről szó sem volt. Átépülve az új rendszer pártjaiba, a szervezet embereinek egy része a sajátos romániai demokrácia élharcosa lett, másokból, az elkótyavetyélt állami vagyonból részesedve, sikeres vállalkozó. Sokan busás nyugdíjjal tengették tovább életüket vagy politikai menekültstátusban ma is vígan élnek valamelyik tőlünk nyugatabbra lévő államban. Tiszta lappal talán a bukaresti Egyetem téri megmozdulás és a Demokratikus Konvenció választási győzelme révén indulhatott volna el ez az ország, de a valódi hatalom akkori birtokosai gondoskodtak arról, hogy erre ne kerülhessen sor" – illusztrálta a helyzetet a 87 éves szerkesztő, műfordító, akit hét év börtönbüntetésre ítéltek az 1956-os magyarországi forradalom nyomán indult romániai koncepciós perek egyikében.
Páskándi Géza költővel és másokkal együtt megjárta a kommunista titkosszolgálat, a Szekuritáte fogdáit, a szamosújvári börtönt, a Duna-delta munkatáborait. Köztük a peripravait, amelynek egykori parancsnoka, Ion Ficior ellen száz politikai fogoly halála miatt tavaly emeltek vádat.
Dávid Gyula úgy véli, bár a foglyok számára akkor egyáltalán nem volt mindegy, ma már részletkérdés, hogy az '56 utáni, egyre elviselhetetlenebbé vált börtönlét – amikor megtízszereződött a bebörtönzöttek száma – közepette egy-egy börtönparancsnokból vagy beosztottból az állat jött-e elő vagy meg tudott maradni „csak a kötelességét teljesítő" börtönőrnek. Ma is tisztán emlékszik például arra, amikor az 1958-as szamosújvári börtönlázadás leverésekor a közismerten emberséges őröktől a legfélelmetesebb verekedőkig a fegyház egész személyzete gumibottal és cseberrudakkal ütlegelte agyba-főbe az ablakokra szereltetett zsalugátereket ledobáló kétségbeesett rabokat, az emeletről le a földszinti nagycsarnokig.
De elmesélt egy másik példát is. A brăilai nagyszigeti Stoeneşti táborában 1961 nyarán egy nap eltűnt a hírhedt verekedő Grecu őrmester. Amikor két hét múlva visszatért, az esti számláláskor előadta annak a káderiskolai tanításnak a lényegét, amelyen részt vett: „Ide figyeljetek, banditák! Tudjátok meg, hogy a legsúlyosabb büntetés, amit egy elítélt kaphat, az az, hogy nyilvános dorgálásban részesítik az egész tábor előtt." És többet soha egy ujjal nem nyúlt a foglyokhoz.
Hogy mit ér és meddig terjed a romániai igazságszolgáltatás, arról az erdélyi magyar politikai elítélt szerint hűen árulkodik annak az 1956 utáni egyik leghírhedtebb koncepciós pernek a végkimenetele, amelyben Szoboszlai Aladár római katolikus papot és 56 társát ítélték el, közülük tízet halálra. Az ügyben néhány éve perújrafelvételt kezdeményezett a bukaresti legfelsőbb bíróság, majd az összes vádlottat felmentették a vádak alól.
„Nem hallottam róla, hogy ennek az ítéletnek a nyomán gyilkosság alapján vádat emeltek volna a per alapját képező koncepció kidolgozói, a vádakat „igazoló" vallomásokat a letartóztatottakból veréssel kipréselő szekusok, valamint az ítéletet meghozó ügyészek és bírák ellen. Pedig Szoboszlai és tíz társa kivégzése a felmentő ítélet alapján közönséges gyilkosság volt, vagy ha elegánsan akarjuk kifejezni magunkat: justizmord" – véli Dávid Gyula, aki szerint néhány egykori pribék kipécézése csupán „maszlag azoknak, akik még beveszik". (Justizmord jelentése: halálbüntetés súlyos bírói tévedés alapján a vádlott rovására; égbekiáltó igazságtalanság – szerk. megj.)
A neves irodalomtörténész emlékeztetett, hogy a kommunizmus bűneit néhány éve a Tismăneanu-jelentés alaposan feltárta, de annak nyomán sem történt semmi. „Nem hiszem, hogy a mostani számonkéréseket kezdeményezők is jutnának valamire a lényeget illetően, azon kívül, hogy ehhez a maszlagoláshoz asszisztálnak" – fogalmazott a Krónikának Dávid Gyula.
Nagy Benedek fél veséje
Nagy Benedek is szégyenteljesnek tartja, hogy a kommunista börtönparancsnokok elszámoltatására negyed évszádot kellett várni a romániai rendszerváltozást követően, ami szerinte szándékos halogatásra utal. „Addig odázták az igazságtételt, amíg ezeknek a gyilkosoknak a 99 százaléka természetes halállal, ágyban, párnák között kimúlt, most meg példát statuálnak néhánnyal, aki még életben van" – sorolta kifogását a Krónikának a Csíkszeredában élő helytörténész, író, nyugdíjas pedagógus, aki '56 után, kolozsvári egyetemistaként öt év letöltendőt kapott, amiért részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában.
Constantin Istrate, a szamosújvári börtön tavaly meghalt volt parancsnokhelyettese 1958-ban – mert nappal fekve találta az őr az ágyon – úgy megverte Nagy Benedeket, hogy elveszítette az egyik veséjét. „A hozzá hasonló félművelt, szadista hajlamú emberek végrehajtották a kapott parancsot, de poszt mortem feltétlenül el kellene ítélni az eszmei kezdeményezőket is, akik az egész rendszert felépítették és működtették: pártaktivistákat, ügyészeket, bírákat, kihallgatótiszteket" – szögezte le kérdésünkre a kilencvenes években parlamenti képviselőként, államtitkárként is tevékenykedő Nagy Benedek, akit a peripravai munkatáborban Vişinescuval is összehozott a sors.
A kommunista rezsim módszereit illusztrálva feltárta, hogy amikor 1956 novemberében bevitték a Szekuritáte kolozsvári székhelyére, egy büntetése kilencedik évét töltő vasgárdistát „állítottak" rá. A hatalom ugyanis a Vasgárda számos tagját informátorként, cellabesúgóként használta fel, hogy minél többet megtudjon a többi fogolyról. Nagy a duna-deltai lágerben élte át az egyik legkeményebb időszakot, amikor elmondása szerint a vérhas következtében úgy hulltak a megfeszített munkára fogott rabok, mint ősszel a legyek. Szerinte a kegyetlenség különböző formáit tekintve a kommunista börtönök semmiben sem különböznek például az auschwitzi haláltábortól, hiszen a lényeg emezekben is ugyanaz volt: likvidálni a rendszer ellenségeit.
„Kezdetben egyszerűen agyonverték az elítélteket, később, a hatvanas években más módszerhez, például a káros röntgensugarak alkalmazásához folyamodtak. Akkoriban nem létezett erkölcs, törvény és tisztesség, minden eszköz szent és felhasználható volt a cél érdekében" – állapította meg lapunknak a volt elítélt, hozzátéve: a mostani ítélet a közvéleménynek szánt szépségtapasz, formális dolog csupán, amely főleg azért paradox, mert iszonyúan megkésett.
Nagy Benedek szerint a kommunista rendszer idején meghurcoltak az évtizedes megfélemlítés miatt „zsibbadtan" élték át az 1989-es rendszerváltást, ezzel magyarázható, hogy a kilencvenes években többségük nem követelte a szekusok, pribékek felelősségre vonását. „Mély barlangból érkeztünk, emiatt nem szóltunk" – magyarázta az egykori elítélt.
Krónika (Kolozsvár)

Kelemen: nem támogatjuk a kötelező kvótát
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szerint a bevándorlók kvótás leosztása nem életképes, mivel nem találnak majd hatezer olyan migránst, aki Romániába akarna jönni.
Leszögezte: a szövetség képviselői az önkéntes felajánlások mellett szavaznak majd a kötelező kvóta helyett. Kelemen szerint hosszú távon „több Európára” van szükség a migrációs nyomás kezelésére, és olyan feladatokat, mint a határvédelem vagy a védelmi politika, uniós hatáskörbe kell emelni.
Kelemen: javítani kell a magyar–román intézményes párbeszédet Javítani kell az intézményes párbeszédet Magyarország és Románia között, mert a két állam közötti viszony romlása kihat az erdélyi magyarság életére – jelentette ki Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szerdán Bukarestben. Elmondta, az erdélyi magyarság megérzi, amikor az államközi kapcsolatok nem jók: Romániában érezhetően megszaporodtak a magyar közösség elleni kirohanások, adminisztratív intézkedések. Szerinte a kapcsolatokat legalább a gazdasági, határ menti együttműködések szintjén javítani kell, hogy „létezzen intézményes párbeszéd, ha nem is a legmagasabb szinten”. Kelemen Hunor szerint folyamatban van a román államfő budapesti látogatásának előkészítése, és az RMDSZ azt várja, hogy „legalább államfői szintén a párbeszéd erősödjön”.
Borbély László, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke is megismételte, Románia álláspontja egyértelmű: az ország jelenleg nem fogad el kötelező kvótákat, az ország júniusban önszántából egyezett bele az 1785 migráns befogadásába, és nincs felkészülve ennél több menekült ellátására.
A politikus emlékeztetett: hosszúabb folyamatról van szó, nem egyszerre érkezik az összes migráns, az első, 300 fős kontingens novemberben jön, majd ezt követően havi lebontásban ékeznek a csoportok.
A migráció témájában egyébként első ízben véleményt nyilvánított a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) is.
A hírszerzési szervezet közösségi oldalán megjelent állásfoglalásában rámutat: a migránsáradat központi helyet foglal el Európa politikai és biztonságpolitikai napirendjében, de az érzelmeken és félelmeken túl a hangsúlyt a helyzet közép- és hosszú távú kezelését lehetővé tevő, intelligens együttműködésre kell helyezni.
A SRI szerint olyan közös erővel kidolgozott, koherens cselekvési terv kell, amely tiszteletben tartja az emberi jogokat is.
Szerdán Liviu Dragnea, a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke arról beszélt: amint az országba megérkeznek az első migránsok, növelni kell a hírszerző szolgálatok költségvetését.
Krónika (Kolozsvár)

Aki bizonyított és aki nem
A kommunista diktatúra esztendeiben hajlamosak voltunk azt hinni, hogy a köznapi terror, a személyi kultusz, az emberi és polgári jogok rendszeres csorbulása mellett a magánélet titkosszolgálati górcső alá vétele, a korrupció és a hazugság is kizárólag e rendszer sajátossága. És bezzeg „a szabad, demokratikus, kapitalista Nyugaton” ez másként van. Úgy véltük, hogy ha a térség országainak nyugati mintájú társadalmi berendezkedése lesz, e negatív jelenségek eltűnnek – egyesek egy csapásra, mások fokozatosan.
Ehelyett azt kell tapasztalnunk, hogy a világ első számú nagyhatalma, a „demokratikus mintaállam” a magánélet szentségével mit sem törődve lehallgatja az egész világot. A korrupció kisebb-nagyobb mértékben valamennyi országban jelen van – az Egyesült Államokban még legalizált formát is adtak neki, lobbizásnak nevezik –, a politikai hazugság, az orwelli „duplagondolkodás” és az „újbeszél” nélkülözhetetlen „demokratikus” rendszerelem. S ami a leglehangolóbb: úgyszólván semmiféle következménye sincs, ha valakit hazugságon érnek. Idézhető bőven határon inneni s túli példa az elmúlt 25 évből.
Hazugságfolyam
Horn Gyula ismételgethette monomániásan, hogy az MSZP soha nem hazudott ellenfeleiről, miközben a „magyar” baloldal a kezdet kezdetétől mindmáig társadalmi osztályok, politikai erők, vetélytársak és történelmi személyiségek rágalmazására, diabolizálására építette politikai kommunikációját. Nyilatkozhatta azelső választást kis híján megnyerő SZDSZ pártigazgatója, Vidos Tibor 1990-ben (!) a New York Times-nak, hogy Magyarországon nem bocsátják meg a zsidóknak, hogy zsidók, s hogy gyűlölik őket. Hazudhatott Kovács László zsinórban, még a Népszabadság is azt írta róla, hogy „Jó napot, hazudta Kovács László”, nem történt semmi. Illetve állítható, hogy az álbaloldal 2010-es történelmi bukásában ez is benne volt. Lehet, hogy így van, de benne volt a minősíthetetlenül gyenge kormányzás, a választók lenézése, a magyar állam szétzilálása és eladósítása, a magyar öntudat elleni folyamatos támadás s még sorolhatnánk. Talán a lelepleződött hazugságok is belejátszottak e fordulatba.
Kérdés: Erdélyben mikor fogjuk azt tapasztalni, hogy a hazugságon kapott politikus úgy jár, mint főhazug Gyurcsány, aki bárhogy próbálkozik visszakerülni az életképes alternatívát nyújtani tudó politikusok közé, megmarad egy törpepártelnökének. A mi tájainkon Frunda György az a politikus, akit messze legtöbbször kaptunk hazugságon és/vagy félrevezetésen. Ha nem szólunk semmiről, ami politikai értékelés kérdése lehet – arról, hogy a közel három éve már elkésett 1992 októberi Kolozsvári (autonómia-)Nyilatkozatot elsietettnek nevezte, hogy miket írt és mondott Neptun-ügyről, hogy az „ő információi szerint” az erdélyi magyarság nagy része 1992-ben „nem akart” autonómiát, hogy már 1993-ban kormányon szerette volna látni az RMDSZ-t –, s csak az állításai közül tényszerűen, fehéren-feketén cáfolható állításait tekintjük, máris akkora a lista, hogy az egyes hamis állítások kontextussal együtt való bemutatása szétfeszítené e kis írás kereteit.
De hogy ne maradjon testetlen vád a fenti megállapítás, hadd említsünk fel néhány példát címszavakban, utalásszerűen. Frunda György 1996-ban egy, a HVG-nek adott interjújában egyszerre állított hamisat a magyar–román alapszerződés lábjegyzetének tartalmával kapcsolatban és az államelnökjelölő SZKT szavazati eredményeiről. Az 1999-es csíkszeredai RMDSZ-kongresszuson letagadta, hogy Horvátország állampolgárságot adott volna a határon túli horvátoknak, miközben addigra azt is tudni lehetett, hogy a Krassó-Szörény megyei horvát falvak épp ettől telítődtek új élettel. Azt nyilatkozta 2001-ben, hogy szerinte a kulturális autonómia biztosított az erdélyi magyarság számára Romániában, miközben tankönyvkommandók kotorásztak gyermekeink táskájában országszerte, s mindmáig még azt is Bukarestben döntik el, milyen nevet vehet fel egy székelyföldi magyar oktatási intézmény. Egy kulcsfontosságú 2002-es szabályzatfelügyelő bizottsági döntésről – amelynek szövegében az szerepelt, hogy a döntés jogerős – szemrebbenés nélkül azt állította, hogy nem jogerős, és ismételt kérésre sem volt hajlandó azt SZKT elnökként felolvasni. 2007-ben előbb fogadkozott, hogy az RMDSZ nem folytat negatív kampányt, majd néhány napra rá azt állította, hogy Tőkés László „az erdélyi magyarság ellen” indul európai parlamenti mandátumért. Azután itt van a nemrégiben előkerült kérdés, a Szekuritátéval való együttműködés ügye, ami nem sokakat lephetett meg, mint ahogy Frunda reakciója sem, aki mindent tagad. Nos, várjuk meg, hogy valóban perre viszi-e a dolgot, és hogy mi lesz a per végkimenetele.
Frunda visszalő
S miért ne említsük a legfrissebb esetet?
Miután Kincses Előd nyílt levélben szólította föl, hogy mondjon le a plagizáló és korrupcióval vélhetően nem alaptalanul vádolt román miniszterelnök tanácsadói posztjáról, követve egykori szenátortársa, Eckstein-Kovács Péter elvszerű példáját, Frunda erőteljesen védelmébe vette Pontát, nem kevesebbet állítva, mint hogy a román kormányfő nem sorolható a magyarellenes politikusok közé. Sőt, ezt még azzal is megfejelte, hogy az RMDSZ kormányból való távozása után nem csorbultak a magyarság jogai. A magyarellenesség kérdésében kötetekre rúgnak Pontának és elvtársainak Frunda állítását cáfoló sovén megnyilatkozásai, s azt is érdemes megemlíteni, hogy Ponta első, még a 2012-es választásokat megelőző, puccsízű kormányra jutása idején olyan magyarellenes hecckampány zajlott, amelyre egymástól független értékelések szerint csak a kilencvenes évek elején volt példa. S hogy nem csorbulnának folyamatosan a magyarság jogai? Ilyet csak az állíthat, aki nem néz tévét, nem hallgat rádiót, nem lapozza fel az újságokat, s minden hír elől elzárkózik. A MOGYE-ügytől a székely zászló kálváriáján át nagyjaink (Wass Albert, Nyírő József) emléke ápolásának megakadályozásáig igen hosszú a jogcsorbulások sora.
De Frunda nem elégszik meg ennyivel, visszalő Kincsesre. Szerinte a jeles ügyvéd frusztrált, mert egykor kollégák voltak, s ő, mármint Frunda bizonyított, míg Kincses nem. Igen, valóban kollégák voltak, a különbség közöttük az, hogy Kincses mindig is magyarnak vallotta magát, míg Frunda kevésbé, erre megannyi marosvásárhelyi tanú akad. Kincses vállalta Tőkés László védelmét a román kommunista terrorállammal szemben 1989-ben, míg Frunda nem, Kincses megmaradt hithű autonomista politikusnak, míg Frunda abban jeleskedett, hogy aláaknázza az autonómiatörekvéseket. Elég csak azt az esetet említeni, amikor bekérte magát az Európa Tanács elnöke és Izsák Balázs közötti találkozóra, s élből kontrázta a Székely Nemzeti Tanács elnökének állításait.
S ilyen múlttal, íme, Frunda veszi magának a bátorságot, hogy ítélkezzék az emberi, erkölcsi és politikusi integritását minden körülmények között megőrző Kincses felett. Ezt sem hittük volna negyed évszázada, egy új rendszer küszöbén.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Logikai terror, a terror logikája
Több mint húsz esztendeje az RMDSZ két Hargita megyei képviselője, András Imre és Borbély Imre közös tanulmánnyal jelentkeztek az Erdélyi Napló hasábjain, amelyben azt a pszichoterrort elemezték, amivel a román politikum és a mögötte meghúzódó stratégiai tervezőműhelyek kezelhetővé, engedelmes bábbá igyekeztek tenni az RMDSZ frakciót. A pszichoterror alkalmazott módszertana ismerős lehetett a Szekuritáté gyakorlatából a jó tiszt/rossz tiszt leosztástól egészen a logikai terrorig. Aki Ceauşescu hírhedt titkosrendőrségét közvetlen közelről megtapasztalta – tegyem hozzá, nekem ehhez nem volt balszerencsém, de jó néhány barátomnak és családtagomnak igen, így első kézből való információkkal rendelkezem e témában –, tudta, hogy egyik előszeretettel alkalmazott módszerük a nyilvánvalóan képtelen állítások előadása volt. Ezektől a kihallgatott áldozat még kiszolgáltatottabbnak érezhette magát, hiszen megfosztották egyetlen reményétől, a logikus érveléstől. Napjaink hivatalos, a balliberális erők által dominált kommunikációjának egyik fő tudatos – tervszerű vagy sem – sajátossága a nyilvánvaló badarságok valóságként való beállítása. Ez egyes esetekben nyílt hatalmi pozícióból történik, ergo a szekusmódszerrel való párhuzam még erősebb.
Ki gyújtotta meg a kanócot?
Az új világrend origója, ugyebár, 2001. szeptember 11., az erre való hivatkozással lehetett radikálisan korlátozni az emberi és polgári jogokat, embereket drónokról lelövöldözni bírói ítélet nélkül, foglyokat kínozni, háborút viselni bármely, tetszőlegesen kiválasztott ország ellen. Ez a kiindulópont, ez a szánalmasan megrendezett „önbetörés”, ez a tragikomikus „önmerénylet”, aminek hivatalos magyarázata egyrészt hiányos (a 7-es épület összedőlésére egyszerűen nincs indoklás, az csak úgy, a pszichikai sokk hatására dőlt össze, szolidaritást vállalva testvéreivel), másrészt ütközik a fizika törvényeivel. Az épület ugyanis egyrészt nem omolhatott össze a repülőgépek üzemanyagtartályából kifolyt kerozin meggyulladásától, mivel e szubsztancia nem képes akkora hőt fejleszteni, ami megolvasztja az acélt, másrészt egy épület csak akkor dőlhet össze a szabadesés sebességével, ha berobbantják, ellenkező esetben minden újabb magát megadó emelet lassítja az összeomlás folyamatát. A világ hivatalos politikai kommunikációja mindmáig mégis úgy hivatkozik az eseményre, mint terrortámadásra. Mindenki tudta, hogy Irak ismételt lerohanásának az állítólagos tömegpusztító fegyverek nem okát, csak ürügyét képezik, mégsem leplezte le senki a világ első számú nagyhatalmának demagógiáját. És áll ugyanez Afganisztán megtámadására is. A sor persze folytatható a „demokráciaexport” tragikus példáival.
Orbán Viktor a magyar nagykövetek előtt tartott 2015. szeptember 7-i, túlzás nélkül történelminek nevezhető beszédében nyíltan rámutatott arra, kik a felelősek azért, hogy Európa irányában új és új tömegek indulnak el. Azt nem várhattuk el tőle, hogy azt a kérdést is kibontsa, hogy nemcsak a történelmi kontextus köszönhető az Egyesült Államoknak, de nagy valószínűséggel a kanóc lángra lobbantása is: a népmozgás „indukált spontaneitással” való beindítása, magyarán részbeni finanszírozása. A magyar miniszterelnök arra is rámutatott, hogy a helyzet előidézéséért felelős országok, Izrael és az Egyesült Államok illetékesei kijelentették: ők nem fogadnak be menekülteket, mint ahogy egyébként abszurd módon az olajban gazdag arab jóléti államok sem, holott ezeknek nem kellene megküzdeni a muzulmán tömegek alapvető kulturális másságával.
Csak a balliberális ideológiai mákonytól elbódult, saját érdekeit felismerni képtelen vagy nem akaró Európa vezetői tárják szélesre a kontinens kapuit. És próbálják az irányított sajtó útján megnyerni saját közvéleményüket a kulturális szintű kollektív öngyilkossághoz. Orbán is rámutatott arra, hogy az e témában sokat leckéztetett magyarság sajtója sokkal színesebb ebben a kérdésben is, mint a nyugati. Az irányított, áldemokratikus sajtó kérdésében Udo Ulfkotte híres könyvének megjelenése óta nem kell sokat érvelni, e munka bemutatja a háttérből való irányítás konkrét módszertanát.
Imázsápolás
Abban is igaza van a magyar kormányfőnek, hogy a nyugat-európai politikai vezetés és a formálisan képviselt lakosság között jelentős nézetkülönbség van a bevándorlás kérdésében, ami demokratikus államokban hosszú távon szerinte nem fenntartható. S hogy a bölcs politikai vezetők az irányított médián túl e szakadékot próbálják a szabadság és a szolidaritás jelszavai alatt eltüntetni, elhazudni a kommunista rendszerre emlékeztető cenzúrával. Angela Merkel nyíltan felkérte a Facebookot, hogy törölje az idegenellenes hozzászólásokat. Márpedig, aki rámutat e katasztrófapolitika várható következményeire, aki nem támogatja a muzulmán beözönlést, aki esetleg híreket oszt meg a bevándorlók által elkövetett konkrét atrocitásokról, az rögtön idegenellenesnek bélyegezhető. És cenzúrázható. Közben a balliberális média a legotrombább logikai terror alatt tartja a lakosságot, a helyzet totális elferdítésével, a robbanásveszély elhazudásával, a már felmerült problémák bagatellizálásával vagy letagadásával, s az új honfoglalók hazug imázsápolásával. Mindezt fokozza a nyugat-európai vezetők képmutatásnak is nevezhető cinizmusa, a gyakorlat és a szólamok közötti égbekiáltó eltérés: Franciaország egyik oldalról maga is falat emel, másik oldalról a külügyminiszter a schengeni kötelezettségének eleget tevő Magyarország által emelt kerítést botrányosnak nevezi.
Mi másnak nevezhető, mint logikai terrornak az, amikor a fősodratú európai média azzal riogat, hogy Magyarország lezárta a határait? A határzárlat azt jelenti, hogy lezárják a határátkelőket, és azon se ki, se be nem közlekedhet senki. 1989 forró decemberében, közvetlenül a diktátor bukása előtt hírlett úgy, hogy néhány napig Románia tényleges határzárt hirdetett. Magyarország mindössze megnehezítette a kerítéssel az illegális határátlépést, amit a minap szabálysértésből börtönnel büntetendő bűncselekménnyé minősített át a parlament. Az ország törvényhozó testülete remélhetőleg arra is engedélyt ad majd, hogy a magyar hadsereg is bevethető legyen a határ védelmében. Abszurd, hogy erre külön felhatalmazás kell, hiszen a határ védelme a hadsereg egyik elsőrendű funkciója, de ha ezt írja elő az alkotmányos rend, akkor jobb a jog talaján állni. A már többször idézett beszéd egyik fő üzenete amúgy az volt, hogy Magyarország kőkeményen ragaszkodik a vonatkozó jogi normák betartásához, akkor is, ha mások jogot sértenek, és akkor is, ha közben az érvényes nemzetközi jogi normák betartóit bírálják.
Visegrád üzenete
Európa vezetői struccpolitikát folytatnak, a vezetők homokba dugják a fejüket. Az eredmény pedig könnyen megjósolható, ha mindez így folytatódik. Márpedig semmi jel nem mutat arra, hogy megváltoznának a peremfeltételek. Európa vezető hatalmai „kvótákban” gondolkodnak, nem pedig abban, hogy végre kimondják: Európa maradjon az európaiaké, és a továbbiakban senki ne induljon el ebbe az irányba, mert visszafordítják. Így aztán fölöttébb valószínűtlen, hogy megálljon az áradat, inkább annak fokozódása valószínűsíthető.
Halvány reménysugarat a nyugati politikusok által bírált közép-európai összefogás, a visegrádiak e kérdésbeli egyetértése jelent. A magyarokat nem különösebben szívlelő Robert Fico állt ki a minap Orbán Viktor mellett, rámutatva a lényegre: a magyarokat ért bírálat érthetetlen és megalapozatlan, hiszen ők nem tesznek mást, mint megvédik az unió határait. Ami nemcsak joguk, de a schengeni egyezményből fakadó kötelességük is.
A nagy kérdés, hogy lesz-e erejük a visegrádiaknak józan érvekkel, valós helyzetértékeléssel és saját államaik kulturális arculatához való ragaszkodásukkal megtörni a hamis, szemforgató, farizeus politikai korrektség logikai terrorját.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Van amerikai nagykövet
Csaknem három év után új amerikai nagykövet érkezett Romániába: Hans G. Klemm karrierdiplomata tegnap adta át megbízólevelét Klaus Johannis államfőnek. Az Egyesült Államoknak 2012 decembere óta nem volt nagykövete Romániá­ban, a bukaresti külképviseletet ügyvivők vezették.
Az új nagykövet a biztonságot célzó partnerség megerősítését, valamint a romániai jogállamiság és korrupció elleni küzdelem támogatását nevezte mandátuma céljának román nyelvű videoüzenetében. Klemm csütörtökön tette le a hivatali esküt John Kerry külügyminiszter előtt, aki az Egyesült Államok megbízható szövetségesének nevezte Romániát, az iraki és afganisztáni szerepvállalást említve. Az amerikai diplomácia vezetője méltatta Románia elkötelezettségét a jogállamiság érvényesítése mellett, eltökélt korrupcióellenes kampányát pedig példaértékűnek nevezte a szomszédos országok számára. Múlt héten kezdte meg tevékenységét Románia új washingtoni nagykövete is, George Maior, a Román Hírszerző Szolgálat volt igazgatója.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Javítottak a Nagy Testvér törvényen
Romániában is bírói felhatalmazáshoz kötötték a távközlési cégek által kezelt személyes adatokhoz való hatósági hozzáférést: az erre vonatkozó törvénymódosítást nagy szavazattöbbséggel fogadta el képviselőház. Az adatvédelmi szabályozás módosításáról Klaus Iohannis államfő kezdeményezésére májusban alakult ki politikai konszenzus, amelynek nyomán a koalíció és az ellenzéki pártok vezetői közösen terjesztettek törvénymódosítási javaslatot a parlament elé.
A kommunikáció megfigyelését szabályozó korábbi jogszabályok – amelyeket a román sajtó „Nagy Testvér" törvényekként emlegetett – alkotmányellenesnek bizonyultak. A januári párizsi terrortámadás után a Román Hírszerző Szolgálat és a legfőbb ügyész nemzetbiztonsági érvekre hivatkozva sürgette a joghézag felszámolását.
A szerdán elfogadott törvény szerint a telefon- és internetszolgáltatóknak kizárólag bírói felhatalmazás esetén kell kiadniuk 48 órán belül valamely felhasználó személyi adatait, a hívás helyét és az adatforgalom többi paraméterét az azokat igénylő nemzetbiztonsági vagy bűnüldöző szerveknek. A korábbi, 2006-ban elfogadott adatvédelmi törvény nem korlátozta ezek hozzáférését a távközlési szolgáltatók által kezelt személyes adatokhoz.
A szolgáltatóknak három évig kell tárolniuk és igény esetén a hatóságok rendelkezésére bocsátaniuk előfizetőik hívásainak, illetve levelezésének minden adatát, a tartalom kivételével. A törvénymódosítást a szenátus már korábban megszavazta, hatályba lépéséhez így már csak az államfő aláírására van szükség.
MTI
Erdély.ma

A Szekuritáté hálójában a Király család
Király Károly volt háromszéki megyei pártitkár, a Ceauşescu-rendszer legendás ellenállója szeptember 26-án tölti 85. életévét. Testvére, Király István, szekusdossziéjának néhány részletével emlékezik a hetvenes és nyolcvanas évek családi üldöztetéseire, amikor a beépített besúgók és mikrofonok előtt nem volt titok. Az archív felvételen Király Károly Fazekas János egykori miniszter társaságában.
Király István
Tíz évig, 1977 és 1987 között tartott megfigyelés alatt Ceuşescu hírhedt állambiztonsági szervezete, a Szekuritáté. De lehet, hogy még ezt követően is, miután családommal 1988 januárjában hivatalosan áttelepedtünk Magyarországra. Legalábbis erre lehet következtetni abból a feljegyzésből, miszerint szükséges a további megfigyelésem. Ha van ilyen anyag, azt a SRI nem adta át a CNSAS-nak, így nem juthattam hozzá.
A megfigyelési dossziékat feldolgozó szerzők közül sokan úgy vélik, hogy ezeket az anyagokat fenntartással kell kezelni, mert nem minden szempontból megbízhatóak. Nem szeretnék senkivel polemizálni, de a 7 kötetből álló és több mint 2500 oldalt magába foglaló dossziém iratanyagának alapos áttanulmányozása után a fentiekkel ellentétes következtetésre jutottam. A „fiúk” igen alapos és a körülményekhez képest korrekt munkát végeztek: „3 D”-ben rögzítették a megfigyelt személyt, azaz családja, barátai, ismerősei életét, tevékenységét, gondolkodásmódját és kapcsolatrendszerét követték figyelemmel. A háromdimenziós megfigyelés hangot, írást és képet egyaránt tartalmaz. A hanganyagot írássá átalakítva közlik, a fényképek az írásos anyag kiegészítéseként jelennek meg.
Az ellenőrzés dimenziói
Az operatív technikai eszközök (TO) bevetése az átfogó, mindenre kiterjedő lehallgatást, a levelek felbontását és tartalmuk teljes vagy kivonatos feljegyzését jelentette. A megfigyeltnek teletűzdelték a lakását mikrofonokkal, és telefonbeszélgetéseit lehallgatták.
A második dimenziót a besúgók, kollaboránsok és ügynökök jelentései képezték. Ezek alapján készültek a tartótisztek, az ügyosztályok, az igazgatóságok és a megyei parancsnokok összefoglalói. Bármely megszerzett információ – ha áttételesen is kapcsolatba lehetett hozni a célszeméllyel – bekerült a nyilvántartásba. Ezért szerepel az én dossziémban is más megyékből származó információ és megszámlálhatatlanul sok személy neve függetlenül attól, hogy ismertem-e őket vagy sem.
Ameddig 1975. november 1. és 1980. november 30. között a Csíkszeredai Állami Levéltár vezetője voltam, elsőként a szászrégeni származású beosztottamat, Giurgiu Aurelt (konspiratív nevén „Dunăreanut”) állították rám. Két év múlva, a helyébe került Boar Liviut vagy meg sem próbálták beszervezni, vagy ellenállt a kísérletnek. Igaz, az intézménynél velem együtt mindössze öten dolgoztak. Amikor később a Hargita Megyei Munkaügyi Igazgatóságnál dolgoztam (1980. december 1.–1987. december 31.), a negyven alkalmazott közül három személlyel figyeltettek. Tájékoztatást kértek mindenről, saját kézírással. Kíváncsiak voltak, hogyan viszonyul hozzám a vezetőség, a munkatársaim, miről beszélgetünk, mi a véleményem az éppen aktuális bel- és külpolitikai eseményekről és intézkedésekről? A „Sabău”, a „Mureşan” és a „Stanciu” fedőnevű besúgók mellett más intézményektől beszervezett informátorok is jelentettek rólam, például a Hargita napilaptól egy rám állított újságíró, akinek „Fekete”, illetve „Botos” név alatt aláírt jelentéseire bukkantam a dossziémban. Akadt egy túlbuzgó gyermekgyógyász orvosnő is, aki a Jégpálya- negyedbeli egyesített gyermekorvosi rendelőben dolgozott – „Coman Zsófia” fedőnévvel volt nyilvántartva –, és a János Pált leváltó múzeumigazgató, „Áron” fedőnév alatt, valódi nevén Barabási László, aki 1944-ben született és 2013-ban halt meg. Ez utóbbiról érdemes több szót ejtenünk, mert nem hétköznapi kis besúgó volt. Annyira megbízhatónak tartották, hogy 1988-ban ügynökként átdobták Magyarországra azt követően, hogy Magyarország bejelentette, menedéket nyújt a romániai menekülteknek. A rendszerváltás után visszahívták, majd később újra visszaküldték, és a Magyarok Világszövetségének lett a munkatársa! Mindezekről a halálával kapcsolatban, az MVSZ Sajtószolgálatának 2013 július 16-i kommünikéjéből szereztem tudomást, amelyben felvázolták életútját. A világszövetség saját halottjának tekintette, és a Csíkszereda Kalász-negyedi köztemetőjében temette el. Sírja ott árválkodik egymagában, egy olyan parcellában, amelyet tudomásom szerint a város jövendőbeli díszpolgárai számára tartanak fenn.
Volt a szekuritátés megfigyelésnek egy harmadik dimenziója is, az úgynevezett szoros megfigyelés (filaj), a másik kétféle megfigyelési módszerhez képest azonban elenyésző mennyiségben. Itt már kiegészítésként fényképek is szerepelnek, amelyekre azért lehetett szükség, mert utcán, parkban vagy egy lokálban beszélgettem. Nem tudom, hogy általános gyakorlat volt-e vagy sem, de az én esetemben ezt mindig más megyékből érkezett szekus csapat végezte. Talán azért, mert a megyei szekuritátés tisztek nagy részét látásból ismertem. Léteztek korszerűbb megfigyelési eszközök is, például a filmfelvevő készülék, de esetemben ezt nem használták.
Tény, hogy azokban az időkben szervezkedni nem sokan mertek. Jómagam is mindig arra törekedtem, hogy ennek a látszatát se keltsem. Tudtam, hogy azonnal lecsap az állambiztonság. Hargita megyében is megtörtént, hogy szervezkedő csoportok tagjait sújtottak nehéz börtönévekkel. A legközismertebb politikailag elítéltek: Borbély Ernő, Buzás Balázs és Bíró Katalin.
Áttelepedésünk után Magyarországra, 1988 nyarán célszerűnek láttam 50 oldalnyi papírra vetni mindazt, amit fontosnak tartottam a kommunista Romániában átélt tapasztalatokról. Természetesen az idő sok mindent kirostált emlékezetemből, most viszont összevethetem az általam szubjektíven leírtakat az igen precízen dolgozó állambiztonságiak rögzített adataival. Vannak olyan epizódok, amire én jól emlékszem, de ezek a dossziémból már nem köszönnek vissza. Lehetséges, hogy bizonyos dolgokról mégsem szereztek tudomást? Vagy tudatosan nem rögzítették azokat? Volt ezek között olyan is, amivel az intézkedési terveikben mindegyre visszatérő céljukat – személyem kompromittálását, lejáratását, ez által pedig elszigetelésemet – tudták volna elérni. Nem hiszem, hogy erre a kérdésre valaha is megtalálom a választ.
Király Károly és az amerikai külügy
Dossziém áttanulmányozása alapján megbizonyosodtam arról, hogy a szerv behatolt az emberi élet legintimebb szférájába is. Számukra nem volt semmi sem szent: meghitt családi eseményeken – keresztelő, házasság, lakodalom vagy temetés – egyaránt jelen voltak. Mindig találtak olyan résztvevőt, akitől megszerezzék a számukra fontos információkat. Már akkor felmértem ezt, amikor 1980 februárjában a marosvásárhelyi református temetőben édesanyánk temetése egy csendes szimpátiamegnyilvánulás volt bátyám, Király Károly „disszidensi” tevékenysége mellett. Sok gondot okozott az állambiztonsági szerveknek a rá három hónapra, 1980 májusában Burján József temetése is. Burján József párttitkárként bátyám mellett dolgozott a Gyergyó-rajonban. A megyésítéskor, 1968-ban Hargita megye szakszervezeti elnöke lett, de nemsokára megyei pártitkári tisztségbe került. A párt Központi Bizottságának instruktoraként halálozott el 1980-ban, Gyulafehérváron a Nicolae Ceauşescu által a megyei pártbizottságokkal tartott telekonferencia idején. Szülőfalujában, Galócáson temették el. Temetésén részt vett bátyám és jómagam is, számtalan megyei és gyergyói párt és állami funkcionáriussal együtt.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Ceuşescuék nem tudtak kitérni az Egyesült Államok által nyújtott legnagyobb kereskedelmi kedvezmény előtt, ezért belementek abba, hogy 1980. április 24-én este, Marosvásárhelyen a Maros vendéglőben az Egyesült Államok Kongresszusának két szakértője és a bukaresti amerikai nagykövet, Hall Pattison vacsorával egybekötött, családias jellegű beszélgetésen tájékozódjon a romániai nemzetiségi kérdésről. A beszélgetésre magas rangú szekuritátés tisztek jelenlétében került sor. Király Károly ezúttal a szokásosnál mérsékeltebben, de kellő határozottsággal fejtette ki álláspontját, ami így is szenzációként hatott a világsajtóban. A Szabad Európa Rádió és Amerika Hangja világgá kürtölte bátyám bírálatait. Nem véletlen tehát, hogy munkatársa temetésére a szokásosnál népesebb „díszkíséret” érkezett. A megfigyelési dossziémban erről több tízoldalas jelentés készült, amely részletesen beszámol arról, kivel találkozott, mit beszélt, mi a visszhangja a nyilatkozatának, ki hogyan reagált a megjegyzéseire, kik tudnak a nyilatkozatáról, és hogyan viszonyulnak az abban kifejtett bírálataihoz.
Megfigyelések kereszttüzében
Dossziém igen szerteágazó anyagaiból fontosnak tartom kiemelni egy lakodalom történetét, amivel ízelítőt adhatok arról, mire is volt kíváncsi a Szekuritáté egy családi esemény kapcsán. Bizonyára nem minden lakodalmat figyeltek ennyire elszántan és körültekintően, de ez különösen felkeltette érdeklődésüket, hiszen két közismert „magyar nacionalista és irredenta” személy vett részt rajta: Kányádi Sándor és Király Károly. És ha már Magyarországról egy volt horthysta tiszt is megjelent, érthetővé válik, hogy az ő szemszögükből ott valószínűleg „ellenséges megnyilvánulásra” is sor kerülhet. Nincs tehát semmi meglepő abban, az állambiztonsági szolgálat időben tudomást szerzett arról, hogy a Bögöz községhez tartozó Nagygalambfalván Kányádi Sándor unokahúga esküvőjére kerül sor 1980. augusztus 30-án. Az első jelzést a székelyudvarhelyi Szekuritáté adta le egy nappal az esemény előtt: Könyves Lajos őrnagy feljegyzést juttatott el a megyei szervhez arról, hogy Csomor Ilona – Kányádi Sándor leánytestvérének leánya – érettségizett hajadon, a helyi kisipari termelőszövetkezet alkalmazottja házasságra lép a volt Gábor Áron néven közismert Technoutilaj vállalatnál dolgozó Csíki Elekkel. Az esküvőt követő lakodalomra a nagygalambfalvi kultúrházban került sor. A „hálózatból” senkit nem hívtak meg az eseményre, viszont a meghívottak között mégis akadt egy személy, aki a szomszédos Maros megyei milícia hálózatában tevékenykedett. Könyves őrnagy rögtön intézkedett: másnap reggelre magához rendelte a községi milícia őrsparancsnokát, hogy a szükséges lépésekről megállapodjanak.
A jelzés alapján a Szekuritáté Hargita megyei parancsnokságán is azonnal léptek: Purle Ioan alezredes az I. Ügyosztály megyei vezetőségében még aznap akciótervet dolgozott ki. Ebben felvázolta a rendelkezésükre álló információt, többek között azt, hogy az esküvőre és lakodalomra meghívták „Károlyt” (Kányádi Sándor) Kolozsvárról és a Călătorult (Király Károly) Marosvásárhelyről és vélhetően több rokont Magyarországról.
Az akcióterv kidolgozója hat pontban foglalta össze javaslatait, amelyet a megyei vezetőség, és szóban Szász János, a megyei pártbizottság titkára is jóváhagyott. Az intézkedések arra irányultak, hogy felkészítsék a lakodalomban biztosan résztvevő szomszéd megyei milicista kollaboránst. A Szekuritáté arra volt kíváncsi, kik vesznek részt a menyasszony és a vőlegény munkatársai közül. Arra törekedtek, hogyha lehet, ezek közül újabb együttműködőket szervezzenek be, illetve megfigyeljék a székelyudvarhelyi szállodát, ahol valószínűleg az utazó, illetve a Magyarországról érkező vendégek megszállnak. Azt is leszögezték, hogy szorosan együttműködnek az intézményen belüli egyéb egységekkel, valamint a Maros és a Kolozs megyei felügyelőségekkel. Az információkat jelentik Bukarestbe az I. Ügyosztály igazgatóságának. Az esemény fontosságát jelzi, hogy Székelyudvarhelyen megjelent Popescu Stelian, az I. Ügyosztály igazgatósága részéről: szeptember elsején már ő volt jelen Könyves őrnaggyal Nagygalmbfalván a „Păduraru” fedőnevet viselő rendőrségi informátorral való találkozón. Az intézkedést tartalmazó „feljegyzés” végére kézírással valaki rávezette, hogy vélhetően 200-300 meghívott vendég lesz az eseményen, többségük nem a községből való.
Egy polgármester vallomásai
A történet így kerekedik ki: Kányádi Sándort az unokahúga kérte fel, hogy legyen a násznagya a lakodalomban. Kányádi hívta meg Király Károlyt és feleségét. Részt vett még Szőke András nyugalmazott tiszt Magyarországról, aki távoli rokona a menyasszonynak. Összesen mintegy ötszázan voltak. Király Károly a fiatal pár asztalánál ült Kányádi Sándor mellett, és ugyanott helyezték el Szőke Andrást is. Éjfél körül ők hárman kimentek, nem egyszerre, hanem egymás után. A kultúrház előtt hosszasan beszélgettek. Egy adott pillanatban egy 45-50 éves őszülő férfi odalépett hozzájuk, és melegen köszöntötte Király Károlyt, majd mintegy 15 percig beszélgettek. A lakodalomban sem Király sem Kányádi nem mondott pohárköszöntőt. Augusztus 31-én fél háromkor mindhárman elvonultak Kányádi Sándor édesapjának a házához. Király 3 óra 20 perckor érkezett meg Székelyudvarhelyre a Küküllő Szállóba, ahol már előzőleg szobát foglalt. A gépkocsiját Nagygalambfalván hagyta. 11 óra 50 perckor elhagyták a szállodát és egy magyar rendszámú, piros színű Škodában visszamentek Nagygalambfalvára – írja szeptember 1-én keltezett jelentésben Könyves Lajos őrnagy.
A lakodalomról a legtöbb információt érdekes módon nem „hálózati” személytől, hanem a község polgármesterétől, Pásztor Jolántól kapták. Vele, mint az eseményen részt vevő hivatalos személlyel „tájékoztatást” írattak. A polgármesternő számtalan új információt szolgáltatott a témában az állambiztonságiaknak. A lakodalom a helyi szokásoknak megfelelően zajlott, nem volt semmi, ami túllépett volna „a társadalmi együttélés szabályain.” Kányádi bemutatta a polgármesternőt Király Károlynak, aki érdeklődött a tevékenységéről. Arról beszélt neki, hogy Nagygalambfalván egy 8 osztályos iskolát akar építtetni, beszélt a község szisztematizálásáról és más hasonló dolgokról. Király gratulált neki, és arra biztatta, hogy továbbra is eltökélten dolgozzon: mutassa meg, a női vezetőknek is megvan a rátermettségük ahhoz, hogy jó vezetők legyenek, bár sokan kétségbe vonják képességeiket. Király szerényen viselkedett, nem mondott tósztot. Leginkább Kányádi Sándorral, Bakk Sára nyugdíjas orvosnővel és annak Anikó nevű, Kolozsváron tanárnőként dolgozó lányával beszélgetett. Szőke Ferenccel is társalgott, aki Magyarországról jött. Ő vitte be éjjel két óra körül a Király családot Székelyudvarhelyre. Szőke ezt Kányádi Sándor kérésére tette. Amikor visszatért, mondta is Kányádinak: elintéztem, ahogy kérted. A polgármester jelentéséből az is kiderül, hogy Székelyudvarhelyről jelen volt a 45 év körüli Pethő Sándor, akinek a felesége a városházán dolgozik. Ő leginkább Kányádival beszélgetett. Mivel ő jó viszonyban van Kányádi Sándorral, meg is kérdezte tőle: „miért hozta ide Király Károlyt?” Kányádi ezt válaszolta: „Ne izgasd magad, mert nem lesz emiatt kellemetlenséged. Azért hívtam meg, mert mindenki azt hiszi, hogy Király kényszerlakhelyen van, és hadd győződjenek meg arról, hogy ez nem igaz. Azt is akartam, hadd lássa, milyen egy székely lakodalom.”
A jelentés nem tartalmazott semmit arról, hogy Király miről beszélgetett Bakk Sárával és családjával, sem Szőke Ferenccel. Szőkéről annyit tudunk meg, hogy első felesége révén kötődik a székelyföldi rokonhoz, de most más asszonnyal él. Tiszt volt, de már nyugdíjba vonult. Az országból a második világháború idején került ki.
Nem mindenkit lehetett beszervezni
A polgármesternő hétfőn, szeptember 1-jén írta meg jelentését. Ez a példa is bizonyítja, hogy a hivatalosságoktól sokszor több információhoz jutottak, mint saját besúgóiktól. Az egész rendszer így volt beállítva. Minden intézményért, gazdasági egységért egy szekuritátés tiszt felelt, aki tartotta a kapcsolatot az együttműködésre kötelezett helyi vezetőséggel. Esetemben például gyakran jártak ki feleségem munkahelyére, ahol az igazgató középiskolás osztálytársam volt, és vele is írattak jelentéseket. Fedőneve is volt, tehát beszervezték, de soha nem jelentett olyasmit, ami egyébként is ne lett volna közismert. Igaz, jó viszonyunk ellenére titokként kezelte kollaboráns voltát. Nem úgy Szép Zoltán gyermekkori barátom, aki a Talajfeljavító Vállalatnál dolgozott vezető beosztásban. Mivel vállalata modern sokszorosító eszközökkel rendelkezett, megkeresték és ellenőrzés ürügyén hozzám közel álló személyként akarták beszervezni. Zoltán rögtön felkeresett a lakásomon és elmondta a dolgot. Még azt is felajánlotta, hogyha akarom, látszólag belemegy a dologba, és így ő is fog tudni számomra információkat szolgáltatni, például arról, hogy a szekusok milyen utasításokkal látják el. Én erről lebeszéltem. Mondtam, ez nagyon kockázatos. Ne higgye, hogy más feladatokkal nem fogják megbízni. Jobb, ha nem vállal ilyen kockázatot. Harminc év után a dossziémban megtaláltam a beszélgetésünk anyagát. A lakásba szerelt mikrofonokon keresztül rögzítették, majd papírra vetették. Mivel tudomást szereztek, hogy Zoltán beszámolt nekem a beszervezési kísérletükről, leszálltak róla. Ezt a kis kitérőt azért iktattam be, mert a totalitárius rendszer ellenőrző tevékenységének szerves része volt a vezetők együttműködésre való kényszerítése.
Kolozsvári besúgók Nagygalambfalváról
A lakodalom kapcsán bárkiben felvetődhet a kérdés: mi oka lehetett annak, hogy Király Károly mással vitesse be magát Székelyudvarhelyre? A válasz szinte felkínálja magát: biztosan alkoholt fogyasztott és olyan személyt kellett találni, aki nem ivott. Logikusnak tűnik, de nem ez volt a tényleges ok. A Hargita megyei Szekuritáté a választ három héttel később, Kolozsvárról kapta meg. Egy 1980. szeptember 26-i keltezésű feljegyzés rögzíti, hogy ellenőrzött „forrás” szerint Kányádi Magdolna, Kányádi Sándor költő felesége arról beszélt, hogy Marosvásárhelyről Király Károly kocsijával utaztak a nagygalambfalvi lakodalomba. Székelyudvarhely felé haladva észrevették, hogy egy szekuritátés gépkocsi követi őket. Hogy megzavarják az állambiztonságiakat, a nagygalambfalvi lakodalomról való távozáskor Királyék nem a saját kocsijukkal tértek vissza Székelyudvarhelyre, hanem beültek egy magyarországi rendszámú kocsiba, akinek a tulajdonosa is rész vett a lakodalomban.
Ezzel az ügy nem zárult le. A legfontosabb információt egy „Csepán” fedőnevű besúgó szolgáltatta 1980. október 16-án. Könyves őrnagy tájékoztatója szerint „Csepán” egy nappal korábban járt Nagygalambfalván és szóra bírt italozás közben néhány helyi férfit. A besúgó tette fel nekik a kérdést, hogy ki volt az a személy, aki a lakodalomban azt mondta Királynak: „Ön mellett vagyunk, vigye tovább a küzdelmet, a harcot”. Valaki megmondta, hogy Feleki Jánosnak hívják az illetőt, a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezet főkönyvelőnőjének a férje. Ugyanaznap a „forrás” találkozott Pásztor Jolánnal, a községi néptanács elnöknőjével, és közölte vele: megtudta, hogy ki volt az, aki dicsérte és biztatta Király Károlyt a lakodalom idején. Meg is mondta, hogy Feleki János ez a személy és Pásztor Jolán megerősítette, hogy valóban ő volt. Könyves rávezette a tájékoztatás aljára, hogy Feleki János eddig még nem került látókörükbe, és hogy egy hónap időtartamra ellenőrzés alá vonják. Október 22-én Suciu Mihăilă alezredes, a megyei I. Ügyosztály vezetője is megjegyzést ír a tájékoztatóra, miszerint ezt a dolgot a Kolozs Megyei Felügyelőség is jelezte. Utasította beosztottjait – vélhetően Könyves őrnagyot Udvarhelyről –, hogy sürgősen mélyítsék el az ellenőrzést, és javaslatokat kér.
Itt ér véget a történetem. Más forrás nem áll rendelkezésemre. Hogy mi lett Feleki János egy hónapos ellenőrzésének a következménye, nem tudom. Vélhetően egy újabb „magyar nacionalista–irredenta” személyt vontak megfigyelés alá. Lehet, egy újabb dossziéval gazdagodott az állambiztonságiak amúgy is óriásira felduzzasztott irattára, amely várja, hogy felfedjék titkait…
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nagyváradi ötvenhatosok emlékjele
Összesen 550 év börtönre ítélték 1961-ben azt az 58 nagyváradi magyar diákot és tanárt, akiket mintegy 400 kihallgatott személy közül emeltek ki az 56-os forradalom erdélyi megtorlásaként. Meghurcoltatásukra Nagyváradon emlékművel emlékeztek a hétvégén.
Az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot követő erdélyi megtorlásokból a nagyváradi Szekuritáté és a kommunista bíróság is „derekasan” kivette a részét: 1961 őszén 58 személyt ítéltek el összesen 550 év börtönre. Nagyváradon az egykori premontrei főgimnáziumban tanuló 13–16 éves diákok 1956. október 25-én megalakították a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. A román államvédelmi hatóság nagy erőkkel fogott hozzá a szervezkedés legapróbb részleteinek a felderítésére: mintegy négyszáz diákot, tanárt és szülőt hurcolt meg, de végül „csak” 58 személyt ítélt el hosszú börtönévekre. Rájuk emlékeztek 2015. szeptember 20-án a nagyváradi 56-os emlékparkban. A Deák Árpád szobrászművész által készített emlékmű mind az 58 elítélt nevét tartalmazza.
Az ünnepséget megnyitó vasárnap délelőtti istentisztelet keretében idézték fel a jó hatvan évvel ezelőtt történteket. Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke köszöntőbeszédében emlékeztetett: Magyarországon a forradalmat torolták meg, Romániában nem is volt forradalom 1956-ban, mégis megtorolták! A magyar 56-tal való romániai szolidaritás durva megbüntetésével a kommunista rezsim azt célozta, hogy megfélemlítse az erdélyi magyarságot és mindenkit, aki a szabadságról egyáltalán álmodozni mert. „A múltba nézés azt is megköveteli, hogy felleltározzuk: mivel rendelkeztünk a trianoni sorscsapás előtt, illetve után, mit vettek el tőlünk a diktatúrák, mit sikerült visszaszereznünk, visszaépítenünk. Vannak eredményeink, de nem lehetünk elégedettek, ráadásul az európai és világpolitikai fejlemények is aggodalomra adnak okot. Hitünk és nemzetünk hőseinek szabadságszeretete, bizonyságtétele, bátorsága, kitartása és kiállása, tettrekészsége és elszántsága kell lebegjen szemünk előtt kétségeink közepette” – mondotta Tőkés László.
Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi közíró, az erdélyi ’56 kutatója és történésze maga is kiemelte: a forradalom leverését követő romániai perek kimondottan azt szolgálták, hogy a nacionalista diktatúra szétverje, felszámolja, ellehetetlenítse a magyar intézményeket, szervezeteket, közösségeket. A történelmi magyar egyházak mellett a román értelmiséget is megérintette a megtorlás jeges szele. Felsorolta a legdrasztikusabb eseteket, emlékeztetve: a brassói központú Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége után a nagyváradi SZVISZ volt a legnagyobb szervezkedés, amely 1956 után is próbált országos hálózattá terebélyesedni. Ezeket a rezsim titkosszolgálata fokozatosan göngyölítette fel, hogy aztán „a népi demokratikus rendszer megdöntése és Erdély visszacsatolása egy burzsoá Magyarországhoz” vádjával 1960 októberében – a diákok nagykorúvá válásával – megkezdje letartóztatásukat. Az egy év múlva meghozott ítéletekben 3-tól 25 évig tartó, börtönben letöltendő kényszermunkára ítélte a katonai törvényszék a SZVISZ-perben szereplőket, köztük két olyan ismert magyartanárt is, akik nem is tudtak tanítványaik szervezkedéséről. Az elítéltek megjárták a poklok poklát, az 1964-es amnesztiával szabadulhattak végül. Tófalvi Zoltán azt is elmondta: tíz vaskos kötetben tervezi megjelentetni a romániai ’56 dokumentumait, ezek közül öt már meg is jelent.
Pálfi József váradréti lelkipásztor az emlékműállítás előzményeiről is beszélt. Amikor a kezdeményező, az érmihályfalvi Török László megkereste azzal, hogy emlékjelet kívánnak állítani az egykori ifjaknak, természetesnek vette, hogy az egyházközség melléjük áll, már csak azért is, mert mintha kikopott volna a köztudatból, hogy „Nagyváradon is volt ’56”.
Az 1961-ben börtönbüntetésre ítélt partiumi ötvenhatosok egy csoportja a nagyváradi emlékműnél
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kit, miért, hol követnek és hallgatnak le?
Negyedszeri nekifutásra próbálják elfogadtatni Romániában a Nagy Testvérként elhíresült elektronikus hálózati biztonság törvényét. Az Európai Unió által is védett személyiségi jogainkat azonban nem feltétlenül a titkosszolgálatok lehallgatókészülékei veszélyeztetik, hanem a számítógépen és telefonon önként kiszolgáltatott adataink.
Románia 2015-ben a világ egyik legjobb internetes infrastruktúrájával rendelkezik, elvileg tehát bárki hozzáférhet bármilyen ingyenes információhoz. Mégis gyakran hallani és olvasni, hogy a titkosszolgálatok „kékszemű” tisztjei lehallgatnak, illetve nyomon követhetik a világhálón kifejtett tevékenységünket. Azt már kevesebben tudják, hogy technikailag a lehallgatás és a digitális nyomon követés alig kerül pénzbe, de az információk feldolgozása, rendszerezése, összevetése már óriási beruházást és nagy szakértelmet igényel. Ezért nem valószínű, hogy a „szervek” nyomós érvek nélkül bárkire is sok pénzt pazarolnának. Az információk csomagban érnek sokat, egy ilyen naprakész csomag pedig sokba kerül.
Egy elkárhozott törvény
Nem véletlen, hogy a titkosszolgálatok zavartalan munkájához biztos törvényi háttér kell. A Nagy Testvérként elhíresült törvénytervezet – amely többek között az internet- és telefonszolgáltatókat kötelezné az adatforgalom féléves információinak tárolására – sokakban kiverte a biztosítékot. Ezzel magyarázható, hogy három éve tart a vita a törvény életbe lépése körül, amely eddig háromszor bukott el. Az először 2012-ben a 82-es törvényként elfogadott jogszabály előírta, hogy csak személyes adatok regisztrációja után lehessen mobiltelefon-feltöltőkártyát vásárolni. A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) és a korrupcióellenes ügyosztály (DNA) vezetői, George Maior, illetve Laura Codruþa Kövesi által is támogatott jogszabályt az Alkotmánybíróság azért találta alkotmányellenesnek, mert a törvény előírásai nem precízek és nem nyújtanak garanciát arra, hogy a személyi adatokat biztonságosan lehet megvédeni.
A honatyákat az alkotmánybírósági elutasítás nem tántorította el eredeti szándékuktól, így azt pár hónapos pihentetés után, változatlan formában megszavazták. Döntő törvényhozói fórumként 2014 decemberében végül a szenátus egyhangúan fogadta el az elektronikus hálózati biztonság törvényét, és az Klaus Johannis államfő elé került aláírás végett. A Nemzeti Liberális Párt a szavazás után mégis meggondolta magát, és fellebbezett az Alkotmánybíróságnál, amely 2015. január 21-én újra elkaszálta a törvényt. Ezt követően került sor a SRI elnökének, George Maiornak az emlékezetes kirohanására, amelyben nyilvánosan követelte a felelősök megnevezését „Románia állambiztonságának veszélyeztetése” miatt. Augustin Zegrean, az Alkotmánybíróság elnöke a sajtónak elpanaszolta, hogy a SRI nyomást gyakorol a taláros testületre. A cirkusz azzal ült el, hogy lemondott George Maior. A román Alkotmánybíróság döntése az európai uniós direktívákkal is összhangban volt, amelyek 2014. április 8-án azt mondták ki, hogy az adatok megőrzéséről szóló irányelv különösen súlyos beavatkozást jelent a magánélet területeire, ezért az állambiztonsági beavatkozás csak a szigorúan szükséges mértékre korlátozódhat.
A romániai próbálkozások azonban ezzel nem álltak le: 2015 nyarán újabb megegyezés született az államfő és a pártok között. Ennek értelmében az elnöki hivatal által benyújtott új törvénytervezetet a szenátus jogi bizottsága elfogadta, és idén ősszel ismét megpróbálják megszavaztatni a törvényhozás plénumaiban. Ez lesz a negyedik nekifutás.
Kitől véd meg az Európai Unió?
Az embernek megtelik a szeme könnyel, ha a személyes adatok védelméről szóló uniós törvénykezést olvassa. Idézünk pár passzust: „Mindenki jogosult a személyes adatainak védelmére. Az uniós jog értelmében személyes adatok kizárólag legálisan, szigorú feltételek mellett és törvényes célra gyűjthetők. A személyes adatokat gyűjtő és kezelő személyek vagy szervezetek kötelesek azokat megvédeni a visszaéléstől, és tiszteletben kell tartaniuk az adattulajdonosok uniós jogszabály által garantált bizonyos jogait. A vállalkozások, az állami hatóságok és egyének naponta hatalmas mennyiségű személyes adatot továbbítanak az EU belső határain át. A különböző országokban egymásnak ellentmondó adatvédelmi szabályok zavarnák a nemzetközi adatcserét. Ezért közös uniós szabályokat állítottunk fel annak biztosítása érdekében, hogy az Ön személyes adatai az unión belül mindenhol magas szintű védelemben részesüljenek. Önnek jogában áll panaszt tenni, és jogorvoslatot kérni, ha adataival az EU-n belül bárhol visszaélnének.”
A helyzet groteszksége akkor érvényesül, ha az ember utána olvas, hogy mi minden derült ki az elmúlt években a személyes adatokkal való visszaélésekről és a tömeges lehallgatásokról.
Köztudott, hogy szövetséges államok tonnaszámra gyűjtik egymás adatait a polgárokról, kormányzati körökből, politikusokról, mindenről, ami elképzelhető. Idén tavasszal robbant a világsajtóban, hogy az informatikai hírszerzésre szakosodott amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) a Német Szövetségi Hírszerző Szolgálat (BND) közreműködésével az Európai Bizottság, Franciaország és Ausztria ellen kémkedett. Kiderült, hogy a BND tájékoztatta ugyan az őt felügyelő kancellári hivatalt arról, hogy az NSA a közös érdekeknek nem megfelelő tevékenységet végez, de részletes vizsgálat csak azután indult, hogy 2013 júniusában kirobbant a Snowden-ügy. Mindeközben az Európai Bizottság (EB) szóvivője 2015. június 15-én sajtóközleményben adta hírül, hogy „az Igazságügyi Tanácsban ülésező miniszterek általános megközelítést fogadtak el a bizottsági adatvédelmi rendeletjavaslattal kapcsolatosan. A modern, harmonizált adatvédelmi szabályok elősegítik, hogy Európa jobban igazodjon a digitális korszakhoz, és előrelépést jelentenek az EU digitális egységes piacának megvalósításához.” Věra Jourová, a jogérvényesülésért, a fogyasztópolitikáért és a nemek közötti esélyegyenlőségért felelős biztos szerint a polgárok és a vállalkozások megérdemlik a modern adatvédelmi szabályokat, amelyek lépést tartanak a legújabb technológiai változásokkal. A magas szintű adatvédelmi normák megerősítik a fogyasztók digitális szolgáltatásokba vetett bizalmát, a vállalkozásoknak pedig előnyt jelent, hogy a 28 országban egyetlen egységes szabályrendszer érvényesül majd. Az EB által kidolgozott új szabályozás szerint a magánszemélyek csak a saját nemzeti adatvédelmi hatóságukkal kerülnek majd kapcsolatba.
Google és a Facebook: mindent tud rólunk
A megnyugtató politikusszólamok ellenére, aki számítógépet és internetet használ, jó, ha elővigyázatos. Hogy miért? Hadd emlékeztessünk arra, hogy a manhattani ikertornyok 2011. szeptemberi leomlása után az amerikai szövetségi kormány egy pályázaton ötmillió dollárt kínált fel egy olyan szoftverért, amivel elvileg korlátlan mennyiségű adathalmazból képes keresni és szűrni. Nem volt kérdéses, hogy az amerikaiak – polgáraik személyiségi jogait, szabadságát félrerúgva – mindenkit le akarnak hallgatni. Az is kiderült, nem a lehallgatással van itt a gond, hanem a releváns információk kiszűrésével egy hatalmas adattengerből. Valamikor ebben az időszakban hívhatták meg egy visszautasíthatatlan kávéra a Google és még néhány más, adatkereséssel és osztályozással foglalkozó számítástechnikai óriáscég vezéreit, hogy tisztességtelen ajánlatot tegyenek nekik. Ez nyilván nem bizonyítható, de a fejlemények láttán nagy a valószínűsége a forgatókönyvnek. A Google és a többi óriás, mint a Microsoft és a Facebook nem engedhetik meg maguknak, hogy nyilvánosan adatcsomagokat kínáljanak felhasználóik szokásairól, kívánságairól, vásárlóerejéről, koráról, hiszen az ilyen üzletek kitudódnak. Egyetlen hely van, akikkel ők nyugodtan üzletelhetnek, ahonnan nem szivároghat ki információ, ez pedig az illetékes nemzetbiztonsági hivatal. Ha valaki figyel bennünket, az nem feltétlenül az NSA, a hackerek vagy a saját titkosszolgáink, hanem azok a cégek, amelyektől szoftvert töltöttünk le, vagy vásároltunk: a kíváncsi szemek az adware-ek vagy spyware-ek. Sőt, nem is rejtőzködnek!
Willman Walter
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma

A román hírszerzés szerint Magyarország egyre jobban fenyeget
Nőtt a „magyarveszély” Romániában a Román Hírszerző Szolgálat éves jelentése szerint. A kormányközeli Antena3 hírtelevízió vasárnapi esti műsorában bemutatott dokumentum szerint külföldi titkosszolgálatok intenzív munkát folytatnak azzal a céllal, hogy megerősítsék kormányuk ellenőrzését „az azonos etnikumú romániai közösség és főbb szervezetei” felett.
Az Antena3 által idézett szövegrész nem említi név szerint Magyarországot, ugyanakkor a felsorolt veszélyek és kémtevékenységek között nem nehéz ráismerni a székelyföldi autonómia szorgalmazására és támogatására, illetve a magyar kormány erdélyi ténykedésére. A műsorban megszólalt Cristian Pirvulescu politológus úgy vélte, a jelentés több helyen egyértelműen Magyarországra utal. A műsorvezető ezt kiegészítette azzal, hogy a dokumentum képernyőre nem került részei valóban „explicitebb módon is foglalkoznak a magyar radikalizmussal".
A bemutatott szövegrész kiemeli, hogy „a regionális és globális geopolitikai fejlemények" nyomán intenzívebbé vált a külföldi titkosszolgálatok tevékenysége Románia területén, és ezek célja egyebek mellett negatívan befolyásolni a döntéshozatalt, „az alkotmányos értékeket és a nemzetiségek együttélésének légkörét". A külföldi titkosszolgálatok céljai között szintén találni olyant, amely egyértelműen Magyarországra illik. Ez a cél „az azonos etnikumú közösség és főbb szervezetei” feletti kontroll megerősítése.
A műsorban megszólalt Daniel Savu szociáldemokrata szenátor, a SRI tevékenységét felügyelő parlamenti bizottság tagja, egyébként volt SRI-tiszt. Hangsúlyozta, hogy a kémelhárítás soha nem a nyilvánosság előtt zajlik, „de nagyon fontos". A kérdésre, hogy melyik ország titkosszolgálata fejtheti ki a legintenzívebb tevékenységet Romániában, kitérő választ adott. „Mindannyiunknak a nyelve hegyén van ennek az országnak a neve. Egy valamit mondok, és ezt emlegetik a SRI tisztjei is: a szomszédaink közül egyedül a Fekete-tenger a barátunk" – fogalmazott Savu.
Cristian Pirvulescu, a bukaresti Közigazgatási és Politikatudományi Főiskola (SNSPA) professzora szerint a titkosszolgálatok, különösképpen pedig a SRI sajátosan értelmezik a birtokukba kerülő információkat. Példaként említette, hogy a jelentés szerint a SRI kémtevékenységnek tekinti azt, hogy a nagykövetségek jelentést tesznek a romániai üzleti lehetőségekről. Ugyancsak értelmezhető, hogy mi számít a román állam befeketítésének. „Ha például valaki támogatja a romániai demokráciát, azzal agressziót követ el Románia ellen?" – tette fel a kérdést a politológus, aki szerint a titkosszolgálat gyakran összeesküvés-elméletekkel dolgozik.
Az ellenzéki Evenimentul zilei című lap botránynak nevezte, hogy a SRI jelentése nem hivatalos úton – a sajtóosztály vagy a parlament révén – került forgalomba, hanem egy hírtévé esti műsorában „szivárgott ki". Ennek ellenére Ovidiu Marincea, a hírszerzés szóvivője élőben kommentálta a dokumentumot.
nol.hu

Megfigyelt művészek
Nagyvárad – Marosvásárhely – Sepsiszentgyörgy művészeti hálózatának nyomai a volt Szekuritáté irattárában
Kurátor: Madalina Brasoveanu
Hely: B5 Stúdió, Marosvásárhely, Bolyai tér 5.
Megtekinthető: 2015. október 9 – 28. között. Megnyitó: péntek, október 9., 18.00 óra.
Mivel nem létezik olyan ártatlan archívum, amely garantálná az objektív és el nem torzított történelmi igazság megőrzését, a múlt képét "úgy, ahogy az megtörtént", a dolgok egyre bonyolódnak a volt politikai rendőrség archívumai körül. Mint bármely más archívumnak, ennek is megvan a maga rendeltetése, amely hatalmi eszköz voltából fakad; ez a státus a volt totalitárius politikai rendszerrel összeszövődve az archívum dokumentumait közvetlenül hasznosnak és hatékonynak mutatja (lévén, hogy a társadalmi szféra totális ellenőrzését volt hivatott megszervezni). Másrészt, ez a státus egy mitologizáló nyilvános percepciót gerjeszt, amely helyenként túlzásokkal és előítéletekkel terhes. Miközben eredetileg arra hivatottak, hogy történelmi forrássá váljanak, ezek a dokumentumok sajátos módon provokálják az archívumkutatást magát: ugyanis bármely titkosszolgálat által előállított dokumentumok – jelen esetben a Szekuritátéról van szó – nemcsak hogy nem azért voltak kitalálva, hogy történelmi adatokat közvetítsenek, hanem, sok esetben, nem beszélnek önmagukért, félrevezethetnek vagy akár hazudhatnak is. A titkosszolgálat számára, mely egy olyan politikai hatalom szolgálatában állt, amelynek stabilitása attól függött, hogy mennyire volt képes megvédeni és fenntartani saját, valóságról szóló fiktív konstrukcióját, akár a külvilággal szemben, akár a közvetlen tanúk szemében, az igazság manipulációjának a problémája ontológiai dimenziókat ölt. Másrészt, az ilyen archívumhoz való társadalmi viszonyulás, melyet többnyire megpecsételt a mitologizáló hajlam, mesterséges módon átviszi szimbolikáját a dokumentumokra: felnagyított jelentés jön létre, pusztán abból adódóan, hogy "szigorúan titkos"-ként hozták létre és őrizték meg őket.
Kiállításunk a Nagyvárad – Marosvásárhely – Sepsiszentgyörgy művészhálózatnak a volt Szekuritáté archívumában fellelhető nyomait kutatja, és az említett művészeti központok hetvenes és nyolcvanas évekbeli tevékenységeit tanulmányozó tágabb kutatásba íródik be. A kiállításra kiválogatott dokumentumok nem képviselik arányaiban sem a művészek követési dossziéinak a mennyiségét és tartalmát, sem a volt Szekuritáté archívumában lévő kulturális tematikájú dossziék számát. Ezek a dokumentumok, közvetlenül vagy érintőlegesen, fontosak lehetnek a kortárs romániai művészettörténet számára. Az itt bemutatott levéltári anyagok sorrendje nyilván nem felel meg annak, ahogy ezek az eredeti dossziékban találhatók, hanem újrarendezés eredménye, amelyet néhány konceptuális vagy narratív vonulat határoz meg, és amit több tíz dosszié és több száz oldal tanulmányozása után alakítottam ki. Ott, ahol lehetséges volt, más típusú forrásokból származó anyagot is kiállítottunk: részleteket a művészekkel készült interjúkból, mail-art munkákat a személyes archívumaikból, egyes munkákról készült dokumentáló jellegű fényképeket stb. Az eredmény: szekvenciák gyűjteménye, amelyek részben meggyőzőek, részben bizonytalanok, egyesek túl sokat mondanak vagy túl sokat hallgatnak el – egy előírt ritmus alapján, melyet a legtöbb esetben az archívum kényszerei diktáltak; az archívumé, amely a tények adott témákban mutatkozó szegényességét egyesíti a más témákban igen jelentős archívumi anyagok túltelítettségével.
A kiállítás a volt Szekuritáténak a korabeli művészettel való viszonyát szándékszik demisztifikálni: az itt bemutatott esetekben nem maga a művészet volt a megfigyelt, hanem a magyar nacionalizmus, amellyel a művészeket gyanúsították. Bármely kiállítás a maga diskurzusát a kiállított tárgyak által építi ki, amelyek a referensei, és ugyanakkor, egy bizonyos pontig, a diskurzus anyagát is képezik. Ez a kiállítás a saját kiállított tárgyait kívánja szabotálni, bemutatja és egyszersmind megkérdőjelezi őket, lévén, hogy bizonytalan anyagot exponál, melyet ellentmondó jelentések terhelnek. A dokumentumoknak a kiállító-teremben való elhelyezéséből fakadó legnagyobb kockázat a túlnagyítás, amely a hozzáférés módjának megváltoztatásából adódik: a "szigorúan titkos"-ból a nyilvánosba, továbbá azoknak a kevéssé áttekinthető körülményeknek az összefonódásaiból is adódik, amelyek eldöntötték, hogy éppen ezeket a dokumentumokat állítsák ki és őrizzék meg (és nem másokat) ebben az archívumban. Ezeknek a dokumentumoknak az áthelyezése a "szigorúan titkos" státusból egyenesen a történelembe, alapvető történelmi forrássá avatva őket, ugyanazt a kockázatot hordozza. Azt gondolom, hogy a kiállítás fő szerepe az kellene legyen, hogy ezt a dokumentumanyagot kiemelje a misztifikáló elszigeteltségéből és visszahelyezze a nyilvánosságba, tegye láthatóvá, visszaszerezhetővé, szervessé, valamint járuljon hozzá a nyilvánosság megerősítéséhez.
A kiállított dokumentumok a következő művészek megfigyelési dossziéiból származnak: Antik Sándor (Alexandru), Baász Imre, Elekes Károly, Ferenczi Károly, Szörtsey Gábor.
A kiállítást a Transilvania Regionális és Pluralista Kutatások Központja támogatta.
A kutatást a kolozsvári Plan B Alapítvány támogatta.
Madalina Brasoveanu
Népújság (Marosvásárhely)

A román hírszerzés jelenti
Egyértelmű utalásokat tesz hazánkra éves jelentésében a román hírszerzés. Kitérnek például arra, hogy „egy ország” erősíteni akarja az ott élő nemzettársak szervezetei feletti ellenőrzést, méghozzá titkosszolgálati eszközökkel. Itthon Lázár János felügyeli a hírszerzést, a miniszter néhány hónapja hosszan beszélt Romániáról, illetve az ottani magyarellenes tevékenységről.
A szélsőséges megnyilvánulások kategóriájába sorolja a magyar önrendelkezési törekvéseket a Román Hírszerző Szolgálat (SRI). Tavalyi tevékenységéről szóló, a bukaresti képviselőház honlapján közzétett jelentésében a titkosszolgálat nem nevezi meg ugyan Magyarországot vagy a romániai magyar közösséget, az utalások azonban egyértelműek. A Romániában zajló külföldi hírszerzési tevékenység közé sorolja például azt a törekvést, amellyel „egy másik ország erősíti a Románia területén élő nemzettársak közössége és ezek fő szervezetei fölötti ellenőrzését”. A SRI szerint az ország területén egyre intenzívebbé vált külföldi titkosszolgálati tevékenységek célja negatívan befolyásolni a romániai döntéshozatalt, az alkotmányos értékeket, valamint a „nemzetiségek együttélésének légkörét”. Szóvá teszik, hogy egyes szomszédos államok hivatalosságai, diplomatái folyamatos erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy bevonják a Romániában élő nemzettársaik közösségét az anyaország érdekeinek támogatásába.
Akárcsak a korábbi években, a jelentés ezúttal is az „etnikai szélsőségesség” kapcsán tárgyalja az autonómiapárti diskurzus megerősödését, kijelentve: Erdélyben a „székely etnokulturális identitás agresszív kihangsúlyozása zajlik”. Románia egyébként világelső a hat hírszerző szolgálatát és ezek mintegy 15 ezer alkalmazottját tekintve. Itt a legmagasabb az egy főre jutó ügynökök száma: százezer romániai lakosra hatvan titkosszolga jut, miközben az Egyesült Államokban 12, Nagy-Britanniában pedig hat. A magyar polgári hírszerzés, vagyis az Információs Hivatal (IH) tevékenységéről beszámolva a felügyelő miniszter, Lázár János is beszélt korábban Romániáról. Még nyáron, az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának nyílt ülésén hívta fel a figyelmet arra a folyamatra, ami „Romániában zajlik a magyarok rovására”. Az elmúlt húsz évet tekintve példátlan koncepcionális büntetőperekről, büntetőeljárásokról beszélt.
– Kifejezetten érzékelhető az igazságszolgáltatás eszközeivel egy nagyon határozott magyarellenes fellépés, ami részben sérti a szabad vallásgyakorláshoz fűződő jogot, mert a magyar történelmi egyházak ellen egy jól megszervezett akció zajlik mozgásterük, missziójuk, munkájuk és vagyoni helyzetük destabilizálása, illetve akadályozása érdekében – mondta. Akkor úgy fogalmazott, hogy „Románia kormányzata kifejezetten magyarellenes akciókat hajt végre az igazságszolgáltatás és a transzparencia jelszavával és álszavával”. A miniszter felvetette azt is, hogy az Amerikai Egyesült Államok nagyon erősen vesz részt a román belpolitikában, és szerinte kérdéses, hogy ezeknek az akcióknak van-e közük az amerikaiak és a románok együttműködéséhez.
Rostás–Katona
Magyar Nemzet

Közöttünk a Szekuritáté
Időről időre hullámokat vetnek a Szekuritáté hálójába került emberek történetei. A Ceauşescu-rendszer „megvalósításait” visszasírók népes hadának ez nem téma, az egykori kollaboránsoknak annyira sem, a meghurcoltak és leszármazottaik pedig a nyomasztó emlékekkel élnek, amire a romániai társadalom egyre kevésbé kíváncsi.
Ezzel, persze, nem csak mi vagyunk egyedül Kelet-Európában. Az egyesített Németországban a volt kelet-német kommunista titkosszolgálat alapos átvilágítására 1991-ben létrejött állami hivatal az egyetlen kivétel, amely érdemi munkát végez, azaz megpróbál őszintén szembenézni a rettegett múlttal. Tudjuk, hogy a németeknek sem volt ez könnyű, hiszen a berlini fal leomlása után, az egyesülés forradalmi heteiben a Stasi-irodák alkalmazottai lázasan takarítottak. Csak a népharag hiúsította meg tervüket, hogy a pártállam szennyes ügyeit taglaló iratcsomókat megsemmisítsék. Így is számos dokumentum veszett el, de az összetépett dossziékat utólag speciális számítógépprogrammal állították helyre megközelítőleg eredeti állapotukba. Az átfogó német átvilágítás azonban egyedi tett maradt a kommunista múltjával szembenézni máig nehezen tudó Kelet-Európában, ahol szinte naponta esnek ki az újabb és újabb csontvázak a szekrényből.
Szűkebb régiónkban, Romániában is felemásra, esetlegesre, foghíjasra sikeredett a lusztráció. A kommunista börtönök poklát megjárt egykori politikai fogoly, Ticu Dumitrescu átvilágítási törvényét a politika kénye-kedvére herélte ki, de mégis megszületett, és ebben a formában is hasznos tartozéka lehetne a kommunista örökséggel szembenézni akaró országnak, ha erre társadalmi igény és megtisztulási vágy lenne. Jól tudjuk, hogy mindkettő hiányzik, innen fogva egyéni és közösségi szélmalomharcokban vész el minden figyelemre méltó kezdeményezés.
Amíg az erdélyi protestáns egyházak keretében működött az intézményes átvilágítás, igyekeztem figyelemmel kísérni a fejleményeket. Egy idő után azonban holtvágányra került a múltat megidéző aprólékos munka. Egyesek szerint azért, mert igazából nincs tétje: ha egy-egy volt kollaboráns vagy besúgó az egyházi hierarchia legmagasabb szintjein maradhat, akkor kár a gőzért. Az egyház legalább elkezdte, és ha megszakításokkal is, de folytatja. Orvosokról, ügyvédekről, tanárokról vagy újságírókról viszont semmi hír. Ahogyan a politikusok háza táján is a maszatolás folyik.
Egy-egy rangos rendezvény kapcsán – mint most, Kolozsváron – a Mikó Imréről bemutatott dokumentumfilm láttán szembesülünk a pőre valósággal: a Szekuritáté továbbra is itt él közöttünk.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)