Jogi görbék
Egy hónapja indította el a kormány honlapján a miniszterelnök azt a kezdeményezést, amely lehetőséget teremt az embereknek arra, hogy bürokráciacsökkentő javaslatokat tegyenek, feltüntetve a társadalmi élet melyik hivatalos ügyintézési területére gondolnak, és milyen módszerekkel lehetne könnyíteni az eljárásokat.
Még egy hónap sem telt el, és közel háromezer ötlettel szolgáltak, amelyek egyrészt a civil lakosság, másrészt a vállalkozások, cégek ügyintézéseit érintették. Amint erről többször is írtunk, még ugyan nem történt semmi ezen a téren, hiszen ilyen rövid idő alatt valószínűleg átnézni, átgondolni, elemezni sem sikerült a lakossági elképzeléseket, amelyek között bizonyára akadnak elrugaszkodottak meg kivitelezhetetlenek is. Annyi viszont bizonyos, hogy az ügyintézések bonyolultságán enyhíteni kell, ami feltételezi az iratok számának a csökkentését. (Egyébként a miniszterelnöki elképzelésnek is találóan a „papírvágó” elnevezést adták), a hivatalok közötti jobb együttműködést, bizonyos illetékek megszüntetését vagy kifizetésének leegyszerűsítését, rövidebb várakozási időt, az ügyfelek fölösleges jártatásának is a kiiktatását.
Bármilyen hétköznapinak tűnjön ez a kormányzati szinten felvetett ügy, igenis problémát jelenthet sokszor, a legegyszerűbbnek tűnő esetben is egy irat megszerzése, beadása, dosszié összeállítása, vagy éppenséggel valamilyen illeték kifizetése. Az tudja ezt a legjobban, akinek adódott hivatalos útja valamely közintézményben – és rendszerint mindegyikünk megfordul évente valamilyen ügyben a „hivatal útvesztőiben”.  Ezért nem mellékes vagy érdektelen, hogy mi lesz végül a sorsa a maisimplu.gov.ro honlapon felvetett ötleteknek, illetve, hogy komolyan gondolta és beváltja a miniszterelnök a bürokráciacsökkentő elképzelését, legalább részben.
Újvári Ildikó. Szabadság (Kolozsvár)

Régiós viták újratöltve
A román szakértői kormány vezetője, Dacian Cioloş idén januárban Temesváron nyilatkozott arról, hogy kormánya napirendre tűzné a régiósítást, de sietett leszögezni, hogy erről „politikai” döntés kell. Összeállításunkban a román régiós viták eddigi 150 évét mutatjuk be. Az írásból kiderül: Romániában soha nem működött igazi önkormányzati rendszer.
Nagyon is gyakorlati okok miatt mindig támogattam a régiósítási terveket. A kormány újraindíthatja a vitákat – és ha igény lesz rá, valószínűleg meg is teszi –, de meg kell értenünk, hogy bizonyos döntéseket a politikumnak kell meghoznia. Egy szakértői kormány nem vállalhatja ezeket magára. A nép által megválasztott politikusoknak kell dönteniük: a pragmatikus, gyakorlati részein túl a regionalizáció elsősorban politikai döntés. Túlságosan fontos ahhoz, hogy csak rövidtávú politikai célok elérésére használja valaki – szögezte le Dacian Cioloş temesvári sajtóértekezletén.
Február végén a kormányfővisszatért a régiósításra. Elmondta, újra kellene gondolni a helyi adók és illetékek rendszerét – példaként a tulajdonadót hozta fel –, és beszélt a jelenlegi megyék alacsony hatékonyságáról. Megoldási lehetőségként felvetette nyolc régió létrehozásának a lehetőségét és a megyei tanácsok felszámolását. A jelenlegi területi-közigazgatási rendszernek a miniszterelnök szerint három nagy baja van: különösen faluhelyen, de regionális szinten is erős a fragmentáció; emiatt súlyos hiányosságokkal küzdenek a fejlesztési programok. A helyi közigazgatási egységek pénzhiányban szenvednek, soknak nincs jövedelme, így csak a leosztásokra, a transzferjövedelemre támaszkodhatnak. A kormányfőtörvénnyel szüntetné meg azokat a közigazgatási entitásokat, amelyekhez kevesebb, mint 3–5 ezer lakos tartozik. Mint fogalmaz, ezek az egységek szegények, működési költségeik nagyok és alacsony szintű szolgáltatásokat nyújtanak.
„A megyei tanácsok rendszerint csak területi feladataikra és érdekeikre összpontosítanak: túl kicsik ahhoz, hogy ösztönözni tudják a gazdasági fejlődést. A regionális fejlesztési tanácsok sem képesek teljesíteni azokat a feladatokat, amire létrehozták őket, az erőforrásokat és a munkát sok elszigetelt projektre fecséreljük el, amelyek hatása csekély. Ez történik az úthálózattal, a víz- és a csatornarendszerekkel, de néha az iskolákkal is” – összegezte a bajok főforrásait a miniszterelnök. Cioloş szerint, ha minden marad a régiben, 2020 után még nagyobb lesz az ország leszakadása, mert a kétezerhúszas évek elejétől az európai uniós pénzeket versenyben lehet majd elnyerni, ehhez pedig felkészült és kompetens, valamint versenyképes helyi adminisztráció kell.
Egy kis történelem
A romániai régiósítási tervek idén matuzsálemi korba lépnek, ugyanis 154 éve zajlik a vita arról, hogy kemény, központosított vagy a decentralizációra épülő, a történelmi tájegységeknek megfelelő, erős államigazgatás felel-e meg Romániának. E tárgyban rengeteg írás, cikk, tanulmány íródott több nyelven is, de mivel közülük sok politikai „meghajtó motorral” született, érdekesebb elolvasni Bajtalan Hunornak az Erdélyi Társadalom című társadalomtudományi szakfolyóiratban megjelent rövid összefoglaló tanulmányát, amelyik érzelemmentesen leltározza fel a történteket (www.erdelyitarsadalom.ro).
A fejedelmi vérből származó Barbu Catargiu – felmenői közt volt Constantin Brâncoveanu és Barbu Vãcãrescu – Párizsban tanult többek közt jogot, filozófiát és gazdaságtant, amikor szokatlan feladattal találta szembe magát: egyeztetni kellene a frissiben létrejött állam – Románia két különböző összetevőjének, Moldvának és Havasalföldnek a – területi-közigazgatási rendszerét. A jeles román szakember felszámolta volna Moldva vidékekre (þinut) épülő rendszerét, hogy kiterjessze a havasalföldi megyerendszert. Elképzelése szerint széles jogkörökkel felruházott, négy történelmi tájegységre épülő régiót kellett volna létrehozni. Javaslata a politikai-hatalmi elit kemény ellenállásába ütközött, hiszen úgy vélték, hogy bizonyos régiók gyors megerősödése veszélybe sodorhatja a fiatal román állam integritását. Barbu Catargiu részletesen kidolgozott javaslata ellenére az 1864. április 2-án elfogadott törvény a havasalföldi megyerendszert terjesztette ki Románia akkori területére. Ez Trianon után is érvényben maradt 1925. június 14-ig, de bizonyos előírásai a mai romániai közigazgatást is meghatározzák. Barbu Catargiut pár hónapos kormányfői munka után agyonlőtték.
Az első világháborút követő területszerzés komoly kihívások elé állította az új Romániát, hiszen Besszarábiával, Bukovinával és Erdéllyel nemcsak területeket kapott, hanem egy módosított vidékrendszert (þinuturi), osztrák körzeti (bezirk) rendszert és a magyar vármegyerendszert.
Ismét győzött az erős régióktól való félelem: 1925-ben vezették be az adminisztratív egyesítési törvényt: Romániának 71 megyéje és 429 járása lett. A tarthatatlan helyzet miatt 1929-re ismét fellángolt a központosítás-régiósítás vita. A liberálisok erősen központosított, centralizált államot akartak, a konzervatívok viszont régiókra tagolták volna az országot. A vitából a Maniu-vezette konzervatív Nemzeti Parasztpárt került ki győztesen: az 1929. augusztus 3-án megszavazott új közigazgatási törvénnyel a történelmi régiók mentén hét minisztériumi igazgatóságot hoztak létre, de működésüket a bukaresti hatalomnak rendelték alá. A felemás megoldás nem volt jobb az addigi megyerendszernél: 1938-ben eltörölték a megyék jogi személyiségét és tíz új tartományt jelöltek ki anélkül, hogy figyelembe vették volna a történelmi tájegységeket.
A kommunizmus hozta el a gyökeres átalakulást: az 1950-ben elfogadott úgynevezett „rajonálási” területrendezési törvény felszámolta az évszázados román megyerendszert és szovjet mintára 28 tartományt hozott létre, ezek 200 járásba (rajonba) tagolódtak. 1952-ben 18-ra csökkentették a tartományok számát, 1956-ban 16-ra, de mindez semmit sem változtatott a központi hatalom és a helyi közösségek viszonyán, a Maros–Magyar Autonóm Tartományban sem lehetett önrendelkezés.
1965-ös hatalomra kerülésével Nicolae Ceauşescu hadat üzent az addigi közigazgatási rendszernek: az 1968-ra kidolgozott új területi-közigazgatási reform keretében 39 megye született. Ezt a megyerendszert toldották meg 1981-ben még két megyével.
1989 utáni esélyek
E rövid történelmi visszapillantóból is jól látszik, hogy másfél évszázad alatt Romániában mindig a centralizáció hívei győztek, valós önkormányzati modell nem alakulhatott ki. Veress Emőd, a Romániai Magyar Jogtudományi Közlönyben megjelent írásában feleleveníti, hogy a prefektus intézményének romániai bevezetése az 1800-ban létrehozott francia napóleoni mintára alapozott, de az 1989-es rendszerváltás után merítettek a két világháború közötti romániai modellből és hagyományokból is. A rendszer lényege, hogy a prefektus a kormány képviselője, ő vezeti a minisztériumok és a többi központi szerv területi-közigazgatási egységekbe decentralizált közszolgálatait. A prefektus a közigazgatási bíróságon támadhatja meg a megyei és a helyi tanácsok vagy polgármesterek döntéseit, amennyiben ezeket törvényellenesnek véli. A megtámadott aktus jog szerint felfüggesztettnek tekintendő.
A román alkotmány 122. szakasza tisztán kimondja, miért nem működhet az önkormányzati rendszer: „Romániában az önkormányzatok államigazgatási felügyeletét a prefektus végzi.”
Az átöröklött megyerendszerről és a prefektusi túlkapásokról már a kilencvenes évek elején kiderült, hogy nem beszélhetünk a szó nyugati értelmében vett önkormányzatokról. Ez újra elindította a regionalizációs vitát, amelyet most már az uniós csatlakozás is motivált. Az EU-hoz való közeledés felvetette a statisztikai célú területi egységek (röviden: NUTS) nómenklatúráját, amely nyugat-európai mintára lehetővé teszi az összehangolt regionális statisztikák elkészítését. A NUTS-osztályozás a tagállamok gazdasági területét osztja fel. A regionális statisztikák összehasonlíthatósága megköveteli, hogy a földrajzi régiók a népesség tekintetében összehasonlítható méretűek legyenek. Egy-egy közigazgatási egység NUTS-szintbe történő besorolását a népesség-küszöbértékek alapján határozzák meg: a NUTS1 szint 3–7 milliós, a NUTS2 800 ezer–3 milliós, a NUTS3 150–800 ezres lakost feltételez.
Lesepert magyar elképzelések
1989 után elsőként az Adrian Năstase által vezetett kormány hozakodott elő a regionalizálással, de 2011-ig jegelték a tervet, amikor Traian Bãsescu és az Emil Boc vezette kormány ismét elővette. Megvalósítására – a parlamenti többség birtokában – az igazi esélyes a Szociálliberális Unió (USL) volt, de a körülötte kialakult viták miatt a kezdeményezés 2013 végén elhalt.
Michel Barnier uniós biztos 2002-es romániai látogatásán fogalmazódott meg az az európai uniós elvárás, hogy Romániát európai mintára kellene fejlesztési régiókra felosztani. A román és magyar értelmiségiekből álló Provincia-csoport által közzétett memorandum – amelyben a romániai politikai régiók nyilvános megvitatását javasolták – váratlanul heves ellenreakciót váltott ki a román politika és sajtó képviselőiben, az Adrian Năstase-vezette román kormány a régiósítást levette napirendről.
Az RMDSZ 2007 októberében mutatta be a fejlesztési régiók új felosztására vonatkozó javaslatát. Tervezetében Székelyföld hagyományos történelmi régióként külön egységet alkot az ország többi gazdasági régiója mellett. A szövetség által elkészített hatástanulmány 16 fejlesztési régiót ajánlott, azonban a román politikai elit érdemben nem foglalkozott vele.
Az Erdélyi Magyar Néppárt régióterve szerint Erdélynek 6 régiója lenne: a Bihar, Szatmár és Szilágy megye területeiből álló Partiumi régió, Kolozsvár központtal az észak-erdélyi régió, Marosvásárhely központtal a Székelyföld régió és Nagyszeben központtal a Szászföldet magába foglaló dél-erdélyi régió. Temesvár lenne a Bánsági régió fővárosa, amely Arad megyét is igazgatná, Brassó pedig a Barcaság régióközpontjaként van feltüntetve.
Liviu Dragnea kormányfőhelyettes 2013 februárjában jelentette be, hogy a kabinet év végéig szándékszik létrehozni az új régiókat. A bukaresti rádiónak így fogalmazott: „nem biztos, hogy nyolc régió lesz, csak az, hogy székely régió biztosan nem lesz”.
2013 novemberében a Ponta-kabinet felelősségvállalással elfogadta a decentralizációs törvényt, 2014 januárjában az alkotmánybíróság egészében alkotmányellenesnek minősítette. A törvényt megtámadó Demokrata Liberális Párt (PDL) egyik kifogása az volt, hogy a jogszabály megkérdőjelezi a román állam egységes jellegét.
Úgy tűnik, a kör ismét bezárult.
Willman Walter. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Készül a magyar–román jó együttélési kódex
Elkezdődött Hargita Megye Tanácsa magyar–román jó együttélési kódexe kidolgozásának a folyamata, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézettel együttműködve, miután közel három év alatt sikerült elhárítani a jogi akadályokat. A napokban találkozott Borboly Csaba megyeelnök az intézet vezetőjével, Horváth Istvánnal, aki arról tájékoztatta, hogy hamarosan négy fókuszcsoportos interjút szerveznek magyar ajkú résztvevőkkel Csík-, Udvarhely-, Gyergyó-, Maroshévíz-területen, majd ugyanennyi készül román ajkúakkal is ugyanezekben a térségekben.
A kezdeményező Borboly Csaba szerint a gazdasági kérdéseken túl szükség van egy helyes útmutatásra, melynek segítségével ténylegesen megvalósulhat a békés együttélés. Erre született meg válaszként a dokumentum ötlete, amely remélhetőleg jó példaként szolgál más megyék számára, ahol a magyarság számarányában kisebbségben él. A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elemzéseket készít és egyeztetéseket folytat e célból, az összes érintett felet megkeresve, a végső, kidolgozott szöveget pedig a megyei tanács határozatban erősíti majd meg.
A kódexet valamennyi helyi tanács elfogadhatja határozatban, így az beépülhet a megye jogrendjébe, ugyanakkor a megye alapszabályának melléklete is lesz a dokumentum. Remélhetőleg a kormány Hargita megyei intézményei, a prefektus, a rendőrség és a szakigazgatóságok is csatlakoznak majd a kódexhez, amely által hatékonyabban lehet kezelni a különböző érzékenységek és hiányos jogi szabályozás miatt keletkezett problémákat, etnikai színezettől mentesen.
Hargita Megye Tanácsa a 2016. február 29-i soros ülésén hagyta jóvá a vonatkozó határozatot, amely kutatásokhoz biztosít jogi és pénzügyi keretet. Borboly Csaba három éve jelentette be a jó együttélési kódex elkészítésének szándékát, de a bürokrácia miatt három év kellett, hogy végre érdemben el tudják kezdeni: mostanra lett teljes a jogi dokumentáció, így a négy szereplő – Hargita Megye Tanácsa, a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, a kormány Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala és a Hargita Megyéért Egyesület – a határozat elfogadását követően partnerségben kivitelezi a kódexet.
Közlemény
Erdély.ma

Sorin Mitu: Románok és magyarok: rémálomba illő páros?
A költő és újságíró Corneliu Vadim Tudor 1985-ben a következőképpen vélekedett egyik versében a románok és magyarok közötti történelmi kapcsolatokról:
„Noi n-o să ne-nţelegem niciodată / şi casă bună n-am făcut prin ani / căci mâna voastră veşnic e pătată / de sângele românilor sărmani. / Trufaşi şi cruzi, şi fără de măsură / nici fiarele pădurii nu-s ca voi / cu ochii tulburi, injectaţi de ură / visând la un mileniu de noroi.” („Sohasem fogjuk egymást megérteni / és az idők folyamán nem tudtunk együtt sem élni, / hisz kezetekre örökre rátapadt / a szegény románok vére. / Dölyfösek és kegyetlenek és mértéktelenek vagytok, / még az erdő vadállatai sem hasonlítanak rátok / zavaros, gyűlölettel átitatott szemekkel / álmodoztok egy évezrednyi mocsokról.”) Elképzelhető, hogy e sorok olvasói közül sokan, különböző okokból, nem szimpatizálnak az idézett szerzővel. Ennek ellenére számos román – talán éppenséggel nemzettársaink többsége – azt mondhatná, hogy a versszak által közvetített kép, néhány költői túlzástól eltekintve, általánosságban mégiscsak helyes. A románok sohasem tudnak majd egyetértésre jutni a magyarokkal, mert utóbbiak a történelem folyamán elnyomták őket, ma pedig folyamatosan jogtalan követeléseket hangoztatnak, melyek mintha egyfajta velük született gonoszságból fakadnának.
Mi az igazság ez ügyben? A magyarok vajon tényleg annyira gonoszok, ahogy azt a románok gondolják? Vagy e témával kapcsolatosan vannak más, árnyaltabb román vélemények is? De vajon a magyarok miként vélekednek a románokról? És, végül, mit jelentenek ezek a kérdések a magas politikában vagy a Romániában és Magyarországon élők mindennapi életében? A történelem és az imagológia néhány válasszal tud szolgálni.
Minden a történelemből fakad… De melyik történelemből?
A románok és a magyarok nagyjából ezer éve szomszédok és élnek együtt Erdélyben. Ha komolyan vetjük fel azt a kérdést, hogy miként boldogult ebben az időszakban egymással a két etnikum, hogy megértsük, milyen kölcsönös érzéseik vannak egymással szemben manapság, akkor két választ fogalmazhatunk meg. Egyrészt a románok és magyarok közötti kapcsolatok története csaták megszakítás nélküli sorozatából állt. Gyaluval és Ménmaróttal kezdve, akik megküzdöttek a térségbe érkezett első Árpád-kori lovasokkal, a középkori parasztlázadásokkal és a román fejedelmekkel folytatva, akiknek – ahogy azt az iskolában tanultuk – szokásuk volt, minden további nélkül, „kicsinálni” Magyarország királyait és az utóbbi két évszázad forradalmaival, világháborúival és politikai konfliktusaival befejezve – az egész mintha egy véget nem érő harcias krónikába illeszkedne. De van egy másik álláspont is, melynek talán nincs akkora hatása, de amelyet többek között az egyszerű emberek, főleg az erdélyiek, magukénak vallanak: hogy mégiscsak sikerült ennyi évszázadon át együtt élniük egy többetnikumú Erdélyben az őket szétválasztó megannyi konfliktus és ellentétes érdek ellenére, azt jelenti, hogy a románok és a magyarok nagy teljesítményt tudnak felmutatni a Másikkal való együttélésben. Végül is a két nemzet mégsem irtotta ki vagy kergette el kölcsönösen egymást, ahogy azt oly sok etnikai csoport tette Európában és az egész világon. Azon emlékezetes pillanatok jelentése pedig, amikor mégis fejbe kólintottuk egymást (mint például az 1848-as forradalom vagy a második világháború idején), attól függ, miként értelmezzük ezek gyakoriságát és jelentőségét. Drámai kivételeknek tekintjük őket az elfogadható ezredéves együttélés során, vagy ellenkezőleg, két egymással kijönni sohasem tudó közösség elkerülhetetlen és mindig újra megismétlődő összecsapásaiként?
A fent említett két elképzelést, bár a belőlük leszűrhető tanulság szempontjából tökéletesen ellentétesek, ugyanazon elfogadott történelmi tények segítségével építették fel. Ez mutatja, hogy a múlt elmesélése, tehát a történelem miként manipulálható egy bizonyos álláspont alátámasztása érdekében. A románok és a magyarok történelmét „keményen” ki is használták ilyenfajta indokló célokra, bizonyos (ellenséges vagy ellenkezőleg, jóindulatú) szubjektív és mélységesen eltorzított imázsok gyártására. A széles világból származó más hasonló helyzetekkel való összehasonlítás megmutatja, mennyire tévesek lehetnek ezek az értelmezések. Függetlenül attól, hogy az áldozatok, a fegyveres konfliktusok napjainak számát vesszük alapul vagy az egy főre eső sovén gyalázkodásokat, nem tudunk nagyobb eredményre jutni, mint amilyen a németek és a franciák, az angolok és az írek, az oroszok és a lengyelek, a törökök és az örmények között tapasztalható…
Ellenkezőleg! A középkorban például, a túlzó módon „etnikainak” vagy „román–magyarnak” tekintett konfliktusok főszereplői valójában a parasztjaikat röghöz kötő nemesek (ahogy Mihai Viteazul is tette a „rumánjaival”) vagy a feudális uralkodók voltak, akik a hatalomért harcoltak. (A munténiai és moldvai vajdák legalább olyan gyakran hadakoztak egymással, mint a magyar királyokkal vagy az erdélyi fejedelmekkel.) Az említett küzdők elsősorban nem román és magyar minőségükben harcoltak, hanem nemesekként, parasztokként, fejedelmekként vagy a hit védelmezőiként. Az a körülmény pedig, hogy eltérő nyelvet beszéltek, csak a közöttük meglévő, alapvető társadalmi, politikai vagy felekezeti rivalizálások újabb, de nem legfontosabb oka volt. Az már más kérdés, hogy ezeket a konfliktusokat – később – a román–magyar ezredéves konfliktus tagadhatatlan bizonyítékainak tartották, de ennek nem az emberek által megélt, hanem a történészek által megírt történelemhez van köze.
A román–magyar százéves háború
Egy sajátos román–magyar konfliktus valójában történelmi léptékben hozzánk sokkal közelebb, a modern korszakban kezdődött el. A két nemzet politikai és értelmiségi elitjei a XIX. században, mint Európában mindenhol, elindították a maguk nemzeti projektjét, mely az emancipálást, a haladást és a modernizálást foglalta magában. De Erdély földrajzi térségében mindkét nemzeti projekt megjelent. A magyarok részéről elsősorban politikai és történelmi okokból (hiszen része volt a középkori királyi Magyarországnak), a románok részéről pedig szintén politikai (a hajdanán a rómaiak által meghódított Dacia részeként), de demográfiai okokból is, tekintettel arra, hogy ők voltak a tartomány legnagyobb számú lakói.
Így kezdődött el egy hangsúlyos konfliktus, mely nagyjából száz évig tartott, az 1848-as forradalomtól az erdélyi román közigazgatás 1945. márciusi visszaállításáig. Zárójelben legyen mondva, ez nagyjából ugyanakkor zajlott, amikor a franciák és a németek, hasonló okokból, három megsemmisítő háborúban csaptak össze (1870–1871, 1914–1918 és 1939–1945) az úgynevezett „európai polgárháború” folyamán. A százéves román–magyar konfliktus a legnagyobb részében csak „hidegháború” volt, melyet három nyílt, erőszakos intervallum szakított meg. Az 1848 októbere és 1849 augusztusa közötti erdélyi polgárháború, amelynek során a Magyarország függetlenségét akaró kossuthista magyarok összecsaptak a Habsburg-párti erdélyi románokkal. Az 1916–1918-as katonai konfliktus Románia és Ausztria-Magyarország között az első világháború közepette, mely aztán a magyarországi bolsevik rezsim elleni 1919-es román beavatkozással folytatódott. És az 1940 és 1944 közötti északnyugat-erdélyi horthysta magyar megszállás, aminek a szovjet és a román csapatok 1944. augusztus 23-a utáni offenzívája vetett véget.
És nagyjából ennyi… Sok, kevés?
A második világháború után Románia és Magyarország bekényszerítése a „testvéri” kommunista országok karámjába, hogy ezzel „jegeljék” az európai államok határait és megakadályozzák a destabilizáló területi követeléseket, a két állam közötti nyílt politikai konfliktusnak is véget vetett. Néhány feszültebb, robbanásveszélyes epizód képez kivételt az 1989–1990-es rezsimváltások cseppfolyós időszakában, mint amilyen az 1990. márciusi marosvásárhelyi, etnikumok közötti erőszakos tettek esete, vagy a Magyarország által a Ceauşescu-rezsim 1989. decemberi megdöntésében a titkosszolgálatai és a dezinformációs műveletei segítségével játszott (biztos történelmi bizonyítékokkal egyelőre meg nem erősített) esetleges szerep. A kommunizmus bukása után Magyarország és Románia bekerülése a NATO-ba és az Európai Unióba újra megakadályoz bármilyen valódi konfliktust a két állam között. Következésképpen a viták továbbra is csak szimbolikusan, szavak és magyarázkodások háborújaként folytatódnak majd, különösen a romániai magyar kisebbség státusza témájában.
Román etnikai imagológia…
Ha a dolgok annyira rózsásak, ahogy az a fenti történelmi összefoglalóból leszűrhető, a román–magyar rémálom pedig ugyanezen értelmezés szerint csak egy kicsit nyugtalanabb álom, akkor mégis mi magyarázza a román–magyar ellenségesség akut érzését, mely sokunkban benne van, és melyet oly jól kifejeznek Corneliu Vadim Tudor sorai?
Függetlenül attól, hogy „igazi” vagy „manipulált”, régebbi vagy újabb történelemből fakad, a románok magyarokról alkotott képe számos kritikus aspektust tartalmaz. A románok által a magyaroknak tulajdonított legnagyobb hiba a gonoszság, mely dölyfösséggel párosul. A főleg történelmi előzmények által „bizonyított” kegyetlenség, a románok meglátásban, Árpád utódainak primitivizmusával és vérmérsékleti jellemével társul, és ezt a magyarok ázsiai eredete magyarázza, akiknek ősei „nyereg alatt puhított húst ettek”. A románok a magyarok negatív jellemvonásait gyakran a sajátjaikkal szembeállítva határozzák meg: a magyarok gonoszok, kegyetlenek és intoleránsak, mi szelídek (sőt túl szelídek, hiszen a románok is elismerik, hogy a „puliszka nem robban”), toleránsak és vendégszeretők vagyunk; a magyarok Ázsiából érkezett „nomád barbárok”, míg a románok „európaiak”, per defitionem őshonosak és egy ősi letelepedett civilizáció örökösei. Mivel a románok önképe számos öndicsérő aspektus mellett jelentős adag önbírálatot is tartalmaz, a magyarokkal szembeni román klisék is ezen az ambivalens önképen alapulnak. „Isten őrizzen a gonosz magyartól és az ostoba romántól”, így szól egy erdélyi román közmondás. A magyar gonosz, vagyis agresszív, míg a románnak, aki szintén nem tökéletes, nincs esze, ami egybecseng a románoknak tulajdonított passzivitással. A románok sokszor negatívan értékelik magukat, a magyarokat pedig – a románok – felsőbbrendűségi pozícióba helyezik. A magyar gonoszsága kétségtelenül ellenszenvesebb a román ostobaságánál, ez a jellemvonás pedig jól kiemeli az ellenség jellegét. Ezzel szemben a románnak tulajdonított ostobaság egyértelműen a magyarnál alsóbbrendű helyzetbe hozza.
A románok magyarokkal szembeni viselkedését statisztikai módszerekkel mérő szociológiai felmérések az etnikai imagológia által hangoztatott negatív képeknél és gyalázásoknál általában sokkal jóindulatúbb aspektusokról árulkodnak. Az idegengyűlölő beütésű vicceket félretéve, magas azoknak a románoknak az aránya, akik a felmérésekben azt állítják, hogy elfogadnának egy magyar szomszédot, munkatársat, barátot vagy akár élettársat is. A leginkább bírált aspektusok a történelmi kapcsolatok, melyeket a válaszolók többsége rossznak minősít, valamint mindkét etnikum politikusainak a teljesítménye, akik választási célokból generálják vagy fokozzák a feszültségeket, míg a felelősség ezen elosztásával némiképp felmentik az egyszerű magyarok tömegét. Ezzel szemben, ha az interneten például az érzékeny aspektusokra vonatkozó sajtócikkek kapcsán megjelenő kommentárokat nézzük, rendkívül erőszakos véleményekkel találkozunk. Szexuális jellegű gyalázkodásokkal, főleg a nőkkel szemben, a „román kenyeret evő” hálátlanok Magyarországra toloncolására vonatkozó felhívásokkal vagy ilyenfajta viccekkel: „– Hogyan szedsz le a fáról egy magyart? – Levágod a kötélről!” Persze, a hasonló, sok más téma környékén fellelhető megnyilvánulásokat egy bizonyos pontig akár marginálisaknak is lehet tekinteni. De ugyanakkor csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az emberek szemtől szemben képmutatóbbak, de a névtelenség védelmében könnyebben kimondják azokat a dolgokat, amikben hisznek és amelyek részei a kollektív elképzelésünknek.
…és a magyar
Talán ez „csalódást” okoz a románoknak, de a velük szembeni gyalázkodások és negatív képek magyar repertoárja szegényesebb a román megfelelőjénél. Ezt történelmileg az magyarázza, hogy a magyarok sokáig sokkal fontosabbak voltak a románoknak, mint a románok a magyaroknak. A XVIII–XIX. században, amikor a két nemzet közötti politikai konfliktus elkezdődött, a magyarok fő történelmi riválisa a bécsi császár volt, külpolitikai téren az orosz veszélytől féltek (az oroszok aztán 1849-ben és 1945-ben is ellátták a bajukat), belpolitikai téren pedig az egy kalap alá vett magyarországi nemzetiségek követeléseibe ütköztek. Következésképpen a románok csak egy többfejű nemzeti ellenség egyik megnyilvánulási formája voltak, melyek közül a román nem volt annyira rémisztő. Ezért a magyarok románokhoz való viszonyát gyakran az érdektelenség vagy éppenséggel a közömbösség jellemezte.
A magyarok románokhoz való viszonyulásának a határozott felsőbbrendűségi érzés volt a domináns jellemzője, primitív parasztokból és civilizálatlan pásztorokból álló népnek tartották őket. A románok másságát kiegészítette még az ortodoxizmushoz vagy görög katolicizmushoz való tartozásuk, mely geopolitikai szempontból egy keleti, eltérő, ellenséges és kimondottan alacsonyabb rendű világba helyezte őket. Az erdélyi románokat a városi magyarok gyakran „jó vadaknak”, eléggé elmaradott, de jóindulatú lelki tulajdonságokkal rendelkező pikareszk parasztoknak tartották, akik nevelhetők és a magyarok oldalára állíthatók.
A dolgok azonban 1920., a magyar nemzeti projekt keresztre feszítésének éve után radikálisan megváltoztak. A trianoni tragédiát követően, amikor a magyarok arra ébredtek, hogy elveszítették annak a hazának a kétharmadát, melyet örökre a magukénak hittek, nyomasztó a legyőzöttségi, frusztrációs és aztán a revánsérzéssel töltötték el. Ilyen körülmények között az addig nem igazán fontos románok nemzeti drámájuk legnagyobb haszonélvezőjévé váltak a magyarok szemében. Ők kapták meg Erdélyt, mely a legfájdalmasabb vereség volt, mind területileg (102 000 km2, ami több mint a Magyarországnak maradt 93 000 km2!), az elvesztett nemzettársaik számát illetően (1 700 000 lélek), mind pedig szimbolikus jelentősége miatt. A magyarok számára Erdély mindig is a magyar haza része marad, még ha „elidegenített” formában is, magyar katedrálisaival, kastélyaival, temetőivel és harcmezőivel.
Ma is, minden alkalommal, amikor a Kolozsvári Magyar Operában előadják a Marica grófnőt, a kórus pedig a Szamos menti városról szóló vidám refrént énekli, ahol minden piros-fehér-zöld, a közönség frenetikusan tapsol, a végtelenségig. Ezek a dolgok feltételezhetően csak akkor fognak megváltozni, ha a globalizáció végleg elsöpri az összes jelenlegi identitást, vagy ha az erdélyi magyarokat az Urálok nyugati lejtőire telepítik vissza, ahogy azt a másik trikolór radikális hordozói követelik az interneten. Ilyen körülmények között a legerősebb negatív sztereotípia, mely a románokat meghatározza a magyarok szemében (főleg, ha FIDESZ-szavazók vagy észak-amerikai állampolgárok), az a visszaélő román, aki semmibe veszi és elnyomja a magyarokat, aki semmibe veszi a magyar kisebbség nemzeti jogait, eltorzítja történelmüket és csak azért sem hajlandó beszélni a nyelvüket, holott Erdélyben mindenkinek tudnia kellene magyarul. És ezt annak ellenére, hogy – az Erdélyt is megfojtó – balkáni státuszuk elég gyanús és szervezetlen.
És mit tegyünk mi, erdélyiek?
Az erdélyi magyarok számára, a budapestiekkel ellentétben, a románok mindig egyértelműbb jelenlétet képviseltek. Olyan honfitársaknak, szomszédoknak tekintették őket, akiket, hibáiktól függetlenül, figyelembe kell venni, mert együtt élsz velük. Ugyanez a helyzet az erdélyi románokkal is, akiknek a felmérések szerint jobb véleményük van a magyarokról, mint a regátiaknak. Paradox módon még a székely zászlót is, mely azokat kellene jobban idegesítenie (bár nem értem, miért), akiknek az orra előtt lobogtatják, Erdélyben több román kész elfogadni, mint Giurgiuban, ahol a bozgorbajszot soha életükben nem látott Mitikák képtelenek eltűrni a magyar ellenszegülés ilyen elítélendő megnyilvánulásait.
Az erdélyi románok és magyarok rendelkeznek néhány közös, tartományuk történelmi-kulturális jellegzetességéből származó viselkedéssel és értékkel, melyeket nem tudnak megosztani bukaresti vagy budapesti nemzettársaikkal. A közösen birtokolt szimbolikus javak egyike épp az „ellenséghez” való hozzászokás. Ez az együttélés realista tudománya, mely azon az érzésen alapul, hogy csakis együtt élhetünk, még akkor is, ha elég okunk lenne birokra kelni. Végső soron hozzászoktunk mindezekhez a dolgokhoz, sőt, regionális identitásunk összetéveszthetetlen részének tartjuk őket. Ha nem lennének, hiányoznának! Nagyapámnak, aki legionárius és nagy erdélyi román nacionalista volt, és akit a szükség átkényszerített a Regátba, mindig könnybe lábadt a szeme, amikor a vonat Brassóba érkezett és magyar szót hallott. Végre otthon érezte magát! Zárójelben legyen mondva, ugyanez a helyzet számos Romániában letelepedett fiatal besszarábiaival is, akiknek egy része nagyon is románul érez, de akik extázisba esnek, amikor a Zdob şi Zdub Bukarestben vagy Kolozsváron oroszul kezd énekelni. Eszükbe jut a Moldovájuk!
Az ilyenfajta közös javak alapot nyújthatnak az erdélyi identitás felépítéséhez, amit sokan hangoztatnak, de nagyon eltérő értelmezéssel. Lokálpatriotizmusból, nosztalgiából és ideológiai-kulturális bovarizmusból, dartstáblaként a román radikális nacionalizmus számára és ennek tükörképeként átmeneti szakaszként a magyar irredenta elképzelések számára, erdélyieket mozgósító választási eszközként cinikus és pragmatikus politikusok számára, vagy forrásként egy egészséges regionalizmus felépítéséhez az idealisták számára (itt említem meg Vasile Dâncu kollégát, ha már az ő folyóiratába írok).
De ez nagyon nehéz projekt, mert a románok és a magyarok jelenleg párhuzamos szimbolikus univerzumban élnek. A románoknak is van egy Erdélyük, a magyaroknak is (valamikor volt egy szász is), mindenki a saját elképzelésével a történelemről, a saját utcaneveivel, a saját jelképtárával és ünnepeivel, ha lehet, akkor a másik teljes távolmaradásával. Ha Gyulafehérváron járnak, a romániai vagy magyarországi magyar turisták csak a római katolikus katedrálisba mennek be, Hunyadi János sírjához, akit a „saját hősüknek” tartanak és teljesen figyelmen kívül hagyják a román katedrálist, vagy – horribile dictu – az Egyesülés Termét. A román turisták, miután mindenekelőtt felkeresik az Újraegyesítés Katedrálisát és az Egyesülés Múzeumát, bemennek a római katedrálisba is, úgy vélve, hogy Romániában minden az övék és a saját történelmüket tükrözi, de – természetesen – Hunyadit nem a magyar történelem szereplőjének fogják tekinteni, hanem a románok hősének. A sors iróniája, hogy mindezekre egy osztrák vár szűk falai között kerül sor, mely mégsem képes igazán összehozni a császár volt alattvalóit.
A románok és a magyarok nemcsak nem vesznek részt a másik nyilvános ünnepein, de ha netán mégis, akkor ezt erőszakosan teszik. Az Új Jobboldalos ifjak a Gheorghe Funar által kezdeményezett hagyományt követve, március 15-én, a magyarok nemzeti ünnepére válaszul megszervezik a maguk román rendezvényeit, amit a magyarok provokációnak tartanak. A székely magyarok sem adják alább, és a gyász jelképeit tűzik ki december 1-jén (ha éppen nem egy Avram Iancut ábrázoló bábut akasztanak fel, mint tette azt Csibi Barna polgártársunk). Ennek következtében pedig a román diákok román trikolórjelképeket tűznek ki március 15-én, ami kiváltja a tanárok reakcióját, s ezt követi a hatóságok reakciója… Vajon mi lenne, ha a saját nemzeti jelképek esetleges mindennapos kitűzése mellett a magyar fiatalok december 1-jén a román zászlót lobogtatnák, a románok pedig a magyart március 15-én? Akkor valószínűleg egy másik bolygón élnénk, nem Erdélyben, mert itt, akárcsak Mekkában, a hitetlenek nem léphetnek be a többiek szentélyébe, melyet azonban csak a saját gátlásaik és előítéleteik jelölnek ki.
Útmutatások a nacionalizmusok (megfelelő) használatára
Minden bizonnyal sokan vannak mindkét oldalon, akik elhatárolódnak a radikális elemektől. Könnyű azt mondani, hogy a románok és a magyarok többsége nem szavaz sem a Nagy-Romániára, sem a Jobbikra. Sokszor azonban elég kicsinek tűnik a különbség köztük és a kormánybeli „mérsékeltek” között. Elég Orbán Viktort megemlíteni, hogy ezúttal csak a szomszéd szemében lévő szálkát (vagy gerendát?) emeljük ki. Az a gond, hogy a szélsőségesek olyan nemzeti jelképeket, történelmi emlékeket és etnikai képeket használnak fel nyersanyagként, melyek egy egész nemzet kulturális örökségét képezik. Mindnyájan értjük őket és rezonálunk az üzenetükre, akár elragadtatnak, akár megijesztenek vagy feldühítenek. Ez a kollektív identitárius készlet nagyon értékes forrás bárkinek, aki a saját személyére akarja irányítani a figyelmet. A politikusok tudják vagy legalábbis sejtik a legjobban ezt, néha egyes profi szociológusok vagy politológusok segítségével. Ilyen körülmények között a kölcsönös román–magyar képek áruvá válnak, a piaci kereslet szerint kereskednek ezekkel politikusok, újságírók, kommunikátorok, imázsközvetítők, néha pedig éppenséggel hamisítványkereskedők, akik történészek vagy publicisták társaságában árulnak Avram Iancu-s mellszobrokat, trikolór zászlócskákat vagy Nagy-Magyarországos képeslapokat. Ezt az árut, akárcsak a dinamitot, a használói akár fel is robbanthatják, véletlenül vagy szándékosan. Tőlünk alig néhány száz kilométerre kevesebb mint két évtizede a szerbek, a horvátok, a bosnyákok vagy a koszovóiak a saját bőrükön tapasztalták meg az ellenséges képek és etnikai viszonyok romboló hatását. Ehhez a nagyon kézenfekvő példához képest azt az együttélést, amire a történelem az erdélyi románokat és magyarokat kényszerítette, semmiképpen sem lehet Európa rémálmának tekinteni, sokkal inkább sikertörténetnek. Közös történelmünk zaklatott adatait figyelembe véve, eddig főleg azért gratulálhatunk egymásnak, mert sikerült túltennünk magunkat vagy elkerülnünk a rosszabbat. Szép lenne, ha ezentúl építenénk is valamit közösen, valamit, ami jobbat jelenthetne. Nem hiszem, hogy a két közösség elfelejtené a – jó vagy rossz – múltat. Már csak a jövőt kell megálmodni és felépíteni…
Forrás: Főtér.ro, revistasinteza.ro
Szerző a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Modernkori Történelem Tanszékének tanára és igazgatója, az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus-tanulmányozás szakértője.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Béremeléseket jelentett be a kormány
A közalkalmazottak 50%-a átlagosan 5%-os béremelésben részesül augusztus 1-jétől. A szociális munkát végző közalkalmazottak mintegy 20%-os fizetésemelésre számíthatnak, a béremelés által érintett többi közalkalmazott fizetése azonban csak csekély mértékben, körülbelül 1-2%-kal módosul – jelentette be Dan Suciu kormányszóvivő. A Ciolos- kabinet a mai ülésén tárgyalt első körben arról a rendeletről, amellyel azonos béreket biztosítanának a közszférában dolgozó, azonos tisztséget betöltő, ugyanakkora régiséggel rendelkező alkalmazottak számára. Az intézkedés csak a kis jövedelmű közalkalmazottakat érinti.
A közalkalmazottak érdekvédelmi szervezetei korábban már többször is követelték a bérkülönbségek felszámolását. Dacian Ciolos miniszterelnök azt mondta, az intézkedésről a következő napokban még egyeztetnek az érdekvédelmi szervezetekkel, de azt szeretnék, hogy a sürgősségi kormányrendeletet jövő héten már el is fogadják, és az év második felétől lépjen is életbe. A miniszterelnök hozzátette, hamarosan közvitára bocsátják az egységes bértörvény tervezetét és egy közigazgatás reformjára vonatkozó törvénytervezetet is.
Népújság (Marosvásárhely)

RMDSZ-árnyékjelentés: Románia nem tartja be a kisebbségvédelmi keretegyezményben vállaltakat
Az elmúlt hat évben Romániában visszalépés tapasztalható a kisebbségi jogok betartása terén – állapította az európai kisebbségvédelmi keretegyezmény alkalmazásáról szóló árnyékjelentésében az RMDSZ. A 72 oldalas dokumentumot Kelemen Hunor szövetségi elnök ismertette csütörtöki kolozsvári sajtótájékoztatóján.
Az árnyékjelentés a román kormány által az Európa Tanácshoz – két éves késéssel – idén februárban benyújtott jelentését pontosítja. A külügyminisztérium által készített dokumentum ugyanis az RMDSZ elnöke szerint hamis képet mutat arról, miként tartja be Románia kisebbségvédelmi keretegyezményben foglaltakat.
Kelemen elmondta, az árnyékjelentés technikai, nem politikai dokumentum. A kisebbségi jogok gyakorlásának fontosabb problémáit leltározza, konkrét példákkal támasztja alá azt a megállapítását, hogy Románia nem tartotta be a keretegyezményben vállaltakat, és megoldásokat is javasol a felsorolt jogsérelmekre. A leltár a 2010 és 2016 közötti időszakot öleli fel, és az kisebbségi jogok korlátozásának legfrissebb esetei – például a kolozsvári kórházban megalázott magyar lány ügye – is szerepelnek benne. Román nyelven itt tanulmányozható, az angol és magyar nyelvű változata is hamarosan elkészül.
A magyar közösség biztonságérzete meggyengült
Az árnyékjelentés fő következtetése az, hogy a kisebbségi joggyakorlásban visszalépés tapasztalható. „A magyar közösség biztonságérzete meggyengült, az alapvető kisebbségi szabadságjogokkal nem tud élni. Megnőtt a magyarellenes incidensek száma, naponta megtagadják a közösség jogait, így nem gyarapodhat megfelelőképpen” – sorolta Kelemen Hunor a jelentés megállapításait.
Az RMDSZ elnöke elmondta, az utóbbi időszakban új fajta támadások is érik a magyar közösséget. A román állam olyan intézményeket – például az igazságszolgáltatást – használ fel a megszerzett jogok csorbításához, amire még nem volt példa. „A gyűlöletbeszéd, a destruktív nacionalizmus a mindennapok részévé vált, az illetékes hatóságok pedig nem hoznak szankciókat” – részletezte a politikus.
Kelemen Hunor tájékoztatása szerint az román pártoktól és kormánytól, hogy mélyebb párbeszédet kezdeményezzen a magyar közösség képviselőivel az árnyékjelentésben jelzett problémákról. Arra kérdésre, hogy mit várnak az árnyékjelentéstől, Kelemen Hunor úgy reagált: „Arra számítok, hogy szétszednek ma este a román tévék”. Komolyra fordítva a szót, hozzátette: reményei szerint amikor helyszíni szemlét tartanak az Európai Tanács jelentéstevői, az általuk megfogalmazott anyagba belefoglalják az RMDSZ javaslatait, és a román döntéshozók az RMDSZ-szel együtt korrigálják ki mindazt, amit a szövetség problémának tart.
Példák a kisebbségi jogsérelmekre:
Nem született meg a kisebbségek jogállását rendező törvény, pedig elfogadását Románia a keretegyezményben is vállalta
A hatóságok azért büntettek meg magyar embereket, mert vállalták nemzeti identitásukat. Konkrét eset a Székely Szabadság Napját követő büntetésáradat
Székelyföldön tervszerű, folyamatos a jogtiprás; országszerte bátorítják a regionális önazanosság megerősítést, ám Hargita és Kovászna megyében ezt a jogot megtagadják a magyar közösségtől adminisztratív intézkedéssel, vagy bírósági ítélettel
Korlátozzák az anyanyelv használatát a közszolgáltatások, az egészségügy és az igazságügy területén;
Az oktatás terén is van diszkrimináció, nem alkalmazzák a tanügyi törvény egyes cikkelyeit (például a MOGYE esete)
Késlekedik a jogtalanul elkobzott ingatlanok restitúciója
A gyűlöletbeszédet nem büntetik vagy felszínesen büntetik, vagy sokszor kettős mércét használnak a hatóságok
Megszerzett jogok megcsorbításáról születnek folyamatosan törvénytervezetek
Nyolc régiót hoznának létre, adminisztratív eszközökkel változtatnák meg az etnikai arányokat, amit
Székelyföldön a bíróságok megtagadják, hogy a régió neve megjelenjen különböző jogi személyiségek elnevezésében
A román kormány jelentése nem vette figyelembe a DRI javaslatait és nem is konzultáltak róla, ezen változtatni kell, ehhez nyújtunk javaslatokat. Ez a negyedik jelentés volt, amit a román kormány letett, de már 2014 elején le kellett volna tennie.
Cs. P. T.
maszol.ro

Ketrecbe zárt vadállatokként tartottak" - élet a kommunista diktatúra árvaházaiban
Izidor Ruckel a Ceauşescu–rendszerben egy fogyatékosoknak fenntartott árvaházban nőtt fel, most a BBC mutatja be életét.
Izidor Ruckel a Ceauşescu–rendszerben egy fogyatékosoknak fenntartott árvaházban nőtt fel, a BBC Witness című műsorában beszélt az ott átélt borzalmakról.
Az 1989-es forradalom győzelmét és Ceauşescu bukását követően napvilágra kerültek azok a szörnyű körülmények, amelyek a nyolcvanas években uralkodtak a romániai árvaházakban, ahol a gyerekeket „felügyelték” és nem „nevelték”. A műsorban megjelenő képeken és videókon szinte koncentrációs tábori körülmények uralkodtak: sovány, kopasz fiúk, kiságyhoz kötözött beteg gyerekek, szemét, sötétség, rácsok.
A BBC adásában megszólaló Ruckel hat hónapos korában megbetegedett, a szülei el is vitték egy kórházba, ahol gyermekbénulást diagnosztizáltak nála. A szülők a máramarosszigeti kórházba vitték, és otthagyták a beteg gyereket. Az állam Ruckelt egy fogyatékkal élőknek fenntartott árvaházba helyezte el, „a menthetetlenek kórházába".
Ruckel 11 éves koráig élt az árvaházban, amikor egy kaliforniai család örökbe fogadta, de az elején nagyon nehezen tudott beilleszkedni az új környezetbe. „Annyira megszoktam az intézményi életet, hogy mindenáron vissza akartam térni Romániába.”
Nem voltak érzéseink, nem kaptunk szeretetet, még részvétet sem éreztek irántunk. Csak vegetáltunk. Vadállatok voltunk, akiket ketrecekben kell tartani – így vélekedtek rólunk az ott dolgozók.
2011-ben visszatért Romániába, ellátogatott az árvaházba és a szüleit is megkereste, válaszokat remélve, hogy miért hagyták magára. "Próbáltam megérteni az anyámat, hogy miért tette, amit tett, de sajnos nem minden szülő akar szülőnek."
„Ha nem jöhettem volna el Amerikába, akkor ma vagy halott lennék, vagy az utcán tengődnék valahol. Romániában rengeteg gyereket kihajítottak az utcára az intézményekből nagykorúvá válásuk után. Ha meglátsz az utcán egy felnőtt embert, ahogy hintáztatja magát előre-hátra, akkor egyből felismerhető, hogy az az ember árvaházban nőtt fel.
Ruckel ugyanakkor elmondja, hogy néha hiányzik neki az árvaház, amit sokan nem értettek, és nem is érthettek, mert nem voltak benne. „De ehhez szoktunk hozzá, ebben nőttünk fel, ez volt az otthonunk” – mondta el az interjú végén.
Izidor a szerencsés kevesekhez tartozik, akik önállóan el tudják látni magukat és nem szorulnak segítségre. Sajnos nagyon sokan voltak, akik sohasem tudtak beilleszkedni a társadalomba, miután kikerültek az árvaházból, vagy egyszerűen ki sem kerültek a rendszerből, csak átkerültek egy felnőtteknek szóló intézménybe. Izidor 2014-ben a Washington Postnak mesélt arról, hogy egyik árvaházi barátjának sohasem sikerült az integráció. Habár nem volt mentális beteg, Izidorhoz hasonlóan a lába volt lebénulva, mégsem tudott szocializálódni az intézményen kívül. Izidor meglátogatta egy felnőtteknek fenntartott otthonban, ahol nem sokkal jobb körülmények uralkodtak, mint az árvaházban: vizeletbűz és mocsok.
Ruckel az árvaházi gyerekek jogaiért küzdő aktivistaként tevékenykedik, sokat jár Romániába, jelenleg is a bukaresti állomásról posztolt a Facebookján. Elkötelezett célja, hogy javítson az romániai árvaházi körülményeken, és a világ megismerje azokat a borzalmakat, amelyeket ő és társai átéltek.
Izidor történetét már megismerhette a világ. Árvaházi élményeiről, az örökbefogadásáról és a viszontagságos beilleszkedéséről 2002-benAbandoned for life címmel jelent meg önéletrajzi könyve. A román árvaházi rendszerről és Ruckel szabadulásáról film is készült Izidor címmel.
A múlt hónapban újabb könyv jelent meg róla. Tom Szalay fotós 1991-ben készítette az első képet, mikor a fiút örökbe fogadta az amerikai családja, 24 évvel később Tom és Izidor visszatértek Romániába, és végigjárták azokat a helyeket, ahol Ruckel és más árvaházi gyerekek felnőttek.
S. T.

Transindex.ro

Mihálycsa Erika: a nyelv legmagasabb energiaállapotát nevezném, jobb híján, „költészetnek”
Ma van a költészet napja. 1964 óta József Attila születésének napján, azaz április 11-én ünnepeljük a magyar lírát. Feltehetően ritkábban jut eszünkbe, hogy ez a nap nemcsak a költőkről szól, hanem a műfordítókról is, hiszen a világirodalom költészetét – ha csak nem beszélünk számtalan idegen nyelven – rajtuk keresztül ismerhetjük meg, és sajnos, elég gyakran előfordul, hogy nem is tudjuk, ki fordította kedvenc angol, francia, olasz, vagy más anyanyelvű költőnk egy-egy versét. Idén tehát Mihálycsa Erikát, a kolozsvári Babes– Bolyai Tudományegyetem angol tanszékének oktatóját kértem fel egy interjúra, akinek műfordításai és egyéb írásai többek között a Látó, a Kalligram, a Korunk, a 2000, és a Jelenkor című kiadványokban jelentek meg.
Mi számít nagyobb kihívásnak számodra: egy vers, vagy pedig egy prózai mű lefordítása?
– Nem tudnám eldönteni – azt hiszem, ez igazából a fordított szöveg nyelvi megmunkáltságától függ. Egy próza- vagy színházi szövegnek is lehet olyan sűrűségű és energiájú nyelve, amiről leginkább a költészet jut eszünkbe. Ilyennel találkozni megoldhatatlan és gyönyörű feladat, ezekért érdemes fordítani (olvasni, írni). Leginkább magasfeszültségű vezetékhez tudnám hasonlítani: a nyelv legmagasabb energiaállapotát nevezném, jobb híján, „költészetnek” – függetlenül attól, versben íródott-e (sok ilyen mondat van például a Kaddis a meg nem született gyermekért, vagy A kudarc című regényekben – az általam ismert legmagasabb feszültségű magyar mondatok). Tegyem hozzá gyorsan: kötött formájú verset nem fordítok, mert nincs ehhez szükséges tudásom és versérzékem; a költők, akiket fordítok, leginkább „félszabad”, vagy „megtöretett” formákban írnak.
Paul Celan azt írja a Meridiánban: a költészet a művészet és a nyelv radikális megkérdőjelezése, a művészet – és vele az esztétizáló öntetszelgés és önfeledés – felfüggesztése. Lélegzetváltás, a szabadság aktusa, amely mindig előttünk tart. Ezt ő maga két Büchner-drámán, a Woyzecken és a Danton halálán demonstrálja. De nekünk persze elsősorban versek jutnak ilyenkor eszünkbe.
A legnagyobb kihívás talán valami olyan (vers)nyelvnek, hangnak a megszólaltatása, ami mindentől különbözik, amit korább olvastam vagy fordítottam, ahol nincs előzetes tudás, amire támaszkodhatnék. (És győzelem sincs, hiszen ha a fordító „győz”, akkor elnyomta az eredetit, elmismásolta, meghamisította.) Celan szerint a vers magányos, az otthontalanság felé tart; aki írja (és az is, aki fordítja, tenném hozzá én), útitársul adatik mellé. El kell kísérni a verset (prózát,...) az idegenbe. Ha jó útitárs vagyok, jól fordítottam.
– Tudtommal több idegen nyelvet is ismersz, milyen nyelvből fordítasz legszívesebben verseket?
– Verset eddig angolból és németből fordítottam, újabban magyarról; szívesen próbálkoznék a románból és olaszból fordítással. Ez szerintem elsősorban attól függ, mennyire „olvastál be” egy nyelvet. Egy ideje úgy alakult, hogy többet fordítok magyarról angolra, mint fordítva, ami nagy kaland, mert egy elég jól „beolvasott”, de mégiscsak idegen nyelv a célnyelv, ahol másfajta konvenciók működnek, illetve hát a legtöbb versnyelvvel kapcsolatos konvenció, ami magyarul túlélte az elmúlt fél századot, angolul könnyen avíttnak tűnhet. Másképp működik az alulretorizált, prózának ható versnyelv is, és különösen könnyű a, versben néha megkockáztatott és a vers által hitelesített, erős, ha úgy tetszik: pátoszos állításokkal elcsúszni. A legszívesebben és legkevesebb hibaponttal angolról magyarra fordítok, bár azt azért nem mondanám, hogy biztonságosan mozognék ezen a terepen.
– Elvesztődik-e a versből valami a fordításnál? Mennyire nehéz visszaadni magyar nyelven például az angol költők verseit?
– A szavaknak valamiféle, már-már sorsszerű elrendezettsége az, ami elvész: az érzés, hogy ezt csakis így lehetett, kellett, megírni (magyar példával mondjuk, a „vándorló fájdalomként // mozdít bokát és térdet” Radnóti-sor sajgás-ritmusa ilyen). Ez persze minden eredeti sajátja, szemben a fordítással, amely őrjítően fakultatív, de remekműveknél igazán mellbevágó. A fordíthatatlanságok a mondatszerkezettől kezdődnek: gyakran a laza, többféle viszonyt megengedő angol mellérendelő szerkezetekkel, amiket a magyar mondat egyértelműsít, vonatkozó névmásokkal lát el, obligát vesszőkkel választ le. A rendkívül hajlékony angol mondat ráadásul képes a legnagyobb fokú (szintaktikai) meghatározatlansággal dolgozni, szemben a toldalékoló magyar szerkezetekkel, ahol a (személy-, birtok stb.) viszonyoknak a ragokból ki kell derülniük. A meghatározatlanságokat fenntartani és az üres helyeket be nem tölteni sokszor nyaktörő feladat.
A magyar költészeti hagyomány, és így a magyar fordításhagyomány is, nagyon későig megmaradt egyfajta nyugatos esztétikánál. Mai napig érezhető, hogy a magyar versfordítások felülretorizálnak, díszítményeznek, átesztétizálnak – a nyelvi lecsupaszítottság a közelmúltig nem tartozott bele a magyar olvasó vers-tapasztalatába. Ezzel szemben a versnyelv „irodalmiasságának” – vagy irodalmiaskodásának – a kiakolbólítása, a versnyelvnek a köznyelviesítése angolul már a századelőn, az angol modernekkel – T.S. Eliottal, William Carlos Williams-szel, Mina Loy-jel, Hilda Doolittle-lel stb. – elkezdődik. A 20. század valószínűleg legradikálisabb költőjének, a német Paul Celannak a magyar fordításai szinte tünetszerűek: ahol a nyelvnek szilánkokra kellene törnie, az magyarul kliséízű modorosságokká domesztikálódik, és ahol emberin túli, üres terek nyílnak meg, ott egy Kosztolányin, Tóth Árpádon nevelkedett költő diszkrét alliterációi boronganak. Kisebb mértékben, de sokszor hasonló történik a 20. század második felének angolul író költőivel is – számomra jóleső kivétel a nemrég elhunyt Nobel-díjas ír költő, Seamus Heaney Hűlt hely című válogatott kötete, egyenletesen kiváló fordításokkal, amelyek manírok nélkül mutatják meg a Heaney-versek sűrű anyagszerűségét, az anyagból kiásott (Heaney maga hasonlította az írást tőzegásáshoz) költészetet.
– Milyen arányban vagy benne költőként egy vers lefordításakor?
– Sosem gondoltam magamra költőként. Fordítóként persze mindenestől benne vagyok, a bennelevésem már a szerző- és versválasztással elkezdődik. Azt szokták mondani, a fordító társszerző: ez hozhat többletet, de „kevesebbletet” is – akárcsak a színészek, akik a saját testüket és hangjukat viszik színre, mi is csak saját anyagból tudunk dolgozni, bármennyit is tanulunk. A hang az enyém. De nem mindegy, hogy tisztában vagy-e vele, hogy éppen tanult, vagy máshol bejáratott sémákból dolgozol, ilyenkor ugyanis nagy az esélye, hogy magad alá gyűrd, elszépelegd, túlokoskodd-vicceskedd stb., a szöveget.
– Nemcsak műfordítással foglalkozol, saját verseid is megjelentek, például a Látóban. Mikor kezdtél el verset írni?
– Kamaszkoromban, ahogy szokás. Komolykodó, apokaliptikus verselményeket. Aztán pár éve kísérletezni kezdtem egy félre-félrecsúszó keveréknyelvvel, és mivel a szavakkal még boldogultam úgy-ahogy, de a mondatokkal és a mondatok közti kapcsolattal már nem, egy idő után meghúztam ezeket a kis szövegeket. Úgy tűnik, a végeredmény inkább versre, mint prózára hasonlít.
– Ki a kedvenc kortárs magyar költőd?
– Nincs kedvencem, illetve hát több is van. Tandori Dezsőt megkerülhetetlennek tartom – ahogy a két éve halott Borbély Szilárdot is. Kiemelten fontos számomra Takács Zsuzsa, az ő magányos, halkszavú, magasfeszültségű test-, szerelem-, betegség-, gyász-verseit sokadszorra is ugyanazzal a megindultsággal olvasom. A betegség, a halálközelség, a gyász tapasztalatáról a magyar költészet viszonylag keveset beszél, akárcsak az intimitásról, miközben ezek a leginkább elbeszélhetetlen, ugyanakkor valószínűleg a legfontosabb megélnivalóink. Takács Zsuzsán kívül Schein Gábornak az utóbbi években született pontos, sallangmentes, mélyen személyes verseit olvastam megrendültséggel. Vannak költők, akiket időnként jó újraolvasnom, Mesterházi Mónika például ilyen. Más hangfekvésben Kovács András Ferenc: az Überallesbadeni dalnokverseny című kötetét például minden évben a szöveg (kitörő) örömével járó összes tünettel olvasom újra. Ijesztő, hogy egyre aktuálisabb, holott részben a Ceauşescu-diktatúra alatt íródott: már megint szöllent a szellős propabanda, a kor passzent: a korpa szent, s az Idő haladva megy hátra.
– És nem kortárs?
– Úgy három évvel ezelőtt egy nyáron végigolvastam az Ady-összest. Nem vonz az a fajta irodalom, ami az én meghosszabbításaként működik, nem vonzanak az alanyi költészet pózai – ennek ellenére éppolyan kivédhetetlen, zsigeri, megrázó élmény volt, mint kamaszkoromban. Nem a „kedvenc” magyar költőm, de jó volt újra felfedezni, mekkora költő.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar államtitkárt nevezett ki Dacian Cioloș miniszterelnök
Jakab Istvánt, az RMDSZ környezetvédelmi szakpolitikusát nevezte ki Dacian Cioloș miniszterelnök a romániai Környezetvédelmi Alap élére - közölte hétfői számában a Krónika napilap.
A kormányfő pénteken írta alá az alapot államtitkári rangban vezető Dorel Tudor felmentéséről és a Jakab István kinevezéséről szóló rendeletet. Jakab István eddig tanácsadóként dolgozott a Környezetvédelmi, Vízügyi és Erdészeti Minisztériumban.
A politikus a Tăriceanu-kormányban 2006 és 2007 között a pénzügyminisztérium államtitkára volt, és az EU-s támogatások menedzsmentjével foglalkozott. A 2007-es európai parlamenti választásokon az RMDSZ jelöltlistáján szerepelt.
A Dacian Cioloș által vezetett szakértői kormányban a kisebbségi oktatásért felelős államtitkári tisztséget, valamint az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának az elnökhelyettesi tisztségét töltik be szakértői minőségben RMDSZ-es politikusok. Van azonban még egy magyar államtitkár – György Attila – a pénzügyminisztériumban is.
maszol.ro

A Batthyáneum ügyében hallgatták meg a minisztert a képviselőházban
A gyulafehérvári Batthyáneum könyvtár ügyében hallgatta meg kedden Vlad Alexandrescu kulturális minisztert a román képviselőház kulturális bizottsága – közölte az Agerpres hírügynökség.
A miniszter elmondta: a Gyulafehérvári Táblabíróság elfogadta, hogy a kulturális tárca is belépjen a Batthyáneum tulajdonjogáról szóló perbe, és védje a román állam érdekeit. Vlad Alexandrescu azt is megemlítette, hogy az Európai Unó forrásaiból ötmillió euróig terjedő összeget fordíthatnának az épület felújítására, de ezt lehetetlenné teszi a tulajdonjogról szóló, 18 éve tartó pereskedés. Úgy vélte, az épület és a gyűjtemény érdekét szolgálná, ha lezárulna a jogvita.
A könyvtárat a román kommunista állam vette el a római katolikus egyháztól, és a rendszerváltozás utáni kormányok Batthyány Ignác püspök végrendeletére hivatkozva nem szolgáltatták mindeddig vissza. A püspök az 1798-as végrendeletében a katolikus egyházra és Erdély provinciára hagyta a páratlan értékű gyűjteményt. A 65 ezer kötetes, 1650 középkori kéziratot magába foglaló könyvtárban őrzik a Romániában fellelhető kódexek és ősnyomtatványok háromnegyed részét. A kódexek egyikét, a 810-ből származó Codex Aureust 25 millió dollárra biztosították, amikor 2002-ben rövid időre Németországba szállították.
Márton Árpád, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) képviselője, a parlamenti kulturális bizottság tagja az MTI-nek elmondta: a román állam képviselői a provincia szót Erdélyre értik, és úgy tekintik, hogy Erdély és Románia 1918-as egyesülése után a román államot illeti meg a tulajdonrész. Megjegyezte: a végrendeletben a provincia inkább az egyházmegyére vonatkozhatott.
Az RMDSZ-képviselő elmondta: a bizottsági felszólalásában világossá tette, hogy a két világháború között soha fel sem merült, hogy a román állam is tulajdonosa lenne a könyvtárnak. Batthyány Ignác végrendeletét akkor kezdték értelmezni, amikor vissza kellett volna szolgáltatni az egyháznak a tőle elvett ingatlant és a benne található gyűjteményt. Hozzátette: a miniszter is arról beszélt a meghallgatáson, hogy csupán a könyvtár adminisztrálásában kellene valamiféle szerepet biztosítani a római katolikus egyháznak.
Márton Árpád elmondta: a bizottság tagjai azt is felvetették, hogy a gyűjteményt máshol kellene biztonságba helyezni. Hozzátette: ez nem lehetséges, mert Batthyány Ignác arról is rendelkezett végrendeletében, hogy a könyvtárat Gyulafehérváron kell megőrizni. „Annyi biztos, hogy a román állam a tulajdon egészére semmiképpen nem tarthat igényt, legfeljebb csak a tulajdonjog felére, és Gyulafehérvárról egyetlen könyvet sem szabad elvinni" – összegezte Márton Árpád.
A román államot 2012-ben kártérítés fizetésére kötelezte az Emberi Jogok Európai Bírósága amiatt, hogy évtizedeken át nem hozott döntést a Batthyáneum visszaszolgáltatása ügyében. A román kormány alárendeltségében működő restitúciós bizottság tavaly szeptemberben elutasította a Batthyáneum visszaszolgáltatását. Ezt a döntést az egyház megtámadta a bíróságon.
Potyó Ferenc pápai prelátus, általános helynök korábban a Krónika napilapnak elmondta, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye csak a Batthyáneum jogos tulajdonosaként hajlandó együttműködni a román kormánnyal az ingatlan restaurálása, illetve az értékes gyűjtemény digitalizálása tárgyában.
MTI
Erdély.ma

Egy árnyékjelentés hasznai
Jó lenne, ha fordulatot jelezne az RMDSZ érdekvédelmi politizálásában az az árnyékjelentés, melyet bevallottan a Cioloș-kormány által összeállított jelentés cáfolataként tett közzé és nyújtott be az Európa Tanácsnak. Az eddigi három kormányjelentéshez ugyanis a szövetség nem fűzött megjegyzést, első alkalommal történt meg, hogy – ezt már tarthatatlan álláspontként értékelve – illetékes kontinentális szervezethez fordult árnyékjelentésében.
Ezzel alighanem véget ért egy olyan két évtizedes periódus, melyben mindenekelőtt a belső alku lehetőségeit kívánta kiaknázni, ami önmagában nem lett volna hiba, a baj inkább abban van, hogy ennek kizárólagos jelleget tulajdonított. A magyarellenes előítéletek azonban olyan mélyen gyökereznek a román politikai elit befolyásos köreiben, a magyarellenes uszítás olyan elterjedt a közmédiában, a magyar szervezetek annyira visszaszorultak a közéletben, a szövetség annyi kudarcot szenvedett el eddigi taktikáját követve, hogy most váltásra szánta el magát. Hogy ebben mennyi a helyzet szülte kényszerűség és mennyi a célrendszeri újítás, elválik a továbbiakban, de nagy hiba lenne a visszatérés a korábbi évek illuzórikusnak bizonyult reményeihez és módszereihez.
Az alaposan megszerkesztett árnyékjelentés valódi közösségi sérelmeinket veszi számba, s ezek száma alaposan felszaporodott az utóbbi öt évben, de leginkább az a kisebbségi kerettörvény hiányzik, mely nemzet- és társadalomépítésünk alapdokumentuma kellene, hogy legyen, s már szinte 12 éve nyújtották be. Az akkori tervezetet ugyan erőtlennek minősítette a magyar közvélemény, és az utólagos tanulságok miatt változtatni kell rajta, de egy jogi kiindulópontra okvetlen szükség van.
A panasz, adva lévén az elnyomás rendszerszerűsége – ezt a dokumentum külön kiemeli ( Székelyföldön „tervszerűen kivitelezett, folyamatos jogtiprás” zajlik, állapítja meg) – nem maradhat kedvező visszhang nélkül. Az unióban, annak ellenére, hogy általános érvényű jogi szabályozás nem létezik, sok pozitív kisebbségi példa van a dél-tiroli osztrákoktól a finnországi svédeken át a dániai vagy belgiumi németekig és tovább. Mára oda jutottunk, hogy az unión kívüli országokban – lásd a szerbiai magyarokat vagy a macedóniai albánokat – is jobban áll az esélyegyenlőség ügye, mint Erdélyben.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Sógor Csaba: Romániában nemcsak a roma közösséggel szemben létezik nyílt diszkrimináció
Nem méltóak egy európai uniós tagállamhoz azok a romaellenes megnyilvánulások, amelyek Romániában kísérték a nemzetközi roma napot. Ebben az országban az uszítás és a gyűlöletkeltés a magyar közösséggel szemben is rendszeresen tettenérhető – véli Sógor Csaba, aki szerint nem engedhetjük, hogy társadalmilag elfogadottá váljon a romákkal vagy éppen a magyarokkal szembeni nyílt diszkrimináció.
Strasbourgban ülésezik április 11-14. között az Európai Parlament, ahol a nemzetközi roma nap témája is napirendre került. Az RMDSZ-es európai parlamenti képviselő hozzászólásában hívta fel a figyelmet arra az elítélendő és sajnálatos esetre, hogy a nemzetközi roma nap alkalmából Bukarestben felállított rendezvénysátorra ismeretlenek sértő és durva romaellenes feliratokat festettek. „A rendőrség elkezdte a nyomozást, a román kormány és a román államfő felháborodásának adott hangot, több nagykövetség is megszólalt, sőt, még a Világbank is közleményben ítélte el a történteket” – emlékeztet az erdélyi politikus, aki szintén csatlakozott a felháborodott reakciókhoz. Sógor Csaba ugyanakkor leszögezte: a hasonló megnyilvánulások nem méltóak egy EU-tagállamhoz, amelyben a roma közösség súlyosan a társadalom perifériájára szorult.
Ugyanakkor az EP-képviselő felhívta a figyelmet arra, hogy Romániában nemcsak a roma közösséggel szemben létezik nyílt diszkrimináció, a mostanihoz hasonló erőszakos üzenetek gyakran megjelennek a magyar kisebbséggel szemben is, sporteseményeken, falfirkákon, de egyes médiaorgánumok részéről is tapasztalható az uszítás és a gyűlöletkeltés. „Szeretném, ha az állam intézményei és a politikusok hasonló vehemenciával ítélnék el ezeket a jelenségeket is, nem engedhetjük, hogy társadalmilag elfogadottá váljon ez a fajta magatartásforma” – fejtette ki az EP-képviselő. Sógor Csaba szerint nagy jelentősége van annak az egyhetes rendezvénysorozatnak, amelyet az Európai Parlament a nemzetközi roma nap alkalmából múlt héten szervezett. – Fontosnak tartottam részt venni az eseményen, mert hiszem, hogy a roma integrációval foglalkozni kell, a romaellenes fellépéseket pedig vissza kell szorítani. Ugyanakkor azt is szorgalmazzuk, hogy az őshonos nemzeti kisebbségek legalább ekkora figyelmet kapjanak az európai döntéshozók részéről – fogalmazott a képviselő. Közlemény
Erdély.ma

Az RMDSZ a román titkosszolgálatok feletti valódi felügyeletet szorgalmaz
Az RMDSZ a titkosszolgálatok feletti valódi civil felügyeletet szorgalmazott az államfővel folytatott megbeszélésen –közölte kedden Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
Klaus Johannis a nemzetbiztonsági törvények korszerűsítése érdekében kezdett egyeztetések keretében, a szociáldemokratákkal és a liberálisokkal folytatott megbeszélés után fogadta a magyar érdekképviselet küldöttségét.
Az elnöki hivatalból távozó pártelnökök nyilatkozataiból kiderült: a bukaresti kormány még a tavaszi ülésszakban a parlament elé terjeszti az új információbiztonsági törvény, a kártyás díjcsomagok névtelenségét eltörlő törvény, illetve a terrorelhárítási törvény tervezetét. A román parlamenti pártok abban is egyetértettek, hogy középtávon a titkosszolgálatok működését szabályozó, az 1990-es években hozott törvényeket is korszerűsíteni kell, ennek előkészítését egy parlamenti különbizottságra bíznák.
Az RMDSZ elnöke az államfővel folytatott megbeszélés után úgy vélekedetett, a titkosszolgálatok ( Román Hírszerző Szolgálat – SRI és Külföldi Hírszerző Szolgálat – SIE) parlamenti ellenőrzése "nagyon formális", szerinte ezt a kontrollt meg kell erősíteni. Kelemen Hunor azt is elfogadhatatlannak nevezte, hogy olyan, hírszerzési munkát, titkos megfigyeléseket, lehallgatásokat végző szolgálatok léteznek a belügyi, védelmi vagy igazságügyi minisztérium alárendeltségében, ahol semmiféle civil ellenőrzés nincs. Az RMDSZ elnöke példaként a korrupcióellenes ügyészséget (DNA), valamint a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészséget (DIICOT) említette.
Az RMDSZ egyetért azzal, hogy Romániában is a személyi adatok regisztrálásához kössék a mobilszolgáltatók a kártyás díjcsomagok árusítását, ha a törvény garantálja, hogy a feltöltőkártyákat forgalmazó kereskedők megfelelő jogosítványok birtokában, az adatvédelmi szabályokat betartva fogják kezelni a rájuk bízott személyi adatokat. "A mostani vita nem vezethet arra a következtetésre, hogy a biztonság oltárán fel kell áldozni a szabadságjogokat" – összegezte Kelemen Hunor.
A találkozón az RMDSZ delegációja felhívta az államfő figyelmét, hogy a többség–kisebbség viszonyának rendezését is biztonságpolitikai kérdésnek tekinti. Az RMDSZ bizalmi alapú viszony kialakítását szorgalmazta a társadalmi béke és biztonság érdekében – mutatott rá Kelemen Hunor, kifejezve reményét, hogy Klaus Johannis az RMDSZ-hez hasonló módon látja ezt a kérdést, hiszen ő is hosszú ideig egy kisebbség képviselője, a Romániai Német Demokrata Fórum elnöke volt.
Népújság (Marosvásárhely)

Figyelmeztetés
Ha egy ország oly „példásan” megoldotta a kisebbségek helyzetét, mint Románia, nem csoda, hogy rá sem hederít a bírálatokra, még akkor sem, ha azok éppen az oly tisztelt nagy testvértől, az Amerikai Egyesült Államoktól érkeznek. Az amerikai külügy évről évre megfogalmazza jelentését egy-egy országra vonatkozóan, részletesen elemzi az emberi jogok helyzetét, felsorolja a tapasztalt rendellenességeket. Románia esetében minden alkalommal belekerül néhány passzus a magyar közösséget ért sérelmekről, és a felsoroltak ismétlődése bizonyítja: mit sem ért a figyelmeztetés. Mi több, újabb és újabb kifogásokkal gyarapodik a lista.
A napokban publikált, 2015-re vonatkozó jelentés is visszatér a régóta akut gondokra: a magyar nyelv hivatalos használatának tiltására, a kétnyelvű helységnévtáblák hiányára, az önálló, állami finanszírozású magyar egyetem elutasítására, a székely zászló és a székelyföldi szimbólumok miatti büntetésekre, a csángóföldi magyarórák akadályozására és nem utolsósorban az egyházi és közösségi ingatlanok visszaszolgáltatásának késlekedésére. Ugyanakkor megemlít néhány „újabb” jogsértést, például a székely szabadság napi felvonulás betiltását Marosvásárhelyen, és tételesen szerepel a dokumentumban a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása is. Kitetszik: nyomon követik, figyelik, mi történik velünk, és tájékozottságukban minden bizonnyal jelentős szerepe van a Mikó Imre Jogvédőszolgálat hírleveleinek. Csakhogy sovány vigasz tudnunk, hogy az Egyesült Államok jegyzi bajainkat, ha jobbulást nem tud elérni, kicsikarni. Márpedig a NATO- és EU-csatlakozás megvalósulása óta semmilyen kényszerítő erő nem nehezedik Romániára, és az elmúlt évtized igazolta, a jó szándékára nem alapozhatunk. A Ponta-kormány alatt visszahonosított állami szintű nacionalizmus gyűrűzik, erősödik, a szakértői kormány pedig vagy nem akarja, vagy nem tudja tompítani azt, mint annyi más kényes kérdésbe, kényelmesebbnek találja nem szólni bele. A román politikai erők pedig ideológiai hovatartozástól függetlenül igyekeznek túllicitálni egymást magyarellenességben. Az idei választási év nagy eséllyel újabb jogfosztásokkal szaporítja majd a jövő esztendei jelentést.
Örülhetünk annak, hogy vannak még külföldiek, kik figyelnek ránk, a nagyhatalmak ingerküszöbét is eléri mindaz, amit ellenünk tesz a román hatalom. Ebbe kapaszkodnunk, ettől megoldást remélnünk azonban fölösleges. Bebizonyosodott már, hogy legfennebb apró vállrándításra készteti a hazai döntéshozókat, eszük ágában sincs komolyan venni, orvosolni a kifogásolt gondokat. Kis önbizalmat adhat – de ne áltassuk magunkat, bajainkat nem külföldről fogják megoldani. Ha nem vagyunk képesek mi magunk kiállni, harcolni jogainkért, akkor láthatjuk majd, miként csorbul, tűnik el az is, amit nagy nehezen kicsikartunk. Leginkább erre figyelmeztet az amerikai jelentés.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csúnya bakot lőtt a román sajtó
Egy amatőr újságíró baki miatt igen negatív visszhangja lett a román sajtóban egy RMDSZ-es szakember államtitkári kinevezésének. A Környezetvédelmi Alap élére kinevezett Jakab Istvánt ugyanis összetévesztették az EMNP-s Jakab Istvánnal.
Elsőként a National írt „leplező” cikket arról, hogy egy „független Erdélyért küzdő” politikus furakodott be a Cioloș-kormányba, aki ráadásul a CV-je szerint idegen nyelvnek tekinti a románt. A szerző az új államtitkár állítólagos életrajzát is mellékelte kijelentései alátámasztására. Anyagát átvette a nap folyamán több más portál is: a stiripesurse.ro, az evz.ro, a voceatransilvaniei.ro, jurnalulnational.ro és a dcnews.ro, és péntekig bizonyára tovább terjed majd a román sajtóban.
A National cikkének szerzője egy Google-keresés során bukkanhatott rá egy CV-re, amelyet az új államtitkárnak tulajdonított. Csakhogy a cikkéhez mellékelt életrajz egy másik Jakab Istváné: az Erdélyi Magyar Néppárt egyik politikusáé. A marosvásárhelyi EMNP-szervezet nemrégiben távozó elnöke a CV-je politikai hitvallás rovatában írta be azt, hogy „az erős és független Erdélyben” hisz. Az ismert idegen nyelvekhez pedig az angol mellé beírta a románt is, merthogy nem az anyanyelve.
Jakab István államtitkár a román sajtónak kiküldött pontosításában figyelmeztetett a tévedésre. Helyreigazítást eddig csak a stiripesurse.ro közölte.
kitekinto.hu/karpat-medence

Szekusoffenzíva Székelyföldön (Beszélgetés Stefano Bottoni történésszel, a romániai magyar kisebbség XX. századi történetének kutatójával)
A Securitate hárombetűs utóda minden korábbinál nagyobb súllyal van ma jelen Székelyföldön – állítja Stefano Bottoni. A Budapesten élő olasz–magyar történésszel azt is igyekeztünk körüljárni, mi magyarázza a romániai magyarság egész pályás letámadását.
– Anyanyelvi szinten beszél magyarul, aminek biztosan sok hasznát veszi a romániai magyarság múltját célzó kutatásaiban. Miképpen alakult ez így?
– Egyszerű: édesanyám magyar, 1970-ben vándorolt ki Magyarországról. Nem volt ő politikai vagy gazdasági menekült, csak éppen szerelmes, így aztán férjhez ment Olaszországba. Amikor 1977-ben Magyarországon is anyakönyveztettek – előzetesen már kaptam Bolognából egy rendes olasz nevet, a Stefanót –, a hatóságok azt mondták anyámnak, hogy van ennek a névnek egy jó magyar változata is. Így lettem én a magyar hatóságok számára – és kettős állampolgárként vagyok ma is – Bottoni István. Az Istvánt ugyan nem használom, idegennek érzem, de a családban mindig Istunak becéztek. Magyar környezetben is inkább Stefano maradtam, ami miatt néha magyarázkodnom kell, leginkább azért, mert nem tudják hova tenni, nem tudják leírni. Így születnek meg a Bottini, Bot Tóni, Sztefanov és egyéb változatok.
– Ez az állapot talán arra is hasznosítható, hogy megtarthasson bizonyos kívülálló státust, főleg hogy olyan méhkasszerű történetbe nyúlt, mint a Securitate működése. Valóban egy külföldi tudja leginkább megmondani ebben a tutit?
– Kívülállóságom mindenképpen jót tett ezeknek a kutatásoknak. Nem kellett tekintettel lennem régi beágyazódásokra, függőségi viszonyokra figyelnem, mint azoknak a kollégáknak, akik az erdélyi közegbe születtek bele, abban szocializálódtak. A román kommunista hatalom és az erdélyi magyarság együttműködése ugyanis mindig is létezett. A téma viszont ma is tabu, legtöbbször pedig azzal az állásponttal szembesültem, hogy nem érdekes, ki mit tett magánemberként, az írói, művészeti szereplés ugyanis mindent felülír.
– Lát valamiféle párhuzamot azzal, hogy Tőkés László esetére épp az ellenkezője érvényes? Legtöbben ugyanis azt mondják, hogy nem érdekli őket, amit a püspök azóta tesz, az 1989-es forradalomban játszott szerepe mindent visz.
– A volt kommunista rendszerekből kinövő társadalmak egyik nagy tragédiája, hogy képtelenek megvédeni saját átmenetük hőseit – akár önmaguktól is. Az okok szerteágazóak. Tőkés kikezdése is azt jelzi, hogy a biztonsági szolgálatok minden korábbinál nagyobb hatalomhoz jutottak Romániában. A Szekunak mindig is komoly elszámolnivalója volt Tőkéssel. Az ugyanis, hogy egy önmagában marginális, egy kisebbség vallási gyülekezetének problémája országos robbanáshoz vezethetett, mindenekelőtt a Securitate felületességének, szakmaiatlanságának tudható be. Az ő szempontjukból nem fordulhatott volna elő, hogy elkészüljön Tőkéssel a híres Panoráma-interjú, illetve annak kijuttatása az országból. A hajdani szekusok Tőkés magyar titkosszolgálati kapcsolataival való vádaskodása szánalmas, viszont elvezetett a kitüntetése visszavonásához, elmarasztaló bírósági viszonyulásokhoz, amelyekért vezető román értelmiségiek is mélyen szégyellik magukat. Ettől azonban még ezek a dolgok megtörténtek.
– Mi motiválta eredendően abban, hogy ilyen kényes témákban kezdjen mélyre ásni?
– Mindenekelőtt a Ceaușescu-rendszer természetrajzával kapcsolatos, ma is élő félreértéseket kívántam eloszlatni. Valahogy meg kell értenünk, meg kell tudnunk magyarázni, hogy a romániai társadalom jelentős része miért táplálja magában még ma is a Ceaușescu-rendszer iránti nosztalgiát. A romániai elit huszonöt éve nem tud mit kezdeni ezzel, a gazdasági világválság kitörése óta pedig valamennyi mérés e nosztalgia folyamatos erősödését jelzi.
– Tudományos vagy inkább társadalmi szükségszerűség e jelenség kutatása?
– Leginkább kötelesség, különben képtelenek vagyunk megérteni, hogy az emberek miként élték meg a múlt rendszert, az átmenetet. E nosztalgia gyakran tudatosan táplált, de az is tény, hogy két-három évtizede alatt a rendszer képes volt biztosítani a mindennapi élethez szükséges alapvető feltételeket a számszerűleg folyamatosan növekvő romániai lakosság számára. Csak 1979–80-tól tört meg az életszínvonal emelkedése. A hetvenes évek végén a romániai lakosság nagy része többnyire elégedett volt saját helyzetével a húsz-harminc évvel azelőtti korszakhoz képest. Ennek kimondása még nem jelenti a kommunizmus dicsőítését, egyszerűen csak saját kontextusába helyezzük a történetet. Nem mondhatjuk ma az embereknek, hogy milyen rossz volt nekik a hetvenes években, mert nem így emlékeznek rá. Arra emlékeznek, hogy akkor fiatalok voltak, ugyanakkor a nyolcvanas-kilencvenes évek általános nyomora felülírja az emlékezetben a hatvanas-hetvenes évekbeli nehézségeket.
– A Securitate működésének Tőkés-ügyben megfogalmazott leminősítése némileg ellentmond annak a tézisnek, miszerint a Szeku a legprofibb romániai intézmény volt. Akkor hol is tartunk ebben a kérdésben? – Az állambiztonsági szolgálat soha nem volt lebecsülendő intézmény, ma sem az. Az meg egyenesen tévhit, hogy a marosvásárhelyi fekete március hozta újra létre. Tagjai folyamatosan úgynevezett készenléti állapotban voltak, kapták a fizetésüket. A vásárhelyi események csak indokot szolgáltattak az újraintézményesítéshez 1990. március végén. A Securitate működésében gond nélkül megfért az intelligens, a társadalmi folyamatokat élénken figyelő és elemző vonal a nyers erőszakot alkalmazóval. Ez utóbbi termelte ki a román társadalom átlagon felüli erőszakosságát, amelybe szinte kódolták, hogy egyes rétegekkel – például a cigányokkal – kizárólag ezen a nyelven lehet „értekezni”. Más ijesztő adatokkal szolgálnak viszont egyes friss kutatások. A múlt század nyolcvanas éveiben a Szeku átfogó akcióba kezdett, amely a középiskolás diákok beszervezését célozta. Nos, ennek a generációnak a tagjai képezik a mai hálózat derékhadát, de az elitjét is. Huszonöt év után cseppet sem kisebb a biztonsági szolgálatok jelenléte a társadalmi életben, mint a kommunizmus idején. A módszerek viszont jóval kicsiszoltabbak, munkájukat olyan társadalmilag elfogadott és támogatott intézmények segítik, mint a korrupcióellenes ügyészség vagy a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság.
– A székelyföldi közösségek vezetőinek „kilövése” is ebbe a folyamatba illeszthető?
– Egyértelműen. Ráduly Róbert, Antal Árpád, részben Borboly Csaba megjelenése azt a potenciális veszélyt hordozta, hogy ők képesek visszahozni, illetve új dimenziókba emelni a székelyföldi társadalom önvédelmi reflexeit. Sőt, az RMDSZ-ben való hatalomátvétel révén mindennek nagypolitikai szintre való emelésével is veszélyeztetett. Kollégáim kutatásai egyértelműen alátámasztják: míg a kommunista érában az állambiztonságnak soha nem volt igazi megoldása Székelyföld csendes ellenállásának megtörésére, most jobban állnak, mint korábban bármikor. – Képes erre a folyamatra bármilyen fékező hatást gyakorolni a nemzetközi közvélemény?
– Igen, ha a nagyhatalmak érdeke úgy diktálja. Most viszont épp az ellenkezőt diktálja. Az amerikai–orosz fogáskeresésben Románia helye és szerepe olyan mértékben felértékelődött, hogy ma a jelenleginél sokkal meredekebb dolgokat is elnéznek a teljes mértékben NATO-elkötelezett Romániának. A mai folyamatokat az orosz diplomácia kisebbségi kérdésekben való aktivizálódására való reagálásként is kezelhetjük, amelyeket az is elősegít, hogy az Orbán vezette Magyarország éppen rossz fiú a Nyugat szemében. A két ország viszonya kisebbségi ügyekben ma ott tart, ahol a Ceaușescu-időkben: kétoldalú találkozó alkalmával a románok kijelentették, ha a magyarkérdés vagy az autonómia szóba kerül, felállnak az asztaltól.
– A magyarság politikai képviseletét sokáig a legmegbízhatóbb partnerként nevezte a román fél. Vége az RMDSZ iránti bizalomnak?
– Meggyőződésem, hogy bizalom mindig is csak a nyilatkozatok szintjén létezett, és maximálisan konjunkturális jellegű volt. Az RMDSZ politikai érdekérvényesítő ereje mára olyannyira erodálódott, hogy a román félnek gyakorlatilag nem is kell számolnia vele. Nem erősítette az RMDSZ pozícióit az sem, hogy ismét Magyarország egyetlen romániai partnere, miután sorra megdőltek a korábbi alternatív próbálkozások. Románia számára ma nyílt terep kínálkozik a kisebbségi kérdés bagatellizálására, s ezzel a lehetőséggel él is.
Stefano Bottoni
Történész, 1977-ben született az olaszországi Bolognában. Édesapja olasz, édesanyja magyar. Szülővárosában végezte tanulmányait: 2001-ben diplomázott a Bolognai Egyetem történelem szakán, ugyanott szerezte meg doktori fokozatát is. 2002 óta főleg Budapesten él, 2005 és 2013 között a Bolognai Egyetemen óraadó tanár volt, 2009-től az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, 2012-től főmunkatársa. Kutatási területei: nemzetiségi kérdések Kelet-Közép-Európában a XX. században, az 1945 utáni szovjet típusú rendszerek politika- és társadalomtörténete, magyar–román államközi és pártközi kapcsolatok, a magyar kisebbség története a XX. században, a magyar állambiztonság olaszországi tevékenysége. Fontosabb publikációk: A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig; Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959); Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960); Volt? És hogyan történt? Gondolatok az 1989-es romániai forradalom értelmezéséről; Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra (1956–1958). Nős, két gyermek édesapja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

70 éves a felsőfokú magyar színészképzés Erdélyben
Intézményesítési kísérletek Kolozsváron az 1940-es években
1. Magyar Királyi Kolozsvári Zenekonzervatórium (1941–1944)
A második bécsi döntést követően, 1941 decemberében Kolozsváron az újjászervezett Nemzeti Színház mellett egy államilag finanszírozott hároméves színitanoda indult Táray Ferenc színházigazgató, majd az ő lemondása (1942. július) után a helyébe lépett Mihályfy Béla vezetésével, a színház szakemberi gárdájából összeálló tanári testülettel.
Az iskola egykori növendéke, Szabó Duci a rövid életű intézmény tanárai közül Tompa Miklós, Kőmíves Nagy Lajos, Szabó Lajos és Kemény János nevét emlegeti emlékezésében (vö. Nagy M. Kund Szabó Duci, 2007:13). Szavai szerint a hároméves képzést harmincheten kezdték el, ám csak nyolcan vagy kilencen fejezték be, s közülük csak ketten maradtak Erdélyben (Kudelász Ildikó Sepsiszentgyörgyön, Szabó Duci Marosvásárhelyen lett tagja az induló két színház társulatának). Tanáraik közül többen maradtak Erdélyben: Szabó Lajos és Kőmíves Nagy Lajos 1946 őszén immár román állami keretek között kezd a magyar színészképzés megszervezéséhez Kolozsváron, míg Kemény János és Tompa Miklós a marosvásárhelyi Székely Színháznak lesznek társszervezői és vezetői (előbbi csak az intézményszervezés időszakában).
Az első évfolyam 1944 nyarán végzett a kolozsvári színitanodában, ám új osztály indítására a közeledő front miatt ekkor már gondolni sem lehetett. A színház vezetősége és a társulat nagyobb része engedelmeskedett a kiürítési parancsnak: a szeptember 15. és október 9. közötti időszakban elhagyták Kolozsvárt. Az ellenpéldát Szabó Lajos, az intézmény akkori irodalmi titkára jelentette. A háborús események kaotikus kavargásában, 1944. október elején, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként ő volt az, aki a kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. A zömmel kolozsvári lakhelyű műszak és a helyben maradó kisszámú színművész személyzet segítségével biztosította a működés folytonosságát a város katonai megszállásának körülményei között is.
2. Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium (1946–1948)
Az egyetemünk könyvtárában őrzött gépiratos intézménytörténet szerzője, Zsigmond Ferenc egykori főtitkár furcsa kijelentést tesz dolgozata első oldalán: "a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet hétéves története valójában 1948-ban, a kolozsvári magyar és román művészeti intézet megalapításával kezdődött… Magyar tanítási nyelvű színészképzés azelőtt is folyt, […] azonban nem volt főiskolai jellege" (Zsigmond 1955, 1).
A korszak történelmi hátterének ismeretében tudnunk kell: egy 1955-ben írt intézménytörténetben ajánlatos volt az 1948-as tanügyi reformot megelőző előtörténettől elhatárolódni, főleg, ha az szervezetileg az 1940-1944 közötti magyar főhatalomhoz kötődött. Az ideológiai óvatosságnak még az 1946-os román állami alapítású új intézményre is ki kellett terjednie, hiszen annak alapító okiratát az időközben trónfosztott Mihály király írta alá. Az óvatos szerzőnek tehát ezeket a szempontokat kellett figyelembe vennie, és a szükséges korrekciókat megtennie, amikor az intézmény történetének kiindulópontjaként 1947. december 30-át határozza meg: "tudományosan megalapozott és főiskolai jelleggel bíró művésznevelésről csak azóta beszélhetünk, mióta a kultúrforradalom országos viszonylatban gyökeresen megváltoztatta egész nevelési rendszerünket, a Szovjetunió e téren szerzett tapasztalatainak felhasználásával" (Zsigmond, 1955, 1).
Csak e kortörténeti magyarázatok alapján válik érthetővé, hogy az egyébként sok értékes adatot tartalmazó munkában miért nem esik egyetlen szó sem a kolozsvári magyar tannyelvű Zene- és Színművészeti Konzervatórium alapító dokumentumáról, noha az okirat eligazító jelentőségű az itt folyó képzés felsőfokú jellegének eldöntésében. A továbbiakban – éppen ezért – magyar fordításban, kivonatosan megadjuk az alapító okirat erre vonatkozó passzusát.
I. MIHAI
Isten kegyelméből és a nemzet akaratából Románia királya […]
Elrendeljük és törvénybe iktatjuk:
TÖRVÉNYRENDELET
a Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium létrehozásáról Kolozsváron
I. cikkely – E törvényrendeletnek a Monitorul Oficialban való megjelenésétől számított hatállyal Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] létesül Kolozsváron.
II. cikkely – A Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] a felsőoktatás működésére és megszervezésére vonatkozó jogszabályok rendelkezései alapján fog működni.
III. cikkely – A Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] a következő tanszéki, tanársegédi és adminisztratív állománnyal fog működni
[…]
VI. cikkely – a Kolozsvári Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] ingyen fogja használni a volt Kolozsvári Magyar Állami Konzervatórium Mócok útja 5. sz. alatti épületét és ingóságait.
VII. cikkely – Az e törvényrendelettel létrehozott Kolozsvári Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] állásainak betöltésére az 1946. április 1. utáni időszakban került sor.
A Művészetügyi Minisztérium 1946/1947. évi költségvetésébe fogja iktatni a létrehozott konzervatórium [Főiskola] működtetéséhez szükséges személyi és anyagi kiadásokat fedező összeget.
Kelt Bukarestben, 1946. április 8. [miniszteri aláírások és a király ellenjegyzése]
Forrás: Monitorul Oficial, nr. 85., 1946. április 9.
A szövegből teljes egyértelműséggel kiderül, hogy az új intézményt a román felsőoktatás megszervezésére és működésére vonatkozó szabályok alapján, a király által ellenjegyzett alapító okmánnyal hozták létre, tehát nem "egy- vagy kétéves színészképző tanfolyamként indult", ahogyan azt a Magyar színháztörténet harmadik kötetében olvashatjuk (i.m. Budapest, 2005:1171). Az új intézmény elhelyezésének és anyagi-műszaki felszerelésének megoldására a román kormányzat – nyilván kisebb léptékben – ugyanazt a taktikát alkalmazta, ami a Bolyai Tudományegyetem esetében előző évben, 1945-ben már sikeresen működött: egy magyar állami oktatási intézményt úgy tudtak megszüntetni, hogy a kolozsvári magyarság várható ellenállását jórészt sikerült leszerelni egy magyar tannyelvű román állami oktatási intézmény indításával. A magyar lakosság ugyanis valamiféle jogfolytonosságot érzékelt a megszüntetett régi és a létrehozott új intézmény között, s ennek okán utólag, az 1948-as tanügyi reform idején még az adott épület és a felszerelés államosítását is könnyebben "emész- tette" meg.
3. Magyar Művészeti Intézet (1948–1950)
Esetünkben a történet 1949 elején fejeződik be, az 1948-as román tanügyi reform és államosítás jegyében és szellemében. 1948 őszén, a magyar tannyelvű konzervatórium átszervezése révén létrehozták a kibővített, három karral induló Magyar Művészeti Intézetet Kolozsváron. Az új intézmény vezetősége 1949. január 22-én beadványban kérte főhatóságától: adják át a jogilag már létrehozott, valójában azonban még működésképtelen új művészeti intézetnek az időközben megszüntetett magyar konzervatórium felszerelését.
Kolozsvári Magyar Művészeti Intézet,
1949. január 22., Kolozsvár, 47/1949. szám
Miniszter Úr,
Tisztelettel felterjesztjük itt csatolt mellékletünkben a volt Kolozsvári Magyar Magánkonzervatórium javainak leltárát, azzal a kéréssel, hogy szíveskedjék elrendelni e javak átadását Intézetünk birtokába.
Kérésünk kedvező megoldása érdekében tudomására hozzuk, hogy Intézetünk – amelyet alig két éve hoztak létre, és súlyos anyagi nehézségekkel kellett megküzdenie – csak azáltal lett működőképes, hogy a volt Magyar Magánkonzervatórium rendelkezésünkre bocsátotta hangszereit, bútorzatát, könyvtárát stb., a mellékelt leltár szerint. Intézetünk működése ezek nélkül nem lett volna biztosítható, mert hangszereink száma (3 zongora, 2 pianínó) és bútorzatunk elégtelen lett volna az előadások megtartására. Az anyagi nehézségek miatt nem tudtuk beszerezni a szükséges hangszereket; [most] a felsőoktatás reformja nyomán jóval inkább kibővült intézetünkben az előadások elkezdését sem tudnánk biztosítani a volt Magyar Magánkonzervatórium javai nélkül.
A volt Magyar Magánkonzervatórium megszüntetése után a Kolozs megyei Kultúrfelügyelőség az 584/1948. aug. 26-i jegyzőkönyvében elvégezte e javak felleltározását, majd 1948. dec. 18-án a volt Magyar Magánkonzervatórium teljes vagyonát – a tekintetes Minisztérium újabb rendelkezéséig – a mi Intézetünknek adta át megőrzés végett.
A Közoktatásügyi Minisztériumnak a közjavak felleltározására vonatkozó 28776. sz. rendelete értelmében a volt Magyar Magánkonzervatórium minden vagyontárgya intézetünk leltárába került, az eredetét feltüntető megjegyzéssel. Tekintettel arra, hogy új tanév küszöbén állunk, tisztelettel kérjük felterjesztésünk sürgős és kedvező megoldását.
Kérjük, fogadja megkülönböztetett tiszteletünket és nagyrabecsülésünk kinyilvánítását.
Igazgató [Egyetemi] első titkár
[olvashatatlan] [olvashatatlan]
Forrás: Kolozsvári Állami Levéltár, 1188. fond, 113. dosszié
A szöveg egyértelműen bizonyítja, hogy 1946-ban a haszonkölcsönként átengedett, majd 1948-ban a hivatalosan államosított magyar konzervatóriumi felszerelés sorsdöntő jelentőségű volt a Zene- és Színművészeti Főiskola, illetve a Magyar Művészeti Intézet indulásában; jól érzékelhető, hogy a bukaresti kormányzat egyik esetben sem gondoskodott a létrehozott új oktatási intézmény kellő felszereltségéről, de mindkét esetben számításba vette a kolozsvári magyar egyesületi zeneiskola vagyonának felhasználását erre a célra.
Hamarosan sokatmondó válasz érkezett a Magyar Művészeti Intézet beadványára. A válasz gordiuszinak nevezhető; a bukaresti minisztérium ugyanis a felszereltség nehéz kérdését egyetlen jól irányzott csapással megoldotta:
"47/1949. sz. felterjesztésükkel kapcsolatban közöljük, hogy a 176/1948. aug. 2-i törvényrendelet értelmében a volt Kolozsvári Magyar Magánkonzervatórium leltára Minisztériumunk tulajdonába megy át, és azt az Önök intézete részére kiutaljuk."
Kolozsváron 1946–1954 között, az ekkor formálódó, többször átszervezett romániai magyar felsőfokú színészképzés újabb és újabb intézményi és személyi változásaiban Szabó Lajos vezetői működése jelentette a stabilitást és a folytonosságot. Az 1950-ben Kolozsváron létrehozott művészeti főiskola, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanszékvezető tanára és tanulmányi igazgatója volt; 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol az eredeti nevét változatlanul megtartó színészképző intézet tanára és rektora nyugdíjazásáig (1976). A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának ez a három évtizede elválaszthatatlan része lett, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
Lázok János
Népújság (Marosvásárhely)

Berszán Lajos kanonok aranymiséje
Pappá szentelése után napra pontosan ötven évvel szülőfalujában, Zágonban tartotta tegnap aranymiséjét Berszán Lajos kanonok. Az ünnepi szentmisén zsúfolásig megtelt a katolikus templom, sokan ki is szorultak, a templomudvarban elhelyezett padokon kaptak csak helyet. A templom kicsi, de a mennyország nagy, ott mindannyian elférünk – jegyezte meg miséje előtt a jubiláló kanonok. Nagyszámú küldöttség érkezett a Gyimesekből, egyházi és világi elöljárók vettek részt a szentmisén. Magyarország kormányának küldöttsége is jelen volt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes vezetésével. Az egybegyűlteket Hölgyes Pál Zsolt zágoni plébános köszöntötte elsőként. 50 év nem kevés idő, 50 év papság Isten kegyelme és ajándéka – hangoztatta.
A szentmisét Berszán Lajos mutatta be, aranymiséje jelszavaként választotta: „Isten ígéretét ünneplem, nem félek, ember mit árthat nekem?” (Zsolt 56, 5). Prédikált még Kasza Lajos brassói káplán, az ünneplő atya egykori tanítványa. Berszán Lajos, a mindenkori pap bácsi megkérte, ne róla, hanem az evangéliumról beszéljen – vallotta. Megpróbált eleget tenni a kérésnek, de szavaiból úgyis körvonalazódott Berszán Lajos személyisége. Sokak példaképe, rengeteget lehetett tanulni tőle. Másokért élt, mindenét megosztotta. A közösség volt a családja, ő pedig a közösség embere. Abban, amit tett, az erőt mindig a Jóistenbe való belekapaszkodásból merítette, ez segítette gyengeségben, minden kihívásban, minden arculcsapással szemben – összegezhetők szavai. Az Úristennek adunk hálát, hogy ötven éven keresztül bátorította, erősítette egy papnak az életét, általa a közösséget, sokaknak az életét. Az ilyen papi élet ösztönző, a fiatalokat is a tanúságtételre készteti – hangoztatta. A szentmise végén Semjén Zsolt méltatta a kanonokot. Nehéz időkben szentelték pappá, amikor Berszán atyának semmi reális esélye nem volt arra, hogy az ő küldetését véghezvigye. Az egyik oldalon ott volt a pap, másik oldalon az egész Ceauşescu-rezsim. Berszán atya önmagában nem sok, de ő és az Isten minden – parafrazálta Áviai Nagy Szent Terézt. Azért volt az Isten Berszán atyával, mert ráhagyatkozott, őt követte, és ezért az Úristen sem hagyta el – mondta Semjén. Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke is szólt az egybegyűltekhez. Berszán Lajos hitét, életét, munkáját sziklára építette. Nemcsak a hit vonatkozásában, hanem fizikai értelemben is. A 90-es évek elején Gyimesfelsőlokon valóban sziklára épített iskolát, ez koronázza meg az atya életútját – mondta a tanácselnök.
Kis József polgármester örömkönnyek között köszöntötte Berszán Lajost polgármesterként és az ünnepelt barátjaként is.
Zárszóként Berszán Lajos mondott köszönetet a jelenlevőknek. Érdekes és megható képekben elevenítette fel gyermekkorát, pappá szentelését, a gyimesfelsőloki líceum alapítását. Hogy az iskola létezik, Istennek köszönhető. Isten angyalain keresztül küldött segítséget – mondta. Hálául a jelenlétért mindenkit kis kínálmációra hívott a templom elé. Kis József ugyanakkor közös ebédre invitálta a jelenlevőket.
A szentmisén kántori szolgálatot teljesített Bálint Róbert, közreműködött a Szent András Kórus, cirányításával, az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceum énekkara Antal Tibor vezényletével – mindannyian Gyimesfelsőlokról érkeztek az ünnepre. A maga során a zágoni Mikes Kelemen Vegyes Kar Bokor Temessy Emma vezetésével énekkel köszöntötte az aranymisés Berszán Lajost.
Az iskolaépítő pap
Berszán Lajos 1943. január 15-én született. 1966. április 17-én Márton Áron szentelte pappá, a püspök nagy hatással volt jelleme alakulására. Csíkszentgyörgyön káplánként kezdte a szolgálatot, majd Magyarszarvaskend ( Kolozs megye), Feltorja és Teke ( Beszterce-Naszód megye) után helyezték Gyimesfelsőlokra, ahol 1982–2000 között szolgált plébánosként. Munkájának eredményeképpen 1993. május 28-án Gyimesfelsőlokon elhelyezték a mai Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceum alapkövét. Az iskolában 1994. szeptember 15-én nyílt meg az első tanév. Berszán Lajos 2007-ig volt az iskola igazgatója. Az életművét jelentő intézményben ma már óvodától líceumig tanulhatnak a magyar és csángó gyerekek, az évek során több ezer diák tanult az iskola padjaiban, kapott szellemi és lelki útravalót az életre.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új ház az egyháznak Váradon
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KRE) létrehozása után kilencvenöt évvel, ünnepi külsőségek mellett, a testvéregyházak, illetve a magyar és a román kormány képviselőinek jelenlétében avatták fel az egyházkerület új székházát vasárnap délután Nagyváradon.
Az ünnepség délután az Újvárosi református templomban kezdődött, ahonnan zászlós felvonulás keretében vonultak át a résztvevők a közeli, a KRE első püspöke, Sulyok István nevét viselő utcában felépült székházba, ahol a rendezvény nyitányaként Csűry István, a KRE püspöke hirdetett igét az épület kavicsos udvarán összegyűlt többszázas hallgatóság előtt.
Az elöljáró rámutatott: szinte a semmiből sikerült megépíteni „azt a székházat, ahol Isten lelki vezetését letapinthatjuk, és az egyházkormányzás ügyeit is intézzük”. A püspök arra buzdította a híveket, hogy vegyék birtokba az ingatlant, amely reményei szerint évszázadokra szól majd, és a hiteles egyházkormányzás székhelye lesz majd.
Emlékeztetett: az új székházra azért van szükség, mert az eddig székháznak tartott épületben – amely még Sulyok István idejében épült, és oktatási, illetve kulturális központként szolgált –, már hiányosak voltak a körülmények. Köszönetet mondott az újvárosi református egyházközségnek, amiért eddig befogadta a püspökséget, és kijelentette: itt az ideje, „hogy saját lakunkban, saját birtokunkban folytassuk”.
„Nagyon szükséges, hogy a Királyhágómelléken élő reformátusok a saját lábukon álljanak” – mutatott rá a püspök. A továbbiakban a többi református egyházkerület, illetve a magyar és a román kormány képviselői mondtak köszöntőt. Zán Fábián Sándor kárpátaljai református püspök a székházépítést célul kitűző emberek bátorságát és kitartását méltatta.
Az életképesség bizonyítéka
Derencsényi István, a Tiszántúli Református Egyházkerület főjegyzője – Trianon után erről, a Debrecen központú egyházkerületről szakadt le a KRE – az együvé tartozás fontosságára hívta fel a figyelmet, és kifejtette: az új székház láthatóvá teszi a magyar református jelenlétet a város forgalmas övezetében.
Gál Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) igazgatótanácsi kancellárja a KRE létrejöttének történetét idézte fel, emlékeztetve, hogy a Trianonban a tiszántúli egyházkerülettől elszakított 183 gyülekezet másfél éves gondolkodás után határozta el az új egyházkerület megalapítását, amelynek élére Sulyok Isvtán bihari esperest választották meg, ám az akkori román kormány nem ismerte el az új egyházi struktúrát, ezért a KRE képviseletét az erdélyi egyházkerület vállalta fel. A bukaresti kormány végül csak 1938-ban ismerte el a KRE-t. „Az új székház a királyhágómelléki reformátusok életképességének a jele” – szögezte le, hozzátéve: az EREK most anyaként elengedi a királyhágómelléki egyházkerület kezét, hogy testvérként még erősebben megszoríthassa.
Részt vett az eseményen Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspök is, aki közölte: a katolikusok is osztoznak a reformátusok örömében, hiszen a székházavató az egész bihari magyar közösség számára jövőbe mutató alkalom. „Az új székház elsődleges funkciója, hogy otthonul szolgáljon, és emlékeztessen arra, hogy itthon vagyunk, és építkezni akarunk, mivel közös akaratunk a megmaradásról szól” – hangoztatta a katolikus püspök.
Ünnepi ajándék a magyar kormánytól
A magyar kormány képviseletében Brendus Réka, a Nemzetpolitikai Államtitkárság főosztályvezető-helyettese szólalt fel, aki jó hírt tolmácsolt: közlése szerint a magyar kormány azzal ismeri el a partiumi magyarság megmaradási törekvéseit, hogy két héttel ezelőtt arról döntött, 45 millió forinttal támogatja az új székház befejezését és berendezését.
Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja különleges örömnek és ünnepnek nevezte az új székház átadását, és a magyar közösség széthúzását ostorozta, megjegyezve: egymás nélkül nem tudunk boldogulni, egymásra vagyunk utalva. A román kormányt képviselő Victor Opaschi egyházügyi államtitkár a vallásszabadság ünnepének nevezte a székházátadást, és emlékeztetett: az ország kormánya egyrészt azzal támogatja a kisebbségi egyházakat, hogy megkönnyíti a vallásszabadság gyakorlását, másrészt támogatja az egyházakat a vallási önazonosság biztosításában. Egyben fontosnak nevezte a vallási alapú diszkrimináció és gyűlölködés elleni fellépést.
Szabó Ödön Bihar megyei parlamenti képviselő történelmi pillanatnak nevezte a székházavatót, amely egyben a 25. Festum Varadinum ünnepségsorozat egyik nyitóeseménye, és az RMDSZ partnerségéről biztosította az egyházakat. A zárásként felszólaló Huszár István nagyváradi alpolgármester történelmi pillanatnak nevezte az eseményt a váradi keresztények és a KRE életében, méltó, a kor igényeinek megfelelő épületként jellemezve az új székházat. A felszólalásokat követően az avatóünnepség kulturális műsorral zárult.
Az új püspöki székház, amelynek alapkövét 2014. október 24-én tették le, 280 négyzetméteren terül el. Az épület egy olyan, belvárosi, háromezer négyzetméteres telken épült fel, amely már 2008 óta a KRE tulajdonában van. Az ingatlan mintegy 300 ezer eurós beruházással épült meg. Megépítésére azért volt szükség, mert abban az ingatlanban, amelyben eddig a püspökség irodái működtek, a Partiumi Keresztény Egyetem kapott helyet.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Megvédem Romániát
Fogalmam sincs, Románia hogyan fogja megvédeni magát az Amerikai Egyesült Államok vádjaival szemben. Én egyelőre arra vetemedem, hogy Amerika helytelen vádjait a magam nevében visszautasítsam. Mármint azokat, amelyek a cigányok elnyomására, illetve az ellen irányulnak. Mérsékelt tisztelettel vetem a vád ellenében azt az empirikus, tapasztalati meggyőződésemet, hogy a cigányságot lehet becézni romáknak, de ettől még semmi szín alatt nem veszik fel a pénzkereső munkát, itt sem. Igyekszem azt is hozzátenni, hogy vannak bizony milliomos cigányok, építettek palotákat a Kalota, Bánffyhunyad, Korond vidékein és másutt is. Elenyésző azonban a számuk.
Amerika aggasztónak tartja a börtönökben uralkodó állapotokat is. Egy kormányra való politikus ül ott lopás, sikkasztás miatt – ők panaszkodnak-e vajon? No, kérem a képviselőiket, néznének körül a székelyföldi cigányság világában, nem is beszélve a fővárosi, bukaresti cigánynegyedekről, a belvárosokban hömpölygőkről. A mostani román kormány sem tehet többet, mint amennyit az „emberiesség”, a humánum megenged: képtelenség iskolákba, óvodákba kényszeríteni a cigányságot, annak ellenére, hogy ott fűtést, ápolást, rendszeres étkezést, nevelést lelnének. Nem s nem. Jogaikkal élve lopnak istentelenül mindent, ami mozdítható. Ami nem, azt kidöntik. Románia kormánya abban elmarasztalható, amennyiben mindezt engedi, sőt pénzeli.
Sepsiszentgyörgyön a város most épít nyilvános, ingyenes fürdőt a cigánytelepen (Őrkő). Kötelezni viszont nem lehet a fürdést! Ám lehetne kötelezni az iskolát – azzal a kilátással, ha nem jár oda, megvonják az „ösztöndíjat” a tekergők családjától.
Monumentális marhaság, hogy a megkülönböztetés – lásd: a cigányság elnyomása – kihat az oktatásra (ahová nem járnak!), a lakhatásra (munkakerülésből nem lehet építkezni), egészségügyre, a munkához való jog gyakorlására. Nem hajlandó dolgozni sem… Az érettségi, egyetemi, orvosi diplomához és munkához illik elvégezni néhány osztályt, még az Egyesült Államokban is. Igaz, minálunk a diplomák hamisítása miatt is ülnek a kegyetlen börtönökben, ha jól tudom. De – nem elegen.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vége, nyert a román nyelv a MOGYE-ügyben
Egy jogerős bírósági ítélet szerint a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) törvényesen tartják a magyar tagozaton tanuló hallgatók számára is román nyelven a gyakorlati oktatást, háttérbe szorítva a magyar anyanyelvű tanulók anyanyelvhasználatát. 2011 óta húzódott az ügy, amely még kormányt is tudott buktatni keleti szomszédunknál.
A román legfelsőbb bíróság kedden kimondott jogerős ítéletében megalapozatlannak tartotta és elutasította a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE), a Marosvásárhelyi Magyar Diákszervezet, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) fellebbezését a hasonló tartalmú elsőfokú ítélet ellen.
Amint Kincses Előd, a felperesek ügyvédje az MTI-nek elmondta, keresetükben a – romániai egyetemeket akkreditáló – Felsőoktatási Minőségbiztosítási Hatóság (ARACIS) egyik rendelkezésének a törvényességét vonták kétségbe, mely szerint az orvostanhallgatóknak a betegekkel románul kell kommunikálniuk. A MOGYE rektora és szenátusa erre a rendelkezésre hivatkozva fogadta el a magyar oktatást hátrányosan érintő egyetemi chartát.
Kincses Előd elmondta: álláspontjuk szerint ezt a rendelkezést a 2011-es tanügyi törvény is érvénytelenítette, de soha nem is lehetett volna érvényben, ugyanis ehhez a román kormány határozatára lett volna szükség. Ilyen kormányhatározat azonban nem született. A magyar szervezetek által indított per egy hatósági rendelkezés törvényességét vitatta, de a hatóság oldalán avatkozott be a perbe a MOGYE is.
„A legfelsőbb bíróság felháborító politikai döntést hozott, melynek semmi köze nincsen az igazságszolgáltatáshoz" – jelentette ki kedden este Kincses Előd, aki szerint a bírák arra sem tettek kísérletet, hogy megértsék a jogi helyzetet, különösebb mérlegelés nélkül ítélkeztek.
Üdvözölte viszont az ítéletet Leonard Azamfirei, a MOGYE rektora. Az Agerpres hírügynökségnek nyilatkozva a rektor kijelentette: a legfelsőbb bíróság ítélete az elmúlt négy évben indított perek egész sorát zárja le az intézmény számára kedvező módon.
Öt éve tart a nyelvügy
A MOGYE-n 2011-ben alakult ki éles konfliktus az egyetem román vezetése és magyar tagozata között amiatt, hogy az egyetem vezetése az intézményi autonómiára hivatkozva nem léptette életbe az új oktatási törvény magyar szempontból fontos előírásait.
A konfliktus rendezésére tett kísérlet 2012 májusában a jobboldali Ungureanu-kormány bukásához vezetett. A MOGYE kizárólag magyar tannyelvű intézményként alakult 1945-ben.
Az intézményben a kommunista pártvezetés szóbeli utasítására vezették be 1962-ben a román nyelvű oktatást is, amely fokozatosan háttérbe szorította a magyar orvosképzést. Ma az egyetem vezető testületei a román oktatók kétharmados többségével működnek, és sokak szerint a magyar tagozat elsorvasztására törekednek.
MTI
Erdély.ma

Jó-e a régiósítás az erdélyi magyaroknak?
Az alkotmánymódosítás és a közigazgatási reform került terítékre a Kulturális Autonómia Tanács legújabb Nemzetpolitikai kerekasztalán. Megtudtuk, hogy a román nemzetállam érinthetetlen, de azért fel a fejjel!
Talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy az alkotmánymódosítás témája a választópolgárok többségét nem hozza lázba. Mindjárt más azonban a leányzó fekvése, ha Románia közigazgatási felosztásának kérdése felől közelítjük meg ezt az egész problémacsomagot: a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) legújabb – sorban a negyedik – Nemzetpolitikai kerekasztalának résztvevői pedig pont erre tettek kísérletet a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében.
Papp-Zakor András moderálása mellett két egyetem és két kutatóintézet képviselői járták körül a témát. Illyés Gergely ( Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest), Magyari Tivadar (BBTE), Székely István Gergő (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár) és Varga Attila ( Sapientia EMTE) annak apropóján folytatott párbeszédet, hogy a román szakértői kormány bejelentése szerint három nagy kérdésben szeretne társadalmi vitát indítani:
az oktatási és a közigazgatási reform, valamint az alkotmánymódosítás
– amelyek közül az utóbbi kettő értelemszerűen összefügg.
Az alkotmányjogász Varga Attila ismerteti a tényeket. Romániában három irányból érkezhet alkotmánymódosítási kezdeményezés:
• kezdeményezheti a köztársasági elnök, a kormány javaslatára;
• a parlamenti képviselők és szenátorok legalább egynegyede;
• illetve legkevesebb 500 ezer szavazásra jogosult állampolgár, akik az ország megyéinek legalább feléből kell származzanak.
A módosító javaslatot kétharmados többséggel kell elfogadnia a parlament mindkét házának, a végén pedig kötelezően népszavazásra kell bocsátani.
A résztvevők egyetértettek abban, hogy jelenleg a politikai klíma teljesen alkalmatlan egy alkotmánymódosításról szóló közvitára, lévén választási évben vagyunk, és a politikai szereplőkből hiányzik a konszenzusteremtő törekvés, amely szükséges egy alkotmányreformhoz.
Annak ellenére így van, hogy – mint azt Székely István Gergő aláhúzza – a román pártrendszer nem annyira polarizált, mint a közép-kelet-európai régió más országaiban (elég Lengyel- vagy Magyarországra gondolnunk), mert a pártok minden látszat ellenére nem ideológiai különbségek mentén szerveződnek, hanem klientúra-, azaz érdekalapon, és sosem valami mellett, hanem valami ellen tömörülnek egy közös ügy köré (a Demokratikus Konvenció az Iliescu-rezsim legyőzése céljából jött létre, a DA szövetség a Năstase-féle kormányzás leváltására, az USL Băsescu ellen, a PNL és a PDL egyesülése szintén ilyen logika mentén történt).
foter.ro

Szatmárnémetiben ülésezett a Szövetségi Képviselők Tanácsa
A választás a magyarság biztonságérzetéről is szól
Szombaton Szatmárnémetiben, a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésén tartotta az RMDSZ önkormányzati kampánynyitó rendezvényét. Kelemen Hunor szerint ma a teljes szövetségnek erősnek kell lennie, mint azoknak az önkormányzati kollégáknak, akiket az elmúlt időszakban ártatlanul meghurcoltak, és akik megtehették volna, hogy nem vállalják az újabb megmérettetést. A június 5-én tartandó romániai önkormányzati választások nemcsak a településfejlesztéssel, infrastruktúrafejlesztéssel kapcsolatos kérdésekről szólnak, hanem arról is, hogy sikerül-e visszaállítani Romániában a magyarok biztonságérzetét – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Az a közösség, amelyik nem érzi magát biztonságban, szabad sem lehet, és nem gyarapodhat, nem fejlődhet megfelelőképpen. Az elnök megemlítette: az RMDSZ árnyékjelentést készített a román kormánynak az Európa Tanács számára összeállított kisebbségi jelentéséhez.
Nyomatékosította: nem az RMDSZ tért vissza a sérelmi politizáláshoz, ahogy ezt sokan állítják, hanem a román állam tért le a jogállamiság útjáról. "Az az állam, amelyben a többség és a kisebbség között ingatag a béke, nem lehet biztonsági tényező a térségben" – jelentette ki Kelemen Hunor. Azt a tényt, hogy az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériumának 2015-ös jelentésébe az erdélyi magyarság számtalan sérelme bekerült, úgy értékelte: "a rakétavédelmi pajzs alatt mégsem kerülnek árnyékba a kisebbségi jogok".
Az RMDSZ elnöke szerint – még ha utópiának is tűnik – a magyarság nem mondhat le arról a törekvéséről, hogy Romániában köttessék egy etnikumközi megállapodás a kisebbségi jogokról. Ehhez kell kitaposni az utat. Szerinte a júniusi önkormányzati választásokon és az őszi parlamenti választásokon olyan helyzetet kell teremteni, amelyben számolni kell az RMDSZ erejével.
"Ma az is kérdés, a legfontosabb kérdés, hogy vissza tudjuk-e állítani Erdélyben, Romániában a magyarok biztonságérzetét. Ezt folytatni fogjuk, de az elkövetkező időszakra új feladatokat is kitűzünk magunk elé" – mondta továbbá Kelemen Hunor, és felsorolta azokat a közösségi prioritásokat – az ifjúság- és családpolitika, oktatás- és vidékfejlesztés, műemlékvédelem és önkormányzatiság, illetve a romák felzárkóztatása terén –, amelyeket az RMDSZ 2016-os önkormányzati választási keretprogramja foglal össze. Hozzátette: az RMDSZ azon lesz, hogy a magyarok politikai képviselete erősödjön, polgármesterek százai és tanácsosok ezrei gondoskodjanak arról, hogy a település fejlődjön, a közösség pedig biztonságban érezhesse magát. "Huszonhat év alatt bebizonyosodott, bebizonyította a közösség és a szövetség is, hogy a képviselet egyik biztos alapját az önkormányzatiság jelenti, hiszen helyben könnyen át lehet látni azt is, hogy melyik megoldás milyen hatékonyan működik a közösség érdekében" – tette hozzá a szövetségi elnök.
Kelemen Hunor felsorolta az RMDSZ választási programjának a főbb elemeit, amelyeket az SZKT ülésein a szövetség vezető politikusai bontottak ki részletesen. A program kiemelt célja, hogy a szövetség majdani önkormányzati képviselői esélyt, munkahelyeket biztosítsanak a fiataloknak, rezsicsökkentést a családoknak, gyermekközpontú, minőségi oktatást a gyermekeknek, az épített örökség védelmét, valamint a mélyszegénység felszámolását, a roma közösség munkaerőpiaci esélyének a megteremtését – hangsúlyozta az elnök. A programot elfogadta az RMDSZ vezető testülete.
Az SZKT ülésén az RMDSZ fontos önkormányzati tisztségekre pályázó politikusai is felszólaltak. A szatmárnémeti polgármesteri tisztségre pályázó Kereskényi Gábor parlamenti képviselő kijelentette, hogy a városnak több kárt okozott a Szociáldemokrata Párt színeiben megválasztott jelenlegi polgármester, mint száz év árvizei. Ezért van szükség arra, hogy négy év kimaradás után ismét RMDSZ-es polgármester vezesse a várost.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere kapta a legnagyobb tapsot, aki arról beszélt, hogy Székelyföld is beszorítottnak érzi magát, ha a Partiumban, Belső-Erdélyben a magyarok kiszorulnak a vezető önkormányzati tisztségekből. Hozzátette, az erdélyi magyarságnak Kolozsvár a feje, Partium a keze, Székelyföld a lába, a szórvány pedig a szíve.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere azt hangsúlyozta, hogy olyan önkormányzati vezetőkre van szüksége az erdélyi magyar közösségnek, akik nemcsak a lelkiismeretesen, hanem a lelkesedéssel végzett munkával tudják visszanyerni a közösség bizalmát, meg tudják erősíteni a közösség saját erejébe vetett hitét.
A székelyudvarhelyi polgármesteri tisztségre pályázó Arros Orsolya arról beszélt, hogy olyan körülmények között próbál tenni a városáért, amikor a jelenlegi, szintén RMDSZ színekben megválasztott polgármester iránti bizalom fogyott el Székelyudvarhelyen.
Zárszavában Kelemen Hunor arra figyelmeztetett, hogy még mindig nem tisztázott, hogy egyfordulós vagy kétfordulós polgármester-választást tartanak júniusban, erről május 4-én dönt majd az alkotmánybíróság. Úgy vélte, ha az alkotmánybíróság úgy döntene, hogy kétfordulós választást kell tartani, az első fordulót nem lehetne megtartani június ötödikén.
Népújság (Marosvásárhely)

Kelemen: visszaállítani a magyarok biztonságérzetét
Az idei önkormányzati választások nemcsak a településfejlesztéssel, infrastruktúrafejlesztéssel kapcsolatos kérdésekről szólnak, hanem arról is, hogy sikerül-e visszaállítani Romániában a magyarok biztonságérzetét – jelentette ki Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) szombati ülésén Szatmárnémetiben. Elmondta: az a közösség, amelyik nem érzi magát biztonságban, szabad sem lehet.
Az RMDSZ árnyékjelentést készített a román kormánynak az Európa Tanács számára összeállított kisebbségi jelentéséhez, de ez nem azt jelenti, hogy az RMDSZ visszatért a sérelmi politizáláshoz, ahogy ezt sokan állítják, hanem a román állam tért le a jogállamiság útjáról. „Az az állam, amelyben a többség és a kisebbség között ingatag a béke, nem lehet biztonsági tényező a térségben” – fogalmazott.
„Minden nap erősnek kell lennünk, olyan helyzetet kell teremtenünk, amelyben nem csak lehet, de célszerű is az RMDSZ erejével számolni. Ennek első lépése idén a nemsokára esedékes önkormányzati, második lépése pedig az őszi parlamenti választás” – hangsúlyozta Kelemen Hunor Szatmárnémetiben, az RMDSZ önkormányzati kampánynyitó rendezvényén.
Nem életbiztosítás ma politikai szerepet vállalni
Kifejtette: ma a teljes szövetségnek erősnek kell lennie, mint azoknak az önkormányzati kollégáknak, akiket az elmúlt időszakban ártatlanul meghurcoltak, és akik megtehették volna, hogy nem vállalják az újabb megmérettetést. „De őket nem olyan fából faragták. Köszönet jár nekik mindazért, amit eddig a közösség érdekében tettek. Az ő erejük adjon erőt nekünk, az ő példájuk legyen példa mindenki számára” – nyomatékosított a szövetségi elnök. „Ma politikai szerepet vállalni helyi vagy országos szinten – hogy finoman fogalmazzak – nem egy »életbiztosítás«. A közösség képviseletét megpályázni a mai Romániában magas rizikójú vállalkozás. És igen, barátaim, ebben a helyzetben kell erősnek lennünk. Mi nem hajolhatunk meg a megfélemlítések előtt, hiszen más a küldetésünk. Nekünk mindenekelőtt a közösséget kell megvédenünk. Nagy mérkőzés előtt állunk, nem engedhetjük, hogy erőnket a félelem csökkentse” – biztatta az RMDSZ jelöltjeit Kelemen Hunor.
Szabadság (Kolozsvár)

Négy kapuról, együtt
1958 decemberétől mostanáig, amikor megpróbálom újragondolni a kilenc évtizeddel ezelőtt útjára indított Korunk utóbbi fél évszázadát (folytatásaként az 1965 márciusával zárult és 2011-ben megjelent összefoglalásnak, A Korunk kapuinak) – abban a közel hatvan évben a négy kapun olyan gyakran léptem be, hogy lehetetlen emlékeznem valamennyi, a Korunk szerkesztőségében eltöltött napra.
A változásokra már inkább, de magam és társaim hangulati változásaira, örömökre és bosszúságokra, a fel-feltámadó reményre, hogy a külső (néha a belső) viszonyok ellenére lehetséges jó folyóiratot szerkeszteni, hogy érdemes vállalni a munkánkat kísérő (hivatali, párt- és szekus) gyanakvást, megpróbálni újra és újra legyőzni a közönyt vagy éppen a be-, azaz beleszólók rosszindulatát, eltérítő szándékát.
Persze hosszú évtizedek alatt mi, belső emberek és a laphoz közel álló külső munkatársak nem egyformán gondoltuk, hogy miképpen kell és lehet Erdélyben értelmiségi folyóiratot működtetni, minőségi szinten. Hol húzható meg a határ, hogy a társadalomtudományok szakemberei, a természettudományokban járatosak, az írók, a művészek, a publicisták magukénak érezzék a Korunkat, de az olvasni vágyó, legalábbis meggyőzhető átlagértelmiségi is megtalálja a kulcsot a folyóiratban közölt szövegek többségéhez. (Mert ilyen széles skálán természetesen nem lehet mindig mindenkit kielégíteni.)
A Dienes László szerkesztői koncepcióját képviselő, 1926 februárjától megjelenő, majd 1928–29-től lényegében Gaál Gábor nevével fémjelzett Korunk, különösen pedig az 1957-ben feltámasztott utódlap, Gáll Ernő és Balogh Edgár irányítása alatt, folyamatosan küszködött ezekkel a kérdésekkel – de súlyosabb problémákkal is. Ha 1957 nyarán, az Utunkban megjelent cikkek szerint, valóban a „feltámasztás", főként a Gaál Gábor-i örökség folytathatósága kerül napirendre – bár a fiatal Sütő András már igényli, hogy az új Korunk „legyen bátor a dogmatizmus agyelmeszesítő következményeinek felszámolásában" –, hovatovább nyilvánvalóvá válik egyfajta (többfajta) váltás szükségessége.
Már az első, a Főtér 4-5-re nyíló szerkesztőségi kapu mögött erről is kellett vitáznunk. Ma úgy mondanám: elsősorban erről. Ám épp az újraindulás heteiben-hónapjaiban, sőt éveiben – az októberi magyar forradalom ellenforradalommá átminősítése idején a politikai változásoktól különösen félő Romániában – erre nyílt a legkevesebb lehetőség. Lényegében egy évtizednek kellett eltelnie, hogy az önálló gondolkodásnak némi tere nyíljon a Kolozsvárt megjelenő, magyar nyelvű folyóiratban.
A második Korunk-kapu, a hajdani Vármegyeháza nagy fakapuja különös gondolatokat, ellentmondásosabb emlékeket idéz fel. Gondoljuk el: 1974-ben kényszerítik a szerkesztőséget a főtéri megszokott helyiségek elhagyására, most már az ablakaink nem a Mátyás-szoborra néznek; noha szép, tágas szobákhoz, sőt egy 41 m2-es teremhez is jutunk (itt bontakozik ki igazán a Korunk Galéria), de a néptanács épületébe kerültünk – vagyis már nem vagyunk teljesen önállóak. (Ti. közvetlen adminisztratív értelemben, mert a politikai-ideológiai függés változatlan.) Itt éljük át a Ceauşescu-rendszer kemény, nacionálkommunista diktatúraként működő éveit – és nagy reményeket ébresztő bukását. Az 1989. decemberi, úgymond, forradalmat.
A Ion Iliescu-féle „demokráciát". És máris érkeznek az 1990. márciusi marosvásárhelyi hírek, a többszöri bukaresti bányászjárásokról szóló tudósítások. Ebbe az épületbe, a hajdani Vármegyeházba költözik be a város, mindenesetre a kolozsvári magyarok nyílt ellenségének számító polgármester, Gheorghe Funar. Vele pedig a Vatra Românescă elnevezésű nacionalista párt. Egy ideig ellenállunk az újabb költöztetési szándéknak, ülősztrájkot szervezünk a folyosó ajtaja előtt, kihívjuk a tévéstábot, a vátrásokkal, a korabeli városi vezetőkkel vérre menő vitát folytatunk, amikor azonban az ablakunk alatt megjelenik a teherautó, hogy kidobálják bútorainkat, kéziratainkat – tudomásul vesszük a vereséget.
Következik hát a harmadik kapu, a Nagy-Szamos ( Iaşilor) utca 14. udvarának végében nyíló emeleti feljáróé. A tyúkudvar mellett elhaladó munkatársak a meglehetősen sötét szobákban egy fiatalodó szerkesztőséggel s az újraindított Korunk Galéria képeivel, kiállítóival találkozhatnak; klubot is próbálunk működtetni – utóvégre a magunk gazdái vagyunk, távol a funari szellemtől. A kétezres évekig valóban úgy érezhetjük, hogy otthon vagyunk, olcsó állami (városi) bérleményben, nem a hivatalosság szeme előtt, a látszólagos elzártság akár javunkra szolgálhat; a Soros Alapítvány nem csupán a bútorzat megújításában segít, egyéb érdemi támogatást is nyújt, egyebek közt elegáns formai kivitelben szerkeszthetünk a magyar politikai és kulturális hírekből Magropres címmel román intézményeket tájékoztató havi sajtószemlét. A Sajtófókusz („Mi történik Romániában?") már korábban elindul, hetente jelenik meg, és 2008 decemberéig kitart – a 790–791. számmal zárul.
A reprivatizáció, egész pontosan a román ortodox egyház tulajdonába visszakerülő épület, a régi-új tulajdonos visszavonhatatlan akarata teszi szükségessé a negyedik kapu megtalálását. A görögkeletieknek fizetendő, 52-szeresre emelt lakbér (!) kifizetése helyett lehetőség mutatkozik a Rákóczi út 52-be (ismét 52) átköltözni, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a MÚRE számára 1990 után megszerzett villaszerű, ám rozogának bizonyuló, tehát felújítást igénylő (és már majdnem üres) házba. 2005-öt írunk, itt tiszta, sőt kitűnő a levegő; a Kolozsvárról Münchenbe került gróf Degenfeld Sándor nagyvonalú támogatása, a költséges felújítás teszi lehetővé, hogy a Fellegvár oldaláról befolyó víz ne omlassza ránk a falakat, sőt az alagsori helyiségből stúdiógalériát alakíthassunk ki.
A pénzügyi gondok nem szűnnek meg, adminisztrációs hibák folytán már-már elárverezik fejünk fölül a MÚRE tulajdonát (49 éves koncesszióban nekünk kell működtetnünk) – most a közösségi segítség, a Communitas Alapítvány szól közbe, oldja meg az égető gondot. Vagyis lehet tovább szerkeszteni, szervezni Korunk Akadémiát (szerkesztőjelöltek, jövendő műfordítók számára – később belvárosi helyszíneken elindul a történészek nagy sorozata); és fiatalokat vendégül látni a Korunk Stúdiógalériában, könyveket kiadni, évről évre jutalmazni leghűségesebb munkatársainkat a Korunk Kulcsával. Időközben elválunk a bukaresti művelődési minisztériumtól, a Korunk Baráti Társaság a gazda („magad uram, ha szolgád nincs"), pályázni tudunk Kolozsvárt, Budapesten és Bukarestben. A folyóirat pedig minden hónap elején megjelenik, időnként tiszteletdíjat is tudunk fizetni a külső munkatársaknak. És persze fiatalodunk – a 90 közelében...
Kántor Lajos
A szerző kolozsvári irodalomtörténész, a Korunk volt főszerkesztője
Krónika (Kolozsvár)

Régiósítás: „A magyarságnak az optimális változat sem lenne jó”
Ha Hargita, Kovászna és Maros megye egyetlen közigazgatási régiót alkotna, a magyarság számára ez a verzió is hátrányt jelentene - hangzott el a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) legutóbbi Nemzetpolitikai kerekasztal-beszélgetésén Kolozsváron. A lehetséges alkotmánymódosítás kiemelt témáival foglalkozó esemény az egységes nemzetállam és a hivatalos nyelv kérdését is érintette, ugyanakkor az is terítékre került: módosításkor nagy valószínűséggel kizárnák a melegházasság jogi lehetőségét.
A Nemzetpolitikai kerekasztal negyedik kiadását múlt héten ezúttal is Papp Zakor András, a Kolozsvári Rádió munkatársa moderálta. A beszélgetés résztvevői Varga Attila alkotmányjogász, oktató, Székely István Gergő politológus (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet), Illyés Gergely politológus ( Nemzetpolitikai Kutatóintézet) és Magyari Tivadar szociológus (Babeș- Bolyai Tudományegyetem oktatója) voltak
A bevezetőben Székely István, a KAT elnöke megindokolta, miért az alkotmánymódosítás lett a negyedik kerekasztal témája. Elmondta, nemrégiben az ügyvezető kormány bejelentette, a választásokig három kérdést kíván közvitára bocsátani: a tanügyi törvény módosítását, a közigazgatási reformot és az új alkotmány kérdését. Parlamenti háttere egyik módosításához sincs, azonban úgy gondolja, az adott kérdésekben megszervezi a társadalmi vitát, és ennek eredményét átadja az év végén alakuló új kormánynak – mondta Székely. Az kerekasztal az alkotmánymódosítás nagy témái mellett a közigazgatási reform azon intézkedéseit is érintette, amelyhez alkotmánymódosítás szükséges.
Romániában alkotmányt módosítani nagyon nehéz
Varga Attila a beszélgetés elején leszögezte, hogy Romániában alkotmányt módosítani nagyon nehéz: nemcsak kétharmados parlamenti többség, azaz politikai konszenzus kell hozzá, hanem a tervezetet népszavazással is meg kell erősíteni. Ha tehát alaptörvényt módosítanak, ezt nem fogják mindössze néhány cikkely kedvéért megtenni - ahogy például Magyarországon történt, történik -, hanem az több területet fog érinteni.
Hogy Romániában a politikai konszenzus mennyire ingoványos talajon áll, jól példázza: 2013-ban a parlament által kezdeményezett és elkészített alkotmánymódosító tervezet azért maradt függőben, mert az USL egészen abszurd módon, egyik pillanatról a másikra felélte többségét.
Székely Gergő politológus szerint a nagy politikai szövetségekkel Romániában az a gond, hogy nem egy ügy mentén jönnek létre, hanem inkább ad hoc, egy éppen aktuális ellenfél ellenében. Mindez annak ellenére van így, hogy a romániai pártrendszer nem éppen polarizált, a pártok ideológiailag eléggé hasonlítanak egymásra. A romániai pártrendszer klienteláris, ahol csoportérdekek ütköznek, ezért nem sikerül kialakítani egy tágabb társadalmi konszenzust - magyarázta Székely Gergő.
A Cioloș-kormány pótcselekvésekkel leplezi tehetetlenségét
Abban a résztvevők mindannyian egyetértettek, hogy a kormány bejelentett alkotmánymódosítási közvitája pótcselekvés. "A kormány szándéka, hogy 2016-ban érdemben társadalmi közvitát szervez az említett három kérdésben, illúzió. Választási évben vagyunk, a politikai klíma egyáltalán nem alkalmas erre. Láttuk, hogy a Crin Antonescu féle alkotmánymódosítási kezdeményezést a kétharmados többséggel rendelkező USL-nek sem sikerült átvinni. Hogy a következő parlamenti ciklusban mi lesz, a választási eredményektől függ: ha kialakul egy olyan parlamenti többség, amely érdemben felvállal egy ilyen nagyon fontos feladatot, akkor lehet esély a módosításra. A román politikában viszont jelenleg nem látom azt a konszenzusorientált törekvést" - magyarázta Illyés Gergely.
Székely Gergő az esetleges többséggel kapcsolatban megjegyezte, nem látja, hogy a parlamenti választások után Romániában nagy pártszövetség alakulna. Mindezt azzal indokolta, hogy a két nagy párt (PSD, PNL) közül bármelyik elviheti a voksok többségét, mellettük pedig több kispártnak is esélye van a parlamentbe való bejutásra. Nagy valószínűséggel a kormányzáshoz elegendő lesz, ha az egyik nagy párt mellé betársul 1-2 kicsi - jósolta.
Magyari Tivadar szerint a kabinet részéről egy jó szándékú pótcselekvésnek vagyunk tanúi, a kormány érzi a tehetetlenségét. "A szándék kiválóan találkozik az amúgy is pótcselekvésekkel működő Klaus Johannis habitusával" - jegyezte meg a BBTE oktatója.
Varga Attila alkotmányjogász még ennél is tovább fokozta: egyenesen fából vaskarikának nevezte a kormány törekvését. "A szakértői kormány, amely nem rendelkezik valósi politikai legitimitással, nem tud hitelesen kezdeményezni egy alkotmánymódosításról szóló társadalmi vitát. Társadalmi vitára nagy szükség lenne, hiszen az alaptörvény megérett a módosításra, de ezt ne egy olyan kormány kezdeményezze, amely néhány hónap múlva veszi a kalapját, és megy" - mondta.
Hol lóg ki a lóláb az alkotmányban?
Papp Zakor András azon kérdésére, hogy melyek azok a megmutatkozott diszfunkcionalitások az alkotmányban, amelyek megérettek a változtatásra, Varga Attila a beszélgetés során többre is rámutatott. Szerinte érdemes vitát kezdeményezni például a kétkamarás parlamentről,
- a parlamenti versus félelnöki rendszerről,
- a sürgősségi kormányrendeletek tarthatatlanságáról, amelyek mérgezik a jogrendet: megnehezítik a jogalkalmazó dolgát, hiszen utólag a parlamentnek még mondania kell valamit a rendeletről, amely adott esetben már egy éve működik,
- a felelősségvállalással elfogadott törvények kérdéséről, amelyet az alkotmányjogász szerint minden további nélkül törölni kellene. "Kormányok egész törvénycsomagokra vállaltak felelősséget, amely minden, csak nem az alkotmány betűjének és szellemiségének megfelelő alkalmazás. Az alaptörvény szerint egy törvényre vállalhat felelősléget a kabinet" - magyarázta Varga,
- az ügyészség meghatározhatatlan helyzetéről, hiszen nem világos, hogy az igazságszolgáltatói vagy végrehajtó hatalomhoz tartozik-e,
- a Legfelsőbb Bírói Tanács jogi helyzetéről.
- a helyi önkormányzatok jogalapjáról,
- az alapjogok alaptörvénybe foglalt garantálásáról.
Az alkotmányjogász megjegyezte, bár úgy tűnhet, a fentiek nem tartoznak a társadalmat foglalkoztató égető kérdésekhez, valójában meghatározzák mindennapjainkat. Ezt konkrét példával is alátámasztotta: a kormányoknak például lehetőségük van arra, hogy a választások felfokozott hangulatában sürgősségi rendelettel fizetéseket emeljenek, később viszont ezt kénytelenek "valahogy visszacsinálni". A politikum felelőssége, hogy ezekkel a funkcionális zavarokkal foglalkozzon - mutatott rá.
Székely Gergő politológus szerint ha valódi alkotmányreformról akarunk beszélni, akkor a fent felsorolt kérdések kikerülhetetlenek. "Az a népi kezdeményezés, amely a házasságot kizárólag a férfi és a nő között köttetett intézményre korlátozná - és amely nagy eséllyel be is fog kerülni az alaptörvénybe - kimeríti a pótcselekvés és a gumicsont fogalmát. Közben azt látjuk, hogy van egyfajta konzervatív fordulat a környező országokban is, mindez megspékelve az autoriterebb gondolkodás elemeivel. Látjuk, hogy Magyarországon a vasárnapi boltzárat hogyan lehet úgy eladni, hogy ebből egyfajta lelkiismereti kérdést próbálnak csinálni, Lengyelországban az abortusz van éppen terítéken, és mindezt a migránsválsággal járó vélt vagy valós terrorfenyegetettség közepette" - mutatott rá a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa.
Csak külső kényszerre tudunk alkotmány módosítani?
Illyés Gergely politológus szerint fontos feltenni a kérdést, hogy miért van szükség alkotmánymódosításra. A 2003-as legutolsó módosítás üzenete világos volt: Románia egy NATO- és egy Európai Uniós csatlakozás előtt áll, nem volt kérdés az alaptörvény megváltoztatása. Varga Attila a gondolatot azzal fűzte tovább, hogy valamennyi román alkotmány megszületése, vagy módosítása külső hatásra történt. Az alkotmány nem a szerves társadalmi fejlődés, a leszűrt politikai tapasztalatok eredménye, ahogy ez például több európai államban történt - mutatott rá. Hozzátette, ezen nem ártana változtatni.
Régiósítás: decentralizáció vagy recentralizáció?
Ami a közigazgatási reform kérdését illeti, Varga Attila elmondta: mivel a régió mint közigazgatási egység nem szerepel az alkotmányban, a régiósítás alkotmánymódosítás nélkül elképzelhetetlen. "A kérdés viszont megkerülhetetlen: mi a célja a regionalizációnak? Egy-két éve indult el erről a vita, tervek és főleg térképek születtek, még mielőtt hatáskörökről beszéltek volna. Előbb a leosztott hatáskörökről kellene szót ejteni, ugyanis van egy csapdahelyzet, amelybe nagyon könnyen bele tud sétálni a romániai politikum. A regionalizációról hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez egy decentralizáció. Lehet decentralizációs folyamat, de csak akkor, ha a központtól vesz el hatásköröket és telepít regionális szintre. De ahogy most látom, a regionalizációval éppen a megyéktől vonnának el hatásköröket, és telepítenék régiós szintre - ez már központosítás, centralizáció. És ekkor már nagyon is az a kérdés, hogy szükség van-e egy ilyen típusú közigazgatási reformra. Nagyon komolyan társadalmi és szakmai vitát kellene erről folytatni, mielőtt az alkotmányba bármi bekerül ezzel kapcsolatban" - fejtegette a jogász.
Jó nekünk, magyaroknak a regionalizáció?
Székely István Gergő vetette fel a kérdést, hogy mit jelent az erdélyi magyarok számára a regionalizáció. "Ha valamiben konszenzus van román oldalon, abban igen, hogy senki nem fog sírni, ha a reform végén a magyarok kicsit gyengébben jönnek ki buliból, mint ahogy belementek. A reformot eddig a helyi bárók - és itt magyar megyei tanácselnökökre, polgármesterekre is gondolok - miatt nem lehetett megcsinálni, mert ellenkezett a törekvés az érdekeikkel. Csakhogy ez a réteg már nem nagyon létezik, vagy legalábbis nem olyan formában, ahogy eddig, mert elvitte őket a DNA. Emiatt úgy látom, most már könnyebb egy ilyen projektet keresztülverni" – magyarázta a politológus.
"Ha elfogadjuk az axiómát, a magyar érdek azt jelenti, minél több közigazgatási egységben legyen jelen a magyar többség, bármilyen átszervezés csak rosszabb lehet, mint ami most van. Ha megnézzük például azt az optimális verziót, hogy Hargita, Kovászna, Maros megye egy régiót alkot, és rápillantunk a 2011-es népszámlálási eredményekre, akkor láthatjuk: a magyarság aránya mindössze 58 százalék, ráadásul a demográfiai trend lefele mutat" – mutatott rá a fájó pontokra Illyés Gergely. Hozzátette, nem látja megalapozottnak, mitől csökkenne a bürokrácia, a korrupció, ha a statisztikai régiókat közigazgatási hatáskörrel ruházzuk fel.
Varga Attila szintén nem látja, miért lenne hatékonyabb az uniós források lehívása a regionalizációval, szerinte a közigazgatási reform inkább a helyi önkormányzatok valódi önkormányzatokká alakításával következne be. Magyari Tivadar megjegyezte, nincs tudomása arról, hogy az EU-ban bármelyik országot arra kényszerítették volna, hogy vizsgálja felül saját szerkezetét közigazgatási szempontból, így eléggé döcög az érv, hogy az unió követeli a régiók kialakítását. Illyés kellő iróniával vetette közbe, hogy csalódna, ha Romániában a régiókat gazdasági alapon alakítanák ki, ahhoz a politikum számára túl fontosak a határok.
A nemzetállam soha nem fog kikerülni az alkotmányból?
Arra a kérdésre, hogy valójában mennyire gátló tényezők például az autonómia, a regionális hivatalos nyelv bevezetése szempontjából az egységes nemzetállamra és az ország hivatalos nyelvére vonatkozó alkotmányos előírások, Varga Attila szerint számolnunk kell azzal: ezek zsigeri szinten vannak jelen a román politikában és közvéleményben. "Ugyanakkor adott esetben nem volt ez akadálya annak, hogy olyan jogszabályok, rendelkezések szülessenek, amelyek például anyanyelvhasználatot biztosítottak a nemzeti kisebbségek számára. Ha nagyon komolyan, szó szerint vennénk a nemzetállam fogalmát, azt mondhatnánk: nincsenek nemzeti kisebbségek Romániában, holott a kérdés nem ilyen irányba fejlődött. De ha például az autonómia kerül szóba, a rendszer szinte automatikusan zár, és rögtön előjön: Románia egységes nemzetállam" - magyarázta az alkotmányjogász. Megjegyezte, a hivatalos nyelvre vonatkozó cikkely nem zárja ki például a regionális nyelv elfogadását, hiába állítják az ellenkezőjét.
Az oktató szerint az egységes nemzetállam, a hivatalos nyelvre vonatkozó cikkelyek nem fognak kikerülni az alaptörvényből, erre esetleg csak akkor kerülne sor, ha teljesen új alkotmányt írnának Romániában. Illyés Gergely szintén osztotta az alkotmányjogász véleményét, azzal a gondolattal kiegészítve: mindezek mellett az alkotmány elismeri a nemzeti kisebbségeket, tehát inkább arra kellene koncentrálni, hogy a kisebbségekre vonatkozó előírások a gyakorlatban is érvényesüljenek. Ezt pedig az alapjogok betartásának alkotmányba foglalt garanciájával lehetne elérni - értettek egyet a kerekasztal résztvevői.
O. M.
maszol.ro

Minisztériumi kérésre elhalasztották az ítélethirdetést a Batthyáneum restitúciója ügyében
A román kulturális minisztérium kérésére a gyulafehérvári táblabíróság elhalasztotta az ítélethirdetést a gyulafehérvári Batthyáneum könyvtár restitúciója ügyében – jelentette kedden az Agerpres hírügynökség. A táblabíróságnak abban a perben kellett volna ítéletet hirdetnie, amelyben a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye a visszaszolgáltatást elutasító restitúciós bizottsági határozat érvénytelenítését kérte. Korábban a táblabíróság elfogadta a kulturális minisztériumnak a kérését a perbe történő beavatkozásra. Potyó Ferenc a Batthyáneum visszaszolgáltatásáért pereskedő érsekség általános helynöke az MTI-nek cáfolta, hogy a halasztás a peren kívüli megállapodásra utalna. Elmondta, március óta semmilyen kapcsolatuk nincsen a minisztériummal. Akkor Vlad Alexandrescu kulturális miniszter az érsekségen tett látogatás során felvetette, hogy az állam és az egyház közösen keresse a megoldást a Batthyáneum felújítására.
„Nekünk az volt az álláspontunk, hogy az együttműködéstől nem zárkózunk el, sőt, szükségünk is lesz erre, de a kiindulási pont az lenne, hogy állítsák vissza az államosítás előtti állapotot, amikor az egyház volt a könyvtár tulajdonosa. Ebből a tulajdonosi pozícióból tudunk majd méltányosan tárgyalni az együttműködésről" – jelentette ki Potyó Ferenc.
A gyulafehérvári Batthyáneum a legnagyobb értékű ingatlan és gyűjtemény, amelyet az erdélyi magyar egyházak visszakértek a román államtól. A 65 ezer kötetes, 1650 középkori kéziratot magában foglaló könyvtárban őrzik a Romániában fellelhető kódexek és ősnyomtatványok háromnegyed részét. A kódexek egyikét, a 810-ből származó Codex Aureust 25 millió dollárra biztosították, amikor 2002-ben rövid időre Németországba szállították.
A román államot 2012-ben kártérítés fizetésére kötelezte az Emberi Jogok Európai Bírósága amiatt, hogy évtizedeken át nem hozott döntést a Batthyáneum visszaszolgáltatása ügyében. A román kormány alárendeltségében működő restitúciós bizottság tavaly szeptemberben elutasította a Batthyáneum visszaszolgáltatását. Ezt a döntést támadta meg az egyház a bíróságon.
Április elején Vlad Alexandrescu miniszter leváltására szólította fel a miniszterelnököt egy liberális szenátor, aki úgy vélte, hogy a miniszter nem a román állam érdekeit képviselte, amikor egyezkedni próbált a Batthyáneumról. A miniszter a parlamenti bizottsági meghallgatáson elmondta: ötmillió euróig terjedő összeget fordíthatnának az Európai Unió forrásaiból az épület felújítására, de ezt lehetetlenné teszi a tulajdonjogról szóló, 18 éve tartó pereskedés. Úgy vélte, az épület és a gyűjtemény érdekét szolgálná, ha lezárulna a jogvita.
A könyvtárat a román kommunista állam vette el a római katolikus egyháztól, és a rendszerváltozás utáni kormányok Batthyány Ignác püspök végrendeletére hivatkozva nem szolgáltatták mindeddig vissza. A püspök az 1798-as végrendeletében a katolikus egyházra és Erdély provinciára hagyta a páratlan értékű gyűjteményt. A román politikai elit úgy értékeli, hogy Erdély provincia jogutódjaként a román állam is jogosult a gyűjtemény tulajdonjogára.
MTI

Erdély.ma

Egy idegengyűlölő párt rendezett felvonulást Bukarestben
Az idegengyűlölő jelszavakat hangoztató Egyesült Románia Párt (PRU) több tucatnyi szimpatizánsa rendezett felvonulást szerdán Bukarest belvárosában a román fővárosba tervezett török óriásmecset engedélyezése és megépítése ellen.
A pártot a magyarellenességéről elhíresült Bogdan Diaconu független képviselő vezeti, aki a PRU színeiben indul a júniusi bukaresti főpolgármester-választáson.
A román hírügynökségek szerint a Kereszténység menetének nevezett felvonuláson a résztvevők „Mecsetek nélküli Romániát", „Nem vagyunk Erdogan vazallusai" feliratokat emeltek a magasba, bevándorló-ellenes rigmusokat skandáltak és legionárius (fasiszta) indulókat énekeltek. Diaconu helyi népszavazás kiírását követelte a román főváros tisztségben lévő ideiglenes főpolgármesterétől a Törökországnak megígért bukaresti óriásmecset ügyében, amely szerinte valójában a muszlim bevándorlók betelepítését készíti elő.
Habár a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint Romániában mintegy 85 százalékra emelkedett a migránsok befogadását elutasítók aránya, a PRU székháza elől indult, hangosbemondós, zajos felvonulásához nem sokan csatlakoztak Bukarest belvárosában: a résztvevők számát ötven körülire becsülték a különböző hírforrások.
A román kormány tavaly nyáron a muzulmán felekezet használatába adott egy 11 ezer négyzetméteres telket Bukarestben, hogy azon mecsetet és muzulmán kulturális központot építsen. Az engedélyezésre váró mecset felépítését a török kormány finanszírozná.
A Szociáldemokrata Párt (PSD) jelöltjeként 2012-ben képviselővé választott Diaconu magyarellenes megnyilvánulásaival és törvénytervezeteivel hívta fel magára a figyelmet. 2014-ben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) akkori kormányzati részvétele elleni tiltakozásként kilépett a PSD-ből, és saját politikai alakulatot szervezett.
A román politikai elemzők szerint Diaconu a bukaresti parlamentből kiszorult Nagy-Románia Párt populista, idegengyűlölő jelszavaira fogékony választóit próbálja megszólítani, hogy támogatásukkal az év végi általános választásokon újabb parlamenti mandátumhoz jusson.
MTI
Erdély.ma

Nekünk jár, nekik jut
Jókora követ dobott az erdélyi állóvízbe az Átlátszó Erdély nevű blog: tegnap elkezdte közzétenni, hogy 2009 óta mire és miként költi az RMDSZ a román kormánytól kapott költségvetési támogatást. Alapos tényfeltárás után Sipos Zoltán újságíró sorozatot indít erről a vitatott kérdésről, olyan adatok közzétételét ígéri, amelyről eddig az átlagos erdélyi magyar ember jóformán semmit nem tudott.
Nem is tudhatott, hiszen a jogszabályi és az elszámoltatási előírásoknak mindvégig figyelmesen megfelelő érdekvédelmi szövetségnek – a közpénzből juttatott támogatás nem pártnak, hanem parlamenti képviselettel rendelkező romániai nemzeti közösségeknek folyósítható – a törvényben rögzített állami intézményeknek kellett elszámolnia, s ezt mindenkor be is tartották. Az érdeklődőket pedig a hivatalosan ugyan közzétett, ám valójában csak igen körülményesen elérhető dokumentumok tanulmányozására bátorították, honlapjukon, más nyilvános fórumokon pénzügyeiről, támogatási rendszeréről nem lehetett információt szerezni. Pedig a román jogalkotó megfogalmazása szerint az RMDSZ kezelője – és nem címzettje – a romániai magyar kisebbségnek szánt állami támogatásnak, a közzétett információk szerint ugyanakkor 2009–2015 között mintegy 28 millió eurónak megfelelő juttatásról van szó. Nyilvánvalóan a pénzt nem lehet repülőből szétszórni Erdély magyar lakta térségei fölött, de hogy mi a méltányos megoldás, arról már lehet vitatkozni. A támogatás összértékének 20–25 százaléka megpályázható ugyan a Communitas Alapítványnál, viszont a többi saját belátás szerint költhető el, célirányosan ugyan – székházak működtetésére, ingatlanok vásárlására, alkalmazotti fizetésekre, szolgálati autókra stb. –, de meglehetősen nagyvonalú elszámoltatás mellett. Mindez, persze, mind jogszerű. Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke is ezt emelte ki gyors reagálásában, olvasásra is ajánlva az Átlátszó Erdély sorozatát: „hiszen két dolog derül ki, a szövetség pénzügyeire vonatkozó minden adat hozzáférhető, és az utolsó bani is törvényesen van elköltve”. Amit a törvény nem tilt, az megtehető. Ám az erdélyi – költségvetésileg is támogatott – magyar ember joggal várhatná el, hogy legalább tudjon arról, ami járna neki, de nem jut. A nyilvánossággal az RMDSZ bármiféle gyanakvást elkerülhetett volna, lefegyverezhette volna az örök bizalmatlanokat, akik szerint saját malmukra csorgatják a költségvetési forrásokat. De nem ez történt, noha tehették volna, nem érezték szükségesnek, hogy a szavazótábor is tudja, mire használták a romániai adófizetők pénzét. Ezért borítékolhatóan jókora hullámzást eredményez majd az erdélyi állóvízbe dobott kő. Hiszen az átlagos erdélyi magyar ember közelébe sem kerül a támogatására szánt közpénznek, s bizony, évekig tartó titkolózás után elég nehéz megmagyarázni, hogy a szűk körben hozott, pénzelosztással kapcsolatos döntések nem saját érdekek, hanem kizárólagosan közösségi szempontok szerint történtek.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mire költi az RMDSZ az erdélyi magyarság pénzét?
2009 óta az RMDSZ a magyar közösségnek járó támogatás kezelőjeként összesen több mint 28 millió eurónyi költségvetési támogatást kapott a román kormánytól. Ennek az összegnek egy kisebb részét (20–25 százalékát) nyilvános pályázatokon osztják szét különféle közösségi programokra, könyvkiadásra és médiaorgánumok támogatására. A többi pénz sorsa nem volt ismert eddig – mindez az Átlátszó Erdély oknyomozó portálon jelent meg tegnap, a Sipos Zoltán által jegyzett tényfeltáró riport első részében elsősorban az adatokhoz való hozzáférés nehézségeit, a finanszírozás jogi hátterét és az elszámoltatás körülményeit ismerhetjük meg. Az alábbiakban az első rész néhány fontosnak ítélt passzusát idézzük.
A kormány 1994 óta éves támogatásban részesíti a Románia területén élő, hivatalosan elismert 19 kisebbséget, így segítve őket, hogy hagyományaikat, kultúrájukat ápolják. A pénzt a kormányfőtitkárság költségvetéséből folyósítják az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalán keresztül. A támogatást egy, a kisebbséget képviselő szervezet kapja – az erdélyi magyarság esetében 2009 óta ez a szervezet az RMDSZ.
Az idők során a támogatás, illetve annak kezelése számos vitát okozott az erdélyi magyar közösségben. Az 1996/27-es párttörvény megjelenése előtt ezt az összeget az RMDSZ kezelte, mely az elosztásba bevonta a civil szféra képviselőit is. A párttörvény megjelenése után azonban az RMDSZ-nek az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet (EMKE) kellett megjelölnie a pénz kezelőjeként, különben nem kaphatott volna politikai alakulatként támogatást. Idővel azonban az EMKE lemondott a pénzosztás feladatáról, és 2003-tól az RMDSZ a Communitas Alapítványt nevezte meg a költségvetési támogatások elosztójaként.
A pénzosztás már a kétezres évek elején is meglehetősen homályos kritériumok szerint történt. Erről először a Transindex Disputa fórumában kezdtek el beszélni, azután a Krónika írt több tényfeltáró anyagot a Communitas-pénzekről. Kiderült például, hogy a Communitas kuratóriuma és az RMDSZ akkori csúcsvezetése között számos átfedés volt, illetve a Communitas fizetési listáin szerepelt egy sor RMDSZ-politikus és alkalmazott (ez elvben tiltott pártfinanszírozásnak számított). A kétezres években, míg az erdélyi magyarságnak járó támogatást a Communitasnak folyósították, az RMDSZ pártként vett fel költségvetési támogatást. 2009-től azonban az RMDSZ lemondott a pártoknak járó támogatásról, és átvette a kisebbségnek járó támogatás kezelését. A Communitas Alapítvány funkciója ezentúl az, hogy nyílt pályázaton kiossza az RMDSZ által rendelkezésére bocsátott keretet, jobban mondva annak egy részét.
Az RMDSZ vagy az erdélyi magyarság pénze?
Régóta vita folyik arról, hogy kié ez a pénz. Azé a szervezeté, melyet a kormányhatározat nevesített, vagy pedig az erdélyi magyar közösségé, a Communitas, illetve jelenleg az RMDSZ pedig csak kezeli és elosztja azt? A 396/2009-es kormányhatározat mellékletében feltűnő magyarázatból egyértelműen kiderül, hogy a pénzt a magyar kisebbségnek szánják, az RMDSZ pedig csak kezelője az összegnek. („Uniunea Democrată Maghiară din România este beneficiara şi va gestiona sumele alocate de la bugetul de stat minorităţii maghiare din România, începând cu cele aferente lunii martie 2009”). Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke szerint azonban „a pénz az RMDSZ-é mint a magyarságot a parlamentben képviselő szervezeté, és az RMDSZ egyedüliként a kisebbségi szervezetek körében úgy döntött, hogy ebből nemcsak saját programjait és működését, hanem évente ezres nagyságrendben közösségi programokat is finanszíroz”.
Nem költhetnek bármire
A kormányfőtitkárság által nyújtott támogatást azonban a kedvezményezettek nem költhetik bármire, csak a székházak működtetésére és javítására, bérekre, sajtó- és könyvkiadásra, kulturális rendezvények szervezésére, ingó és ingatlan javak megvásárlására, valamint uniós pályázatokhoz szükséges önrész finanszírozására lehet fordítani. Az Átlátszó Erdély azt is kiderítette, hogy az RMDSZ-nek igen nagyvonalúan kell elszámolnia az évi 4–4,5 millió euróról, összesítésük mellékletekkel együtt sem több egy vékonyka, körülbelül száz oldalas mappánál, ennek nagy részét az RMDSZ által támogatott rendezvények, civil szervezetek és kiadványok több tucat oldalon történő felsorolása teszi ki, és akár több százezer eurós nagyságrendű összeg kifizetését is indokolhatja úgy, hogy annak célját egészen vázlatosan, egy-két szóban jelöli meg.
Az Átlátszó Erdély első következtetései:
* a nyílt pályázatok mellett a Communitas Alapítványnak van egy nem nyilvános pályázati kerete, ahova meghívásos alapon nyújthatnak be pályázatot RMDSZ-hez közel álló civil szervezetek
* a költségvetési támogatás tekintélyes része székházak fenntartására – rezsiköltségekre, karbantartásra és javításra – megy
* szintén nagy tételnek számítanak a személyi kiadások: az RMDSZ alkalmazásában levő személyek száma 2009 óta több mint duplájára nőtt, fizetésük sokszor messze fölötte van az átlagfizetésnek
* az utóbbi években az RMDSZ egy sor felső-középkategóriás autót, valamint néhány nagy értékű ingatlant vásárolt – ezek egy része szolgálati lakás.
(Forrás: Erdely.atlatszo.hu)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)