Az Academia Catavencu című lapban Viorel Motoc a Steaua-Újpest mérkőzések kapcsán Európa Neandervölgyéről beszélt – teljes joggal. Az Adevarul megkövetette a magyarokat. A magyarok elfeledtek elnézést kérni, írta Bíró Béla. A cikkíró kiterjesztette vádját: ezek a magyar fiatalok mit tanultak Trianonról, a román–magyar kapcsolatokról? Gyakorlatilag semmit. A szülők viszont területrabló oláhokról, tótokról és rácokról beszéltek nekik. Ezt a világképet megerősítik a szomszédos államok kormányainak durván magyarellenes intézkedései. „Épül-szépül a 21. századi Neandervölgy. ” /Bíró Béla: Neandervölgy. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 29./ Ez már a második cikk az Új Magyar Szóban, amely ezt állítja /az első Ágoston Hugó: Paradoxonok, júl. 27./, valójában Népszabadságban megjelent a bocsánatkérés: Bocsánat Romániától, Népszabadság, júl. 25.

„Bocsánatot kérünk Romániától és a románoktól a magyar futballszurkolók egy csoportjának a két Steaua–Újpest mérkőzésen tanúsított viselkedéséért. A bajkeverők nem beszélnek a magyarság nevében. A magyarok zöme nem osztja nézeteiket, éppen ezért, a feltűnést keresve folyamodnak erőszakhoz, a minél visszataszítóbb sértegetésekhez. Szégyelljük magunkat miattuk” – írta a Népszabadság című budapesti napilapban Horváth Gábor főszerkesztő-helyettes. A múlt héten a bukaresti Adevarul napilap a román fővárosban játszott Steaua–Újpest meccs után kért bocsánatot Magyarországtól és a magyaroktól a román szurkolók viselkedéséért, magyarokat gyalázó transzparensükért. A Népszabadság szerint a két meccsen nagyjából ugyanazok követték el a visszatetsző cselekményeket, „akik Budapest utcáin politikai jelszavak mögé bújva törnek-zúznak rendszeresen”. „Az emberre csak a megszólalásig hasonlító futballszurkolók a mieink, a magyar közegből nőttek ki, a mi nyelvünkön gyalázkodnak, szégyenünkön nem sokat enyhít a tudat, hogy Romániában és másutt is vannak hasonlók” – vélekedett a budapesti újságíró. A budapesti napilapban napvilágot látott írást az Adevarul július 26-i, vasárnapi számában román fordításban közölte. /Ferencz Zsolt: Népszabadság: Bocsánat Romániától. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 27./

A közeledő választási bukástól való félelem közrejátszik abban, hogy az öndefiníciós zavarokkal küszködő MSZP legutóbb a határon túli magyarok felé nyújtotta ki kezét. Sőt az ugyancsak meghasonlott SZDSZ is újragondolná a kettős állampolgárság kérdését. Az MSZP-frakció külügyi munkacsoportja elképzelhetőnek tartaná a „külhoni magyar státus” törvénybe iktatását, fogalmazott Kozma József, az Országgyűlés külügyi bizottságának MSZP-s alelnöke. Orbán Viktor, a Fidesz elnöke néhány hónappal ezelőtt, egy márciusi ungvári rendezvényen a magyar nemzet újraegyesítését a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség egyik alappillérének nevezte. 2004-ben Gyurcsány Ferenc kormányfő a népszavazás előtt kijelentette: „Nemmel szavazok a kettős állampolgárságra, a nemzetegyesítésre hivatkozó nemzetmegosztásra. ” Kovács László 2004-ban gyermeteg elképzelésnek nevezte, hogy egyetlen döntéssel több százezres vagy milliós magyar közösségek együtt váljanak magyar állampolgárrá. Ha az állampolgárság megszerzése egyszeri döntéssel nagy tömegekre vonatkozna, katasztrofális helyzetet idézne elő – mondta. Mintegy hárommillió embernek kellene biztosítanunk mindazokat az ellátásokat, melyek Magyarországon állampolgári jogon járnak – vélekedett Kovács László, az Európai Bizottság adó- és vámügyekért felelős biztosa. Annak idején Népszabadság Korózs Lajos, az egészségügyi minisztérium politikai államtitkárának kalkulációit idézte, amely 800 ezer ember áttelepülésére végzett számításon alapult. Eszerint az állampolgársággal járó juttatások – ilyen például a gyes, a gyed, a rokkantsági ellátás, a szociális és gyermekjóléti alapszolgáltatás, a nyugellátás – 161 milliárd forintos pluszkiadást jelentenek. A Népszabadságban pedig szivárogtattak a szocialisták: hatástanulmányuk becslései szerint mintegy 750 ezren rendelkeznek magyarigazolvánnyal, e személyek áttelepülése 95 milliárd forintos szociális többletköltséget okozna. Ez az összeg félmillió személy esetén 63 milliárd, százezer ember esetén pedig 12 milliárd lenne. Eközben Gyurcsány Ferenc több megszólalásában is a következményekre figyelmeztetett, hangsúlyozva, hogy nem a pénzről van szó, de mégis: „ez az ügy pénzbe kerül”. A Times-nak adott interjújában pedig azt mondta: hogy a románok és a szerbek a kettős állampolgárság megadása után azt mondhatják a magyaroknak: „Mit akartok itt? Nem gondoljátok, hogy haza kellene mennetek?” Lendvai Ildikó, most az MSZP elnöke, 2004-ben, MSZP frakcióvezetőként egy televíziós műsorban azt mondta: a kettős állampolgárság nem megoldás sem a határon túli magyaroknak, sem Magyarországnak, mert egy tömeges bevándorlás összeroppanthatja az anyaország gazdaságát. Közölte azt is: egy felmérés szerint az erdélyi 18 és 35 év közötti magyar fiatalok közül minden harmadik kivándorolna Magyarországra, ha megkapná az állampolgárságot. „Ez egy második Trianon” – jövendölte. A kettős állampolgárság hívei számára hatalmas csalódással végződő népszavazás után a határon túli magyarok egy része megtagadásuknak érezte a szocialista ellenkampányt. Az SZDSZ most szintén rátalált a magyarokra. A 2004-es népszavazás idején viszont Eörsi Mátyás deklarálta, nemmel fog szavazni. Gusztos Péter, az SZDSZ akkori ügyvivője azt mondta, az igenek az erdélyi magyarságot kiszolgáltatott, kiszorítható helyzetbe hoznák. Fodor Gábor sem szerette volna alanyi jogon osztani a kettős állampolgárságot. Az atomizálódott SZDSZ új elnöke, Retkes Attila már azt mondta: az európai uniós példákat követve a kettős állampolgárság megadható bizonyos oktatási, kulturális kedvezményekkel, de egyéni kérelmek alapján, nem pedig alanyi jogon. /(HVG): Határon túliak: már nem riogat az MSZP, de vajon mit akar? = Szabadság (Kolozsvár), júl. 28./

Bodor Pál reméli, virtuálisan talán visszafogadják őt. A kommunizmus idején a rendszer híve volt Temesváron. Huszonhat évvel ezelőtt távozott Romániából. Fél élet című önéletrajzi kisregénye döntően Temesvárról szól. Bodor első elemitől érettségiig Temesváron járt iskolába. Bejáratos volt több íróhoz, Méliusz Józsefhez, Franyó Zoltánhoz, Endre Károlyhoz; Majtényi Eriket ott ismerte meg, Anavi Ádámmal a barátsága kamaszkorában kezdődött, sorolta, hogy emlékeztető névjegyét nyújtsa az olvasónak. Bodort e hasábokra invitálta Böszörményi Zoltán főszerkesztő. Bodor Pál (1983–90) a Magyar Nemzetben, majd (1991–94) a Népszabadságban írt, s végül „blog”-ban jelentkezett, a budapesti Klubhálón és Nolblogban. /Bodor Pál: Névjegykártya. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 1./

Az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmából magyar állami kitüntetésben részesítették Tibori Szabó Zoltán újságírót, a Szabadság munkatársát, a budapesti Népszabadság kolozsvári tudósítóját is. További határon túli kitüntetettek: Lászlóffy Csaba, Szép Gyula és Matekovics Mihály – Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje Gálfalvi Zsolt és László János – Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje. A Pro Cultura Hungarica-díjat Bocskai Vince szobrászművész nyerte el. /Kitüntették Tibori Szabó Zoltánt. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 20./

Ha most vasárnap lennének a választások, a biztos pártválasztók körében a Fideszre 60 százalék, míg az MSZP-re 23 százalék szavazna – közölte a Népszabadság. A teljes választóközönségen belül a Fidesz–MSZP-arány 34:13. A Jobbik jóval a bejutási küszöb felett található (11 százalék), az SZDSZ (1 százalék), az MDF és az LMP (2-2 százalék) viszont alatta. /Hatvan százalékon a Fidesz. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 15./

Bodor Pál kifogásolta, hogy a Népszabadság takarékossági okból menesztette a lap kolozsvári székhelyű romániai tudósítóját, Tibori Szabó Zoltánt. Bodor Pál nyomatékosításként felsorolta saját rangjait, többek között az Európai Újságírók Szövetsége magyar tagozatának hosszú évekig volt elnöke, most tiszteletbeli elnöke, a Népszabadság volt főmunkatársa, Pulitzer Életmű Emlékdíjasa, Táncsics-díjas. /Bodor Pál: Mi történik a Népszabadsággal? = Nyugati Jelen (Arad), szept. 17./

Szeptember 18-án és 19-én Gyergyószárhegyen tanácskozott a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének mintegy 50 tagja. A hagyományos évi rendezvényre ezúttal nemcsak magyarországi, hanem vajdasági és muravidéki vendégek is eljöttek. Az első napon a rádiózásról volt szó: a közszolgálati és a kereskedelmi médiumok közötti eltérésekről. Éles vita volt az írott sajtó helyzetéről. Ambrus Attila, a MÚRE elnöke, a megjelenésének 160. évfordulóját ünneplő Brassói Lapok főszerkesztője átfogó képet alkotott a romániai magyar sajtó helyzetétől a rendszerváltástól napjainkig. Nagy gondot jelent a fennmaradásban, a megmaradásban a reklámbevételek csökkenése, továbbá a különböző politikai táborok elitjének befolyásolása, és nem utolsósorban a bulvárosodás, amely értékválsághoz vezet. A magyarországi helyzetképet vázolta fel a Népszabadság munkatársa, Tripolszky László. Szabó Zsolt, a Babes–Bolyai Tudományegyetem docense az újságíróképzés helyzetét ismertette. A találkozón bemutatták a MÚRE volt munkatársának, Adamovits Sándornak a Szellemi helyszínelés Nagyenyedtől Marosvécsig című könyvét. Átadták a MÚRE díjait. Az írott sajtó kategóriában Szabó Zsolt, a Művelődés főszerkesztője nemcsak több évtizedes sajtó- és szerkesztői munkája elismeréseként, hanem azért az oktatói tevékenységért, amelyet a Babes-Bolyai Egyetem újságírói karán végez, kapott nívódíjat. Az audiovizuális kategóriában a Román Televízió magyar adásának szerkesztő-műsorvezetője, Mosoni Emőke vehette át a díjat, az anyanyelvi kultúra megőrzése terén végzett munkájáért oklevelet kapott a Kolozsvári Rádió munkatársa, Orbán Katalin. Az Oltyán László családja által alapított díjat Csibi Márti oknyomozó írásaiért kapta. /-vagy-: Prés alatt a sajtó. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 21./

Az Új Magyar Szó rendszeresen átvesz a Népszabadságból vagy az Élet és Irodalomból az ellenzéket, a Fideszt támadó cikkeket. A mostaniban Váncsa István Orbán Viktort, a Fidesz elnökét támadja. /Váncsa István: Oszkár marad. A szélsőséges: a másik, Élet és Irodalom. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 30./

Bodor Pál, aki Diurnus néven írta jegyzeteit sok éven át, először a Magyar Nemzetnél, majd a Népszabadságnál, most pedig feltűnt a Nyugati Jelen hasábjain, közölte, hogy eddig harminckilenc, zömében őt szidalmazó hozzászólást olvasott. Úgy gondolja, az őt szidalmazók nem ismerik, nem olvasták hat regényét, esszé- és verses köteteit. Ezután hosszasan emlékezett múltjára, hogy ő mindig kiállt a magyarság mellett, a Ceausescu-diktatúra legnehezebb éveiben is, egészen 1983-ban Magyarországra áttelepedéséig. /Bodor Pál: Diurnus néhány szóban önmagáról. Azoknak, akik csak néhány pontatlan adatot tudtak rólam. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 7./

„Ne címkézzen engem Magyarországhoz” – ez az az ominózus mondat, amely a Nobel-díjas Kertész Imrétől hangzott el, éles vitákat váltva ki Magyarországon, az író szerint azonban szavai meghamisításáról van szó. A magyar származású, Németországban élő Kertésszel nyolcvanadik születésnapja alkalmából Tilman Krause, a német Die Welt című napilap riportere készített interjút az író Berlinhez fűződő viszonyáról, a holokauszt irodalmi feldolgozásáról, írói példaképeiről és a mai Magyarországhoz fűződő „feszült viszonyáról”. A fordítást a Magyar Távirati Iroda közölte először, majd több internetes portál. Kertész szavai meghamisításáról beszélt, november 10-én Gusztus Péter SZDSZ-es politikus „védte meg” az írót napirend előtti felszólalásában, a Die Welt pedig újabb Kertész-interjút közölt „Az egyik internetes portálon teljesen meghamisították a Die Welt című lapnak adott interjúm szövegét” – jelentette ki Kertész Imre a Duna Televízió Híradójának. Az író szerint a magyar nyelvű cikkben az szerepelt, hogy megtagadta Magyarországot, és gyökértelennek is nevezte magát. A Népszabadság és a Magyar Nemzet napilapok, illetve a 168 Óra című hetilap internetes változatáról van szó. „Természetesen voltak kritikus mondataim, de azok általában nem sértik sem a nemzetet, sem a népet, sem az embereket. Ezeket építő szándékkal mondtam, akármennyire is haragszanak rám egyesek. De az, hogy egy cikket meghamisítanak, és az ellenkezőjére fordítják, az felháborító” – mondta Kertész Imre. „Voltak már ilyen rágalomhadjáratok ellenem. Évekig tartott egy bizonyos kofferügy, amiről kiderült, hogy egy agyrém. Kitalálta valaki, és rám húzták azért, hogy rossz színben tüntessenek fel. A kritikáimat mindig nemzetellenes megnyilatkozásoknak veszik, ami nem igaz. Nagyon örülnék, ha valóban a javára lehetnék Magyarországnak, a hazámnak, mégpedig olyan módon, hogy az igazságot közlik, és nem hazudoznak rólam” – fogalmazott Kertész. /Kánya Gyöngyvér, Budapest: „Elfordították” Kertész Imrét. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 11./ Magyarország a Die Weltben megjelent Kertész-interjúról vitázik címmel közölt újabb beszélgetést az irodalmi Nobel-díjas magyar íróval november 10-i számában a német konzervatív napilap. Az íróval ezúttal is az a Tilman Krause beszélgetett, aki az újság november 7-i számában megjelent interjút készítette. „A Nobel-díjas író élesen bírálta országát” – emelte ki a beszélgetés alcímében Krause. Arra a felvetésre válaszolva, vajon a magyarok nem viselnek-e el semmiféle kritikát, az író kijelentette: „vezető magyar médiumok, mint a Népszabadság és a Magyar Nemzet napilapok vagy a 168 Óra című hetilap internetes kiadásukban meghamisítva adták vissza beszélgetésünket. Abból a megfogalmazásomból, hogy a szélsőjobboldal és az antiszemiták a hangadók az lett, hogy Magyarországon a szélsőjobboldal és az antiszemiták uralkodnak. Vagy azt a megállapításomat, hogy a magyarok régi káros szenvedélyei, a hazugság, a dolgok elfojtására irányuló hajlamuk ugyanúgy jelen vannak, mint korábban, úgy rövidítették le, hogy Magyarország a hazugok országa. Ezek természetesen olyan kritikus pontok, amelyekre a magyarok érzékenyen reagálnak, a fordítások azonban apodiktikusabban csengenek, mint ahogy fogalmaztam. ” Kertész igennel válaszolt a Die Welt újságírójának arra a kérdésére, vajon az a gúny, amellyel újra és újra kollektív identitásokról beszél, egy tabu megdöntését jelenti-e honfitársai számára? „A magyarok nem ismerik az iróniát – a képzetteket kivéve” – tette hozzá az író. A Die Welt munkatársa a továbbiakban azt állította, hogy Kertész Imre polémiájával egy Németországban és Ausztriában erősen elterjedt irodalmi hagyományt követ, amely Thomas Mann vagy Karl Kraus és Thomas Bernhard alapján „a nemzeti önszidalmazáshoz való kedvnek” nevezhető. Kertész szerint „nem csak hogy nem létezik ez a hagyomány, Magyarországon nem is ismert, hogy más országok rendelkeznek ezzel a hagyománnyal”. „Thomas Mann és Karl Kraus a magyar polgárság körében egykor sokat olvasott szerzők voltak. A magyar polgárság azonban megszűnt. Megmaradtak a nemzeti örökség humortalan védelmezői, akik minden kritikát a saját fészekbe való piszkításként akarnak megtiltani” – mondta Kertész, aki arra is kitért, hogy „nem szabad megfeledkezni arról, hogy Magyarországon van egy olyan hű közönségem is, amely érti ezt az iróniát. Ez a közönség azonban nem rendelkezik a nagy internetplatformokkal. ” Krause azt is kérdezte, vajon az író a jövőben nagyobb tekintettel lesz-e a magyarok érzékeny pontjaira? „80 éves vagyok. Megvan a magam stílusa, és meg is fogom azt tartani. És remélem, hogy a jó szándékú emberek a jövőben is megértenek engem. Azzal is együtt kell azonban élnem, hogy továbbra is vannak olyan befolyásos magyarok, akik félre akarnak érteni és meghamisítanak” – jelentette ki válaszában Kertész Imre. /Újabb interjú Kertész Imrével: „Humortalan” magyarok? = Krónika (Kolozsvár), nov. 11./

A Nobel-díjas Kertész Imre arra a kérdésre, hogy berlininek vagy budapestinek érzi-e magát, a Die Welt lapnak azt válaszolta, hogy Budapesten ,,A helyzet az elmúlt tíz évben folyamatosan romlott. Szava a jobboldali szélsőségeseknek, illetve az antiszemitáknak van. A magyarság régi terhei, »a hazugság és az elfojtásra való hajlam« jobban érvényesül, mint eddig bármikor. Magyarország háborús szerepe, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindez nincs feldolgozva, mindezt csak kozmetikázzák és szépítgetik. ” Továbbá: ,,én az európai kultúra terméke vagyok. Egy dekadens, ha így akarja. Egy gyökértelen. Ne kössön engem Magyarországhoz. Elég az, hogy engem az ön honfitársai zsidóvá tettek. A faji és a nemzeti hovatartozás számomra nem érvényes, és hogy rátérjek az Ön által említett gazdag magyar irodalmi örökségre, elárulnék önnek valamit: a szocializmus évei alatt egyetlen, államilag engedélyezett könyvet sem olvastam el. Az én ízlésemnek ez nem felelt meg. Ha ezzel időnként meg is próbálkoztam, mindig kifordult a gyomrom. Természetesen van néhány magyar szerző, akiket én igen tisztelek. Ők a nyelv csodálatos művészei, dekadens játékos alakok, akiknek a neve önöknek itt, Németországban nem sokat fog mondani: például Krúdy Gyula, aki 1878 és 1933 között élt, vagy Szomory Dezső, a Krúdy kortársa volt. Mindketten ugyanakkor nagyszerű esszéírók is voltak”. A Népszabadságban Takács Ferenc írta ,,Nincs, aminek örülni és nincs, mit ünnepelni”, felköszöntő örvén pedig bocsánatot kellene kérnünk tőle, mármint Kertész Imrétől ostobaságunkért, gyávaságunkért és rosszhiszeműségünkért. Esterházy Péter még nem olvashatta a Die Welt-interjút, amikor az Élet és Irodalomban közölt jegyzetét lezárta: ,,Elvégzett egy munkát a magyar nyelvben, a magyar gondolkodásban, a nagy magyar irodalomban, a világirodalomban, amit senki más nem végzett el, igaz, nem is végezhetett. Munkánk személyes; hogy ez így legyen, azért kevesen tettek többet, mint Kertész Imre. ” Herta Müller bánáti születésű idei német és német nyelven író Nobel-díjas írónő és Kertész Imre között annyi hasonlóság van, hogy mindketten egykori életterük – szándékosan kerülöm a ,,hazájuk” szót – saját bűneivel és egyéb mulasztásaival való szembenézését hiányolják, és a mérhetetlen különbség köztük az, ami velük személyesen és felmenőik révén megesett: egyikük megjárta Auschwitzot, másikuk édesanyja németként a szovjet gulágot. Egyikük a Szekuritáté és a Ceausescu-diktatúra elől menekült Németországba, másikuk önként választotta a megtagadott Budapest helyett Berlint. /Sylvester Lajos: A magyarokhoz nem kötődő, magyarul író Nobel-díjas író. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 11./

Nyugodt közéletet, működőképes intézményeket és erős kormányt ígér megválasztása esetén Mircea Geoana román államfőjelölt. A Népszabadságnak adott interjújában elmondta: különleges viszonyt építene ki Magyarországgal. Kifejtette, első lépésként a politikai osztályon belüli botrányoknak és veszekedéseknek kell véget vetni. Működőképes intézményekre, erős és hozzáértő kormányra és nyugalomra van szükség. Romániának az Európai Unióban védenie kell nemzeti érdekeit. Fel kell hagyni konfrontációval, és át kell térni az együttműködésre, együttes ülésekre van szükség a magyar, illetve a moldovai kormánnyal. Geoana rámutatott, az RMDSZ a romániai politikai élet fontos hangja, és megbízható partner, nem csupán a magyar nemzetiséget, hanem az egész ország érdekeit tudta képviselni. Arra a kérdésre, hogy szövetségesként tekint-e az RMDSZ-re a következő kormánykoalícióban, kitérően válaszolt: örül, hogy a RMDSZ aláírt egy megállapodást, amelynek révén az elnökválasztások második fordulójában őt támogatja. Arra a kérdésre, hogy mi az álláspontja a romániai magyar közösség kulturális és területi autonómiaköveteléseiről, Geoana a román alkotmányra hivatkozott: Románia egységes nemzetállam. Mircea Geoana /sz. 1958. júl. 14./ gépészmérnökként kezdte, majd 1993-ban jogi diplomát, 2005-ben pedig világgazdasági doktori oklevelet szerzett. 1991-ben került a külügyminisztériumba, ahol 1994–1995 között vezérigazgató lett. 1996-tól 2000-ig Románia nagykövete volt Washingtonban, 2001-ben pedig az EBESZ ügyvezető elnökévé választották. 2001–2004 között az Adrian Nastase vezette kabinet külügyminisztere volt; 2004-től a román szenátus tagja, 2005 óta a Szociáldemokrata Párt elnöke, 2008 óta pedig a szenátus elnöke. /Tibori Szabó Zoltán: Fel kell hagyni a konfrontációval – nyilatkozta lapunknak Mircea Geoana románállamfő-jelölt. = Népszabadság (Budapest), dec. 4./

Szondy Zoltán szerint egyértelműen politikai döntés volt, hogy menesztették őt a Hargita Népétől. Az újságíró – aki egyben MPP-s csíkszeredai tanácsos is – bepereli az RMDSZ-es többségű megyei önkormányzat felügyelete alá tartozó lapot. Egyoldalúan szerződést bontottak Szondy Zoltán újságíróval. A Hargita Népe megye napilap. „Nem vett részt semmilyen aktivitásban, amely a lapnál folyt, és nem írt szinte semmit. Meg lehet nézni a kollekciót. Egyszerűen visszautasította a munkát, de a fizetésre igényt tartott” – indokolta a döntést a Krónikának Isán István Csongor, a lap igazgató-főszerkesztője. A fegyelmi eljárásban szereplő indokokat – miszerint nem vett részt sem tematikusgyűléseken, sem cikkei tördelésében – Szondy Zoltán röhejesnek nevezte, és mint elmondta, beperelte a lapot. „A cikkeket tördelők szokták tördelni, tematikusgyűlések pedig nem is voltak” – válaszolt a végzésben szereplő vádakra az újságíró. Hangsúlyozta, rendszeresen jelent meg írása. Szondy szerint a döntés mögött politikai nézeteltérések állnak. „Írtam egy cikket, amelyben teljesen tárgyilagosan egy költségleosztás szerepelt. Arról volt szó, hogy a Hargita Megyei Tanács a polgári párti, illetve a független polgármesterek által vezetett falvakat diszkriminálja. Ezt én számok és tények alapján írtam meg. Nekik ez volt a bajuk” – fejtette ki az újságíró, aki egyben az MPP színeiben csíkszeredai önkormányzati képviselő, miközben a Hargita Népe az RMDSZ-es többségű megyei közgyűlés felügyelete alá tartozik. Felháborodással vette tudomásul a lap vezetőségének döntését Papp Kincses Emese polgári párti megyei önkormányzati képviselő is, aki a rendszerváltás óta eltelt húsz évben rendszeresen közölt a lapban, azonban az új vezetőség úgy döntött, hogy a neves közírónak többé nem jelenhetnek meg írásai a Hargita Népében. Papp Kincses Emese elmondta, levélben értesítette őt az új főszerkesztő, hogy „az újságot nem politikusoknak, hanem újságíróknak kellene szerkeszteniük”. Papp Kincses fölháborítónak találta, hogy egy „kezdő újságíró kiutasítja ettől a laptól”. A megyei tanács nem tűri a bíráló hangnemet. „Papp Kincses Emese publicistaként próbált feltűnni, ám politikai üzenetet adott el. A politikusok nem írnak. Nem ír sem Borboly Csaba, sem Markó Béla. Miért lenne bárki is ez alól kivétel? Elmondhatja a véleményét bármikor, és mi, szerkesztőségi döntés szerint idézünk tőle” – reagált Papp Kincses Emese vádjaira Isán István Csongor igazgató-főszerkesztő. Ezzel szemben Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök már több ízben is publikált a sajtóban, miközben Markó Béla RMDSZ-elnöknek december 16-án jelent meg cikke a Népszabadság című napilapban. /Forró Gyöngyvér: Menesztették Szondy Zoltánt a Hargita Népétől. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 17./

Szőcs Géza pályája és tervei - A meglepetésember
A legfontosabb parlamenti és kormányzati kultúrpolitikusi pozícióra is szépírót delegált a Fidesz-KDNP: az Országgyűlés kulturális bizottságát L. Simon László vezeti, és Szőcs Géza lesz a kulturális államtitkár. Külön érdekesség, hogy a magyar irodalmi hagyománytudatban periferikus neoavantgárd mindkettejüket megihlette (akárcsak az Országgyűlés egy másik íróját, Kukorelly Endrét). A jelek szerint a mozgalomnak összehasonlíthatatlanul jobbak a politikai, mint az irodalomtörténeti pozíciói.
Az új kormány tisztviselői közül alighanem Szőcs Géza életpályája a legfordulatosabb, az ő személyisége a legbonyolultabb, s kinevezése, noha voltak jelei, politikai értelemben a legmeglepőbb. És minden bizonnyal ő az, akinek alkatával a legkevésbé fér össze a közhivatalnoki státusz. Fontos politikai versek írója, bátor politikai ellenálló, mi több, gyakorló politikus is volt, ez utóbbi azonban nem Magyarországon, hanem Romániában, az RMDSZ alelnökeként és szenátoraként.
Kolozsvári évek
1953-ban született Marosvásárhelyen. "Egy ideig marosvásárhelyi nagyszüleim neveltek, olyan családban, ahol rengeteg természetjáró ember volt. Én meg valahogy belenőttem ebbe. Ilyen szempontból nem számítok urbánusnak" - meséli egy interjújában. Szocializációjának és egész későbbi életének azonban Kolozsvár a meghatározó színhelye. Gyermek- és kiskamaszkorát intenzív olvasással-tájékozódással múlatta, 15 éves korában már határozott véleménye volt a prágai tavasz eltiprásáról. A Heti Válaszban megjelent visszaemlékezése szerint az erdélyi magyar közhangulat messze nem állt egyértelműen Csehszlovákia mellett: haragudtak az "utódállamokra", különösen Csehszlovákiára a Benes-dekrétumok, a deportálások és a kitelepítések miatt. Azt, hogy Ceausescu Romániája kimaradt a katonai akcióból, a félelemmel magyarázták, és abban reménykedtek, hogy Hruscsov tankjai Romániába is ellátogatnak, és Dubcek után a román főtitkár következik. A kiskamasz bizarr és gyorsan múló reménykedése annyiban feltétlenül fontos, hogy megérteti a Szőcsöt és nemzedékét felnevelő szörnyű romániai évtizedek döntési szituációit. Kolozsvárott végezte el az egyetemet magyar-orosz szakon, tanulmányai közben diáklapot szerkesztett, majd az Igazság című Kolozs megyei pártlapnál helyezkedett el, a szombatonként megjelent Fellegvár című ifjúsági melléklet szerkesztőjeként. Tagja lett annak az értelmiségi baráti körnek, amelybe Balla Zsófia, Cselényi László (a Duna Tv jelenlegi elnöke), Tamás Gáspár Miklós, Orbán György zeneszerző is tartozott; többnyire Cselényiéknél találkoztak. A fiatal magyar bölcsész-értelmiségre nagy hatást gyakorolt Bretter György filozófus, az ő jelmondata, az "itt és mást" szellemében járt el lehetőségeihez képest Szőcs Géza is szerkesztőként. "Csak a (...) kultúra maradt meg utolsó bástyának, amely a hatvanas-hetvenes években egy utolsó - hatalmas és emlékezetes - túlizgatott tevékenységgel, jelentékeny teljesítmények egész sorával zárja le az erdélyi magyarság történeti egzisztenciáját" - írja Tamás Gáspár Miklós 1988-ban a Beszélő hasábjain. A fiatal Szőcs Géza szerkesztőként és kivált költőként e nagy teljesítmények egyikét nyújtotta. Gintli Tibor és Schein Gábor világirodalmi összefoglalója az erdélyi magyar költészet megújítójaként tárgyalja: "költészetéből (...) hiányoznak (...) a nemzeteszme romantikus közhelyeihez tartozó erkölcsi világszemlélet nyomai. Ez teszi lehetővé a fantasztikum és az abszurditás betörését." A Párizsi Magyar Műhelyben és a Vajdaság legendás lapjában, az Új Symposionban megjelenő széles intellektuális horizont, a kísérletező kedv rendkívüli hatással volt rá. Utóbbi egyébként közölte is Szőcsöt, ami 1983 elején ürügyet is szolgáltatott Sziveri János főszerkesztő és társai eltávolítására, az Új Symposion szerkesztőségének szétverésére; mint ahogyan egy országgal arrébb, a Ceausescu-diktatúrában előbb-utóbb Szőcs mellékletének, a Fellegvárnak is el kellett esnie. Sütő András 1979-ben Herder-díjban részesült, és a díjjal járó lehetőségként Szőcsöt jelölte ösztöndíjasnak, aki "beutazta a világot": Ausztriában, Svájcban és az Egyesült Államokban is megfordult, kapcsolatokat épített. A Fellegvár megfojtása után egy darabig az Igazságnál dolgozhatott a visszatért szerkesztő, aztán arra kényszerült, hogy tanári állást keressen. Ekkortájt döntött úgy, hogy csatlakozik az ötletgazda Ara-Kovács Attilához, és részt vett az Ellenpontok című szamizdat előállításában. A szerkesztők között volt Tóth Károly Antal és felesége, Tóth Ilona, az akkor 18 éves Keszthelyi András pedig a közreműködők között. Az Ellenpontok az egyetlen komolyabb magyar nyelvű erdélyi szamizdat kiadvány: 1981 decemberében indult, kilenc lapszámot ért meg, kisebbségi jogokkal, a magyar kisebbség brutális elnyomásával foglalkozott. A magyar demokratikus ellenzékkel Ara-Kovácson keresztül jó kapcsolatokat építettek ki, és Szőcsnek sok kapcsolata máig is fennmaradt abból az időből. Az Ellenpontok terjesztése a lebukás kockázata miatt igen nehéz volt, ezért csak kevesekhez juthatott el.
A laptól távol állt az izolacionizmus, foglalkozott a többi román nemzeti kisebbség problémáival is. Memorandumukat és a hozzá csatolt programjavaslatot, Tóth Károly Antal munkáját eljuttatták az 1982-ben Madridban rendezett Helsinki Utókonferencia résztvevőinek. "E vonatkozásban meggyőződésünk, hogy a programjavaslatunk, mely 'egyesek' számára a románok ellen irányulónak tűnhet, valójában a románság érdekeit is magában hordozza, hiszen a jogszerűség biztosítása az ő jogaikat is szükségképpen bővítené." Amennyiben elfelejtjük, milyen körülmények hívták életre a memorandumot, úgy találhatjuk, szövege billeg az univerzalista emberi jogi retorika és egyfajta szoft-nacionalizmus között. Szőcs végső soron az előbbi elképzelést választotta, a szamizdat Beszélőnek adott 1986-os nyilatkozata azzal a mondattal zárult, hogy "minden kisebbségnek, a románnak is pont azokat a jogokat szeretném, mint a magyar kisebbségnek".
Az Ellenpontok azonban nem csak a hatalom szemében lett vörös posztó, fellépett ellene a Szabad Európa Rádió román adása is. Viszont mellette foglalt állást az országot később elhagyni kényszerülő nagy tekintélyű román költő, Dorin Tudoran. Az Ellenpontok segített felhívni a külföldi közvélemény figyelmét a romániai kisebbségek, elsősorban a magyarság helyzetére, de a lap a nagy létszámú romániai cigányság helyzetéről is tájékoztatott. 1983 novemberében a Securitate (a román titkosrendőrség) rájött a szerkesztők kilétére, és letartóztatta őket. Szőcs, miután kijött, eltűnt egy időre, és amíg a Securitate kereste, Zalán Tibor verset írt hozzá (Táviratok Szőcs Géza ismeretlen címére), amit Magyarországon nem tudott publikálni, így az az Új Symposionban jelent meg. Ez lesz az utolsó cseppek egyike, a Szőcs melletti politikai kiállás után a rendszer lecsapott a Symposionra, Szőcsöt pedig ismét megtalálták. A tortúrák miatt embólia lépett fel szervezetében, kórházba került. Ezekben az években kritikus-művelődéstörténész édesapja tartotta el, mígnem kevéssel emigrációja előtt álláshoz jutott az Irodalomtörténeti Intézetben. 1986-ban hagyta el Romániát, Svájcba távozott, családja nem sokkal később követte.
Az Ellenpontok példásan bátor, nem pusztán egzisztenciájukat, de szabadságukat és fizikai létüket is kockára tevő munkatársainak a későbbi sorsa szinte példázatszerű. A Göteborgban élő, sértett Tóth Károly Antal, az Ellenpontok egykori motorja úgy érzi, Szőcs ki akarja sajátítani a kiadvány történetét. Néhány évvel ezelőtti levélváltásuk apropója, hogy Tóth antiszemita klisék egész sorát felvonultató cikket tett közzé a Nobel-díjjal kitüntetett Kertész Imréről, amit Szőcs visszautasított, és a múlttal való szembenézés szükségességét hangsúlyozta. Szőcs válaszlevele a Népszavában látott napvilágot, az újság Tóth viszontválaszát nem kívánta közölni, a Magyar Nemzet azonban teljes terjedelmében helyt adott a sértett denunciálásnak. Tóth írásai azóta is feltünedeznek, többnyire másodközlésként: a választási kampányban Bayer Zsolt ellenében állt ki a Jobbik mellett, és védelmébe vette a Raj Tamás halálát ünneplő kuruc.infót. Forrásaink szerint Tóth szerepe meghatározó volt a szamizdat kiadvány arculatának kialakításában, akkori erkölcsi integritása imponáló volt. Szőcs szereti színezni a saját szerepét, de e szerep ojektíve is igen fontos volt, mint ahogyan valódi és nagy volt a költő által vállalt kockázat is.
A bolyongás évei
Genfi tartózkodása idején Szőcs újságírásból élt, és segítette a magyar emigráció is. Sokat utazott, elsősorban az Egyesült Államokban, ahol egy alkalommal felkereste például Wass Albertet. Szőcs Géza ókonzervatív fantasztának, lényegében beszámíthatatlannak tartja Wasst, de nem elvetemültnek, íróként pedig hullámzó színvonalúnak; de első regényei némelyikét, főként A funtineli boszorkányt vállalható irodalmi teljesítménynek gondolja. Szintén az Egyesült Államokban ismerkedett meg Faludy Györggyel, akivel mély és szoros, Faludy haláláig tartó barátságot kötött. Hasonlóan rajongott a Faludynál is idősebb és hosszabb kort megért burgenlandi Takács Jenő zeneszerzőért. Mindhármójukban közös a világpolgári érzület, a klasszikus műveltségű, a humánkultúra egészét egységben látó reneszánsz ember iránti vonzalom, és a "száműzöttség" miatti rokonszenv egymás iránt. Budapestre azért tért vissza, hogy a Szabad Európa Rádió itteni irodavezetője legyen; svájci útlevelét ekkor visszaadta. Az 1989. decemberi forradalom után úgy döntött, repatriál Romániába, és kisebbségi politikusként dolgozik. Magas pártfunkciókat viselt az RMDSZ-ben, a bukaresti törvényhozás szenátora lett, ám konfliktusba került a pártbéli pragmatikus vonallal. 1993-ra marginalizálódott a párton belül, és a visszavonulás mellett döntött. Úgy érezte, hátba szúrták azok, akiket elvbarátainak hitt. Sokrétű és bonyolult sértettségei közül az "eremdéeszes" talán a legkomolyabb: ha az RMDSZ vezetését támadja, elveszíti minden humorérzékét. Elkötelezett autonomistaként Tőkés Lászlót támogatta, és úgy látta, hogy a magyar párt kormányzati részvétele öncél. Kudarca után többször megfogadta, hogy végleg szakít a politikával, mi több, még politikai publicisztikát is csak kivételes esetben ír. Mostani államtitkári megbízatását hivatalnoki munkának tekinti. Az RMDSZ lejárató kampányának tartja nehezen átlátható pénzügyeinek felszínre kerülését. A 90-es években könyv- és lapkiadással foglalkozott, a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány elnökségi tagjaként ingatlant vásárolt a Bem rakparton a kisebbségi magyarság céljaira a Magyar Hitel Bank által adományozott összegből. Saját kiadói vállalkozása, az Erdélyi Híradó budapesti képviselete működik itt. Állítása szerint szabályosan, előzetesen rögzített szerződéses feltételekkel és rövid ideig bérelte csak az ingatlan egy részét az Erdélyi Híradó, az ügyről hírt adó Népszabadság birtokába viszont olyan adatok jutottak, amelyek szerint a kiadó hosszú éveken át használta az ingatlant.
Szőcs lapjaiban állami cégek nagy összegű hirdetéseket helyeztek el, amit a példányszám korántsem indokolt volna, és a korabeli sajtóhírek szerint a költő nem számolt el megnyugtatóan a Duna Tv erdélyi tudósítói hálózatának kiépítésére felvett pénzekkel sem. A sajtóhírek ezenkívül hasonló célokra szánt, az amerikai emigrációtól származó, Szőcs Géza kezén szintén átmenő, bizonytalan sorsú pénzösszegekről is tudnak. Forrásaink egy része Szőcsöt "adminisztratív analfabétának" tartja, úgy véli, pusztán ez volt csak az oka a nyomában járó pénzügyi káosznak, mások viszont "hajmeresztő pénzügyi machinációkról" beszélnek.
Vissza a közéletbe
A felhasznált összegek látható eredménye az Erdélyi Híradó legfontosabb sorozata, az Előretolt Helyőrség könyvszéria, aminek szerkesztője Szőcs kolozsvári jobbkeze, tanítványa és barátja, Orbán János Dénes. Annak idején ő maga is ebben a sorozatban indult, ahogyan például Lövétei Lázár László, Nagy Koppány Zsolt vagy Szálinger Balázs. Az imponáló névsor ellenére is fel szokták vetni, hogy Szőcs és Orbán János Dénes intézményhálózata (a könyvkiadó és az Erdélyi Magyar Írók Ligája) lényegében monopolizálja Kolozsvár magyar irodalmi életét. Szőcs a 2000-es években viszonylag ritkán szólalt meg, elsősorban különc és szellemes ötletekkel hívta fel magára a figyelmet alkalmi politikai publicisztikái mellett. Kétlaki életét él, gyakran megfordul Magyarországon, lassan ide helyeződik élete súlypontja, de mindvégig sűrűn visszajár Kolozsvárra. A 2002-es választások idején azt nyilatkozta, hogy nincsen szavazati joga, idén már arról tudósított, hogy román-magyar kettős állampolgár. A harmadik évezred első évében folyóiratot alapított A Dunánál címmel, ami egy ideig "a Duna Tv folyóirataként" üzemelt, aztán a tévé magára hagyta, és lassan elsorvadt. Szőcs ezért talán legközelebbi ifjúkori barátját, Cselényi Lászlót hibáztatja elsősorban, bár kapcsolatuk ezt az ügyet jóval megelőzően is kimondottan ellenséges volt már. A költő egyébként a Duna kuratóriumának fideszes delegáltja lett az évtized második felében. A 2009-es EP-választásokon szóba került képviselői jelölése, amit azzal hárított el, hogy nemsokára nagyobb feladat vár rá. Ebben az évben Orbán Viktor kulturális stratégia kidolgozására kérte fel, feltehetően ebből láttunk mutatványokat az utóbbi hetekben. Tavaly októberben a Magyar Hírlapnak nyilatkozva fontosnak tartotta a kultúrpolitika kiemelt kezelését, az önálló minisztériumot, éppen az első Orbán-kormány mintájára, ahol az oktatásügytől is elválasztották a területet. A jelenlegi csúcsminisztériumi szisztéma végül a szociális rendszerrel és az egészségüggyel is összeterelte, igaz, a közben eltelt fél évben Szőcs rájött, "téves premissza" abból kiindulni, hogy az eredményes munkához, a hatékonyabb érdekérvényesítéshez önálló tárcára volna szükség. Államtitkári kinevezése ennek ellenére sem volt lefutott ügy, sokan sokféle irányból támadták párton belül, és ezek a harcok nem is maradtak meg a színfalak mögött. ' maga is utal rá, hogy személyéhez Orbán ragaszkodott eltökélten, de a kormányközeli sajtó szerint Csoóri Sándor például élesen ellenezte a jelölését. Szőcs kultúrpolitikai elképzeléseit nagyszabású zavarosság jellemzi, hol jobb, hol rosszabb ötletek meglehetősen inkoherens kavargása. Mint a Nagyítás c. hetilapban közölt programtervezetében is olvasható, elsősorban a filmművészet érdekli, egyrészt azért, mert ennek van a legnagyobb társadalmi hatása, másrészt azért, mert ez a művészeti ág igényli a legtöbb pénzt. Úgy véli, e területen idáig nem esztétikai szempontok, hanem lobbiérdekek döntöttek az állami pénzek sorsáról. Lapunk kérdésére közölte, hogy a Magyar Mozgókép Közalapítványnál "mostanáig elvégzett kis belső átvilágítás" komoly tanulságokat hordozott, megerősítette feltételezését a minőség szempontját felülíró csoportérdekről. Állítása szerint a Nagyításban közölt szavait félreértették, ő nem javasolta a három "F" (finanszírozandó, felejthető, felejtendő) kultúratámogatási elvét, hanem éppenséggel ezt akarja megtörni a pluralizmus nevében. Programtervezetében jelzi, hogy fontosnak tartja a kultúrateremtők anyagi biztonságának szavatolását - de koncepció helyett be kell érnünk a nehéz helyzetet illusztráló példákkal és a megütközéssel, hogy miért nincsen még Temesi Ferencnek Kossuth-díja. (Ezen L. Simon is meglepődött nemrég a Heti Válaszban; a Por szerzőjének díjazása, úgy tűnik, a Fidesz kultúrpolitikájának fundamentuma.) A kulturális termékek hozzáférhetővé tételét prioritásként kezeli Szőcs, de a kérdésre, hogy miként tervezi ezt megoldani, a Nagyításnak adott interjújában azt feleli: kulturális kohézió nélkül nincs nemzet. A további spekulációk helyett egy kutatócsoportnak "föl kellene térképeznie a mai magyar népesség genetikai kapcsolatrendszerét mindazon népekkel, amelyekkel a történelemben vélelmezhetően (vagy csak egyesek vélekedése szerint) vérségi kapcsolatba került" - hangzik a programtervezet következő ötlete, amely a megbékélési politikával is foglalkozik. "Azt gondolom, a jövendő miniszter, illetve államtitkár egyik első feladata az legyen, hogy kezdeményezzen... dialógusokat azzal a céllal, hogy párhuzamosan ismerhessük meg a történelemmel, a mai helyzettel és ki-ki jövőképével kapcsolatban a magunk álláspontját, s a meghatározó zsidó, cigány, román, szlovák és szerb gondolkodók, közösségi vezetők, történészek és társadalomtudósok álláspontját."
De Szőcs Géza nemcsak ezekkel keltett előzetesen figyelmet, hanem tiltakozó levelével is, amit Orbán Viktorhoz intézett a Balassi Intézet ügyében, helytelenítve azt a tervet, hogy átkerüljön a kulturális tárcától Navracsics Tibor közigazgatási minisztériumába. A levelet, amiben leendő államtitkársága hatókörének szűkítése ellen lobbizott, mint mondta, civilként írta, nem politikusként, ám akcióját a kormányzaton belüli érdekérvényesítés bevett módjának tekinti. Meglepő ötletekből valószínűleg a későbbiekben sem lesz hiány.
Vári György
Magyar Narancs (Budapest)

A szavazás tisztázása
Amint azt hírül adtuk, Tőkés László EP-alelnökké való választásakor az elektronikus szavazás alkalmával több félreértésre került sor. Ezeket tisztázandó – egyik EP-képviselő kérésére – az Európai Parlament Elnöki Hivatalától Francesca R. Ratti főtitkárhelyettes 2010. június 15-én délután az összes EP-képviselőnek elküldött körlevélben tisztázta „az elektronikus szavazás végeredményének nem világos kijelzése” okozta bonyodalmakat.
Fratti főtitkárhelyettes leveléből az adatok: 621 képviselő szavazott az alenöki jelölésről ebből 334 szavazat mellette szólt és 287 szavazatot nem vettek figyelembe, úgynevezett „blank votes”-ként jegyzőkönyvezték (tehát nem „tartózkodásként” vagy „ellenző voksként”, hanem kb. üres/érvénytelen szavazatokként kezelik ezeket).
A román szélsőjobboldali, illetve szociáldemokrata, valamint a szlovák képviselőknek az Európai Parlamenthez méltatlan viselkedése miatt több magyar médium – elsőrenden a Népszabadság, „parlamenti forrásokra hivatkozva” – azt a következtetést vonta le, hogy Tőkés László „megosztó személyiség”, ezért „épphogy” sikerült alelnökké választani az erdélyi képviselőt.
Talán szerencsésebb lett volna, ha az Európai Parlament honlapját használják forrásként, ott ugyanis tételesen szerepel a ciklus elején megválasztott tizennégy EP-alelnök megválasztásakor rájuk leadott voksok száma, továbbá az is, hogy kit hányadik körben sikerült megválasztani. Érdemi következtetések levonásához is szerencsésebb a hasonló szavazások eredményeivel összevetni a tegnapelőtti eredményeket.
Az EP honlapján szereplő számok szerint Tőkés László az elnyert 334 szavazattal az alelnökök listájának előkelő, 4. helyére került: a szavazatok számát tekintve első Giovanni Pitella (olasz, Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége) 360 szavazattal, második Rodi Kratsa-Tsagaropoulou görög néppárti képviselőasszony 355 szavazattal, harmadik Stavros Lambrinidis (görög, Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége) 348 támogató vokssal, őket követi a tegnapelőtti szavazás eredménye szerint Tőkés László, majd Miguel Ángel Martínez Martínez következik 327 igen begyűjtésével – de ő már csak a harmadik körben sikerült alelnökké választani, míg az első négyet rögtön az első alkalommal.
Az így 14. alelnököt, Silvana Koch-Mehrint (német, Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért) a Jerzy Buzek EP-elnök által is emlegetett 186, a küszöbértéket jelentő szavazattal választották alelnökké a harmadik nekifutásra. Ez a szám a tegnapelőtti voksoláskor a kijelzőn is megjelent, ezt értette mindenki „nem” szavazatként.
Reméljük, a Népszabadság munkatársa nem gondolja, hogy az Európai Parlament tizennégy alelnökéből tíz „megosztó személyiség”.
erdon.ro

Mennyien vagyunk még az Érmelléken?
A 2002-es romániai népszámlálás akkori adatainak feldolgozása után riadót fújtak mind a magyar politikai képviseletek, mind a civil szervezetek, amikor kiderült, az 1992-es adatokhoz képest látványosan megfogyatkoztunk.
A 2008-ban alakult Kolozsvári Kisebbségkutató Intézet tudományos titkára, Kiss Tamás szerint az erdélyi magyarság ilyen ütemű fogyatkozása következtében 2032-re csak százezres viszonylatban beszélhetünk majd az erdélyi magyarokról. A kolozsvári szociológus szerint a jövő évi előrehozott romániai népszámlálásból kiderülhet, hogy a romániai magyarság lélekszáma a 2002-es 1,45 millióval szemben jóval az 1,3 millió alá csökkent. (Megjegyzendő, a jósolt adat kissé kozmetikázott, ugyanis több országos felmérés szerint az elmúlt tíz év kivándorlásainak köszönhetően alig fogjuk túlhaladni a milliót.) Kiss Tamás fontos érdekünknek tartja, hogy a magyar közösségbe integrálják a magyar identitástudattal rendelkező, mintegy 90 ezerre becsült erdélyi cigányság csoportjait – mutatott rá idén júliusban a magyarországi Népszabadságnak tett nyilatkozatában. Ezzel párhuzamosan Thomas Hammarberg, az Európa Tanács (ET) emberi jogi biztosa múlt heti háromnapos romániai látogatása alkalmával elmondta: Romániának fel kell hagynia a cigányellenességgel, mi több, átfogó intézkedéseket kell hoznia a terjedő cigányellenesség, a romákat sújtó hátrányos megkülönböztetés visszaszorítása érdekében. Ahelyett, hogy arról folytatnak vitákat, milyen szóval jelöljék a roma lakosságot, inkább a romák történelméről kellene felvilágosítani a közvéleményt. Felhívta a figyelmet arra, hogy a helyi önkormányzatok és a nem kormányzati szervezetek kulcsszerepet játszhatnának a romák társadalmi befogadtatásában. Az egészben csak az a kuriózum, mennyien megmozdulnak Európa-szerte – hazai és anyaországi szinten is –, ha a cigányok otthontartásáról vagy felzárkóztatásáról esik szó. Hogy maholnap kikopik a magyar a saját életteréből, senkit sem érdekel, senkinek nem szúr szemet. Integrálunk helyette romákat. A jó pártkatonák szerint csak a szavazógépezetben ne essen kár. Az anyaországban ezt a majdani hálás kínai importtól várták volna a szocialisták, amikor a keletről özönlők hasonló jogokhoz jutottak volna a kikopófélben lévő őshonos magyarokkal. Erdélyben, valamint szűkebb pátriánkban a Partiumban, illetve az Érmelléken a romák száma szinte egyenes arányban nő a magyarok számának csökkenésével. 1977 óta az előbbiek száma majdnem megháromszorozódott, míg a magyaroké az előrejelzések szerint 2011 végére várhatóan egyharmad résszel csökken a ’77-es adatokhoz képest. Ezt Érbogyoszló féléves demográfiai adatai példázzák leginkább, amit a közelmúltban Gáspár Gyula polgármestertől hallottunk. Az elöljáró a község féléves születési és halálozási adatait illetően elmondta: tizenhét újszülött gyerekből tizennégy cigány és három magyar, míg huszonhat halálozásból kettő roma, huszonnégy magyar. A néhány évtizeddel ezelőtti színtiszta magyar Asszonyvásárán a lakossági arány ötven-ötven százalékos lett. Kiss Tamás szociológusnak javaslatait valószínűleg díjazná Thomas Hammarberg, az ET emberi jogi biztosa, hisz egy csapásra megoldódna mind a magyar, mind a roma kérdés Erdélyben.
És az RMDSZ háza elejét sem érhetnék vádak, miszerint míg kormányoztak és képviseltek, vészesen megfogyatkoztunk. Kérdés, hogyan fogadják majd a magyar közösségek eme fényes ötletét?
Sütő Éva, Reggeli Újság, Erdély.ma

Óvatoskodik a MÚRE
Romániai magyar újságírókat is érint a magyarországi médiatörvény
F. I.
Bár elítéli a sajtó és véleményszabadság korlátozását, a MÚRE kivár a magyar médiatörvénnyel kapcsolatos állásfoglalást illetően. A magyarországi lapok romániai tudósítóit nem „készítették fel” a törvényre.
„A tiltakozás semmilyen formájának nem vagyok híve” – jelentette ki lapunk megkeresésére Karácsonyi Zsigmond, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke, akit arról kérdeztünk, miért nem foglalt állást a szervezet a magyar médiatörvénnyel kapcsolatban. Mint elmondta, jelenleg belső vita zajlik a törvényről, amelyen MÚRE-tagok vesznek részt, hamarosan pedig az igazgatótanács is tárgyalni fogja.
„Sikerült az MÚRE-t egységesnek megtartani, nem politikai törésvonalak szerint rendezkedtünk be, mint Magyarországon, ezért sokkal átgondoltabban kell reagálnunk olyan esetekben, amikor úgy tűnik, hogy politikai felhang is társul az egyes eseményekhez” – érvelt a hallgatás mellett Karácsonyi.
Elmondta, a magyarországi médiaszervezetek nem voltak egységesek a tiltakozás terén, a MÚRE mindenikkel együttműködik, viszont csak a Magyar Újságírók Országos Szövetsége részéről láttak határozott állásfoglalást. Ugyanakkor kifogásolta azt, hogy a törvényalkotók nem konzultáltak a sajtószervezetekkel, hogy megnézzék, a bizonyos esetekben jogos elvárásaik miként érvényesülhetnének. Úgy véli, párbeszéddel elkerülhető lett volna az, hogy sajtószabadságot érintő és korlátozó rendelkezések kerüljenek be a törvénybe.
Tudósítókra is érvényes
A magyar médiatörvény rendelkezései egyébként értelemszerűen érvényesek a magyarországi lapok romániai tudósítóira is, mint ottani sajtóban közlő újságírókra. Szőcs Levente, a Népszabadság romániai tudósítója az ÚMSZ megkeresésére elmondta: sem figyelmeztetést, sem jelzést nem kapott arra vonatkozóan, hogy a január elsejétől életbe lépett médiatörvény miatt vigyázzon arra, hogy mit ír le.
„Úgy gondolom, hogy én innen nem foglalkozok olyan témákkal, amelyek a médiatörvény alapján kifogásolhatók lennének, habár az is igaz: Magyarországon mindenki attól retteg, hogy ez úgyis politikai alapon fog működni, és akkor bármi kikezdhető” – fogalmazott Szőcs.
A magyarországi baloldali ellenzékhez közel állónak tartott Népszava című napilap romániai tudósítója, Lokodi Imre lapunknak szintén azt nyilatkozta: sem szóbeli, sem írásbeli figyelmeztetést nem kapott arra vonatkozóan, hogy hogyan „viselkedjen” az új médiatörvény hatálybalépése után.
„Karácsony előtt voltam legutóbb a budapesti szerkesztőségben, akkor még vakon abban bíztunk, hogy a köztársasági elnök nem fogja aláírni a törvényt vagy pedig visszavonják a súlyosabb rendelkezéseket” – magyarázta lapunknak Lokodi. Mint mondja, ezután is ugyanúgy fogja írni a cikkeit, ahogy eddig, a cenzúrát pedig a médiahatóságra bízza.
Nem képezték ki a romániai munkatársakat
„Semmilyen felkészítést nem kaptam Budapestről az új médiatörvény érvénybe lépésével kapcsolatosan” – válaszolta lapunk megkeresésére Gazda Árpád, a magyarországi Heti Válasz jobboldali hetilap és a szintén magyarországi Info Rádió romániai tudósítója. Gazdát arról kérdeztük, felhívták-e a figyelmét szerkesztőségbeli felettesei arra, hogy az új jogszabály rendelkezéseihez igazítsa tudósításait.
„Nem szólt senki, hogy erre vagy arra a dologra figyeljek oda, sem a Heti Választól, sem az Info Rádiótól. Igaz, idén még nem is adtam le egyetlen tudósítást sem, egyik szerkesztőségnek sem, a médiatörvény pedig csak idéntől érvényes” – tette hozzá az újságíró. Mint kérdésünkre kifejtette: úgy tudja, ottani sajtótermékek külföldi tudósítójaként valóban a magyarországi jogszabály hatálya alá esik ő maga is, de nem tart attól, hogy emiatt „baja eshet”.
„Húszéves újságírói tapasztalatom azt mutatja, ha az ember tisztességesen végzi a munkáját, akkor akármilyen szigorúan, akármilyen szigorú törvény alapján bírálják el, nincs mitől félnie” – vágta ki magát Gazda.
Kevésbé volt bőbeszédű a budapesti kormányhoz közel állónak tartott Magyar Nemzet romániai tudósítója. Kérdésünkre, miszerint kapott-e utasításokat a lap szerkesztőségétől a médiatörvény életbe lépése után azzal kapcsolatosan, hogy cikkeiben vegye figyelembe annak rendelkezéseit, Rostás Szabolcs elzárkózott a válaszadástól. Új Magyar Szó (Bukarest)

Tőkés László közleménye a magyarországi médiatörvény tárgyában
A nemzetidegen posztkommunista, balliberális erők, az új magyar médiatörvény ürügyén rárontottak saját országukra és nemzetükre.
2005. júliusában, a tusnádfürdői Nyári Szabadegyetem és Diáktábort záró, Magyarország jövőjéről szóló, messzehangzó beszédében Orbán Viktor – egyebek mellett – ezeket mondotta: „számos példáját láttuk a XX. században, amikor a magyar baloldal rárontott saját nemzetére, és tulajdonképpen nem volt az másként 2004. december 5-én sem…”
A Nemzet régi-új miniszterelnökéből akkor – jelek szerint – „a próféta beszélt”. Ugyanis most, amikor az új nemzeti kormány végre teljes erővel újból hozzáláthatott a trianoni-kommunista múlt romjainak az eltakarításához és ama fájdalmas emlékű, decemberi népszavazás jóvátételéhez – a nemzetidegen posztkommunista, balliberális erők, az új magyar médiatörvény ürügyén, ismétcsak rárontottak saját országukra és nemzetükre.
A hazai helyzet ismeretes – kár reá szót vesztegetni. A 2010 áprilisi választások tanúsága szerint odahaza teljességgel hitelét vesztett balliberális tábor és lakájmédiája – jobb híján – most az országhatárokon kívül kísérel meg teret nyerni, látványos módon a törvény ellen hangolva a nemzetközi közvéleményt és össztüzet zúdítva az európai elnökséget alighogy átvett Magyarországra, Orbán Viktor néppárti miniszterelnökre és az általa vezetett nemzeti kormányra.
Az erdélyi magyarság szégyenére az összehangolt támadókampányból az RMDSZ bukaresti pártsajtója és annak tudósítói holdudvara is kiveszi a részét. Az Új Magyar Szó, valamint a Népszabadság és a Népszava tudósítói, továbbá az Országos Audiovizuális Tanács RMDSZ által kijelölt tagja „szakmányban mocskolják” az Orbán-kormányt, maguk is tápot adva az Európai Unió szintjére emelkedett, nemtelen propaganda-hadjáratnak.
Tegnap, 2011. január 11-én Sajtószabadság Magyarországon címen, az Európai Parlament liberális frakciója rendkívüli közmeghallgatást tartott Brüsszelben, Renate Weber romániai EP-képviselő elnökletével. A sürgősséggel összehívott rendezvényhez olyan politikai közszereplők adták a nevüket, mint Guy Verhofstadt, a liberális parlamenti csoport elnöke és Neelie Kroes európai adatvédelmi biztos. Mivel a magyar liberálisok legutóbb kiestek az Európai Parlamentből, helyettük Haraszti Miklós, az EBESZ sajtószabadságáért felelős volt tisztségviselője, valamint Majtényi László volt magyarországi parlamenti adatvédelmi biztos kaptak meghívást a nagy érdeklődés övezte alkalomra.
A másfél órás programot Konrád György író videoüzenete vezette be, akinek „A nagy trükk” című, német nyelvű írását is szétosztották a résztvevők között. A hírneves magyar író nem kevesebbet állított üzenetében, mint azt, hogy a kommunizmus bukása után lábra kapott „demokratúra” esete forog fenn Magyarországon, melyből egyenes út vezet a diktatúrába.
A közmeghallgatáson európai „közös értékeink” védelmében olyan nyílt levelet is köröztettek, melyet „a közép- és kelet-európai kommunista rezsimek elleni küzdelemben részt vevők, illetve az ezt a harcot támogatók” nevében magyar részről – többekkel együtt – Demszky Gábor, Magyar Bálint és Pető Iván, a volt posztkommunista magyar rezsim levitézlett harcosai írtak alá. Erdélyi részről Cs. Gyimesi Éva és Szilágyi Sándor csatlakoztak a kezdeményezőkhöz.
Mértékadó hozzászólásában Schöpflin György EP-képviselő határozottan visszautasította a Magyarország és a Fidesz-kormány diszkreditálására irányuló – újabb – kísérletet, valamint az ún. kettős mérce alkalmazását az Európai Unióban. Ennek vonatkozásában az őszödi hazugságbeszédet és a 2006-béli, budapesti karhatalmi terrort említette meg, melyek esetében az Európai Parlament annakidején nem tartotta szükségesnek a megszólalást. Kiegészítésképpen a Benes-dekrétumok vagy a szlovákiai államnyelvtörvény is sorolható, melyek szintén csak alig közelítették meg az Unió és az EP ingerküszöbét.
A liberális inkvizíciós kirakatrendezvényt követő román néppárti delegációs ülésnek ugyancsak a napirendjén szerepelt a magyar médiatörvény. Theodor Stolojan elnök érdeklődésére Tőkés László alelnök keresetlen egyszerűséggel mutatott rá a mesterségesen gerjesztett médiabotrány valódi hátterére. Könnyű belátni – mondotta –, hogy itt nem egyébről, mint a médiabeli monopóliumát elveszítő balliberális hatalmi elit elkeseredett ellentámadásáról van szó a kétharmados Orbán-kormányzat ellenében, mely törvényes úton kíván rendet teremteni és egészséges egyensúlyt kialakítani a közszolgálati médiumok területén.
Azok, akik „diktatúrától” féltik a magyar közvéleményt, valójában a posztkommunista médiadiktatúra egyeduralmát védelmezik – jelentette ki Tőkés László, és azt javasolta, hogy a román néppárti küldöttség az Európai Bizottság mértékadó szakvéleményétől tegye függővé saját álláspontjának a kialakítását.
A magyarországi médiatörvény egyre nagyobb hullámokat vető, parttalan vitájából világosan kitűnik, hogy a háttérben meghúzódó, lesújtó vereségükbe beletörődni mindmáig képtelen balliberális erők nemzetközi segédlettel próbálják lejáratni és megingatni a rendszerváltoztató Orbán-kormányt. Amint a Magyar Néppárti Képviselőcsoport – igen találóan – megállapítja, a politikai indíttatásból fakadó gyűlöletkampány ezáltal nem csupán a magyar soros elnökség munkáját próbálja ellehetetleníteni, hanem valójában „a megszületése óta a legnagyobb kihívással szembesülő Európai Uniónak is mérhetetlen károkat okoz”.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elkötelezett támogatásáról biztosítja a magyar kormányt, és határozottan kiáll Orbán Viktor miniszterelnök mellett, aki Lech Walesa és Václav Havel kortársaként a szovjet-orosz kommunizmus megdöntésében szerzett elévülhetetlen érdemeket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Médiatörvényt véd Tőkés
Közleményben reagált Tőkés László, az Európai Parlament liberális frakciójának Sajtószabadság Magyarországon címen tartott brüsszeli közmeghallgatásán elhangzottakra. A Renate Weber romániai EP-képviselő elnökletével tartott beszélgetést – amelyet Guy Verhofstadt, az ALDE frakcióelnöke nyitott meg, és felszólalt Neelie Kroes, az Európai Bizottság sajtószabadságért is felelős alelnöke – Tőkés „liberális inkvizíciós kirakatrendezvény”-nek nevezte.
Az Európai Parlament alelnöke lapunkhoz is eljuttatott közleményében kijelentette: „most, amikor az új nemzeti kormány végre teljes erővel újból hozzáláthatott a trianoni-kommunista múlt romjainak az eltakarításához és ama fájdalmas emlékű, decemberi népszavazás jóvátételéhez – a nemzetidegen posztkommunista, balliberális erők, az új magyar médiatörvény ürügyén, ismét rárontottak saját országukra és nemzetükre.”
A volt református püspök szerint a 2010. áprilisi választások tanúsága szerint a Magyarországon „teljességgel hitelét vesztett balliberális tábor és lakájmédiája – jobb híján – most az országhatárokon kívül kísérel meg teret nyerni, látványos módon a törvény ellen hangolva a nemzetközi közvéleményt” és össztüzet zúdítva Orbán Viktorra, a kormányára és az országra.
Tőkés szerint az összehangolt támadókampányból „az RMDSZ bukaresti pártsajtója és annak tudósítói holdudvara is kiveszi a részét”. A közlemény szerint „az Új Magyar Szó, valamint a Népszabadság és a Népszava tudósítói, továbbá az Országos Audiovizuális Tanács RMDSZ által kijelölt tagja „szakmányban mocskolják” az Orbán-kormányt, maguk is tápot adva az Európai Unió szintjére emelkedett, nemtelen propaganda-hadjáratnak”.
Az RMDSZ színeiben EP-képviselői mandátumot szerzett Tőkés kijelentette: a mesterségesen gerjesztett médiabotrány valódi hátterében a „posztkommunista médiadiktatúra egyeduralmának védelmezői állnak”. „Itt nem egyébről, mint a médiabeli monopóliumát elveszítő balliberális hatalmi elit elkeseredett ellentámadásáról van szó a kétharmados Orbán-kormányzat ellenében, mely törvényes úton kíván rendet teremteni és egészséges egyensúlyt kialakítani a közszolgálati médiumok területén” – hangsúlyozza közleményében Tőkés László.
Közlemény
Az Új Magyar Szó visszautasítja Tőkés László európai parlamenti képviselő minősítgetéseit, és emlékezteti a képviselő urat a temesvári forradalom eszméjére. Akkor Tőkés László felemelte szavát a szabadság, az emberi jogok mellett, a vélemény kinyilvánításának hatalmi akadályoztatása ellen.
Emlékeztetjük arra, hogy akkor, amikor a román kommunista titkosszolgálat a temesvári magyar református gyülekezet papja elleni retorzióra készült, Tőkés László és családja életét a sajtószabadság mentette meg. Annak a magyarországi sajtónak a szabadsága, amelynek hatalmi korlátozása mellett politikai szövetségesei védelmében Tőkés László most állást foglal, jobb ügyhöz méltó buzgalommal.
Salamon Márton László, főszerkesztő. Új Magyar Szó (Bukarest)

Identitásmunka vagy fajelmélet?
S ha utódja valakinek, akkor kinek az utódja Orbán Viktor?
Olvasom a kitűnő közíró Debreczeni József Mi, magyarok című cikkét a Népszabadságban. (Átvételben megjelent Színkép mellékletünk szemleoldalán – a szerkesztő megjegyzése.) A cikk tényeit megkérdőjelezhetetleneknek tartom.
A magyar népesség túlnyomó többségének alapbeállítódása valóban antidemokratikus, ez a többség (amellyel én – Dereczeni Józseffel ellentétben – ironikusan sem érzem azonosnak magam, tehát Debreczeni többes számából kénytelen vagyok kiiratkozni) riasztóan materialista, s ebből is fakadóan gazdaság- és hatalom-centrikus.
A demokratikus értékeket bármikor előnyben részesíti a materiális előnyökkel, biztonságot a szabadsággal, a központi vezérlésű gazdasági és politikai rendszert a piacgazdasággal és a pluralizmussal szemben. A nagyfokú bizalmatlanság, a normazavarok és a paternalizmus ennek az alapvető attitűdnek a járulékai.
Amit Debreczeni írásában problematikusnak érzek, az a tények mögé rejtett implicit állítások sora. Az egyik ilyen állítás az, hogy ”mi, magyarok”: ilyenek vagyunk. Azaz nem ilyenné „váltunk”, hanem mindig is ilyenek „voltunk”. Szemben – s ez a másik implicit állítás – a „lesajnált szomszédokkal”, akik, úgy tűnik, azért másak, mert mindig is azok voltak.
Debreczeni a felsorakoztatott vonásokat mintha a magyar népesség esszenciális és időtől független („nemzeti?”) sajátosságaiként azonosítaná. Márpedig a modern társadalomtudományok régen bizonyították, hogy sem az egyéni, sem a közösségi identitások nem meghatározóan genetikai eredetűek. A közösségek és az egyének jellemvonásait, attitűdjeit, nézeteit is a történelem, illetve a személyes élettörténet alakítja. Magyarán: a közösség és az egyén önmagához való viszonya, az a bizonyos identitásmunka, amelyben a szakma a közösségek és az egyének önazonosságának legfontosabb forrását látja.
Debreczeni cikkének alapvető problémája az, hogy ennek az identitásmunkának nem jár utána. Nem teszi fel a kérdést, hogy ha ilyenek „vagyunk”, mi tett „bennünket” ilyenné, más szóval hogyan tettük „magunkat” olyanná, amilyenek ebben a pillanatban „vagyunk”. A „tények” alakulásába persze az is jelentősen belejátszik, hogy milyennek gondoljuk „magunkat”, illetve milyenek „szeretnénk lenni”. Merthogy – ismétlem – „értékrendünket” és az ezzel összefüggő érzelmek, vágyak, törekvések bonyolult rendszerét (kulturális, állampolgári és személyes) „tapasztalataink” alakítják. Az előző nemzedékektől kapott tapasztalatok és jellemvonások bázisán természetesen.
Hogy ezeket a kérdéseket Debreczeni miért nem feszegeti, könnyen megérthető, ha figyelembe vesszük, hogy a liberális-szocialista dominancia időszakában (’89 után volt már szocialista-liberális kétharmad is) szerzőnket és mai elvbarátait a magyar nemzeti sajátosságok nem nagyon foglalkoztatták, sőt efféle sajátosságok létét is előszeretettel tagadták, mint nacionalista, esszencialista, törzsi ideológiák megnyilvánulási formáit. Az úgynevezett nemzeti sajátosságok léte különös módon csak a jobboldal hatalomra kerülésének periódusaiban kerül előtérbe.
Pedig a jobboldalnak – legalábbis az utóbbi két-három nemzedék alatt – jóval kisebb befolyása lehetett az eltérő kulturális közösségekből felépülő magyar nemzeti (azaz állampolgári) közösség morális és politikai értékrendje, beállítódásai alakulására, mint a baloldalnak.
Debreczeninek tehát azt a kérdést kellett volna feltennie, hogy a szocialistáknak és a liberálisoknak (a magyar kommunizmus közismerten a legliberálisabb volt) miért nem sikerült több mint hatvan esztendő alatt (a nyolc jobboldali évet leszámítva) megváltoztatni a társadalom értékszerkezetét, vagy ha mégis, akkor miért éppen olyanná változatták, amilyen. Amikor a paternalizmusról van szó, érdemes volna megvizsgálni, kinek a személyisége gyakorolhatott nagyobb hatást a magyar társadalom mai értékrendjére: a Horthy Miklósé vagy a Kádár Jánosé? S ha utódja valakinek, akkor kinek az utódja Orbán Viktor?
Ezeknek a problémáknak a végiggondolása nélkül Debreczeni József mégoly megrázó megállapításai is ugyanolyan érzelmi elfogultságok megideologizálásainak tűnnek, mint másokéi.
Sajnos.
Bíró Béla. Új Magyar Szó (Bukarest)

Szabad Sajtó-díjat kapott Markó Béla
Martin Schulz, az Európai Parlament szocialista frakciójának német vezetője, Markó Béla, az RMDSZ leköszönt elnöke, Vörös T. Károly, a Népszabadság főszerkesztője, Porcsin Zsolt debreceni újságíró, a Basahalom boulevard blog szerzője és Hazafi Zsolt, az ATV reggeli műsorának szerkesztője kapta idén a Szabad Sajtó-díjat.
Az MSZP által létrehozott Szabad Sajtó Alapítvány díjátadó ünnepségén kedden a Pilvax kávéházban Mesterházy Attila, a szocialista párt elnöke arról beszélt, hogy a médiatörvény elfogadásával a sajtószabadság is áldozatául esett a kormány politikai rendszerváltásának, és ismét a jogszabály visszavonására szólította fel a kabinetet. Helyette egy szakmai szervezetek bevonásával készülő új médiaszabályozás megalkotását sürgette.
Markó Béláról – aki nem volt jelen a díjátadón, levélben köszönte meg az elismerést – szólva Földes György, az alapítvány elnöke azt emelte ki, hogy az elmúlt húsz évben a kisebbségi jogokért és a sajtószabadságért küzdött. Szabadság (Kolozsvár)

Balliberális valóságtükrözés
1991. március 15-én a Múzeumkertben Antall József akkori miniszterelnök mondott beszédet. Szép ívű, történelmi ihletettségű, magvas gondolatokban bővelkedő, ízig-vérig magyar beszédet mondott. Pár lépessel előttem két suhanc egy molinót feszített ki, mikor Antall a mikrofonhoz lépett, melyre az volt felírva, hogy „Fasiszta, geci kormány”. A felirat pár másodpercig maradt a levegőben, mert a körülöttük állók széttépték, és a két kölyök is rosszabb véget érhetett volna, ha a rendezők pillanatok alatt ki nem vezetik őket a tömegből. Másnap azt olvasom a Népszabadságban, no nem szóról szóra, de körülbelül, hogy Antall József beszédét kisebb csoport zavarta meg, akik a kormányt gyalázó feliratot emeltek a magasba és kormányellenes jelszavakat kiabáltak. Nos, kisebb csoportról és jelszavak kiabálásáról szó sem lehetett, az akció pár másodperc alatt zajlott le. Akkor ízelítőt kaptam abból, hogy miként képes a balliberális sajtó bolhából, ha nem is elefántot, de egy kisebb egeret csinálni.
Később sorozatosan tapasztaltam hasonlókat, kezdve Göncz Árpád 1992. október 23-i kifütyülésétől, amit balliberális sajtó a szkinhedeket nyakába varrt, miközben a téren több ezer ember és néhány szkinhed volt (egyébként közel az egész tömeg kifütyülte Gönczöt, azért, mert nem írta alá a balliberális médiaelnökök Antall által javasolt menesztését, a szkinhedek az elnökkel netán szimpatizáló tömegben könnyen az Antallt gyalázó suhancok sorsára juthattak volna) el egészen az Eörsi Mátyás elleni EMI-s tiltakozóakcióig, amikor a sajtó úgy értékelte azt az egyetlen bekiabálást, hogy „Eörsi és Eckstein menjen inkább a gázai övezetbe tárgyalni”, hogy „a jelenlevők antiszemita jelszavakat skandáltak”.
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy azt olvastam a legutóbbi SZKT-ről egy Transindexes beszámolóban, hogy Markó Béla szerint „nem volt egy hősi gesztus az EP-ben a Székely Jeruzsálem-plakáton leragasztani a nevem”. Mivel fogalmam sem volt, hogy mire utalt az RMDSZ volt elnöke, a megadott linken tovább mentem, s egy októberi keltezésű szövegben azt találtam, hogy „Tőkés az elmúlt héten az Európai Parlamentben gyalázkodó feliratokat ragasztatott a Markó Béla előadását hirdető plakátokra”. Mivel elég valószerűtlennek tűnt a történet, gondoltam, utánaérdeklődöm a valóságnak. S hamar ki is derült, miről szól a dolog. Markó Béla mutatta be Szávai Géza Bözödújfaluról szóló könyvét, Tőkés László asszisztense pedig egyetlen plakátra ragasztott egy feliratot mindössze tíz percre, azzal a szöveggel, hogy „Mit keres Cián Béla az EP-ben?” El lehet azon vitatkozgatni, hogy mennyire elegáns vagy taktikus egy ilyen gesztus, de az bizonyos, hogy ahhoz képest, hogy Markó Béla a nagy nyilvánosság előtt az Erdélyi Magyar Néppárt megalakítását Magyarországról jövő ciánszennyezésnek nevezte, igencsak finom replika. Arról nem szólva, hogy micsoda perverz dolog, hogy pont Markó Béla mutat be egy falu elpusztításáról szóló könyvet, akinek szervezete most készül zöld utat engedni a lokális környezeti apokalipszissel járó verespataki beruházásnak. Ahhoz képest, ami Verespatakon készül, Bözödújfalu tragédiája maga a kommunista emberségesség.
Hát így állunk két évtized elteltével is az álobjektív balliberális médiaorgánumok valóságtükrözésével…
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Fanyalgók
Bírálatok kereszttüzében a díjátadás – számol be Orbán Viktornak a Sapientia egyetem 12. tanévnyitó ünnepségén átnyújtott elismerés kapcsán a Népszabadság.
Amelynek bukaresti tudósítója nagyítóval látott neki kifürkészni azokat az erdélyi magyar virtuális kommentárokat, amelyek gúnyolódással vegyes felháborodással fogadták, hogy a magyar kormányfőt „fejedelemhez méltóan” fogadták Marosvásárhelyen, megköszönve, hogy első kormányzása idején a magyar állam által finanszírozott magánegyetemet hozott létre Romániában.
A hivatásos fanyalgók egyike, Szigeti L. Péter – akit az anyaországi napilap mérvadó véleményként idéz a hasonlóképpen „hivatkozott” Manna.ro hírportálról – amiatt dohog, hogy a budapesti kormány nem restelli az erdélyi magyar felsőoktatás működtetésére költeni az anyaországi adófizetők pénzét, egyféleképpen „megrövidítve” a magyarországi egyetemeket és hallgatókat. Persze háborítatlanul lehet szórakozni Kató Béla szentenciáján, miszerint „Orbán Viktor belépett iskolaalapító erdélyi nagy fejedelmeink” sorába.
Szakmai vitát lehet – és kell – kezdeményezni arról, miként működhetnek együtt a magyar nyelvű képzést (is) nyújtó erdélyi felsőoktatási intézmények a például sehová sem vezető konkurencia, az egymást „kioltó” szakok működtetésének kiküszöbölése érdekében. Ellenben kétségbe vonni az első Orbán-kormány korszakos, az erdélyi magyar társadalom megmaradását szem előtt tartó döntésének helyességét, több mint szűklátó optika. Arról árulkodik, hogy sokan ma is beérik a Petőfi–Schiller-egyetem délibábjával, és természetesnek veszik, hogy a román állam nem hajlandó részt vállalni a kizárólag Budapestről finanszírozott erdélyi magyar felsőoktatás fenntartásában.
Közöttük találjuk az RMDSZ „Facebook-lovagként” feltűnő főtitkárát, aki természetesen Orbán vásárhelyi „megkoronázásán” göcög, de persze mélyen elhallgatja, hogy alakulata másfél évtizedes kormányzása alatt képtelen volt kikönyökölni Bukarestben bár egy fél romániai magyar állami egyetemet. A tények önmagukért beszélnek. Az egyik oldalon az egyetemfejlesztés iránti – forintmilliárdokban is mérhető – elkötelezettség, a másik oldalon a handabanda. Lehet választani.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

A Népszabadság kivágta a biztosítékot a Krónikánál
Vezércikkben reagált hétfői számában az erdélyi Krónika lapunk egyik múlt heti írására. A lap főszerkesztője, Rostás Szabolcs Fanyalgók címmel veszi górcső alá azt a Népszabadság-cikket (Bírálatok kereszttüzében a díjátadás, október 5.), amelyben Orbán Viktor marosvásárhelyi látogatásának visszhangjait ismertettük.
A Krónika úgy értelmezi, hogy a Népszabadság kétségbe vonta „az első Orbán-kormány korszakos, az erdélyi magyar társadalom megmaradását szem előtt tartó döntését”, amellyel a Sapientia egyetemet létrehozta.
A vezércikk mindenekelőtt azt sugallja, hogy Erdélyben nagyítóval kell keresni azokat, akik „gúnyolódással vegyes felháborodással fogadták, hogy a magyar kormányfőt «fejedelemhez méltóan» fogadták Marosvásárhelyen”. (A szóismétlés a vezércikkíróé.)
Valójában olyan véleményt nehéz találni az erdélyi médiában, amely szerint az egyetem vezetői nem vetették el a sulykot a miniszterelnök fogadásakor. (Amúgy nemcsak a bírálatokat, hanem a Krónika helyeslő véleményét is idézte a Népszabadság kifogásolt cikke.)
A Népszabadság fanyalgására a Krónika csúsztatással válaszol. „(...) sokan ma is beérik a Petőfi–Schiller-egyetem délibábjával, és természetesnek veszik, hogy a román állam nem hajlandó részt vállalni a kizárólag Budapestről finanszírozott erdélyi magyar felsőoktatás fenntartásában” – írja Rostás Szabolcs. A valóságban szó sincs arról, hogy az erdélyi magyar felsőoktatást kizárólag Budapestről finanszíroznák. Csupán a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen kétszer több hallgató tanul magyar nyelven, mint a magyar állami pénzből finanszírozott Sapientián és a Partiumi Keresztény Egyetemen.
Népszabadság

Ha valaki nem tudná…
„Rombolni tudnak, és valószínűleg ezt is akarnak” címmel a Népszabadság (alákérdezős) interjút készített Markó Bélával a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) volt elnökével, ma visszatérő szenátorjelölttel.
Az interjú eszmei mondanivalója, ahogy ezt régen mondani szokták, hogy Markó, „nem tartja jó ötletnek a külhoni magyarok szavazását”.
Fejlesztve e tézist a visszatérő szenátorjelölt tovább dohog: „a Fidesz megvalósította az RMDSZ-szel szembeni egypártrendszert Erdélyben. Olyanok, mint a Bourbonok vagy a Habsburgok, semmit nem felejtenek, és semmit nem tanulnak”.
A NOL és az erdélyi magyar politikus szerint „hiába rokonszenveznek a magyar kormánypárttal nagyon sokan Erdélyben, mégis az RMDSZ-re szavaznak”. Markó indokolja is az állítását. Szerinte az ok egyszerű: „a választó ugyanis pragmatikusan dönt, hogy kire van szüksége ahhoz, hogy a problémáit megoldja”.
Választási kampányról lévén szó, talán nem is kifogásolható, hogy Markó az ellenzéki szoclib sajtó zászlóshajójának nyilatkozva még egyszer (most már világosan) felfedi legerősebb kártyáját: úgy gondolja, hogy az RMDSZ, az erdélyi magyar „egypárt”, két évtized alatt konkurencia nélkül, a helyi magyar média felhasználásával megvalósított társadalmi beágyazottsága az idei parlamenti választásokon is meghozza a szokásos sikert.
Hogy miért volt szüksége a magyarországi kormánypárt, a Fidesz nyílt és durva lerohanására? Ezt csak találgatni lehet, de az eddigi politikai folyamatokra figyelemmel, nemigen lehet kétséges, hogy ennek a ráadásnak mégiscsak szükségét látja.
A tét ugyanis nagy.
Mert nem az a legfontosabb, hogy az Erdélyi Magyar Néppárttal (EMNP) folytatott, sok szempontból, elsősorban az anyagiakat tekintve egyenlőtlen küzdelemben az RMDSZ milyen eredményt ér el. Sokkal fontosabb a veszély, hogy a választási kampányban az objektív információk hiányával sújtott erdélyi magyarok egyre nagyobb számban jutnak el a felismerésig, hogy a számukra a biztos jövőt jelentő autonómiaformák ügyében az RMDSZ sem eddig, sem ezután nem számít tenni semmit. Míg az EMNP az autonómiát, akár politikai jövőjét is kockáztatva, küzdelmének homlokterébe állítja.
Tudni való, hogy a legitimitást – kisebbségi közösségről lévén szó – nem a megszerzett képviselői és szenátori mandátumok száma, hanem a választásokon való részvétel, s a vele járó szavazatok biztosíthatják. A lényeg: a friss, a nemzetstratégia szempontjából fontos eszmék a választási kampány során, lassan, de biztosan eljutnak a szavazók tudatáig, akik ezekre alapozva, immár saját véleményt alakíthatnak ki.
Markó tézise, miszerint a szavazók majd pragmatikus döntést hoznak, az (egyelőre lehetséges) óhaj.
Egy biztos. Az erdélyi magyarság az EMNP fellépésével politikai nagykorúsága szakaszába ért. S ezt a folyamatot nem lehet visszafordítani. Erre Markó Béla sem képes.
Van még egy olvasata a Népszabadságban közölt interjúnak. Hacsak nem arról van szó, hogy az RMDSZ előre készíteni a terepet a magyarországi balos ellenzékkel való együttes fellépésre, két év múlva, a magyarországi parlamenti választásokon. Amikor a többszázezer új magyar állampolgár többsége először jelezheti szavazataival is, hogy örül a kettős állampolgárságnak, és pontosan tudja, ki tagadta meg tőle s végül kitől kapta meg mégis.
De ne szaladjunk annyira előre.
Látnunk kell ugyanis, hogy a Kárpát-medencében most az erdélyi magyar-magyar választási kampány során válik világossá, hogy a kisebbségi egypártrendszer a múlté. S a legerősebb „egypárt” korábbi, részérdekek képviseletére szorítkozó szerepvállalása egyre kockázatosabbá válik.
Az RMDSZ egységpropagandája nem a nemzet egészének ügyét szolgálja. Amióta a Markó Béla nevével fémjelzett vezetés regnál, az RMDSZ – a kormányzati felelősségvállalás fejében – elfogadja a helyi többség által diktált bizalmi minimumot. Azt, hogy aki a helyi hatalommal kíván együttműködni, autonómiaügyben annak pártként nem szabad megnyilvánulnia. Különösen a nemzetközi színtéren nem.
Az évek óta zajló korszakváltás legnehezebb szakasza ma Erdélyben zajlik. A kérdés az, hogy a magyarság legerősebb pártja, lemond az autonómiáról, és asztalról lehulló morzsák begyűjtésének reményében többé-kevésbé nyílt kiszolgálójává válik a helyi többségi elitnek, vagy a sarkára áll.
A kétpólusúvá vált erdélyi magyar politikai elit helyi hatalomhoz húzó szárnyán az RMDSZ, azzal, hogy elutasította a magyar pártok autonómia jegyében történő közös fellépését, lényegében a magyar érdekekért folytatott küzdelem kerékkötője lett. Ezt az alapvető tényt nem lehet semmiféle politikai trükkökkel elfedni.
Ebben a helyzetben nem kell csodálkozni azon, ha Magyarország miközben a rendszerváltást követően, a legsúlyosabb függetlenségi harcát vívja, számításba veszi az elszakított magyar nemzetrészeket is. Nem véletlen, hogy a kétharmados Fidesz-KDNP pártszövetség a kettős állampolgárság megadásával kezdte, de itt nem állt meg.
Alkotmányozással, törvényhozással, a szavazati joggal is, megteremtette az alapját a magyar nemzet határmódosítás nélküli politikai integrációjának. A magyar kormány a szabadságharcot még nem fejezte be, de ma már nemcsak kezdeti sikereket mondhat magáénak.
Markó Béla, az RMDSZ első embere a Népszabadságban megjelent mai interjúban nem a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) szellemében szólalt meg. Ha valaki nem tudná, mondjuk ki: ő és pártja – némely jó szándékú tagok ténykedése ellenére – végül a másik oldalon kötöttek ki. S ez nem csoda, hiszen a status quo fenntartása a vezetők csoport- és egyben személyes érdeke is. Innen a vehemencia, ami átsüt a Népszabadságban megjelent interjúnak már a címében is.
VMDP Hírlevél

Adománygyűjtés a pusztakamarási Sütő András Művelődési Központért
Adománygyűjtést szervez az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) a pusztakamarási Sütő András Művelődési Központ kialakításáért. Az EMKE az adományokból a 2006-ban Marosvásárhelyen elhunyt Sütő András Herder- és Kossuth-díjas író pusztakamarási szülőházát szeretné megvásárolni, amely mintegy 7 ezer euróba kerül. Dáné Tibor Kálmán, az EMKE elnöke lapunk megkeresésére elmondta: az első és legfontosabb célkitűzésük az egyre rosszabb állapotban lévő egyszerű parasztház megmentése, amelyben emlékszobát is berendeznének az író tiszteletére, de mivel a házhoz tágas kert is tartozik, fiataloknak szóló irodalmi versenyek, táborok szervezésére is alkalmas lehet.
Ha a gyűjtés sikeres lesz, és a házat sikerül megvásárolni, az ott létrehozott művelődési központot a szamosújvári Téka Alapítvány működtetné, de Dáné szerint a ház felújítására is sor kerülne idővel.
Félig elintézve
Az EMKE elnöke lapunknak elmondta: Kötő József, a művelődési egyesület főtanácsosa egyelőre az író Magyarországon élő gyermekeivel tárgyalt. A ház a hozzá tartozó kerttel és ingóságokkal együtt egyébként a becslések szerint mintegy 8 ezer eurót ér, Sütő András lánya és fia azonban kész lemondani az EMKE javára az őket illető 4 ezer euróról. Az összeg másik fele Sütő András testvére, Sütő Gergely özvegyét és fiát illeti, velük az EMKE még nem folytatott tárgyalásokat. Az egyesület elnöke szerint még mintegy 3 ezer euróra lesz szükség az ingatlan átírásához, így jön ki a 7 ezer eurós végösszeg, amelyet adományokból gyűjtenének össze, hiszen Pusztakamarás a szórványban van, így önkormányzati támogatásra nem számíthatnak.
Lapunk megkereste Sütő Gergely fiát, Sütő Gergely Zsoltot, aki kifejtette ugyan a véleményét az üggyel kapcsolatban, végül mégis visszavonta a nyilatkozatát. Az viszont kétségtelen, hogy az örökös korábban hirdetést adott fel, amelyben saját és édesanyja részének tulajdonjogát kínálja eladásra, igaz azzal a feltétellel, ha a leendő tulajdonos elfogadja az ingatlan emlékházként való működését.
Sütő Gergely Zsolt a Népszabadságnak nyilatkozva február elején elmondta: terhére van az örökség, szeretne megszabadulni tőle, de azt kéri a leendő vásárlótól, működjön együtt az író gyermekeivel és a marosvásárhelyi székhelyű Sütő András Baráti Társasággal. A tulajdonjoga eladása mellett döntő örökös szerint a baráti társaság az utóbbi időben már csak az író születésnapján szervezett megemlékezéseket a pusztakamarási házban, annak romló állapotával azonban nem törődik.
Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd, a baráti társaság vezetőségi tagja ekkor ugyancsak a Népszabadságnak beszélt arról, hogy tavaly már született egy megállapodás az örökösökkel, amely szerint a házat a társaságnak ajándékozzák – így a karbantartásért és a működtetésért is ők felelnének – az író testvérének fia azonban visszakozott. Sütő Gergely Zsolt egyébként a Transindexen megjelent írásában „bulvárjegyzetnek” nevezte a Népszabadságban megjelent cikket, kifejtve, hogy az író „még életében a saját emlékházát menedzselte”, a harmadik testvér pedig jelenleg Magyarországon él – ő azonban a jelek szerint lemondott a ház őt illető harmadáról.
A Téka lesz az „elsőhegedűs”
Az EMKE elnöke egyébként már tárgyalt a szamosújvári Téka Alapítvány vezetőjével, Balázs-Bécsi Attilával arról, hogy nekik kellene működtetniük a művelődési központot, erről elvi megállapodás született, hiszen a szamosújvári szórványegyesület földrajzilag közelebb van a Kolozs megyei szórványtelepüléshez.
Az EMKE jelenleg két kolozsvári emlékházat működtet Kolozsváron: a Szabédi László erdélyi magyar költőről elnevezett házat, amely romániai magyar írók, költők, újságírók szellemi hagyatékát őrzi és dokumentációs központként, könyvtárként működik, valamint a Györkös Mányi Albert Emlékházat, amely számos kulturális és közművelődési rendezvénynek ad otthont. Dáné szerint azonban a pusztakamarási ház felügyeletében már csak azért is a Téka Alapítványnak kell vállalni az „elsőhegedűs” szerepet, mert ők ismerik a régió turisztikai lehetőségeit és kulturális értékeit, ráadásul tapasztalatuk is van ilyen téren, hiszen több táborozási lehetőséget is biztosítanak fiatalok számára a környéken.
A ház megvásárlására felajánlott adományokat elfogadnak a helyi EMKE-fiókoknál, illetve az alábbi bankszámla-számokon: (Banca Transilvania): RON: RO39 BTRL RONC RT02 1099 5101; HUF: RO02 BTRL HUFC RT02 1099 5101; EUR: RO86 BTRL EURC RT02 1099 5101. A támogatási összeget a következő megjegyzéssel utalhatják a felajánlók: „Donaţie pentru Casa Memorială Sütő András”.
Az adományok rendeltetésszerű, elszámoltatható felhasználásáról külön bizottság gondoskodik – írta korábbi közleményében az EMKE.
Varga László
Krónika (Kolozsvár).

KÖZLEMÉNY
Ünnepélyes sajtófogadás keretében emlékeztek meg ma, 2013. június 27-én, Tőkés László budapesti irodájában a huszonöt évvel ezelőtti Erdélyi Tüntetésről. Negyedszázaddal ezelőtt a budapesti Hősök terén tízezrek tüntettek a román kommunista diktátor, Nicolae Ceauşescu falurombolási terve ellen. Amint a sajtótájékoztatón elhangzott: 1956 után ez volt az első és legnagyobb magyarországi tömegdemonstráció, amely mind a szovjet típusú diktatúrák megdöntésében, mind pedig a nemzeti szolidaritás újrafelfedezésében és kinyilvánításában fontos mérföldkőnek számított, megelőlegezve a későbbi nemzetpolitikai fordulatot. Amint Tőkés László a sajtótájékoztató alkalmából kiadott Nyilatkozatában ennek kapcsán rámutat: „a Hősök terén példás alakban teljesült Szabó Dezső nemzetpolitikai alapelve: »minden magyar felelős minden magyarért« – jóelőre megelőlegezvén ezáltal a magyar Haza határon túlra kiterjedő felelősségvállalását, valamint a határok fölötti nemzetegyesítés Kárpát-medencei politikáját, mely a legkifejezőbb formában az újrahonosítás bevezetésében ölt testet”.
Az erdélyi EP-képviselő vendégeiként, a tüntetés szervezői a huszonöt évvel ezelőtti eseményekre emlékeztek: Nagy László ügyvéd, Zétényi Zsolt ügyvéd, volt országgyűlési képviselő és Medvigy Endre irodalomtörténész a kevésbé ismert részletekre is kitértek rövid visszatekintéseikben.
Nagy László indításképpen elmondta: tudták, hogy a külföldi kormányokat nem tudják meggyőzni arról, hogy segítséget nyújtsanak – viszont annak is tudatában voltak, hogy a világ közvéleménye hatalmas erő, és ha sikerül megszerezni a támogatásukat, akkor ez komoly befolyást gyakorolhat a politikai események alakulására. Kijelentette: a budapesti Erdélyi Tüntetés alapvetően változtatta meg a szocialista országok kül- és belviszonyait.
A főszervező három olyan vonatkozását is kiemelte az akkor történteknek, amelyek mindmáig titokban maradtak: mint elmondta, a tüntetésre készült táblákat szállító kollégájukat egy autóból kiszálló két „civil” megtámadta, és mint később kiderült, az V. kerületi rendőrkapitányság akkori tisztjei voltak az elkövetők. A másik érdekesség, hogy a mai napig hivatalosnak számító harmincezres tüntetői létszámot felsőbb utasításra írta meg akkoriban a Népszabadság – az ukázt kiadó Rácz ezredes személyes közlése szerint a valós adatok szerint inkább a 150-200 ezren lehettek a tüntetők. Ugyancsak Nagy László számolt be arról a bizalmas információról, amelyet a román diktátor házi operatőrétől hallott, amikor segített neki emigrálni Németországba, mely szerint Ceauşescu „sírva” hívta össze a vezérkarát a magyarországi „fasiszta tüntetés” híre hallatán.
Zétényi Zsolt a tüntetés alkalmából megfogalmazott memorandum kapcsán felhívta a figyelmet arra, hogy ez a korabeli nemzetközi jog keretei között a nemzeti önrendelkezés fontos dokumentumának számított. Érdekes adalékként említette, hogy a hivatalos Országos Fordítói Iroda ingyen készítette el a memorandum idegen nyelvekre való átültetését, így azt valamennyi ország nagykövetségére el tudták juttatni. Zétényi hozzátette: a „kisebbségi sorsba taszított nemzetrészt” nem csupán az ún. „kisebbségi jogok”, hanem az önrendelkezési jog is megilleti.
Medvigy Endre a „magyarság kegyelmi állapotának” nevezte az 1988-as kiállást. A szervező civil szervezetek szellemi sokszínűségéből kiindulva rámutatott arra, hogy ez a tömegdemonstráció pártpolitikától mentesen szerveződött, az összes létező politikai, világnézeti ellentétet félretették, és egységesen léptek fel az erdélyi falvak és az erdélyi magyarság védelmében.
Tőkés László az elhangzottakhoz kapcsolódva, a huszonöt éves évforduló „szomorú és fájdalmas” aktualitására hívta fel a figyelmet. Mint mondta, negyed évszázaddal a rendszerváltoztatás kezdete után még mindig ott tartunk, hogy az erőltetett, mesterséges regionalizálással egyfajta „vértelen genocídiumot” készít elő a posztkommunista román hatalom. Utoljára 1968-ban rettegett az erdélyi magyarság a közigazgatási átalakítás köntösébe bújtatott asszimilációs politikától, amikor Ceauşescu megyékre bontotta a sztálinista nyomásra kialakított Maros-Magyar Autonóm Tartományt. Székelyföld akkor még áldozatok árán, de megúszta, hiszen Hargita és Kovászna megyék magyar többségűek maradtak, csupán Marosszéket csapták hozzá a román lakosságú vidékekhez, ellentétben például Szilágysággal vagy a Partiummal, amely hagyományos régiókat több megyébe szakítottak szét. Az erdélyi EP-képviselő hozzátette: gyakorlatilag Trianon óta tartó folyamatról van szó, amelyet jelenleg álságos európai álca mögé bújtatva erőszakol ránk a kétharmados román kormány.
Előfordulhat, hogy ismét az utcára kell vonulnunk – figyelmeztetett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, és lehetséges, hogy a hajdani lelkülettel megszervezett anyaországi kiállásra is szükségünk lesz. Az EP-képviselő a leendő tömegdemonstráció célját is megfogalmazta a Nyilatkozatában (a teljes szöveget mellékeljük): „De ekkor már nem csupán merő önvédelemből kell hallatnunk szavunkat, hanem – a történelmi megbékélés előfeltételeként – immár tovább kell lépnünk Erdély egészének az autonómiája és – netalán – egy föderális Románia, ezen belül pedig az erdélyi magyarság széles körű önrendelkezésének útján.”
Budapest, 2013. június 27.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája

Évforduló – Az omladozó sajtóháztól a „sárgáig”
Húszéves a kolozsvári magyar újságíróképzés
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 16-AI SZÁMÁBÓL
Szakembereket egy félig béna sajtórendszernek?
Csakhogy hiába oktatnánk korszerű értékszemlélettel, ha végzettjeinknek felemás, rosszul működő médiarendszerben kell állást keresniük, állást vállalniuk. Húsz évvel ezelőtt nagyon megszívleltük Mihai Coman professzornak, az 1989 után létesített bukaresti Média- és Kommunikációtudományi Kar dékánjának a szavait, amelyeket Rostás Zoltán bukaresti szociológiaprofesszor rögzített: „Az egyetem feladata nem az, hogy zsenit neveljen. Az egyetem szakembert képez. A mi karunk a mass-media intézményei számára készít fel szakembereket. Persze, az is igaz, hogy a román mass-media még nem igazi intézmény, még nem gazdasági törvények szabályozzák működését, még nincs intézményi öntudata. De az is igaz, hogy egy félig béna sajtórendszer számára mi nem oktathatunk. Mi egy majdan normalizálódó sajtó szakembereit készítjük fel.” (A Hét, 1993. 31.). Ez a sajtórendszer, mint tudjuk, azóta sem normalizálódott. Ami korántsem jogosítja fel az újságíróképzés szakembereit, a mai médiakutatókat, hogy felhagyjanak a „béna rendszer” kritikai ostromával, hogy ne éljenek a „hatalom nélküliek hatalmával”.
Ha kezdetben Mihai Coman professzor betájolására és intézményszervezési tapasztalataira figyeltünk, később a szegedi kollégáinkét sem kerülhettük meg. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán ugyancsak az 1993/94-es tanévtől indult média- és kommunikáció-tudományi szakirány Róka Jolán és Szajbély Mihály professzorok vezetésével. Kezdettől jó kapcsolatokat alakítottunk ki velük. Regionális igényeknek igyekeztek megfelelni ők is, mi is. Az alaptantárgyak is ugyanazok voltak: az általános elméleti stúdiumokkal – médiafilozófia, sajtó- és médiatörténet, kommunikáció-elmélet, szociológia, tömeglélektan, jeltudomány stb. – egyenlő arányban szerepeltek a gyakorlati tárgyak (sajtóműfajok, számítógépes szövegszerkesztés, médiaírás). Legfennebb a tantárgyak évenkénti elosztásában voltak eltérések.
Spectator Sajtóháztól a Zápolya utcáig
Amikor beindítottuk az egyetemi szintű újságíróképzést, a MÚRE vezetőségével egy olyan – civil társadalmi összefogással építendő – kolozsvári sajtóház tető alá hozásában reménykedtünk, amelyik helyet biztosíthat valamennyi kolozsvári magyar szerkesztőségnek, rádió- és tévéstúdiónak, magának a magyar újságíró-egyesületnek, az újságíróképzésnek és a médiakutatásnak egyaránt. Az alapítványi pénzekből megvásárolt Rákóczi úti telekre tervezett ötszintes épületnek végül is csak a mérnöki rajza készült el. De a telken lévő – már akkor renoválásra szoruló – épületben 1993 októberében elkezdhettük az oktatást, majd a szakkönyvtár kialakítását. A bútorzatot egy bécsi alapítvány küldte, írógépekkel és fénymásolóval az Erdélyi Református Egyházkerület püspöksége látott el. A Magyar Televíziótól vágógépet kaptunk, egyébként pedig pályázatok révén szereztük be a televíziós képzéshez szükséges műszaki eszközöket. A budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett Tárkányi János, a BBTE Színház- és Filmművészeti Karának tanszékünkön frissen doktorált tanársegéde vállalta a műhelygyakorlatok irányítását. Az önellátásban odáig jutottunk, hogy a Szabadságban megjelent apróhirdetésünk nyomán jólelkű kolozsváriaktól ágyakat és ágyneműt kaptunk, és így három-négy rászoruló hallgatónak tudtunk szállást biztosítani. Aminek az volt a fölöttébb nagy haszna, hogy „a bentlakók” télvíz idején befűtöttek, eltakarították a havat, könyvtárszolgálatot vállaltak.
A két világháború közötti időszak legjelentősebb magyar publicistájáról, az akkori újságíró-egyesület élén álló Spectatorról (Krenner Miklósról) elnevezett Sajtóház egy évtizedig szolgálta célkitűzéseinket. Addigra az épület állaga annyira megromlott, hogy ki kellett költöznünk belőle. Fél évig az Apáczai-líceum fogadott be. A Politikatudományi és Közigazgatási Kar új székhelyének és modern épületszárnyának a berendezése után már mi is a Zápolya utca végén folytathattuk a munkánkat. Ahol már jól felszerelt, korszerű eszközökkel ellátott stúdió (súgógép, normál felsőkategóriás-, négy középkategóriás és öt amatőrkamera, lámpapark, valamint fejlesztés alatt lévő műszaki vezérlő) várta pénteki napokon hallgatóinkat, terepgyakorlatokon viszont a Xantus Gábor rendező-operatőr segítségével korábban beszerzett műszaki felszereléssel szerezhettek szakmai tapasztalatokat. A közbeeső epizódokról csak annyit: első dékáni működésem idején az 1999/2000-es tanévben Xantus Gábor elképzelései szerint rádiós és tévés műhelyt alakítottunk ki a Piarista rendház („Echinox”-épület) 60-as és 61-es szobájában, mindhárom tagozat számára. Nem sokáig vehettük igénybe. Nem tudni, hogy milyen megfontolásból, az egyetem akkori vezetősége úgy döntött, hogy a Gerilla Rádió rendelkezésére bocsátja az oktatóstúdiót.
Tanulmányút, amikor Budapest még „messze” volt
Fontos része volt az újságíróképzésnek a kéthetes budapesti tanulmányutak megszervezése 1997-től kezdődően. Ezekről egy-két résztvevő minden évben beszámolt a Campus hasábjain. A Minerva Ház archívumában elhelyezett dokumentumok mind a pályázatok szövegét, mind az elszámolások beszámolóit és számláit őrzik. Az 1997. november 12-én megfogalmazott egyik pályázat szerint a tanulmányi út célja „a) a kolozsvári egyetem végzős újságíró szakos hallgatói ismerjék meg a magyar sajtó szerkezetét, működési alapelveit, intézményeit, meghatározó műhelyeit; b) szakdolgozatuk elméleti megalapozása és dokumentációjuk kiegészítése céljából az Országos Szécheényi Könyvtárban, a MÚOSZ könyvtárában, a Parlamenti Könyvtárban, az Eötvös Collegium könyvtárában stb. végezhessenek kutatásokat. Elképzeléseink szerint délelőttönként intézményeket, szerkesztőségeket keresünk fel, a délutánokat könyvtárakban töltjük. Szeretnénk felkeresni a Független Média Központot, a MÚOSZ-t, a Bálint György Újságíró Iskolát, a Magyar Írószövetséget, az Anyanyelvi Konferenciát, a Népszabadság, a Magyar Nemzet, az Európai Utas, a Kortárs, a Magyar Napló szerkesztőségét, az MTI-t, a Duna Tévét, a Magyar Rádiót, a Magyar Televíziót, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen működő Kommunikációs Intézetet.” Az 1998. március 12-én kelt beszámolóból az derül ki, hogy a tanulmányút minden tervezett állomásán elidőztünk, és „bárhol jártunk, vendéglátóink figyelmét nem kerülte el: hallgatóink fontos kérdéseket tettek fel számukra; szakmai rátermettségüket éppen azzal bizonyították, hogy tudnak kérdezni.”
Ezeknek a kapcsolatoknak ma is hasznát vesszük, igaz, jóval kisebb anyagi támogatottsággal. Merthogy honnan is kértem én támogatást 1996. november végétől kezdve? A MÚOSZ-tól, az Illyés Alapítványtól, az Anyanyelvi Konferenciától, a Magyar Oktatási Minisztériumtól, a Határon Túli Magyarok Titkárságától, a Népszabadságtól, a Schola Rivulina Alapítványtól. Az így elnyert – jóval egymillió forint fölötti összegek – nagyjából fedezték (az utazás kivételével természetesen) a budapesti tanulmányutak minden költségét, a BKV-bérleteket és a színházjegyeket is beleértve. A Magyar Oktatási Minisztériumnak köszönhető, hogy hallgatóink számos évben a Márton Áron Szakkollégiumban lakhattak, illetve a Budapest Média Intézetben fejleszthették rádiós és tévés alapképzettségüket. Amelyekről az egyetemi tanévzárókon sem restelltek (olykor) önironikus videoklipeket bemutatni.
FOLYTATJUK
Cseke Péter
Szabadság (Kolozsvár)

Külhoni minimum
Ötszázezredik kérelmezőként csütörtökön Böjte Csaba ferences szerzetes és édesanyja, Böjte Julianna letette az állampolgársági esküt.
Az időpont kiválasztása persze szimbolikus is. Tegnap, december 5-én, ha nem lett volna ez az eskütétel, akkor 2004. december 5-re kellett volna csupán emlékezzünk.
Emlékeztünk persze így is. Már van annyi történelmi rálátásunk a történtekre, hogy kijelenthetjük: az akkori népszavazás hiba volt. Hiba volt kiírni eleve, rossz volt a feltett kérdés. Óriási felelőtlenség volt ebből a témából pártpolitikai ügyet csinálni. Egy felelősebb nemzetpolitikával megspórolhattuk volna az akkori megrázkódtatást.
De ma már más világ van. Ma már nem kérdés, hanem tény, hogy a Magyarország mai határain kívül élő magyarok nemcsak kulturális, hanem közjogi értelemben is a magyar nemzet részei. S mint ilyenek, joguk van tényszerűen is beleszólni abba, hogy ki irányítja ma az ország házából és a kormányhivatalokból a nemzet sorsát annak boldogulása érdekében és azért, hogy még egy ekkora sokkot soha többé ne kelljen ez a nemzet elszenvedjen.
Mert elég volt. Elég volt Trianonból, elég volt az önpusztító december 5-ökből. Elég volt a gyászból, elég volt a boldogtalanságból. Meg kellene tanulnunk végre élni.
Néhány napja Végel László vajdasági születésű, Kossuth-díjas író így fogalmazott a Népszabadság (!) legutóbbi Hétvége mellékletének Magyar tandráma című írásában: a több mint kétszázezer potenciális vajdasági magyar választópolgár „egyik része felvette a magyar állampolgárságot, a másik része nem. Ettől függetlenül mindannyian a magyar nemzet tagjai. Az új állampolgárok egy része érzelmi okokból vállalta ezt, a másik részét egzisztenciális megfontolások késztették erre (…). Azoknak, akik érzelmi okokból kérelmezték a magyar állampolgárságot, egy része nem vesz részt a választásokon, mert úgy gondolja, hogy nem dönthet olyan kérdésekben, amelyeknek következményeit nem viseli. A másik része viszont azt gondolja, hogy nem másodrendű állampolgár, tehát joga van szavazni. A nézetek különböznek, de nem mondható, hogy egyik jobb magyar, mint a másik.”
Attól tartok, Végel László kifelejtett a felsorolásból egy harmadik nézetet: ha az új állampolgár komolyan gondolja, hogy közjogi értelemben is immár a magyar nemzet része, akkor hozzá kell járuljon a nemzet boldogulásához azáltal is, hogy segítséget nyújt vezetőinek kiválasztásához. Hogyan is szól az állampolgársági eskü, fogadalom szövege? „Magyarországot hazámnak tekintem. (…) Hazámat erőmhöz mérten megvédem, képességeimnek megfelelően szolgálom.” Sokunk számára hazánk országgyűlési választásain részt venni nem jog, hanem egyenesen kötelesség: képességemnek megfelelően ezzel tudok most hozzájárulni a haza boldogulásához. Ettől függetlenül az is igaz, amit Végel László megállapít: a vajdasági – erdélyi, kárpátaljai, felvidéki stb. – magyar akkor is a magyar nemzet része, ha felveszi az állampolgárságot, akkor is, ha nem, s nem több vagy kevesebb magyar attól függően, hogy részt vesz a választásokon vagy sem. Kilenc évvel ezelőtt ilyen mondatok azért nemcsak a Népszabadságban, hanem általában véve a magyar közéletben nem hangozhattak volna el anélkül, hogy a kételynek legalább egy szikrája fel ne merüljön. Ha ma a legnagyobb baloldali napilapban tényként kezelik ezeket a megállapításokat, akkor látszólag mégiscsak van végre egy olyan nemzeti minimuma most már a magyarságnak, amelyet a külhoniak is sajátjuknak érezhetnek. S ez talán legalább olyan hatásos gyógyír a trianoni, december 5-ei sebekre, mint a külhoni magyarság állampolgársági szintű intézményesítése.
Rédai Attila
Székelyhon.ro