Csíkszeredai Lurkó Fesztivál – 13 előadás szerepel a programban
Tizenhárom produkció látható a Lurkó Fesztivál elnevezésű gyermek- és ifjúsági színházi találkozón május 22. és 28. között Csíkszeredában. A fesztiválon tíz vendégtársulat tizenhárom produkcióját tekintheti meg a közönség húsz előadáson.
A néma cipő története a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, A négyszögletű kerekerdő a nagyváradi Liliput Társulat előadásában látható. A rest legényről készült mesét a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház, Fodor Sándor Csipikéjét a kolozsvári Puck Bábszínház adja elő.
A középiskolások számára a Nézőművészeti KFT kínál két új produkciót Soha senkinek és Vakság címmel. A 13-14 éveseket a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatóinak a Kerekasztal Műhellyel közösen létrehozott színházi nevelési előadása várja A fehér király címmel.
Temesvárról Árgyélus királyfi meséje érkezik Megyes Lábadi Éva magyar és román nyelvű tolmácsolásában, Szilágyi Andor Leánder és Lenszirom című művét a nagyváradi Szigligeti Társulat viszi színpadra. Vitéz László történetét női szereplővel, Vas Juliskával kerekítette ki Fabók Mariann, Gőgös Gúnár Gedeon történeteit a Veronaki zenekar szólaltatja meg. Varga Katalin gúnárját az írónő unokája, Tarján Veronika álmodta tovább. A házigazda Csíki Játékszín az évadban bemutatott Gomolyka és Huncitusz varázslót, valamint a Hanyistókot játssza.
A fesztivál idén is szakmai műhelynek ad otthont, Boráros Szilárd és Boráros Milada tervezők a gyermekszínház vizualitásáról, a mese látvánnyá alakulásáról tartanak workshopot. A kurzusok zártkörűek, a műhelyvezetőket viszont a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubjában beszélgetésre várják május 22-én, ahol az érdeklődők is betekinthetnek a mesebeli világok, bábok létrehozásának rejtelmeibe. Szabadság (Kolozsvár)

Mondom a magamét, mert mondhatom
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal
– A múlttal kezdeném, a gyökerekkel…
– Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén.
– 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz.
– Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba.
– Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során?
– Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből.
– Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer?
– A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat.
– Jiddisül nem beszél?
– Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni.
– Térjünk át az irodalomra.
– Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak.
– Mikor jelent meg első kötete?
– 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor.
– Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből?
– Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során…
– Miért mondja ezt?
– Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak…
– Több évig tanított egyetemen és főiskolán...
– 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan…
– Kitől örökölte csodálatos humorérzékét?
– Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja.
– Mennyire kell a humor a hétköznapi életben?
– Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén.
– Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban.
– 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó.
– Hogy értsem?
– Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli.
– Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében?
– Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó.
– Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni?
– Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír.
– A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók.
– 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel.
– Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként?
– Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal.
– Díjak, elismerések...
– Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat.
– Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin?
– Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon.
– Úgy legyen!
Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)

Mindig lapulnak jó írók az olvasók között – interjú Egyed Emesével
Interjú az Arany János-díjas Egyed Emese irodalomtörténésszel a nagyszalontai költőóriásról, kortárs erdélyi magyar irodalomról, régi székely poétákról.
– A Magyar Írószövetség alapítványának Arany János-díját vette át májusban irodalom- és színháztörténeti kutatásaiért, versesköteteiért, oktatómunkájáért. Hogyan értékeli az elismerést?
– Az Arany-emlékévre én is örömmel készültem, mert a költő mindannyiunk közös kincse, az elismerés pedig kicsit olyan, mintha egy idősebb író egy fiatalabbat megdicsérne. A díj természetesen jólesik, ugyanakkor arra is gondolok, hogy miért nem írtam még három-négy monográfiát. De hátha még van időm erre.
– A költő születésének bi­cente­náriuma apropóján az egész Kárpát-medencében megemlékeznek Arany munkásságáról ebben az évben. Mit gondol, mi lehet ennek a hozadéka? – Egy ideje divatszerűen szervezik meg az évfordulókat, de persze ezt nem most találták ki. Érdemes odafigyelnünk a kulturális előzményekre, arra, hogy ugyanannak a kultúrának a használói miként értékelik egy korábbi alkotójukat. Arany elég régóta tananyag, hiszen már életében elkezdődött verseinek, balladáinak felfedezése, de aztán a halála után akkora nosztalgiával figyeltek rá, írták meg életrajzait, alakították ki azt a képet, amelyet sokáig életrajzként forgalmaztak, hogy párját ritkítja – ehhez hozzájárult persze a Petőfi-kultusz is. Amikor kihirdették az emlékévet, akár rutinosan is le lehetett volna tudni, de úgy látom, hogy mindenki – a gyerekektől az írókig, tanárokig, az egyszerű olvasó emberekig – bekapcsolódik. Hiszen mindannyiunknak van emléke az Arany-művek olvasásáról, az olyan különleges történelmi vagy történelmet elképzelő fantáziadús mesékről, a társadalom különböző szintjeit összekapcsoló, szinte eposzi, mitikus történetekről, mint amilyen a Toldi. Ezek összekapcsolnak nemzedékeket, és meglepő, különleges nyelvezettel szólnak a 21. század emberéhez.
Ugyanakkor Arany költészetéről nagyon értékes szövegek születnek, tudományos konferenciákat tartanak, amelyek a legújabb kutatási eredményeket mutatják be, például kutatják a könyvekben, folyóiratokban fellelhető széljegyzeteit.
Aranynak az is nagy kísérlete volt, hogy úgy is szólni akart a nagyközönséghez, hogy létre akarta hozni a legjobb magyar nyelvű folyóiratot, amiben nagyrészt világirodalmi hírek szerepeltek: például hogy mit írnak valamelyik országban, mit játszanak egy külföldi színpadon, vagy mi történik éppen Pesten vagy Erdélyben. Megpróbált egy munkatársi csoportot irányítva Budapestről szólni valamennyi humán kultúra iránt érdeklődő magyar olvasóhoz – ez pedig óriási vállalkozás volt. Felértékelődnek a fordításai is, Arisztophanész teljes életművének átültetése, a Shakespeare-fordítások különösképpen – csak ha ezeket vesszük, világirodalmi jelentőségű a munkássága.
– Visszatérve a széljegyzetekre, mi derül ki belőlük?
– Arany olvasói és jegyzetelőszokásait is kutatják, elsősorban a Nagyszalontán őrzött könyvtár anyagában. A széljegyzet kifejezés mondatok, szavak képzetét kelti, de voltaképpen vonásokról, körömjelölésekről, aláhúzásokról, kis nyilakról van szó, amelyek mind megfejtendő titkok. Egyik-másik jegyzést talán nem is a költő, hanem Arany László vagy Gyulai Pál végezte, mert együtt dolgozott velük a Koszorú folyóirat megjelenése céljából. Abban kell reménykedni, hogy a kutatások folytatódnak, és összefogással többet tudunk meg a könyveiről, jegyzetelési szokásairól és róla magáról.
Tudós költő volt, ezt kell mondanunk még akkor is, ha nagyon romantikus egyik-másik megoldása. Pontosan tudta, hogy mit akar, a tanári munkásságából is ez derül ki.
Tanulmányozta az elméleteket, műfajokat az ókortól kezdve a saját koráig, azokból válogatott, fontosnak tartotta a témával való elmélyült foglalkozást, és csak azután tért rá a forma megválasztására, a hangzásra, hangulatra. Görögül jól tudott, latinul is, megtanult németül, franciául és angolul is bizonyos szinten – a kiejtés nem fontos ebben az esetben, a lényeg, hogy nagyon átütő erejű magyar szövegeket hozott létre.
– Az Arany-díj indoklásában olvasható, hogy Ön fáradozásaival meggyőzően bizonyítja: az írás, az olvasás segít értelmezni a világot. Hosszú ideje egyetemi oktatóként tevékenykedik, 18–19. századi irodalmat tanít, ami nem választható el a könyv, a papíralapú információ szeretetétől. Hogyan vélekedik a digitális őrületről, ami áthatja a fiatal generáció gondolkodását, mindennapjait?
– Valamennyiünk mindennapjait áthatja, ebből nem lehet kimaradni, ha akarunk sem, különben elszigetelődünk. Ez sajnos olyan hatalmas tempót ró az emberre, ami nem kellemes, de főleg kiszolgáltatottá tesz, mert annyira nem értünk a digitális világhoz, hogy azonnal felfedezzük a benne rejlő technikai meg erkölcsi veszedelmeket. El is kényelmesedünk, aztán kétségbeesünk, mert nem tudjuk összegyűjteni az elveszett számítógépes anyagainkat és így tovább.
1990 óta oktatok az egyetemen, azelőtt 8 évig középiskolában tanítottam. Nagyon fontos szakasz volt az életemben, bizalmat is adott ahhoz, hogy fiatalokkal továbbra is irodalomról, kultúráról merjek beszélni, és egy olyan tapasztalatot is, amelyet nem lehet megtagadni. Lehet, hogy bizonyos tanításbeli szokásokat középiskolai tanár koromból hozok. Egyébként nem az a gond, hogy a fiatalok használják az internetet, és sokféle adathordozóval bástyázzák körül magukat, örömmel fedezik fel, hogy milyen hamar meg lehet tudni egy hírt vagy ellenőrizni a tanár mondásait a pad alatt, rajtakapni, ha esetleg eltévesztett egy évszámot. Az a baj, hogy nehéz lett a vizsgáztatás, miközben fel akarom mérni a tudásukat, azon kell törnöm a fejemet, hogy miként akarnak túljárni az eszemen a tanítványaim.
Mert túljárhatnak, rengeteg erre a lehetőség, és ez elkeserít, megtöri a lendületemet, rossz érzéseket kelt. Új módszereket kell kidolgoznunk arra, hogy írásban, szóban ellenőrizzük a diákjaink megszerzett ismereteit, kialakított készségeit, mert a régi módszerekkel nem megy. Van, aki arra használja a világhálós lehetőségeket, amire való, de akad, aki gyermetegen: a hozzá legközelebb álló információt lehalássza, és gyorsan felmutatja, mint a saját tudományát.
Gondolkodásra, mérlegelésre, az információval való tisztességes bánásra is nevelnünk kell a diákjainkat, nemcsak irodalomra és művészetre, ez pedig nem egyszerű, ehhez keressük a módokat. Én legalábbis keresem.
– A fiatal generációról szólva miként látja a mai erdélyi irodalmat? A 18–19. században talán létezhetett egyfajta egység a magyar irodalomban, amit a folyóiratok, színház, nyomtatott kiadványok biztosítottak. Ma, amikor minden tekintetben nagyon szerteágazó az irodalmi élet, lehet bármifajta egységről beszélni?
– Akkor is sokféle volt az irodalom, attól is függően, hogy milyen érdeklődésű, tanultságú volt a közönség. Ha visszagondolok az elmúlt évekre, évtizedekre, az erdélyi irodalomban nagy fordulatnak tekinthető, hogy megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Egy baráti társaság alapította, amely maga elé vett nagy öregeket, megszólította az idősebb nemzedéket Fodor Sándortól Király Lászlóig, Szegedről Fried István kritikust is. Ettől kezdve.
Az irodalmi élet egyre nyilvánosabb, egyre izgalmasabb lett, kiterjedt és megelevenedett. Az első évtizedben a fiatalok nem tudták: kiköltözzenek-e Magyarországra, lapokat alapítsanak, megöljék az öregeket, vagy mi legyen. Aztán nemzedékek váltották egymást, és mondhatni decentralizálódott az irodalmi élet, hatalmas lendületet vett, újraszületett a váradi irodalmi csoport, Csíkban a Székelyföld folyóirat adott otthont kitűnő szépíróknak, Vásárhely egy megújult, de már meglevő műhelyt folytatott, és Kolozsváron is változás történt, hiszen korábban kizárólag az Utunk, majd a Helikon volt az irodalom műhelye, aztán itt is több irodalmi kör kezdett működni párhuzamosan.
Az egyetemi hallgatóság és az irodalomkedvelő közönség azóta is folyamatosan támogatja az alkotókat, veszi a könyveiket, hozzászól és létezik egy eleven műhely, ahol a közönség beleszólhat, hogy milyen a jó irodalom, a műhely pedig elindítja a legfiatalabbakat is. Ahogy az ókorban vagy a 18. századi magyar közegben hexameterrel kísérleteztek és vetélkedtek, hogy mit tudnának kihozni a formából, vagy máshol a szonettel játszottak, úgy léteznek most Erdélyben haiku-, eposzdivatok, a gyerekirodalom is felfelé ível, több kiadó működik. És az erdélyi szerző nem föltétlenül a magyarországi piacon kíván portékát árulni. Úgy tűnt, hogy a 2000-es év körül, de korábban is egy fájdalmas nagy vágy élt bennünk, hogy ismerjenek meg Budapesten, fogadjanak el a magyar olvasók, higgyék el, hogy mi is írunk valamit.
Ez vagy sikerült, vagy nem, többnyire nem sikerült. Lassan rájöttünk, hogy szükség van állandó kapcsolatra az olvasókkal, akik közt mindig lapulnak új, jó írók, csak ki kell csalogatni belőlük és meg kell keresni a hozzánk közeledő, minket kedvelő, bátorító könyvkiadókat. És mivel létrejöttek, fennmaradtak erdélyi kiadók, a szerzők egyik része itteni közönségre számít, ha nem is kizárólagosan. Ugyanakkor színvonalas ez az irodalom, elsősorban itt alakul ki a kritikája, recepciója, és fontos, hogy vannak saját fórumaink.
Ami nagyon hiányzik, az egy olyan gyűjtőhely, könyvtár, ahol együtt lennének a romániai magyar irodalom darabjai 1990-től errefelé.
Hiszen nehéz beszélni erről az irodalomról, ha nem hozzáférhetők az egyes kötetek. Nem kerül be minden a nagy könyvtárakba, a kolozsvári egyetemi könyvtárban sincsenek ezek együtt, ami nagy kár.
– A francia–magyar irodalmi, művelődési kapcsolatokat is kutatja. Mi az, amit kiemelne ebből?
– A francia–magyar kulturális kapcsolatoknak nagy múltja van, legújabban Nagy Pál tette közzé egy antológiában magyar szerzők franciául írt műveit. Jean-Luc Moreau Balassi verseit is lefordította franciára, nemcsak a Bánffy-trilógiát, amelyből sikerkönyv lett francia nyelvterületen. De tudni kell azt is például, hogy létezett olyan erdélyi magyar nemes, aki meglátogatta Rousseau-t és beszélgettek: Teleki József gróf – ezekre a kulturális kapcsolatokra oda kell figyelni.
Francia-magyar szakot végeztem, ehhez az érdeklődésemhez elég későn tértem vissza. Régi meg újabb verseket fordítottam franciából magyarra, Villon-fordításokból írtam a szakdolgozatomat. A 2000-es év után kezdtem foglalkozni a francia–magyar kulturális kapcsolatokkal, ösztöndíjasa is voltam a francia államnak. Érdekel Párizs mint egy nemzetközi francia város, felfedeztem az ottani könyvtárakat, szeretek elrejtőzni a könyvtári nép között, kétévente legalább egy hétre igyekszem elmenni. Mindig találok valamit, ami az én kutatásaimat is lendíti, ugyanakkor verset is szeretek írni Párizsban. Vannak ottani szokásaim, kialakultak az útvonalaim, az ismeretségi köröm, szakmai körökhöz is tartozom.
– Ha jól tudom, előkészületben van a legújabb verseskötete.
– Elég régóta nem publikáltam önálló verseskötetet, 2011-es a legutóbbi. A vásárhelyi Lector Kiadó kért tőlem verseket, ez a kötet van előkészületben. Alkalmi versek, névre szóló köszöntőversek is akadnak, de például olyan is, amit egy párizsi plakát ihletett vagy egy hirdetmény.
Párizsban valamivel több a szabadidőm és egy kicsit el is csendesedem, ilyenkor könnyebben írok verset, hiszen szülővárosomban, Kolozsváron igen sok mindennel foglalkozom.
– A Székely Könyvtár sorozatban napvilágot látott egy verseskötet, amelybe régi székely költők verseit válogatta. Az előszóban az olvasható, hogy nehéz meghatározni, ki is a székely: az-e, aki a Székelyföldön született, vagy az, aki ott élt, és vajon hol vonhatóak meg a Székelyföld határai. Milyen szempon­tok alapján válogatta a régi székely költeményeket?
– Rájöttem, nagyon nehéz kijelölni a határt, és nem is szabad éles határt vonni akörül, hogy mi a székely. Baróti Szabó Dávid például Magyarországon élt, Kassán, mégis sokan nevezték székelynek. Miközben az egész kötetnyi kéziratot vizsgáltam és sajtó alá rendeztem, újra átgondoltam, hogy ki is számíthat székelynek.
/Régi székely költők, Székely Könyvtár 26., Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda , 2014/-
Az antológia összeállítására a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László kért fel, újabban pedig arra is, hogy a régi székely prózairodalomból is kötetet állítsak össze. Sokféleképpen megközelíthetjük a székely szövegeket, többféle válogatás létezik, tematikus, területi, és vannak olyan identitásjelölők, amelyekkel számolnunk kell. Ilyen az, hogy valaki ott született vagy műveiben emlegette a székelységet, vagy valamiképpen ahhoz a natio siculicához tartozott, amely Magyarország, Erdély jogtörténetében különleges státusszal bírt. A székely lakosság máig kutatott, izgalmas, és nem elég írásbeli nyomot hagyó történelme is foglalkoztathat bennünket.
zt gondolom, beszélni kell arról is, hogy a mai emberek hogyan ítélik meg saját magukat, hogyan építik fel identitásukat, és ezt még mi szervezi kívülről: az egyház, a csíksomlyói zarándoklat, a magyarországi közember vagy politika befolyása?
Ezek kényes dolgok, mégis azt kell mondanom, hogy valamennyire tiszteletben kell tartani azt is, ahogyan egy csoport önmagáról beszél, amilyennek önmagát láttatni szeretné. Ez nem azt jelenti, hogy a csoport mindenik tagja teljesen egyforma. Jó, hogy a regionális identitásnak vannak szöveges támpontjai, hiszen természetes, hogy tudni akarjuk, milyen mítoszok, szellemek, történetek léteztek ott, ahol élünk.
A kötetben szerepelnek többek közt Lukács István versei, aki Udvarhelyen járt a kollégiumba és aztán Bodosban, édesapám szülőfalujában volt lelkész a 19. században. Ő a székely nép lakóterületének valóságos mitológiáját alakította ki, össze is kötötte a korabeli történelmi eposzdivattal, és azt mondta el magántörténetekben meg közös történetekben. Sok fájdalom van ezekben a versekben és az is, hogy a székelység nem találta meg a helyét. Az antológia hiánypótló, mert inkább történelmi szövegekről tudunk, amik konfliktusokat, politikai döntéseket, futásokat, rablásokat tartalmaznak, de a művészet, az irodalom is felidéz, rögzít a maga módján.
– Milyen periódust ölel fel a kötet?
– Körülbelül a 19. század elejéig tartó időszakból származó költeményeket tartalmaz. Úgy tudom, Fekete Vince (a Székelyföld folyóirat szerkesztője) tervezi, hogy összegyűjti a 19–20. századi székely költők verseit. Különben a régi szövegek válogatása jó munka a kutató számára, ugyanakkor fontos döntés van a kezében: mit tart odavalónak, elég érdekesnek, alkalmasnak, változatosnak. Van a Régi székely költők című kötetben egy különlegesség, a székely nemesnek, vargyasi Daniel István lányának, Polixéniának egy nagyon szép, selyempapírból kivágott és szövegekkel dekorált képverse, ami eddig sehol sem jelent meg.
Szép barokk stílusú, 18. századi női kézimunka, ragasztás, kollázs, betűkkel: képvers. Ma azt mondanánk rá, hogy konkrét költészet. Az is figyelemre méltó, hogy nő a szerző, hiszen a nők önálló szöveget akkoriban ritkán írtak, inkább élő beszédben adták át a kultúrát. Tanultak ugyan a nemesi családok lányai, de esetleg csak imádságot írtak, és nem is versben.
– A Kolozsvári Magyar Napok alatt évről évre megszervezi a bölcsészkar volt diákjainak, tanárainak találkozóját. Idén mire számíthatnak a résztvevők?
– Amikor két éve kezdeményeztem a találkozókat, kíváncsi voltam, hogy lesz-e érdeklődés, visszajönnek-e az egykori diákok, sikerül-e kapcsolatot teremteni velük. Azok, akik tanárok lettek, inkább a középiskolai tanárok köréhez tartozónak vélik magukat és kevésbé az egyetemhez mint műhelyhez. Az idén változás lesz, azt tervezzük, hogy magyarórákat tartunk az egyetemen. A találkozó utáni napon, augusztus 19-én órákat tartanak az oktatók, és aki akar, válogathat közülök, beülhet az előadásokra. Felkértem a kollégákat, hogy ajánljanak érdekes témákat, az is lehet, hogy bevonjuk a doktoranduszokat vagy a máshol tanító végzettjeinket, ez egy új kísérlet lesz. Augusztusban egyébként ott áll a Marianum üresen, sok teremmel, remélem, egy idő után az épület eleven része lesz a Kolozsvári Magyar Napoknak.
Egyed Emese
Egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész Kolozsváron született 1957. július 5-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke. Kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalomtörténet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kapcsolatok. 1997-ben, 1998-ban, 2000-ben a Romániai Írók Szövetségének díjával, 2003-ban Székelyföld-díjjal tüntették ki, 2012-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora címmel. A Magyar Tudományos Akadémia 188. közgyűlésén, a külső tagok fórumán, május 10-én Arany János-díjjal tüntették ki. Az elhangzott indoklás szerint munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom- és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)

Megkezdődött a 29. kisvárdai színházi fesztivál
A vasárnapi megnyitóval hivatalosan is megkezdődött a Magyar Színházak 29. Kisvárdai Fesztiválja, a június 24-ig tartó teátrumi seregszemlén huszonöt társulat előadásait tekintheti meg a közönség.
Az ünnepségen Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter elmondta, először fordul elő a fesztivál történetében, hogy a főhelyszín, a kisvárdai vár egy nagyobb felújítás miatt nem fogadhatja a társulatokat és az előadásokat. A rekonstrukciós munkálatok végén – várhatóan egy év múlva – egy 21. századi, modern várszínpadon rendezhetik meg a harmincadik színházi szemlét. A miniszter hozzátette, a Szent László utcán lévő Bagolyvár elnevezésű ingatlant felújítják, területén pedig egy kamaraszínpadot fognak kialakítani, ahol helyet biztosítanak majd más fesztivál előadásoknak is. Az eseményen Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója, az idei díszvendég, a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház alapítója hangsúlyozta, egységes egészként kell kezelni a világ magyarságát, a határon túli magyarokat, Kisvárda pedig az elmúlt majdnem három évtizedben felvállalta ezt a feladatot. Csak a Nemzeti Színház évente csaknem 30 előadást fogad külhoni területről – jelezte az igazgató, hozzátéve, a kisvárdai találkozó lehetőséget teremt a szakmának eszmét és tapasztalatokat cserélni, megbeszélni a bajokat és az elért eredményeket, ezért a rendezvénynek “múltja, jelene és jövője is van.” A közönséget és a színtársulatokat Leleszi Tibor, Kisvárda polgármestere is köszöntette. A megnyitót követően a Nemzeti Színház társulata díszelőadás keretében mutatta be Tamási Áron Vitéz lélek című drámáját.
A színházi versenyprogram már pénteken elkezdődött, vasárnap délutánig hét versenyelőadást, illetve bemutató előadást láthatott a közönség.
A szemlén a következő napokban bemutatkozik a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház a Magyar című darabjával, amelyet a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházzal közösen mutat be. Az Újvidéki Színház Zerkovitz Béla és Szilágyi László klasszikus operettjét, a Csókos asszonyt, valamint Németh Ferenc és Balog István vitézi drámájának színházi átiratát, a Fekete című darabot viszi színre. A budapesti Nemzeti Színház társulata és a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházzal közös produkciójában Örkény István Tóték című tragikomédiáját díszelőadásként láthatja majd a közönség. A fesztivál programjában a nagyváradi Szigligeti Színház Fényes Szabolcs Maya című revüoperettjével és Székely Csaba tragikomédiájával, a Bányavirággal szerepel majd. A közönség megtekintheti emellett Molnár Ferenc drámai klasszikusát, a Liliomot a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásában; az ExperiDance Tánctársulat tolmácsolásában a Nostradamus Világok vándora című táncos-zenés előadását; Szép Ernő Május van, tisztelt úr című zenés produkcióját a Zentai Magyar Kamaraszínház színrevitelében; Székely Csaba Bányavakság című tragédiáját a Komáromi Jókai Színház és a kassai Thália Színház közös bemutatójában, illetve Lara de Mare Égben maradt repülő című, Edith Piaf életéről szóló zenés előadását a Turay Ida Színház előadásában. A bemutatók között az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a MASZK Egyesület közös produkciójában Theo Herghelegiu Tündéri című “minimál-szürreál” musical, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Sivián Anna és Vinnai András jegyezte Valaminek a második része című vígjátékát. A június 24-i díjátadó gálaműsor előtti utolsó két előadást a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház és a budapesti Játékszín tartja: előbbi társulat a Fehér szarvas című történelmi drámát, utóbbi pedig Chazz Palmintieri A hűtlenség ára című krimi-vígjátékát mutatja be.
(MTI) erdon.ro

Életműdíjat kapott Szélyes Ferenc színművész
Noha a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház idén nem vett részt a 29. alkalommal megszervezett Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, a vásárhelyi siker idén sem maradt el. Igaz, a díj ezúttal egyéni: Szélyes Ferenc színművészt, a Tompa Miklós Társulat nyugalmazott tagját életműdíjjal tüntették ki az idei szemlén, amelynek az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott fődíját ez évben a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának Liliom című előadása kapta.
Életműdíjjal jutalmazták Szélyes Ferenc mellett Giricz Attila színművészt, az Újvidéki Színház tagját, a legjobb női és férfi főszereplő díját Vasvári Emese és Fabó Tibor, a Komáromi Jókai Színház színművészei kapták. A legjobb női mellékszereplő Benedek Ágnes, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, míg a legjobb férfi mellékszereplő Benkő Géza, a Komáromi Jókai Színház tagja lett.
A legígéretesebb tehetségnek járó elismerést Vass Zsuzsanna, a sepsiszentgyörgyi teátrum tagja kapta, a zsűri különdíjával pedig a Tündéri című előadást jutalmazták, amelyet az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a Maszk Egyesület közösen állított színpadra. Az előadások zeneiségéért járó díjat a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Kapitalizmus és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Magyar című előadásaiért ítélték oda, a jelmezekért adható elismerést pedig Kiss Zsuzsanna kapta a Liliom című előadásért. A pályakezdő rendezői díjat Nagy Botond vehette át az Anyegin című előadásért, a város polgármesterének díját Lőrinc Tímea, a Zentai Magyar Kamaraszínház színművésze, a közönségdíjat pedig a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadása, Örkény István Tóték című darabja kapta. A kisvárdai teátrumi seregszemlén huszonöt társulat előadásait tekinthette meg a közönség – áll a szervezők közleményében.
Szélyes Ferenc színművészről volt tanári és munkatársi minőségében dr. Kovács Levente rendező, professzor, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyugalmazott tanára írt laudációt, amelyet az alábbiakban olvashatnak.
„Szélyes Ferenc, született Marosvásárhelyen, 1953. május 13-án. Elemi iskolai, gimnáziumi és felsőfokú tanulmányait Marosvásárhelyen végezte. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett színészdiplomát 1976-ban. Vizsgaszerepeiben (Brecht: Egy fő az egy fő, D. R. Popescu: Szomorú angyalok, Hubay-Vas-Ránky: Egy szerelem három éjszakája című darabokban) szerzett elismerést a közönség körében, és felkeltette a szakma figyelmét. 
Színészi pályájának első állomása a Szatmárnémeti Északi Színház, ahol évről évre egyre fontosabb és változatosabb szerepek sikeres megoldása révén 25 év alatt a társulat egyik vezető színészévé vált. Rengeteg különböző jellegű szerepben láthatta a közönség (pl. Nagelschmidtként Sütő Lócsiszárjában, volt Oszip Csehov Platonovjában, játszott az emlékezetes Shakespeare-műben, a Viharban, a Hippolyt a lakájban és sok más szerepben aratott sikert).
Az 1990-es fordulatot követően hazatért szülővárosába. A Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagjaként tovább ívelt felfelé művészi pályája. Újabb jelentős szerepekben értékelte művészetét a közönség: Székely János, Sütő András, Goldoni, Birinszkij, Bánffy Miklós, Vaszary János, Molière és mások műveiben. Évekig színészmesterséget tanított abban az intézetben, ahol a diplomáját szerezte. Alapító tagként hosszú ideig közreműködött a Nagy István által vezetett Gruppenhecc kabaré-társulatban, melynek révén ismertté vált Európa több országában is. Hatvanadik születésnapját a nagyváradi Szigligeti Társulat vendégeként eljátszott, A nagy Romulus című Dürrenmatt-előadás címszerepében ünnepelte a szakma. 
Nyugdíjazását követően a Marosvásárhelyen alakult Spektrum elnevezésű magánszínházban lépett fel Harold Pinter és Molière műveiben, majd a soproni színház és a budapesti Nemzeti Színház kérte fel közreműködésre. Alapítóként és igazgatóként közel 15 éve működik Mikházán a Csűrszínház néven általa létesített (az „erdélyi Kapolcs”-ként is emlegetett) nyári játszóhely, egyre változatosabb színházi, folklór- és irodalmi műsorokkal Erdély egyetlen intézményes nyári színházaként.
A gazdag életmű száraz adatai mögött egy igen konok művész arculata rejlik. Konok és rendíthetetlen a színházban, a nemzetiségi tudat és méltóság otthonról hozott hittel végzett ápolásában, a színpadi tartás, hivatás és etika kérlelhetetlen elkötelezettjeként példás és iránymutató tagja volt minden társulatnak, ahol megfordult. Drámai szerepeiben szenvedélyes és hiteles, komikusként fergeteges és visszafogott, karakterszerepeiben a sajátos jegyek következetes betartása jellemzi munkáját. A személyes temperamentum és az előadás ritmusa sajátos összhangban vannak jelen színpadi alakításaiban. Civil konoksága, hite a tisztességben és az emberi méltóságban fényesen megmutatkozott a kommunista pártból való kilépés bátor és hatásos gesztusában a Ceauşescu-diktatúra tombolásának teljében. A nemzetiségi kultúrát ápoló csűrszínházi mozgalomban saját anyagi tartalékait is önzetlenül bevetve tartotta a színvonalat, megteremtve a folyamatos működés és tökéletesedés feltételeit. 
Művészi termésben gazdag életműve, emberi tulajdonságai és konok elkötelezettsége alapján teljes mértékben jogosult a magas kitüntetésre.” 
A díjazott művésznek mi is gratuláltunk, és arról kérdeztük, hogyan érzi magát immár életmű-díjasként. 
– Nagy meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy engem szándékoznak kitüntetni. Főként azért, mert általában az anyaszínház szokta a díjra felterjeszteni a művészeit, és én mint nyugdíjas úgy érzem, hogy már kikerültem az erdélyi színházi körforgásból. Amikor felhívtak, nem is akartam elhinni, főként, hogy a javaslat a határon túlról érkezett. De a meglepetés mellett nagy örömöt és nagy megtiszteltetést is jelent számomra a díj. Kovács Levente laudációja pedig annyira szép, hogy remélem, a nekrológomat is ő írja majd. De annyira azért nem sietek, és ezúttal, a reklámlehetőséget kihasználva, szeretettel hívok mindenkit a mikházi Csűrszínházban sorra kerülő további nyári programokra. Itt jegyezném meg, hogy a soproni Petőfi Sándor Színházhoz szerződtem, és a soproni társulattal és Ács József rendezővel július 3-án kezdjük Michael Ende Pokoli puncs-pancs című zenés mesejátékának próbáit. A premierre (és az egyetlen erdélyi előadásra) július 22-én, szombaton délelőtt 11 órakor kerül sor – erre is szeretettel várjuk a közönséget – nyilatkozta Szélyes Ferenc színművész.
K. NAGY BOTOND Népújság (Marosvásárhely)

Megnyílt a jobbágytelki néptánctábor
Vasárnap este tizenkilencedik alkalommal nyitotta meg kapuit a marosszéki néptánctábor Jobbágytelkén
Ismét benépesült Jobbágytelke, a hét végén hátizsákokat, sátrakat cipelő fiatalok és kevésbé fiatalok lepték el az utcákat és a kultúrotthon környékét. A bejelentkezés után az időben érkezettek sátrat vertek vagy családoknál kerestek szállást, majd vacsora után siettek is vissza a színpad elé a megnyitóra, amelyen a szokáshoz híven a falu hagyományőrző néptáncegyüttese szolgáltatta a táncműsort, majd a zenészek kézbe kapták hangszereiket, a néptáncra „kiéhezettek” pedig hajnalig ropták a táncházban. Megnyitóbeszédében Barabási Ottó, Székelyhodos község polgármestere olyan pillanatnak nevezte a tánctábort a falu életében, „amely összhangban áll közösségünk szellemével, hivatásával is”. Ez a rendezvény megjeleníti előttünk azt a láthatatlan szervezőerőt, amely a legrégebbi időkben is az emberiség megmaradásának egyik legfontosabbb feltétele volt, amely kényszerítette eleinket egymás szájáról lesni a szót, egymás kezét, lábát figyelve megtanulni a mozdulatot” – taglalta az elöljáró. „A folklórt őseink és elődeink mindenkor a maguk számára alkották, de reánk hagyományozták: mi lettünk egyedüli és jogos örökösei. Rajtunk múlik, hogy ismerjük, becsüljük: a kultúra mai hordozóiként tovább éltessük és az utánunk jövőknek is továbbadjuk” – hangsúlyozta Barabási. A marosszéki tánchagyományokra, népzenére, népszokásokra, kézműves örökségre épülő táborban a vidék hagyományos szellemi és tárgyi kultúrájával ismerkedhetnek meg a résztvevők. A hét során marossárpataki és nyárádselyei táncokat oktatnak, de a helyit és mezőkölpényit is megismerhetik, népdalokat és népi hangszerhasználatot is tanulhatnak. És természetesen minden este áll a tánc, táncház van és folkkocsma, folyik a verejték és a sör, hiszen ez így természetes egy egészséges nyári táborban. Napközben hagyományos népi mesterségek, helyi kézműves-foglalkozások és falusi tevékenységek bemutatása is várja a táborozókat, látogatható lesz a falumúzeum, a Balla Antal-emlékház, és lesz fényképkiállítás és kirándulás is. Az idei táborban is főleg erdélyi és anyaországi résztvevők vannak, a szokásos kétszáz körüli létszámban, de érkeztek Európa nyugati országaiból és a tengerentúlról is. Részletes helyszíni (hangulat)jelentéssel a hét folyamán jelentkezünk. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen folytatódik a 3Layers of Telling a Story ERASMUS+ TEMPUS projekt, mely a budapesti Színház és Fimművészeti Egyetem és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem együttműködésében zajlik, alkalmazott színházi tárgyú, közös képzési programok kidolgozásának céljával. Miután nemrég a pécsi POSZT fesztivál keretében mutatkozott be, a projekt most A Kultúrpalota történetei című nyári képzéssel folytatódik, melyre július 11-17. között kerül sor. Ez az első ingyenes nyári kurzus a képzési program tesztelése. A résztvevők a SZFE és a Művészeti Egyetem hallgatói, valamint a téma iránt érdeklődő romániai és magyarországi szakemberek, akik közösen tanulják és tanulmányozzák a színházi módszerek alkalmazásának lehetőségét a művészetközvetítésben és a társadalmi, interkulturális párbeszédben. A kurzus végén a résztvevők bemutatják a Kultúrpalotához kötődő alkalmazott színháziprojekt-terveiket, melyeket a szervezők a Kultúrpalota működtetőinek ajánlanak fel a további együttműködés reményében.
Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)

Értékelő Király András leköszönt államtitkárral
A délutáni foglalkoztatásban rejlő lehetőségek
Király András leköszönt oktatási államtitkárral dióhéjban megpróbáljuk összefoglalni az Oktatási és Nevelési Minisztériumban eltöltött közel nyolc évet, illetve Arad megyei anyanyelvű oktatásunknak a jelenét, a jövőbeli kilátásait tesszük mérlegre.
– Pontosan mennyi ideig volt oktatási államtitkár, és az idő alatt hány miniszter „dőlt ki” ön mellől?
– 2010. február 12-én foglaltam el a hivatalomat, a 2-3 nappal korábban megszületett kinevezésem után. Sem én, de szerintem más se gondolta volna, hogy egy ilyen hivatalban hét és fél évet el lehet tölteni. Ez egyrészt elégtétel az ember számára, hogy mégsem volt annyira hülye, nem követett el akkora hibákat, amik esetünkben, az anyanyelvű oktatás kérdésében jelentkezhettek. Az államtitkárságom idején közreműködött 11 oktatási miniszter kinevezésének, illetve menesztésének a kérdései külön sorozatot érdemelne, de ezt most ne boncolgassuk. Számomra teljesen újszerű munkakör volt, mert négyévi parlamenti tevékenység, illetve a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatói székében eltöltött félév után, volt bizonyos rálátásom a romániai magyar oktatásra. A jelzett szolgálatnak voltak jó és kevésbé jó időszakai.
– Talán kezdjük a jó időszakokkal.
– Megadatott, hogy jól kezdtünk, mert becsöppentünk egy munkának majdnem a közepébe, ami egy új tanügyi törvény kialakításával kezdődött. Merem állítani, hogy ez a törvény a mai napig az egyik legjobban összeállított jogszabály volt Daniel Funeriu miniszter részvételével. Ő olyan ember volt, aki a kollégákat hagyta dolgozni. Természetesen, voltak vitáink, ugyanakkor egy óriási előnye is volt ennek az időszaknak, hogy az RMDSZ erős kormánypozícióban volt. Markó Béla nemcsak idézőjelben volt miniszterelnök-helyettes, hanem kimondottan odafigyelt a tanügyi törvényre, ugyanakkor az RMDSZ-nek jó miniszteri csapata is volt Borbély László és Cseke Attila, továbbá sok államtitkár és vezérigazgató személyében. Tehát minden szinten érezték, hogy súlya van annak a csapatnak, amit a szövetség delegált. Egy nagyon jó tanügyi törvényt állítottunk össze, amiben két cikkely jut a kisebbségi oktatásnak, azon kívül elszórva cikkelyek vagy bekezdések, amelyek hivatottak voltak a kisebbségi oktatás fejlesztésére. Én a kisebbségi oktatás kifejezést használom, de le kell szögeznünk, hogy az a mi magyar nyelvű oktatásunkat jelenti, hiszen a kisebbségi oktatásban foglalkoztatott nagyjából 200 ezer diák közül 160-166 ezer között mozgott a magyar diákok létszáma az óvodától az érettségiig. Tehát a számokból is látszik, hogy a többi kisebbség a „futottak még” kategóriába sorolható.
– Ezzel párhuzamosan a német gazdaság vonzáskörében, a német nyelvű oktatás is felfutott.
– Az egy külön történet, ahol talán a németet tanítják németül, de a tantárgyak zömét már román nyelven oktatják. Ez a német gazdaság vezető szerepének a vonzatában lehetőséget kínál kitörni a romániai viszonyokból, illetve továbbtanulni, de ezzel most ne foglalkozzunk! Mi, természetesen, a magyar oktatásra figyeltünk oda, ezért jól láttuk, hogy a mi és a többi kisebbség oktatása között fajsúlyos eltolódások vannak. A Minisztériumban nehezen tudták felfogni, miért kell nekünk oktatási központ, miért akarunk beleszólni a tétel-összeállítás kérdésébe. Erre elmondtuk nekik, hogy nekünk komoly hagyományokkal rendelkező pedagógiai líceumaink, felsőoktatási intézményeink, egyetemeink vannak, ahol minőségi munka folyik. Funeriu ismerte a magyar rész műszaki kutatásainak az eredményeit, főként a fizika és a kémia terén, mert Lányi Szabolcsot szinte istenítette. Éppen ezért, támogatta az ilyen törekvéseinket. Elfogadtattuk velük, hogy nem csak vagyunk, hanem dolgozunk is.
Úgy táncolni a jégen, hogy kevésszer essünk el
– Sikerült-e a törvényt teljesen életbe léptetni?
– A nagy baj a törvénnyel, hogy két éve se volt, hosszú vita után, 2011 februárjában felelősségvállalással léptette életbe a kormány, mert a Szenátus bojkottálta a megtárgyalását, miközben a Képviselőház megszavazta. Félig sem igaz történet, hogy a parlament nem ismerte. A törvénynek szüksége lett volna még két évre ahhoz, hogy kiérje magát a működése. Sajnos, 2012 májusában megbukott az RMDSZ-t is magában foglaló koalíciós kormány. Utána jöttek a bal vagy bal-közép orientáltságú kormányok, amelyeknek érkeztek, illetve mentek az emberei. Én is folyamatosan vártam a miniszterelnöki „elbocsátó szép üzenetet”, amikor egy este telefonált Markó Béla, Verestóy Attila és Kelemen Hunor, akik elmondták: most jönnek a miniszterelnök úrtól, akivel megegyeztek, hogy olyan hivatalokban, mint a Tanügyi Minisztérium és a Kisebbségi Hivatal, ott maradnak az RMDSZ legmagasabb szintű emberei. Ez a felfogás bement a köztudatba, ezért a miniszterelnöktől függetlenül, továbbra is maradtak a tisztségviselőink. 2014. után az RMDSZ tartósan nem került vissza a kormányzásba, kivétel volt 6-7 hónap Victor Ponta miniszterelnöksége idején. A hatalomból való kimaradás megérződött a mi tevékenységünkön is. Végkövetkeztetésem: bárki, aki minisztériumban államtitkári tisztséget tölt be, annak szüksége van a pártjának a támogatására. Mivel a pártunk nem volt kormányon, megpróbáltunk a jégen úgy táncolni, hogy kevésszer essünk el.
– Véleménye szerint, a hét és fél évvel ezelőttihez viszonyítva, az anyanyelvű oktatásunk milyen pozícióban van?
– Történelemtanárként, folyamatosan figyelemmel kísértem a számokat és az eredményeket. Pozitívumként értékelhető, hogy a magyar oktatási hálózat szélesen kiterjedt, vagyis intézményekben nincs hiány, sőt a gyermekhiány miatt talán szűkíteni szükséges. Mert hiába van óvodánk és iskolánk bárhol, ha nincs benne gyermek. Tehát ez az egyik nagy kérdés, amit gyorsan meg kell oldani, és ami minőségileg is kihat anyanyelvű oktatásunkra. Úgy érzem, vannak előrelépéseink, mert az úgynevezett „veretes iskoláink” megerősödtek.
– A MOGYE-ügyet miért nem sikerült megoldani?
– Sok ügyet nem sikerült megoldanunk. A MOGYE ügyét minden normális államban megoldottnak tekinthettük volna, hiszen a törvény fehéren, feketén leírja, hogy melyek a kétnyelvű egyetemek, és a MOGYE benne van. A törvény tovább megy és elmondja: ahol akkreditált, tehát jóváhagyott oktatási program zajlik, ott a következő lépéseket kell betartani: az úgynevezett kutató igazgatóságokat (departamenteket) kell létrehozni, amelyek nem azért fontosak, hogy ott valaki igazgató legyen, hanem azért, mert az igazgatóság pénzügyi szervként is működik, ezért költségvetése van, meghatározza a saját tevékenységi területét, az állások meghirdetésének az időpontját vagy azt, mikor szűkítheti azokat. Ebbe a MOGYE nem ment bele. Itt Daniel Funeriu vagy kötött egy kompromisszumot vagy nem figyelt oda. Mert a törvény azt mondta, hogy az egyetemeknek meg kell szerkeszteniük kartájukat. Mi folyamatosan követtük, mindig az volt a válasz, hogy nincs karta vagy nem jött még meg, végül is túlment a 30 napon, ezért az úgynevezett hallgatólagos elfogadása következett. Akkor, újoncként érthetetlen volt számomra, miért is olyan nagy probléma, amikor vele szemben, szintén Vásárhelyen a Művészeti Egyetem külön magyar és román fakultásban dolgozott, a Babeş–Bolyain is sorozatban alakultak meg magyar vonalak. Idővel aztán kiderült, hogy Marosvásárhely akkor is, mai egy frontváros. Már Baba tanügyminiszter idején is a hajnali órákig végigültük azt a politikai egyeztetést, amely a Minisztérium és a MOGYE vezetősége között zajlott a méltányos rendezés érdekében. Ezzel együtt, zsákutcába jutott. Érdekes, hogy mennyire erős, mondhatnám a magyarellenes, de inkább azt mondom, a nemzeti vonal Vásárhelyen. Mert utána Victor Ponta miniszterelnökkel az élen, Andronescu oktatási miniszterrel, a felsőoktatásért felelős államtitkárral, RMDSZ-szel (legfelső szinten), helyben leírták a megoldásra váró 7 pontot, amelyeket a mai napig sem sikerült megoldani. Még hivatkozni sem igen akartak a 7 pontra, mert olyan válaszok érkeztek rájuk, hogy hajnali három órakor már nem tudom, mit írtam alá – mondta a rektor és a szenátuselnök. Tehát a MOGYE körül nem egészséges a hangulat. A MOGYE ügyében talán sebtapasz lehet a 2003-as miniszterelnöki rendelet, amely kimondja: a MOGYEn fele-fele arányban kerülnek be magyar, illetve román vonalra diákok, az a mai napig érvényes. Tehát 135 orvosi hely van magyar nyelven is, ahova ugyancsak anyanyelven felvételiznek, magyar nemzetiségű tanárok javítják a dolgozatokat. Hasonló a helyzet a Gyógyszerészeti és a Fogorvosi Egyetemen is. Ahol lefaragtak és ideologizálták, azok az úgynevezett fizetéses helyek, mondván: ha a diák fizet, akkor a tanulmányi eredményei döntsenek. Innen erednek azok a problémák, amelyekről senki nem beszél szívesen: vagyis, hogy a 215. román felvételizőnek jobb az átlageredménye, mint a 136. magyarnak. Tehát magyarok nem tudnak fizetős helyre bejutni, esetleg nagy ritkán 2-3-an. A fizetős helyek megállapítása és elosztása, teljesen szenátusi döntés alapján történik. Ezen úgy próbáltunk enyhíteni, hogy minden felvételi után összegyűjtik az el nem foglalt ingyenes helyeket, amelyeket országosan szétosztanak a jó egyetemek között. Így kap még 10-15 helyet a MOGYE magyar vonala is, de ugyanannyit kap a román vonal is, mert ingyenes helyek.
Nyugdíjasként is segítene
– Hogyan tovább a magánéletben?
– Nyugdíjas vagyok, az élet megy tovább. Ha igénylik, én nagyon szívesen segítem az érdekvédelmi szövetségnek azt a vonalát, amely a civilszervezetekkel foglalkozik. Úgy érzem, ehhez van egy adag tapasztalatom, amihez belföldi és külföldi ismeretségi kör is társul. Ha nem igénylik a segítséget, a Szabadság-szobor Egyesületben folytatom a munkát.
– Térjünk vissza az MKT-ülésen elhangzott kijelentésére, miszerint erdélyi szinten Arad megyében a legrosszabb a helyzet az iskolaigazgatók versenyvizsgája terén. Ezt hogyan értelmezi?
– Hosszú idő után az Oktatási Minisztérium kiírta az iskolaigazgatói versenyvizsgákat, amikre már régóta nagy szükség volt. Sajnos, éppen a technokrata kormány írta ki a versenyvizsgát, nagy helyzetismeret nélkül. A legnagyobb gond a Tanügyi Törvénynek a be nem tartásával van, ugyanis az világosan kimondja: az iskolaigazgatók versenyvizsgáját a tanfelügyelőségek szervezik meg, a helybeli polgármesteri hivatalok és tanácsok aktív segítségével. Ezúttal azonban teljesen központosították a vizsgát, amibe a szakszervezetek is többször beleszóltak. Éppen ezért, egy olyan lecsó lett belőle, hogy nem lehetett tudni, kinek, mi a szerepe. Mivel az akkori tanügyminiszter egy jó kutató, egy harmincoldalas tesztet állított össze, ami egyrészt túl összetett volt, de a mieink a román szöveg jó részét nem is értették pontosan. Az Arad megyei 12 magyar jelentkező közül egy igazgatónak és egy aligazgatónak sikerült a tesztje, ami magáért beszél, Erdély-szerte, a legrosszabb magyar eredmény. Átírták a főtanfelügyelők és a helyettesek módszertanát is, ami szintén hiba volt, mert a feltételek és a gondok ismerete hiányában történt. Mindent összevetve, jelenleg az Arad megyei magyar iskoláknak egy igazgatója és egy aligazgatója rendelkezik négyéves mandátummal. A többit kinevezték a versenyvizsgáig, ami július végén lesz. Megdöbbentő, hogy ezekre a tisztségekre nem jelentkeznek, noha nagyon fontos a nagy iskolák számára, ahol komoly magyar közösség él, hogy előrelátható tervezést lehessen készíteni.
– A mostani teszteket az előbbieknél jobban átgondolták?
– Tudtommal, még nem foglalkoznak velük. A versenyvizsga könyvészete azonban megvan, azon könnyítettek. Sajnos a Minisztériumban még most sem értik meg, hogy a tanügyben szükség lenne stabilitásra, amely jóvoltából legalább négy évre lehetne tervezni. Gimnáziumi szinten megvannak az új tantervek, már tudják, mit, hány órában fognak tanítani. Ehhez azonban olyan iskolai vezetőség szükséges, amely felkészíti a tanári karát, de a szülői közösséget is a diákokkal való foglalkozás hatékonyságának a növeléséért.
– Lesz-e komoly érdeklődés az igazgatói tisztségek iránt?
– A személyes beszélgetések alapján, nem gondolnám, hogy túl nagy verseny lenne az Arad megyei iskolákban az igazgatói tisztségekért. E hozzáállás a Csiky Gergely Főgimnázium, esetleg az erős vidéki iskoláknak a szintjén enyhén szólva megdöbbentő.
Vészes gyermekhiányban szenvedünk
– Több vidéki iskolánkban a gyermekhiány miatt az osztályok összevonásának a veszélye fenyeget. Kisperegen megszűnt a gimnáziumi rész. Hol fognak ezután tanulni a felső tagozatosok?
– A kisperegi történetbe minden évben belefolytam, mondván: addig tartjuk – és ebben támogatom is őket –, ameddig tartani akarják. Végül is, született egy olyan döntés, hogy a néhány felső tagozatos – mert az előkészítő osztálytól a nyolcadikig, talán 20 gyermek volt – Pécskára fog ingázni. Addig tartották a felső tagozatot, amíg arra igény volt. Ebben maximális támogatást kaptak, de hogy a továbbiakban milyen minőségű oktatás zajlik majd az összevont elemiben, az más kérdés. A kisperegi egy olyan esetnek a bizonyítéka, amikor a szülők nem érzik az egymásra utaltságot, hiszen azért járt oda olyan kevés gyermek, mert sok szülő Pécskára vitte a gyermekét.
– Melyik Arad megyei magyar iskola van még a kisperegihez hasonló, bizonytalan helyzetben?
– Visszakérdezek: melyik nincs? Mert ha szigorúan vesszük a törvény előírásait – amelyeken feltétlenül változtatni kell –, akkor marad a Csiky Gergely Főgimnázium és az Erdőhegyi Általános Iskola. Vegyük tudomásul: vészes gyermekhiányban szenvedünk, amit kezelni kellett volna. Sajnos, az Arad megyei nagyban hasonlít az országos helyzetképre, hiszen mindenhol drasztikusan csökkent a gyerekszám vagy túl sok az intézményünk. Erre székelyföldi példákat is hozhatnék. Példának okáért, Székelyudvarhely egy 30 ezer fős város, ahol azonban 5 líceum működik. Azokba a diákokat a környező falvakból gyűjtik be, azokban viszont diákhiány miatt veszélybe kerül az iskola. Úgy érzem, eljött az ideje, hogy őszintén beszéljünk anyanyelvű oktatásunknak az alapvető gondjairól. Egyik ilyen, hogy a vegyes lakosságú vidékeken, ha a szülő egy kicsit is elégedetlen az anyanyelvű oktatással, azonnal elviszi a gyermekét román iskolába.
– Mi lehetne az ellenszere a magyar diákok elvándorlásának?
– Amikor a legutóbbi parlamenti választáson a szenátori listán indultam, a kampányomban meghirdettem a délutáni oktatás minőségi javítását. Vagyis behozni olyan anyagi alapokat, meg kell találni olyan erőforrásokat, amelyekből nemcsak a diákok délutáni foglalkoztatását fedezzük, hanem a velük foglalkozó pedagógust is honorálhatjuk. Tehát délután minőségi munkának kell folynia, ami viszont nem a délelőtti munkának a folytatása. Felzárkóztatás, tehetséggondozás idegen-nyelv vagy számítógép kezelés terén. Tehát a szülőnek látnia kell, hogy a többlet, hasznos foglalkozást nem neki kell megfizetnie, ezért érdemes a gyereket abba az iskolába járatni.
– Hol lehetne ilyen anyagi erőforrásokat találni?
– E témában vannak megbeszéléseim, minden elismerésem a Magyar kormány erőfeszítéseiért, amelyeket a csángóoktatásért tesz. Ugyanakkor az anyaországiak is elismerik, hogy e tekintetben kissé „vizet hordunk a Dunába”. Én viszont állítom, hogy nem hiábavaló, hiszen a körülményesen beindított csángóoktatásban manapság több mint 1000 diák érdekelt, annyian tanulnak magyarul. Ha az megér ekkora erőfeszítést, ugyanúgy a szórványban is megérné a hasonló ráfordítás.
– Tegyük fel, hogy lesz pénz, de ki tudná e hatalmas munkát megszervezni, felvállalni?
– Szerintem adottak a feltételek, hiszen a Magyar Kormány az itteni helyzet felkarolásában a Pedagógus Szövetséget tekinti partnernek. Beszéltem az RMPSZ vezetőségével, ők nyitottak e munkára, mert érzik annak a halaszthatatlan szükségességét. Úgy érzem, ha e kérdésben előre tudunk lépni, akkor van perspektíva, mert a gyermekek délutáni programja, együttléte a közösségépítés szempontjából is fontos. Ha beindul, e munkában magam is szívesen részt veszek.
– Sok sikert kívánunk hozzá minden résztvevőnek, köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Érzelem a mozgásban, mozgás az érzelemben
Évadindító mozgásművészeti műhely a temesvári színházban
A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház idén is meghirdeti hagyományos évadindító mozgásművészeti workshopját, melyre augusztus 28. és szeptember 2. között kerül sor Temesváron. Az idei műhelymunka vezetője Adamovich Ferenc.
Adamovich Ferenc 1984-ben született Budapesten, 6 éves kora óta foglalkozik tánccal. A budapesti Magyar Táncművészeti Egyetemen végezte tanulmányait, majd 2014-ben felvételt nyert a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem doktori képzésére, ahol saját mozgáspedagógiai módszer kidolgozásával foglalkozik. Pályafutása során több magyarországi és romániai magyar színházban is dolgozott már koreográfusként, illetve táncosként, de munkái során betekintést nyert a cirkusz és a zeneipar mozgásvilágába is. 2007-ben alakult HuNKuN DaNce nevű csapatával Magyarország számos városa mellett, New York-ban, Párizsban és Berlinben is fellépett már.
Saját mozgáspedagógiai módszerének alapja a néptánc és a Lecoq-technika ötvözéséből ered. Jacques Lecoq módszere olyan képzési eszközöket kínál, melyek az alkotók egyéni készségeinek fejlesztését célozzák, ugyanakkor teret biztosítanak új színházi formákkal való kísérletezéshez is.
„A színészeknek szóló tréning célja a fizikai és mentális fejlesztés mellett, a hozzájuk kapcsolódó érzelmi állapotváltozások megtapasztalása. A jógagyakorlatok segítségével testünk erősítése és nyújtása mellett mentálisan is felkészülünk az órára. Gondolataink és érzelmeink lecsendesítésének előnyeit improvizatív, játékos feladatokkal használjuk ki Jacques Lecoq technikája segítségével. Végül egy szövegre épülő ritmusgyakorlattal zárjuk a délelőtti részt. Délután a mozgáskoordináció és a koncentráció fejlesztése a cél, az intenzív mozgásokra épülő koreográfia elsajátításával.” (Adamovich Ferenc)
A szervezők szállást biztosítanak a résztvevők számára. Jelentkezni fényképes önéletrajzzal augusztus 15-ig lehet a pr@tm-t.ro e-mail címen.
Pataki Zoltán/ Nyugati Jelen (Arad)

Elhunyt Jancsó Miklós színművész
Életének 70. évében, július 17-én elhunyt Jancsó Miklós író, színművész, tanár, adta hírül a család.
Jancsó Miklós 1946. augusztus 12-én születtett Kolozsváron, itt is érettségizett a Brassai Sámuel Középiskolában 1964-ben. 1968-ban fejezte be tanulmányait a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémián, ezt követően a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, ahol 2001-ig tevékenykedett.
1996-tól a Babes–Bolyai Tudományegyetemen és a Protestáns Teológián oktatott művészi beszédet. 2004 októberében doktorált, dolgozatának címe: Csiky Gergely színpadi világa.
2001 és 2003 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem alkalmazottjaként megszervezte a beszédtechnika oktatást. 2016-ig a Protestáns Teológián retorikát oktatott.
1989-től rendszeresen publikált, műfajai: humoreszk, rövid próza, színpadi jelenetek, egyfelvonásosok. Anyanyelvápolással, színháztörténettel foglalkozó írásait az erdélyi magyar sajtóban közölte (Helikon, Romániai Magyar Szó, Szabadság stb.).
2008-ban a Román Írószövetség tagja lett.
Kötetei: Vilma, te édes (Dacia Kiadó, 1995); Játék az élettel (Dacia Kiadó, 1997); Tömegszereplők (Tinivár, 2000); Csiky Gergely színpadi világa (Scientia, 2005); Kandi kamera (Irodalmi Jelen Könyvek Arad, 2006); A megfizetett taps (Stúdium Kiadó, 2007); A kényelmetlen hős (Stúdium Kiadó, 2010); Volt egyszer egy Kolozsvár (Jancsó Alapítvány, 2016).
Díjak: 1996-ban A játék a halállal című egyfelvonásosa EMKE díjat nyert. 2010-ben Reményik Sándor díjjal tüntették ki. 2013: Az EMKE Gr. Bánffy Miklós díjat adományozott Rekita Rozália és Jancsó Miklós részére „kiemelkedő színművészeti teljesítményükért és az anyanyelvi kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeikért”.
Jancsó Miklós temetése július 20-án 12 órakor lesz a Házsongárdi temetőben.
Őszinte részvétünk a családnak. Szabadság (Kolozsvár)

Véget ért az Irsai Zsolt Ifjúsági Képzőművészeti Alkotótábor
Művésztelep és kiállítás
Ez esztendő július hónapjának első felében ismét megszervezték az Irsai Zsolt Ifjúsági Képzőművészeti Alkotótábort. A 2010 szeptemberében elhunyt marosvásárhelyi képzőművész, egykori táborvezető nevét 2011 óta viseli az eseménysorozat, amelyet idén a 23. alkalommal sikerült megrendezni. A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) által szervezett művésztelepet Csizmadia Imola, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem doktorandusza vezeti, a tábor keretében a részt vevő diákok minden évben Szovátán töltenek egy hetet: a fürdővárosban igazán kellemes és inspiráló körülmények között volt és van lehetőségük alkotni.
A művésztelep idei támogatói a Maros Megyei Tanács, a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, valamint a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) voltak, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem pedig minden évben partnerséget vállal a szervezésben.
A tábor idejére biztosították a diákok számára a napi háromszori étkezést, a szállást, vásznat, állványt a munkához. A diákok különböző városokból érkeztek: Székelyudvarhelyről, Marosvásárhelyről, Csíkszeredából és Sepsiszentgyörgyről.
A képzőművészeti líceumokból érkezők X. és XI. osztályosok voltak, és különböző szakokon tanulnak: textilművészet, grafika, festészet, építészet. A tábor programját illetően pedig voltak előadások, műhelylátogatások és szabadidős tevékenységek egyaránt.
A táborba minden évben meghívott előadók is érkeznek. Az idei meghívott Veress Elza-Emőke tudományos kutató és Căbuz Andrea festőművész volt. Veress Elza-Emőke tudományos kutató A reklám és a művészet kölcsönös egymásra hatása címmel tartott workshopot, amelynek során azt a kérdéskört vizsgálta a tábor résztvevőivel, hogy a mai reklám lehet-e több alkalmazott művészetnél, számontartható-e úgy, mint a művészet alkalmazása. Ennek érdekében számos, a reklám és a művészet kölcsönös egymásra hatását igazoló példa elemzésére került sor, ahol nemcsak a képzőművészeti alkotások reklámokba való beemelése bírt fontossággal, hanem azon reklámok is, amelyeket művészeti alkotásként tarthatunk számon. Căbuz Andrea, festőművész, a marosvásárhelyi Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára a saját munkásságát és festészeti technikáját ismertette a diákokkal.
A tábor része a műteremlátogatás is, ez évben Kuti Dénes és Kuti Botond szovátai képzőművészek műtermeit látogatták meg. A diákok betekintést nyerhettek a két, igencsak termékeny és színvonalas festőművész munkásságába. Mindkét művész megosztotta szakmai tapasztalait, munkáikat és műtermeiket is megcsodálhatták, továbbá hasznos technikai tudással látták el a diákokat. A táborban minden évben barátságok is szövődnek, a különböző városból érkező diákoknak lehetőségük adódik, hogy betekintést nyerjenek a velük egykorúak munkásságába, ezáltal pedig egymástól is tanulhatnak.
A táborozóknak egy hét alatt minimum egy munkát kellett elkészíteni, az általuk választott és kedvelt technikával. Ennek eredményeképpen festészeti, grafikai, akvarell és vegyes technikájú alkotások születtek. A Szovátán készült munkákból az idén is megrendezték a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előcsarnokában az immár hagyományos kiállítást, amely nyitva áll az érdeklődők előtt szeptember hónap elejéig.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Nemzetközi Színháztudományi Konferencia Marosvásárhelyen
Várják a jelentkezőket
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem december 8-án szervezi meg éves színháztudományi konferenciáját, amelynek idei témája a devised theatre. A jelentkezés és a rezümék beküldésének határideje október 15., derül ki az egyetem közleményéből.
A brit színházban az 1960-as években felbukkanó közös alkotási gyakorlat (később devised theatre) vagy – amerikai változatban – a kollektív alkotás arra tesz kísérletet, hogy lemondjon a színházi rendszer klasszikus alárendelési viszonyairól. Az előadás szövege nem a priori, hanem egy ötletből vagy témából születik, a rendező sem az előadás egyetlen vezérlője, mint a rendezői színház esetében. A színész a rendezővel egyenlő mozgásteret kap az alkotási folyamatban, de a színházi termék fejlesztésének ugyanolyan fontos résztvevője a díszlettervező, a koreográfus vagy a világítás tervezője is. Az egykori hierarchikus rendszer helyett ez a művészi együttműködés a résztvevők azonos mértékű aktív hozzájárulását javasolja. Az előadás felépítésének módszere gyakran improvizatív vagy játékos, de mindenképpen szükséges annak megértése, hogy a „másik” (rendező, színész, drámaíró, díszlet- és világítástervező) hogyan alakítja saját koordinátái szerint az előadás anyagát, olvasható a közleményben.
„A devised vagy kollektív módszereket használó színház alternatívákat javasol a klasszikus színházra. De vajon egyszersmind új esztétikát is teremt? Mennyire átjárhatók a művészi alkotás törvényeinek határvonalai a fent említett módszerek esetében? Milyen helyzetben találja magát a drámaíró a devised theatre eszközeit használó társulatokkal vagy csoportokkal történő együttműködésben? A kollektív alkotás új szerepépítési technikák kifejlesztésére kényszeríti a színészt? Lehet, hogy a szerep maga – akár drámai, akár színpadi – csak egykori történelmi jelentésének árnyékává válik? Mi történik a régi hierarchiákkal az új alkotási folyamatban? Valóban egy demokratikus alkotói környezet alakul ki, vagy az „alárendeltség” és „fölérendeltség”, bár új köntösben, de mégis megmarad? Ki is a színpadi folyamatok összehangolásának új szakértője? Vajon az így megjelenített témák csak bizonyos közönségrétegekhez szólnak? Illenek-e a „társadalmi” és „politikai” jelzők az ilyen típusú alkotói gyakorlatra? A fentiekben a közös alkotás és a devised theatre típusú módszerek és a színház találkozásának csak néhány lehetséges kutatási irányát soroltuk fel”.
A konferenciára egyetemi oktatók, kutatók, művészek, doktori iskolák hallgatóinak jelentkezését várják. A maximum 400 szavas rezümét e-mail-ben angol, francia, román vagy magyar nyelven, a következő címekre lehet elküldeni: Balási András (balasi.andras1@gmail.com) vagy Raluca Blaga (raluca.balan@gmail.com) 2017. október 15-ig. A konferencia nyelve angol, francia, román és magyar.
A részvételről a Tudományos Tanács dönt 2017. november 1-ig. A dolgozatokat megjelentetik a Művészeti Egyetem SYMBOLON című színháztudományi folyóiratában és a www.ceeol.com adatbázisban. Szabadság (Kolozsvár)

Forró nap a MOGYE-n
Egyetemi felvételik
Szerdán délelőtt tíz órától tartották a felvételi vizsgát a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem három karának kilenc szakjára. A beiratkozási számok alapján a magyar tagozaton a fogorvosi szakon jelentkeztek egy helyre a legtöbben, a gyógyszerészeti karon a felvételizők alig haladták meg a meghirdetett helyek számát. A korábbi évekhez hasonlóan a román nyelvű képzés sokkal több hallgatót vonzott, ugyanis az ország elismert orvosi egyetemeinek a többségén két tantárgyból kell továbbra is felvételi vizsgát tenni, míg Marosvásárhelyen választani lehetett a biológia és a kémia között. Magas számukkal arányosan valószínűleg több lesz a jó átlag, ezért a magyar felvételizőknek csekély esélyük van arra, hogy tandíjas helyre bejussanak.
A tét már a magyar tagozaton sem akkora, mint valamikor, a szülők, hozzátartozók idegessége azonban továbbra sem változott. Tíz óra után nem hiányzott az egyetem elől a rendőri felügyelet, parkolóhelyet lehetetlenség volt találni, a szülők tömegesen álltak, vagy a kerítés betontalapzatán próbáltak megpihenni, ami rendkívül kínos lehetett három órán át. Talán nem ártana valamilyen civilizált megoldást keresve kijelölni egy helyszínt, ahol a hozzátartozók várakozhatnak, különösen azok, akik más településekről érkeztek. Volt olyan szülő, aki nagy reményekkel kísérte el másodszorra a gyermekét, aki a múlt évi vizsgán az elsők között esett ki.
A diákok szerint a tesztvizsgát a „beugratós”, egymáshoz közel álló, hasonló válaszok nehezítették. A helyes megoldásokat már a kora délutáni órákban feltették az egyetem honlapjára, és lapzárta után eredményt is hirdettek tegnap, amire holnap lapszámunkban visszatérünk.
Eredmények a Sapientián
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karán alapképzésen 12 szakot hirdettek meg, ezekre július 11–17-e között lehetett benyújtani a felvételi dossziét. Idén több szakon írásbeli vizsga is volt. A felvételi eredményeket közzétették a marosvásárhelyi kar székhelyén és honlapján, a felvételt nyert diákoknak ezen a héten július 29-ig, szombatig kell elfoglalniuk helyeiket. Az egyes diákok visszalépésével felszabaduló helyeket újraosztják, és a végleges eredményeket hétfőn függesztik ki – tájékoztattak a Sapientia marosvásárhelyi karának titkárságán.
A mesterképzésre jelentkezők négy szakból választhattak, számukra július 11–15. között zajlott a beiratkozási időszak. A felvételt nyert diákok szintén szombatig foglalhatják el helyüket.
A második rangsorolás után bekerülők jövő héten hétfőtől szerdáig iratkozhatnak be az egyetemre. Aki nem foglalja el helyét ebben az időszakban, azt kiiktatják a felvételi jegyzékből. A betöltetlenül maradt helyekre szeptember 7–9. között zajlik a dossziévizsga.
Az újraosztás előtti eredmények szerint alapképzésen informatika és számítástechnika szakon minden hely betelt, mechatronika szakon még három tandíjas hely maradt. A tandíjmentes helyek az automatika és alkalmazott informatika, fordító és tolmács, kommunikáció és közkapcsolatok, közegészségügyi szolgáltatások és szakpolitikák, illetve a kertészmérnöki és a tájépítészet szakon is beteltek, tandíjas helyekre viszont szeptemberben még lehet jelentkezni. A legtöbb hely – 7 tandíjmentes, 15 költség-hozzájárulásos és 13 tandíjas – a távközlés szakon maradt. Szintén maradtak betöltetlen helyek a négy mesterképzőn is, erről – akárcsak az alapképzésen meghirdetett szakok helyzetéről – a Sapientia marosvásárhelyi karának honlapján lehet tájékozódni.
Megmérettetések hete a Művészeti Egyetemen
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen július 24-én, hétfőn kezdődött és 29-éig, szombatig tart a felvételi vizsgák időszaka. A Magyar Művészeti Karon alapképzésen színművészet, mozgásművészet, teatrológia, audiovizuális kommunikáció, forgatókönyv- és reklámírás, média, illetve zene szakra nyerhetnek felvételt a diákok, valamennyi szakon hét állami és öt költségtérítéses helyet hirdettek meg.
Szintén ezen a héten zajlik a felvételi a magiszteri képzésekre, ahol minden képzés esetében – színművészet, alkalmazott bábművészet, teatrológia, művelődésszervezés, korszerű zenei koncepciók, drámaírás – öt állami és hét költségtérítéses helyért lehet versenybe szállni. Amennyiben a tanügyminisztérium jóváhagyja, szeptemberben a művészetek és új média, illetve a zenés színészmesterség nevű magiszteri képzésre is szerveznek felvételit. Színészdoktori képzésre szintén szeptemberben zajlik majd felvételi, erre egy-egy tandíjmentes ösztöndíjas, illetve ösztöndíj nélküli helyet és nyolc tandíjas helyet hirdettek meg.
További lehetőségek
A marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemre július 12–20. között nyújthatták be felvételi dossziéjukat a „gólyajelöltek”. A felvételt nyert diákok névsorát július 21-én függesztették ki, nekik legkésőbb ma kell elfoglalniuk helyüket. 28-án, pénteken a végső felvételi eredményeket is közzéteszi a tanintézmény. A betöltetlenül maradt helyekre július 31. – szeptember 14. között lehet beiratkozni. A fellebbezések előtti eredményeket szeptember 15-én, a végső eredményeket 22-én függesztik ki.
A Dimitrie Cantemir Egyetemen július 10. – augusztus 28., illetve szeptember 9–29. között zajlik a beiratkozási időszak. Az egyetem kínálatáról, illetve a beiratkozás módjáról bővebb tájékoztatást a www.cantemir.ro/admitere honlapon találhatnak az érdeklődők.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ, BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

Dokumentumok Kemény Jánosról
Kiállítás a marosvécsi várban
Mint minden évben, az idén is sok irodalom- és kultúrtörténeti érdekességet tartogatott a helikoni leszármazottak találkozójának első napja, amelyen a különleges marosvécsi várúrról, Kemény Jánosról összeállított kiállítás megnyitója mellett az 50 éve elhunyt Áprily Lajos életéhez és munkásságához kapcsolódtak az előadások.
A várudvaron pénteken délután művészi műsor teremtette meg a találkozó első napjának hangulatát. Szépen szólt a Csíky Csaba karnagy vezette Musica Humana női kórus hangja, amelynek előadását Csíky Csengele színművésznő fellépése szakította meg, aki a legismertebb Áprily Lajos-versekből szavalt néhányat, majd a kórus zárta a műsort. Hadd tegyük hozzá, ami az előadás közben is elhangzott, hogy Csíky Csaba karnagy nagyapja református lelkészként a Vécsi Szövetség megalapítói között volt.
A nézők pedig, akárcsak jómagam, egy kis fantáziával a napsütötte várudvaron képzeletben felidézhették az önálló erdélyi irodalom bölcsőjének egykori hangulatát.
A szabadtéri előadást kiállítás-megnyitó követte. Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központ sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője ezúttal a kastély urának, a helikoni rendezvények házigazdájának az életéről és munkásságáról állított össze tárlatot, amely Kemény János sokrétű és változatos munkásságából irodalomszervezői, lelkészi és színházszervezői tevékenységét emeli ki.
Mint később elmondta, a javaslat H. Szabó Gyulától származott, „aki tapasztalt szerkesztőként pontosan ismeri a helikoni közösség és az Erdélyi Szépmíves Céh létrejöttének a fontosságát”. A kiállított anyag összegyűjtése és rendezése kellemes folyamat volt – hangsúlyozta Szebeni Zsuzsa, aki Farkas Adrienne újságírót, a Carola Egyesület alapító tagját kérte meg, hogy külső szemmel a Helikon jelentőségéről és manapság betöltött szerepéről beszéljen, arról az erőtérről, amely a két világháború közötti években Kelet szellemét mutatta fel. Elhangzott, hogy a kutatómunkát a Petőfi Irodalmi Múzeumban Tóth Andrea segítette. A kiállítás szervezője újdonságként Ligeti József, a nemzetközi hírnevet szerzett pécsi balettmester Kemény Jánosról szóló véleményét ismertette.
Kemény János életét őseinek az irodalomhoz (az emlékíró fejedelem és Kemény Zsigmond révén) és a színházhoz (Káli Nagy Lázár, az első magyar kolozsvári kőszínház alapító igazgatója) való kettős kötődése határozta meg – indult Szebeni Zsuzsa összefoglalója.
A családja által az Egyesült Államokba „száműzött” apa és amerikai feleségének házasságából született Kemény János tízéves korában tért vissza özvegyen maradt édesanyjával Erdélybe, ahol Marosjára és Enyed között töltötte a gyermekkorát. Iskoláit Kolozsváron végezte, s bár az irodalom iránti érdeklődése korán megmutatkozott, családja kérésére a Bécsi Egyetem erdőmérnöki karán folytatta tanulmányait, szűkös anyagi körülmények között élve. A császárvárosban az emigrációban élő írókkal, művészekkel tartott kapcsolatot, és 1923-ban a Tizenegyek Antológiájában szerepelt írásával. Tanulmányait váratlanul szakította meg, amikor gyermektelen rokonától annak halála után megörökölte a marosvécsi várkastélyt és a vagyont is.
Életéhez hasonlóan házassága is regénybe illő, hiszen egy váratlan találkozás nyomán szerette meg és vette feleségül Augusta Patont, a Görögországban élő angol archeológus és műfordító leányát. Házasságukból hat gyermek született.
Kemény János 1926 nyarán hívta meg először marosvécsi otthonába azokat a romániai magyar írókat, akikből később a helikoni munkaközösség szabad parlamentje kialakult.
Ennek jelentőségéről Szebeni Zsuzsa Molter Károlyt idézte: „Kemény János elévülhetetlen és legnagyobb alkotása a Helikon. Mert jó, ha tudjuk, akkoriban nemigen voltak »emberlakta« váraink, amikor 1926 júliusában Kemény János hívására huszonhat erdélyi író bevette ezt a négybástyás várkastélyt a havasok lábánál. Marosvécsre egy bátor szellem és gondolat fészkelte be magát, mégpedig Európa-szerte a legsajátosabb vállalkozás, és egy kisebbség íróinak alakulata. Voltak közöttük jó barátok és elkeseredett ellenfelek, konzervatívok és fanatikus újítók, de ha az írói parlament nem éppen egy rajongóan lelkes és imponálóan fiatal ember és annak megértő, művelt háznépének környezetében ül össze, bizony úgy szerteszéledünk, hogy hírünk se marad, elszikrázik az egész história, mint a tűzijáték. Hogy ez nem így történt, azt Kemény János gondoskodásának köszönhetjük. Ez a gondoskodás súlyos összegeket is jelentett, magunkfajta pénztelen írók szemében egyenesen horribilis summákat! Ki fordította vagyonának tetemes részét a közjóra, a lenézett vidéki irodalomra vagy a színházra? Senki, csak Kemény János”.
A pályaképben elhangzott, hogy 1928-ban irodalomszervező szerepet vállalt a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságban, amelynek elnöki tisztségét is betöltötte.
Neve szervesen kapcsolódik az erdélyi színjátszás történetéhez. 1931-ben vette át a kolozsvári Thália Magyar Színház Rt. vezetését mint elnök-igazgató, s vagyonának egy részét a kolozsvári színház gazdasági helyzetének a rendbetételére szánta. Az állástalan zsidó színészek érdekében engedélyt szerzett a zsidó színház beindítására, amelyet saját jövedelméből segélyezett. 1941-44 között a Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója volt, 1945-52 között a marosvásárhelyi Székely Színház egyik megszervezője és dramaturgja, 1954-58 között a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet könyvtárosa, majd 1968-as nyugdíjazásáig a Művészet és az Új Élet színházi és művészeti rovatának vezetője.
A kiállítás szervezője az életrajzhoz hozzátette, hogy torokszorító dokumentumokat talált a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nehezményezte, hogy ezeket nem tükrözi a Színháztörténeti lexikon, amelyben említést sem tesznek arról, hogy Kemény János a kolozsvári színház főigazgatója volt. Bár a jegyzőkönyvekből is kiderül, hogy 40.000 hektár erdőt forgatott be annak érdekében, hogy a színház adósságállományát kiegyenlítse, a színházi kötetben nem szólnak róla. Az egyik legszomorúbb dokumentum az az elbocsátó irat, ami egyértelműsíti, hogy őt, aki a Székely Színház teljes szerkezetét, gazdasági és művészeti életét kidolgozta, azonnali hatállyal elbocsátották. „Olyan történésekről van szó, amelyek jóvátételre szorulnak” – mondta Szebeni Zsuzsa, abban reménykedve, hogy a vécsi várban nyílt kiállítást sokan megtekintik.
És végül Ligeti Józsefet idézte, aki Kemény Jánost a 20-as években ismerte meg, amikor a kolozsvári Román Opera balettmestere volt. Ligeti a trianoni állapotok bemutatása után a következőket írja: „Egyszer csak felbukkant valaki, aki a süllyedő hajót kivezette és kikormányozta. A süllyedő hajó a magyar kultúra volt. A magyar színház és a magyar irodalom, és ez a mentőöves valaki, ez volt Kemény János, aki akkor került vissza, ha jól tudom, külföldről, és ő vette kezébe a magyar kultúrának a megmentését”, és ő volt az, aki az erdélyi magyarság megosztását célzó törekvéseket, „az elválasztást, elsatnyulást megállította” – zárta a nemzetközi hírű szakember szavaival nyitóbeszédét Szebeni Zsuzsa. A kiállítás megtekintése után a Kispipázóban zajlott az Áprily Lajosról és pályatársairól szóló konferencia, amelyre visszatérünk.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

Színművész vette át a Pro Urbe díjat a Csíkszeredai Városnapokon
Több mint fél évszázados munkássága elismeréseként Botár Endre nyugalmazott színművésznek ítélte idén Csíkszereda önkormányzata a Pro Urbe díjat. Az elismerést a magyarországi színházakban elismert művész a Csíkszeredai Városnapokon vette át.
Hagyományosan kiemelt momentuma a csíkszeredai városünnepnek, hogy átnyújtják a Pro Urbe díjat. Idén a Csíki Játékszínnek az évadban legkedveltebb előadása, a Tisztelt ház városnapi bemutatóját követően került sort a díjátadó ünnepségre.
A Mikó-vár udvarán helyet kapó eseményen Székedi Ferenc publicista mondott személyes hangvételű laudációt a kitüntetett, Botár Endre nyugalmazott színművész pályájáról, egyéniségéről. Mint kiemelte, ugyanaz az elv jellemzi Botár Endre több mint fél évszázados munkásságát, mint amit a Csíki Játékszín társulata és igazgatója is immár másfél évtizede bizonyít. Tételesen, hogy „a hivatás és a szakma alapelveinek tekinti a művészet- és közönségszolgálatot, az anyanyelv hűségében kibontakozó előadások léleknemesítő és igényes szórakoztató szerepének ötvözését mindazokkal a művészi és közösségi feladatokkal, amelyeket csak a színház tud betölteni, függetlenül az évek múlásától, az egymást követő nemzedékektől, a társadalmi berendezkedések átalakulásától.”
A csíktaplocai születésű Botár Endre már csíki diákkorában jelentős részt vállalt az iskola művelődési életében, az idős – de akkor még ugyancsak fiatal, immár 20 éve elhunyt – Kosz Szilveszter alapította tánccsoport tagjaként és műsorvezetőjeként, későbbi színészi tehetségének első jelei már itt is olyannyira megcsillantak, hogy egykori osztály- és nemzedéktársai mindmáig nem feledték.
Botár Endre az érettségit követően a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben folytatta tanulmányait, az erdélyi magyar színjátszás olyan nagy egyéniségei ismertették meg vele a szakma rejtelmeit, mint Kovács György, Erdős Irma, Tarr László, Harag György, Csorba András, Sinka Károly és mások. A színi egyetem befejezése után, 1965-ben, a Nagyváradi Állami Színház társulatának a tagjaként kezdte pályáját, majd 1968-ban Magyarországon alapított családot. Fél évszázados munkássága alatt a budapesti Nemzeti Színház, a Déryné Színház, a József Attila Színház, a Népszínház, a Pesti Magyar Színház, valamint jó néhány vidéki társulat elismert művészévé vált, és megadatott neki, hogy a magyar színjátszás olyan felejthetetlen neveivel álljon színpadra, mint Sinkovits Imre, Major Tamás, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc és sokan mások.
Amint Székedi Ferenc kihangsúlyozta: Botár Endre „az utóbbi öt évtizedben a Magyarországon folyamatosan foglalkoztatott erdélyi magyar színészek egyike, és mindenképpen a legtöbbet játszó székely színész”. Emellett filmek tucatjaiban szerepelt magyar szinkronhangjával. Életpályáját és kimagasló színészi teljesítményét Magyarországon többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével, Szigligeti és más szakmai díjakkal ismerték el.
A laudációból megtudhattuk: Botár Endre mindvégig tartotta és tartja szoros kapcsolatát a szülőfölddel, rendszeresen hazalátogat Csíkszeredába és Csíktaplocára. „Igazi, csíki gyökereihez hű, népét és közösségét szolgáló székely és magyar ember maradt, akit hosszas és kiváló művészi teljesítménye, Csíkszereda szellemi élete hatósugarának a növelése, a város hírnevének öregbítése jogosít fel a Pro Urbe elismerésre” – hangzott el.
Az elismerő oklevél mellé Ráduly Róbert Kálmán polgármester Tivai Nagy Imre szakírót, gazdasági szakembert – aki a 19. század utolsó harmadától az első világháborúig Csíkszereda egyik meghatározó személyisége volt – megmintázó kis bronz mellszobrot is átnyújtotta, melyet Sárpátki Zoltán csíkszeredai szobrász készített, és 2011 óta kísérője az elismerésnek. maszol.ro

Megoldhatatlannak látszó ügyek Vásárhelyen
Két éve tart az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) bűnvádi eljárása a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium ügyében. A hatósági zaklatások ellehetetlenítették az iskolát. Jogászszemmel foglaljuk össze az elmúlt időszak történéseit.
Két évvel ezelőtt, az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) marosvásárhelyi területi kirendeltsége bűnvádi eljárást indított a Maros megyei tanfelügyelőség akkori főtanfelügyelője, Ştefan Someşan, valamint a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium azóta tisztségéből felfüggesztett igazgatója, Tamási Zsolt József ellen folytatólagosan elkövetett hivatali visszaélés és az igazgatói tisztség jogtalan felhasználásának gyanúja miatt a korrupciós cselekmények megelőzéséről, felderítéséről és büntetéséről szóló 2000. évi 78-as törvény rendelkezései alapján. A bűnüldöző szervek szerint a marosvásárhelyi gimnázium létrehozása nem a törvényes keretek tiszteletben tartásával történt, noha a líceum a helyi tanács 2014/271-es számú határozata alapján törvényesen létező oktatási intézményként szerepelt a Tanügyminisztérium által kibocsátott országos tájékoztatási útmutatóban.
A marosvásárhelyi DNA által végrehajtott hosszadalmas nyomozati eljárás következtében kialakult az általános félelem légköre.
Talán ennek következtében a Maros megyei tanfelügyelőség (ISJM) közigazgatási tanácsa 2017. február 27-én meghozta a 70-es számú törvénytelen határozatát, amely szerint az intézményben a „2017–2018-as tanévben egyetlen cikluskezdő – előkészítő, ötödik és kilencedik – osztály indítása sem engedélyezett”.
Az első baklövések
A líceum létrehozása során az első, pusztán adminisztratív jellegű baklövést – amelyik a korrupció gyanúját mindenképp kizárja – a helyi tanács követte el azzal, hogy a 2014/271. számú határozatában az alapító okirat bemutatásának feltételéhez kötötte a gimnáziumnak az iskolai hálózatba való besorolását – tehát az iskola alapításának elrendelése helyett csak javaslat jellegű döntést hozott. A második, szintén közigazgatási jellegű tévedés a Maros Megyei Főtanfelügyelőség számlájára írható. 2014. szeptember 12-ei 115-ös számú határozatával elrendelte a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium, mint új, jogi személyiséggel rendelkező tanintézmény létrehozását. Csakhogy a 2011. évi 1-es számú közoktatási törvény 61. cikkelyének (2) bekezdése értelmében az iskolahálózatok megszervezése, az intézmények létrehozása „a helyi közigazgatási hatóságok feladata, az utólagos megyei tanfelügyelőségi egyetértés (=aviz conform) elnyerésével”. Sajnos, a tanfelügyelőség az egyetértő láttamozás fogalma helyett a létrehozás kifejezést használta, noha az iskolaalapítás a helyi tanács hatáskörébe tartozik.
Egyszerűen nem tudom megállapítani, miben áll ez esetben is az a korrupciós bűncselekmény, amelynek alapján a DNA ügyészei évek óta zaklatják a szülőket, sőt újabban a gyermekeket is (!!), akiknek pedig semmi közük sincs az iskola alapításához. A tanfelügyelőség által jogalap nélkül elrendelt beiratkozási tilalom miatt sajnos a folyamatos oktatási tevékenység megakadályozásáig fajult el a helyzet, annak ellenére, hogy a líceum önálló jogi személyiséggel rendelkezik és jelenleg is törvényesen működik. Ezt a tényt a Romániai Közoktatás Minőségét Szabályozó Ügynökség (ARACIP) 2017. február 27-i 179-es számú átiratával is megerősítette, és a Tanügyminisztérium által kibocsátott idei rendeletek is alátámasztják. Figyelmen kívül hagyva ezt az egyértelmű jogi helyzetet, valamint az ártatlanság vélelmének az elvét, a Tanfelügyelőség vezető tanácsa meghozta a 2017/70-es számú határozatát, amellyel megtiltotta a tanulóknak a cikluskezdő osztályokba való beiratkozását. A vitatott határozat jogellenes, és sérti a tanintézmény jogait és azoknak a gyermekeknek az érdekeit, akik az iskola cikluskezdő osztályaiba szerettek volna beiratkozni.
Barátságtalan hozzáállás
A határozat kibocsátását követően azonnal elindítottuk a közigazgatási bírósági eljárást. Az előzetes panaszunkat március 2-i dátummal iktattuk. Ebben felhívtuk a tanfelügyelőség figyelmét, hogy az előkészítő osztályba való beiratkozási időszak március 17-ig tart. Az illetékesek barátságtalan hozzáállását jellemzi az is, hogy panaszunk visszautasítását csak március 31-én közölték, megvárván az előkészítő osztályokba való beiratkozási időszak lejártát. A visszautasítást azzal indokolták, hogy a „DNA a 2015/P/174-es ügyben a főtantanfelügyelő (Ştefan Someşan) és a szóbanforgó intézmény igazgatója (Tamási Zsolt) ellen elrendelte a nyomozati eljárás elindítását, ezért a Római Katolikus Teológiai Gimnázium megalapítására és működésére vonatkozóan fennállhat a bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja”. Csakhogy a cikluskezdő osztályokba való beiratkozást tiltó határozat indoklását, amely szerint „a DNA az oktatási folyamatokba beavtkozása miatt kellett meghozni, megcáfolta a Legfelsőbb Bírói Tanácshoz tartozó (CSM) Bírókat és Ügyészeket Ellenőrző Igazságszolgáltatási Felügyeletének 1947/II/363/DIP/2017-es számú határozata! A CSM Ellenőrző Felügyeletének határozata meállapította azt, hogy a Maros Megyei Tanfelügyelőség által a gimnázium cikluskezdő osztályaiba való beiratkozást tiltó intézkedéseit nem a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) ügyésze rendelte el. Ezzel az indoklással a CSM ellenőrző felügyelete eldöntötte azt, hogy az illetékes ügyész nem követte el a 2004/303-as a bírák és ügyészek jogállásáról szóló törvény által büntetendő fegyelmi vétséget, mivel nem lépte túl nyomozói hatáskörét, nem befolyásolta az oktatási tevékenységet. Tehát a vitatott tanfelügyelőségi határozat indokolása, miszerint a DNA-nak az oktatási folyamatba való beavatkozása miatt rendelte el a beiratkozás tiltását, nem igaz, ez pedig azt jelenti, hogy a közigazgatási döntés kötelező megindoklására vonatkozó törvényes előírás hiányzik, nem teljesült. Amennyiben a közigazgatási határozat nincs megindokolva, akkor a közigazgazgatási törvény értelmében semmis. Az érvénytelenségét pedig közigazgatási bírói eljárásban kell megállapítani.
Folyamatos halasztások
A Maros Megyei Törvényszék sajnos nem tartotta tiszteletben a sürgősségi eljárásra vonatkozó perrendtartási rendelkezéseket, és a június 30-án érdemben letárgyalt ügyben a semmiségről szóló ítélethozatalt állandóan elhalasztja. Mindaddig amíg nem születik olyan végleges bírósági ítélet, amelyik kimondja, hogy a líceum törvénytelenül működik, a tanfelügyelőség nem akadályozhatja az iskola működését oly módon, hogy megtiltja a tanulók beiratkozását a cikluskezdő osztályokba.
A beiratkozás megtiltása hivatali visszaélésnek minősül. Érthetetlen a tanfelügyelőség érvelése, miszerint azáltal, hogy megtiltja a beiratkozást, megakadályozza, hogy olyan helyzet alakuljon ki, amelyik súlyosan károsítja a tanulók iskoláztatását. Eszerint a cikluskezdő osztályokba beiratkozott tanulókat kedvezőtlenül befolyásolná az, ha a gimnáziumban folytatnák tanulmányaikat, ám a többi tanuló a továbbiakban is akadálytalanul „fejlődhetne”.
A líceum ellen indított harc kiagyalói szem elől tévesztették azt a tényt, miszerint az ingatlant 2005. december 9-én visszaszolgáltatták a katolikus egyháznak. A visszaszolgáltatás idején fennálló tevékenység megtartását előíró ötéves kötelezettség már 2010. december 9-én lejárt. Ennek következtében az Unirea Nemzeti Kollégium további működése a római katolikus egyház tulajdonában álló ingatlanban, kizárólag a tulajdonos nagyvonalúságának köszönhető. A katolikus gimnázium megszüntetése a 25 évre megkötött bérleti szerződés megszüntetését vonhatná maga után, aminek következtében az Unirea kilakoltathatóvá válna. Természetesen nem az a cél, hogy a szomszéd kecskéje is elpusztuljon.
Kettős mérce
Ha összehasonlítjuk, hogyan viszonyult a román igazságszolgáltatás a tanügyi törvény betartatásához a líceum és a MOGYE esetében, akkor a kettős mérce alkalmazásának kirívó esetével állunk szemben. A líceum létrehozásánál az a gond, hogy az önkormányzat helytelenül fogalmazott, és határozatában csak javasolta az iskola létrehozását, de nem döntötte el, tehát megsértette a tanügyi törvény vonatkozó előírásait. E törvény viszont kijelölt három multikulturális egyetemet, amelyet arra köteleztek, hogy a nemzeti kisebbségek részére az egyetem keretében önálló tagozatokban, oktatási vonalakban biztosítsák a teljes körű anyanyelvi oktatást. A két másik multikulturális egyetem (a kolozsvári Babeş-Bolyai és a marosvásárhelyi Művészeti) a tanügyi törvény kisebbségi rendelkezéseit tiszteletben tartva alkotta meg az egyetemi chartát. A MOGYE-n a kétharmados román többségű szenátus elutasította a törvénynek az anyanyelvi oktatás kiterjesztésére vonatkozó szabályozásnak az egyetemi chartában történő rögzítését. Számos tevékenység esetén a román nyelv kizárólagos használatát írták elő. Ennek következtében a törvényt beterjesztő Daniel Funeriu, az Ungureanu-kormány oktatási minisztere törvényellenesnek nyilvánította a MOGYE chartáját és elutasította annak jóváhagyását. Az Ungureanu-kormányt a MOGYE-üggyel megbuktató Victor Ponta az előző kormány megalapozott törvényességi kifogásait semmibe véve jóváhagyta a törvénysértő egyetemi chartát. A jelenleg hatályos charta előírásai szerint a tanagyag 30 százaléka magyar, 70 százaléka pedig román nyelven kerülhet elsajátításra. A világon sehol nem létezik az a megoldás, hogy az előadásokon egyik nyelven leadott tananyagot a szemináriumokon és a gyakorlatokon egy másik nyelven kelljen visszaadni. Sérül tehát a magyar hallgatók joga, akik a tananyag tökéletesebb elsajátítása érdekében választották az anyanyelvi oktatást. A MOGYE szabályzata egyáltalán nem tartalmazza a tanügyi törvény kisebbségi nyelven történő oktatást szabályozó rendelkezéseit, amelyek előírják az anyanyelvi oktatást és az önálló anyanyelvi tagozatok létrehozását. Ennek következtében a 2011. évi 1-es tanügyi törvény 128 szakaszának rendelkezéseit kellene alkalmazni, miszerint a törvénytelen előírásokat tartalmazó egyetemi charta semmis. Ezt azonban a bíróságok nem voltak hajlandóak kimondani, sőt azt állapították meg: az egyetemi charta törvényes. Ebből egyértelműen kiderül: a bíróságok a romániai magyarság jogfosztása érdekében aszerint értelmezik a törvényt, hogy a kitűzött cél, vagyis jogaink további korlátozása megvalósulhasson.
dr. Kincses Előd
A szerző a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium ügyvédje / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egy községi néptanács cégtáblájának margójára
Az 1968-as közigazgatási-területi felosztás előtt mi még átéltük a Magyar Autonóm Tartomány (1952–1960), majd Maros Magyar Autonóm Tartomány (1960–1968) korszakait, 1968-tól a megyésítést. Utóbbi célja az iparosítás leple alatt a többségiek masszív betelepítése a magyar tömblakosság lakta megyékbe, városokba, nagyközségekbe. Ennek bizonyítékaként elég, ha belelapozunk a fiatalon elhunyt Varga E. Árpád Erdély etnikai és felekezeti statisztikája (1850–1992) 5+1 köteteinek bármelyikébe, ahol megyékre, városokra, községekre, falvakra lebontva megtalálod 1850-től szinte napjainkig (1992-ig) a helyi lakosság nemzetiségi, vallási, felekezeti hovatartozását. Ennél részletesebb és megbízhatóbb statisztikát nem is találhatsz. Idekívánkozik egy korabeli kétnyelvű tábla, a Maros Magyar Autonóm Tartomány, Udvarhely rajon, Siklód község néptanácsának „cégtáblája”. Nem tudom, hogy az akkori többség toleránsabb volt a mainál, mert nem volt ennyi nemzetféltő, hőbörgő? Talán ezért utaltam előbb az ez idő alatt megváltozott etnikai összetételre, a masszív betelepítésre, mert a tősgyökeres erdélyi román, magyar, székely, szász, roma, cigány az évszázadok során szokva volt az erdélyi nyelvi, vallási sokszínűséggel. Ők érdekeltek voltak, hogy igyekezzenek egymás nyelvét annyira elsajátítani, hogy az üzletbe betérő anyanyelvén kérhesse a kívánt árut, a műhelybe lépő anyanyelvén mondhassa el, mi baja lehet a javításra bevitt szerkentyűnek. Nem kapta azt feleletként, hogy „nu înţeleg, vorbiţi româneşte”. Érdekük volt megtartani a vásárlók és a kuncsaftok körét. Nem lehetett bemázolt, átfestett utcanévtáblákat látni naponta, pedig kétnyelvűen íródtak. Én még jól emlékszem, amikor 1962-ben az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben és a Művészeti Középiskolában beindult a román nyelvű oktatás. Érdekes módon, itt nem vitatkoznak a többségiek, hogy melyik volt hamarabb, a tyúk vagy a tojás? De arról naponta hallunk, hogy Hargita és Kovászna megyében mennyire hátrányos helyzetbe kerültek. Erről utóbb az államelnök, Klaus Werner Johannis is meggyőződhetett székelyföldi látogatásakor Csíkszeredában. Azért itt elővenném a statisztikai adatokat, hogy a vezető funkciókban lévők közül ki kerül mindig előnyös helyzetbe. Erről nem jelennek meg hivatalos statisztikák. Közeleg a 100 éves évforduló, amit a többség ünnepként, mi, kisebbségiek siralomként élünk meg, amit nekik is meg kellene érteniük. Bármilyen háborúban, bárhol a világon a győztesek ünnepelnek, a vesztesek gyászolják emberi, anyagi, erkölcsi és mindenféle sérelmeiket. 99 éve várjuk az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatba foglaltak betartását, egyebek közt a románok teljes jogegyenlőséget és autonómiát ígértek a velük együtt élő népeknek. Ma pedig, ha ígéreteik be nem tartásáért felelősségre próbáljuk vonni, akkor mindenféle irredenta, horthysta, szeparatista jelzőkkel illetnek, ki akarjuk szakítani Erdély szívéből, ebből az ősi román földből az úgynevezett Székelyföldet. Amikor immár 10 éve múlt, hogy nem az általunk választott, hanem a nagyhatalmak által diktált új hazánk, Románia az Európai Unió teljes tagjává, 2004-től a NATO tagjává vált, így a modern kori történetében először szövetségese valamennyi nyugati hatalomnak. Nos, akkor miért az értünk, miattunk lévő aggodalom? Merem remélni, hogy az aggódók is tudatában vannak, hogy az EU-n belül az autonómiának több példája létezik, melyek nem az elszakadást, hanem az illető államon belül maradást jelentik. Javasolnám, hogy a III. évezred második évtizedének vége felé foglalkozzunk azzal, ami az évszázados együttélésünk alatt nem a gyűlöletet szította, hanem az együvé tartozást, az egymásra utaltságot jelentette. Merem remélni, hogy a többség is és mi is ismerünk őseink elbeszéléseiből, de akár napjaink eseményeiből is pozitív példákat, melyek hozzásegítenek egymás jobb megismeréséhez, a kölcsönös bizalom elmélyítéséhez, és akkor az együttélés mindnyájunk számára elviselhetőbb lesz. Csupán annyi lenne az elvárás, hogy ha rólunk akarnak nyilatkozni a külföldnek, akkor minket kérdezzenek, és ne helyettünk „fogalmazzanak” megtévesztő, hamis állításokat!
Szász Károly nyugdíjas / Népújság (Marosvásárhely)

Színes új évad kezdődik az Ariel Színháznál
Új programok, bemutatók, fesztiválok, felújítások, kiszállások várják az Ariel csapatát és a kedves nézőket, már az új évad első napjaiban is – közölte lapunkkal a marosvásárhelyi teátrum.
Szeptember 8-án délután 6 órakor nyitja az Ariel Színház az idei évadot, a közismert Évszakok című előadásával. A picinyeknek (0-4 évesek) szóló előadásra a 0740-566-454 telefonszámon lehet jegyet foglalni.
Szeptember 24-én, vasárnap délelőtt 11 órától újból műsorra kerül a 2012-ben bemutatott Az égig érő paszuly, Georgeta Lozincă rendezésében. Emellett a gyerekek viszontláthatják az idén áprilisban bemutatott Tejkút mulatságos hőseit is, ifj. Király István rendezésében.
Szeptember végén indul a Kupaktanács, a 12-18 éveseket célzó, ingyenes színházi nevelési program (TIE – Theatre in Education), amelyet egyelőre egy-egy meghívott iskolai osztálynak kínál az Ariel Színház. A program legelső előadásának forgatókönyve Szabó Magda Mondják meg Zsófikának című regényének motívumaira, karaktereire épül; az alkotók a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem dramaturg szakos hallgatói, Brassai Eszter és Markó Orsolya, akik részt vettek a budapesti Kerekasztal Színházi Nevelési Központ képzésein, illetve a Kerekasztal útmutatásával maguk is hoztak létre színházi nevelési programot.
Október a fesztiválok hónapja lesz – a Tűzmadár a nagyváradi FUX Fesztiválra (Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiváljára) utazik, A brémai muzsikusok Budapestre, a 9. Gyermek-és Ifjúsági Színházi Szemlére látogat, A kis hableány című előadást vendégül látja a kolozsvári Puck Nemzetközi Báb- és Marionettszínházak Fesztiválja, a felnőtteknek szóló Madame de Sade című produkció meghívást kapott a gyergyószentmiklósi nemzetiségi színházi kollokviumra.
A színház a téli hónapokban mutatja be A téli tücsök meséi című, 4-8 éveseknek ajánlott előadást. A történet főszereplője, a kíváncsi tücsök a szigeten hagyott hátizsák zsebében elalszik, és egy szoba magányában ébred, ahol felidézi szigetlakó barátait és színes világukat. A Csukás István meseregényének motívumait felhasználó előadást Barabás Olga rendezi, a tervező Matyi Ágota magyarországi vendégművész.
Februárban újabb, szintén 4 év fölöttieknek ajánlott bemutatóra készül az Ariel Színház. A Fogadó a kíváncsi hörcsöghöz című előadás rendezője ezúttal a pécsi Bóbita Bábszínház igazgatója, Sramó Gábor lesz, a tervező pedig ezúttal is Matyi Ágota, a színház visszatérő vendége. Népújság (Marosvásárhely)

Megjelent a dráMÁzat III.!
Drámakötet bemutatásával kezdődött a dráMA9.
A dráMA9 kortárs színházi találkozó keretén belül, azon túl, hogy évente a kortárs magyar és román drámák alapján készült előadások tekinthetőek meg, 2011 óta minden második évben drámapályázatot is hirdetnek. Ennek eredményeként a legjobb pályamunkákból egy-egy kötetet is megjelentetnek a szervezők – ez alkalommal a harmadik pályázat legjobb munkái kerültek nyomtatásra.
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház és a nagyváradi Szigligeti Színház közösen meghirdetett drámapályázatára beérkezett művekből összeállított válogatás, a dráMÁzat III. bemutatójára a dráMA9 találkozó nulladik napján, 2017. szeptember 17-én került sor Székelyudvarhelyen. Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója elmondta, hogy az elmúlt évekhez hasonlóan több kategóriában is lehetett pályázni: Debüt, drámaÍRÓ és draMAutor kategóriákban.
A Debüt elnevezésű pályázatra 50 magyar nyelvű pályamű érkezett, olyan szerzőktől, akiknek művei ezidáig nem kerültek bemutatásra, vagy kiadásra. Ebben a kategóriában a zsűri tagjai Czvikker Katalin, a nagyváradi Szigligeti Színház igazgatónője, Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója, Köllő Kata kolozsvári színikritikus, Lőkös Ildikó budapesti dramaturg, Zakariás Zalán rendező és Hunyadi István színész-rendező voltak. Legjobb pályaműként Körmöczi-Kriván Péter Kapufa és öngól című írását nevezték meg, amely természetesen bekerült a kötetbe, valamint a Szigligeti Színház előadásában a darab ősbemutatójára is sor került a dráMA9 alatt, szeptember 18-án, amelyen a szerző is jelen volt.
A drámaÍRÓ kategóriában a 37 pályaműből, amelyek még meg nem jelent, színpadon bemutatásra nem került drámák voltak, olyan személyek tollából, akiknek megjelentek már nyomtatásban más színművei, vagy mutatták már be valamely művét, az első helyezést Moravecz Levente Nem lesz reggel, Fred! című írása nyerte, amely a kötetben is megjelenik, illetve a Tomcsa Sándor Színház fogja bemutatni színpadon ebben az évadban. A kategória pályaműveit Albert Mária, a Marosvásárhelyi Művészeti egyetem tanára, fordító, Szűcs Katalin-Ágnes kritikus, Fazakas Márta, a nagyváradi Szigligeti Színház irodalmi titkára, Fordor Zeno színházi szakember, Csurulya Csongor, a Tomcsa Sándor Színház volt művészeti vezetője, valamint Demeter Katalin irodalmi titkár értékelte.
Ezeken kívül a kötetben még helyet kapott Varga László Anglia című darabja, Réczei Tamás Gettó szerelem című drámája, valamint a draMAutor című pályázatra beérkezett egyetlen román nyelvű dráma Daniel Oltean tollából a Doar in caz de pericol (Csak vészhelyzet esetén) amelyet a kötetben magyar és román nyelven egyaránt megtalálhatunk.
Nagy Pál ez alkalommal is megköszönte a romániai és magyarországi színházi szakemberekből álló önkéntes zsűrinek a befektetett időt és munkát, amelynek kézzel fogható eredményét hamarosan színházakhoz és könyvtárakhoz is eljuttatják, hogy mindenki számára elérhetőek legyenek, valamint a kötetek meg is vásárolhatják az érdeklődők a székelyudvarhelyi és a nagyváradi színházban.
A könyvbemutató végén a zsűritagok a három pályázat és az elmúlt 6 év tapasztalatairól, a pályaművek színvonaláról, valamint a kötet összeállításának folyamatáról beszéltek, és minden nehézség ellenére megegyeztek abban, hogy ez a kezdeményezés folytatásra érdemes, hiszen „színház nem létezhet kortárs dráma nélkül”, így Czvikker Katalin megragadta az alkalmat, hogy bejelentse: az előző évekhez hasonlóan hamarosan meghirdetik a pályázat negyedik kiadását. erdon.ro

A magyar dráma napján kortárs művel indult a szatmári Havi Dráma sorozat
Szeptember 21-én a magyar dráma napját ünnepeljük. Ekkor Madách Imre Az ember tragédiája című művének 1883. szeptember 21-i ősbemutatójára emlékezünk, hivatalosan 1984 óta. A nap célja, hogy ráirányítsák a figyelmet a magyar drámairodalom értékeire, és új művek születését ösztönözzék. A kortárs művek bemutatása pedig a Havi Dráma rendezvények egyik vállalt célja, Szatmárnémetiben pedig egyszerre ünnepeltek és indítottak sorozatot.
A Harag György Társulat felolvasószínházi sorozata, melyet a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel és a Látó Szépirodalmi Folyóirattal közösen szerveznek meg, a Marosvásárhelyen már rendkívül nagy népszerűségnek örvendő Havi Dráma sorozat mintájára indult. Minden hónapban egy ifjú rendező kap lehetőséget egy ilyen előadás elkészítésére, egy-egy magyar vagy nemzetközi kortárs szerző művének rendhagyó színpadra vitelére.
Az Északi Színház büféjében ifjú színészek egy felolvasószínházi előadás keretében mutatták be a közönségnek Pintér Béla Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög című drámáját. A darabot Horváth Anna rendezte, az előadás szereplői pedig Moldován Blanka, Keresztes Ágnes, Rózsa László, Gaál Gyula, Frumen Gergő, Bodea Tibor, Bogár Barbara és Budizsa Evelyn voltak.
A kezdeményezést nagy érdeklődés övezte, az Északi Színház büféjében sokan gyűltek össze, hogy lássák az előadást. Ők valószínűleg a következő havi darabon is ott lesznek és valószínűleg új érdeklődők is csatlakoznak hozzájuk, így lehet, hogy a színházi büfé befogadóképessége hamarosan már kevés lesz az ilyen előadásokhoz. szatmar.ro

MIÉRT Akadémia: az oktatás jövője – a jövő oktatása
Szombat délután egy kerekasztal-beszélgetés során intézményvezetők több témát érintettek az erdélyi felsőoktatást tekintve a XVI. Miért Akadémián Püspökfürdőn.
A kerekasztal-beszélgetésen részt vett Dr. Soós Anna a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem docense, a Magyar Tagozat vezetője, rektorhelyettes, Dr. Kós Anna Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem dékánja, Nagy Előd a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem dékánja, Dr. Balog Adalbert, a kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorhelyettese, Dr. Flóra Gábor a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem rektorhelyettese és dr. Pető Csilla a Nagyváradi Egyetem egyetemi tanárja. A beszélgetésen a Protestáns Teológia Intézeten kívül minden romániai magyar tannyelvű felsőoktatási intézmény képviseltette magát. A beszélgetés elején mindegyik egyetem képviselője 1 percben bemutatta az egyetemet.
Bolognai rendszer
A beszélgetés egyik témája a bolognai rendszer bevezetése volt, Dr. Soós Anna elmondta, hogy önmagában nem rossz, csakis azon múlik, hogy jó vagy rossz, hogy mit kezdünk vele. Dr. Kós Anna ellentmondott ennek, szerinte nem hasznos, művészképzésben pedig főként, dr. Nagy Előd pedig kiemelte a rendszer által megengedett elhalasztott vizsgák hátrányait. Dr. Flóra Gábor annyit tett hozzá, hogy a bolognai rendszer miatt vezették be a mesterképzéseket, Dr. Pető Csilla pedig visszaállítaná a négy éves tanárképzést.
Kutatások, képzések
A továbbiakban a kutatásról is szó esett, hiszen ezt a doktori képzés megköveteli, de sajnos sokszor nincs keret erre, így más egyetemekkel, intézményekkel kell együttműködni. Kós Anna elmondta, hogy ők a művészeti tevékenységekre sokszor nem kapnak támogatást.
Gyakran problémát okoz az egyetem elvégzése után a szülőföldön maradás, azért is, mert nem biztos, hogy az adott szakmában sok munkalehetőség van, és azért is, mert sokan nem megfelelő szakmát választanak maguknak. Éppen ezért Dr. Pető Csilla szerint már jó lenne a középiskolában megkérdezni a diákokat, hogy mihez szeretnének kezdeni az életükben. Dr. Flóra Gábor szerint pedig azon kell dolgozni, hogy az egyetem döntőfontosságú az ittmaradást tekintve, hiszen ha van szak, akkor ide fognak járni a hallgatók, így kisebb az esély az elvándorlásra. Kós Anna szerint érdemes lenne alapképzéseket összevonni és mesterképzéseket szétszálazni. erdon.ro

III. FuxFeszt: túl a felén
Az Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválja harmadik napján a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház A rest legényről, illetve a kolozsvári Puck Bábszínház Mimorózart című versenyprodukcióit, a Vajdasági Magyar Bábszínház A kis herceg, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem mesterképzős hallgatóinak Játszmák című előadását láthatta a közönség. Folytatódtak ugyanakkor az esti szakmai programok is: az alkotókkal, zsűritagokkal, illetve szakmai hozzászólókkal folytatott kerekasztal-beszélgetéseket Szabó Attila rendező-dramaturg tematikus workshopjai követték.
A fesztivál hátralevő három napjában fellép többek között a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház bábtagozata, az Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínház Marosvásárhelyről, a házigazda Lilliput Társulat, a pécsi MárkusZínház, illetve a Rozsnyói Meseszínház is. Az esemény zárónapján a debreceni Vojtina Bábszínház mutatja be A só című nagyszínpadi produkcióját, ezt megelőzően pedig sor kerül a fesztivál ünnepélyes díjkiosztójára is.
A fesztivál idejére három előadásra érvényesíthető fesztiválbérlet váltható 20 lej értékben, az előadásokra jegyek és bérletek a színház jegypénztárában (nyitva hétfőtől péntekig 14-19 óra között), a helyszínen, illetve online, a www.biletmaster.ro oldalon vásárolhatók.
A FuxFeszt zárónapjára, október 7-e szombat délelőtt 11-re tervezett A só című előadás betegség miatt elmarad. A Vojtina Bábszínház előadása helyett ebben az időpontban, azaz délelőtt 11 órától a Szigligeti Színház nagytermében a pécsi MárkusZínház A repülés története című produkcióját láthatják az érdeklődők. A só című előadásra, valamint az eredetileg 15 órára meghirdetett MárkusZínház-produkcióra megváltott jegyek a 11 órai kezdettel műsorra kerülő A repülés története című előadásra is érvényesíthetőek, vagy felhasználatók az Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozójának valamelyik gyermekelőadására, vagy október 6-a este 19-ig visszaválthatók a színház jegypénztárában. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Premier és Vastaps díj
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulata a színház nagytermében szombaton országos premierként mutatta be a Dés László, Geszti Péter és Békés Pál által szerzett A dzsungel könyve című musical román nyelvű változatát, Oana Leahu rendezésében.
Rudyard Kipling világhírű regényének adaptációja a Maugli nevű kisfiú kalandjait meséli el, akit a dzsungelbeli farkasok neveltek fel. Barátai: Balu, a medve, Bagira, a párduc és Ka, a piton segítségével Maugli megtanul a dzsungel törvényei szerint élni. Ám fokozatosan felismeri nemcsak az állatok törvényeit, hanem az emberekét is. A történet az életről szól, a túlélésről, a barátságról, a magányról, és egyúttal egy fiú sajátos életútjáról a gyermekkortól a felnőttkorig, egy olyan helyszínen, ahol a dolgok nem a megszokott módon zajlanak – áll a színház közleményében.
Maugli szerepében Claudiu Banciu és Lucian Banciu lépett színpadra, a szereposztás további tagjai: Ciugulitu Csaba, Luchian Pantea, Elena Purea, Costin Gavază, Mihai Crăciun, Rareş Budileanu, Georgiana Ghergu, Ion Vântu, Cristina Holtzli, Alexandru-Andrei Chiran, Cristian Iorga, Sergiu Marocico, Ştefan Mura, Tiberius Vasiniuc, Gabriela Bacali, Loredana Dascălu, Anca Loghin, Laura Mihalache, Delia Martin, Raisa Ané színművészek, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatói, továbbá gyerekszereplők.
A hangszerelés Zeno Apostolache-Kiss munkája, a díszlet- és jelmeztervezésért Rodica Arghir felelt, az előadás koreográfusa Cristina Iuşan és Ruszuly Ervin; a művet Sándor László fordította románra, a light design Daniel Klinger munkája, a video designt Lucian Matei jegyzi, a zenei felkészítésért Teodora Sântean felelt. Díszlet- és jelmeztervező-asszisztens: Sikó Dorottya és Huszár Katalin; Video design asszisztens: Adrian Matei, ügyelő: Ilarian Varga, súgó: Laura Moldovan, hang: Jancsó Levente, fények: Kászoni Attila, felvétel és hangkeverés: ifj. Kacsó Tibor. A musicalt a Proscenium Szerzői Ügynökség közvetítésével mutatták be, az előadás magyar nyelvű felirattal követhető.
További, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal kapcsolatos hír, hogy az idei, immár 73. évad első premierje – Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című tragikomédiája (Harsányi Zsolt rendezésében) – alkalmával átadták az előző év színészi teljesítményeit elismerő Vastaps díjakat.
A Vastaps díj többéves hagyományra tekint vissza, a legtöbb előadást játszott, valamint legtöbb próbán részt vett színésznő, illetve színész jogosult rá. Az idén Nagy Dorottya és Csíki Szabolcs vehette át az elismerést – a Tompa Miklós Társulat két színművésze a 2016/2017-es évadban 431, valamint 508 alkalommal lépett színpadra.
A díjak átadásakor Gáspárik Attila kihangsúlyozta: ezt a díjat azok kapják, akik számszerűen a legtöbbet dolgoztak.
– Az évad első bemutatójának ideje alatt a társulat másik fele Újvidéken játssza a Sirály című előadást egy nemzetközi színházi fesztiválon. Azért, hogy ez megtörténhessen, bizony sokat kell dolgozni – mondta a vezérigazgató.
A díjazottak az elismerő oklevél mellett a marosvásárhelyi Bioeel gyógyszer- és kozmetikai gyár, valamint a Kárásztelek Pezsgőpincészet által felajánlott ajándékcsomagokat vehették át. A díjazott Csíki Szabolcs legközelebb október 13-án, pénteken William Shakespeare Macbeth című tragédiájában, míg Nagy Dorottya 17-én, szerdán Radu Afrim Retromadár blokknak csapódik, és forró aszfaltra zuhan című előadásában lép közönség elé. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Tizenhét társulat lép fel az erdélyi magyar bábszínházak nagyváradi fesztiválján
Tizenhét társulat huszonkét előadása lesz látható a harmadik alkalommal megrendezendő Fux Feszten Nagyváradon, az erdélyi magyar hivatásos bábszínházak fesztiválján, amelyet Fux Pálról, a szervező nagyváradi bábszínház egykori vezető személyiségéről neveztek el.
A nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulatának közlése szerint a fesztivál október 2. és 7. között lesz. A szakmai találkozó hat napján tizenhét társulat huszonkét előadását láthatja a közönség, de szakmai beszélgetésekre és műhelygyakorlatokra is sor kerül.
A Fux Feszt az idén túllép Románia határain, és hagyományos magyarországi meghívottai mellett Vajdaságból és Felvidékről is fogad egy-egy társulatot. Az idén a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábos, illetve a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem színész szakos hallgatói is elfogadták a szervezők meghívását, így ők is gazdagítják előadásaikkal a fesztivál kínálatát.
Hat erdélyi magyar hivatásos bábszínház lesz jelen a fesztiválon, a szatmárnémeti Brighella Bábtagozat, a kolozsvári Puck Bábszínház, a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, valamint a házigazda Lilliput Társulat. Rajtuk kívül a fesztivál vendége lesz a debreceni Vojtina Bábszínház, a pécsi MárkusZínház, a magyarországi Led Puppets, a Vajdasági Magyar Bábszínház, a Rozsnyói Meseszínház és a győri Vaskakas Bábszínház.
Az előző évek gyakorlatához hasonlóan a III. Fux Feszt is versenyfesztiválként határozza meg magát, de az egyes bábszínházak, társulatok szabadon dönthetnek, hogy versenyben vagy versenyen kívül kívánnak megmutatkozni. A szakmai zsűri tagjai idén Kozsik Ildikó bábrendező és tanár, Maria Mierlut színész-rendező, illetve Vadas László rendező. MTI; itthon.ma/kult

Kemény Jánosról szülővárosa kapcsán
A Szabadság adott hírt arról, hogy Szabó Csaba, kolozsvári újságíró kezdeményezésére a pennsylvaniai Pittsburgh-ben, szülővárosában emléktáblát avattak Kemény János (1903–1971) író, irodalom- és színházszervező emlékére. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, miként vált amerikai szülötté egy erdélyi főúri család sarja.
A magyargyerőmonostori Kemény család Erdély egyik legrégebbi nemzetségéből ered, tagjai évszázadokon át jelen vannak a történelemben, hadvezetésben, politikában. Szinte valamennyi arisztokrata családdal rokonságba kerültek. Volt a családnak bárói és grófi ága is. A báróiból származott a híres politikus és regényíró, Kemény Zsigmond, a grófiból pedig Kemény József és Kemény Sámuel, akik 1842-ben értékes gyűjteményeik felajánlásával megvetették az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapjait. A család legismertebb leszármazási vonalát Kemény János (1607–1662) erdélyi fejedelem és emlékíró alapította. II. Rákóczi György fejdelem vitéz hadvezére volt, s ő hagyta rá végrendeletileg a hatalmas marosvécsi uradalmat várkastélyával együtt. Kemény fejedelemsége mindössze egy évre terjedt, 1661 januárjában választották meg, s egy év múlva, január 22-én elesett a törökökkel folytatott nagyszőlősi csatában. De leszármazottai közel három évszázadon át birtokolták Marosvécset. Ez a birtok hitbizomány volt, mindig csak a család legidősebb, vagy arra legrátermettebb férfitagja örökölhette, s nem adhatta el, nem oszthatta fel utódai között.
A 19. század második felében Kemény György (1812–1896) főispán volt a birtok ura. Gróf Bethlen Máriával kötött házasságából hat gyermek született. A legidősebb volt Ödön (1837–1921), aztán következett Kálmán (1838–1918), azután pedig Mária (1844–1884). Az utóbbi báró Bánffy Dezsőnek, Magyarország későbbi miniszterelnökének lett felesége. A hagyomány szerint Ödön lett volna a vagyon örököse, de őt főleg az irodalom, bölcsészet érdekelte, visszavonuló természetű volt, s ezért a fess katonatisztet, Kálmánt választották szülei az uradalom örököséül. Bánffy Polixénával kötött házasságából azonban egyetlen felnőtt kort megért gyermek sem származott. Ödönnek viszont éppen hat gyermeke született feleségétől, Káli Nagy Gizellától (1839–1898). A hölgy Káli Nagy Lázár, a kolozsvári kőszínház építtető biztosának unokája volt, s örökölte annak alsójárai udvarházát és birtokát. Úgyhogy Kemény Ödön is oda költözött. Ödön legidősebb fiát, Istvánt (1863–1904) illette volna a nagy örökség. A jó megjelenésű Bécsben szolgáló főhadnagy azonban szégyent hozott a családra.
Kemény Istvánt parancsnoka, egy herceg felkérte, hogy egy váltóját ellenjegyezze. Ezt nem lehetett megtagadni, különben is a herceget gazdag emberként tartották számon. Egy idő elteltével azonban Kemény Istvánon akarták behajtani a meglehetősen nagy összeget. A hercegnek nyoma veszett. (Kemény János utólagos nyomozása szerint beállt a francia idegenlégióba.) Kemény Istvánnak, de még szüleinek sem állt rendelkezésére a követelt összeg. Márpedig egy tiszt, ha nem tudott fizetni, akkoriban vagy főbe lőtte magát, vagy „meglógott”, távoli országba ment, de akkor elvesztette becsületét, szégyent hozott családjára is. Kemény István kénytelen volt nagybátyjához folyamodni a tartozás rendezéséért. Kemény Kálmán valóságos belső titkos tanácsos, főrendiházi tag, a „kegyelmes úr”, csak úgy volt hajlandó a tartozást kiegyenlíteni, ha István lemond minden örökségről, s kivándorol Amerikába. Így nem ő, hanem öccse, Kemény Ákos (1866–1922), Kis-Küküllő vármegye főispánja vált az örökössé, akinek azonban a Zeyk Cecíliával kötött házasságából nem született gyermek.
Kemény István Amerikában a legalantasabb munkákkal kereste kenyerét: volt dokkmunkás, mosogatólegény, liftesfiú. Végül az osztrák–magyar külképviseleten kapott szerény állást. Washingtonban feleségül vette, Ida Berenice Mitchell (1871–1956) különleges szépségű színésznőt, akinek az előző házasságából már volt egy fia. Kettejüknek három gyermeke született: Gizella (1898), Berenice (1900) és János (1903). Az apa hirtelen halálát követően a művésznő nem tudta eltartani gyermekeit, de hallott róla, hogy férjének Erdélyben gazdag rokonai volnának. Így felkerekedett, áthajózott Európába, s a négy gyermekkel megérkezett Alsójárába, Kemény Ödön nagyapához. Bár ez a két pártában maradt húgával együtt nem túl fényes anyagi jólétben élt, befogadta a „kakukkfiókákat” (ahogy önéletrajzi regényében nevezi magukat élete végén Kemény János).
Alsójára Kemény „fogadott szülőföldje” lett, hiszen itt kezdett eszmélkedni, gyerekkora ide kötődött. A falu gyermekeivel játszott, legjobb barátja Ferenczi Sándor volt, aki később az Unitárius Kollégium neves természetrajztanára lett. Nagy hatással volt rá az állandóan olvasó, folyóiratokat járató nagyapja. Itt szerette meg a természetet, ismerte meg a vadászat és halászat fortélyait. A nyarakat hol Nagyenyeden a Zeyk-rokonságnál, a „Burgban” töltik, hol pedig a „szelídlelkű” Ákos nagybácsinál, a dicsőszentmártoni főispáni lakban. Tízéves korában a kis Jánost beíratják a kolozsvári Református Kollégiumba. Nagy Jenő latintanárnál kap szállást és kosztot. Osztálytársa a későbbi orvos-író Jancsó Béla.
1916 nyarán Dicsőszentmártonban éri a román betörés, s a családdal együtt menekül Budapestre. Több hónapig tartózkodnak ott. Szemtanúja a Ferenc József halála okozta gyász megnyilvánulásának, majd az új király, IV. Károly koronázásának is.
A kollégium diáklapjában, a Reményben jelennek meg első versei. 1920-ban ki is ad egy kis kötetet Költemények címmel. Az új írónemzedéket szárnyra bocsájtó, Jancsó Béla szerkesztetteTizenegyek antológiájában már 12 verssel szerepel. 1921-ben az Unitárius Kollégium diákjaként tesz érettségit, s a család kívánságára Bécsbe megy erdészeti főiskolára, mert ekkor már sejthető, hogy a gyermektelen Ákos halálát követően ő lesz a marosvécsi uradalom örököse. Különben is szereti a természetet, a havasokat. Bécs aztán lehetőséget ad neki a művészetek, de különösen a színházi-zenei élet alapos megismerésére. Ákos nagybátyja szívszélhűdés okozta hirtelen halálát követően tényleg Kemény Jánosra száll a birtok. Igaz, ekkorra a román földreform a földek közel 70%-át kisajátítja, de még mindig hatalmas erdőségek társulnak a vécsi várkastélyhoz.
A mindössze 20 éves Kemény János 1923-ban veszi át Marosvécset. Ebben az évben meg is nősül. A Görögországban régészkedő William Roger Paton angol–skót archeológus lányát, Augusta Patont veszi nőül. Úgyhogy nemcsak édesanyjával, hanem feleségével is otthon „anyanyelvén”, vagyis angolul beszél. E házasságból is – a családban már hagyományos – hat gyermek születik. Közülük többen is a művészet felé tájékozódnak. Ezután Kemény János Marosvécs mellett Marosvásárhelyen és Kolozsvárt is lakást tart.
Még csak kezdő író, amikor 23 évesen szétküldi meghívóleveleit a 27 legnevesebb erdélyi írónak, akik 1926. július 15-én gyűlnek össze Marosvécsen néhány napos tanácskozásra, megteremtve az erdélyi irodalom félhivatalos parlamentjét, a Helikont.
Kemény János a 20-as évek végére válik tényleges íróvá. Első regénye, a Kákoc Kis Mihály címszereplője szegényparaszt a „kegyelmes úr” birtokán, vagyis Marosvécsen. Aztán kitör a világháború, elviszik katonának. A háborút és az őszirózsás forradalmat az avantgarde eszközeivel jeleníti meg a regény. Hazakerülve Mihály a kisvárosban próbálkozik megélhetést keresni. Egy évre besorozzák a román hadseregbe is. Végül szülőfalujában talál rá párjára, s itt alapít családot. Azután egymást követik a havasok életét bemutató regények és novelláskötetek, s egy déltengeri utazás élményeit összegző kötet, a Kokó és Szókratész (1940).
Mint mecénás is számottevő. Őt választják a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Irodalmi Társaság elnökévé. Mindegyiket a tetszhalálból kell feléleszteni. Különösen jelentős színházpártoló tevékenysége. Mikor a kolozsvári színtársulat csődbe jut, 1931-ben megalakul a Thália Magyar Színházi Rt., s ennek elnök-igazgatójául választják. Sok száz hold erdejét áldozza fel a színház talpra állítására és fenntartására. 1941-ben aztán a Hunyadi téri színházépületben megnyíló Magyar Nemzeti Színház főigazgatói tisztségével is kitüntetik. Ebbe a társulatba nem veszik be a zsidó színészeket, úgyhogy ők Kemény támogatásával külön társulatot alapíthatnak Fekete Mihállyal az élen, Concordia elnevezéssel, s a Vasas klub színpadán tartják előadásaikat.
A második világháború végén a marosvécsi kastélyt feldúlják, kirabolják. Majd az egész birtokkal együtt államosítják. Kemény még részt vehet 1945-ben a marosvásárhelyi Állami Székely Színház megszervezésében, pár évig dramaturg is. De aztán – mint „osztályellenség” – csak fizikai munkát végezhet, úgyhogy mészégetéssel keresi kenyerét. 1954-től a Kolozsvárról Vásárhelyre költöző Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben kap könyvtárosi állást. 1958-ban innen is kiteszik származása miatt. Végül Sütő András alkalmazza az Új Élet című képeslap színházi rovatának szerkesztőjeként, s ezután tud újra az irodalomnak élni. 1957-ben jelenik meg novelláskötete: A havas dicsérete. Szó van benne a mészégetők nehéz munkájáról is. Aztán meglepetésszerűen sorra hozzák ki köteteit a kiadók. A gyermekvers-könyvek és novella-gyűjtemények mellett három regénye jelenik meg: Vadpáva (1958), Farkasvölgy (1963),Víziboszorkány (1965). Az 1830-as évektől 1914-ig a havason élő románok és magyarok életvitelét egy bátor, vállalkozó szellemű asszony történetével kapcsolatban bemutató utóbbi regény kétségtelenül érett munka. 1970-ben románra is lefordítják.
Legsikeresebb műve azonban csak halála után látott nyomdafestéket, a Kakukkfiókák (1972). Ez önéletírása. Főleg az alsójárai éveket ábrázolja megkapóan. Sajnos, 1918 karácsonyával zárul, az „idegen egyenruhások” bevonulásával. A tüdőrák nem hagyott időt a további kötetek megírására, pedig kordokumentummá válhattak volna sorai.
Kemény János gyakran emlegette: „Pennsylvaniában születtem, Transzilvániában fogok meghalni”. Jóslata bevált, a marosvécsi kastély kertjében nyugszik 1989-ben elhunyt feleségével együtt. Gaal György / Szabadság (Kolozsvár)

Nagy Botond a legjobb DbutanT rendező
Nagy Botond rendező nyerte a DbutanT Országos Színházi Fesztivál első díját az Anyegin című előadás rendezéséért, amelyet a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház vitt színre. A második alkalommal megrendezett színházi fesztivál október 30. és november 4. között zajlott a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színházban, idén a fiatal, pályakezdő rendezőket állította a reflektorfénybe – közölte az Agerpress hírügynökség.
A brassói születésű 24 éves Nagy Botond a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban tanult, majd 2015-ben a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végzett Bocsárdi László rendező osztályában. Az utóbbi két évben megfordult a Kolozsvári Állami Magyar Színháznál, a nagybányai ArtSCAPE Független Színháznál, a marosvásárhelyi Nemzeti Színháznál és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban is.
A fesztivál második helyezettje Adina Lazăr lett, a kolozsvári Creat.Act.Enjoy Pena című előadásának rendezéséért kapta az elismerést, míg harmadik helyezést, az Andrei Mureșanu Színház 7 című produkciójának rendezéséért Sebastian Marina kapta.
A DbutanT fesztivál találkozási és szembesítési hely is a pályakezdők – színészek, rendezők, díszlettervezők, koreográfusok, dramaturgok és színházi zeneszerzők – számára, de lehetőséget nyújt a tehetségesek megtalálására is. A nyertes díjához tartozik, hogy együttműködhet az Andrei Mureșanu Színházzal, mondta el a hírügynökségnek Anna Maria Popa, az Andrei Mureșanu Színház igazgatója.
– A fesztivál egy keresőmotor, így biztosít színházunk lehetőséget a fiatal nemzedéknek. Mivel széles palettát akarunk lefedni, minden évben változtatjuk a szakterületet. Tavaly debütáló színészekkel kezdtük, idén debütáló rendezőkkel folytattuk, jövőre a pályakezdő díszlettervezőké lesz a főszerep – mesélt a fesztivál céljáról a sepsiszentgyörgyi intézmény igazgatója. Szabadság (Kolozsvár)

Hagyományaikat tanulják Jobbágytelkén
Érdekes programokra hívta össze a falu gyerekeit a jobbágytelki Siklódi István Attila zenepedagógia szakos főiskolás: hogy megtanítson nekik néhány darabot a falu gazdag népdal- és néptánckincséből. A tervek szerint lesz folytatás is.
Siklódi István Attila a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként szülőfaluja népdalkultúrájának továbbéltetésén dolgozik. Nemrég új kezdeményezéssel állt elő, amelyhez elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia, a Jobbágytelki Kulturális Egyesület és a helyi a Tóskert Kulcsosház támogatását. Néhány napja 16 falubeli, 2–6. osztályos gyereket célzott meg egy háromnapos programmal.
Első nap délután két meghívottjával ismerkedhettek meg a gyerekek: Fekete Hunorral, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem harmadéves zene szakos hallgatójával, valamint Székely Beátával, aki ugyancsak a Művészeti Egyetemen tanul, elsőéves mesterképzős az alkalmazott bábművészet szakon. Fekete Hunor hangszerbemutatót tartott, a citerát és kétféle furulyát (kaval és pásztorfurulya) ismertetett meg a gyerekekkel, kisebb műsort is adott, együtt énekelt a kicsikkel, akik a hangszereket kipróbálhatták, tanulhattak egy-két dallamot. Székely Beáta gyermekjátékokkal, csapatépítő feladatokkal színesítette a napot, Siklódi István népdalokat és néptáncot oktatott.
Második napon István egymaga vezette a programot, a hangsúlyt a jobbágytelki népdalok tanulására és a csapatépítésre helyezte, de teret kapott a játék, tánctanulás is. A harmadik napon egy kis tanulás mellett különböző érdekes, szórakoztató feladatok révén gyakorolhatták be a tanult énekeket a gyerekek, de imp-rovizációs gyakorlatok is voltak, majd terepfeladatokat kaptak, azaz a faluban ismereteket kellett gyűjteniük régebbi szokásokról. Minden feladat a csapatépítést is célozta. A napot családias táncház zárta, ami a jutalom mellett szórakozás is volt.
Siklódi elmondta: a tábor egyben előkészületet, alapozást is jelentett egy későbbi, komolyabb, munkához. Szándékában áll a gyerekekből egy összetartó, erős, együttműködő csapatot kovácsolni, de főleg egy hosszabb távú népművészeti programban gondolkodik. Ennek első lépése egy műsor összeállítása lenne, amit valószínűleg februárban mutatnának be a színpadon. Ez a falu jellegzetes téli szokásaiba, főleg a kukoricahántásba és a farsangi maszkurázásba engedne betekintést, a falu népdalait és néptáncát is beleszőnék. Ennek első lépése volt a mostani tanulási alkalom. A faluban fél évszaddal ezelőtt kórus is volt, amelynek énekére táncolt a hagyományőrző együttes. Ezt is felidézik majd a műsorban, amibe a falu fiataljait is bevonják, hogy a színpadra vitt műsorban a kisebbekkel együtt énekeljenek, táncoljanak. Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)

Maximális erőbevetéssel (Színházi tükör)
Kolcsár József 2003-ban diplomázott a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem színész szakán, és ugyanabban az évben a Tamási Áron Színházhoz szerződött. Színészi munkája mellett több évig dolgozott improvizációtanárként, színjátszó csoportok vezetőjeként, rádiós szerkesztőként, különböző rendezvények műsorvezetőjeként. 2010 óta rendez hivatásos társulatoknál, 2011 óta művészeti vezetője, 2013-tól igazgatója a kézdivásárhelyi Városi Színháznak.
– Miért lettél színész?
– Már gyermekkoromban volt bennem egy „egészséges exhibicionizmus”, emlékszem, egyszer az óvodában egy improvizált színpadon ugrókötelezés közben énekeltem a Na-na-nagyfiú című slágert, és piros pontot kaptam érte, mert az egész óvoda ülve hallgatta a műsort... Később is mindig a művészetek közelében tevékenykedtem, már amilyen művészi élet zajlott Körtvélyfáján, abban a Marosvásárhely melletti faluban, ahol felnőttem. Tagja voltam a színjátszó csoportnak, néptánccsoportnak, cserkészcsapatnak, ifjúsági szervezetnek, részt vettem minden fontosabb eseményen. A helyzet úgy hozta, hogy sofőr-autószerelő szaklíceumot végeztem, de nem sikerült az érettségim, ezért pincérként dolgoztam. Akkor döntöttem el, hogy felvételizek egyszer a színire, s ha sikerül, színész leszek, ha pedig nem sikerül, valami más szakmát választok. Sikerült.
– Hogy kerültél a sepsiszentgyörgyi színházhoz?
– Az egyetemi évek alatt sok bepótolnivalóm volt, mert a líceumban, ahová jártam, alig tanultunk irodalmat, színházba se jártunk. Végül is, úgy érzem, sikerült felzárkóznom a társaim mellé. Negyedéven Andrea Vulpe Sirályt rendezett a végzősöknek, amiben én Samrajevet játszottam. Bocsárdi megnézte az egyik előadást, és utána meghívott bennünket Szentgyörgyre Kicsid Gizellával együtt. Négy másik erdélyi színházhoz is hívtak, de én Szentgyörgyöt választottam, mert az akkori legnagyobb színházi élményeim mind ehhez a társulathoz kötődtek. Akkor láttam A csodát, a Rómeó és Júliát, a Vérnászt… Persze, hogy igent mondtam Bocsárdinak.
– Hogyan lettél a Városi Színház igazgatója?
– A színészi munkám mellett rendezői mesterit végeztem Marosvásárhelyen, amikor felhívták Bocsárdit Kézdivásárhelyől, hogy ajánljon valakit, aki irányítani tudná az akkor újjáalapított Macskakő színjátszó csoportot, Bocsárdi pedig engem ajánlott. Kis időre rá, hogy elkezdtem itt dolgozni, megalakult a Városi Színház, én pedig belekerültem az Ábel című első produkcióba a diákjaimmal együtt, így már a legelső pillanattól betekintést nyertem a színház működésébe, amelynek élén két igazgatóváltás is történt a következő másfél év alatt. Egyszer csak felhívott az akkori polgármester, hogy újra meghirdették az intézményvezetői állást, s szeretnék, ha én is részt vennék a versenyvizsgán. Kértem vagy két nap gondolkodási időt, mialatt beszéltem Bocsárdival és Nemes Leventével, és végül részt vettem a vizsgán.
– Mikortól számítod magad rendezőnek?
– Egy évre rá, hogy elkezdtem a rendezői mesterit, az Égtájak Iroda meghívott Budapestre, hogy rendezzem meg az évadkezdő nagy happeningjét a Vígszínházban. Ez volt életem első olyan rendezése, ahol profi színészekkel dolgozhattam, és nagyon jól sikerült, így eldöntöttem, hogy én is rendezni fogok, mint a többi igazgató... Ezt viccből mondom, de az tény, hogy az első hagyományos értelemben vett színdarabot itt rendeztem Kézdin. Elsősorban színésznek tartom magam, aki csak azért kacérkodik a rendezéssel, mert jó visszajelzéseket szokott kapni ezen a téren.
– És ezenkívül rádiózás, zenélés, Tein teátrum, műsorvezetés… Hogy fér bele ennyi minden az életedbe?
– Valahogy megtalálnak ezek a munkák... Nem szeretném, ha nagyképűnek hangzana, de alapjában véve showman vagyok. Nem azért, mert színész vagyok, és nem azért vagyok színész, mert showman vagyok. Egyformán tudom „produkálni magam” a magánéletben és a különböző haknikon, talán ezért találnak meg ezek a felkérések. Pörög az életem, örömmel veszek részt mindenben. Ez nem jelenti azt, hogy soha nem tévedek, vagy nem bánok meg dolgokat, de amikor élesben megy az élet, az ember nem mindig tud helyesen mérlegelni. Örülök, hogy nemcsak a színház része az életemnek, egy amatőr színjátszó kör vezetése, egy olvasótábor megszervezése, rádióműsor elkészítése, a városnapok, Székely Vágta vagy egy Rotary-bál levezetése, bár néha fárasztó, fel is tudja tölteni az embert. És mindennél fontosabb számomra, hogy háromgyerekes családapa vagyok, ezt a feladatkört is hittel, örömmel látom el. Így teljes az életem.
– Melyik munkádat szereted a legjobban?
– Általában azt, amit éppen csinálok. Úgy gondolom, hogy azért talál rám ennyi minden, mert semmit nem veszek félvállról, igyekszem maximális erőbevetéssel végezni mindent, amit elvállalok. Még azt is, amiről tudom, hogy kevésbé fontos számomra, vagy jelentéktelen a művészi értéke... Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)