Potápi Árpád választási mozgósításra biztatta egy marosvásárhelyi fórum résztvevőit
A június 5-én tartandó romániai önkormányzati választások előtti mozgósítás fontosságára hívta fel a figyelmet egy péntek esti marosvásárhelyi pódiumbeszélgetésen Potápi Árpád, a miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkára.
Annak a megszervezésére biztatta a beszélgetés résztvevőit, hogy mindenki hívja fel a rokonait, ismerőseit, és gondoskodjon róla, hogy ne maradjanak otthon a választásokon. Úgy vélte, Marosvásárhely többre hivatott, mint a jelenlegi szerepe Erdélyben. Nemzeti érdeknek nevezte, a város magyarságának a megtartását és megerősítését, ami szerinte úgy lehetséges, ha magyar érzelmű, elkötelezett ember kerül a város élére.
Potápi Árpád a magyar kormány nemzetpolitikájáról tartott előadást a marosvásárhelyi fórumon. Elmondta: a magyar nemzetpolitikában egyre fontosabb szerepet kap a határon túli magyarság gazdasági megerősítésének támogatása. „Ha a magyarok gazdaságilag nem tudnak megerősödni, vagy tengődnek, vagy továbbállnak" – érzékeltette a gazdasági segítség szükségességét.
Azt is megemlítette, hogy mérlegelik egy olyan program kidolgozását, amelyik a magyarországi családi otthonteremtési kedvezményhez (csok) hasonlóan ösztönözné a határon túli magyar fiatalok gyermekvállalását. Soós Zoltán, a marosvásárhelyi magyarok polgármesterjelöltje ötgyermekes apaként szólt hozzá a gyermekvállalás kérdéséhez. Úgy vélte, a nagy család nagy mértékben értékválasztás kérdése. Szerinte ma Marosvásárhelyen a magyarság súlyosan alulreprezentált az önkormányzatnak alárendelt intézményekben. Azért is szükség van a magyar városvezetésre, hogy a magyarok is lehetőségekhez jussanak. A magyar pártok függetlenként induló közös jelöltje hozzátette: jelentős fejlődést biztosíthatna az is a marosvásárhelyi magyar közösségnek, ha a város költségvetésének nagyobb hányadát fordíthatnák az általa fontosnak ítélt célokra.
Péter Ferenc, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) megyei önkormányzati elnökjelöltje a vállalkozóbarát politika meghonosítását tartotta a legfontosabbnak, mert – mint fogalmazott – a gazdasági verseny vezethet el a bérek emelkedéséhez, és ahhoz is, hogy a fiataloknak ne kelljen elvándorolniuk a jobb megélhetésért.
MTI
Erdély.ma

Potápi Árpád választási mozgósításra biztatta egy marosvásárhelyi fórum résztvevőit
A június 5-én tartandó romániai önkormányzati választások előtti mozgósítás fontosságára hívta fel a figyelmet egy péntek esti marosvásárhelyi pódiumbeszélgetésen Potápi Árpád, a magyar miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkára.
Annak a megszervezésére biztatta a beszélgetés résztvevőit, hogy mindenki hívja fel a rokonait, ismerőseit, és gondoskodjon róla, hogy ne maradjanak otthon a választásokon. Úgy vélte, Marosvásárhely többre hivatott, mint a jelenlegi szerepe Erdélyben. Nemzeti érdeknek nevezte, a város magyarságának a megtartását és megerősítését, ami szerinte úgy lehetséges, ha magyar érzelmű, elkötelezett ember kerül a város élére.
Potápi Árpád a magyar kormány nemzetpolitikájáról tartott előadást a marosvásárhelyi fórumon. Elmondta: a magyar nemzetpolitikában egyre fontosabb szerepet kap a határon túli magyarság gazdasági megerősítésének támogatása. “Ha a magyarok gazdaságilag nem tudnak megerősödni, vagy tengődnek, vagy továbbállnak” – érzékeltette a gazdasági segítség szükségességét. Azt is megemlítette, hogy mérlegelik egy olyan program kidolgozását, amelyik a magyarországi családi otthonteremtési kedvezményhez (csok) hasonlóan ösztönözné a határon túli magyar fiatalok gyermekvállalását.
Soós Zoltán, a marosvásárhelyi magyarok polgármesterjelöltje ötgyermekes apaként szólt hozzá a gyermekvállalás kérdéséhez. Úgy vélte, a nagy család nagy mértékben értékválasztás kérdése. Szerinte ma Marosvásárhelyen a magyarság súlyosan alulreprezentált az önkormányzatnak alárendelt intézményekben. Azért is szükség van a magyar városvezetésre, hogy a magyarok is lehetőségekhez jussanak. A magyar pártok függetlenként induló közös jelöltje hozzátette: jelentős fejlődést biztosíthatna az is a marosvásárhelyi magyar közösségnek, ha a város költségvetésének nagyobb hányadát fordíthatnák az általa fontosnak ítélt célokra.
Péter Ferenc, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) megyei önkormányzati elnökjelöltje a vállalkozóbarát politika meghonosítását tartotta a legfontosabbnak, mert – mint fogalmazott – a gazdasági verseny vezethet el a bérek emelkedéséhez, és ahhoz is, hogy a fiataloknak ne kelljen elvándorolniuk a jobb megélhetésért.
erdon.ro

Egy csónakban a nemzetiségekkel
Egy csónakban evezünk a nemzetiségekkel, amit megpróbálnak elsüllyeszteni különböző erők, ezért érdemes lenne komolyabban venni ezt a sorsközösséget – mondta az Országgyűlés elnöke a Kossuth rádiónak a nemzetiségi kultúrák napja alkalmából adott, vasárnap reggel sugárzott interjúban.
Kövér László hozzátette: szisztematikus lélektani-politikai háború folyik a világot eddig összetartó identitásokkal szemben, a tömeges migráció egyes felfogások szerint háború Európával, az európai országokkal szemben, és egy kultúráját vesztett, homogenizált európai populáció létrehozását szolgálja. Mint mondta, az erdélyi magyarságnak és az erdélyi románságnak is az elgyökértelenítés veszélyével kell szembenéznie. A Magyarországon élő nemzetiségek és a Romániában, Szlovákiában élő magyarok támogatása európai gyökereik erősítésében akkor lesz igazán fontos, amikor ezeket a nemzeti kultúrákat még nagyobb támadásoktól kell majd megvédeni – mondta Kövér László.
A politikus szerint Magyarország nemzetközi kapcsolatrendszerében is felértékelődött a nemzetiségi szószólók szerepe, a kormány szeretne erre támaszkodni, például a küldöttségek részét adják a szószólók is. A parlamentben működő nemzetiségi szószólók a Magyarországon működő befektetők, az anyaországi gazdasági csoportosulások és politikai szereplők felé is tartják a kapcsolatot, így egyfajta hitelesítői tudnak lenni a magyar kormány politikájának, egy másik nézőpontból tudják azt kritizálni vagy alátámasztani – mondta.
Kövér László kitért arra, hogy a globalizáció rengeteg kárral, hátránnyal és rombolással jár a nemzeti kultúrákra nézve. Olyan homogenizált európai populáció létrehozására irányul, amelynek a világ nagyvállalatai brüsszeli központból tudják diktálni a törvényeket – tette hozzá. Úgy vélte, ezt bizonyítja az EU és az Egyesült Államok között tervezett transzatlanti szabadkereskedelmi megállapodás.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Aradi Kultúrpalota kincsei
Mi lesz Feszty triptichonjával?
Ha ma a képzőművészet iránt érdeklődő magyar a Feszty nevet hallja, mindenekelőtt a Magyarok bejövetele c. monumentális, a Szeged közelében, Ópusztaszeren kimondottan e célra épült rotondában (körcsarnokban) elhelyezett monumentális alkotásra gondol. A körkép műfajának bőven voltak ugyan előzményei Európában, magyar vonatkozásban mégis az első volt, és az éppen 120 éves, sok hányattatást megért festmény restaurálás utáni újbóli felállítása (1995) óta hatalmas tömegeket vonz.
Kevesebben tudják azonban, hogy Feszty Árpád (1856–1914) egyik jelentős alkotása, az ugyancsak monumentálisnak nevezhető Krisztus temetése c. hármas kép Aradon található. Feltekerve, a múzeum raktárában, és pillanatnyilag senki nem tudja, milyen állapotban. A hasonló művek sorsából kiindulva egészen biztos, hogy sérülten, alapos restaurálásra szorulóan.
Vannak még idős aradiak, akik annak idején látták „élőben”, falon az Aradi Kultúrpalotában lévő (időközben elköltöztetett) szépművészeti múzeumban a hatalmas méretű (400x312+600+312 cm, azaz négy méter magas, 12,24 méter hosszúságú) festményt. A kommunista diktatúra korszakában egy ideig, mondhatni furcsa módon, megtűrték, bibliai, vallásos ihletettsége dacára, aztán 1959-ben letakarták, majd eltávolították a kiállítási teremből.
Van-e mód, lehetőség arra, hogy az aradi múzeum egyik kivételes, magyar vonatkozásban a Szabadság-szobor mellett talán legjelentősebb művészeti értéke újból a falra, a közönség elé kerüljön?
A kérdésre ma, 2016 májusában nem könnyű és nem kockázatmentes válaszolni. Minthogy az Arad – Európa Kulturális Fővárosa 2021 projekt keretében a festmény restaurálása és újbóli közkinccsé tétele is szerepelt, igennel felelhetnénk. A projekt azonban elbukott, és ki tudja, hogy Arad következő városvezetése miként viszonyul majd a kérdéshez? Egyértelmű, hogy ez alkalommal sem a művészi értékről, hanem egyéb meggondolásokról van szó.
A péntek késő délután az Aradi Városháza dísztermében (zsúfolt ház előtt) megrendezett összejövetel – a Kölcsey Egyesület újabbkori harmadik konferenciája – a triptichonról szólt.
Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület titkára bevezetője után Bognár Levente aradi alpolgármester azt emelte ki, hogy a város kulturális értékeit az itt élő nemzetiségek közösen hozták létre, Jankó András Kölcsey-elnök azt fejtegette: lehet, hogy a mai jeles nap lesz, mert megmozdul valami a kép körül, és mások is felfigyelnek rá. A magyar kormány által meghirdetett lehetőségre a Kölcsey Egyesület májusban pályázatot nyújtott be. Fekete Károly elmondta: a megyei múzeum egykori munkatársától, Szabóné Ferencz Irmától „örökölte meg” a triptichon ügyét, és ismertette, hogyan került a kép a városba: az Aradi Kultúrpalota megnyitására a Magyar Szépművészeti Múzeum által itt letétbe helyezett képzőművészeti alkotások között volt. Két szemtanú szerint az 1950-es években itt állomásozó, múzeumlátogatásra vitt szovjet kiskatonák térdre borulva imádkoztak előtte...
Görbe Márk budapesti művészettörténész a triptichon megszületésének körülményeiről és alkotójáról tartott igen érdekes előadást, Puskel Péter aradi helytörténész (előrebocsátva, hogy ő még látta a falon az alkotást a Kultúrpalotában) a kép sorsáról és utóéletéről szólva elmondta: amikor a Szépművészeti Múzeum 73 műalkotást Aradon letétbe helyezett, akkor a hármas kép értékét 232 ezer koronára becsülték – 250 ezer volt eredetileg a Kultúrpalota felépítésének (utóbb jócskán meghaladott) költsége.
Ódry Mária festőművész, restaurátor egy XVIII. századi oltárkép általa végzett restaurálásáról, Matúz András ugyancsak a resturálásról szólt, Szentkirályi Miklós, a neves restaurátor, a Magyarországi Restaurátorkamara elnöke egy művészeti alkotás helyreállításának nemcsak gyakorlati, hanem elvi kérdéseiről is beszélt, támogatást ígérve arra az esetre, ha Feszty-hármas kép restaurálásra kerülne.
A Municípiumi Kulturális Központ által támogatott színvonalas konferencia végén kiosztották Az Aradi Kultúrpalota kincse, Feszty Árpád triptichonja c. kétnyelvű művet, amely a konferencián elhangzott előadások bővebb szövegét tartalmazza, kiegészítve Juhász Bélának Ódry Máriával és Matúz Andrással készített interjúinak egy-egy részletével, valamint Andó Andrásnak a triptichon lehetséges jövőjéről írott cikkével.
A Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatának 34. kötetét Jankó András szerkesztette, olvasószerkesztő Fekete Károly, tördelő Nagy István. Gratulálunk hozzá!
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Ki a terrorista? Budaházy vagy Gergényi?
Közkeletű, tetszetős és a valóságot nagymértékben fedő megfogalmazás szerint a jogszabályok absztraktsága, általános megfogalmazásai és az egyes megítélendő cselekmények konkrétsága közötti űrt a bíró lelkiismeretének kell kitöltenie. A gond viszont az, hogy a magyar bírói kar elméleti felkészítését, szakmai szocializációját a Kádár-korban kinevelt oktatói gárda biztosította, így sok esetben nem az igazságosság érvényesül az ítéletekben, hanem egyfajta „balra torzult” világszemlélet. Az ügy kimenetele attól függ, hogy a bíró képes volt-e függetleníteni magát a bal-liberálisok által dominált oktatási rendszer negatív hatásától, vagy sem. Az abszurd bírói döntések hosszan sorolhatók, a saját borába saját lakásában saját fagyállót öntő borosgazda elítélésétől és igen súlyos büntetésétől el egészen egy jól körülhatárolható etnikum gyilkosságra vetemedő tagjainak enyhe büntetéséig.
Budaházy Györgyöt terrorizmussal vádolják. A terrorizmus büntetőjogi tényállása eléggé általános ahhoz, hogy olyan cselekményeket is bele lehessen szuszakolni, melyeknek a tényleges terrorizmushoz semmi közük. (A pontos idézet szétfeszítené e kis írás kereteit, akit a téma közelebbről érdekel, elolvashatja a tényállás hatályos megfogalmazását a buntetojog.info weboldalon.)
Budaházy György ikonikus alakja a gyurcsányista féltotalitárius rendszerrel szembeni nemzeti ellenállásnak. Nevéhez fűződik az Erzsébet hídi 2002-es blokád, a Szent Korona Rádióban saját nemzeti műsor szerkesztése, a 2006-os forradalmi mozgalom. Hogy a Magyarok Nyilai nevű szerveződéshez mennyi köze van, az vitatott, de tény az, hogy e szervezethez is mindössze néhány „Molotov-koktélos” támadás fűződik, melyek során senki nem sérült meg, valamint Csintalan Sándor megverése. Vagyis rongálás és testi sértés, amiért nem osztanak 10-20 évet, mint a terrorizmusért.
Ha Budaházy Györgyöt mégis elítélnék ezen vád alapján, amikor a szemeket kilövő, ártatlan emberek százait megkínzó, megalázó rendőrpribékek közül senkit nem küldtek börtönbe, az az újkori magyar demokrácia egyik legnagyobb szégyene lenne, s lényegében a rendszerváltás szimbolikus csődje.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jeszenszky Géza: Trianon fáj, de túl lehet és kell élni
A Kolozsvári Akadémiai Bizottság székhelyén az Értékek Akadémiája sorozat keretében hétfőn délután Jeszenszky Géza történész, az Antall-kormány külügyminisztere tartott előadást Miért maradt el a megbékélés a Duna-medencében? A szomszédságpolitika dilemmái címmel. Ezzel tulajdonképpen legújabb, Kísérlet a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szomszédsági politikája a rendszerváltozás éveiben című kötetét ismertette.
A szerző az 1990-ben a Magyar Demokrata Fórumon belül megfogalmazott vádaskodástól indult ki, mely szerint az Antall-kormány nem foglalkozott eléggé a külhoni magyarokkal. Valójában akkor sem merülhetett fel komolyan a határmódosítás gondolata, helyette más lehetőségek után kellett nézni: nemzetközi keretben rendezni a nemzeti kisebbségek jogait. Akkoriban úgy nézett ki, hogy a szomszédállamok jószántukból hajlandók erre. Azonban Jeszenszky Géza külügyminiszterként hamar megtapasztalta, hiába marasztalták el a Szovjetuniót és Romániát a kisebbségi jogtiprások miatt, a kollektív jogok megadásától már mindenki meghátrált. Hasonlóképpen az Egyesült Államok is, amely inkább autonómiapárti volt.
A nemzetközi pozitív példák magukért beszéltek: a kanadai kétnyelvűség, a svájci kantonális rendszer, Dél-Tirol esete stb. Ilyen körülmények között arra kellett vigyáznia a magyar kormánynak, hogy szomszédjai ne szövetkezzenek ellene. Kisebbségi kérdésben nem változtatott a Visegrádi Együttműködés megkötése, sem Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió szétesése, inkább az európai integrációban kellett keresni az utat. A NATO-hoz és az Európa Tanácshoz (ET) való csatlakozás előfeltétele a kétoldalú megállapodások megkötése volt. A magyar–román alapszerződésből, noha az Európa Tanács akkor még ajánlotta, kimaradt az autonómia terve (Meleşcanu akkori román külügyminiszter szerint „sikerrel kiherélték”). Pedig a kisebbségi kérdés nem magyar „találmány”, hanem megoldásra váró globális probléma. Időközben az ET saját elveit mellőzve „hígított” kisebbségi keretegyezményt produkált, azt hangoztatva, hogy a többségi nemzetek civilizált módon maguktól fogják orvosolni kisebbségeik sérelmeit. Az eredményt valamennyien ismerjük.
(Ö. I. B.)
Szabadság (Kolozsvár)

Erkölcsi kérdés is a helybenmaradás
Előbb matematikusnak készült, majd orvos lett, de a rendszerváltás után lehetett volna politikus is. Dr. Ábrám Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanára öt gyermek édesapja – erkölcsi kérdésnek tartja, hogy Erdélyben nemzedékeket készíthet fel az orvosi pályára. Többek között a helybenmaradásról és az elvándorlásról beszélgettünk.
– Egy cikkében azt írja, hogy a szatmárnémeti iskolában, ahol érettségizett, a nyolcvanas évek elején negyven diákból negyvenen jutottak be egyetemre, ami a kommunista rendszerben óriási teljesítménynek számított. Miért választotta az orvosi pályát?
– Az 5. számú Ipari Líceumban érettségiztem Szatmárnémetiben 1982-ben, az akkori magyar líceumban, a mai Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. Az ország legjobb magyar iskolája volt. A matematika-fizika osztályból mind a negyvenen egyetemet végeztünk, legtöbben mérnöki, matematika szakot. Bár létezett biológia-kémia osztály is, úgy adódott, hogy az osztályomból öten készültünk orvosira. Én az utolsó középiskolás nyári vakációmban döntöttem el, hogy édesanyám hivatását követem. Addig matematikusnak készültem, minden évben helyezést értem el aMatematikai Lapok feladatmegoldó versenyén. Diákéveim alatt összesen huszonöt helyi, megyei és országos olimpiászon is részt vettem, a mateken kívül magyarból, kémiából és fizikából. Végül a matematika elvontsága miatti belső tiltakozásból mentem orvosira, hogy másokon segíthessek a bajban. Végül nem lettem gyógyító orvos, de egyetemisták, szakorvosok, doktorandusok munkáját egyengethettem.
– Oktatóként hogyan élte át a rendszerváltás óta tartó viharos éveket a MOGYE-n?
– Be kell vallanom, hogy könnyen pályát változtathattam volna. Diákéveim során az „ellenzéki” Communitas kör szervezője, az egyetemista diáklap magyar oldalának szerkesztője voltam. Így kerültem kapcsolatba erdélyi magyar értelmiségiekkel, akik 1989 után más állás után néztek, például politikusok lettek. Én úgy gondoltam, hogy frissen szerzett orvosi diplomával a tarsolyomban az a kötelességem, hogy a végzettségem ne máshol kamatoztassam. Hosszú kihagyás után 1991 februárjában szerveztek első alkalommal felvételi vizsgát oktatói állásokra. Oda jelentkeztem, ahol esélyesnek tűntem, a Közegészségtani Tanszékre. Ma is hálával tartozom mestereimnek – Bedő Károlynak, Dienes Sándornak, Ureche Ramonának –, hogy szakmailag kiteljesedhettem. Amúgy lelkiismereti szempontból nem könnyű része lenni a MOGYE oktatói struktúrájának. Az egykori egyoldalú elvárás sokoldalúvá vált, a keleti tanokat nyugatiak váltották fel, helyenként elméletben átvett, a gyakorlatban azonban nehezen alkalmazható rendszereikkel. Jó lenne, ha valóban a multikulturalitás sajátos, értékteremtő és ezáltal eredményes útját tudnánk járni, de attól még nagyon távol állunk. A majdnem mindent meghatározó többség részéről nincs akarat ebbe az irányba, miközben a magyar tanári kar és holdudvara, a magyar orvostársadalom – a magyar sors és a magyar politikum gyakorlatát meg nem hazudtoló módon – rendkívül széthúzó. Ezt a bonyolult helyzetet a magam értelmiségi hozzáállása szerint úgy tudom feloldani, hogy nem keresem a funkciókat és a velük járó sokszor felesleges vesződéseket, inkább ott próbálok hasznos lenni, ahol értéket teremthetek.
– Ha fiatal orvosokról hallunk, állandóan visszatérő téma az elvándorlás. Mennyire súlyos jelenség ez?
– Már a nyolcvanas években az a mondás járta, hogy minden harmadik magyar orvos elhagyta Romániát. Évekkel ezelőtt Balázs Péter budapesti professzorral tudományos kutatással igazoltuk az utóbbi évtizedek hétköznapi tapasztalatait, és konkrét adatokkal támasztottuk alá a Magyarországra irányuló romániai magyar orvosmigráció méreteit. Az adatok szerint Marosvásárhelyen 2008-ig a 9375 végzettből 5012 volt magyar. Ugyanakkor erre az időszakra vonatkozó 3486 magyarországi honosítás közül Marosvásárhely részesedése 1629 Magyarországon honosított orvos. Az első csúcs a rendszerváltozást követő évben, 1990-ben jelentkezett, míg a második 2005-ben, egy évvel azután, hogy Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz. Hasonló a helyzet a fogorvosokkal is (647 honosított fogorvos). A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem egyértelműen Magyarország orvos és fogorvos utánpótlásának integráns részét alkotta. Azóta némileg más a helyzet, ugyanis mindkét ország csatlakozása az Európai Unióhoz szabadabb utat nyitott az orvosok munkavállalásának. Közben a Marosvásárhelyen végzettek számára Nyugat-Európa és Észak-Amerika államai váltak a fő célországgá. Megjegyzendő, hogy az elvándorlás fő oka nem csupán a jobb anyagi megbecsülés: sokan azért választják a külföldi boldogulást, mert gátolt az itthoni szakmai fejlődésük, a romániai egészségügyi intézmények gyengébben felszereltek.
– Hogyan látja az erdélyi magyar orvosok érvényesülési lehetőségét szülőföldjükön?
– Négy éve tudományos közleményben „kísérletileg” igazoltam, hogy az egykori Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben csak magyar nyelven tanuló orvosok bármely nemzetiségű betegeik gyógyulását szolgálva magas fokú hivatásról és szakértelemről tettek tanúbizonyságot Románia bármely részén. Alátámasztottam döntő többségük itthoni szakmai helytállását, miszerint a betegellátás szakmaiságát nem veszélyezteti a kisebbségek anyanyelvű oktatása. Mintegy megcáfolva a magyar nyelv használatát a román diákok körében kikényszerítő magyar oktatókkal, a román beteggel magyarul társalgó magyar orvos rémképével riogató személyeket, akik megkérdőjelezik az anyanyelvű orvosképzés lényegét. Most azokat is szeretném megcáfolni, akik szerint az erdélyi magyar orvos nem érvényesülhet szülőföldjén. Ez jelentős mértékben rajta is múlik. Vajon megpróbálta-e, küzdött-e eleget érte, próbált-e helyes mentalitást kialakítani ebben a valóban „menni vagy maradni” dilemmát és divatot hordozó világban? Meggyőződésem, hogy már nagyon sok Németországba igyekvő migráns megbánta, hogy elindult. Pedig az ő helyzete összehasonlíthatatlan az erdélyi orvoséval. Nálunk nincs háború, és az erdélyi magyar orvos nem küzd mindennapi megélhetési gondokkal. A fentiek tükrében fájó, hogy egy végzéshez közeledő orvostanhallgató néhány éve azt nyilatkozta, azonnal Nyugatra készül, mert nem óhajt a sokat bírált hazai egészségügyi rendszer alkalmazásába állni. Az már erkölcsi kérdés, hogy miért óhajtotta elvenni mások elől az ingyenes orvosképzési helyet az ugyancsak sok kritikával illetett román oktatási rendszerben.
– Ön szerint milyen napjainkban az orvosok megítélése a társadalomban?
– Ez minden társadalomban nagyon összetett, történelmileg és földrajzilag egyaránt. Az orvos „élet és halál ura”, ami tiszteletet és elismerést érdemel, ugyanakkor sajátos helyzete visszaélésre is alkalmat adhat. Én azt hiszem, hogy az orvos megítélése pontosan olyan, mint amilyen maga a társadalom. Ennek megfelelően nálunk ugyanolyan zűrzavaros és ellentmondásos az értelmiségi, ezen belül az orvos megítélése is. Értékteremtőbb és értékfenntartóbb társadalmakban a kikényszerített értékteremtés egyúttal nagyobb megbecsüléssel jár.
– Gyakran elhangzik, hogy az Európai Unió tagországai között az utolsó helyeken állunk népegészségügyi kérdésben. Lát-e ezen a területen pozitív változást?
– Uniós viszonylatban valóban hátul kullogunk, világszinten viszont jó a helyzetünk. Persze, az egészségügyi rendszerünk számára is kihívás, hogy az Európai Unióban helyt álljunk, mint a kevésbé tehetős „családtag”. Pozitív változásra addig nem lehet remény, ameddig Romániában az egészségügyre a bruttó hazai termék négy százalékát fordítják, míg az Európai Unió szintjén ennek másfélszerese-kétszerese jut az ágazatnak. A különböző egészségügyi mutatók látványos javítása, a megelőzés hangsúlyozása helyett maradnak hát a legfontosabb problémák: az egészségügyi ellátás egyenetlenségei, az egyre fokozottabbá váló szakorvoshiány, a zsúfoltság miatt romló hozzáférhetőség, helyenként a rossz felszereltség, a stratégiahiány és a többi.
– Előadásaiban gyakran hivatkozik nagycsaládos tapasztalataira. Tudjuk, hogy a régi nagycsaládos modell megszűnt, ennek ellenére többen is mondják, hogy értelmiségi körökben ismét „divat” lett a harmadik gyerek. Mennyire súlyos jelenség a születések számának visszaesése?
–A pozitív példákon túl az erdélyi magyarságra leginkább a fogyás, az elvándorlás, a beolvadás, az elidegenedés, a hagyományvesztés, a borúlátás és a kilátástalanság jellemző. Nagymértékű térvesztésről számolnak be a demográfiai mutatók: a legutóbbi két népszámlálás között kétszázezer lélekkel csökkent a romániai magyarság létszáma, így az egy és negyedmilliós határ alá került. Az egykori hagyományos nagycsaládos modell megszűnésével és az egy nőre eső igen alacsony gyermeklétszámmal kell számolnunk. A kedvezőtlen folyamatot megakadályozó politikára és világnézetre lenne szükség: hagyományokra épülő értékrend, családközpontúság, szülőföldön boldogulás, autonómiaformák, egyéni példamutatás. A harmadik, sokadik gyermek vállalása a fentieket erősíti meg.
– Európai viszonylatban milyen mértékben lehet kormányzati politikákkal hathatósan támogatni a gyerekvállalást?
– Kedvező jel, hogy a nők átlagosan több mint két gyermeket szeretnének vállalni. Ez rendkívül fontos társadalmi kihívásnak bizonyul, hiszen az akarat megsegítése a népesedési kilátások potenciális javulását eredményezheti. A demográfiailag megingott Európának vagy legalábbis a magyar közösségnek az kellene, hogy legyen a válasza a migránsválságra, hogy elősegítse az óhajtott és a végül felvállalt gyermekszám egymáshoz való közelítését. Jelenleg a kettő különbsége egy egész gyermek. Szóval, a magyar kormány családbarát politikájával arra törekszik, hogy ez az „elfeledett” gyermek végül megszülessen.
– A mai erdélyi egyetemi oktatónak mennyire van lehetősége komoly kutatási munkát végezni?
– Különböző népegészségügyi kérdésekkel foglalkozom, kiemelten a magyar népesség életmódjával és egészségi állapotával. Negyedik éve amerikai, magyarországi és romániai kutatók szakmai együttműködésével megvalósuló dohányzáskutatásnak vagyok a romániai koordinátora. Összesen hét kutatási területen folyik a tevékenység, eredményeinket hazai és külföldi konferenciákon, szaklapokban ismertetjük. Idén márciusban hatodmagammal Chicagóban vettünk részt az Egyesült Államok kimondottan dohányzási témájú csúcskonferenciáján. Egy hónapja a tizedik doktorandusom védte meg sikeresen a doktori értekezését. Bár tőlünk nyugatabbra, már Magyarországon is sokkal több lehetőség biztosított, azért idehaza is zajlik az élet.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Segítséget ígért Fazekas Sándor miniszter a székely termékek magyarországi piacra juttatásához
Székelykeresztúri gazdafórumon vett részt a magyar Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter, és segítséget ígért ahhoz, hogy a székely termékek eljussanak a magyarországi piacra - tájékoztatott a Hargita megyei önkormányzat.
Az MTI-hez eljuttatott közlemény szerint a miniszter meglátogatott egy családi vállalkozás által működtetett hajtatóházat, és részt vett a székelykeresztúri gazdák fórumán. Elismeréssel szólt a székelyföldi régió fejlődéséről, mely - szerinte - a települések képében és a felújított utakban is megmutatkozik.
Előadásában Fazekas Sándor fontosnak tartotta, hogy a termőföld a gazdálkodók tulajdonában legyen. Pozitívan értékelte, hogy Székelyföldön az elmúlt két évtizedben egész termékcsaládok jelentek meg. Úgy vélte: meg kell erősíteni a székely márkákat, és ki kell juttatni a székely termékeket az Európai Unió piacaira. Segítséget ígért a székelyföldi gazdák képzéséhez.
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke a székely termékek magyarországi megjelenésének támogatására és egy magyarországi marhavágóhíddal való partnerkapcsolat kialakítására vonatkozó javaslatot adott át a miniszternek. A magyar kormány támogatását kérte továbbá ahhoz is, hogy tangazdaságot alakítsanak ki egy oktatási intézménynek.
Fazekas Mihály válaszában segítséget ígért ahhoz, hogy a székely termékek megjelenjenek a magyarországi vásárokon, gasztronómiai bemutatókon. Megjegyezte: Budapest és körzete olyan közel hárommilliós felvevőpiac, ahol a székelyföldi árunak respektje van. Felhívta továbbá a figyelmet a turizmus és az élelmiszeripar összekapcsolásában rejlő üzleti lehetőségekre.
maszol.ro

Reagálás: Tőkés László, előző püspök
Tőkés László levéltámadásai nyomán sokan úgy érzékelik, hogy a reformátusok tájainkon békétlenek, csatározók, nem utolsó sorban újságban üzengetők, mint akik nem tudnak már egymással szóba sem állni.
Ritkán írok szomorúan, de most nagy a fájdalom a lelkemben, mert azt is érzékelem, hogy maradnak még sokan, akiket nem tudok meggyőzni arról, hogy a mi közösségünk örvendezve munkálkodó, terhek alatt is reménykedő, bonyodalmak között is bizakodó. A Tőkés-jelenség egyáltalán nem jellemző reánk, még akkor sem, ha környezetében vannak elkötelezett levélmásolók és levélhordók.
Átvilágítás
Frissen megjelent írása az átvilágításról több szempontból is figyelemre méltó. Általa részben (főleg hiányosan) ismert folyamat kapcsán egyfelől embereket szégyenít meg, illetve elárulja a püspökválasztás ügyében való érdekeltségét. Tőkés László magát nevezi előző püspöknek, mintegy freudi-elszólással: az előzni vágyó, a gyorsabban közlekedő, akire nem vonatkozik sem sebesség, sem jelzéskötelezettség. Sajnálom, hogy az érmihályfalvi közgyűlés eltekintett az ő tiszteletbeli címének megadásától, pedig akkor gyülekezeti munkájának fenntartásában sikerült pozitív választ kapnia. Előző püspökünknek is rossz a kedve, bár őt a valóság nem zavarja, mégis sejti, hogy igen halvány eredményt ért el: Brüsszelben, EMNT-elnökként a hiányos tájékoztatás mellett fotók jelentik a sikert, Nagyvárad-olasziban elkeserítőek az üres padok – ünnepekkor is, az európai választás alkalmával minden magyar egyház felé tett ígéretéből alig elégséges az eredmény. Az EMNP arra való tagjait is sajnálhatjuk, mert ilyen védnökkel nehezen fognak egyről kettőre jutni. Előző püspökünknek mit sem számítanak a saját eredményei, mert most a püspökválasztás nyomán – úgy gondolja – egycsapásra mindent helyére lehet tenni. Felelős aggodalommal, amelynek hitele évtizeddel előbb megvolt, megint megszólal, hadd hallja a nemzet, a magyar kormány, a román kormány, drága Erdély és Partium. Tőkés László elfelejtve a régen tanult teológiát, már nem emlékezik, hogy az egyházi választások a gyülekezeteken múlnak a Szentlélek jelenlétében. Mindannyian tudjuk, hogy a két tényező közül az egyik manipulálható, de a második semmiképpen. Alulírott, az első mandátumra jelölve, kijelentette, csak azok szavazzanak rá, akik nyugodt szívvel bízzák rá a vezetést, akiknek kételyei vannak, szavazzanak más jelöltre. Ünnepélyesen megismétlem ezeket a szavakat. Egyházunknak nagy kihívásai vannak, csak hiteles vezetőség végezhet áldásos munkát. Egyházkerületi testvéreimmel és munkatársaival lassan befejezünk egy választási ciklust. Megítélésem szerint szép eredménnyel, pedig ellenszélben kormányoztuk a hajónkat, médiatámogatóink is alig voltak, pályázati elbírálások alkalmával is kételyt gerjesztettek velünk szemben. Előző püspökünk sokat sejtető sajtótájékoztatóján, ahol a média minden fajtája tolongva vesz részt, bejelenti, hogy a jelenlegi püspök, az ő korában püspökhelyettes, „bár kapott egy úgynevezett igazolást, hogy nem volt informátor… de, hogy nem találják az aktáit nem jelenti azt, hogy nem volt beszervezve.” (Sic!) Remélem, hogy előkerülnek az aktáim, akkor, amikor az Átvilágító Bizottság szerint igazoltan, Tőkés László aktái is a maradék két évről, amelyek igen kérdéses időből egyszerűen nincsenek. Akták kerülhetnek elő, de részemről Beszervezési okmány nem, mert nem írtam alá, mint előző püspökünk két alkalommal is. Temesvár szellemében Tőkés László eleget tett arra nézve, hogy elfogadjuk az ő áldozatát, de meg kell követelnünk, hogy az eltelő évtizedek igen feledékeny és képlékeny idejét ne éppen ő próbálja az érte sokat imádkozó testvérek ellenében áthangolni.
Lejárató szándékkal
Akták nincsenek, de lehet azokat létrehozni. Alulírott azt is átélte, amikor valamelyik hét minden napján, valakik az újság lapjain az előző püspök tollát hegyező szolgaisággal levelet írtak álruhába öltöztetett lejárató szándékkal. Az aláírók között vannak, akik már a mennyei ítélőszék előtt megjelentek, voltak, akik bocsánatot kértek. Vannak olyanok, akik most várják a megírandó akta témáját, vagy a megírt kész dokumentum elegáns továbbítását.
Előző püspök úr, kérem bízzunk többet Istenre és az Ő gyülekezeteire!
A békesség kötelékében, Csűry István püspök
Csűry István, a KREK püspöke
erdon.ro

Be nem tartott törvények csapdájában
Végveszélyben a magyar nemzeti közösségek jövője?
Korántsem biztató a Magyarország határain kívül kisebbségben élő nemzetrészek helyzete. A folyamatos fogyást a beolvadásukra és a szülőföldjük elhagyására irányuló politikai törekvések gyorsítják. A kialakult helyzetről és a megmaradás alapvető feltételeiről Csóti György, a budapesti Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója tartott előadást Marosvásárhelyen Anyanyelvhasználati jogok a Kárpát-medencében címmel.
A Kultúrpalota kistermében Soós Zoltán mutatta be az előadót, aki a megmaradást célzó egyetlen megoldásként a teljes körű vagy a különböző típusú autonómiaformák megvalósítását jelölte meg.
Egy számszerű kisebbségben levő őshonos nemzeti közösség fennmaradásának alapvető feltétele az anyanyelv korlátlan használta születéstől a halálig az élet minden területén – fogalmazott határozottan Csóti György. Majd a reformkor nagyjaitól idézte a felismerést, miszerint "nyelvében él a nemzet". Ez határozta meg a reformkori politikusok törekvését, akik a vészharangot kongató német filozófus, Herder jóslatát cáfolva tettek is azért, hogy a magyar nyelv ne olvadjon be a szláv és német nyelvek tengerébe.
Kárpát-medencei helyzetkép
Az elcsatolt területeken élő magyarságnak ma hasonló gondokkal kell szembenéznie – folytatta a számvetést.
Felvidéken (Szlovákia) látszatra megengedő az alkotmány, de ugyanakkor kimondja, hogy a nyelvhasználat kérdését külön jogszabály rögzíti. Ez viszont nagyon diszkriminatív, és sajnálatos módon azt a kevés jogot sem lehet gyakorlatba ültetni, amit a nyelvtörvény lehetővé tesz. A kettős állampolgársággal szembeni elutasító magatartásuk is példátlan. Mindezek alapján az előadó brutálisan diszkriminatívnak nevezte a szlovák kisebbségi gyakorlatot.
Kárpátalján még minden lehetséges, lehet rosszabb és jobb is a marginális szerepben levő magyar nemzeti közösség helyzete. Az ukránok elsősorban a 10-12 milliós orosz közösségre összpontosítanak. Ha a vezetőkben lesz egy kis belátás, méltányosság és okosság, akkor minden kisebbségnek teljes körű egyenjogúságot biztosítanak, és a magyaroknak jobbra fordul a sorsuk. Ha leválasztják a keleti részeket, és egy soviniszta ukrán kormányzat jut uralomra, az csak ronthat a magyarok helyzetén, akiket jelenleg a nyomor, a háborús körülmények, a munkalehetőségek hiánya is sújt.
A román kisebbségi politika kétszínű és szemfényvesztő. Bár az alkotmány nem ismeri el államalkotó tényezőnek a magyarságot, az anyanyelvhasználat terén európai szintű jogszabályok vannak életben, amelyek sajnos csak kirakatelemei a román politikának. Akik a papíron biztosított kisebbségi jogokat szeretnék gyakorlatba ültetni, azokat megbüntetik – hivatkozott az utcanévtáblákkal és a székely zászlóval kapcsolatos példákra az előadó.
A Vajdaságban megjelentek az autonómia csírái, ami kitörési pontnak látszik, ha a magyar kormány megfelelően együtt tud működni a szerb kormánnyal, és az uniós tagság feltételeként szabja meg a kulturális autonómia biztosítását a Vajdaságban élő magyaroknak.
Horvátországban és Szlovéniában, ahol kicsi (tízezres nagyságú) a magyarok létszáma, az ott élő őshonos magyar kisebbséget államalkotó tényezőként ismerik el. Ez nagyobb biztonságot jelent, állami pénzt viszont keveset kapnak, és magyar állami támogatásból tudják kis létszámú iskoláikat és kulturális intézményeiket fenntartani, ugyanis a többségi nemzet helyi képviselői sem viszonyulnak megfelelően a kérdés kezeléséhez.
Ki kell mondani, hogy minél nagyobb egy magyar közösség az elcsatolt területeken, annál erősebb a beolvasztására vagy a megsemmisítésére irányuló törekvés. Magyarország szomszédai közül négy országban a többségi nemzet jelentős politikai tényezőinek az a célkitűzésük, hogy a magyarság szűnjön meg azon a területen, amit az asszimiláció fokozásával vagy a szülőföld elhagyásának az erőltetésével szeretnének elérni – mondta az előadó, majd hozzátette, hogy meg kell találni azokat, akik partnerek lehetnek a helyzet javítása érdekében.
Ausztriában hat-hét ezres a magyarság lélekszáma a Burgenlandnak nevezett területen, ami a vármegyék levágott területeiből állt össze. Sajnos Ausztria is képmutató és kétszínű a kisebbségi politikát illetően. Miközben példamutatóan harcolt Dél- Tirol autonómiájáért, a többi kisebbség (szlovén, horvát, magyar) közül egyiknek sem adja meg a kollektív jogokat. Burgenland létrehozását az előadó a magyar nemzet arcul csapásának, megalázásának nevezte. A nyugati határszélen, ahol többségében német ajkúak éltek, figyelembe vették az etnikai határokat, a csonka ország többi határszakasza mentén ezzel szemben több mint másfél millió magyart kényszerítettek idegen fennhatóság alá.
A Trianon óta eltelt közel száz év alatt a 2011-es népszámlálásokig a többségi nemzethez képest Felvidéken 30-ról 10 százalékra csökkent a magyarság, Kárpátalján 31-ről 12-re, Erdélyben 32-ről 20-ra, Délvidéken 28-ról 14%-ra, miközben a többségi nemzethez tartozó lakosság száma a kétszeresére, néhol a háromszorosára nőtt.
Azt hittük, hogy a rendszerváltás új, pozitív változást hoz a kisebbségek helyzetét illetően, de sajnos nem így történt. 1991–2011 között 600.000 magyar tűnt el az elcsatolt területekről, ami drasztikus csökkenést jelent, és ez a folyamat sajnos ma sem állt meg – ismertette a statisztikákat Csóti György.
A rendszerváltás óta eltelt 25-26 év sem volt sikertörténet az említett három területen (Felvidék, Erdély, Délvidék), mert kiderült, hogy a jó megoldásnak látszó koalíció a többségi nemzet uralmon levő pártjaival, azaz a kis lépések politikája nem vált be. A magyarságot képviselő politikai pártok a belpolitikai játék, az EU felé mutatott kirakatpolitika eszközeivé váltak. Többségi partnereik a kisebbségi téren tett amúgy is kevés ígéretből még kevesebbet tartottak be, s ahogy a magyar pártok kikerültek a kormányzati pozícióból, a betartott ígéreteket is kezdték visszafejleszteni. Ezen országok vezető politikai elitje a magyar közösségek teljes felszámolásán dolgozik, ami meg is valósul, ha a magyarság összefogásában és fellépésében nem következik be változás.
Mielőtt a tennivalókra tért volna, Veress Dávid csíkszeredai városi önkormányzati képviselő, az Édes anyanyelvünkért szövetségelnöke egy csíki székely asszony Marosvásárhelyen szerzett tapasztalatairól szóló írást olvasta fel.
A túlélés feltételei
Az anyanyelv korlátlan használata mellett az előadó a nemzeti kultúra ápolásának és gyakorlásának a külső feltételek nélküli jogát, az egyenrangú állampolgárságot, valamint a pénzügyi és gazdasági függetlenséget említette. Mivel Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában nem ismerik el államalkotó tényezőnek az ott élő magyar nemzeti közösségeket, szülőföldön való boldogulásukat és fennmaradásukat csak a teljes körű autonómia biztosíthatja – osztotta meg véleményét az előadó. Nem olyan, mint Petru Groza idejében a Maros Magyar Autonóm Tartomány volt Erdélyben – tette hozzá, hanem a teljes körű, vagyis a személyi elvű kulturális és területi autonómia valamelyik formája vagy ezek kombinációja, ami a valós önrendelkezést biztosíthatja. Ahhoz, hogy az autonómia megvalósulhasson, az adott közösség elszánt akaratára, áldozatvállalására van szükség, a politikai pártok részéről pedig arra a határozott álláspontra, hogy abban az esetben, ha nem teljesülnek a többségi ígéretek, kilépnek a koalícióból. A második feltételt a megfelelő jogi háttér és/vagy a nemzetközi gyakorlat, a harmadikat a többségi nemzet egyetértése, ennek hiányában pedig egy külső kényszerítő erő jelentheti.
Az akarat és áldozatvállalás dolgában az előadó szerint a székelység autonómiatörekvései hozhatnak áttörést a helyzetüket kilátástalannak érző és félelemben élő, helyenként kollektív bűnösséggel vádolt magyarok esetében.
A jogi alapot illetően Csóti György határozottan állította, hogy az őshonos magyar közösségeknek alanyi jogon jár az önrendelkezés az utódállamokban, hiszen ott születtek, őseik ott éltek és alkottak, életükkel védték a földet utódaik számára. Azt a jogot, hogy nemzeti identitásuk megtartásával szülőföldjükön teljes életet éljenek, számos európai irányelv, az Európa Tanács ajánlásai, a kontinens több országában kialakult gyakorlat támasztja alá (Dél-Tirol, Katalónia, belgiumi németek). Mindezeken túl az Európai Unió Alapjogi Chartájából is levezethető az autonómia iránti jog, mert ha egy egyénnek joga van anyanyelvén beszélni és nemzeti kultúráját gyakorolni, ha ezt társaságban műveli, akkor kollektív jogról van szó. A jogi háttér tehát adott, csak fel kell ismerni és élni kell vele, hogy a magyar ember a szülőföldjén emelt fővel járhasson, és ne érje jogsérelem.
A többségben levő nemzetek részéről sajnos nincs fogadókészség az autonómiára, de az elszánt összmagyar fellépés és a megfelelő nemzetközi nyomás tárgyalóasztalhoz kényszerítheti az adott országok többségi vezetőit.
A békés együttműködés feltétele két ország között, ha a gondokra megoldást találnak: Közép-Európában csak akkor lesz társadalmi béke, politikai stabilitás és gazdasági fellendülés, ha a kisebbségek kollektív jogait biztosítják, s a nemzeti közösségek alapvető problémáit megnevezik és megoldják. Ennek megtagadása arra kell késztesse a nemzetközi közösséget, hogy belső jogrendjébe emelje az Európa Tanács vonatkozó ajánlásait.
Ami a magyarság, a magyar kormány tennivalóit illeti, élnie kell a külső ráhatás eszközével, az okos diplomáciával, a nemzeti érdekérvényesítő képesség növelésével a nemzetközi politikában. Fontos alapelv kell legyen, hogy az elszakított nemzetrészek ügye nem külpolitikai kérdés, hanem egy sajátos belügy külpolitikai vonatkozásokkal. A kisebbségi helyzetbe került magyaroknak pedig ki kell állniuk az igazukért, és nem szabad hagyniuk, hogy a hatalom által működtetett asszimiláció mellett az önként vállalt asszimiláció is egyre nagyobb teret nyerjen – hangsúlyozta.
Kisebbségi Jogvédelmi Intézet
A nemzetmentés 24. órájában, amíg a tényleges és teljes körű autonómia megvalósul, tűzoltómunkára van szükség. Ennek egyik pillére a jogbiztonság, aminek megteremtését szolgálja a négy éve Budapesten működő Kisebbségi Jogvédelmi Intézet. Tevékenységi körébe tartozik a határon túli magyar jogászoknak, joghallgatóknak a továbbképzése a kisebbségvédelem témakörében, és anyagi támogatást nyújt a külhoni ügyvédeknek, ügyvédi irodáknak peres eljárások, bírósági ügyek viteléhez olyan konkrét esetekben, amikor magyarságuk miatt jogsérelem ért egyes személyeket, csoportokat, intézményeket. A pénztámogatásnak két alapvető formája van, állandó ingyenes jogsegélyszolgálat biztosítása és a konkrét peres ügyek finanszírozása. Ezt a munkát az elcsatolt területeken 20-25 ingyenes jogsegélyszolgálati iroda biztosítja, és hasonló számú peres ügyet támogatnak, amiről a www.kji.hu honlapon lehet tájékozódni.
Az intézet egyik legerősebb marosvásárhelyi partnere a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) Szigeti Enikő vezetésével, amely az előadó szerint hasznos munkát fejt ki. Az intézet további célja a tevékenység bővítése és a nemzetközi kapcsolatok kiépítése az EU, az ET, az EBESZ és az ENSZ (őshonos) nemzeti kisebbségi ügyekben illetékes intézményeivel, az európai őshonos nemzeti kisebbségek politikai és társadalmi szervezeteivel.
A szavak ideje lejárt, cselekedni kell, a retorikát politikai szinten is fel kell váltania a gyakorlatnak, a különböző szintű autonómiák megteremtéséért, amelyre Erdélyben a múltban is volt példa, ha a szászok önrendelkezésére gondolunk – hangsúlyozta Csóti György.
– Ne nyelje vissza senki a nyelvét, őrizze meg a tartását és használja az anyanyelvét minden olyan helyzetben, amikor csak lehet. A jog velünk születik, vállalnunk kell önmagunkat, mert aki jogokat koldul, az csak koldus marad – hangsúlyozta az előadót elkísérő Veress Dávid.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

MŰKEDVELŐ TERRORISTÁK ERDÉLYBEN
A csúf, kellemetlen és önveszélyes „terrorista” balfácánkodás akkor válik közveszélyessé, ha az etnikai „összetartás” jegyében szolidárisak vagyunk akár a butuska, akár az értelmes neofasisztákkal, és szemben „a románokkal”.
A romániai terrorelhárító szolgálat – föltéve, hogy igazat állít – föltárta a Hatvannégy Vármegye nevű irredenta, szélsőjobboldali mozgalom erdélyi bandériumának vagy micsodájának a tervét, hogy ezt-azt a levegőbe röpítsen, például gázvezetékeket robbantson föl, s ehhöz próbálja elnyerni bizonyos oroszországi „szervek” közreműködését. A kétbalkezes összeesküvők beszélgetéseit persze lehallgatták, s bevágták őket a dutyiba.
Elolvasva az „életveszélyes gerillák” eszmecseréjének jegyzőkönyvét, az a benyomása támad az embernek, hogy ezek a kissé zavarodott elméjű fiatal férfiak elsősorban saját magukra lehettek veszélyesek, s a letartóztatás mentette meg őket tőle, nehogy megsebesítsék magukat vagy a nagymamájukat a petárdáikkal. Remélhetőleg nem veszik őket túl komolyan, és nem sújtják őket túl szigorú büntetéssel; elvégre a hülyeség nem büntetőjogi tényállás.
Minden kocsmában lehet hallani férfiak hencegését („…s én aztán jól megmondtam neki…”), amely nagyobb tesztoszteron- és adrenalinfröccs után arra készteti a büszke hímeket, hogy tényleges nyusziságuk szégyene miatt jelképes bosszút álljanak a többi nyuszi/oroszlán füle hallatára a söntéspultnál az elképzelt ellenségen. Ezek a balszerencsés tökfilkók pórul jártak, mert alfahím-ábrándjaikat lehallgatták és nyilvánosságra hozták.
De az ügy mégis jelentékeny, ha nem is föltétlenül abban az értelemben, ahogyan a DIICOT/SRI meg a román bulvársajtó egy része beállítja.
Az ugyanis tény, hogy Magyarországon és az „utódállamok” magyar nemzetiségi területein létezik neonáci/újnyilas politikai alvilág (másutt is akad ilyesmi, de ránk ez tartozik), amelynek többé-kevésbé szoros kapcsolatai vannak az eufemisztikusan „nemzeti radikálisnak” nevezett pártokkal meg bizonyos „szurkolói körökkel”, illetve a helyi civil társadalom némely mozgolódásaival. Néhol és néha „magasabb körök” is igénybe veszik szolgálataikat. A „vármegyésekhez” közel álló ásotthalmi polgármester, aki lóháton, gépkocsival és motorkerékpárral vadászik „migráncsokra” a határsávban, csakhamar a Jobbik (országos, parlamenti képviselettel rendelkező magyarországi párt, amelynek „a határon túl” is van befolyása) alelnöke lehet, és hasonló figurák némelyütt a hatalom közelébe kerültek. Ennek a „miliőnek” az egyik vezéralakja Magyarországon ül börtönben, súlyos vádakkal illeti az ügyészség.
Magyarországon köztudomásúlag van szélsőjobboldali terrorizmus: az egyik neonáci fegyveres csoport hat találomra kiválasztott romát gyilkolt meg csak származása, „faji jellege” miatt, köztük egy kisgyereket; az elkövetők egyike korábban a magyar katonai titkosszolgálat ügynöke volt. (Az alaposan föltárt rémtettek nem váltottak ki nagyobb fölháborodást vagy iszonyatot.)
Ugyanakkor ennek a politikai alvilágnak a nézetrendszere – amely minden tekintetben negatív: faj- és idegengyűlölő, antiszemita, cigányellenes, soviniszta: szláv- és románellenes, nyugatellenes, iszlamofóbiás, nőgyűlölő, homofób, antiegalitárius, antiszociális és antidemokratikus, és esküdt ellensége a mélyszegénységben élő „underclass”-nak, a munkanélkülieknek, a segélyezetteknek, a kisnyugdíjasoknak, az egyedülálló anyáknak, a fogyatékosoknak, a hajléktalanoknak – messze túlterjed a „hivatásos”, fölcímkézett, egyenruhás, tetovált, árpádsávos, üvöltöző és bunyós szélsőjobboldal határain. Sokkal elterjedtebbek a Jobbikkal nem rokonszenvező ultrajobboldali lapok, portálok, műsorok, közösségimédia-csoportok; a hírhedt kuruc.info olvasói nem kizárólag jobbikosok – mint ahogyan a Jobbiknak vannak egyáltalán nem szélsőjobboldali hívei és támogatói is, jó sokan. (A délibábos „intellektuális” fasizmus több mai magyarországi reprezentánsa pedig újabban félhivatalos köztiszteletnek örvend, díjakat kap, és tisztelgő díszkiadvány kapható róla a jobb könyvkereskedésekben. A fasiszta múlt rehabilitációjának tekintetében pedig Magyarországnál is rosszabbul áll Románia és Horvátország. Amikor – sok évvel ezelőtt – szóvá tettem a román értelmiséghez írott nyílt levelemben, az ÉS-ben és a Dilemában a vasgárdista örökségnek mint a román demokrácia „alapjának”, a reprezentatív múltnak az ápolását, fölöttébb kétértelmű válaszokat kaptam, különösen furát a műfajban azóta is maradandót alkotó Andrei Pleşu tollából. A kibontakozott vita majdnem teljes anyaga megtekinthető ebben a kötetben: Intelectualul român faţă cu inacţiunea. În jurul unei scrisori a lui G. M. Tamás, szerk. Mircea Vasilescu, utószó: Adrian Cioroianu, Bukarest: Curtea Veche, 2002.) A helyzet mindezek tekintetében Európa-szerte és világszerte meredeken romlik, de megvannak a helyi sajátságaink. (Csak egyetlen, sokatmondó adat: fölmérések szerint a közel-keleti és afrikai menekülteket a válságban lévő Görögországban a lakosság 85 százaléka látná szívesen, Magyarországon a lakosság 1 százaléka.)
…És persze az, hogy jobb sorsra érdemes, boldogtalan férfiak (igen: férfiak) ezekre a förtelmekre fanyalodnak valóságos, tartalmas, alkotó élet helyett: megmutatja ennek a társadalomnak az elvetemültségét és értéktelenségét. (De erről már nagyon régen, tizenkét esztendővel ezelőtt kénytelen voltam írni: TGM: „Szegény náci gyermekeink”, Élet és Irodalom, 2004. október 1.) Mielőtt keményen és habozás nélkül ellenállnánk a poszt- és neofasizmusnak, forduljunk megrendült részvéttel azok felé, akik csak ebben lelhetnek kiutat a kései kapitalizmus általános reménytelenségéből. Amit tesznek, az az ő felelősségük, de abban, hogy azzá lettek, amivé, nem ők a hibásak. Mindez közismert.
De nekünk, akiknek közünk van Erdélyhez, akad néhány külön kérdésünk. És ebben elérkezett az ideje a világos beszédnek.
A csúf, kellemetlen és önveszélyes „terrorista” balfácánkodás akkor válik közveszélyessé, és emelkedik politikává, ha az etnikai „összetartás” jegyében szolidárisak vagyunk akár a butuska, akár az értelmes neofasisztákkal, és szemben „a románokkal”.
Románia a parlamenti kormányrendszer csöndes összeomlása után (vö. „Mi van Romániával?”) kockázatos átmeneti helyzetben van, amelyben megerősödött bizonyos bűnüldöző és földerítő szervezetek (DNA, DIICOT, SRI, SIE, stb.) eddig is aránytalan befolyása, amelynek az „antikorrupciós” aspektusát még mindig nagy mértékben támogatja a közvélemény. (A korrupcióellenes kampányt, amelynek vannak sajnálatosan destabilizáló hatásai is, erőteljesen támogatja az Egyesült Államok diplomáciája, s egyre nagyobb szerepet kap a NATO.) A romániai magyar közösség hivatásos képviselőinek (párt, civil társadalom, médiák, értelmiség) álláspontja a romániai országos problémákat illetően (kivéve a politikai osztály kétségtelen züllöttsége iránti közundort) nem világos.
A romániai magyarság körében – nyilvánosan legalábbis – ismeretlen a nem etnikai jellegű romániai állampatriotizmus. A német nemzetiségű államfő vallomásai román hazafiságáról ellenszenvet váltottak ki. (De az övé messze túlmegy a nem etnikai, francia-amerikai típusú állampatriotizmus határvonalán: asszimiláns, a román kulturális nacionalizmushoz igazodó attitűd. A román kulturális nacionalizmus pedig, akárcsak a miénk, egyre abszurdabb, vö. írásommal a piros-sárga-kék zászlómániáról.) Kérdés, hogy – a gazdasági-szociális helyzet hőn óhajtott javulásán kívül – mi az a közös ügy, amely a romániai magyarságot az etnikum fölötti, romániai államnemzeti közösséghez kapcsolja. A sok vonatkozásban észlelhető közöny (vö. „Magyarok és románok”), a „nagypolitikai” problémákat illetően az ilyen vagy amolyan budapesti nézőpont érvényesítése mintha arra utalna, hogy ilyesmire nincs lehetőség. Mindeközben számos romániai magyar – természetesen – ezer szállal kapcsolódik román „ügyekhez”, eszmékhez és érdekekhez, de ennek nincsen majdnem semmiféle politikai reprezentációja.
Az ilyen típusú állampatriotizmus amúgy is hanyatlik mindenütt a világon – hiszen a nem etnikai nacionalizmus halott, helyét az etnicizmus vette át (lásd erről írásomat itt) – , és ebben a helyzetben az 1989-i szellemű demokratikus, egyébként a régi baloldaltól örökölt utópia (testvérnépek baráti versengése és dialektikus harmóniája, kölcsönhatása, együttműködése bármelyikük fölényének vagy kiváltságainak elismerése nélkül, a népek egyenlősége és barátsága, az asszimilációs folyamatok korlátozása, a nemzetiségi kulturális környezetek ápolása és védelme) szemlátomást megbukott, hogy a közös „európai identitásról” (amely e sorok írójának amúgy is ellenszenves) ne is szóljunk. (A „multikulturalizmus” manapság, különösen a magyar nyelvterületen népszerűtlen gondolata nem volt több, mint a kulturális közösségek és önazonosságok egyenrangúságának elismerése a több nemzetiségű társadalmakban; igaz, hogy sikertelennek bizonyult, de az, hogy kisebbségiek is utálják – akiknek az érdekében állt – , több, mint meggondolkoztató.)
A nacionalizmust fölváltó etnicizmusnak az a következménye, hogy az etnikumok és az etnikai kultúrák logisztikailag-technikailag, területileg, szimbolikusan elkülönülnek (akármilyen spontán folyamatok mennek végbe az „életvilágban”) – ezt Erdélyben az autonómia célképzete fejezi ki, másutt a föderalizmus vagy a függetlenségi mozgalmak – , és a „közös ügy” (la chose commune) eszméje csak etnokulturális-szociokulturális mezsgyéken belül értelmezhető; a nemzetállami politikai közösségek szupremáciája a múlté. Még az egy nyelvű, monokulturálisnak vélt Magyarországon se számítanak „magyarnak” a saját „nemzeti” kultúrával nem rendelkező cigányok: a nemzetállami politikai közösség Magyarországon is megszűnt. (Nem is említem bizonyos politikai-világnézeti-kulturális beállítottságok, magatartások, élethelyzetek, önmeghatározások „kiátkozását” a „nemzetből”, amely a két világháború közötti disszimilációs folyamatokra emlékeztet. De ez se kizárólagos magyar sajátosság. Az amerikai „olvasztótégelynek” is vége, amit Donald Trump elnökjelöltsége jelképez.)
Az etnicizmus bírálható és bírálandó, de hatalmas tény. S annál hatalmasabb, mert egyszerre fejti ki korróziós hatását mind a szupraetnikus nemzetállamokra, mind az európai föderalizmusra – amely annyi ember hiú reménye volt 1989 után – , azaz mindenre, ami a későpolgári társadalomban az etnikum (a „faj” vagy a „kultúra”) fölött állt valaha, a nacionalizmus és szocializmus végképp lezárult évszázadaiban. Mert Deák vagy Kogălniceanu nemzedéke számára a nacionalizmus államcél volt – közösséget társított a joghoz, kultúrát a hatalomhoz – , ám az etnicizmus destruktívan, nihilisztikusan államellenes: voltaképpen közömbös a mindenekelőtt törvényekben és intézményekben kifejeződő, klasszikusan modern politikával szemben. Ez utóbbinak az univerzalisztikus igényeiben jóformán már senki nem hisz. (Én se.)
Ez a szellemi-erkölcsi szituáció nagyon különös: a mai értelmiségi nemzedék kisebbik, de nem jelentéktelen része gyakorolja azokat a magatartásokat, amelyek déd- és nagyszülei ma megtagadott ideáljai voltak: erősek a román-magyar kulturális kölcsönhatások, vannak közös nemzetközi (főleg, de nem kizárólag európai) intellektuális tapasztalatok, bizonyos enklávékban (képzőművészetek, színház-film, társadalomtudomány, „kritikai elmélet”) terjed a kétnyelvűség, emelkedik a közös alkotások száma és minősége, és persze vannak interetnikus barátságok és szupraetnikus közösségek – de ennek a reménykeltő gyakorlatnak alig van nyilvános leírása. Mintha mindaz, ami nem etnicista, illegális és életveszélyes lenne – ami mérhetetlen túlzás.
Ha elfogulatlanul nézzük, a szélsőjobboldal eljátssza minden sikeresélyét, amikor az irredentizmushoz ragaszkodik. Az újnyilas szélsőségességet bátorítja a mai magyar állam felelőtlen gesztuspolitikája, amellyel magyarországi államférfiak mint politikai hatalom birtokosai jelennek meg Romániában (de nem ám Szerbiában és még kevésbé Szlovákiában!): Áder államelnök mellett pl. az állami kényszerhatalmat és főséget (imperium, Hoheit) megtestesítő egyenruhás magyar testőrtiszt áll a kegyeletsértően ronda csíkszeredai Márton Áron-szobor avatásán, a székelyruhás szűzek koszorújában, amivel durván pök a román állami szuverenitásra – ez kiválthat belőlünk kárörvendő vigyort, de rendkívül veszedelmes.
Az erőnek erejével megvalósítandó határrevízió, „Trianon” megsemmisítése – végül is ez a Hatvannégy Vármegye és a magyar jobboldali mozgalmak és médiák programja, amely mögött annyi stratégia sem áll, mint Teleki Pál gróf (a Horthy-korszak rossz szelleme) egykori, katasztrofális politikája mögött, amely a régi Magyarország végleges pusztulásához vezetett (amint a gróf az utolsó pillanatban maga is fölismerte) – szükségessé tenné a románság egyetértését, hacsak a magyar jobboldal nem akar európai háborút. Mivel erről nincs szó (sőt: a két ország, akárcsak a második világháború alatt, ugyanannak a szövetségi rendszernek a tagja – EU/NATO – , de most nem lesz bécsi döntés), a romániai magyarság, hm, „felelős tényezőinek” el kellene dönteniük, hogy továbbra is némán és tétlenül asszisztálnak-e a bálványosváraljai-tusnádfürdői provokációkhoz, abban a reményben, hogy a mieinknél semmivel nem jobb román soviniszták oly mélyen lenéznek bennünket, hogy az effélével nem is törődnek. (Eddig, mi tagadás, ez volt a helyzet. A román nemzeti közvélemény számára „Tusványos”: vicc. Nekünk: rossz vicc.)
Alapjában a felelőtlen, könnyelmű, tudatlan és vak „magasabb körök” a hibásak a maguk „Trianon-traumára” alapozott szimbolikus politikájával, amelyért semmiféle felelősséget nem hajlandók vállalni: ők felelnek azért, hogy ezek a szerencsétlen marhák ma román börtönben ülnek azokért a hungarista fantáziákért, amelyeket Csonka-Magyarországon minden kockázat nélkül hangoztathatnak a bicepszüket feszítő gyávák. (Miközben szépecskén kiürül Kelet-Európa, és öcséink, húgaink, csemetéink – versengve a menekülő arabokkal, afgánokkal, beludzsokkal, líbiaiakkal – elmennek szolgának a barátságtalan Nyugatra, tömegesen és elkeseredetten; Szerbiában rövidesen már nem marad magyar; egy-két londoni utcán a tavaly több román szót hallottam, mint angolt. Nem autonómia, föderalizmus, nemzetiségi önállóság-önrendelkezés, de nem is az asszimiláció „oldja meg” a romániai magyar kérdést, hanem hovatovább a kivándorlás szünteti meg.)
S ezt a szalonirredenta műtrágyát forgalmazza ma Pesten majdnem mindenki, beleértve a liberális sajtó jelentős részét, anélkül, hogy Erdélyt ismerné vagy szeretné. Erdélyben (és a Vajdaságban) is van baloldali magyar értelmiség, amelynek a nézeteit olyan helyeken fejezik ki (közvetve), mint a temesvári TESZT (lásd erről itt és itt) – nem hinném, hogy Magyarországon bárkinek tudomása lenne róla, hogy Temesvár egyáltalán létezik – , de politikai értelemben titokként kezeli saját létezését. Az omertà mindent visz. Ennek az értelmiségnek még ahhoz sincs bátorsága (tisztelet a kivételnek persze), hogy kinyilvánítsa: nem irredenta, és nem helyesli a nyilas-terrorista kalandorságot, mert akkor románbérencnek vagy (Isten őrizz) zsidóbérencnek fogják nyilvánítani azok, akiknek persze eszük ágában sincs bármit tenni a poszttrianoni status quo ellen, hiszen ez ártana üzleti érdekeiknek.
Ez a némán antifasiszta és antisoviniszta értelmiség a maga zárt enklávéiba húzódva a könyveivel, kiállításaival, performanszaival, zenéivel, a maga politikai (javarészt lazán antikapitalista) azonosságát el nem áruló, parányi közösségi tereivel, a személyes kapcsolatok és a „műveljük meg kertjeinket” apródonkénti kultuszaival, a maga fanyar és lemondó szerelmeivel, gimnáziumi barátságaival, házi bodzaszörpjeivel és biciklitúráival fölkínálja szép fehér nyakát a késnek. A diadalmas román (és transznacionális) kapitalizmus pedig elhúz mellette zakatolva, dübörögve, csörömpölve, síppal-dobbal rohanvást a semmibe.
Márpedig ez az igazság – nem vagytok, nem vagyunk irredenták – , és nem kellene a békesség kedvéért (vagy a reménytelenség miatt) egykedvűen hallgatni. Itt az ideje, hogy valaki kimondja már Kolozsvárt vagy Marosvásárhelyen vagy Sepsiszentgyörgyön vagy Aradon: hogy elég volt az országrontó és nemzetvesztő erdélyi magyar arisztokrácia kultuszából, amely már 1848-ban magyar-román háborút csinált a legnagyszerűbb szabadságküzdelemből. Hogy valaki kimondja már, hogy még a mélykonzervatív Makkai Sándor által szorgalmazott „magunk revíziójá”-ból se lett semmi, csak határrevízió négy évre, és emiatt összeomlás és nemzethalál. Hogy az erdélyi grófok (Bethlen István, Bethlen György, Teleki Pál, Bánffy Miklós) kvartettje fölért húsz turáni átokkal. Hogy „a kisebbségi élet áldásai”-ból (László Dezső) megannyi átok lett. Hogy a romániai magyarságnak jót tenni csak titokban vagy hazudozva lehet, mert nem vagyunk képesek őszintén beszélni egymással. Hogy a pesti patrónusaik előtt bőszen oláhozó erdélyi magyar vezetők odahaza nagyszerűen bizniszelnek sovén román partnereikkel.
És hogy elég volt már. Elég volt.
Tamás Gáspár Miklós
Transindex.ro

Kétszázötvenmillió forintos támogatás a Kölcseynek
Kétszázötvenmillió forinttal, azaz mintegy nyolcszázezer euróval támogatja a magyar kormány a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumnak otthont adó épület felújítását – jelentette be kedden Szatmárnémetiben Szilágyi Péter nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár.
A Szatmár.ro hírportál beszámolója szerint a magyar kormány képviselőjének a tanintézet dísztermében tett bejelentését óriási ováció és hosszan tartó vastaps fogadta. „Már ezért a tapsért érdemes volt eljönnöm! Ekkora tapsot még soha nem kaptam, és valószínűleg nem is fogok" – idézte a hírportál Szilágyi Pétert. Mint kiderült, a magyar állami pénzből a homlokzat restaurálását, illetve a nyílászárók cseréjét tudják megoldani, azonban a politikus szerint a magyar kormány újabb támogatásokat tervez. A nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár emlékeztetett, hogy korábban a Hám János-óvoda felújítását is támogatták.
Pataki Enikő iskolaigazgató a diákság és a pedagógusok nevében elmondta, ők tudják igazán, milyen, „amikor a szél átfúj a falak repedésein, vagy amikor fejünkre hull a vakolat". Pataki Csaba RMDSZ-es szenátor mondott köszönetet a támogatásért. „Az, hogy Budapesten több nyitott ajtót találunk, mint Bukarestben, nem a mi hibánk" – jelentette ki a honatya. Rámutatott, hogy a tanintézetben az oktatás minősége megfelel a 21. század elvárásainak, most pedig megadatott a lehetőség, hogy az épület állapota is megfeleljen ennek.
Kereskényi Gábor parlamenti képviselő úgy fogalmazott, „a támogatás elsősorban az itt dolgozó 90 pedagógus és közel 1100 diák érdeme". Az RMDSZ szatmárnémeti polgármesterjelöltje felelevenítette azokat a pillanatokat, amikor Pataki Csabával és Schönberger Jenő szatmári római katolikus megyés püspökkel közösen lobbiztak a támogatásért. „Az Orbán-kormány ismét bizonyította, hogy nemcsak szavakkal támogatja a határon túli magyarság megmaradását" – jelentette ki Kereskényi. A maga módján a diáksereg is megköszönte a támogatást, a kollégium kórusa rövid műsorral örvendeztette meg a vendégeket.
A szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumnak otthont adó épület leromlott állapota már régóta foglalkoztatja az illetékeseket. A szatmári római katolikus püspökség az épület tulajdonosaként korábban egyezséget kötött a helyi önkormányzattal annak érdekében, hogy utóbbi uniós pályázatot készítsen az ingatlan felújítására, a püspökség pedig a megvalósíthatósági tanulmány elkészítését vállalta. A helyi tanács tavaly a pályázathoz szükséges gazdasági-műszaki mutatókat is elfogadta. Ennek bejelentésekor Pataki Enikő iskolaigazgató arról számolt be, hogy a felújítással az oktatási módszer is megváltozna az iskolában, és az új szaktantermek révén a középiskolások laborrendszerben sajátítanák majd el a különböző tárgyakat.
Krónika (Kolozsvár)

Csűry: Tegyetek meg mindent, hogy Szatmár felállhasson!
„Kutya kötelességünk ott lenni, ahol a döntéseket hozzák, csak így szólhatunk bele sorsunkba", jelentette ki kedden Szatmárnémetiben Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke. Soltész Miklós, a magyar kormány Nemzeti Erőforrások Minisztériumának szociálpolitikáért felelős államtitkára szerint jövőnk záloga a hit és a templom!
A szakpolitikus kedden Szatmárnémetiben meglátogatta a szigetlankai egyházkerület felújítás alatt álló templomát, illetve a nemrég átadott közösségi házát. Ezen alkalommal megbeszélést folytatott Csűry István püspökkel, továbbá Pataki Csaba szenátorral és Kereskényi Gábor, valamint Erdei D. István parlamenti képviselőkkel.
„A hitet, a templomot erősíteni - ez a jövőnk záloga. Igaz ez a vak liberalizmussal és az iszlámmal szemben egyaránt", jelentette ki Soltész, aki az oktatás, a nevelés, a felelős döntések és az összefogás fontosságáról is beszélt. „Nagyon nem mindegy, hogy a magyarok részt vesznek-e a vasárnapi választásokon! Ahhoz, hogy a magyarság érdekvédelme, képviselete ne sérüljün, nagyon fontos a minél nagyobb résztvétel", fejtette ki az államtitkár.
A fonalat folytatva Csűry sajnálatosnak nevezte, hogy az erdélyi magyarok összefogása messze nincs olyan szinten, amilyenen lennie kéne. A református püspök szerint sokkal inkább az összeugrasztásról kellene beszélni, bírálva ezzel azon magyarokat, akik román pártok jelöltjeiként szerepelnek a választásokon.
„Hitem szerint nagyon fontos Partium, Erdély önrendelkezése, autonómiája. Amíg azonban ez nem valósul meg, addig nem csak arra kell keresni a választ, hogy mi ennek az akadálya, hanem vigyáznunk kell a már meglévő autonómiák megőrzésére is. Mert veszélyben az egyházi autonómia, a tanügy autonómiája, az önkormányzatiság autonómiája. Éppen ezért kutya kötelességünk teljesíteni küldetésünket és ott lenni, ahol a döntéseket hozzák. Csak úgy szólhatunk bele sorsunk alakulásába, ha minél erősebb az önkormányzati, parlamenti szerepvállalásunk", fogalmazott a püspök. „Tegyetek meg mindent, hogy Szatmár ismét felállhasson", fordult külön üzenettel a szatmáriakhoz Csűry.
A szigetlankai református templomot 1992-ben kezdték el építeni, maga az egyházközség 1996-ban jött létre - ezzel Szatmárnémeti legfiatalabb református egyházközsége. Kivitelezési hiányosságok miatt viszont a templom olyan komoly statikai problémákkal küszködik, hogy egy időben még a lebontása is szóba került. A rehabilitáció jelenleg is zajlik, a közösségi ház elkészülte pedig azért volt fontos, mert amikor a templomban folyó munkálatok miatt ott nem tudnak majd istentiszteletet tartani, akkor a közösségi házba „költöznek át", fejtette ki Nagy Róbert lelkipásztor.
A templom tetőszerkezetének cseréjére 150.000 lejt kapott az egyházközség a román egyházügyi államtitkárságtól, míg Isten házának rehabilitálására négy millió forintot biztosított magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma.
A támogatást megköszönte Kereskényi Gábor parlamenti képviselő is, aki emlékeztetett arra, hogy a „szigetlankai közösség átment már a nagypéntek keserűségén", a közösségi házat pedig az összefogás eredményének nevezte. „Közös céljainkat csak együtt érhetjük el, mint ahogy Pataki Csabával és Erdei Istvánnal közösen szereztünk támogatást. A hétvégén pedig újabb lépést tehetünk közös céljaink felé!", jelentette ki Kereskényi Gábor polgármesterjelölt.
szatmar.ro

Tőkés: vissza kell szerezni megcsonkított nemzeti önrendelkezésünket
Vissza kell szerezni – a trianoni békediktátummal megcsonkított – nemzeti önrendelkezésünket, ezért harcol Magyarország kormánya is – jelentette ki Tőkés László fideszes európai parlamenti képviselő a nemzeti összetartozás napja alkalmából tartott, Trianonra emlékezünk című rendezvényen pénteken Jászkiséren. Tőkés László a trianoni emlékműnél összegyűlt mintegy száz ember előtt arról beszélt, hogy a nemzeti önrendelkezés „erre a kis Magyarországra terjedjen ki", de ők „odaát" a korlátozott kisebbségi nemzeti önrendelkezésért és az autonómiáért küzdenek, Székelyföld és Partium területi autonómiájának és a magyar nemzeti közösség országos kulturális autonómiájának megszerzéséért. Már csak arra kell ügyelni, hogy a múlt ne kísértsen tovább – mondta, hozzátéve: az utódállamok magyarellenessége még mindig nagy terhet jelent, a kommunizmus is kísért a maga internacionalizmusával, ahol pedig már elmúlt, helyébe lépett a nemzetidegen kozmopolitizmus. Azt mondta „alighogy kijöttünk a kommunista agymosás és a kádári amnézia időszakából", ma már a kozmopolita identitásvesztésnek vagyunk tanúi a fiatalok és a gyermekek körében. „Egy önkéntes Trianon fenyeget", amely demográfiai téren, a magyarság elapadása révén vagy az asszimilációval következik be – idézte Beke György erdélyi író szavait.
Tőkés László szerint amit nem végeztek el a nagyhatalmak és Trianon, azt mi fogjuk akkor, „ha nem változtatunk gondolkodásunkon, magatartásunkon, hitünkön, politikánkon". Az összetartozás legyen a motiváció az identitásunkhoz való ragaszkodáshoz, „és ez egyet jelent mindennel, ami a magyar ember számára értékes"- mondta.
Emlékeztetett: 14 millió ember vándorolt el Kelet-Európából a becslések szerint az elmúlt huszonöt évben, közülük Magyarországról néhány százezren. Vissza kell találni egymáshoz az összetartozás jegyében, fel kell karolni a kárpátaljai magyarságot, mint hajdan a balkáni háború üldözötteit – emelte ki. Tőkés László hangsúlyozta, hogy az összetartozás napján nem kerülhető meg az a gyász, az emlékezés. Kossuth Lajos Aradot nevezte a magyar Golgotának, de ez a kifejezés illik Trianonra is, hiszen az egész ország felett hajtották végre egyetlen tollvonással a halálos ítéletet – mondta. A nagyhatalmak ácsolták a keresztet , de a „kivagyiságon alapuló gőgös magyar részvétel" sem hiányzott. „Károlyi Mihály volt magyar miniszterelnök szálláscsinálója lett Kun Bélának, a kommunizmusnak" – tette hozzá.
1989-ben leomlottak a „bennünket elválasztó trianoni határfalak" is, és feltámadott a nemzeti szolidaritás, együttérzés minden magyarban – fogalmazott.
A 2004. december 5-ei sikertelen népszavazásról elmondta: nem a szavazópolgárokat hibáztatja, hanem azokat, akik „eltanácsolták őket a szavazóurnáktól", akik 23 millió román munkavállalótól féltették Magyarországot. Akik a magyarok befogadására restek voltak, most kitárnák Magyarország kapuit a migránsok előtt – folytatta, megjegyezve: „az idegeneket is szeretjük, de a magyarokat nem hagyjuk cserben és magyar hazánk magyarságát védjük".
A 2004-es népszavazás korrekciójának nevezte, hogy 2010-ben elindult a határok fölötti együttműködés politikája. Ennek köszönhető a kettős állampolgárságról szóló és a nemzeti összetartozás törvénye – emelte ki.
„A legfontosabb, hogy szeressük vissza Magyarországot, Kárpátalját, Erdélyt, Felvidéket, Délvidéket, Drávaszöget, szeressük vissza akiket el akar tőlünk venni az idő, az Úr" – zárta beszédét az egykori királyhágómelléki református püspök.
Pócs János, a térség fideszes országgyűlési képviselője a nemzeti összetartozás jelentőségét hangsúlyozva kitért arra, hogy a migránsok nem fegyverrel, nem golyóstollal, mint Trianonban, hanem hátizsákkal jönnek elfoglalni Európát, Magyarországot. Nem veszíthetjük el keresztény hitünket, magyarságunkat és európaiságunkat, mert Európa az európaiaké, Magyarország a magyaroké – hangsúlyozta.
Pintér Ferenc Jászkisér független polgármestere arról beszélt, hogy tanulni kell a trianoni békediktátumból, az összetartozást, egymás megbecsülését társadalmi hovatartozás nélkül is. Amíg egy nép saját hazájában, saját nemzettársainak esik egyéni érdekei miatt, addig a nemzet soha nem lesz egységes – fűzte hozzá.
A beszédek után megkoszorúzták a trianoni emlékművet.
Erdély.ma

Kövér: a székelység a megmaradás szimbóluma
Az Országgyűlés elnöke szerint ma a magyar nemzet egy összetartóbb és a magunk számára is láthatóbb közösséget alkot, mint ezelőtt nyolc-tíz éve – számol be a kronika.ro.
Kövér László a Karc FM rádió Magyar hangok című műsorában pénteken azt mondta: június 4-e továbbra is egy gyászos nap a történelemben, a trianoni tragédiát a mai napig részben nem tudták feldolgozni, részben a következményeket nem tudták kiküszöbölni. Ugyanakkor a magyar életerőről, a magyar közösségek megmaradás iránti vágyáról eltökéltségről is árulkodik az azóta eltelt időszak és ez felfogható egyfajta sikerként is – mutatott rá. Úgy fogalmazott: vannak olyan szituációk, amikor a túlélés is önmagában siker.
Ugyanakkor új korszak kezdődött a gondolkodásban és együttműködésben, szerinte a magyar kormány eltökélt, következetes és építő nemzetpolitikájának eredményeként nemcsak a Kárpát-medencei magyarság közösségei erősödtek meg lélekben, és egyik-másik helyen politikailag is, hanem a világban szétszóródott magyar nemzet más, diaszpórában élő közösségei is.
A székelység üzenete
A székelység szimbólumait érintő felvetésre az Országgyűlés elnöke azt mondta: a székelység a magyar nemzet megmaradásáért folytatott küzdelmének a szimbólumává vált. A többi közösség is őket tekinti példának, a székely zászló és a székely himnusz ezért válhatott többé, mint pusztán egy 800 ezres lélekszámú közösség önazonosságának jelképei. A székely himnusz ma már nem véletlenül hangzik el minden ünnepség végén a magyar után, van amikor spontán módon. A székely zászló szerinte nem utolsósorban a románok agresszív politikájának az eredményeként vált a trikolór mellett egy nemzeti jelképünkké.
Azt mondta, azért döntött úgy, hogy az uniós helyett a székely zászló lobogjon az Országgyűlés épületén, mert méltánytalan az az elbánás, amiben az unió részesíti a magyar nemzeti közösségeket a határainkon kívül, de méltánytalan és felháborító az is, ahogy az unió intézményei viszonyulnak 40 milliónyi kisebbségben élő európai polgárhoz.
„Ha az unió úgy bánik a kisebbségi sorban élő polgáraival, mint bizonyos alternatív szexuális szokásoknak hódoló emberek jóval kisebb tömegével", akkor a helyzet megérik arra, hogy a székely lobogót ott használják, ahol arra okvetlenül szükség van – fejtette ki az MTI szerint. Hozzátette: a zászló kitűzésével szerinte sikerült az összetartozást erősíteni. Az ilyen gesztusok azt üzenik, van bennünk elég erő, hogy megvédjük magunkat, önazonosságunkat. A határon túl rekedtek, idegen államok impériuma alatt élő közösségek tagjai pedig azt érzékelhetik, hogy van Magyarországon irántuk együttérzés, szolidaritás – közölte.
Kitért arra is, hogy bármerre járt, a Kőrösi Csoma Sándor programot mindenütt dicsérettel illették a magyar közösség részéről. Szavai szerint valamit nagyon megtaláltak, valamire nagyon ráérzett a nemzetpolitikai kormányzat, ugyanakkor a megoldáshoz akkor tudnak eljutni, ha a többségi politikai elitek végre hajlandók felfogni és elfogadni, hogy nem „mi vagyunk egymásnak ellenségei”.
Katasztrofális és tragikus hiba a románok, vagy néha a szlovák politikusok részéről nemzetbiztonsági kockázatot, belső ellenséget feltételezni az ottani magyar közösségekről. Közép-Európa, illetve a Kárpát-medence a közös hazánk, amit az egyre erősödő globális kihívásokkal szemben együtt kell megvédeni – rögzítette.
„Románia nem állt be a támadókórusba”
Szerinte gondolkodásbeli fordulatra van szükség és a migránsválság talán egy lépés ebbe az irányba. Kövér László felidézte az önkéntes és spontán kiállást a V4-ek részéről Magyarország felé, amikor a déli határokat próbálták megvédeni, ami több volt, mint szimbolikus segítségnyújtás. Figyelemre méltó, hogy a támadó kórusba nem állt be Románia, dacára, hogy ilyen rossz a román–magyar politikai helyzet 1990 óta nem volt.
A hétvégi romániai helyhatósági választások elé mérsékelt derűlátással tekint, azt mondta, hogy az erdélyi magyar politikai élet szereplői közelebb léptek egymáshoz. A sikert elsősorban abban látná, hogy hány magyar választót sikerül azok közül megszólítani, akik az elmúlt években nem mentek el szavazni. Reményét fejezte ki, hogy a későbbi országgyűlési választásokon is sikerül valamilyen együttműködést kialakítani. Nagyrészt az RMDSZ vezetőinek bölcsességén múlik, hogy mennyire szeretnének minden magyart megszólítani – közölte.
Semjén: minden magyar küldetése a nemzet megmaradását szolgálni
Minden magyar azzal a küldetéssel születik, hogy szolgálja a nemzet megmaradását és értékeit megőrizze az egész emberiség számára – hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pénteken a Tehetség határok nélkül gálán a fővárosi Nemzeti Színházban.
A gyermekvédelmi ellátásban nevelkedő gyermekek részére szervezett Varázscsepp Országos Tehetségkutató Verseny győzteseit, valamint határon túlról érkező fiatalok produkcióit felvonultató, a nemzeti összetartozás napjához kapcsolódó eseményen Semjén Zsolt az MTI szerint elmondta: a magyar állam feladata keretet teremteni a nemzet megmaradásához, például a kettős állampolgárság megadásával és a határon túli magyar közösségek, kulturális és oktatási intézmények támogatásával, ugyanakkor a nemzet tagjainak felelőssége, hogy „hajszálgyökerek sokaságával", személyes kapcsolatokkal szője át a Kárpát-medencét.
Mindehhez a pénteki gálához hasonló kezdeményezésekre, valamint olyan intézményekre van szükség, amelyek teret adnak a gyerekek számára a tudományos, művészeti vagy sport területén birtokolt tehetségük kibontakoztatására és személyes kapcsolatok megteremtésére a Kárpát-medence más részein élő nemzettársaikkal – emelte ki a miniszterelnök-helyettes. Hozzátette: a gála jó alkalom arra is, hogy kimutassuk nyitottságunkat a szomszédos népek értékei felé – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Trianon
1920. június 4-én délután 16.30 órakor a versailles-i Kis-Trianon-palotában aláírták az első világháborút lezáró békeszerződést, ami a világtörténelem legigazságtalanabb diktátuma lett.
Magyarországot nem csak területének, lakosságának nagy részétől fosztották meg, de elképesztő méretű volt az anyagi, kulturális veszteség is. Bányák, termőföldek, erdők, ásványi kincsekben gazdag területek, vasutak, az ipar különböző ágazatai kerültek idegen fennhatóság alá. Elcsatoltak tanintézeteket, színházakat, egyetemeket, levéltárakat, könyvtárakat, a magyar történelemhez kapcsolódó szakrális helyszíneket is. A magyar ipar, kultúra, egyetemi élet fellegvárai, Kolozsvár, Pozsony, Szabadka, Nagyvárad, Arad stb. mind-mind idegen, ellenséges államok részei lettek.
Az 1920 januárjában Apponyi Albert gróf vezetésével Párizsba utazó magyar békeküldöttséget a győztesek nem érdemi tárgyalásra, hanem a kész békefeltételek átvételére hívták meg. A konferencia lehetőséget adott, hogy január 6-án Apponyi Magyarország helyzetéről, a magyar kormány álláspontjáról beszédet mondjon.
Előadása összegezte mindazokat az érveket, amelyeket a magyar delegáció kidolgozott Teleki Pál irányításával. Megkísérelték meggyőzni a győzteseket arról, hogy a kijelölt határok nem felelnek meg sem a nemzeti önrendelkezési jognak, sem az etnikai elvnek. Nagy hangsúlyt helyeztek a régi Magyarország gazdasági egységére, nyomós érveket hozva fel a közlekedéstől, vízgazdálkodástól a munkaerő-vándorláson át az egyes tájegységek egymásrautaltságáig.
Apponyi Albert beszéde a „békekonferencián” (részlet)
Nem titkolhatjuk el mindenekelőtt megütközésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága felett. A többi háborút viselt nemzettel, Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával kötött béke feltételei mindenesetre szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott a nemzet életére olyan lényeges területi változtatásokat, mint azok, amelyeket velünk elfogadtatni akarnak. Arról van szó, hogy Magyarország elveszítse területének kétharmad és népességének majdnem kétharmad részét és hogy a megmaradt Magyarországtól a gazdasági fejlődés majdnem összes feltétele megvonassék. (...) Ily nehéz és különös helyzet előtt állva kérdezzük, hogy a fent említett elvek és érdekek mely szempontja váltotta ki ezt a különös szigorúságot Magyarországgal szemben? Talán az ítélkezés ténye lenne ez? Önök, Uraim, akiket a győzelem bírói székhez juttatott, kimondták egykori ellenségeik, a Központi Hatalmak bűnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen így: de akkor, azt hiszem, hogy a fokozat megállapításánál a bűnösség fokával arányban kellene eljárni, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen ő az, aki az összes nemzetek közül a legbűnösebb.

***
A magyar békeszerződést végül 1920. június 4-én ketten írták alá: Bernárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche Lázár Alfréd követ.
Az országzászlót ezen a napon félárbocra vonták, majd 1921. január 16-án emlékező mise keretében felavatták a négy elszakított országrészt jelképező szoborkompozíciót, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Szentgyörgyi István, Pásztor János és Sidló Ferenc alkotását.
A szoborkompozíció a Szabadság téren állt Budapesten, amelynek közepén díszes virágágyás szimbolizálta a Trianon előtti Magyarországot. Ezzel szemben helyezkedett el az ereklyés országzászló, amelyen 1920 óta félárbocra eresztették a magyar lobogót.
A szoboregyüttes emlékezések és ünnepségek színhelyéül is szolgált. 1945 után a trianoni szobrokat és az országzászlót szétzúzták, eltávolították. A virágágyás helyén „szovjet hősi” emlékművet emeltek.
Komádi Sándor
Nyugati Jelen (Arad)

Civilek elhurcolása Magyarországról a Szovjetunióba
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében, 2016 májusa és 2017 februárja között, havonta egy előadásra kerül sor a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karán. A Magyarok szovjet fogságban 1944. és 1953. között című előadássorozat témája a második világháborút követően a Szovjetunióba hurcolt magyar civil lakosság sorsának bemutatása. A meghívott rangos külföldi és erdélyi magyar előadók a kényszermunkára hurcolt magyarok foglyul ejtéséről, a táborokba való kiszállítás körülményeiről, a lágerbeli életről és a fogságból való szabadulásról értekeznek nemcsak erdélyi, hanem egész Kárpát-medencei kitekintésben. A vetített képes előadások nyitottak, és a történész szakma képviselői, az egyetemi oktatók és hallgatók mellett, az érdeklődő nagyközönség számára is lehetőséget teremtenek a téma részleteiben való megismerésére.
A szovjet fogság a kommunizmus évei alatt tabutémának számított: nemzedékek nőttek fel úgy, hogy szinte semmit sem tudtak a magyar polgári lakosság jogtalan kényszermunkára hurcolásáról. Az előadássorozat elsődleges célja éppen ezért az, hogy a széles közvélemény előtt tegye ismertté a magyarok 1944–1945-ös Szovjetunióba hurcolásának történéseit, elősegítve ezáltal a kollektív emlékezet megerősítését.
Május 26-án dr. Stark Tamás történész, a Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa tartott előadást Civilek elhurcolása Magyarországról a Szovjetunióba címmel.
A Szovjetunióba szállított magyarok tragikus sorsa a magyar közelmúlt magyar történelmének alig ismert fejezetei közé tartozik. A tragédiát a szovjet vezetés és a magyar kormányzat úgy próbálta leplezni, hogy a polgári személyek elhurcolását és a szovjetunióbeli kényszermunkát egyszerűen „hadifogolyügyként” kezelték, így mutatták be a korabeli sajtóban, és így írt erről a témáról sokáig a második világháborúval foglalkozó szakirodalom is.
A szovjet vezetés a háború kezdetétől fogva törekedett arra, hogy a fogságba esett katonákból és az elfoglalt területek civil lakosságából nagyszámú kényszermunkás-seregre tegyen szert. Lavrentyij Berija belügyi népbiztos 1939. szeptember 19-én, tehát néhány nappal a Szovjetunió Lengyelország elleni inváziója után rendeletet adott ki a hadifoglyokat és a külföldről internált civileket dolgoztató új táborrendszer felállításáról. A hadifoglyok és elhurcoltak egyaránt a Belügyi Népbiztosság Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatósága (Upravlenyija Voennoplennih i Internirovannih–UPVI) által irányított új lágerekbe kerültek. A Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatósága a Táborok Főigazgatósága, azaz a Gulag (Glavnoje Upravlenyije Lagerej) mellett működött. A két táborrendszer kiegészítette egymást, az UPVI a külföldiek Gulagjának tekinthető; 1945 februárjában a táborrendszert kiegészítették és átszervezték. A Hadifogoly – és Internáltügyek Igazgatóságából 350 főtábort és mintegy négyezer melléktábort irányító Főigazgatóság lett. A fő- és melléktáborokon kívül speciális munkabrigádok, kórháztáborok, elkülönített munkabrigádok, büntető munkatáborok, politikai elkülönítő táborok és börtönök is működtek. Szovjet adatok szerint több mint 4 millió külföldi rab fordult meg a táborokban.
A külföldi foglyok elhelyezésére szolgáló táborrendszer korai felállítása arra utal, hogy a szovjet vezetés eleve nem tett különbséget civilek és katonák között, és hogy a háborús célok között fontos szempont volt a munkaerő-szükséglet kielégítése. Ez a cél a szovjet jóvátételi tervekben is szerepelt.
Az 1944 őszén a Kárpát-medencébe nyomuló szovjet haderő megnyitotta az utat az ország anyagi és emberi erőforrásainak kihasználása előtt. A szovjet fogolygyűjtő kampányoknak három hulláma volt.
A tömeges lefogások első hullámára közvetlenül a hadműveletek után került sor. Egy-egy nagyobb település elfoglalása után két-három nappal a szovjetek rendszerint romeltakarítás ürügyén gyűjtötték össze és vitték el az embereket. Az elhurcoltak számáról csak szórványos adatok állnak rendelkezésre. Hajdúböszörményből például 1944. október 28-án 300 polgári személyt vittek el. November 2-án mintegy 2 ezer férfit és nőt tereltek fogolytáborokba Nyíregyházáról. Hajdúnánásról 300 polgári személy került szovjet fogságba.
A legnagyobb arányú elhurcolásokra Budapesten került sor. Az elhurcolás helyére és időpontjára vonatkozó korabeli feljegyzések arra utalnak, hogy az első vonalban küzdő szovjet katonákat árnyékként követték a fogolygyűjtők. A harcok elültével az elhurcolások nem szűntek meg, hanem új lendületet vettek. Az ostrom alatt rendszertelenül végzett fogolygyűjtéseket átgondolt, szisztematikus akciók váltották fel. A főútvonalak és a fontosabb csomópontoknál végrehajtott fogolygyűjtések mellett még márciusban is javában vittek el civileket az utcákról és a házakból.
Az elhurcolások történetével kapcsolatos kutatások során a legnagyobb kihívást a civil foglyok létszámának megállapítása jelenti, annak ellenére, hogy az ostrom alatt fogságba esettek számáról nyilvános és hivatalos szovjet adat áll rendelkezésre. A Szovjet Tudósító Iroda 1945 februárjában kiadott jelentéseiben az áll, hogy a budapesti harcokban összesen mintegy 123 000 német és magyar katona vált hadifogollyá. A hadifoglyok hatalmas számáról kiadott közlemények a győzelem nagyságát szimbolizálták, de egyben le is leplezték a szovjet fogolygyűjtő csapatok tevékenységét.
A szakirodalom általában 50-100 ezerre teszi a fővárosban összegyűjtött és elvitt civilek számát. Az elhurcoltak hozzátartozói által a háború után a Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályára küldött keresések alapján a deportáltak száma valóban több tízezerre tehető.
Szabadság (Kolozsvár)

Megújult az Árpád-kori templom
Újra régi fényében ragyog a Bihar megyei Fugyi református temploma, a Kárpát-medencei örökségvédelmi program keretében felújított istenházát múlt vasárnap adták át.
A Partium egyik legjelentősebb műemlékeként számon tartott templom felújítását a magyar kormány közel nyolcmillió forinttal (mintegy 25 ezer euró) támogatta.
A vasárnapi ünnepi istentiszteleten – amelyen a templom fennállásának 780. évfordulóját is ünnepelték – Mikló Ferenc esperes hirdette az igét, a hálaadás fontosságát hangsúlyozva. Mint rámutatott, a fugyi református gyülekezetnek van, amiért hálát adnia. Szilágyi Péter, a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárságának helyettes államtitkára az épített örökség ápolásának fontosságára hívta fel a figyelmet. Emlékeztetett, hogy a Fidesz-kormányok által indított műemlékvédelmi program keretében több száz templom menekült meg a pusztulástól szerte a Kárpát-medencében.
Diószegi László, a felújítás szakmai felügyeletét ellátó Teleki László Alapítvány igazgatója a magyar épített örökség restaurálását és ápolását lehetővé tevő Rómer Flóris Tervet ismertette. Rámutatott, hogy az ennek keretében felújított fugyi református istenháza megújulása elsősorban a helyi közösség érdeme, amely ragaszkodik az istenházához, igényelte rendbetételét. A meghívottakat Zsigmond Attila helyi lelkipásztor köszöntötte, majd Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő és Ioan Pop, Fugyivásárhely polgármestere mondott beszédet, utóbbi román és magyar nyelven egyaránt. Az istentiszteletet követően a templomkertben emlékoszlopot állítottak a templom 780 éves fennállása alkalmából, amelyen a Villa Fudy 1236–2016 felirat olvasható.
A fugyi református templom Bihar megye és egyben a Sebes-Körös völgyének egyik legjelentősebb középkori temploma. A 13. században épült istenháza hajóját támpillérek nélkül, négyszögű faragott kövekből húzták fel, déli oldalán alig egy méter magasan, rézsűs bélletű résablakok találhatók. A 15. században a hajót nyugat felé bővítették és új szentélyt építettek. Az istenházáról az 1990-es évek első felében végzett tatarozás során derült ki, hogy hajója román kori, poligonális záródású szentélye pedig gótikus.
A középkori falmaradványokat a 2007-ben végzett falkutatás során tárták fel. Az északi falon több freskótöredék és két, 18. századi templomjavítási felirat bukkant elő, a déli szentélyfalban feltárták a befalazott csúcsíves szentségtartót és egy szegmensíves ülőfülkét, ezekkel átellenben a szentély északi oldalához csatlakozó, időközben lebontott sekrestye szegmensíves ajtónyílását. Ugyanakkor bontották ki a szentélyablakok eredeti, félköríves záródását is. A belső falakat 2009-ben restaurálták, ekkor lecserélték a nyílászárókat is, és a korábbi síkmennyezet helyére új, kazettás mennyezet készült.A külső homlokzatokat, a torony és a szentély külső falait részlegesen 2014-ben állították helyre, és új fedélszéket kapott az épület. 2015-ben elkészült a hajó homlokzatának és a kváderkő falazatoknak a helyreállítása, kiegészítése és a kőrestaurátori munkálatok is befejeződtek.
A Teleki László Alapítvány által felügyelt, a nagyváradi Restitutor Pro tervezőműhely által készített műemlék-helyreállítási terv alapján végzett munkálatokat a Frudalma Kft. kivitelezte Emődi Tamás építészmérnök irányítása alatt. A fugyi templom felújítását a magyar kormány összesen 7.750.000 forinttal támogatta.
Krónika (Kolozsvár)

Emléktárgyak mesélnek a túlélők helyett a „málenkij robot” borzalmairól
Elsőként tekinthettük meg a Kolozsváron kialakítandó Gulag-múzeum leendő emléktárgyait. Ötezer kolozsvári magyar civil sorsáról mesélnek.
Képzeljük el, hogy 16-17 éves gimnazisták vagyunk 1944-ben, a Magyarországhoz éppen csak visszatért Kolozsváron, és egy őszi napon a nyílt utcán szovjet katonák fognak el. Szó nélkül bezsúfolnak egy fogdába, majd egy marhavagonban az orosz tajgára visznek, ahol évekig kemény fizikai munkára kényszerítenek. Most pedig gondoljunk bele abba, hogy viszontagságos úton végül mégis hazakerülünk szülővárosunkba, amit már Cluj-Napoca-nak hívnak, leélünk még 70 évet az életünkből, de az iskolákban sem tanítják azt a történelmi bűnt, amelynek több százezer sorstársunkkal együtt áldozatai voltunk. Sőt, nagyon sokan még az erről szóló nyílt beszéd jogát is elvitatják tőlünk.
És ha már átérzésre hangoltuk magunkat, ismerjük meg dióhéjban annak az ötezer magyar civilnek a történetét, akit 1944. október 12–15. közötti kolozsvári bevonulás ideje alatt hurcoltak el a Szovjetunióba. Az ő sorsukat kutatja Murádin János Kristóf történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa, akit a magyar kormány által meghirdetett, és rendhagyó módon három éven át tartó Gulag Emlékév kolozsvári eseményeinek apropóján kerestünk fel irodájában, de kutatásairól, az egyetemen kialakítandó Gulag-múzeum tárgyairól, és nem utolsó sorban kolozsvári sorshelyzetekről egyaránt beszélgettünk.
„A 25. órában vagyunk”
Murádin János Kristóf 2003-tól kezdve, Erdélyben – ad absurdum – egyedüli történészként foglalkozik a Szovjetunióba internált erdélyi civilek sorsának felkutatásával. Nagyon sok túlélővel beszélgetett, emléktárgyakat gyűjtött, és több mint harminc ezzel kapcsolatos tanulmányt, illetve szakcikket írt. Mindezek alapján elmondható: aligha akad a Kárpát-medencében olyan történész, aki jobban ismerné az 1944-45-ben Erdélyből elhurcoltak helyzetét.
Az emlékévnek köszönhetően, Benkő Levente újságíróval közösen végzett kutatásainak kereteit folyamatosan tágítja Székelyföld és a Partium irányába, de a gyűjtőmunkát nehezíti, hogy – amint ő fogalmaz: „a 25. órában vagyunk”. Azok, akik visszatértek és segíthetnének az elhurcoltak név szerinti összegzésében, ma már 90 évesek. Emlékeik megfakultak, sokan érthető módon nem szívesen gondolnak vissza az akkori történésekre, leszármazottaiknak sem mesélnek róla. De akkor hogyan deríthető fel annak a több százezer civilnek a neve és sorsa, akit elhurcoltak?
Egy „kis munka”, ami évekig tart
A kolozsvári történések előzményéhez hozzátartozik, hogy a hetekig elhúzódó tordai csata után Kolozsvár érett almaként hullott a szovjet hódítók lába elé. Sztálin tervei között az szerepelt, hogy 1944. november 7-re, a szovjet forradalom 27. évfordulójára uralom alá vonja Budapestet, de Tordánál a magyar-német csapatok feltartóztatták a Vörös Hadsereget.
Malinovszkij marsallnak valamivel igazolnia kellett azt az óriási veszteséget, amit Tordánál elszenvedtek – mintegy tízezer szovjet katona hal meg, és ugyanennyi sebesül meg, esik fogságba –, ezért a 3-4 ezer hadi fogoly mellett rengeteg civilt is begyűjtenek. Csak Tordáról 700 magyar fiatalt és középkorú férfit hurcoltak el, szó szerint megtizedelik az 1941-es népszámlálás alapján mintegy hétezer lakosú várost. Mivel Tordán jól ismerte egymást a polgári lakosság, jól tudták, hogy kiket vittek el, így 2014-ben lehetővé vált, hogy 216 áldozat nevével felavassák a „málenkij robot” (malenykaja rabota, magyarul kis munka) emlékművét. Mint ismeretes, ezt a kifejezést ismételgették ezeknél a kényszerítő eseményeknél a szovjet katonák a civilek megnyugtatására.
Adódik a kérdés, ha Tordán sikerült felderíteni az elhurcoltak kilétét, sőt, a szállítás közben elhunytak számát, Kolozsváron miért ilyen nehéz? Egyrészt a lényegesen nagyobb város sokat változik 1944 után, másrészt a Szekuritáté kihallgatta és halálosan megfenyegette a szabadulókat azzal, hogyha beszélnek, akkor nem csak ők, de a családjuk is visszatér a lágerbe. Ki térne vissza egy olyan táborba, ahol például 83 százalékos az elhalálozási arány? Nem csoda, hogy a kommunizmus bukása után sem mertek beszélni tapasztalataikról.
Ötezer kolozsvári magyar lakost vittek el
Kolozsváron 13 év alatt mindeddig 727 nevet sikerült összeírnia Murádin János Kristófnak az 5 ezerből. Elhurcolásuk körülményeiről tudni lehet, hogy alig három nap kellett a bevonuló oroszoknak, hogy begyűjtsék a civileket az utcákról, magánházakból, esetenként sajnos a román nemzetiségű szomszédok segítségével.
A történész kutatásai szerint 16 százalékuk értelmiségi volt – köztük például Mikó Imre kisebbségjogász, Járosi Andor evangélikus lelkész, vagy Kis Jenő író –, ami azt igazolja, hogy a foglyul ejtés céltudatosan történt, elsősorban azok váltak célponttá, akik esetleg szabotázs-akciókra készülhetnek a „felszabadítók” ellen.
Ha már a statisztikáknál tartunk: 6 százalékuk gimnáziumi diák, akikről nehezen képzelhető el, hogy komolyabb ellenállásra készülnének. Jelentős az elhurcolt munkások száma is, csak az akkori Dermata, mai Clujana cipőgyárból 815 alkalmazottat visznek el. A begyűjtött civileket a törvényszék fogdájába viszik, ahol a kétszemélyes cellákban 20-25 embert zsúfolnak össze. Hajnalonként innen indulnak gyalog Torda felé, ahol marhavagonokba „terelik” őket. Murádin János Kristóf adatai szerint mintegy 1600–1800 személy már sohasem tér haza. Közülük 900-1000 személy szállítás közben, illetve rögtön a megérkezés után hal meg.
Segítették egymást a foglyok
Mindössze 70 kolozsvári emberről tudható, hogy hol, mikor, milyen körülmények között halt meg, és melyik tömegsírban temették el. A beszámolókból azt is tudni lehet, hogy szállítás közben nagyon sokan halnak meg: a halottak tetemét egy külön vagonban halmozzák fel, és egy hónap után, a megérkezéskor egy meszesgödörben hantolták el. Azt nehéz megállapítani, hogy a ma már gyom által benőtt lágerek melyik sarkában találhatóak ezek a tömegsírok.
A legtöbb elhalálozás 1944-45 telén történik, mivel ekkor még nem alakul ki a tábori rendszer. Ebben az időszakban elhunyt áldozatokról nem vezettek nyilvántartást az oroszok, így a történészeknek nem sok kapaszkodójuk van. Mire elkészült a nyilvántartás, a halálos áldozatok száma csökken, a táborok elkezdenek önellátóak lenni, kialakul a tábori rendszer. Megkezdődik a foglyok küldetése a Szovjetunió építésében, így a szovjet államnak fontosakká váltak a foglyok, el kellett számolni minden halálesettel. Ennek tudható be az elhalálozási számok csökkenése.
A túlélés arányaiban tehát növekszik, 1947-ben szórványossá válik a – főleg munkabalesetek miatt bekövetkező – haláleset. A szovjet körülményekre jellemző, hogy -38 fokos hidegben is kiviszik például fát vágni a szellemileg és fizikailag is legyengült foglyokat, és ha nem teljesítik a normát, akkor nem kapnak vacsorát. Ercsei Gyula írta le visszaemlékezéseiben, hogyan próbáltak egymáson segíteni a rabok, olykor saját túlélésüket is kockáztatva.
Hol emlékezzünk az áldozatokra?
A lágerek 1917-től gyakorlatilag Sztálin haláláig, 1953-ig működtek. Többek között Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin orosz írónak is köszönhetően, globálisan ismertté vált a Gulag-szigetvilág működése, így fenntarthatatlanná váltak a kényszermunkatáborok. Bezárásuk után senki sem tüntette el a lágerek nyomait, ezek mind a mai napig ott vannak, csak szinte megközelíthetetlenek. A természet visszafoglalta területét, így újabb ás újabb erdőségek nőttek körülöttük. Hatvan év után is csak bozótvágó késékkel lehet áthatolni a gyom által benőtt területeken. Műholdas segítséggel sikerült olyan lágerekre találni, ahol ott maradtak a csajkák, a csíkos fogolyruhák, a félig elégett iratfoszlányok, az őrtornyok, a szögesdrótok vagy a kutyaólak.
A megközelíthetetlenek mellett „sztárlágerek” is vannak, ráadásul elérhető közelségben, például Kárpátalján, a Kolozsvártól 260 kilométerre található szolyvai láger, amelynek területén emlékparkot hoztak létre a 40 ezer kárpátaljai áldozat emlékére. Murándin János Kristóf szerint minden magyarnak el kellene látogatnia ide. Annál is inkább, mivel a parkban az erdélyi áldozatoknak is emléket állítottak. De sok magyar vonatkozású emléket őriz a szambori gyűjtőtábor is Ukrajna dél-nyugati részén. Ezek az emlékhelyek magyar civil kezdeményezésre létesülnek, sem az ukrán, sem a román állam, sem Oroszország nem tartja fontosnak az áldozatokról való emlékezést.
A legnagyobb külhoni temetőnk orosz földön van
Éppen a múlt feltárásának hiánya miatt adódik a kényes kérdés, hogy az emlékezési gyakorlatban miért nem jelenítődik meg a Gulágra elhurcolt civil magyarok tragédiája ugyanúgy, mint az Auschwitzba deportált zsidó magyaroké. Murándin János Kristóf szerint nem szabad különbséget tenni a két trauma között, hiszen mindkettő emberiesség elleni bűncselekmény. A nácizmus és a kommunizmus következményei egyformán sújtották a civil lakosságot, cinkosok vagyunk akkor, ha csak a nácizmus bűneit rójuk fel, és a kommunizmus bűneit pedig „megbocsájtjuk”, mivel a Szovjetunió győzött a háborúban.
A legóvatosabb becslések szerint is 600 ezer magyar fogoly kerül a Szovjetunióba, és ez másfélszer több, mint amennyi zsidót hurcolnak el Magyarországról. Kolozsváron minden második-harmadik magyar lakos érintett a málenkij robotban, amiről hetven évig nem lehetett beszélni. Ha ez nem a mi történetünk, akkor kié? – kérdezi a történész. Azt is megemlíti, hogy sokszor vádolják azokat, akik erről nyíltan beszélnek, hogy lebecsülik a Holokauszt jelentőségét, de a szubjektivitáson túl kell lépni. Bár a történetírást is átitatja a politika, nincsenek jobboldali vagy baloldali bűnök, hanem csak emberiesség elleni bűnök. Ha ezt nem tanuljuk meg egy életre, akkor bármikor megismétlődhetnek.
Gulag-múzeumot alakítanak ki Kolozsváron
A Gulag-emlékév lehetőséget teremtett arra, hogy a társadalom megismerje az áldozatok történeteit, előadásokat, konferenciákat szervezzenek a témában. A pályázati kiírásra jelentkezett a Sapientia is, így támogatást nyert egy előadássorozat megszervezésére, két dokumentumfilm készítésére, a kutatások kiterjesztésére, illetve egy állandó tárlat kialakítására. Ez az egyetem Torda úti épületében, a könyvtárban kap majd helyet, és olyan emléktárgyakat és leveleket mutat majd be, amelyeket az erdélyi túlélőktől és leszármazottaiktól gyűjtenek be. Ha a tisztelt Olvasó birtokában van egy-egy ilyen tárgynak, és szeretne hozzájárulna a tárlat létrejöttéhez, keresse Murádin János Kristófot a Sapientian.
Mészáros Tímea
foter.ro/cikk

Stefano Bottoni a békeszerződésről, a közös magyar–román emlékezetről, a migrációról és a tíz-húsz évente bekövetkező „rendszerváltásokról”
A románokat nem érdekli Trianon
Június negyedike korántsem olyan fontos dátum a román történelemben, mint Magyarországon, mivel az ottani köztudatban a trianoni békeszerződés egy korábban kezdődött nemzetépítési folyamat „természetes betetőzése” volt. Az Erdéllyel és a térséggel foglalkozó olasz történész, Stefano Bottoni szerint illúzió, hogy a menekültválság összehozza a régió országait, az pedig, hogy még mindig a múlt kérdéseivel foglalkozunk, a rendszerváltás kudarcát is jelzi.
– Mennyire van jelen Trianon ma a román történészvitákban, a közbeszédben? – A román történészszakmának, ellentétben a szlovákkal, nem Trianon az alapvető élménye, ezért nem tartják különösebben fontos eseménynek. Romániában két, széles körben ünnepelt eseményhez kötődő dátum van, amely mindenki számára nagyon fontos. Az egyik az Erdély egyesülését kimondó december 1-jei gyulafehérvári országgyűlés: az unió kimondása Romániával. Ez politikai aktus volt, amely nem járt olyan jogkövetkezményekkel, mint a trianoni szerződés. A másik a március 27-én Chisinauban kinyilvánított egyesülés Besszarábiával, amely időben megelőzte a gyulafehérvári országgyűlést. Ezért ez a dátum amolyan harmadrangú kérdésnek tűnt a román nemzeti mozgalom számára, sokáig nem is ünnepelték, hiszen egyértelműen Erdély volt a fontosabb. De a rendszerváltás után és főleg az utóbbi években az egész besszarábkérdés ismét aktuálissá vált Románia számára, természetesen nem függetlenül attól, hogy Moldova – ha nem is lehet hivatalosan úgynevezett „failed state”-nek, vagyis államkudarcnak nevezni – egy nehéz geopolitikai helyzetben lévő, instabil államalakulat. Meggyőződésem, hogy bekebelezéséről máig nem tett le a román politika, a legfrissebb hír például, hogy több száz moldovai iskolába Romániából érkeznek majd tanárok.
– Vagyis Trianont szinte egy természetes geopolitikai folyamat részének tartják Romániában? – Szerintem igen, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a románok már 1919-ben „birtokon belül voltak”, így részben joggal is gondolhatják így. 1920 közepéig működött az Erdélyi Kormányzótanács román vezetéssel előbb Szebenben, majd Kolozsváron, és innen intézte Erdély ügyeit egy félig-meddig autonóm román kormányzat, amely végül kénytelen volt beépülni a bukaresti adminisztrációba, ami nem is ment súrlódásmentesen. Vagyis számukra a trianoni békeszerződés idejére már gyakorlatilag lezárult a nemzetegyesítés. Ami a magyarok számára a vég kezdete, azaz 1918. december 1-je, az a románoknak a betetőzés. Biztos vagyok benne, hogy míg 2018. december 1-jén nagy ünnepségek lesznek Romániában, addig Trianon százéves évfordulójára különösebben senki nem fog emlékezni. December 1-jét még Nicolae Ceausescu is megünnepelte 1968-ban. Abban az évben maradt ki a prágai tavasz eltiprásából, ami komoly népszerűséget hozott számára, és ebben az időszakban kezdte el saját személyi kultuszát építeni. Korábban, 1948-ban vagy 1958-ban a kommunista pártvezetés még nem ünnepelt.
– Magyarországon a Trianonról való beszédet szokás sérelmi diskurzusként is jellemezni. Ha Romániában ennyire más alapról közelítik meg a kérdést, létezhet-e az erről szóló vitában olyan közös platform, amely esetleg esélyt adhat valamilyen konszenzusra? – Ezen én is sokat gondolkodom. Szerintem, ha őszinték vagyunk egymáshoz, ennek nincs esélye. A két nemzeti narratívában, amely jelen van a tankönyvekben, tévéműsorokban, közbeszédben, egyetértés alakult ki mindkét oldalon. Ezek pedig teljesen eltérőek: magyar oldalról Trianon nemzeti katasztrófa, ebben nehéz nem egyetérteni. Még akkor is, ha sokan vélik úgy, hogy az egészet mi okoztuk magunknak, vagy, épp ellenkezőleg, hogy mi mindent jól csináltunk, semmiről sem tehetünk. A románok számára viszont az első világháború utáni rendezés, benne Trianonnal, az egész legújabb kori román történelem legnagyobb teljesítménye. Erdély, ha más léptékben is, egy kicsit olyan, mint az olaszoknak és az osztrákoknak Dél-Tirol. Az olaszok persze már akkor tisztában voltak vele, hogy a tartomány lakosságának kétharmada német, így az elcsatolásnak nincs etnográfiai alapja, de kellett nekik a Brenner-hágó. Aztán a húszas-harmincas évek nagyon erős asszimilációs törekvései után mára már egyik fél sem akarja Dél-Tirolt Ausztriához visszacsatolni. De Dél-Tirolban sem megy könnyen egy közösnek érzett múltszemlélet kialakítása.
– Semmilyen közös platform nem mutatkozna ön szerint a történészszakma számára sem? – Egy ilyet tudnék mondani: a mikrotörténelem szintje. Trianon összehasonlítható, valóban nemzetek közötti kutatása még várat magára, holott nagyon izgalmas lenne megnézni, hogy a békeszerződés után Kassa, Pozsony, Arad, Temesvár, Szabadka és a többi, határ menti várossá változtatott település helyi társadalma hogyan reagált a helyzetre. Hiszen nem ők döntöttek, mi lesz velük, a fejük fölött történt minden. Hihetetlen gazdasági, urbanizációs visszaesés ment végbe ezekben a kettévágott vármegyékben, döntően az országhatárok megváltozása miatt. Megszűntek a régi piacok, a város és a vonzásköréhez tartozó falvak közötti természetes gazdasági kapcsolatok, minden állam protekcionista politikába fogott, még az új államokhoz lojális, többségivé vált csoportok tagjai is rosszul jártak.
– Érdekes, hogy a szlovák–magyar viszonyban ugyanúgy meglévő történelmi terheltségek ellenére 2010 óta pragmatikus és kifejezetten jó a politikai kapcsolat a két ország kormánya között, miközben a szlovákiai magyarok problémái megmaradtak, a helyzetük nem javult. Ez mennyire lehet működőképes modell? – Nem vagyok ugyan a téma kutatója, de sok ismerősöm foglalkozik ezzel a kérdéssel. Részben személyes tapasztalat, részben pedig a szociológiai kutatások is azt bizonyítják, hogy a szlovákiai magyar kisebbség egészen más önazonossági igényekkel rendelkezik, mint a romániai. A szlovákiai magyarság jellemzően kisebb településeken él, mégis polgárosultabb, nemcsak azért, mert Szlovákia ennyivel előrébb tart Romániánál, hanem azért, mert a két világháború között is egészen más politikai kultúra uralkodott a Masaryk fémjelezte Csehszlovákiában, mint a királyi Romániában. Szlovákia mára gazdaságilag sok tekintetben lehagyta Magyarországot, ami nyilván a szlovákiai magyarokra is hatott. Emellett hiába mert kimondottan konfrontatív szándékkal Robert Fico olyasmit megtenni 2006 után, amit egy román kormány sem mert volna – elég Sólyom László köztársasági elnök kitiltására, az állampolgársági törvényre vagy a dunaszerdahelyi futballszurkolók megverésére gondolni –, azt ő is tudta, hogy a 2010 utáni magyar kormánnyal ezt már nem teheti meg. Így valóban pragmatikus viszony jött létre, miközben a szlovákiai magyar kisebbség politikai képviselete komoly válságba került, annak ellenére is, hogy az Orbán-kormány mindent megtett az általa favorizált Magyar Koalíció Pártja (MKP) helyzetbe hozásáért. Az MKP ennek ellenére is marginális tényezővé vált a szlovák politikában. Mellette van a Híd–Most, amely, mondjuk ki, elsősorban egy szlovákiai magyar oligarchához, Világi Oszkárhoz köthető politikai-gazdasági projekt, és mint ilyen, természetes módon szlovák párt és nem magyar kisebbségi érdekszervezet. Bugár Béla pártelnök legitimációja a szlovákiai magyar választók körében csekély. Valami hasonló történt évekkel ezelőtt Frunda György volt RMDSZ-es szenátorral, aki sokkal népszerűbb volt jó néhány román szavazó körében, mint saját marosvásárhelyi magyar szavazói között. Ezzel együtt is kérdés, ha a szlovák törvények nem tiltanák a magyar állampolgárság felvételét, hányan élnének ott ezzel a lehetőséggel. Miközben elég megnézni a szlovákiai magyar iskolák beiratkozási adatait, hogy lássuk: nagyon erős, többnyire spontán és önkéntes asszimiláció zajlik az országban. Ez csak azért mehet ilyen simán, mert a legtöbb szlovákiai magyar számára praktikus okokból nem éri meg magyar intézménybe járatni a gyermekét, amit a szlovák állam ki is használ. Kelet-Szlovákiában például jellemzően a romák járatják magyar iskolába vagy tagozatba gyermekeiket, az ottani magyarok pedig a jobban felszerelt, jobb lehetőségekkel bíró szlovák intézményt választják.
– A kormánypárti politikusok körében most nagy az optimizmus valamiféle „közép-európai történelmi kiegyezést” illetően, aminek leginkább az adja az alapját, hogy a menekültkérdésben a térség államai többé-kevésbé egyetértenek. Mennyire illúzió azt gondolni, hogy valamilyen „új együttműködés” jöhet létre ebből? – Szerintem teljes mértékben, már csak azért is, mert a legfontosabb dologban valóban azonosak a térség országai: mindegyik gazdasága a német ipartól függ, a különbség csak annyi, hogy a helyi gazdaság ehhez mennyi hozzáadott értéket képes termelni. Lengyelországban, Csehországban többet, Magyarországon sokkal kevesebbet. Vagyis lehet „új centrumról” ábrándozni, valójában ugyanúgy periféria vagy félperiféria a térség, mint korábban. És ez Magyarországra még jobban érvényes. Úgy látom, ha létrejön – márpedig létre fog jönni – egy „mag-Európa”, annak Szlovákia például jó eséllyel tagja lehet, Magyarország pedig kimarad az átrendezésből. Ez nyilván megint alapvetően meghatározza majd az ottani magyarok hozzáállását az anyaországhoz. Ezért is tartom illúziónak, amikor arról lelkendezünk, hogy a V4-ekben vagy a régióban micsoda egység alakult ki menekültügyben. Ezeknek az országoknak nincs túl sok pozitív történelmi tapasztalatuk nagyszámú külföldi befogadásával kapcsolatban, a demográfiai kérdések sokszor jelentettek történelmi veszélyt vagy kockázatot – elég csak a szerbek példájára gondolni Koszovóval. A térség kormányait láthatóan kevésbé köti a politikailag korrekt beszéd kötelező használata, mint a nyugat-európaiakat, és szerintem joggal is inti őket óvatosságra több millió muszlim vallású menekült vagy gazdasági bevándorló feltételek nélküli befogadása. De mindössze ez a közös álláspont adja a mostani „egységet”, ezen kívül semmi pozitív töltete nincs jelenleg a kelet-közép-európai országok együttműködésének.
– A magyar kormány most a XIX. század második felétől az első világháborúig tartó időszakra, az akkori „nemzeti alapon történt modernizációra” alapozva próbál valamiféle új identitást építeni. Ez sikeres lehet?
– Az Osztrák–Magyar Monarchia a maga hatalmas szabadpiacával, az ipari és mezőgazdasági területek közötti regionális munkamegosztásával kétségkívül korábban soha nem látott gazdasági esélyt jelentett egyes területeknek. Olyanoknak is – ide sorolható Galícia, Románia egy része, Kárpátalja –, amelyek ma szinte fekete lyuknak számítanak Európa gazdasági térképén. Az első világháború ezt a modernizációs folyamatot megakasztotta, eltorzította vagy éppen megszüntette. Innen kezdődött a lecsúszás, majd a szocializmus idejében még jobban beszűkült gazdaságilag a kelet-európai régió, ezen belül a határ menti peremterületek. Ezt a rendszerváltás teljes mértékben nem tudta megfordítani, elég csak a legszembetűnőbbre, a régió közlekedési folyosóira tekinteni. Észak–déli irányban nincs autópálya, vasúton utazni rémes: sok vonatnak ugyanannyi a menetideje, mint a második világháború előtt. Emellett a belső integráció szinte teljesen elmaradt a térség országaiban. Ezt nem lehet pótolni politikai deklarációkkal.
– Pár éve azt mondta egy interjúban, hogy Trianon a rendszerváltás sikertelenségének is a szimbóluma. Mire gondolt?
– A magyar társadalom legnagyobb része egyértelműen kudarcként éli meg a rendszerváltást, az, hogy állandóan Trianonhoz nyúlunk vissza, számomra ennek egyik bizonyítéka. A magyar ügyektől igen távol álló, banktisztviselőként dolgozó apám mindig azt állítja – történész fiának! –, hogy a magyaroknak végre már egy kicsit előre kellene nézniük, nem csak hátrafelé, a történelmükbe. Ebben az országban tíz-, húsz-, huszonöt évente jön valamilyen durva beavatkozás az emberek életébe, ami eddig mindig jelentős mértékű veszteséggel és fájdalmas átalakulással járt, és mindenkit arra késztet, hogy kialakítsa a maga túlélési stratégiáját. „Kollaborálni vagy nem kollaborálni” – néhány kollégámmal ezt így szoktuk kissé túlzóan megfogalmazni. A magyar társadalmat és közbeszédet uraló ideológiai megosztottság ma is választásra kényszeríti a közszereplőket. Bemegyek-e valamelyik tévébe, elmegyek-e X. vagy Y. konferenciájára, írok-e ennek vagy annak a lapnak, vagy nem. Elfogadok-e pénzt ettől vagy attól az intézettől, vagy sem. Ez egyre élesebben felmerülő kérdés. És az, hogy szinte mélyebbre metszett mostanra, mint a rendszerváltást követően valaha, szerintem komoly kudarc a magyar társadalom azon tagjainak, akik valamikor elkötelezték magukat a méltóság és a demokratikus értékrend mellett.
Stefano Bottoni
1977-ben született Bolognában. A félig magyar, félig olasz, magyar anyanyelvű történész fő kutatási területe Kelet-Közép-Európa politikatörténete, azon belül is Erdély legújabb kori történelme.
Kósa András
Magyar Nemzet

Kende Péter: Nagy-Magyarország nem létező képlet
Szimbólumokra - amilyen a Trianon emléknap is - a politikában szükség van, sőt, valószínűleg elkerülhetetlen, hogy a politikában szimbólumok legyenek, de koránt sincs akkora jelentőségük a politikai erőviszonyok meghatározásában, mint azt némelyek gondolják - mondja Kende Péter. A politikai szociológus úgy véli, aki Trianon ügyében ma felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést, háttérhatalmakat keresnek.
- Ma, június 4-én van a Trianon-emléknap. A Fidesznek - 2010-es hatalomra kerülésekor - egyik első intézkedése volt az emléknap törvénybe iktatása, majd a „kettős állampolgárság” megadása. Miért népszerű ma is a Trianon-eszme?
- Én nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Trianon-eszme olyan népszerű volna. Ezt az is mutatja, hogy mostanában alig esik erről szó a közbeszédben. Nem csak a magánemberek , hanem a politikusok is alig beszélnek róla. De hát mit lehet erről beszélni csaknem 100 év távlatában? Egyszerűen azért helyezték előtérbe, mert azt remélték, kapcsolatot teremt a Fidesz és a korábbi jobboldali rezsimek között. E rezsimeknek hajlamuk volt arra, hogy úgy mutassák be Trianont, mint Magyarország legsúlyosabb problémáját. De ez ebben a formában egy nagy ostobaság. Trianon ugyanis egy történelmi esemény, amely megszabta a felbomlott Osztrák-Magyar Monarchia magyar részének jövőjét. E magyar rész semmiképpen nem maradt volna az, ami volt, hiszen annak megőrzését a Monarchia biztosította. A Trianon előtti úgynevezett Nagy-Magyarország egy fikció volt, hiszen ebben a formában sohasem létezett, csak a Monarchia keretén belül. Ugyanakkor bármilyen formában nézzük, Trianon jelentős lakosság- és területveszteséggel járt, ami abban az időben érzékenyen érintette a magyar társadalmat, lévén, hogy egy nem elhanyagolható része az etnikai értelemben vett magyarságnak – a magyarul beszélők közösségének – olyan országokba került, amelyeket nem magyar nyelven igazgattak.
- A Fidesz „nemzeti összetartozás napjának” nevezte el az emléknapot, amely épp az említett etnikai elvre céloz.
- A „nemzeti összetartozás napja" – hadd mondjam így – értelmetlen kifejezés. Mert ugyan magyarul beszélő emberek nagy számban élnek a határokon túl, de nemcsak a Trianonban elcsatolt területeken, hanem távolabb is.
- Például Nyugat-Európában…
- Igen, én is Franciaországban éltem életem jelentős részében. Ezeknek az embereknek jó része nem Trianon miatt került oda, ahol ma él, hanem azon emigrációs hullámokkal, amelyek az elmúlt 100 évben jellemezték Magyarország történetét. Az első hullám az 1918/19-es forradalmak után volt, de az elcsatolt területekről is sokan távoztak nem csak Magyarországra, hanem távolabbi területekre. Emigrációs hullámok voltak a 30-as években, és többször 1944-ben, majd a következő években, egészen 1948-ig. Az utolsó nagy egységes emigrációs hullám az 1956-os forradalom után ment nyugatra, de a Kádár-rendszer idején is volt egy szivárgó emigráció, amelynek létszáma összességében nem sokkal maradt el az 56-os emigrációtól. Hogy mennyien vándoroltak ki az utóbbi években, azt a statisztika sokkal kevésbé világosan mutatja, de egyes becslések szerint ez is több százezres nagyságrendű. Tehát a magyarok a legkülönbözőbb okokból kerültek a határokon túlra, és ezért nagyon nehéz a magyarság tényleges lélekszámát meghatározni. Ez ugyanis nagyban függ attól, hogy mi a meghatározás alapja. Ha azt vesszük, hogy valaki magyar állampolgárnak született, akkor mindazok a zsidók, akik 1944 után, vagy esetleg néhány évvel korábban a legkülönbözőbb országokba – Amerikától Izraelig – távoztak, magyarnak számítanak. Ha azokat vesszük, akik magyarul beszélnek, megint más szám jön ki, de még így is rengetegen beszélnek ugyan magyarul, nem tartják magukat a magyarsághoz tartozónak – ha a magyarság alatt egy nyelvi, szellemi és nemzeti közösséget értünk.
- Tehát nem egy etnikai fogalomról van szó?
- Semmiképpen sem. Az etnikai fogalom az európai országok többségében nem jelent semmit. Talán a skandináv országokban van többé-kevésbé egységes többségi etnikum – tehát létezik etnikailag meghatározható nemzeti közösségre is példa. De ez nem vonatkozik még az olyan nemzetekre sem, mint a francia vagy a német. Épp ide - az államnemzetek közé - tartozik a magyar is, hiszen ezek az államnemzetek a legkülönbözőbb etnikumok összeolvadásából jöttek létre. Mindenki tudja, milyen sok dialektust beszélnek Németországban, kevesebben, hogy milyen sokat Franciaországban. Olaszországban az északiak alig értik meg a délieket. Teljesen nevetséges etnikai nemzetekről beszélni Európa, és valószínűleg a legtöbb államnemzet esetében is. Vegyük a kultúrnemzet fogalmát - ennek már több értelme van. Ez alatt azokat az embereket értjük, akiknek az anya- és munkanyelve magyar. Magyar nyelvközösségről tehát lehet beszélni: ők a magyarul beszélő emberek közössége. De ezen emberek egy része nem tekinti magát a magyar nemzet részének. Ha a világot nem valamilyen ósdi nacionalizmus szemüvegén keresztül nézzük, akkor kiderül, hogy a határon túli – erdélyi, felvidéki, stb. - magyarok egy része is habozna, ha azt kérdeznénk tőlük, ők milyen nemzethez tartoznak. Például a romániai magyarok nagyon jól tudják, hogy a nemzet az a kifejezés, amellyel egy államnemzeti közösség határozza meg magát. Arról nem is szólva, hogy nem Magyarország politikai életében vesznek részt. Még akkor sem szívesen vállalnak részt ebben, ha Budapestről ezt egy ideiglenes politikai hatalom erőlteti, mert az ő politikai életük máshol folyik. (Persze minden politikai hatalom ideiglenes.)
- Ugyanakkor a kettős állampolgárság megadásával a romániai magyar közösségben is több százezren vették fel a magyar állampolgárságot. Közülük sokan részt vettek a 2014-es választásokon, sőt, az úgynevezett kvóta-ellenes népszavazáson is voksolhatnak majd.
- De ebben nagyjából ki is merül a magyarságuk, hiszen nem adóznak Magyarországon. Ez a legnagyobb szépséghibája annak, hogy részt vesznek bármilyen országos választáson.
- Az RMDSZ például arra buzdít, hogy a romániai magyarok vegyenek részt a magyarországi referendumon és szavazzanak a kötelező kvóta ellen.
- A kettős állampolgárságnak elsősorban szimbolikus értelme van, egy jelképes összetartozást akar megjeleníteni. De ténylegesen nem változtat azon a tényen, hogy a romániai magyarokat Romániában kormányozzák, a szlovákiai magyarokat pedig Pozsonyban. A kis számú szlovéniai magyar politikai élete Szlovéniában zajlik és a néhány ezer burgenlandi magyar, aki még tud magyarul, sem gondol arra, hogy neki bármi köze volna a magyarországi politikai viszonyokhoz. Tehát ez egy szimbolikus politikai fegyver akar lenni.
- Esetleg beletartozik azon szimbolikus történelmi gesztusok sorába, amelyeket a Fidesz eddig tett? A Kossuth tér átépítésére vagy a német „megszállási emlékműre” gondolok, de lehet folytatni a sort. Vagy egyszerűen szavazatokra van szüksége a Fidesznek?
- Nekem az a véleményem, hogy a kettős állampolgárság megadása nemigen hoz szavazatokat. A magyarországi választókat pedig egyáltalán nem befolyásolja. Fütyülnek a szimbolikus gesztusokra, őket az érdekli, hogy az épp hatalmon lévő kormány politikájában mennyire érvényesülnek az érdekei, vagy szimpátiái. Szimbólumokra a politikában szükség van, sőt, valószínűleg elkerülhetetlen, hogy a politikában szimbólumok legyenek, de koránt sincs akkora jelentőségük a politikai erőviszonyok meghatározásában, mint ahogy azt némelyek gondolják.
- Nincs politikai közösséget teremtő hatása a szimbólumoknak?
- Teremthetnek politikai közösséget, de nem feltétlenül. Én például egyáltalán nem gondolom, hogy a Trianonra hivatkozás politikai közösséget teremt, azon túl, ami már úgyis megvan. A Fidesz szavazóinak közösségén például nem változtat a Trianon emléknap. Mint említettem, Trianonról ma sokkal kevésbé esik szó, mint 2010-ben, vagy az Antall-kormány idejében. Mert kiderült gyakorlati használhatatlansága, értékének vitathatósága; bizonyos pillanatokban felmutatják, mint egy zászlót, de aztán a sarokba teszik, ahonnan esetleg évekig nem kerül elő. A szimbólumok csak akkor élő jelképek, ha az emberek állandóan gondolnak rájuk. Például Kölcsey Himnusza egy élő szimbólum még a mai Magyarországon is, de például egy hasonló hatású festményt már nem tudnék említeni.
- Olyan szimbólumokra gondolok, mint például az Orbán Viktor autójára is kihelyezett Nagy-Magyarország matrica, amivel a Fidesz, a Jobbik és a még jobbra álló szervezetek egyfajta közösséget, szubkultúrát alakítanak ki.
- Nem ismerem ezeknek a közösségeknek a valódi életét, nem tudom, hány ember áll mögöttük. Így nem tudom, hány ember valódi érzelmeit tükrözik, vagy csak a megszokás irányítja őket: ez a mi jelképrendszerünkhöz tartozik, ezért én is felteszem az autómra és ezzel kifejezem, hogy a Fideszre vagy a Jobbikra szavazok. Orbán autóján is ott van, hiszen ő akar a vezére lenni ennek a tábornak, amely isten tudja, hogy miért hivatkozik Nagy-Magyarországra. Hiszen Orbán Viktor, aki mégis tájékozott a világban, ugyanúgy tudja, mint ön vagy én, hogy Nagy-Magyarország egy visszaállíthatatlan képlet. Egy olyan történelmi fikció, amely ebben a formában a török hódítás előtt sem létezett. A török hódítás után pedig nem egy Magyarország volt, hanem kettő, mert Erdély külön kormányzott ország volt. Az 1848-49-es forradalomban sok szó esett az Erdéllyel való unióról, és előjött az 1867-es kiegyezésnél is, amely ezt annyiban meg is valósította, hogy a történelmi Erdély Magyarország kormányzása alá került. Ám egy olyan történelmi képlet keretében, amelyben Magyarország nem volt szuverén állam, hanem a Monarchia része, és bár volt egy bécsi és egy budapesti kormányzata, de a külügy-, a hadügy- és a pénzügyminisztérium közös volt. Tehát Nagy-Magyarország egy 1918-ban, a világháború végén feléledt fikció volt, de abban a pillanatban, amikor Magyarország függetlenségét a Habsburg Birodalomtól kimondták, már elképzelhetetlen volt a megvalósítása. Hiszen a lengyelek, a csehek és a szlovákok, illetve a délszlávok ekkorra önálló államot létesítettek. Az utolsó kormány, amely ténylegesen Nagy-Magyarországért harcolt, Kun Béla bolsevik kormánya volt. Az utána következő, Horthy Miklós-féle kormányok már nem harcoltak ezért, mert egy pillanatig sem gondolták, hogy megvalósítható. Ellenben felfedezték azt, hogy ez egy nagyon szép jelszó, amivel toborozni lehet. A Horthy-korszak vezető politikusai tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a határok visszaállítása csak bizonyos korlátok között lehetséges, de teljes, integrális terület-visszaszerzésre nincs lehetőség.
- Tehát a magyar szuverén állam létrejöttének feltétele egy kisebb területű állam volt?
- A területi kérdést 1918/19-ben nem lehetett igazán tárgyalni, hiszen akkor háborúban álltunk délen és északon, a román front pedig végképp nyitott volt. A magyar állam tehát kimondta szuverenitását, de ez azt jelentette, hogy nem tartozik az Osztrák-Magyar Birodalomhoz, detronizálja a Habsburg uralkodóházat. Azt, hogy a független magyar állam határai hogyan alakulnak, egy békeszerződésnek kellett megállapítania, amelytől egyébként a magyarok sokkal kedvezőbb határokat vártak, mint amilyenek 1919-ben kialakultak és amelyeket 1920-ban a trianoni békeszerződés szentesített. De ezeket a határokat 1918 után már bajosan lehetett a Birodalom egykori határaival azonosítani. Az a Nagy-Magyarország, amelyet a Horthy-rezsim oktatási rendszerében és propagandájában is népszerűsített, egyszerűen egy képzelődés volt. A hatalmon lévő politikusok leginkább arra gondoltak, jó lenne minél többet visszaszerezni a régi területekből, de ez már nem jelenthette azok összességét.
- Vagyis szükségszerű volt a nemzetiségi területek elvesztése?
- A lehetőségeken belül nem szerepelt a határok megőrzése, hiszen ezen területeken túlnyomó többségben nem magyar nyelvű lakosok éltek. Sokan voltak ugyan, akik Magyarországot a saját országuknak érezték volna, de ez nem jelenti azt, hogy például egy népszavazáson a Magyarországhoz tartozás mellet voksoltak volna. Már ha a népszavazás egyáltalán szóba jött volna, mint a területek kijelölésének egyik eszköze. Bibó István például, aki a népszavazások területrendező szerepéről több tanulmányt írt, tisztában volt vele, hogy csak arról lehet szó, hogy bizonyos etnikai elvek jobban érvényesüljenek, de semmilyen más elv mellett nem lehet kiállni annak reményében, hogy a magyar nemzethez tartozók kivételével bárki is támogassa. Azzal is tisztában volt, hogy rengeteg magyar anyanyelvű ember nem érzi magát egy olyan politikai egység részének, amelyet a magyar nemzet szóval lehet leírni. A probléma az, hogy a nacionalisták - és ez nemcsak a magyar nacionalistákra vonatkozik - folyton összekeverik a nemzetállam fogalmát egyfajta etnikai állam fogalmával. Holott amikor egy terület lakosai egy bizonyos nemzetállam mellett döntenek, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ők ahhoz az etnikumhoz tartoznak, amelyik többségi az adott nemzetállamban. Erre több területi vita példáját fel tudnám hozni, de a legeklatánsabb Elzász-Lotharingiáé. Az elzászi német anyanyelvűek közül például sokan a francia kultúrához tartozónak érezték magukat. Tehát ha lehetőségük lett volna a népszavazásra, nem feltétlenül az etnikai elv döntött volna.
- Mennyire felelősek azok a baloldali politikusok Trianonért – beleértve a kommunistákat is -, akik hatalomra kerültek 1918 október-novemberében? Amikor Károlyi Mihály szobrát néhány éve eltávolították a Parlament mellől, erre a felelősségre hivatkozott a mai kormányzat.
- Rémes dolog, amikor a politikai vitákban összekeverik az időpontokat. Károlyi kommunista szimpatizánssá – de csak szimpatizánssá - egy évtizeddel azután vált, hogy kikerült a magyar politikából. Az utolsók, akik őt kommunistának tekintették volna, épp a kommunisták voltak. Károlyi maga a teljes bizonytalanságban vette át a kormányzást. Hiszen a tényleges hatalom a Délvidéken már a szerb, a Felvidéken a csehszlovák hadsereg, keleten pedig a románok kezében volt. Megpróbált ezekkel a már korábban létrejött politikai alakulatokkal tárgyalni a végleges határokról, azzal, hogy e határok nem lehetnek azonosak az ideiglenes háborús határokkal. Ugyanakkor Károlyi kormányzása oly rövid ideig tartott, hogy nem alakulhatott ki végleges álláspontja. Amikor a hatalmat átadta, azt gondolta, hogy egy szociáldemokrata kormányzatnak adja át, amelynek sikerül kedvezőbb feltételeket kapni Szovjet-Oroszország oldaláról, amellyel Magyarország nem állt háborúban, szemben az antant hatalmakkal. Ugyanakkor a hatalmat Kun Béláék vették át, tulajdonképp egy puccsal, ami keresztülhúzta Károlyi számítását, aki szociáldemokrata vezetésben gondolkodott. Annyi biztos, hogy a Kommün nagyon ártott Magyarország tárgyalási pozícióinak, Clemenceau és Lloyd George ugyanis attól tartottak, hogy Magyarország csatlakozik az orosz kommunistákhoz, ami amúgy nem tartozott a szovjet-orosz vezetők tervei közé. Az antant vezetői ezért lettek a fehér ellenforradalom (Horthyék nevezték így magukat) támogatói. Horthyékat -, akik az antantban bíztak - érte a legnagyobb csalódás, sokkal kedvezőbb feltételekre számítottak Versailles-ban. De hiába küldték oda tárgyalni a dualista Magyarország egyik legtekintélyesebb államférfiját, gróf Apponyi Albertet, tulajdonképpen meg sem hallgatták őt.
- Van egyáltalán felelős Trianonért?
- Kossuth Lajos már 1867-ben megírta Deák Ferencnek, hogy ha Magyarország politikai szekerét a Habsburgokhoz kapcsolják, ennek végzetes következményei lesznek, amikor a dinasztia összeomlik. Kettejük vitájában 150 év után állást foglalni értelmetlen, a maga szempontjából mindkettőjüknek igaza volt. Száz év után hibás fogalomnak tartom Trianonnal kapcsolatban a felelősséget, hiszen ma már nem arról kell beszélni, hogy ki a felelős, hanem arról, hogy milyen körülmények vezettek ide. Például a demográfiai helyzet, hogy a magyarság „egykézett”, miközben a román vagy a szerb nemzetiségiek sokkal több gyermeket szültek. Aki itt felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést keresnek, háttérhatalmakat, holott az események nagyon jól megmagyarázhatóak a közvetlen adottságokból. Trianonra is így kell visszaemlékezni.
Simon Zoltán
Népszava

Elballagtak a Sapientia végzősei
Itthon szükség van rátok!
Itthon maradásra, tudásuknak és tehetségüknek a szülőföld, a nemzet érdekében való hasznosítására ösztönözték tanáraik azt a közel háromszáz magyar fiatalt, akik szombaton a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Karán ballagtak.
A történelmi egyházak képviselőinek az áldását követően, elsőként dr. Dávid László, az intézmény rektora köszöntötte a végzősöket. Rámutatott, egy egyetem életében minden évzáró mérföldkő. Ekkor számba veszik, mennyit is valósítottak meg azokból az álmokból, elképzelésekből, amelyek mentén létrejött a Sapientia Erdély Magyar Tudományegyetem.
– A Sapientia több mint egyetem. Már most is hathatósan járul hozzá a fiatal értelmiségiek itthon maradásához. Az elvándorlás sohasem jelent végleges, jó megoldást, inkább jelent tehetetlenséget, belenyugvást. Az elkötelezett Sapientia- közösség azt jelenti, hogy teszünk a jövőnkért és mindazért, amit tervünknek tekintünk.
Soha ne feledjétek, hogy egy keresztyén értékrendet képviselő egyetemen végeztetek. A keresztyén gondolkodás nem azt jelenti, hogy nem fog bekövetkezni, amitől félünk, hanem hogy ha bekövetkezik, tudjuk, van valaki, aki mellettünk áll – szólt a hallgatókhoz a rektor.
– Álmodtam egy világot magamnak, és most itt állok a kapui előtt – idézte fel a népszerű Edda-slágert dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul, párhuzamot vonva a Sapientia létrejöttével.
– Nem olyan sok évvel ezelőtt csupán álom volt az erdélyi magyar tudományegyetem, és most mégis itt állunk, talpunk alatt itt a betonkemény valóság. 2000-ben az erdélyi magyar felsőoktatás tekintetében választás előtt állt az erdélyi magyar közélet: egyik álláspont az volt, hogy maradjunk a biztos úton, várjunk, hátha egyszer lesz olyan politikai felállás, hogy számunkra is leesik valami. A másik álláspont az volt, hogy kell egy merészet lépni, meg kell fogni egymás kezét. Ha másként nem megy, meg kell csinálni önerőből a magyar egyetemet. Az Orbán-kormány pedig döntött, és támogatást biztosított az egyetem létrehozását felvállaló lelkes csapatnak. Ha akkor nincs egy maroknyi bátor ember, ma nem lehetnénk itt. Évekkel ezelőtt egy egész város, Marosvásárhely magyarsága álmodta azt, hogy a sötétség és kilátástalanság évtizedei után a szabadság meghozza és valóra váltja álmait. Egykor álmodtak egy olyan várost, ahol sok gyerek születik, ahol természetes az, hogy a gyerekeik anyanyelvükön tanulhatnak. Álmodtak munkahelyeket, szép köztereket, kétnyelvű utcanévtáblákat. Azt álmodták, hogy a munkahelyen, közintézményekben senkit sem ér hátrányos megkülönböztetés, amiért anyanyelvét használja. Álmodtak egy olyan világot, ahol minden végzős fiatal otthon találja meg a számításait, a boldogulását. De ha nem teszünk álmaink megvalósításáért, akkor azok, legyenek bármilyen szépek, szertefoszlanak. Ahhoz, hogy az álmok életre keljenek, szükség van a szürkének tűnő hétköznapokban a helytállásra, a jelentéktelennek tűnő tettek vállalására. Nem a közöny lekicsinylő, legyintő gesztusára, hanem a valós, tisztességes munkára. Mert az álom legnagyobb ellensége a közöny, a hitetlenség, ami ma sokszor teret hódít a közéletben. Bár a közöny kényelmes választás, valójában lemondás a közös ügyekről, arról, hogy lehet jobb annál, ami éppen van. A megvalósítás útja sokszor göröngyös, ezért ha hiszünk az álmunkban, akkor a leküzdendő akadály csupán a feladat része – szólt biztatóan a fiatalokhoz a főkonzul.
Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának a főosztályvezető-helyettese hangsúlyozta: a végzős hallgatók biztosak lehetnek abban, hogy az egyetemen töltött évek nem voltak hiábavalók, az itt szerzett tudás birtokában meg tudnak majd felelni az élet kihívásainak. – Kívánom, hogy soha ne adják fel álmaikat, ne szegje kedvüket semmi, és ha a dolgok mégsem úgy alakulnak, ahogy eltervezték, legyen erejük újrakezdeni. Egy egyetem teljesítményének a fokmérője hallgatóinak a sikeressége. Ez sok mindenen múlhat: a diákok tehetségén, az oktatók elkötelezettségén, az infrastrukturális ellátottságon, a tradíciók mélységén és a társadalmi környezet milyenségén. Mindezeket számba véve, a Sapientia esetében méltán lehetünk elégedettek. Létjogosultságát senki sem kérdőjelezi meg, egyre növekszik a hallgatók létszáma, büszkén jelenthetjük ki, hogy az alapok szilárdak, az építkezés folyamatos – fogalmazott a főosztályvezető-helyettes.
– Nem kis hatalommal bírtok, kedves diákjaink, hiszen kezetekben van mindannyiunk jövője. Nagyon fontos tehát, hogy milyen értékeket visztek magatokkal, és hogyan gazdálkodtok velük, hogy mit és hogyan sikerül megértenetek a világ dolgaiból – mutatott rá dr. Kelemen András, a marosvásárhelyi kar dékánja. – Egyetlen kéréssel fordulok hozzátok: ha mégis vándorbotot fogtok, négy szót mindenképpen véssetek rá: Itthon szükség van rátok! – zárta beszédét a dékán, majd az egyes tanszékek vezetői köszöntötték a ballagókat, Nyikó Anetta, az informatika szak másodéves hallgatója pedig szívhez szóló énekével tette még ünnepélyesebbé az eseményt.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Ökumenikus megemlékezés a Nemzeti Összetartozás Napján
„Nemzeti újjáépítésünk kulcskérdése a közösségek megerősítése”
A Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából, június 3-án, pénteken ökumenikus istentiszteletre és megemlékezésre került sor a temesvári Millenniumi templomban, a történelmi egyházak képviselői részvételével. A megemlékezésen részt vett és beszédet mondott Hegyi László, az Emberi Erőforrások Minisztériumának helyettes államtitkára, Molnár Zsolt parlamenti képviselő és Tamás Péter, Magyarország temesvári tiszteletbeli konzulja.
Az ökumenikus megemlékezés résztvevőit, köztük a jelen levő közéleti és egyházi személyiségeket, politikusokat ft. Kapor János, a Millenniumi templom plébánosa köszöntötte. Ünnepi beszéde során Hegyi László helyettes államtitkár felidézte azokat a történelmi eseményeket, amelyek soha be nem gyógyuló sebeket ejtettek a magyar nemzet testén, mint Mohács, Világos, Trianon, ugyanakkor hangsúlyozva, hogy a magyarságnak mindig volt ereje talpra állni, új célokat megfogalmazni. „Hat esztendővel ezelőtt a magyar Országgyűlés a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját és ezzel kinyilvánította, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság” – mondta Hegyi László, aki szerint szűnni nem akaró fájdalmunkat világgá kiáltani nem old meg semmit, miért ne lehetne június 4-e egy új kezdet első napja. „Annak a nemzetnek van jövője, ahol a közösségek – a család, az egyházi közösségek és a nemzeti közösségek – erősek. Nemzeti újjáépítésünk kulcskérdése a közösségek megerősítése” – hangsúlyozta a helyettes államtitkár és ezt a törekvést a magyar kormány minden rendelkezésére álló eszközzel támogatja az olyan határon túli kisközösségek esetében is, mint a bánsági magyar szórvány.
Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselő ünnepi beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy itt a bánsági szórványban magyar események sokasága erősíti a nemzeti összetartozás érzését, de ezt teszik a magyar intézmények is, ezért külön megköszönte a magyar kormánynak, hogy támogatja egy magyar bölcsőde és egy felsőoktatási szórványkollégium létrehozását Temesváron. Tamás Péter tiszteletbeli magyar konzul ünnepi beszéde során arról beszélt, hogy hatalmas értékeink vannak, mint a Millenniumi templom és a benne levő Magyarok Nagyasszonya oltárkép, a szobrok, a színes üvegablakok és ezek az értékek mind a nemzeti összetartozásról szólnak. Trianon elsiratása helyett ma is a tettekkel, az alkotással, jogainkért való kiállással, harccal, értékeink megőrzésével, közösségeink, intézményeink megerősítésével tehetünk a legtöbbet a megmaradásunkért.
Az ökumenikus istentisztelet során népünkért és összetartozásunk, nemzeti egységünk erősítéséért imádkozott nt. Fazakas Csaba, a Temesvári Református Egyházmegye esperese, nt. Kovács Zsombor temesvári evangélikus lelkész, nt. Gazda István, az Új Ezredév gyülekezet lelkésze, Boros Róbert baptista lelkész és ft. Kapor János a Millenniumi templom plébánosa.
A méltóságteljes megemlékezést, amely nemzeti imánk eléneklésével zárult, a Bartók Béla Elméleti Líceum Pál Krisztina tanítónő által felkészített kisdiákjainak ünnepi műsora színesítette. Az istentisztelet után a Millenniumi templom előtti téren az Eszterlánc Kulturális Egyesület Százszorszép néptánccsoportja dél-alföldi lakodalmas gyermekjátékot adott elő, a rendezvény résztvevői és a járókelők nagy örömére.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Semjén: a Kőrösi Csoma Sándor- és a Petőfi Sándor-program ösztöndíjasai az egész magyar nemzetet képviselik
A Kőrösi Csoma Sándor- és a Petőfi Sándor-program ösztöndíjasai olyan "őrhelyre" mennek, ahol az egész magyar nemzetet képviselik - mondta Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes az idei programok hétfői budapesti zárókonferenciáján.
Egyértelmű volt, hogy az emigráció magyarsága nagy figyelmet igényel - jelentette ki a miniszterelnök-helyettes, és felidézte a Magyar Diaszpóra Tanács megalakítását. A Kőrösi Csoma Sándor-program eredetileg nem szerepelt a tervek között - jegyezte meg, hozzátéve: maguk sem gondolták, hogy ekkora sikere lesz.
Emlékeztetett: 2013-ban az ösztöndíjasok számát és a program költségvetését megduplázták.
Kitért arra, hogy az ösztöndíjasoknak jelentős szerepük van az állampolgárság felvételének segítésében is, az összmagyarság szempontjából ez a legfontosabb. Ugyanakkor az is fontos - tette hozzá -, hogy az utódállamok állampolgárságát is megtartsák az érintettek, külföldön, külföldről ugyanis így tudnak voksolni.
Semjén Zsolt beszélt arról, hogy a nyugati magyar szervezetek alapvetően emigráns szervezetek, ez azonban mára elvesztette eredeti jelentését. Fontos, hogy a gyökerükben emigráns szervezetek olyan magyar szervezetekké alakuljanak át, amelyek minden magyar "otthonai" lehetnek, azoké is, akik dolgozni vagy tanulni mentek ki.
Óva intette a jövőben kiutazókat attól, hogy a kinti szervezetek közötti vitákba belebonyolódjanak, mint mondta, minden véleményt meg kell hallgatni, de az egyetlen lehetséges álláspont, hogy "minden magyart egyformán szeretnek".
Nemcsak a magyar kormányt, államot, hanem a magyar nemzetet is képviselik - hangsúlyozta. Jelezte: munkájukat teljes konszenzus övezi.
Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár elmondta: a száz ösztöndíjas a Kőrösi Csoma Sándor-programban az Egyesült Államokba, Kanadába, Latin-Amerikába, Európába, Ausztráliába, Új-Zélandra és Dél-Afrikába utazott ki a diaszpóra magyarságához. Sok magyar közösségben nekik köszönhetően indult újra az élet - mutatott rá.
A Petőfi Sándor-program ötven ösztöndíjasa hasonló sikereket mondhat magáénak - tette hozzá az államtitkár.
Grezsa István kormánybiztos úgy fogalmazott: a magyar nemzetről egységben gondolkodnak, nemzettársaink közül éljen valaki bárhol a világban, magyarként tekintenek rá.
MTI

A magyar javaslatot is beépítették az EB új migrációs intézkedéscsomagjába
A magyar kormány javaslatait is beépítették az Európai Bizottság (EB) készülő migrációs intézkedéscsomagjába, az afrikai országoknak nyújtott támogatásokra fókuszáló tervezettel Brüsszel kompromisszumot próbál találni a menekültválság kezelésének terén egymással szemben álló EU-tagállamok között – írta hétfőn a Politico című brüsszeli hírportál.
Nevük elhallgatását kérő diplomaták arról számoltak be, hogy a brüsszeli bizottság kedden hozza nyilvánosságra új javaslatát, amelynek értelmében az észak-afrikai országokban végrehajtott uniós és magánberuházásokkal fékeznék meg az Európába tartó migrációs áradatot. A brüsszeli testület állítólag mintegy 60 milliárd euró értékű beruházást tervez a térségben, amelynek legnagyobb részét magánbefektetőktől várják, azonban az unió is hozzájárulna 4,5 milliárd euróval.
A Politico által megkérdezett tisztségviselők szerint a bizottsági tervezet főként az olasz kormány áprilisi javaslatcsomagján alapul, ez azonban számos olyan elemet tartalmaz, amely megjelenik "a bizottság migrációs politikáját leghatározottabban ellenző uniós vezetőnek számító", Orbán Viktor által ismertetett Schengen 2.0 akciótervben is. Az olasz tervezet értelmében az EU pénzügyi és operatív támogatást nyújtana, ezért cserébe pedig az ebben részesülő partnerországok kötelezettségeket vállalnának a migrációs áradat megfékezése terén.
A nyilvánosság előtt a magyaroknak nehezebb volt támogatókat találniuk a migrációs tervezetükhöz, mint az olaszoknak, bennfentes források szerint azonban Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke magánbeszélgetések során üdvözölte, hogy a budapesti kormány előterjesztette a javaslatát – olvasható a cikkben.
Népújság (Marosvásárhely)

Fogy a magyar, fogynak a szavazók
Az erdélyi magyarság katasztrófát előrevetítő eredményt produkált a vasárnapi önkormányzati választásokon, a politikai szereplők mégis önmagukat dicsérik, nyugtatgatják, sőt ünneplik – eget verő a mellébeszélés és a handabandázás. A mindenkori hatalom által dédelgetett „politikai elemzők” szerint azonban minden a papírforma szerint történt, gond egy szál se.
A „győztes” RMDSZ, valamint a két romániai magyar párt négy év alatt összesen 107.394 szavazatot veszített, legalábbis ami a megyei pártlistákra leadott voksokat illeti. Íme, a konkrét számok.
Az RMDSZ megyei listái 81.486 szavazattal kaptak kevesebbet 2016-ban, mint 2012-ben, azaz 16,57 %-kal. Az EMNP 6.061 szavazattal szerzett kevesebbet, a veszteség 13,69 %-os. Az MPP még ennél is gyengébben teljesített: 19.847 szavazattal gyűjtött kevesebbet most, mint négy évvel ezelőtt. Ez több mint ötven százalékos csökkenés.
Ehhez képest az RMDSZ és „elemzői” azt sulykolják, hogy növelte a fölényét a párt az erdélyi magyar politikai versenyben a másik két szereplőhöz képest, mert nekik csak ez tűnik fontosnak. Tény, hogy a magyar lakosság létszáma összességében is egyre jobban csökken Romániában – az öt év múlva esedékes népszámlálás talán már egymillió magyart sem talál itt, a 2011-es cenzuskor még 1,25 millióan voltunk, negyedszázaddal ezelőtt pedig 1,7 millióan –, és a szavazók számának fogyása nyilván ennek is betudható. Ugyanakkor az, hogy a szavazásra jogosultaknak még a fele sem él ezzel a jogával, illetve nem magyar pártokra voksol, az igencsak sokat mondó. Egyszerre jelzi a népesség fogyását, a politikai osztályból való kiábrándulását, a közéleti szerepvállalás elutasítását – összességében a közöny terjedését.
Ehhez mérten ismételten antagonisztikusnak és propagandisztikusnak bizonyult Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettesnek a magyar kormány nevében megfogalmazott és széltében-hosszában terjesztett álláspontja, aki úgymond „gratulációját fejezte ki a vasárnapi romániai önkormányzati választásokon induló magyaroknak az elért eredményekért.” Orbán Viktor kormányfő kereszténydemokrata helyettese ráadásul külön gratulált az RMDSZ-esek sikeréhez, merthogy „ Székelyföld két legnagyobb városában, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön nagy győzelmet arattak”. Ez azért kínos, mert egyrészt egyik kisvárosban sem forgott kockán egy pillanatig sem a magyar győzelem, másrészt Székelyföld legnagyobb-legnépesebb városa Marosvásárhely, ott pedig az RMDSZ kudarcot vallott, a másik két párttal karöltve. Ugyanakkor Székelyföld másik két „legnagyobb”’ városában, Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson az RMDSZ simán alulmaradt magyar vetélytársaival szemben.
A Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára, Potápi Árpád János is gratulált a romániai helyhatósági választásokon elindult magyar jelöltek választási sikereihez, de legalább nem próbálta meg részrehajlón dicsérgetni az eddigi támogatóinak egyötödét elveszített RMDSZ-t. Neki azt mondták, hogy „stratégiai fontosságú helyeken erősödött a magyarság önkormányzati jelenléte”, ám csak Szatmárnémetit hozta fel példaként, ahol az erdélyi nagyvárosok közül egyedüliként lesz magyar nemzetiségű polgármester.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök azt tartott fontosnak hangsúlyozni, hogy az eredmények szerint pártja továbbra is Erdély vezető magyar politikai ereje. Amit viszont annak függvényében érdemes értékelni, hogy az egész régió vezető ereje a Nemzeti Liberális Párt, amely a legtöbb erdélyi nagyvárosban és megyében győzött, bár országos szinten és a népesség egytizede által lakott fővárosban a Szociáldemokrata Párt lett a nyerő.
A román baloldali nacionalizmus és jobboldali nacionalizmus szorításában a romániai magyarság számára egyedül az autonómia jelentheti az életbiztosítást, de ennek eddig nem igazán volt élharcosa „Erdély vezető magyar politikai ereje”, ami különösen aggasztó. Választások ide vagy oda.
R. Balogh Mihály
itthon.ma//szerintunk

Duna-nap: „előretolt kulturális bástya” Torockón
MTI - Harmadszor tartottak Duna-napot szombaton a festői szépségű Torockón. A Fehér megyei településen még a Duna televízió vásárolt meg és újított fel egy 19. századi műemléképületet. Az ebben berendezett Duna-ház kulturális programokat kínál a falu elszigetelten élő magyar közössége számára, és évente megszervezi a torockói Duna-napot.
A rendezvényt a magyar kormány nevében köszöntő Potápi Árpád, a miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkára köszönetet mondott a Duna Televíziónak azért, hogy a Duna-ház létrehozásával, a Duna-nap megszervezésével szerepet vállal a torockói szórványközösség megerősítésében.
Felszólalása után a közmédiának elmondta: az államtitkárság fokozottan kíván figyelni a szórványra. „Ha a demográfiai folyamatokat lassítani tudjuk, meg tudjuk fordítani, és gazdaságilag is tudjuk támogatni a határon túl élő közösséget, újra megkapaszkodik a magyarság nemcsak a tömbben a szórványban is. (...) Minden egyes magyarra figyelnünk kell” – fogalmazott az államtitkár.
Dobos Menyhért, a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. vezérigazgatója az MTI-nek elmondta, „előretolt kulturális bástyának” képzelték el a Duna-házat, mely programjaival segíti a szórványközösség otthonmaradását. A Duna-nap pedig a kínált programok csúcsát jelenti. Megemlítette: a rendezvényt hagyományosan a nemzeti összetartozás napjához közel eső hétvégén tartják, most azonban a romániai önkormányzati választások miatt egy héttel halasztani kellett.
A falu főterén felállított színpadon a torockói iskolások citerazenekara, és néptáncegyüttesei nyitották az előadások sorát. A késő estig tartó műsorban a tervek szerint szerepeltek a Fölszállott a páva népzenei tehetségkutató erdélyi felfedezettjei: Gorzó Boglárka és a Bekecs néptáncegyüttes. Felléptek ugyanakkor a Bagossy Brothers Company valamint Rúzsa Magdi és zenekara. Az este tűzijátékkal zárult. Dobos Menyhért a rendezvény előtt nagyszerűnek tartotta, hogy a meghívott ismert előadók mellett torockói gyerekek is bemutathatták produkcióikat. Megjegyezte, a helyi citerazenekar, néptánccsoport, rezesbanda közösségépítő szerepet töltenek be.
A torockói Duna-nap a pénteken kezdődött labdarúgó-Európa Bajnokságra is figyel. A Duna-ház pincéjében a Puskás Intézettel közösen Puskás Ferenc, Buzánszky Jenő és Grosics Gyula és az Aranycsapat relikviáiból készített kiállítást rendeztek be Jó estét jó szurkolást címmel.
Az 1129 méter magas Székelykő sziklaszirtjei tövében fekvő Torockó, és a vele szomszédos Torockószentgyörgy magyar szigetnek számít Fehér megyében. A Kolozsvártól 60 kilométerre lévő község két falvában – a 2011-es népszámlálás adatai szerint – 1089-en laknak, akik közül 995-en vallották magyarnak magukat.
Krónika (Kolozsvár)

Mennyi ’48 dicsősége? (Szabadságharc a csaták tükrében)
Miért is egyedülálló jelentőségű a magyar hadtörténetben az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, az események láncolata hogyan is vezetett az áprilisi törvényektől a közel másfél évvel később bekövetkezett világosi (valójában szöllősi) fegyverletételig, illetve milyen szerepük volt mind a hadvezéreknek, mind a politikai vezetőknek a végkifejletben? – egyebek mellett ezekre a kérdésekre adott válaszokat Herman Róbert egyetemi tanár egy hete tartott előadása Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban.
A Sukorótól Világosig: az 1848–49-es szabadságharc hadtörténete címmel meghirdetett előadás a Kós Károly Akadémia rendezvényeinek részeként zajlott. A Károli Gáspár Tudományegyetem oktatója, a korszakkal kapcsolatos több tudományos munka szerzője igen színvonalas, alaposan adatolt, mégis fogyasztható előadást hozott Sepsiszentgyörgyre. A pátoszt és mitizálást mellőző előadásból kétségtelenül kiderült egyebek mellett: a ’48–49-es események egyedülállóak a magyar és az európai történelemben, hiszen sem ezt megelőzően, sem ezt követően nem fordult elő olyan, hogy egy nagyhatalom nem érezte eléggé erősnek magát ahhoz, hogy egy belső lázadásnak tekintett konfliktust egyedül legyen képes rendezni, és egy másik nagyhatalomhoz forduljon segítségért. Mátyás király korát, valamint a mohácsi csatát követően a forradalom és szabadságharc másfél évében rendelkezett a magyar nemzet újból európai szintű ütőképes hadsereggel. Herman Róbert ezt szemléltetendő a közel másfél évszázaddal korábban lezárult – igen hosszas, 1703 és 1711 között lezajlott – Rákóczi-szabadságharcot hozta fel példaként, amelynek gyakorlatilag veszteségként könyvelhették el majd minden jelentős hadi eseményét a magyar seregek. „Voltak sikeres rajtaütéseink, sikeres összecsapásaink, de nyertes csatánk egy sem. Ezzel szemben a ’48–49-es szabadságharc során vívott tizenegy jelentős csatából ötöt kétségkívül a magyar seregek nyertek meg, míg a fennmaradó hatból mindössze egy vesztett csata volt, amely egyben a szabadságharc végét is jelentette” – magyarázta Herman Róbert.
A hadtörténeti események sorát lehetetlen átlátni és megérteni a polgári, politikai történések nélkül, és ezt a tényt tökéletesen szemléltette előadásában Herman Róbert is, könnyedén vezetve át mondandóját a felelős magyar kormány létrejöttének, az úgynevezett áprilisi törvények hatásainak (a honvédség elődje, a nemzetőrség létrehozása), illetve a bécsi udvar – élén V. Ferdinánd császárral és magyar királlyal – döntéseinek ténykörét az 1848 szeptemberében bekövetkező Josip Jelačić horvát bán színre lépése és a magyar győzelemmel végződött pákozdi csata irányába. Utóbbi esemény noha hadászati szempontból nem volt jelentős – hacsak a csatát megelőző mozgósítás, népfelkelés folyamatát nem vesszük annak –, egyben a honvédő háború kezdetének is tekinthető. Az események ettől a pillanattól gyorsulnak fel, a hadiszerencse pedig igencsak változékonynak bizonyul, sok esetben a magyar hadvezetés hibás döntéseinek hatására is, de például Alfred Windisch-Grätz herceg, főparancsnok alkalmatlansága is jelentős segítség volt Görgey Artúr számára a téli hadjárat során. Az 1848-as hadi történések fontos színtere volt Erdély is, noha magyar szempontból kevés sikert hoztak. Háromszék ellenállásának jelentősége nem maradt ki Herman Róbert előadásából, amint az erdélyi románság ellenforradalmának viszonylag alapos ismertetése sem, annak visszásságaival, vérengzéseivel egyetemben. Az elmondottakból az is kiderült: Erdélyben, a Bánságban és Délvidéken is csak rövid ideig élhetett a magyar hadiszerencse, hiszen mind román, mind szerb részről állandó hadiállapot alakult ki, illetve a szász városok gyakorlatilag végig ellenségesen viszonyultak a magyar szabadságharchoz, Bem József vitatható erdélyi hadjáratának időszakát leszámítva mondhatni a császári csapatok bázisául szolgáltak. A magyar sikereket nagymértékben akadályozta az is, hogy mindvégig osztrák kézen maradt több lényeges stratégiai erődítmény – Arad, Temesvár, illetve Gyulafehérvár –, hasonló jelentőségű katonai objektumokat csak a Felvidéken ( Komárom), illetve az ország délnyugati részén tudtak elfoglalni és több alkalommal ostrom alól felmenteni a magyar seregek. Herman Róbert a sokak által felemásan megítélt Görgey Artúr egyfajta rehabilitációjára is kísérletet tett. Hadvezéri képességei méltatásaként s Buda felszabadításával végződő 1849. április 2.–május 21. közötti tavaszi hadjáratot, illetve a nyári, a világosi fegyverletétellel végződő orosz intervenciót követő taktikázását (mellyel 120 ezer ellenséges katonát sikerült a Felvidéken tartani) említette. Előadása zárásaként Herman Róbert a forrásokra is kitért, elmondva: noha igen sok ábrázolása fennmaradt a szabadságharc különböző eseményeinek, ezeket kritikusan kell kezelni, sok esetben ugyanis utólag készült festményekről, rajzokról van szó, amelyek torzított, hamis információkat közvetítenek.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A színházi térben nincsenek tabuk
Kilencedik alkalommal ütötték meg a gongot a TESZT Eurorégiós színházi fesztiválon Temesváron, az Állami Magyar Színházban. Lapunkat a magyar nyelven előadott produkciók érdekelték legfőképp. A meghívottak többnyire saját nemzetük mindennapjaiból villantottak föl tartalmakat.
A találkozóra eredetileg a DKMT (Duna-Körös-Maros-Tisza) eurorégió országaiból látogattak ide színházcsináló művészek, idén az anyaország, a Vajdaság, a Délvidék teátrumai mellett a Balkán néhány színtársulatát is meghívták, de Olaszországból is érkeztek alkotók. A vendégek őszintén kitárulkozva mutatták meg vágyaikat, félelmeiket, főként identitásproblémáikat feszegették, múlt és jelen ütköztetésével igyekeztek a hazai ellentmondások kapcsán generális kérdéseket megfogalmazni. Nem lehet állítani, hogy könnyed és felhőtlen élményekkel töltekezhetett a közönség, az egy hét alatt, a napi 2-3 előadás befogadása bizonyos értelemben riasztó következtetésekhez juttathatta a nézőt. Az idősebb korosztály elgondolkodhatott például azon, hogy milyen anyaországot és milyen határon túli problémákat örökített a mai generációra, s hogy a most alakult délvidéki fiatal államok milyen állapotban tudhatják saját „felszabadult” nemzetüket a háborúk traumája után. A produkciók legtöbbjében megjelent az agresszivitás, az erőmutatás, az extatikus düh is. Hát igen, olyan egy színházi fesztivál programjának tartalma, amilyen a közeg mentális állapota, amiben a produkciók formálódnak, születnek. Az, hogy az élet nem habos torta a világnak ezen a felén, pregnánsan kirajzolódott az előadások láttán.
Magyarok és Pöttyös Pannik
Többek között láthattuk, hogy a magyar kormány egyik óriásplakátja a Csiky Gergely Állami Magyar Színház ( Temesvár) és a Kosztolányi Dezső Színház ( Szabadka) közös produkciójának művészeit olyan előadásra késztette, ami akár politikai manifesztumnak is tekinthető (rendező: Urbán András).„Ha nem mész Magyarországra, nem kell tiszteletben tartanod a kultúrájukat. (Kikét is?). A felirat a Magyar című előadás színpadi háttérfalán volt olvasható. A produkció a több ezer decibellel megszólaló hangereje ellenére sem győzött meg mindenkit arról, hogy a politikai tiltakozás e formája jobban áll a színpadnak, mint a többi társulat kevésbé provokatív, ám több artisztikus arcvonást viselő előadása. De sokan vélték úgy, hogy bizony fontos gondolkodni arról, mennyit érnek ma a nemzeti szimbólumok, (turulmadár, csodaszarvas stb.), s hogy a rájuk rakódott kulturális és politikai toposzoktól hogyan lehetne ezeket megtisztítani. Hogy nem árt manapság egy kis nemzeti „ablakpucolás” a tisztábban látáshoz. De volt olyan vélemény is, hogy csak az oktalan ember töri be mérgében az ablaküveget, ha nem találja azt elég tisztának. Hogy a dühkitörés csak pillanatnyi „kielégülést” hoz, és jó nagy csörömpölést, ám a csodaszarvast nem lehet lecserélni kis hableányra, kétfejű sasra, esetleg tölgyfalevélre. Hogy nekünk, magunknak, mindnyájunknak kell tisztába tenni az ezeréves magyar csecsemőt, de legalábbis kicserélni alatta a pelenkát egy kevésbé kakisra. Aztán az is nagy kérdés, hogy mi magyarok szürkemarhaként álldogálunk-e a szögesdrótokkal védett nemzeti térben, mint azt az előadás végén a pucér szereplők teszik? Lehet fájdalmas szívvel a rendezői „metaforával” azonosulni és lehet-e a záróképet „vizuális képzavarnak” is ítélni? Demokráciára és az értelmezés szabadságára vágyunk, mi nézők, tehát szabad lelkesülni és felháborodni is, mint ahogyan Az antikrisztus rövid története című produkció láttán (Bitef Színház, Belgrád, rendező: Urbán András) is lehet blaszfémiát kiáltani, de lehet a mondanivalót „istenképkeresésnek” is beállítani. Az előadás utáni beszélgetésen a rendező közölte: a színházi térben nincsenek tabuk. A rendező az álszentséggel való leszámolásról is beszélt a produkció kapcsán, „amelyet a hang és a düh ural, és amely alapja az esztétikai határok átlépése” (írja a műsorfüzet), az egyik szereplő pedig megvallotta, hogy az előadásban való részvétel segítette abban, hogy az „intézményes vallástól” megszabaduljon. Amikor a közönség előtti beszélgetésben valaki megkérdezte, miért csak nők játszanak az extatikus előadásban, a rendező azt válaszolta: „végül is Krisztus méhen keresztül született.” Az előadás a nézőket megosztotta, s így van ez rendjén, sokak szerint éppen erre való egy kortárs színházi fesztivál.
A budapesti Spot+K2 fiataljai a Mi a magyar? című előadásukon vég nélkül improvizáltak meséket, melyek egy ma élő magyar királyról szóltak, arról, aki lovagi tornák számára csarnokokkal rakja tele az országot és Pöttyös Panniról is, akit a feketék azért nem szeretnek, mert a ruhája alapszíne fehér, a fehérek meg azért diszkriminálják, mert a pöttyei feketék. Tanulság: mily szomorú is annak a sorsa Magyarországon, aki nem kötelezte el magát a spektrum két szélső színe közül egyik mellett sem.
Eligazodni a világban
E sorok írója a színház hatását és feladatát tekinti szem előtt tartandónak a TESZT kapcsán, így igen fontos számára a fesztiváli fogadtatás, mert meggyőződése, hogy e művészeti ágban működők feladata valamiféle olyan hatást gyakorolni a nézőre, aminek segítségével az könnyebben eligazodik a világban. A világnak ezen a tájékán ma minden a politikáról szól. Schiling Árpád realisztikus formában állította színre színtársulatának A harag napja című előadását. E produkció sem volt politikamentes, ám a negyven körüli kórházi nővér személyes drámája erős artisztikummal írta felül az előadás államtitkárának álságos politikai „színjátékát”. A lecsúszás, a lenullázódás lehetőségének veszélyét minden néző átérezhette e tragikomikusan megfogalmazott történet láttán. Scherer Péter Eztrád-színházának ( Nézőművészeti Kft./ Szkéné Színház, Budapest) mai magyar kabaréjában és valóságshowjában konkrét politikusok neveit is elhangzottak, nehéz volt fölmérni, hogy a tipikusan magyarországi problémákat bemutató szkeccsek tartalmát vajon mennyire érthették a külföldi színházak művészei, akik a nézőtéren ültek és angol fordításban olvasgatták a Pesten őshonos párbeszédeket és monológokat.
A magyarországi munkásosztály lezülléséről a Forte Társulat/ Trafó Kortárs Művészetek Háza, Budapest csapata tájékoztatott bennünket (rendező Horváth Csaba). A hetvenes évek melósai tényleg elgondolkodhatnának (ha néznék az előadást), vajon miért fusiztak annyit és miért ingáztak vidékről Budapestre. Megérte-e asszonyt, gyereket, házat, földet otthagyni és a fővárosi gyárüzemben ledarálódni, a munkásszállóban maguknak otthont hazudni és a rendszerváltás után a kidobatás élményét tudomásul véve koldussá, utcai mutatványossá válni, és a gyermekkel elhitetni, hogy „óh, mi nem is vagyunk szegények”. Ijesztő metamorfózisa ez a szép jövőt ígérő szocializmusnak, és meglepő, hogy mennyire érdekli ez a mostani ifjúságot. S vajon mit gondolhatnak rólunk, mert tény, hogy az általuk bemutatott „eredményeket” mi hagytuk nekik örökségül. A kolozsvári Ground Floor Parental CTRL című előadásában (rendező Sinkó Ferenc) három fiatal lány igen keményen fogalmazott: szerintük az „Y” generáció azért olyan boldogtalan, mert a szülők hozzájuk képest kibírhatatlanul konzervatívak és három brosúrával vannak lemaradva.
Gyermeki tisztasággal
A skopjei macedónok (Ifjúsági Kulturális Központ, rendező Nina Nikolikj) Őrült Erdő című produkciójukban a romániai „89-et idézték meg, kiderült, most saját helyzetüket látják hasonlónak, mint az akkori romániaiakét. A szarajevóiak Liszt a vénákban című előadásából kiderül (Háború Színház/ Mess Színpad, rendező Boris Liješevic), hogy az ottaniak még mindig a háború nyomasztó emlékeit cipelik, hazájukban családok bomlottak föl a vérontás idején, apa és fia, a testvér és testvér különülnek el atomizáltan egymástól. Az olaszok (Koreja Színház, Lecce, rendező: Gabriele Vacis) Az apa szó című előadása érdekes dologra döbbenti rá a nézőt. A huszadik század közepétől természetessé váló házasságfelbomlások az apaképet jelentősen átalakították. Ma a gyermekek nagy százaléka nem él együtt az apjával. Az előadásban öt más-más nemzetiségű lány találkozik egy repülőtéren és mesél apjával való kapcsolatáról. Az utoljára vallomást tevő lánynak a halott apjáról felsejlő emlékei olyan meghatónak bizonyultak, hogy a nézőtéren sokan megrendülten könnyeztek, a legnagyobb tapsot ez a produkció kapta a fesztiválon.
Viszont meglepő módon nem aratott akkora sikert, mint amekkorát megérdemelt volna a Temesvári Csiki Gergely Színház produkciója, A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve című előadás, melyet az elismert UNITER-díjas román Radu Afrim rendezett. A lineárisan, néha szkeccsszerű láncszemekből épített produkcióban a közönség egy színházi színpadot hátulról láthatott, miközben egy darabbéli nézőtérrel szembesülhetett. A megszámlálhatatlanul apróra kidolgozott, vizuálisan gazdag jelenetből komponált háromórás, szünet nélküli előadást a fesztivál közönsége hosszúnak tartotta, és e sorok írójának nagy meglepetésére nem díjazta. A zágrábi csoport (Horvát Nemzeti Színház, rendező: Matija Ferlin) Királyok vagyunk, nem emberek című előadása gyermeki tisztasággal viszonyult az élet és a világ legbonyolultabb kérdéseihez: Milne Micimackóját és a svéd gyermekverseket is eszünkbe juttatta. A szlovének (Prešernovo Színház, Kranj / Városi Színház, Ptuj, rendező Jernej Lorenci Bitef) A halott hazatér az úrnőjéhez című produkciójukban szürreális-balladisztikus szépséggel „harmonikáztak el” egy Rómeó és Júlia történetet, rétegzetten mély tartalmaikkal szinte kiragyogva a politikai üzenetekkel bíbelődő előadások közül.
Minden színházi fesztivál arra való, hogy tükröt tartson a jelennek, hogy a rendezők és a szereplők által megtudjunk valamit a világról és önmagunkról. A TESZT összességében azt sugallta: a színház érdeklődésének középpontjában ma az aktuális politika áll. Lehet vitatkozni, hogy ez-e a színházművészet feladata, vagy sem, de a tendencia kézzel tapintható, a jelenség okai pedig bizonyára mélyebben keresendők.
Pacsika Emília
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„AKINEK LEVÁGTÁK A KEZÉT ÉS A LÁBÁT, SOKÁIG ÉRZI MÉG SAJOGNI AZ UJJAKAT, AMIK NINCSENEK”
A BALLIBERÁLIS HANGADÓKAT NEM ÉRDEKLI TRIANON
Aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Megszokhattuk már, hogy a baloldali és liberális körök számára a történelmi események egy része szabadon értelmezhető, relativizálható, megtagadható. Ennek egyik legújabb ékes bizonyítéka a Párizsban élő Kende Péter szociológus állásfoglalása. (A Nagy-Magyarország nem létező képlet című interjú a szélsőbalos és liberális szellemiségű Népszavában jelent meg 2016. június 20-án.) Az egykori kommunista, Németh Péter főszerkesztő szerint Kende egy kvalifikált, tekintélyes történész, aki érdekes és érvényes véleményt fogalmazott meg. Kende szerint a „Trianon-eszme” nem népszerű, a közbeszédben már alig esik szó róla. „De hát mit lehet erről beszélni csaknem 100 év távlatában? (…) Trianonról ma sokkal kevésbé esik szó, mint 2010-ben vagy az Antall-kormány idejében. Mert kiderült gyakorlati használhatatlansága, értékének vitathatósága…”
Trianonnal tehát nem érdemes foglalkozni, mert már senkit sem érdekel. Transznacionalista-kozmopolita nézőpontból Kende eszmei állásfoglalása elfogadhatónak tűnik, annak ellenére, hogy köszönőviszonyban sincs a valóssággal. Ugyanis az ország nemzeti-jobboldali elkötelezettségű része még emlékszik a Magyarország eltörlésére irányuló aljas kísérletre, és egy-egy koncert végén még ma is zeng a nézőtér: „Vesszen Trianon!” A skandálók tisztán látják a jelenlegi helyzetet, de ettől még meglehet a véleményük. A magyarok jelentős része Székelyföldön járva otthon érzi magát, mert az ott élők ugyancsak magyarok, és szinte minden ház, műemlék, temető stb. a magyar múlt szerves része. Még akkor is, ha ez az érzés Washington és Brüsszel ügynökei számára tudatos provokációt vagy ósdi múltba révedést jelent. Az egyik székelyföldi gimnázium ballagásán a diákok az Ismerős Arcok zenekar Nélküled című számát adták elő (a magyar himnuszt nem szabad, a románt pedig nem akarták elénekelni). A jelenlévők átszellemült arccal énekelték: „Mi egy vérből valók vagyunk.” Mielőtt a trianoni békediktátum kedvelői a fajelmélet emlegetésébe kezdenének, gondolják végig, mik a feltételei az izraeli állampolgárság megszerzésének.
Kende környezetében Trianon nyilvánvalóan nem téma, a balliberális, progresszív értelmiségiek számára Magyarország brutális szétdarabolása nem túlságosan jelentős esemény. A baloldali világnézet életidegen, torz felfogásának bizonyítéka az alábbi mondat is: „Ha a világot nem valamilyen ósdi nacionalizmus szemüvegén keresztül nézzük, akkor kiderül, hogy a határon túli – erdélyi, felvidéki stb. – magyarok egy része is habozna, ha azt kérdeznénk tőlük, hogy ők milyen nemzethez tartoznak.” Minden nemzetnek vannak árulói, és minden közösség tagjai között akadnak gazemberek, de én még olyan – a Kárpát-medencében élő – határon túli magyarral nem találkoztam, aki ne vállalta volna a magyarságát. Tudjuk, hogy például Franciaországban a nemzeti identitás vállalása elavult és nevetséges dolog, de a frankfurti iskola és ’68 neomarxista beteges szellemisége még ott sem fertőzött meg mindenkit.
Kende azonban bátran ítélkezik: „Aki itt felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést keresnek, háttérhatalmakat, holott az események nagyon jól megmagyarázhatóak a közvetlen adottságokból. Trianonra is így kell emlékezni.”
A „nemzeti összetartozás napja” szerinte értelmetlen kifejezés.
Kende lekezelő cinizmusa vérlázító. Valóban nincs szükség ideidézni az úgynevezett háttérhatalmakat, mert pontosan tudjuk, hogyan jutottunk Trianonig. Tudjuk, mit műveltek a román és szerb nacionalisták, milyen gyalázatos szerepet játszott a magyarság megcsonkításában Edvard Benes, Tomás Masaryk és Georges Clemenceau. Emlékszünk még az amerikai Thomas Woodrow Wilson semmibe vett pontjaira. De tudjuk azt is, hogy mennyire rosszul vizsgázott a magyar politikai osztály egésze, és mekkora felelősség terheli a szabadkőműveseket, valamint a szocialista-kommunista mozgalmakat. A magyar nép óriási árat fizetett a Tanácsköztársaság nevű kommunista diktatúráért.
De Kende Péter nincs egyedül ezzel a torz és magyarellenes szemléletével. 2015-ben Bauer Tamás, az SZDSZ egykori meghatározó figurája így emlékezett Trianonra: „A mai magyar establishment ma megint a nemzeti összetartozás napját ünnepli. A trianoni békeszerződés évfordulójának ünneplése nyilvánvalóan szamárság. A trianoni békeszerződés kész tényeket rögzített: az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, Magyarország románok, szerbek, horvátok, szlovákok lakta területei Romániához, Jugoszláviához, Csehszlovákiához kerültek, és a határokat a háborús győztesek javára vonták meg. Addig több mint tízmillió nem magyar élt kisebbségi sorban Magyarországon, ezen túl két-három millió magyar került kisebbségi helyzetbe a szomszéd országokban. Aki ezt nemzeti tragédiának tekinti, az több jogot vindikál a magyaroknak, mint a szomszéd népeknek. Ez számomra nem elfogadható.” Nehéz súlyos jelzők használata nélkül véleményezni Bauer eszmefuttatását.
Az ugyanehhez a szubkultúrához tartozó Kálmán C. György számára Trianonra emlékezni szánalmas dolog: „Bármilyen tartalommal, bármilyen alkalomból és bárkitől – ömlik a trianonozás, többé-kevésbé jól formált magyar mondatok ezrei hagyják el a klaviatúrákat naponta. Közvetett haszna máris van: a trianonozók (minden nemzetmentő búbánatuk dacára) bizonyára jól érzik magukat, ez hosszú távon egészségmegőrző és termelőerő-megújító hatású. Már csak azt kellene kieszelni, hogy hogyan másképp tudnánk még igába hajtani ezt a látens energiát.”
Ebben a témakörben mindenképpen érdemes szó szerint idézni az MSZP egyik titkos aktivistáját, Braun Róbertet, aki főtanácsadóként szolgálta Medgyessy Pétert, Gyurcsány Ferencet, Bajnai Gordont és Simor Andrást. Braun túllép Kendén, Trianon számára is ünnepnap. „Az új morális rend középpontjában a politikai nemzet áll: a közösség, mely létének értelme – az, amitől tagjainak többet ad, mint a puszta gazdasági érdekközösség – nem a felsőbbrendűség vagy etnikai-kulturális egyediség, hanem a közösen vallott értékek. A morális autonómia, a szabadság, a kultúrák és életformák egyenrangúságának, az ember veleszületett, elidegeníthetetlen jogainak és méltóságának a tisztelete, a fékek és ellensúlyok rendszerének, a pillanatnyi kisebbségi vélemények és értékek védelmének, a demokrácia rendjének elfogadása és megvédése. A nyugatos értékrendet procedurális értékelv támogatja: egyenrangúságra, demokratikus vitára, a kisebbségi vélemények tiszteletben tartására épülő folyamatok biztosítják, hogy senkit ne zárjunk ki a nemzetből. Ezt a lehetőséget teremtette meg Trianon: azt, hogy másoktól függetlenül, szabadon és autonóm módon képviselhessük saját kultúránk értékeit és érdekeit. (…) Az új, 1920. június 4-én kezdődő történet – a tragédiában fogant nemzeti függetlenség és szabadság története – a magyar kultúrát képviselő és őrző politikai nemzet létét és fönnmaradását ünnepli. Az ünnep nem önmagáért való, hanem az értékekért, melyeket a nemzet képvisel.”
A marketinges Braun számára az ünneplés közben – az Egyesült Európa képében – felcsillan a boldog jövő lehetősége is.
„Az egészen bizonyos, hogy a Trianon előtti múlt narratív lezárása nélkül, a kontinuitás fönntartása mellett nincs modern és nyugatos Magyarország. Miközben nekem személyesen számos vitám van a nyugati politika jelenlegi gyakorlatával, az alapokkal kapcsolatban – szabadság, demokrácia, egyenrangúság, szolidaritás – nincsenek kételyeim. Vagyis a narratív lezáratlanságra épülő politika nemcsak tragikus, de káros is: szegénységet, szomorúságot és deprivációt eredményez. Mindennek tragikus aktualitást ad Macron francia és Gabriel német gazdasági miniszter közös cikke a The Guardianben: az Egyesült Európa ma már nem vízió, hanem történeti pillanaton belül létrejövő valóság. A magyar elitnek ma még van választása abban, hogy hova akar tartozni. Pár év elteltével, ha Magyarország nem változtat politikai világnézetének alapjain és illiberális politikai gyakorlatán, kívül reked a politikai és társadalmi egyenlőséget és minél többek számára gyarapodást és jó életet kínáló modern és nyugatos politikai kereteken. Évtizedek elteltével majd újra átkozhatjuk a nyugat igazságtalanságát és kiálthatjuk a magyarság cserbenhagyását. A Trianon fájdalmára, szenvedés- és nagyságtörténetére épülő narratíva fönntartása, a múlt le nem zárása ezt eredményezi. A történelem nem a szemünk előtt, hanem a részvételünkkel zajlik. Most. MOST. Ezért van szükség új, a független és önálló nemzeti létet ünneplő narratívára a progresszív oldalon, és ezért érdemes lezárni a kivagyi nagymagyar narratívát a konzervatív oldalon.
„A többi megbeszélhető.”
Nyilván e megbeszélhető dolgok közé tartozik az Egymillióan a magyar sajtószabadságért nevű Facebook-csoport idei közleménye: „Ma van az ultranagymagyarok sírásnapja!!! Trianon, nemnemsoha, hiszekegyhülyeség! Vissza (Kis)Nagymagyarországot!” Ide vezet a nemzeti identitás feladása, a szellemi-kulturális önazonosság elveszítése. Ez politikailag abszolút korrekt, és az emberjogi fundamentalisták számára is elfogadható. A balliberális értelmiségi csoportokat egyáltalán nem zavarja, hogy Trianonban teljesen figyelmen kívül hagyták a Kárpát-medence etnikai viszonyait, hiszen minden harmadik(!) magyar egy idegen állam polgára lett. A nagyhatalmak a kisebbségek bosszúvágyának kielégítése érdekében lemondtak a népek önrendelkezésének és a méltányosságnak oly sokat hangoztatott elvéről is.
Ezt a diktátumot tudomásul lehet venni, de lélekben elfogadni nem szabad. Aki ezt teszi, az kiiratkozik a magyarok közösségéből. Mert aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Végezetül emlékezzünk Karinthy Frigyesre, aki világpolgárnak nevezte magát, de az alábbi sorokat mégis ő vetette papírra: „De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Tóth Gy. László
A szerző politológus
Magyar Idők (Budapest)