Kiadók, könyvek, alkotók találkozása Váradon
A Holnap Kulturális Egyesület és a Várad folyóirat szerkesztősége nyolcadik alkalommal rendezte meg a Könyvmaratont Nagyváradon. A háromnapos eseménysorozat zárónapján, szombaton avatták fel a 2014-ben elhunyt Kinde Annamária költő, műfordító sírkövét a Rulikowski temetőben.
Kinde Annamária emlékezete
Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője beszélt a költőről, Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke pedig újságírói és szerkesztői tevékenységét elevenítette fel, kiemelve, az Ady Endre Sajtókollégiumban több éven át igazgatóként vállalt munkát az újságírói utánpótlás-nevelésben. Kinde Annamária a Várad című irodalmi folyóirat szerkesztője, az Erdélyi Magyar Írók Ligája vezetőségének tagja is volt.
A záróesemény, Tasnády-Sáhy Péter Kettősünnep című darabjának felolvasása előtt kiosztották az első Kinde Annamária-díjakat az Élő Várad csoport öt fiataljának: Bíró Árpád Levente dramaturgnak, Kemenes Henriette, Jock Evelin, Mihók Tamás és Ozsváth Zsuzsa költőnek. Szűcs László elmondta, minden évben kiosztják majd a díjat az arra legérdemesebbnek talált fiatal alkotó(k)n-ak. A könyvmaraton felhozatalának bősége nemhogy nem volt zavaró, de megörvendeztette a legkülönbözőbb irodalmi ízlésűeket, akik kedvükre válogathattak a bemutatott és kiállított könyvek között.
Bemutatták többek közt Bakó Endre irodalomtörténeti érdekességeket felvonultató, Irodalmi őrvárosok című kötetét, Móra László két nemzetközileg ismert labdarúgóedző, Kovács István és Jenei Imre munkáját összefoglaló könyvét, Demény Péter Apamozsár című esszéjét, Tóth Ágnes édesapja második világháborús történeteit felelevenítő, A halál katlanában című könyvét, Péter I. Zoltán újabb, régi váradi képeslapokat „faggató” összeállítását, Lokodi Imre „igaz emberi vízinovelláit”. A közönség meghallgathatta Boka László első világháborús propagandaanyagokról szóló előadását is.
Vándoráruvá válhat a könyv?
A rendezvényen több könyvkiadó is bemutatkozott a közönségnek. Derzsi Ákos, a nagyváradi Europrint kiadó és nyomda vezetője elhozta az elmúlt évben kiadott köteteiket, köztük a 2012-ben elhunyt nagyváradi Jakobovits Miklós képzőművész alkotásaiból összeállított albumot, illetve a kolozsvári színház már eltávozott művészeivel készített interjúkötetet. Előadásában felidézte a könyvnyomtatás hajnalán dívó könyvterjesztési szokást, a vásárról vásárra járó, házalásszerű vándor-könyvkereskedést. Nem volt öncélú a múltidézés, mivel már szinte közhely, hogy a digitális világ térhódításával a papíralapú könyvek olvasótábora egyre csökken. Félő, mondta a kiadóvezető, hogy hamarosan ismét megjelennek a könyveket kínálgató vándorárusok.
A könyvmaratonra minden alkalommal meghívnak egy-egy más városbeli folyóiratot vagy kiadót: idei vendég a marosvásárhelyi Lector Kiadó volt. Gálfalvi Ágnes kiadóvezető elmondta, a Mentor Kiadó örököseként megtartották a profilt, szépirodalmat jelentetnek meg, különös tekintettel a műfordításokra. Gálfalvi Ágnes kiemelte Cristian Teodorescu Medgidia, a hajdani város, illetve Maros Krajak Carpathia című regényét, mondván, fontos, hogy az erdélyi magyar olvasóközönség megismerkedhessen más közösségek életével is. A rendezvény másik két érdekes eseménye újságírói vonatkozású: bemutatták a MÚRE-tábor riportkönyvét, Hol vagytok, temesvári magyarok? címmmel, illetve Szilágyi Aladár szórványkutató országjárásának újabb etnoszriportjait, amelyek a Besztercétől a Bánságig című kötetben láttak napvilágot.
Molnár Judit
Szabadság (Kolozsvár)

Emlékezés és díjátadás
Erdővidéki Közművelődési Napok
A hétfői operettest után kedd este megemlékezéssel, majd az Erdővidék Kultúrájáért-díj átadásával folytatódtak az Erdővidéki Közművelődési Napok a baróti művelődési ház Bodosi Dániel Termében.
A 120 éve Baróton született Kászoni Gáspár órásmester, helytörténész és magángyűjtő emlékét Kisgyörgy Zoltán újságíró, a Háromszék napilap munkatársa idézte fel, miután a baróti római katolikus temetőben található sírját is megkoszorúzták.
Zoli bácsi elmondta, hogy Kászoni Gáspárral jó viszonyt ápolt, sok közös témájuk volt, legemlékezetesebbek viszont az együtt tett kirándulások maradtak, a természetet ugyanis Gáspár bácsi is szerette. Felidézte a Hagymás-tetőn található Kustaly vára romjaihoz tett egyik közös kirándulásuk élményeit, amikor a vargyasi neves történész, Borbáth Károly kalauzolta őket. Szólt Gáspár bácsi gyűjtőszenvedélyéről is, arról, hogy sokszor jómaga elégítette ki, úgy, hogy a bányánál talált régi eszközöket, felszereléseket átadta neki. Ezeknek egy része ma a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban lelhető fel.
Kisgyörgy Zoltán kapta az Erdővidék Kultúrájáért-díjat
A megemlékezés után Demeter László, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke vette át a szót, ismertetve az Erdővidék Kultúrájáért-díj történetét. Mint mondta, létrehozásakor szándékuk az volt, hogy elismerésben részesítsék azokat, akik próféták tudtak lenni saját hazájukban, Erdővidéken, tettek annak hírnevéért, előrehaladásáért. A 2005-ben alapított díjjal elsőként Bodosi Dániel képzőművészt tüntették ki, majd azt rendre a vargyasi bútorfestő Sütő család, Varga Béla baróti fotográfus, a Kájoni Consort régizene-együttes, a bodosi születésű Egyed Ákos professzor, Kászoni Zoltán halbiológus, Kósa Bálint olaszteleki metszőművész, Deák Vilma baróti könyvtáros, Kubánda Gizella középajtai pedagógus, Máthé Ferenc Ilonka vargyasi fafaragó és dr. Demeter János, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület alapító tagja vehette át.
A díj kuratóriumának döntése alapján idén Kisgyörgy Zoltán lett a kitüntetett. Mint azt Demeter László hangsúlyozta, Zoli bácsi tizennégy éves baróti tartózkodása alatt mindenben benne volt, ami köthető volt az erdővidéki kultúrához, közösségszervezéshez, mi több, ő írt először turistakalauzt Erdővidékről, amit 1973-ban adtak ki. Újabb ilyen jellegű munka csak negyven év elteltével jelenhetett meg ismét.
Szép szavak a kitüntetettről
A kitüntetettet munkatársa, dr. Szekeres Attila heraldikus, újságíró méltatta, elmondva többek között, hogy Kisgyörgy Zoltán 1936-ban Árkoson született, szülőfalujában és Sepsiszentgyörgyön járt iskolába, a Székely Mikó Kollégiumban szerezve érettségi oklevelet 1953-ban. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem földtan-földrajz szakán végezte érdemoklevéllel. Három évig Ozsdolán, majd Apácán tanított, majd a Köpeci Bányavállalat geológus- és hidrogeológus mérnöke lett. 1974–1983 között a Kovászna Megyei Turisztikai Hivatal alkalmazottja volt. 1990-től a Háromszék napilap belső munkatársa.
Erdővidéki pályafutása idején tagja volt a bányavállalat színjátszó társulatának, bányászénekkarának, részese volt a mindenkori bányásznapok műsorának, szakszervezeti kultúrfelelősként is tevékenykedett. 1963-tól bekapcsolódott a baróti művelődési mozgalomba, változatos témájú cikkeket közölve Erdővidékről majd mindenik országos és helyi lapban. Számos ismeretterjesztő előadást tartott Erdővidék falvaiban, barlangászkört is alapított.
Homo universalis
1972-ben a Köpecbánya 1872–1972 című ipartörténeti monográfia összeállításáért Munkaérdemrenddel tüntették ki, 2001-ben Barót város díszpolgárává avatták. Tiszteletbeli tagja az Erdélyi Kárpát Egyesületnek, 2007-ben Sepsiszentgyörgy városa Pro Urbe-díjjal ismerte el munkásságát. 2002-ben és 2016-ban is megkapta a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját, 2013-ban az RMDSZ Ezüstfenyő-díjban részesítette. 2014-ben Áder Jánostól, Magyarország köztársasági elnökétől a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét is átvehette.
Végül, de nem utolsósorban Zoli bácsi „saját hazájában” is próféta lett: 2016-ban szülőfaluja, Árkos díszpolgárává avatták – jegyezte meg a méltató.
„Kisgyörgy Zoltán a legmeggyőzőbb cáfolata annak, hogy eltűnt Erdélyből az utolsó polihisztor. Ő ugyanis homo universalis. Számos terület szakértője, avatott ismerője, aki ráadásul be is tudja avatni a laikust a geológia, az őslénytan, a balneológia rejtelmeibe. Megbízható túravezető a borvizek, a várak és kastélyok, a szülőföld, Háromszék tájain” – idézte végül a laudátor Ambrus Attilának, a Brassói Lapok főszerkesztőjének szavait.
A díjat a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület részéről Demeter László elnök és Demeter Zoltán titkár adták át, akik ugyanakkor Mecénás-díjjal tüntették ki a baróti Hermann gyógyszertárat is, megköszönve így az egyesületnek évről évre nyújtott anyagi támogatást. A díjat Egyed Ildikó gyógyszerész vette át.
Az ünnepségen közreműködtek a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Iskola tanárai: Sebestyén-Lázár Enikő szoprán és Imreh Claudia.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hol vagytok, temesvári magyarok?
Hatalmas érdeklődést váltott ki a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) legújabb riportkötetének temesvári bemutatója, amely Hol vagytok, temesvári magyarok? címmel jelent meg a nagyváradi Europrint Kiadónál. A közel kéttucatnyi hazai és vajdasági újságíró riportjaiból összeállt több mint 450 oldalas kötetet Rácz Éva MÚRE-elnök és Szűcs László, a kötet szerkesztője mutatta be a temesvári közönségnek az Új Ezredév Központban, a beszélgetést Bartha Csaba rádiós szerkesztő moderálta.
A szombat esti könyvbemutató résztvevőit Gazda István házigazda lelkipásztor köszöntötte, majd Rácz Éva beszélt a MÚRE legújabb riportkötet sorozatáról, amely 2014-ben indult az Időutazás Farnastól Zsobokig című, kalotaszegi témájú kötettel. 2015-ben jelent meg a besztercei szórványról szóló Nem magyarul magyarok című kötet és idén született meg a harmadik, eddig legterjedelmesebb Hol vagytok, temesvári magyarok? című riportkötet, amely a MÚRE újságíróknak a nagyvárosi szórványban szerzett tapasztalatait foglalja kötetbe. A terjedelmes könyv a 2016. július 8–10. között megszervezett temesvári MÚRE-riporttábor hozadéka, az ötletgazda nem más, mint a színházi bemutatókról, fesztiválokról elmaradhatatlan Simon Judit nagyváradi újságíró, aki a nagyvárosi környezetben van igazán elemében, akkor is, ha egy szórványközösségről kell írni.
Mi van a kötetben? Erről Szűcs László szerkesztő számolt be az olvasóknak, aki szerint a Brassóból, Nagyváradról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, a Székelyföldről és a Vajdaságból érkezett újságíróknak az volt az első temesvári benyomása, hogy külföldön járnak. Az írott és az elektronikus sajtó jeles képviselői felosztották egymás közt a „vadászterületeket”: a város múltja, történelme, egyházak, kultúra, művészetek, oktatás, helyi személyiségek, intézményemberek vagy a hétköznapok hősei (pincér, nyugdíjas, szállodai dolgozó, önkéntes stb.). Az újságírók nyomába eredtek a multikulturalizmus, a bánsági soknyelvűség mítoszának és mai valóságának, felkutatták a székely gyökerekkel rendelkező temesváriakat, de szó esik a kötetben a művészeti élet sajátos helyi fejlődéséről, az anyanyelv oktatásának és színháznak, a kulturális intézményeknek a kulcsszerepéről a szórványban. A temesvári magyarságról szóló különleges kötet szerzői: Ambrus Attila és Ambrus Melinda (Brassói Lapok), Antal Erika (maszol.ro), Bakó Zoltán (Vásárhelyi Hírlap), Bodolai Gyöngyi (Népújság), Bögözi Attila (Erdélyi Riport), Deák Gyöngyi (Kolozsvári Rádió), Farkas-Ráduly Melánia (Nőileg Magazin), Gáspár Sándor (Marosvásárhelyi Rádió), Kemenes Henriette nagyváradi költő, kulturális újságíró, Kovács Péter és Prózsa Lilla-Zsuzsanna egyetemi hallgatók (BBTE), Maksay Magdolna (Kolozsvári Rádió), Martinek Imre (Hét Nap, Vajdaság), Rácz Éva (Kolozsvári Rádió), Sarány István (Hargita Népe), Simon Judit (Erdélyi Riport), Szekeres Attila (Háromszék), Szucher Ervin (Krónika) és Tóth Lívia (Hét Nap, Vajdaság).
A riportkötet címét provokálónak, figyelemfelkeltőnek szánta a kötet szerkesztője, de ugyanakkor azt a realitást is tükrözi, hogy a temesvári utcán csak elvétve hall magyar szót az ember, és csak előzetes tájékozódás, hosszas előkészítés nyomán találtak riportalanyaikra a messzi földről érkezett újságírók. „A teljesség igénye nélkül, de a hitelesség igényével igyekszik ez a könyv megmutatni legalább néhány vonását e város arcának, Temesvár sokarcúságának” – mondja a kötet előszavában Szűcs László. A kötetbe becsúszott néhány apró pontatlanság, ami nem meglepő, viszont megbocsátható, hiszen a riporttábor résztvevői közül sokan először jártak életükben Temesváron. A színes és fekete fehér fotókkal illusztrált Hol vagytok, temesvári magyarok? című kötet 25 lejbe kerül, és bárkinek ajánlom, akit érdekel a temesvári magyar közösség múltja és jelene, épített öröksége, intézményei, örömei és bánatai, mindennapos küzdelmei.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Riportkötet, vándorkiállítás és újabb tervek a MÚRE háza táján
Kéttucatnyi újságíró két napra „összeköltözik”, előzőleg felkészülnek különböző témákból: utánanéznek annak, hogy mit érdemes tudni a településről és az ott élő emberekről, emellett a kutatni kívánt témát is megpróbálják körvonalazni saját maguk számára. Sok esetben bebizonyosodik, hogy két nap korántsem elegendő ahhoz, hogy az újságírók minden szükséges információt „magukba szívjanak” a helyszínen, jó példa erre Sarány István, a Hargita népe napilap munkatársának esete: a riportból, amelyet a tábori tevékenységei nyomán írt, az is kiderül, hogy utólag még felvette a kapcsolatot azzal a képzőművésszel, akivel ottjártukkor a képzőművészeti oktatásról beszélgetett. Erről Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke beszélt kedden délután a Minerva-házban, a nagyváradi Europrint Kiadónál megjelent Hol vagytok, temesvári magyarok? című riportkötet bemutatóján. (Képünkön: Rácz Éva és Győrffy Gábor a rendezvényen, fotó: Rohonyi D. Iván)
A kiadvány 21 erdélyi és vajdasági újságíró riportjaiból állt össze, akik július 8-a és 10-e között részt vettek a MÚRE temesvári riporttáborában. Győrffy Gábor egyetemi oktató beszélgetett az est folyamán Rácz Évával, aki az egyesület által korábban szervezett riporttáborokra utalt: bár nem lehetett jelen, a sajtós kollégák által elmondottakból körvonalazódott számára, hogy hangulatos összejövetelekről van szó, amelyeken érdemes részt venni. Felidézte, hogy 2005-ben látott napvilágot a Variációk gyimesi témákra című könyv, amely már a negyedik volt az Erdély felfedezése sorozatban. Bizonyítja ez, hogy van előzményük, egyfajta hagyományuk a MÚRE-féle riportköteteknek, amelyek 2013 óta, Rácz Éva elnökké választása óta – Szűcs László, az Erdélyi Riport főszerkesztőjének szerkesztésében – elkészültek.
Az új sorozat 2014-ben, a kalotaszegi témájú Időutazás Farnastól Zsobokig című kötettel indult, majd 2015-ben jelent meg a Nem magyarul magyarok című kiadvány, amely besztercei látogatásuk (Óradna, Radnaborberek) eredményeként született. A harmadik, több mint 450 oldalas könyv a nagyvárosi szórványba kalauzolja az érdeklődőket; néhány nappal ezelőtt, amikor Temesváron bemutatták, meg is jegyezték a helybéliek: köszönik a tükröt, amelyet eléjük tártak benne.
A MÚRE tagjai már a következő tábor helyszínén gondolkodnak, ahol szintén megragadhatják a pillanatot: a szórványtémáról nem szeretnének lemondani, a lehetséges helyszínek között pedig Kommandó, Gyergyószárhegy, Déva is ott szerepel. – A Szilágyságban is vannak közösségek, akikhez érdemes lenne elmenni. A terv jó sok évre megvan, már csak a kollégákat kell rávenni, hogy minél többen csatlakozzanak – hangsúlyozta Rácz Éva.
A rendezvényen levetítették Sárosi István, a Krónika munkatársának riportfilmjét, és szó esett az egyesület Riporteriskola elnevezésű programjáról, amelyet jövőre is szeretnének megszervezni. Kiderült továbbá, hogy a MÚRE partnerként csatlakozik a Winkler Gyula által elképzelt falurevitalizációs projektkez: riportutakon vesznek majd részt az újságírók, a Hunyad megyei Lozsádra utaznak, hogy munkájuk által jövőképet adjanak az ottani, százlelkes közösségnek – „hogy a településnek ne csak múltja, hanem jövője is legyen”.
Összesen negyven felvétel szerepel a Dorel Găină által megnyitott vándor sajtófotó-kiállításon, amely Nagyvárad és Nagykároly után érkezett Kolozsvárra, és december 20-ig, munkanapokon 11 és 15 óra között tekinthető meg a könyvbemutatóval egybekötött esemény helyszínén, a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca utca 16. szám). A Brassaï 2015 sajtófotó-pályázatra beérkezett mintegy 1000 képből kiválasztott és díjazott munkák különböző szemszögekből világítanak rá a körülöttünk lévő valóságra, a méltató véleménye szerint tiszta, csiszolt tükröt mutatnak.
Dorel Găină fényképész, aki a zsűrinek is tagja volt, reményét fejezte ki, hogy lesznek még a mostani pályázathoz hasonló kezdeményezések, amelyhez akár Erdély határain túlról is csatlakozhatnak a magyar fotóriporterek. A MÚRE történetében első vándor sajtófotó-tárlatot a következő időszakban Marosvásárhelyen, Bukarestben és Csíkszeredában is bemutatják.
Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár)

Cenzúrával vádolják a Maszol.ro hírportált
Cenzúrával vádolták meg a Maszol.ro hírportált, miután az visszautasította Gál Mária Az anyaország segítsége című jegyzetének közlését.
Az amúgy RMDSZ-közeli portál kapcsán Székely Ervin, a Román Rádió kisebbségi szerkesztőségének főszerkesztője, volt RMDSZ-es egészségügyi államtitkár, a szövetség korábbi parlamenti képviselője jelezte december 2-án, hogy – szerinte – nem szakmai okokból nem közölték le a portál állandó publicistájának számító Gál jegyzetét. Ezt követően a Petíciók.com oldalon petíciót is indított Ne cenzúrázzon a Maszol! címmel.
„A Maszol.ro portál nem szakmai indokkal visszautasította Gál Mária Az anyaország segítsége című jegyzetének közlését. Tekintettel arra, hogy ez nem első alkalommal fordul elő, kinyilvánítjuk az alábbiakat: 1. Tiltakozunk a sajtószabadság megsértése ellen. Elfogadhatatlannak tartjuk a cenzúra bármilyen formáját. 2. Hivatalos magyarázatot kérünk a Maszol.ro vezetőségétől arra, hogy milyen megfontolásból, esetleg milyen politikai nyomásra döntött egyes véleményanyagok letiltásáról” – olvasható a petícióban, amelyet cikkünk születéséig tizenhárman – köztük Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, Magyari Nándor László szociológus és Stanik István újságíró – láttak el kézjegyükkel.
Székely Ervin egyúttal közzé is tette Facebook-oldalán Gál Mária írását, amelyben az Szijjártó Péter magyar külügyminisztert ostorozza amiatt, hogy megtiltotta a magyar diplomaták részvételét a román intézmények által december elseje, a román nemzeti ünnep alkalmából szervezett fogadásokon. Az inkriminált cikkben többek között így fogalmaz: „Persze, azért lehet bunkónak lenni e körökben is, de nem biztos, hogy hasznos az országnak annak is látszani. Mi lesz a magyar külügy következő lépése? Letiltják a francia ünnepen való részvételt Trianon miatt, az osztrákot a 13 aradi vértanú és az oroszt 1956 leverése miatt? )”.
Lapunk megkeresésére Székely Ervin a petíció indítását azzal indokolta, hogy nem Gál Mária esete az első ilyen a Maszolnál. Állítása szerint három évvel ezelőtt az ő egyik cikkét sem közölték, és tudomása van arról, hogy hasonló eset másokkal is megtörtént. A közös vonás ezekben az, hogy mindegyik cikk valamiképpen a mostani magyar kormányt bírálta. Arról, hogy még kinek az írását nem közölték hasonló okok miatt, nem szolgált részletekkel.
Megkerestük a Maszolt is, azonban Cseke Péter Tamás főszerkesztő – arra hivatkozva, hogy belső ügyről van szó – nem kívánt nyilatkozni. Megkérdeztük Rácz Évát, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnökét is, hogy megérdeklődjük, mi az újságíró-szervezet álláspontja az ügyben. Rácz Éva közölte, még nincs állásfoglalás, de az esettel már foglalkozik a testület igazgatótanácsa, és előfordulhat, hogy a MÚRE becsületbírósága is megvitatja. kronika.ro

Megbízható jövőkép keresése – időben és térben
Sorok közötti olvasásról, kötetek példányszámáról, cenzúráról és irodalmi intézményekről, traumából ocsúdó erdélyi magyar értelmiségről, a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcáról beszélgetett Cseke Péterrel Kozma Mária.
– Indulásod az írói pályán az 1970-es évekre esik (Víznyugattól vízkeletig, 1976; Látóhegyi töprengések, 1979). Már első könyveidben érezhető a nyitás egy új valóságirodalom felé, ugyanakkor jól kitapintható az a szemlélet, amit legújabb könyvednek címében megfogalmazol: Örökhagyók, értékvédők (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2016). Hogyan reagálta le mindezt az akkori irodalmi élet? Az időben még nagyon élénk és éber volt az irodalomkritika (ami mára elcsökevényesedett). A sorok között mindig ki tudtuk olvasni a „lényeget”. A cenzúra az irodalmi műfajok közül talán a riportokra, interjúkra és az ezeket ajánló ismertetőkre figyelt leginkább, hisz a valóság „veszedelmét” hordozták. A veszélyességi pótlékot – a fizetséget – viszont az olvasók érdeklődése jelentette az író számára. Te magad is „előnytelen” műfajnak nevezted a riportot. Már ez a jelző is szembemegy a kommunista sajtóirányítás követelményeivel…
– Indulásom idején még feltüntették a kötetek példányszámát. Némi nosztalgiával gondolok most arra, hogy Forrás-könyvem nem 360, hanem 3600 példányban juthatott el az olvasókhoz, a Látóhegyi töprengések pedig 4100-ban. Még jobban meglep, hogy – személyi bibliográfiám szerint – az előbbiről 18 írás jelent meg, az utóbbiról 12; nemcsak ismertetések, hanem a műfajjal érdemben foglalkozó kritikák és elemzések is. Megyei lapokban éppúgy, mint irodalmi-művelődési folyóiratokban (Utunk, A Hét, Korunk, Igaz Szó), de magyarországi kiadványokban is (Magyar Nemzet, Új Tükör, Élet és Irodalom, Alföld, Hungarológiai Értesítő). Amint megnőtt a valóságfeltáró műfajok „teherbíró képessége” – pályakezdő köteteim megjelenése előtt erről írtam az első Korunk-tanulmányomat –, a Forrás-sorozatban is helyet szorított – és kapott! – a valóság kendőzetlen ábrázolása és az ún. tabutémák feltárása. Csakhogy időközben a cenzúra egyre kiszámíthatatlanabbá vált. A Moldvába helyezett magyar orvosokról és gyógyszerészekről írt okadatolt helyszínrajzom például a cenzúra által felismerhetetlenségig csonkoltan jelent meg A Hét 1978-as évkönyvében. Amikor Csiki László szerkesztette a Látóhegyi töprengéseket, újra próbálkoztunk vele. És simán átment az eredeti szöveg. Mert történetesen akkoriban hangzott el egy főtitkári beszéd, miszerint az egyetemi végzetteket szülőföldjükre kell helyezni. „Pirruszi győzelem” volt ez akkor, kétségtelenül. Írásom ugyan kötetben megjelenhetett, de akikről szólt, azok 1989 végéig Moldvában maradtak. Hogy aztán 1990 után magyarországi városokban találkozzam némelyikükkel.
– A cenzúrával később is „társbérletben” éltél. Emlékszem, hogy az 1986-ban kinyomtatott Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című köteted nem kapott terjesztési engedélyt, bezúzásra ítélték, aztán 1989 karácsonyán mégis előkerült a nagyváradi nyomda pincéjéből; 1990 februárjában vehettük kézbe – immár „Tiltott könyvek szabadon” feliratú haskötővel. Mi ennek a története? És miért volt „veszélyes” az Erdélyi Fiatalok értelmiségnevelő műhelyének a bemutatása?
– A betiltás történetéről, a kötet megsemmisítésének elrendeléséről, illetve a nagyváradi nyomdászok korántsem kockázatmentes vállalkozásáról Domokos Géza szólt már az Esély című visszaemlékezésének I. kötetében. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a kötet kézirata háromszor szenvedte meg az előcenzúra vegzálását. Az utócenzúrát a szekuritáté 1985. október 1-jei látogatása nyomán rendelték el, miután nem adtam ki a kezemből az eredeti dokumentumokat, arra hivatkozva, hogy megjelentetésüket az illetékes bukaresti hatóság már jóváhagyta. Utólag visszagondolva: talán ez az önkéntelen (önvédelmi?) gesztus okozta a kötet vesztét. Hogy miért voltak veszélyesek ezek a dokumentumok? Azért, mert a két világháború közötti romániai magyarság demokratikus önszerveződésének, intézményfenntartó és -teremtő folyamatairól tanúskodtak – a totális diktatúra korában. Mi pedig – a szerkesztő Molnár Gusztáv, a kötetért folytatott hatósági küzdelmet derekasan felvállaló Domokos Géza – ezt a tabutémának számító örökséget szerettük volna áthagyományozni az 1968 után eszmélkedő nemzedékeknek. Bezúzásra ítélése tehát a rendszer tűréshatárát mutatta. A kilencvenes évek elején derült ki: a romániai magyarság zöme lényegében felkészületlenül került a diktatúra összeomlását követő „átmeneti” helyzetbe; újdonsült szellemi/politikai vezetőinek alig volt közéleti tapasztalata, sem a bekövetkezett helyzetben gyakorlatilag érvényesíthető, elméletileg kellőképpen megalapozott alternatívája. Valójában nem is nagyon lehetett, hiszen az 1945 után eszmélkedő nemzedékek nem szerezhettek használható ismereteket a két világháború közötti önvédelmi és társadalomépítési tapasztalatokról. Legfeljebb családi körben, szájhagyomány alapján.
– Pomogáts Béla rengeteget beszél az irodalmi intézmények felette szükséges voltáról, jelentőségéről és közösségi háttérszerepéről. Szerinted mi a rendeltetése ezeknek? Pl. az Anyanyelvi Konferenciának, amit – természetesen a résztvevőkön kívül – Nyugaton ma is jobban ismer a magyarság, mint Erdélyben? Mi ennek az oka? A „ritkuló légtér”? Manapság az újságot olvasók fölpanaszolják, hogy az újságot írók anyanyelve olykor szinte azonosíthatatlan, pallérozatlan, néha még a legelemibb mondatszerkesztési szabályokat sem ismerik. Mi az oka ennek, és hol a segítség? Elégedjünk meg azzal a legyintéssel: jó, hogy legalább magyarul írnak?!
– Az árnyaltabb megközelítés érdekében válasszuk szét a kérdéseket.
a) Nem csak az irodalmi intézmények közösségi háttérszerepéről van szó. Az európai távlatú erdélyiség jegyében 1923-ban fellépő Tizenegyek mozgalmának ma is számon tartott egyéniségei – Balázs Ferenc, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Tamási Áron – indították el például azokat a folyamatokat, amelyek elvezettek az Erdélyi Szépmíves Céh megszervezéséhez (1924), a Kemény János nevéhez fűződő írói munkaközösség megalakításáig (1926), két évvel később pedig az Erdélyi Helikon című irodalmi folyóirat kiadásáig. Az irodalom-teoretikusként a Nyugatban induló Jancsó Béla 1930-ban életre kelti az erdélyi értelmiségnevelés kolozsvári műhelyét, Demeter Bélával és Venczel Józseffel beindítja a kisebbségi létviszonyok megismerését célzó faluszociológiai kutatásokat, Balázs Ferenccel és Kacsó Sándorral együtt korszerű népművelési programot dolgoz ki, támogatja az általuk fémjelzett szövetkezeti mozgalom kiépítését. Mindez az önszerveződő kisebbségi társadalom valamennyi életfunkcióját „szemmel tartó” szintézisben (kisebbségi életstratégiában) kapta meg a maga semmi mással nem pótolható, fel nem cserélhető szerepét.
b) A kilencvenes évek elejétől egészen 2000-ig magam is az Anyanyelvi Konferencia tagja voltam, ráadásul a Sajtó- és Könyvkiadás Szakosztály vezetője. Tanúsíthatom, hogy Pomogáts Béla elnöksége idején, az AK, vagyis a Magyar Nyelv- és Kultúra Nemzetközi Társasága felfelé ívelő szakaszában hatékony munkát végzett. Válságba kerülését, támogatás- és szerepcsökkenését a globalizálódás bekövetkeztével mindannyian éreztük – és megéreztük. Amióta Balázs Géza nyelvészprofesszor az elnök, azóta kezd ismét új erőre kapni az AK, mind inkább érzékelhető az Anyanyelvápolók Szövetségével kialakított egészséges munkamegosztás hatékonysága. Nagy szükség mutatkozik erre valóban, mivel az 1990 óta folyamatos (félmilliós) népességcsökkenéssel Erdélyben is anyanyelvünk egyre „ritkulóbb légkörében” élünk, dolgozunk.
c) A ma „újságot írók” korántsem mind vérbeli újságírók, magad is jól tudod. Még ha szereztek is valamelyes képzettséget, többnyire szűkében vannak a hivatásérzetnek. Megbízóikon is múlik, persze, hogy egyre elviselhetetlenebb a szemünk láttára, fülünk hallatára történő nyelvkárosítás. A két világháború között a hírlapíró Kosztolányi, a szerkesztő Dsida Jenő nyelvvédő mozgalmat tudott életben tartani a napilapok hasábjain. Pedig akkor is üzleti szempontok „vezérelték” a hírlapírást. Hogy hol a segítség manapság? Említhetném az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) honlapján jelentkező Nyelvfigyelőt, a Magyar Újságírók Egyesülete (MÚRE) honlapján működő NyelvVészt. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média és Kommunikáció Szakbizottsága is rendszeresen végez médiaelemzéseket, amelyeket az Erdélyi médiajelentés-konferenciákon mutatnak be, s a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet folyóirata tesz hozzáférhetővé: http://medok.ro.
– Nemegyszer olvasok különböző szövegösszefüggésekben „traumából ocsúdó” erdélyi magyar értelmiségiről. Eszmélkedtünk, ébredeztünk Trianon után, 1956 és 1989 után. Mikor vagyunk teljesen „ébren”? Mennyire vagyunk ma „örökhagyók és értékvédők” Kós Károly-i, Balázs Ferenc-i, Benedek Elek-i értelemben?
– Időm fogytával mind gyakrabban szembesülök magam is ezekkel a kérdésekkel. Legutóbb például az Amerikai Magyar Baráti Közösség meghívására tartott előadásomra készülődve (Erdélyi változások és változatlanságok), illetve a Szigetek, szórványok Észak-Amerikában és a Kárpát-medencében című kötetem szerkesztése során. Amikor az Ohio állambeli Reménység tavánál a Metamorphosis Transsylvaniae színeváltozásait áttekintettem, akkor is a megbízható jövőkép keresése foglalkoztatott. Ez pedig meglátásom szerint egybecseng Benedek Elek, Kós Károly, Balázs Ferenc testamentumával: a külső segítséget is csak akkor fordíthatjuk a javunkra, ha a magunk erejében bízva építkezéssel állunk ellen a szétszórattatásnak. A szórványhelyzetek és -folyamatok bemutatásával pedig a rádöbbentés volt a célom; az, hogy láthatóvá tegyem a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcát. Hargita Népe (Csíkszereda)

Az Erdélyi Körök Országos Szövetségének és az Erdélyi Magyarok Tolna Megyei Egyesületének negyedéves lapja
Lelkünk átölelte a Kárpátokat...
Külhoni magyar újságírók találkozója Szegeden
Első ízben szervezett a szegedi székhelyű Ötágú Síp Kulturális Egyesület rangos összejövetelt a határon túli magyar média képviselői számára. A Tisza-parti városban a Bibliotéka Könyvtár adott otthont a találkozónak, ahol a romániai Bánság, a Felvidék, a Délvidék és Kárpátalja is képviseltette magát – újságírók, szerkesztők, főszerkesztők, fotóriporterek, karikatúristák fogadták el az egyesület meghívását. Így azután a többi között jelen volt: Kőszeghy Elemér, az ungvári Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője, Zunkó Barnabás, a lap fotóriportere, Tóth Lívia, a szabadkai Hét Nap főszerkesztő-helyettese, Nagy Magdolna, az újvidéki Magyar Szó szerkesztője, Farkas-Ráduly Melánia, a temesvári Szövegkovács szerkesztője, Neszméri Tünde, a pozsonyi Felvidék.ma szerkesztője és Léphaft Pál, a Magyar Szó újságíró-karikaturistája. A találkozó kezdetén dr. Horváth István Károlyné, az Ötágú Síp Kulturális Egyesület elnöke köszöntötte a résztvevőket és az érdeklődő közönséget, s rámutatott az összejövetel fontosságára. Hangsúlyozta, hogy az újságírók, a véleményformálók szerepe társadalmunkban rendkívül fontos, ez a kissebségi létkörülmények közepette csak hatványozódik. Megköszönte a megjelent tollforgatóknak, hogy eljöttek Szegedre, vállalták az út fáradalmait azért, hogy együtt legyünk és így megoszthatjuk egymással gondolatainkat, problémáinkat, örömeinket, sikereink éltető pillanatait is. Az Ötágú Síp Kulturális Egyesület elnevezésével kapcsolatban is szolgált információval, jelesül, hogy annak idején Illyés Gyula mondotta: Bár Magyarországot a trianoni békediktátummal ötfelé darabolták, a magyar kultúra egy és oszthatatlan, tud olyan szépen megszólalni, mint egy ötágú síp, amelynek sípjai különböznek, de a hangszer egy! Ennek jegyében működik a szegedi egyesület, ezt tartja a feladatá- nak és ezért szervezte meg e rangos találkozót is. Ezt követően Kisimre Ferenc, délvidéki származású újság- író, a rendezvény moderátora kérte fel a vendégeket, hogy egy-egy rövid beszámoló, felszólalás erejéig tájékoztassák kollégáikat és az érdeklődő közönséget a magyar tájékoztatás időszerű kérdéseiről saját környezetükben. Kőszeghy Elemér, az ungvári Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője a többi között elmondta, hogy több mint három évtizede dolgozik a sajtóban, s beszélt arról is, hogy milyen hektikus történelme van az írott sajtónak Kárpátalján. Ezt saját lapjával is alátámasztotta: 1920-ban jelent meg először az újság, nemsokára az akkori csehszlovák hatóságok betiltották, 1945-ban a Zakarpatszka Pravda ukrán pártlap tükörfordításaként jelent meg, egészen 1965-ig, amikor önálló magyar napilappá vált. Az 1990-es években, amikor betiltották a kommunista pártot, új lapot regisztráltak, 2005-től – belső szakadás folytán – újra önálló sajtóorgánumként jelent meg, s ma nem napilap, hanem egy héten 3 alkalommal megjelenő újság. A főszerkesztő említette a nagyfokú elvándorlást Kárpátaljáról, ami a példányszám csökkenéséhez is vezetett, továbbá a káderhiányt (az újságírók is elhagyják a szerkesztőséget, mert külföldön nagyobb fizetést kapnak), de azt is hozzáfűzte, hogy kis csapatuk töretlenül hisz annak a munkának a hasznában, amelyet a magyar népesség tájékoztatása érdekében végez. Tóth Lívia, a szabadkai Hét Nap főszerkesztő-helyettese, a Vajdasági Újságíró Egyesület elnöke, a délvidéki újságírás helyzetéről beszélt annak a felmérésnek a tükrében, amelyet a közelmúltban végeztek. Bár, mint megjegyezte, az elkészült médiatár már egyes részleteiben elavultnak tűnik, tudniillik az utóbbi időben helyi rádiók, lapok szűntek meg. Napjainkban egyébként nagyon nehéz olyan újságot, lapot készíteni, amely minden szempontból megfelel az olvasók igényeinek, magas szakmai színvonalon készül, eleget tesz a modern kor kihívásainak, tanít, anyanyelvet ápol, ismereteket terjeszt. Mindez komoly és összetett feladat a kisebbségi nyelven íródott újságban, a rádióban és a televízióban egyaránt. Ez egyébként nemcsak a vajdasági újságírásra jellemző követelmény, hanem az egész külhoni sajtóra vonatkozik. Összetett feladat ez, kiváltképpen akkor, ha egy 70 éves lapot (esetünkben a Hét Napot vagy a Magyar Szót) kell tovább vinnünk, fiatal újságírókkal, meg néhány idősebb, tapasztalt munkatárssal. Figyelembe kell venni, hogy sok olyan nagytekintélyű kolléga dolgozott a szerkesztőségeinkben, akire fel kell néznünk, s az ő általuk megalapozott minőséget, a hagyományt ápolnunk és fejlesztenünk kell. Tóth Lívia ezután megemlítette, hogy a Vajdaságban az egyetlen napilapon kívül két magyar nyelvű hetilap van, továbbá megjelenik az Üzenet, a Híd, a Bácsország, az Aracs című kulturális folyóiratok, valamint az egyik legolvasottabb hírportál, a Vajdaság.ma is. Farkas-Ráduly Melánia a temesvári Szövegkovács című blog szerkesztője. Ő nem csak erről az internetes műfajról beszélt, hanem az 1990-ben, Csíkszeredában megalakított Magyar Újságírók Romániai Egyesületének tevékenységéről és a Nőileg című újság megjelentetésének körülményeiről is. A fiatal székelyföldi születésű, de immáron a Bánságban élő újságírónő, aki a Hargita Népében megjelent írása után határozta el, hogy újságíró lesz, hatalmas lendülettel vetette magát a magyar nyelvű tájékoztatás és a korábban már Tóth Lívia által is említett anyanyelv ápolásának összetett feladataiba, szinte naponta jelennek meg ilyen jellegű blogjai, írásai a Szövegkovácsban. Látszik, hogy szereti a munkáját, igyekszik tovább képezni magát, s ezt sugallja fiatal kollégáinak – otthon és a határon túl is. Nagy Magdolna, az újvidéki Magyar Szó mellékleteinek, kiadványainak szerkesztője, az évente megjelenő hagyományos Naptár (voltaképpen kincses kalendárium) istápolója. Felszólalásában beszélt a jó hírű és egyetlen (volt) jugoszláv magyar napilap múltjáról, fejlődésének és a válságos időkben való hanyatlásának történetéről, az olvasótábor vesztéséről és mostani tevékenységéről. Az egyik legnagyobb problémaként a káderhiányt és ennek kapcsán az újságíró-képzést jelölte meg. Az újságírókra így azután óriási teher hárul, s ezt a terhet egyre kisebb létszámmal kénytelenek viselni. Egyik alapvető feladatuk napjaink újságírásában: megszólítani a fiatalokat, olvasóvá nevelni őket. Ugyanakkor a jelenlegi olvasókörük a hatvanas éveiket élő délvidéki magyarok, akinek egészen mások az olvasási szokásaik és igényeik, mint az ifjú generációnak. Mindenesetre törekszenek arra, hogy a Magyar Szót olvasókat bátorítsák, buzdítsák a szülőföldön való maradásra, a magyar nyelv használatára, ápolására, gyermekeiknek való átadására. Nagy Magdolna arról is beszámolt, hogy a korábban hét, ma hat napon át megjelenő kiadvány minden nap valamilyen mellékletet tartalmaz: keresztrejtvénytől, a Tarka Világ magazinon át a mezőgazdasági mellékletig. A lapnak vannak fiókszerkesztőségei Szabadkán, Zentán, Topolyán és tudósítói is nagyobb vajdasági városokban. Neszméri Tünde, a Felvidék. ma szerkesztője a szlovákiai újságírók szervezetének működéséről illetve passzivitásáról szólt. Elmondta, hogy megalakult ugyan a felvidéki magyar újságírók egyesülete, de gyakorlatilag csak papíron létezik, holott ugyanakkora szükség lenne rá, mint a vajdasági és az erdélyi kollégáknál. Érdekérvényesítő szerep nélkül ugyanis egy-egy szervezet nem járulhat hozzá a tollforgatók jogainak, szakmai előrehaladásának megvalósításához. Beszélt arról is, hogy alig néhány héttel ezelőtt szűnt meg a Szabad Újság című lap, amelynél korábban dolgozott. Jellemzően anyagi okok miatt került erre sor, de ez – mint ahogyan mondotta – nem egyedi eset, sem a Felvidéken, sem másutt az anyaország határain kívül. Neszméri Tünde beszámolt a magyar nyelvű kiadványokról, közöttük az egyházi lapokról, az irodalmi, a pedagógiai, mezőgazdasági, s a helyi kisebb újságokról is, amelyek az ott élő magyar kisebbség tájékoztatását segítik elő. Léphaft Pál, a Magyar Szó, valamint több anyaországi napi – és hetilap karikatúristája nem jött üres kézzel: két karikatúrát mutatott a közönségnek, az egyiken egy jeles délvidéki politikus, a másikon egy írónő látható. A rajzok kapcsán igen érdekes eszmefuttatást hallottunk tőle a sajtó társadalmi szerepéről, de a társadalomnak a médiára való hatásáról is. A politika és a sajtó kapcsolatának szükségessége elvitathatatlan, ugyanakkor rendkívül érzékeny a két terület egymáshoz való viszonyulása. Beszélt arról is, hogy az utódállamokban mennyire nehéz a médiában dolgozók helyzete, ami egyértelműen kiderült a szegedi tanácskozás résztvevőinek megnyilatkozásaiból is. Az viszont rendkívül fontos, hogy találkozhatnak, véleményt cserélhetnek és erkölcsi támogatást is kapnak egymástól. A kétségkívül hasznos és építő jellegű gondolatokban gazdag összejövetel szellemi-lelki élményt nyújtott nemcsak a résztvevőknek, hanem azoknak a szegedi érdeklődőknek is, akik megjelentek a Bibliotéka Könyvtárban. A búcsú pillanataiban kivétel nélkül azt mondták a határon túli magyar kollégák: reméljük, hamarosan újra találkozunk itt a Tisza partján. Mert jó együtt lenni. Visszavárjuk őket.
Kisimre Ferenc Átalvető /Szekszárd/

Ahol a lélek és a vas melegsége összekovácsolódik
Forog a kő, s mi mellette vagyunk
Székelyföld. Háromszék. Erdővidék… Aki nem székelyföldi, nem biztos, hogy hirtelenjében könnyen be tudná határolni a fentebb felsorolt tájegységeket – és nem csak a besorolással van ez így, hanem vélhetően nem is ismeri ezt az egyébként Kovászna megyéhez tartozó vidéket, annak rejtett – vagy csak kevésbé ismert – szépségeit. Így volt ez sokáig velem is, de ma már tudom: a többszáz éves templomok, páratlan természeti kincsek, kastélyok, gyógyfürdők, múzeumok, neves családok sok esetben már felújított kúriái mellett érdemes még egy dolgot a látogatni való helyek sorába felírnia annak, aki arra „téved”: azokat a műhelyeket, ahol a hagyományos népi mesterségek talán utolsó művelői dolgoznak úgy, ahogyan azt elődeiktől tanulták. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) maroknyi csapatával a Háromszék Megye Turizmusáért Egyesület és a Kovászna megyei önkormányzat meghívására volt alkalmunk megtekinteni az olaszteleki kovácsmester műhelyét és a kisbaconi vízimalmot is.
„Én még ilyen tiszta műhelyben nem jártam”
– Nagy György vagyok, kovács, hagyományos technikával kovácsolok – mutatkozik be a messzi földön ismert kovácsmester, amikor bevezet a mai kornak megfelelő, de mégis hagyományos műhelybe, amelynek láttán egyik kolléganőm álmélkodva jegyzi meg: „én még ilyen tiszta kovácsműhelyben nem jártam!”
Pedig a műhely tényleg műhely, nem csak afféle „múzeum”: mint megtudjuk, mindig van munka úgy másfél-két évre előre…
– Ez egy hagyományosan működő műhely, olyan, mint amilyen 100 évvel ezelőtt volt funkcióban. De azt ma már nem tudjuk elvárni, hogy az ember erejét ne helyettesítsük a villanyáram erejével. A szerszámok a falon ugyanazok, mint 100 évvel ezelőtt, annyi a különbség, hogy a fújtató most már nem bőrfújtató, amit az inas kezel, hanem egy kisebb ventilátorocska fújja a levegőt, izzasztja a parazsat. Az üllő is száz évnél idősebb, azt írja rajta: Resicza Aczél – folytatja műhelyének bemutatását a kovács –, az Osztrák–Magyar Monarchia idejében készült, és azt tudni kell, hogy a legjobb minőségű kovácsüllőket készítették valamikor Resicán. Ezen az üllőn készültek a csíksomlyói kegytemplom vasmunkái is, Máté Jenőcsíkkozmási kovács által – teszi hozzá később.
Semmi lézer, semmi flexelés
S miután valamelyest megismerkedtünk a műhellyel, azt is jó lenne tudni – újságíróként nem mozgunk túl otthonosan e témában –, hogyan különböztetjük meg a hagyományos technikával készült kovácsoltvasat a többitől. Sejti ezt Nagy György is, kérdezni sem kell, s már mutatja is:
 – A falon ott van egy gótikus ajtópánt, teljesen hagyományos technikával készült, sehol nincsen flexelés, sehol nincsen reszelés, csak az a felület, ami nem a régiségtől alakul ki, hanem a kovácsolástól – magyarázza, majd rendre emeli le és adja kezünkbe a falon lógó kovácsoltvas tárgyakat. Mint megtudjuk, legtöbbjüket kiállításra készítette, többeket Budapesten, a Hagyományok Házánál zsűriztett a nép iparművésze címért, amihez 35 tárgyat kell lezsűriztetni. – Már megkaphattam volna, de a helyzet az, hogy én nem tartottam ezt annyira fontosnak, hogy most tűzön-vízen át meglegyen… Ahogy az idő s a lehetőség engedi – mondja szerényen, majd a másik falra mutat, amelyen tömött sorokban állnak a különféle szerszámok. – A szerszámokat is magam készítem. A kovács valóban többgenerációs szakember… vannak dolgok, mint például a kovácsolás is, amikről beszélnek a tárgyak. Minél több a generáció, annál több a szerszám. Mert minden munkához általában új szerszámot kell készíteni, mivel egyediek, nem sorozatgyártásban készülnek. És akkor a szerszámok örökké szaporodnak. Itt az általam készített szerszámok vannak, hátul pedig az édesapámtól örököltek.
Nem összepotyolni, hanem kovácsolni!
Aztán a munkaasztalhoz lépünk, ahol egy korlát készül éppen.
– Elő van fúrva, összeszegecselésre előkészítve. Nincs lézer, semmi modern technika, csak a hagyományos: a hátulján látszanak a kivágások és a szétnyitások – mutatja. – A baj az, hogy ma a kovácsolásban pontosan az ellenkezője történik, mint ami kellene. Mert a formavilágban foggal-körömmel ragaszkodunk a régi formákhoz, viszont a technológiában, ahol ragaszkodni kellene a hagyományokhoz, ott nem. Bevisznek mindenféle modern technológiát, a lézervágástól a villanyhegesztésig, pedig csak tűzből szabadna dolgozni, úgy, mint valamikor. Pedig a formákat kellene fejleszteni; a népi kovácsolástól a barokk, a reneszánsz, a szecesszió mindig így fejlődött, de sajnos most nagyon holtponton van – összegez.
Aztán, a fentieket bizonyítandó, ismét az általa készített darabokat mutatja.
– Kovácscégér. Itt is meg lehet nézni a felületeket, mennyire tisztán látszik a kovácsolás. Nem összepotyolva van, mint egy-egy helyen, ahol úgy akarják bizonyítani, hogy kovácsolt, hogy a vasat össze-vissza kopácsolják. Ez pedig egy hagyományos ajtópánt modernebb formával, ha meg tetszenek nézni a díszített felületeket, össze van szegecselve a kettő, itt vannak a szegecsfejek... Itt van egy kovácsolt csengőtartó, a levéldísz ki van kovácsolva. S itt van elrejtve – nehogy valaki összetévessze a dolgot, mindig elásom jó mélyre –, na, itt van, amit általában ma kovácsolt vasnak neveznek, amit a kereskedelemben lehet kapni. Így, távolról, ugye mutat. Még ha felhegesszük egy ilyen díszes csigára, akkor is mutat. De amikor ezt és a hagyományost egymás mellé tesszük, tessenek megfogni a két anyagot, és megnézni a különbséget. A kettőnek a tapintása is egészen más, nem beszélve a formavilágról. Itt a lélek és a vasnak a melegsége megjelenik, abból pedig éppen az hiányzik, a lélek s a melegség.
Ahogy a nagykönyvbe megírták
Nagy György egyedül dolgozik, ha kell, a felesége segít – például amikor festeni kell, vagy hosszabb anyagnak a végét kell megtartani. 
– Sokkal jobb lenne, ha egy vagy két ember még lenne a műhelyben. De sajnos, én nem tudok átnézni azon, ha egy tárgyban hiba van. Na, most ha alkalmazott vagy segítség van, akkor ezzel szembesülni kell. Anyagilag biztos jobb lenne, ha két emberrel, hárommal dolgoznék, mert több lenne a jövedelem. De a szakma szeretete nagyobb, mint a pénzé.
– A családban van, aki továbbvigye a szakmát?
– Két kislányom van…
De ez cseppet sem zavarja, s mi is viccelődve „nyugtatgatjuk”: ha a feleség is segít, akkor talán majd a lányokat is be lehet fogni.
Balázs Bence
Szabadság (Kolozsvár)

Kelemen: Ágoston Hugó manipulál és alaptalanul vádaskodik
Kelemen Hunor szerint nem politikai vagy ideológiai indokok alapján döntött úgy az RMDSZ által működtetett Progress Alapítvány, hogy nem hosszabbítja meg a Maszol hírportál vezető publicistájának szerződését.
A szövetségi elnök mindezt az Ágoston Hugó újságírónak írt, a Transindex portálon csütörtökön közzétett levélben szögezte le. Az ügy előzménye, hogy Ágoston – a Maszol nyomtatott elődjének, a 2011-ben megszűnt Új Magyar Szónak az alapító főszerkesztője – nemrég nyílt levélben kért magyarázatot arra Kelemen Hunortól, miért menesztették az RMDSZ alapítványa által finanszírozott portáltól. Levelében a korábban a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét (MÚRE) is irányító publicista úgy véli: „kezd feltűnővé válni" az RMDSZ elnökének hallgatása, ami szerinte olyan spekulációknak is alkalmat ad, miszerint szerkesztői és publicisztikai tevékenysége politikai okok miatt vált nemkívánatossá a Maszolt kiadó Progress Alapítvány gazdája, az RMDSZ számára.
Válaszában Kelemen előrebocsátotta: nem tartja közügynek azt, ha egy rovatvezetőnek a főszerkesztője és a kiadója nem hosszabbítja meg a szerzői jogokra vonatkozó, december 31-én lejárt munkaszerződését. Az RMDSZ-elnök közölte, eredeti szándékával ellentétben azért nem magánlevélben válaszol, mert szerinte egy magánügyből valakik közügyet próbálnak kreálni. „Az sem mellékes, hogy az Ön nyílt levele mindent tartalmaz, vagy majdnem mindent, ami nem tartozik a tárgyhoz, de a manipulációra kiválóan alkalmas" – állapítja meg a politikus, hozzátéve: nincs semmi titkolnivalója, a szövetség elnökeként sohasem foglalkozott az alakulat által támogatott, vagy kiadott és működtetett lapok, rádió vagy televízió tartalmi és személyzeti ügyeivel.
Keményen odaszúr a szövetségi elnök a volt vezető publicistának, amikor megjegyzi: sem az ÚMSZ alapítói minősége, sem más érdemei nem jelentik azt, hogy „vezető beosztásban kell dolgoznia az idők végezetéig". „Azt inszinuálni, hogy a szerződést csak azért nem hosszabbították meg, mert az Ön egyik-másik véleményével a kiadó vagy a kiadót működtető RMDSZ elnöke nem értene egyet, alaptalan vádaskodás. Ez pontosan abba a kategóriába tartozik, mintha valaki azt állítaná, hogy a globális felmelegedésért és az idei fagyos tél miatt is az RMDSZ a hibás" – írja Kelemen Hunor. A politikus közölte: a Maszol kiadója és főszerkesztője arról tájékoztatta őt: a lejárt munkaszerződését csak azért nem hosszabbították meg, mert közösen arra a konklúzióra jutottak, hogy váltásra, újításra van szükség.
„Úgy érezték, hogy más is képes ellátni azt a munkát, amit december végéig Ön végzett. A döntésük sem nem politikai, sem nem ideológiai, tudomásom szerint ezt Önnel is közölték. Én a magam nevében tiszteletben tartom a főszerkesztő és a kiadó döntését, és nagy tisztelettel megköszönöm azt a sok éves munkát, amit a romániai magyar közéletben végzett. Igaz, hogy ezt más körülmények között szerettem volna megtenni, de ez a lényegen semmit sem változtat" – olvasható az RMDSZ-elnök levelében. Kelemen megjegyzi még: megérti Ágoston Hugó személyes sértődését, de nem tartja helyesnek, hogy csak azért, mert egy lejárt munkaszerződést nem hosszabbított meg a főszerkesztője és kiadója, cenzúrát kiált és a sajtószabadságot láttatja megsértve.
kronika.hu

Szilágyi Aladár újra a Jelen Házban
Irodalmi est múltunkról és jelenünkről
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. január 25-én, szerdán 17 órakor a Jelen Ház nagytermében  A számontartott nemzet címmel könyvbemutatóval egybekötött irodalmi estet rendez.
Szilágyi Aladár két újabb riportkötetét: A számontartott ország –Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben és az Etnosz-sorozat új válogatását, Besztercétől a Bánságig Réhon József nyugalmazott tanár mutatja be, majd Szűcs László, a Várad irodalmi-művészeti folyóirat főszerkesztője beszélget a szerzővel.
Az est házigazdája: Murvai Miklós.
Sok szeretettel várunk minden könyvbarátot és népünk múltja és jelene iránt érdeklődőt. 
Az est szerzőjéről:
SZILÁGYI ALADÁR, helytörténész, publicista, szerkesztő, alig hogy elkezdte középiskolai tanulmányait az aradi Magyar Vegyes Líceumban, apját, Szilágyi Sándor református lelkészt letartóztatták, és húsz évre ítélték államellenes összeesküvés és rendszerellenes felforgató tevékenység vádjával. Apja a református kegyességi mozgalom tagja volt. Erős hitének köszönhetően nem büntetésként, hanem küldetésként élte meg azt a 6 és fél évet, amit előbb börtönökben, majd a Duna-delta kényszermunkatáboraiban töltött. Kiszabadulása után Boldog rabságom címmel megírta emlékiratait, amit azóta 25 nyelvre fordítottak le.
A rendszerváltásig megbélyegzettként hordozta apja „billogát”. négyszer felvételizett különböző szakokra „reuşit fără loc” eredménnyel. Megbízhatatlanként csákánnyal, útépítőként védte a hazát. Előbb erősáramú technikumban, végül a Babeş–Bolyai Egyetem filozófia szakán szerzett diplomát. Közben megházasodott, két kislánya született.
1989 előtt nem volt hajlandó a családjától egy távoli helységben marxizmust tanítani, és mivel a bélyeg nem kopott le a homlokáról – bár elkezdett novellákat közölni különböző lapokban – egyetlen szerkesztőség, vagy kulturális intézmény ajtaja se nyílt meg előtte.
Végül 1990 januárjában léphetett be a sajtó világába. Előbb a Bihari Napló napilap munkatársa volt, rövidesen a Kelet-Nyugat irodalmi-művészeti hetilap egyik alapítója, majd négy hónap elteltével főszerkesztője lett. Számos közéleti funkciót is elvállalt, nyolc évig volt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főgondnoka és 1996–2000 között a MURE alelnöke.
2008-ban az EMKE  Spectator-díjával, 2012-ben az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének Sütő András-díjával tüntették ki, 2015-ben megkapta a Magyar Újságírók Szövetsége Életműdíját.
Jelenleg a Várad irodalmi-művészeti folyóirat szerkesztője, 2017-ig a megszüntetett Erdélyi Riportnak is munkatársa volt. Könyvkiadással is foglalkozott, az utóbbi 11 évben 12 saját kötete látott napvilágot.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

Szabad-e szóljon a sajtó Erdélyben? És lesz akihez?
Van-e, lehet-e életképes és hiteles, magyar sajtótermék Erdélyben? Fél napon át magába mélyedt a szakma.
Leépül, de legalább magának kevésbé hazudik az erdélyi magyar média – ezzel a benyomással távoztam az Erdélyi médiajelentés éves konferencia idei kiadásáról. Az előző években is sok érdekes dolgot talált rajtunk az akadémiai górcső, idén habnak ígérkezett az előadások tortáján az a kibeszélőshow, amelyre fő-, vezető és felelős szerkesztőket hívtak értekezni a sajtó szabadságáról.
Ezért kevesebb szó esett konkrét sajtótermékek konkrét gyakorlatáról, és több általános szó az újságírás általános elveiről ezen a korántsem forradalmi hétvégén a Kolozsvári Akadémiai Bizottság székházában. Az újságírás külső feltételeiről szóló előadások vegyesen motiválhatták a szakma gyakorlóit (ha sűrűbben fordultak volna elő a hallgatóságban): a jogi feltételek több, a tárgyi-anyagi feltételek kevesebb „hatalmat” adnak az újságírónak, mint amennyit gondoltunk.
Helló, újságírók!
Kiderült Vallasek Magdolna jogász előadásából, hogy például a munka- (és nem szerzői jogi) szerződéssel foglalkoztatott újságírók szolgálati alkotásainak felhasználási és közlési joga az újságírót és nem a kiadóját illeti, hacsak nincs egy erről szóló külön kitétel a munkaszerződésében. A sajtóban megjelenő híreket, információkat viszont nem védi a szerzői jog, mert elsőbbséget élvez a közérdek, illetve a közvélemény információhoz való joga.
Kevés, de egyre több sajtóst érint az internetes újságok videós tartalmaira vonatkozó szabályozás, amely még csak készül, de már európai bírósági döntés született arról, hogy a tévéműsorokat szabályozó médiajog vonatkozhat netes videókra is. Még legalább 4-5 év, amíg ebből konkrét jogszabály születik, de ez a nemzetközi trend – tudtuk meg Kokoly Zsolttól, a Sapientia oktatójától.
Azok a hazai újságírók, akiket mélyebben érdekel a médiajog, már két éve böngészhetik Vallasek Magdolna Médiajogi kalauzát, amelyet a MÚRE jelentetett meg könyvben, hamarosan pedig a honlapján is a megfelelő frissítésekkel. 
Helló, kiadók, politikusok, rádióigazgató!
Két előadás foglalkozott konkrét kiadványokkal: Matekovics János két háromszéki napilapot hasonlított össze, Rácz Éva a szórványosodás szempontjából nézett rá saját munkahelyére, a Kolozsvári Rádióra. 
Matekovics elemzése arra jutott, hogy a finanszírozási háttér meglátszik a Háromszék, illetve a Székely Hírmondó tartalmán is. A piacról, olvasói előfizetésekből megélni igyekvő Háromszék több „hasznos” cikket közöl, olyanokat, amelyek témája közvetlenül érinti célközönségét, a Kovászna megyei lakosokat (egészségügy, oktatás, hazai és lokális gazdaság), addig a Székely Hírmondó bulvárosabb témaválasztásával és szenzációhajhászóbb tálalással igyekszik megfogni az olvasóit, akikből nem tud megélni, Matekovics szerint a helyi RMDSZ támogatását élvezi.
Míg a székelyföldi tömbmagyarság még versenyhelyzetet is tud teremteni a helyi sajtópiacon, a közszolgálati rádió kolozsvári területi stúdiójának magyar adása még a nyelvmegőrzés és identitásápolás alapfeladatait sem tudja ellátni, annyira lecsökkent a tudósítói hálózata és az adáskörzete, derült ki Rácz Éva összefoglalójából.
Tíz éve még 11 területi tudósító segítségével számoltak be nemcsak Kolozs, hanem Bihar, Szatmár, Máramaros, Beszterce, Fehér megye fontosabb történéseiről, napi 6-7 órában, adáskörzetük pedig 8 megyére terjedt ki úgy, hogy néha akár 12-ben is fogható volt az adás. 2016 végén a vezetőség és az RMDSZ által sikerként kommunikált átállás a 24 órás adásra viszont azzal járt, hogy a rádió adáskörzete drasztikusan lecsökkent, és mindössze két területi tudósítót foglalkoztat, miközben nincs törvényi akadálya a regionális tudósítói hálózat fenntartásának.
A 24 órás adás mindössze Kolozsváron és három szomszédos településen fogható, de ez is csak elméletben. A rádiósok maguk is tapasztalják, és rengeteg hallgató is jelez nekik, hogy még Kolozsváron is csak hézagosan jön be ultrarövid hullámon az adás. Múlt héten konkrét ígéretet kaptak arra, hogy az FM adó erősségét száz wattról ötszázra emelik, de azt nem tudni, hogy mikortól. 
Ez a kolozsvári, apahidai, tordai hallgatók számára jó hír, de a szilágysági, besztercei, aranyosvölgyi magyar rádiózók továbbra sem hallanak helyi magyar szót, mert a 4 órásra csökkent középhullámú adás is sokkal rosszabb minőségben fogható, mint eddig. Gyakorlatilag hallgathatatlan Tordán vagy Désen – panaszkodnak még a Főtér olvasói is.
Vagyis nemcsak a rádió egyik saját elve, a regionalitás sérül a magyar adás kapcsán, hanem a nyelvváltás határán álló szórványban eddig ellátott kultúrmissziós feladatának sem tud eleget tenni a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége. A magyar adás elveszítése a szórványban azzal jár együtt, hogy gyorsan elvesztődik a magyar adás iránti igény is, és nem biztos, hogy tíz év múlva lesz még akinek adást készíteni.
Hogy ezt ne mindig a vétlen szerkesztőkön kérjük számon, megkérdeztük, kihez forduljunk minél többen, ki dönt az adáskörzetek csökkentéséről és növeléséről. Rácz Éva a közszolgálati rádió elnök-vezérigazgatóját, Ovidiu Minculescut ajánlotta mindazok figyelmébe, akik tenni szeretnének valamit azért, hogy visszakapják a magyar adást, mert a mindenkori vezetés feladata, hogy a frekvenciagondot megoldja. 
Helló, olvasó, helló, szabadság!
Az előadásokat két radikálisan ellentétes álláspont, pontosabban érzésvilág összeütközése követte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének főszerkesztők részvételével meghirdetett kerekasztalán. Az ütközés viszont egyáltalán nem volt radikális, nem estek egymásnak az emberek, sőt: megértették egymás álláspontját, ha nem is fogadták el.
Az egyik álláspont az igényes olvasóé, amelynek külön örültem, mert ez amilyen ritkán jut el az újságíróhoz, olyan értékes motivációs forrás. Már-már revelációként hat, hogy van, aki kifejezetten igényli az alaposan utánajárt anyagokat vagy azokat a témákat, amelyek általában a legkevesebb olvasót vonzzák az ingyenes online felületeken: például hogy mikor mit szavaznak meg az RMDSZ képviselői a parlamentben.
A közéleti számonkéréshez persze nemcsak igényes olvasó kell, hanem bátor, motivált és jól megfizetett újságíró is, ez a kombináció pedig nagyon ritka az erdélyi magyar szerkesztőségekben. Amelyek vezetői képviselték a másik érzésvilágot: a problémák pontos beazonosítása ezeknél az évtizedek óta gyakorló újságíróknál inkább rezignáltsággal társul. Persze még így sem mindegy, hogy a szerkesztőség, amelyet működtetsz, zömében olvasói előfizetésből, vagyis kevés pénzből épp csak hogy túlél, vagy magánvállalkozó próbálja kihozni legalább nullszaldósra, vagy zömében hazai vagy magyarországi közpénzből működik.
Mindenki függ a pénztől, a sajtópénzek zömét a politikum osztja, a politikum pedig megosztja a sajtót és uralkodik – hangzott el a szerkesztőségi vezetőktől. Amilyen kiábrándító ez a kvázi konszenzusos megállapítás, majnem annyira lelkesítő az, hogy a különböző beállítottságú és anyagi hátterű kiadványok vezetői ezt így el merték egymásnak mondani.
Ahogy azt is, hogy bár ők viselik a vezető tisztséget, személyzeti vagy kényesebb tartalmi kérdésekben a kiadó dönt. Ez a nyilvános beismerés apró, de valószínűleg az első lépés, amely kivezethet a teljes kiszolgáltatottságból, és olyan önszerveződést ösztönözhet, amely valamiféle védelmet nyújthat a retorzióktól tartó újságíróknak.
Lehet-e szabad és színvonalas a sajtója egy olyan, nem túl számos közösségnek, amelynek alacsony a vásárlóereje, ahol kevés a fizető olvasó (azok is csak a regionális kiadványokat tudják eltartani); ahol az online hirdetési piac fejletlen, egyébként is lefölözi a Google és a Facebook; ahol a legtöbb olvasót elérő kiadványokat a politikum tartja el és fogva közpénzből?
Lehet, szólt a harmadik, de még elég halk álláspont. Az egyik hang Szűcs Lászlóé volt, az Erdélyi Riport volt főszerkesztőjéé, aki csak a '90-es évek Bihari Naplójánál érezte magát olyan szabadnak, mint most. Az RMDSZ osztotta pénzből működött, egy hónapja felfüggesztett Erdélyi Riport munkatársai jelenleg egy ingyenes blogfelületen, fizetés nélkül írnak és közölnek. És közben megpróbálják kitalálni, hogyan folytassák.
A másik hang Sipos Zoltáné volt, az Átlátszó Erdély újságírójáé, aki bloggerkedésből él. Egyáltalán nem egyedi az erdélyi magyar sajtó helyzete, épp ezért van ötlet és pénz a nemzetközi porondon az ilyen problémák megoldására, csak meg kell keresni úgy a működtethető üzleti modellt, mint a megpályázható pénzeket – biztatott.
Üdítőbb, de sokkal több időt és elhivatottságot igényel ez az attitűd, mint az a három alternatíva, amelyben például Cseke Péter, a maszol.ro főszerkesztője látja az újságíró szabadságát: 1. más pályára megy; 2. olyan laphoz szerződik, ahol egyezik az álláspontja a lapéval; 3. elfogadja és nem hangoztatja, hogy más a véleménye, mint a kiadó, a főszerkesztő vagy a kollégák álláspontja.
Sipos szerint ezzel csak áldozatnak vagy kényszerpályán mozgónak érezzük magunkat, holott mi vagyunk azok, akik változtatni tudunk. Szerinte a döntéshozók félnek tőlünk, újságíróktól, de mi ne féljünk élni a hatalmunkkal.
Az RMDSZ pedig alakuljon végre párttá, ne ő ossza a magyar kisebbség kulturális önazonosságát fenntartani hivatott közpénzt, és főleg ne magának – javasolta Szilágyi N. Sándor professzor. A magát „alkalmi közírónak” nevező nyelvészprofesszort felháborítja, hogy míg az RMDSZ 22 millió lejt kapott 2015-ben a romániai költségvetésből a magyar kisebbség kulturális identitásának megőrzésére, félmillió lejt tagdíjakból és adományokból, addig hétmillió lejt költött saját fenntartására.
Szerinte az RMDSZ-nek párttá kellene alakulnia, abból a pénzből megélnie és pártsajtót fenntartania, amit parlamenti pártként egyébként is kapna, a kisebbségi identitás megélésére szánt közpénzt pedig egy romániai magyar kulturális alapnak kellene kezelnie, és megfelelő szakmai kuratóriumokkal szétosztania. „Ez a közpénz eredeti rendeltetésétől el van térítve, mert nem azért adják, hogy abból egy politikai párt ellébecoljon” – fogalmazott a professzor.
Antal Orsolya is számonkérte az RMDSZ politikusainak attitűdjét, akiket a parlament fekete lyukként nyel el ahhoz képest, hogy mit csinálnak a saját sajtótermékkel nem rendelkező USR politikusai: élő videót közvetítenek vagy szövegesen számolnak be a Facebookon arról, hogy mi a téma a parlamenti bizottságokban, vagy hogy a kormánypártok épp milyen parlamenti procedúrákkal lehetetlenítik el a vitát a bizottságokban vagy a plénumban.
A sokirányú beszélgetésből persze nem derült ki, hogy ki és mikor fogja megtörni a sunnyogó politikus – sunnyogó sajtó – passzív, érdektelen választó ördögi körét, de legalább már beszéltünk róla. És még fogunk, mert létrejött erre egy nyilvános Facebook-csoport, illetve egy ígéret a MÚRE részéről, hogy a következő kerekasztalra a kiadók vezetőit hívják el.
foter.ro

Van vagy lincs?
Mármint van-e sajtószabadság és az újságírónak van-e szabadsága? Mert lincshangulat, az bizonyosan van, azt könnyebb felismerni a tünetek alapján. De miért érdekel ez engem?
Elsősorban azért, mert újságíró vagyok, abból élek, hogy tájékoztatok, véleményt mondok, hogy a médiafogyasztót eligazítsam a világban – azt mondják, ez a média szerepe, értelme, s hiszem, hogy ez fontos. Szóval, újságíróként mindentől, ami a szólásszabadság korlátozását érinti, kigyullad a képzeletbeli vészjelző lámpa a valóságos fejemben. Ilyen volt az az eset is, amikor megtudtam: január elsejétől a kiadó megszűnteti az Erdélyi Riport (korábban nyomtatásban is megjelent hetilapból eddig megmaradt) internetes portált. Hogy lehet ez? Kérdeztem naivan, s nem értettem, mi olyan drága egy internetes portálban, ahol – amint azóta kiderült – egyetlen alkalmazott dolgozott, mindenki más csak cikkdíjat kapott, hogy gazdasági okokra hivatkozva szüntették meg.
Itt jön a másodsorban: azért érdekel a sajtó és az újságíró szabadsága, mert a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tagjaként azt is feladatomnak tekintem, hogy a kollégáimmal szolidaritást vállaljak.
S ha ma ők veszítik el a közlés lehetőségét, nekem illene tennem valamit, legalább hümmögjek hangosabban, mert ha holnap tőlem vonják meg a lehetőséget, talán ők is tesznek majd értem valamit, talán ők is hümmögnek majd egyet.
S akkor a harmadsorban. Három és fél éve a MÚRE elnökeként azt is dolgomnak tekintem, hogy a médiát érintő folyamatokat kövessem, értsem, terjesszem. Nem azért, mert a MÚRE mindent meg tudna oldani. Sokkal inkább azért, mert szükségesnek tartom a szakmai fórum létét és működtetését, azt, hogy időnként keretet és alkalmat adjon találkozásokra, beszélgetésekre. Mert ha megoldani nem is tudunk mindent az egyesületben, és nem is tudunk minden szakmabelit megvédeni (hogy miért nem lehetünk szakszervezet, azt talán máskor), fontos, hogy megvitassuk a kialakult médiahelyzetet, alkalmat adva az érvelésekre, vélemények ütköztetésére.
Egy ilyen találkozót sikerült megszervezni úgy 10 nap alatt az elmúlt hétre, sokak által diagnosztizáltan lincshangulat közepette. Az elvárás hatalmas volt, az érdeklődés mérsékelt, de talán nagyobb, mint egy tudományos konferencián, a meghívottak hol mérsékeltek, hol radikálisak, a hozzászólók hol visszafogottan gonoszak, hol elfogultan hangosak.
Főszerkesztőket, vezető vagy felelős szerkesztőket és (egyszerűen) szerkesztőket hívtunk meg a beszélgetésre, amelyhez a keretet és a helyszínt a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottsága (MTA-KAB) által idén is megszervezett Erdélyi médiajelentés (2017) című tudományos konferencia biztosította. Első körben a meghívottak fejtették ki álláspontjukat a címben foglalt szabadságokról, majd kérdésekre válaszoltak. A végén pedig, amint várható volt, a hozzászólók egymás gondolataihoz szóltak hozzá, emlegetve például a hazai politikusok kommunikációs készségeit is. Nem teljes beszámoló következik.
Újvári Ildikó, a Szabadság főszerkesztője hangsúlyozta: lapjuk kerüli a szenzációhajhászást, és elsődleges szempontnak tartják az olvasók hiteles tájékoztatását. Szerinte ma már lehet írni bármiről, illetve mindenről lehet amiről szabad, mert ugyanakkor fontos a törvény betartása. Megfogalmazott dilemmái közül most csak egy: mit kezdünk a féligazságokkal?
Rostás Szabolcs, a Krónika vezető szerkesztője szerint, egyre aggasztóbb a nyomtatott lapok helyzete, mert nehéz a terméket eljuttatni az olvasókhoz. Ugyanő mondta: „aki erre a pályára áll be, néhány illúzióval le kell számoljon”. S azon is tanakodott kicsit, mi van akkor, ha valaki azért mond el bizalmasan valamit, mert közöltetni akarja?
Cseke Péter, a Maszol.ro portál főszerkesztője kifejtette: bár közjogi értelemben a sajtószabadság garantált, az újságírókat nem védi az alkotmány, mert más törvények felülírják. Igaz, az állam nem szólhat bele, mi alapján vesznek fel vagy dobnak ki újságírókat. Mégis, szerinte az újságírónak három lehetősége van: más pályát választ, az irányultsága alapján választ lapot (és kiadót) vagy másvéleményű lapnál próbál fennmaradni. Nem egyszerű a döntés.
Balázsi-Pál Előd, a Transindex.ro portál főszerkesztője azt mondta, számára is kérdés, hogy mennyire tud működni a romániai magyar média piaci alapon. Kifejtette: a pályázatok rendszere átláthatatlan, egyeseknél vállalt, látszik, másoknál nem nyilvánvaló a támogatás – vagyis szerinte a romániai magyar média nem önfenntartó, ami függőséget okoz. Ugyanakkor kifejtette: a többpártrendszer (több hazai magyar párt megjelenése) paradigmaváltást eredményezett. (Erre később visszatérve, eggyel alább megszólalónk azt mondta: szerinte nincs hazai magyar többpártrendszer.)
Fall Sándor, a Főtér.ro szemleportál szerkesztője elmondta: náluk teljes a véleményszabadság, 3 év alatt meg sem próbálták befolyásolni. Fő céljuk, hogy ne hazudjanak, viszont a tartalom ne legyen unalmas, tetsszen az olvasónak. Utóbb kiderült: sokunkban megfogalmazódott a kérdés, hogy média-e az, amit a portálon „csinálnak”, ha már jellemzően kevés közte a saját tartalom.
A nap poénja szerintem Szűcs László szájából hangzott el: „soha nem voltam olyan szabad, mint ebben az egy hónapban” – mondta a megszüntetett Erdélyi Riport (ha van ilyen szó) munkafogyottá vált főszerkesztője. Szerinte torz médiapiaci viszonyok között élünk, és a lapok 90%-a „bebukna” valós versenyben. Úgy vélte, a támogatáspolitika nem működik jól, az öncenzúra viszont igen... Emellett, fájlalta a hazai médiában a szakmai színvonal egyenetlenségét, a nyelvi silányságot, és kiemelte a továbbképzés szükségességét, különösen a helyi rádiók és lapok esetében. A százalékokra reflektálva: gyors és nem reprezentatív helyszíni (kézfelemeléssel végzett) felmérés alapján kijelentem: a teremben lévők mintegy harmadának van valamilyen médiatartalomra előfizetése, egyeseknek többre, de ez biztosan nem elég a média fenntartásához. Eltartásához.
S akkor a vita. Legfájdalmasabb számomra az volt, hogy ennyi fő- és vezető szerkesztő körében hallottam többször is a kijelentést: a kiadónak joga van megszüntetni a lapot.
Megjegyzés. Nyilván, mindenki az Erdélyi Riport kiadójára gondolt abban a pillanatban. Nos, a Progress Alapítvány képviselője, Nagy Debreczeni Hajnal elfogadta a meghívást a tanácskozásra, majd, tekintettel arra, hogy az asztal körül kizárólag újságíróként dolgozók ültek, javasolta: egy következő kerekasztal-beszélgetésen a kiadókat hívjuk össze, s akkor ő is szívesen részt vesz a beszélgetésen, most viszont inkább legyen jelen a Maszol főszerkesztője. Mert ez a kiadványuk megmaradt – teszem hozzá már én.
S vissza a megszüntetéshez. Ami nem hangzott el: a kiadó megteheti, hogy megszünteti a lapot, de ez nem szerencsés. Csakúgy, mint az, hogy a mecénások (amint Demény Péter kifejtette), megtehetnék, mégsem teszik meg, hogy támogassák például a médiát (de általában a kultúrát sem).
Elhangzott viszont, hogy lehet projekteket benyújtani, pályázni, abból fenntartani sajtótermékeket, s ez a feltétlen függetlenség záloga. Ez biztosan működhet, s Erdélyben látszólag működik is: ez az Átlátszó Erdély nevű blog. Másról még nem tudunk, hiszen a volt Erdélyi Riport csapata nevét Erportra változtatva blogfelületen publikál ugyan, de egyelőre vállaltan társadalmi munkában írnak a szerzők, azaz: senki nem fizet nekik. Vannak kétségeim, hogy működne-e szerkesztőséggel, folyamatosan és pusztán csak pályázatokból a média, de alig várom, hogy kétségeimet valaki eloszlassa.
Ilyesmikről szólt tehát a pénteki beszélgetés, amelynek végén Szilágyi N. Sándor professzor összefoglalta: „A probléma azonosításáig még csak-csak eljutunk, de utána mintha megrántanánk a vállunkat: de hát, mit csináljunk? Ez van!” Szóval, a sajtó helyzetét – amint várható volt – nem oldottuk meg együltünkben. Meggyőződésem, hogy nem is vagyunk elegek mi, újságírók ahhoz a reformhoz, amelyet többen áhítanak: széles körű társadalmi vitán kellene keresztül esnie annak a javaslatnak is, amely – hogy saját szakmámnál maradjak – például a sajtófinanszírozásokat átláthatóvá tenné, főleg azért mert nem csak a sajtóról, de a kultúra minden ágáról szó van, az egész erdélyi magyar közéletet szeretnék átalakítani a reformerek.
S ha már ennyi idő után írok a találkozóról, ejtsek szót azokról a kérdésekről és véleményekről is, amelyekkel azóta kerestek meg, vagy amelyek azóta fogalmazódtak meg bennem.
Nem volt értelme az egésznek. Azért, mert nagyon sokakat nem is érdekel mások véleménye, meglátása, szempontrendszere erről a témáról (sem), nem is azért jöttek oda, hogy meghallgassák. Többek meglátása szerint, voltak, akik azért jöttek el, hátha megtalálják A Bűnöst, azt, aki egyszemélyben okolható mindenért, ami a sajtóban, sőt, még azon is túl történik jelenleg – s netán azért is, ami elvezetett idáig politikumot, sajtót, közéletet. Állítom: ha más nem, az is eredmény, hogy akik eljöttek, ott a helyszínen elkezdtünk virtuális pofozkodás és egymás vádolása helyett: valóban beszélgetni.
Elfogadunk féligazságokat. Ezt az tükrözi legjobban – s ezt tekintsük az én hibámnak is moderátorként – hogy elmondtuk: a kiadó megteheti, hogy bezár egy lapot, de nem mondtuk el, hogy ettől ez még nincs rendben. Nem mondtuk el, hogy az újságíró száját ma már távolról sem képzelheti befogni az, aki felmond neki, bármilyen indokkal. A beszélgetés után odajött hozzám egy kolléga, s azt mondta: ő megélt baráti és ellenséges kiadót is már egy lap vezető újságírójaként, és az a véleménye, hogy a kiadó igazán a főszerkesztő megválasztásával kellene irányvonalat szabjon a lapnak. Kár, hogy nem előtte mondta el, mert megkérdeztem volna erről is a felelős, vezető és főszerkesztőket. Talán majd legközelebb.
Szó esett itt fennebb blogokról. Nem én találtam ki, de szeretem a hasonlatot: ahogyan nem minden sajtótermék, ami publikációként a nyomdát elhagyja, nem egyértelmű az sem, hogy minden médiatermék volna, amit az interneten közzétesznek. Vagyis: a blogot, amely alkalmanként frissül, annak függvényében, hogy milyen hatások érik a szerzőt és mennyi ideje van írni, amely elsősorban nem tájékoztat, hanem véleményt mond, nehezen tekintem teljes médiaterméknek, akkor is, ha újságíró vezeti azt az internetes naplót.
Hasonlóképpen, amit a közösségi médiában elmondunk, az csak abban különbözik a beszélgetéstől vagy a falusi kisdobos munkájától, hogy nem is kell hozzá egymás szemébe nézni (sem egymás fülébe dobolni), s ezért sokan sokkal többet engednek meg magunknak. Attól, hogy sokan olvassák, még nem lesz média (azt úgyis egyre kevesebben olvassák), és attól, hogy kevesen lájkolják, nem kell elkeseredni, mert a tanácskozáson is elhangzott, hogy sokan, főnökeiktől félve, nem merik megnyomni a gombot, csak privát üzenetben gratulálnak – ha meg merik tenni egyáltalán. Azóta két kolléga köszönte meg, hogy a Facebookon zajló megvitatásokról szót ejtettem, nyilván, mindketten azért, mert nem hisznek a virtuális közösségi közösségekben. Én sem feltétel nélkül. Alkalmasnak tartom sok mindenre a közösségi médiát, a beszélgetés élő video közvetítése is mutatja, hogy használjuk, amire lehet, s amikor kell. De nem hiszem, hogy valaha valós érzelmeket tudunk átadni és valós beszélgetést tudunk folytatni azáltal, hogy egymás LCD-jébe nézünk. (Vagy egymás webkamerájába?)
S akkor hogyan tovább?
A történet folytatódik. Folytatódnia kell, mert valóban nagy változások előtt áll a média koncepciója. Divat azt mondani: paradigmaváltás előtt állunk. Pontosabban nem előtte, hanem benne állunk a közepében, már ebben a pillanatban. Példának azt szoktam felhozni, hogy már az sem egyértelmű, hogy elválasztható volna a média írott és audiovizuális része, hiszen rádiószerkesztőként például az elhangzott műsorok részleteit vagy egészét átszerkesztjük webes felületre, és bár felhasználjuk a hangfelvételt is, a végeredmény sokkal közelebb áll az írotthoz, mint az audiovizuálishoz. De mondhatnám azt a példát is, hogy a blogger/vlogger napi rendszerességgel is közölhet, szinte mintha újságot írna, kutatások mutatják, hogy népszerűségük egyre nagyobb, mégsem egyértelmű, hogy ez „újságírás” (mass-média), mert hiányzik a klasszikus meghatározás szerinti gazdasági célú közzététel. Igen – mondhatnák – de mit tegyünk azokkal, akik már bizony reklámoznak is az oldalukon, s ebből keresethez jutnak? A választ nem tudom, de erről is folynak vitáink.
Sokszor elmondtam: a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete nem tud mindent megoldani. De részt kíván vállalni mindannak megoldásából, ami az újságírókat, a médiát érinti. Legyen az etikai (ön)szabályozás, hatósági médiaszabályozás módosítása (urambocsá, akár a médiafogyasztó érdekében), szakmai képzés és továbbképzés, újságírói pótnyugdíj, az újságírók státusának meghatározása – és még sorolhatnám. S mindezt a munkát könnyebb akkor végezni, amikor vannak támogatók. S most elsősorban nem azokra gondolok, akik az anyagi keretet adják a pályázatokon. Ők is fontosak, de sokkal fontosabbak azok – belső tagok vagy külső partnerek – akik hajlandók velünk együtt kidolgozni olyan tervezeteket, amelyek jobbá teszik a valóságot, szabadabbá a sajtót.
S hogy miért került a címbe a lincs? Hát, az elején sugalltam: biztosan nem azért, mert mostanában olyan hangulat nincs.
Rácz Éva
(A szerző a MÚRE elnöke,
a Kolozsvári Rádió szerkesztője)
Szabadság (Kolozsvár)

Dokumentumfilm készült Görgény váráról és kastélyáról
A település lakói és az uradalom között soha nem létezett az a fajta kapcsolat, amely például Marosvécsen vagy Gernyeszegen jellemző volt – hangzott el a Görgény vára és kastélya című dokumentumfilm marosvásárhelyi bemutatóján, amelyet a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) klubestjén tartottak a Művész moziban néhány stábtag jelenlétében.
Simonffy Katalin, a Román Televízió munkatársa, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanára nem első alkalommal forgat filmet tanítványaival közösen kastélyokról, azok múltjáról és jelenéről, előrevetítve a jövőt is, hogy mi lehetne, ha nagyobb figyelemre, több pénzre számíthatnának ezek az értékek, az adott közösségek számára is gyarapodást jelenthetnének. Keresd, Bonchida, Marosvécs, Gernyeszeg, a nagybányai Pokol-kastély után tavaly nyár végén a görgényszentimrei Bornemisza-kastély és a fölötte magasodó Görgény vára került sorra. A filmet előbb Görgényszentimrén mutatták be, azt követően pedig Marosvásárhelyen.
A görgényszentimrei vadászkastély nagy múltra tekint vissza, dendorológiai parkja szintén ritka értéket képvisel. A 17. században, I. Rákóczi György idején épült kastély 1717-ben lett a Bornemisza család tulajdona, folyamatosan bővült, gyarapodott, majd a 19. században a kincstár tulajdonába került. Királyokat, királyi leszármazottakat, főhercegeket láttak vendégül itt, akik a híres görgényi vadászatokra érkeztek.
Ám, ahogy Kálmán Attila történész mondta, a falubeliekkel nem alakult ki szoros kapcsolat soha. A század végén megalakult az az erdészeti iskola, amely egyedülinek számított a Kárpát-medencében, illetve amely a román impériumváltás után is tovább működött, immár mint Románia egyetlen ilyen jellegű szakisolája.
A film készítői a múlt bemutatását követően a közelmúlt szereplői közül megszólították az iskola egykori igazgatóját, tanárait, vagy akik ott tanultak, illetve azokat a falubelieket, akik szívesen emlékeztek a parkra, a tanintézményre. Az épületegyüttes nem annyira főúri kastélyként él az emlékezetben, hanem iskolaként, ahová az ország minden részéből jöttek, és akik „a falubeli lányokkal beszélgettek, amit a helyi fiúk természetesen nem néztek jó szemmel” – ahogy egy idős asszony mesélte. „Kisgyerekként oda jártunk fogócskázni, kerékpározni, aztán később a tekepályát használtuk, sétálgattunk vasárnaponként, még egy-egy csók is elcsattant” – idézte egy idős férfi. A megkérdezettek zöme szívesen emékezett a parkban töltött szép időkre, a ritka fák alatti sétákra, a halastóra, ahol télen korcsolyázni lehetett.
Jelenleg, 2009-től a Maros Megyei Múzeum felügyelete alatt áll a kastély, a megyei önkormányzat jóvoltából elkezdődött a felújítás, egyelőre az állagmegőrzés történt meg, és az anyagi lehetőségek függvényében folytonosan dolgoznak rajta. Ahhoz, hogy újból teljes szépségében ragyoghasson, nyolc millió euróra lenne szükség. Múzeum, konferencia- és kutató központ, szálloda működhetne benne. „Ha a múlt kincseit megőrizzük, a jelen lakossága is gazdagságra talál” – hangzott el a filmbemutatón mintegy mottóként.
A bemutatón kisebb vita alakult ki azzal kapcsolatban, hogy a közösség valóban nem foglalkozik-e a kastéllyal. Kerekes Ibolya, az Edélyi Kárpát Egyesület Maros megyei szervezetének egyik oszlopos tagja elmondta, hogy több mint tíz éve rendszeres túrákat szerveznek Görgénybe, ahol a Bornemisza-kastély, a dendrológiai park és Görgény vára a fő célpont. A múzeum részéről Pánczél Szilamér arról beszélt, hogy évek óta nyílt napokat tartanak, ahol intézményes keretek között ismertetik a kastély és a vár történetét, kiállításokat, gyerekeknek kézműves tevékenységet, előadásokat, tematikus sétákat szerveznek és ahol több ezren szoktak megfordulni ilyenkor, a helybeliek mellett Marosvásárhelyről, Szászrégenből, valamint távolabbi településekről is érkeznek az érdeklődők.
Simonffy Katalin elmondta, tudomása szerint eddig nem készült dokumentumfilm a görgényszentimrei kastélyról. Céljuk az volt, hogy „visszahozzák a köztudatba ezt az elfeledett ritka értékes kincset”, ahogy Sárosi István fiatal újságíró, a stáb egyik tagja mondta, hogy közel Marosvásárhelyhez van egy olyan kastély, ahol „Európa legnagyobb főúri családjai, királyok, hercegek jártak”.
A filmet iskolákban szeretnék bemutatni, illetve a világhálón keresztül mindenkinek elérhetővé tenni, akit érdekel az épített örökség. A film elkészítésében Barabási Ede, Borsos Tünde Krisztina, Demeter Katalin, Keresztes Péter, Sáji Szabolcs Róbert, Sárosi István, Simonffy Katalin vett részt, szakmai tanáccsal dr. Kálmán Attila és dr. Soós Zoltán szolgált.
Antal Erika
maszol.ro

Kollégiumi polcokra költöztek a kolozsváriak könyvadományai
Nagyenyed és Magyarlapád diákjaihoz jutott több tonna könyv
Akár a hűvösben melengető ajándék tavaszi napsütés pénteken reggel, éppen olyan hétágra szikrázósan nevetős örömmel húzták, tologatták, hurcolták, pakolták a könyvekkel teli dobozokat a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének munkatársai a Donát úti stúdióból. A leégett kommandói iskola könyvtárának pótlására hirdetett könyvgyűjtést a rádió – februárban aztán több ezer kötet gyűlt össze a Donát úton és a Szabadság szerkesztőségében. Sokan teljes könyvtárakat adtak át, sok háziolvasmány, szótár, meséskönyv, regény gyűlt, de értékes könyvritkaságokat is hoztak, mások a boltban vásárolt újdonatúj köteteket. A kommandói iskola könyvtára a sokfelé szervezett gyűjtéseknek köszönhetően mára olyan gazdag, hogy akár egy városi iskolának is dicsőségére válna, így a kolozsvári adományok nagyobb része – az adakozók vágya szerint – más gyerekekhez kerül. Száznál több doboz ment elsőként Nagyenyedre és Magyarlapádra.
Sajtósok, ha összetanakodnak
Rácz Éva rádiós szerkesztőt (a MÚRE elnökét) arról kérdeztem, hogyan jutott eszébe ez a könyvgyűjtősdi, s miért nem beszélte le magát róla azzal, hogy „ugyan, majd biztos valaki más gyűjteni fog, miért éppen nekem kellene”?
– Az ötlet akkor született, amikor megláttam a Bajai Könyvtár felhívását. S alatta a kérdést, hogy „Kolozsváron gyűjt valaki?” A kollégáknak, elsősorban Kristály Beának köszönhető, hogy nem beszéltem le magam. Mert első pillanatban azt mondtam, én beülök az autómba, s elviszem, ami összegyűl. Bea pedig azt mondta, ő kiáll a Főtérre két dobozzal. Persze, februárban. Aztán elgondolkodtam, hogy esetleg kellene engedély, ha nyilvános helyen gyűjtünk, mint kiderült, ez így is van. S közben tanakodtunk arról – már Ferencz Zsolttal hárman –, hogy jobb lenne zárt helyen gyűjteni. A következő „bűnös” Tibori Szabó Zoltán, aki azonnal igent mondott a kérésemre, hogy a Minerva házban kapjunk valahol menedéket a könyveknek. Azt hiszem, innen már nem volt menekvés. Aznap elkészült a felhívás, másnap a rádiószpot, aztán a mégjobb szpot, majd harmadnap az újabb változat, amibe már a Marosvásárhelyi Rádió is belekerült... S azon kaptuk magunkat, hogy 3 nap alatt 1200 kötetünk lett – mondja sajtós kollégám, aki pénteken reggel fél tízkor még a rádióban beszélt, és öt perc múlva velünk együtt dobozolt.
Egészen gyorsan kiderült, hogy a mikrobusz és a három személyautó korántsem lesz elég. Az ablakok szintjéig pakolt kisbusz már rogyadozott a súly alatt, és még legalább ugyanannyi doboz várakozott a lépcsőkön. És így lett „cégéres” a karavánunk: csatlakozott a rádió kék-fehér feliratával ellátott utánfutós autó. Igaz ugyan, hogy Enyed előtt már azon is kiütköztek az izzadságcseppek – szerencsére egyszerűen orvosolható – műszaki tünetei, de így már minden doboz eljuthatott oda, ahova szánták.
Nagyenyed: Megússzuk a matekórát!
Nagyenyeden már vártak: a Bethlen Gábor Kollégium 650 diákjából azonnal ott termett egy népes csapat, így mi, írott és rádiós, tévés sajtósok dobozcipelés helyett sorra faggathattuk a diákokat, az igazgatót, a könyvtárost. Aki még nem járt ott a nyár óta, és esetleg korábbi beszámolóinkat sem olvasta, azok kedvéért elmondom, hogy a nagyenyedi kollégium egy hatalmasan merész, többmillió eurós projekt keretében teljes felújításon esett át, minden egyes kőkockája, lépcsőfoka talán még az eredetinél is szebb finomsággal szépült meg, de még az udvarán minden egyes fűszál is újdonatúj. Az egész épület hangulata ma is ugyanolyan oxfordi, mint amilyennek a nyáron láttuk. A folyosók akkor még kopár falait a földszint egy részén a kollégium évszázadairól regélő egykori fekete-fehér fényképek borítják, letűnt korok és jövendőbeli generációk közötti kapocsként lakályossággá szelídítve a pazar épület komoly eleganciáját. Itt siettek libasorban az enyedi diákok a nagy doboz könyvekkel. Volt köztük, aki inkább afeletti örömében suhant súly alatt is centire a földtől, hogy megússza a matekórát (vagy inkább egy szekundát…?), de olyan is, aki nem bírta kivárni, míg minden doboz bekerül, és máris fellapozott egy kötetet.
A nagyenyedi kollégiumnak két könyvtára is van, a dokumentációs a levéltári, régebbi kiadványokat őrzi, a háziolvasmányok és ifjúsági irodalom az általános könyvtárban kölcsönözhető. 35 ezer könyv között mégis az utóbbiak vannak elnyűttebb állapotban, magyarán a kötelezőket már-már rongyosra olvasták, a jobb példányokra várakozni kell, és hát egy-egy osztály nagyjából egy időben olvasná ugyanazt a Jókait vagy Móriczot. Ide főleg ilyen könyveket válogattak a rádiósok az adományozottakból, de a mintegy 80 dobozba természetesen másféle kötetek is kerültek. Ercsey Etelka könyvtárosnak bőven lesz dolga a válogatással, kartotékolással, néha a diákok segítik. A könyvtárat egyébként nem csak a tanulók használhatják, főleg véndiákok, nyugdíjas pedagógusok szoktak visszajárni.
– Pár éve a könyvtár könyvadományokból gyarapodik, régóta nem volt pénzadomány, amit könyvvásárlásra fordíthatnánk. Legutóbb ezelőtt 4-5 évvel a tanfelügyelőségtől kaptunk e célra pénzt, abból háziolvasmányokat vettünk – mondja a könyvtáros, akitől azt is megtudjuk, hogy a kortárs irodalom ritka az adományokban. Rumini egy sincs például, Varró Dani sincs az enyedi könyvtárban –amely egyébként az ötvenes években alakult meg, mint kiderült, addig minden osztálynak saját külön könyvtára volt. Ercsey Etelka rengeteg rendezvényről mesél, amelyekkel a könyv, az olvasás felé próbálják csalogatni az ifjúságot: – Szeptemberben a népmese napjával kezdődnek rendezvényeink, október az iskolai könyvtárak hónapja, akkor különféle eseményeket szervezünk, amelyeknek valamilyen köze mindig van az olvasáshoz is, bekapcsolódtunk a felolvasómaratonba, tegnap Arany felolvasás volt a hetedikesekkel – sorolja, és megtudjuk, hogy könyvbazárt is szoktak szervezni, aki nagyon szeret olvasni és nincs lehetősége vásárolni, az ott juthat könyvekhez.
Közben kicsengetnek, diákokkal telik meg az udvar, a folyosók, készülnek a szombati Bethlen bálra, amely már sokéves újabbkori, és igen népszerű hagyománya a kollégiumnak: tulajdonképpen szalagavató, nagykorúsítás, a lányok menyasszonyi ruhában, a fiúk öltönyben társasági táncokkal mutatkoznak be. Indulunk Magyarlapádra.
Magyarlapád: Eddig könyvből volt hiány, most polcból
Az áthaladó közúti forgalom Nagyenyedet sem kíméli, itt még kerülőút sincs, mint például Kolozsváron. Pénteken két óra körül araszolgatunk a főúton, mígnem a vasútállomás irányába kanyarodunk, és innen már szabadon autózhatunk tíz kilométert a népzene szeretetéről, néptánctáboráról híres Magyarlapádig. A mintegy ezres lélekszámú református községben néhány éve jutottak a gyermeklétszám-apadás felismerésének arra a szintjére, amelynek eredményeképpen tavaly ősszel megnyitották a Magyarlapádi Szórványkollégiumot. Hét környékbeli faluból járnak ide a gyermekek, hétköznap húszan laknak a világos, macis ágyneműhuzatos (a rádiós kolléganőknek ez nagyon tetszett!) bentlakás külön fürdőszobás hálóiban, ebédlővel-konyhával felszerelt épületében. A lépcső mellett sötétzöld szekrény, a fapolcokon tiritarka házipapucsok sorakoznak gazdáik vasárnap esti visszatérésére várakozva. De ezt már mind később látjuk, előbb a papilak melletti gyülekezeti házba hordjuk a dobozokat, mintegy harmincat. Itt aztán igazán nagy szükség van rájuk, hiszen a könyvesszekrényeken legfeljebb három polcnyi kötet sorakozik, a bentlakásba csak néhány könyvet vittek át, ami pedig az iskolában van, azt a tanítók használják. Nos, a kolozsvári adományozóknak köszönhetően most már bizony azon kell törniük a fejüket, hogy újabb könyvespolcokat szerezzenek…
– Sohase képzeltük, hogy nem fog elférni a könyv. Az iskolának van könyvtára, ott a tanítónénik használják inkább, de azt szeretnénk, hogy a gyerekek kezébe, esténként is jusson könyv – magyarázza Sipos Margit, a szórványkollégium gondviselő tanára, ahogyan magát meghatározza, hiszen, mint mondja, igazgatni nem szereti az embereket, inkább a gondjukat viselné. A szórványkollégium délutáni iskolát is kínál a 0–6. osztályosoknak, akik délután háromtól ötig itt tanulnak. Sipos Margit szerint a lapádi iskolában összesen száznál több diák tanul, a közeli Magyarbecén is van 20-25 tanuló az elemiben. – Csökkent a létszám az előző évekhez képest, de most növekedési hullám következik, abból ítélve, hogy hány kismama sétál az utcán – állapítja meg nevető bizakodással, és kérdésemre elmondja, rajztanárra lenne szükségük és szakképzett pszichológusra, akihez a kollégiumi gyermekek a kérdéseikkel fordulhatnak. Visszakanyarodva a könyvekre…
– Vannak könyvszerető emberek a faluban. Nagyon szép dolognak látom, hogy azok, akik már ráérnek arra, hogy olvassanak, megtegyék. Én például a nagyanyámnak nem győztem hordani otthonról a szomszéd házba a könyveket, mert olyan gyorsan olvasta – mondja a gondviselő tanár, és következő mondatával ismét a szórványkollégiumnál tartunk: – Nagyon jó érzés nekünk is bejönni ide, valahogy úgy van, hogy már mindjárt jobban vágyunk ide, mint haza. Minden eseményt együtt ünnepelünk, szülinapokat, karácsonyt, a Mikulást együtt vártuk, otthon más, ott csak egy-két gyermek, de itt sokan vannak. Nagyon tudnak örvendeni mindennek, és mi tudunk örvendeni annak, amikor felénk szaladnak…
Reménykedjünk, hogy a kolozsvári adománykönyvekben is sok örömét leli majd magyarlapádi kollégista, nanók, apók, nyugdíjon innen és túl. A könyvosztogatásnak még koránt sincs vége: Kommandón kívül Zsobokra, majd Temesvárra is jut a dobozokból.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

Újságírókat díjaztak Csíkszeredában
A legjobbnak ítélt tavalyi munkák díjazására, szakmai tanácskozásra és kötetlen találkozóra, ünneplésre hívta idén is a székelyföldi újságírókat Hargita Megye Tanácsa és a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). A Szabad Sajtó Napja elnevezésű rendezvényt csütörtökön tartották Csíkszeredában.
A rendezvény ünnepi részén, a gálán bemutatták a pályázatra beküldött, a MÚRE előzetes szakmai elbírálásán továbbjutott, és a közösségi oldalon létrehozott zárt szakmai csoportban legjobban kedvelt munkákat – tájékoztat közleményben a megyei önkormányzat sajtószolgálata. A MÚRE szakmai elbírálása és a gála résztvevőinek értékelése alapján idén a televíziós riport, portré kategóriában első díjat kaptak Magyari Tekla és Simó Csaba, az M1 tudósítói, második díjat Csúcs Mária és Csúcs Péter, az EPI INFÓ Stúdióból, harmadik díjat pedig az Olimpia Stúdió Filmegyesület. Írott kategóriában első lett Lázár Emese, a Hargita Népe újságírója, második díjat kapott Bögözi Attila, az Erdélyi Riport portál munkatársa, harmadik díjat pedig Bodolai Gyöngyi a Népújságtól. Rádiós kategóriában első helyezést ért el Oláh-Gál Elvira, a Kossuth Rádió tudósítója, második díjat kapott Bándi-Keszey Judit, harmadik díjat pedig Burszán Zsuzsanna, mindketten a VoxFm-ben bejátszott összeállításukért. Különdíjat kapott televíziós híradó kategóriában a gyergyószentmiklósi Fény Televízió, írott kategóriában Gina Ștefan, az Agerpres hírügynökség tudósítója és sajtófotó kategóriában László Róbert.
Székelyhon.ro

Átalakult nyilvánosság, kétéltű userek és újságíró bloggerek
Konferencia a felhasználók és a hagyományos média viszonyáról
A felhasználók által készített tartalmak és a média viszonyáról, kölcsönhatásairól szervezett konferenciát május 24-én, szerdán a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és a BBTE Újságírás Intézete. A Media vs. User Generated Content című konferencián délelőtt négy meghívott tartott előadást ebben a témában, a YouTube-on kialakult új nyilvánosságról, a Facebook fogyasztókra gyakorolt hatásáról, hírversenyről, illetve a blog és újságírás viszonyáról, egymás mellett éléséről. A konferenciát délután kerekasztal-beszélgetés zárta, amely során erdélyi magyar újságírók, szerkesztők, főszerkesztők értekeztek arról, mit tesz a közösségi média, illetve a felhasználó a hagyományos médiával.
Az elmúlt években a kiváltságok bizonyos formáinak elvesztése miatt elégedetlenek a hagyományos (főleg írott) sajtóban szocializálódott újságírók: már nem csak ők a különböző forrásokból származó információk szinte kizárólagos birtokosai, már nem csupán ők szűrik meg, elemzik, s továbbítják a politikai, gazdasági és szociális jellegű híreket. A tömegtájékoztatási palettán már régen megjelentek az alternatív információs csatornák, mi több, jól „befészkelték” magukat a köztudatba. De ezáltal a szakavatott szem által végzett szelekció, az információ ellenőrzése, a források felkutatása és védelme vajon nem sérül-e? Hogyan lehet monetizálni, azaz pénzzé változtatni az új tömegtájékoztatási megnyilvánulási formákat? A kérdésre Glózer Rita, a Pécsi Tudományegyetem szakembere kereste a választ.
Elmondta: az új médiumokkal játszadozó, vagy azokat mondhatni professzionális módon használó fiataloknak nincs intézményi háttere, nem rendelkeznek újságírói szakképzéssel, előttük viszont megnyílt az „új nyilvános színtér”, amelyen keresztül továbbítani tudják különböző formában és formátumban megalkotott hang- és videó-anyagjaikat. Ezek természetesen távol állnak a Habermas által megfogalmazott paradigmáktól, ugyanis nem feltétlenül komoly, közérdekű témákat boncolgatnak, hanem elsősorban személyes jellegűek. Az új médiumokban nem feltétlenül a racionális vita, a deduktív és induktív logika, az elemzés a primér faktor, az új nyilvános színtéren eluralkodnak az indulatok, az érzelmek, megszegik az évtizedekig normának számító szabályokat.
– Bizonyos értelemben hanyatlás tapasztalható. Jelenleg olyan személyek nyilvánulnak meg, olyan témák kerülnek terítékre, amelyeknek eddig nem volt helye. Tulajdonképpen a média demokratizálódásáról beszélünk – fogalmazott a szakember.
Hozzátette: az amatőr média előállítói rendszerint függetlenek, nincs intézményi hátterük, mondhatnánk, hogy nincsenek kitéve az öncenzúrának, mi több, az intézmény részéről sem fogalmazódnak meg igények, elvárások. Az általa tanulmányozott kimutatások szerint a magyarországi tinik egyre sűrűbben néznek különböző képsorokat a YouTube videómegosztó csatornán: a statisztikák alapján elmondható, hogy ez a tevékenység az utóbbi években egyre népszerűbb lett. Míg néhány éve a harmadik leggyakoribb internetes tevékenység volt, tavaly Magyarországon például a második helyre kúszta fel magát a YouTube használata.
– Egyre gyakoribb és népszerűbb a paródia, de legalább annyira elterjedtek a különböző életstílusokat bemutató médiatartalmak, legyen az gasztronómiai, divattal vagy szépségtechnikákkal kapcsolatos platform. Azaz: mit ettem, mit vásároltam, mi van a táskámban, hogyan öltözöm – jegyezte meg Glózer Rita.
Tudatta: a videóblogot működtető fiatalok alkalomadtán igen jelentős bevételre tesznek szert. A médiatartalommal kapcsolatos különböző mértékű jövedelem mellett online áruházakban pólókat, bögréket, golyóstollakat árulnak. A termékelhelyezés bevett szokás, de a felhasználók ezt rendszerint érzékelik, elvetik.
Demény Péter író, újságíró, Nemes Z. Márió költő egyik legutóbbi interjúját idézte, aki elmondta: mobilja már testrészévé vált, a Facebook a létezés egyik meghatározó eleme, amit ha elvesznek, az lassan olyan, mintha levágnák a kezed. Demény szerint ma már nem emberek, hanem számítógépek, kütyük közötti viszonyokról kell beszélnünk.
Rendszertani osztályozásában egyéltűekre és kétéltűekre osztotta a mai társadalmat. Bevallotta, amikor az iskolában tanult a kétéltűekről, azt hitte, ezek mind a két közegben tudnak élni, később világosították fel: az állatnak mind a két közegben kell élnie, másképp elpusztul. Egy kétéltű állat olyan, mint a mai társadalom egy része: online és offline közegben is kell élnie, másképp nem tud megmaradni. A kétéltű még tudatos felhasználó, a Facebookon szembeáramló adatok közül próbál szelektálni, küzd a lassúságért, kacérkodik a kilépéssel, viszont soha nem lépne ki, „a user generál, miközben generálva is van”.
Ám Demény szerint léteznek egyéltűek is, akiknek gondolkodásuk bináris, nem olvasnak mást csak a netet, és az ott található információkat mind elhiszik. Az egyéltű user csak generálva van, elfogadja az új közösségi médiás világrendet, meg sem gondolja, talán létezik-e más. Az egyéltű médiafogyasztására a sebesség jellemző, ellenőrizetlen, nem válogat, ugyanolyan hírértekkel bír, ha valaki kutyát vett, meghalt egy nap háromszor ugyanaz a világsztár vagy a HVG egy elemző cikke.
Botházi Mária, a BBTE egyetemi oktatója előadásában az erdélyi magyar hírportálok 2017 januárjánák tíz legnépszerűbb cikkéről készült elemzését mutatta be. A négy legnagyobb erdélyi hírportál – Transindex, Maszol, Székelyhon és a Főtér – elemzésekor az oktató a kattintásokat mérte, a témákat, stílust, címet és leadet vizsgálta.
Médiafogyasztás az erdélyi magyar online térben: van-e értelme a hírversenynek? című előadásában Botházi meg is válaszolta a címben megfogalmazott kérdést: szerinte nincs értelme az erdélyi magyar hírportálok esetén a hírversenynek, sokkal fontosabb az egyedi hangnem, önálló stílusjegy, illetve a téma.
A beszélgetés során Cseke Péter kiemelte, a Facebook mint tényező fontos a magas olvasószám generálásában. Egy cikk népszerűsége függ a Facebook-lájkoktól, a poszt szövegétől, illetve a kommentek számától is. A kommenteknek nagy szerepe van egy cikk népszerűségében, több olvasó tér vissza egy-egy Facebook-poszthoz, portálon található cikkhez, a kommentek miatt. Makkay József elmondta, miután bevezették a regisztrációhoz kötött kommentelést, megszüntetve így az anonim hozzászólás lehetőségét a weboldalaikon, a hozzászólok 70-80 százalékát elvesztették.
Cseke Péter és Balázsi-Pál Előd is igénybe vette már a Facebook reklámozási lehetőségeit, hogy egy-egy cikket promováljanak a közösségi médiában. A Maszol-nak ezzel az a célja, hogy a minőségi tartalmakat megerősítse. Azt is figyelembe veszik a cikkek kiválasztásánál, hogy olyan tartalom legyen, ami olvasottságot generál. A Transindex is minden esetben saját anyagot hirdet, viszont ők játszadoztak már azzal a lehetőséggel is, hogy meghatározott célcsoportnak reklámozzanak. Ám hiába a sok lájk, ezek nem konvertálhatóak bevétellé, így a sajtótermékek továbbra sem tudják magukat fenntartani a piacról.
Újvári Ildikó elmondta, a Szabadság saját magával fut versenyt, megpróbálja a szerkesztőség a szabadsag.ro weboldalt hírportálként működtetni. Mindezt úgy, hogy ne rontsa a nyomtatott újságot, de visszacsalja az olvasót a weboldalra. Elkülönítik a kettőt, a szerkesztőség megpróbálja párhuzamosan fenntartani őket.
Az újságírók abban megegyeztek: az olvasók már a közösségi média megjelenése előtt befolyásolták a hagyományos média működését, az olvasók által készített tartalmakat már régebb is felhasználták, az olvasó mint hírforrás már régóta bevált technika az újságírásban.
– A user generated content mindig is létezett, csak a közeg változott meg, amelyben működik. A felhasználóknak gyakran könnyebb tartalmat előállítani, mint az újságíróknak – mondta el a Transindex főszerkesztője. A romániai tüntetéseket hozták fel példának, elmondva: míg egy televízió kivonul egy eseményre, hogy azt élőben közvetítse, időigényes. Ez alatt az idő alatt a felhasználók már rég közvetítik a történéseket, de a Facebookon. A média szerepe ebben az, hogy egybefoglalja a felhasználók által készített tartalmakat, háttérinformációkkal lássa el.
A hitelesség kérdése is felmerült a beszélgetés során, kiben bíznak meg a felhasználók, kit tekintenek szakértőnek az olvasók, kiről hiszik, hogy hozzá tud érdemben szólni egy adott témához. A felhasználók manapság jobban bíznak az emberekben, mint a sajtóban, a közösségi médiában ismerősről ismerősre terjednek a tartalmak, így a felhasználó hitelesebbnek tart egy ismerős által megosztott tartalmat, mint egy cikket, ami a sajtóban jelent meg. A sajtó hitelességének csökkenéséhez hozzájárul a számos propagandacsatorna megjelenése, vagy a blogok elterjedése, amelyek magukat alaptalanul sajtóterméknek képzelik, így egyértelmű reakció az olvasó részéről, hogy az ismerősben, rokonban jobban bízik, mint a sajtóban.
Az idősebb korosztályra jellemző, azt hiszi el, amit látott a tv-ben, olvasott az újságban és hallott a rádióban, a fiatalok körében elterjedt jelenség, hogy azt hiszik el, amit olvastak az interneten. Ám nem minden valós, ami az interneten terjed.
A konferencia során kiderült, a felhasználók a közösségi média megjelenése előtt is hatást gyakoroltak a média működésére, az általuk készített tartalmakat már azelőtt felhasználták a sajtóban. A közeg, amelyben a felhasználók által készített tartalmak terjednek, megváltozott, felgyorsult, az internet számos lehetőséget tárt fel, blogok, közösségi média, amelyek segítségével a felhasználók megoszthatják, szélesebb körben terjeszthetik saját tartalmaikat, véleményüket, meglátásaikat. Ám ezek nem feltétlenül hatnak negatívan a média működésére, egymás mellett is tudnak létezni, csak szelektálni kell.
A közösségi média megváltoztatta a sajtó működését, új teret hozott létre a médiatermékek terjedésére, új nyilvánosság látszik kialakulni. A médiatartalmakkal a felhasználók leggyakrabban a Facebookon kerülnek kapcsolatba, nem ők keresik a híreket, azok mennek szembe velük, jelennek meg a Facebook-hírfolyamban, akár hirdetés formájában. Viszont a Facebook-hírfolyam nem a hiteles forrásokból származó tartalmak gyűjtőmedencéje, számos, saját magát médiaterméknek, hírforrásnak vélő csatorna valótlan, ellenőrizetlen információkból összeállított tartalmai is ide kerülnek, macskás videókkal, kisbabás felvételekkel, tegnapi vacsorákról készített képekkel, szelfikkel együtt. A felhasználóknak tudatos „userekké” kell vállniuk, akik nem hisznek el, osztanak meg gyanús forrásból származó tartalmakat, tudatosságukkal, szelektálásukkal hozzájárulva az ellenőrzött információkból származó anyagok terjedéséhez.
– Arra a következtetésre jutottam, hogy az erdélyi magyar olvasó, ha ezeket az oldalakat nézi, eltérő kínálatot keres. A kolozsvári székhelyű portáloknál, hogyha az elemzett cikkeket nézzük, teljesen eltérőek voltak a legkattintottabb anyagok, tulajdonképpen a tematizáció, a hangvétel a meghatározó a sajtópalettán, illetve az, hogyan kerül az olvasó kapcsolatba a tartalommal – mondta el az előadása végén Botházi Mária.
Az egyetemi oktató elemzésében kitért arra is, hány egyedi látogatója van a különböző weboldalaknak (hány látogató keresi fel úgy a portált, hogy beírja a böngészőbe annak webcímét), illetve arra is, a látogatók hány százaléka érkezik közösségi oldalakról, főleg a Facebookról. A legnagyobb egyedi látogató aránya a Transindexnek volt januárban, a többi hírportál esetében az olvasók zöme, megközelítőleg 80 százaléka Facebookról érkezett a hírportálra.
Kecskés István magyarországi meghívott, újságíró, blogger Az újságíróból blogger – a sajátos törzsfejlődés címmel tartott előadást, amelyben azt taglalta, mi a különbség újságíró, újságírás és blogger, blogolás között. Kecskés szerint az újságírás egy szakma, míg a blog egy stílus, az újságíró tanul, a blogger csak regisztrál egy felületen, és már bloggernek is hívja magát. Szerinte a blog a véleménynyilvánítás színtere, a „blogger pedig mindenhez érthet, még ahhoz is, amihez nem”.
Arra a kérdésre, hogy lehet-e az újságíróból blogger, Kecskés válasza az volt, hogy igen, az újságíró a blogon egy másik arcát mutathatja meg. Az előadó szerint a Facebook is lehet mikroblog, ha ő, Kecskés István, mint újságíró, és nem mint magánszemély oszt meg tartalmakat.
Szerinte az út visszafele is járható, lehet blogból is hírforrást faragni. Elmondta ez „egy bonyolult fejlődés, de szinte minden esetben a véleményműfaj alakul át”: a blogger a véleményírásból elrejti a véleményt, így alakulhat át hírré.
A blogok népszerűségének hátrányairól is beszélt a meghívott: számos blog beszáll a hírversenybe, míg rengeteg blogra ellenőrizetlen, hamis információk kerülnek fel, megtévesztve az olvasót. Elmondta, egyik legnagyobb magyarországi blogot egy autószerelő-műhelyben üzemeltetik, két olajcsere között töltenek fel valami tartalmat. Lájkvadásznak címkézte a blogok egy fajtáját, amelyek a bevételért mindent megtesznek. Hangzatos címekkel, becsapós tartalmakkal csalják oldalukra az olvasókat, a hamis informálással nem foglalkoznak, csak a klikkekért járó bevétellel.
Szabadság (Kolozsvár)

Az első példakép: Tiboldi Bea
A Nőileg magazin Mutass jó példát! programjának 87 Hargita megyei jelöltje közül az öttagú zsűri – Bereczki Kinga, a Háromszéki Közösségi Alapítvány igazgatója, Dimény Levente színművész, Gergely Orsolya szociológus, Kádár Annamária pszichológus, egyetemi adjunktus és Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke – végső összesítése szerint a legjobb értékelést Tiboldi Bea, a Csíki Anyák Egyesületének elnöke kapta.
Második helyen a gyergyószentmiklósi Miklós Réka író, míg harmadik helyen a székelyudvarhelyi, jelenleg Csíkszentmiklóson élő András Róbert található. A második és harmadik helyezettről a Nőileg Facebook-oldalán olvasható hamarosan riport, a győztesről pedig a június 5-én megjelenő magazinban.
Összefogta a csíki medence anyukáit, folyamatosan programokat, rendezvényeket kezdeményez a kisgyerekes anyukáknak látókörük bővítéséért és a közösség építéséért. Nála a kulcsszó, hogy az anya a legjobbat kapja, ezáltal a gyerek is boldogabb, kiegyensúlyozottabb lesz, ezért számára természetes, ha azért kell tennie, hogy a szülészet barátságosabb legyen, vagy ha anyukák égető kérdéseire kell válaszolnia – fogalmazták meg a jelölők Tiboldi Beáról. A második helyezett, Miklós Réka író, feleség, követendő példa a fiatalok számára. A jelölők többsége szerint nem lehet csak egy jellemvonást kiemelni Réka tulajdonságaiból, amiért felnéznek rá. „Rengeteget tett a gyergyószentmiklósi fiatalok neveléséért, irodalmi műveltségéért, (...) létrehozott egy ifjúsági irodalmi kört, ahol mindamellett, hogy regényeket elemeznek, a fiatalok bátran bemutathatják saját írásaikat, játékosan fejlődnek. Megtanítja őket arra, hogy ne féljenek az újtól, merjenek bátran kibontakozni és nyitni a lehetőségek felé”. András Róbert 2013-ban a helyi fiatalokkal újraindította az ifjúsági egyesületet, azóta is naponta azért dolgozik, hogy kis közössége jó hírét minél messzebbre elvigye. Ő honosította meg Csíkszentmiklóson a Kolbász Fesztivált, és szintén ő az, aki a Konyhák csatája rendezvényt kitalálta. Emellett tárgyi javakkal is gazdagította környezetét: két felszerelt előadóterem az érdeme. Önkéntesen dolgozik, mintegy 3000 személy élvezheti munkája gyümölcsét.
Péter Beáta / Székelyhon.ro

Pillanatképek a szórványról – újságírók „költöztek” Dévára, Vajdahunyadra
Hétvégén szervezte meg lassan már hagyományosnak számító riporttáborát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). Négy évvel ezelőtt Zsobokon és Farnason, majd Radnaborbereken és Óradnán, szórványfalvakban rendezték a tábort, ezt követően a temesvári nagyvárosi szórványba látogattak el, idén pedig Déván és Vajdahunyadon „garázdálkodtak” az újságírók.
A riporttábor az egyesület egyik legkedveltebb eseménye: míg négy évvel ezelőtt megközelítőleg 10 újságíró látogatott el Zsobokra és Farnasra, idén már több mint harminc jelentkező volt, a helyek szempillantás alatt beteltek. A táborok során egy pillanatképet készítenek az újságírók az adott szórványtelepülés életéről, mindennapjairól, múltjáról, jelenéről és jövőjéről, az ott készült anyagokból riportkötetet készít az egyesület.
A táborok során a Románia számos pontjáról érkező újságírók megismerkednek a városok, települések elöljáróival, általuk, illetve saját dokumentáció által próbálnak meg felkészülni arra, hogy interjúalanyokat keresve elmerüljenek a települések történetében, problémáiban, jövőképében, olyan történeteket kutassanak fel, amelyekre saját régiójukban esetleg nincs példa. Így ismerkedtek meg az egyesület tagjai korábban a radnaborbereki magyarokkal, akik büszkén jelentették ki magukról, ékes román nyelven: „Eu sunt ungur”, de így ismertek meg számos izgalmas történetet a hétvégén Déván is.
Miért fontos az, hogy többtucat újságíró három napig ilyen módon a birtokába vegyen egy települést? Első alkalommal én a radnaborbereki táborban vettem részt, akkor még nem dolgoztam a sajtóban, egyetemistaként jártam én is a falvakban, kérdeztem a járókelőket, papot, állomásfőnököt, ám nem egyedül, hanem idősebb, tapasztaltabb újságírók „utánfutójaként”. Édesapám oldalán, aki lassan 30 éve dolgozik újságíróként, tanultam a szakmát: a témát keresni, majd azt körüljárni, interjúalanyokat felkeresni, kérdezni, majd az adatokat feldolgozni, riportot készíteni. Pályakezdő újságíróként a hétvégén Déván is hasonlóképpen vettem részt a táborban: Tomcsányi Máriától tanultam, lestem el a szakma „titkait”.
Ám nemcsak a szakmát tanultam a táborokban, az étkezések, kávézások, esti szabadidős programokon kialakult élénk beszélgetések, viták során a közéleti eseményekről, problémákról informálódhattam, megismerve számos újságíró véleményét az adott témákról. Ezek a beszélgetések, találkozások nem csak nekem, hanem a MÚRE eseményeire gyakran vagy akár mindig járó újságírók számára is fontosak, véleményt cserélnek, megoldásokat nyújtanak problémákra, vagy épp érdeklődnek, „sikerült-e a gyerek érettségije”, „mit csinál az asszony” vagy „hogy megy a lap?”. Számos egyesületi tag számára július elején és szeptember közepén egy-egy hétvége a MÚRE rendezvényeihez kötődik, így azok már előre le vannak foglalva az előjegyzési naptárakban, hisz nyár elején riporttáborba mennek, míg az ősz beköszöntével Nagykárolyba látogatnak az egyesület tagjai.
A közösségnek miért lehet fontos, hogy településeiket ellepi több tucat újságíró? A sok médiamunkás a táborok során megismerkedik a közösség vezetőivel, lelkészekkel, papokkal, iskolaigazgatóval, tanárokkal, különböző csoportosulások irányítóival, illetve a helyi politikusokkal is, akiktől informálódnak a helység jelenéről, problémáiról vagy sikereiről. Majd megismerve a településen élő szórvány gondjait, különlegességét, elviszik azokat az ország számos városába és szerkesztőségébe, így az ott hallott történetek bejár(hat)ják akár az összes régiót. A táborban készült anyagokból összeállított riportkötetet országszerte bemutatja az egyesület, az első állomások között van a település, amelyről szól a kötet. A riportalanyok pedig gyakran lepődnek meg azon, mit lát bennük, belőlük egy külső szemlélődő, tükröt, akár görbe tükröt tarthat a kötet a település lakóinak. Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Kántor Lajos kolozsvári író, irodalomtörténész
Szombaton, életének 80. évében elhunyt Kántor Lajos kolozsvári író, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Halálhírét fia, Kántor László közölte Facebook-oldalán.
Szeretett édesapánk ma örökre eltávozott körünkből.Ez az utolsó fénykép amit múlt héten készítettem róla Szigligeten. Emléke legyen áldott!
Kántor Lajos Kolozsváron született 1937. augusztus 7-én, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát 1959-ben, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen doktorátust 1979-ben. 1959-től a Korunk irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is, illetve a Korunk Galéria irányítója.
A kilencvenes években a Babeş–Bolyai Egyetemen óraadóként XX. századi magyar irodalmat, erdélyi magyar irodalmat és sajtó-műfajelméletet tanított. 1994 és 1998 között a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője volt, 1993 és 1997 között a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke.
1989 után bekapcsolódott az RMDSZ munkájába, 1990-től 2008-ig a Korunk főszerkesztői teendőit látta el. 2013-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották.
Kritikáit, irodalmi publicisztikáját az Utunk, Igaz Szó, A Hét, România Literară, Gazeta Literară, Steaua közölte, tanulmányai a Korunk, NyIrK, Magyarországon a Valóság, Kortárs, Új Írás, Napjaink, Tiszatáj, Nagyvilág, Élet és Irodalom, Irodalomtörténeti Közlemények, Csehszlovákiában az Irodalmi Szemle, Jugoszláviában a Híd, Új Symposion hasábjain, valamint napilapokban szerepeltek.
Első kötete (Írástól – emberig, kritikák) a Forrás-sorozatban jelent meg, 1963-ban. Eredetileg államvizsga-dolgozatnak írt tanulmányát (Százéves harc „Az ember tragédiájá”-ért) a budapesti Akadémiai Kiadó jelentette meg, 1966-ban. 1971-ben (második kiadásban 1973-ban) jelent meg a Láng Gusztávval társszerzőségben írt Romániai magyar irodalom 1945–1970 című munkája.
Megírta a romániai magyar színház 1944 és 1984 közötti történetét (Kriterion, 1994 – bővített változat, 1992-ig). Könyvet írt Móricz Zsigmondról, Szabédi Lászlóról, Szilágyi Domokosról, Reményik Sándorról.
1974-ben megkapta a Román Tudományos Akadémia díját, 1992-ben Pulitzer-emlékdíjat, 1998-ban József Attila-díjat, 1997-ben Aranytoll-díjat, 1999-ben Pro Literatura-díjat, 2004-ben Széchenyi-díjat vehetett át. Wikipedia; Korunk.org; maszol.ro

Kántor Lajostól búcsúzik az RMDSZ
Kántor Lajos (született 1937. augusztus 7-én Kolozsváron) irodalomtörténésztől, szerkesztőtől, publicistától, a romániai irodalmi közélet formálójától, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapító tagjától, a Kolozs megyei szervezet első elnökétől búcsúzik a szövetség. Kántor Lajost saját halottjának tekinti az RMDSZ.
Kántor Lajos zászlóvivője volt és marad azoknak az erdélyi magyar értelmiségieknek, akik nemcsak szemlélték, de alakították is Kolozsvár és Erdély gazdag kulturális örökségét. Olyan szellemi műhelyek vezetője volt, amelyek szerves részét képezték a magyar kultúra egészének, az erdélyi irodalmi közéletet formálták.
A transzszilván értékek képviselőjeként, a párbeszéd embereként nyitottságot közvetített. Hitt a magyar és a szász, zsidó, román értékek közötti átjárhatóságban, úgy vélte: a kincses város túlélésének, virágzásának feltétele a kultúrák közötti párbeszéd fennmaradása. Igazi közép-kelet-európai értelmiségi, aki nemcsak alkotott, hanem közvetített is a tágabb régió kultúrái között.
Kántor Lajos támasza volt közösségünknek, de támasza a felnövekvő nemzedékeknek is. Gyermeki kíváncsiság, empátia ült ki arcára akkor, ha véleményéért faggatták, jó tanácsért, szellemi táplálékért álltak sorba nála a fiatal írók, értelmiségiek.
Életével, munkásságával fontos üzenetet fogalmazott meg mindnyájunk számára: az erdélyi magyar irodalom közkincs, de csakis azoké lehet igazán, akik méltók hozzá, megbecsülik, átörökítik a jövőnek.
Láng Zsolt író azt mondta egyszer: ha lesz egy erdélyi irodalmi múzeumunk, annak Kántor Lajostól kell hogy kölcsönöznie a nevét. Kántor Lajosra bízni a magyar kultúra egészének jelentős részét kétségkívül megtérülő befektetés.
Kántor Lajos iskolai tanulmányait Kolozsváron végezte, magyartanári képesítést a Bolyai Tudományegyetemen szerzett. 1979-től az irodalomtudományok doktora, 2001-től a Magyar Tudományos Akadémia doktora.
1990-ig a Korunk irodalmi folyóirat szerkesztője, 2008-ig pedig főszerkesztője. A kilencvenes években óraadóként 20. századi magyar irodalmat, magyar irodalmat, sajtó-műfajelméletet tanított a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen.
1994-1998 között tanszékvezetője volt a nagyváradi Sajtókollégiumnak, 1993-1997 között elnöke a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének, 1992-2000 között a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – az Anyanyelvi Konferencia társelnöke.
1963 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, a kilencvenes évektől a Magyar Írók Szövetségének. 2003-tól a Kolozsvár Társaság alelnöke, 2006-től napjainkig elnöke.
Számtalan díj birtokosa: 1974-ben Román Akadémiai Díjjal, 1992-ben Pulitzer-emlékdíjjal, 1995-ben Madách Imre-díjjal, 1997-ben Aranytoll szakírói díjjal, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével,1998-ban József Attila-díjjal, 2004-ben Széchenyi-díjjal, 2009-ban Kisebbségekért díjjal tüntették ki.
Távozásával pótolhatatlan űrt hagy mind a kolozsvári, mind a romániai magyar közösség életében. Tisztelettel hajtunk fejet értékteremtő, intézményépítő munkája előtt, tanításait tovább őrizzük szeretteivel, kollégáival, tanítványaival közösen.
Kedves Lajos, nyugodjál békében, emléked legyen áldott!
Vigasztalódást gyászoló szeretteinek!
Kelemen Hunor szövetségi elnök / Népújság (Marosvásárhely)

Gyászban a konglomerát
A kortárs Erdély egyik legfontosabb alakjától, a napokban elhunyt Kántor Lajostól búcsúzunk, legutóbbi két váradi megjelenését is felidézve Szűcs László írásával.
Annyira sajnálom – s nem az első ilyen gyászos alkalommal teszem ezt, – hogy Kőrössi Jóska barátom tanácsa ellenére nem vezetek kellő rendszerességgel naplót. Különben most nem az lenne a helyzet, hogy kevés megidézni érdemes részletet tudok reprodukálni Kántor Lajos legutóbbi két váradi megjelenéséről. Nem azt, hogy a publikum előtt miről esett szó, amikor – hármasban Markó Bélával – az Ady Múzeumban beszélgettünk a Domokos Géza kockázatai című Kántor-kötet bemutatóján 2014 tavaszán, vagy szűk évvel későbbi Törzsasztal-estjén a Teleki utcai könyvesboltban. Mindkettőről megvannak a tudósítások, utóbbiról a hangfelvétel szerkesztett változata. Az tehát szöveghűen megmarad, miként idézte fel Szabédi László emlékét, de arról már nem találom a szavakat, amiről utána, a vacsoraasztal mellett beszélgettünk. Csak a kedélyességét, szellemes megjegyzéseinek a hangulatát őrzöm. Ez lehet a magyarázata annak, hogy amikor Lajosra gondolok, akkor nem valamelyik könyve ugrik be (na jó, ama legendás Kántor–Láng irodalomtörténet szürke borítója igen), vagy valamelyik publicisztikája a Riport hőskorából (azért a kollekciót fellapoztam a héten). Hanem a humora. Nem olyan röhögésbe fulladó harsány váradi, inkább visszafogottan polgári, csillogó szemű, kolozsvári, kicsit azért a polgárt is pukkasztó, karikírozó, némelykor pikírten szurkáló. (E pikírtségben, de szerepében és szellemiségében is Jakobovits Miklós festőművészre emlékeztet. Kortársak voltak, Miklós harminchatos, két nap híján egy évvel idősebb.)
Igazán MÚRE-elnöki szerepében ismertem meg a Korunk főszerkesztőjét, ereje és stílusa volt, fontos vezetője a magyar újságírók romániai egyesületének, legendás munkabírással. Abban az időben megannyi médium indulásánál volt jelen, mint erős háttérember, ma azt mondják az ilyenre, véleményvezér. Nélküle nem adott volna annyi hasznos, fontos kollégát a hazai szerkesztőségeknek a váradi Sajtókollégium sem. Médiában, kultúrában, egy ideig a politikában is megkerülhetetlen volt a véleménye, utóbbiban aztán mégis megkerülték, hiszen 1994-ben azért lépett vissza a formális politikai szerepből, az RMDSZ „miniparlamentje” (akkoriban KOT) tagságáról, mert leszavazták egy fontos javaslatát. Utólag persze neki volt, lett igaza, de hát mire ment, mire megyünk ezzel.
Folyton kritikusan fogalmazott az értelmiség és a politika kapcsolatairól, szerepéről, s ugyan látszólag a politikum mindvégig fontosnak tartotta a véleményét, valójában inkább a személyét – az RMDSZ alapításának negyedszázados évfordulóján, 2015 januárjában Életmű-díjat vett át –, mostanság nem úgy néz ki az erdélyi magyar politikacsinálás, mintha Kántor Lajos intelmeit kellő gyakorisággal megszívlelnék. Alig pár nappal az elismerés átvétele után a Riportnak adott interjújában árulta el, ő már leszámolt azzal kapcsolatos illúzióival, hogy a politikum ma vevő lenne az értelmiségiek véleményére. Pedig ő, ha bírált, azt úgy tette, hogy a szervezetnek, amelynek egyik alapítója volt, soha nem fordított hátat, és soha nem kívánt a bírálattal muníciót kínálni a politikai ellenfeleknek. Úgy tudott független maradni, hogy nem állt középen. Hisz aki középen áll, az talán sehol sem áll.
Nyugodj békében, kedves barátunk! Arcod, műved és hatásod igyekszünk megőrizni, s bizton megőrzik azok a kolozsvári fiatalok, akik szavaid szerint „sírás és panaszkodás, elvágyódás és elmenés” helyett ma pozitív dolgokat tesznek, s akik eredményei nyomán el lehet hitetni magunkkal, hogy „lehet élni ebben a konglomerátban új körülmények között is, valamit meg lehet találni a jelenben és a jövőben.” erport.ro

Kántor Lajos nyolcvan éve és öröksége
Születésnapi interjút készítettem vele, amikor a hatvanat betöltötte, a hetvenediken pedig Kántor Lajos, a hetvenes című publicisztikában kívántam neki „még sok termékeny, eredményes, örömteli évet”. Az idén pedig, már úgy május végétől kezdtem rágni a szavakat, amelyekkel augusztus 7-én, a nyolcvanéves barátot, számtalan közös örömünk-sikerünk és bajunk-bánatunk résztvevőjét köszöntsem. Meg sem fordult a fejemben az a gondolat, hogy az összállt mondataimat majd nekrológ formájában kell papírra vetnem. A halál kegyetlenül hirtelen ragadta el közülünk, július 22-én, az orvosok, minden igyekezetük ellenére, már semmit nem tudtak tenni megmentéséért. Kidőlt, mint a tölgy, váratlanul, egyből.
Kántor Lajos életre szólóan jegyezte el magát a Korunk folyóirattal 1959-ben, immár ötvennyolc évvel ezelőtt, s ennek a kijelentésnek az igazát az a tény sem kérdőjelezi meg, hogy első kritikáit, 1953-tól kezdődően, az Utunk közölte. Korunkos pályafutását, az élete utolsó hetéig tartó hűségét a folyóirathoz büszkén vállalta, pedig számtalan beszélgetéseink egyikének során bevallotta: sejti, hogy az egyetemi pálya számára simább lett volna. Persze, a maga kockázata, akkoriban, mindkét pályának megvolt. A Korunktól például először 1962-ben akarták eltávolítani, azt követően, hogy megírta a Régi és új a lírában című tanulmányát, amelyben a Forrás-nemzedék költészetét az előző nemzedékekéhez mérte. A korszak potentátjait azzal bosszantotta fel mérhetetlenül, hogy megpróbálta az újat jelezni, szembefordult a hivatalos költészettel.
Akkor született meg ellene első alkalommal a kettős vád: nacionalizmus és kozmopolitizmus. Évekkel később, amikor ez szóba került, jóízűen nevetgélve mondta: ez a fülében annyira jól hangzott, hogy a vádakat később is jó szívvel vállalta. A nemzeti örökséget és a magyarság sorsát tudatosan magáénak tekintette, akárcsak a nemzeti bezárkózással szemben érvényesíteni kívánt európaiságot. És valójába ez volt az, amit a Korunknál is igyekezett megvalósítani, és amit aztán a lap élén, 1990 után, meg is élhetett – a hagyományok tiszteletének és a modernizmusnak, a konzervativizmusnak és a szabadelvűségnek a saját maga meghatározta mértékkel történő ötvözését.
A Korunk számai hónapról hónapra képesek voltak újra meg újra meglepni az olvasót, s ez jelentős mértékben volt köszönhető annak, hogy Kántor Lajos pontosan érzékelte a közélet pulzusát, s egyben azt, hogy a nagyérdeműt éppen milyen témával lehetne ismét levenni a lábáról, meghódítani, kicsalni a napi élet forgatagából, és az elmét nyitó, pallérozó olvasásra, a közös gondolkodásra rávenni. A magyarsághoz való tartozásnak, a magyar nemzet és kultúra egységének, a magyar művelődés gazdagításának, másrészt a világra nyitottságnak egyidejűleg volt a híve. Nem tagadta: volt olyan időszaka, amikor arról álmodozott, hogy ezek, itt nálunk, egy megújuló szocializmusban lehetségesekké válhatnak. De aztán ebből az álomból 1956, és ami azután következett, gyorsan felébresztette, és ezt az ébredési folyamatot 1968 az ő esetében is visszafordíthatatlanná tette.
A sorkatona fegyelmét viszont soha nem tudta vállalni. Ezzel kapcsolatban úgy vélte, hazug és képmutató az a megállapítás, hogy a szocialista társadalomhoz valamennyien egyformán viszonyultunk, mind egyformák voltunk. Nem! Erőteljesen vallotta: attól függetlenül, hogy kinek volt párttagsági könyv a zsebében és kinek nem, óriási különbségek voltak aközött, hogy ki mit vállalt, ki mivel helyezkedett szembe, mikor, milyen pillanatokban. Kevesen voltak a hősök, ismerte el, és természetesen magát sem tartotta annak. De hatalmas volt benne a közösségi elkötelezettség, és ezt talán a családjából hozta magával. Mélységesen felháborította a primitív kommunistázás. Úgy látta, ezt így elintézni nem lehet, mint ahogyan a minőségtől és az értékteremtéstől eltekinteni sem lehetséges. Hogy bár mindenki kötött kompromisszumot abban a rendszerben is, még a kompromisszumaink terén is óriási különbségek voltak, tehát e tekintetben sem voltunk egyformák…
Erről tanúskodik egyebek mellett az 1973-ban általa elindított Korunk Galéria, művek és emberek „cenzúramentes” találkozóhelye, amelyet egészen 1986-os betiltásáig vezetett. Az is egyfajta közönség- és közösségszervezés volt. Ez a műhely – akárcsak 1990 utáni folytatása – a puszta képzőművészeti kiállítás-sorozatnál mérhetetlenül többet jelentett, hiszen 250 kiállítása annak a korszaknak fontos, számottevő fegyverténye volt, nem csupán kolozsvári, de erdélyi viszonylatban is. A Találkozások című, 1982-ben letiltott és csak 1997-ben megjelent Korunk Galéria-album, a 2009-ben kiadott Hazatérő képek: Barcsaytól Vinczeffyig vagy pedig a 2011-ben napvilágot látott Könyv, grafika: könyvművészet Erdélyben című, rendkívül míves kötetek erről sok minden felfedtek.
Kántor Lajos elsősorban írónak tekintette magát, pedig a lexikonok már rég óta irodalom- és művelődéstörténészként, kritikusként, esszéíróként, publicistaként és persze szerkesztőként tartották számon. Valójában mindez volt egy személyben, sokszólamúan, és számára mindig annak volt igazán súlya, ha valaki az irodalomkritikát vagy akár az irodalomtörténetet is az olvashatóságnak és az élményszerűségnek azon a szintjén volt képes művelni, ahogyan azt Babits Mihály vagy Szerb Antal tette.
Sokféle intézményvezetői minősége (Korunk-szerkesztő, majd főszerkesztő, MÚRE-elnök, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, a Kolozsvár Társaság elnöke, az Anyanyelvi Konferencia társelnöke, az MTA tagja és így tovább) állandó munkalázban tartotta, de mivel a kezdetek kezdetétől elsősorban írni szeretett volna, lehetőleg kötetlenül, közben különböző hetilapokban, folyóiratokban, napilapokban éveken át személyes hangú rovatokat tartott fenn. (Ezek az írásai később kötetekben is napvilágot láttak, ilyen volt például a Szabadságban 2008. július és 2009. december közötti írásainak a Komp-Press és a Minerva közös kiadásában megjelent Kolozsvári néző című kötete is.) Naplószerű publicisztikákban és esszékben osztotta meg tehát gondolatait, tapasztalatait, meglátásait és élményeit olvasóközönségével. Emészthető szövegek írására törekedett mindvégig, és ez nem csupán a sajtóban közölt szövegeire vonatkoztatható, hanem az általa szerkesztett monográfiákban, antológiákban és esszékötetekben is tetten érhető. Legyen szó akár a Szilágyi Domokosról szóló A költő életeiről, a Nagy Albertet idéző Fehér volt a világról, a Domokos Géza kockázatai (és a végösszeg)vagy a Szabédi László írott hegyetékát bemutató A Lázár utcától a Postakert utcáig című kötetekről, a kaputémát körbejáró munkáiról (A kapu; A mennyei kapu, avagy az apokrif kerekasztal, 20-21. század; A Korunk kapui; A Korunk négy kapuja) vagy pedig a múlttal történő szembenézéseiről és tűnődéseiről (Szabálytalan félsziget; Barátom a malomban; Konglomerát (Erdély); Titkosan – nyíltan; Párbeszéd nemzetről, nemzetköziségről; F-elszámolás stb.). Vagy akár egyik legutóbbi könyvéről, a Fehér kakas – vörös borról.
Az irodalom szigorúan vett, már-már öncélúan tudományos megközelítését igazából soha nem művelte. Kivétel talán csak a doktori disszertációja volt, ami aztán később Líra és novella címmel, tanulmánykötetként a Kriterionnál jelent meg, abban ugyanis az elméleti megalapozásra is oda kellett figyelnie. Az esetek többségében azonban inkább másfajta megközelítését kereste az irodalomnak. Igyekezett elmélyedni abban a korban, amelyről írt, mint a történelmi regények írói, s abból építette köteteinek szövetét. Ilyen volt például a második Szilágyi-könyve is, a Ki vagy Te, Szilágyi Domokos?, de több példát is említhetnék, így sokszori tiszteletteljes nekifutásait a Szabédi László-témához, de közülük főképpen a Két világ közt harmadiknak című kötetét.
Őszinte híve volt a megbékélési célú magyar–román párbeszédnek. Kiváló kapcsolatai román írókkal, irodalmárokkal, művészekkel közismertek. Ezeknek a fáradságos, viszonylag kevés eredménnyel kecsegtető hídépítéseknek a pozitív és a negatív tanulságait foglalta össze a Függőhíd című, Pécsett kiadott kötetében. Kilencven után változatlanul úgy érezte, hogy ez szükséges is. Önámításnak tartotta azonban a két nép történelmi kiegyezésének a megvalósultságáról beszélni. Nem lehet azt mondani, állította határozottan, hogy a vitáink nyugvópontra jutottak, hogy a felfogás egymás megítélésében alapvetően megváltozott. Tudta, hogy az bizonyos értelmiségi szinten bizonyos fokig változó félben van, de tisztában volt azzal is, hogy a normalitástól még mindig nagyon messze állunk.
Tisztán látta, hogy ezt nem lehet kampányfeladatként felfogni, mert a másik félnek információval, hiteles szövegekkel és tényekkel történő folyamatos meggyőzése rendkívül fontos. Jól tudta, hogy a menetrendszerűen felmerülő kérdésekhez a hatalmon lévő románok egy része gyanakvással, kétkedéssel, néha felháborodással viszonyul, s hogy az RMDSZ tisztségviselői nap mint nap tapasztalják a hagyományrendszerből és a gondolkodásmódból adódó különbségéket. S hogy ezek a különbségek alsóbb, megyei, városi, községi szinten még hangsúlyosabbak lehetnek. Nem voltak tehát illúziói, az állandó párbeszédre mégis végig nyitott maradt. (Lásd az 5. oldalon közölt néhány sajtóban megjelent gondolatát.)
Kántor másik fő hivatása az alapvető fontosságú, kolozsvári központú erdélyi intézmények megszervezése és működtetése volt. Mert Kolozsvárt feladhatatlan városnak tekintette. Legyen szó a Kolozsvár Társaságról, amelynek elnöke volt, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületéről, amelynek szintén évekig elnöke volt, a Komp-Press Kiadóról, a Korunk Baráti Társaságról, Szabédi-napokról, kalotaszegi Ady-ünnepségekről, kolozsvári Reményik- vagy Cs. Szabó-megemlékezésekről, budapesti Korunk-találkozókról, erdélyi magyar politikai vagy közéleti fórumkról, a magyar–román kölcsönös megismerést és párbeszédet szolgáló Magropressről, Sajtófókuszról, Cumpănáról, a még szélesebb bemutatkozást elősegítő Renderről, de akár az RMDSZ vagy a Szabadság alapításáról is, Kántor Lajos mindegyikben részt vállalt, s így valamennyi magán viseli a kántori jegyeket is.
Nem lesz könnyű dolga annak, aki majd arra vállalkozik, hogy Kántor Lajos művéről-munkásságáról átfogó értékelést írjon. Évekre lesz szüksége már csak arra is, hogy mintegy hetven kötetét elolvassa. Arról nem szólva, amit idehaza és külföldön a sajtóban publikált. Nekünk pedig a Kántor nélküli Kolozsvárt kell majd kitalálnunk – ami egyáltalán nem könnyű feladat. Nyolcvan éve, munkássága nehéz örökséget jelent. Távozását a kolozsvári, az erdélyi és az egyetemes magyarság nagy veszteségének, a keletkezett űrt pedig betölthetetlennek tartom.
Eltűnése előtti napjaiban újabb kötetén dolgozott, amelynek a Kakas és kereszt címet szánta. Kikből, miből lettünk? – erre a kérdésre kereste volna benne a választ, mint mindig, az élet pártján állva, és azt vallva, hogy a magányt úgy lehet a legértelmesebben feloldani, ha az ember visszacsalja „az írók nagyfejedelemségének képzeletbeli asztalához”, beszélgetőtársként, hihetetlenül kiterjedt kapcsolatrendszeréből mindazokat, akikkel találkozott, akikkel korábban vitákat folytatott, és akikről régebben már írt.
Könyvének mottót is választott: „Az ember többnyire önmaga határozza meg az életét (ha tudja).” Íróasztalán ott maradt kéziratának egyik mondata mintha életének utolsó szakaszát összegezné: „Jártam Londonban, Cambridge-ben (nem egyetemre, abból nekem a kolozsvári Bolyai jutott – igaz, még mielőtt a Babeşsel egyesítették volna); Skóciába, a kísértetekkel benépesített várkastályokba viszont nem jutottam el. Most, hogy az én házam, az én váram szobáit veszem számba, egykori lakóit, látogatóit próbálom meg kikérdezni, a falakon függő képeket (néha a bomló vakolatú mennyezetet) nézem, külső szemlélőnek, mai olvasónak úgy tűnhet, hogy szellemeket idézek. Pedig nem. A magányt az évtizedek során begyűjtött életek oldják fel. Nem választás kérdése, hogy itthon velük vagyok.”
Aztán, hirtelen, a begyűjtött életeket is magával vitte. Árván maradtak a szobák, a képek, az íróasztal, az öreg Erika írógép, a könyvek. Köztük közös kedvencünk, oly sok kölcsönös csípkelődésünk tárgya: Nagy Albert Fehér kakasa...
Nyugodjál békében, drága barátom. Isten veled – és talán velünk is egy cseppet. Szabadság (Kolozsvár)

Titkosszolgák a sajtóban? A MÚRE szerint nehéz a beépített ügynökök leleplezése
Vezető, a jelenlegi kormánnyal szemben kritikus, az államfőhöz viszont közel álló újságírókat vádolt meg Daniel Dragomir volt SRI-ezredes azzal, hogy a titkosszolgálatok emberei. A romániai magyar sajtóban nincs igazán napirenden a téma.
Közismert ellenzéki román újságírókat és publicistákat vádolt meg azzal Daniel Dragomir, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) volt ezredese, hogy együttműködtek a titkosszolgálattal, és a SRI stratégiáját ültették gyakorlatba tevékenységük során.
A volt hírszerző tiszt, aki az elmúlt hetekben több ízben is az eseményeket háttérből irányító szervezetként állította be a SRI-t, vasárnap este az Antena 3 hírcsatornának nyilatkozva azt állította: a 2012-es év „forrongó” esztendő volt, akkor személyesen látta, hogy három újságíró – Dan Turturică, Dan Tapalagă és Sorina Matei – is járt a hírszerzés akkori helyettes vezetője, Florian Coldea tábornok irodájába.
A volt SRI-tiszt rámutatott: a rendszerhez közel álló újságírók feladata a közvélemény manipulálása volt. Dragomir olyan sajtóorgánumokat nevezett meg, amelyek kritikusak a jelenlegi, szociálliberális kormánnyal szemben, viszont minden esetben teljes mellszélességgel kiállnak a Nemzeti Liberális Párt (PNL) éléről államfővé választott Klaus Johannis mellett. „A Hotnews portálnak, a România Liberă napilapnak és a Digi 24 hírtévének a fejlécében azt is föl kellene tüntetnie, hogy „a Coldea Kft. által védett célpont”. Ezeket az intézményeket nem csupán felhasználták a manipulációhoz, de védelmet is élveztek. Ezeket a médiafolyosókat le kell zárni, mivel bűzlenek az elmúlt évek mocskától. A föld tele van a mocsokkal és visszaélésekkel” – fogalmazott.
Dragomir egyben azt állította, hogy a rendszerrel szemben álló intézményeket – például a jelenlegi kormány házi csatornájának számító Antena 3-at – megpróbálták tönkretenni, bezárni. A volt SRI-s vezető megnevezett egy olyan újságírót is – Valentin Zaschievici-et, a Jurnalului Naţional volt főszerkesztő-helyettesét –, aki állítása szerint a SRI tisztje volt. Dragomir korábban azt állította, hogy a SRI irányította az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályt (DNA) oly módon, hogy a vádiratokat valójában a SRI-nél írták meg. Ezt a SRI múlt héten cáfolta, azt az állítást azonban nem, hogy fedett ügynökei lennének a sajtóban. Mint fogalmaztak, hasonlóan az összes többi titkosszolgálathoz, nekik is vannak fedett embereik „minden, a nemzetbiztonság szempontjából fontos területen, a törvény szigorú tiszteletben tartásával”. MÚRE: nincs napirenden a téma A romániai magyar sajtóban nincs igazán napirenden az a téma, hogy dolgozhatnak-e bármely szolgálat fedett ügynökei a sajtóorgánumoknál. Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke a Krónikának elmondta, korábban ugyan volt erre vonatkozó kezdeményezés, azonban azóta nem foglalkoztak a témával. „Amikor először lettem az igazgatótanács tagja, akkor volt egy kezdeményezés – ha jól emlékszem, kérésre –, és átvilágították az IT összes tagját. Engem is, aki ’89-ben 16 éves voltam, illetve emlékeim szerint az akkori főszerkesztőket is kortól függetlenül. Azóta nem tudok hasonlóról” – mondta a MÚRE elnöke.
Ambrus Attila, a MÚRE becsületbíróságának elnöke, a Brassói Lapok főszerkesztője a Krónika kérdésére elmondta: a szervezetnek nincs az esetleges fedett ügynökök kiszűrésére vonatkozó gyakorlata, sőt azt is hiányosságként említette, hogy még az 1989 előtt esetleg besúgóként tevékenykedő újságírók kiszűrésére szolgáló átvilágítás sem történt meg. Rámutatott: nincs olyan gyakorlat vagy előírás, mi a teendő abban az esetben, ha egy újságíróról kiderül, hogy aktív ügynök. „Ha valakiről ez bizonyíthatóan kiderül, a sajtónak egyetlen eszköze marad: a nyilvánosság” – szögezte le. Az 1989 előtti besúgók kapcsán megjegyezte: az átvilágítás még ma sem lenne kései, azt azonban nem újságíróknak kellene elvégezniük, hanem történészeknek, akiknek a módszereket kellene bemutatniuk, azt, hogy hogyan szerveztek be, félemlítettek meg embereket a szolgálatok.
„A református egyházban lezajlott korrekt átvilágítás lehetne a minta. Annak során kiderült, hogy a véltnél jóval kevesebben voltak besúgók, és ez meggyőződésem szerint az újságírókra is igaz” – mondta Ambrus. A jelenleg „kettős ügynökként” tevékenykedő újságírók leleplezése azonban jóval keményebb dió. Nem látom, hogyan lehetne bizonyítható módon felfedni, kik azok, akik kettős ügynökként tevékenykednek” – jelentette ki.
„Ha valaki erre vállalkozna, csak abban az esetben érdemes belevágni, ha biztos diagnózist lehet leírni a romániai magyar újságíró-társadalomról. Az erre vonatkozó információkat ugyanis csakis a titkosszolgálatoktól lehet megszerezni, márpedig semmi garancia nincs arra, hogy nem éppen a rendszer számára kellemetlen újságírókat mártanák be, míg a saját embereiket védenék. Mi a garancia arra, hogy a leginkább sáros újságírók ügyeire fényt lehet deríteni?” – tette fel a kérdést Ambrus.
Kijelentette: jó lenne megtalálni a megfelelő módszereket, ő azonban nem bízik benne, hogy ez sikerülhet. Krónika (Kolozsvár)

Média képzés volt Székelyhídon
Második alkalommal szervezett média képzést az Ér hangja Egyesület szeptember 15-17-én. A szervezők érmelléki fiatalokat és felnőtteket vártak a képzésre, a meghívásnak Biharfélegyháza, Érszőlős, Szalárd, Székelyhíd és Tóti települések tettek eleget. A megjelentek számára az egyesült lógójával ellátott pólókat osztottak ki, akik magukra is vették azokat.
Az Ér Hangja Egyesület által szervezett média képzés egy rövid bemutatkozással és ismerkedős játékokkal kezdődött: egy kitalált koszorúzási ünnepséget forgattak le a két csapatra osztott résztvevők, miközben szakmai felügyelet mellett megismerkedtek az operatőri és hírszerkesztői világgal. Ez által megismerhették a kamera és mikrofon használatának, illetve az interjúkészítés világát. A terepmunka után következett a stúdiómunka, ami szerkesztésből, felbontásból, illetve vágásból állt.
A technika világából kiszakadva a résztvevők visszatértek a tollhoz és a papírhoz a második médiafejezet, az újágírás kapcsán. A foglalkozást Szűcs László a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének alelnöke tartotta, akitől a résztvevők megtudhatták, hogyan és milyen eszközökkel, illetve szerkesztési formákkal jön létre egy lap. Ezt követően az online rádiózás világába léptek át a képzés tagjai, amelyben egy gyors próbában, egy élő, egyenes adásban kellett helytállniuk: egy részüknek körülbelül tíz percet kellett beszélniük egy adott témáról, míg másik részük egy teremben hallgatta az online gyakorlatot..
A képzést teljes kiértékelés zárta, a résztvevők megtekintették a hétvégén alkotott munkájukat, valamint ötletekkel látták el a szervezőket a jövőre nézve.
A média képzést a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Communitas Alapítvány illetve a Bihar Megyei Közösségi-Szociális Igazgatóság támogatta.
Csorba Roland / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kerekes Edit a MÚRE nívódíjasa
Kerekes Editnek, a Szabadság szerkesztőjének ítélte oda idén a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) az írott sajtó nívódíját, elsősorban emberközpontú cikkeiért, sajátosan emberséges stílusáért, továbbá szerkesztői és újságírói munkásságáért, amelyre a szakmai alázat, megbízhatóság és pontosság jellemző.
A további díjazottak: Audiovizuális Nívódíj – Kurta Kinga szerkesztő és Kacsó Tibor hangmérnök (Marosvásárhelyi Rádió), Pro Amicitia díj (a román és magyar közösségek közötti egyetértés, megértés jegyében kifejtett tevékenységéért) – Lucian Mîndruţă.
A MÚRE ezen a hétvégén Bihar megyében, Székelyhídon tartja közgyűlését és őszi szakmai találkozóját, amelynek témája a korszerű újságírás. Ennek a rendezvényének a keretében adják át ma, szombat este ünnepélyesen az egyesület idei szakmai díjait. Gratulálunk munkatársunknak, hiszen sikere lapunknak is büszkeség! Szabadság (Kolozsvár)

Itt az írás, forgassátok...
„Itt az írás, forgassátok...” címmel indított sorozatot a ’89-es hazai változások sajtódokumentumaiból. Kölcsey halhatatlan sorát idézve a Vanitatum vanitas elejéről. Magában a versben azért az is benne van, hogy minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga harcát, akármilyen reménytelennek is látszik az előrelépés.
Keresve sem találhattunk volna alkalmasabbat sorozatindítónak Magyari Lajos vezércikkeinél, melyek kivétel nélkül a korabeli induló Háromszék napilap első évfolyamában jelentek meg. Pontos lenyomatai annak a kornak, azoknak az eseményeknek, amelyek idehaza akkor történtek. Kivételes éleslátással, remek ráérzéssel és páratlan nyelvi erővel megfogalmazott írások ezek, nem véletlenül kapta meg értük elsők között a Magyar Újságírók Romániai Egyesületében megfogalmazott javaslatunkra az EMKE Krenner Miklós-díját 1993-ban. A leendő újságírók képzésébe bekapcsolódva előbb a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban, majd Kolozsvárt a Babeș–Bolyai Tudományegyetem újságíró szakán a magyar írók publicisztikájáról beszélve évekig a műfaj legjobb, legjellemzőbb példájaként idéztük. Ezért is alig érthető, hogy az erdélyi magyar könyvkiadás fő szponzora, a Communitas pályázatán nem sikerült támogatást kapni ezeknek a vezércikkeknek a kiadására. Pedig a szerző egy ciklusban, az érdekképviselet-szándékú szervezet parlamentbe lépésének elején szenátora is volt a Kovászna megyei RMDSZ-nek, nem kis mértékben éppen sajtóbeli szereplésének köszönhetően. Hogy aztán Bukarestben a balkáni politika útvesztőiben nehezebben tájékozódott, aktív politikusként bizonyára kevésbé volt eredményes, az elképzelhető. Másoknak sem sikerült alapvetően megváltoztatni a romániai magyarság helyzetét, közösségi jogaink elismertetésében, életkörülményeink javításában, egyenjogúsításunkban, az egymás mellett élés feltételeinek megteremtésében, elkobzott egyházi és közösségi javainknak visszaszolgáltatásában maradt bőven tennivaló. Magyari Lajos negyedszázados üzenetei ma is túlnyomó többségben érvényesek, időszerűek. Akár napi olvasmányuk, bibliájuk lehetne ez az eseményeket szinte naplószerűen követő vezércikkgyűjtemény politikusainknak, hiszen érdekképviseleti szervünk céljai ma is ugyanazok, lévén alig változtak a körülmények. Az sem lehet kifogás, hogy a szerző egy megyei napilapban írta meg cikkeit, egyáltalán nem vidéki, adott esetben két kézre vívott csatát, egyaránt figyelt a világ, az ország és Háromszék történéseire, a tudatos külső és belső bomlasztókra, a barikád mindkét oldalán ellenünk kíméletlen harcot folytató janicsárokra és a jóhiszemű, de bizalmatlan, a céltalannak látszó küzdelembe belefáradtakra is.
Emlékszünk még a tévében közvetített szemfényvesztő forradalmi szappanoperára, amikor eléggé el nem ítélhető módon a főszereplők – ki tudja, milyen főrendező utasítására (?) – Istennek képzelték magukat, emberéleteket vettek el számolatlanul Temesváron, Bukarestben, Kolozsvárt és még sok helyt az országban egy hatalmi harcban. Hogy aztán utólag az elejtett igazságmorzsákból tudjuk meg: nemzetközileg is jól-rosszul előkészített változássorozatnak voltunk részesei, különböző szintű egyeztetések után. Óhatatlanul is gyanakvóvá válik az ember, s nem is kell föltétlenül összeesküvés-elméletek hívévé szegődnie, ha némi hasonlóságot érez, feltételez, lát az arab tavasznak nevezett dominójáték, az ukrajnai zűrzavar és a tájainkon negyedszázada lezajlott események között. Talán a kelet-európai változások is egy korábbi migrációs hullám elindításáért történtek? Románia népességének, ha igaz, 16 százaléka fogott vándorbotot 1990 óta.
Emlékszünk a bukaresti tévé ostromára is, arra, hogy mit, hogyan, illetve mit nem közvetítettek. Megdöbbentünk és felismerni véltük a temesvári törő-zúzó hangadó csoportok viselkedési formáját. Sajátos hazai technológiának vélhetnők, ha a 2006-os budapesti tévés cirkusz és kapcsolt részei legapróbb részleteiben is nem ugyanazon rendezői utasítások nyomán zajlanak. Még az elmaszatolásuk is kísértetiesen egybecseng. A kijevi zavargásokról is nagyon hasonlóak voltak a képek. Gondolhatjuk, hogy nem a tévéoperatőröket képezték ugyanazok a tömeglélektanban járatos személyek.
Vagy a marosvásárhelyi események 1990 márciusában... Ma már tudjuk: a belügyes csoportok egymás közötti és a hadsereg hatalmi harcának voltak áldozatai a halottak, sebesültek rövid távon, viszont sikerült elmérgesíteni a román–magyar kapcsolatokat s legalább fél évszázadra gyanakvást, bizalmatlanságot kelteni. Azt is tudjuk, hogy a főpróba Szászrégenben cigányellenes volt, ezért sem volt kétséges, miért vették fel ők is a harcot szinte azonnal a félrevezetett, leitatott Görgény-völgyi románokkal szemben.
Arra is emlékszünk, hogy Kolozsvárt is próbálták összeugratni a magyarságot a románsággal. De itt már rég eldőlt a városban az etnikai arány, számarányunk nem érte el a 25 százalékot. Mégis győzködnünk kellett mind az iskolákban, mind a különböző fórumokon és személyes beszélgetésekben kedves román ismerősöket: tán nem néznek annyira ostobának minket, hogy a több mint négyszeres túlerővel szemben bármilyen összetűzésbe hagyjuk magunkat beleprovokálni. Viszont igaz volt, hogy a Monostor gyárbezárás miatt munkanélkülivé vált tömegei még másfél évtizedig mozgósíthatók voltak, tán még ma is sok közöttük vevő a „magyar veszély” fölemlegetésére.Olvassuk hát figyelmesen Magyari Lajos írásait. Nagyon határozottan és világosan fogalmazza meg nemzetiségi közössége elvárásait, figyelmeztet, biztat csüggedőket, jó példák követésére sarkall, és azonnal felszisszen, ha jogsértést tapasztal. Néhány példával is érzékeltetni próbáljuk, az éppen időszerű feladatok megoldására hogyan mozgósít. Az első választások előestéjén megfogalmazza, hogy az erdélyi magyarságra három veszély leselkedik: a közöny, a fásultság és a megfutamodás. És hogyan érvel ez utóbbi ellen?
„A harmadik sátán az előbbi kettő fiókája és szüleménye. A megfutamodás. Hiszem, hogy nem gyávaságból fut senki, merem remélni, hogy ez fajtánk természetével ellenkező. De fut inkább a rajta-rajtunk elhatalmasodó reménytelenség miatt, s ezt ugyancsak belülről növesztjük-tápláljuk magunk. Ezért nehéz küzdeni ellene. De fordítsuk szembe véle az ugyancsak bennünk élő és munkáló dacot és konokságot: senki egy tapodtat se innen, bölcsőhelyünkről, szülőhazánkból nem lehet kiparancsolni minket.”
A tartalomjegyzékben a címek után a megjelenés időpontja is rögzítve. Sokat mondanak ezek a dátumok azért is, mert mutatják, milyen élesen, tisztán fogalmaz meg már idejekorán közelebbi és távlati célokat, figyelmeztet napi eseményekről szólva az iskoláink védelmében, a helyi közigazgatásban a magyar nyelv használatának, arányos képviseletünk érdekében. Ugyanakkor általánosabb veszélyre is odafigyel, például 1990. június 2-án: „el kell mondanom, hogy létezésünk legutóbbi öt hónapjának fergeteges fordulataiból, sajnos, a legjellemzőbbnek és a legtragikusabbnak azt a sok álszent szemforgatást és köpönyegfordítást tartom, ami oda vezet lassan, hogy ez az ország a korábbinál is rosszabb helyzetbe süllyedhet. Az ok kézenfekvő: nem akarunk szembenézni azzal a ténnyel, hogy új, más társadalmat csak új szemlélettel és új szemléletű kulcsemberekkel lehet teremteni.
Aki csak külszínként viseli éppen alkalmas meggyőződését, tegnap még elszánt kommunista, sőt Ceaușescu-lakáj volt, ma demokrata, holnap internacionalista, holnapután ultranacionalista, közben européer, majd »vátrapéer«, a privatizálás és a piacgazdálkodás híve, majd a »népvagyon szentségének« apostola, jobb agytekéjével az önkormányzat híve, a ballal a »szeparatizmus« elleni harc lovagja, egyik szemével Moszkva halványuló csillagán csügg, a másikkal Párizsra, Bonnra, Washingtonra, Tokióra, Stockholmra kacsint, egyik lába belegyökerezett a »kétezer éves rögvalóságba«, a másik a nyugat-európai autósztrádák aszfaltját koptatná – hát ne ígérjen az kibontakozást, gyors előrelépést ez országnak, e megpróbált népnek, mert úgysem ad mást, mint pótszert, ideológiai »nyekezolkávét«, szójával dúsított anyagi jólétet.”
Szeretnők remélni, hogy az olvasók nemcsak Háromszéken, hanem mindenütt, ahol az emberek még szívesen vesznek kezükbe veretes nyelven írott értekező prózát, ahol szűkebb vagy tágabb közösségünk sorsa iránt érdeklődnek, a felfedezés és az újrafelfedezés örömével fogadják az induló sorozat első darabját, Magyari Lajos vezércikkeit a fordulat évéből. „Itt az írás, forgassátok...”
Magyari Lajos: Lélekcserélő idők (Válogatott vezércikkek, 1989–1990), Kolozsvári Művelődés Egyesület, 2017 Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyakran egyoldalú harc a pszichiátereké
Az öngyilkosságok megelőzésének világnapja alkalmából harmadszor tartottak konferenciát neves pszichiáterek közreműködésével. A csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Házban a csíkszeredai székelyű, dr. Veress Albert pszichiáter által létrehozott Cry For Help Alapítvány, valamint a kolozsvári Román Öngyilkosság-megelőzési Szövetség közös hétvégi rendezvényén másodszor adták át a Pro Vita Veress-díjat.
A múlt hétvégén, pénteken és szombaton zajló nemzetközi konferencián a hazai neves pszichiáterek mellett magyarországi és moldáviai szakemberek is tartottak előadásokat. A konferenciát először szervezték meg Csíkszeredában, az első két alkalomnak Kolozsvár adott otthont.
A mentálhigiéné terjedését elősegítő törvényekre van szükség
Az ünnepélyes megnyitón Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere köszöntötte elsőként a résztvevőket. Beszédében a pszichiátereknek üzenve elmondta, hogy hivatásuk még az orvos szakmán belül is sajátságos. Hozzátette, érti és érzi a küldetéstudatukat, amely arra ösztönzi őket, hogy a kilátástalan helyzetbe került emberek sajátos állapotára gyógyírt találjanak, illetve erősítsék vagy újraélesszék bennük az élet iránti vágyat, még akkor is, ha néha egyoldalú harcnak érzik törekvéseiket.
Dr. Demeter Ferenc, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház menedzsere elöljáróban elmondta, hogy az öngyilkosságok aránya Dél-Európában jóval kisebb, mint Észak-Európában, furcsamód az emberek többsége mégis az utóbbiba vágyik. Hozzátette, az öngyilkosságok megelőzésével foglalkozó szervezetek munkája hatékony: 2010 óta – amióta egyre több ilyen csoport működik – jelentősen csökkent az ifjúkori öngyilkos cselekedetek száma. Ezután dr. Veress Albert pszichiáter főorvoshoz fordulva elmondta, hogy ő mindig is humorral végezte a munkáját, amely ebben a szakmában kiemelkedően fontos. A kórházmenedzser is humorral viszonyult ehhez: bohócos nyakkendőjét Veress Albertnek ajándékozta, és kinevezte őt comicus maximusszá.
Dr. Doina Cozman kolozsvári pszichiáter, egyetemi tanár, a Román Öngyilkosság-megelőzési Szövetség elnöke kijelentette, hogy a halál demokratikus, nem válogat életkor és nemek között. – Nagyobb gond azonban, hogy az öngyilkosság is demokratikus, ezért rendkívül nehéz munka a megelőzés, de meg kell ragadnunk minden alkalmat, hogy a kockázati tényezőkről beszéljünk. Az országban gondot jelent, hogy nem létezik mentálhigiénére vonatkozó törvény, ennek megváltoztatása érdekében szántuk el magunkat arra, hogy az öngyilkosságok megelőzésével foglalkozó civil szervezeteket az ügy mellé állítjuk – részletezte Doina Cozman. Dr. Rihmer Zoltán pszichiáter, a budapesti Semmelweis Egyetem tanára elmondta, hogy a román és magyar pszichiátriai társaságok között egyre szorosabb kapcsolat alakult ki. Az általa később tartott előadására utalva néhány szóban beszámolt új kutatási eredményeiről is, amely azt hivatott bizonyítani, hogy egyes földrajzi régiókban a vízben található megnövekedett arzénmennyiség magyarázat lehet az öngyilkosságok magasabb arányára. Ez Székelyföldön is befolyásoló tényező lehet.
A köszöntőbeszédek után Veress Albert átadta a Pro Vita Veress-díjat, amelyet olyan személynek adományoznak, aki sokat tett az öngyilkosságok megelőzéséért. A másodszor kiosztott, 500 euró értékű elismerést idén Simó Irma, az Áradat Egyesület elnöke kapta meg, elsősorban a telefonos Lelkisegély-szolgálat 2005-ben történt létrehozásáért és fenntartásáért, amellyel elsődleges célja a Hargita megyei öngyilkosságok megelőzése volt.
Megelőzi vagy elősegíti a média az öngyilkosságot?
A pénteki előadásokat követően kerekasztal-beszélgetés zajlott újságírók és pszichiáterek részvételével, akik a média öngyilkosságok elkövetésében, illetve megelőzésében betöltött szerepéről osztották meg gondolataikat. A beszélgetést dr. Doina Cozman kolozsvári pszichiáter, egyetemi tanár moderálta asszisztense, Herţa Dana-Cristina segítségével. Részt vett továbbá dr. Gabriela Costea pszichiáter, a Mina Minovici Országos Törvényszéki Orvostani Intézet munkatársa, dr. Mălinescu Bogdan, az Ilfov Megyei Törvényszéki Orvostan igazgatója, dr. Lavinia Duică Nagyszebenben oktató egyetemi tanár és pszichiáter, dr. Veress Albert, valamint helyi újságírók.
A bukaresti szakemberek saját, többnyire negatív, sajtóval kapcsolatos tapasztalataikat osztották meg: mint mondták, a bukaresti kereskedelmi televízióadók munkatársai hajlamosak arra, hogy ott is szenzációt sejtessenek, ahol nem kellene. A törvényszéki orvos elmondta, hogy a televízió híradóiban gyakori, hogy az ismert emberek kapcsán, akik saját kezükkel vetnek véget az életüknek, különböző összeesküvés-elméleteket gyártanak, hogy azt sejtessék, gyilkosság történt.
Doina Cozman hozzátette, hogy a televíziók igyekeznek szakértői véleménynek is teret adni a műsorukban, ezért elhívják a pszichiátereket is az adásba, azonban a műsor következtetéseiben ritkán érvényesül a tudományos magyarázat.
Sarány István, a Hargita Népe főszerkesztője ismertette az Országos Audiovizuális Tanács, valamint a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének azon ajánlásait, amelyek az öngyilkosságok mediatizálására vonatkoznak. Ezek megegyeznek a pszichiáterek által javasoltakkal: a sajtó lehetőleg minél kevesebb részletet közöljön a tett körülményeiről, ne ismertesse az indokokat vagy adott esetben a búcsúlevél tartalmát, ne közöljön képet sem az elkövetőről, sem pedig a helyszínről, ahol az öngyilkosság történt. A kerekasztal-beszélgetés egyik legfontosabb következtetése az volt, hogy a médiában dolgozók és a pszichiáterek között párbeszédnek kell kialakulnia annak érdekében, hogy a média partner legyen az öngyilkosságok megelőzésében, nem pedig ötletadó, „követendő” mintát szolgáltató felület. Márk Boglárka / Hargita Népe (Csíkszereda)

Megszűnés fenyegeti Máramaros megye egyetlen magyar nyelvű hetilapját
Befektetőt keres, adományokat vár Máramaros megye egyetlen magyar nyelvű lapja, a Bányavidéki Új Szó. A szerkesztőség minden, az újság fennmaradását szívügyének tartó itthoni és külföldön élő magyar segítségére számít.
Adományokat vár, befektetőket keres fennmaradásához Máramaros megye egyetlen magyar nyelvű lapja, a Bányavidéki Új Szó. A 29. évfolyamánál tartó hetilap szerkesztősége novemberben felhívást tett közzé, melyben a nehéz anyagi helyzetre hívja fel a figyelmet. A lapot támogató Pro Genius Egyesület felhívással fordul minden jó szándékú, az újság fennmaradását szívügyének tartó itthoni és külföldön élő magyarhoz, magánvállalkozóhoz, politikushoz, egyesülethez, alapítványhoz, politikai párthoz azzal a kéréssel, hogy ötletekkel, illetve lehetőségeihez mérten anyagilag támogassa lapunkat” – olvasható a lap november 3-i számának címoldalán közzétett felhívásban.
A Bányavidéki Új Szó sanyarú helyzete a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) hétvégén Kolozsváron tartott szórványnapi találkozójának a napirendjén is szerepelt, ahol Deák László, a lap szerkesztője ismertette a jelenlegi állapotokat.
Elmondta, az újság hat éve görgeti magával az állami hatóságoknál felhalmozott adósságát, mely már csak a kamatok miatt is egyre növekszik.
Bár a jelenleg 2500 példányban megjelenő újság árát az eddigi 2 lejről 3-ra emelték, és a mintegy 1300 előfizető is egy lejjel többet, 7,5 lejt fizet havonta az olvasnivalóért, a drágítás távolról sem fedezi a hiányt. Pedig Deák László szerint „aprópénzhiányról” van szó, a szerkesztőség immár hat éve azt szeretné, ha helybéli magyar vállalkozó, befektető venné át a lapot, de ezek nem látnak benne üzleti lehetőséget.
Az 1990-es évek elején az volt az elképzelés, hogy az akkor megvásárolt nyomdagép révén fogják eltartani az újságot, de napjainkban ez már nem érvényes, ugyanis megváltozott a nyomdatechnika, és a gép elavultnak számít. Deák László szerint a négytagú szerkesztőség által közzétett „kiáltó szónak” máris van eredménye, a felhívás első megjelenése óta eltelt két és fél hét alatt mintegy háromezer lej gyűlt össze. Az összeg csak az aktuális problémák megoldására elég, a fő bajt nem orvosolja, hangsúlyozta. További segítség a Communitas Alapítványtól nyert nyolcezer lejes támogatás, amely elmondása szerint másfél hónapig elég. (A nagybányai lap korábban húszezer lejes normatív támogatást kapott az RMDSZ-es alapítványtól, ez azonban megszűnt, jelenleg csupán a kért pénzösszeg felét hagyták jóvá.) Meg kellene érteni, hogy az újságra még szükség van” – jelentette ki Deák László, aki szerint ha a magyar közösség hagyja megszűnni a bástyaként működő partiumi szórványlapokat, a „pusztulás beáramlik a tömb irányába”. Hangsúlyozta, a lapot azért is meg kell tartani, mivel a térségben nem vált be másik kiadvány, bár a Szatmári Friss Újság szerkesztősége korábban jelentős anyagi befektetéssel megjelentetett egy bányavidéki mellékletet, a várt érdeklődés elmaradása miatt ez másfél év után megszűnt.
A lap kiadása mellett a szerkesztőség a fiatal korosztály felé is próbál nyitni, a Bethlen Gábor Alap támogatásával tavaly hozták létre a hírportálként működtetett honlapot, melyet a közeljövőben szintén BGA-s támogatással fejlesztenek.
A portál olvasóinak több mint fele a 30-40-es korosztályból kerül ki, míg az idősebbek Deák László szerint a nyomtatott lapot várják, és folyamatosan aggódnak a megszűnéséért.
A segíteni akarók lejben a következő számlaszámokra juttathatják el adományaikat: Asociaţia Pro Genius Baia Mare, OTP Bank Romania. RO69 OTPV 3500 0008 0625 RO01, de forintban, euróban és dollárban is elfogadják a segítséget. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Akik szeretik a szót és a könyvet
Csütörtökön a Darvas-házban elkezdődött a Várad Kulturális Folyóirat és a Holnap Kulturális Egyesület által IX. alkalommal szervezett Nagyváradi Könyvmaraton Bazárral és Gyújtóponttal.
A Darvas-LaRoche-házban csütörtök este megjelent érdeklődőket a Holnap Kulturális Egyesület nevében Simon Judit köszöntötte. Angela Lupşea, a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány ügyvezető igazgatója arra hívta fel a figyelmet: az épületet hamarosan bezárják, mert kívül-belül restaurálják, de reméli, hogy amikor újból kinyit majd, ismét számos kulturális rendezvény helyszínéül fog szolgálni. Hozzátette: örül a Könyvmaratonnak, és jó olvasást kívánva mindenkinek, gratulált a szervezőknek, mert szerinte amit csinálnak, az a város hasznára van.
Az Europrint Kiadót képviselő Derzsi Judit azt mondta: türelmetlenül várja, hogy bemutassa a kiadó elmúlt évi termékeit. Az idei Könyvmaraton programját Szűcs László, a Várad Kulturális Folyóirat főszerkesztője ismertette, kiemelve azt: úgy döntöttek, hogy ezúttal nem a klasszikus, megszokott könyvbemutatókat tartják, mert a szerzők joggal sérelmezték azt, hogy a nagy jövés-menésben, a futószalagon egymás után következő bemutatók miatt nem kapnak elég figyelmet. És egyébként is, vannak még olyan kiadványok, melyeken még dolgoznak, tehát csak ezután fognak megjelenni.
Könyvbazár
Simon Judit két kötetet ismertetett. Mátyás Zsolt Imre színművész Diógyerek című novelláskötetét már korábban bemutatták, míg Fazekas Csaba Protestantizmus és közélet a XIX. századi Bihar vármegyében: Szilágyi Lajos életútja című könyve aznap jött ki a nyomdából. Id. Szilágyi Lajos (1784-1865) Bihar vármegyei nemes, a Bihari Református Egyházmegye világi ülnöke nem volt különösebben jelentős közéleti személyiség, történelemformáló politikus, viszont érdeklődött a helyi és országos közélet iránt, a protestánsokat az 1830-as években ért sérelmek miatt felekezeti egyenjogúságot követelt, például a házasságkötéskor, többek közt erről is lehet olvasni a kiadványban. Derzsi Judit azoknak ajánlotta az Europrint által megjelentetett, vagy a kiadótól megrendelt köteteket, „aki szeretik a szót, a szépet és a könyvet”. Felmutatta például a Murádin László nyelvész: Az asszony nem ember?, Bihari Csaba: Falusi mesék, Nemlaha György: Kabaré A Holnap városában című kiadványokat. Szűcs László, Móra László A román kézilabda magyar legendái című könyvet és a már bemutatott Dánielisz-kötetet állította fókuszba, illetve jelezte: előkészületben Keresztesi József naplója, Mozog Nagy Imre postamester visszaemlékezése, az Élő Várad antológiája, a MÚRE riportkönyve és a Karácsony a Szilágyságban.
Gyújtópont
A könyvismertetők után a Gyújtópont című sorozat következő részével folytatódott a rendezvény. A Fiatal Írók Szövetsége elnökével, Korpa Tamással, és az élővárados Ozsváth Zsuzsával Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett, felolvasásokkal tarkítva. A Várad folyóirat egy hónappal ezelőtt Ady 140 címmel meghívásos pályázatot kezdeményezett Ady Endre születési évfordulójához kapcsolódva, a folyóirat szerzői holdudvarától versben vagy prózában kérve parafrázisokat, stílusgyakorlatokat, a költő életművéhez formai vagy tartalmi megközelítésből kapcsolódó szövegeket. A találkozó befejezéseként ezekből olvastak fel ízelítőt maguk a szerzők, valamint Mátyás Zsolt Imre színművész, a temesvári színtársulat tagja, aki maga is költeménnyel jelentkezett a játékos, díjak, versengés nélküli kihívásra. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Szellem a kastélyban – A Duna Könyvtár-ajándékáról számol be a Határok nélkül és a Térkép
Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. szokatlan adománnyal kedveskedik a partiumi Ottomány településnek: a kommunizmus korának válogatott könyveit viszi el Érmellékre.
A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének őszi, érmelléki rendezvényén az ottományi vendéglátók különös kéréssel fordultak a közmédia jelenlévő képviselőihez. A falu büszkeségében, a Lovass kúriában egy, a kommunizmus időszakával foglalkozó kutatószoba berendezéséhez kértek segítséget. A Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. örömmel tett eleget a kérésnek, mivel szívén viseli a térségben élő magyarság sorsát, kulturális értékekben való gyarapodását. Ennek nyomán a közmédia már számos filmben tárta a nyilvánosság elé a vidék problémáit, Pekár István 2005-ben készült húszrészes alkotása az egész világnak bemutatta Érmellék tájait, értékeit, gondjait.
„A kommunizmus időszakával foglalkozó kutatószoba ötletét jónak tartjuk – írta adományozó levelében Dobos Menyhért, a Duna Zrt. vezérigazgatója. – Önök számos konferenciát szerveznek, s a fiatalabb résztvevők, s a község polgárai így jobban megismerhetik a feledésre ítélt kor valódi arcát. Kollégáink sikeres gyűjtése nyomán a település, s az iskola könyvtárát is gyarapítani tudjuk, s a diákok év végi könyvjutalmához is hozzátehetünk.”
A 900 kötetes könyvtárhoz számos intézmény járult hozzá, a kötetek javarészét a Duna dolgozói, a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány és a Scolar Kiadói Kft. bocsátották rendelkezésre.
A Határok nélkül december 13-án, a Térkép december 16-án számol be a nem mindennapi kezdeményezésről. Zsoldos Barnabás és Egyedi Bernadette mikrofonja előtt megszólal Horváth Béla polgármester, s Dr. Csermák Zoltán, a közmédia kiemelt szerkesztője, az ajándék átadója is.
A közmédiának nagy hagyományai vannak a külhoni könyvgyűjtésben, a kezdeményezések közül kiemelkedik a „Könyvet könyvért Kárpátaljára”, „A könyv, mely célhoz vezet” (roma gyermekkönyv-gyűjtés), valamint a székelyudvarhelyi árvíz sújtotta könyvtárak megsegítésére végzett akció. Az elmúlt negyedszázad alatt a közmédia mintegy 900 ezer (!) könyvvel gazdagította a külhoni könyvtárakat. Erdély.ma