„Munkatáborba” küldtek erdélyi magyar újságírókat
Kalotaszegen, a Váralmás községhez tartozó Szilágy megyei Farnason szervezte meg ötödik riporttáborát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete július 3-6. között. A tábor célja a Farnason és a környező településeken 2014 nyarán talált állapotok feltárása és rögzítése volt a szociográfiai riport eszközével. A feltáró munka eredményeként riportkötetet jelentet meg az újságíró egyesület.
A tábornyitó rendezvény meghívottja Péntek János nyelvészprofesszor, Kalotaszeg szakértője arról beszélt, hogy román néprajzi szempontból nem, csak magyar szempontból számít néprajzi tájnak Kalotaszeg. “Itt történt meg a magyar népművészet felfedezése Hermann Antal jóvoltából a 19-ik században” – sorolta az előadó a legérdekesebb tudnivalókat a belső-Erdély és Partium között elterülő, nagy vonzerejű, befogadó jellegű vidékről.
A táborban az írott és az online sajtó, a rádió és tévé munkatársai vettek részt, többek közt Kolozsvárról, Nagyváradról, Marosvásárhelyről, Barótról, járták a vidéket, rögzítették mindazt, ami számukra érdekesnek tűnt. Készült film- és rádió-anyag, riport, interjú, színes beszámoló. Az újságíró szakos egyetemi hallgatók napi tudósítást írtak az eseményekről, amelyet a MÚRE honlapján lehet olvasni.
Antal Erika,
maszol.ro

Szigetlét
Délvidék felfedezése
A Külhoni Magyar Újságíró-egyesületek Konvenciója (KMÚEK), amelynek tagja a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) is, több mint nyolc évvel ezelőtt, 2005 májusában alakult meg Szegeden, és azóta évente legalább kétszer rendszeresen találkoznak a tagszervezetek. Munkája eredményeként az elmúlt időszakban jelentősen felélénkült a külhoni magyar médiumok közötti kommunikáció.
Általában kétszer tart fórumot, ahol megvitatják az újságírás terén mutatkozó legújabb kihívásokat, problémákat, megvalósításokat. A tavalytól egy új programmal jelentkeznek. A Kárpát-medencei magyar újságírók egy-egy Kárpát-medencei régióban médiatábort szerveznek, és elkészítik annak a régiónak a kismonográfiáját. Az első tábor tavaly Erzsébetlakon volt, a szerbiai Bánságban. A KMÚEK májusi tatrangi tanácskozásán ennek a munkának az eredményét, Erzsébetlak monográfiáját mutatták be a vajdasági újságírókollégák. – Reményeink szerint ez a program is hagyománnyá válik, s még az idén azon fáradozunk, hogy Erdélyben is összehívjunk egy ilyen tábort. Talán már az őszi KMÚEK-találkozóra elkészül az erdélyi szórványt bemutató kötet, nyilatkozta a tanácskozáson Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, a KMÚEK társelnöke.
Az első sikerélmény, hogy együtt voltunk
A riporttábor szervezője a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete (VMÚE) volt. Az egyesület 2003-ban alakult meg, tagságának túlnyomó része a legnagyobb vajdasági magyar szerkesztőségekben dolgozik, de az egyesület nyitott a helyi lapok, rádiók és televíziók felé is. A VMÚE egyik alapítója és állandó résztvevője a Külhoni Magyar Újságíró-egyesületek Konvenciójának. A VMÚE elnöke, Tóth Lívia szerint Erzsébetlak olyan település, ahol riporteri kíváncsiságát mindenki ki tudta elégíteni. – Szerencsésen egy tető alá tudtunk ülni többen egy olyan Nagybecskerek közeli faluban, Erzsébetlakon, ahol a közelben szlovákok, katolikus bolgárok, románok, szerbek élnek. Az első sikerélmény az volt, hogy együtt voltunk. Bár közhelynek tűnik, de jó leülni és beszélgetni.
A másik sikerélmény az volt, hogy az elkészült írásokat kötetben jelentettük meg. Maga az írás ugyanis még nem könyv. A könyvet el kell készíteni, meg kell szerkeszteni, képileg, szövegileg is. Úgy gondolom, hogy csinos kis küllemet tudtam kölcsönözni a könyvnek, mert ez volt az én feladatom, és így kötetben, két borító közé fogva, gondolom, nemcsak írások ezek, hanem könyv is. Nem baj, ha kevesen olvassák el, nem baj, ha a polcon marad, egyfajta dokumentum, hogy 2013-ban milyen emberek éltek azon a területen, milyen történeteket mondtak el. Tóth Lívia szerint azért választották Közép-Bánátot, illetve Erzsébetlakot, mert oda a vajdasági újságírók is ritkábban jutnak el, pedig ezen a vidéken sok jó kezdeményezés van, amelyekről a Kárpát-medencében is érdemes hírt adni. – Mi a falusi turizmusra, a konyhakertészek munkájára, a Császár-tó természetvédelmi területre, az écskai Lázár-kastély történetére hívtuk fel a figyelmet, de az erdélyi Háromszék lap újságíróját, Ferencz Csabát például az itteni katolikus bolgár lakosság élete érdekelte – tette hozzá a VMÚE elnöke. A kiadvány megjelenését a Bethlen Gábor Alap támogatta, a fotókat Bencsik István, Ferencz Csaba, Kecskés István, Léphaft Pál, Martinek Imre és Tóth Lívia készítették.
*** Erzsébetlak (szerbül Belo Blato, szlovákul Biele Blato, németül Elisenheim) a Vajdaság Közép-bánsági körzetében helyezkedik el, Nagybecskerektől 17, Belgrádtól 60 kilométerre, Lukácsfalva és Écska közelében. A vidék 74 méteres tengerszint feletti magassága enyhén kiemelkedő szigetet képez, valószínű, hogy a területe egykor szigetet alkotott a Pannon-tengerben. Nyugatról a Tisza, délnyugatról a Béga folyó övezi, keletre számos halastó található.
A község a német bánsági Határőrvidék területén 1866-ban jött létre, Torontálszécsányból jött katolikus németekkel telepítették be. A Határőrvidék feloszlatása után, 1872-ben Torontál vármegyéhez csatolták. 1876-ban a Tisza áradása az egész falut elpusztította, lakosai elköltöztek. 1887-ben (a Magyar katolikus lexikon szerint 1888-ban) telepítették be ismét szlovákokkal, magyarokkal, bolgárokkal. Jelenlegi, mintegy 1.500 fős lakosságát is zömében ez a három nép alkotja, de élnek a faluban szerbek is.
A katolikus templomot Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére 1896-ban emelték, az evangélikusoké pedig 1902-1903-ban épült.
A falut övező 1600 holdnyi földterületből csak mintegy 600 hold művelhető. A kertészet mellett a lakosság jelentős része halászattal is foglalkozott, valamint a nád kitermelése és értékesítése is bevételt hoz több család számára. Az utóbbi időben a településen fellendülőben van a falusi turizmus is.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

Együttműködési szerződés a magyar és az erdélyi újságíró szervezetek között
Megújította a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) és a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MURE) tizenhét évvel ezelőtt kötött együttműködési megállapodásukat, szombaton délelőtt, Félixfürdőn. A közös nyilatkozatot Tóth Károly a MÚOSZ és Rácz Éva-Mária a MURE elnöke látták el kézjegyükkel.
Az aláírásnál jelen volt dr. Bodonovich Jenő, Magyarország Nemzeti Média– és Hírközlési biztosa.
A két szövetség az etikai együttműködés területén is keresi a lehetőségeket.
- A két újságíró szervezet arra törekszik, hogy tagjaik szakmai teljesítményük további javításával társadalmi elismertségük is növekedjék – fogalmaznak a dokumentumban.
mediatica.ro, Erdély.ma

MÚRE: szakmai találkozó díjkiosztással
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) szeptember 19. és 21. között Nagykárolyban tartotta szakmai találkozóját, Épített örökség: a kulturális turizmus és népszerűsítési lehetőségei címmel. A rendezvényre a hazai magyar média munkatársai, a MÚRE-tagok mellett Magyarországról, a Vajdaságból, Felvidékről és Kárpátaljáról is érkeztek kollégák.
A találkozó keretében a hazai szakmai szervezet pénteken megtartotta évi közgyűlését, valamint sor került a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) között 17 éve, 1997. október 13-án Nagyváradon aláírt együttműködési megállapodás megújítására.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar nyelvű médiajogi kalauzt adott ki a MÚRE
szi szakmai rendezvényén mutatta be Médiajogi kalauz című kiadványát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. A médiajogi szaktanulmány eligazít az újságírók munkájára vonatkozó jogok területén; szerzője dr. Vallasek Magdolna jogász, a Sapientia EMTE adjunktusa. A kötet függelékben tartalmazza a médiára vonatkozó egyes törvényszöveg-részek fordítását, és megtalálható benne a szerzői jogokra vonatkozó törvény jelentős, a sajtósok munkáját érintő része, valamint az audiovizuális tartalomszabályozás egy része.
Az esetleges igényléseket a mure@mure.ro címre lehet küldeni. (közlemény)
Transindex.ro

A legnagyobb kaland (2.)
Beszélgetés Sebestyén Spielmann Mihállyal az erdélyi zsidóság történetéről
A marosvásárhelyi zsidóság múltjáról tartott két sikeres előadást a Vásárhelyi Forgatag tavalyi és idei rendezvényén Sebestyén Spielmann Mihály történész, író, a Teleki Téka nyugalmazott vezető könyvtárosa. A volt Iskola utcai zsinagógát mindkét alkalommal megtöltötte az érdeklődő közönség. A beszélgetés múlt héten közölt első részében a zsidóság megtelepedéséről, nyelvéről, vallási irányzatairól és életéről volt szó az első világháborúig. Mai számunkban az ezt követő időszakról beszél Sebestyén Spielmann Mihály.
– Hogyan alakult a két világháború között a zsidók száma?
– Az 1941-es népszámlálás szerint több mint 5.780 zsidó élt Marosvásárhelyen. 90 százalékuk magyarul beszélt. A férfiak 18-52 év között 1941-től kezdve fegyvertelen munkaszolgálatot teljesítettek, eleinte egyenruhában, később saját ruhájukban. A legtöbb férfi Magyarország történelmi határain kívül, elsősorban a keleti fronton végzett kisegítő munkát. A doni menekülés során ezeket az embereket éppúgy magukra hagyták, akárcsak a közhonvédeket. A második doni hadsereg áldozatai magyarok és zsidók, észak-erdélyi románok vagy németek.
1940-ben az egyik fontos változás az volt, hogy Erdély Magyarországhoz való csatolása révén a magyar parlament 1938-39-ben hozott zsidótörvényei automatikusan Erdélyre is kiterjedtek. Ezek megakadályozták, hogy a zsidó közösség beváltsa a magyar visszatéréshez fűzött álmait. Következményként a zsidókat sorra minden szervezetből kizárták. Jellemző példa, hogy a Kereskedők Társulatából, amely 1860 óta folyamatosan működött, s amelynek 1920 után Rosenfeld Jenő volt az elnöke, kivált egy csoport, s létrehozta a keresztény kereskedők szervezetét, amely megindította a konkurenciaharcot minden eszközzel, állami segítséggel s az úgynevezett Baross szövetség támogatásával a zsidó kereskedők ellen. A végeredmény, hogy 1944-ben az összes üzletet elvették, s ezeket a magyar állam kegyként osztogatta a hívei között.
– Mennyire tartották a vallásukat ebben az időszakban?
– 1944 előtt az egész zsidóság vallásos volt, az jelentette a kapcsot és az etnikai lét megélhetésének fórumát. A ’30-as években szocializálódó nemzedék, az apáink nemzedéke azonban már szakított a vallásos formákkal, s akár nyíltan ateista is volt, ami összefüggött a baloldal felé fordulással, illetve ezek az emberek úgy gondolták, hogy a vallásos lét már nem megoldás a nemzetiségi kérdésre, ugyanis kettős kisebbségben éltek, egyszerre voltak zsidók és magyarok. Az a fajta mély vallásosság, amely a hasszidokat jellemezte, nálunk Marosvásárhelyen nem volt általános jelenség. A fiúkat 14 éves korban felnőtté avatták (bar- miczvah). Ez a főbb imák elmondásából állt, s a zsinagógában fel kellett olvasni egy szakaszt a Tórából, ami nagy megtiszteltetést jelentett, s ezért harc is folyt érte. A templomi helyeket évekre bérelték, a temetéshez, amelynek során az egyszerűséghez mindig ragaszkodtak, tíz férfiember kellett. Két jelentős temető volt, a kövesdombi, ahova az ortodoxok temetkeztek, s a Széll Kálmán utcai, amely a neológoké volt, de ma már ez az egyetlen működő zsidó temető Marosvásárhelyen. A vallásos zsidók külön temetkeztek, külön sorba férfiak és nők, nincsen rátemetkezés, ezért a temetők nagy kiterjedésűek kell legyenek. A köztemetőkben például, a Házsongárdiban vagy a Kerepesiben külön részt kaptak. A rabbik a ’30-as évekig részt vettek a város közéletében, de 1940 szeptemberében, a bevonuláskor megtiltották, hogy üdvözöljék a bevonuló honvédeket s a kormányzót.
1944 áprilisában kellett felvarrni a sárga csillagot, akkor kezdődött el a listázás. Zsidó tanácsot is választottak, hogy a gettóba zártak és a német parancsnokság között közvetítsenek, a két hitközség elnöke, néhány rabbi és jelentősebb személyek vettek részt benne. Voltak hitvány zsidók is, egy Lax nevű ékszerész például, aki pontosan megsúgta, hogy kinek milyen ékszerei vannak, hiszen évtizedekig nála vásárolták, javíttatták az ékszereket a nők, s ezeket az eldugott pénzzel együtt valósággal "kiverték" a zsidókból. Voltak, akik a kerítésen át dobtak élelmiszert a gettóban levőknek, akik a meleg ruhát is nélkülözték, hisz május vége abban az évben esős és hideg volt. A koronkai téglagyári gettó 600 ember befogadására volt alkalmas, de 4.000-et zsúfoltak össze, s meg kellett nyitni egy második gettót, az egykori marhavásártéren (ma a December 22. utcai lakótelep).
A holokauszt lebonyolításához Magyarországon (Észak-Erdélyt is beleértve) elég volt 2.500 csendőr, ugyanis a zsidó lakosság fegyelmezett volt, nem fejtett ki ellenállást a gettóba zárás, a deportálás ellen. Néhány család szökött meg, és néhány embert bújtattak. Voltak egyéni akciók, amelyek során orvosok, elöljárók, katonák mentettek zsidókat, de a történelem szempontjából nem elegendőt.
Marosvásárhelyről, a koronkai téglagyár területén levő gettóból 1944-ben három szállítmánnyal 7.000 embert vittek el, amelyben benne vannak az udvarhelyi és a Marosvásárhely környéki zsidók is. Hogy hányan értek el Auschwitzba a négy-öt napig tartó út során, azt már nem lehet tudni, de az elhurcoltaknak alig az egyhetede tért vissza.
– Itt fejeződött be döbbent csendben az előadás, majd valaki feltette a kérdést, hogy mi történt azután. Hát mi is történt?
– A folytatás a kivándorlás és az elöregedés volt. A kivándorlást a Ceausescu-rendszer gyorsította fel, amely a hazai németekhez hasonló sorsot szánt a zsidóknak is, s ezért pénzt kapott mind Izraeltől, mind Németországtól, amit a szocialista nagyipar fejlesztésére fordított.
Marosvásárhelyen utoljára 1952-ben szolgált saját rabbi, Bukarest megszüntette az istenhitet illető különállást, s csak egyféle ortodox hitközség létezik. Ennek a jegyzőkönyvei kerültek elő, amelyek a marosvásárhelyi hitközség belső életének elsőrendű forrásai.
– Azok számára, akik lemondtak a vallás gyakorlásáról, mi jelentette a megtartó erőt?
– Megtartó erő volt az ünnepek megülése, a szokások, az, hogy mindenki olvasta a héber betűket. Megtartó erő volt a külvilág taszítása, az a tény, hogy az 1930-as évek második felétől kezdve a zsidókat kizárták a város mindennapi életéből. Erre a román törvények is lehetőséget adtak, 1938-tól kezdve a Iorga-kormány bevezette a romanizációt, ami azt jelentette, hogy minden vállalatba, intézménybe meghatározott számban kellett románokat fölvenni, ami akár a szakértelem rovására is mehetett. A Iorga- kormány és Gogáék elrendeltek egy állampolgári revíziót is, s a királyi diktatúra bevezetésével megszüntették a különféle szervezeteket, megalkották a Nemzeti Újjászületési Frontot mint egyetlen, kizárólagos országos szervezetet.
A vallásváltoztatás az első világháború előtt nem volt túlságosan gyakori Erdélyben. 1944-ben, a zsidótörvények alkalmazása idején a katolikus és a református lelkészek, szerzetes rendek nagy számban adtak ki hamis keresztlevelet, hogy az embereket mentesítsék a gettótól és a deportálástól. Így tett például Csíky József vártemplomi lelkész, Léstyán Ferenc plébános. Kevésbé volt megszokott az unitárius egyháznál, mivel annak püspöke nem javallotta ezt az utat. A katolikus egyház mentőtevékenységére nagy hatással volt Márton Áron bátor kiállása, aki 1944 májusában a kolozsvári Szent Mihály-templomban elítélte a deportálást. Apor Vilmoson kívül ő volt az egyetlen főpap, aki aktívan mentett. A magyar főispáni karból ketten mondtak le a deportálás elleni tiltakozásképpen, Bethlen Béla, Észak-Erdély utolsó kormánybiztosa és Mikó László, Maros-Torda vármegye főispánja. Korábban 1938-ig Bernády György nagyon jó kapcsolatokat ápolt a zsidókkal, s amikor már régen nem volt polgármester, György napján a hitközség vezetői rendszeresen felköszöntötték. A nagy városépítés idején ugyanis, a hozzáértést részesítve előnyben, munkát adott a zsidó szakembereknek.
– Gyerekként hogy alakult ki benned a zsidó öntudat?
– Mesélős család voltunk. Nem volt titok, hogy kik vagyunk, olyan családokkal szemben, ahol szemérmesen elhallgatták azt. Nálunk mindenki átesett valamilyen módon a deportáláson, munkaszolgálaton, nekünk nem voltak idős rokonaink, a nagyszüleinket egyszerre vitték el és ölték meg. Anyámat is elvitték, a kezén ott volt a szám, azt nem kellett megkérdezni, hogy miért, mert ő elmesélte. Az apánk valamikor ifjú cionista volt, onnan lépett át a baloldali mozgalmakba, de a könyvtárában megvoltak a könyvek, amelyeket olvastunk. Másik nagybátyám, aki egy véletlen folytán életben maradt, Kasztner Rezső svájci csoportjához tartozott, aminek történetét a halála előtt mondta szalagra.
Anyám zsidó iskolai tanítónő volt. A román tanítóképző elvégzése után, 1940-ben helyezték Marosvásárhelyre. Apám ugyancsak 1940-ben kapta meg az orvosi diplomát Kolozsváron, és Marosvásárhelyen érte a bécsi döntés. Két évig munkanélküli volt, aztán munkaszolgálatos lett. Mivel tudott románul, elküldték egy román faluba, ahol orvosként dolgozott, amíg vissza nem tért a nagybányai századához, ahol kitűnő parancsnoka, Reviczky Imre, a költő unokája a rábízott munkaszolgálatosokat megmentette. Anyám a lipcsei gettóban volt, s kényszermunkásként egy repülőgépgyárban dolgozott. 1944 végén megszökött, és visszament az üres gyárba, ahol az amerikaiak szabadították fel, és azt követően jött haza. Amikor a románok kiugrottak a német szövetségből, apám megszökött, bujkált, majd egy zsidó szervezet megbízta, hogy keressék meg a munkaszolgálatosokat. A csoportot letartóztatták az oroszok, és Munkács várába zárták, de mivel tudott oroszul, a parancsnok elengedte.
A családban mindent elmeséltek, tudtuk, hogy mik vagyunk, a környezet is, amiért olykor csúfolódtak. Ez nagyon rosszulesett, de igazából azt, hogy mi mások lennénk, a társadalom nem nagyon éreztette.
– Soha nem akartál végleg külföldre telepedni?
– Az én mesterségem olyan, hogy beszélni kell, engem ez a világ, ez a történelem érdekel, és odaátról ezt nem tudtam volna művelni. A Teleki Tékában annyira jól éreztem magam, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy kitelepedjek, holott mindenkim elment, még a testvérem is. De nem szakadt meg velük a kapcsolat, jó, ha hazajönnek, jó, ha az embernek a világban vannak barátai, én viszont úgy éreztem, hogy itt van dolgom, itt alapítottam családot, s bár beszélek idegen nyelveket, ezt a megtanulhatatlanul szép magyar nyelvet imádom. Nem tudnék más nyelven gondolkodni, ez ad számomra biztonságot, s valóban úgy érzem, hogy a legnagyobb kaland itthon maradni.
– A bevezetőben nem szóltunk az életed során művelt sok mesterség közül az újságírásról, holott közel két évtizede írod jegyzeteidet a Népújságban és a Romániai Magyar Szóban. Ezt a tevékenységedet értékelte a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete. Milyen érzés volt az idei újságíró-nívódíjat a nagykárolyi kastélyban átvenni?
– Nem tagadom, felmelő volt, és meghatódtam. Éreztem, hogy a publicisztika meghozta számomra az elismerést egy olyan területen, amelyet viszonylag későn kezdtem el művelni, szeretni. Jó volt ott állni a sok-sok szakmabeli tekintetének kereszttüzében. Azt mondtam köszönő válaszomban: azt szeretem, ha az olvasó reagál ezekre. Így vagy úgy. De a közöny halálos.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Tanácskozott a MÚRE
Az épített örökség védelme és a sajtó
Szeptember 19–21-e között a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Nagykárolyi Polgármesteri Hivatal és helyi tanács támogatásával, illetve a Spectator Alapítvány közreműködésével Nagykárolyban szervezte meg évi tanácskozását és közgyűlését a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. Tekintettel arra, hogy a Károlyi-kastély látta vendégül a tanácskozást, az újságírók Az épített örökség, a kulturális turizmus és népszerűsítési lehetőségei címmel hallgattak meg szakmai előadásokat. A pénteken és szombaton zajló tanácskozásra ötvennél több újságíró érkezett Nagykárolyba, a hazai magyar médiaműhelyek munkatársai mellett magyarországi, vajdasági, felvidéki és kárpátaljai kollégák is.
Miután péntek délután a vendéglátó település polgármestere, Kovács Jenő és a MÚRE elnöke, Rácz Éva köszöntötte az egybegyűlteket, a MÚRE elnöke és Győrffy Gábor, a Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) újságíró szakának adjunktusa együttműködési megállapodást írt alá az egyetem és az újságíróegyesület között, amelyet szeretnének majd a Sapientia EMTE-vel és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel is megkötni. Ezt követően szakmai előadóként elsőnek Vágner Mária, a Magyar Rádió (MR 1) szerkesztője A hely című műsorát ismertette a kollégákkal. Ennek az a sajátossága, hogy igen gazdag képi eszközökkel illusztrálja a tudósításokat, és a helyszíneket nemcsak a riportalanyok szemszögén keresztül mutatja be, hanem a felvezető és összekötő szövegekben valósággal "élőben" láttatja a helyszínt a szerkesztő. Vágner Mária az újszerű megközelítés kulisszatitkaiba vezetett be. Szombaton a Károlyi-kastélyban a városmárkázásról tartott érdekes előadást Kádár Magor, a BBTE egyetemi oktatója, aki kifejtette, hogy minden településnek van valamilyen sajátos épülete, jellegzetes hangulata, amely kizárólag csak arra a helységre jellemző. Ehhez társulnak múltbeli vagy akár jelenbeli történetek, amelyek egyedivé tehetik az adott várost, községet. Ezeket használja ki az idegenforgalom is, hiszen elsősorban ezeknek a márkajegyeknek köszönhetően népszerűsíthetők az adott települések. Ez is az építettörökség-védelem, értékesítés egyik módszere lehet – foglalhatnánk össze Kádár Magor előadását. Hegedüs Csilla, a Kulturális Minisztérium örökségvédelmi államtitkára azokat a lehetőségeket vázolta fel, amelyekkel jogilag vagy akár a gyakorlatban felújíthatók, megőrizhetők a műemlék épületek.
Ennek egyik sikeres megoldását láthatták a konferencia résztvevői, akik szombaton délben jelen lehettek a közös, határon átnyúló román-magyar kulturális együttműködési projekt keretében felújított, érmindszenti (most Ady Endre) községben levő Ady Endre-szülőház és a múzeum avatóünnepségén.
Az újságíró-tanácskozás ezt követően a nagykárolyi Károlyi-kastélyban folytatódott, ahol bemutatták dr. Vallasek Magdolna jogász, a Sapientia EMTE adjunktusa által szerkesztett Médiajogi kalauz című kiadványt. A szerzővel Szűcs László, a MÚRE igazgatótanácsának tagja beszélgetett. A kötet az eligazító szándékú jogi tanulmány mellett a médiára vonatkozó egyes törvényszövegrészek fordítását tartalmazza. A bemutatót követő beszélgetésen érdekes felvetések hangzottak el a sajtószabadságról, a médiaetikáról.
A bemutató után – a Spectator Alapítvány szervezésében – az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából szerveztek megemlékezést. Sebestyén Spielmann Mihály történész, ny. főkönyvtáros arról tartott igen érdekes előadást, hogy miként tükrözték elsősorban a marosvásárhelyi lapok az első világháborút, mi jelenhetett meg és mit cenzúráztak annak idején azért, hogy ne mindenről értesüljön a front mögött maradt lakosság. Benkő Levente szerkesztő tanulmányozta mind az első, mind a második világháború emlékiratait. Elárulta, hogy nemrég került kezébe egy első világháborúban harcoló magyar és egy román honvéd naplója, amelyekből igen érdekes részleteket tudott meg arról, hogy a fronton levő katonák miként viszonyultak a lövészárkok körülményeihez, az ellenség elejtéséhez, vagy arról is, hogy mik történtek a fogolytáborokban. Karácsonyi Zsigmond, a Spectator elnöke elmondta, azért kezdeményezték ezt a beszélgetést, mert mindkét esemény történelmi időkben számítva még közel áll hozzánk. Az első világégésről még találhatók eddig nem közölt dokumentumok, és a második világháború veteránjai közül még van, akit meg lehet szólaltani. Ezek az információk nemcsak a jelenkornak lehetnek érdekesek, fontosak, hanem a jövőnek is, hiszen ha bárhol megjelennek a médiában, dokumentumértékűvé válnak. A beszélgetésben részt vevők arra ösztönözték a romániai magyar média képviselőit, hogy karolják fel az ilyen adatgyűjtő kezdeményezéseket és adjanak teret, helyet a memoároknak.
Hagyományosan évente egyszer a MÚRE nívódíjakat is átad. Az idén az ünnepélyes momentum helyszíne a Károlyi-kastély impozáns előcsarnoka volt. Ezt megelőzően a nagykárolyi önkormányzat és a helyi múzeum által meghirdetett, turisztikai célpontokat népszerűsítő médiaalkotások vetélkedőjének nyerteseit díjazták. A pályázat egyik díjazottja Antal Erika, a maszol.ro munktársa lett, mellette Bögözi Attila (vasarhely.ro) és az Egyedifilm alkotói, Egyedi Bernadette és Egyedi Zsolt (az MTVA szatmári tudósítói) részesültek elismerésben.
Az írott sajtó nívódíját Sebestyén Spielmann Mihály vehette át a maszol.ro portálon, illetve a Népújságban és a Brassói Lapokban rendszeresen megjelenő publicisztikáiért. Az alkotó laudációját Ambrus Attila, a Brassói Lapok igazgató-főszerkesztője olvasta fel. Az audiovizuális díjat Benkő Judit, a Kolozsvári Rádió munkatársa vehette át, akit Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió főszerkesztő- helyettese méltatott.
Az idén Szűcs László, a Várad kulturális folyóirat és az Erdélyi Riport főszerkesztőjének javaslatára, többéves szünet után átadták a román–magyar közeledést szolgáló tevékenységért járó Pro Amicitia-díjat is, amelyet a Maghiaromânia blog szerkesztői vehettek át. A javaslattevő méltatta a fiatal bloggerek munkáját, foglalkozását.
A találkozó alkalmával a MÚRE megtartotta közgyűlését is, ahol elsősorban szervezési kérdésekben hoztak döntéseket, és körvonalazták a jövő évi tevékenységeket, amelyben szerepel a következő hasonló találkozó.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar történészsors Romániában
Tófalvi Zoltán író, történész kapta meg idén a Tőkés László Alapítvány által alapított Tőkés-díjat. Az alábbiakban közöljük M. Kiss Sándor történésznek, a budapesti Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettesének a Kisvárdán múlt vasárnap rendezett ünnepségen elhangzott laudációját.
Tófalvi Zoltán. Elvarázsolt ember. Sajátos csodalény. A különösen egyedi kelet-közép-európai sors méltóságteljes hordozója. Másként szólva: nyugdíjas történész – egyáltalán létezik ilyen státus, hogy nyugdíjas történész?
Publicista, író, tévészerkesztő. Tegyem hozzá: elszabadult igazságkereső, a hűség szobra, húsból-vérből való, vagyis elkötelezett magyar értelmiségi. Különben hetvenéves. Ilyenkor az ember leül a kertjében – ha van diófája, akkor az alá –, és elmereng a múlton, vajon mi marad meg mindabból, amit eddig termelt? Tófalvi Zoltán e helyett – bár gereblyéznivalója lenne épp elég – jövőt tervez.
Huszonnégy évvel ezelőtt – 1990 elején – kezdett el foglalkozni a romániai magyarság 1956-tal kapcsolatos szervezkedéseivel, s az ezt követő politikai perekkel.
Viszont a szigorúan őrzött és titkosított levéltári dokumentációhoz a romániai lusztrációs törvény megjelenése után, csak 2002-től férhetett hozzá. Öt év múlva, 2007-ben indította útjára tíz kötetre tervezett sorozatát 1956 erdélyi mártírjai címmel, amelyből eddig öt kötet jelent meg, darabonként 750-800 oldalon.
Tehát a hiány további öt kötet, vagyis – kilóban számolva – körülbelül 4000 oldal. A napokban – magam is hetven körül téblábolok – különböző nyavalyáimat sorolva orvos barátom megnyugtatott, mondván, az emberi élet százhárom évre van kalibrálva, és az egyénen múlik, hogy ebből a százhárom évből mennyit képes realizálni. Másként szólva: hány éves koráig képes élni. Zoltán! Hét év alatt öt kötet, további hét év – s akkor még csak hetvenhét éves leszel –, további öt kötet. S az azt követő negyedszázad? Valóban ideje elkezdeni tervezni a jövőt!
Játék a számokkal? Nem egészen! Tessék csak figyelni! Tófalvi Zoltán 1944-ben született. A múlt század nyolcvanas éveinek végén – Temesvár Romániában, sajátos rendszerváltás Magyarországon, amit a múlt bajnokai rendszerkorrekciónak terveztek – felparázsoltatta a reményeket. Most majd megismerjük a múltunkat, s nemcsak a jövőnket tervezhetjük a magunk tehetségéből, a magunk erejéből.
Aztán eltelt Tófalvi Zoltán életéből további bő évtized, amíg végre megnyíltak azok az addig titokzatos levéltárak, amennyiben tényleg megnyíltak. Vagyis: megkésett nemzedék vagyunk. Tófalvi Zoltánt közel hatvanévesen illette meg a múlt megismerésének a joga.
A múlt! Fránya dolog ez a múlt. Más a múltképe annak, aki a szocialista államok belügyeinek karmai között élte meg – át és túl – ezt a múltat, s más azé, aki akkor már felnőtt ember volt, s emlékei később érlelődtek tudássá akár szakmai ártalomként is, mert történész lett. S más azoknak, akik könyvek oldalairól ismerkednek azzal a múlttal, azzal az ’56-tal, ami nekünk életre szóló élmény és tanulság maradt.
És más olyan ország polgárának, aki ennek a terrornak a szelét sem érezte, s csodálva tekintett a Molotov-koktélos pesti srácra, amint élet-halál harcot vív az orosz medvével, majd – ha még erre is volt irányultsága – döbbenve olvasta a sztorizástól már akkor sem tartózkodó nyugati lapok híradásait a magyarországi megtorlásról. S az erdélyi magyarok elleni megtorlásról? Arról nem! Ott jobban őrizték a titkot. Ott belső ügy maradt!
Az 1956-os forradalomról és szabadságharcról írni a magyarországi magyar történésznek sem könnyű feladat. Még ma sem. Nálunk is kérdés, hogy „kinek a forradalma”, vívjuk is csatáinkat, de ennek a csatának érthető az oka. És legfeljebb – hogy az egyik legdivatosabb ma használt fogalomnál maradjak – a narratívák különböznek egymástól.
De a tényeket legalább ismerjük. Mennyiben különbözik a magyarországi magyar történész helyzete a romániai magyar történész helyzetétől? 1991-ben – az Antall-kormány kormányfőtanácsosaként – félig magán-, félig hivatalos minőségben Erdélyben jártam információkat szerezni, hogy volt-e valami megmozdulás ’56-ban Erdélyben is? Kósza híreink voltak ugyan, de konkrét tudásunk nem. Voltak beszélgetéseim, voltak sokatmondó hunyorítások, de beszélgetőtársaim leginkább hallgatásba burkolóztak, s azt ajánlották, hogy keressem meg a „szibirákokat”. Érezni lehetett a félelmet még akkor is. Mindezt csak azért mondom el, hogy érzékeltessem Tófalvi Zoltán vállalkozásának nehézségeit.
Tófalvi Zoltán a magyar és a román történetírás történetében először publikálta az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal való együttérzés ürügyén halálra ítélt tizenkét erdélyi magyar és két román politikai fogoly kivégzési jegyzőkönyveit – akkurátusan a kivégzőosztagok teljes névsorát feltüntetve, pontosan sejtve, hogy a még élő érintettek halálosan is megfenyegetik! –, a corpus delectiként emlegetett, az erdélyi kérdés megoldását sürgető, a magyar forradalom hatására született négy, korábban egyáltalán nem ismert tervet, tanulmányt. De eddig el kellett jutni, az utat végig kellett járni.
Lássuk ezt az utat! A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia szakán szerzett történelemtanári oklevelet. Pályáját a korondi gimnáziumban kezdte, aztán rádiószerkesztő lett, s mint ilyen, újságíró is, majd televíziós szerkesztő. Egyetemistaként a Sóvidék történetével foglalkozott. 1989-ig három kötete jelent meg, ezek közül A pogány fohászok faluja című szociográfiai kötete Nyugaton – jelesen az Amerikai Egyesült Államokban – is nagy sikert aratott. 1982 hozta meg számára a Szeku „kitüntetett figyelmét”.
A Temesváron élő atyhaiak közössége címet viselő szociológiai munkáját a Szabad Európa Rádió folytatásokban, teljes terjedelemben közölte. Külön „honoráriumként” 1982 októberében egy házkutatás során a román belbiztonsági szervek kéziratai s tanulmányai egy részét a „biztonság kedvéért” begyűjtötték. Gondoljuk el: közel egy évtizedet a román biztonsági szervek kitüntetett figyelmétől kísérve élni! A Kondukátor Romániájában.
A Sóvidék népi fazekassága éppúgy témája volt, mint a Skandináviában élő magyar értelmiség hídszerepének vizsgálata. Értekezett Bolyai Farkas szembetegségéről, összesen 15 önálló kötet és hozzávetőlegesen 5-600 tanulmány, esszé, újságcikk fűződik nevéhez.
Díjnyertes dokumentumfilmek jelzik útját, amelyeket a Román Televízió magyar adása, a Duna Televízió vagy a Magyar Televízió sugárzott. Megnyerte a Hitel folyóirat 1994-es pályázatát, a Civitas Humanitas Alapítvány filmpályázatának első díját, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete 1997-ben, a Székelyföld folyóirat 2002-ben ismerte el munkásságát egy-egy nívódíjjal. Kitüntette őt Petőfi Sándor-sajtószabadság díjjal a Magyar Újságírók Közössége, 2014. március 15-én Marosvásárhely városa tüntette ki őt a Könyv és Gyertya díjjal, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) egyfajta alternatív marosvásárhelyi díszpolgári címmel, idén október 4-én pedig az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány Székelyudvarhelyen EMIA-díjjal. Tófalvi Zoltán tehát termékeny, közfigyelmet kiváltó, szépen dekorált tudós ember, aki méltán szerzett megbecsült nevet magának.
2013 kora nyarán szól a telefonom. A vonal másik végén Izsák Lajos professzor, kedves barátom, az ELTE Történeti Intézetének vezetője, s arra kért, hogy vállaljam el az egyik tag szerepét Tófalvi Zoli doktori munkahelyi vitájában. A téma a magyar ’56 erdélyi vonatkozásai, az „erdélyi kérdés”. Elhűltem! A Zoli doktori vitája? Na ne.
Tragikomikus a történet, vagy emelkedettebben: egy erdélyi magyar történész sorsa Romániában. Miről is van szó? 1989-ig a román kommunista hatalom megakadályozta, hogy Tófalvi Zoltán bármely történeti doktori iskolába beiratkozzon. Az ember csak legyint. A magam kisdoktori disszertációjának beadását – a második világháború alatti polgári ellenállás volt a témám – is megakadályozta akkori munkahelyem. Nem volt kívánatos téma a kommunista Magyarországon a nem kommunista antihitlerista ellenállás történetének kutatása, de 1996-ban – húsz éves késéssel – ugyanebből a témából végül is kandidáltam.
1990 után Romániában Tófalvi Zoltánnak ez nem adatott meg. Kiderült ugyanis, hogy a tervezett történészi disszertációt csak román nyelven lehet leadni és megvédeni. Na erre mondják, hogy kisebbségi sors egy demokratikus országban, amely tagja az EU-nak, s tiszteli a kisebbségeket. Hát ezért iratkozott be Tófalvi Zoltán tizenöt kötetes szerző az ELTE történettudományi doktori iskolájába, ahol már megszerezte az abszolutóriumot, „(…) már csak a disszertáció megvédése van hátra” – írja a szerző szakmai önéletrajzában.
Hát én – s nemcsak én – Tófalvi Zoltán történésztől olvastam először az ’56-ot követő romániai megtorlásról. Csak sikerül az a védés, Zoltán! Azt azért már most bizton állíthatom, hogy többlettudással távozom majd a védésedről. Szomorú s egyben felemelő történet, s van benne valami „tófalvis”. Túl a hetvenen az ember egy címet már nem tudományos hírneve megerősítéséért akar megszerezni. Az már régen megvan. Tartozik ezzel – ha már a sors így akarta – önmagának, a múltnak, a kedves, szeretett társsal eltöltött közös múltnak. S a következő könyv fedlapján már ezt olvashatjuk majd: Dr. Tófalvi Zoltán: Írók, költők a Szekuritáté karmai között.
Számtalanszor elmondjuk, leírjuk: úttörő vállalkozás. Kodolányi János 1943-ban Szárszón nagyon is nagy súllyal beszélt a szóinflációról. Igaza volt. Ezért sem írom le, hogy Tófalvi Zoltán úttörő munkát végzett. Pontosabbnak érzem a megfogalmazást így: Tófalvi Zoltán páratlan munkát végzett.
Szász László írta az egyik recenziójában Tófalvi Zoltán munkájának leglényegéről: „(…) a Magyarországon olykor elsuttogott vélemény ellenében (miszerint Erdélyben nem történt semmi, ugyan sok embert, de csupán ártatlanokat börtönöztek be ’56 kapcsán) bizonyítható: tudatosan és valóságos akciókat készítettek elő Erdélyben, a magyar forradalmat megelőző időszakban és azzal párhuzamosan. Viszont sokkal nehezebb, veszélyesebb helyzetben nemcsak azért, mert a román társadalom eleve ellenséges tömegeinek közegében tették ezt, hanem mert az anyaország vezetése nagyvonalú gesztussal feláldozta az erdélyi magyarságot.
Kádár János és küldöttsége 1958 februárjában, nagyuras bukaresti fogadtatás után, a romániai magyar foglyokat egyszerűen kiszolgáltatta a megerősödött román nacionalista kurzusnak. Ezzel is magyarázható, hogy a perek tulajdonképpen napjainkig ismeretlenek a közvélemény előtt, a Tófalvi Zoltán által feltárt sok tízezer oldalnyi anyag közzététele alapvető szemléletváltozást is jelenthet a történetírásban is. Újra kell írni az 1950-es, 1960-as évek Romániájának egész történetét.”
Bizony ez így igaz. S főként igaz akkor, ha arra is emlékezünk, mit ajánlott Gheorghe Gheorghiu-Dej – Dés (!) György, „az utolsó romániai magyar miniszterelnök”, ahogy ezt a sajátosan keserű pesti humor akkor megfogalmazta – 1957-es látogatása során Kádárnak. Valami ilyesmit mondott: „Önök nem tudták 1945-ben megsemmisíteni a fasisztákat, most itt az alkalom”.
Tízezres nagyságrendben gondolkodott Dej, s Kádár is csak sajnálkozni tudott később: akkor, amikor körmenetbe kellett volna akasztani, nem volt hozzá elég erőnk. Vagy Horn Gyula 1989. áprilisi megnyilvánulása is fontos adalék ebben a kérdésben. Ő a Nagy Imre-ügy kapcsán fejtette ki, hogy még nem érett meg az idő, hogy minden dokumentumot közöljünk ’56-ról, mert ’56 nemzetközi összefüggései mellett még a Dubček-ügy is eltörpül hatását tekintve.
Tófalvi Zoltán – s ebben igaza van méltatóinak – tabukat döntöget, amikről jobb nem tudomást venni. Ha nem támadhatunk, akkor hallgassuk el, régi jól ismert recept. És a kérdések kérdése! Szólaljon meg Tófalvi Zoltán is: „1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magában foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is.
Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román parlamentnek benyújtott autonómiatervezetekben. Olvasóknak, politikusoknak, a történész szakmának szeretnék olyan, 1000 oldalas kötetet átnyújtani, amelyben teljességre törekvőn megtaláljuk az „erdélyi kérdéssel” kapcsolatosan kidolgozott összes magyar, román, szász és nagyhatalmi tervezetet. Elkészítettem egy dokumentumfilm-tervezetet a Székelyföld autonómiatörekvéseinek alátámasztására. Abban a meggyőződésben, hogy az Európai Uniót, a nagyhatalmakat csak egy nagyon jól „megkomponált” filmmel lehet meggyőzni a követelés jogosságáról. Egyszer talán film is lesz a tervből…”
Drága jó Tófalvi Zoltán, elvarázsolt ember, sajátos csodalény, így kell hinni egy talpig értelmiséginek a tények perdöntő erejében! Enélkül sem élni, sem dolgozni nem érdemes. És túl minden kesernyés gondolaton, egyszer győzhet az igazság is. S az esélyt valóban meg kell teremteni. Köszönteni s ünnepelni jöttünk Tófalvi Zoltánt. Gratulálni a megérdemelt kitüntetéshez, a Tőkés-díjhoz. Éltessen Téged az idők végeztéig a mi Istenünk! Váltsa valóra álmodat: a szabadság rehabilitációja vezessen el a székely autonómiához! Írj és küzdj érte továbbra is!
Krónika (Kolozsvár)

Média, kampány
Az internet fejlődése és a médiafogyasztási szokások változása Romániában is egyre hangsúlyosabban rányomja bélyegét a választásokra, és mindez hatványozottan tetten érhető volt az államfőválasztás vasárnap megrendezett első fordulója idején.
Bebizonyosodott például, hogy teljes mértékben fölöslegessé vált a kampánycsend intézménye. Amúgy Magyarországon ezt már belátták a döntéshozók, és az idei helyhatósági megmérettetésre megszüntették a kampánycsendet, valamint a közvélemény-kutatási adatoknak a voksolás napján történő közzétételének tilalmát.
Teljes mértékben indokolt volna megfontolni ezt nálunk is. Hiszen bárki, aki hozzáféréssel rendelkezik a világhálóhoz, vasárnap folyamatosan figyelemmel követhette, nagy valószínűséggel milyen sorrend alakul ki az államfőválasztáson indult jelöltek között. Az egész választás gyakorlatilag nyílt színi küzdelemmé alakult, amikor a közvélemény-kutatóktól kiszivárgott eredmények alapján a hírportálok és a hírtelevíziók honlapjai leplezetlenül beszámoltak az esélyesebb jelöltekre leadott szavazatarány alakulásáról.
A különböző politikai érdekcsoportok holdudvarába tartozó hírcsatornák ugyanakkor nyíltan kampányoltak is egy-egy jelölt mellett vagy ellen: ki úgy, hogy naphosszat ontotta a kormányfő választási szlogenjére hajazó hazafias dalokat, ki pedig úgy, hogy ki sem ejtette a fő rivális nevét.
De ne gondoljuk, hogy a kampány idején az erdélyi magyar sajtóra kevésbé volt jellemző a pártosság. Az államfőválasztás történetében először kialakult magyar–magyar versenyben számos sajtótermék ha nem is nyíltan, de eléggé egyértelműen megüzente olvasóinak, nézőinek, hallgatóinak, kire „ajánlott” ütni a pecsétet az első fordulóban. A legeredetibb módon ama publicistánk járt elől a korteskedésben, aki azt ajánlotta: „elég, ha másodikán megtartjuk a Hunor-érzékünket”.
Mindezek ismeretében teljesen fölöslegesnek tűnik a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének az államfőválasztással kapcsolatban közzétett felhívása, amelyben felkéri az újságírókat: politikai szerepvállalásuk idejére függesszék fel újságírói tevékenységüket. A kampány szelleme ugyanis jelentősen áthatja a sajtót, és elég nehéz visszaszuszakolni a palackba.
Rostás Szabolcs |
Krónika (Kolozsvár)

Befejeződött a Könyvmaraton Nagyváradon
Szombaton délután több kötetet is bemutattak a VI. Könyvmaraton keretében a Silent kávézóban, illetve az Ady Endre Emlékmúzeumban.
A kínálatban a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének Időutazás Farnastól Zsobokig című riportkötete, Molnár Judit Nádpálca nélkül című irodalomtörténeti munkája, Tasnádi-Sáhy Péter A békaember legendája című novelláskötete, Székely Ervin  Bársonyszék és aszfalt című regénye, az Europrint kiadó újdonságai és a kultika.com honlapnak, Kós Károly összegyűjtött publicisztikáinak, valamint Péter I. Zoltán A Zöldfától a Kék macskáig – nagyváradi vendéglők a Monarchia idején című kötetei szerepeltek.
Tasnádi-Sáhy Péterrel Simon Judit szerkesztő, a Riport Kiadó vezetője beszélgetett az új kötetről. Bevezetésképpen elmondta, hogy a Budapesten született, jelenleg Nagyváradon dolgozó író, újságíró járt többek között Indiában, és beszél hindiül is.
„Abszolút igen és abszolút nem” – válaszolta Tasnádi-Sáhy Péter arra a kérdésre, hogy saját élethelyzeteiből jeleníti-e meg figuráit. Mindig egy kép, ami megtelik tartalommal számára, így alakulnak ki történetei. S hogy miért éppen a békaember? Jár a városi uszodába, ahol van egy ember, akin meglátta az apró, figyelemfelkeltő jegyeket, a békaember pedig városi legenda lett.
„Mindig egyensúlyban vagyunk” – mondta a szerző, csak éppen kétféle ez az egyensúlyi állapotot, az egyikből könnyebb, a másikból nehezebb kibillenteni az embert. A kötet novellái ezt a két állapotot mutatják be, a címadó novella az, ami egy klasszikus boldogságtörténet.
A kötetből a Tejpor és puding illetve a Karmok című novellákat olvasta fel a szerző, mintegy illusztrálandó, hogy a novellák szereplői helyenként átfedik egymást.
A maraton záróakkordjaként a könyvbemutatók végén az Ady Endre Emlékmúzeumban Mátyás Zsolt Imre színművész performanszának köszönhetően úgy érezhette a közönség, hogy maga Ady sétált be az egykori Müllerájba. A színművész az általa előadott versek mellett arról is gondoskodott, hogy interaktívvá váljon a rendezvény, hiszen a közönség tagjai közül a vállalkozó kedvűek felolvashatták kedvenc Ady-költeményüket, majd mécseseket helyeztek el a délelőtt megkoszorúzott szobor talapzatán.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro

Riportkötet jelent meg Kalotaszegről
A 2014-es újságírótáborban született riportokból szerkesztett kötetet mutatták be a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) idei, első marosvásárhelyi sajtóklubjában.
Az Időutazás Farnastól Zsobokig című kötetben azok a kalotaszegi riportok olvashatók, amelyekhez a tavaly júniusában szervezett újságíró táborban gyűjtöttek anyagot a szerzők. Bögözi Attila, Balázs Bence, Tasnádi-Sáhy Péter, Demeter Emőke, Rácz Éva, Gáspár Sándor, Simon Judit, Géczi Renáta, Szucher Ervin, Szűcs László és e cikk szerzője írta le azt, ami felkeltette az érdeklődését a kalotaszegi településeken. A kötet szerzői között szerepel Péntek János nyelvészprofesszor is, aki kalotaszegi származásúként tartott előadást a táborban, hívta fel a jelenlevők figyelmét mindarra, amit érdemes írásba foglalva megörökíteni.
Farnas, Zsobok, Inaktelke, Váralmás, Sztána: bár a kalotaszegi hagyományos néprajzi tájegységhez tartoznak, az 1968-as átszervezéskor Szilágy megyéhez kerültek. Az újságírók a még élő hagyományokról, a mai modern életvitelről, az ottlakókat foglalkoztató kérdésekről írtak. Például az összeomláshoz közelálló farnasi református templomról olvashatunk riportot, vagy beszámolót a zsoboki hímzett aszfalt titkairól, azokról a megvalósított kezdeményezésekről, amelyek ma Zsobokon számos munkahelyet biztosítanak a falubeliek számára, sorsokról és életutakról, az egykori inaktelki betyárcsapatról.
Míg Zsobokon takaros házak, iskola, felújított templom áll, a gyermekotthon és az azt kiszolgáló malom, pékség, tejfeldolgozó számos helybélinek biztosítja a tisztes megélhetést, és közel húsz éve megszervezik a képzőművészeti alkotótábort, addig Farnas „ötven százalékos falu”, ahogy Balázs Bence kolozsvári riporter fogalmaz. Mert Zsobok teljesen magyar falu, Farnas csak félig az. De a kettő közötti különbség jelképe lehetne akár az is, hogy Zsobokon gyermekotthon, Farnason öregotthon működik. A két falu életében jelentős szerepet tölt be Molnár Irma lelkész, mindkét otthon megálmodója és irányítója. Ezekről az intézményekről ír Gáspár Sándor marosvásárhelyi riporter a Segíts magadon, s az Isten is megsegít című riportjában, aki nemcsak a lelkésznővel, de a szakácsnőkkel és a bentlakókkal is elbeszélgetett. Az öregotthon legidősebb lakója a 91 éves Judit, aki egykor a Kolozsvári Rádiónak volt a belső munkatársa. Ugyanott él Margit, a kerekes székkel közlekedő Éva, Anna, aki mankóval tud járni csak, Ernő, az egykori virágkertész. Velük Simon Judit nagyváradi újságíró beszélgetett.
Inaktelkén a ’70-es-80-as években Rózsa Sándorról, a 19-ik században élt híres betyárról neveztek el egy „betyársereget”, amire 2014-ben már szinte senki sem akar emlékezni. Ennek a seregnek a nyomát, az emlékeit próbálja kinyomozni Szucher Ervin, marosvásárhelyi újságíró. A kötetben az élő hagyományokról olvashatunk még, a tiszta szobáról, a nemzedékekről nemzedékekre szálló népviseleti örökségekről, arról, hogy az asszonyoknak köszönhetően hogyan kaptak aszfaltot a zsoboki utcák, vagy a falu legidősebb házaspárját mi tartotta össze 67 éven keresztül.
Antal Erika
maszol.ro

Kelemen Hunor: Erdélyben szükség van a nyomtatott sajtóra
Fennállásának és működésének 25. évfordulóját ünnepelte január 17-én, szombaton este a Szatmári Friss Újság szerkesztősége. A nagykárolyi kastélyban tartott ünnepi eseményen előfizetők, újságírók, közéleti személyiségek vettek részt, házigazdaként Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere köszöntötte a jelenlévőket.
Kelemen Hunor szövetségi elnök méltatásában köszönetet mondott újságíróknak és olvasóknak egyaránt, akik sokszor nehéz körülmények között, versenyhelyzetben, ám kitartottak.
„A Szatmári Friss Újság sok mindent látott, tapasztalt az elmúlt 25 esztendőben, ám bebizonyosodott, van tartalékuk arra, hogy előre menjenek, haladjanak” – mondta az RMDSZ elnöke, aki beszédében a laptulajdonos és kiadó munkáját is méltatta.
„Az újságírás az erdélyi magyar közösségben többet jelent, mint máshol. Nálunk az újságírás közszolgálatiságot, identitás – megőrzést jelent, ez pedig többletfelelősség újságírónak, lapkiadónak, közéleti embereknek egyaránt. És éppen ez a közszolgálatiság az, ami miatt nagyon sok szempontból újságíró és politikus munkája hasonló. Összeköt ez bennünket, e mellett pedig nekünk, politikusoknak, szükségünk van arra, hogy tükröt tartsanak elénk, és szükségünk van arra is, hogy közös célokat tűzzünk ki magunk elé” – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök. Hozzátette, a megyei lapok fennmaradása azt bizonyítja, hogy az olvasók hisznek abban, hogy szükség van a nyomtatott újságokra.
A negyedszázados születésnap folytatásában az erdélyi magyar sajtó helyéről és szerepéről Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke beszélt. A Szatmári Friss Újság múltjáról Veres István, a Szatmári Friss Újság volt főszerkesztője tartott személyes hangvételű beszámolót. A napilap jelenéről Elek Anikó, a Szatmári Friss Újság főszerkesztője beszélt, Baranyai Zoltán, a Szatmári Friss Újság kiadóvezetője pedig a jövőbeli terveket osztotta meg a résztvevőkkel.
A II. világháború után, a kommunizmus éveiben Szatmár megye napilapja a Dolgozó Nép volt (1949-1968), majd 1968 és 1989 között a Szatmári Hírlap. Az 1989-es változások során a napilap függetlenné vált, és megváltoztatta nevét. 1989. december 23-án Szabad Szatmári Hírlapként jelenik meg. A kommunista korszakot idéző elnevezés emlékét is törölve 1990. január 3-án Friss Újságként jelenik meg, majd néhány nap múlva véglegessé válik a Szatmári Friss Újság név. 2012. április 1-től kezdődően a lap kiadója a szatmárnémeti Tradeholding Kft. rmdsz.ro
Erdély.ma

Újságírókat köszöntött a MÚRE Maros megyei szervezete
A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének Maros megyei fiókszervezete három „veterán” munkatársát ünnepelte a csütörtök esti sajtóklubban.
Nagy Pál irodalomtöténész és -kritikus 91 évet töltött, az őt méltató szöveget, amelyet Bölöni Domokos írt, Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa olvasta fel. Nagy Pál 1924. január 30-án Mezőkölpényben született, a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, majd Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetemen diplomázott. Pályáját az egyetemen tanársegédként kezdte, majd középiskolai tanár Kolozsváron (1949-55); Marosvásárhelyen az Igaz Szó (1955-70), A Hét (1970-73), az Új Élet (1974-84) szerkesztője, több kötet szerzője. Az ünnepelt 91 évesen arról beszélt, hogy már ritkán mozdul ki otthonából, ahol magányosan él, két unokája van.
Csifó János rádiós újságíró a 80-ik születésnapját ünnepelte. Nagy Miklós Kund, a Népújság volt főszerkesztője, nyugalmazott újságíró vidám rigmusokba szedett írásával köszöntötte az ünnepeltet. Csifó a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztő-riportere volt évtizedeken keresztül, számos műsor fűződik a nevéhez. A legemlékezetesebbek közt a Megy a magnó című rovat, amelyben 421 erdélyi magyar értelmiségit kerestek fel a rádió munkatársai. Portréinterjú készült 1976-1985 között Domokos Gézával, Harag Györggyel, Kós Károllyal, Olosz Lajossal, Ruha Istvánnal, Spielmann Józseffel, Szabó T. Attilával, Székely Jánossal, Szilágyi Domokossal, Tompa Miklóssal.
Bögözi Attila, aki jelenleg a vasarhely.ro munkatársa, 60 évet töltött. Az ünnepeltnek Bakó Zoltán, a Vásárhelyi Hírlap újságírója kedveskedett egy közös élményeket felelevenítő humoros írással. Bögözi Attila az egykori Előre című napilapnál kezdte újságírói pályafutását, a rendszerváltást követően a lap utódjánál, a Romániai Magyar Szónál, majd az Új Magyar Szónál folytatta, ahonnan a Vásárhelyi Hírlaphoz igazolt. Jelenleg a vasarhely.ro munkatársa. Rendszeresen közöl irodalmi lapokban.
Antal Erika
maszol.ro

Sajtószabadság, szólásszabadság nálunk és más nemzeteknél
A Minerva Művelődési Egyesület és a Szabadelvű Kör múlt csütörtöki vitaestje afféle „bemelegítő beszélgetésnek” számít a sajtószabadság, szólásszabadság körüljárhatatlannak, kimeríthetetlennek tűnő témájában. Meghívottaink – Eckstein-Kovács Péter jogász, politikus, Egyed Péter filozófus, egyetemi tanár, Rácz Éva, a MÚRE elnöke, Sipos Zoltán újságíró, az Átlátszó Erdély főszerkesztője, Újvári Ildikó jogász, a Szabadság főszerkesztője, Tibori Szabó Zoltán újságíró – a véleménynyilvánítás határairól és felelősségéről, az erdélyi magyar, a magyarországi és a romániai sajtó helyzetéről, a sajtó, politika és gazdaság viszonyáról fejtették ki álláspontjukat.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)

Megtanultam leszámolni az illúzióimmal
Életműdíjat vett át KÁNTOR LAJOS az RMDSZ létrejöttének negyedszázados évfordulóját ünneplő gálán. A kolozsvári írót, szerkesztőt a huszonöt évvel ezelőtt történtekről, az értelmiség és a politika viszonyáról kérdezte Cseke Péter Tamás.
Egyik megfogalmazója volt 1989 karácsonyakor a Hívó szó című kiáltványnak. Ezt sokan az RMDSZ születési bizonyítványának is nevezik. Helytálló ez a megállapítás?
Közvetlenül a rendszerváltáskor párhuzamosan beindult az erdélyi magyarság szerveződése különböző nagyvárosokban, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Kolozsváron és Székelyföldön is. Ám tudomásom szerint Kolozsváron született meg az első írásos, átgondolt, programatikus elképzelés a romániai magyar közösség jövőjéről. Ez volt a Hívó szó. Nem tudok arról, hogy a Domokos Géza nevéhez fűződő szervezkedés során a kolozsvárihoz hasonlóan átfogó, a múltra visszatekintő, de inkább a jövőt megcélzó, a romániai magyar közösség elképzeléseit megfogalmazó szöveg született volna. Akkor, a legelső napokban keveset tudtak egymásról ezeknek a szerveződéseknek a kezdeményezői. Hiszen a diktatúra összeomlása mindenkit nagyon váratlanul ért. Talán Silviu Brucanon kívül senki sem számított erre Romániában, romániai magyar biztosan nem. Brucan tudott a legtöbbet, mert ő Washingtonból ment Moszkvába és onnan jött vissza.
Hogyan készült a kiáltvány?
December 22-én Balázs Sándor és Nagy György körbejárt néhány kolozsvári magyar értelmiségit, akiket elhívtak másnapra Gáll Ernő lakására. Erre a megbeszélésére Balogh Edgár hozott egy szöveget, amely a jelenlévők mindegyike szerint használhatatlan volt. Úgy véltük, ez egy „térden állva lázadó” szöveg volt, a régi kísérletek szellemében fogalmazta meg a szerzője. Aki ismeri Balogh Edgár rendszerváltás előtti elképzeléseit arról, hogyan lehetne javítani a romániai magyarság helyzetén, az tudja, mire gondolok. Végül a Gáll Ernő lakására összegyűlt társaság Balázs Sándort és engem jelölt ki arra, hogy fogalmazzuk meg a kiáltványt. Ketten átmentünk a másik szobába, és megírtunk egy szöveget. Ezt aztán megvitattuk, itt-ott módosult, és megszületett a Hívó szó, amelyet tizenöten írtunk alá. A kiáltvány meg is jelent a Szabadság december 24-i számában. Aznap alakult meg a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács is, amelynek elnöke lettem.
Milyen szerepe volt RMDSZ megalakulásában?
A különböző önszerveződések felvették egymással a kapcsolatot. Január 7-én tartottunk egy küldöttgyűlést a kolozsvári színházban, majd 13-án Marosvásárhelyen tartották meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első országos küldöttértekezletét. Horváth Andort és engem kértek fel, hogy a Vásárhelyen elhangzottak alapján írjuk meg az alapszabály-tervezetet, amelyet később Nagyváradon, az alakuló kongresszus elé terjesztettek. Ezen az országos elnökség tagjává választottak, s az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének az elnöke is voltam a megyei szervezet első tisztújító közgyűléséig. Akkor Balázs Sándor lett az elnök, én egy darabig alelnök maradtam. Inkább a Korunkkal szerettem volna foglalkozni. Az első parlamenti választások előtt rá akartak beszélni, hogy vállaljak képviselői vagy szenátori mandátumot. Nemet mondtam, akárcsak akkor, amikor egy államtitkári tisztség elvállalására kértek fel, mert nem akartam Bukarestbe menni. De azért a politikából egy darabig nem szálltam ki. Legalább egy éven át Budapesten, Bukaresten, Párizsban fontos találkozókon képviseltem az RMDSZ-t. Amikor megtartották az első román-magyar értelmiségi találkozót Budapesten, engem kértek, hogy hívjam meg azokat a kolozsvári románokat, akikről úgy gondoljuk, le lehet ülni velük konstruktívan tárgyalni. Emellett részt vettem az RMDSZ kemény belső vitáiban is. Néhányan nem értettünk egyet azzal, hogy Domokos Géza – aki amúgy nagyon jó barátom volt – Ion Iliescu mellé akarta faroltatni az RMDSZ-t. Voltak személyes ambíciókból fakadó konfliktusok is abban a korszakban. Szőcs Géza magatartása mellett vita lett abból is, hogy Kincses Előd szerette volna, ha Tőkés László mellé Király Károlyt is az RMDSZ tiszteletbeli elnökké választják.
Mikor szállt ki a politikából és miért?
Sokáig választott tagja voltam a Szövetségi Képviselők Tanácsának, akkor még Küldöttek Országos Tanácsának hívták. Az egyik kolozsvári ülésen – talán 1994-ben – bejelentettem, hogy kilépek a testületből, miután Tőkés László megfogalmazta azt, hogy az RMDSZ-nek szakítania kell a románokkal szembeni „kézfogás-politikával”. Ezt éppen akkor tette, amikor a román értelmiségiek részéről volt egy pozitív visszajelzés, ami némi biztatást jelentett. Az ülésen azt kértem, Tőkés álláspontját vitassuk meg, ám ezt a testület – kis szavazatkülönbséggel – leszavazta. Ekkor beadtam írásban a felmondásomat, és erre a mai napig büszke vagyok. Ez jelentette a szakításomat a nagypolitikával. Azóta csak civilként fogalmazom meg a véleményemet, illetve még egy darabig MÚRE-elnökként tagja voltam a Szövetségi Egyeztető Tanácsnak is, amelyet a mai napig sóhivatalnak tartok. Nekem már a rendszerváltás előtt nagyon jók voltak a román kapcsolataim, az irodalmon keresztül. Jó viszonyt ápoltam román csúcsértelmiségiekkel, D. R. Popescuval, Adrian Marinoval, Augustin Buzurával. Sokat beszélgettem annak idején Ioan Aluas szociológia professzorral, többször találkoztam Ana Blandianával is.
2012-ben megfogalmazott a Kolozsvár Társaság nevében egy másik kiáltványt, az Új Hívó szót, amely nevében is utal az 1989-es dokumentumra. Mi késztette arra, hogy közzétegye ezt a szöveget?
Elsősorban az RMDSZ ellenében alakított árnyékszervezetek, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt megalakulása. Ugyanakkor úgy éreztem, az RMDSZ politizálásán is változtatni kellene.
Bár néha bíráltam, egy pillanatig sem fordítottam hátat az RMDSZ-nek. Soha nem gondoltam azt, hogy a szövetségnek van alternatívája Erdélyben az érdekképviseletre.
Dilettánsnak tartom a szervezeteket, amelyek alternatívaként kínálják magukat. Ettől függetlenül néhány ember e szervezetek vezetői közül – például Szilágyi Zsolt – kifejezetten rokonszenves volt számomra, amíg az RMDSZ tagja volt. Szerintem Tőkés László hergelte őket végig, mert nem bírta elviselni, hogy ne ő legyen a megmondóember. Az Új Hívó szó megfogalmazására késztetett az is, hogy azt tapasztaltam: az RMDSZ-ben is egyre nagyobb szerepet kaptak az úgynevezett megélhetési politikusok. Nyilván naivitás volt azt hinni, hogy az RMDSZ sokáig megmarad ernyőszervezetnek. Jómagam soha nem voltam híve a pártosodásnak, de elfogadom, hogy ebben az országos politikai felállásban más lehetőség nem volt.
Az úgynevezett külhoni magyar közösségek politikailag mindenütt megosztottak. Hogyan lehetne összebékíteni egy nagy létszámú nemzeti közösség politikai sokszínűségét az egységes politikai érdekképviselet szükségszerűségével?
Az az érzésem, erre nincs recept.
Nem erdélyi magyar sajátosság, hogy a rendszerváltáskor aktív politikai szerepet vállaló értelmiségiek kivonulnak a politikából, és csak néha hallatják hangjukat. A 2012-es felhívásának kezdeti visszhangja hamar elcsitult. Meghallgatja-e mostanában az RMDSZ az értelmiségiek véleményét?
Én megtanultam leszámolni az illúzióimmal. Persze, ettől még néha úgy érzem, érdemes megszólalnom. Meglepett, amikor megtudtam, hogy életműdíjat kapok az RMDSZ-től. Ebben nem tudom, mekkora súlya volt a rendszerváltás utáni politikai szerepvállalásomnak és mekkora az irodalmi munkásságomnak. Lehet, hogy ez is egy illúzió, de pozitív folyamatnak látom, hogy az RMDSZ – elsősorban néhány fiatal politikusa révén – egyre inkább hallgat a civil társadalomra. Ezt tapasztalom a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa program megszervezése kapcsán. Tamás Gáspár Miklós írta, hogy a pártok erodálásával párhuzamosan a társadalom egyre inkább a civil önszerveződés irányában mozdul el. Az ifjúsági főváros program esetében egy újfajta magatartást láttam az RMDSZ néhány politikusa részéről. Fogalmazhatnék úgy is, hogy bevonták az ügyek intézésébe, a tervezésbe a civileket is. És nagy dolognak tartom, hogy a mai fiatalok természetesnek veszik: beleszólásuk van, lehet saját ügyeikbe, ügyeinkbe. Kolozsvár az övék is, erre nem kell engedélyt kérniük a többségtől.
Milyennek látja most az RMDSZ-t és a szervezet jövőjét?
Sok mindent vállalnak ott, ahol érdemben jelen tudnak lenni. Kolozsváron régóta nem volt tartósan ennyire jó az RMDSZ néhány politikusának megítélése, elsősorban Horváth Annának köszönhetően. Az alpolgármester olyan fiatalokat vett maga mellé, akikkel együtt el tudott érni valamit. A két előző magyar alpolgármester semmit nem tudott elérni. Az RMDSZ hátországát ugyanakkor hiányolom. Annak idején, Kolozsváron, rövid idő alatt 50-60 ezer ember iratkozott be az RMDSZ-be. Nem kellett győzködni őket, sorban álltak a színház pénztáránál és adták le a belépési nyilatkozatukat. Akkor volt tömegalapja az RMDSZ-nek. Hozzám lassan másfél évtizede senki nem jött megkérdezni, hogy nem fizetném be a tagsági díjat? Azt sem tudom, egyáltalán még van-e tagsági díj. Az RMDSZ lassan már csak a kampányban fordul az emberekhez. Ezért is gondolom úgy, hogy a szövetség és a civil szervezetek közötti viszony kulcsfontosságú lehet, a civileken keresztül meg lehet próbálni néhány érdeket érvényesíteni.
Az életműdíj is bizonyítja, hogy van tekintélye az RMDSZ-ben. Elképzelhető, hogy előbbi kifogásait szóvá tegye egy harmadik Új Hívó szóban?
Elképzelhető. De nem szeretnék muníciót szolgáltatni azoknak, akikkel messzemenően nem értek egyet. A kritikát szükségesnek tartom, de nehéz ezeket úgy megfogalmazni, hogy ne az RMDSZ ellenfeleinek malmára hajtsa a vizet. Az egyik RMDSZ-kongresszuson a küldötteknek járó húsz másodperc alatt meg is fogalmaztam azt a kritikámat, hogy a Szövetségi Egyeztető Tanács eljelentéktelenedett. Egy bírálatot meg lehet fogalmazni húsz másodpercben vagy húsz oldalas kiáltványban, én inkább a könyveimben fogom elmondani a véleményemet.
Visszakanyarodnék a 25 évvel ezelőtt történtekre. Az 1989-ben táplált reményekhez képest mi okozta Kántor Lajos számára a legnagyobb csalódást?
A kultúra háttérbe szorulását fájlalom, és nem csak magyar vonatkozásban. A Ceauşescu-időkben tekintélye volt a kultúrát, irodalmat képviselő személyeknek, intézményeknek. Néhány szerencsés helyzet kivételével ezek az emberek, intézmények a háttérbe szorultak. Mondok egy példát: egy év múlva 1200 lej lesz a minimálbér Romániában, ma alig 200 lejjel nagyobb a Korunk főszerkesztőjének a fizetése. Ezt én szégyenletesnek tartom. Csalódtam a magyar-magyar kapcsolatok alakulásában is. Huszonöt éve el nem tudtam volna képzelni ekkora megosztottságot.
Csalódottan veszem tudomásul azt is, hogy a politikai elit és az értelmiség a 25 év alatt mennyire eltávolodott az emberektől.
A Hívó szóban megfogalmazott célkitűzések közül az önálló állami magyar egyetem létrehozásának elmulasztását fájlalom.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Időutazás Farnastól Zsobokig, másodszor
Tavaly júliusban Farnason szervezte meg riporttáborát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE).
Az Erdély minden részéről érkezett szakmabeliek és az újságírást most tanuló fiatalok három felejthetetlen napot töltöttek Farnason és a környező alszegi falvacskákban, amelyek ugyan hagyományaik révén Kalotaszeghez tartoznak, de az 1968-as közigazgatási átszervezéskor Szilágy megyéhez csatolták őket. A dombok között, a világ zajától meglehetősen távol fekvő falvakban afféle időutazásban volt részünk, hiszen miközben a múltról, hagyományokról faggattuk a vendégszerető helybélieket, igyekeztünk valósághű képet festeni a jelenről, és rátapintani arra, mit rejteget a jövő. Ezért is lett ez – vagyis Időutazás Farnastól Zsobokig – a címe az ott született írásokat felölelő riportkötetnek, amelyet tegnap mutattak be a „tett helyszínén”.
Szabadság (Kolozsvár)

Riportkötet a Felső-Maros mentéről
Magyarok az Istenszéke lábánál
Hosszú vajúdás után végre napvilágot látott az a különleges riportkötet, amelynek "nyersanyagát" 2013 tavaszán rögzítették a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete marosi szervezetének Ratosnyán tartott riporttábora résztvevői. A MÚRE – korábban is szervezett – riporttáborainak az a célja, hogy a tagság bejárjon egy erdélyi tájegységet, és az újságírói műfaj révén bemutassa az érdeklődőknek.
Azért esett a választás a Felső-Maros mentére, mert a nagyjából Déda és Maroshévíz közötti szorosban fekvő települések lakói "szórványszigetet" alkotnak a Székelyföld, Nyárádmente és Marosvásárhely között, ahol tömbben élnek a magyarok. A Felső-Maros mentére többnyire nyaralni, kirándulni járnak a Kelemen- és a Görgényi-havasok szépségével "fertőzöttek", de ilyenkor nincs idő és alkalom arra, hogy "mélyebben" is betekintsenek az itt lakók életébe, múltjába, a jövőbeli lehetőségek mérlegelésére. Az előző táborok hagyományát folytatva, nemcsak megyénkbeli újságírók (Bodolai Gyöngyi – Népújság, Bögözi Attila – www.vasarhely.ro, Gáspár Sándor – Marosvásárhelyi Rádió, Szucher Ervin – Krónika, Vajda György – Népújság) barangolták be a településeket, hanem más lapok munkatársai (Bajna György – Gyergyói Kisújság, Czirják Károly – Maroshévízi Hírlap, Mózes László – Háromszék, Sarány István – Hargita Népe, Sarány Orsolya – egyetemi hallgató) is eljöttek alaposabban megismerkedni a vidékkel. A MÚRE gondozásában, a Juventus Média és a Népújság támogatásával megjelent kötetet Szucher Ervin szerkesztette.
A könyv első bemutatóját, a szerzők jelenlétében, az elmúlt vasárnap délben, az istentiszteletet követően a jódtelepi református templomban tartották. Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE korábbi elnöke elmondta, külön érdekessége a kötetnek, hogy igen sokszínűen, több témát is felvetve tükrözi a vidék lakóinak mindennapjait. De nemcsak a Déda és Maroshévíz közötti települések kerültek be, hanem Marosvécs és Magyaró község is szerepel benne, mert – bár ezek a települések nem tartoznak közvetlenül az említett övezetbe –, életükkel, mindennapi tevékenységükkel kötődnek a Kelemen- és a Görgényi-havasokhoz. Karácsonyi Zsigmond külön megköszönte a vendéglátást Nagy Ferenc református lelkésznek és feleségének, Editnek, ugyanakkor minden egyes alanynak is, hogy történeteikkel, elbeszéléseikkel hozzájárultak a kötet megjelenéséhez.
A rövid felvezető után a könyv szerzői ajánlották a kötetet, írásaikat. Vajda György és Gáspár Sándor több évtizede "hazajár" Ratosnyára, Jódtepelre. Kifejtették: bár a környéket jól ismerik, hiszen mindketten barangoltak eleget, a kollégák kötetbeli írásait olvasva sok újdonságot felfedeztek, s ez talán azokra is érvényes lehet, akik alanyként szerepelnek a könyvben, de nem igazán hallottak vagy tudnak információkat a szomszéd településekről. Szucher Ervin szerkesztőként a munkáról beszélt, megköszönve a munkatársak hozzájárulását. Kifejtette, megérte kivárni, hiszen mind tartalomban, mind pedig külalakban szép kötetet sikerült szerkesztenie. Bodolai Gyöngyi nem a táborban, hanem később kapcsolódott be a munkába. Pozitív kicsengésű riportjai hőseinek sorsa (Fickó és Holtmaros) azt igazolja, hogy bár nehéz, érdemes vállalkozni, dolgozni és helyben maradni. Bajna György a jódtelepi egyház könyvében kutakodva érdekes részleteket tárt fel a helybéli magyarok történetéről, nemcsak az egyházról, hanem a hajdanán működött egyházi iskoláról is. S ezen a vonalon maradva Disznajó kulturális örökségébe is betekintett. Bögözi Attila nagy prózai témát választott. Riportja a megélhetésről szól: a gödemes-terházi borvíztöltödét és a "maffia" által elkótyavetyélt kőfejtőt veszi górcső alá. Sarány István a nemesi családok (Kemény, Éltető) tulajdon-visszaszolgáltatási küzdelméről írt. A könyvbemutatón pedig egy idézettel is ösztönözte a szórványban élőket arra, hogy büszkén viseljék sorsukat.
A riportkötet az ötödik könyv, ami erről a vidékről szól. Mi több, a házigazda Nagy Ferenc tiszteletes megígérte, hogy ezen felbuzdulva hozzáfog Ratosnya monográfiájának megírásához. Sarány Orsolya egyetemistaként vett részt a táborban, és örömmel jelentette ki, hogy ez az első megjelent riportja, ami nagy lendületet ad a további íráshoz.
Nem volt jelen a bemutatón Mózes László, aki igen érdekes családi történeteket jegyzett le, illetve Czirják Károly, aki többek között a maroshévízi Urmánczy család kevésbé ismert sorsát vetette papírra.
A könyvbemutatón részt vett Rácz Éva, a MÚRE elnöke is, aki többek között elmondta, a szervezet örömmel támogatja a riporttáborok szervezését, korábban Kalotaszegen is készült egy ehhez hasonló kötet, amelyeknek célja, hogy az újságírók szemszögéből dokumentálják, leírják az adott vidéket, és úgy rögzítsék a jelent, hogy az a jövőhöz is szóljon.
A kötetet legközelebb március elsején, vasárnap 11 órakor a fickói református egyházközségben, ugyanaznap 15 órakor Holtmaroson is bemutatják. A marosvásárhelyiek március 4-én 17 órakor a Bernády Házban ismerkedhetnek meg a kiadvánnyal, míg március 6- án, pénteken 15 órára a disznajói óvodába várják az érdeklődőket.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Puskel Tünde Emese újságíróval
Az aradi magyar tévé- és rádióadás 25 éve
Aradon 25 évvel ezelőtt indult be a helyi tévé- és rádióadás, vele a magyar nyelvű is. Az adásoknak a kezdetektől oszlopos tagja Puskel Tünde Emese tévés újságíró, akivel megpróbálunk visszaemlékezni a helyi televíziózás és rádiózás őskorára.
– Negyed évszázad távlatából mi jut először eszébe az aradi tévé- és rádióadás kezdeteiről?
– Ha visszagondolok, mosolyognom kell, hiszen ma már nevetségesnek tűnik, hogy a forradalom napjaiban milyen szerény feltételek, műszaki adottságok közepette indult be az aradi tévé-, illetve rádióadás. Akkoriban a sajtó teljes megújulásával párhuzamosan egyre jobban felszínre kerültek a helyi tévézésben, rádiózásban rejlő lehetőségek.
– Kik hozták létre a helyi elektronikus sajtót?
– Természetesen csakis olyanok lehettek, akikben megbíztak, értettek is valamit a gépek kezeléséhez. Mert a rádiózásban és a tévézésben elsőrendű követelmény a technikai eszközök ismerete, a birtoklása. Hiába jó újságíró valaki, ha nem ismeri a technikai felszerelést. Ebből a szükségszerűségből fakadt, hogy ott összegyűltek olyan emberek, ma már régi jó barátok, akik 1990. január 16-án elindították a román nyelvű adásokat. Ekkor kezdeményeztem a magyar nyelvű műsorok beindítását is, amelyeknek szerkesztését minden előzetes szakmai ismeret nélkül elvállaltam. Eleinte nehezen ment, hiszen a szerkesztő által összeállított anyagokat lépésről lépésre a vágónak kellett végső formába öntenie. Ha megszületett az anyag, azt valahogyan sugározni is kellett. Rendszerint egy kazettára vettük fel a román, majd a magyar adást is hetente egy alkalommal. A sofőr kiszállította Világosra az átjátszó állomásra, innen került adásba a bukaresti főműsor végeztével, éjfél után. Akkoriban az aradiak nem arra voltak igazán kíváncsiak, mi történt éjfélig, hanem a helyi műsorokat várták izgalommal, hogy végre láthassák a környezetüket, az ismerőseiket, a rokonaikat. Ez volt a kommunikációéhség időszaka is, a több évtizedes bezárkózottság során az emberek nemcsak az elnyomó hatalmi gépezettől, hanem egymástól is féltek – 1990 elején végre felszabadultan kóstolgathatták a szabadság ízét. Annak az olyan kuriózumait is, hogy a közvetlen környezetét, sőt önmagát is láthassa a helyi tévéadásban.
Valósággá vált álom
– Hogyan került a helyi tévések szűk körébe?
– Mindig is a sajtó volt a nagy álmom, már harmadikos koromban szerepeltem a rádióban. Nagyon erősen hatott rám a marosvásárhelyi rádióstúdió, különösen Jászberényi Emese, akinek volt egy olyan adása, amelyben a beíró, tehetségesebb gyermekeket szólaltatta meg, köztük engem is. Később, amikor egyetemre, Kolozsvárra kerültem, a filológián egyéves újságíró kurzus is volt, ami nagyon érdekelt. Diákként a Fellegvár oldalon közöltünk, a helyi lapban is megjelentek bizonyos írásaim. Aradra kerülve nagyon háttérbe szorultam, mert nem voltam párttag, de rendszeresen látogattam az akkori Vörös Lobogó mellett működött Ifjú Riporterek Körét, miközben Majláthfalván tanítottam. Különösen a rádiósok hatottak rám, közülük is Szepesi György rádióriporter, aki ritka nagy egyénisége volt a Magyar Rádiónak. Sportszerető lévén, imádtam Szepesi közvetítéseit, akit utánozni próbáltam. Éppen ezért az aradi szabad sajtóban meg akartam írni, hogyan működik a helyi tévé, ugyanakkor élt bennem a vágy, hogy abban magam is dolgozzam. 1990. január végén megírtam a cikket, az akkori stúdióvezetőnek fel is vetettem: mit szólna, ha heti egy alkalommal egyórás magyar műsort indítanék be? Nagyon örült neki, hiszen az színesítené a programot, de megmondta: embereket nem tud adni, azokat nekem kell toboroznom. Ez volt a legnehezebb, mivel operatőröket nem képeztek. Akinek videokamerája volt, azt nagy titokban kellett tartania. Virgil Jireghienek volt videokamerája, de a férjem közreműködésével elkezdtünk magyar videós után is érdeklődni. Eljutottunk Cziszter Kálmánhoz is, aki nagyon segítőkésznek bizonyult, összehozott a szomszédjával, Sándor Istvánnal, akinek volt videokamerája. Felhívtam, azonnal beleegyezett, hozzáfogtunk az első adás megszerkesztéséhez. Az aradi magyar kultúra személyiségeiről forgattunk rövidfilmeket, az RMDSZ híreit is bevettük az adásba, intézményeket mutattunk be, eljártunk a magyar falvakba, ahol akkor kezdődtek a faluünnepségek, amelyek mind bekerültek a műsorba. Nagyon szép emlékeim vannak az Aradi Magyar Tévénél töltött bő három évről, temérdek érdekes, értékes embert ismertem meg, akik nagyon nyitottak voltak, szívesen nyilatkoztak. Örvendtek, ha felkereste őket tévéstábunk.
– Hogyan dolgoztak az akkori magyar adásban?
– Előrebocsátom: mindenki teljesen ingyen dolgozott, miközben egyesek külföldön csencseltek, megalapítva a vállalkozásaikat. Soha, egyetlen lejt sem kaptunk az Aradi Tévétől. Állandóan azzal takaróztak a vezetők, hogy itt nincs pénz, nincs, aki fizessen, főképpen a kisebbségi adásokra nincs költségvetés. Ezzel együtt rengeteget dolgoztunk, hiszen a főállásunk mellett néhány nap alatt el kellett készítenünk a riportokat.
Az ingyenmunkát is drágállták
– Értem a lelkesedést, de hát teljesen ingyen meddig dolgozhat az ember?
– A nagy politikai összeborulásból, testvériségből a pártok kialakulásával elég hamar bekövetkezett a feszültségkeltés is. A marosvásárhelyi események, majd a bányászjárások nagyban befolyásolták az aradi hangulatot is. De az Aradi Tévénél sem volt annyira szabad az élet, mint ahogyan a szabadság hajnalán ezt reméltük. 1994 elején behívtak a prefektúrára, ahol hazafiatlansággal vádolták meg a helyi tévé vezetőit, akik nem követik figyelemmel a PSD pártutasításokat. Akkoriban a stúdióvezető Niedermayer György volt. Tehát egy koncepciós beszélgetésen az aradi tévé- és rádióvezetőket keményen kioktatták, mi viszont annyira naivak voltunk, hogy nem rögzítettük az elhangzottakat. Mindennek az állt a hátterében, hogy a stúdiókba a maguk embereit akarták bevinni. Akkor a vezetőség, illetve a munkatársak 90%-a lemondott. Akkor szűnt meg a magyar adás is, mivel azt állították: tulajdonképpen nincs is rá szükség. Kitettek bennünket a helyi tévé épületéből is. Virgil Jireghie megreformálta a helyi tévét, majd Sandu Moţ vette át az Aradi Tévé és Rádió vezetését, ami később az Antenna tévécsatornának volt a fiókszerkesztősége.
– Hogyan folytatódott?
– 1994-ben jött az Intersat kábeltévé társaság, amely tévéadást is indított, és azt szerették volna, ha a magyar adást mi szerkesztjük. A licenchez szükséges vizsgaanyagot mi állítottuk össze számukra, a román anyagot is a kollégánk, Huppert Sándor vágta össze. Amikor azonban beindult az Intersat tévéadása, minket már nem hívtak. Nem is bántuk, mert akkor már a Duna Tévének dolgoztunk.
– Továbbképző tanfolyamokat szerveztek-e a tévéseknek, rádiósoknak?
– Természetesen, a Duna Tévé azzal kezdte, de azóta is rendszeresen szerveznek szakmai képzéseket, sőt mesterkurzusokat. 1994-ben kerestek meg először, amikor beindult a Duna Tévé kísérleti adása. Hatalmas körzetet látogattunk, hozzánk tartozott a Bánság és Hunyad is, Déváig, Petrozsényig. Az 1995-től eltelt húsz év alatt a régióban nincs olyan hely, ahova ne jutottam volna el. Amikor a Szabadság-szobor kihozataláról, újraállításáról forgattunk, a titkosszolgálat nagyon érdeklődött a munkánk iránt, de akkor is, amikor a magyar helytörténeti témákat kezdtük feltárni a kilencvenes évek közepén. A többségi sajtóban nacionalista felhangok jelentek meg velünk kapcsolatban, nagyon idegenkedtek a munkánktól.
Emlékezetes filmek, érdekes emberekről
– Az elmúlt 25 év alatt forgatott-e olyan anyagot, ami a legközelebb áll a szívéhez?
– Rengeteg ilyen filmanyag van. Ez olyan, mintha azt kérdeznék az embertől, hogy a tíz közül melyik gyermekét szereti a legjobban. Lehetőségem volt először forgatni a „Zöld nyílról”, a 48-as ereklyékről a megyei múzeum pincéjében, a Feszty körképről, az 1849-es világosi fegyverletételről, Krenner Miklós erdélyi újságíróról, Spectatorról. Egyébként van legnehezebb, leghumorosabb élményem is a filmezéssel kapcsolatban. Az egyik legforróbb pillanat az volt, amikor olyan nagy titokban hozták ki a Szabadság-szobrot a várból, hogy még a férjem sem szólt róla, aki a Nyugati Jelen újságírója volt. Másik emlékezetes forgatásom az volt, amikor a Szabadság-szobor kihozatala után Orbán Viktor Aradon járt, de nem lehetett vele riportot készíteni. Ezt úgy oldottuk meg, hogy miközben a Szakszervezetek Házában folyt az ünnepi előadás, minket az egyik minorita atya bezárt a Szabadság-szobor elkerített őrzőhelyére. Amikor megérkeztek a vendégek, kigyúltak a fények, kinyílt a vaskapu, mi előbújtunk a szoborelemek mögül, és megszólaltattam Orbán Viktort a Híradó számára.
– Manapság milyen feltételek között dolgozik a Duna Tévé aradi stúdiója?
– 20 év után Király András jelenlegi államtitkár, valamint Bognár Levente alpolgármester úr közbenjárására sikerült kapnunk egy helyiséget, ahol jól működő tévéstúdiót sikerült berendeznünk. Addig otthonról dolgoztunk, naponta rohangáltam a kazettákkal a vasútállomásra vagy a buszpályaudvarra, hogy szórványéletünk is jelen legyen a Duna és MTV adásaiban. Közel egy évtizedig az MTV Szegedi Körzeti Stúdiójának voltam a romániai tudósítója. Már a kezdettektől együttműködtünk a bukaresti magyar tévéadással is.
Szakmai tevékenységem szorosan összefüggött az első aradi magyar diáklap, a Kópé szerkesztésével, amit közel 2000 példányban, Arad megyén kívül Bihar, Kolozs, Hunyad Maros és Temes megyékben is terjesztettünk. Rendkívül népszerű volt, mivel maguk a diákok írták, én csupán irányítottam őket. Innen nőtte ki magát Székely Csaba neves erdélyi drámaíró és Katona Mihály is. A diáklap műhelye a 12-es Számú Általános Iskola volt, a szerkesztéséhez a férjemtől nagyon sok hasznos tanácsot kaptam. Ezen kívül a helytörténeti ismereteivel rengeteget segítette tévés munkámat, de a Kisiratoson szervezett médiatáborokat is. Azokat azzal a céllal szerveztem, hogy a szórványban felkutassuk a tehetséges diákokat, akik utánpótlást képezhetnek majd a helyi magyar sajtó számára. A táborozásokon a média minden formájának a témakörében előadásokat szerveztünk, majd a táborozások végén Firka címmel lapot is kiadtunk, illetve rádió, valamint tévéadást szerkesztettünk. E kezdeményezéseket a MÚRE rendszeresen támogatta, ezért is kaptuk a Nívódíjat a Szabadság-szobor-filmünk elkészítésekor. Évekig jelen voltunk a tévések kassai filmfesztiválján, illetve más külföldi tévés seregszemléken, ahol egyik kisfilmünk szintén díjat nyert.
– Vannak-e jövőbeli tervei?
– Mivel az elmúlt 15 év alatt a tévés munka teljesen átalakult, egy könyv formájában szeretném megörökíteni a kezdeti időszak eseményeit, emlékeit. Azért, hogy megmaradjon a kollektív emlékezetben az aradi elektronikus sajtó hőskora. Ugyanakkor egy-két filmálmom is van, amihez már megvannak a szakemberek, csak az anyagiak hiányoznak. Abban reménykedem, egyszer az anyagiak is összejönnek.
– Sok sikert hozzá, köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Élet az Istenszéke lábánál
Két hét alatt öt településen mutatták be a Magyarok az Istenszéke lábánál című riportkötetet. Miután a jódtelepi, fickói és holtmarosi olvasóközönség kézbe vehette a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által kiadott könyvet, a hétvégén a marosvásárhelyi Bernády Házban, majd a Disznajón összegyűltek ismerhették meg a kiadványt.
Három székelyföldi megye hét különböző sajtótermékénél dolgozó újságíró – Szucher Ervin, Bögözi Attila, Vajda György, Bodolai Gyöngyi, Bajna György, Czirják Károly, Sarány István, Sarány Orsolya, Gáspár Sándor, Mózes László és Karácsonyi Zsigmond – összefogásával született a hiánypótló kórképnek is nevezhető kötet, amely a Felső-Maros mentét igyekszik bemutatni.
A kötet nem afféle turistakalauz akar lenni – mondta a marosvásárhelyi könyvbemutatón lapunk munkatársa, Szucher Ervin – a csodálatos, helyenként akár vadregényes vidékről, hanem az ott élő magyarság életét, problémáit próbálja bemutatni.
Jódtelepen a MÚRE 2013 nyarán szervezett riporttábort, amelynek keretében Vajda György például a funtineli boszorkány nyomában járva a jelenkori pásztorkodás sajátosságait is megörökíti, Szucher Ervin pedig az elnémuló Felső-Maros menti harangokra, a falvak kiürülésére, a magyarok létszámának csökkenésére figyelmeztet.
Bögözi Attila a borvízről és a kőről, mint haszonforrásról közöl oknyomozó riportot, Sarány István a dédai vasútvonal „magyarvilágbeli” építését idézi fel, Gáspár Sándor a gyógynövénytermesztéssel foglalkozó, fiatalkori álmát megvalósító Boros Erzsébet történetét meséli el. Bodolai Gyöngyi Lélekfa című riportjában a hangszerkészítő vállalkozásról ír.
A könyv szerkesztője, Szucher Ervin arról beszélt a kötet marosvásárhelyi bemutatóján, hogy annak dacára, hogy szinte minden marosszéki valamiféleképpen kötődik a Felső-Maros mentéhez, a legtöbb ember számára a régió csupán a kirándulási, túrázási lehetőséget jelenti.
„Mi egy másik oldaláról próbáltuk bemutatni a térséget, mégpedig az ott – helyenként tömbben, helyenként szórványban – élő magyarság szempontjából. Abból a magyarságéból, mely valamikor a Görgényi- és a Kelemen-havasok birtokosa volt, mára viszont elenyésző vagy teljesen alárendelt szerepbe szorult azokkal szemben, akiket másfél-két évszázaddal ezelőtt nemeseink telepítettek a hegyek lábához” – magyarázta.
A disznajói eseményen megjelentek például örömmel nyugtázták, hogy falujuk gondosan ápolt néphagyományai és a település kulturális mozgatórugói fontos helyet kaptak Bajna György írásában
Antal Erika |
Krónika (Kolozsvár)

Aranytollat kapott Szilágyi Aladár
A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) javaslatára, Szilágyi Aladár publicista kapta meg idén a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) Aranytollát.
A díjat 2015. március 12-én, tegnap adták át Budapesten, a MÚOSZ székházában szervezett Sajtónapi ünnepségen
Szilágyi Aladár első írásait a Fáklya című lap, majd az Ifjúmunkás közölte. A kilencvenes évek elejétől volt a (közben megszűnt) Kelet-Nyugat főszerkesztője, a Bihari Napló munkatársa, főszerkesztő-helyettese és kiadóigazgtója, az Ady Endre Sajtókollégium tanára, 1996-2000 között a MÚRE alelnöke. Jelenleg a Várad folyóirat és az Erdélyi Riport munkatársa. Munkássága több kötetben látott napvilágot: közölt interjú-sorozatot, helytörténeti írásokat. Riportjaiban egyaránt írt – egyebek mellett –Váradhegyalja szőlőművelési hagyományairól és a romániai magyar elfeledett kisebbségekről.
Szilágyi Aladár Aranytollához
Nem könnyíti meg a méltató dolgát díjazott nagyváradi kollégánk, Szilágyi Aladár sokoldalúsága. Aki az Arad közeli Pankota büszke szülötte, így érthető módon a bánságiak is magukénak érzik. Túl a hetedik ikszen, mind a mai napig tevékeny belső munkatársa azErdélyi Riport hetilapnak és a Várad folyóiratnak, amúgy pár napja mutatták be sokadik kötetét, ezúttal kortárs magyar történészekkel készített beszélgetéseiből válogatva.
A sajnálatosan hosszú ideig működő nacionál-kommunista önkényuralom miatt, mely édesapját is bebörtönözte, újságírói pályáját csak a rendszerváltás után, túl a negyvenen kezdhette meg mint a zajos sikerű hetilap, a Kelet-Nyugat egyik alapító szerkesztője. Később a napi sajtó felé vezetett a pályaív, a Bihari Napló fénykorában vezércikkek, glosszák százai kerültek ki a tolla alól, majd a sors egy időre a kiadóigazgatói székbe is beleültette. Közben, hogy visszatérjünk emlegetett sokoldalúságára: pár éven át egyházkerületi főgondnok, karmestere az első Varadinum fesztiválnak, majd jó ideig tanít is, médiatörténetet az Ady Endre Sajtókollégiumban. Belekóstol az egyesületi életbe is, a kilencvenes évek végén alelnöke a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének.
A kétezres évektől, immár jelenlegi lapjainál megindul könyveinek sorozata: interjúk, széppróza, útirajzok, valamint emlékezetes riportok fűzére. A nagy ötlet: végigjárni Románia minden zegét-zugát, felkeresni és megmutatni az egységes nemzetállamnak nevezett ország másfél tucatnyi, sokféle kultúrájú etnikai közösség tarka szőttesét. Szatmári sváboktól dobrudzsai törökökig, arománokig, máramarosi ukránoktól krassó-szörényi szerbekig, horvátokig. Visszatérő témája a nagyvárosi roma közösségek életének az ábrázolása, empátiával és természetességgel.
Termékeny, valamennyi műfajban otthonosan alkotó kollégánknak az Aranytoll mellé jó egészséget és sok erőt kívánunk további száguldó riporterkedéseihez!
Szűcs László
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Módosítottak a szabályzatokon
Kolozsváron tartotta közgyűlését március 28-án, szombaton a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). A közgyűlés elfogadta mind az alapszabályzat, mind a működési szabályzat módosításait, az etikai kódexet pedig közvitára bocsátják a tagok között. Ennek egyik újdonsága, hogy többek között az online felületekre és a kommentek kezelésére is kitér.
Rácz Éva Mária elnök beszámolójából kiderült, hogy 2013 októbere óta 35 személlyel bővült az egyesület tagsága, közöttük vannak visszairatkozók és pályakezdők egyaránt. A támogatásoknak köszönhetően egyebek mellett megjelent két riportkötet, a 2013-as és 2014-es, idén pedig a Beszterce-Naszód megyei Radnaborbereken szervezik meg a riporttábort, július 10-12. között. A MÚRE 25. éves fennállását május 15-16-án Csíkszeredában ünneplik meg, az őszi szakmai tanácskozás pedig a tervek szerint ismét Nagykárolyban lesz, szeptember 18-20. között.
Fried Noémi Lujza
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Könyvbemutató Gödemesterházán
Lezárult a "turné"
Vasárnap délben Gödemesterházán, a gyönyörűen felújított római katolikus templomban zárult az a könyvbemutató-sorozat, amelyen a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által 2013-ban Ratosnyán szervezett riporttábor "terméseként" megjelent Magyarok az Istenszéke lábánál című kötetet ismertették. Marosvásárhelytől Gyergyóremetéig tizenegy helységbe hívták meg az alkotókat: templomba, művelődési otthonba, közösségi házba, sőt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre is.
A hétvégén Márton István plébános volt a házigazda, aki a Maros völgyében teljesít szórványszolgálatot. Azon munkálkodik, hogy összetartsa a maroknyi magyar közösséget. A misére, mint mondta, nemcsak katolikusok, hanem reformátusok, sőt ortodoxok is járnak, azok a magyarok vagy vegyes családban élők, akik szükségét érzik annak, hogy egy közösséghez tartozzanak. A rövid misét követően a zsúfolásig megtelt templomban ismertették a Felső-Maros mentéről (Marosvécs és Maroshévíz közötti régió) készült kötetet, amelyben több riportban is a plébános munkájáról, a gödemesterházi magyarokról, a borvíztöltőről és a kőfejtőről esik szó. A gödemesterházi találkozón jelen volt Bodolai Gyöngyi, aki a könyvben Magyaróról és Fickóról írt, Bajna György gyergyószentmiklósi újságíró, aki a magyarói és disznajói kulturális élettel foglalkozott, illetve a ratosnyai hitélet múltját kutatta, Bögözi Attila, aki a gödemesterházi riportokat írta, Vajda György, aki a funtineli boszorkány nyomába eredt, illetve a Wass Albert-emlékállítás kálváriáját követte nyomon és a marosvécsi kastély visszaszolgáltatását, valamint Szucher Ervin, a kötet szerkesztője, aki Márton István plébánosnak köszönhetően a magyarság végvárának őrizőiről írt.
Az újságírók elmondták, lezárult egy sorozat, hiszen majdnem minden településre eljutottak. Nagyon hasznos "turné" volt, számos visszajelzés érkezett a kötetből kimaradt érdekesebbnél érdekesebb dolgokról, sőt már egy következő régió és egy új kötet témája is körvonalazódott. Valószínű idén az erdélyi kisebbségi együttélés lesz a könyv irányvonala, olyan vidéken, ahol a történelem során egykor magyarok, később szászok, ma pedig románok és romák élnek többségben. (A megjelent kötetről a szerkesztőségben érdeklődhetnek az olvasók.)
– Szükség van a visszajelzésekre, a segítségre, hiszen nemcsak a kötetben nyilatkozók, hanem sokan mások is mellénk álltak, segítettek jó szóval, szállással, ötletekkel, amit nagyon szépen köszönünk. A kötet valójában a riport eszközeivel úgy rögzíti a jelent, hogy megőrzi a jövőnek. Két gödemesterházi riportalanyom nincs már sajnos közöttünk, az általuk a gödemesterházi múltról elmondottakat talán a 24. órában sikerült rögzítenünk, ezért is fontosak számunkra az ilyen riportkötetek. Sőt, amit az anyagok felvételekor, 2013-ban leírtunk, az is valamikor majd kordokumentumnak számít. Mi folytatjuk a munkát! – mondta a könyvbemutató után Szucher Ervin szerkesztő.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Rácz Éva: A mindenféleség 25 éve
Már tudom: könnyelműség volt vállalkoznom ennek a cikknek a megírására. Azóta tudom ezt, hogy először ültem le a fehér papír digitális változata elé. Arról az akcióról kell írnom, amelynek a fedőneve a fejemben hónapok óta MÚRE 25. Lefordítva: 25 éves az erdélyi magyar újságírók egyetlen szakmai szervezete, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (betűnevén már évtizedek óta MÚRE). A hibás Szűcs Laci, aki elnökké választásom után, a hazafelé úton kuncogva azt mondta: neked kell majd megszervezned a 25 éves évfordulót! S azóta nem megy ki a fejemből, hogy ezt bizony meg kell szervezni, mert az, hogy az újságírók szakmai szervezete elérte a negyedszázadot, megérdemli az ünneplést. Bánom mégis, hogy vállalkoztam, mert alig vagyok illetékes. Ennek az elmúlt 25 évnek csak töredékét ismerem, s amit nem ismerek, arról miért kellene nekem beszélnem? De elmondom, amit tudok, s minden történetem egy vagy több emberhez, sok-sok helyszínhez kötődik. Mert összeköt minket nem csak a szakmánk, de valamilyenfajta megszállottságunk is, amellyel témákat találunk, amelyeken összeveszhetünk, vagy amelyek kapcsán egyetérthetünk – mert mindig más a végkifejlet. Amikor ezelőtt tíz évvel először hallottam az egyesületről, az egy díjátadáshoz kötődött. Tomcsányi Mária, akit csak később ismertem meg személyesen, elhitte Orbán Katalinnak, a Kolozsvári Rádió Magyar Szerkesztősége akkori vezetőjének, hogy érdemes pályakezdő-díjat adni egy fiatal lánynak a szerkesztőségből. S a lány (ez voltam én) a következő pillanatban azon kapta magát, hogy a kollégákkal együtt pakol és indul, mert neki is szól a találkozó témája – s a következő is, majd még több következő is. S elkezdett jó lenni az, hogy szakmai beszélgetések és ismerős arcok várnak, hogy olyanok is ott vannak, akikre diákkorunkban mentorként néztünk fel. Jó volt fiatalon, ha a főszerkesztőt tegezni lehetett – és elnézést kérek minden főszerkesztőtől, hogy csak korán elment kollégánkat, Balló Áront említem, de ennek jó oka van: kevesebben lettünk nélküle. Nem az általa vezetett lap, a Szabadság, nem a MÚRE, nem annak (általa elnökölt) Becsületbírósága veszített, hanem mi mindannyian. Olyan elkötelezett embert, aki akkor is ráért a Campus diáklapot elolvasni, amikor őt már a kisebbségi lapok európai képviselete foglalkoztatta. Ma is emlékszem: Tibori Szabó Zoltán búcsúztató szavaira: „nem így kellett volna lennie” – hát... valóban nem. Elvesztettünk huszonöt év alatt egy elnököt, Csép Sándort, több vezetőségi tagot, és számtalan kollégát. Alapítottunk (majd bezártunk) egy Sajtókollégiumot, amelynek végzettjei ma is ott dolgoznak nem csak az erdélyi magyar szerkesztőségekben. Részesei voltunk a Kárpát-medencében ma már unikumnak számító újságíró-képzés elindításának a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. Indítottunk pályázatokat, osztottunk díjakat, alkalmilag belaktunk kastélyokat, lovagtermeket. Tudjuk, mi az a médiacsobbanás, és tudjuk, milyen az újságíróvilág nem csak Romániában és Magyarországon, de a szomszédos magyarlakta területeken is. És tagjaink között vannak már olyan fiatalok is, akik értik-érzik az internetes média világát, s tudják, a mocskolódáson túl hogyan fordítható a hasznunkra a közösségi jelenlét – és, bár ez az ő esetükben többnyire virtuális, elég gyakran a „könyvtárban” találkozunk. Órákig beszélhetnék arról, hogy mennyit tanultam a kollégáktól. Nem úgy, hogy kioktattak: úgy, hogy elmondták saját tapasztalataikat, történeteiket, azzal, hogy néha úgy éreztem, a szerkesztőségbe fogadtak. S ma már alig van a régi értelemben vett szerkesztőség: minden az interneten zajlik. Minket pedig a digitalizálás foglalkoztat. De nem erről beszélünk majd Csíkszeredában. Hanem arról: milyen ma a média szabályozása és mit tehetünk azért, hogy mi magunk, önszabályozással vonjuk meg közösen elfogadott határainkat. A rendezvényről (amelynek programja fenn van a www.mure.ro honlapon) most csak annyit: az álmodozást és tervezést körülbelül egy éve, az intenzív szervezést (a levelezőprogram tanúsága szerint) március 30-án kezdtük, s a maroknyi szervező és az ő alkalmi támogatóiknak sokszáz órája fekszik már benne. (Amióta ezt a szöveget írom, háromszor álltam meg újabb egyeztetések, rábólintások miatt.) S még pár nap van hátra, ilyenkor több a telefonálgatás: ...erről beszéltetek? S jön a megnyugtató válasz: Igen! Rendben van! Ezekért a kollégákért érdemes. Azokért, akik család, munkahely, bokaficam vagy más betegség s minden egyéb mellett és között a MÚRE ügyeiért is dolgoznak. S azokért is érdemes, akik azért hívnak fel, azért írnak s azért jönnek el, mert még valamit szeretnének elhozni magukkal: egy embert, egy képet, egy emléket. Ezért hiszem és vallom, hogy van kivel továbbmenni azon az úton, amelyet 25 éve kezdtek kikövezni elődeink. Ez az én nagyon személyes MÚRE-történetem, amelyből így is sokan kimaradtak. Május 15-16-án, remélem, sok más történetet elmondunk Csíkszeredában, a Sapientia EMTE épületében – pontosan ott, ahol egykor a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete (akkori nevén) megalakult. Egyesek azt mondják: cukrászda volt ott. De a kollégákat s az újságíró-fajtát ismerve, a másik változat a valószínűbb: vendéglő (sőt, a rossz nyelvek szerint: kocsma) volt a helyén. Hogy ezt végre tisztázzuk, Kedves Kollégák, találkozzunk Csíkszeredában!
maszol.ro

Huszonöt éves a MÚRE (GALÉRIA)
Megalakulásának helyszínén, a Sapientia - Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai karának nagy aulájában ünnepli fennállásának 25-ik évfordulóját a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). Üvegcsillár, posztmodern, szoc-reál stílusú épületbelső, sok kis asztal körül cigarettázó emberek, lelkes hozzászólások, elképzelések, tervek ismertetése, egyeztetések, viták – valahogy így kell elképzelni azt a miliőt, amelyben 25 évvel ezelőtt a MÚRE megalakult.
A Bukaresti Román Televízió Magyar Adásának két munkatársa, Kacsó Sándor és Bartha Ágnes egy 25 perces filmet készített az elmúlt két és fél évtized felvételeiből. A filmkockák a kezdetektől a tavalyi riporttáborig felelevenítették a legfontosabb eseményeket az újságíró-egyesület életéből. Sok ismerős arc tűnt fel, olyanok, akik ma is aktív tagjai az egyesületnek, olyanok, akik valamiért elmaradtak, vagy eltávoztak már az élők soraiból.
A Sapientia nagy aulájában Sarány István csíkszeredai újságíró, a MÚRE Hargita megyei területi képviselője házigazdaként szólította mikrofon elé a meghívottakat, társszervezetek képviselőit, egykori elnököket, munkatársakat, vendégeket.
A felszólalók között elsőként Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke köszöntötte az újságírókat, aki a MÚRE és az RMDSZ 25 éves fennállása között vont párhuzamot. Györffy Gábor, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa beszélt az újságírói szak megalakulásáról, majd Kövér Tamás, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének delegáltja, Szikora József, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének elnöke, Léphaft József, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének képviselője, Havasi János, az MTVA- és Tripolszky János, a sajtószakszervezet részéről, Kassai Péter, az egykori szárhegyi MÚRE-rendezvények házigazdája, valamint Jakab István, a magyar országgyűlés alelnöke mondott köszöntő beszédet.
„25 év, 133 díjazott” - mondta Rácz Éva, a MÚRE elnöke, majd a volt elnököket, alelnököket szólította mikrofon elé: Hecser Zoltánt, Gáspár Sándort, Karácsonyi Zsigmondot, Boros Zoltánt, Simonffy Katalint, Ambrus Attilát.
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnökének üdvözletét Bartha Réka olvasta fel. Üzenetben köszöntötte az ünneplőket Vincze Loránt és Ágoston Hugó, majd a legvégén a MÚRE Press-ing focicsapata vonult a pódiumra és jelentette be, hogy öt háromra győzte le a Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának csapatát.
A rendezvény szombaton szakmai tanácskozással folytatódik: Bodonovich Jenő Médiabiztosi ajánlások a köz érdekében címmel tart előadást, Turos Lóránd a romániai médiaszabályozásról, Kövér Tamás a Média Önszabályozó Testület tapasztalatairól, Szucher Ervin Kihívások előtt a MÚRE Becsületbírósága témát járja körül.
Antal Erika
maszol.ro

Nemcsak nevetséges, súlyos vétek is
A Romániai Magyar Újságírók csíkszeredai tanácskozásán tartott előadást Adrian Szelmeczi, az ActiveWatch (Sajtókövetési Ügynökség) emberjogi szervezet programfelelőse, aki elmondta, hogy a közérdekű információk közlése tekintetében a politikai propaganda eszközévé válva a román sajtó megbukott a 2014-es választási kampányban. Jogos eszmecserének nevezte a Székelyföld autonómiájáról szóló vitát, majd a székely zászló kitűzése körüli botrány kapcsán javasolt törvénymódosítást és több más fontos témát említett. A nacionalista román sajtó egyáltalán nincs tisztában a magyar kisebbség helyzetével – hangsúlyozta, elítélve a magyar kisebbség jogos követeléseivel szembenimagatartást.
Brutális beavatkozásnak nevezte a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezése ügyében fellépő és pénzbírság kirovásával fenyegető helyi rendőrség akcióját. Ennek kapcsán kértük meg, hogy bővebben fejtse ki véleményét a megyeszékhelyünkön történtekről.
– Marosvásárhelyen nagyon világos a helyzet, a lakosság több mint 40 százaléka magyar, több mint ötven százaléka román. Románia nemrégiben ünnepelte a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény 1995. évi aláírását. Az egyezmény 11. cikkelyének 2. pontja kimondja, hogy az aláíró felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy "elismerik minden, valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személy azon jogát, hogy saját kisebbségi nyelvén cégtáblákat, feliratokat és egyéb magántermészetű információkat tegyen közzé a nyilvánosság számára látható módon". A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája előírásainak betartásáról készült jelentésben az szerepel, hogy Marosvásárhelyen nem tesznek eleget ezeknek az előírásoknak, holott Romániának teljesítenie kellene a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeket.
Ha egy civil szervezet több mint egy éve folyó tárgyalások nyomán elhatározta, hogy polgári akciót indít a kétnyelvűség megvalósításáért, az egy teljesen törvényes gesztus. Még akkor is, ha egyesek azt állítják, hogy a civilek megsértik az országos törvényeket, ami nem felel meg a valóságnak. Akciójuk egy módozata a helyhatóságok figyelmeztetésének, hogy kötelező módon cselekedniük kell.
Erre a kezdeményezésre nevetséges módon reagáltak. Pontosabban: reklámnak minősíteni a névtáblákat nemcsak nevetséges, hanem súlyos vétek is. A kiszabott büntetések pedig olyam magasak, hogy kevesen tudnák kifizetni, nem is beszélve a CEMO önkénteseire kirótt bírságról.
Véleményünk szerint a hatóságok nyilvánvaló túlkapást követtek el. Olyan visszaéléseket, amelyek etnikai feszültséghez vezethetnek. Nem értem, hogy a kihelyezett névtáblák mivel zavarnák a lakosokat. Ráadásul egy olyan városról van szó, ahol 1990-ben nagyon súlyos események történtek. Ennek tükrében felelőtlenség a polgármesteri hivatal és a helyi rendőrség viszonyulása. Ami sajnos nem az első, hiszen azt a személyt is megbírságolták, aki a piacon a termékek kétnyelvű megnevezését tartalmazó árcédulákat osztott. Mindezeket figyelembe véve nyilvánvaló, hogy Marosvásárhelyen meg akarják akadályozni a nemzetközi egyezmények előírásainak az életbe ültetését, s a büntetések kiszabásával a megfélemlítés eszközét alkalmazzák erre a célra – nyilatkozta az ActiveWatch programvezetője.
Az ActiveWatch emberjogi szervezet, a közérdekű szabad kommunikáció megvalósulásáért küzd. Céljuk érdekében négy területen dolgoztak ki kivizsgálási és beavatkozási módszereket: a szólásszabadság, a helyes kormányzás, a diszkriminációellenesség valamint a médiában dolgozók nevelése. Az ügynökség vitafórumot biztosít olyan kényes témák feldolgozására, mint az emberi jogok megsértése, a sajtóra gyakorolt nyomás, a helyi és központi hatóságok kezdeményezéseinek átláthatatlansága.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Hitélet – Magyar áldást küldött Erdélybe Ferenc pápa
Fodor György piarista konfráter 70 éves
Ferenc pápa áldásában részesítette Fodor György piarista konfrátert, lapunk Hitélet rovatának római katolikus munkatársát, aki a napokban ünnepelte 70. születésnapját. Ő az első erdélyi, aki magyar nyelvű áldást kapott írásban Vatikánvárosból Ferenc pápától.
„Őszentsége Ferenc pápa szívből adja Apostoli Áldását 70. születésnapja alkalmából Fodor György konfráter életére, családtagjaira és barátaira, kérve számukra a bőséges mennyei kegyelmek és vigasztalások kiáradását, és a Boldogságos Szűz Mária állandó segítségét.” – ez olvasható a szárazpecséttel hitelesített, Ferenc pápa képével ellátott díszes okiraton, amelyet a pápa nevében Konrad Krajewszki érsek, Őszentsége főalamizsnása írt alá. Áldását küldte dr. Jakubinyi György, a gyulafehérvári főegyházmegye érseke is, dr. Florentin Crihălmeanu, a Kolozsvár–szamosújvári görög katolikus egyházmegye püspöke az egyházmegye 1989 utáni megerősítése és újjáépítése terén szerzett különleges érdemeiért jutalmazta oklevéllel és emlékéremmel, köszöntötték a piarista öregdiákok és nagyszámú tisztelője is szerte az országból, továbbá Kalazanci Szent József emlékplakettel ajándékozta meg Ruppert József, a Piaristák Romániai Rendtartományának felelőse.
A hitem megtart
A mindig segítőkész Fodor György konfráter hittudományi felkészültséggel is rendelkező, nyugalmazott újságíró, a Romániai Szerzetes Elöljárók Országos Konferenciájának alapító, ma tiszteletbeli titkára, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének és a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének tagja erdélyi nemesi család kései sarjaként született Kolozsváron.
– Akkor már mindenből kiforgatta családunkat az új hatalom, kivéve az Istenben való hitet és a gerincességet. Szüleimet nagyon korán elvesztettem, nagyanyám nevelt fel nagy nehézségek közepette. Már gyerekkortól gyönyörűségem telt az olvasásban, ehhez „társult” később az írásra való hajlam. Nagyanyám rányitotta értelmem a zenehallgatásra. A zene szépsége láthatatlan finom reszelőként simítja, finomítja lelkünket. Nem tudom elképzelni az életem zenehallgatás nélkül. Az orgona mindent átjáró hangjain „úszva” közösen imádkozva éljük meg a szent liturgiában a csodát. Ugyanakkor a közösség ereje a magasba emel, s átérzem, hogy a hitem megtart, hiszen Istenhez szeretnék emelkedni.
Tetteink lélekkapuk
– Mindig vallottam az önnevelés fontosságát, hiszen tetteink lélekkapuk. Ne legyünk önmagunkban megbotló emberek, hagyjuk magunkat vezetni a kegyelem által. Nem keresztény magatartás a visszahúzódás. Az ésszerű kiállás etikai, erkölcsi kötelességünk. A hitről és lelki élményeinkről beszélni nemcsak lehet, hanem kell is. Ifjúkoromban a piarista paptanárok – akik már nem taníthattak, de ministráltam nekik – hangsúlyozták, hogy keresztényként „oázissá” kell válnunk a világban. Ha nincs hitünk, akkor nincs semmink. Sokszor megtapasztaltam, hogy Isten kegyelme megajándékoz, megvéd és felöltöztet.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély – pergőtűzben (2.)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Elektronikus formában jelent meg a Régi(j)óvilág legújabb száma
A temesvári Szórvány Alapítvány székházában csütörtökön került sor a Régi(j)óvilág honismereti szemle legújabb számának a bemutatójára. A 2006 óta többé-kevésbé rendszeresen megjelenő Régi(j)óvilág most „csak” elektronikus formában jelent meg, elérhető és szabadon letölthető, akár ki is nyomtatható a Szórvány Alapítvány honlapjáról: www.diasporatm.ro.
Dr Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke megköszönte Mészáros Ildikónak, a Régi(j)óvilág főszerkesztőjének az eddig megjelent lapszámok megjelentetése érdekében kifejtett értékes munkáját, majd bemutatta Farkas-Ráduly Melániát, a honismereti szemle új főszerkesztőjét és mindenesét (interjúk szerzője, tördelő egy személyben). Az első digitális Régi(j)óvilág témája: bánsági sajtótörténet. A lapszám szerzői között van Bege Magdolna, Farkas-Ráduly Melánia, Hecser Zoltán, Makkai Zoltán, Puskel Péter, Rácz Éva, Szekernyés János, Vende Ernő. Szó esik benne a temesvári és az aradi magyar sajtó múltjáról és jelenéről, illetve a bánsági német- és szerb sajtó történetről és a Magyar Újságírók Romániai Egyesületéről is. Az Irodalmi Jelent Bege Magdolna, a folyóirat főszerkesztő-helyettese mutatja be a honismereti szemle olvasóinak.
A bemutatón azt is megtudtuk: sokkal több anyag fért az elektronikus Régi(j)óvilág-ba, mint a nyomtatott változatba, így 50 oldalasról 100 oldalasra bővült a kiadvány. Az évente két alkalommal megjelenő regionális honismereti szemle következő lapszámának témája a bánsági magyar nyelvű oktatás története lesz.
Nyugati Jelen (Arad)

Riporttábort tartottak Borbereken és Óradnán
Bukarestből, Brassóból, Temesvárról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről, Csíkszeredából érkeztek az újságírók Borberekre, hogy részt vegyenek a háromnapos riporttáborban. Az ott készített riportok szeptemberre jelennek meg kötetben a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének gondozásában. Magyar nyelvű oktatás, kétnyelvű szentmise a római katolikus templomban, a Román Írószövetség borbereki üdülője, Reményik Sándor-emlékház, bányavállalat, temető és síremlékek, környezetvédelem, gazdasági vállalkozások, régi receptek, hegymászás, vízi erőművek – ezek, vagy hasonló témák keltették fel az újságírók érdeklődését a július 12-14. között a Beszterce-Naszód megyében, Óradnán és Radnaborbereken megszervezett MÚRE-táborban. A cél az oknyomozó, tényfeltáró újságírás, a szociográfiai riport eszközeivel felfedni és rögzíteni a vidék történéseit, állapotát. A feltáró munka eredményeként riportkötet jelenik meg az Óradnai Magyar Napokra, amelyet szeptember első felében szerveznek meg.
Az adatgyűjtés Radnán, a községközpontban történt, valamint Borbereken, ahol a sajtósok szállása volt. Az újságírók között az írott- és az elektornikus sajtó munkatársai, illetve egyetemi hallgatók is részt vettek a táborban. A Román Televízió Magyar Adásának munkatársai, a Háromszék, a Hargita Népe, Vásárhelyi Hírlap, a Krónika, a
maszol.roa vasarhely.ro, a Kolozsvári- és a Marosvásárhelyi Rádió riporterei, szerkesztői és tudósítói, kolozsvári és marosvásárhelyi egyetemisták, újságíró- és kommunikáció szakosak, járták az utcákat, fényképeztek, beszélgettek az emberekkel, interjúztak egykori bányászokkal és bányász-feleségekkel, pedagógusokkal, a plébánossal, fiatalokkal, vállalkozókkal, magukat magyarnak valló románul beszélőkkel, hegyet másztak, elhagyott nyaralókat térképeztek fel. A táborozókkal Antal Attila, a besztercei önkormányzat egyetlen magyar tanácsosa, Toók Katalin, az RMDSZ nőszervezetének Beszterce megyei elnöke és Plesch Katalin, a megyei EMKE elnöke is találkozott, akik felvázolták a besztercei magyarság helyzetét az oktatás, művelődés, gazdaság szempontjából. Óradnán és Radnaborbereken 1967-ben szűnt meg a magyar tannyelvű oktatás, a szülők kénytelenek voltak gyerekeiket román iskolába íratni. Az azóta eltelt időszak alatt bekövetkezett a nyelvcsere, ma már alig beszélik a magyar nyelvet, leginkább a középkorúakat érintette az akkori intézkedés, akik már saját gyerekeikkel románul beszélnek, így aztán sokan nem beszélnek magyarul, mégis magyarnak vallják magukat. –
Egy másik történet a bányákról szól: ércet, cinket bányásztak, közel hatszáz személy talált munkát, amit aztán a bányák bezárásával elveszített. A plébános, hogy híveit ne veszítse el, magyarul és románul tartja a szentmisét. Vannak, akik csak magyarul szeretnék a prédikációt hallgatni, de akkor viszont, akik nem tudnak magyarul, nem mennének a katolikus misére. Kis faház, bejáratánál emléktábla, hogy rendszeresen ott nyaralt Reményik Sándor. A tulajdonos panziót működtet. Egy másik, egykori nyaraló, amelynek homlokzatán most is ott az Írószövetség felirata, ma szellemtanya, ablakai, bútorzata széttörve. Több épület is áll még, ahhoz hasonló. Óradnán hétvégi vásár a piacon, nagy a nyüzsgés, újságírók adják egymásnak a kilincset a volt tanítónőnél, az egykori bányamérnöknél, vagy a magyar oktatást kezdeményező és pártoló Erzsikénél. Megismerkedtek Mariska nénivel, Ilus nénivel, vagy a három testvérrel, akiknek román édesanyjuk magyarnak nevelte őket, miután magyarországi, Óradnára települő édesapjuk elhunyt. Este szakmai beszélgetés, a napközben történtek értékelése, tapasztalatcsere zárta a napot. A riportkötet szeptemberre fog megjelenni és leghamarabb Óradnán mutatják be az Óradnai Magyar Napok keretében.
Antal Erika
maszol.ro

Óradnai Magyar Napok – Nem magyarul magyarok
Tizedik alkalommal szervezték meg Óradnán a Magyar Napokat. Ez alkalommal mutatták meg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete kiadásában napvilágot látott Nem magyarul magyarok című riportkötetet is.
Mezőbergenyéből érkeztek a Domahidi-lányok, - Kata, Zsuzsa, Sára és Anna - akik előadásával vette kezdetét a szombat délelőtti eseménysorozat Óradnán.
A művelődési otthonban székelyudvarhelyi, salgótarjáni és marosvásárhelyi vendégek előtt mutatták be a MÚRE-táborban született riportokból szerkesztett kötetet, amelynek szerzői többek közt a magyar tannyelvű oktatást, az anyanyelv-használat korlátait és a nyelvcserét, Óradna és Radnaborberek jelenlegi gazdasági helyzetét járták körül.
Ahogy Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője fogalmazott, kilométerszámban nincs nagyon távol, a tudatokban mégis messze fekszik az a vidék Marosvásárhelytől, Kolozsvártól, Sepsiszentgyörgytől, vagy Brassótól. De leginkább azoktól a tömbmagyar településektől, ahol mi sem természetesebb, mint az anyanyelvű kommunikáció, a magyar oktatás az óvodától az egyetemig.
Arra is kíváncsiak voltak az újságírók a júniusban szervezett riporttáborban, hogy a bányák bezárása ellenére miért maradnak otthon a radnaiak, illetve a borberekiek, miből élnek, miből építik nagy és szép házaikat, és főleg mire, milyen jövőre számíthatnak.
A könyvről, amelyben 18 szerző írása olvasható, és amelyet Szűcs László szerkesztett, elsőként Rácz Éva, a MÚRE elnöke beszélt, aki elmondta, voltak újságírók, akik már többször is megfordultak Óradnán és Radnaborbereken, míg másoknak a két hónappal azelőtti tábor jelentette az első alkalmat.
A kötet létrejöttére alig két hónap állt a szerzők és szerkesztők rendelkezésére, ezért gyorsan kellett dolgozniuk, annál is inkább, mert elhangzott az ígéret: az Óradnai Magyar Napok alkalmából kerül sor az első könyvbemutatóra. A riportjaik témájáról, a vidékkel való találkozásról a jelenlevők, Bögözi Attila, a vasarhely.ro, Szucher Ervin, a Krónika, Gáspár Sándor és Gáspár Melinda a Marosvásárhelyi Rádió, Rácz Éva, a Kolozsvári Rádió, valamint e tudósítás szerzője, a Maszol munkatársa beszélt.
A kötetben olvasható többek közt Szekeres Attila riportja az óradnai beszélő kövekről, Sarány István Ahol az Úr lépked hallgatag című írása, Ambrus Attila Ami arany, arany marad című riportja, Farkas-Ráduly Melánia Óradna elmozdult a holtpontról című riportja.
Deák Gyöngyi és Maksay Magdolna arról írt, hogy a borbereki víz visszavár, Sarány István és Sarány Orsolya a bányászfeleségekről, Kovács Péter az Ünőkőről, Moldován Zenkő a besztercei magyarokról kérdezte Antal Attila tanácsost, Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a borbereki és óradnai gasztronómiáról írt színes riportot.
maszol.ro