Markó Béla RMDSZ-elnök a választások utáni helyzetet úgy jellemezte, hogy van egy erős szövetség, az RMDSZ, és egy rajta kívül álló csoportosulás, az MPP, amelyre oda kell figyelni. Amennyiben az MPP önkritikát gyakorol, és úgy döntenek, hogy az RMDSZ-szel vagy a szövetségen belül fog velük dolgozni, azt nem utasítják el. Az MPP-nek döntenie kell, hogy azzal a Szász Jenővel képzeli-e el jövőjét, aki már kétszer megakadályozta az egyeztetést – szögezte le a Magyar Hírlapnak Markó Béla szövetségi elnök. /Hírsaláta. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 20./

Augusztus 16-tól zajlott Budapesten a Magyarok VII. Világkongresszusa, amely az erkölcsi és szellemi fordulat témakörével foglalkozott. A találkozó öt napja alatt tizenkét konferenciát rendeztek zömmel a magyar fővárosban, de Székesfehérváron és Kolozsváron is tartottak előadásokat, amelyeken nagyrészt a magyarság őstörténetét merítették ki. Az idei találkozónak „A fordulat” alcímet adták, jelezve, hogy erkölcsi és szellemi fordulatra van szükség. Az MVSZ elnöke korábban úgy fogalmazott: súlyos erkölcsi válság van, életellenes a magyarok szellemisége, ebben akarnak fordulatot elérni. A világtalálkozó keretében két könyvet is bemutattak, ezekkel a magyarságról a világban kialakult kép megváltoztatását tűzték ki célul – mondta Patrubány Miklós. „Május 30-án jelentettem be, hogy aspirálok a tisztségre. A jelenlegi elnök erre június 23-án mondvacsinált indokokkal menesztett a vagyonkezelőtől, ráadásul jogsértő módon nem volt hajlandó tudomásul venni a jelöltségemet sem” – nyilatkozta a Magyar Hírlapnak Kvacskay. A Magyarok VII. Világkongresszusának rendezésére Patrubány százmillió forintos kölcsönt akart felvenni, ezt meg is szavaztatta a közgyűléssel. „Én már akkor figyelmeztettem, hogy a szervezet ezt nem tudja visszafizetni. Illetve mégis: ha eladja a Benczúr utcai ingatlanját. Ezt mostanáig a kínai nagykövetség bérelte, de máshova költözött. A tagdíjakból és a felajánlásokból befolyó pénzre korlátozódott az MVSZ jövedelme, amely igencsak csekély összeg. Ilyen helyzetben öngyilkosság ekkora kölcsönt felvenni” – mondta el Kvacskay. /MVSZ: gondok kívül, gondok belül. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 20./

A Miniszterelnöki Hivatal Kisebbség- és Nemzetpolitikáért Felelős Szakállamtitkársága mellett működő Szórvány Tanács alakuló ülését tartotta október 13-án Budapesten. Az elismert szakértőket tömörítő, a határon túl, a tömbmagyarságon kívül a szórványban élőkkel foglalkozó Szórvány Tanács feladata, hogy javaslatokat dolgozzon ki a szórványosodás lassítására. A konzultatív testületként működő tanács a rendelkezésre álló források hatékonyabb felhasználása érdekében stratégiát dolgoz ki, prioritásokat jelöl meg egy-egy régió támogatására. „Egységes megoldás a szórványosodás lassításában nincsen”, minden régió és település esetében önálló javaslatokat kell kidolgozni – mondta el Gémesi Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal kisebbség – és nemzetpolitikáért felelős szakállamtitkára. Hozzátette: ahhoz, hogy kormányszinten is foglalkozni lehessen a szórványosodás ügyével, szakértőket kerestek a Szórvány Tanács 15 tagjának kiválasztásakor. Az alakuló ülésen a tanács egyhangúlag Göncz László, szlovéniai magyar parlamenti képviselőt választotta meg elnökének. A tanácsadó testület előzetesen véleményezni fogja a Szülőföld Alap stratégiai anyagait. Évente egy-két kiemelt programra javaslatot tehet, s véleményezi a szórványra vonatkozó 2009-es támogatási elképzeléseket. A Szórvány Tanács „nem pénzosztó testület”, javaslatai azonban beépülnek a kormány döntéshozatali folyamatába. A jövő év tavaszán nemzetközi konferenciát szerveznek, hogy áttekintsék a Kárpát-medencei szórványmagyarság helyzetét és azt, milyen módon lehet segíteni a szórványban élő közösségeket. Göncz László kifejtette, hogy a határon túli magyar közösségekre egyre inkább a szórványosodás jegyei jellemzőek. Kiemelten fontosnak nevezte az oktatást, a kultúrát, a vallást, mint megtartó erőt, és az együttműködést a többségi nemzetekkel. /Megalakult Budapesten a Szórvány Tanács. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 14./ A tizenöttagú, szakemberekből álló testület meghatározta a régiónkénti alapvető problémákat is. Gémesi Ferenc Három témát emelt ki a tanácskozásból. A klasszikus, demográfiai alapú csökkenés mellett, új, modernizációs kihívásokkal is számolni kell. Másodsorban figyelembe kell venni a kettős vagy többes kötődés kérdését, hiszen nagyon sok helyen világosan látszik, hogy a regionális szemlélet erősebb a nemzeti kötődésnél. A 15 tagú tanácsban romániát Hegyeli Attila a moldvai Csángómagyarok Szövetségének programvezetője, Lakatos András, a Szövetség a Szórványért Alapítvány igazgatója, Pásztor Gabriella oktatási szakértő, államtitkár, Vetési László a Diaszpóra Alapítvány szórványlelkésze és Balázs-Bécsi Attila a Téka Művelődési Alapítvány elnöke képviselték. /Kánya Gyöngyvér: Megalakult a Szórvány Tanács. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 14./ A Szórvány Tanács tagjai: Göncz László elnök (Szlovénia), Kontra Miklós (Magyarország), Balázs-Bécsi Attila, Hegyeli Attila, Lakatos András, Pásztor Gabriella, Vetési László (Románia), Gyurgyik László, Huncík Péter, (Szlovákia), Losoncz Alpár, Soós Mihály (Szerbia), Ambrus Pál, Tóth Mihály (Ukrajna), Horváth László (Horvátország). 3/ A határon túli magyarokat képviselő szervezetek megkérdezése nélkül hozta létre a magyar kormány a Miniszterelnöki Hivatal Kisebbség- és Nemzetpolitikáért Felelős Szakállamtitkársága mellett működő Szórvány Tanácsot – kifogásolják Kárpát-medencei magyar politikusok. Az alakuló ülés után Gémesi Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal kisebbségpolitikáért felelős szakállamtitkára, Törzsök Erika, a MEH nemzetpolitikai ügyek főosztályának főigazgatója, Göncz László, a Szórvány Tanács frissen megválasztott elnöke és Huncík Péter tanácstag tartott sajtótájékoztatót. A Magyar Hírlap felvetette, miért többnyire olyanok vehetnek részt a tanácsban, akik barátilag viszonyulnak a baloldali kormányokhoz, mire Törzsök közbeszólt: „nem méltó a Magyar Hírlaphoz ez a kérdés”, Gémesi Ferenc szerint pedig nincs valós alapja ennek a megállapításnak. Az újság munkatársa felhozta: az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség tiszteletbeli elnöke, Tóth Mihály tagja a tanácsnak, míg a KMKSZ-t nem képviseli senki, erre Gémesi azt mondta: Tóth Mihály nem pártpolitikusként, hanem szakértőként tagja a testületnek. Tóth Mihály az Ukrán Szocialista Párt (SZPU) listáján indult az ukrajnai parlamenti választásokon. Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke kijelentette: a magyar kormány nem egyeztetett velük, de nem ez a legsúlyosabb példa arra, amikor a budapesti kabinet nélkülük dönt, és az ellenfeleiket hozzák helyzetbe. Duray Miklós, a felvidéki Magyar Koalíció Pártjának alelnöke elmondta, hogy a Szórvány Tanács létrehozását egyetlen, a Kárpát-medencében legitimitással bíró magyar alakulattal sem egyeztette a MEH. „Szeptemberben a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán egyenként megkérdeztem a résztvevőket, és azt mondták, a kormány nem tárgyalt velük erről. A tanács tagjait Törzsök Erika ismeretségi köréből válogatta a MEH, pedig nem a tapasztalatlanokat kell szórványszakértőknek kikiáltani, bár Göncz László vagy az erdélyi Vetési László jogát a tanácstagságra én is elismerem. Ami a többieket illeti, az, hogy valaki néprajz szakos vagy demográfus, még nem elegendő ahhoz, hogy a szórványban élőkkel is foglalkozzon. Kiemelném Huncík Pétert, aki ráadásul pszichiáter” – mondta Duray. /Nemzetpolitika barátok között. Ismeretségi alapon választották ki a Szórvány Tanács tagjait. = Magyar Hírlap (Budapest), okt. 14./

Szórvány munkacsoport jön létre a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) külügyi és Európa-ügyi albizottságán belül; erről a testület október 15-i budapesti ülésén született döntés. A munkacsoport tagjainak névsora még nem tekinthető véglegesnek, a felkéréseket már megtették, a végleges névsort a KMKF honlapján fogják közzétenni – tájékoztatta Duray Miklós, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja stratégiai alelnöke, a szórvány munkacsoport létrehozásának kezdeményezője az MTI-t. /Megalakul a KMKF szórvány munkacsoportja. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 16./ Október 15-én megalakult a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) kül- és Európa-ügyi albizottságának a szórványmunkacsoportja. Duray sajtótájékoztatón fejtette ki: a munkacsoport meghatározza a főbb csapásvonalakat a szórványban élők felkarolásához. A Magyar Hírlap kérdésére, hogy az ülésen szóba került-e a kormány által október 13-én létrehozott és hasonló szándékú Szórvány Tanács (SZT) ügye, Németh Zsolt, az albizottság fideszes társelnöke azt válaszolta: meghívták ülésükre Gémesi Ferenc kisebbségpolitikáért felelős szakállamtitkárt, de ő nem vett részt a tanácskozáson. „Pedig szerettük volna összehangolni a két hasonló testület elképzeléseit” – mondta az ellenzéki politikus. Duray Miklós kijelentette, van némi különbség a MEH Szórvány Tanácsa és a KMKF munkacsoportja között. „A KMKF testületének tagjai a helyi magyar közösségek támogatását élvezik, míg a Szórvány Tanács kinevezett személyekből áll. Kissé úgy is néz ki, mintha baráti alapon szervezték volna meg” – mondta Duray Miklós. Németh Zsolt hozzáfűzte, hogy az SZT-nek gyenge a legitimitása. „Ezért is kértük ki az összes KMKF-tagszervezet véleményét, ők pedig megfogalmazták a javaslataikat, és ezekből a személyekből állt össze a szórványmunkacsoportunk. Példát kell mutatnunk a kormányzatnak, hogy a felelős nemzetpolitika miként próbálja legitimálni és elfogadtatni a döntéseit” – hangsúlyozta Németh Zsolt. Időközben közleményt adott ki Gémesi Ferenc hivatala, kifogásolva, hogy „a Magyar Nemzetben és a Magyar Hírlapban már az Szórvány Tanács megalakulásának másnapján – Duray Miklós részéről – politikai jellegű támadás indult a tanács és tagjai ellen”. A közlemény szerint „személyes vagy politikai szándékra utalhat az, ha valaki olyanok hozzáértését kérdőjelezi meg szórványügyben, mint Vetési László szórványlelkészét vagy Göncz László SZT-elnökét”. Valójában Duray Miklós külön hangsúlyozta, hogy az említett személyek jogát az SZT-tagságra maga is elismeri. /Kristály Lehel: Legitim szórványtestület. Kerüli a nemzetpolitikai együttműködést Gémesi Ferenc. = Magyar Hírlap, okt. 16./

Bayer Zsolt Magyar Hírlapban megjelent, válságelemzőnek szánt írására paródiának szánt, de gusztustalanra sikeredett cikkel válaszolt Tóta W. Árpád. „A zsidó nyálkás röhögése kíséri a nyomorba süppedő családok útját. A zsidó röhög” – így írt Istenről. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének Etikai Bizottsága kifogásolta Tóta W. Árpád írását. A MÚOSZ ítéletét Pető Iván, az Országgyűlés kulturális és sajtó bizottságának elnöke kifogásolta, mert ő egy „brutális paródiát” olvasott. /Ambrus Attila: A válság álsága. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 21./

A budapesti Magyar Hírlap nyomon követi Zuschlag János letartóztatott MSZP-s politikus büntetőperét, s kiderült, hogy Gyurcsány Ferenc sportminiszter korában sem vigyázott a nyelvére: „B…d meg Zuschlag, már megint mi van a k…va pályázataiddal?”– kérdezte az egyik gyűlésen egy tanúvallomás szerint a jelenlegi miniszterelnök. A bukaresti Evenimentul Zilei napilap szerint sok román ingatlanspekuláns és más vállalkozó árgus szemmel követi Gyurcsányék botladozását, hátha olcsó prédára akad. A bukaresti Cotidianul azt állította, hogy Nicolae Ceausescu nem működött együtt a Szekuritátéval! A román szenátus olyan mélyre süllyedt, hogy döntést hozott: akik a Szekuritátéval kapcsolatos döntéseket hozták (azaz a legfelső pártvezetés), azokat nem lehet kollaboránsnak tartani! Verestóy Attila szenátor írt egy bensőséges hangvételű levelet Szondy Zoltán újságírónak, megköszönte, amit eddig érte tett. Szeretjük mi ezt az Attilát, írta ironikusan Szondy. /Szondy Zoltán: Gyurcsány sose beszélt szépen. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 1./

A Krónika napilaphoz közel álló források szerint a magyarországi tulajdonosi kör azt közölte az utóbbi napokban a kolozsvári kiadóvezetőséggel, hogy nem tudják tovább finanszírozni az országos magyar napilap működését. Ezért új befektetőket keresnek január közepéig, s amennyiben nem találnak, a lap hosszú távú megjelenése ellehetetlenül, sőt, meg is szűnhet. Értesülések szerint Széles Gábor magyarországi üzletember (a Magyar Hírlap és az Echo TV tulajdonosa) már több hónapja érdeklődik a lap iránt, ő tekinthető az egyik lehetséges új befektetőnek. Fall Sándor megbízott felelős szerkesztő lemondása után jelenleg a szerkesztőség munkáját Rostás Szabolcs vezető szerkesztő koordinálja. (Transindex) /Hírsaláta. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 20./

Széles Gábor magyarországi üzletember, a Magyar Hírlap, és az Echo Tv tulajdonosa sem cáfolni, sem megerősíteni nem kívánta azt a sajtóinformációt, miszerint már több hónapja érdeklődik a Krónika iránt, és ő tekinthető a kolozsvári szerkesztésű napilap új befektetőjének. Széles Gábor éppen most 700 millió forintos tőkeinjekcióval segítette a Magyar Hírlap napilapot. A tőkeinjekció a Krónikára is ráférne, ugyanis – a Transindex információi szerint – a magyarországi tulajdonosi kör azt közölte a kolozsvári kiadóvezetőséggel: a napilap működését nem tudják tovább finanszírozni, fenntartásához új befektetőket keresnek. A Krónika kiadójának ötven százalékát 2006-ban felvásároló magyarországi Inforg Rt. volt igazgatótanácsi tagja, Zsigmond Barna nem kívánta ezt a hírt kommentálni. Fall Sándor megbízott felelős szerkesztő tavalyi lemondása után a Krónika szerkesztőségét jelenleg Rostás Szabolcs vezető szerkesztő koordinálja, aki elmondta, a fennálló bizonytalanság ellenére úgy dolgozik, mint eddig. /Gazdátlan a Krónika. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 9./

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök azt kéri, hogy az állami tulajdonú vállalatok, az állami intézmények mondják le előfizetéseiket, és ne hirdessenek, reklámozzanak a Magyar Hírlapban február 9-én megjelent Betelt a pohár című publicisztika miatt – közölte Budai Bernadett kormányszóvivő. A napilap főszerkesztője mindezt ellehetetlenítési kísérletnek nevezte. A kormányszóvivő közleménye szerint Gyurcsány Ferenc arra utasítja Draskovics Tibor igazságügyi és rendészeti minisztert, hogy készítse elő a megfelelő sajtóetikai vagy jogi eljárást az írással kapcsolatban. Az említett publicisztikában Bayer Zsolt főmunkatárs ,,gyilkos állatoknak” nevezte a vasárnap hajnali veszprémi késelés elkövetőit.,,Ezek pedig nem emberek. Hanem állatok. És a vesztünkre törnek” – írja, megtoldva ezt egyebek között azzal, hogy ,,sajnos, a cigány etnikum rengeteg tagja felmondta az együttélést, és felmondta az emberséget”. Stefka István, a Magyar Hírlap főszerkesztője az MTI-nek nyilatkozva alkotmányellenesnek, a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadságát sértő, a Rákosi- és a Kádár-rendszert idéző ellehetetlenítési kísérletnek nevezte a kormányszóvivői közleményben foglaltakat. Közölte: ,,száz százalékig Bayer Zsolt mögött állunk, semmi kivetnivalót nem találunk abban, amit leírt”. Mint mondta, a lépés nem rendítheti meg a lap helyzetét, mivel eddig sem voltak ,,elkényeztetve” kormányzati hirdetésekkel, de a történtek legalább húszezerrel megemelik jelenlegi, 20–24 ezres eladott példányszámukat. Stefka István hozzátette: érthetetlennek tarja, hogy miközben Kondorosi Ferenc kormánybiztos zéró toleranciát hirdet a közúti bűncselekményekkel szemben, a kormányzó párt nem teszi ugyanezt az emberéletek kapcsán. /Gyurcsány jogi eljárást kér a Magyar Hírlap ellen. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 11./

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a Magyar Hírlap elleni bojkottra szólította fel az állami vállalatokat és intézményeket, minisztérium, arra kérve őket, hogy a továbbiakban ne fizessenek elő, és ne is hirdessenek a lapban. Gyurcsány Bayer Zsolt Betelt a pohár címmel megjelent, a veszprémi gyilkossággal kapcsolatos publicisztikája miatt döntött így, amelyben az újságíró „gyilkos állatoknak” nevezte az elkövetőket. Ez a felhívása jó reklám volt a lapnak: az előfizetés az ellenállás jelképévé vált, s a tiltás két nap alatt hatezer új előfizetőt hozott a lapnak. Többezer szimpatizáns részvételével zajlott február 13-án a magyarországi Magyar Hírlapot ért miniszterelnöki támadás miatt, a sajtó- és véleményszabadság érdekében meghirdetett tüntetés Budapesten. A tüntetést a lap kezdeményezte. A tüntetésen Bayer Zsolt hosszan érvelt a cigány szó használata mellett. „A szavakat megfelelően kell érteni. Cigány a barátunk, akit szeretünk, s akire büszkék vagyunk, sőt megvédjük bármi áron. De cigány az is, aki javainkra s életünkre tör, s őróla is megmondjuk, hogy cigány” – nyilatkozta. A publicista, a Cotidianul román nyelvű lapnak adott interjújában azt is elmondta, „engem mindenki vehemens és szókimondó újságírónak ismer, s ha valami feldühít megírom. A veszprémi eset pedig, mint minden normális embert, engem is nagyon feldühített” – nyilatkozta. /Reklám lett a miniszteri bojkottból. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 17./

A Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács mindig a mélyértelmű és célszerű erdélyi MAGYAR ÖSSZEFOGÁS mellett érvelt. A „mi lett volna, ha” történelmietlen logikája alapján a Magyar Polgári Párt 2009. június 10-i közleménye szerint „egy igazi koalíció, amelyet az MPP szorgalmazott, hozzájuttatta volna az erdélyi magyarságot egy további európai parlamenti mandátumhoz” – írta Tőkés László nyílt levelében. Jobb volna, ha az MPP elnöke magába nézne, és arra adna választ: az összefogást bojkottáló magatartásával miért nem fogadta el az általa is bejutónak ítélt 4. helyet az erdélyi magyarok listáján. Szász Jenő, az MPP elnöke azt állította, hogy az MPP által megfogalmazott javaslatokat az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum nem vette figyelembe, illetve az MPP nem kapott meghívót a 2009. június 25-i EMEF-tanácskozásra Tudni kell, hogy az MPP semmiféle javaslatot nem nyújtott be az EMEF-hez, az EMEF júniusi ülésére pedig az MPP azért nem kapott meghívást, mivel mindmáig nem tisztázott az MPP – botrányos körülmények között megválasztott – vezetőségének jogállása. Tőkés László szerint az MPP elfogultan vádaskodó „krónikásai”: Lukács Csaba és Bayer Zsolt. Lukács Csaba azt állította, hogy: „Az Összefogás listájának nevezett névsorról kihagyták a Szász Jenő vezette MPP prominenseit” (Magyar Nemzet, jún. 11.) – Az igazság az, hogy Szászék utasították vissza az MPP számára felkínált listás helyeket. Lukács azt hangoztatja, hogy: „Tőkés László, a szekuritáté egykori áldozata mosolyogva kampányolt a talán még ma is aktív besúgókkal”. Bayer Zsolt cikke rosszindulatra vall. „Csak azt kell még elmondjuk – írja a Magyar Hírlap 2009. július 1-jei cikkében –, hogy a nagy nemzeti összefogásból nem csak a 25 ezer eurós brüsszeli fizetést kell ám élvezni…” Problematikus az SZNT elnökének a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűléssel kapcsolatos lépése, mely révén az EMEF által kitűzött, 2009. szeptember 5-i nagygyűlést eltéríti. A közösségi célok megkövetelik mindazon politikai, polgári és egyházi erők összefogását, amelyek valamilyen eszközzel rendelkeznek. Ezért Tőkés László kéri a Magyar Polgári Párt elnökét és követőit, hagyjanak fel az erdélyi magyar összefogás folyamatának bomlasztásával. /Tőkés László, EP-képviselő, EMNT-elnök: Levél autonomista barátaimnak. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 3./

Borbély Bartis Júlia és Borbély Bartis Endre, Marosvásárhelyről tíz évvel ezelőtt Budapestre áttelepedett nyugdíjas jogász házaspár öt évet és a sírjukra szánt összeget fordították arra, hogy egy több mint hatszáz oldalas kötetben /Budapest – utcaneveiben mesélő történelem, Közdok Kft., Budapest/ Budapest teljes utcanévanyagából kiválogassák azokat, amelyek a trianoni békediktátum következményeként elcsatolt országrészek helynévanyagát őrzik – olvasható Metz Katalin, az ugyancsak Marosvásárhelyről áttelepedett újságíró-szerkesztőt írásában. (Magyar Hírlap) Budapest városatyái az 1920-as években úgy döntöttek, hogy utcanevekben örökítik meg az elcsatolt, valaha a történelmi Magyarországhoz tartozó települések, hegyek, folyók, neves személyiségek nevét, hogy ezek a magyar köztudat elemei maradhassanak, akkor még mit sem sejtve, hogy következhetnek olyan idők, amikor törvény által is büntethetőek lesznek a magyar helynevek használói. Ilyenkor érzékeli az elszakított országrészekben élő ember, hogy mégiscsak van anyaországa, mert ha az országvezetés meg is tagadja, el is taszítja magától, mint ahogyan ez megtörtént, mindig vannak Borbély–Bartisok, akik felvállalják ezt a szerepkört. /Sylvester Lajos: Utcanevekben mesélő történelem. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 15./

Az Evenimentul Zilei című lap minisorozatot indított a román történelem epizódjairól, s a legutóbbi rész arról szól, hogy van-e vagy nincs egy ezeresztendős űr ebben a históriában? A megszólaltatott Neagu Djuvara történész lándzsát tört a román kontinuitás-elmélet mellett, de megemlítette, hogy ezen elmélet hiányosságait több neves román történész hamisításokkal, hamis aktákkal pótolta! Az Adevarul című bukaresti lap visszaemlékező sorozatában arról írt, hogy Nicolae Militaru tábornok, akit Ceausescu idejében lelepleztek mint szovjet kémet, s a forradalom első óráiban „véletlenül” hadügyminiszter lett, előre megfontoltan a halálba küldte azokat, akik annak idején hozzájárultak leleplezéséhez. Az a tiszt például, aki felgöngyölítette a szovjet kémhálózatot, „terroristaként” halt meg, máig tisztázatlan körülmények között. – Lemondott Draskovics Tibor magyar igazságügyi és rendészeti miniszter, azzal indokolta távozását, hogy amit vállalt, azt már elvégezte. A témával kapcsolatban Navracsics Tibor, a Fidesz frakcióvezetője kijelentette: ennyi botrány után ideje is volt a távozásnak, de miért nem megy az egész szocialista kormányzat? Börtönbüntetésre ítéltek egy szocialista államtitkárt – olvasható a Magyar Hírlapban. A mezőgazdasági minisztériumban dolgozó Benedek Fülöp a honvédség egykori pákozdi lőterét játszotta át idegen kezekbe. Ez az első bírósági ítélet egy olyan kormánytag ügyében, aki tagja volt a Gyurcsány–Bajnai-kabinetnek, és hivatali minőségében követett el bűncselekményt. /Szondy Zoltán: Bosszút állt a szovjet kém Draskovics Tibor. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 3./

Szőcs Géza pályája és tervei - A meglepetésember
A legfontosabb parlamenti és kormányzati kultúrpolitikusi pozícióra is szépírót delegált a Fidesz-KDNP: az Országgyűlés kulturális bizottságát L. Simon László vezeti, és Szőcs Géza lesz a kulturális államtitkár. Külön érdekesség, hogy a magyar irodalmi hagyománytudatban periferikus neoavantgárd mindkettejüket megihlette (akárcsak az Országgyűlés egy másik íróját, Kukorelly Endrét). A jelek szerint a mozgalomnak összehasonlíthatatlanul jobbak a politikai, mint az irodalomtörténeti pozíciói.
Az új kormány tisztviselői közül alighanem Szőcs Géza életpályája a legfordulatosabb, az ő személyisége a legbonyolultabb, s kinevezése, noha voltak jelei, politikai értelemben a legmeglepőbb. És minden bizonnyal ő az, akinek alkatával a legkevésbé fér össze a közhivatalnoki státusz. Fontos politikai versek írója, bátor politikai ellenálló, mi több, gyakorló politikus is volt, ez utóbbi azonban nem Magyarországon, hanem Romániában, az RMDSZ alelnökeként és szenátoraként.
Kolozsvári évek
1953-ban született Marosvásárhelyen. "Egy ideig marosvásárhelyi nagyszüleim neveltek, olyan családban, ahol rengeteg természetjáró ember volt. Én meg valahogy belenőttem ebbe. Ilyen szempontból nem számítok urbánusnak" - meséli egy interjújában. Szocializációjának és egész későbbi életének azonban Kolozsvár a meghatározó színhelye. Gyermek- és kiskamaszkorát intenzív olvasással-tájékozódással múlatta, 15 éves korában már határozott véleménye volt a prágai tavasz eltiprásáról. A Heti Válaszban megjelent visszaemlékezése szerint az erdélyi magyar közhangulat messze nem állt egyértelműen Csehszlovákia mellett: haragudtak az "utódállamokra", különösen Csehszlovákiára a Benes-dekrétumok, a deportálások és a kitelepítések miatt. Azt, hogy Ceausescu Romániája kimaradt a katonai akcióból, a félelemmel magyarázták, és abban reménykedtek, hogy Hruscsov tankjai Romániába is ellátogatnak, és Dubcek után a román főtitkár következik. A kiskamasz bizarr és gyorsan múló reménykedése annyiban feltétlenül fontos, hogy megérteti a Szőcsöt és nemzedékét felnevelő szörnyű romániai évtizedek döntési szituációit. Kolozsvárott végezte el az egyetemet magyar-orosz szakon, tanulmányai közben diáklapot szerkesztett, majd az Igazság című Kolozs megyei pártlapnál helyezkedett el, a szombatonként megjelent Fellegvár című ifjúsági melléklet szerkesztőjeként. Tagja lett annak az értelmiségi baráti körnek, amelybe Balla Zsófia, Cselényi László (a Duna Tv jelenlegi elnöke), Tamás Gáspár Miklós, Orbán György zeneszerző is tartozott; többnyire Cselényiéknél találkoztak. A fiatal magyar bölcsész-értelmiségre nagy hatást gyakorolt Bretter György filozófus, az ő jelmondata, az "itt és mást" szellemében járt el lehetőségeihez képest Szőcs Géza is szerkesztőként. "Csak a (...) kultúra maradt meg utolsó bástyának, amely a hatvanas-hetvenes években egy utolsó - hatalmas és emlékezetes - túlizgatott tevékenységgel, jelentékeny teljesítmények egész sorával zárja le az erdélyi magyarság történeti egzisztenciáját" - írja Tamás Gáspár Miklós 1988-ban a Beszélő hasábjain. A fiatal Szőcs Géza szerkesztőként és kivált költőként e nagy teljesítmények egyikét nyújtotta. Gintli Tibor és Schein Gábor világirodalmi összefoglalója az erdélyi magyar költészet megújítójaként tárgyalja: "költészetéből (...) hiányoznak (...) a nemzeteszme romantikus közhelyeihez tartozó erkölcsi világszemlélet nyomai. Ez teszi lehetővé a fantasztikum és az abszurditás betörését." A Párizsi Magyar Műhelyben és a Vajdaság legendás lapjában, az Új Symposionban megjelenő széles intellektuális horizont, a kísérletező kedv rendkívüli hatással volt rá. Utóbbi egyébként közölte is Szőcsöt, ami 1983 elején ürügyet is szolgáltatott Sziveri János főszerkesztő és társai eltávolítására, az Új Symposion szerkesztőségének szétverésére; mint ahogyan egy országgal arrébb, a Ceausescu-diktatúrában előbb-utóbb Szőcs mellékletének, a Fellegvárnak is el kellett esnie. Sütő András 1979-ben Herder-díjban részesült, és a díjjal járó lehetőségként Szőcsöt jelölte ösztöndíjasnak, aki "beutazta a világot": Ausztriában, Svájcban és az Egyesült Államokban is megfordult, kapcsolatokat épített. A Fellegvár megfojtása után egy darabig az Igazságnál dolgozhatott a visszatért szerkesztő, aztán arra kényszerült, hogy tanári állást keressen. Ekkortájt döntött úgy, hogy csatlakozik az ötletgazda Ara-Kovács Attilához, és részt vett az Ellenpontok című szamizdat előállításában. A szerkesztők között volt Tóth Károly Antal és felesége, Tóth Ilona, az akkor 18 éves Keszthelyi András pedig a közreműködők között. Az Ellenpontok az egyetlen komolyabb magyar nyelvű erdélyi szamizdat kiadvány: 1981 decemberében indult, kilenc lapszámot ért meg, kisebbségi jogokkal, a magyar kisebbség brutális elnyomásával foglalkozott. A magyar demokratikus ellenzékkel Ara-Kovácson keresztül jó kapcsolatokat építettek ki, és Szőcsnek sok kapcsolata máig is fennmaradt abból az időből. Az Ellenpontok terjesztése a lebukás kockázata miatt igen nehéz volt, ezért csak kevesekhez juthatott el.
A laptól távol állt az izolacionizmus, foglalkozott a többi román nemzeti kisebbség problémáival is. Memorandumukat és a hozzá csatolt programjavaslatot, Tóth Károly Antal munkáját eljuttatták az 1982-ben Madridban rendezett Helsinki Utókonferencia résztvevőinek. "E vonatkozásban meggyőződésünk, hogy a programjavaslatunk, mely 'egyesek' számára a románok ellen irányulónak tűnhet, valójában a románság érdekeit is magában hordozza, hiszen a jogszerűség biztosítása az ő jogaikat is szükségképpen bővítené." Amennyiben elfelejtjük, milyen körülmények hívták életre a memorandumot, úgy találhatjuk, szövege billeg az univerzalista emberi jogi retorika és egyfajta szoft-nacionalizmus között. Szőcs végső soron az előbbi elképzelést választotta, a szamizdat Beszélőnek adott 1986-os nyilatkozata azzal a mondattal zárult, hogy "minden kisebbségnek, a románnak is pont azokat a jogokat szeretném, mint a magyar kisebbségnek".
Az Ellenpontok azonban nem csak a hatalom szemében lett vörös posztó, fellépett ellene a Szabad Európa Rádió román adása is. Viszont mellette foglalt állást az országot később elhagyni kényszerülő nagy tekintélyű román költő, Dorin Tudoran. Az Ellenpontok segített felhívni a külföldi közvélemény figyelmét a romániai kisebbségek, elsősorban a magyarság helyzetére, de a lap a nagy létszámú romániai cigányság helyzetéről is tájékoztatott. 1983 novemberében a Securitate (a román titkosrendőrség) rájött a szerkesztők kilétére, és letartóztatta őket. Szőcs, miután kijött, eltűnt egy időre, és amíg a Securitate kereste, Zalán Tibor verset írt hozzá (Táviratok Szőcs Géza ismeretlen címére), amit Magyarországon nem tudott publikálni, így az az Új Symposionban jelent meg. Ez lesz az utolsó cseppek egyike, a Szőcs melletti politikai kiállás után a rendszer lecsapott a Symposionra, Szőcsöt pedig ismét megtalálták. A tortúrák miatt embólia lépett fel szervezetében, kórházba került. Ezekben az években kritikus-művelődéstörténész édesapja tartotta el, mígnem kevéssel emigrációja előtt álláshoz jutott az Irodalomtörténeti Intézetben. 1986-ban hagyta el Romániát, Svájcba távozott, családja nem sokkal később követte.
Az Ellenpontok példásan bátor, nem pusztán egzisztenciájukat, de szabadságukat és fizikai létüket is kockára tevő munkatársainak a későbbi sorsa szinte példázatszerű. A Göteborgban élő, sértett Tóth Károly Antal, az Ellenpontok egykori motorja úgy érzi, Szőcs ki akarja sajátítani a kiadvány történetét. Néhány évvel ezelőtti levélváltásuk apropója, hogy Tóth antiszemita klisék egész sorát felvonultató cikket tett közzé a Nobel-díjjal kitüntetett Kertész Imréről, amit Szőcs visszautasított, és a múlttal való szembenézés szükségességét hangsúlyozta. Szőcs válaszlevele a Népszavában látott napvilágot, az újság Tóth viszontválaszát nem kívánta közölni, a Magyar Nemzet azonban teljes terjedelmében helyt adott a sértett denunciálásnak. Tóth írásai azóta is feltünedeznek, többnyire másodközlésként: a választási kampányban Bayer Zsolt ellenében állt ki a Jobbik mellett, és védelmébe vette a Raj Tamás halálát ünneplő kuruc.infót. Forrásaink szerint Tóth szerepe meghatározó volt a szamizdat kiadvány arculatának kialakításában, akkori erkölcsi integritása imponáló volt. Szőcs szereti színezni a saját szerepét, de e szerep ojektíve is igen fontos volt, mint ahogyan valódi és nagy volt a költő által vállalt kockázat is.
A bolyongás évei
Genfi tartózkodása idején Szőcs újságírásból élt, és segítette a magyar emigráció is. Sokat utazott, elsősorban az Egyesült Államokban, ahol egy alkalommal felkereste például Wass Albertet. Szőcs Géza ókonzervatív fantasztának, lényegében beszámíthatatlannak tartja Wasst, de nem elvetemültnek, íróként pedig hullámzó színvonalúnak; de első regényei némelyikét, főként A funtineli boszorkányt vállalható irodalmi teljesítménynek gondolja. Szintén az Egyesült Államokban ismerkedett meg Faludy Györggyel, akivel mély és szoros, Faludy haláláig tartó barátságot kötött. Hasonlóan rajongott a Faludynál is idősebb és hosszabb kort megért burgenlandi Takács Jenő zeneszerzőért. Mindhármójukban közös a világpolgári érzület, a klasszikus műveltségű, a humánkultúra egészét egységben látó reneszánsz ember iránti vonzalom, és a "száműzöttség" miatti rokonszenv egymás iránt. Budapestre azért tért vissza, hogy a Szabad Európa Rádió itteni irodavezetője legyen; svájci útlevelét ekkor visszaadta. Az 1989. decemberi forradalom után úgy döntött, repatriál Romániába, és kisebbségi politikusként dolgozik. Magas pártfunkciókat viselt az RMDSZ-ben, a bukaresti törvényhozás szenátora lett, ám konfliktusba került a pártbéli pragmatikus vonallal. 1993-ra marginalizálódott a párton belül, és a visszavonulás mellett döntött. Úgy érezte, hátba szúrták azok, akiket elvbarátainak hitt. Sokrétű és bonyolult sértettségei közül az "eremdéeszes" talán a legkomolyabb: ha az RMDSZ vezetését támadja, elveszíti minden humorérzékét. Elkötelezett autonomistaként Tőkés Lászlót támogatta, és úgy látta, hogy a magyar párt kormányzati részvétele öncél. Kudarca után többször megfogadta, hogy végleg szakít a politikával, mi több, még politikai publicisztikát is csak kivételes esetben ír. Mostani államtitkári megbízatását hivatalnoki munkának tekinti. Az RMDSZ lejárató kampányának tartja nehezen átlátható pénzügyeinek felszínre kerülését. A 90-es években könyv- és lapkiadással foglalkozott, a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány elnökségi tagjaként ingatlant vásárolt a Bem rakparton a kisebbségi magyarság céljaira a Magyar Hitel Bank által adományozott összegből. Saját kiadói vállalkozása, az Erdélyi Híradó budapesti képviselete működik itt. Állítása szerint szabályosan, előzetesen rögzített szerződéses feltételekkel és rövid ideig bérelte csak az ingatlan egy részét az Erdélyi Híradó, az ügyről hírt adó Népszabadság birtokába viszont olyan adatok jutottak, amelyek szerint a kiadó hosszú éveken át használta az ingatlant.
Szőcs lapjaiban állami cégek nagy összegű hirdetéseket helyeztek el, amit a példányszám korántsem indokolt volna, és a korabeli sajtóhírek szerint a költő nem számolt el megnyugtatóan a Duna Tv erdélyi tudósítói hálózatának kiépítésére felvett pénzekkel sem. A sajtóhírek ezenkívül hasonló célokra szánt, az amerikai emigrációtól származó, Szőcs Géza kezén szintén átmenő, bizonytalan sorsú pénzösszegekről is tudnak. Forrásaink egy része Szőcsöt "adminisztratív analfabétának" tartja, úgy véli, pusztán ez volt csak az oka a nyomában járó pénzügyi káosznak, mások viszont "hajmeresztő pénzügyi machinációkról" beszélnek.
Vissza a közéletbe
A felhasznált összegek látható eredménye az Erdélyi Híradó legfontosabb sorozata, az Előretolt Helyőrség könyvszéria, aminek szerkesztője Szőcs kolozsvári jobbkeze, tanítványa és barátja, Orbán János Dénes. Annak idején ő maga is ebben a sorozatban indult, ahogyan például Lövétei Lázár László, Nagy Koppány Zsolt vagy Szálinger Balázs. Az imponáló névsor ellenére is fel szokták vetni, hogy Szőcs és Orbán János Dénes intézményhálózata (a könyvkiadó és az Erdélyi Magyar Írók Ligája) lényegében monopolizálja Kolozsvár magyar irodalmi életét. Szőcs a 2000-es években viszonylag ritkán szólalt meg, elsősorban különc és szellemes ötletekkel hívta fel magára a figyelmet alkalmi politikai publicisztikái mellett. Kétlaki életét él, gyakran megfordul Magyarországon, lassan ide helyeződik élete súlypontja, de mindvégig sűrűn visszajár Kolozsvárra. A 2002-es választások idején azt nyilatkozta, hogy nincsen szavazati joga, idén már arról tudósított, hogy román-magyar kettős állampolgár. A harmadik évezred első évében folyóiratot alapított A Dunánál címmel, ami egy ideig "a Duna Tv folyóirataként" üzemelt, aztán a tévé magára hagyta, és lassan elsorvadt. Szőcs ezért talán legközelebbi ifjúkori barátját, Cselényi Lászlót hibáztatja elsősorban, bár kapcsolatuk ezt az ügyet jóval megelőzően is kimondottan ellenséges volt már. A költő egyébként a Duna kuratóriumának fideszes delegáltja lett az évtized második felében. A 2009-es EP-választásokon szóba került képviselői jelölése, amit azzal hárított el, hogy nemsokára nagyobb feladat vár rá. Ebben az évben Orbán Viktor kulturális stratégia kidolgozására kérte fel, feltehetően ebből láttunk mutatványokat az utóbbi hetekben. Tavaly októberben a Magyar Hírlapnak nyilatkozva fontosnak tartotta a kultúrpolitika kiemelt kezelését, az önálló minisztériumot, éppen az első Orbán-kormány mintájára, ahol az oktatásügytől is elválasztották a területet. A jelenlegi csúcsminisztériumi szisztéma végül a szociális rendszerrel és az egészségüggyel is összeterelte, igaz, a közben eltelt fél évben Szőcs rájött, "téves premissza" abból kiindulni, hogy az eredményes munkához, a hatékonyabb érdekérvényesítéshez önálló tárcára volna szükség. Államtitkári kinevezése ennek ellenére sem volt lefutott ügy, sokan sokféle irányból támadták párton belül, és ezek a harcok nem is maradtak meg a színfalak mögött. ' maga is utal rá, hogy személyéhez Orbán ragaszkodott eltökélten, de a kormányközeli sajtó szerint Csoóri Sándor például élesen ellenezte a jelölését. Szőcs kultúrpolitikai elképzeléseit nagyszabású zavarosság jellemzi, hol jobb, hol rosszabb ötletek meglehetősen inkoherens kavargása. Mint a Nagyítás c. hetilapban közölt programtervezetében is olvasható, elsősorban a filmművészet érdekli, egyrészt azért, mert ennek van a legnagyobb társadalmi hatása, másrészt azért, mert ez a művészeti ág igényli a legtöbb pénzt. Úgy véli, e területen idáig nem esztétikai szempontok, hanem lobbiérdekek döntöttek az állami pénzek sorsáról. Lapunk kérdésére közölte, hogy a Magyar Mozgókép Közalapítványnál "mostanáig elvégzett kis belső átvilágítás" komoly tanulságokat hordozott, megerősítette feltételezését a minőség szempontját felülíró csoportérdekről. Állítása szerint a Nagyításban közölt szavait félreértették, ő nem javasolta a három "F" (finanszírozandó, felejthető, felejtendő) kultúratámogatási elvét, hanem éppenséggel ezt akarja megtörni a pluralizmus nevében. Programtervezetében jelzi, hogy fontosnak tartja a kultúrateremtők anyagi biztonságának szavatolását - de koncepció helyett be kell érnünk a nehéz helyzetet illusztráló példákkal és a megütközéssel, hogy miért nincsen még Temesi Ferencnek Kossuth-díja. (Ezen L. Simon is meglepődött nemrég a Heti Válaszban; a Por szerzőjének díjazása, úgy tűnik, a Fidesz kultúrpolitikájának fundamentuma.) A kulturális termékek hozzáférhetővé tételét prioritásként kezeli Szőcs, de a kérdésre, hogy miként tervezi ezt megoldani, a Nagyításnak adott interjújában azt feleli: kulturális kohézió nélkül nincs nemzet. A további spekulációk helyett egy kutatócsoportnak "föl kellene térképeznie a mai magyar népesség genetikai kapcsolatrendszerét mindazon népekkel, amelyekkel a történelemben vélelmezhetően (vagy csak egyesek vélekedése szerint) vérségi kapcsolatba került" - hangzik a programtervezet következő ötlete, amely a megbékélési politikával is foglalkozik. "Azt gondolom, a jövendő miniszter, illetve államtitkár egyik első feladata az legyen, hogy kezdeményezzen... dialógusokat azzal a céllal, hogy párhuzamosan ismerhessük meg a történelemmel, a mai helyzettel és ki-ki jövőképével kapcsolatban a magunk álláspontját, s a meghatározó zsidó, cigány, román, szlovák és szerb gondolkodók, közösségi vezetők, történészek és társadalomtudósok álláspontját."
De Szőcs Géza nemcsak ezekkel keltett előzetesen figyelmet, hanem tiltakozó levelével is, amit Orbán Viktorhoz intézett a Balassi Intézet ügyében, helytelenítve azt a tervet, hogy átkerüljön a kulturális tárcától Navracsics Tibor közigazgatási minisztériumába. A levelet, amiben leendő államtitkársága hatókörének szűkítése ellen lobbizott, mint mondta, civilként írta, nem politikusként, ám akcióját a kormányzaton belüli érdekérvényesítés bevett módjának tekinti. Meglepő ötletekből valószínűleg a későbbiekben sem lesz hiány.
Vári György
Magyar Narancs (Budapest)

Megismerni az elfelejtett történelmet
Nagyvárad – A nagyváradi EMI által szervezett kedd délutáni kötet- és lapbemutatón az anyaországi meghívottak a magyar történelem elfelejtett hőseinek megismerésére hívták fel a figyelmet.
Kedd délután alig maradt ülőhely szabadon a Lorántffy Zsuzsanna Egyházközpont múzeumtermében olyan sokan jöttek el Az elfelejtett parancsnok – Kratochvil Károly élete című kötet bemutatójára. Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) nagyváradi szervezete által szervezett könyvbemutatón jelen volt a kötet szerzője, Domonkos László író, történész, a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap munkatársa, Erdei Katalin a kötetet kiadó Püski-Masszi Könyvesház igazgatója, és Szakács Árpád, a Nagy Magyarország, valamint az Erdélyország történelmi lapok igazgatója. Nagy József Barna, a váradi EMI tiszteletbeli elnöke köszöntötte a megjelenteket, felhívva a figyelmet, hogy Kratochvil Károly, a revíziós mozgalmak jelentős képviselője, illetve a Székely Hadosztály parancsnoka ezer szállal kötődik Nagyváradhoz, ezért kötelességünk emlékezni rá. Erdei Katalin bemutatta a Püski-Masszi kiadót, mely nem „celeb-könyvek”, hanem kifejezetten kis példányszámú, de más kiadók által mellőzött témájú könyvek kiadására szakosodott. Domonkos László örömének és megilletődöttségének adott hangot annak okán, hogy az általa sokra becsült Nagyváradon, Szent László városában mutathatja be könyvét. Megtudhattuk, hogy ez a tizenötödik kötet, mely az ő tollából született.
Elfelejtett parancsnok
A kötet műfaji besorolását tekintve történelmi esszék gyűjteményének mondható és a budapesti, illetve főleg a veszprémi levéltárban őrzött Kratochvil-hagyaték felhasználásával készülhetett el. Egy nagy katonáról és egy nagy emberről szól, akit egyesek némi túlzással Erdély második Bemjének tekintenek. Hadvezéri teljesítménye nem hagy kétséget maga után, fontos helye van a legnagyobb magyar katonák sorában. Első világháborús hőstetteiért 1929-ben megkapta a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. 1914. végétől alezredesként a magyar királyi honvédség nagyváradi 4. gyalogezredének parancsnoka. Ezt az ezredet hívják később az agyagemberek ezredének, mivel a mostoha körülmények között vívott harcok során egyenruhájuk a felismerhetetlenségig összesározódott. A Székely Hadosztály parancsnokaként a hiányos felszerelés és az ellátásra irányuló szabotázs ellenére számos katonai küldetést teljesít. A fegyverletétel után Brassóban halára ítélik, de 1921-ben végül felmentik. Ezt követően is aktív életet él, megalapítja a Székely Hadosztály Egyesületet, mely elsősorban revíziós tevékenységet folytat.
Levelek
Végezetül Domonkos László felolvasott néhány olyan levelet, melyet Kratochvil Károly egykori katonáitól és tisztelőitől kapott. Többek között egy Biharból keltezett írást, valamint Márton Áron püspök által írt levelet is idézett. A rendezvény végén Szakács Árpád bemutatta az általa igazgatott Nagy Magyarország és Erdélyország című lapokat, melyek – mint mondta – egy konzervatív világlátás képviselői. Témaválasztásban különböznek a versenytársaiktól, hiszen olyan feledésbe merült témákat, elhallgatott hősöket idéznek meg, melyekkel más – sok esetben állami pénzből támogatott – történelmi lap nem foglalkozik.
Mészáros Tímea, erdon.ro

Román hackerek feltörték a Magyar Hírlap honlapját
Valószínűleg román nacionalista hackerek támadták meg a Magyar Hírlap internetes oldalát tegnap – adta hírül az Index.
Megütköztünk annak tartalmán, stílusán, a legroszszabb soviniszta hagyományokat idéző és súlyos frusztrációt jelző érvelésén – közölte Szentesi Zöldi László főszerkesztő-helyettes. – Bízunk abban, hogy ezt a hangnemet a felelősen gondolkodó románok éppen úgy visszautasítják, mint a Magyar Hírlap munkatársai.” Az Index szerint a román nacionalistákat tömörítő Romanian National Security (RNS) nevű csoport korábban az olasz RAI, a La Stampa, a Corriere della Sera és a francia Le Monde internetes oldalát is megtámadta. A Magyar Hírlap internetes oldala a tegnap délutáni órákban még nem volt elérhető. Krónika (Kolozsvár)

Román hackertámadás a Magyar Hírlap ellen
Magyarellenes gyűlöletkeltés Avram Iancu szellemében
Órákon át nem lehetett hozzáférni lapunk online kiadásához tegnap, miután egy román hackercsoport megtámadta a Magyarhirlap.hu honlapot. Írások és fotók helyett Románia trikolórral színezett térképét, alatta pedig a Romanian National Security csoport üzenetét láthatták a képernyőn. Kora délután honlapunk helyreállítása órákat vett igénybe. Vélhetően Orbán Viktor múlt heti félreértelmezett üzenete, valamint a Székely Gárda alapítójának performance-a miatt feszültté vált román-magyar viszony áll a támadás hátterében. „Itt nem egy országos napilapról van szó, hanem annak az üzenetnek a tartalmáról, amely megjelent, és amelyben egy egész nemzetet fenyegetnek meg” – mondta Kocsis Máté, a törvényhozás nemzetbiztonsági bizottságának tagja az Echo Tv-nek. Hozzátette: a bizottság is összeülhet a kérdésben.
Orbán Viktor március 15-i üzenetét a bukaresti magyar nagykövet felesége tolmácsolta Marosvásárhelyen. Bajtai Erzsébet ezután saját gondolatait mondta el, ám azokat a román állami hírügynökség a kormányfő üzeneteként közvetítette. Így olyan mondatot is Orbánnak tulajdonítottak, ami például Erdély elvesztéséről szól.
Az ügy nyomán Bukarestben bekérették a magyar nagykövetet, és a törvényhozásban is vita indult. Lapunk kiderítette, a félreértésért egy amatőr tolmács a felelős, aki a hírügynökséget tévesen tájékoztatta. A feszültséget fokozhatta, hogy Csibi Barna, a Székely Gárda alapítója Csíkszereda központjában felakasztott egy Avram Iancut – az 1848-49-es erdélyi magyarellenes akciók vezérét – ábrázoló bábut, majd az erről készült filmet feltöltötte a világhálóra. Csibi Barna ellen vizsgálat indult, akcióját magyar politikusok is elítélték.
„Mindannyian úgy éreztük a szerkesztőségben, hogy a legsötétebb törzsi szellem költözött pár órára honlapunkra – mondta Szentesi Zöldi László, lapunk főszerkesztő-helyettese. – A Magyar Hírlap azt üzeni a tetteseknek, ha ennyire fáj nekik Marian Cozma halála, a magyarság helyett inkább a gyilkosokkal levelezzenek. Egyébként az ember akkor szokott ennyit filozofálni becsületről, nemzeti kincsekről, megbecstelenített sírokról, amikor pattanásos arcú, frusztrált, tizenhat éves gyerekember. Ezzel együtt, sajnos, sokan gondolkodnak így Romániában, és ezt nem szabad szem elől tévesztenünk” – tette hozzá.
Az RNS honlapja csak regisztrált tagok számára érhető el, vasárnap azonban ezt a lehetőséget is korlátozták. A csoport Facebook-adatlapja szerint magukat nem tartják rasszistának. „Büszkék vagyunk arra, hogy fehérek és románok vagyunk, de… gyűlöljük a cigányokat!” A társaság azt állítja magáról, tevékenységük nem az ellenállásban, a tiltakozásban vagy a lázadásban merül ki. „Az RNS az egész román nép kiáltása. Szervezetünk azokat próbálja megszólítani, akik elfelejtették, hogy ereinkben román vér folyik” – folytatódik a csoport bemutatkozása, amely újabb cigányozásba csap át: „A cigányok nem románok! Nem ők írták történelmünket!”
Az RNS tagjai, akik az egyik román napilap szerint húszan lehetnek, és átlag életkoruk is húsz év körüli, korábban már feltörték a brit Daily Telegraph, a francia Le Monde honlapját is. A társaság akkor is a románok cigányoknak nevezése és Franciaországból való hazatoloncolása miatt tiltakozott, ezért hivatkoznak a közösségi portálon arra, hogy „mi tiszteletben tartottuk Franciaországotokat, ti pedig Romániánkat fogjátok megbecsülni!”
Az internetes országimázsvédők lazán osztogatják a jelzőket a franciáknak. „Megelégeltük, hogy hozzátok hasonló szemetek csúfot űzzenek hazánkból. Ha volt pofátok feldühíteni egy egész országot, tudjátok meg, nem állunk itt meg!”
Végezetül, a csoport adatlapján megismerhetjük mottójukat is: „Megtörténhet, hogy a sasok alacsonyabban szállnak a tyúkoknál, de a tyúkok soha nem emelkedhetnek a felhők fölé.” Magyar Hírlap

Értekezés a Határon Túli Magyarok Hivataláról
Bálint-Pataki József
Bálint-Pataki József az alapításától munkatársa és néhány éven keresztül elnöke is volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának. A Szatmárnémetiben megtartott X. Jakabffy Napok keretében május 20-án „Neve több volt, mint áruvédjegy”– a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről címmel tartott értekezést. Előadásának szövegét teljes terjedelemben közöljük.
Neve több volt, mint áruvédjegy
(szubjektív vázlat a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről)
A X. Jakabffy konferencia* szervezőjének tett vállalás szerint az előadás tárgya egyfajta értékelés lenne egy intézményről, melynek neve – remélem hinni, hogy nemcsak szerintem – több volt, mint áruvédjegy. Arról a hivatalról, a Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, mely egyedülálló módon, másfél évtizeden keresztül a magyar közigazgatás sajátos intézményeként szolgálta a magyar nemzetpolitikát. Olyan önálló központi költségvetési intézmény volt, melynek létrejöttét a rendszerváltás előkészítésében tenniakarók nemzeti elkötelezettsége és felelős magyarságtudata tette lehetővé. Olyan kormányhivatalként működött, mely öt egymást követő kormányzat alatt, a természetesnek tekinthető hangsúlyeltolódások ellenére, a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviseletét, ügyeinek vitelét a magyar közigazgatásban és nemzetközi téren is folyamatosan ellátta, míg aztán a hatodik kormányzat, miután döntő mértékben, éppen neki köszönhetően, a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett, nem a jogos elvárásoknak és megváltozott, uniós körülményeknek megfelelő intézménnyé alakította át, hanem a könnyebb megoldást választva, gondos lejáratás kíséretében, sértetten felszámolta.
Hogy ezt megtette, abban a felelősség nyílván az övé. Hogy ezt megtehette, akárcsak abban, hogy a magyar nemzetpolitika mélypontra jutott, abban a felelősök sokkal szélesebb körben keresendők. E döntés előkészítésében, konok és kitartó következetességgel közreműködtek sokan Magyarországon – egyes kormányzati szervek, ellendrukker bürokraták, a politika, a közélet nem kevés szereplője, szereptévesztő szolgálatok és szolgálatkész publicisták egyaránt– a nemzeti ügyekben a konszenzus szükségességét hirdetve és mindent megtéve annak érdekében, hogy ez nehogy létrejöhessen. De legalább annyian voltak határon túl is, akik ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek és most nem a szomszéd országok ellenérdekelt erőire gondolok, hisz ez értelemszerűen, ebben a térségben, sajnos akár természetesnek is tekinthető. Igen, azoknak a szomszédos államokban élő egyes magyar közszereplőknek a felelőssége jut eszembe, akik, – ahogyan a határon túli magyarságra szánt költségvetési összegek nőttek a '90-es néhány tízmillióról a hivatal felszámolása idején elért 13, 7 milliárd forintra – a HTMH-ban (akárcsak az általa felügyelt közalapítványokban) nem annyira egy, a Kárpát-medencei magyar kisebb vagy nagyobb közösségeinek megmaradása és megtartatása érdekében munkálkodó és a magyar nemzetpolitika érdekében, koordinációs feladatokkal felruházott budapesti kormányzati intézményt, illetve intézményeket akartak látni, hanem inkább a személyes politikai ambícióikhoz asszisztáló szolgáltatási irodát.
Több mint jelzésértékűnek tartom, hogy a hivatal megszüntetését valósággal üdvözölte az egyik legjelentősebb, határon túli magyar érdekképviseleti vezető: „Itt az ideje neki, (mármint a HTMH felszámolásának –n. n.) ugyanis ez az intézmény nagyobb pápa lett a pápánál. Az intézmény vezetője pedig kliens rendszeren, szimpátia alapján több mindent másképp csinált, mint ahogy az elvárható lett volna”. (Info Rádió 2006. június 13.) Érdemes, bár kissé keserű visszaidézni azt, hogy jobbára ugyanazok a Kárpát-medencei vezéregyéniségek, akik egy hasonló '94-es HTMH-t megszüntető, horngyulai ötletet, spontán összefogással, sikerrel megtorpedóztak, 2006-ban, ha nem is üdvözölték a szándékot, mint az említett indulatos pártelnök úr, akit amúgy azóta a saját szervezetéből, a VMSZ-ből kizártak, gyakorlatilag szó nélkül hagyták nemcsak a HTMH felszámolását, hanem azt is, hogy karaktergyilkosságtól sem visszarettenve, a felszámolóbiztosok a hivatalt és mindazt mi hozzá kapcsolódott (az Illyés és Új Kézfogás Közalapítványok, az Apáczai és a Teleki László Közalapítvány, a MÁÉRT stb.) valósággal kriminalizálják. Az elkövetkezendőkben szabályos intézménytörténetre aligha vállalkozhatnék, még vázlatos formában sem, az messze meghaladná egy előadás kereteit. Helyette inkább következzen egy szubjektív HTMH história néhány olyan lapja, mely reményeim szerint választ tud adni a választott címre, bizonyítva, hogy nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem – bár kétségtelenül ma én is, mint egykor, '32 januárjában a csalódott József Attila „másolás után rohanok” –, hogy a HTMH-nak volt neve és az nemcsak áruvédjegy volt, mint akármely mosóporé. * Elhangzott a „Kisebbségvédelem a XX. és XXI. században” címmel, Szatmárnémetiben 2011 május 20-án megrendezett X. Jakabffy napokon.
I. Az előzményekről:
Csak látszólag kezdem messziről, de fontosak az előzmények, hisz nélkülük nincs Határon Túli Magyarok Hivatala-történet. 23 évvel ezelőtt, '88 február 13-án megjelent a Magyar Nemzetben egy tanulmány, amelyet joggal lehet tekinteni a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének, a magyar kül- és kisebbségpolitikai rendszerváltás programnyilatkozatának, a közömbös kisebbségpolitika halotti bizonyítványának és egyben a cselekvő nemzetpolitika keresztlevelének. E nélkül:
– nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában Magyarország felelőssége az egyetemes magyar nemzet iránt; – nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában az eltökéltség, hogy Magyarország érvényesítse: a kisebbségi kérdés nem belügy; – nem alakult volna ki a határon túli magyarsággal és a hazai kisebbségekkel foglalkozó intézményrendszer; – Magyarországnak ma nincs kisebbségi törvénye.
Miért gondolom így?
A Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés című tanulmányra épülhetett a rendszerváltás kisebbségpolitikája, ebből származtatható annak társadalmi-politikai támogatottsága (lásd a Kollégium tagjainak imponáló névsorát így az. egyéni tagokét: Ablonczy László, Andrásfalvy Bertalan, Antall József, Benda Kálmán, Benkő Lóránd, Bíró Zoltán, Bodor Pál, Chikán Attila, Chrudinák Alajos, Czine Mihály, Csepeli György, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Görömbei András, Herczegh Géza, Hankiss Elemér, Ilia Mihály, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Konrád György, Kósa Ferenc, Köteles Pál, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Pungor Ernő, Raffay Ernő, Samu Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vekerdy József és sokan mások) Az 1988-as Kiáltó Szó nemcsak értékelt és újraértelmezett egy alapkérdést, hanem programot adott és feladatokat fogalmazott meg a politika számára, melynek nyomán – viszonylag hamar – bekövetkezett azok gyakorlatba ültetése és nagyon is kézzelfogható eredmények születtek. Erre épülhetett a rendszerváltás Magyarországának, az elmúlt két évtizednek a kisebbség- politikai jogalkotása (az alkotmányos felelősségvállalás és a kisebbségi törvény) majd utóbbi nyomán a kisebbségi önkormányzati rendszer – melyet bírálni szoktak, hisz lehet is, de jobbat azóta se találtak ki, nemcsak idehaza, hanem a térségben sem igazán.
A Szokai-Tabajdi cikk adott lökést a kisebbségi kérdés erőteljes megjeleníthetőségére a kétoldalú, államközi kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon – talán elég erre vonatkozóan idézni Szűrös Mátyás tevékenységét, de nemkülönben a Horn Gyuláét is (vö. a genfi, ENSZ Emberi Jogi Tanácskozás ülésszaka –'89 febr. 27-én, az ENSZ közgyűlés ülésszaka '89 okt. 28-án stb.) Végül és ez a legfontosabb: az említett tanulmányra kimondta: nemzeti konszenzus nélkül nincs eredményes nemzetpolitika. Erre és vele együtt, a lakitelki és a monori tanácskozás határozataira épülhetett a rendszerváltás kormányzati intézményrendszere és a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítése. (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság, majd MEH Határontúli Magyarok Titkársága, 1992-től HTMH, „A határon túli magyarságért” Alapítvány, melyről még Németh Miklós kormánya döntött 1990. március 29-én, akárcsak ugyanakkor a Duna-táj Intézet felállításáról. Előbbi később közalapítványként Illyés Gyula nevét vette fel, s bár öt éve annak, hogy kivégezték, neve ma is vélhetően sokak számára ismerősen cseng. Belőle nőtt ki az Új Kézfogás Közalapítvány, melyet szintén öt éve ítéltek halálra. Öt éve, amikor sértettek és becsvágyó rögtönzők nemzetpolitikai cunamija bekövetkezett, ítélték kimúlásra az egykori Duna-táj Intézetet is, melyet '90-től amúgy Teleki László Intézetként tartott számon a közvélemény, mint az ország egyetlen külpolitikai, szomszédságpolitikai elemző, tudományos intézetét. Ugyanekkor mondták ki a halálos ítéletet az Apáczai Közalapítványra is, mely a határon túli magyar oktatás érdekében cselekvőket, iskolaalapító pedagógusokat és lelkészeket, szórványkollégiumok megálmodóit és működtetőit segítette.
De akkor nemcsak kimondatott, hanem a stratégiaalkotók kezdeményezni is tudtak. Csak, hogy ne felejtsük: '88 február derekán megjelent egy cikk a mi a teendőről és bő másfél év alatt, korántsem ideálisnak mondható feltételek közepette, – nem felejtendő, hogy az első többpárti választásokra készülő, egyébként is forrongó Magyarországról van szó – egy előzménytelen kormányzati intézmény megszületett és működni kezdett. Ismétlem: amit már nem kellett kitalálni, a rendszerváltó kormánynak csak igazítani kellett egy már létező struktúrán. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és a Titkárság közel egyéves tevékenysége során óriási munkát végzett; egyfelől azzal, hogy felhívta a figyelmet a meglévő problémákra, másfelől pedig rámutatott a továbblépés lehetséges irányaira.
A viszonylag hamar létrejövő és folyamatosan, másfél évtizeden keresztül bővülő intézményrendszernek köszönhetően azokon a területeken is kialakulhatott az együttműködés, ahol '88-ban ilyenre gondolni nem is lehetett. (egyházak, civil szervezetek, média, oktatási intézmények, kisebbségi diplomácia stb.) Ennek fontosabb állomásai ismertek: alkotmányos előírás megjelenítése a határon túli magyarok iránt érzett felelősségvállalásról, a magyar-magyar párbeszéd intézményesítése, OGy határozat – ellenszavazat és tartózkodás nélkül – a MÁÉRT-ról, határon túli magyarokkal foglalkozó minisztériumi szervezeti egységek létrejötte, tudományos háttérintézmények, közalapítványok, műholdas tévé, egyetemalapítás és -építés, a szomszéd országok kormányaival, valamint a civil társadalmi szerveződéseivel való koordinált kapcsolattartás, a Kárpát-medence magyar közösségeivel élő, napi kapcsolat, nemzeti ünnepeken együttlét és közös ünneplés, a „Magyarország 2000” négy találkozója a világ magyarjainak legjelesebbjeivel (ma már ilyen kivitelezhetetlen, sőt elképzelhetetlen lenne), tudományos konferenciák autonómiákról, a mi gondjainknak a Nyugat részéről történő megérthetőségéről, az önkormányzatok lehetőségeiről, az egyházak szerepvállalásáról a magyarság megtartása érdekében, műhelyviták, kiadványok, szakmai munkacsoportok, háttértanulmányok majd a 92%-al megszavazott Kedvezménytörvény és annak végrehajtása stb.
Az kulcsszavak tehát a szolidaritás, kapcsolattartás, támogatáspolitika, kétoldalú és sokoldalú kisebbségi diplomácia voltak – ezt szolgálta két évig az Antall kormány Határontúli Magyarok Titkársága majd 13 éven keresztül a magyar közigazgatás egyedülálló intézménye, a határon túl élő magyarok önálló jogi személyiséggel rendelkező központi költségvetési szerve, a Határon Túli Magyarok Hivatala.
Ez lenne az egyik olvasat.
Volt aztán egy másik olvasat is a HTMH-t megszüntető, 2006-os fel és leszámolóbiztosok olvasata. Eszerint – mint megfogalmazták saját kutatóintézetük szaknyelvén: a Határon Túli Magyarok Hivatala, a közalapítványok, a MÁÉRT a paternalista gondolkodásnak a szimbólumai, a felelős szakmai egyeztetés helyett a nemzetpolitikai túllicitálás terepei voltak. A múltba forduló, konfliktusorientált szellemiség letéteményesének bizonyult intézményekkel szemben a jövő a megújított struktúrájú, fejlesztésorientált megközelítésű új magyar nemzetpolitikáé. Erről az új, Gyurcsány Ferenc és köre által messzemenően támogatott nemzetpolitikai koncepcióról csak két korabeli értékelést idéznék, és szándékosan nem az akkori kormányt hivatalból bíráló ellenzéki oldalról. Így a szókimondó Tamás Gáspár Miklós: „ Az írásművet – amely a magyarra föltűnően emlékeztető nyelven készült – magam is megtekintettem, nincs semmi értelme” ezzel pedig – mint írja, szintén TGM, és Babitsot hívva segítségül:” a kormány olyan, mint ...„az őrült kertész”, aki csak vág, nyes, metsz, nyír, de nem ültet.” Bodor Pál pedig ekképp elmélkedett: „most vén fejjel azon bambulhatok, hogy politikailag az enyéim, épp az enyéim mintha csak zárt kelyhekben főznék ki elképzeléseiket azokról a kérdésekről, amelyek betöltötték életemet. És amelyek szűk körű, belterjes (szektás?) eldöntése életveszélyes lehet a baloldal számára.”
Vérszemet kapva a dózerolás lehetőségétől és manipulálva, és ezzel hozzá méltatlan igazságtalanságba hajszolva a politikailag elfogult ikont, az agg Fejtő Ferencet, a felszámolóbiztosok tovább mentek. Kimondták: a Határon Túli Magyarok Hivatala tevékenysége kártékonynak bizonyult, '90 óta pedig a kormányzati kapcsolattartás és támogatáspolitika inkább fiaskónak tekinthető, áporodott volt és elvetendő. Ők rádöbbentek, mint hirdették, „hogy az az intézményrendszer, amely a kilencvenes évek elején alakult, a két világháború közötti revíziós politika intézményrendszerének az újraélesztését jelentette... a trianoni határokon kívülre szorult magyar kisebbség támogatására a kilencvenes években létrehozott intézményi struktúra a két világháború közötti magyar revánspolitika revitalizálását jelentette”....Tíz év alatt százmilliárd forintot költöttünk el a határon túli magyarság támogatására... a támogatások elosztása követhetetlen, bürokratikus, sokszor a korrupciótól sem mentes volt... főleg az identitás erősítését célzó programok eredménytelenek voltak.”
A magyar kisebbségpolitika egyik szégyene, hogy ennek a lesajnálásnak és sárdobálásnak a hangoztatója egyébként – minő véletlen – az a kormányzati főfunkcionárius volt, aki egyébként egyedüli túlélője volt az általa bírált intézményrendszernek és aki – hisz kormány-háttérintézményként egy közalapítványt is kisajátíthatott magának – korábbi bőkezű fenntartóiról vélekedett ekképp. De az talán nagyobb szégyen, hogy leszámítva egyetlen politikust, a Horn-kormány egykori politikai államtitkárát, nem akadt Magyarországon senki, aki nyilvánosan fellépett volna e minősítés ellen, sőt a főfunkcionárius tovább végezhette nemzetpolitikai ámokfutását. De nem volt határon túl sem egyetlen tiltakozó hang, egyetlen véleményformáló közéleti szereplő sem, aki annak ellenére, hogy az említettek határainkon túl, 2007. április 26-án, Kolozsváron, egy sokszereplős nyilvános tanácskozáson hangzottak el és kerültek a sajtóba, ezt az útszéli gyalázatos megközelítést, amellyel eddig csak a környező országok nacionalista, szélsőséges politikusainak nyilatkozataiban lehetett találkozni, megcáfolta vagy visszautasította volna. Persze ne feledjem: az is igaz, hogy a HTMH mellett más intézményeket is megszüntetett az akkori kormány azzal az indokkal, hogy kisebb költséggel és racionálisabban működjenek az állami szervek – így számolta fel a hazai kisebbségi hivatalt is. Ahol ezt úgymond indokoltnak találták, ott ez a lépés nem történt meg. Egyebek között, e két bezárt intézmény költségvetésével nagyjából azonos költségigényű Magyar Űrkutatási Iroda önállóként megmaradhatott. Bizonyára valakik számára a csillagok közelebb voltak, mint a határon túli magyarok... Most joggal következhetne a harmadik olvasat is, az újragondolt és újjászervezett Határon Túli Magyarok Hivataláról, melynek visszaállítását követő közel egy esztendős tevékenységéről illene most említést tenni. Minden adott volna ehhez, hiszen a kormányzásra készülő Fidesz 2006-tól három nemzetpolitikai célt nevesítve is megjelölt, mint megvalósítandót: a Magyar Állandó Értekezlet összehívását, a kettős állampolgárság kérdésének újbóli felvetését és a Határon Túli Magyarok Hivatalának visszaállítását. Jól emlékszem megannyi, 2006 óta gyakran hangoztatott, erre vonatkozó kijelentésre, köztük az alábbi nekrológra különösen: „Nyugodjon hát békében a HTMH? Igen, de csak addig, amíg a nemzet ismét magához nem tér, mert akkor újra neki kell látni, és egy gyökeresen új szemléletű magyarországi közigazgatást kell felépíteni, melynek alapküldetése, hogy a határokkal szétszabdalt, mégis azonos értékeket valló közösséget szolgálja. (Szabó Tibor: Berekesztett nemzetpolitika, Magyar Nemzet, 2006. november 28.) Ma is előttem van az a sokkamerás, 2006 június 20-i sajtótájékoztató, ahol a HTMH Bérc utcai épülete előtt Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke szenvedélyes hangon – és egyébként teljes joggal – tiltakozott eme „tékozlás”, a felszámolás ellen kijelentve: a HTMH, „egy rendszerváltó vívmány, melynek létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott 1990-ben mind a baloldali, mind az első rendszerváltás utáni jobboldali kormányzat, egy országos hatáskörű szerv megszüntetése – közigazgatási értelemben – a határon túli magyarok ügyének a leértékelését jelenti” – és ez megengedhetetlen és korrigálásra szorul. Minap újraolvastam, hisz ma is fellelhető a www. miniszterelnok. hu honlapon a kormányzásra készülő Orbán Viktor korábbi tusnádfürdői beszéde: „Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi következik mindebből a konkrét programok szintjén? Ebből, kedves barátaim, az következik, hogy az új jobboldalnak az új politika programját kell meghirdetnie, ami azt jelenti, hogy határozottan harcolni kell a nemzeti érdekvédelem jegyében. Ami most itt, ezen a helyen azt jelenti, hogy harcolnunk kell azért, hogy a kárpát-medencei magyarok érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumai ismét létrejöjjenek: Magyar Állandó Értekezlet, Határontúli Magyarok Hivatala, határok feletti nemzeti újraegyesítés, állampolgárság kérdése.”(http://orban. hu/beszed/orban_viktor_tusnadfurd_337_i_beszede/) Magam, messzemenően egyetértve a tegnapi Németh Zsolttal „ Aki ismeri a közigazgatást, az tudja: függetlenül a felügyelettől, ha a kormány megszünteti a területnek a megjelenítését önálló, országos hatáskörű közigazgatási egységként, akkor leértékeli” (Magyar Hírlap 2006 június 22) s nemkülönben egyetértve a szintén tegnapi Orbán Viktorral, bevallom: számítottam a bejelentett „felértékelésre”, ennek az, „érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumnak” a Tusnádfürdőn oly lelkesen megtapsolt újraindítására.
A harmadik olvasatomra e tárgyban viszont már nem kerülhet sor.
Kéretik ezért nem engem számon kérni!
II. A Határontúli Magyarok Titkársága és a Határon Túli Magyarok Hivatala:
Az Antall kormánynak, mint láttuk volt mire építenie, amikor 1990 májusában, a kormány hivatalba lépésének napján, a Miniszterelnöki Hivatal keretében megalakult a Határon Túli Magyarok Titkársága. A folyamatosságot jól mutatja, hogy az új HTM Titkárság indulásakor a munkatársakból több az egykori „régi” Tabajdi-féle Titkárságon dolgozók közül kerültek ki, mások pedig az augusztusban, külön országos hatáskörű szervként megalakult Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalában folytatták munkájukat. Ugyanakkor, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségeket és a határon túli magyar kisebbségeket érintő kérdések súlyuknak és jelentőségüknek megfelelően kormányszintre emelkedjenek, egy tárca nélküli miniszter felügyelte a két intézményt. A kisebbségi ügyek miniszteriális szintre történő emelésének szándéka, mely végigkísérte a HTMH egész történetét, ekkor tűnt leginkább megvalósíthatónak. Az erre irányuló kezdeményezéseket a bürokrataszemlélet visszaverte, akárcsak az 1998-as Orbán kormány alakítása idején felmerült hasonló javaslatot, melynek kezdeményezéséhez a közigazgatás eleve fenntartásokkal viszonyult, már csak azért is, mert az a határon túliak részéről történt. (Az ilyen típusú fenntartásokról még szólok, hisz a HTMH 15 éves működését végigkísérte a jelenség.)
A felügyelet kérdése kulcskérdés volt, hiszen a HTMH helye és súlya a magyar közigazgatásban alapvetően a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli helyzetének volt függvénye. Miközben a létét meghatározó kormányhatározat alapvetően központi koordináló szerepkört szánt neki, több mint másfél évtizedes fennállása alatt többször hol a Miniszterelnöki Hivatal, hol pedig a Külügyminisztérium felügyelete alatt működött. Ez az ide-oda helyezés, a gyakori változás eredményezte, hogy – természetes módon – nemcsak az eltérő felfogású kormány-programokhoz kellett igazodnia, hanem – természetellenes módon – az amúgy is sok energiát felemésztő közigazgatási együttműködést olykor az alapoktól kezdve újraépíteni. Csak egyetérteni tudok egyik, '98- és 2002 közötti HTMH elnök véleményével: „a HTMH közigazgatáson belüli helye és szerepe az ellátandó feladathoz képest az elmúlt 15 évben soha nem volt kielégítő. Érdekérvényesítő képessége mindig attól függött, hogy a felügyeletét ellátó kormánytag mekkora politikai súllyal bírt. A HTMH ezt annyiban tudta befolyásolni, amennyiben szakmai tekintélye és „közigazgatási harcossága” lehetővé tette. Ebben a tekintetben a MÁÉRT és a Státustörvény valamint a kisebbségi vegyes bizottságok adtak komoly hátteret. A magyar közigazgatás és különösen a Külügyminisztérium apparátusa valójában folyamatosan akadályozta a határon túli magyar ügyek érdemi megoldását.” (Szabó Tibor nyilatkozata, Magyar Nemzet 2007. január 4.)
A másik kulcskérdés az volt, hogy hogyan és kikkel működjön a HTMH?
Az indulásnál kialakított szerkezeti felépítést, amely területi és funkcionális egységeket foglalt magába – bár az egymást követő különböző kormányok alatt bekövetkezett hangsúlyeltolódások és feladatnövekedések természetesen módosításokat hoztak – gyakorlatilag a hivatal mindvégig megőrizte. Már a kialakulásnál érvényesült az a szemlélet – és ehhez, amikor csak lehetett a hivatalvezetés ragaszkodott, – hogy a munkatársak kiválasztásánál ne csak a szakmai felkészültség és elkötelezettség, meg természetesen a határon túli magyar közösségek helyzetének naprakész ismerete legyen feltétel, hanem az adott kisebbség-többség viszonyának is a minél teljesebbkörű ismerete, beleértve a többség nyelvét, kultúráját, mentalitását is. E követelményeknek – hely- és nyelvismeretük révén – értelemszerűen leginkább azok feleltek meg, akiknek anyakönyvi kivonatában születési helyként nem magyarországi település szerepelt, illetve a szomszéd országokban élőkhöz családi vagy baráti kapcsolatok fűztek és akiket – éppen származásuknak, kapcsolataiknak köszönhetően – minek is tagadni: a közigazgatás számos szereplője mindig is fenntartásokkal kezelt. Önmagában az a tény, hogy a magyar közigazgatásban létrejött és működik egy olyan kormányzati intézmény, amelynek ügyfelei nem magyar állampolgárok, eleve kiváltotta a bürokrácia fenntartásait – negyven év nevelése „sikeres” volt. Valójában ez nem is volt meglepő, hisz ha nem sikerült társadalmi szinten elfogadottá tenni a nemzeti szolidaritás eszméjét, a közigazgatás miért lenne képes csodákra? Hiába volt meg a mindenkori, hol erőteljesebb vagy sápadtabb politikai támogatás – ez, mint láttuk, a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli pozíciójától függött – a hivatal kezdeményezéseinek, de gyakran a munkatársainak is, a klasszikusnak számító tárcasovinizmuson túlmenően is, olyan típusú ellenállásokkal is szembesülnie kellett, mely más közigazgatási együttmunkálkodásban, más köztisztviselői érintkezésben ismeretlen volt. Ráadásul a számukra kötelezően előírt, legmagasabb fokú, nemzetbiztonsági ellenőrzés /átvilágítás megléte sem volt akadály arra, hogy a velük és rajtuk keresztül a kormányzat egy hivatalával szembeni bizalmatlanság és távolságtartás teljesen megszűnjön. (S ha az aktuálpolitikai érdek úgy kívánta, a szolgálatkész és helyezkedő kiszolgálók nem riadtak vissza a zsigeri fenntartások meglovagolásától, de a méltatlan lejárató manőverektől sem, kitalálva és hivatalos fórumokon is megfogalmazva, hogy azok az emberek, akik megannyi éven keresztül elkötelezettséggel és különleges szakmai hozzáértéssel végezték a dolgukat – tulajdonképpen megbízhatatlanok. “Mintha csak megrendelésre született volna a Mucuska-gate-ként elhíresült kém-tragikomédia” – pörölt a világgal Szabó Tibor, egykori hivatali elnök, midőn sajtóban olyan sugallt írások jelentek meg, amelyek kifogásolták, hogy túl sok határon túli magyar dolgozott a hivatalban. (Magyar Nemzet, 2006. november 28.)
És mindezek ellenére, vagy talán éppen azért, mert a nehézségek, a gáncsoskodások olykor többleterőt adtak az egykori hivatali munkatársaknak. Érdemesnek tartom, hogy e szubjektív krónikában róluk is szóljak, akiknek köszönhető, hogy a HTMH név, több lett, mint áruvédjegy. Azért is megérdemlik az elismerést legalább itt, hisz a HTMH nemcsak létében volt egyedülálló a hazai adminisztrációban. Utánanéztem: a Határon Túli Magyarok Hivatala volt az az egyedüli olyan kormányzati intézmény a magyar közigazgatásban, amelynek soha, egyetlen alkalmazottja munkáját se gondolta elismerni, akár egy icike-picike oklevelecskével, egyetlen kormányzat sem. És nem azért, mert ne lett volna itt is, mint bárhol máshol, egy valaki, egy nyugdíjba vonuló köztisztviselő, kinek ez ki szokott járni! Egyszerűen arról van itt szó: a HTMH-t a közigazgatás ugyan elviselte, tudomásul vette, de részének, nem akarta elfogadni! E téren üdítő kivétel csak kettő volt és azok is a határon túlról jöttek: 2006 júliusában, az RMDSZ belső parlamentjének, az SZKT-nak ülésén Takács Csaba nyilvánosság előtt köszönte meg a HTMH valamennyi vezetőjének és minden munkatársának 15 esztendő kitűnő munkáját és ugyanezt tette meg, 2006 augusztus 24-én a vajdasági „Magyar Szó” vezércikke is
Nevekkel nyílván nem terhelem önöket, de megítélésüket, és főleg annak az intézménynek „az jó híréért, az szép tisztességéért” remélem sokatmondó lesz, ha elmondom, a teljesség igénye nélkül, hogy a HTMH-n kívül hogyan álltak meg ők a helyükön. Egy valamikori HTMH-ban pályáját kezdő, majd vezetőként is dolgozó munkatárs, ma az egyik legismertebb magyar EP-képviselőnő és szintén a hivatalban kezdte pályáját a brüsszeli bizottsági apparátus két főállású alkalmazottja. Hosszú ideig erősítette a HTMH csapatát Magyarország jelenlegi belgrádi, kisinyovi, moszkvai és helsinki nagykövete meg a brüsszeli EU-s képviseletünk egyik nagyköveti rangú vezetője. A Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgozott éveken át a volt azerbajdzsáni, bosznia-hercegovinai, romániai, szerbiai, de még az egykori tanzániai külképviselet-vezető is. Napjaink beregszászi és csíkszeredai főkonzulja is egykori HTMH munkatárs, miközben az is tény, hogy a korábbi csíkszeredai és ungvári főkonzul is valamikori HTMH munkatárs volt. Adott a HTMH eddig a honvédelmi tárcáknak két, a külügyi és kulturális tárcáknak pedig egy-egy helyettes államtitkárt – ezek közül kettő jelenleg van funkcióban. Adott továbbá három ízben is egy-egy igazgatót a pozsonyi magyar kulturális intézet számára, egyet pedig a sepsiszentgyörgyi kulturális intézetnek. Adott egy kitűnő nemzetközi jogász és ma egyetemi oktató személyében az ENSZ-nek egy országrapportört, kit épp minap neveztek ki a Tom Lantos Intézet kutatási igazgatójának, továbbá két ízben is a kormányfők számára egy-egy politikai főtanácsadót, akik közül az egyik ma a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egyik vezető munkatársa, a Magyar Tudományos Akadémiának pedig egy a nemzetközi kapcsolatokért felelős vezető tisztségviselőt. Húszat is meghaladja a külügyminisztériumban pályájukat folytató egykori hivatali dolgozó száma, többen közülük ma vagy korábban, vezető beosztásban is szolgáltak/ szolgálnak idehaza vagy külföldön. Tíz évig a HTMH-t erősítette Martonvásár mai polgármestere, a pályakezdésétől hét éven keresztül a jelenlegi óbudai alpolgármester is a hivatal munkatársa volt, de még Zala megyében, Nemessándorházán is szolgál polgármesterként egy valamikori kolléga. Többen egyetemi katedrákon, tudományos intézetekben, az Országgyűlés Hivatalában vagy a Köztársasági Elnöki Hivatalban kamatoztatják/ kamatoztatták a HTMH-ban szerzett tudást és tapasztalatot. Mások napi és hetilapok, folyóiratok megbecsült szerkesztői vagy külső munkatársai szerzői lettek, esetleg az üzleti életben értek el komoly sikereket – ékesen bizonyítva, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala olyan szellemi potenciállal is rendelkezett, mely nevét többre jogosította fel, minthogy azt egyszerű áruvédjegyként jegyezzék.
Végül is mit tettek ők és őáltaluk a hivatal?
Szolgálták mindenekelőtt az érdekvédelmet, hiszen a hivatal kiemelt feladata volt, hogy a kárpát-medencei magyarok legitim szervezeteivel együttműködve és őket mindig önálló politikai entitással rendelkező partnernek tekintve a szomszédos országok magyar közösségeinek gondjaival, kezdeményezéseik és törekvéseik támogatásával foglalkozzon. Szolgálták mindezt úgy, hogy érvényesüljön az a rendszerváltozás óta folytatott, és 1992. augusztus 18-án a magyar kormány által meghirdetett elv, miszerint csak a határon túli magyarok legitim szervezetei véleményével egyetértésben lehet döntést hozni az őket érintő kérdésekben. Tartották a kapcsolatot és segítettek idehaza és mindenütt, ahol magyarok éltek és nemcsak a Kárpát-medencében, főleg azt követően máshol is, hogy egy jobb sorsra érdemesült, a világ magyarságát összefogni hivatott világszövetség önmaga karikatúrájává silányult. Még a néha magukat mostohábban kezeltnek tekintett, nyugati magyarok is úgy látták – és hadd hívjam most segítségül a nagyrabecsült bécsi Deák Ernőt: – „legtöbben úgy érezték, hogy a szó szoros értelmében hazajárhattak, amikor betértek a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahonnan a barátságos fogadtatáson és biztató szón túl sohasem jöttek el üres kézzel. Bármennyire jótékonysági intézmény benyomását keltette is az a fajta felkarolás, jobbára senkiben sem tudatosodott ez, mivel a családiasság légkörét érezhette maga körül bárki.” Tették ezt, korántsem csak munkaköri kötelességként és nem 8 órás munkaidőben, szervezéssel, közvetítéssel, értetlenkedők meggyőzésével és érdeklődők tájékoztatásával, elemző munkával és nemzetközi fórumokon való aktív részvétellel, jogsegélyszolgálattal és sajtómunkával, szociológiai és demográfiai elemzésekkel, a magyarság sorsát előtérbe helyező politikai és gazdasági stratégiák kimunkálásával – egyszóval a nemzeti összetartozásba vetett meggyőződéstől vezérelve, mindennel, amivel elősegíthető az élhető szülőföldön való boldogulás.
Részt vállaltak a szomszédos országokban élő magyarokkal kapcsolatos kormányzati döntések előkészítésében, a kisebbségpolitikai koncepciók kialakításában és érvényesítésében. és közreműködtek a minisztériumok és más állami szervek határon túli magyarsággal kapcsolatos tevékenységében. Nemcsak figyelték a törvény-előkészítést, hanem javaslatokat is tettek a jogalkotási programokhoz, aktívan közreműködve a kisebbségben élő magyarokat érintő jogszabálytervezetek véleményezésében, nemzetközi egyezmények előkészítésében és javaslatot tettek a költségvetési támogatás súlypontjaira – egyszóval a nemzetpolitika alakításának kezdeményezői és cselekvő elősegítői voltak.
Szolgálták a támogatáspolitikát, hiszen a mindenkori magyar kormányok támogatás-politikai gyakorlatában a HTMH-ra egyrészt konkrét végrehajtó szerep, másrészt a többszereplős támogatási rendszer koordinációjának feladata hárult. A hivatal kezelte a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló különböző célzott rendeltetésű pénzügyi alapokat (Sapentia-, Horvátországi Újjáépítési-, Délvidéki-, Kárpátaljai-, Lendvai Magyar Ház-, Szabadkai Magyar Ház-, Református Világtalálkozó- és Csángó Alap stb.), a Kedvezménytörvény által biztosított oktatási-nevelési támogatások lebonyolítását és a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló ún. Koordinációs Keretet.
Különböző időszakokban váltakozó sikerrel, a különböző szervezetek döntéshozó testületeinek munkájában való részvétellel a jogszabályokban előírt, de a mindennapokban kiküzdeni kényszerülve, ellátták a koordinációs feladatokat. Ennek eredményessége függött egyrészt attól, hogy az adott időszakban volt-e meghatározott stratégiai cél, aminek érvényt kívánt a kormányzat szerezni, illetve attól, hogy mennyire voltak ehhez partnerei a magyar közigazgatásban, majd egyre markánsabban jelentkezett az, hogy mennyire voltak ehhez partnerek a Magyarországról „becserkészett” határon túli vezéregyéniségek.
Szolgálták a kisebbségi diplomáciát, hiszen a HTMH hatá

Autóbuszokat indít az EMNT a január 21-i budapesti Békemenetre
A magyar kormányt támogató és az elfogult nemzetközi híradásokat elutasító budapesti Békemenetre szervez szimpatizánsokat az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT).
A magyar kormánnyal szolidaritást vállaló civil-politikai szervezet a január 21-i, szombati békés demonstrációra a partiumi, a közép-erdélyi és a székelyföldi régióból is indít egy-egy autóbuszt. A jelentkezőket a területi EMNT központokban várják szeretettel a szervezők, akik egyben arra kérik a résztvevőket, hogy mécsest vagy gyertyát, valamint nemzeti színű zászlót és helyégnévtáblákat vigyenek magukkal. A felvonulás 16 órakor kezdődik, a Hősök terétől az Országházig tart. Az út részvételi díja 50 lej.
A Békemenetet a Magyar Hírlap és Demokrata című hetilapok hirdették meg, a felhívás szerint: „Mi, magyar demokraták, akik hiszünk egy erkölcsös polgári demokráciában, hiszünk a nemzet függetlenségében, hiszünk hazánk jelenében és jövőjében, akik saját akaratunkból választottunk magunknak kormányt, amelytől hazánk felvirágoztatását várjuk és reméljük a kommunizmus és posztkommunizmus lélekölő évtizedei után, egyre növekvő aggodalommal látjuk, hogy a nemzetközi nyilvánosságban megjelenő hazug és elfogult híradások miképpen erősítenek föl egy olyan közhangulatot, amely méltatlan és igazságtalan színben tünteti fel országunkat, s amely egyre nagyobb károkat okoz hazánk gazdaságának és a magyar embereknek.”
A rendezvény egyben válasz a január 2-i ellenzéki tüntetésre, amikor Orbán Viktor és kormánya ellen demonstrálva több tízezres tömeg vonult fel. A Magyarországot bíráló nemzetközi hangok az új Alaptörvény életbe lépése óta erősödtek fel. Az Európai Bizottság szerdán három törvény visszavonását is kérte, és az Unió történetében egyedülálló módon a kohéziós alapokhoz való hozzáférés befagyasztását is kilátásba helyezte.
Erdély.ma

Autóbuszokat indít az EMNT a budapesti Békemenetre
A magyar kormányt tá­mogató és az elfogult nemzetközi híradásokat elutasító budapesti Békemenetre szervez szimpatizánsokat az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT).
A magyar kormánnyal szolidaritást vállaló civil-politikai szervezet a január 21-i, szombati békés demonstrációra a partiumi, a közép-erdélyi és a székelyföldi régióból is indít egy-egy autóbuszt. A jelentkezőket a területi EMNT központokban várják szeretettel a szervezők, akik egyben arra kérik a résztvevőket, hogy mécsest vagy gyertyát, valamint nemzeti színű zászlót és helyégnévtáblákat vigyenek magukkal. A felvonulás 16 órakor kezdődik, a Hősök terétől az Országházig tart. Az út részvételi díja 50 lej.
A Békemenetet a Magyar Hírlap és Demokrata című hetilapok hirdették meg, a felhívás szerint: „Mi, magyar demokraták, akik hiszünk egy erkölcsös polgári demokráciában, hiszünk a nemzet függetlenségében, hiszünk hazánk jelenében és jövőjében, akik saját akaratunkból választottunk magunknak kormányt, amelytől hazánk felvirágoztatását várjuk és reméljük a kommunizmus és posztkommunizmus lélekölő évtizedei után, egyre növekvő aggodalommal látjuk, hogy a nemzetközi nyilvánosságban megjelenő hazug és elfogult híradások miképpen erősítenek föl egy olyan közhangulatot, amely méltatlan és igazságtalan színben tünteti fel országunkat, s amely egyre nagyobb károkat okoz hazánk gazdaságának és a magyar embereknek.”
A rendezvény egyben válasz a január 2-i ellenzéki tüntetésre, amikor Orbán Viktor és kormánya ellen demonstrálva több tízezres tömeg vonult fel. A Magyarországot bíráló nemzetközi hangok az új Alaptörvény életbe lépése óta erősödtek fel. Az Európai Bizottság szerdán három törvény visszavonását is kérte, és az Unió történetében egyedülálló módon a kohéziós alapokhoz való hozzáférés befagyasztását is kilátásba helyezte.
További részletek a területi EMNT irodákban (Demokrácia Központok), valamint a három régióban a következő telefonszámokon igényelhetőek: Nagyvárad – 0259 220 126, Nagy József Barna / Kolozsvár – 0264 455 061, Szabó Lilla / Sepsiszentgyörgy – 0267 310 551, Nemes Előd – áll az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóközleményében.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Antipátiára szimpátia
Az utóbbi időben Magyarországot érő megsokasodott bírálatra reagálva szombaton Békemenet Magyarországért címmel szimpátiatüntetést szerveztek a magyar fővárosban.
A békemenet a Hősök teréről indult Közép európai idő szerint délután négy órakor, de már órákkal a kezdés előtt a magyar fővárosban sok helyen lehetett látni a tüntetésre igyekvő, ünneplőbe öltözött, kokárdát viselő embereket. Sokan buszokkal jöttek vidékről, és Romániából is. A menet elején a Magyar Hírlap tulajdonosa, Széles Gábor, valamint a lap főszerkesztője, Stefka István, munkatársa, Bayer Zsolt, a Magyar Demokrata főszerkesztője, Bencsik András, Pataki Attila popzenész és mások haladtak egy piros-fehér-zöld zászló mögött, amire ez volt írva magyar, valamint angol nyelven: „Nem leszünk gyarmat” Amikor a menet elérte a Parlament főbejárata előtti teret, a már ott korábban összegyűltek tapssal köszöntötték az érkezőket. Bayer Zsolt közíró, a Fidesz alapító tagja a Kossuth téren arról beszélt, hogy tüntetésük azt üzeni: “ez a kormány nincs egyedül”. Széles Gábor nagyvállalkozó szerint ez az évtized legnagyobb megmozdulása, és lehet, hogy 1956 óta nem volt ekkora tüntetés Magyarországon. A civil demonstrációt követően a Magyar Szocialista Párt (MSZP) közleményt adott ki, amelyben arra hívta fel a figyelmet, hogy a kormány elhibázott gazdaságpolitikáját, a költségvetés hiányát növelő igazságtalan adórendszerét, az árakat növelő és a forintot értéktelenítő szabadságharc károkozásait nem semlegesíti “pár tízezer ember” demonstrációja.
Románia
Több mint ezren vettek részt Erdély városaiban a Magyar Polgári Párt (MPP) által szervezett szimpátiatüntetéseken, amelyeket a budapesti Hősök teréről indult megmozdulással egy időben szerveztek. Az MPP szombati közleménye szerint Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Kovászánán, Baróton is elhangzott a Hősök terének üzenete, amit a budapesti megmozduláson is felolvastak. Az Agerpres román hírügynökség szerint Hargita, Kovászna és Maros megyében több mint ezren vettek részt a megmozdulásokon. Az MPP szerint növekvő aggodalommal figyelik Erdélyből és Székelyföldről, hogy a nemzetközi nyilvánosságban megjelenő hazug és elfogult híradások miként teremtettek olyan hangulatot, amely “méltatlan és igazságtalan” színben tünteti fel Magyarországot. Úgy vélik, hogy a keresztény hagyományokra és a Szent Koronára hivatkozó új alaptörvény egyben a nemzet egységének okmánya, a választójog kiterjesztése pedig a kölcsönös bizalom és a közös felelősségérzet garanciája.
Lengyelország
Ugyancsak Magyarországot támogató szimpátiatüntetéseket tartottak szombaton a varsói magyar nagykövetség és más lengyel nagyvárosok külképviseletei előtt is több száz ember részvételével. A varsói tüntetésben a jobboldali és nemzeti radikális pártok képviselői vettek részt. A “Szabad Lengyelország, szabad Magyarország” és unióellenes felkiáltások mellett elhangzott a magyar és a lengyel himnusz is. A felszólalók “a nemzetközi baloldal támadásai ellen” tiltakoztak, és szolidaritásukat fejezték ki “a nemzetek Európájának eszméjét támogató Magyarországgal”. Felolvasták a “drága magyar barátoknak” címzett levelet, amelyet egyebek közt Marek Jurek, a szejm volt elnöke, a Lengyel Köztársaság Jobboldala párt elnöke és Zbigniew Ziobro EP-képviselő, a Szolidáris Lengyelország frakció vezetője írt alá. Ebben elismerésüket fejezték ki a magyaroknak “a haza újjászületéséért tett kezdeményezéseiért” és hangsúlyozták, hogy az új alaptörvény “mindenki számára fontos alapelvekre hívja fel a figyelmet”.
erdon.ro

Az űrlap alja
Ady és a szabadkőművesek románca
Izgalmas, szellemi értelemben pedig nagyon gazdagon rétegzett könyvet írt Raffay Ernő történész Szabadkőműves béklyóban címmel Ady Endre és a hazai szabadkőművesség kapcsolatáról. A kötetben nemcsak Ady pályájának és személyiségének ellentmondásossága sejlik fel, de az a céltudatosság is, amellyel a magyar nemzetállam lebontására törekedtek a szabadkőművesek. E kötet 1905-ig követi Ady és a szabadkőművesség kapcsolatát, de már készül a folytatása. A szerzővel, Raffay Ernővel Sinkovics Ferenc, a Magyar Hírlap munkatársa beszélgetett.
– Ebből a könyvből botrány lesz.
– Felkészültem rá, bár természetesen nem a botránykeltés szándékával írtam. Hosszú ideje kutatom a magyarországi szabadkőművesség történetét, s így jutottam el Ady Endréhez is, akit egyébként gyerekkorom óta csodálok mint költőt.
– E csodálathoz képest ez egy eléggé kemény hangú, kíméletlenül realista, szinte mítoszromboló kötet. Mégis hogyan talált egymásra Ady és a magyarországi szabadkőművesség?
– A hazai szabadkőművesség átfogó és fő célkitűzése a társadalom átalakítása volt. Ennek jegyében behatoltak, pontosabban be kellett hatolniuk a kultúra területére is. Pofonegyszerűen ment az egész. Tessék megnézni, a 19. század végén a belügyminisztériumi kimutatás szerint 7400 szabadkőműves tevékenykedett Magyarországon. Ha végigböngésszük a listájukat, akkor csak két fizikai munkást találunk közöttük, a többiek orvosok, mérnökök, református lelkészek – rabbi és katolikus pap elvétve akad közöttük –, valamint írók, művészek, bankárok. Legalább kétszáz olyan író és publicista nevét tudnám nagy hirtelen felsorolni, aki szabadkőműves volt. Csak úgy, kapásból: Veigelsberg Hugó (Ignotus), Bölöni György, Schöpflin Aladár, Kunfi Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Szini Gyula, Nagy Endre és így tovább. Magától értetődik, hogy ők írásaikban is a szabadkőművesség eszmevilágát hirdették, hol direkt, hol alig felismerhető, de azért nagyon hatásos módon. Jászi Oszkár a Martinovics páholy főmestereként nyíltan ki is mondta 1911-ben, hogy mindenáron magához akarja csalogatni a magyar radikális baloldali kultúra legjelesebbjeit.
– Nagy Endrét kevésbé ismeri a ma embere. Ki volt ő voltaképpen?
– A politikai kabaré szülőatyja s egyben Ady barátja. Nagy Endre testvérbátyja, Grósz Menyhért orvos a nagyváradi László király páholy főmestere volt. Nagy rávette Adyt, hogy írjon bökverseket a politikai kabaré számára. És Ady írt is! Darabját tíz-húsz koronáért, ami nagy pénz volt akkor.
– Ne szaladjunk annyira előre, inkább vizsgáljuk meg Ady és a szabadkőművesek első találkozását!
– Adyt kezdetben senki sem tekintette kiugró irodalmi tehetségnek. Pontosan 1900. január 1-jén került a nagyváradi Szabadság című napilaphoz mint publicista. Ez a Szabadelvű Párt hivatalos városi és megyei lapja volt, tehát kormánypárti újság. A következő esztendőben Ady váltott, s május végén átment a Nagyváradi Naplóhoz, amely viszont kőkemény ellenzéki napilapnak számított. Közben írt a Nagyváradi Friss Újságnak is, igaz, ez már a bulvár világa, de itt jelent meg 1901-ben Ady egyik leghíresebb cikke, az egyházellenes Egy kis séta, amelyből komoly botrány kerekedett. A Szabadságnál és a Nagyváradi Naplónál találkozott azokkal a nála idősebb újságírókkal, szerkesztőkkel, akik lelkesen segítették eszmélését. Persze mindannyian szabadkőművesek. Itt elsősorban Várady Zsigmondra gondolok, aki a László király páholy főmestere s egyben Ady legfőbb mentora volt, vagy Laszki Árminra, a Szabadság főszerkesztőjére, aki pedig a páholy egyik alapító tagjának számított.
– Hogyan állt ekkor Ady a költészettel?
– Alig valahogy. Leghíresebb verse ekkoriban Az én menyasszonyom című költeménye, amelyet egyébként élete mind a négy vagy öt menyasszonyának is dedikált úgymond, de mindegyiknek más és más címmel.
Ezekben az időkben még nem írt komoly politikai vagy magyarságverseket, sőt amikor Léda asszonnyal kiment Párizsba, ott is csupán tizenkét költeménye született a csaknem egy év alatt. Ady ekkor még nem hajtotta be a fejét a szabadkőműves kalodába, bár testvére, Lajos, aki szintén szabadkőműves volt Budapesten, azt írta, hogy „Bandit már kiszemelte magának a nagyváradi páholy, de párizsi utazása miatt nem kerítettek sort a felvételére”.
Tett egy kisebb kitérőt 1905-ben, ekkor a darabontkormány sajtóosztályán dolgozott, politikai vezércikkeket írt havi 300 korona fizetségért. Soha másutt nem keresett ennyit. A darabontkormányhoz is egy szabadkőműves eszme, az általános és titkos választójog eszméje miatt sodródott, a kormány szerette volna bevezetni, de nem sikerült.
– Mikortól azonosult Ady a szabadkőművesség eszméivel?
– Kezdetben elég kialakulatlan volt a személyisége, ahogy már említettem, Nagyváradon érték az első komolyabb hatások mentorai részéről. Aztán 1905 és 1912 között tökéletesedett ez a tudás, de akkor már Jászi Oszkár és báró Hatvany Lajos keze alatt formálódott Ady Endre. Radikalizmusa kiteljesedett, Széll Kálmánt például egyszerűen csak hülyének nevezte ekkor írt cikkeiben, Prohászka Ottokárt pedig csuhás gazembernek. A katolikus egyház amúgy is folyamatosan a célkeresztjében volt mint olyan intézmény, amely „butaságban tartja a népet”. Különféle, szabadkőművesek által alapított jószolgálati egyesületek írattak vele cikkeket a Budapesti Naplóba, majd a szocdem Révész Béla bevitte őt a Népszavához, itt 1907-től jelentek meg politikai versei. Később az 1908-ban indult Nyugatban, majd az 1910-től megjelenő Világ című napilapban is. Ezeket az újságokat a szabadkőművesek pénzelték és tartották fenn. A Nyugat például azért kapta ezt a nevet, mert a francia szabadkőművesség s az általa elért eredmények utat mutató csillagként ragyogtak a hazai páholyok előtt.
– Térjünk a lényegre! A pénzsóvárság vitte Adyt a szabadkőművesekhez?
– Ady a magyar dzsentri legrosszabb költekező hagyományaival rendelkezett. Folyton pénzzavarban volt. Szállodákban lakott, étkezett, ivott, és persze a nők is sok pénzbe kerültek. Mindezt tudták róla a szerkesztőségek, és sokszor dupla honoráriumot adtak neki. Ezzel magukhoz láncolták a baloldali lapok, vagyis a Világ, a Népszava és a Nyugat.
– Tehát valójában megvették?
– Volt itt még valami. Ady betegesen nagyképű, öntelt figura volt, ezt többen leírták róla. Azt gondolta, ő a világtörténelem egyik legnagyobb költője. A szabadkőművesek lapjaiban egymás után jelentek meg a zsenialitásáról szóló ódák. Felismerték, hogy erre is szüksége van, ez is kell neki, egy sorban a pénzzel. Be kell vallani, a korabeli magyar írók, mondjuk úgy, Ady saját fajtája – Herczeg Ferenctől kezdve Móricz Zsigmondon át Tóth Béláig – zagyva, erotomán, züllött embernek tartották őt. Nem is segítették, nem is támogatták. Ady tehát egyszerűen rá volt szorulva a szabadkőművesekre.
– Ilyen egyszerűen elfogadta ezt a béklyót?
– Dehogy! Többször is megpróbált kitörni. Például 1907-ben, majd 1908-ban is fura vákuumba került. 1907-ben megírta a Zikcene, zakcene satöbbi című költeményét, amelyre akkor Hatvany Lajosék azt mondták, tipikusan antiszemita vers.
Ha nehezen is, de idővel elcsitult ez a botrány, ám jött 1908-ban A duk-duk affér című prózája, amelyben támogatóira és barátaira támadt. Senkik állnak körülötte, senkik próbálják utánozni, írta. Rosszulesett ez azoknak, akik a kórházi, szanatóriumi számláit is fizették. De zűrök voltak a magánéletében is, megtudta, hogy Léda megcsalja, igaz, Ady viszont amikor elment esténként Lédától és a férjétől, rendszerint még betért valamelyik bordélyba. Háromszor kapott vérbajt, ezt Czeizel Endre említi A magyar költőgéniuszok sorsa című könyvében.
Az 1912-es évben csábítja Jászi Oszkár a Martinovics páholyba a költőt, és ő be is lép, mint afféle utolsó menedékbe. Elsősorban Ady neve kellett a Martinovicsnak. Harmadik kitörési kísérlete Csinszka felbukkanásához kapcsolódik, vele akart mindent új alapokra helyezni. Hatvany ekkor már azt mondta Adyról, hogy költészetében óriási, emberileg viszont gyarló.
– Gyarló? Nem inkább nyughatatlan és kiszolgáltatott egyszerre?
– Ady ekkor már azt hitte, mindent megtehet. Fröcsög és vagdalkozik. A kötetben különben összeállítottam Ady „gyűlöletszótárát” is. Politikai versei amúgy jól megírtak és jól szavalhatók, de a tartalmuk arról tanúskodik, hogy a költő félreértette a magyarországi helyzetet. Erre mondta Szekfű Gyula, hogy Ady egy politikai analfabéta. Folyton a forradalmat várta és sürgette, ilyen értelmű verseket írt például a rendkívül harcos és agresszív Galilei körnek. Úgy gondolta, a galileisták, a szabadkőművesek és a szocdemek alkotják meg majd az új Magyarországot. Radikális, liberális és marxista eszmék egyvelege uralta a gondolatait.
– Ön az elején azt mondta, rajongott Ady költeményeiért.
– Igen. Feleségül vette Boncza Bertát, de folytatta züllött életét. Ő írta le, hogy Csucsán egy román cselédlánytól született egy kisfia is, őt majd Octavian Goga román költő neveli fel, aki megvette a csucsai birtokot, később román miniszterelnök lett. Amikor Ady megírta Óh, fajtám vére című költeményét, visszatérni látszott magyarságához.
Istenes verseiből pedig úgy tetszik, egy züllött lélek kereste a megtisztulást, az Úrhoz vezető utat. Istenes költeményei világszínvonalra emelték Adyt, ez nem lehet kétséges.
Magyar Hírlap/Történelemportál.hu
Raffay Ernő legújabb könyve már megtalálható a nagyváradi Illyés Gyula és a Hobby Libri könyvesboltban.
Raffay Ernőí. Szabadkőműves béklyóban. Ady Endre és a szabadkőművesség I. (1899-1905) /KárpátiaStúdió – Nagy Magyarország Könyvek Kiadó, Budapest/
(Átvéve Sinkovics Ferenc: Ady és a szabadkőművesek románca című cikke - Magyar Hírlap, 2013. jún. 13.)
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kiegészítés a Marosvásárhelyi Városi, majd Tartományi, mai Maros Megyei Könyvtár 100 éves történetéhez (2. rész)
Már 54. éve örömmel tölt el, hogy annak idején dr. Bernády György városépítő polgármester könyvtárnak is helyett adott a palota építésekor, és az akkori legmodernebb szinten építette, rendeztette be azt. A szervezéssel is törődve dr. Molnár Gábor személyében kiválasztotta a legmegfelelőbb, nagy műveltségű, könyvet szerető és ismerő embert a könyvtár beindítására. Mivel az évfordulós ünnepségen e két jeles férfiúnak csak a neve hangzott el, az utánuk következő könyvtárigazgatóknak és beosztottaknak azonban még a neve sem, a múlt héten kezdődött sorozattal szeretném pótolni a hiányt. A következőkben a kezdetektől 2010. december 31-ig elhunytak életrajzi adatait mutatjuk be a készülő Maros megyei életrajzi lexikon (MMÉL) adatai alapján.
Az igazgatók
Alsócsernátoni Molnár Gábor (1858. nov. 22–1940. dec. 18.)
Jogász, szolgabíró, történész volt, mielőtt a könyvtár élére került volna. A marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, Kolozsváron volt egyetemen joggyakornok, majd átlépett a vármegye szolgálatába, ahol aljegyzőként, szolgabíróként működött. Később Maros-Torda megye főispánjának, báró Bánffy Zoltánnak lett a titkára, 1890–1908 között a marosi felsőjárás főszolgabírója, 1910-11-ben a Marosvásárhelyen felállított jegyzőtanfolyam első igazgatója. Kiváló várostörténész. A mv.-i Kultúrpalotában létesített Városi Könyvtár (a mai Maros Megyei Könyvtár) első kinevezett könyvtárosa, majd 1913. szept. 1-től 1935. ápr. 1-jei nyugdíjazásáig az igazgatója. Vezetésével 1913. november 15-én kezdte meg működését a könyvtár, de a világháború kitörése miatt az ünnepélyes felavatás elmaradt.
Molnár Gábor 1913-ban Budapesten könyvtártudományi szakképesítésben is részesült. Működése idején jelentős mennyiségű és értékű könyv- és folyóiratadománya gazdagította a könyvtár állományát. Kiadta Petri Nagy György marosvásárhelyi polgár naplója c. munkáját, amelynek kéziratát ilencfalvi Szász Péter, a kollégium preceptora előszóval ellátva, kivonatosan lemásolva hagyta az utókorra. Sokat közölt: helytörténeti, könyvtártudományi és könyvtártörténeti tanulmányokat, színészeti, irodalomtörténeti és közgazdasági cikkeket a Kolozsvár, Évkönyv a mv.- i Székely Társaság 100. összejövetele alkalmával, Vásárhelyi Napló, Maros- Vásárhely [A Kulturház könyvtára, 1912. aug. 15.; 1912. szept. 1.], Székely Lapok, Székely Napló, Ellenőr, Maros-Vásárhely szab. királyi város hivatalos közlönye, Ellenőr, Székely Ellenzék, Napló, Iskolai Ünnepeink, Tükör, Székelyföld című lapokban, s levelezője volt a budapesti Magyar Hírlapnak és a Pesti Hírlapnak is. Tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak és több más társadalmi egyesületnek. Biás Istvánnal és Kelemen Lajossal egy marosvásárhelyi monográfia kiadását tervezték, de ez nem valósult meg.
Filimon Aurel Vasile (1891. márc. 4–1946. márc. 6)
Tanár, régész, archeológus, könyvtár- és múzeumigazgató. Felesége Ritz Erzsébet leánya F. Veronica. Besztercén és a dévai tanítóképzőben végezte iskoláit. 1910–13 között Felsővisón tanító, ahol etnográfiai gyűjtéssel, irodalmi szövegek és tárgyak gyűjtésével is foglalkozott. A szövegek egy részét Budapesten az Etnographia c. folyóiratban tette közzé. A budapesti egyetemen történelmi, filológiai és természettudományi előadásokat hallgatott, kapcsolatba került a folklórkutató Sebestyén Károllyal, az orientalista Vámbéry Árminnal, a történész Hamper Józseffel. Budapesti tartózkodása idején a Magyar Nemzeti Múzeum etnográfiai osztályának munkatársa (1913), s a M. Néprajzi Társaság, a Királyi M. Természettudományi Társulat, a Magyarhoni Földtani Társulat is tagjai közé választotta. Előadásokat hallgatott a berlini egyetemen is. Bukarestben Al. Tzigara-Samurcas professzor tanársegédje, majd a Román Néprajzi Múzeum titkára (1914–17). Mint az osztrák–magyar hadsereg katonaszökevényét letartóztatták, s a szebeni, majd a kolozsvári börtönben töltötte le büntetését. 1918- ban került Marosvásárhelyre, ahol 1921-ben alapítója és szervezője a történelmi, régészeti és néprajzi múzeumnak. A Kultúrpalotában működő Városi Könyvtár könyvtárosa 15 éven át (1921–36). Mint Molnár Gábor igazgató munkatársa, érintkezésbe lépett az MTA-val, a M. Kir. Külügyminisztériummal és szépszámú magyar nyelvű könyvállományt sikerült szereznie a Városi Könyvtár számára (1931), majd Bukarestben válogatott és hozott a könyvtárnak nagy mennyiségű magyar nyelvű hírlapot, folyóiratot és könyvet. Sikerült 4200 kötet hírlapot és folyóiratot beköttetnie, megmentve ezeket a szétszóródástól. 1936–1940 között a Városi Könyvtár igazgatója, s 1922- től a Maros-Torda vármegyei Román Történelmi és Régészeti Társaság elnöke. 1922-ben kezdeményezte a Történelmi, Archeológiai és Etnográfiai Társaság megalakítását. Kinevezték a társaság titkárának. 1924-ben a Kultúrpalotában archeológiai-történelmi, egyházművészeti és néprajzi állandó kiállítást rendezett be. Több ásatáson vett részt, Marosfelfaluban bronzleleteket talált (1924). Még kutatott Maroskeresztúron Ferenczi Sándor kolozsvári régésszel (1927–28), s Szováta, Déda, Mezőkapus, Mezőkecsed, Nyárádkarácson, Maroslekence, Erdőszentgyörgy, Mezőbánd területén. Munkája nyomán 1935- ben megalakult a román Régészeti és Néprajzi Múzeum Marosvásárhelyen. Déváról és Kv.-ról kapott kiállítási tárgyakat. Népművészeti kiállításokon vett részt Bukarestben (1933, 1936). 1940-ben oda is költözött. Részt vett a román népművészeti vándorkiállítás megszervezésében. A kiállítást Bécsben, Stuttgartban, Kölnben, Frankfurt am Mainban, Velencében mutatták be (1941–43). A bukaresti bombázás után, 1944-ben a Hunyad megyei Nagyrápoltba költözött. Tudományos megfigyeléseit, kutatásainak eredményeit az Anuarul Institutului de Istorie Nationala, Arta si tehnica grafica, Boabe de grâu, Credinta, Etnografie, Convorbiri literare, Daco-Romania, Dacia, Revista de preistorie si antichitati nationale, Glasul Muresului, Etnographia, Volk und Schrift közölte. Népköltési gyűjteménye jelentős. A Királyi M. Természettudományi Társulat valamint a Magyarhoni Földtani Társulat tagja volt. Mv.-en utca viseli a nevét.
(Folytatjuk)
Fülöp Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Már 120 ezer külhoni magyart regisztráltak
Már százhúszezer külhoni magyar regisztrált a választásra a Nemzeti Választási Iroda (NVI) adatai szerint - írja a Magyar Hírlap. A lap szombati cikke szerint továbbra is a Romániából jelentkezők vannak a legtöbben, számuk meghaladja az ötvenezret. Őket követik a Szerbiában élők, akik csaknem húszezren vannak. Volt olyan, aki Dél-Afrikából, Dominikáról vagy éppen Chiléből regisztrált.
Nemcsak a külhoniakat terheli azonban a regisztrációs kötelezettség - hívja fel a figyelmet az újság. Az NVI részletes táblázatban ismerteti honlapján, hogy kinek kell regisztrálnia a tavaszi országgyűlési választásokra, és ki az, aki automatikusan bekerül a névjegyzékbe. A Névjegyzékbe vételi kérelem elnevezésű nyomtatványt bárki letöltheti az NVI honlapjáról.
maszol/MTI,

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (február 12-18.)
Tőkés László a róla szóló könyv budapesti bemutatóján: „semmilyen leleplezési vagy bosszúvágy nincs bennem”
Megszólalt a héten a 168 óra online kiadásában a hetilap munkatársa Lampé Ágnes és beszámolt arról a Terror Házában tartott könyvbemutatóról, ahol A Securitate célkeresztjében–Tőkés László küzdelme a román politikai rendőrséggel című Kriterion kiadványt hárman is méltattak, nevezetesen a kötet hőse, a könyv szerzője és a könyv főhősének a sajtófőnöke. A szokványosnak aligha tekinthető közönségtalálkozón a hangulatgerjesztés odáig fajult, hogy egy hozzászólásban, amit „Tőkés rezzenéstelen arccal hallgatott” arról értekeztek: Magyarországon „az egyház és a civil élet tele van besúgókkal”, itt „a hiteltelenség uralkodik” és ehhez a mai hatalom is asszisztál.
Az öt nappal ezelőtti, budapesti könyvbemutató a január 30-i, Magyarország kolozsvári főkonzulátusán tartott rendezvény megismétlése volt, egy lényeges, jelzésértékű különbséggel. A Terror Háza, akárcsak a magyar külképviselet otthont adott ugyan a kötetbemutatónak, de míg a kolozsvári közönségtalálkozón a magyar főkonzul személyesen is ellátta a házgazda szerepkörét, addig az Andrássy út 60-ban a főigazgató asszony, Schmidt Mária erre a szerepkörre nem vállalkozott. Sőt maga helyett mást se jelölt ki a feladatra. Így, ha már a bevezető megtartására a Terror Házából még egy segédmunkatársra se futotta, annak elmondására Demeter Szilárd, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa és egyben Tőkés László irodavezetője kényszerült.
A szokatlan főigazgatói hozzáállás mögött sok minden rejtőzhet, szervezési malőr, halaszthatatlan közfeladat ellátása, egyéb, nyilvánosságra nem tartozó elfoglaltság stb. stb. Tovább találgatni fölösleges is lenne. De nem kell bizonytalanságban maradnunk, hisz rendelkezésre áll egy beszédes információforrás, hisz segítségül hívható a múzeumi eseménynaptár. Ennek alapján pedig fehéren-feketén kiderült: itt bizony egy előre be nem tervezett, „spontán” akcióról lehet csak szó.
A Terror Háza precíz honlapján mindig jó előre meghirdeti az Andrássy út 60-ban sorra kerülő rendezvényeit. Itt pedig most is több, e havi már megtartott vagy ezután megrendezésre kerülő eseményről olvashatunk. Viszont a házi krónikában a február 14-i dátumnál szó sincs semmilyen könyvbemutatóról; ezen a napon a múzeum honlapjáról csak az 1956-os fegyveres felkelőket idéző Pesti srácok program köszön reánk.
Akármi is húzódhatott meg a háttérben, arról „A Securitate ma is mindenhol jelen van”–Tőkés László: akik két csecset szoptak címmel közreadott helyszíni tudósítás olvasója ebből sokat meg nem tudhatott. A „külsőségek” látszólag rendben voltak. Közönség volt, ha nem is túl nagy létszámban és nyílván a 168 óra munkatársa se véletlenül keveredett oda, Ő rögtön meg is hökkent, ahogyan belépett, mert: „a terem első sorában Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság korábbi elnöke és bizarr módon Szűrös Mátyás, az MSZMP Központi Bizottságának egykori titkára és az Országgyűlés korábbi elnöke foglal helyet.”
Meghökkenését csak annak tudjuk be, hogy vélhetően nem szokott Orbán évértékelőkre, meg Ady ünnepségekre Érmindszentre járni, mert akkor már korábban szembesülhetett volna azzal, hogy az MSZMP Központi Bizottságának egykori titkára már régóta váltott. Lelkes híve lett Tőkésnek, de nem csak neki, hanem azoknak is, akik reggeltől estig kommunistáznak, sőt a kommunisták esetleges visszatérésével riogatnak, mint történt ez egy minapi évértékelőn.
Ami pedig a Legfelsőbb Bíróság korábbi elnökének jelenlétét illeti, abban sem volt semmi meglepő: az Emberi Méltóság Tanácsa elnöke már rég átlépett azon, hogy őt emberi méltóságában alázta meg köztévé, amikor Tőkés László kedvéért a bűnözők személyiségi jogainak megvédésére használt kitakarásos technikát alkalmazva kiretusálták az arcát a képernyőről.
Tőkés László amint szót kapott a saját irodavezetőjétől – tudtuk meg a hetilap tudósítójától – átvette az irányítást, házigazda nem lévén, maga lépett elő azzá. Előbb még megfutotta az udvariassági köröket és annak rendje és módja szerint megköszönte a Terror Házának és Schmitt Máriának a helyszínbiztosítást, majd méltatta a szerzőt. Elmondta: a róla szóló kötet „nem csupán tényfeltárás, hanem a közvélemény szempontjából is fontos könyv”, majd arról is szólt: „a könyvből többet tudott meg a saját helyzetéről, mint amennyinek tudatában volt.” Eközben, némi derültséget keltve megrótta Demeter Szilárdot, mert az, lévén ő egy szolgálatkész beosztott, a hallgatóság óhaját meghallgatva egy mikrofont nyomott a Tőkés kezébe: „Nem fogom meg, nem szeretem ezt a mikrofonos világot – utasítja vissza a főnöke. – Kizökkentettél a gondolatmenetből – ad még egy virtuális taslit az irodavezetőnek.”
A továbbiakban arról és úgy esett szó a moderátori szerepkört felvállaló Demeter és a könyvszerző dialógusában, amit a maszol olvasói a kolozsvári kötetbemutatóról szóló, január végi cikkünkben már olvashattak. Erre ezért külön ki sem térnénk.
Ehelyett, közbevetőleg inkább említsük meg, hogy a Terror Házában ezen a pénteken nemcsak egy könyvprezentáció esett meg. Ekkor és itt készült egy tanulságos tartalmú interjú is Tőkés Lászlóval. Abban, egyebek mellett, a közönségtalálkozón a kettős elszámoltatást szorgalmazóról kiderült: a beszédben is kedveli azt a bizonyos kettősséget, amit az elszámoltatásokban oly „állhatatosan igényelt.”
Az EP-képviselő a könyvbemutató alkalmából interjút adott a Magyar Hírlapnak, – az interjúkészítő ezúttal nem a lap magyarságpolitikai szakértője és külpolitikai rovatvezetője, Kristály Lehel, hanem Őry Mariann volt –, akinek Tőkés elmondta: „Sosem éreztem magam pártpolitikusnak, és már irtózom attól a sok mocsoktól, amiben részem volt akarva-akaratlanul az elmúlt két és fél évtizedben.” Azt is hozzátette: „különösebben nem is töri magát” azért, hogy brüsszeli mandátumhoz jusson és valójában nincsenek ilyen irányú személyes ambíciói. Korábban is csak – mint mondja – az „erőteljes alulról jövő elvárásoknak tettem eleget, amikor európai parlamenti politizálásra adtam a fejem.”
Az EMNT elnökének szavai hallatán joggal merülhetett fel a kérdés: vajon Tőkés László ezt az alkalmat akarta kihasználni arra, hogy kimondja: elege van a politikából? Netán, hisz egyes szavai arra utalnak is erre, valóban komolyan fontolóra vette, hogy az EP-képviselői mandátumának májusi megszűnésével egy negyedszázados politikai karrierre is pontot tesz?
Szavaival szembesülve a gyanútlan olvasó joggal akár arra is gondolhat: mennyire igaza van annak, aki így, a hatodik X-en túl, negyedszázadnyi élvonalbeli politizálás után, csömört kapott a hol meleget, de újabban inkább csak hideget hozó politizálástól, a fárasztó állandó közszerepléstől és az embert próbáló állandó úton levéstől, a Brüsszelbe vagy Strasbourgba történő minden heti ingázástól. Már-már meggyőzően hat és érthető, bölcs hozzáállásról tanúskodni tűnik az érvelés, amit még hitelesebbé tesz néhány hangulati kulcsszó is. El is gondolkozunk mi is: miért is ne lenne hihető, ha valaki, ha megfáradt meg annyira csalódott is, hisz a könyvbemutatón még annak a beismerésére is kényszerült, hogy „17 év nem volt elég, hogy rendet teremtsek a püspökségemen”, úgy dönt végre: elég volt, nyugalomra vágyom.
Csakhogy az alulról jövő, múltbeli erőteljes elvárásoknak nemet mondani nem tudásról szóló mondat így folytatódik: „most is attól teszem függővé az indulásomat, hogy van-e igény rá, és kialakul-e olyan politikai összefogás, amelynek szellemében folytathatom az EP-képviselőséget.” A „nem töröm magam” után pedig már rögtön ott van már nemcsak „a több út is lehetséges”, hanem azoknak az utaknak, nagyon is konkrét forgatókönyvei. Ezek egyike sem szól már az „irtózásról”, meg az irtózás utáni logikusan magát adó döntésről, a hátrább lépésről. Szóval következik a „több lehetséges út” részletezése: ”Eddig felvetődött az egyéni képviselőség, a romániai és a magyarországi listán való indulás is, mindegyiknek van előnye és hátránya is. Nem akarok elébe menni a dolgoknak, rövidesen el kell dőlnie, hogy mi fog történni.”
A nyilatkozóhoz hasonlóan magunk sem akarunk a dolgok elébe menni. Ezért rögtön el is hessegetjük Negruzzi örökbecsű, Alexandru Lăpușneanu vajda szájába adott találó bon mot-jának, a „ki kicsodát, és miként is akar”-nak az esetleges áthallásait. Viszont azt nem tehetjük meg, hogy az egyik lehetséges forgatókönyv kapcsán nem szóljunk arról, hogy sajtóhírek szerint alakulóban van a Fidesz EP listája és azon Tőkés neve, egyelőre nem szerepel.
Amennyiben Orbán Viktor tavasszal győz, a Fidesz listavezetője az EP-választáson az lesz, akit várhatóan uniós biztosnak ajánlanak majd Andor László mandátumának megszűnése után az uniós kormányába – írta meg e könyvbemutató másnapján a jólértesült Csuhaj Ildikó a Népszabadságban. A cikkíró a kormánypárt tervezett EP-listájának összetételét latolgatva szólt arról, hogy a biztosi tisztség reményében a listavezetői poszt legesélyesebb várományosai Navracsics Tibor igazságügy-miniszter, Győri Enikő a külügyminisztérium EU-kapcsolatokért felelős államtitkára, illetve Szájer József, aki a brüsszeli európai néppárti frakció alelnöke.
„A Fidesz–KDNP EP-listáján nem lesz meglepetésnév” – tudta meg a Fidesz vezető politikusaitól a Népszabadság munkatársa, ami nem a legjobb hír Tőkés László számára. Bár az ő neve a sajtóban fel-felröppent, mint lehetséges Fidesz-jelölt, de indítása egy magyarországi párt színeiben mégis a meglepetés erejével hatna. Arról nem is szólva, hogy talán megoldást nyújtana egy kérdésre, de rögtön felvetne tucatnyit.
Mindenekelőtt pedig azt a kérdést, amiről bő két esztendeje vallott Tőkés az EP-alelnöki mandátuma mérlegét megvonó, őszinte kitárulkozásában Kristály Lehelnek a Magyar Hírlap "Lövészárok-életformát folytatok" című interjújában. Akkor arról beszélt, hogy azért nem vállal újabb EP-alelnöki mandátumot, mert „építkezni kell az Erdélyi Magyar Néppártban is”, de elsősorban azért, mert: „Az ügyet, amelyre megválasztottak, az európai képviselői munka mellett most otthon, Erdélyben tudom a legjobban szolgálni”.
Csuhaj Ildikónak a Fidesz „titkok tudói” azt is elmondták: valószínűleg azok szerepelnek majd a jelöltlistán, akik az elmúlt öt évben bizonyítottak. Ők Győri Enikő, Gál Kinga, Járóka Lívia, Schöpflin György, Gyürk András, Surján László és természetesen a pártalelnök Pelczné Gál Ildikó. Deutsch Tamás állítólag még nem döntött saját jövőjét illetően és egyelőre csak a Beneš-dekrétumok elleni fellépéséről ismert fiatal Bagó Zoltán nem szerepel a tervezett EP-listán, mert állítólag „nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket”.
Visszatérve a Terror Házában megtartott könyvbemutatóról szóló helyszíni riporthoz és ahhoz, amit a róla készült könyv kapcsán az ottani Tőkés szereplés révén tapasztalni lehetett e beszámoló alapján, az is felmerülhet, hogy az EP-képviselő megszólalását, illetve egy hallgatói hozzászólás utáni beszédes hallgatását vajon hogyan fogják megítélni a lista-összeállítók? Vajon nem lesz-e inkább tehertétel egy Fidesz EP-listán az, aki hallgatott, mikor beszélni kellett volna és olykor akkor is beszélt, amikor hallgatni tanácsosabb volna.
Hogy miért is véljük problematikusnak a Terror Háza-béli Tőkés szereplést, annak érzékeltetésére következzen egy részlet a helyszíni tudósításból, amikor egy vehemens kirohanás után, a csend egyszerre kínossá is tudott válni:
„Bartha László vagyok. Nos, ezek szerint Romániában visszarendeződés történt, itt meg nincs előrehaladás – jelenti ki. – Az ügynökkérdés továbbra is csak maszatolás, össze-vissza beszél mindenki, történelmi bölcselkedések mennek a televízióban reggeltől estig… De a református egyház sem áll a helyzet magaslatán. Amikor Hegedüs Lóránt megtámadta a miniszterelnököt azzal, hogy szabadkőműves befolyás alá került a kormánya, levelet írtam Balog Zoltánnak és a püspök úrnak is. Balog nem válaszolt, püspök úr nagy nehezen annyit, hogy várjak türelemmel. Azóta a rózsabokor a Himaláját háromszor körbenőtte, de nem történt semmi. Bayer Zsolt a Magyar Hírlapban alantas és mosdatlan stílusban megtámadta püspök urat, „minden segget megjárt erdélyi politikusnak” nevezte. Azonnal írtam Stefka István főszerkesztőnek, hogy Bayert vonják felelősségre és tiltsák el az írástól. Ő sem válaszolt. Az ilyen jelenséget, amikor a legjobb embereinket innen ilyen rakétatámadás éri, felháborítónak és tűrhetetlennek tartom. Félreértés ne essék, én továbbra is a Fideszre szavazok, de az egyház és a civil élet tele van besúgókkal. Ezt nem lehet tovább tolerálni, mert így hiteltelenség uralkodik.
Tőkés rezzenéstelen arccal hallgatja. Majd megjegyzi: több éve igénylik állhatatosan a kettős elszámoltatást. Nem csak kis Magyarországon, hanem határon túli viszonylatban is.”
Akasztott ember házában kötelet, négy év Fidesz kormányzás után elmaradt elszámoltatást emlegetni nem jó ómen ma Budapesten. Az elszámoltatás ígérete ugyan sikeres hívó szó volt 2010-ben, de mint mára kiderült: ez a „kis Magyarországon” nagyon nem volt egy sikertörténet. Egyszerűen csak azért, mert az egykor mozgósító erejű vádak közül több utólag hámozott léggömbnek bizonyult.
„Annak idején erre rengeteg pénz kaptak azok, akik a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai korszakban Bukarest csecsét is szopták, tehát két csecset szoptak. Így mondják ezt népiesen” – fakad ki Tőkés, majd hozzátettei: „Ezeknek a pénzeknek a sorsát azóta sem tárták fel. Aztán jött Budai Gyula és beindult az átvilágítás és az elszámoltatás. Ekkor azt hittük, komolyan veszik.” Aztán mintha rádöbbent volna, hogy mintha túllőtt volna a célon. Meg is próbált rögvest korrigálni és átmenni a megértőbe: „Persze komolyan veszik, csak elhúzódik a folyamat.”
Ennél is messzebb ment viszont a Terror Házában és egyben a legingoványosabb talajra lépett, amikor előkerül a kedvenc vesszőparipa, az ügynöktéma, amiről a megfellebbezhetetlennek szánt kinyilatkoztatások egész másképpen hangzanak Budapesten, mint egy nagyváradi sajtótájékoztatón vagy bárhol Erdélyben. Ez volt az a mozzanat, amit a 168 óra helyszíni tudósítása, mintegy alfejezetcímként ekképp prezentált: „Múlt és jelen pedig – Tőkés szerint – összekapcsolódik”
A romániai visszarendeződésről értekezve az EP-képviselő elmondta: „Bár semmilyen leleplezési vagy bosszúvágy nincs bennem, kétségtelen, hogy a Királyhágó-melléki Egyházkerület vagy az Erdélyi Református Egyház történetének jelentős részét csak úgy érthetem meg, ha tudatában vagyok, hol lapulnak a múlt szereplői, ki tartja őket sakkban és miért áll érdekükben hallgatni. Mert vannak árulók, ebben a könyvben is jó néhány cégéres gazember szerepel, hisz sokan túlélték a rendszert.”
Budapesti fülnek ez amúgy rendben is lenne, legfeljebb némi mosolyt fakaszt egyesekben ez a józanul higgadt, tárgyilagos, érzelemmentes, csak az egyháztörténeti folyamatok tudományszempontú megértését és semmi mást megcélozni nem akaró érvelés.
Ugyanennek a fülnek az sem okoz gondot, ha azt hallja: „Az egyházkerületben vezető funkcióban lévő secus kollaboránsok vannak. 17 év nem volt elég, hogy rendet teremtsek a püspökségemen. Ma újra kiegyensúlyozott lett a küzdelem. Annak idején mindenki hódolni jött hozzám, vállukra vettek aztán leejtettek. Majd megfordult a menet, és kiegyenlítetté vált a harc Bukarest és egyes budapesti körök, jómagam, az RMDSZ, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az egyházkerület és néhány egyházi kör között. Az egész tisztátalan politikai harc, de sajnos nem lehet kivonulni belőle.”
Viszont az, hogy a magyar állam, történetesen a jelenlegi kormány hivatott szerveit illetik azzal a váddal, hogy eltűri a területén „áttelepedett magas rangú secus tisztek” létét és elnézi azt, hogy „jó pár ügynök a mai napig a pályán van”, majd valaki meghirdeti, hogy „ezért ezt a szabadságharcot tovább kell folytatni”, az már ugyanennek a budapesti fülnek már több mint zavaró. Mert az a polgár, aki beült a Terror Házába február 14-én egy általa nagyra becsült szimbólummá vált közéleti szereplő könyvének bemutatójára, az abban a hitben él, hogy ez nem lehet igaz. Az ügynökkérdés számára nem azt jelenti, hogy idegen ügynökök grasszálhatnak hazájában, neki a III/III-asokkal és kenyéradó gazdáikkal van gondja meg azzal, hogy ez ügyben majd’ negyedszázada folyik mindig, az éppen hatalmon levő kormányok részéről a „maszatolás”.
Ahol ő él és gyakran morgolódik azt is reméli, helysebben tudja is, hogy a magyar állam rendvédelmi szervei alkotmányos kötelezettségükhöz híven mindenkor teszik a dolgukat, nem tűrik meg hazájában idegen államok „pályán levő ügynökeinek” a garázdálkodását. Ha effélék netán fel is bukkannának, hisz ilyen akár elő is fordulhat – a magyar hatóságok ellenük mindig fellépnek és eljárnak a hatályos törvények szerint. Nem „szabadságharcozva”, hanem a törvény szigorával lesújtva.
Percig nem vitatva, hogy akár a „zöldhatáros” korszak idején lehettek és bizonyára voltak a Tőkés által ezúttal is felemlegetett diverziós cselekmények, de ezt az átmeneti időszakot összemosni a mai állapotokkal, az visszatetsző és el nem fogadható. Aki azt állítja, hogy 2014 Magyarországán más államok ügynökei „a mai napig a pályán vannak”, az a magyar állam illetékes szerveinek, így a Pintér Sándor belügyminiszternek és az általa felügyelt szolgálatoknak a tisztességét és hatékonyságát kérdőjelezi meg. Másképpen pedig az említett vagdalkozásokat érteni nem lehet.
Ne lepődjön meg az EP-képviselő, ha újabb könyvbemutatón vagy bárhol máshol „kis Magyarországon” a mai magyar szolgálatok állítólagos impotenciájáról szóló kinyilatkoztatásokat és dörgedelmeket meghallva, másfajta ingerültséggel is fog találkozni a szavak súlyára minap a Terror Házában nem kellően odafigyelő.
Esetleg megunva az örök ostorozását, mely szerint Magyarország ma is elnézi a területén aktív secusok tevékenységét és ellenük nem tesz semmit, valaki majd kifakad: amennyiben Tőkés Lászlónak tudomása van arról, hogy konkrét ügyekben, beazonosítható módon az Alkotmányvédelmi Hivatal nem tesz eleget az 1995. évi CXXV. törvény 5 § a), illetve g) pontjaiban a számára előírt kötelezettségének, akkor ne elégedjen meg az általánosítással. Ne hagyja a szavaira figyelőket kétségek között. Tegye azt, ami neki 2011. március 14-e óta magyar állampolgárként kötelessége.
Bálint-Pataki József
maszol.ro,

REFORMHANGULAT Bulvársajtó a rendszerváltás hajnalán
A „legvidámabb barakk” látszatának fenntartása arra ösztökélte a hatalmat, hogy létrehozza a bulvársajtót is, ami egyfajta szelepként működött a korabeli társadalomban.
A Kádár-korszakban a sajtót az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya, illetve végső soron az azt felügyelő, a hatalom legfelsőbb köréből kikerülő, ezért a területért felelős KB-titkár irányította, kellő pressziót gyakorolva egy-egy újságra az ideológiailag megfelelő tartalmú cikkek megjelentetése érdekében. A lapok élére olyan megbíztató elvtársakat neveztek ki főszerkesztőknek, helyetteseiknek valamint rovatvezetőknek, akik maguktól is tudták, mely cikkek jelenhetnek meg a pártállam elvárásainak megfelelően, melyeket kell fazonírozni, és melyeket kell sutba dobni, mert azok kiverik a biztosítékot a pártvezetésnél.
Az öncenzúra ilyetén módon többé-kevésbé jól működött,
és csak szélsőséges esetekben kellett belenyúlni a média rendszerébe, legtöbbször akkor, amikor egy orgánum vezetője elvetette a sulykot és olyan írásokat is megjelentetett, amelyek a hatalom tyúkszemére léptek. (Ilyen volt a Tiszatáj-ügy 1986-ban egy Nagy Gáspár vers miatt vagy a Mozgó Világ főszerkesztőjének elmozdítása 1983-ban, ami miatt az egész szerkesztőség lemondott, a lap 1983. decemberi számát pedig betiltották.)
A „legvidámabb barakk” látszatának fenntartása viszont arra ösztökélte a hatalmat, hogy létrehozza a korabeli bulvársajtót is, ami – a kabaré műfajához vagy a jólfésült könnyűzenei előadókhoz hasonlóan – egyfajta szelepként működött a korabeli társadalomban. Így jöhetett létre az Esti Hírlap, amely végigkísérte a Kádár-korszak történetét, és néha egyedüli lapként vállalta fel a kényes ügyek ismertetését.
A lapok tehát mindvégig a párttól, illetve valamely pártállami szervtől függtek a Kádár-rendszerben, azonban már a változások szelét jelezte az, hogy a párt Agitációs és Propaganda Osztálya nem gördített akadályt a Reform címmel megjelenő, önmagát az első független, demokratikus hírmagazinnak nevező hetilap megalapítása elé. 1988. szeptember 23-án indultak 29 forintos árral, ami azért érdekes, mert ők hirdették magukról először azt, hogy üzleti vállalkozásként üzemeltek és profitot kellett termelniük a piacon való megmaradásuk érdekében, mert – ahogy fogalmaztak első számukban – nem voltak „a veszteségeket lezserül lenyelő mecénásaik”.
Utóbbiak alatt egyértelműen a pártállam szereplőit érthetjük, és ez valóban újdonságot jelentett az akkori közéletben. A Reformot ugyan hetilapként indították, de a kezdet kezdetén még nem sikerült ezt az ütemezést tartaniuk, e mögött talán a hatalom részéről megnyilvánuló hezitálást láthatjuk, mert még a Kádár-rendszer végvonaglása körüli időkben sem volt mindegy a párt számára, milyen képet fest róluk a sajtó. Igaz, írásbeli nyomát egyelőre nem lehet felfedezni annak, hogy akadályozták volna a lap rendszeres megjelenését.
Másrészt a kezdeti hektikus megjelenést a függetlenség kivívásával járó nehézségek is okozhatták. A gyakorlatilag mindvégig 48 oldalas, a VII. kerület Majakovszkij utcában (ma: Király utca) székelő lap 1988. szeptember 23. és szeptember 30. után a harmadik számát csak november 3-án jelentette meg, a negyedik szám pedig november 11-én látott napvilágot, innentől kezdve azonban már beállt a heti megjelenés rendje. Újdonság volt az is, hogy a nemzeti érzés megjelenítése kézzelfogható formát öltött a lapban: az oldalak alján nemzetiszínű trikolór húzódott. Ugyanakkor a címlapon jól megfért egymással Berecz János sajtópolitikáért felelős KB-titkár és Cicciolina.
Tőke Péter főszerkesztő bevezető köszöntőjéből kiderül, hogy kezdetben nem teljesen tudott elszakadni a pártállamtól a lap, a tulajdonosi körben ugyanis a Magyar Hitel Bank Rt., a Magyar Televízió, a Rubik Alapítvány és a Magyar Gazdasági Kamara mellett a Hazafias Népfront és az MSZMP KB két vállalata, a Kossuth Könyvkiadó és Hírlapkiadó Vállalat is megtalálható volt. A főszerkesztő optimista hangot ütött meg, mivel több évtizednyi hallgatás után jelenhetett meg független lap.
Úgy fogalmazott: „A Reform hetilap – a magyar újságírás legjobb hagyományait követve – önálló arculat kialakítására törekszik, és arra vállalkozik, hogy a ma emberét foglalkoztató kérdéseket minél több oldalról mutassa be, ütköztetve a véleményeket és teret adva a társadalomban zajló vitáknak”. Reményei szerint az újság „a maga szerény eszközeivel hozzájárulhat a társadalmi nyilvánosság kiszélesítéséhez és a közélet tisztaságának előmozdításához.”
A Reformban volt aktuálpolitika bőven,
az első „szupersztár-interjút” pedig maga a főszerkesztő készítette az első számban Berecz Jánossal és Pozsgay Imrével. Mivel ez volt az első tabudöntögető cikk nagy nyilvánosság előtt a kommunista politikusokról (a szamizdatok nagyon szűk körben terjedtek csak, és azok is leginkább a rendszer egészéről mutattak be eszmefuttatásokat), ráadásul interjú formájában mutatott rá az egyes hatalmi résztvevők – jelen esetben a Kádár-utódnak is kikiáltott Berecz János és a reformkommunista Pozsgay Imre – közötti ellentétekre, érdemes feleleveníteni, mit és hogyan jelenített meg a szerző.
A hangvétel szokatlan volt, a felütése a cikknek pedig különösen, mert a felcím – a Politikai Bizottság két tagja a reformokról – után a cím igazán „ütős” volt, ami így hangzott: Igaz-e a szóbeszéd, hogy Önök nincsenek jó viszonyban egymással? Persze ezt azonnal cáfolta az első mondatban Pozsgay, aki hangsúlyozta ideológiai együvé tartozásukat, noha nem tagadta, hogy voltak vitáik, de azoknál szerinte mindig erősebb volt közöttük az egyetértés és az együttműködés.
A Reform első számában a válságról és a reálbér csökkenéséről már nyíltan beszélt Pozsgay, a tulajdonviszonyok reformját pedig sürgette. Szerinte a reformokat visszatartotta a hatalmon lévők ragaszkodása a hatalomhoz, sokan pedig bálványozták a szocializmust, miközben Pozsgay ezt helytelenítette: „A despotizmus és az önkény alapjain létesült politikai intézményeket tehát meg kell változtatni. Meg kell tenni ezt azért is, mert a szocializmust is lejáratta az emberek szemében, az öntisztuláshoz feltétlenül fontos ennek az elavult modellnek a megváltoztatása.”
Pozsgay az akkoriban meglepően őszintének ható mondataiban úgy látta, az oligarchisztikus hatalom alattvalói státuszban, „infantilizálva” tartotta a társadalmat, amelynek többsége azonban a reformokat sürgette, ezért is nyilatkozhatta azt, hogy „sok minden elromlott, lesz mit rendbe hozni”. (Az oligarchia kifejezést egyébként előszeretettel használta saját keményvonalas párttársainak jellemzésére, sőt, amikor 1989. január 28-án a Kossuth Rádió 168 óra című műsorában 1956-ot „népfölkelésnek” minősítette, egyúttal azt is mondta, hogy egy oligarchisztikus hatalom ellen tört ki a forradalom.) Nyíltan kijelentette, hogy „az embereknek primitív a politikai kultúrája”, ezért a lázadásra való hajlam egy ideig szerinte erősebb lesz az addigiaknál. (Ez nem következett be végül, igaz, a kommunisták 1988 végén nem tudhatták mi vár még rájuk. Mindenesetre a magukat emberek haláláért sárosnak érzők körében valóságos fellélegzést jelenthetett az, hogy 1989-ben eltörölték a halálbüntetést.)
Pozsgay következetesen népben, nemzetben gondolkodó politikusnak vallotta magát, és utalt a PB-ben való súrlódásokra is. Az MDF-fel való együttműködésben látott fantáziát, és ahogy az MDF, úgy a párt is átalakulófélben volt megítélése szerint. Akkor már a parlament előtt lévő egyesülési törvényről is beszélt, mint ami elősegíthette a reformfolyamatokat, egyebek mellett a párttá alakulást.
Berecz Jánosnak az őszinte hangnem jegyében felvetette a riporter, hogy a párton belül képviselt keményebb álláspontjáért a magyar Ligacsovként tartották számon, amire ő úgy reagált, hogy csak a párt érdekében tette azt, hogy „keménykedett”, egyébként pedig tagadta, hogy szervezett formában létezett volna a párton belül keményvonalas csapat. A szocializmus és a műszaki haladás melletti kiállásán túl a pártszervezetek megújulásának szükségességéről is beszélt, de azt, hogy ezt hogyan hajtják végre az egyes pártszervezetek, nyitva hagyta. Berecz meglepően őszintén megemlítette azt is, hogy az önálló gondolkodás nem volt jellemző a pártban, mindenki „felülről” várta az utasításokat. Felvetődött az anarchia kezelésének kérdése is, ebben a kemény kéz politikáját javasolta, és nem értett egyet azzal a budapesti nagyüzemi párttitkárral, aki inkább félreállt, semmint, hogy kezelte volna a helyi szinten jelentkező problémákat.
Az is szóba került, hogy a párt lemondott volna néhány lapról, de ezt Berecz úgy válaszolta meg, hogy a lapgazdák személyét, intézményét kellett tisztázni, ugyanakkor a nem a párthoz tartozó lapokkal is kívántak foglalkozni. Mint mondta, versenyhelyzetet akartak fenntartani a lapok között, erre példaként a pozícióvesztést elszenvedni látszó Népszabadságot és az előretörő Magyar Hírlapot hozta fel, ám Berecz azt állította, hogy meg kellett erősíteni a Népszabadságnál a mozgalmi jellegét, ezért a KB vitáiról szóló tudósítások tekintetében a legfelsőbb pártvezetés a Népszabadságot helyezte előnybe a többi lappal szemben. Közölte: ki is adták az ukázt, hogy a Népszabadság vitatkozzon minden olyan megnyilvánulással, ami eltért a párt hivatalos álláspontjától, csak azt felejtette el hozzátenni, hogy a pártnak már nem feltétlenül volt egységes álláspontja, és a hatalmi törésvonalak mentén ezek is változhattak időről időre.
Berecz némileg anakronisztikus módon rámutatott: el kellett érni, hogy megtiszteltetésnek vegye a párt lapjában szereplő ellenzéki megszólaló is, hogy bármilyen politikai vagy közéleti vitában részt vehetett. Leszögezte: a párt belső reformja még nem bontakozott ki, noha az 1988. májusi pártértekezlet elindította a reformfolyamatot minden párttag számára látható módon a „Fordulat, reform, megújulás” hármas jelszavának meghirdetésével, ám ezek – és ezt indirekt módon a cikkben is elismerte Berecz – nem voltak mindenki számára elfogadottak a párton belül. Hangsúlyozta: nem vonulnak ki a munkahelyekről, a területi politikai életben aktívan részt vesznek, „nem hagyják cserben” a különböző társadalmi szervezeteket, az állami intézményekben is aktívan ott lesznek, és „politikai erővel hatnak”.
A reformhangulatnak megfelelően arra is kitért, hogy 1988 végén már nem a KB volt a legfontosabb szervezet a pártban, hanem az alapszervezetek, mert a társadalom széles rétegei számára ők jelenítették meg a politikát. Abban még hezitált, hogy milyen legyen a párt hozzáállása az újonnan alakult társadalmi szervezetekhez (Bihari Mihály ugyanebben a Reform-számban követelte: népszavazás döntsön a többpártrendszerről), tehát itt jelentős eltérés mutatható ki Pozsgay és Berecz álláspontja között. A kettejük közötti feszültségre utalva elmondta: ugyanabban az iskolában (értsd: a kommunista párt iskolájában) nevelkedtek, együtt jártak ismerőseik esküvőire, születésnapjaira, de ennek ellenére, ha mindenben egyet értettek volna, akkor „egyikükre nem lett volna szükség”. Az első Reform megjelenésével immáron visszavonhatatlanul megindult a rendszerváltás a sajtó világában is, az addig a színfalak mögött zajló, az állampárton belüli viták pedig a széles nyilvánosság elé kerültek.
Csatári Bence
történész, újságíró, jelenleg a Médiatámogató és Vagyonkezelő Alap munkatársa. Történelem-földrajz szakon végzett a szegedi József Attila Tudományegyetemen 1996-ban, emellett diplomázott a Sola Scriptura Teológiai Főiskola bibliaoktató szakán, illetve abszolválta a József Attila Szabadegyetem újságíró tagozatát is.
PhD fokozatát 2008-ban szerezte meg az ELTE-n, disszertációjának címe: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája. E témában számos publikációja jelent meg történelmi folyóiratokban, a Múltkor című magazinban pedig sorozata van. Több történelmi témájú kötet társszerzője, a Hír TV Retrográd című műsorában pedig rendszeresen szerepel könnyűzenei szakértőként. Transindex.ro

Totális háború vagy érdekorientált béke?
Mintha bomba robbant volna az elmúlt hétvégén a magyarországi politikában, amikor Simicska Lajos sorra adta interjúit a kormány legmegveszekedettebb sajtóbeli ellenfeleinek, útszéli stílusban gyalázva a kormányfőt és követőit. Azt már sejteni lehetett, hogy lazulófélben van a magyar miniszterelnök és a párt gazdasági háttérbázisát felépítő üzletember közötti harmonikus, személyes barátságra épülő viszony. A reklámadó ellen a Simicska-portfólió tagjai együtt tiltakoztak a ballib tévékkel és újságokkal, majd következett a veszprémi választáson való indulás – végül valóra nem váltott – kilátásba helyezése Simicska részéről. Az sem ígért túl sok jót, amikor Orbán Viktor bejelentette: elengedi a kormánypárti sajtó kezét, s a továbbiakban a közmédiára kíván támaszkodni üzeneteinek célba juttatásában. Értsd: ezeknek a médiaorgánumoknak gazdasági szempontból meg kell állniuk a saját lábukon.
Simicska célkeresztje
A múlt hétvégi vihar közvetlen kiváltója az volt, hogy lelkiismereti okokra hivatkozva lemondtak a Magyar Nemzet, a Hír Tv és a Lánchíd Rádió legfelsőbb vezetői, s ezt a tulajdonos a sajtóból tudta meg. Az első hírek szerint a lemondás oka az volt, hogy Simicska kiadta az utasítást: a továbbiakban a kormányt és személyesen Orbán Viktort kell támadni, a Magyar Hírlap publicistája, Bayer Zsolt információi szerint pedig a célpontok között az Orbán család is meg volt jelölve. A tulajdonos a leghatározottabban tagadta mindezt a Magyar Nemzet internetes felületén, mint ahogy azt is, hogy a továbbiakban változna a lap politikai orientáltsága és értékrendje.
Tény viszont, hogy Simicska Lajos néhány nappal előtte a Népszavában totális médiaháborúval fenyegette meg a kormányt, az egysávos, 5 százalékos reklámadó tervezett bevezetése miatt. Abban a Népszavában, amely az egyik legvehemensebb balliberális napilap, s amely Simicskától kapott mentőövet 2012-ben, amikor a csőd szélén állt. Akkor a baloldalon belső feszültséget okozott, hogy Németh Péterék „nem ugrottak el a pénz elől”, s közölték a Közgép hirdetéseit, a jobboldalon pedig értetlenséget. A történtekből G. Fodor Gábor a Századvég stratégiai igazgatója azt a következtetést vonta le, hogy Simicska Lajos áll az utóbbi hónapok kormánypárti politikusok elleni támadássorozat mögött, ami meredek, de nem kizárható feltételezésnek tűnik.
Interjúiban Simicska eszmei okokat is említett az Orbánnal való szakítás kapcsán, többek között azt, hogy ők Orbánnal a kommunista diktatúra és a posztkommunista rendszer lebontására szövetkeztek, s nem arra, hogy felépítsenek egy másik diktatúrát. Íme, a balliberális média kedvenc vesszőparipája a Fidesz korábbi korszakának legjelentősebb háttéremberének előadásában. A vád persze az ő szájából is abszurd, és aligha vehető komolyan.
A bizalom hordozója
A pártelvű versenydemokrácia oligarchiák versenyén alapul. Orbán semmivel nem „diktátorabb”, mint balos vetélytársai, a különbség hozzájuk képest abban áll, hogy jobb szónok, jobb stratéga, van jövőképe, nemzetben gondolkodik és a politikai taktika területén is otthon van. Simicska mindaddig, míg haszonélvezője volt a fideszes hatalmi rendszernek, nem emlegetett diktatúrát. Ugyanez vonatkozik a másik eszmei-ideológiai kifogásra, a keleti nyitás és az orosz kapcsolat intenzívebbé válásának elítélésére. Ráadásul ez az érv még gyengébb lábakon áll. Akár van különbség az oroszok és a szovjetek között, akár nincs, mint ahogy Simicska állítja, jelenleg nem Putyin és nem az oroszok sértik rendszeresen a magyar szuverenitást. Nem ők fenyegetik Magyarország függetlenségét, nem ők dolgoznak Orbán Viktor eltávolításának tervén, nem ők indítanak ismételt médiaoffenzívát a kormány, az ország és a magyar nemzet ellen, hanem a globalista háttérhatalom, s annak nyílt színi megjelenítői, az Egyesült Államok és az Európai Unió. Putyin Oroszországa egyfajta ellensúly velük szemben. Ha Orbán megtalálja a librációs pontokat a komplex nemzetközi erőtérben, ő lehet korunk Bethlen Gábora.
Nagy kérdés, hogy változik-e bármi is a nemzeti oldalon Simicska Lajos ámokfutása után. Vélhetően nem sok, amit az MNO már idézett visszafogott írása is igazol. A modern politikai sajtó eszmei-ideológiai tömbökre épül. Különösen igaz ez Magyarországra, s azon belül a magyar jobboldalra, amely nemcsak eszmeileg köti a támogatókat, hanem a karizmatikus vezérelv mentén is. Nem véletlenül nyilatkozta több meghatározó magyar közéleti személyiség a 2010-es választást megelőzően Wittner Máriától Dörner Györgyön keresztül Makovecz Imréig, hogy bizalmuk nem a Fideszben, hanem annak vezetőjében, Orbán Viktorban van. Az utóbbi idők belső torzsalkodásai ellenére a Fideszt voltaképpen az tartja össze, hogy mindenki tudja: Orbán egymaga sokkal több szavazót mozgat meg, mint az alvezérek együtt.
Új modus vivendi
Egy Orbán- és kormányellenes Magyar Nemzet vagy Hír Tv egyszerűen életképtelen lenne olvasók és nézők híján. Különösen akkor, ha nem támaszkodhat állami hirdetésekre. Simicska kirohanása pedig feledésbe merül, még idézgetik egy ideig, élcelődnek rajta – megjegyzem: a témába vágó Simicskás mémek az internetes humor gyöngyszemei –, de a Fidesz és Simicska Lajos közös érdeke fátylat borítani a történtekre. S ha nem találják meg a modus vivendit, a mindkét félnek előnyös egymás mellett élés szabályait, az adok-kapok visszahúzódik a színfalak mögé, ahol viszont, ha elmarad a tartós béke, számítani lehet kemény dolgokra. Persze nem arról van szó, amit Simicska vizionált, hogy elüti egy autó vagy lelövik, hanem arról, hogy mindkét félnek elég muníció és fegyver van a kezében a másik életének megnehezítésére. Talán épp ez akadályozza meg a Simicska által kilátásba helyezett totális háborút. Hogy is mondta Orbán Viktor a román–magyar viszonyról Traian Băsescu elnökségének idején? Barátságuk őszinte, mert érdekeken alapszik.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Bayer Zsolt nem adja vissza az érdemrendet
Nem hajlandó visszaadni frissen kapott állami kitüntetését Bayer Zsolt újságíró, akit nem lepett meg az ügyében tapasztalható felháborodási hullám.
A Magyar Hírlap publicistáját az augusztus 20-ai állami ünnep alkalmából tüntette ki a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter. A Magyar Közlönyben megjelent határozat indoklása szerint Bayer „számos nemzeti ügy feltárása, illetve képviselete terén, különösen a Gulag rabtelepein fogvatartottak sorsának és az erdélyi magyarság életének hiteles és méltó bemutatása, példaértékű újságírói tevékenysége elismeréseként” kapta a lovagkeresztet.
Az újságíró által kapott kitüntetés miatt számos korábbi díjazott tiltakozásának adott hangot, és úgy döntött, visszaküldi Áder János államfőnek az elismerést. A háborgók sorát Kaltenbach Jenő volt ombudsman, Kenyeres István vegyészmérnök, Tóth Bálint matematikus és Rózsa Péter újságíró nyitotta meg, a korábban kapott elismerésüket postázó közéleti személyiségek száma pedig keddre meghaladta a hatvanat.
„Megdöbbenéssel értesültünk, hogy a kormány a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntette ki Bayer Zsoltot, nyíltan bátorítva ezzel az általa művelt fajvédő, uszító és minősíthetetlen hangvételű újságírást (»cigány gyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba«, »sajnos nem sikerült beásni mindet nyakig az orgoványi erdőben«, »elmennek a törökök a büdös k**va anyjukba« és a többi)” – indokolta gesztusát a Magyar Tudományos Akadémia három közgazdászdoktora, Kertesi Gábor, Köllő János és Varga Júlia.
Bruszt László szociológusprofesszor „rasszista bértollnoknak” nevezte Bayert, akinek publicisztikája Fokasz Nikosz egyetemi tanár szerint gyűlölettel telítette és ezáltal lehetetlenné tette a racionális közbeszédet; a társadalomtudós közölte: nem akar egy klubba tartozni ezzel a típusú publicisztikával, ezért kollégáival együtt visszaadta állami kitüntetését. Az előző, baloldali magyar kormánytól 2010-ben kapott elismerésének visszaadását fontolgatja Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, aki mérhetetlen cinizmusnak tartja, hogy Bayer kitüntetését „részben az erdélyi magyarok nyakába varrják”. Gáspárik a Hvg.hu-nak elmondta, Romániában élő magyarként nagyon zavarja, hogy van egy olyan kormány, amelyik Bayert „állami rangra emeli”.
Eközben az érintett úgy nyilatkozott, számított arra, hogy egyesek „kiakadnak” a kitüntetése miatt, leszögezte ugyanakkor: meg sem fordul a fejében, hogy önként visszaadja a lovagkeresztet. Bayer a Népszabadság kérdésére meggyőződésének adott hangot, miszerint nem fog olyan felkérés érkezni hozzá a kormányzat részéről, hogy mondjon le az elismerésről. A publicista az RTL Klubnak elmondta, sajnálja azokat, akik személye miatt mondtak le elismerésükről, továbbá nem érti, mi az összefüggés közte és a kitüntetésükről lemondók között.
Lázár János miniszter a kereskedelmi tévének úgy nyilatkozott, mindenkinek a pályafutását lehet kritikával illetni, de ő személyesen úgy gondolja, hogy Bayer munkásságában sokkal több az elismerésre méltó, mint a hiba. „Ezért a kitüntetést helyes dolognak tartom” – állapította meg a miniszter. Halász János, az országgyűlési FIDESZ-frakció szóvivője szintén úgy véli, hogy megérdemli a kitüntetést, szerinte ugyanis „a munkássága számtalan olyan értéket tartalmaz, amely típusú értékek alapján mások is kaptak kitüntetéseket”. Halász megjegyezte, vannak olyan gondolatok, kijelentések, amelyekkel nyilvánvalóan nem értenek egyet.
Bayer Zsoltot egyébként 2004-ben a Bukaresti hatóságok kilencven napra kitiltották Romániából, miután a baszk szeparatizmussal összefüggésben beszélt az erdélyi autonómiatörekvésekről. A publicista egy korábbi interjújában bevallotta: Erdélybe szokott „elmenekülni”, amikor már Budapestet „nagyon nem bírja”.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Mozdulat-ország
Domonkos László arra az emberre emlékezik a Magyar Hírlapban megjelent cikkében, aki megírta korunk kis-magyarországi magyarjának eredendő kínját Erdéllyel meg általában az elszakított területekkel kapcsolatban.
Egy ember járt az eszemben a minap, hosszú órákon át, egy ember, akit régóta jól ismertem, és akit magyar költőként tartanak számon elsősorban, holott – egyebek mellett – éppúgy a legújabb kori magyar esszéírás koronázatlan királya, mint – és ezért gondoltam rá nemrég annyit, de annyit – a magyar néphagyomány, ezen belül is dalaink, táncaink páratlan nagyszerűségének talán legelső és legnagyobb hatású feltámasztója is.
A Kányádi Sándor-féle „mozdulat-ország” elnöke ő, s az is mArad az idők végezetéig, amíg csak kalotaszegi, mezőségi, szatmári vagy éppen rábaközi táncokat lejtenek tiszta arcú, üde fiatalok tucatjai Debrecenben és Válaszúton, Szegeden vagy Széken vagy Budapesten a Fáklya klubban, vagy évente áprilisban a sportcsarnokban.
Ez az ember megírta korunk kis-magyarországi magyarjának eredendő kínját Erdéllyel meg általában az elszakított területekkel kapcsolatban (Az elmulasztott utak), megírta az ezeréves lengyel–magyar barátság egyik legmegrendítőbb dokumentumát (Senkid, barátod), elbúcsúztatta a gondolkodó magyarok egyik legnagyobbikát, bizonyos Bibó Istvánt akkor, midőn annak a nevét kimondani sem nagyon volt tanácsos (Láttam arcodat) – és megírta a Nappali holdat, amiért kis híján megkövezték. És volt minden magyarok igazi világszövetségének közfelkiáltással megválasztott elnöke és alapító atya az MDF-ben, midőn görcsbe rándult gyomorral és büszkén felemelt fejjel szorongtunk a Jurta Színház zsúfolt nézőterén.
Nézem a táncolókat itt a Fáklya klubban, és arra gondolok: ez az ember már a hetvenes években azt művelte és arra törekedett, aminek kezdeti – itt-ott ellentmondásos, máskor örömtelien bizonyító erejű – megvalósulási lehetőségeit csak 2010 óta tapasztalhatjuk. És most hagyjuk a régi MDF szárszói, népi-nemzeti, örök-egy szellemét, hagyjuk még a verseket és a nagy esszéket is, pontosabban az utóbbiak közül mAradjunk csak annál és/vagy azoknál, ahol pontosan nyomon követni lehet a népi kultúra jelent és jövőt meghatározó jelentőségének világos, egyértelmű kifejtését. „Az igazi hagyomány sosem a múlt élethű visszaállítására törekszik, hanem arra, hogy elibe álljon annak a pusztulásnak, amit az idő, a feledékenység, a dolgok természetes halála elhoz közénk. (…) a legkonzerválóbb erő nem a pontos lejegyzés, nem a művészi földolgozás, nem a kotta, nem a film, nem a lemez, hanem a stílus idegekbe, sejtekbe való fölszívása. Mert a stílus nemcsak az irodalomban, de az énekben s táncban is azonos az emberrel. Ebben az esetben magával a néppel. (…) Egy nép, amely népi kultúráját ugyanúgy vállalja, akár a múltját, semmivel sincs távolabb Európától, sem az egyetemes értékek világától, mint amelyik nem vállalja. Ellenkezőleg, egyre közelebb lesz.” (Tenger és diólevél)
Hallgatom a mezőségi muzsikát, gyönyörködöm a pörgő-forgó fiatalok sokaságában – igaz, közben erről az emberről sehol egy kép, sehol egy utalás, meg sem említik sehol. (Az utóbbi időben különösen nem.) Azt az embert, aki, hogy ily ódivatúan fogalmazzak, „ideológiailag megalapozta”, kifejtette-taglalta és egy életmű gyémántkemény talapzatán a magyar mennyboltozatra emelte a magyarság eredendő kultúráját, népünk több ezer éves szellemének idegsejtjeit föltárva, meg- és ráérezve, küzdve-harcolva, 1978-ban éppúgy, mint 1990-ben vagy bármikor. „Honnan járják, honnan hozták, / honnan e mozdulat-ország?”, kérdi Kányádi. Ő megmutatta. És hogy hogyan hozták s hogyan járják, azt meg felmutatta. Mozdulat-ország örökös választott köztársasági elnökeként.
Szól a zene, ropják, csak ropják a táncházak éjszakáján, de én most csak erre az emberre gondolok. Csoóri Sándornak hívták.
itthon.ma//szerintunk

Udvarhelyi rendezőé a Lakiteleki Filszemle fődíja
A székelyudvarhelyi rendező, Szabó Attila Egy Isten, két nemzet című alkotásának ítélte a zsűri a XVI. Lakiteleki Filmszemle fődíját. 
Az erdélyi rendező filmjéért az emberi erőforrások minisztere a Nemzeti Kulturális Alap keretéből felajánlott egymillió forint összegű díját vehette át. A Magyar Művészeti Akadémia 500 ezer forintos, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, valamint a Magyar Idők 100–100 ezer forintos, az ECHO Televízió és a Magyar Hírlap különdíját, továbbá a nagykőrösi Arany János Református Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium, illetve a Lakiteleki Eötvös Loránd Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola 25–25 ezer forintos különdíját a Nemzetidegenek című alkotás kapta. A budapesti László Gábor munkája A nap filmje elismerést is kivívta, ami a Tiszakécskei Móricz Zsigmond Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium és Alapfokú Művészeti Iskola, a Kiskunfélegyházi Móra Ferenc Gimnázium és a Tomori Pál Katolikus Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium által javasolt 25 ezer forintos különdíjjal jár. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának a korkép kategória nyertesének szóló 500 ezer forintos különdíját a Negyedszázad negyedéve című alkotásért a gyergyószentmiklósi Daczó Dénes vehette át. A Lakiteleki Filmszemlét tizenhatodik alkalommal hirdette meg a Lakitelek Népfőiskola, a Szent István Egyetem és a  Dunaversitas Egyesület. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emlékezetére, valamint Morell Mihály képzőművész és filmes tiszteletére kiírt szemlére magyarországi és külhoni alkotóktól 84 film érkezett. A krónika, korkép, művelődés, portré, fikciós műsorok és 1956 emlékezete kategóriákban nevezett filmek közül az előzsűri 21 filmet javasolt a szemle versenyprogramjába. A 32 tagú zsűri elnöke Sára Sándor Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, a nemzet művésze volt.
Lezsák Sándor a díjátadón bejelentette: a XVII. Lakiteleki Filmszemlét 2017 őszén rendezik meg, tavasszal pedig első alkalommal Rendszerváltó Filmszemlére hívják a Kárpát-medence filmes alkotóit.  A Nemzetstratégiai Kutatóintézet 300 ezer forintos különdíját a Székfaragás az Érmelléken című alkotás kapta, melyet a budapesti Zajti Gábor rendezett. Az Országgyűlés elnökének 250 ezer forintos különdíját a budapesti Rácz Géza Számomra Siklód című filmjének ítélték. A Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. 200 ezer forintos különdíját a Hazatérők című film rendezője, a budapesti Szabó Mihály vehette át. A Lakiteleki Népfőiskola 200 ezer forintos műhelydíját – a szemlére beküldött alkotásaiért – a budapesti Északi Támpont Közhasznú Egyesület kapta. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)