Elhunyt Csíki Sándor
Méltósággal viselt, súlyos betegség után június 9-én, hétfőn este elhunyt Csíki Sándor /1958-2014/. A nyárádszeredai tornatanár egyben író, újságíró volt, az Erdélyi Családszervezetek Szövetségének elnöke, valamint a Marosszéki Székely Tanács elnöke is volt, s nem utolsó sorban négygyerekes családapa.
Csíki Sándor Backamadaroson született, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Középiskolában érettségizett, majd Bukarestben elvégezte a Testnevelési Akadémiát. Egyebek mellett a Pro Familia Transilvania Egyesület vezetője és két nemzetközi családszervezet alapítója. Írásai jelentek meg többek között az Erdélyi Naplóban, az Európai Időben, a Polgári Életben és a Népújságban, hat kötet is fűződik a nevéhez.
A Magyar Polgári Párt megemlékező közleményében emlékeztet: Csíki Sándor súlyos betegen, kórházi kezelését is megszakítva részt vett az idei március 10-i tüntetésen a Székely Vértanúk emlékművénél, és végigmenetelt a többiekkel, mintegy jelezve, hogy vállalja ugyanazt a küzdelmet, és ha kell, ugyanazt az áldozatot is.
„Nagycsaládos apaként, de tanáremberként is tudta és hirdette: gyermekek nélkül népünknek híre emlék csupán. Mindig közösségben gondolkodott, legyen szó erdélyi vagy Kárpát-medencei családszervezetek szövetségéről, napi politikáról vagy autonómiaküzdelemről. Székely népének szeretete hatja át írásait is, amelyekben a Nyárád és a Küküllő-mente településeit ismerteti. Tanárként, újságíróként és párttagként is olyan kolléga volt, akire mindig számíthattunk” – fogalmaznak a közleményben. Székelyhon.ro

Sipos Zoltán
PÁLYÁZAT NÉLKÜL
Három év alatt 2,6 millió eurót toltak be a székelyföldi sajtótrösztbe
Magyarországi, állami nagyvállalatok adományaiból építi romániai vállalkozását a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány.
Az utóbbi három évben bő 800 millió forinttal, mai árfolyamon számolva mintegy 2,6 millió euróval finanszírozta a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány azt az Udvarhelyi Híradó Kft.-t, mely több székelyföldi városban ad ki napilapot, illetve működtet internetes portált.
Korábbi, az EMNP finanszírozásáról szóló anyagunkban már megírtuk, hogy a Szerencsejáték Zrt. bőkezű adományban részesítette a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítványt. Jelen anyagunk annyiban jelent újdonságot, hogy közöljük az alapítvány összes támogatóját, illetve a támogatások kedvezményezettjeit. Az Erdélyben és kisebb mértékben Felvidéken elosztásra kerülő pénz magyarországi, állami tulajdonban levő nagyvállalatoktól, többek között a Magyar Villamos Művek Zrt.-től, a Paksi Atomerőmű Zrt.-től valamint a Szerencsejáték Zrt.-től érkezik – derül ki a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány közhasznúsági jelentéseiből.
Több, kisebb médiaorgánum a támogatottak között
Az utóbbi évek legfőbb támogatottja az Udvarhelyi Híradó Kft.: a pénz mintegy felét ez a vállalkozás kapta. A támogatottak között megtaláljuk még a tavaly indult foter.ro portált kiadó Erdélyi Médiatér Egyesületet, valamint a Háromszék napilap kiadóját, a H-Press Kft.-t. Előbbi 14 millió forintot (45 ezer euró), utóbbi viszont 10 millió forintot (32 ezer euró) kapott.
A támogatottak között szerepel még a Hungarom Média (a Krónika volt tulajdonosa) és a Kalauz SRL (az Erdélyi Napló volt kiadója). Megtalálunk még egy sor felvidéki kiadót, illetve civil szervezetet is a listán.
2010 2011 2012 2013
Udvarhelyi Híradó SRL na 235165 311500 263000
Krónika (Hungarom Média) na 65000 6000 4000
Erdélyi Médiatér Egyesület na 0 0 14471
Kaluz Kft. na 3650 0 0
H-Press Kft. na 6000 0 10000
Pro Civis Polgári Társulás na 0 5846 10654
Danubius Kiadóvállalat na 0 1200 0
Vox Juventae Polgári Társulás na 0 1500 0
Mediaimpress sro na 0 0 39000
Pritom International na 0 0 2500
Összesen (ezer Ft) na 309815 326046 343625
A támogatottak (ezer forintban)
A pénz nagy része saját magánvállalkozására megy
A mellékelt táblázatból azonban kitűnik, az utóbbi három évben a támogatások oroszlánrésze az Udvarhelyi Híradó Kft.-hez került. Magyarországi jogászok szerint legalábbis felveti a törvénytelenség gyanúját az a gyakorlat, hogy egy magyarországi alapítvány saját tulajdonában álló magánvállalkozást támogat.
A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény előírja, hogy az alapítványok alapító okiratainak kötelező elemei közt szerepelniük kell a vagyon felhasználásáról szóló kitételeknek.
Határon túli magyar sajtótevékenységet támogat
A Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány 2010-ben lett megalapítva a Magyar Nemzet kiadója, a Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. kezdeményezésére, célja a „határon túli magyar sajtótevékenység támogatása”.
Az alapítványnak honlapja nincs, és nem tudunk arról, hogy valaha nyilvános pályázatot hirdettek volna a határon túli magyar sajtótermékek számára.
Az egyik beszámolóban mindenesetre az áll, hogy az „Alapítvány alapvető, stratégiai célja a támogatásban résztvevő, illetve megvásárolt lapok illetve internetes honlapok megmaradása, illetve önfenntartóvá válása. Alapítványunk elsősorban a határon túli, magyar nyelven folytatott sajtótevékenységeknek, sajtószervezeteknek, ilyen tevékenységet folytató újságíróknak nyújt támogatást. A támogatási kérelmek elbírálása, illetve a támogatások odaítélése a Kuratórium feladata.” Az alapítvány kuratóriumi elnöke az a Dr. Korda Éva Judit, aki 2005 és 2007 között a Hír TV-t működtető Hír TV Műsorszolgáltató és Hirdetésszervező Zrt. vezérigazgatója volt, székhelye pedig Budapesten, a Bíró Lajos utca 23. alatt található – ugyanott, ahol az egykori Krónika-tulajdonos Hungarom Média Kft. székhelye is volt.
Az alapítvány alapítása (2010.12.11) után mintegy két héttel (2010.12.27) 250 millió forintos (800 ezer euró) adományban részesül a Szerencsejáték Zrt. jóvoltából. 2011 nyarán aztán 90 százalékos tulajdonrészt szerez az Udvarhelyi Híradó Kft.-ben (10 százalék tulajdonrész a BAP Agency Kft. birtokában van).
Ugyanebben az évben szerez részesedést a Krónika mögött álló Hungarom Média Kft.-ben, illetve az Erdélyi Naplót kiadó Kalauz Kft.-ben (mindkét cég felszámolás alatt jelenleg). A tulajdonosi részesedést jelentő befektetés könyv szerinti értéke ebben az évben 282 millió forint (900 ezer euró), a beszámoló azonban nem részletezi, hogy egy-egy cég megvásárlására mennyit költöttek.
Jelenleg a Krónikát és az Erdélyi Naplót az Udvarhelyi Híradó Kft. jelenteti meg, négy regionális (Udvarhelyi Híradó, a Csíki Hírlap, a Vásárhelyi Hírlap, a Gyergyói Hírlap) lap mellett. A kiadóhoz tartozik még a Szekelyhon.ro hírportál is.
A pénzügyminisztérium honlapján közzétett adatok szerint a cég nettó üzleti forgalma 10 millió lej (2,2 millió euró) volt 2013-ban. Nettó profitja 11 ezer lej (2600 euró), adósságállománya 3,7 millió lejre (850 ezer euró) rúgott. Transindex.ro

Mi lesz veled, Udvarhelyi Híradó lapcsalád?
Egyszerű akár az egyszeregy: egy pártnak ahhoz, hogy hatalomra kerüljön, illetve megtarthassa hatalmát, szüksége van a médiára, annak támogatására. Ezt a magyarországi polgári, nemzeti, konzervatív oldal, a Fidesz-KDNP pártszövetség is felismerte, s mára komoly médiabirodalom áll mögötte. Anélkül, hogy túldimenzionálnánk a média fontosságát, ismerjük el, a sajtónak is köszönhető a polgári oldal 2006 utáni győzelemsorozata.
Amikor a Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány megvásárolta az Udvarhelyi Híradó által kiadott lapcsaládot – az Udvarhelyi Híradó, Csíki Hírlap, Vásárhelyi Hírlap, Gyergyói Hírlap napilapokat, a Székelyhon hírportált, a Krónika nevű erdélyi napilapot, illetve az Erdélyi Napló hetilapot – az erdélyi polgári oldal hívei felsóhajtottak: talán tájainkon is megerősödik a polgári újságírás, a polgári oldal politikai ereje. Nem így történt. S ebben az említett lapkiadónak is megvan a maga felelőssége.
Pedig 2012-ben, amikor Dénes László kezébe került a lapok szakmai irányítása, sokan reménykedtünk. Csakhogy a szükséges változások – főleg a menedzsment, a lapok vezető munkatársainak megrostálása, azaz a káderpolitika terén – elmaradtak. A belső viszonyokat valamelyest ismerők egyöntetű vélemény szerint ezért elsősorban a jelenlegi menedzsment – azonos a tulajdonosváltás előttivel! – a felelős. A tulajdonos alapítvány felelőssége sem kerülhető meg, amely két esztendeje képtelen megoldást találni a folyamatosan növekvő, elmérgesedő problémákra, bár pénzt, azt öltek a kiadóba éppen eleget.
A jelenlegi állás szerint a menedzsment számára a szakmai munka, annak színvonala sokadrendű, ehelyett inkább kétes értékű “vállalkozásokba” fekteti a tulajdonos pénzét. Ha ez ellen nem képes, vagy nem akar tenni a tulajdonos, akkor az már az ő sara, bűne. Amellett, hogy felelőtlen hozzáállása által egy médiacsoportot tesz tönkre, az erdélyi magyar polgári jobboldal sorsát is kockáztatja.    Az erdélyi magyar polgári újságírás képviselőinek sora meglehetősen rövid. Az RMDSZ által uralt sajtóprérin nem kevés bátorságra, elszántságra volt szüksége annak, aki megpróbált, az egzisztenciális bizonytalanságot is vállalva, szembeszállni a túlerővel. Az említett képzeletbeli lajstromon végigfutva feltűnik, hogy néhányan fájdalmasan hiányoznak az UH lapcsalád jelenlegi munkatársai közül.
Dénes Lászlót, akitől sokan a reformot várták, “megfúrták” rendesen az udvarhelyiek. Másokat viszont – a szeredai Szondy Zoltánt, Létai Tibort, az udvarhelyi Fülöp D. Dénest, a vásárhelyi Szentgyörgyi Lászlót, a váradi Sütő Évát, az aradi Pataky Lehel Zsoltot – közel sem engedtek valamely orgánumhoz. Az RMDSZ-t, annak politikai irányvonalát évekig aktívan támogatók viszont zavartalanul maradtak az UH-nál. Sőt, ma tőlük várják az erdélyi polgári újságírás felfuttatását.   Lejárt a magyarországi választások sora, megnyugvásunkra a Fidesz kiváló eredményeket ért el. Most már a tulajdonos, a Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány munkatársai is időt szakíthatnának az UH kiadóra. Nem egyébért, de nagy szükség lenne a rendteremtésre. És a színvonalas polgári sajtóra.
[Tas Péter]
itthon.ma, /szerintunk

Új ortodox érseke lesz Székelyföldnek
Ioan Selejan Hargita és Kovászna megyei ortodox érseket választotta meg Bánság metropolitájává keddi ülésén az ortodox egyház szent szinódusa. Az egyházvezetői tisztség Nicolae Corneanu temesvári érsek szeptember 28-án bekövetkezett halálával üresedett meg; a romániai ökumenikus mozgalom és vallásközi párbeszéd emblematikus alakjának tartott Corneanu közel 52 évig töltötte be ezt a funkciót.
A bukaresti patriarchátus közleménye szerint a keddi választáson hárman versengtek a metropolitai címért, Selejanon kívül a karánsebesi és a nagyváradi ortodox püspök.
Az első fordulóban egyikük sem szerezte meg a szinódus tagjai szavazatának felét plusz egy voksot, ezért újabb fordulót rendeztek, amelyen Ioan Selejan 26 szavazatot gyűjtött be a leadott 45-ből. Bánság új ortodox metropolitájának felszentelésére december 28-án kerül sor a temesvári görögkeleti katedrálisban, a ceremónián részt vesz Daniel pátriárka is.
Mindez azt jelenti, hogy hamarosan új egyházfő kerül a Hargita és Kovászna megyei ortodox püspökség élére. Az 1951-ben Bihar megyében született Ioan Selejant 1994-ben nevezték ki püspöknek az ugyanabban az évben alakult, csíkszeredai székhelyű Hargita és Kovászna megyei püspökség élére. A székelyföldi románok szellemi vezetőjének tartott egyházfő 2009-ben kapta meg az érseki rangot Daniel pátriárkától.
Mintegy húszéves székelyföldi tevékenysége során a két megyében körülbelül 150 görögkeleti templomot újítottak fel, miközben közel félszáz új épült, továbbá kolostorok és kápolnák is létesültek. Miközben a két megyében mintegy százezer román nemzetiségű él, országos viszonylatban itt a legnagyobb az ortodox templomok sűrűsége a hívek lélekszámához viszonyítva.
Idén márciusban az Erdélyi Napló hetilapnak adott interjúban Selejan kijelentette, lezártnak tekinti a székelyföldi ortodox templomépítések fejezetét, egyháza a továbbiakban a szociális kérdésekre, az emberek megsegítésére kívánja helyezni a hangsúlyt. A területi autonómia gondolatát ellenző egyházfő az interjúban készségét fejezte ki arra, hogy részt vegyen a székelyföldi románság félelmeinek lebontását célzó román–magyar párbeszédben.
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú Kordics Imrétől
Már rég tudtuk, hogy közeleg az elkerülhetetlen vég, hisz régóta szenvedett súlyos betegségétől. Mégis mindenkit szíven ütött. Nagyon nehéz elbúcsúzni egy baráttól. De Ő több volt, mint egy jó barát.
Éveken keresztül együtt jártuk Bihar megye településeit, közösen Borbély Gáborral, felmérni épített örökségünket, emlékműveinket, emlékhelyeinket. Imre határozta meg a stílusokat, Gábor végezte a felmérést, én a leírást és összesítést. Nélkülük nem jelenhetett volna meg a könyvem, Épített örökségünk Bihar megyében.
Mindig alaposan felkészülve ment ki terepmunkát végezni. Legelőször Ő ismertette, napilapokon keresztül, épített örökségünk gyöngyszemeit, műemlék templomainkat, kastélyokat, kúriákat. Elkötelezett műemlékvédő volt. Szívén viselte és állandóan nyomon követte műemlékeink és emlékműveink sorsát. Állandóan figyelmeztetett pusztuló értékeinkről, bemutatva fényképeken keresztül. Felhívta a figyelmet még a legapróbb részletekre is, mint egy pusztuló szobor, egy fríz, egy oszlopfő, egy zászlótartó.
Kordics Imre 1953-ban született Nagyváradon. Itt tanult, és itt élte le egész életét. Érdeklődése múltunk pusztuló értékei, már-már feledésbe merülő személyiségei iránt a letűnt század 80-as éveiben körvonalazódott. Az elsők között ismerte fel, hogy a váradolaszi temető pusztulása, nemcsak egy temető felszámolását jelenti, hanem két évszázad (1779–1980) történelme tűnik el. Fényképezőgéppel a szatyrában settenkedett a bokrokkal, cserjékkel benőtt sírhantok, kápolnák között, hogy megörökítse a történeti üzenettel is bíró temetőművészeti értékeket. Az anyag egy része 1998-ban, kötetben is megjelent: Sírok, sírjelek a Várad-Olaszi temetőben. Mementó ez a könyv, egyben rekviem is egy temetőért. Talán több is, figyelmeztető: Várad lakosságának két évszázados tükre, alig két évtized alatt semmisült meg! Az utolsó négy évben ugyanezt a kutató és felmérő munkát végezte a Rulikowski temetőben. Ennek anyagát 80 százalékban meg is írta, de már nem tudta befejezni.
Kordics Imre segítségével 1998. március 15-én a Várad-rogériuszi református templom előtti téren új 1848-as emlékhely született, a forradalom és szabadságharc 150. évfordulóján. 1997-től oszlopos tagja volt a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságnak. Óriási helytörténeti kutatómunkát végzett, számos előadást tartott különböző konferenciákon. Írásai a Bihari Naplóban, Erdélyi Naplóban, Harangszóban, Magyar Közéletben, Református Kalendáriumban, Partiumban és a Partiumi Füzetek gyűjteményes összeállításaiban jelentek meg. Figyelemre méltó írásokat közölt az ippi és érkeserűi Fráter családról, kastélyaikról, udvarházaikról, Verebélyi Mazsó Imre regénybe illő katonai karrierjéről, a Hoványi család életéről. Dolgozatait a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság által kiírt pályázatokon is díjazták. Rendszeres tagja volt a dolgozatokat elbíráló bizottságnak.
Sokrétű munkássága elismeréséül számos díszoklevelet és díjat kapott. 2005-ben, a helytörténeti munkában, történelmi örökségünk megóvásában, a honismereti nevelésben elért kimagasló eredményeiért Fényes Elek-díjban részesítették.
Sajnos, Nagyvárad jelentősebb utcanevei 1940–1944 között /Partiumi Füzetek/című kötetének megjelenését, amely most van a nyomdában, már nem érhette meg. 2015. január 1-jén, nulla óra 30 perckor, súlyos fájdalmak között, itt hagyott minket. Nagy vesztesség ez a történész és a műemlékvédő társadalomnak, de magyar közösségünknek is. Emlékét megőrizzük. Drága Imre barátom, pihenésed legyen csendes, nyugodjál békében.
Dukrét Géza
Kordics Imre Nagyvárad, 1953. jan. 22. - Nagyvárad, 2015. jan. 1.
erdon.ro

In memoriam Mihálka Zoltán: végső búcsú magyar kultúránk szürke eminenciásától
Újabb súlyos veszteség érte magyar közösségünket Mihálka Zoltán váratlan halálával. A sors kifürkészhetetlen akaratából rövid időn belül Ő a második értékes, elhivatott emberünk, akit utolsó útjára kísérünk.
Nehéz ilyen szomorú alkalomból szavakat találni Mihálka Zoltán gazdag életművének, értékes tevékenységének méltatására. A szürke eminenciás jelzővel szeretnénk érzékeltetni, mennyire szerény és visszafogott ember volt. Egész élete, sokoldalú munkássága, elért eredményei, sikerei méltán tehették volna büszkévé.
A szatmárnémeti tanítóképzőt kiváló eredménnyel végezte, így tanárai továbbtanulásra biztatták. A kolozsvári, akkor még Bolyai Tudományegyetem történelem szakán nyert kitűnő képesítést. Kiváló íráskészségére, elemzői adottságára – amelyről a diáktudományos körben tett bizonyságot – már végzős korában felfigyeltek. Az akkori országos napilap, az Előre Bukarestbe hívta meg munkatársnak, ahol külpolitikai rovatszerkesztő és kommentátor volt. 1967-től szerkesztőségi főtitkár, majd a művelődési rovat vezetője lett. Írásai, tanulmányai jelentek meg a Korunkban, a Hétben, a Művelődésben, az Ifjúmunkásban, az Új Életben. Ezek mind értékes művelődéstörténeti, történelmi, esztétikai írások voltak.
A rendszerváltást követő, ígéretesnek induló évben Nagyváradra költözik családjával és 1990-ben a rövid életű Kelet – Nyugat című lap rovatvezetője, 1992-től nyugdíjazásáig az akkor még Nagyváradon megjelenő Erdélyi Napló főtitkáraként dolgozott. Nyugdíjas éveiben is közölt értékes írásokat az Erdélyi Naplóban és a Partiumban, valamint tudósítója volt a Duna TV-nek is. E sokrétű sikeres és eredményes munkássága ellenére mindig megőrizte szerénységét, nem várt, de sajnos nem is kapott jelentősebb elismeréseket. Munkáját mindig szolgálatnak tekintette, jelentős értékekkel gazdagította kisebbségi magyar kultúránkat. Ezért érdemli meg a magyar kultúra szürke eminenciása címet. Mindig és mindenkivel szemben segítőkész volt. Így mutatkozott meg igazi emberi nagysága. Kitűnő stiliszta volt, rendkívüli tehetséggel megáldott ember, aki sajnos utolsó éveiben meglehetősen visszavonult az írástól, közléstől. Amit írt, az példaértékű, igazi gyöngyszemei a történelmi ismeretterjesztésnek. Éves rendszerességgel közölt tanulmányokat a Református Kalendáriumban. Utolsó munkájaként 2014-ben Hóman Bálint történész életpályáját, munkásságát elemezte példás precizitással, világosan, közérthetően. Sokunk számára emlékezetes marad a Keresztutak című, szép képes album kapcsán írt ismertetője, történelmi esszéje, melyet a Keresztény szó című folyóirat is leközölt.
Példás családapa és férj volt, két sikeres, tehetséges gyermekére méltán lehetett büszke. Legnagyobb öröme drága kicsi unokája volt, akit nagyon szeretett és súlyos betegen, jóformán önkívületi állapotban, ha róla beszéltek neki, mindig életjelt adott. Az a legfájóbb családja számára, hogy további fejlődését, formálódását nem láthatta, nem segíthette.
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságnak több mint tizenöt éve aktív tagja volt. Éveken át együtt elemeztük, értékeltük a pályázatokra beérkezett írásokat. A Partiumi füzetek könyvsorozatának és többi kiadványaink szöveggondozását ma is végző kedves felesége, Magdolna, a felmerült problémákra mindig tőle kapott megfelelő, értékest megoldást. Végső távozása váradi magyar közösségünk számára is súlyos vesztesség. Keresztényként a boldog feltámadás reményében kísérjük utolsó földi útjára. Kérjük a Mindenhatót, adjon erőt és vigaszt szeretteinek az elkerülhetetlen súlyos veszteség elviselhetéséhez.
Drága emlékét szívünkben őrizzük mindhalálig.
Kupán Árpád
erdon.ro

Elhunyt Becze Dalma újságíró
Megrendülten értesültünk marosvásárhelyi kollégánk, Becze Dalma hirtelen haláláról.
Az Udvarhelyi Híradó Kft. munkaközössége (Vásárhelyi Hírlap, Udvarhelyi Híradó, Csíki Hírlap, Gyergyói Hírlap, Székelyhon, Krónika, Erdélyi Napló) fájó szívvel búcsúzik a mindössze 25 évesen elhunyt kollégától. Ezúton is részvétünket fejezzük ki hozzátartozóinak.
Temetését szombaton délután egy órától tartják a marosvásárhelyi református temetőben.
Pihenése legyen csendes, emléke áldott!
Székelyhon.ro

Jánosházy György halálára
Jánosházy György halálával olyan értelmiségit veszített Erdély magyar kultúrája, aki a legnehezebb időkben is mércének számított közéletünkben. Költői, színház- és művészetkritikusi, szerkesztői munkásságával nap mint nap bizonyította, hogy alkotni csakis a legnagyobb igényességgel érdemes.
1922. június 20-án született Kolozsváron, jogtudományi, majd rendezői oklevelet szerzett, és már 1943-tól rendszeresen közölt verset, műfordítást. Sokműfajú alkotó volt, de akár költőként, akár román, angol, francia, olasz, spanyol, katalán, német szerzők fordítójaként, akár irodalmi tanulmányok vagy operaszövegek szerzőjeként ugyanaz az értékközpontúság és pontosság, ugyanaz a biztos értékítélet jellemezte. A Kolozsvári Állami Magyar Opera dramaturgjaként és rendezőjeként, a kolozsvári Erdély, Igazság, Korunk, a marosvásárhelyi Művészet szerkesztőjeként, az Igaz Szó, majd a Látó főszerkesztő-helyetteseként jelentős irodalom- és színházszervezői szerepet töltött be.
Hallgatásának is fontos üzenete volt, hiszen 1947-es, Az őrült nagyúr jármában című első kötete után sokáig nem jelentetett meg egy újabb önálló verseskönyvet, viszont számos magas színvonalú fordításkötetet, művészeti monográfiát jegyzett, esszéi, tanulmányai ugyancsak folyamatos alkotókedvét bizonyították, és módot adtak neki arra is, hogy egy zárt társadalomban ablakot nyisson olvasóinak a világkultúrára.
Az 1989-es rendszerváltás után ismét teljes energiával tért vissza a költészethez, szonettkönyvek sorával gazdagította a magyar irodalmat. Közben pedig több Shakespeare-drámát újrafordított, és a világirodalom klasszikusait is értő, míves fordításban adta a magyar olvasók kezébe.
Hosszú időn át cselekvően részt vett a Romániai Írószövetség munkájában, jelentős kollégánktól, barátunktól búcsúzunk el most, de életműve velünk marad, alkotói igényessége továbbra is példa lesz számunkra.
A Romániai Írószövetség
Marosvásárhelyi Fiókja nevében
Markó Béla elnök
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közössége megrendüléssel értesült
JÁNOSHÁZY GYÖRGY
költő, író, szerkesztő, színházi szakember haláláról.
Jánosházy György 1922-ben született Kolozsváron. Előbb jogi, majd színházi rendezői oklevelet szerzett a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, és későbbi pályafutásában mindvégig jelentős helyet foglalt el a színházhoz, a színművészethez kötődő tevékenység.
Az 1960-as években két szakaszban is volt a Marosvásárhelyi Állami Színház irodalmi titkára, mely periódusban jelentős előadások színreviteléhez járult hozzá. Szerkesztőként, a művelődési lapok kulturális rovatának munkatársaként vagy vezetőjeként értő és lényegretörő kritikákkal véleményezte a társulatok tevékenységét. A Marosvásárhelyen zajló színházi életet mindig kiemelt figyelemben részesítette. Erről tanúskodnak olyan írásai, mint A költő igaza, avagy a rendező bátorsága (Az ember tragédiája) – Igaz Szó, 1975, Állítsátok meg Arturo Uit! – Utunk, 1976, A játék komolysága – Sütő András vígjátéka (Vidám sirató egy bolyongó porszemért) – Utunk, 1977, Trójában hull a hó – Utunk, 1982, Hol a sirály (Sirály) – Erdélyi Napló, 1996, de emlékezetesek a Marosvásárhelyi Rádióban Jászberényi Emesével folytatott színházértékelő társalgásai is.
Műfordítóként az angol, francia, olasz, spanyol, katalán és német irodalom remekeit osztotta meg a magyar olvasó- és színházi közönséggel. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház 2001-ben mutatta be a katalán Josep Maria Benet i Jornet drámaíró Színésznők című darabját az ő fordításában. Műfordításai (pl. Shakespeare összes drámája), kultúrtörténeti jelentőségű esszéi, képzőművészekről készült kismonográfiái, szonettjei mindenki számára emlékezetes olvasmányélményt jelentenek.
2014-ben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Látó folyóirat a közölt színházi szövegek alapján Gáspárik Attila javaslatára, a színház kategóriában Christopher Marlowe: Nagy Tamerlán című művének fordításáért különdíjban részesítette Jánosházy Györgyöt.
Távozása nagy veszteséget jelent az erdélyi és az összmagyar kultúrának egyaránt.
Jánosházy György emléke előtt kegyelettel hajt fejet
a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház.
Népújság (Marosvásárhely)

Bizonytalan tenni akarás – Interjú Csinta Samuval az Erdély újranemesítői című könyvéről
Hat erdélyi nemesi család – Kálnoky, Apor, Mikes, Haller, Bethlen, Teleki – történetével, az egykori tulajdonok visszaigénylésével és annak buktatóival, a hagyományok, értékrendek megőrzésével foglalkozik az Erdélyi Napló főszerkesztője, Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyve, amely a budapesti Heti Válasz Kiadó gondozásában jelent meg.
– Általános érdeklődés vagy személyes élmény alapján kezdte el érdekelni az erdélyi nemesség aktuális helyzete?
– Semmiféle arisztokrata leszármazással nem büszkélkedhetek, tehát nem innen fakad az érdeklődésem. Gyermekeim közül kettő is osztálytárs volt a Kálnoky-család két gyermekével, ennek révén megismerkedtünk a szülőkkel, elkezdtünk beszélgetni, egyfajta barátság alakult ki köztünk.
A beszélgetéseink során valami izgatóan különleges minőséget kezdtem érzékelni értékrendben, környezetben egyaránt, az általuk elmondott történetek is olyasmiről szóltak, hogy van, kell, hogy legyen valamiféle kötőanyaga ennek az osztálynak, amelyet annak idején felszámolásra, eltüntetésre ítélt a kommunizmus.
Mindenféle nyomor és nyomorgatás ellenére azok a nemesi származású emberek, akik itt maradtak, itt vészelték át a kommunizmust, és leszármazottaik mondhatni ugyanazt és ugyanúgy mondták, ugyanazokkal a hangsúlyokkal és meggyőződéssel, mint azok, akik már nyugaton születtek, ott szocializálódtak, és csak később jöttek vissza. Elsősorban ez a „kötőanyag” kezdett érdekelni.
– Ez a „kötőanyag”, az értékrend tehát az egyik közös elem a családokban. Milyen egyéb kritériumok alapján választotta ki épp ezt a hat családot?
– A sajátos értékrend valóban mindenképpen közös bennük, amely szóhasználatban, prioritásokban is megmutatkozik, de nagyon érdekes közös vonás a családi kapcsolatok ápolása és kezelése is. Hiszen miközben – és most az itthon maradottakról beszélek – sokukat úgy nevelték, hogy legszívesebben egy életen át letagadták volna, hogy grófi vagy bárói ivadékok – mert csupa hátrányuk származott belőle –, otthon egyfajta kettős beszédet folytattak.
Nem beszéltek a múltjukról, arról, hogy annak idején milyen életet éltek, már csak azért sem, nehogy elszólja magát valahol a gyermek, amiből aztán hátránya származna az iskolában vagy bárhol máshol, a családi, rokonsági kapcsolatok azonban mindig kivételt képeztek. Ezek az emberek leginkább úgy tudtak ráeszmélni a múltjukra, hogy sűrűn nézegették a családi fényképeket, a családról beszéltek az öregek a fiataloknak. De nemcsak úgy, hogy ez a nagyanyád, az a nagynénéd, hanem mindig abban a struktúrában, ahogy ők is megtanulták: „ő itt a nagymamád, gróf Mikes Mihályné, született Bánffy Eszter”.
A beszélgetések során szinte felrajzolták a családfájukat. Ez is egyfajta megtartó erő, volt mibe kapaszkodni. Az alanyok kiválasztásával kapcsolatban: ki akartam találni a téma nem szokványos megközelítését. Történelemkönyvet eleget írtak róluk, egy-egy személyiséggel készült interjúkötet is van bőven, genealógiai, családfakutatási munkát sem akartam írni. Lássuk, melyek azok a családok, gondoltam, amelyek visszaigényelték, részben vagy egészben vissza is kapták a dolgaikat, és elkezdtek valamit kezdeni velük. Akik nem eladták a kastélyt, a birtokot, nem hagyják összeomlani, az amúgy is omladozó örökséget, hanem megpróbálják megmenteni, és ezzel apránként, akarva vagy nem akarva, de kezdenek újra részévé válni az erdélyi társadalomnak.
– Némi családtörténet azért értelemszerűen mégis van a könyvben. Időben mennyit tekint át a családok történetéből?
– Először úgy képzeltem, hogy ’90 január elsejétől veszem a dolgokat, de a közel száz órás hanganyagból rájöttem, hogy legalább ’49 március 3-ig, a kitelepítések éjszakájáig vissza kell mennem, különben nem válik érthetővé, hogy honnan jön az a mentalitás, értékrend, aminek nem szabadott volna többé felbukkannia, mert eltemették, elásták, felszántották és beszórták sóval.
– A családi kapcsolatok tehát ma is nagyon erősek. Mi a helyzet a családok közötti kapcsolatokkal?
– Természetesen összejárnak, bár nem mindenki mindenkivel, hiszen azért ők is csak emberek. Közös fórumként ott van például az arisztokratákat tömörítő Castellum Alapítvány. Meglátásom szerint meglehetősen formális szervezet, igazából csak arra szolgál, hogy tagjai tudjanak egymásról.
Hathatós segítséget nem tudott nyújtani sem az egykori tulajdonok visszaszerzésében vagy kezelésében, és csak részben tudom elfogadni erre azt a magyarázatot, hogy minden család, minden ingatlan helyzete különbözik egymástól, így pedig képtelenség volt kidolgozni egy egységes jogi képviseletet. Amúgy nagyon összezáró társaság, szinte sehol nem hallani olyat, hogy az egyik család a másikat lejárató módon beszélne.
– Erdélyben nagy probléma, hogy az ellehetetlenített arisztokrácia helyére sosem lépett egy tehetős és művelt polgárság – megfelelő arányban semmiképp sem –, amely képes lett volna átvenni az elődök helyét például a művészeti élet szervezésében, a mecenatúrában, általában Erdély képviseletében. A gyökereit, hagyományait megőrizni képes nemesség ön szerint meg tud-e újra erősödni annyira, hogy az egykori szerepeit részben legalább újra gyakorolni tudja?
– Hogy meg tud-e, arra nem tudok válaszolni, de szeretném, ha meg tudna. Ezek a családok a magyar történelem nagyon sok vezetőjét adták vallási vezetőktől kezdve miniszterelnökig, jelen voltak, alakították a történelmet. De nemcsak a kirakatban lévő emberek képviselték a rájuk bízott közösségeket, hanem az arisztokraták többsége.
Egyfajta imperatívusz volt, hogy a gróf, a báró felelősséggel tartozik az uradalma falvai, népei iránt. A legtöbb helyen a gróf fizette az orvost, a gyógyszerellátást, úgy nevelték ezeket az embereket, hogy a saját érdekük előtt is elsősorban a közösség érdekeit nézzék. Küküllővár, a hajdani Haller-uradalom sosem volt például egy magyar közösség, Balázsfalva és környéke mindig román többségű volt, de itt is a közelmúltban még mindig azt mondogatták az idősek, hogy azok voltak a jó idők, amikor a gróf vigyázott rájuk, gondoskodott róluk.
Azt az örökséget a mostani nemesi leszármazottak is ismerik, csakhogy az elmúlt 50–60 év nemcsak a „civilekben” igyekezett minél alaposabb agymosást elvégezni, hanem bennük is nagyon mély nyomokat hagyott, a közéleti érdeklődés, szerepvállalási kedv szempontjából erős károkat okozott. Tele vannak kételyekkel, bizonytalansággal, aminek ugyan már nem nincs létjogosultsága, de magukkal hozták a gyermekkorból, amikor tudták, hogy bármikor beviheti a Szekuritáté a szüleiket, hogy titkolni kell a származásukat.
Nagy részük még mindig képtelen arra, hogy belenőjön a szerepébe. Pedig szükség lenne rá, hiszen ezek a családok világszerte hihetetlen kapcsolati tőkével rendelkeznek Bajorországtól Angliáig. Olyan lobbierő lehetne ez Erdély számára, amit bűn nem kihasználni.
Bemutatók, helyszínek
Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyvét Sepsiszentgyörgyön április 9-én,Kolozsváron pedig április 14-én 18 órától mutatják be, de szerveznek bemutatót Kézdivásárhelyen, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Nagyváradon is, valamint a pozsonyi és brüsszeli Magyar Kulturális Intézetben is. A könyv szakmai bemutatója április 24-én a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon lesz.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Van mit, van hol, de ki?
Hozzájuthatnak-e a legújabb magyar könyvekhez azok, akik nem tudják megengedni maguknak a kiadványok megvásárlását? Milyen ma az olvasási kedv Erdélyben? Az Erdélyi Napló könyvtártúrán járt.
Az elektronikus könyvek terjedésével leáldozóban lévőnek tűnik a nyomtatott kiadványok népszerűsége. Egyre kevesebb családban gyűjtik a könyveket, egyrészt, mert a fiatalabb generációk nem tartanak rá igényt, másrészt mivel egyre drágábbak – legalábbis a bérekhez mérten. Aki mégiscsak szeretne kézbe venni hagyományos kiadványokat, annak marad a könyvtár.
Kicsi, majd nagy olvasók
Diákok számára – főleg a házi olvasmányok tekintetében – az iskolai könyvtár a könyvekhez való legkézenfekvőbb hozzáférési mód. „Nálunk a kötelező házi olvasmányok mind megtalálhatók” – jelenti ki a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója, Solymosi Zsolt. A több mint 10 ezer kiadványt számláló, nemrég felújított könyvtárban Feischmidt Ildikó könyvtáros kalauzol végig. Az állomány kissé megcsappant, mióta szétköltözött a korábban egyazon épületben működő unitárius gimnázium és a Brassai Sámuel Líceum. Még mindig sok a régi rendszerben vásárolt kötet, amelyeket csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem kölcsönöznek ki a diákok. Az állomány mintegy 70 százaléka olyan kiadvány, amelynek tartalma mára elavult. A frissítést magánadományokból, hagyatékokból, csekély állami pénzből, valamint az iskolát támogató Pro János Zsigmond Szövetség révén végzik. És nem is akárhogyan: a látogató meglepődik, hogy a polcon ott találja például Dragomán György nemrégiben megjelent, nagy sikerű Máglya című regényét is, amely egyes könyvesboltokban már elfogyott.
Az 1–4. osztályosok a könyvtár leglelkesebb látogatói, tudjuk meg Feischmidt Ildikótól, 5–8. osztályban lanyhul az érdeklődés, de kilencediktől ismét gyakran megfordulnak a diákok a könyvek birodalmában. Érdekességként: az unitárius kollégium minden évben könyvkavalkádot szervez, amikor ingyen el lehet vinni a könyvtár és a diákok által felajánlott plusz példányokat.
Nem sokban különbözik a helyzet a Brassai Sámuel Líceumban sem. Könyvtáruk valamivel több mint 30 ezer kiadványt tartalmaz, a gond itt is az, hogy nagy részük még az elmúlt rendszerben került leltárba. Az iskola könyvtárosa, Pop Adrián sem panaszkodik a diákokra, nagyon sok fiatal keresi fel, és nem csak a házi olvasmányok érdeklik őket.
A kiadók sem adják ingyen
A Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, a könyvtár, a hozzá kapcsolódó nyelviskola és nyelvvizsgaközpont 1992-ben kezdte meg tevékenységét az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Könyvtári Szakosztályának intézményeként. Az alapítvány saját tulajdonú kolozsvári székházában mintegy 60 ezer kötetes, egyetemi oktatást is kiszolgáló könyvtár működik, olvasóinak zöme Kolozsvárott tanuló magyar egyetemi hallgató és középiskolás diák. Egyik beszerzési forrásuk a Márai-program, amelynek keretében különböző kiadók köteteiből rendelhetnek ingyenes példányokat egy-két alkalommal egy évben. A gond az, hogy csak bizonyos, a kiadók listáján szereplő kiadványokat rendelhetnek meg, amelyek nem mindig találkoznak a diákok, illetve a többi olvasó igényével. „Évekkel ezelőtt a kiadók még megengedhették maguknak, hogy új kiadványaikat elküldjék a könyváraknak is, de ez ma már nem működik” – mondja Miklós Erika könyvtáros. Az olvasók száma így évről évre apad – noha ennek elsősorban nem a könyvtári állomány az oka.
A közkönyvtár nem csak könyvtár
A sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár, Háromszék közkönyvtárának története a reformkorig nyúlik vissza. A főszékhelyen található három olvasószolgálati részleg és a városban működő fiókkönyvtár több mint 220 ezres összállománnyal áll az olvasók rendelkezésére. A megyei könyvtár jelenlegi szervezeti formájában 1974 óta működik, és a Kovászna Megyei Tanács fennhatósága alá tartozik. „A közkönyvtárak egy ideje nemcsak könyves intézményekként működnek, hanem egyéb szerteágazó feladatokat is végeznek az olvasásra nevelés és a kulturális rendezvények során. A könyvtárba beiratkozottak száma jelenleg mintegy nyolcezer főre tehető, azaz Sepsiszentgyörgy lakosságának közel 16 százaléka aktív könyvtárlátogató” – tájékoztat Szonda Szabolcs igazgató.
A könyvtár állományának több mint fele magyar nyelvű, a szakkönyvek némileg túlsúlyban vannak, de a szépirodalom is több mint 100 ezer kötetet tesz ki. Az állománybővítés érdekében a pénzalapot negyedévekre osztják be, és bizonyos rendszerességgel vásárolnak. Közben folyamatosan zajlik a felmérés arról, mire van szüksége a könyvtárnak, ebből a célból úgynevezett hiánylisták készülnek, amelyeket a különböző részlegeken megbízott kollégák frissítenek. „Évente mintegy nyolc-tíz alkalommal vásárolunk, van, amikor a kiadótól, máskor a könyváruházaktól vagy akár az internetről” – mondja az igazgató. A magyar, román és más nyelvű könyvek, periodikák, dokumentumok mellett 2669 elektronikus dokumentum is az olvasók rendelkezésére áll.
A statisztikák szerint az egyéni igénylések száma évente mintegy 75 ezerre tehető. A könyvtár rendszeres látogatói főként az 5–8. osztályos diákok, illetve az idősebb korosztály, a középkorúak kisebb száma vélhetően a munkával és egyéb elfoglaltságokkal is magyarázható.
Magyar kiadványok a rengetegben
Többemeletes épületben található Kolozsváron a megyei könyvtár. Néhány éve költözött ki a városközpontból a külvárosba, azóta megcsappant a látogatók száma – mondják a könyvtár illetékesei. Kolozs megye megközelítőleg 700 ezer lakosának 15 százaléka magyar, ennek ellenére a magyar könyvek a világirodalom címszó alá vannak besorolva. Nem csoda, hogy elvesznek az egyéb nyelvű publikációk rengetegében: mindössze négy-öt könyves szekrény áll a magyar részleg rendelkezésre. Floarea Elena Mosoiu, a könyvtár aligazgatója pontos számmal is szolgál: 16 487 magyar könyvcím áll az olvasók rendelkezésére, az összállomány 8 százaléka. Ugyanakkor a 30 ezer rendszeres könyvtárlátogató 6,5 százaléka magyar anyanyelvű, ami nagyon kevés a megye magyar lakosságához képest. 2014-ben 318 új magyar nyelvű kötetet vásárolt a könyvtár, ez csupán 3 százaléka az újonnan beszerzett könyveknek. A megyei könyvtár egyik beszerzője szerint igyekeznek a lakosság nemzetiségi összetételével arányosan beszerezni a könyveket – csakhogy ez, ahogyan az adatokból is kitűnik, nem mindig sikerül, és nem is igen látszik.
Olvasói apokalipszis
Elkeserítő helyzetképet mutatnak a romániai olvasási szokásokról készült statisztikák. Egy nemrég készült kimutatás szerint az összlakosság fele egyáltalán nem olvas könyveket. Egy évtized alatt 30 százalékkal csökkent a könyvtárak száma, hasonló mértékben azoké, akik köteteket kölcsönöznek. Ezzel szemben a franciák 90 százaléka havonta elolvas egy könyvet, egy bestseller 1,5-2 millió példányban fogy el. A finnek 77 százaléka évente legalább egy könyvet megvásárol, Romániában az arány 24 százalék. A romániai megkérdezettek egynegyede soha életében nem vásárolt könyvet.
Milliós állomány, újságolvasó nyugdíjasok
Kolozsvár legjelentősebb könyvtára – amely könyvállományában messze felülmúlja a 700 ezer kötetes megyei könyvtárat – a közismert nevén egyetemi könyvtár. Megalakulása pillanatában, 1872-ben, a Kolozsvári Tudományegyetem könyvtára több mint 11 ezer kötetet számlált, amely felölelte Joseph Benigni főhadvezérségi titkár hagyatékát, a régi királyi jogakadémia és az orvos-sebészeti intézet könyvtárát, illetve a főkormányszék levéltárát. Ehhez kapcsolódott az Erdélyi Múzeum-Egyesület mintegy 40 ezer kötetből álló könyvtára, amelyet az újonnan alakult intézmény rendelkezésére bocsátott. Jelenleg a négymillió körüli összállomány a tudományok valamennyi területét felöleli, a gyűjtemény tematikájában és információhordozók tekintetében enciklopédikusnak tekinthető: könyvek és régi könyvek, kéziratok, időszaki kiadványok, térképek, metszetek, fényképek, képeslapok, apró nyomtatványok, kották, különböző audiovizuális és elektronikus dokumentumok, valamint adatbázisok alkotják.
„Mintegy 50 ezer beiratkozott olvasónk van” – ismerteti a helyzetet ifj. Györfy Dénes könyvtáros. Hogy a könyvtári állományban hány magyar nyelvű kiadvány található, arról nincs külön adat, 1918-ig gyakorlatilag csak magyar nyelvű kiadványok voltak az egyetemi könyvtárban, közöttük ma is találhatók 16–17. századi dokumentumok, kéziratok. A ritkaságokat természetesen nem lehet hazavinni, de valamennyi kiadvány a kutatók rendelkezésre áll. Van a könyvtárnak kölcsönző részlege is, sok diák és nyugdíjas pedig az egyetemi könyvtárba jár napi- vagy hetilapokat olvasni.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Erdélyi magyar politikai érdekképviselet kurucokkal, labancokkal
A kuruc és labanc kifejezés a magyar történelemben valamelyest járatos olvasót messzire viszi vissza: a XVII. század végén–XVIII. század elején (beleértve a Rákóczi-szabadságharc résztvevőit is) Magyarországon a Habsburgokkal szembenállókat, illetve azokkal rokonszenvezőket nevezték így. És nemcsak a könyveknek, hanem a fogalmaknak is megvan a maguk sorsa: három évszázad múltán, a múlt század végén, századunk elején visszaköszönnek az erdélyi magyar politikai érdekképviselet egyik oldalának szóhasználatában. Mert ma ott tartunk, hogy az erdélyi (romániai?) magyarság képviseletét (legalább) két párt vállalta fel. Hogy ez jó-e vagy rossz, hatékony-e vagy sem, arról megoszlanak a vélemények: mindkét félnek vannak érvei és ellenérvei.
Mindezt a Pécskán – Arad megye második legnagyobb magyar lakosságú településén – szerda este megtartott könyvbemutató kapcsán bocsátom előre. Ahol ősbemutatón került a közönség elé a nyomdából frissen kikerült, teljes példányszámban még ki se nyomott kötet, Toró T. Tibor munkája, a Két pogány közt egy hazáért, valamint Borbély Zsolt-Attila legutóbbi könyve (Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada). Minthogy ez utóbbiról idei aradi bemutatója kapcsán már beszámolt a Nyugati Jelen, ezúttal nem térünk ki rá részletesebben.
De honnan a Két pogány közt… cím?
Olvasóink közül bizonyára sokan ismerik a kuruc kor egyik közismert a Te vagy a legény, Tyudodi pajtás kezdetű nótáját. Nos, ennek kevésbé ismert második versszaka így szól:
Szegénylegénynek olcsó a vére: Két-három fillér egy napra bére: Azt se tudja elkölteni, mégis végtére, Két pogány közt egy hazáért omlik ki vére! Kétségkívül hangzatos, figyelemfelkeltő, hatásos cím, amelynek kapcsán azonban a könyvbemutató egyik (kivételes műveltségű) résztvevője azt kérdezte: melyik is lenne a másik pogány? Az egyik, kétségkívül, az RMDSZ.
A pécskai rendezvényt Nagy István tanár vezette be a két szereplő bemutatásával. Mindkettőt jól ismeri, hiszen Toró T. Tibornak, a még az „ántivilágban” a helyi szabadegyetemen tartott előadásai révén az Aradon is jól ismert, nemzetközi hírű Toró Tibor temesvári professzor fiának) egyetemi kollégája volt, Borbély Zsolt-Attila politológus pedig jó két évtizeden keresztül harcostársa. Róla azt mondta: megkerülhetetlen alakja lesz az erdélyi politizálásnak, mert nála senki sem írt alaposabban és körültekintőbben a rendszerváltás utáni negyedszázadról.
Borbély Zsolt-Attila eddig megjelent köteteiről szólt (közülük néhányat el is hozott), hangsúlyosabban kitérve a legutóbbira.
Toró T. Tibor, aki hosszú ideig az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke volt (nemrég lépett vissza Szilágyi Zsolt javára), felszólalását azzal kezdte, hogy az igazán fontos mű a Borbélyé, a magáé „kicsit ráadás”. A ráadás pedig a Pro Minoritate Könyvek rangos sorozatában megjelent nagyobb formátumú, jó 280 oldalas (apró betűkkel szedett) munka, amelyben az életút-interjún (Dénes László, az Erdélyi Napló főszerkesztője jegyzi) és a szerző securitate-dossziéjáról készült beszélgetésen (Sipos Géza, Transindex) kívül, mint a szerző mondta: az erdélyi magyarság életében fontos események kapcsán született „dühös publicisztikai írások” kaptak helyet. (Néhány kiragadott tanulmánycím, mutatóba: „Az egység kényszere és a jövőképek sokszínűsége. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet dilemmáiról, Szövetségi belső választások: egyszerű tisztújítás vagy az „erdélyi magyar parlamentarizmus” rehabilitációjának kísérlete, Közösségi érdekképviseletünk reformja. A polgári alternatíva, Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács határozata az erdélyi magyarság önkormányzásáról).
A részletes, nagyon tág teret igénylő ismertetésre nem vállalkozhatunk, de legalább a „kuruc–labanc” megfogalmazást tisztázzuk. Erről hosszasan beszélt Toró T. Tibor is, de a könyvének fülszövegében röviden és lényegretörően is megfogalmazódott. „A politikai szekértáborok lakóit a főhatalomhoz – az egységes és homogén nemzetállamot építő Bukaresthez – való viszony különbözteti meg egymástól. Amíg az egyik tábor – a labanc – alapvetően a bukaresti főhatalomba való beépülésben, az innen származó hatalmi eszközök használatában véli, hogy megtalálja a magyar érdekek érvényesítésének útját, addig a másik tábor – a kuruc – a közösség megszervezésében, belső erőtartalékainak kihasználásában és saját, Erdélyben működő, közjogosítványokkal bíró autonóm intézményrendszerének kiépítésében, egyszóval az autonómiában látja a megoldást a magyar megmaradásra és gyarapodásra”.
Toró T. Tibor elismerte: pillanatnyilag, az utóbbi választások tükrében, a labancoknak áll a zászló. Reméli ugyanakkor, hogy a 2016-os választáson megváltozik az eddigi 85–15 százalékos arány – a kurucok javára –, akik, erő birtokában, érdemben tudnak tárgyalni a két tábor közötti megegyezésről, az érdekképviselet közös felvállalásáról.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Arisztokraták: ők is emberek
Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyvét mutatták be csütörtök délután a csíkszeredai Lázár-házban Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében. A szerzővel, az Erdélyi Napló főszerkesztőjével a bemutató előtt beszélgettünk.
– Mi történt 1949. március 3-án?
– A március 3-ról 4-re virradó éjszakán rakták teherautókra az erdélyi arisztokratákat és költöztették, gettósították, hurcolták kényszerlakhelyre három erdélyi városba: Marosvásárhelyre, Kolozsvárra és Szászvárosba. Ezzel az alkalommal fosztották meg őket mindenféle ingóságuktól és ingatlanjaiktól, gyakorlatilag megbélyegzett osztállyá vált az arisztokrácia, amelyet el kell pusztítani, fel kell számolni, ki kell irtani. Ezt a sorsot szánta neki a kommunista hatalom.
– A könyve előszavában felteszi a kérdést: kik ezek az emberek. Milyen választ talált rá?
– Elsősorban azt, hogy ők is emberek, a maguk mindenféle gyarlóságával és értékeivel. Az eredeti kérdés, ami miatt egyáltalán felmerült bennem, hogy könyvet írjak erről a témáról, az volt, hogy mi az, ami mégis különleges bennük, mi az a titokzatos kötőanyag, ami ezeket az embereket nagyon sok mindenben hasonlóvá, egységessé, egyazon értékrendet képviselővé teszi. Mert hát ahány ember, annyiféle, annyi egyéniség, annyi habitus, mégis mindannyiukban, akikkel beszéltem, jó néhány dolog közös volt: a családi kapcsolatokhoz, sajátos értékrendhez való ragaszkodás, a csokornyakkendő vagy a porcelán teáscsésze iránti igény, ami főleg az itthon maradottak esetében rendkívül plasztikus megnyilvánulása volt az életigenlésnek és az életszeretetnek.
– Kálnoky, Bethlen, Haller, Apor, Mikes, Teleki. Miért épp ez a hat család került be a könyvbe?
– Eredetileg 14-15 család volt a listán, amikor ugyanis bekattant a gondolat, hogy ezt meg szeretném írni, és elővezettem jó ismerősömnek, barátomnak, gróf Kálnoky Tibornak az általam felállított kritériumrendszert, azaz, hogy a visszaszolgáltatások során a birtokaikat visszaigénylő, részben, egészben visszakapó és azokon a birtokokon életvitelszerűen tevékenykedni kezdő nemesi családok érdekelnek, 14-15 családot soroltunk ebbe a kategóriába. Amint azonban elkezdtem az anyaggyűjtést, a különböző családok tagjaival való beszélgetéseket, és egyre duzzadt az anyagmennyiség, rá kellett döbbennem, hogy ez semmiféleképpen nem lesz egy szimpatikus, kézbe való, könnyen kezelhető, cipelhető, olvasható könyv, hanem vaskos kötetté duzzad. Ugyanakkor nagyon igényes kivitelezésben gondolkodtunk már a kezdetektől, jó papír- és nyomdai minőségben. A kiadó szempontjai között az is szerepelt, hogy kifizethető árszinten tartsuk a könyvet. A teljességre való törekvés nem találkozott ezekkel a konkrét feltételekkel, ezért aztán újraszabtuk a kabátot, és hatcsaládos keretben gondolkodtunk, abban a halkan kimondott reményben, hogy a fogadtatása majd ki fogja „kényszeríteni” a folytatást. Jó döntés volt, ez a hat család nagyon tekintélyes mértékben jelentős és jól árnyalt képét kínálja az erdélyi arisztokráciának.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Elhunyt Barabás Zoltán
Pünkösd vasárnapjának reggelén szülővárosában elhunyt BARABÁS ZOLTÁN költő, újságíró, szerkesztő /Nagyvárad, 1953. ápr. 1. - Nagyvárad, 2015. máj. 24./
Nagyváradon született 1953-ban, a kolozsvári tudományegyetemen szerzett bölcsészdiplomát, 1981-től dolgozott a sajtóban, a bukaresti Előre és a Romániai Magyar Szó, majd a nagyváradi Erdélyi Napló munkatársa volt, közben a Királyhágómelléki Református Egyházkerület tájékoztatási szolgálatának vezetője és az 1991-ben induló Partiumi Közlöny szerkesztője, majd az egri Agria főmunkatársa. Tagja volt a Tokaji Írótábor kuratóriumának, 2008–2011 között a Partiumi Magyar Művelődési Céh igazgatója, 2004–2014 között a Partiumi Írótábor főszervezője, a Pro Universitate Partium Alapítvány munkatársa. Önálló verseskötetei: Ulysses gúnyájában (1997), Valaki állt a szélben (1998), Hűvös holdfényben (2000), Balkáni szürkület (2002), Pótszavak nélkül – egybegyűjtött versek (2003), Homályhatáron (2004), Kútbanézők (2006), Nem szökhettek meg (2013), Vaksakk (2014).
„Barabás Zoltán – mint képalkotásai is igazolják – sötéten látó költő. Ez a pesszimista szemlélet egész eddigi költészetén végighúzódik. De szavait nem lehet összetéveszteni senki máséval, egyéni minden költői megnyilatkozása. Megtalálta önmaga művészi kifejezését, és méltán foglalja el helyét az új költészetben.” (F. Diósszilágyi Ibolya)
„Akadnak helyek, melyek kiemelt jelentőséggel bírnak az irodalom történetében; gondoljunk csak Esztergomra, hol Balassi utoljára indult rohamra, a fájdalmas emlékű Szárszóra, esetleg Székelykocsárd homályos vasútállomására, s gondoljunk legvégül Nagyváradra, a Körösre, Juhász Gyulára, Adyra és Lédára, a művészvárosra, melyet a huszadik század legvégén ellepett a szemét, a földből pillanatok alatt kinőtt blokkrengetegek, s gondoljunk a lepusztult külvárosra, az omladozó belvárosra. Barabás Zoltán kötete nemcsak Váradról szól, hanem elmúlt szerelmekről, a még mindig jelen lévő, bár rejtőzködő Istenről, pillanatokról, melyek mégis valahogy a városhoz kapcsolódnak. A Kútbanézők cím mintha nem is a kötetet jellemezné, hanem sokkal inkább az olvasót: a könyvben szereplő versek segítségével mi magunk vagyunk azok, akik kútba nézünk, azaz a múltba. Visszatekintünk valamire, ami már rég elmúlt, viszont illatfoszlányai, megkopott házfalai, egy-egy zug ismerős hangulata még mindig itt kísértene.” (Vincze Ferenc). „Emlékterek – írja a költő egyik verse fölé –, valóban költészete az emlékek terét hozza létre, egy sajátos érzelmi-gondolati dimenziót, amelyben az emlékeke (és az álomnak) jóval valóságosabb a jelenléte, mint annak a köznapi valóságnak, amely a versek környezetét adja. Igen, mintha létezne egy imaginárius Nagyvárad: régi költők verseiben, családi emlékekben, templomok homályában, épületek romló vakolata mögött – és most Barabás Zoltán verseiben. Ez a régi város addig létezik, amíg a költészet újra megidézi és életre kelti: amíg versek és szavak állnak őrt a város lelke felett.” (Pomogáts Béla).
Az elhunytat május 27-én 15 órakor kísérjük utolsó földi útjára a nagyváradi köztemetőben.
A Partiumi Magy Művelődési Céh
erdon.ro

Emlékek Thália templomából Nánó Csaba interjúkötetében
Azon túlmenően, hogy nagyon emberi, meleg hangú beszélgetéseket tartalmaz, olyan színháztörténeti korszakot rögzít, kelt életre és hoz mozgásba ez a könyv, amit a közösségi színjátszás korszakának neveznék – méltatta Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatóhelyettese Nánó Csaba Ahol fény, ott árnyék is című interjúkötetét a szombat esti könyvbemutatón a kincses városban.
A nagyváradi Europrint Kiadó gondozásában megjelent kötet összesen tizenegy portréinterjút tartalmaz színművészekkel, operaénekesekkel, a 70-es és 80-as évek kolozsvári magyar színjátszásának meghatározó személyiségeivel. Visky András úgy fogalmazott, szereti, ahogy Nánó Csaba kérdez.
„Kérdései néha meglepően direktek, váratlanok és nagyon személyesek, mégsem szemérmetlenül, hanem őszinte érdeklődéssel kérdez. Így olyan dolgokat tudunk meg interjúalanyaitól, amelyeket korábban nem tudtunk" – magyarázta. Derzsi Ákos, a könyvkiadó igazgatója elmondta, azért épp Nagyváradon jelent meg a kötet, mert a szerzővel osztálytársak voltak Kolozsváron, régóta ismerték egymást, ugyanakkor nagyra értékeli Nánó Csaba munkásságát.
A könyvbemutatón Makkay József, az Erdélyi Napló főszerkesztője beszélgetett a szerzővel, aki maga is a lap újságírója. Thália templomával való kapcsolatáról Nánó Csaba elmondta, szülei a kolozsvári színház folyosóján ismerkedtek meg, aztán ő a nyolcvanas években felcsapott amatőr színjátszónak. Ekkoriban ismerkedett meg későbbi interjúalanyaival, így újságíróként feltett szándéka volt, hogy a színház egyik aranykorszakának számító periódust, a 70-es, 80-as éveket megörökítse.
Arra a kérdésre, hogy mi szükséges ahhoz, hogy megnyíljon valaki, betekintést engedjen a magánéletébe is, Nánó Csaba kifejtette, nagy adag empátia szükséges, a beszélgetőtárs pedig megérzi ezt. A szerző mintegy 50 interjújából választotta ki a kiadóval közösen a most megjelent 11 beszélgetést, és olyan alanyokra esett a választásuk, akik már eltávoztak az élők sorából.
Többek közt Dorián Ilona, Nagy Dezső, Senkálszki Endre színművész, Mátyás Jenő operaénekes is megszólal a kötetben, amely a kommunista diktatúra évtizedeinek hangulatát is visszaadja. A Kötő Józseffel készült interjúból például kiderül, hogy 1985 és 1990 között – amikor a tavaly januárban elhunyt Kötő volt a színház igazgatója – állandóan driblizni kellett: jött egy-egy „pártokos", akinek fogalma nem volt a színházról, de ha nem tetszett neki egy jelenet, egyszerűen kicenzúrázta.
A tizenegy interjú közül kettő Senkálszky Endre színésszel, színházigazgatóval készült, a szerző bevallása szerint azért, mert annyira színháztörténeti emlékek azok, amikről beszélt, hogy kikerülhetetlen volt két interjút is beválogatni a kötetbe.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Bemutatták Nánó Csaba interjúkötetét
Nánó Csaba Ahol fény, ott árnyék is című interjúkötetét mutatták be szombat délután a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában. A nagyváradi Europrint Kiadónál megjelentetett könyv tizenegy interjút tartalmaz olyan kolozsvári színészekkel és operaénekesekkel, akik már eltávoztak közülünk. Az interjúk jó része 1998–2000 között készült és a Szabadságban jelentek meg. A családias hangulatú könyvbemutatón Derzsi Ákos, a kiadó igazgatója, Makkay József, az Erdélyi Napló folyóirat főszerkesztője és Visky András, a színház művészeti vezetője osztotta meg gondolatait a népes hallgatósággal.
– Egy könyv megszületése mindig gyönyörű folyamat. Jó érzés a szeretettel és hozzáértéssel elkészített könyvet a kezünkbe venni. Azon túlmenően, hogy nagyon emberi, meleg hangú beszélgetéseket tartalmaz Nánó Csaba könyve, feltűnik még az olvasónak, hogy ez a kötet olyan színháztörténeti korszakot rögzít, de jobb, ha azt mondom, hogy kelt életre és hoz mozgásba, amit én a közösségi színjátszás korszakának neveznék. Több interjú Harag György rendező személye köré összpontosul. Érdekes volt azzal szembesülni, hogy kiváló alkotói magatartásán túl volt valami sajátos titka Harag György személyiségének. Mégpedig az, hogy benne megbízó, vele szeretettel és örömmel dolgozó csapatot tudott összehozni. Többször szembesültem ezzel a ténnyel, amikor azokkal a színészekkel beszélgettem, akik egykor a mesterrel dolgoztak. Nem csak színházcsinálóként, hanem a színház iránt érdeklődő emberként is megemlítem: szeretem, ahogy Csaba kérdez. Néha a kérdései meglepően direktek. Váratlan és nagyon személyes kérdéseket tesz fel, mégsem szemérmetlenül, hanem őszinte érdeklődéssel. Ennek köszönhetően korábban nem ismert tényeket tudhatunk meg az interjúalanyokról – mondta a kötetről Visky András. Szabadság (Kolozsvár)

Nemzetiségek nélküli uniós álom
Néhány évvel ezelőtt, amikor az Erdélyi Napló keretében autonómiamellékleteket adtunk ki – és ennek előkészítésére több európai autonóm területre sikerült eljutnunk – máig emlékezetes maradt számomra a gagauz autonómia fővárosában, a Moldova köztársaságbeli Komratban megejtett beszélgetésem az autonómiamozgalom egyik szülőatyjával, aki naivitásnak nevezte azt a romániai magyar elképzelést, hogy a közösség vezetői az Európai Uniótól várják a nyelvi jogok és az autonómia biztosítását. Érveinek alátámasztására vendéglátónk úgy fogalmazott: a nemzetállami törekvéseiket jobbára már csak a kisebbségeik elnyomásában kiélni tudó európai országokat az unió a legkevésbé sem fogja rákényszeríteni arra, hogy egy nem létező kisebbségvédelmi keretegyezményt tartasson be velük.
Komráti vendéglátónk szavai többször is eszembe jutottak az elmúlt években, amikor újságíróként megpróbáltam kibogozni a kisebbségi jogokkal kapcsolatos uniós ellenállás indítékait. Amikor az EU legerősebb szerve, a végrehajtó hatalmat megtestesítő Európai Bizottság minduntalan tagállami hatáskörbe utalja a többségi nemzet szorításában élő kisebbségek követeléseinek megoldását. Olyan körülmények között, amikor Brüsszelben minden épeszű ember tisztában van azzal, hogy a román, szlovák vagy éppen a görög állam hivatalosságainak esze ágában sincs széleskörű nyelvhasználati jogokat biztosítani a területén élő más nemzeti kisebbségeknek. Ha az Európai Unió működőképes lenne, már nemzetközi sajtóbotrány övezte volna például annak a brüsszeli konferenciának a megzavarását, amely Sógor Csaba kezdeményezésére a görögországi török kisebbség helyzetét boncolgatta és amelyet görög EP-képviselők nemcsak az Európai Parlament elnökének címzett levélben, hanem a konferencia helyszínén is – szinte tettlegességre vetemedve – próbáltak megzavarni olyan jelszóval, hogy görögországi török kisebbség márpedig nem létezik.
Davith Hicks, az Európai Nyelvek Egyenlőségi Hálózatának főtitkára az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottságának ülésén nemrég úgy fogalmazott: a nyelvi diszkrimináció a rasszizmus egyik formája, amely járványszerűen terjed Európában. Jellemző módon a kisebbségek jogait is védeni hivatott EP-bizottság számára volt a legkényelmetlenebb a mintegy 60 európai kisebbséget tömörítő szervezet vezetőjének a sommás megfogalmazása, miszerint az Európai Unió semmit nem tesz az egyre súlyosabb nyelvi diszkrimináció megakadályozásáért.
Kérdés, hogy kinek az uniója az EU, ha a kisebbségeket eleve kiszorítja a közösségi jogérvényesítés lehetőségéből?
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Letagadott háttéralku
A választási kampányban interjút szerettem volna készíteni Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével. Úgy gondoltam, az Erdélyi Napló olvasóit érdekelné egy olyan beszélgetés, amelyben a párt terveiről, választási kampányáról és általában a párttal kapcsolatban megfogalmazható, akár kényelmetlen kérdésekről is szó esik. Egy rutinos politikusnak kényelmetlen kérdések nincsenek, egy pártvezetőnek pedig érdeke, hogy a választási kampányban minél többféle sajtóorgánumban szólaljon meg, függetlenül attól, hogy az hozzá közel álló vagy éppen kritikus lap.
Nos, rosszul gondoltam, mert Kelemen Hunor nem nyilatkozott, nem adott interjút az Erdélyi Naplónak. Szíve joga, tenném hozzá, az azonban elgondolkoztató, hogy a legnagyobb romániai magyar párt elnöke csak a baráti sajtót szereti. Azokat a lapokat, akik dicsérik, és nem kritizálják a szövetséget. Akik mindenben vele értenek egyet, akik szerint az RMDSZ az érdekképviselet, és minden más próbálkozás megosztja és elbizonytalanítja az erdélyi magyarságot.
Mielőtt azonban bárki félreértene, nem siránkozni akarok, hogy egy politikus nem állt velem szóba. (Amúgy a rendszerváltás után kezdődött újságírói pályafutásomban ritkán fordult elő, hogy valakit megkérdeztem, az elutasított volna. Politikusok közül minden bizonnyal Kelemen Hunor az első.)
Pedig hát lenne mit kérdezni az RMDSZ elnökétől, ilyenkor, a kampány finisében is. Nemcsak az újságíró, hanem a választó is tanácstalan, mert nem érti, nem tudja, hogy mi zajlik körülötte. Most hirtelen a Kolozsvár szomszédságában fekvő Kisbács község el nem indított magyar polgármesterjelöltjére gondolok: itt az RMDSZ gondolt egy merészet és nagyot, s a község mintegy harminc százalékát kitevő magyar lakosságát faképnél hagyva román jelöltet támogat, miközben négy évvel ezelőtt pár szavazaton múlott az RMDSZ-es polgármesterjelölt sikere. Kolozs megye legalább öt településén ismétlődik a román pártokkal folytatott hasonló háttéralkus történet, hogy Erdély más, vegyes lakosságú megyéiről most ne is szóljunk.
Közben kolozsvári sajtóértekezletén Kelemen Hunor tagadta, hogy bármiféle háttéralkukat kötöttek volna román pártokkal, a bizonyítékok tükrében azonban az elnök álláspontja igen gyenge lábakon áll. Itt jellegzetesen a „merjünk kicsik lenni” elve érvényesül, hátha a választásokat nyert többségi polgármester által felkínált koncból a helyi magyaroknak is jut valami.
Kelemen Hunor nemcsak a pénzosztás-gate védhetetlen dolgait nem meri elmagyarázni, hanem a háttéralkuk ügyét sem. Úgy gondolja, minderre a választók szemet hunynak. Csak ne legyen túl fájdalmas az ébredés.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Huszonöt éves az Erdélyi Napló
Negyedszázaddal ezelőtt, 1991. szeptember 5-én jelent meg a romániai magyar lappiacon az első új, országos terjesztésű hetilap, az Erdélyi Napló.
A külcsínben és tartalomban egyaránt az újdonság erejével ható újság rövid idő alatt ötvenezres példányszámban fogyott, és Erdély piacvezető magyar hetilapjává vált. Az Erdélyi Napló csütörtökön megjelenő többoldalas összeállítása az indulás körülményeit és az eddig megtett utat taglalja. Írásában a lap alapító főszerkesztője, Stanik István azokat a munkatársakat mutatja be, akik negyedszázaddal ezelőtt a Nagyváradi magyar napilaptól utcára kerülve, közös összefogással és magyarországi támogatással indították el az új hetilapot.
Áron püspök élete a 20. század története címmel emlékezik a kiadvány a 120 éve született Márton Áronra. A két oldalas összeállításban a Márton Áron Emlékév Programbizottságának elnökét, Gaal Gergelyt és a Csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum vezetőjét, Lázár Csillát szólaltatja meg. Az interjúkból többek között az is kiderül, hol tart Erdély legendás római katolikus püspökének a Szekuritátés megfigyelését taglaló mintegy 77 ezer oldalas dokumentum feldolgozása. A szervezők szerint a népszerűsítés, illetve a hiteles források feltárása szerepel a 2016-os emlékév fő célkitűzései között.
A folyóirat gazdasági rovata az erdélyi juhászatot veszi górcső alá. Az évek óta fejlődő hazai mezőgazdasági ágazat ma már csak azoknak kedvez, akik több százas juhállománnyal és megfelelő tenyésztőmunkával képesek lehívni a különböző agrártámogatásokat.
Székelyhon.ro

Emlékképek a 25 éves Erdélyi Naplóról
Negyedszázaddal ezelőtt, 1991 szeptemberében jelent meg először az Erdélyi Napló hetilap. A romániai magyar lappiac legnagyobb, ötvenezres példányszámú hetilapja a kommunista visszarendeződés elleni harc zászlóshajója lett. A kezdetekre emlékezünk.
Már virradt, mire kiálltuk a többórás sort a borsi határátkelőnél, és elindultunk Nagyréde felé. Négyen ültünk az 1300-as Daciában: Nagy Laci, Tompa Zé, Benke és én. Nem nagyon beszéltünk egymással. Kora hajnalban indultunk Nagyváradról, el-elbóbiskoltunk a reggeli napsütésben, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor az autórádióban elkezdődött a Reggeli Krónika, benne a hírek Moszkvából. 1991. augusztus 23-at írtunk, három nap telt el a moszkvai puccs óta. Feszülten figyeltük a fejleményeket, aggódtunk, nálunk is bekövetkezhet a kommunista visszarendeződés. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen Marosvásárhely fekete márciusa, a Szekuritáté újbóli megalakulása, mondhatni rehabilitálása után, lépten-nyomon erre utaló jelekbe botlottunk. Úgy éreztük, a romániai magyar sajtó legnagyobb és legprogresszívebb lapkiadójává fejlődött Bihari Napló „felrobbantását” is az új szeku szervezte, ezért szűntek meg lapjaink, ezért kerültünk utcára mi is. Ezért indított, mondvacsinált vádak alapján eljárást ellenem a régi Milíciától semmiben sem különböző rendőrség… És ezért lettünk állástalan újságírók, akik ezzel az utazással változtatni akartak sorsukon…
Azért is izgulhattunk a fejlemények miatt, mert nem tudtuk kiszámítani, miként befolyásolja a puccs az éppen széteső szovjet-piacról profitáló, nagyrédei Sámson Holding kft. helyzetét és tulajdonosának adakozókedvét.
Hogy mi közünk volt nekünk ehhez? Hát nem kevesebb, mint az, hogy az Erdélyi Napló elindításához szükséges pénzért mentünk Nagyrédére. Ugyanis Zalatnay István, az Antall-kormány határon túli magyarokért felelős államtitkára (jelenleg a Budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkésze) azért irányított bennünket a jótékony célokat támogató Sámsonhoz, mert fontosnak tartotta kezdeményezésünket, és mert segíteni próbált, hogy mielőbb talpra álljunk a bennünket ért méltánytalan helyzetből.
Nagyrédén síri hangulat fogadott, nem csoda, hiszen a zavaros viszonyok miatt hatalmas összegek ragadhattak a szovjet partnereknél. De mivel nem küldtek el bennünket, reménykedtünk, hogy mégiscsak megkapjuk a megígért támogatást. Egész nap tűkön ültünk, estefelé adták át. A két és fél millió forint szinte kitöltötte az akkor divatos, fémkeretes, fekete műbőr „diplomata táska” belsejét. Mint a maffiafilmekben, kattantak a táska fémcsatjai, és elindultunk hazafelé. Már csak azon aggódtunk, miként jutunk át a határon vele. Másnap megkönnyebbülve tettük be az összeget a kiadó pénztárába, reklámbevétel előlegeként könyveltük el. Bár senki sem kérte, a lap megjelenése után értékét le is hirdettük becsülettel.
Indulás a malteros ládákról
A Kanonok Sor stadion felőli végén lévő épületrészben a szanaszét heverő malteros ládákra tett deszkákon ültünk, az Erdélyi Napló alakuló összejövetelén. Nem emlékszem pontosan, ki volt ott, csak arra, hogy már ősziesen bágyadt volt az augusztusvégi napsütés, és olyan csipikés volt a hangulat: „szomorúak voltunk és boldogok”. Szomorúak, mert még mindig nem hevertük ki a bennünket ért méltánytalanságokat, és boldogok, mert éreztük, hogy ismét lehetőséghez jutottunk. A szerkesztőség alapító tagjainak névsorát az első szám impresszumából idézem: Tompa Z. Mihály (főszerkesztő-helyettes), Dénes László (olvasószerkesztő), Némethy László (szerkesztőségi titkár), Bagi László, Bartos Csilla, Benke Péter, Bércesi Tünde, Csapó József, Kállai László, Legmann Ronald, Simon Judit, Szőke Mária, Tófalvi Zoltán, Vajnovszki Kázmér szerkesztők.
Olyan volt ez a gyűlés, mint egy demonstráció: itt vagyunk, élünk, lapot fogunk csinálni és nem akárhol, hanem a Kanonok Soron. Még a Bihari Napló Kiadó vezérigazgatójaként indítottam el a 25. szám alatti épületrész átvételét és felújítását. Hosszú egyeztetés után, a katolikus püspökség gazdasági ügyeinek adminisztrátora, Matos atya, azzal a feltétellel adta bérbe, ha a jelenlegi bérlőket „kitesszük” és felújítjuk az állagát. Lehet, azt hitte, nem tudjuk teljesíteni a feltételeket, így mégsem lesz „sajtófészek” az a hely, amely éppen az újságíró Ady Endre Egy kis séta című cikke miatt vált hírhedtté a magyar kultúra történetében. Egyik feltételt sem volt könnyű teljesíteni, hiszen a megyei rendőrség útlevélosztályát, a Kőrös Vidéki Múzeum restauráló műhelyét kellett „kitennem”. A sajtónyilvánossággal zsaroltam meg az intézményvezetőket, hol szépen, hol csúnyán, egyszer majdnem tettlegességig fajult viták után elértem, hogy végül kiköltöztek. A felújítás augusztus végére még nem fejeződött be, így az első lapszámokat a Bémer téri lakásom nappalijában készítettük. Néhány hét múlva költöztünk be a szerkesztőségi szobákba, nekem a romos fészerekkel tarkított belső udvarra néző iroda jutott, az első emeleten. Négy évig ez volt az otthonom.
A siker titka
Nem is olyan rég már marketing-kommunikációs tanácsadóként unottan ültem az irodámban, éppen a megújuló energiatermelési projekteken dolgoztam, de igazából csak arra tudtam gondolni, mit válaszolok, ha nemsokára megjön a volt kolléga és kérdéseket tesz fel a pályámról. Biztosan megkérdezi, mi volt az Erdélyi Napló népszerűségének, piaci sikereinek a titka, hogyan tudott éveken át ötvenezres példányszámban megjelenni, gazdaságilag független, politikai befolyás nélkül fennmAradni?
Nézek ki az ablakon az ipari tájra, próbálok visszaemlékezni. Lassan ráhangolódom huszonöt évvel ezelőtti énemre, nehezen élesednek azok az értékek, amelyekben akkor hittem. Feljegyeztem őket, nehogy ismét a feledés homályába vesszenek.
Az Erdélyi Napló sikerét mindenekelőtt az alapító csapat konok elhatározása alapozta meg, ez a társaság úgy érezte, hogy a visszarendeződő viszonyok között, az egykori kollégák árulása ellenére sem hagyja magát félreállítani, elhallgattatni. Az első szám Újra itt van című, beköszöntő szerkesztőségi vezércikkében azt írtam, ez a kis csapat, a háttérből irányított egymásra uszítás, a mesterségesen szított gyanakvás légkörén felülemelkedve is hisz egymásban, a gazdaságilag független, szabad sajtó ügyében és a visszarendeződés viszonyai között vállalja a hatalmi represszió kockázatát és létbizonytalanságot. Igen, komolyan vettük a sajtószabadságot. Ma már megmosolyognivalóan patetikusnak hangzik, de akkor ez volt az életérzésünk. Úgy érzem, ez az attitűd mindvégig megmAradt a csapatban, ez érezhetően meghatározta a lap koncepcióját, a szerkesztőség értékrendjét. Tehát a titok első nyitja, az érdektelen lapcsinálás őszinte, tisztességes szándékában keresendő.
A tisztességes szándék azonban nem lett volna elég, ha nem sikerül egy olyan lapkoncepciót kialakítani, amely magas szakmai színvonalon kielégíti a korszak romániai magyar társadalmának érdeklődését. A lap szerkezete, tematikai és földrajzi egyensúlya, műfaji felépítése, nyelvezete, őszinte, a dolgokat nevén-nevező kommunikációja hitelessé tette tartalmát az olvasó szemében. Meghatározó szerepet töltött be ezeknek a szakmai értékeknek a megvalósításában Dénes László, Mihálka Zoltán lapszerkesztő és Adonyi Nagy Mária olvasószerkesztő műveltsége, szakmai tudása. Bércesi Tünde, később Kinde Annamária, Indig Ottó, T. Szabó Edit, Barabás Zoltán szakmai alázattal végzett szerkesztői munkája. A fáradtságot nem ismerő utazó riporterek, Tófalvi Zoltán, Simon Judit, Szőke Mária, Marián Antal, Sorbán Attila sokszor szenzációs interjúi, riportjai. És a hosszabb-rövidebb időre csatlakozó jó nevű munkatársak: Ágoston Hugó, Ferenczes István, molnár Gusztáv, Zudor János, Ferencz Zsuzsanna, Ágopcsa Marianna, Szekernyés János, Boros Ernő, Klacsmányi Sándor, Krilek Sándor, Mirk László, Tarr Károly, Ujj János, Váradi Mária, Magyari Tivadar és még sorolhatnám a neveket.
A lap 1992 januárjától, pályázaton nyert McIntosh rendszeren, a romániai magyar sajtóban elsőként, Romániában másodikként vezette be a számítógépes szövegszerkesztést, tördelést és nyomdai előkészítést. Telegdi Gyula rendszergazda ezzel beírta nevét az egyelőre senki által nem vezetett, romániai magyar sajtó történetébe.
Sikerült tehát a lap mellé állítani a romániai magyar sajtó színe-javát, de ez is kevés lett volna, ha nem sikerül a már ismertetett módon szerzett kezdőtőkére alapozva, kialakítani egy olyan gazdasági hátteret, reklám és terjesztési tevékenységet, amely életben tartotta a vállalkozást. A romániai magyar sajtóban egyedülálló módon, az Erdélyi Napló hosszú távú és nagy értékű szerződéseket kötött Budapesti reklámügynökségekkel, így a hirdetési felület értékesítéséből származó bevétel nyereséges működést biztosított. A kiadó saját lapterjesztő hálózata – Nagy László koncepciója alapján – minden magyarlakta településre eljuttatta a lapot, anélkül nem érhette volna el a rekordpéldányszámokat.
A kiadó helyzete egy-két év alatt megszilárdult, így a réteglapok kiadását is fel tudta vállalni. Mindenekelőtt a Kelet-Nyugat kiadását Horváth Andor szerkesztésében, a Molnár Anikó alapította Szemfüles című gyermeklapot, új kiadványként beindította a Média című sajtószemle hetilapot és a Cápa szabadidő magazint, de megpróbálkozott a gazdaságilag bajba jutott Fiatal Fórum és a Családi Tükör megmentésével is.
A lelátóról nézve
Budapest, Bem rakpart, Szőcs Géza főhadiszállása. Gyakran megfordultam ott, hiszen egy ideig az Erdélyi Napló Budapesti képviselete is ott működött. De 1995 tavaszán, egy havas, csatakos kora tavaszi napon nem reklámügyekben nyomtam le a kilincset, hanem azért, hogy felajánljam Gézának, vegye át a kiadó többségi tulajdonát és vállalja magára a kiadó működtetésének felelősségét.
1995 elején kiderült ugyanis, nem lehet minden lapot megmenteni, sőt az Erdélyi Napló túlélésének esélyei is egyre többször szóba kerültek. Az egyre nézettebb Duna Televízió lassan, de biztosan elvonta az olvasókat, felére csökkentve a lap ötvenezres példányszámát. A bajt csak tetőzte, hogy a kiadó gazdasági hátterét biztosító reklámbevételek is egyre apadtak, mint utóbb kiderült, azért is, mert jórészük magánzsebekben kötött ki. Új alapokra kellett helyezni tehát a működést. Olyan megoldást kerestem, amely biztosítja a kiadó értékrendjének megtartását és politikamentes gazdasági függetlenségét. Szőcs Gézára gondoltam, amikor úgy véltem, olyan piacismerettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező személyt kell bevonni, aki képes lesz új reklámszerződésekkel, egyéb források feltárásával biztosítani a lap függetlenségét.
Géza kötélnek állt, és ezzel elkezdődött az Erdélyi Napló új korszaka.
Nemsokára elváltak útjaink. Az én utam az Ady Endre Sajtókollégium, majd az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda felé vette az irányt, később a Krónika, az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó szerkesztőségében próbáltam érvényesíteni azt az etikai és szakmai modellt, amivel az Erdélyi Naplótól eljöttem. Most pedig a lelátóról figyelem, mi történik a pályán.
Többek között azt látom, az Erdélyi Napló nem sokat változott, immár 25 éve, hétről hétre megjelenve éli viszontagságos életét, örömmel fedezem fel néha, hogy az első évek értékeit is tovább viszi.
Köszönet mindazoknak, akik segítették, hogy megérje, megünnepelhesse negyedszázados születésnapját!
Laptörténet Az 1991. szeptember 5-én indult Erdélyi Napló hetilap a rendszerváltás után alakult első országos terjesztésű magyar újság volt, amely 1990-ben rövid ideig napilapként is megjelent, az erdélyi terjesztés megoldatlansága miatt azonban kiadását felfüggesztették. A lap kiadóvállalatát, az Analóg Kft-t 1995 őszén váltotta a kolozsvári székhelyű Erdélyi Híradó. Stanik Istvánt követően a lap új főszerkesztője Szőcs Géza, helyettese pedig Sorbán Attila lett. Ezt követően a hetilap újabb főszerkesztőjévé az Erdélyi Napló korábbi munkatársát, Barabás Zoltánt nevezték ki. A kolozsvári székhelyű kiadóvállalatot 1997 januárjától a Nagyváradi Erdélyi Sajtóház Kft. váltotta, és a lap vezetőségében is személycserék történtek. A főszerkesztői teendőkkel Gazda Árpádot, a lap korábbi temesvári munkatársát bízták meg. 1997 végén tőle vette át a stafétabotot Dénes László, aki előzőleg a lap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. A lap életében 2004 decemberében állt be újabb változás, amikor a szerkesztőség Kolozsvárra költözött: a lap menedzseri és főszerkesztői teendőit Makkay József vette át, a lapot a Kalauz Kft. adta ki. 2009 augusztusa és 2010 szeptembere között az Erdélyi Napló megjelenése szünetelt.
2010 augusztusától a lap új tulajdonosa a Magyar Nemzet Lapkiadó Kft., 2012-től pedig az Erdélyi Napló tagja lett az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott lapcsoportnak. A lap főszerkesztői teendőit 2012 áprilisától Csinta Samu vette át, távozása után pedig 2015 októberétől Makkay József lett a lap felelős szerkesztője.
Stanik István
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Huszonöt éves lapunk állomásai
A kommunista rendszerből átöröklött, és az 1989-es fordulat után új arculattal és új tematikával induló romániai magyar napi- és hetilappiacon huszonöt évvel ezelőtt, 1991. szeptember 5-én jelent meg az első új országos magyar hetilap, az Erdélyi Napló. Anyagi függetlenségének köszönhetően a néhány évig ötvenezres példányszámban piacra kerülő hetilap joggal tekinthette magát szabad és független újságnak, ami egyaránt meglátszott a lap témaválasztásában, őszinte stílusán és az újságírói munka profizmusában. A romániai magyar sajtóban akkoriban még szokatlan módon utcára kerülő kis csapatnyi sajtómunkás vakmerő vállalkozásaként kovácsolódott sikertörténetté az új magyar lap kiadása, amely számos újságírói műfajban mutatta meg, hogy másként is lehet és kell lapot írni Erdélyben.
Az Erdélyi Napló elmúlt huszonöt éve nem mindig volt sikertörténet. Nem lehetett az, hiszen a kilencvenes évek második felétől a kezdeti célkitűzéseket folyamatosan felrúgó romániai magyar politikai elit nagyobb részének a viselt dolgait megszellőztető hetilaptól egy idő után nemcsak függetlenségét, hanem létjogosultságát is elvitatták. A kétezres évektől folyamatosan anyagi gondokkal küszködő hetilap – a romániai magyar sajtót román állami pénzekből támogató RMDSZ-alapítvány tíz év alatt talán egyszer adott egy jelképes összeget a szerkesztőségnek – így jutott el a 2009 augusztusi kényszerpihenőig, kiadása egy éven keresztül szünetelt. 2010 nyarán ezen az áldatlan helyzeten változtatott a Budapesti székhelyű Magyar Nemzet lapkiadó vállalat, amely révén megújított szerkesztőséggel és anyagi biztonságot jelentő beruházással láthatott ismét nyomdafestéket sokak kedvenc hetilapja. Az elmúlt hat év tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a portfoliójában immár hat lapot számláló legnagyobb erdélyi magyar lapkiadó vállalat, a Székelyudvarhelyi Híradó hetilapjaként az Erdélyi Naplónak továbbra is van létjogosultsága a romániai lappiacon.
Hetilapunk szerkesztőségében huszonöt év alatt sok munkatárs megfordult. Voltak, akik a legnehezebb időkben is kitartottak, és voltak, akik továbbálltak. De ez minden cég életében ismerős történet. A lényeg az, hogy az egykor szókimondásáról elhíresült Erdélyi Napló egyféle „brandként” mAradhatott fenn a romániai magyar újságírásban. Amit a politikusok, közéleti emberek egy része akár elutasíthat, de ettől függetlenül az Erdélyi Napló él és élni szeretne.
Huszonöt év tapasztalatait akarja még hosszú ideig megosztani hűséges olvasótáborával.
Makkay József |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egy öntörvényű médiamunkás vallomásai
Ahogyan kedvenc színésze vagy írója van az embernek, a médiafogyasztó közösségeknek kedvenc újságírói is vannak. Szakmatársakról mégis ritkán írunk. Most induló sorozatunkban ezúttal őket keressük meg. A Sajtóklub vendégei ismert újságírók, akik a mikrofon másik felén állva vallanak munkájukról. A portréinterjúkban az embert is igyekszünk közelképbe hozni. A sort nem véletlenül a Nagyváradon élő Dénes László nyitja, hiszen az Erdélyi Napló egykori főszerkesztőjeként fontos szerepet vállalt a polgári hetilap arculatának kialakításában.
– A huszonöt éves Erdélyi Napló kapcsán hogyan emlékszel arra az időszakra, amikor megbíztak a főszerkesztői teendőkkel? Mennyire számított újdonságnak a kilencvenes évek második felében a fejléc alá kerülő „polgári hetilap” jelző?
– 1997 őszén nekem már jobbára csak a mesterséges lélegeztetés feladata maradt mint szakmai kihívás az Erdélyi Napló élén, elődeim egyre-másra lemondtak a főszerkesztői posztról, a sorozatos megszorítások és leépítések megtizedelték a szerkesztői-tudósítói gárdát. Valójában azért esett rám a választás, mert az évtized elején már voltam pár évig főszerkesztő-helyettese a lapnak. De ha már felkértek, akkor ennyi újítást rögtön meg is engedtek nekem: a sok „független”, „demokratikus”, „közéleti” stb., a pártállami örökséget ilyen önminősítésekkel álcázni kívánó romániai magyar lap között legyen egy nemzeti-polgári orientációját nyíltan vállaló kiadvány is. Erdélyi, magyar és polgári. Egyesek gunyorosan kérdezgették, „mitől polgári” egy lap, és mit is jelent ez, de hosszú eszmetörténeti és politológiai fejtegetések helyett csak annyit mondtam – és mondok ma is –, hogy aki akarta, értette. Amúgy nem az Erdélyi Napló volt az első polgári hetilap azokban az években, hanem az Orient Express – ha még emlékszik rá valaki –, ami 1992–1996 között jelent meg Bukarestben, Szőcs Géza és Román Győző pátyolgatásával.
– Az erdélyi magyar újságírás egyik markáns ellenzéki tollforgatójaként tartanak számon, aki az Erdélyi Napló, majd a Reggeli Újság főszerkesztőjeként is folyamatosan hadakozott a romániai magyar, illetve a román hatalommal. Hogyan látod, az elmúlt 25 évben ez a „szerepkör” mennyire lógott ki a romániai magyar sajtóból?
– Annyiban helyesbítenélek, hogy meggyőződésem szerint a sajtónak és az újságírónak nem feladata a hatalom ellen küzdeni, azt megdönteni. Ez ugyanis a politikai ellenzék dolga. A média, amely elsősorban tájékoztat, közvetít, csak másodsorban ellenőriz, szembesít, számon kér, leleplez, kritizál – házőrző kutyaként csahol, ha veszélyben a demokrácia, szólásszabadság, az alapvető emberi jogok bármelyike. Ezt kellene tennie. Erre vállalkoztam és törekedtem magam is, s ha az én újságírói, szerkesztői, divatos fogalommal közvélemény-formálói munkám ellenzéki hadakozásnak tűnt, akkor azt hihetné bárki, hogy én a mindenkori hatalommal szemben álló mindenkori ellenzék zsoldjában álltam. Ami nem igaz. Rosszul fizetett, öntörvényű médiamunkás voltam egy negyedszázadon át, nincs sem házam, sem jó autóm, sem bankbetétem. Viszont a hatalom zsoldjában állt kollégák mind vitték valamire, egyeseknek politikai vagy diplomáciai karrier, másoknak jómód, hangzatos tisztségek és díjak hulltak az ölükbe, majd több évi „szolgálat” után a legtöbben elhagyták a pályát, most már csak oktatják vagy irányítják a tájba simulást.
– Milyen mértékben pártosodott a hazai magyar sajtó? Mennyire tekinthető szabadnak?
– Mivel én már közvetlenül nem vagyok érintett, hanem csak olvasom, nézem, hallgatom, figyelem, ellátom háttéranyagokkal és információkkal – ez hivatali kötelességem is immár három éve –, akár elfogulatlanul is válaszolhatok. Csak kétféle médiatermék létezik ma Romániában magyar nyelven: RMDSZ-es és ami nem teljesen az. Az utóbbi kb. egytizede az előbbinek. Ha valaki felszisszen – mint tette azt pár éve egy Kolozsvárról „kimenekült” pesti balliberális bértollnok –, hogy hát az RMDSZ-nek nincsenek is saját sajtóorgánumai, akkor sietek emlékeztetni: a szervezet mindent ellenőriz, s rajta keresztül a titkosszolgálatok, illetve hát maga a román állam. A romániai magyar közösségbe strukturálisan beépült és azt szinte minden szinten domináló szervezet közvetlen vagy közvetett finanszírozással uralja a médiaprérit, illetve még azokban a médiaműhelyekben is döntés-, sőt cenzúrahelyzetben vannak az emberei, amelyek jogilag külföldi, magyarországi vagy román tulajdonban vannak. No már most egy politikai kontroll alatt lévő sajtóról aligha lehet elmondani, hogy szabad. Illetve hát annyira szabad, amennyire szabad neki eltérni az ellenőrzést gyakorló párt (főhatalom) politikájától.
– Sokan úgy vélik, a nyomtatott lapok napjai meg vannak számlálva. Abból kiindulva, hogy a könyvet már jóval korábban temették, akár rémhírnek is tekinthetjük ezt?
– Igen, a nyomtatott lapok napjai és lapjai meg vannak számlálva. Egyszerűen azért, mert elfogynak a nyomtatványokat vásárló olvasók. A nyomtatott könyvek mennyisége is drasztikus csökkenésen ment át, és a folyamat még tart, sőt fel fog gyorsulni annak a generációnak a fogyasztóvá válásával, amelyik már nem a papíralapú társadalomban nőtt fel. Hovatovább majd annak is örülni kell, ha egyáltalán olvasni fognak az emberek – legalább képernyőn –, nem csak nézni-hallgatni-bambulni.
– Mennyire tudja átvenni az elektronikus média – rádió, televízió és internetes sajtó – a mai nyomtatott lapok szerepét, helyét?
– Erre van egy rövid és egy hosszú válaszom, de hagyjuk az elmélkedést. Tehát: teljesen át tudja és át fogja venni.
– Az elmúlt 25 év távlatából mire emlékszel szívesen, és mi az, amit leginkább elfelejtenél?
– Jaj, hát hirtelen nehéz kiragadni két példát, esetet, folyamatot. De szívesen emlékszem a diktatúra bukását követő lázas médiaidőkre, a szólás- és sajtószabadság kivirágzására, az erdélyi magyar sajtó szinte egészének és az erdélyi magyar olvasók elsöprő többségének egy húron pendülésére, hogy úgy mondjam. Elfelejteném viszont azokat a kényszerhelyzeteket, amelyekbe a politikai-gazdasági folyamatok vittek bele akkor, amikor „főnökként” döntenem kellett, vagy döntéseket kellett jóváhagynom és végrehajtanom. Bár előbb-utóbb felálltam és elmentem, amikor már a „kellett” túl sok volt.
– Tapasztalataid szerint megváltozott-e az emberek elvárása a sajtóval, az újságírással szemben?
– Nem akarnék megbántani senkit, de úgy érzem, hogy a szakmánkkal és művelőivel szemben mintha már semmiféle komolyabb elvárást nem támasztanának az emberek. És erről egy másik interjúban vagy akár egy sajtóvitában hosszabban is érdemes lenne foglalkozni. A „miért hagytuk, hogy így legyen” kérdés mentén. De hadd jegyezzem meg rögtön: oly mértékű az igénytelenség a médiafogyasztók körében, hogy a legnagyobb részük megfogalmazni sem képes, melyek is az elvárásai a sajtóval szemben.
– Ma Tőkés László EP-képviselő sajtósa vagy. Mennyire mozogsz otthonosan ebben a szerepkörben?
– A sajtófőnöki vagy szóvivői státus – akár nagyobb, akár kisebb intézménynél – inkább hivatalnoki, mint újságírói. Másrészt nem is volt benne gyakorlatom, hát tanulgatom-tanulgatom… Ez még egy szerkesztőségnél is szűkebb terep, itt sem műfaji, sem tematikai sokszínűségről nem beszélhetünk, itt lehet ugyan véleményed, de nem azt kell megírnod. Gyakran viszket a tenyerem, mégsem írhatok újságcikkeket, véleményanyagokat, kommentárokat, szinte semmit a magyar sajtóba.
– Miért nem?
– Mert azonnal megkapnám, hogy amit írok, azt a főnököm mondta tollba. Hogy az nem az én véleményem, hanem a Tőkés Lászlóé. Manapság ilyen világot élünk, és ilyen a sajtónk ázsiója. Nincs kedvem folyvást bizonygatni, hogy bár több száz, ha nem épp ezer cikket írtam és közöltem az évek során, sosem fogta senki a kezemet, amikor írtam és aláírtam.
– Milyen Dénes László civilben, amikor éppen nem ír vagy nem sajtóértekezletet készít elő?
– Hát épp a minap vágta egy kedves ismerősöm a fejemhez, hogy egy kicsit megkeseredett, megfáradt és kibírhatatlan… De komolyra fordítva: amikor éppen nem dolgozom, akkor csak úgy nosztalgiázom órákon át. Vagy azon morfondírozom, hogy miért hagytam kiszikkadni az egykor ígéretesen csordogáló költői vénámat. Vagy hogy miért nem mentem el fiatalon szerencsét próbálni a nagyvilágba. Vagy ha már nem mentem el – mert komolyan sosem terveztem ezt –, akkor miért nem lettem például „oktató, / nem ily töltőtoll koptató / szegény / legény”. Civilben gyakran azon is sokat mélázom, miközben a szabadidőm is olvasással telik, hogy mennyire igaza volt Karinthynak már száz évvel ezelőtt is. „Új Bábelt élünk, a fogalmak pokoli zűrzavarát. Gyalázatos hazugok megrontották a szavak becsületét.”
– Ajánlanád ezt a szakmát ma induló fiatal tollforgatóknak? Mennyire lehet erre manapság erdélyi egzisztenciát építeni?
– Az újságírásra? Semennyire. Szerintem aki mégis erre a pályára téved, az ma már csak úgy boldogul, ha naponta súlyos kompromisszumokat köt. Előbb-utóbb azzal szembesül, hogy már nem tehetséget, kreativitást és nívós szellemi teljesítményt várnak el tőle – mert azt úgysem lennének hajlandók tisztességesen megfizetni a médiatulajdonosok –, hanem alázatos kulimunkát, mennyiségi termelést és propagandázást, no és „termékértékesítést”. Nem olyan nagy az erdélyi magyar médiapréri, hogy ne jelenthetném ki: ismerem szinte az összes jó tollforgatót, tévést, rádióst, hiszen kollégák voltunk-vagyunk, nagy részük igyekszik tisztességes szakmai munkát végezni, de sajnos rossz ügyeket is szolgálnak jó páran, általam rossznak vélt ügyeket és ártalmas szándékokat. Akár pénzért teszik, akár meggyőződésből, miattuk is szégyenkezem. A fiatalokért azért aggódom, mert rendre azoknak a befolyása alá kerülnek, azoktól kezdenek el függeni szakmailag és anyagilag, akik az újságírásban, a sajtóban többnyire csak a politikai manipuláció és a szavazatszerzés eszközét látják. Csalódtam is sokukban, hiszen sok fiatalabb kollégával dolgoztam együtt az évek során, mert sem a folyamatos tanulást, sem a szakmai alázatot, sem a tisztes távolságtartást nem tartották-tartják sokra. Túl könnyen dőltek-dőlnek be, amikor jöttment pénzes senkik elhúzták-húzzák az orruk előtt a mézesmadzagot.
Dénes László
A Bihar megyei Tenkén született 1959-ben. 1976 óta publikál verseket. Nagyváradon érettségizett. 1982−1985 között segédmunkás volt különböző iparvállalatoknál. 1985−1990 között a nagyváradi színháznál közönségszervezőként dolgozott. 1990-ben újságíróképzőt végzett. 1990−től 1991-ig a Bihari Napló szerkesztője, 1991−1994 között az Erdélyi Napló szerkesztője, majd helyettes főszerkesztője. 1995−1997 között ismét a Bihari Napló rovatvezetője. 1997−2004 között az Erdélyi Napló főszerkesztője. 2004-től a Reggeli Újság alapító-főszerkesztője, 2012 márciusától az Udvarhelyi Híradó Kft. tartalomért és arculatért felelős aligazgatója. 2013 júliusától a nagyváradi Szent László Egyesület sajtóreferense, 2014 júliusától Tőkés László európai parlamenti képviselő sajtótanácsosa. 
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 

Ötvenhatos szabadságvágy Erdélyben
Az 1956-os magyarországi forradalom Erdélyben nem vezetett felkeléshez vagy utcai harcokhoz. Az 1962-ig tartó megtorlási hullám keretében viszont több ezer embert hurcoltak meg, de egyelőre lehetetlen megállapítani, hogy hány halálos ítélet született. A magyar forradalom 60. évfordulóján Erdély-szerte a korabeli eseményekre és az áldozatokra emlékeznek.
Több történész is azon a véleményen van, hogy 1956 őszén Erdélyben azért fulladtak kudarcba a mozgolódások és a forradalmi kezdeményezések, mivel az akkori kommunista hatalom az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tette megszervezésüket. Október 24-25-én Kolozsváron a Szekuritáté feszültséget szított a magyar és a román diákság között, ugyanakkor „a román lakosság körében is sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként történő megbélyegzése” – vélekedik Stefano Bottoni történész. A megmozdulások szerinte egyedül Temesváron csaphattak volna át forradalomba, ám „ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen álló szovjet laktanyába.”
A magyar forradalom első hírei a rádión keresztül jutottak el az erdélyi lakossághoz. Az erdélyi magyarok többsége a Kossuth-rádióból értesült a budapesti történésekről, és az első tiltakozó megmozdulásokra a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán került sor. Október 24-én a Bolyai Egyetem diákjai – Várhegyi István, Koczka György, Kelemen Kálmán, Nagy Benedek és Páskándi Géza – Mátyás király szülőházában szerveztek gyűlést, és egy új diákszervezet programtervezetét fogalmazták meg (Várhegyit később 7, Páskándit 6, Nagy Benedeket 5, Koczkát és Kelement 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották).
Erdély egyik legnagyobb 1956-os koncepciós pergyártásának esett áldozatul Szoboszlay Aladár temesvári római katolikus lelkész. Szoboszlay és társai már 1955-ben elkezdtek szervezkedni egy konföderáció megvalósítására. Szoboszlaynak a Confederatio című művében kifejtett elképzelése szerint egy Arad központú, közös román–magyar konföderáció jött volna létre. A mozgalom számára egy aradi román ügyvéd, Alexandru Fîntînaru segítségével toboroztak tagokat, és azt tervezték, hogy a magyar forradalommal egyidőben Romániában is népfelkelést robbantanak ki. A Szekuritáté viszonylag hamar tudomást szerzett az eseményekről, és közel 200 embert – magyarokat, románokat egyaránt – letartóztatott. A szabóból lett hadbíró, Macskássy Pál őrnagy elnökletével került sor a hírhedt Szoboszlay-perre. A vádlottak közül tizenegyet golyó általi halálra, többeket pedig hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre ítéltek. A 11 halálraítéltből tízet 1958. szeptember 1-jén végeztek ki, köztük Szoboszlay Aladárt is.
Az 1956-os forradalom erdélyi történéseinek egyik legelhivatottabb kutatója néhai Gagyi Balla István nyugdíjas kolozsvári történelemtanár volt. Az ő közléseiből is tudjuk, hogy nem csak Kolozsváron és Temesváron szervezkedett 1956 őszén az erdélyi magyarság, és a megtorlások sehol sem maradtak el. Brassóban megalakult az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete: Orbán László társaival együtt gyűjtötte az erdélyi magyarok panaszait, hogy azokat eljuttassa az ENSZ-hez. Ügyükben 77 főt állítottak bíróság elé, míg a csíkszeredai líceum tizenegy tanárát és diákját tiltott iratok terjesztése miatt vontak felelősségre. A galócásiak bűnperében 12 huszonéves fiatalt ítéltek el 5-től 12 évig terjedő börtönre. Gyulakuta hét vádlottjára 7 és 20 év közötti kényszermunkát sózott rá a kommunista bíróság. A forradalom hatására Nagyváradon diákok alapították meg a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. Összeesküvés vádjával két tanárt 18 évi, három diákot 25 évi kényszermunkára ítéltek. Szászrégeni diákok ügyét fegyveres szervezkedésnek minősítette a bíróság, és 1960-ban a 24 vádlott súlyos börtönbüntetéseket kapott. Szilágysomlyón öt főt ítéltek el. (Az erdélyi törvényszékek által kihirdetett ítéletekről szóló adatokat Gagyi a Magyar Fórum 1995. októberi számában közölte).
A résztvevő szemével
A magyar forradalom 55. évfordulóján a tavaly elhunyt Koczka György dramaturg, újságíró, az események közvetlen résztvevője temesvári otthonában idézte fel az Erdélyi Naplónak az 56-os eseményeket, és az azt követő megpróbáltatásokat. Az interjú néhány részletét elevenítjük fel: „1956 nyarán volt valami a levegőben: mi szorgalmasan olvastuk a magyarországi lapokat, akkoriban ugyanis minden magyarországi lapot meg lehetett vásárolni Erdélyben, az Élet és Irodalomtól az Élet és Tudományig, úgyhogy pontosan követhettük, mint válik egyre feszültebbé a légkör, mint követelnek egyre több demokráciát és egyre több szabadságot… Mindenütt – értem ezen a környező »népi demokráciákat« – történtek változások, csak nálunk, Romániában nem történt semmi... Mi a Bolyai Egyetemen a változás jeleként értékeltük, hogy meg akarják alakítani a diákszövetséget. Azt hittük, rájöttek odafenn, hogy az Ifjúmunkás Szövetség (a Kommunista Ifjak Szövetségének elődje) sóhivatallá vált, és hogy fel kell pörgetni a diákok szervezeti életét, mégpedig úgy, hogy azt kevésbé határozza meg a steril politikai aktivitás. Ezért alig vártuk a filológia karon október 24-re kiírt diákszövetségi választásokat. Közben október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. A kolozsvári pártvezetés elaludta a dolgot és már nem volt ideje lefújni a filológia kar diákszövetségének a megalakulását. Az alakuló gyűlésre az előző napi budapesti események hatása alatt készültünk. Még nem tudtuk, hogy forradalom az, amiről hallottunk a rádióban. Akkoriban minden erdélyi magyar a budapesti rádiót hallgatta, így mi is innen értesültünk arról, hogy a diákok kivonultak az utcára. Egyetemi reformot követeltek, de nagyon gyorsan szabadságot, függetlenséget és az orosz csapatok kivonását is, amire először sortűz volt a válasz. De a sortüzet nem követte csend. Így aztán október 24-én délután szinte forradalmi volt a hangulat a kolozsvári egyetemen is. Lehet! – mondogattuk egymásnak. A diákszövetség vezetőségébe ezúttal nem úgy folyt a választás, ahogyan megszokhattuk, a jelölteket nem egyeztették az egyetemi pártvezetéssel. Ezt biztató jelnek vettük, ám azt hamar észre kellett vennünk, hogy megpróbálnak sumákolni. Akit a gyűlés levezetésére kiküldtek, feltételként szabta, hogy az egyetemi diáktanács elnöke csak olyan lehet, aki az egyetemi Ifjúmunkás Szövetség vezetőségének a tagja. Így akarták a diákszövetségi tevékenységet az ifjúsági pártszervezet kalapja alá vonni. Mi bíztunk abban, hogy ezt sikerül kijátszanunk, arra gondolva, hogy a diákszövetség amolyan szakszervezet lesz, amelynek minden diák tagja, és amelyet a párt a benne résztvevő párttagokon keresztül befolyásol majd, nem pedig közvetlen módon. Így tanultuk ezt politikai órákon a szakszervezetekről és hittük, hogy ez így is van. Vagy inkább azt reméltük, hogy ez így is lehet. Mint később kiderült, mindez hiú ábrándnak bizonyult.
Nem szabad a kommunista szakszervezet
A per során – amelyben lázítással vádoltak bennünket – vádpontként szerepelt, hogy ki akartuk vonni magunkat a párt irányítása alól. Ami tulajdonképpen igaz is volt. A vizsgálati fogság során kellett megtanulnunk, hogy a kommunizmusban az ember szép lehet, de okos nem. Okos csak a hithű kommunista lehetett, aki vakon követte a pártot. A megválasztott vezetőségnek 16 diák volt a tagja, ez a vezetőség pedig egyetemi reformokat akart. Ezek kidolgozására tizenhatan túl sokan voltunk, és akkor egy hattagú bizottságot neveztek ki, amely kidolgozza a megfelelő javaslatokat nemcsak az egyetemi oktatás reformjára, hanem a diákszövetség statútumára vonatkozóan is: erre a vezetőség megválasztásakor kaptunk mandátumot. A párt kissé elébe vágott a dolgoknak, az alakuló diákszövetségnek nem volt szervezeti szabályzata, ehhez kapcsolódó javaslatok kidolgozására szólítottak fel az alakuló gyűlésen, és mi ezt komolyan vettük. A javaslatokat egyik idősebb kollégánk, a történelem szakos Várhegyi István foglalta írásba és fogalmazta meg, nagy része az ő munkája volt. A többieknél idősebb, tapasztaltabb és hozzáértőbb volt, azon kívül némi nimbusz vette körül, mert 1956-ban vették vissza az egyetemre, amelyről annak előtte eltanácsolták. Felesége, gyermeke volt már. Ő egész szakszerűen fogalmazta meg az elképzeléseket és követeléseket. Nagy szerencsénkre tevékenységünk nem minősült titkos szervezkedésnek, minthogy engedélyezett közgyűlésen választottak meg. De bocsánat akkor sem volt…
Napról napra, óráról órára követtük a budapesti eseményeket. Tizenhárman laktuk a bentlakás egyik hálóját, pénzt gyűjtöttünk, és vettünk egy rádiót, amely éjjel-nappal be volt kapcsolva, és amelyen a Szabad Európát is hallgattuk. Ez a rádiós dolog egy jól megrendezett provokációnak bizonyult…A börtönben sok olyannal találkoztam, akinek egyetlen vétke az volt, hogy a Szabad Európát hallgatta. A Szabad Európából, de a Kossuth Rádióból is értesültünk arról, hogy november negyedikén megindultak a szovjet tankok. A diákszövetségi beadvány kidolgozása és megvitatása mellett azonban sok minden más is történt. Végigéltük a huszadik század legreménytelenebb, de legnagyszerűbb pillanatait, megízleltük a szabadság ízét, elvesztettük a józan ítélőképességünket. Szembeszegültünk a »csehigyulákkal« – így neveztük azokat a tanárainkat, akik megpróbáltak meggyőzni arról, hogy ellenforradalom zajlik Magyarországon. Veszélyben a szocializmus – mondták nekünk –, de addigra mi már nem aggódtunk a szocializmusért. Ugyanolyan gyors politikai változáson estünk át, mint a kommunista Nagy Imre, az egykori csekista, aki október 23. után magáévá tudta tenni egy demokratikus, polgári Magyarország követeléseit, a szabad választásoktól a többpártrendszerig, a magyar függetlenség ügyét a Varsói Szerződés felbontásától a szovjet csapatok visszarendelésének követeléséig. Ezekről folytak lázas beszélgetések órák és szemináriumok helyett. Halottak Napján kivonultunk a Házsongárdi temetőbe, gyertyákat gyújtottunk az írók sírjainál – azoknál, amelyeknek a gondozását felvállaltuk –, gyászoltuk a budapesti utcákon elesett szabadságharcosokat. Nem tudtuk, hogy rövidesen gyászba borul az egész Magyarország, és bőven lesz sírásra való ok Erdélyországban is…
1956. november 17-én egyik Anna nevű kolléganőnk névnapját ünnepeltük. Hajnal felé, 18-án, mentünk haza az egykori Király utcában levő diákotthonba. Reggel kilenc óra tájban felráztak, hogy keresnek a rendőrségről. Két jól megtermett civil állt a szobánkban: azt mondták, hajnaltájt hazafelé tartva zajongtunk az utcán, emiatt feljelentés érkezett csendháborításért, fáradjunk be a rendőrségre tisztázni a dolgot. A dolgon nem sok tisztázni való volt, holtbiztosan nem zavartuk a késő őszi kolozsvári utca csendjét azon az éjszakán, de olyan időket éltünk, amikor ilyen esetekben nem sokat kérdezősködött az ember. A két tagbaszakadt civilen amúgy is látszott, hogy gyorsabban jár az öklük, mint az eszük. Felöltöztünk, elsétáltunk a nem nagyon messze levő rendőrségre, ahonnan aztán kettőnket, engem és Kelemen Kálmán nevű kollégámat autóba ültettek és elvittek a Szekuritátéra. Ott közölték velünk, hogy letartóztatnak lázításért és azonnal le is vittek az alagsorba, elvették a nadrágszíjunkat, a cipőfűzőnket, az iratainkat és bezártak egy cellába. Másnap elkezdődtek a vallatások.”
1956-os tevékenysége miatt Koczka Györgyöt, a Bolyai Egyetem egykori irodalom szakos hallgatóját, három év börtönre és két év kényszerlakhelyen letöltendő büntetésre ítélte a kommunista hatalom.
A forradalom 60. évfordulójának erdélyi eseményei, rendezvényei
Mintegy 40 programpont szerepel a Magyar Szabadság Éve kolozsvári rendezvényei között, melyekre október 12. és november 21. között kerül sor a Kincses Kolozsvár Egyesület koordinálásával. Többek között a forradalommal összefüggő filmek vetítése, beszélgetések, megemlékezések, konferenciák, előadások, hangversenyek szerepelnek a programok között. A rendezvénysorozat nyitányaként 2016. október 12-én 1956-A szabadságért és függetlenségért címmel tablókiállítás nyílt Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében. Az esemény végén a kiállítás résztvevői gyertyagyújtással és egyperces néma tisztelgéssel emlékeztek az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira, azokra, akiket bebörtönöztek, meghurcoltak, és azokra is, akik elhagyni kényszerültek szülőföldjüket
A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 60. évfordulóján, Nagyváradon a Magyar Polgári Egyesület október 21. és október 23. között folyamatos (éjjel-nappal), 56 órán át tartó megemlékezést szervez. A megemlékezés ideje alatt a forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó filmeket vetítenek, eredeti rádiófelvételeket hallgathatnak az érdeklődők, illetve felolvasásokon vehetnek részt. Az 1956-os magyarországi forradalom történéseiről és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak szervezetéről készült kiállítás október 21-én, déli 12 órakor nyílik meg. A rendezvény támogatója az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott emlékbizottság.
Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az újságírónak kell kibányásznia az érdekességet
Az oknyomozó erdélyi magyar újságírás egyik úttörőjeként az elmúlt 26 évben Gazda Árpád számos olyan cikket írt, amelyet fiatal zsurnalisztáknak lehetne oktatni. Újságíróklub-sorozatunk vendégével a szakmai kihívásokról, az igényességről, a lapokra nehezedő anyagi és politikai nyomásról, illetve a nyomtatott sajtó kiútkereséséről beszélgettünk.
– A rendszerváltás után lettél újságíró. Mi késztetett fizikusként erre a pályára?
– Az 1989-es változások idején éppen utolsó éves fizikushallgató voltam a temesvári egyetemen, amikor megnyílt a világ. Óriási igény mutatkozott az igaz szóra, de mivel ugyanazok az emberek írták a forradalmi cikkeket, mint korábban a kommunista lapokat, minden szerkesztőségbe új embereket, új arcokat kerestek. Diákkoromban már voltak rövidpróza próbálkozásaim, közvetlenül a rendszerváltás után pedig diáklapokba írogattam. Magyar körökben, Temesváron jól ismertek, és amikor tollforgatáshoz értő embereket kerestek, arra ébredtem, három szerkesztőség is újságírói állást ajánlott. A Temesvári Új Szó, a Temesvári Rádió és a Romániai Magyar Szó közül kellett választanom, végül a bukaresti napilap Temes megyei tudósítójának szerződtem el. Utólag visszagondolva jó döntésnek bizonyult, hiszen országos ismertségre tettem szert. Mai ésszel – amikor lapjaink pár ezres példányszámmal küszködnek – szinte hihetetlennek tűnik, hogy akkoriban a Romániai Magyar Szó 180 ezres példányban jelent meg.
– A háromszéki Kovásznáról kerültél diákként Temesvárra. Nem akartál hazatérni Székelyföldre?
– A temesvári fordulat olyan meghatározó élménye volt életemnek, hogy fel sem merült az elköltözés lehetősége. Az volt az érzésem, ott mindenki ismer, ott több vagyok, mint máshol. Ha 18 év után ma visszatérek, Temesvár főterén még mindig több ismerőssel találkozom, mint Kolozsváron.
– Ez a kapcsolat idővel megszakadt, hiszen egy nagyváradi kitérő után Kolozsvárra kerültél, és mintegy két évtizede itteni szerkesztőségekben dolgozol. Mi távolított el Temesvárról?
– Előbb a Romániai Magyar Szótól váltam meg: a tudósítói állás nem bizonyult túl igényes munkának. Azonban a váltás akkor fogalmazódott meg bennem, amikor egyik publicisztikai írásomat nem közölte a lap. Temesvárról az erdélyi magyar politika mindig is másként látszott. Olyan emberekkel voltam barátságban, mint Tőkés László, Borbély Imre, Bodó Barna vagy Toró T. Tibor, akik az RMDSZ-en belüli radikálisabb vonalhoz tartoztak. Akkoriban dúlt a vita arról, hogy monolit legyen-e az RMDSZ, vagy a szervezeten belül adják meg a lehetőséget a különböző világnézeti csoportok megjelenésének. A bukaresti napilap az RMDSZ-es fősodorhoz igazodott, egy idő után már nem éreztem jól magam a szerkesztőségben. Így kerültem 1994-ben a Nagyváradon kiadott Erdélyi Naplóhoz.
– A korabeli lapszámok tanúsága szerint több oknyomozó riport fűződik a nevedhez. Mit tartasz közülük a legérdekesebbnek?
– Akkoriban folyt a balkáni háború, életben volt az ENSZ által hozott Szerbia elleni üzemanyag-embargó, mégis az egész Bánság üzemanyagot adott el a szomszédba. Erről a jelenségről kezdtem oknyomozó riportokat írni. Az egyik nagyobb lélegzetű tényfeltáró cikket arról írtam, hogy a temesvári petrokémiai kombinát, a Solventul – amelyet csővezeték kötött össze a Belgrád melletti pancsovai testvérüzemmel – hatalmas mennyiségű, 46 ezer tonna üzemanyagot nyomott át illegálisan Szerbiába. Az infót egy forradalmár társamtól kaptam: ő a gyárban dolgozott, és jelezte nekem a furcsa dolgokat. Közben beköszöntött a Constantinescu-éra, és a Solventul-ügyből bűnvádi eljárás, ügyészségi iratcsomó lett. Az ügynek ebben a kezdeti időszakában született meg a romániai sajtóban elsőként ez az oknyomozó riport.
– Hogyan lehetett hozzájutni ügyészségi forrásokhoz?
– Az infókat véletlen szerencse folytán kaptam kézhez. A Solventul üzemnek külön vasúti állomása volt, én pedig a sínek fölött átívelő gyaloghídról fényképeztem a több száz tartálykocsit, amikor két biztonsági őr megragadott és felcipelt az igazgatóhoz. Az volt a szerencsém, hogy a váratlan látogatás az igazgatót is felkészületlenül érte. Fél napig foglalkozott velem, és arról próbált meggyőzni, hogy nem követtek el törvénytelenséget. Igazát bizonyítandó az ügyészségi dokumentációt is elém tette. Ha úgy terveztem volna, biztos nem sikerül bejutni az igazgatóhoz, ehhez képest az ügyészségi irat ráadás volt. Minden információt kijegyzeteltem, és végül megszületett egy átfogó, jól dokumentált tényfeltáró riport.
– Mennyire volt ez a műfaj anyagilag, szakmailag megbecsülve?
– Az erdélyi magyar sajtóban igazából soha, hiszen rengeteg időt és munkát követel, és rendszerint csak az útiköltséget fedezték. Elsősorban a lelkesedés motivált. Másrészt az is segített, hogy újságíróként nem voltak anyagi gondjaim. A kilencvenes évek elején a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségét is tudósítottam Romániából, és ők 50 német márkát fizettek egy tudósításért. Ez pedig bőven elegendő volt az anyagi biztonságérzethez, hogy az embernek ideje és kedve legyen olyan újságírói műfajokkal is foglalkozni, amit szeret. Abban az időben az Erdélyi Napló éppen az ilyen műfajok miatt vált népszerűvé.
– Tényfeltáró cikkeid miatt nem voltak gondjaid?
– Amikor riportot írtam Székelyföld militarizálásáról – a román hadsereg és a csendőrség több új alakulatot hozott létre Hargita és Kovászna megyében, és nagyarányú ingatlanvásárlásba és terjeszkedésbe kezdett –, az akkori főszerkesztő nem merte leközölni. Megrémült a cikkben levő adatoktól, és nem volt benne biztos, hogy ha perre megy a dolog, ki tudunk-e ebből mászni. Két hónapig állt az írásom a szerkesztőségben, míg végül megjelent, de aztán olyan visszhangja lett, hogy a lap testületileg büszke volt rá.
– Nyolc évig dolgoztál a Krónika vezető szerkesztőjeként. Az országos napilap új színt hozott az erdélyi magyar újságírásba. Hogyan emlékszel a kétezres évekbeli időszakra?
– Ez volt életemben az első olyan szerkesztőség, ahol a szakmaiságot, a szakmai mércét minden más erdélyi magyar lapnál magasabbra állították. A lap beindítói olyan igényességet honosítottak meg, ami a romániai magyar sajtóban addig nem létezett. Alapállásból nem elégedhettünk meg azzal az információval, ami bejött, vagy amit az emberek nyilatkoztak. Mindennek utána kellett járni. A kilencvenes évek erdélyi magyar sajtójára az volt a jellemző, hogy Funart és Vadim Tudort szabadon lehetett szidni, de nem nagyon jutott másoknak eszébe, hogy meg is kérdezzék például Gheorghe Funart, Kolozsvár polgármesterét. Döntésünk logikus volt: ha nem tesszük fel a magunk kérdéseit, azokat senki más nem fogja tőle megkérdezni. Újdonságnak számított a reggeli lapértekezlet is, amikor kielemeztük az éppen aktuális lapszámot, így egymástól is rengeteget tanultunk.
– Vállvetve dolgoztál munkatársaiddal, legtöbb lapszámba te is írtál. Nem szeretted a főnöki tisztséget?
– Vezető szerkesztőként mindig elvárásaim voltak a kollégáktól. Amikor valaki azt mondta, hogy az általam kért cikket nem lehet rövid idő alatt elkészíteni, megmutattam, igenis lehet. Magam jártam utána, és írtam meg. Ha hiteles akarsz lenni, így működik. A főnöki státusz számomra azért volt jó, mert az érdekesnek tartott témákat én írhattam meg. Mindig megtartottam magamnak a legizgalmasabb történeteket, de hát sokkal több ötlet született a szerkesztőségben, mint amennyit én elkészíthettem volna, így bőven jutott másoknak is.
– Volt olyan cikked, ami mégsem jelenhetett meg?
– Egyetlen ilyen esetre emlékszem, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy idő után az útjaink elváljanak. Ameddig a Krónika mögött az alapító tulajdonos, a budapesti székhelyű Napi Gazdaság állt, ilyesmi fel sem merült. A későbbi tulajdonosváltásokkal azonban az érdekek is megjelentek. Egy emlékezetes történetem van: az akkori miniszterelnök-helyettes, Markó Béla vagyonnyilatkozatával kapcsolatban írtam tényfeltáró cikket. Kiderült, hogy miközben az egész erdélyi magyar könyvkiadás támogatásból él, és a kiadók vezetői szerint Erdélyben verseskönyvből egyedül Kányádi-kötetet lehet nyereségesen kiadni, akkor történt meg, hogy vagyonnyilatkozata szerint Markó Béla 90 ezer lejért – mintegy 30 ezer euróért – adta el öt évre az összes korábbi és későbbi verseinek kiadói jogát egy olyan romániai magyar kiadónak, amelyik addig egyetlen könyvet sem jelentetett meg. A cikk első része megjelent, és amikor Markó tudomást szerzett a folytatásáról, a budapesti tulajdonosok ránk telefonáltak, hogy ne jelenjen meg. Azt mondtam a főszerkesztőnek, hogy ha az RMDSZ elnöke elérheti azt, hogy egy róla szóló tényfeltáró cikk ne jelenjen meg, akkor én azonnal lemondok, és elmegyek a laptól, a tényfeltárást pedig máshol közlöm. Bejelentésemre a tulajdonosok meggondolták magukat, és kompromisszumos megoldásként a cikk nem másnap, hanem egy hét múlva jelent meg.
– Több médiaintézménynél is megfordultál. Nem volt nehéz összeszokott munkaközösségektől megválnod?
– Én soha nem voltam az a hős, aki lehetetlen helyzetben is megpróbálta tartani a frontot. Azt mondtam: ha a kiadó nem tudja biztosítani a jó munka feltételeit, én nem vállalok olyan kiadványt, amire szakmailag nem lehetek büszke. Mindig magam előtt láttam, hogyan kellene kinéznie egy jó lapnak, és ha erre nem volt pénz, akkor kerestem más munkát. Váltáskor mindig tele voltam kételyekkel, mert olyan helyre mentem, ahol magasabb szakmai igények fogadtak. Aztán az új munkahelyemen egy-két év után kezdtem jól érezni magam.
– Jelenleg a Magyar Távirati Iroda (MTI) erdélyi tudósítójaként dolgozol. Izgalmas tényfeltáró cikkek nélkül nem érzed beskatulyázva magad?
– Ez a fajta újságírás valóban nem adja meg a felfedezés élményét. Amit mások elmondanak vagy felfedeznek, azt a hírügynökségi újságíró hír formájában visszaadja. Ilyen szempontból unalmasabb, de abban mégsem az, hogy mindig az események sűrűjében mozog az ember. Gyorsnak kell lenni, és nem könnyű feladat az információözönből kiválasztani azt, ami a legfontosabb. Régebben nem tudtam felmérni, hogy írásaimat hányan olvassák, de most, amit megírok, tíz perc múlva viszontlátom az online mediában, a tévében, vagy hallom a rádióban.
– Amit megír az MTI, az hír, és amit nem, az nem hír...
– Ez nem az MTI bűne. Megértem a kollégákat, akik úgy érzik, így sem tudnak minden munkát elvégezni, és a kész hírügynökségi híreket beemelik a lapba. Egy híres mondás szerint a hír az, amit el akarnak hallgatni. Minden egyéb hirdetés. Ha a szerkesztőségek csak azt az információt közlik, amit tálcán kínálnak nekik – közlemények, sajtóértekezletek, stb. – előbb-utóbb unalmasak lesznek, eltávolodnak a valóságtól. Az elhallgatásra szánt érdekességeket az újságírónak kell kibányásznia.
– Miért veszett ki az oknyomozó újságírás az erdélyi magyar sajtóból?
– Egy-egy igazi riporton legalább egy hetet, de lehet, hogy többet kell dolgozni. A szerkesztőségekben ma már nincs olyan ember, aki egy hétig kimaradhatna az egyéb munkákból, hogy egy témának alaposan utána nézzen. Mindenhol versenyt futnak az idővel. Egy cél létezik: legyen minden este készen a lap. De az már nem kihívás, hogy milyen lap legyen. Vannak nyilván pozitív példák is: az Átlátszó Erdély pályázati forrásokból próbálja megszerezni a pénzt az időigényesebb tényfeltáró munkához. De ebből a műfajból sokkal több kellene a romániai magyar sajtóban. A lapok napi munkájában is helyet kell ennek találni, mert amit én megírok az MTI-ben, az Szatmártól Sepsiszentgyörgyig mindenhol jelen van. Ha egy lap csak azt közli, ami mindenhol olvasható, nem fogják megvenni.
– Vajon meddig fogják megvásárolni az olvasók a nyomtatott lapokat?
– Arra nem látok esélyt, hogy az erdélyi magyar nyomtatott sajtó ki tudja heverni a mai drasztikus példányszámcsökkenést. Nagy a tanácstalanság, hogy a lapok internetes változatába mikor mi kerüljön be. Ott vannak az online versenytársak, ugyanakkor nem lenne szabad lelőni a másnap megjelenő cikket. Erre ma senkinek nincs jó receptje. A mobiltelefonos, táblagépes világunkban előbb-utóbb elfogy az a generáció, amelyik a papírhoz ragaszkodik. A nyomtatott lapok azonban ma mégiscsak egyféle márkának számítanak, és ezt kellene kihasználniuk, hogy hangsúlyosabban előretörjenek az internetes világban.
Gazda Árpád
Kovásznán született 1966-ban. Diákként a Tőkés László akkori temesvári lelkészt körülvevő hívek csoportjába tartozott. Az 1989-es temesvári népfelkelés idején letartóztatták, és rövid időre bebörtönözték. A Temesvári Tudományegyetem fizika szakának elvégzése után a Romániai Magyar Szó temesvári tudósítója, a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségének romániai tudósítója, az Erdélyi Napló hetilap riportere, majd rövid időre főszerkesztője, a Krónika napilap vezető szerkesztője, a Temesvári Rádió szerkesztője, a budapesti Info Rádió és a magyarországi Heti Válasz hetilap munkatársa volt. Kilencéves újságírói tapasztalattal szerzett rádiós újságírói diplomát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1999-ben. Újságírói munkásságát több szakmai díjjal ismerték el. Jelenleg az MTI magyar hírügynökség erdélyi tudósítója. A Mikor kicsi voltam, magyar voltam című riportkötet szerzője.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nők, pálmafák, Erdély – Botházi Mária mesél új kötetéről
Botházi Mária publicistának, lapunk volt munkatársának nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című kötete, amelyben ironikus szemléletű rövid szövegek olvashatóak a női lét sajátosságainak megéléséről, a kisebbségi lét fonákságairól. A publicistával kötetéről, műhelytitkairól, az olvasói elvárásokról beszélgettünk.
– Nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című köteted, amelyben ironikus szemléletű, kritizáló célzatú, rövid szövegek: tárcák, glosszák, jegyzetek, karcolatok olvashatók. A többnyire humoros, csattanóra épülő írások valaha a sajtó jellemző műfajának számítottak, manapság azonban mintha kevésbé lennének jelen a napi erdélyi magyar médiában. Ezt a hiányt pótolandó kezdted írni a többnyire a Krónika, az Erdélyi Napló, a Transindex hasábjain megjelent szövegeket tartalmazó kötet anyagát?
– Amikor elkezdtem írni ezeket a szövegeket, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy az írásaimat karcolatnak lehet majd nevezni – általában véve publicisztikában gondolkodtam. Amikor elkezdek írni, nem akarok szántszándékkal humoros lenni, ha valami vicces eszembe jut, jókat nevetek magamban. A marosvásárhelyi könyvvásáron – ahol nemrég bemutatták a könyvet, és felolvastam belőle –, azt tapasztaltam, valóban kelendő az effajta humor: nagyokat kacagott a közönség, ráhangolódtak az írásaimra, jó érzés volt. (A kötetet december 9-én mutatják be Kolozsváron a Minerva Egyesület székházában – szerk. megj.)
Ugyanakkor a kötetben, főleg a második részben komolyabb hangvételű írások is olvashatók. Visszatérve a kezdetekre: a Krónika és a Transindex is lehetővé tette, hogy véleményanyagokat közöljek, örömmel írtam is, de akkor huszonéves voltam, és ehhez a műfajhoz talán érettebbnek kell lenni. Nekem legalábbis érni, tapasztalni kellett: erdélyi naplós korszakomban (2013-tól 2016-ig) találtam rá úgy igazán a saját hangomra, ekkor indítottuk a „női" témákkal foglalkozó rovatot, ami aztán persze nem kizárólag ilyen kérdésekhez kapcsolódott.
– Amint a Koinónia Kiadónak a kötetet bemutató szövegében is olvasható volt, az írások gyakran a női lét sajátságainak megélése kapcsán születtek. „Ez talán tájainkon nem ugyanolyan, mint a médiából visszaköszönő nőkép – megvannak a maga egyedi, gyakran sajnálatos jellemzői, amelyek társadalmunk, neveltetésünk, közgondolkodásunk lenyomataként kísérik életünket." Hogyan vélekedsz, körülhatárolható egyáltalán, hogy mi a „tipikusan erdélyi" és/vagy „tipikusan női" téma?
– Amikor az előbb említett rovat indult, azt mertem hinni, hogy körülhatárolható. Most már úgy gondolom, hogy nem, és ez biztató, ennek örülök. Eredetileg inkább a nők lettek volna a célközönség, de a visszajelzések azt mutatják, hogy férfiak is olvassák az írásaimat, és ez természetes, hiszen a férfi kíváncsi a nőre, és fordítva. A női létnek talán olyan oldalaira világítottam rá, amikről kevésbé beszélünk, vagy nem így beszélünk. A kötet több írásában is egy-egy életút villan fel, amelynek középpontjában az inkább a lányokat-asszonyokat jellemző megfelelés kérdésköre áll, amely külső és belső kényszer is, és amely mondhatni belénk ivódott.
A belesimulás az elvárásokba persze a férfiakat is jellemzi, de hagyományosan nekik talán rugalmasabbak a kereteik. Miért van ez így, miért kell nekünk tökéletesnek lenni? Miért hajlunk meg a kellek és a szokások előtt? Tényleg nő súly alatt a pálma? Vagy visszafejlődik? És muszáj a súly mindig? Miért vizslatjuk egymást felülről figyelő, kritikus szemekkel gyakran mi nők is, csöppet sem szolidárisan? Bocsánat, hogy így fogalmazok: miért kellene nekünk ugyanúgy és életciklusonként egyformán szívni, miért ne próbálhatnánk meg más utakat is? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak, a válaszokat persze nem tudom.
– A kötetben olvasható írások gunyorosan, kritikusan, ugyanakkor empatikusan, több szemszögből próbálják megközelíteni ezeket a jelenségeket, a férfiak felé is nyitottan.
– Igen, mert nagyon szeretjük a férfiakat: a szerelmünk, a fiaink, az apánk, a nagyapánk életünk meghatározói. Én nem kívánnék egy percig sem velük szemben élni, én velük együtt szeretek. Úgy, hogy közben Marinak érezhessem magam. Ne kiképzőtisztnek vagy házisárkánynak vagy háztartási alkalmazottnak, mert úgy mi értelme van? Talán ezzel mások is így vannak. És egy férfinek sem lehet túl jó sárkányok és tisztek és szolgák között, kívül rekedten, esetleg egy tőle távol álló, másoktól megöröklött, meghatározott életmód szolgálatában. De ez tőle is függ.
Képletesen szólva: ha a nő vonyít már – akár befelé is – a felmosóvödörtől, az senkinek sem lehet természetes és komfortos a családban. A nő nem is a felmosóvödörtől vonyít egyébként, hanem attól, ha egyedül marad a felmosóvödörrel. Ha a felmosóvödör lesz számára a világ. Nagyon várnám, hogy férfiak tollából is szülessenek publicisztikák hasonló témákról. Viszont nemcsak női témájú publicisztikák olvashatók a kötetben, hanem az erdélyi létmódról, a kisebbségiségről szólóak is, amelyek szintén kicsit sarkítottan közelítik meg a jelenségeket: az erdélyi kulturális rendezvények forgatókönyvét, az erdélyi magyar újságírók közhelyszótárát, a Daciával való együttélést, a nyaralást, azt, hogy kisebbségiként több szempontból is hátrányos a helyzetünk.
– Picit torzító tükröt, de mindenképpen tükröt tartasz írásaiddal az olvasó elé. Meg lehetne rajzolni olvasód fantomképét? Kiknek írsz?
– Nyilván azoknak, akik korban és helyrajzilag is közel állnak hozzám, hiszen ezt a világot ismerem, ebből tudok kiindulni. Nem hiszem, hogy az írásaim ugyanazt üzennék egy nagyvárosi, felső kultúrkörökben mozgó szingli nőnek, mint amit egy kisvárosi családanyának. És persze egy húszéves talán nevet rajtuk, de nem tudja úgy magáévá tenni ezeket a témákat, mint azok, akik az asszonyiságot, az apaságot, a családi életet felnőttként megtapasztalták már.
Az olvasói visszajelzések azt mutatják, hogy idősebbek és fiatalok is olvassák az írásaimat, aminek nagyon örvendek, ugyanakkor persze kapok negatív kommenteket is. Utóbbiaknak azért örülök, mert a publicisztikaírásnál fontos, hogy érzelmeket indítson el az olvasóban, akár erős ellenérzéseket is. Ez azt jelenti, hogy nem langyos a szöveg, talán mond valamit. És hát mi ez ahhoz képest, hogy rockbandákat sörösüvegekkel dobálnak, drága előadásokat fütyülnek ki a nézők. Az önkifejezés nem egyszerű dolog.
– Írásaid a műfajból adódóan is „fikciók", nem pedig szociológiai látleletek. A 19. században, amikor Mikszáth a napi sajtóban jelentette meg népszerű karcolatait, és az olvasók lapszámról lapszámra várták az írásait, valószínűleg számoltak azzal, hogy tulajdonképpen fikcióról, szépprózáról van szó. A te olvasóid is így vannak vajon ezzel?
– Igen, fontos a fogalom, hogy fikció. A visszajelzésekből nagyon sokat tanultam az olvasókról. És találkoztam olyasmivel is, amire korábban nem gondoltam: van, aki mindent szó szerint ért, azt gondolja, hogy ez pont így megtörtént, sőt velem történt meg. Hangsúlyoznám, hogy nem a magam életét írom, általában jelenségeket próbálok megragadni. Busszal járok, nézelődöm, tapasztalok, beszélgetek, a lakóhelyemen többekkel napi szinten tartom a kapcsolatot, sok sajtót olvasok, és írásaim állandó ihlető forrása a székelyudvarhelyi blokkos környezet, ahol felnőttem. Élményeimet, benyomásaimat rögzítem, nyilván személyes szűrőn keresztül.
Megtörtént, hogy egyes szám első személyben írtam egy tárcát, aminek főszereplője Jenő volt. A cikk után kaptam olyan leveleket is, hogy Jenőt meg akarják verni, holott szegény nem is létezett. Ilyen tapasztalatokból kiindulva távolságot igyekszem tartani köztem és a szereplőim között. De úgy látom, hogy az értő olvasás nagy problémát jelent ma, sokan valószínűleg nem olvasnak eleget és elég sokféle szöveget ahhoz, hogy értő módon viszonyuljanak, hogy helyén kezeljék a fikciót. Ráadásul internetes környezetben még nehezebb figyelmesen olvasni. Újabb felmérések eredményei is tanúskodnak arról, hogy az iskolások fele nem érti, amit olvas, sajnos úgy látszik, ez egész társadalmunkat áthatja. Ugyanakkor a médiaműveltség hiányosságai is megmutatkoznak, ami sokban a múlt sajtóörökségének tulajdonítható: sokan gondolják még ma is, hogy „ami az újságban megjelent, az úgy is van".
– Hogy tervezed: publicisztikákat jelentetsz meg továbbra is, vagy a szépirodalom felé is kacsintgatsz?
– Nemrég volt egy kis változás a munkámban: tanár lettem a BBTE újságírás szakán, ahová már régóta betanítottam. Így nem dolgozom már az Erdélyi Naplónál, de cikksorozatom folytatódik a Főtér.ro portálon. És persze incselkedem a gondolattal, hogy elmozduljak a szépirodalom, a novella felé. Az azonban még nem világos, hogy nagyobb lélegzetvételű írásokhoz mennyire lenne tehetségem. Akartam mondani azt is, hogy időm, energiám, de ez nem lehet kifogás, milyen kár. Az általam ismert írók mindig találnak alkalmat az írásra, ha kell, éjjel, ha kell, hajnalban. Emlékszem, annak idején, amikor a Krónikánál dolgoztam, az ismerőseim sorra íróvá-költővé váltak, egyre-másra jelentek meg a könyveik. Én pedig azt mondtam: minden vágyam, hogy kezdő szerző lehessek. Sokat nevettünk aztán ezen a mondaton.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Választói dilemmák
Hosszú levelet kaptam egy kedves marosvásárhelyi olvasónktól, aki saját bevallása szerint az Erdélyi Napló huszonöt évvel ezelőtti megjelenése óta hűséges előfizetőnk. Hosszan sorolja, hogy mit szeret, illetve miről olvasna szívesen a lapban. A hetilapunkat méltató, szép nyelvismerettel megírt levél szerzője azzal zárja sorait, hogy tanácstalan. Közeleg a szavazás napja, és nem tudja, érdemes-e voksolni. És ha igen, akkor kire?
Marosvásárhelyi olvasónk magyarként nincs egyedül Erdélyben dilemmájával. Sok hozzá hasonló tisztességes ember töpreng azon, érdemes-e szavazni, jelent-e valamit a voksa egy olyan országban, ahol immár huszonhat éve hiú ábránd a magyarság sorsának jobbra fordulása. És ha azt látja, hogy ebben az elmaradt irányváltásban a magyar képviselet is sáros – amelyet immár két és fél évtizede hitelez szavazói bizalmával –, akkor könnyen megszülethet a döntése: szavazás napján a legjobb otthon maradni. Ezzel is növelve a politikából kiábrándultak népes táborát, amit a december tizenegyediki, szavazói részvételről szóló közvélemény-kutatások már régóta jeleznek.
Román és magyar ember tehát egyaránt megelégelte a korrupciós mocsárba, a szegénységbe és a sovén hagymázba csúszott ország egymást váltogató és egymást jól kiegészítő politikai kasztjának regnálását. Az Európai Unió többi tagországához képest állandósult romániai szegénység immár olyan kiábrándultságot hordoz az emberek között, amit nem lehet szólamokkal és könnyelmű ígéretekkel hatástalanítani. Mindezek tetőzéseként ott állunk mi, romániai magyar szavazók, akiket az ország általános nyomora és kilátástalansága mellet többszörösen sújtanak megtagadott közösségi jogaink, az önrendelkezés hiánya, a többség számára apró-cseprőnek tűnő, de számunkra mégis létfontosságú napi magyar gondjaink. Azok a gondok, amelyeknek megoldását ígéri négyévente az RMDSZ, mindig más-más szlogenek és hangsúlyok ernyője alatt. Ezek az ígéretek azonban túlélik a parlamenti ciklusokat, mert gondjainkat Bukarestben nem sikerül orvosolni. Sem kormányon, sem kormányon kívül.
Itt van tehát az újabb szavazás és vele együtt az újabb ígérethalmaz. Mivel a román pártok számunkra gyakorlatilag semmit nem ígérnek, ez a rész kipipálva. Marad tehát a sors szeszélye folytán az ismét magyar alternatíva nélkül megméretkező RMDSZ. Amely nyújthatott volna egy mindenki számára elfogadható, tisztességes összefogást mindhárom párt szavazói számára, de ezt mégsem tette.
Ebben a helyzetben, aki eleve otthon akar maradni, azt nem lehet meggyőzni ennek ellenkezőjéről. Aki viszont voksol, annak egyetlen lehetősége marad.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Két újságíró munkáját ismerték el Csíkszeredában
Makkay József, lapcsaládunk újságírója, az Erdélyi Napló főszerkesztője, valamint a székelyudvarhelyi Lázár Emese, a Hargita Népe munkatársa vehetett át kedden Bálint András-emlékdíjat Csíkszeredában, a Székelyföld folyóirat székhelyén.
Makkay József a nemzeti célokat mindenek elé helyező tollforgató prototípusa. A nemzetben gondolkodó, a nemzetéért tenni akaró, az újságírásban feladatot, hittérítői munkát látó erdélyi magyar újságíró – hangsúlyozta Borbély Zsolt Attila a kitüntetett laudációjában, melyet Mirk Szidónia olvasott fel. „Belülről figyelhettem azt a küzdelmet, amit Jóska folytatott a lap fennmaradásáért 2004 és 2009 között, amikor is egy rövid időre a Napló elhallgatott. Figyelhettem azt is, hogy témaválasztásai közvetlenül vagy közvetve a nemzeti értékfelmutatást szolgálták, hangleütései mindig is harmonizáltak a magyar nemzetstratégiai célokkal” – hangsúlyozta Borbély, majd úgy összegzett, „a Bálint András-díj kétségkívül jó helyre került idén is”.
A kitüntetett felszólalásában elmondta, úgy érzi, hogy ez a díj egy kicsit az idén 25 éves Erdélyi Naplót is megilleti. „A kollégákat, a támogatókat, az olvasókat is egyaránt megilleti ez a kitüntetés, hogy ennyi éven át életben tartották a lapot.”
Sarány István laudációjában rámutatott, Lázár Emese az a szemfüles újságíró és hűséges munkatárs, aki mindig tudja, mi a dolga, érzi hol és mit kell segítsen ahhoz, hogy a lap szekere menjen, közéleti érdeklődésű és beállítottságú, érzékeny tollforgató. Iróniával és öniróniával ostorozza olvasóit, epés, elmés humorral kifigurázva a visszásságokat. Olyan újságíró, akinek jegyzetei ütnek és simogatnak, elgondolkodtatnak, helyeslésre vagy ellentmondásra késztetnek, azaz megérintenek, nem hagynak hidegen. Lázár Emese szakmáját nemegyszer munkának, hanem életformának tekinti.
„Megtiszteltetés és további munkára kötelez ez az elismerés. Váratlanul ért, és úgy érzem, hogy még nagyon sokat kell dolgozzak azért, hogy igazából megérdemeljem. De Bálint András öröksége kötelez. Nagyon sok embernek köszönhetem, hogy ezt a díjat megkaphattam” – fogalmazott Lázár Emese a díjátadón.
A díjról
A csíkszeredai székhelyű Bálint András Alapítvány az emlékdíjjal székelyföldi, illetve innen elszármazott újságírók tehetségét, példaértékű munkáját és elkötelezettségét tünteti ki minden évben. A székelyföldi magyarság érdekeit képviselő újságíróknak kiosztott díjat a sóvidéki származású Bálint András (1943–1994), a Hargita napilap egykori publicistája emlékére alapították.
Péter Beáta Székelyhon.ro

Mi, hol, mikor?
MegjelentHencz Hilda: Magyar Bukarest. Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. Kiváltképpen a városi kör volt kozmopolita, a burzsoázia pedig nagymértékben „nem román” eredetű.
Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elöl ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 640 ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai rétege képviseletében. Komoly dokumentálással, figyelemre méltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történetírási siker. (Lucian Boia történész, akadémikus, a Bukaresti Egyetem tanára)A Magyar Napló és a Hármas Alapítvány közös kiadásában megjelent 360 oldalas könyv ára 45 lej, megvásárolható a H–Press elárusítóhelyein. ÉLŐ VÍZFORRÁS. A kézdivásárhelyi Boldog Özséb római katolikus plébánia havilapjának januári számából: az első oldalon dr. Kerekes László plébános és Hajlák Attila István segédlelkész írása olvasható Hozzám jöttél? Nekem adod? címmel; a második oldalon a Szűzanya ünnepeinkről olvashatunk, majd a decemberi és januári plébániai programok részleteiről és a házszentelések beosztásáról is tudomást szerezhetünk. Lelki olvasmányt kínálnak a következő rovatok: Poklaink – mennyország, Boldogok és szentek, Kritikus, Cserkész: Szállást keres a Szent család. A hívek kérdéseire dr. Kerkes László plébános válaszol, a Csermelykében mesét olvashatnak a szeretetről. Honlap: www.boldogozseb.ro.ERDÉLYI NAPLÓ, 1. SZÁM. Egyre több hír kering arról, hogy a közösségi oldalakra felkerülő személyes adatok, fényképek, írott tartalmak illetéktelenek kezébe kerülhetnek. Az utóbbi időben a Facebook és a hozzá hasonló oldalak ellenőrzésére, illetve cenzúrázására egyre több kísérlet születik, ami legalább olyan aggasztó, mint az adathalászattal járó veszélyek. Személyes adataink biztonsága érdekében tehát körültekintéssel használjuk a közösségi oldalakat. Az Erdélyi Napló e heti összeállításában utánajárt a legnépszerűbb közösségi oldal működési hátterének, hogy megmutassa, mire érdemes figyelni a Facebook használatakor. Az írás címe: A Facebook minden lát. l A lap portréinterjúja Benyhe István magyar diplomatát mutatja be, aki jó ideje Madridban teljesít szolgálatot. A Kereszténydemokrata Néppárt politikusának több kötete is megjelent a Trianon utáni magyar külpolitikáról. l Százéves a Csárdáskirálynő. Kálmán Imre világszerte legismertebb operettje ma is tömegeket vonz, sok országban hetekkel a vendégelőadások előtt elfogynak a jegyek.
KönyvbemutatóKovásznán a Városi Művelődési Ház Ignácz Rózsa Termében a Fábián Ernő Népfőiskola szervezésében hétfőn 17 órától Csinta Samu újságíró bemutatja Arisztokraták honfoglalása című könyvét. A rendezvény házigazdája Balogh Zoltán  lelkipásztor.
SzínházM STÚDIÓ. A sepsiszentgyörgyi mozgásszínház ma 19 órától a Háromszék Táncstúdióban Igor Sztravinszkij Tavaszi áldozat (rendező: Andrea Gavriliu), január 8-án, vasárnap 19 órától Háromszék Táncstúdióban A Jó, a Rossz és a K**va anyád  (rendező-koreográfus: Fehér Ferenc) című előadást játssza. Az előadásokra érvényesek az Ábel-bérletek, helyet foglalni, jegyet vásárolni a kulturális szervezőirodában (telefon: 0267 312 104) és a www.biletmaster.ro oldalon lehet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megújult a Krónika honlapja
A Krónika honlapja május 2-ától új külsővel jelenik meg. Szűk tizenegy hónappal azután hajtottuk végre ezt a formaváltást, hogy nyomtatott napilapunk is kisebb arculatátalakításon ment keresztül.
Akárcsak az akkorinak, a mostani megújulásnak is az a lényege, hogy „szellősebb", látványosabb, áttekinthetőbb legyen a Krónika – ezúttal már az online felület is. Lapcsaládunk hírportáljához, a Székelyhonhoz hasonlóan immár a Krónika, illetve az Erdélyi Napló honlapja is korszerűbb, közismert kifejezéssel: mobilbarát lett, hiszen
az oldal megjelenítését mobileszközökre is optimalizálták. Jól ismert állandó rovatainkat ugyanúgy megtalálja ezentúl is az olvasó, a tartalmat pedig – amely nem feltétlenül a nyomtatott lapban megjelent cikkek tükre – igyekszünk a legérthetőbben, olvasmányosabban, élvezetesebben közzétenni. Ami viszont nem változik, hogy nekünk nem célunk a kattintásvadászat. Továbbra is kerüljük a romániai médiában manapság oly divatos, az olvasóközönség többsége által viszont bosszantónak tartott „csalicímeket", amelyekre rákattintva az olvasó úgy érzi, hogy átverték. Mi egyszerűen tájékoztatni akarunk, de mondhatnánk úgy is: egyszerűen akarunk tájékoztatni. Cikkeinkhez ugyanakkor kizárólag regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá, fűzhetnek kommentárt. Lapcsaládunknak ugyanakkor új oldala is van: a Liget. A legújabb kiadvány a könnyed, de cseppet sem komolytalan témakörök lapja, amelynek hitvallása: emberekről embereknek. A portál szerkesztői hangsúlyozzák: bár tudatában vannak annak, hogy az ilyen kiadványokat többnyire a hölgyek szeretik böngészni, biztosíthatják az urakat, hogy ők is találnak az oldalon nekik szánt olvasnivalót. Köszönjük eddigi hűségüket és figyelmüket, hasznos és kellemes időtöltést kívánunk a megújult Krónika böngészésével!
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Egy a sokféle Kinde-arc közül – Demeter Zsuzsa irodalomkritikus új kötetéről
A 2014-ben elhunyt Kinde Annamária költészetéről írt kötetet Demeter Zsuzsa irodalomkritikus, aki a nemsokára megjelenő, Szandra May a hóhullásban című könyvről, a költőnek az erdélyi lírában betöltött helyéről is beszélt.
– Most jelenik meg Szandra May a hóhullásban – Kinde Annamária költészete című köteted a vásárhelyi Lector Kiadónál, a kiadvány már kapható lesz novemberben a Marosvásárhelyi Könyvvásáron. Mi indított arra, hogy Kinde Annamária költészetével foglalkozz egy nagyobb lélegzetű kötetben, ahogy te nevezted, „olvasónapló-szerű” kiadványban? Halála után nem látott napvilágot ilyen igényű összegzés, ezért hiánycikknek számított, de ezen túl személyesen mi fűz az ő költészetéhez?
– Kinde költészetére a kétezres évek elején-közepén kezdtem felfigyelni, Helikon-szerkesztőként is óhatatlanul kezembe kerültek kötetei, olvastam a különböző folyóiratokban verseit. S bár nem voltunk közeli viszonyban, egy-egy, a könyveiről megjelent kritika, a vele készítetett Helikon-interjú kapcsán sokat leveleztünk, kedvelte a Helikon szerkesztőségét, az akkor még főszerkesztő Szilágyi Istvánt különösen. Egy-egy levelében nemcsak saját szövegeit csatolta, de felhívta a figyelmünket tehetséges diákjaira is, s ha recenziós példányt küldött frissen megjelent kötetéből, mellékelte kollégái új köteteit is.
Halála után váradi kollégái szerveztek egy kerekasztal-beszélgetést: a Kinde-életmű gondozásáról, utóéletéről tanácskoztak, azóta elkészítették síremlékét, illetve róla elnevezett díjat is alapítottak váradi kollégái. A Helikonban Egyed Emese írt Kinde Annamária halálakor nagyon szép, összegző jellegű tanulmányt, amelyről Emesével sokat beszélgettünk. Egy ilyen beszélgetés alkalmával született a gondolat, ha már Sigmond Istvánról írok monográfiát, nem lenne-e kedvem a Kinde-költészettel is alaposabban foglalkozni.
Kinde Annamária
Kinde Annamária költő, műfordító, szerkesztő
1956. június 10-én született Nagyváradon, 2014. január 5-én hunyt el. Az érettségit követően Brassóban, erdőmérnöki szakon folytatta tanulmányait, majd Nagyváradon szerzett újságírói diplomát. 1990-ben a Majomsziget című ifjúsági lap főszerkesztője. 1992–1996 között az Erdélyi Napló munkatársa. 1996 és 2002 között a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium igazgatója, 2002-ben az aradi Nyugati Jelen főszerkesztője, 2003-tól az Erdélyi Riport szerkesztője, 2006-tól a Várad című irodalmi hetilap versrovatának vezetője, az Erdélyi Magyar Írók Ligája vezetőségének tagja is volt. Verseskötetei: A hiúzok természetéről (1997), Egy másik arc (2000), Szandra May kertje (2002), Szandra May a sivatagban (2004), Mondhatatlan (2006), Rózsavér (2009), Szandra May és Tom Vanguard igaz története (2010), Hóbanévad (2011), Húzódhatsz közelebb (2013). – Miért az „olvasónapló” műfaját választottad, már ha ezt lehet külön műfajnak nevezni?
– Célja szerint a kötet monográfiának készült, de kizárólag a költészetére fókuszált, a Kinde-verseskötetek együttes olvasatából próbáltam a sokféle Kinde-arc közül kiolvasni és elmondani a saját olvasatomat, azért szerencsésebb afféle olvasónaplónak tekinteni. De mindez folytatható, hiszen nem foglalkoztam Kinde folyóiratbeli publikációival, nem érintettem a különböző, közéleti és kulturális sajtóban végzett munkásságát. És ami a legfontosabb, nem ismerem a hagyatékát, anélkül azonban igencsak nehéz teljes monográfiát írni.
– A kortárs irodalomtörténet-írás nem csupán Kinde költészetét nem méltatta kellő figyelemre, bizonytalanság mutatkozik e költészet helyének kijelölésében is. Miután behatóan foglalkoztál az életművel, te magad hogyan határolnád be a helyét az erdélyi líratermésben?
– Nem vagyok benne biztos, hogy szükséges besorolnunk Kindét az egyes Forrás-nemzedékek közé. Az irodalomtörténet-írás a harmadik Forrás-nemzedékhez sorolja költészetét, de nem szerepel abban az antológiában (az Ágoston Vilmos szerkesztette Kimaradt szó címűben), amelyet hagyományosan a harmadik Forrás-nemzedék antológiájának szoktak nevezni. Ennek sok oka van, amiről beszélek is a könyvben. De ha a Kindével készült interjúkra hagyatkozunk, akkor inkább szellemi és költőtársakról beszél, Király László és Farkas Árpád költészetéhez érzi rokoníthatónak líráját, motivikájában, világlátásában egyaránt.
– Lezárt életműként olvasható a több mint három éve elhunyt költőé. Írtad, hogy igyekeztél felfedni valamiféle lírai narrációt, amelyre kötetei, versei felfűzhetők. Mi lehet ez a vonal, vonulat, hogyan fogalmaznád meg?
– Sokféle Kinde Annamária olvasható ki a kilenckötetnyi versből: provokatív, harcos, elégikus és a sort még folytathatnám. Az én olvasatom az utóbbi, szövegtörténést és személyiségjegyeket, kiadástörténetet és (vallomásos) életrajzot együtt vizsgálok benne, s ezt a személyes megközelítést vállalom is. Tom Vanguard, Szandra May, a Másik K (Kinde alakmásai) szervesen összetartoznak, még ha más-más kötetekben is jelennek néha meg. Számomra leginkább a kolumbiai Alvaro Mutis hajósának, Maqroll árbocmesternek a kalandjait idézik – hangulatiságukban mindenképp – a Kinde-hősök bolyongásai, utazásai. Persze, nem tengeren, hanem hólepte tájban, a versnyelv keretei között.
– Mint írod, Kinde maga is mondta, hogy költészetében elsősorban a második Forrás-nemzedék tagjainak, Farkas Árpádnak, Király Lászlónak a gondolatiságához igazodik – s talán nem véletlen, hogy szellemi elődöket, mestereket, lírájának rokon hangjait, s nem mellesleg mindennapi, a közéleti költészetének fontosabb témáit épp az erdélyiség jelölte ki. Farkas Árpád, Király László versei talán nem ismeretlenek a magyarországi közönség számára, viszont Kinde Annamáriáé jószerével az maradt. A kötetednek az is a célja, hogy nemcsak az erdélyi, hanem a magyarországi olvasókhoz is közelebb hozza az életművet?
– Egy monográfia nem csinál tavaszt. S abban sem vagyok biztos, hogy Király László vagy Farkas Árpád költészete (bár utóbbiról egyébként nemrég jelent meg egy kiváló monográfia Magyarországon, Cs. Nagy Ibolya készítette) ismert lenne a magyarországi olvasók körében, vagy ne lenne bőven tennivaló ezen a téren. De azt hiszem, itthon is bőven van bepótolni való: ha csak az elmúlt huszonhét évre gondolok, hány írói hagyaték maradt gazdátlanul, amelyeknek a sorsáról semmit sem tudunk. Alig vannak folyóirat-repertóriumaink, szerzői monográfiák is csak elvétve. Vagy hogyan várjuk el, hogy a magyarországi olvasók ismerjék például Mózes Attilát vagy Lászlóffy Aladárt, ha könyveik nem elérhetők?
Demeter Zsuzsa kötetének bemutatója
Demeter Zsuzsa Szandra May a hóhullásban – Kinde Annamária költészete című, a marosvásárhelyi Lector Kiadónál megjelenő kötetét a Marosvásárhelyi Könyvvásáron november 7-én délután 6 órától, valamint a november 24-én kezdődő Nagyváradi Könyvmaratonon is megismerheti az olvasóközönség. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Kortárs szerzőkkel találkozhattak az aradiak a Magyar Nyelv Napja alkalmából
A Magyar Nyelv Napja – amelyet november 13-án ünnepelnek – alkalmából Aradhoz kötődő kortárs szerzőkkel szervezett közönségtalálkozót november 16-án, csütörtökön a Pro Move Arad Egyesület.
Az aradi születésű, de Kolozsváron élő Karácsonyi Zsolt költő, műfordító, egyetemi tanár, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke és Papp Sándor Zsigmond újságíró, író – aki a 90-es évek elején négy évig élt Aradon, később pedig az Erdélyi Napló, a Krónika, az Erdélyi Riport és a Népszabadság kulturális rovatának munkatársa volt, jelenleg pedig a budapesti Kossuth Kiadónál szerkesztő – volt az egyesület vendége.
A magyar kormány, a Nemzetpolitikai Államtitkárság és a Bethlen Gábor Alap támogatásával megszervezett rendezvényen a vendégek délelőtt a Csiky Gergely Főgimnázium diákjainak meséltek a nyelvművelésben rejlő – karrierépítési – lehetőségekről, a pályaválasztás sorsdöntő fontosságáról, és az „életre felkészítve” őket azt tanácsolták, bármilyen hivatást is választanak majd, adják önmagukat.
Kora este a Tulipán Könyvesboltban Pataky Lehel Zsolt szervező, az egyesület elnökének a kérésére a meghívottak a magyar irodalom helyzetéről, a tollforgatók és más értelmiségiek társadalmi megbecsüléséről beszélgettek az érdeklődőkkel. Azt is elmondták, milyen a megítélése az aradi kortárs irodalmi, és egyáltalán a művészeti életnek a két kulturális centrumból, Budapestről és Kolozsvárról nézve. Az est végén Karácsonyi Zsolt olvasott fel műveiből. Pataky Lehel Zsolt / maszol.ro