Ma és holnap: Fodor Sándor, Arany-monográfia, irodalmi tehetséggondozás Kolozsváron, könyvvásár Szilágysomlyón
Az új Arany-monográfiát Kolozsváron mutatják be, elkészült a tavaszi Fodor Sándor emlékkonferencia előadásait tartalmazó tanulmánykötet, irodalmi tehetséggyártás létét-nemlétét-milyenségét vitatják meg Kolozsváron csütörtökön, míg pénteken Szilágysomlyón adventi könyvvásár nyílik.
KOLOZSVÁRON MUTATJÁK BE AZ ÚJ ARANY-MONOGRÁFIÁT
Az Arany János-emlékév kiemelkedő eseménye egy új Arany-monográfia elkészülése. Szilágyi Mártonnak, az ELTE egyetemi tanárának, ismert irodalomtörténésznek és Arany-kutatónak a nagyszabású, a Kalligram Kiadónál megjelent Arany János-könyve számos új szempontot fogalmaz meg a tőle megszokott alapossággal, érzékenységgel és érdekfeszítő megoldásokkal. A néhány hete napvilágot látott hiánypótló kiadvány első bemutatójára Kolozsváron kerül sor, a kötetet a szerző jelenlétében Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó igazgatója és T. Szabó Levente irodalomtörténész mutatja be december 7-én, csütörtökön 18 órától a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának (Marianum) kis dísztermében. Minden érdeklődőt szeretettel látnak, a „Mi vagyok én?”. Arany János költészete című könyv megvásárolható, s a szerző dedikálja is azt az érdeklődőknek.
FODOR SÁNDORRÓL BÉKÉBEN, HÁBORÚBAN, BONTAKOZÓ KOMMUNIZMUSBAN
Fodor Sándorról beszélget Serestély Zalán Bodó Mártával, Dávid Gyulával és Egyed Péterrel a Bulgakov Kávéházban csütörtökön, december 7-én 18 órától. Házigazda: Karácsonyi Zsolt. Ugyanakkor bemutatják az Erdélyi Híradó és az E-MIL közös kiadványát: a Békében, Háborúban, Bontakozó kommunizmusban című tanulmánykötet a tavasszal zajlott Fodor Sándor emlékkonferencia előadásait tartalmazza.
IRODALMI TEHETSÉGGYÁRTÁS KOLOZSVÁRON
Kerekasztal-beszélgetésre és vitaestre hívja a kolozsvári közönséget a Láthatatlan Kollégium csütörtökön, december 7-én 19:30 órától a kolozsvári Tranzit.ro nagytermében (Brassai Sámuel u. 5. sz.). A beszélgetés témája a kolozsvári irodalmi tehetséggondozás és kritikai közeg, meghívottak André Ferenc slammer, szerkesztő, Adorjáni Panna dramaturg, Balázs Imre József egyetemi docens és Vass Csaba költő. Juhász-Boylán Kincső és Györfi Tünde Edina moderátorokkal az alábbi kérdéseket járják körül: Mit értünk tehetség alatt? A kortárs pedagógia szemszögéből vizsgálva releváns kategória-e ma? A művészeti nevelés beavató „rítusai” szükségesek-e a fiatal alkotó fejlődése szempontjából? Milyen mértékben elitista diskurzus az irodalmi? Kinek, milyen rétegeknek szól/szólhat az irodalom? A kolozsvári irodalmi közeg zártsága: mennyire függ az érvényesülés a személyes ismeretségektől, illetve mennyire csak ezektől? Hogyan definiálnánk az irodalmi sikert? Leírható, tipizálható az átlagos kolozsvári tehetség? Hogyan beszélhetünk egy induló szerző műveiről? Milyen lenne egy ideális kritikai közeg? Van-e közös nyelv, amin irodalomról beszélhetünk?
ADVENTI KÖNYVVÁSÁR SZILÁGYSOMLYÓN
December 8-án, pénteken 17.30 órakor kezdődik a szilágysomlyói EMKE Magyar Házban az idei adventi könyvvásár. Ez alkalommal avatják az udvaron elkészült fedett közösségi teret, majd a szerzők jelenlétében bemutatják Cs. Kovács Katalin, Csinta Samu és Nánó Csaba közelmúltban megjelent könyveit. Az adventi program keretében Szabó Vilmos emlékkiállítás nyílik és rövid programmal jelentkezik a szilágysomlyói EMKE Játékakadémia nevű amatőr színjátszócsoportja. A könyvvásáron alkalom nyílik beszélgetésre és dedikálásra is. Szabadság (Kolozsvár)

Marius Diaconescu történész: nem ígértek autonómiát 1918-ban Gyulafehérváron
Még mielőtt március 15-e hivatalos ünneppé nyilvánítását kérnék, a romániai magyaroknak tiszteletet kellene tanúsítaniuk a románok nemzeti ünnepe, december 1-je iránt – vélekedik Marius Diaconescu történész. A Bukaresti Egyetem tanára a Krónikának adott interjúban „magyar mítosznak” nevezi, hogy a Gyulafehérvári nyilatkozatban autonómiát ígértek a romániai kisebbségek számára.
– Nagy vonalakban ismerjük az Erdély és Románia 1918-as egyesülését eredményező történelmi előzményeket és összefüggéseket. Mégis milyen okok és lépések vezettek az unió gyulafehérvári kinyilvánításához?
– Vlagyimir Iljics Leninnek és Woodrow Wilsonnak a népek önrendelkezési jogáról tett kijelentései kiváltották az európai többnemzetiségű birodalmak összeomlását, mivel bátorították a nemzeti politikai mozgalmakat. Az Osztrák–Magyar Monarchia részeként a Magyar Királyság többnemzetiségű állam volt.
A budapesti kormányok által 1867 után felvállalt magyarosítási politika bumeránghatást eredményezett: a nemzetiségek önrendelkezését és a királyság szakadását. Ha gazdasági értelemben a birodalom működőképesnek bizonyult, hiszen óriási piac volt Közép-Európa számára, politikai szempontból az Osztrák–Magyar Monarchia kudarcra volt ítélve. 1867-ben kompromisszum született ugyan a birodalom megmentésére, ám jelentős különbségek voltak tetten érhetők az osztrákok, illetve a magyarok nemzetiségi politikáját illetően. Miközben az osztrákok megőrizték a helyi autonómiákat és támogatták a nemzetiségeknek a politikai és közigazgatási életben való részvételét, a magyarok egységes nemzetállam létrehozása érdekében el akarták magyarosítani a románokat, szlovákokat, szerbeket stb. Emlékezzünk csak az oktatáspolitikára vagy a családnevek magyarosítására, és látható a budapesti kormány asszimilációs törekvéseinek politikai dimenziója, az a viszonyulás, amely teljesen Budapest ellen fordította a nemzetiségek politikai vezetőit. A magyaroknak fel kell vállalniuk, hogy a nemzetiségekkel szembeni agresszív magyarosítási politikájuk miatt alapvető felelősségük van a magyar királyság 1918-as szétszakadásában. Hiába siránkoznak száz év elteltével is Trianon miatt, ha nem képesek belátni saját, a nemzetiségek függetlenségéhez, valamint Magyarország 1918-as szétdarabolásához vezető tévedéseiket.
– Miként tekintenek a románok ma a nemzeti ünnepükre? Az utóbbi időben egyre többször elhangzik, hogy Nagy-Románia létrejötte után száz évvel sem sikerült autópályával összekötni Erdélyt az ország többi részével, és hogy a különböző régiók egyenlőtlenül fejlődtek. Miben áll az egyesülés centenáriumának jelentősége, fő üzenete a román társadalom számára napjainkban?
– Az egyesülés megünneplésének, a centenáriumnak semmi köze az autópályákhoz. A sztrádák építése a kormányzat hatásköre, ugyanakkor egy ország kormányzati tevékenysége folyamatos, nem köthető csak egy évfordulóhoz. Az autópályák témáját egyesek propagandisztikus célból, megosztási szándékkal dobják be. Mindazonáltal sajnálatos módon a századik évfordulónak nincs összefüggő üzenete a román társadalom szintjén. A helyi és központi közigazgatás részéről hiányzik a centenárium megünneplésének összefüggő megközelítése, ugyanakkor a nyilvánosság csak az adminisztratív káoszt érzékeli, és nem szentel figyelmet a centenárium történelmi jelentőségének.
– A romániai magyar közösség alapvető céljait és követeléseit – beleértve az autonómiát – éppen az 1918. december elsején elfogadott Gyulafehérvári nyilatkozatba foglalt ígéretekre alapozza. A határozat egyik legtöbbet idézett passzusa: „Teljes nemzeti szabadság valamennyi együtt élő népnek.” Viszont a román többség úgy véli, hogy ezeknek a követeléseknek nincs jogalapjuk ennek a történelmi dokumentumnak az alapján. Végül is mit ígértek a romániai nemzeti kisebbségeknek 99 évvel ezelőtt?
– A magyar politikai vezetők szándékosan tévesen értelmezik a gyulafehérvári egyesülési nyilatkozatot. Magam is írtam már erről a magyarok számára kedves mítoszról. Ajánlom, olvassák el a Gyulafehérvári nyilatkozatnak a korabeli sajtóban napvilágot látott, magyar nyelvű változatait, egészen pontosan azokat, amelyek 1918 decemberében a központi magyar lapokban láttak napvilágot. Sehol nem találják majd nyomát autonómiának vagy önrendelkezésnek.
A kiáltvány szerzői éppen a terminológia miatti utólagos bonyodalmak elkerülése érdekében nem használták az autonómia és önrendelkezés kifejezéseket. Gyulafehérváron sem a magyaroknak, sem más, Romániában élő kisebbségnek nem ígértek autonómiát. A „nemzeti szabadság” a nemzeti kisebbségeknek a politikai életben való részvételi jogát jelenti az új állam keretében, éppen a régi magyar királyság negatív példájából kiindulva, amikor a román politikai vezetőket börtönbüntetéssel sújtották amiatt, hogy politikai jogokat követeltek a magyarországi románoknak. A romániai magyarok napjainkban helyi magyar közigazgatással rendelkeznek azokon a településeken, ahol többséget alkotnak, ugyanakkor magyar iskoláik vannak.
A magyarok éppen azzal rendelkeznek, amit Gyulafehérváron ígértek. Itt az ideje, hogy az akkori nyilatkozatot ők is helyesen értelmezzék, a magyar politikusok pedig ne magyarázzanak bele egyebet. Ez álprobléma.
– Egyesek szerint nem tekinthető Románia lojális állampolgárának az a magyar kisebbségi, aki nem tekinti ünnepnek december elsejét. Ön miként vélekedik erről? Ugyanakkor Ön szerint is indokolatlan lenne hivatalos ünneppé nyilvánítani március 15-ét a romániai magyarok számára, ahogy azt a román politikusok többsége gondolja? Eljutunk-e valaha egymás ünnepének kölcsönös tiszteletben tartásáig?
– Még mielőtt március 15-e hivatalos ünneppé nyilvánítását kérnék a maguk számára, a romániai magyaroknak elsősorban tiszteletet kellene tanúsítaniuk a románok nemzeti ünnepe, december 1-je iránt. Miként várják el a magyarok a románoktól, hogy hivatalos ünnepként ismerjék el március 15-ét, miután gyászszalagot tűznek december elsején, és nyilvánosan kijelentik, hogy ez gyásznap számukra? Ha a magyarok azt akarják, hogy a románok tiszteljék a nemzeti ünnepüket, először is át kell értékelniük a december elsejével kapcsolatos hozzáállásukat.
Ugyanakkor nem hinném, hogy a lojalitás mérhető lenne a nemzeti ünneppel kapcsolatos harcos megnyilatkozások alapján. Személy szerint nem értek egyet a kommunizmus idején rendezett ünnepségekkel sem, amikor a magyarok hórát jártak december elsején, mert erre kényszerítették őket. A magyaroknak jogukban áll nem ünnepelni, viszont szerintem kötelességük tisztelni a román többséget, amelyet ne sértegessenek románellenes nyilatkozatokkal és magatartással. Ameddig ők nem tisztelik a román többség nemzeti ünnepét, hiába várnak a románok tiszteletére.
– Tekintettel arra, hogy történészi oklevele megszerzése után Budapesten folytatta egyetemi tanulmányait, ismeri a magyar történetírást is. Ön szerint van-e esély egy régóta emlegetett román–magyar történelemtankönyv megszerkesztésére, például a francia–német példa alapján? A román egyesülés centenáriuma nem jelenthet alapot a két ország történészeinek alaposabb párbeszédére?
– Először is büszke vagyok a történelemtudományokból Budapesten szerzett doktori címemre. Aki meg akarja ismerni Erdély közép- és modern kori történelmét, annak ismernie kell Magyarország történelmét is, ellenkező esetben nem fogja megérteni.
Egy közös, román–magyar történelemkönyv megszerkesztése elsősorban a két ország történészei közötti együttműködés természetes hozadéka kéne legyen. A történelem tankönyveknek a történetírás trendjét kell tükrözniük. Márpedig jelen pillanatban Erdély történelmével kapcsolatban a magyar és a román történetírás nagy vonalakban párhuzamos pályán fut.
A történészek közötti személyes kapcsolatok kivételével a hivatalos kapcsolatok gyakorlatilag nem léteznek, nincs hatásuk a történetírásra. A román–magyar történész vegyes bizottság akadémiai igényeket megfogalmazó vicc csupán, konkrét eredmények nélkül. A román fél magyar és német történészek bevonásával összeállította Erdély történelmét, ám a bizonyos fejezeteiben megőrzött nacionalista diskurzus miatt a magyar történetírás nem vesz róla tudomást. Másrészt magyar történészek nemrég háromkötetes kézikönyvet írtak a székelyek történelméről, amelyet nagy ívű tudományos megvalósításként állítanak be.
Ha már szintézis jellege van, nem lett volna helyénvaló román történészeket is bevonni ebbe? Lám, miként szalasztjuk el a valós párbeszédre alkalmas lehetőségeket.
Annak ellenére, hogy a történészeknek jelentős szerepük van a románok és magyarok közötti megbékélés és párbeszéd terén, hiszen mindkét fél számára a történelem képezi a kiindulópontot, mindkét oldalon hiányzik a valós akarat a román és magyar történészek historiográfiai diskurzusának összehangolására.
A centenárium jó alkalmat teremthetett volna a román és magyar történészek közötti párbeszédre, például Erdély és Románia egyesülése és a trianoni békeszerződés kapcsán, viszont mindkét oldalon hiányzik a kezdeményezőkészség. A történelem a múltat jelenti, amelyen nem osztozhatunk, de tanulhatunk belőle annak érdekében, hogy jobb lehessen a jövőnk.
Marius Diaconescu
1970. január 19-én született a Máramaros megyei Miszmogyoróson. 1995-ben szerzett oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakán, 1997 és 2000 között elvégezte a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem történelemtudományi doktori iskoláját Engel Pál és Zsoldos Attila irányítása alatt. Szakterülete a középkor történelme, 2004 óta a Bukaresti Egyetem történelem szakán oktat, a legnagyobb központi napilap, az Adevărul honlapján blogot vezet, amelyen gyakran közöl magyar témában. Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Fel kellene nőnünk Arany Jánoshoz – Szilágyi Márton irodalomtörténész az életműről és annak kutatásáról
A kolozsvári bölcsészkaron mutatták be elsőként Szilágyi Mártonnak, az ELTE tanárának, elismert irodalomtörténésznek, Arany-kutatónak a Kalligram Kiadónál megjelent, „Mi vagyok én?” – Arany János költészete című monográfiáját. Szilágyi Márton a csütörtöki bemutatót megelőzően a Krónikának többek között elmondta: másként kezdődik az Arany-életmű, mint ahogy eddig tudtuk.
– „Mi vagyok én?” – Arany János költészete című monográfiáját elsőként a kolozsvári bölcsészkaron ismerhette meg a közönség. Milyen tekintetben hoz újat a kötet, amely a költő születésének bicentenáriuma apropóján szervezett emlékévben látott napvilágot?
– Az volt a célom, hogy olyan műelemző könyvet próbáljak írni, amely elsősorban Arany epikus és lírai műveire koncentrál, műelemzések sorozatából épül föl, és nemcsak a szakma, de a nagyközönség számára is érdekes lehet. A szerkezet is ezt tükrözi:
az elején egy fejezet Arany társadalmi státusváltozásait próbálja áttekinteni: nem az életrajzot újramondani, hanem azt, hogy miképpen jutott el a nemzeti költői státuszig. Utána műelemzések következnek, az első felében az epikus művekről, a másodikban az úgynevezett kisebb költeményekről. A kötet újdonságát az adja, hogy olyan szövegekről is igyekeztem beszélni, amikről nem szokás az Arany-életmű kapcsán. Külön fejezetben foglalkoztam A dévaványai juhbehajtás című művel, amit sokáig nem tekintettek Aranyénak. A szöveg, ami voltaképpen egy falucsúfoló, feltehetően Kisújszálláson keletkezett, ahol az 1830-as években Arany tanítóként működött.
„Azért jelentős ez a szöveg, mert ha figyelembe vesszük, akkor másként kezdődik az Arany-életmű, mint ahogy eddig tudtuk, vagyis nem az első Arany-szövegnek tekintett Az elveszett alkotmánnyal, hanem jóval korábban és más műfajjal.
– „Mi vagyok én? Senki Pál, Egy fájó gép, mely pipál” – ez a rövidke Arany-szöveg ihlette a kötet címét?
– Ez is. Arany maga ezt az élete végén írott kis szöveget nem tekintette önállóan publikálható versnek. Azért fontos, hogy ez a kötet címadója, mert egy másik Arany-szöveghez vezet el: „S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék”. Számomra az volt érdekes, hogy miként lehet ezt a két sort egymásra vetíteni. Amikor Arany élete végén megírja fájdalmas kis szövegét, voltaképpen visszautal arra a korábbi sorra, amely költői indulásában fontos szerepet játszott, a Petőfi episztoláját megválaszoló saját versére. A Mi vagyok én? kérdésre adott két válasz pedig gyökeresen eltérő: először az, hogy „egy népi sarjadék”, élete végén pedig, hogy „Senki Pál”.
– Petőfiről szóló tanulmánykötetet is szerkesztett nemrég, amelynek címe a költő „Ki vagyok én? Nem mondom meg” verssora. Tekinthető a két cím a Petőfiről és Aranyról szóló kötetek egyfajta felelgetős játékának?
– Nyilván. Amikor Arany fölteszi ezt a kérdést, hogy „Mi vagyok én?”, ott van a fülében Petőfinek ez a verse, hiszen nagyon alaposan ismerte életművét és magát a költőt is, így a kérdés egyfajta Petőfi-allúzió is. Engem az eltérés izgatott: az Arany által megfogalmazott mindkét önképnek megvan a maga hitele és poétikai következménye, de ifjúkorában ez morális, származásbeli kérdés, élete vége felé pedig egzisztenciális számvetés.
A Petőfi-tanulmánykötetet egyébként 2014-ben szerkesztettem, apropója az volt, hogy megnyílt egy újrarendezett Petőfi-kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol felkértek, hogy legyek a szakmai forgatókönyv összeállítója, aztán a múzeum szeretett volna egy tanulmánykötetet. Szép és érdekes feladat volt, hogy több évtized után újabb, Petőfiről szóló tanulmánykötetet kellett összeállítani, mert ez utoljára az 1970–80-as években volt divat.
– Arany esetében ez hogyan alakult, főként az emlékévnek köszönhetően lendült fel szóló kiadványok megjelentetése, munkásságának kutatása?
– Nem önmagában az emlékévnek, hanem annak, hogy volt néhány szakember, aki idejekorán számot vetett azzal, hogy közeleg a bicentenárium, amit megfelelően elő kell készíteni. Az Arany-életmű kritikai kiadását Korompay H. János indította újra, aki az Akadémia irodalomtudományi intézetében dolgozik. Egy kötet már megjelent: Hász-Fehér Katalin rendezte sajtó alá Arany lapszéli jegyzeteit a Nagyszalontán található hagyatékból. Az évfordulóra két tanulmánykötet is kitalált, az egyik Arany és a világirodalom kapcsolatáról szól, a Cieger András szerkesztette másik kötet Arany életművének művelődéstörténeti olvasatait tekinti át, és mindkettő fontos kiadvány.
Komoly eredmény, hogy rengeteg szerzőt sikerült meggyőzni, hogy Arannyal foglalkozzon, így a kutatás nem áll rosszul. Jelentősek az évforduló alkalmával napvilágot látott tematikus folyóiratszámok, sok anyag gyűlik föl.
Ez azért is lényeges, mert azt hihetjük, hogy mindent tudunk már róla, de most derül ki, hogy mennyi mindent nem, és mennyi mindent kell még elvégezni.
– Visszatérve a kritikai kiadásra, miért is van szükség rá?
– Ideje rendet teremteni Arany életművében, merthogy nincsen rend, a kritikai kiadásban pedig minden művel el kellene számolni. Az 1950-es években, a kritikai kiadás indulásakor épp a legfontosabb rész, az első 5-6 kötet előkészítése nem történt kellően átgondolt formában. Az is fontos, hogy Vojnovich Gézának, aki akkor sajtó alá rendezte a műveket, nem volt lehetősége, hogy például Nagyszalontán kutatásokat folytasson, most viszont mód van erre. Lehetőség nyílik arra is, hogy a Magyarországon őrzött kézirathagyatékhoz hozzávegyük azt, amit Erdélyben őriznek. Például a kolozsvári egyetemi könyvtár kézirattárában találtam egy olyan Arany-kéziratot, amelyet hosszú évtizedek óta nem háborgatott senki, holott kiemelt jelentőségű. Kéziratos kötet, amelybe a költő bemásolta az 1856-os Kisebb költemények anyagát. Olyan szöveg, ami homlokegyenest más lehetőségeket ad a kritikai kiadásnak.
– És mikorra készülhet el az új kritikai kiadás?
– A távlatokat azzal jelezném, hogy az 1950-es években indult el a kritikai kiadás, és hivatalosan 1-2 éve fejeződött be. A helyzet azóta kicsit romlott, mert a számítógépes és nyomdai feltételek ugyan javultak, de a bevonható szakemberek száma csökkent. Ebből a szempontból nem biztos, hogy kevesebb idővel kell számolni, de most már remélni lehet, hogy néhány éven belül kézbe vehető, asztalra tehető kötetek születnek. A feladatok ki vannak osztva, az én reszortom Arany költői életművének 1850-ig terjedő legelső időszaka. Olyan kötetek is várhatók, mint például Arany kéziratos dalgyűjteményének kiadása: egyrészt a költő is szerzett dallamokat, másrészt le is jegyzett meglévőket. Az elképzelés az, hogy hangzóvá teszik, Csörsz Rumen István előadóművész a teljes dallamokat eljátssza, így majd felvételről meg is lehet ezeket hallgatni a kiadás kiegészítéseként.
– Kutatják az Arany család mesegyűjteményét is, készül a kritikai kiadás. Mesélne erről?
– Tulajdonképpen két fiatal néprajzos, Gulyás Judit és Domokos Mariann dolgozik azon, hogy megjelenjen kritikai kiadásban az Arany László-féle népmesegyűjtemény. Bizonyítani lehet, hogy Arany László a meséket édesanyjától és nővérétől, Juliskától gyűjtötte. Ilyenformán a családi meseanyag válik megragadhatóvá, ami annál is érdekesebb, mert van egy olyan Arany-mese, ami ebből a hagyományból nő ki, a Rózsa és Ibolya, a költő ezt feltételezések szerint a felesége révén ismerte.
Arany és a folklór kapcsolata egyébként rendkívül sokrétű.
Ha az ember belemélyed az életművébe, szinte beleszédül, hogy milyen hihetetlen világirodalmi, populáris irodalmi, népköltészeti és magyar irodalmi kapcsolatrendszer sejlik föl, ezeknek a bontogatása is a kritikai kiadás feladata.
– Az Arany-emlékév keretében rengeteg kezdeményezést indítottak, sokszor elhangzik, hogy a rendkívül gazdag életművel rendelkező költő voltaképpen a kortársunk. Ön, aki kortárs irodalommal is behatóan foglalkozik, miként látja ezt?
– Nem Aranyt tiszteljük meg azzal, ha azt mondjuk, hogy kortársunk, inkább nekünk kellene felnőnünk hozzá. Életműve mérhetetlenül gazdag hagyományt jelent, amit meg kéne érteni, be kéne építeni a mindennapjainkba, mi lennénk ezáltal gazdagabbak. Szintén fontos, hogy a magyar irodalomban ő az, akinek a legdúsabb a hatása és legszerteágazóbb a kapcsolatrendszere.
Az évforduló alkalmával az Országos Széchenyi Könyvtár rendezett egy kiállítást, amely az Aranyra később reflektáló magyar irodalmi alkotásokból áll. Megható, hogy Aranytól alkatilag gyökeresen különböző költők nyilatkozataiból arra következtetni, hogy úgy érezték: számukra Aranytól indul el valamiképpen az irodalmi időszámítás. Ilyen például Petri György is, vagy Orbán Ottó, aki azt írta, hogy „ha emberi alakban akarom magam elé képzelni az istent, az csak olyan lehet, mint az öreg Arany János” – és mondja ezt egy vallástalan költő.
Aranyban minden nemzedék és minden alkotó újra és újra fölfedez valamit, ami máshol nem található meg az irodalomban, és ez a folyamat jelenleg se állt meg. Tehát az évfordulónak a szépirodalmi hozadéka azt mutatja, hogy rendkívül erős ösztönzést jelent Arany, roppant gazdag az életmű, rengeteg réteget meg lehet benne találni. Például egyre erősebben látszik a játékos rögtönzéseiből, alkalmi verseiből kibomló költészetének hatása, amely rendkívül dinamikus.
Arany persze kortársunk, mint ahogy minden klasszikus a kortársunk voltaképpen, és mi vagyunk megtisztelve, hogyha ez az életmű kortársként fogad el bennünket.
Az emlékév hozadékairól szólva: egy ilyen kezdeményezés mindig emlékezetpolitikai esemény is, és az minősíti, ami utána fennmarad. Ha sikerül egy emlékévet arra fordítanunk, hogy szövegkiadások, értelmezések, tanulmányok, monográfiák szülessenek, amelyek kijelölik a majdani kutatás irányait, és a későbbiekben is felhasználhatók, akkor azt mondhatjuk, hogy elérte célját. Úgy látom, hogy az Arany-év sok ilyen anyagot fölhalmoz, és ilyenformán nem lesz vége a naptári év elmúltával.
– Vendégtanárként oktat idén a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán 18–19. századi irodalmat. Mi a benyomása, a hallgatók miként viszonyulnak az Arany-életműhöz?
– Nem állunk rosszul, az életmű képes érdeklődést kelteni, de meg kell találni a módját, hogy elevenné, megszólíthatóvá tegyük az anyagot. Az nem működik, ha közhelyeket mond az ember, illetve megpróbál olyan frázisokkal élni, amikkel az elmúlt évtizedekben Aranyt illették. Meg kell találni a kérdésirányt, ami az egészet izgalmassá teszi, és Aranynál még inkább meg lehet találni, mint más 19. századi alkotók, mondjuk Vörösmarty esetében.
Egyébként a korszak szakirodalma szempontjából sok minden még szövegszinten sincsen elrendezve, nincs befejezve a Vörösmarty-életmű kritikai kiadása, a Petőfi-életmű legújabb kritikai kiadása, Jókaié sincs. Sok a teendőnk még, és ez közös felelőssége a magyarországi és erdélyi szakmának egyaránt. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Az igazságosság éve
Múlt hét végén az RMDSZ vezérkara Marosvásárhelyen tanácskozásra gyűlt. Az elnök, Kelemen Hunor úgy biztatta a magyarokat, mint a papagáj saját magát a macska szájában, hogy tudniillik nem kell be…ijedni. Kérte ugyanis, hogy: „2018-ban ne bátortalanodjanak el, ne ijedjenek meg a kihívásoktól...” Azt is megpendítette, hogy az erdélyi magyarság Románia értékteremtő közössége, és ekként szeretne megmaradni. „Ehhez a gyulafehérvári ígéretek betartásán keresztül vezet az út” – mondta.
De azt nem, hogy az utóbbi időben úgy néz ki, Romániában a kollektív értékek teremtése utolsó a sorban, következésképp magyarokra nincs is szükség, amire minduntalan fel is hívják figyelmünket. Az RMDSZ azt szeretné, ha 2018 az igazságosság éve lenne, és olyan programsorozatot képzel el, melynek címe Ezer év Erdélyben, száz év Romániában. Persze számíthatnak rá, hogy megkapják a méltó feleletet az igazságosság nevében: Kétezer év Romániában, amiből ezer év magyar elnyomás alatt titulussal. A magyarok előszeretettel idéznek olyan történészeket, akik hajlamosak sirámaik megértésére, mint például Lucian Boia vagy Sorin Mitu. Jobb lenne, ha szembenéznének a tényekkel, és a gyulafehérvári nyilatkozatok idézgetése kapcsán inkább nem reklamálnának, hanem olyan iskolázott történészekre is figyelnének, mint Marius Diaconescu, aki a budapesti Eötvös Lóránt Tudományegyetemen doktorált történelemből, és most kerek perec megmondta a magyarok által állandóan felhánytorgatott gyulafehérvári nyilatkozatról: „a magyar politikai vezetők szándékosan tévesen értelmezik a gyulafehérvári egyesülési nyilatkozatot, ami a magyarok számára kedves mítosz”. És azt is ajánlja, hogy tanulmányozzák a nyilatkozat magyar nyelvű változatait a korabeli magyar sajtóban, és „sehol nem találják majd nyomát autonómiának vagy önrendelkezésnek”. Szerinte a magyarok éppen azzal rendelkeznek, amit (nekik) Gyulafehérváron ígértek (Krónika, 2017. dec. 8.). Azt is megemlítette, hogy mielőtt kérnék március 15-e ünneppé nyilvánítását, azelőtt elsősorban tiszteletet kellene tanúsítaniuk december elseje iránt. Ott lett volna a nagy alkalom most is, hisz az Új Jobboldal együtt akart ünnepelni bár a székelyekkel Sepsiszentgyörgyön, de azok nem hallgattak a jó szóra, nem válaszoltak ama felkérésére, hogy: „Gyertek, örvendjünk együtt Erdélynek a román anyaországgal való egyesülése 99. évfordulóján!” Ez mind annak az eredménye, hogy rosszul ismerik saját történelmüket. Az Új Jobboldal megmondta a tutit a december elsejei ünnep kapcsán: „a székelyek őseit évszázadokon át sanyargatták a magyarok, akik az elmagyarosítás révén akarták felszámolni ezt az etnikumot”. És sajnos, úgy néz ki, ez sikerült is nekik. Ezért most a székelyek azt állítják, hogy ők tulajdonképpen magyarok, sőt, még egy kicsit többre is tartják magukat. Pedig – miként a jobbosok állítják – több alkalommal is szövetségesei voltak Ştefan cel Marénak, Petru Rareşnek és Mihai Viteazulnak is. Az is lehet, hogy amikor oldalukon harcoltak, még tudtak románul, hiszen a román uralkodóktól nem volt elvárható, hogy a katonai vezényszavakat magyarul kiabálják a székely vitézeknek. A felhívás végén felemlegették: „Dózsa Györgyöt nem a románok ültették tüzes trónra és végezték ki. Nem a románok magyarosították el!”. Hát ezek után a székelyeknek vállvetve kellene ünnepelniük az Új Jobboldallal, s a Dinamo és a Steaua szurkolóival együtt szívből ordibálhatnák, hogy ki a magyarokkal az országból! Ezúttal nem hangoztatták az Új Jobbosok, amit a román politikusok is szoktak, hogy végeredményben a kisebbségek jogait a gyulafehérvári ígéretekhez képest Románia jóval túlteljesítette, és ezért például teljesen felesleges lenne, ha az unió a kisebbségek védelmével foglalkozna. Románia ismét pert indított a bizottság és az Európai Kisebbségek Föderatív Uniója (FUEN) ilyen irányú kezdeményezése ellen, sőt, a FUEN regionális tanácskozásának betiltását is kérték. Bizonyosan attól félnek, hogy mivel Románia európai átlagon felüli jogokat biztosít a kisebbségeknek, esetleg arra fogják kényszeríteni, hogy vegyen vissza az eddig megadott pluszjogokból is. Végül is minden félreértés a történelem félreértelmezéséből ered. A marosvásárhelyi SZKT tartsa magát saját felhívásához: legyen 2018 az igazságosság éve. A magyarok legyenek igazságosak, és ismerjék be, hogy nincs igazuk, mikor követelőznek, hintsenek hamut fejükre, ünnepeljenek december elsején, s járják csak az egyesülés hóráját, és akkor minden rendben lesz ebben a csodálatos országban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsváron komoly irodalmi lehetőségek vannak
Beszélgetés Szilágyi Márton irodalomtörténésszel
Szilágyi Márton az ELTE egyetemi tanára, tanszékvezető, az MTA doktora, ismert irodalomtörténész, októbertől a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának vendégtanára. Legújabb kötete a Kalligram Kiadónál jelent meg, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából „Mi vagyok én?” Arany János költészete címmel. A szerző szívesen mesélt a Szabadságnak munkájáról, az újragondolt Arany-képről, a régi szövegek újszerű megközelítéseiről, életművek arcainak megváltozásáról. A beszélgetésből az is kiderül, hogy milyen kincseket rejt Kolozsvár egyetemi könyvtára, és mindez hogyan változtatja meg az Aranyról eddig kialakult képünket. Szilágyi Márton az újraindult Arany János kritikai kiadás résztvevője, amely formabontó jellegével a magyar nyelvterületen megjelent kritikai kiadások megújítója lehet.
– Miben különbözik a kötetben bemutatott Arany-kép az eddig ismert Arany-ábrázolásoktól?
– Több különbség is van, az egyik, hogy részben más szövegekről beszél, mint amiről az Arany-kötetek beszélni szoktak. Például az epikus műveknek a bemutatását egy olyan szöveggel kezdi, amelyet sokáig nem tartottak Arany életművébe tartozónak, ez A dévaványai juhbehajtás című fiatalkori szövege. A másik, ami szokatlan, hogy én viszonylag nagy terjedelemben foglalkoztam Aranynak a közköltészethez való viszonyával, illetve az alkalmi verseivel. Külön figyelmet szenteltem azoknak a töredékeknek, amelyek például az 1850-es évek elején keletkeztek. Ezek nem kész művek, így nem igazán foglalkoznak velük az Arany-monográfiák. Igyekeztem olyan szempontokat találni az életműhöz, amelyek újszerűek, és kölcsönöznek a kötetnek egyfajta egyediséget.
– A kötetben olyan szövegek elemzése is megtalálható, mint például a Toldi, amelyet már számos alkalommal elemeztek. Melyek voltak azok a szempontok, amelyek kapcsán teljesen új irányból közelítette meg Arany művét?
– A Toldi valóban hosszú idő óta kötelező iskolai olvasmány. Meggyőződésem szerint ez a szöveg rendelkezik egy transzcendens horizonttal, és voltaképpen az isteni gondviselésnek a működését írja le. A bűnbeesés, a megbánás és a megbocsájtás ösvényein halad át a főhős. Ez a próbatételes út eljut odáig, hogy teljesül az a vágya, ami a mű elején megfogalmazódik, a gondviselés segítsége többször is nyilvánvalóan megmutatkozik a sorsában. Például amikor az üldözői közül az Isten haragja agyonüt egy hajdút. Itt nem egyszerűen egy szóképről van szó, mert Arany az Isten szót következetesen nagybetűvel írja ebben az esetben, tehát a jelzés teljesen egyértelmű, maga az Isten avatkozik be Toldi sorsába. Ha ebből az irányból gondoljuk végig a Toldit, akkor nagyon sok minden más fénybe kerül.
– A bevezetőben számos bizonytalanság és kétely merül fel önben, hogy valóban újszerű lehet-e ez a kötet, közben pedig végig jelen van a remény is. Bár csak nemrég jelent meg a könyv, az eddigi visszajelzések alapján beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket?
– Talán igen. Olyan részekből áll össze, amelyekből néhány korábban már megjelent és kezdenek beépülni a szakirodalomba. Az említett kétely azt jelenti, hogy az ember soha ne legyen magabiztos, ha valamit elkezd, mert nem biztos, hogy be tudja fejezni. De végül is sikerült, és a könyv megjelenhetett a költő születésének 200. évfordulója apropóján meghirdetett emlékévben. Az Arany-szakirodalom egyrészt hatalmas, másrészt Aranynak is központi szerepe van a magyar irodalmi műveltségben és közgondolkodásban, tehát ilyen esetben jó, ha az ember szerény, és nem akar túlságosan nagyot fogni.
– Az Aranyén túl milyen életműveknek az arca változott meg látványosan az utóbbi években?
– Én alapvetően a 18–19. századi magyar irodalommal foglalkozom, tehát a példáimat is ebből az időszakból hoznám. Ami szerintem a leglátványosabban megváltozott az utóbbi években az Jókai. Az ő esetében az utóbbi időszakban olyan konferenciák, tanulmánykötetek, és különálló tanulmányok jelentek meg, amelyek szinte teljesen átrajzolták a nagy mesemondóról, az öntudatlan és naiv elbeszélőről kialakult képet. Ezek még nem álltak össze nagy értelmezésekké, bár van néhány kísérlet rá. Hasonló impulzust kapott például a Petőfi-kutatás is. Kerényi Ferenc Petőfi könyve rendkívül jelentős mű, és teljesen átrajzolja a Petőfiről eddig gondoltakat, és össze is foglalja azokat az eredményeket, amelyek az utóbbi évtizedekben születtek. Nekem megadatott a lehetőség, hogy 2014-ben szerkeszthettem egy Petőfiről szóló tanulmánykötetet, ez hosszú idő óta az első tanulmánykötet volt, és ebben is nagyon sok izgalmas értekezés látott napvilágot. Voltaképpen egy olyan szerző van, akiről kellene hogy legyen valami újdonság, ez pedig Vörösmarty. Itt szintén nagyon izgalmas kérdések vetődhetnek fel, de ez a folyamat épp csak elindult.
– Ön az Arany János kritikai kiadás résztvevője, amelyben sajtó alá rendez egy kötetet. Mit vár az újraindult kritikai kiadástól?
– Azt mondhatná az ember, hogy minek egy új kritikai kiadás, amikor már létezik egy. Ennek ellenére úgy vélem, azért fontos egy új kritikai kiadás, mert még mindig nincs rend az Arany János-életműben. Az 1950-es években elinduló kritikai kiadás első hat kötete, amely Arany költői műveit tartalmazza, és amelyet Voinovich Géza rendezett sajtó alá, még tisztességes jegyzetekkel sincs ellátva, ugyanis Voinovich már idős volt, éppen ezért talán sietnie kellett a munkával. Ha valaki szeretne segítséget kapni egy Arany elbeszélő költeménynek vagy egy lírai versnek a megértéséhez, akkor ezt a kritikai kiadástól nem kapja meg. Azóta előbukkantak új szövegek, például az előbb emlegetett A dévaványai juhbehajtás nem szerepel a kritikai kiadásban. Még idén is jelent meg kiadatlan Arany-szöveg az egyik irodalmi szakfolyóiratban, amely egy fiatalkori prédikációja. Bizonytalan az életműnek a kronológiája is. Ezek mind olyan tényezők, amelyek indokolják azt, hogy készüljön egy új kritikai kiadás, amelyik végre rendet tesz az időrend, a szövegek pontossága, a jegyzetek és egyáltalán a szakirodalmi beágyazottság szempontjából az Arany-kutatásban. Olyan egész kötetnyi terjedelmű szövegek vannak, amelyek kritikai kiadásban eddig még nem jelentek meg, mint például Arany János dalgyűjteményének a kiadása. Élete végén lejegyezte azokat a dallamokat, amelyekre fiatal korából emlékezett. Ezt Kodály Zoltán adta ki, amely nagyon jó kiadvány, csak azóta nagyon sok mindent tudunk a dallamokról is, meg a szövegekről is, amiről ő még nem tudhatott. Az egyik sajtó alá rendező, Csörsz Rumen István olyan módon szeretné ezt megvalósítani, hogy ne csupán a kritikai kiadásban jelenjenek meg ezek a szövegek és dallamok, hanem hogy legyen egy hangzó kritikai kiadás is. Följátssza a zenekarával – mert ő aktív zenész is – ezeket a dallamokat, hogy az is tudja követni, aki esetleg nem tud kottát olvasni. A kritikai kiadásnak ez is egy új lehetősége, ami valóban új értelmet ad ennek a régi műfajnak. Ez egyszerre folytatója és megújítója lehet azoknak a kritikai kiadásoknak, amelyek eddig megjelentek magyar nyelven.
– Hogy érzi magát vendégtanárként Kolozsváron? Milyen érzés, hogy itt mutatják be először az Arany Jánosról írt kötetét?
– Ez számomra nagyon kedves gesztus, mert Arany János ide is tartozik, és nagyon hálás vagyok, hogy az egyetem erre módot adott, hogy a bemutató itt megtörténhet. Azért is különösen fontos Kolozsvár ebből a szempontból, mert éppen mióta itt vagyok vendégtanárként, a kolozsvári egyetemi könyvtár kézirattárában találtam egy olyan Arany-kéziratot, ami régóta itt van ugyan, de a kutatás eddig nem igazán fedezte fel, és ami szerintem teljesen átrajzolja az Arany Jánosról szóló képet. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tulajdonában volt, egy bekötött kötet, amelybe Arany János az 1856-ban megjelent kisebb költeményei teljes anyagát bemásolta, illetve bemásoltatta. Tehát részben autográf Arany-kéziratokkal van tele, és számos olyan Arany-vers található benne, amelynek korábban nem ismertük a kéziratát. Másfelől pedig Arany másoltatta a tanítványaival a verseket, de azokat is utólag átnézte, és saját kezűleg javította. Ez a kötet azért izgalmas, mert voltaképpen ez az előképe a Kapcsos könyvnek, ahol ugyanúgy egy könyvbe másolta be Arany a verseit, és ez alapján például a kritikai kiadást teljesen más oldalról lehet megközelíteni, hiszen rendelkezünk Arany-kéziratokkal. Ez itt lapult az egyetemi könyvtárban, hogyha nem jövök ki vendégtanárnak, akkor valószínűleg nem is fedezem fel.
– Miért tartja fontosnak Erdélyt és Kolozsvárt szakmailag?
– Itt valami hihetetlen bőségben állnak rendelkezésre olyan kéziratok és régi kiadványok, amelyek a magyar irodalomtörténet számára alapvetőek lehetnek. Az utóbbi időben egyre jobbak a feltételek arra, hogy ezekhez hozzáférhessünk. Attól függően, hogy az ember melyik korszakával foglalkozik az irodalomnak, akár régi magyar irodalommal, akár a 19. század második felével vagy a közbülső századokkal, mindenféleképpen talál olyan kéziratos és akár kiadott, egykori sajtótermékekben megjelent szövegeket, amelyek nélkül nem lehet a folyóiratokat vagy éppen a kéziratokat igazán megérteni. Ezenkívül vannak itt olyan erdélyi kollégák, irodalomtörténészek, akik egyrészt rendkívül fontos munkát végeznek, másrészt pedig a velük való szakmai kapcsolat és konzultáció tágítja az ember ismereteit. Szerintem itt rendkívül komoly lehetőségek vannak. Föl kell fedezni ezeket a lehetőségeket és a későbbiekben kiaknázni. Kénesi Kinga / Szabadság (Kolozsvár)