Ezerhétszáz új hallgatót vár a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem
Ezerhétszáz új hallgatót vár a 2016-2017-es tanévre a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. A tanintézetben a jövő héten kezdődnek a beiratkozások.
Az alapképzésre meghirdetett 3010 helyből 505-öt, a mesterképzésre meghirdetett 390 helyből 166-ot ajánlanak tandíjmentesen. Ezeket a helyeket a legjobb eredményeket felmutató diákok foglalhatják el. A fennmAradó helyeken tanuló diákoknak költséghozzájárulást kell fizetniük. A magyar állam által fenntartott erdélyi egyetem Csíkszeredai, Marosvásárhelyi és Kolozsvári karán, valamint Sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatán 31 alapképzésre és 12 mesterképző szakra lehet jelentkezni.
Dávid László, az egyetem rektora az MTI-nek elmondta, újdonságnak a Kolozsvári karon induló környezettudomány, környezeti monitoring mesterszak számít, amely elindítására az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel (ELTE) kötöttek megállapodást. A rektor hozzátette, reményeik szerint a 2017-2018-as tanévtől indíthatják el Sepsiszentgyörgyön az erdészmérnök-képzést. A rektor elmondta: az egyetem legtöbb szakán felvételi vizsgát is tartanak. Ezzel szeretnék kiszűrni azokat a diákokat, akik beiratkoznak az egyetemre, aztán az első év során lemorzsolódnak.
A rektor elmondta, továbbra is várják a Kolozsvári fotó- és filmművészet szakra a Kárpát-medence más országaiból származó hallgatókat. Hozzátette, tavaly pályázati forrásból biztosították öt külhoni diák tanulmányi költségeit, de nem volt jelentkező. Megjegyezte, az egyetemnek van pár tucat magyarországi diákja is, akik többsége erdélyi származású, Magyarországra telepedett hallgató. A rektor szerint pár román anyanyelvű diákja is van az egyetemnek, akik számára román nyelvű felvételit is szerveznek. “Ha vállalja valaki, hogy megtanulja a magyar nyelvet, és ezen a nyelven tanul, akkor mi segítjük ebben. Ha románok, vagy vegyes családokból származó fiatalok is vállalják azt a szellemiséget, amit a Sapientia képvisel, azzal mindenki nyerhet” – jegyezte meg a rektor.
Dávid László elmondta: ebben a tanévben két épülettel gazdagodik az egyetem. A Marosvásárhelyi campusban épül egy olyan épületszárny, amelynek a földszintjén étkezdét, az emeletein pedig tantermeket rendeznek be. Emellett egy kutató-innovációs-fejlesztő központot is építenek Marosvásárhelyen.
erdon.ro

Kezdődik a 13. Kárpát-medencei Nyári Egyetem a PKE-n
Hétfőn 13. állomásához érkezik a Kárpát-medencei Nyári Egyetem Nagyváradon, mely az első Kárpát-medencei szintű nyári egyetemként indult 14 éve. A rendezvény mindig egy széleskörű összefogás eredményeként került megszervezésre.
Idén is öt szervezet – a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezete (PKED), Partiumi Ifjúságért és Hallgatókért Egyesület (PIHE), Temesvári Magyar Diákszervezet (TMD), Z Generációért Alapítvány (Z Alap), Kárpát-Ifjúsági Egyesület (KIE) – együttműködéseként jön létre az esemény, valamint további 7 szervezet vesz részt partnerként a lebonyolításában a Kárpát-medence több régiójából. A tavalyi „újjáélesztési” kísérlet meggyőzte a szervezőket arról, hogy több év kihagyás után is tud adni a fiataloknak valamit a 2002-ben indult rendezvény, a bőséges nyári programpaletta részévé válva ezáltal.
A rendezvény Aáry-Tamás Lajos, Magyarország oktatási jogok biztosának fővédnöksége alatt zajlik. A nyitóbeszédek rendjén a fővédnök mellett felszólalnak a rendezvénynek otthont adó Partiumi Keresztény Egyetem képviselői, a 13. KMNYE főszervezője, és az esemény elvrendszerének támogatói.
Frissen és kreatívan
A tizedik Kárpát-medencei Nyári Egyetem fővédnöke, dr. Schmitt Pál köztársasági elnök köszöntőjének egyik részlete is világosan jelzi a Nyári Egyetem fontosságát: „Jókai Mór figyelmeztetése szerint: «Mindenfelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában, fenn a Jeges-tengernél, hátul az őshistóriában, magasan a fényes rangúaknál, csak ott nem keressük, ahol van: körülöttünk és a mai napon.» A Kárpát-medencei Nyári Egyetem azonban éppen ilyen bölcsen keres: saját hazája táján, frissen és kreatívan, igazi jelen időben. Kívánom, hogy ez a naprakészség, ez az önképző tudásvágy mindig megmAradjon, úgy a szervezőkben, mint a résztvevőkben, s meghozza a maga gyümölcsét!…”
Magyar találmányok
A rendezvényen várhatóan 100 egyetemi hallgató és egykori aktív KMNYE résztvevő lesz jelen, akik a Kárpát-medence minden tájáról érkeznek, így találkozhatunk felvidéki, kárpátaljai, magyarországi, vajdasági, és persze erdélyi hallgatókkal is. Ugyanígy az előadók is más-más régiókat képviselnek majd.
A nyári egyetem idei fő témája: Magyar találmányok és újítások. Ezt szakosztályi előadások keretei között ismerheti meg a hallgatóság, több tudományos területről lesznek ugyanis előadások, amelyek az elméleti és a gyakorlati oldalról is mutatnak pozitív példákat arról, hogy miként lehetséges, szükséges és megvalósítható az, hogy újra és újra megújuljon a világ egy-egy része. Ily módon szakemberektől hallhatunk majd oktatási, társadalmi vagy gazdasági újítási kísérletekről, innovatív külpolitikáról, az innováció lélektani és gazdaságtani hátteréről, arról, hogy hogyan kezdtek el egykor szakemberek zenével és sporttal fejleszteni sérült gyermekeket, vagy arról, miért adja egy vállalkozás környezettudatos jótékonyságra a reklámköltségeit ahelyett, hogy önmagát népszerűsítené.
Kapcsolatépítés
A tudományos előadásokon kívül a Kárpát-medencei szintű, értelmiségi ifjúságot célzó rendezvény teret és időt ad a kapcsolatépítésre is, hogy a különböző régiókban található magyar kisebbségi hallgatói érdekképviseleti formációk személyes ismeretségek szintjén egy nagy hálózatot alkothassanak, amelyben az információk, a segélykérés és -nyújtás kölcsönösen működhet. Ezt segítik az egyhetes program ideje alatt a csapatépítő, ismerkedés megkönnyítését szolgáló játékos feladatok.
Nyilvános előadások
A programban kiemelt plenáris, nyilvános előadást láthatnak azok a Nyári Egyetemen, akik augusztus 10-én, szerda délután fél 4-kor és augusztus 11-én, csütörtök délelőtt 10 órakor a PKE-re látogatnak, hiszen Mérő László, az ELTE professzora (matematikus, író és publicista) Az érzelmek szerepe a gazdasági döntésekben, illetve Az innováció gazdaságtana és pszichológiája című értekezéseit lehet meghallgatni. Hasonlóképpen nyilvános, főként a fiatalok ismereteit bővítendő előadással érkezik a Nyári Egyetemre Hevesi Krisztina, aki szintén az Eötvös Lóránd Tudományegyetem oktatója (közgazdász, egészségfejlesztő szakpszichológus, újságíró, író): Az erotika művészete versus a szexualitás tudománya című előadását augusztus 12-én, pénteken délután 3 órától lehet meghallgatni.
A rendezvény fontos részét képezi továbbá az a kerekasztal-beszélgetés, amely a Kárpát-medence kisebbségi nyelvhasználatáról: nyelvi törvények Felvidéken, kétnyelvű táblák Erdélyben, magyar nyelviskolába iratkozó ukránok Kárpátalján címet viseli, mintegy sugallva, hogy az említett régiók képviselői rámutatnak majd, milyen újítási kísérletek történtek az adott területeken a magyar nyelvhasználati jogok kiterjesztése érdekében, illetve milyen eredménnyel.
erdon.ro

Száz éve született Jakó Zsigmond
Jakó Zsigmond születésének mai centenáriumát szinte egyöntetű – megmagyarázhatatlan – hallgatás övezte az egész Kárpát-medencei magyar nyilvánosságban, ezt próbáljuk némiképp jóvátenni…
A neves, Széchenyi-díjas magyar történész, művelődés- és gazdaságtörténész, levéltáros, paleográfus, egyetemi oktató, a Magyar és a Román Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, Jakó Zsigmond Pál 1916. szeptember 2-án született a Bihar vármegyei, Berettyó menti Biharfélegyházán. Az erdélyi magyar történettudomány egyik legmeghatározóbb alakja volt a 20. század második felében, levéltári kutatásain alapuló nagyszabású forrásgyűjteményei és közlései, valamint Erdély történetére, művelődéstörténetére vonatkozó munkái hiánypótló jelentőségűek.
Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, történelem–latin nyelv és irodalom szakos tanári oklevelét 1939-ben szerezte meg. 1939–1941-ben a Budapesti egyetem Mályusz Elemér vezette Magyar Népiség- és Településtörténeti Intézetében dolgozott, majd 1940–1941-ben a Magyar Országos Levéltár gyakornoka volt. 1941-ben Kolozsvárra költözött, s az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának munkatársa lett, 1945–1950 között pedig igazgatóként irányította az archívum munkáját. Ezzel párhuzamosan 1942-től a Kolozsvári tudományegyetemen oktatott tanársegédként, 1945-től előadótanárként, 1947-től nyilvános rendes tanárként egészen 1981. évi nyugdíjazásáig. Mindeközben, 1949 és 1968 között a Román Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetének munkatársaként is tevékenykedett. 1990 és 2002 között az újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke volt.
Tudományos érdeklődése elsősorban Erdély középkori és újkori történetére és művelődéstörténetére irányult, ezen belül behatóan vizsgálta az erdélyi magyarság népesedés-, település-, művelődés- és gazdaságtörténetét. Munkássága a történeti segédtudományok terén is kimagasló volt, az ő nevéhez fűződik az Erdély történelmére vonatkozó levéltári iratanyag tudományos igényű feldolgozásának és regesztázásának (tájékoztatási célú, az egyes iratok szintjén készült segédlet elkészítésének) elindítása, az ezzel foglalkozó levéltári kutatók kinevelése is. Erdélyi és magyarországi levéltárak anyaga alapján páratlan részletességgel tárta fel, dolgozta fel és adta közre a régió történetére vonatkozó forrásokat, okleveleket és egyéb iratokat. Összeállította az 1542 előtti erdélyi okleveleknek, az erdélyi fejedelmek Liber Regiusainak, a kolozsmonostori káptalan és hiteleshely jegyzőkönyveinek, az erdélyi vármegyék és városok 17. századi protokollumainak (tanácsülési jegyzőkönyveinek) tudományos igényű regesztáját. Élete legnagyobb – egyben utolsó – vállalkozása az Erdély középkori történelmére vonatkozó iratanyag teljes körű közreadása, az Erdélyi okmánytár megjelentetése volt. Ugyancsak levéltári kutatásain alapuló művelődéstörténeti vizsgálódásain belül különösen fontos szerepet kaptak az íráskultúra történeti áttekintésére, a középkori latin írásbeliségre vonatkozó paleográfiai kutatásai.
A második világháború és a társadalmi-politikai átalakulás árnyékában hathatósan közreműködött az erdélyi magyar magánlevéltárak anyagának megmentéséért. A Századok című történelmi szakfolyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt.
Jakó aktív szerepet vállalat a tudományos közéletben, amit számos romániai és magyarországi társasági tagsága tanúsít. Tudományos eredményei elismeréseként 1970-ben a Román Társadalomtudományi Akadémia rendes, 1988. május 9-én a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották, s 1996-tól ugyancsak tiszteletbeli tagja volt a Román Akadémiának. 1937-től részt vett az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkájában, amelynek 1990 körüli újjászervezésében aktívan részt vett, s 1990–1994 között az egyesület elnöke volt, 1995-ben pedig tiszteletbeli tagja lett. Tagja volt a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, 1986-ban a Magyar Történelmi Társulat tiszteletbeli tagjai közé választották, 1990-től pedig a Magyar Történészek Világszövetségének társelnökeként tevékenykedett.
Számos díjjal és címmel ismerték el munkásságát Magyarországon és Romániában egyaránt: az MTA Kőrössy Flóra-jutalomdíja (1942), a Lotz János-emlékérem (1991), a Pro Cultura Hungarica díj (1991), a Kemény Zsigmond-díj (1995), a Kriterion-koszorú (1995), a Széchenyi-díj (1996, a romániai magyar történetírás terén végzett kiemelkedő tudományos munkásságáért, az erdélyi magyarság társadalom- és művelődéstörténetét feldolgozó tevékenységéért), az MTA Pro Scientia Hungarica (1996) és Arany János-érme (2003), valamint a Magyar Örökség díj (2005) birtokosa volt. 1990-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémia, 1991-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem tiszteletbeli doktorává avatták.
Főbb művei: Bihar megye a török pusztítás előtt, Budapest, 1940; A gyalui vártartomány urbáriumai, Kolozsvár, 1944; Istoricul manufacturilor de potasă din Valea Ungurului şi Călin, Cluj, 1953; A magyarpataki és a kalini hamuzsír-huta története: Adatok az erdélyi kapitalista erdőgazdálkodásnak és a nagybirtok ipari vállalkozásainak a kezdeteiről, Bukarest, 1956; Az otthon és művészete a XVI–XVII. századi Kolozsváron: Szempontok reneszánszkori művelődésünk kutatásához, Kolozsvár, 1958; Instrucțiuni arhivistice ale oficiilor din Transilvania 1575–1841: Problema reorganizării arhivelor vechi din Transilvania, Bucureşti, 1958; Az erdélyi papírmalmok feudalizmuskori történetének vázlata, Kolozsvár, 1964; Ismeretlen magyar drámai emlék a XVI. századból, Bukarest, 1965; Scrierea latină în evul mediu, Bucureşti, 1971 (Radu Manolescuval); Írás, könyv, értelmiség: Tanulmányok Erdély történelméhez, Bukarest, 1976; Philobiblon Transilvan, Bucureşti, 1977; Nagyenyedi diákok 1662–1848, Bukarest, 1979 (Juhász Istvánnal); A latin írás története, Budapest, 1987 (R. Manolescuval); A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei 1289–1556, I–II. köt., Budapest, 1990; Erdélyi okmánytár: Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez I.: 1023–1300, Budapest, 1997; Társadalom, egyház, művelődés: Tanulmányok Erdély történelméhez, Budapest, 1997.
Kolozsváron huny el 2008. október 26-án. 2009-ben emléktáblát helyeztek el szülőfaluja református templomának falán. Nem találtunk hírt arról, hogy ma, a Jakó-centenáriumon akár Félegyházán, akár másutt megemlékeznének róla…
Megjegyzés: Jakó Zsigmond életművéhez tartoznak:
Jakó Zsigmond: Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I. /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005. - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez/
Jakó Zsigmond, Erdélyi okmánytár I. 1023—1300. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1997/
Jakó Zsigmond - Erdélyi okmánytár II. (1301-1339) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2004/
Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár III. (1340-1359) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2008/
[Jakó Zsigmond halála után is folytatódott a kiadás]
Erdélyi Okmánytár IV. 1360-1372 - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez
Hegyi Géza - Jakó Zsigmond - W. Kovács /MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015/
itthon.ma

Petőfi-ösztöndíjas Krassó-Szörényben
A Templom és Iskola Szórványegyesület keretében idén is folytatódik megyénkben a Nemzetpolitikai Államtitkárság által létrehozott értékőrző és magyarságot erősítő Petőfi-program. A tavalyi évben igen sikeresnek bizonyult az akkori ösztöndíjas, Kovács Ágnes munkája. Idén Csőke Krisztina Budapesti születésű fiatal vállalta azt, hogy kilenc hónapon át erősíti az itteni magyar közösséget, és folytatja a sikeres munkát. Krisztina 2008-ban kezdte tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Karán, majd elvégezte a kisebbségpolitikai mesterképzési szakot is. Volt már Dániában, ahol szociális lakóövezetben segített, majd Londonban önkénteskedett egy hajléktalanokat segítő szervezetnél. Elmondása szerint bízik abban, hogy a kilenc hónap értékesen eltöltött idő lesz, hiszen egy új és ismeretlen környezetben kell majd helytállnia, amiből minden kétséget kizáróan sokat tanul majd. Sok sikert kívánunk Csőke Krisztinának munkájában!
M. J.
Nyugati Jelen (Arad)

Az erdélyi művészet dimenziói (Beszélgetés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével)
Egyre rangosabb művészeti intézménnyé növi ki magát a Sepsiszentgyörgyön működő Erdélyi Művészeti Központ. Az EMŰK igazgatójával, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel művészeti és családi örökségről, illetve felelősségről beszélgettünk.
– Nem „szokványos” családból származik: a helikonista báró Kemény János legidősebb unokája, Nagy Pál festőművész fia. Milyen hátizsákkal indult otthonról?
– Nagyapám mindenekelőtt igazi nagyapa volt. Nem kérdezett kényelmetlen dolgokat az iskoláról – ha mégis érdeklődött, hihetetlen finomsággal, tapintattal tette –, viszont elvitt fagylaltozni, és szezonkezdetkor soha nem mulasztotta el felhívni édesanyámat, hogy kiváltotta-e a Zolika horgászengedélyét. Egy képes újságban megjelent illusztrált cikkel találkoztam mindössze, amely várúrként ábrázolta őt a hajdani miliőben, talán a könyvtárszobában. Azt a cikket sokszor megbámultam, hiszen az az ember nézett rám belőle, akivel együtt horgásztam. És bár a tizenegyedikes tankönyvemben is szerepelt fényképpel a Helikon címszó alatt, valahogy mégsem kötöttem össze bárói mivoltával. A szüleim amolyan szalonéletet vittek a hatvanas-hetvenes évek Marosvásárhelyén, sűrűn járt hozzánk Bodor Ádám, Vári Attila, Vilhelm Károly, Balázs Imre és sokan mások Vásárhely írói-művészi társadalmából. Édesapám műveltségével, szellemével vonzotta az embereket, édesanyám mély lelkiségével. A légkör szinte egyenes ágú folytatása volt a hajdani hangulatnak, amelyet nagyszüleim alakítottak ki Marosvécsen.
– A nyolcvanas években Magyarországra telepedett, a kétezres évek végén hazajött. Mi vitte el, mi hozta vissza?
– Katonaság után tudtomra adták, hogy magyarként, pláne az én származásommal semmi értelme jelentkeznem a Bukaresti egyetemre művészettörténetet tanulni. Kirakatrendezőként dolgoztam, megnősültem, fiam született, közben meg vészesen romlottak az idők. A környezetemben mindenkitől azt hallottam, hogy innen el kell menni, így 1985-ben én is beadtam a kitelepedési kérelmet. Miután Budapesten művészettörténész diplomát szereztem, egy idő után a hatvani Hatvany Lajos Múzeum igazgatójává neveztek ki. A Hatvany-Deutsch család örökségének gondozójaként a család időnként megjelenő tagjainak mutogattam múltjuk megmentett relikviáit. Közben viszont egyre lüktetőbbé vált bennem, hogy elsősorban a saját örökségemmel kellene foglalkoznom. No meg azzal, amit hivatásomnak választottam: a Trianon utáni erdélyi képzőművészet kutatásával, gondozásával.
– Mindez a festő apa öröksége, a lakásban zajló művészfelvonulás hatása?
– Részben igen, hiszen otthon valóban állandó téma volt, ki mit festett, mit állított ki, a képzőművészek összehasonlítása. A hatvanas-hetvenes években sok képzőművész járt hozzánk, apám tanár is volt, aki odafigyelt a Művészeti Líceumbeli diákjai későbbi életére, pályájára is. Ugyanakkor élénken és pozitívan érdekelte a pályatársak művészete. Ennél is mélyebben elgondolkodtatott azonban édesapám nem könnyen feldolgozható életműve. Sikeres, nagy jövőt sejtető diákévek után saját bevallása szerint tíz évébe került, míg „elfelejtette”, amit az egyetemen tanítottak neki. Gondolkozó, tájékozódó tanár-művészként tudta, hogy nem szabad megállni az egy idő után, a szocreál keretében ugyancsak jelentkező, de továbbra is erősen korlátozott stíluspluralizmusnál. Az általa létrehozott ellentmondásos művészet kezdett foglalkoztatni, ennek megfejtési „kényszere” dolgozik bennem ma is. Az apám művészetének megértésére irányuló erőfeszítéseim – miként vetül ki egy általam jól ismert és szeretett ember egyénisége a művészetre? – mentén irányult az érdeklődésem egyre inkább a Trianon utáni, még szűkebben az 1945 utáni idők erdélyi magyar képzőművészetére. – Az ön által vezetett EMŰK feladatául éppen az 1945. utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Abszolút testre szabott feladatnak tűnik...
– Mégsem kizárólag rám szabták. Egyébként is a produkció a lényeg, és azt hiszem, a Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK eddigi tevékenységével nem kell szégyenkeznünk. Kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el az központot, amely ma a Sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal egyik ügyosztályaként, de gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat egyik bérelt ingatlanja szolgál, ahol jó minőségű kiállítóteret, világítástechnikát sikerült kialakítani.
– Milyen szempontok szerint válogat a kiállítandó alkotások, életművek közül?
– Nehéz ügy ez. Nem áll ugyanis rendelkezésünkre tudományos megalapozottságú, konszenzusos képzőművészet-történet, miközben igen bőséges a művészeti irodalmunk. Van építészettörténetünk, irodalomtörténetünk, de a képzőművészetben nem zajlott le az a tudományos vita, amely egyfajta kánon kialakulásához vezetett volna. De nincsenek erdélyi magyar sajátosságot felvállaló képzőművészeti múzeumaink sem. Azt vallom, hogy a képzőművészetben is létezik sajátos közösségi identitástudat és érték, az erdélyi művészetben van magyar, román és szász művészet, amelyek között ugyan sok az átjárás, de attól még különbözőek. MegmAradásunk fontos tényezőjének tartom ezeknek az értékeknek a tudatosítását és éltetését. A válogatás ezért roppant kockázatos, elsősorban saját szakmai lelkiismeretem szempontjából, nehogy túlzott szubjektivizmusra ragadtassam magam. Megpróbálom minél több szakemberrel megbeszélni az opcióimat, igyekszem meghallgatni a véleményüket, minden elérhetőt elolvasni az aktuális témában. Szeretném elkerülni annak veszélyét, hogy bárkinek is az legyen a benyomása, hogy az EMŰK egy közösségi keretek támogatását önkényesen használó egyszemélyes intézmény.
– Nehezen mérhető kategória, de mégis: melyek voltak az intézmény eddigi legsikeresebb rendezvényei? – A Szocrelatív című kiállítás mindenképpen sikeresnek tekinthető, állításomat elsősorban a katalógus keresettségére alapozom. Tisztában vagyok, hogy a szocreál művészet sok érdeklődőt vonzó téma, de talán sikerült pluszérdekességeket is felmutatva közelíteni hozzá. Kiállításainkon jellemzően életműveket mutatunk be, amelyek sikerét a művész személye is erősen befolyásolja. De „beeső” kiállítások is arattak és sikerültek kivételesen jól, ilyennek tekintem Sylvia Plachy magyar származású amerikai fotóművész tárlatát. Róla kiderült, hogy nagyon színvonalas erdélyi anyaggal is rendelkezik, s innentől kezdve mindkettőnk számára érdekessé vált a lehetőség. Számára főleg azért, mert az őt kivételesen érdeklő Transylvania-jelenség látleletére máshol nem nagyon, nálunk viszont határozott igény mutatkozott. Készült is az anyagból egy általa szerkesztett szép katalógus, amivel ő is, mi is nyertünk. Az erdélyi dimenzió egyébként általában perdöntő tényező a kiállítások fogadásában. – Milyen ismertséget lehetett szerezni nem egészen négy év alatt? „Tolonganak-e” a művészek az EMŰK-ben való kiállítás lehetőségéért?
– Jól állunk e tekintetben, nem kis mértékben a kivételes kiállítási térnek köszönhetően. Annyian szeretnének kiállítani nálunk, hogy már az 2019-es naptárunk is tele van.
– Hány alkotást számlál ma a központ műalkotás-gyűjteménye?
– Kilencven körül járunk, és folyamatosan gyarapodunk. Legújabb „szerzeményeink” között szerepel Kákonyi Csilla egyik fontos műve, de a nemrég nálunk kiállító Csáji Attila is olyannyira elégedett volt a fogadtatással, hogy nekünk ajándékozta egyik nagy értékű hologramját.
– A nagyapai örökség, a marosvécsi vár művésztörténészként vagy Kemény-unokaként foglalkoztatja inkább? – Nem vagyok építészettörténész, de nemcsak ezért fontos számomra örökösként a vécsi kastély. Tudatosodásom folyamatának elején egy 1990-es látogatás áll, akkor egy tévés stáb tagjaként léphettem először a várkastély területére. Czigány Zoltán rendező Kemény János unokájaként keresett meg és kívánt filmet forgatni a várkastély irodalomtörténeti vonatkozásairól. Én állítottam össze a történeti anyagot a Nagycsütörtök című filmhez, lényegében én írtam a forgatókönyvet, s végül a film egy részében mesélő-narrátorként másztam fel a toronyba, csörtettem a kerti avarban nagyszüleim sírja körül. Nagyon megérintett az élmény, a kastély visszaszolgáltatása hazatelepülésünkben is jelentős mozgatórugóvá vált. Bár az erdők visszaadásának ügye stagnál, mert újabb pereket kezdeményezett – pAradox módon – ellenünk a román állam, elsősorban testvérem, Nagy Kemény Géza tevékeny részvételével és a család többi, Magyarországon élő tagja segítségével, az erdők jövedelmének hiányában igyekszünk minél több látogatót vonzani a kastélyba, és közben meg apránként felújítani az épületet.
VÉCSI NAGY ZOLTÁN
Művészettörténész, főként az 1918. utáni erdélyi képzőművészettel foglalkozik. 1956-ban született Marosvásárhelyen Nagy Pál festőművész, tanár és Kemény Zsuzsa író, szerkesztő gyerekeként. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban érettségizett. Kezdetben képzőművészként, költőként és kortárs művészetről íróként tevékenykedett. Vizuális versei jelentek meg az Ötödik évszak antológiában (Marosvásárhely, 1980); a VER/S/ZIÓK-ban (JAK füzetek, Budapest, 1982), valamint az Alapművelet antológiában (Bukarest 1985). A MAMŰ Társaság tagja. 1988-ban kitelepedett Magyarországra, Hatvanban könyvtárosként dolgozott, a kilencvenes években a hatvani Czóbel Galériát vezette, 1998-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett művészettörténész diplomát. 2000-ben a Budapesti MAMŰ galéria, 2001-ben a monostori Erőd ARTFORT művészeti programjának vezetője volt. A Hatvany Lajos Múzeum munkatársa, majd igazgatója volt 2007-ig. Számos egyéni és tematikus kiállítást rendezett, rendszeresen közölt műkritikákat vezető magyarországi művészeti folyóiratokban. 2008-ban hazatelepedett, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum művészettörténészeként dolgozott. 2014 tavasza óta a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ igazgatója. 2016-ban Jakobovits Miklós-díjjal tüntették ki.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Anyám fekete rózsa
Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó, súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Csoóri Sándor 1930. február 3-án született Zámolyon (Fejér megye), református parasztcsaládban. A Pápai Református Kollégiumban érettségizett 1950-ben, majd Budapesten folytatta tanulmányait az ELTE Orosz Intézetében. Betegsége miatt már az első éven ott kellett hagynia az egyetemet, és korán újságírásra adta fejét. Előbb a Pápai Néplapnál és a Veszprém megyei Népújságnál dolgozott, majd az Irodalmi Újság munkatársa (1953-54),és az Új Hang versrovatszerkesztője (1955- 56) lett. Az 1956-os események után tisztviselőként helyezkedett el a Lakatosipari Vállalatnál. 1958-tól szabadfoglalkozású író. Az 1960-as évek elején a Budapesti Műszaki Egyetem újságjának szerkesztő munkatársa, később pedig húsz éven (1968–1988) át volt a Mafilm dramaturgja.
Első versét 1953-ban közölte, amelyben bírálta a Rákosi-korszakot. Rá egy évre jelent meg első kötete, a Felröppent a madár, amely meghozza az első József Attila- díjat (a másodikat 1970-ben kapta).
A hatalom nem igazán kedvelte, sőt évekig volt megfigyelés és szilencium alatt. A Kádár-korszak egyik legmarkánsabb ellenzéki harcosa volt. Már fiatal korában barátkozott Konrád György íróval, Jancsó Miklós filmrendezővel, Orbán Ottó íróval, Kósa Ferenc rendezővel.
A hatvanas évektől megnőtt a népszerűsége, előadásai nagy tömeget vonzottak, jelentős szerepet töltött be a Kádár- korszak megbuktatásában. 1967-től forgatókönyvíróként közreműködött Kósa Ferenc (Tízezer nap, Ítélet, Hószakadás, Nincs idő) és Sára Sándor (Vízkereszt, Nyolcvan huszár, Elátkozva a hatodik napot, Tüske a köröm alatt) filmjeiben. 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja volt, majd később a párt elnökségi tagja. 1988-ban részt vesz a Hitel folyóirat elindításában, melynek előbb szerkesztőbizottsági elnöke, majd 1992-től főszerkesztője lett. 1991-ben a Magyarok Világszövetségének elnökévé választják, e funkciót 2000-ig tölti be. Ebben a beosztásában kezdeményezte 1992 nyarán a Duna Televízió létrehozását, a világban szétszóródott magyarság televízióját, mely azon év karácsonyától sugározza adásait.
Legnagyobb méltatói így jellemzik életművét: "Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára" (Szakolczay Lajos); "költőként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek" (Görömbei András).
***
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségen, mely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – épp tíz éve! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna TV élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27-28-án megtartott Sütő- megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László felvidéki író, Szakolczay Lajos irodalomtörténész és Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó erdélyi irodalmi útja. Előadásának címe: Beszélgetések és álmok – amelyben kiemelte, hogy a "trianoni mocskos ügynek" a mai napig érezhetők a következményei.
A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő 80. születésnapja alkalmából (2010. február 3.) adjon egy interjút, amit a hazai magyar sajtóban szeretnék közölni. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra "csúsztattuk". Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést, aki szintén 2010-ben töltötte a 80. életévét. Sajnos sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze, ti. Dobos közbejött betegsége miatt hamarabb vissza kellett utazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett, pusztakamarási templomozáson való részvétel is. De addig, amíg tartott az intentisztelet, a Marosvásáráhelyről később érkező írócsapat autója – Pálfy G. István volt a sofőr –, miután utasai meglátogatták a Sütő-házat, a pusztakamarási templom előtti téren, a Magyar utcában állt meg, ahonnan jól lehetett hallani az orgonahangot, az együtt éneklést. Templomból való kijövetelünk után értesültem a korábban tervezett együttlét megváltoztatásának okáról.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, amire január 25-én válaszolt: Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk Karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internet-kapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket – 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás c. új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra vagy miután elmúlik ez a "rohamozás", akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését! Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagyrumli végét…
Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre aznap a következő válasz érkezett: Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága… 1988-ban jelent meg aBreviárium c. kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: "Anyámnak fáj a feje,/ anyámnak fáj a semmi,/ anyám fekete rózsa,/ nem tud kiszínesedni./ Egy éjjel földre roskad,/ megtört lesz majd, kicsi –/ Bejön egy madár érte/ s csőrében elviszi". Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Szőcs Petra nyerte a Filmgalopp fődíját
Átadták a 16. Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle versenyprogramjának díjait. A fődíjat Szőcs Petra Csoszogj úgy című alkotása nyerte el, a közönségdíjas Püsök Botond Kendeffyje.
A Csoszogj úgy története szerint egy anya felbérel egy színészt, hogy helyettesítse elhunyt férjét, és így megvigasztalja gyászoló lányukat. A múltat hangok, szagok, gesztusok által idézik meg, az eleinte fiatal, életerős színész is egyre jobban azonosul a beteg apa szerepével. Kérdés marad, hogy az újrajátszás közelebb hozza-e az anyát és lányát a trauma feldolgozásához vagy képtelenek elengedni a múltat, amely mintha fogva tartaná őket a polgári életmódot idéző régi bérházban.
A 14 perces rövidfilm elnyerte a 2. Filmgalopp fődíját. A díj pénzjutalom, értéke 1 millió forint, felajánlója az NMHH Médiatanácsa.
Szőcs Petra, a film rendezője Kolozsváron született, Budapesten él. Az ELTE magyar–német, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetem forgatókönyvíró szakán végzett. 2013-ban Kétvízközcímmel verseskötete jelent meg a Magvető Kiadónál. Kivégzés című, 2014-ben készült rövidfilmje bekerült a Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjába.
A versenyszekció filmjeire a fesztivál 11 helyszínén szavazhatott a közönség (a 12. város, Arad közönsége jövő héten láthatja a „galoppos” rövideket). A legnépszerűbbnek idén Püsök Botond Kendeffy című, történelmi ihletésű, kosztümös filmje bizonyult. A Filmgalopp közönségdíjasa 1000 lej pénzjutalomban részesült a Nobila Casa felajánlásával.
A 12 perces alkotás a 1833-ban, Erdélyben játszódik. Főszereplője egy szegény származású fiú, aki gróf Kendeffy Ádám támogatásával ösztöndíjat nyer az első magyar viadalintézetbe. A fiú monológján keresztül, amit korhű kosztümökben, remekül megválasztott helyszíneken eljátszott jelenetek illusztrálnak, megismerjük a gróf élettörténetét és jellemét. Egy színes ismeretterjesztő filmről van szó, amely konfliktusokkal teli rövid történettel tesz élvezhetővé és könnyen megjegyezhetővé néhány információt, amin egy történelemkönyvben esetleg könnyen átsiklottunk volna.
Püsök Botond a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem Fotóművészet, Filmművészet, Média szakán végzett. Angéla című dokumentumfilmje kapta a legjobb film díját a Mediawave Úton online filmfesztiválján 2016-ban és az október 2-án véget ért București Docuart Fest legjobb rendezésért járó díját is elhozta.
A Filmgalopp második kiadásán 7 kisjátékfilm és 1 animációs film versenyzett. A Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle keretében megszervezett erdélyi magyar filmek versenyének célja alkotásra ösztönözni a helyi, fiatal tehetségeket. A szakmai zsűri tagjai idén Osváth Gábor producer, Hegedűs Bálint forgatókönyvíró, valamint Kárpáti György filmesztéta voltak. A fesztivál szervezői korábban elmondták, hogy 2017-ben dokumentumfilmeket várnak majd a Filmgaloppra.
Bogdán Tibor maszol.ro

„Divatba kell hozni a magyar nyelvet”
Gróf Széchenyi István születésének 225. évfordulója alkalmából tartottak kedden emlékkonferenciát a Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE). A megnyitó és az előadások után ismertették a PKE által meghirdetett esszépályázat eredményeit.
Kicsinek bizonyult a PKE Bartók-terme a Széchenyi emlékkonferencia helyszíneként, mert örvendetes módon igen sok egyetemi hallgató jött el az eseményre, ami miatt a zsúfolásig megtelt teremben többen állni voltak kénytelenek. A rendezvény délelőtt tíz órakor Pálfi József rektor igei köszöntőjével kezdődött. Az áhítat alapvető erkölcsi üzenete az volt, hogy a jóval kell legyőzni a rosszat, mert a rossz rövid ideig nyer, de végül mindig a jó győzedelmeskedik. A köszöntések során Laky-Takács Péter Attila konzul a magyar kormány és Magyarország kolozsvári konzulátusának üdvözletét tolmácsolta. Többek között elmondta: Széchenyi olyan személyiség volt, aki számára a legfőbb motiváló erő az volt, hogy másokért tehessen. „Ezek a mások mi magyarok voltunk, a nemzete és hazája” – mondta a konzul, aki felidézte, hogy Széchenyi István a korabeli Magyarországon az egyik leggazdagabb arisztokrata családjába született. „Olyan környezetben nőtt fel, hogy gyermekkorában nem nagyon használta a magyar nyelvet, ennek ellenére az egyik legnagyobb harcosa lett a magyar ügynek. Többek között neki köszönhetjük azt, hogy 1844-től a német és latin mellett a magyar is hivatalos nyelv lett Magyarországon”. A konzul a továbbiakban kifejtette: „Hasonlóságot érzek a két évszázaddal ezelőtti helyzetünk és a mai valóság között, mert sajnos ma is ott tartunk, hogy divatba kell hozni a magyar nyelvet, és a magyar szülőnek el kell magyarázni, hogy miért jó, hogyha gyermekeit magyar iskolába íratja. Tulajdonképpen a legjobb, ami gyermekeikkel történhet az, ha a saját anyanyelvükön tanulnak, ugyanis minden ember az anyanyelvén tud kiteljesedni a legjobban. Nagyon fontos tehát a magyar nyelvű alap-, közép- és felsőfokú oktatás, és a magyar kormány minden eszközzel támogatja a külhoni magyarság magyar nyelvi oktatási rendszerét” – jelentette ki Laky-Takács Péter Attila.
Eszmesúrlódás
Rubovszky András, a Széchenyi Társaság főtitkára is köszöntötte a megjelenteket, felhívva a figyelmet arra, hogy ebben az évben a Kárpát-medencében lassan a száz felé közeledik azoknak a rendezvényeknek a száma, amelyeken gróf Széchenyi Istvánra emlékeznek valamilyen formában. Ezt követően egy Széchenyi által megalkotott kifejezésről, az eszmesúrlódásról beszélt, amelyet a mai magyar nyelvben a vitakultúra szóval lehet azonosítani, sőt annak legmagasabb formájának tekinthető, hiszen az eszmesúrlódás során érvek csapnak össze egymással, de nem mocskolódások, agresszív letámadás kíséretében, és ennek nem az egyik félnek a másik fél akaratával szembeni meghunyászkodás, hanem mindig konszenzus vagy kompromisszum az eredménye. Konszenzusra ritkán lehet jutni, de az érdekeknek értékeken alapuló összeegyeztetését szinte mindig el lehet érni, ha szem előtt tartjuk Széchenyi egyik híres jelszavát: hinni és hihetni egymásnak. „Ez az adott szó becsületét jelenti, és Széchenyi élete erre példamutató, mert mindig is képes volt érvekkel vitatkozni, mindig képes volt kompromisszumokat kötni, megvolt benne a megfelelő küldetéstudat, a megfelelő realitásérzésék, a szilárd istenhit és a haza iránti mély elkötelezettség” – zárta szavait a főtitkár.
Előadások
A megnyitón közreműködött Lászlóffy Zsolt, aki Liszt Ferenc Magyar történelmi arcképek sorozatának két arcképét, a Széchenyi Istvánét és az Eötvös Józsefét mutatta be, átvezetésként pedig egy saját parafrázist szólaltatott meg premierként. Szőke Tünde Ilona, a PKE hallgatója Arany János Széchenyi emlékezete című versének részleteit szavalta el. A megnyitó után következtek az előadások. Az ELTE-ről érkezett Pomozi Péter Széchenyinek a magyar nyelv és a nemzeti jövő közötti összefüggése kapcsán kialakított koncepciójáról értekezett, Balázs Géza a már idézett Arany János költeményt elemezte. Szünet után Kőrösi Mária, a Széchenyi Társaság elnökségi tagja tartott előadást Hit és Kötelesség gróf Széchenyi István szellemiségében címmel, Jancsó Árpád mérnök, az MTA köztestületének a tagja Széchenyi Istvánnak a Bánságban történt közlekedésügyi megvalósításairól beszélt, míg Halász Csilla újságíró Széchenyi halála és temetése a korabeli sajtóban címmel tartott előadást. Az emlékkonferencia végén ismertették a PKE által meghirdetett esszépályázat eredményeit.
Pap István erdon.ro

Jókai Anna: Ne essünk teljes nemzeti amnéziába! A harc még nem ért véget...
KOMÁROM. A mi csillagunk: 1956 címmel ünnepi estet rendezett az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulója tiszteletére a Széchenyi István polgári társulás, a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, valamint a Csemadok komáromi alapszervezete október 17-én este a komáromi Kultúrpalota dísztermében.
A megemlékezés díszvendége Czimbalmosné Molnár Éva, Magyarország rendkívüli és meghatalmazott szlovákiai nagykövete volt. A rendezvényen a dél-komáromi önkormányzat és a Kecskés László Társaság képviselői is tiszteletüket tették. Az est szónoka, Jókai Anna, a Nemzet Művésze, kétszeres Kossuth-díjas és József Attila-díjas magyar író-költő félórás észhez és szívhez szóló beszédében hajdani fegyvertelen, ám hiteles szemtanúként szólt az eseményekről. „Nekem 1956-ban nem volt fegyver a kezemben. Egy párhónapos gyermek anyja voltam, egy albérleti szobában laktam. A két szememmel láttam és a zsigereimben éreztem, hogy mi történik. Szegény voltam, mint a templom egere. Az akkori Vöröskereszthez jelentkeztem segítőnek” – idézte fel a 60 évvel ezelőtti életét. Mint mondta, 1956 után lett megbízhatatlan elem Magyarországon.
Arról is szólt, hogy bár a Lehoczky nevű köpönyegforgató főnöke az 1956-os forradalom kitörésekor még azt hangoztatta, hogy Kádár nagyobb gazember, mint amilyen Rákosi volt, ám amikor az oroszok bejöttek Magyarországra, elsőként lépett be a megalakuló kommunista pártba. Amikor igazságszerető emberként emiatt kérdőre vonta főnökét, letagadta, amit korábban állított. Őt csak azért nem rúgták ki, mert éppen a második gyermekét várta. „Nem is álmodhattam arról, hogy valaha tanár, nem hogy olyan író legyek, akit ilyen megtisztelő szeretettel fogadnak“ – jegyezte meg.
Az ELTE levelező tagozatán 1961-ben magyar-történelem szakos diplomát szerzett. Negyvenkét éves korától, azaz 1974 óta szabadfoglalkozású íróként csak az írói hivatásnak él. „Miután 1956-ban elfelejtettek kirúgni, a főiskolán maradhattam, kaptam egy tanári diplomát. Így lettem tanár, aztán valahogy a Jóisten tenyeréből, az emberek szeretetéből és az ubul-természetemnek köszönhetően, hogy amit igaznak tartok, azért mindig harcolok, végül is író lett belőlem“ – mondta el.
Hangsúlyozta: 1956 nagyon sok hőst termelt ki. „Olyan hősöket, akiknek a nevét sem nagyon ismerjük. Meg vagyok győződve arról, hogy még most is nagyon sok ember lelkét nyomasztja mindaz, ami akkoriban történt“ – fejtette ki. Ikerforradalmaknak nevezte az 1848/49-es, illetve az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, s párhuzamot is vont a két esemény között. Kiemelte: mindkét forradalom idején a nagyhatalmak érdekei számítottak, akárcsak manapság. „A magyaroknak soha senki sem segített. Mi, magyarok mindig magunkra voltunk utalva... Mindig éltek köztünk árulók, közönyösek és az igazságukért bármi áron kiálló hősök, akikre emlékeznünk kell! Ne essünk teljes nemzeti amnéziába! Nem szabad elfelednünk azt, hogy ki mikor mit tett és hová tartozott!“ – figyelmeztetett.
Sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy Nagy Imrének és társainak több mint 30 évet kellett várniuk arra, hogy végre a Hősök terén felravatalozhassák őket. 1989. február 14-én a Történelmi Igazságtétel Bizottsága az Igazságügyi Minisztériummal megállapodott abban, hogy az áldozatok újratemetése június 16-án lesz. Az MSZMP a temetést végül azzal a kitétellel engedélyezte, hogy az legyen a "nemzeti megbékélés napja". 1989. június 16-án tehát megadták a végtisztességet Budapesten az 1956-os forradalom mártírjainak: újratemették az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imre volt kormányfőt, Maléter Pál egykori honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót, valamint az 1958 áprilisában kivégzett Szilágyi Józsefet, Nagy Imre titkárságvezetőjét és az 1957 végén a börtönben meghalt Losonczy Gézát, a Nagy Imre-kormány államminiszterét. A Hősök terén tartott gyászszertartás majd az azt követő rákoskeresztúri temetés a magyar rendszerváltás katartikus eseménye volt, amely egyben a szocialista korszak végét is jelképezte.
„Tartozunk egy generációnak azzal, hogy fénykörbe emeljük” – fogalmazott a szónok. „Fel a szívekkel! Ez a mai ifjúság feladata. Nehogy még egyszer átfújjon a lyukas magyar zászlón a november negyedikei hideg szél!” – zárta ünnepi beszédét Jókai Anna. Ráadásként saját Krónikásének 1956–2006 több szólamban című művéből idézett: „A Bárány történetünket beírta már a Könyvbe/ pecséttel lezárta kereszttel jelölte/ törölhetetlen onnan mindörökre/ Erre csörög Euro, arra lyukas mogyoró/ kendővel a szemeden bujócskázni mire jó?/ Új játékban hej-haj te légy a fogó!“. Utalva arra is, hogy „kényszerű szétszakítottságunkban még nem ért véget a harcunk, tehát az örök isteni igazságért, Magyarországért, a magyarságért tovább kell harcolnunk“.
Az est során az is elhangzott, hogy 464 évvel ezelőtt éppen ezen a napon vonult el a török Eger alól: „Akkor Dobó védte Európát, ma Magyarország teszi ugyanezt”.
Az évfordulóhoz méltó kultúrműsorban fellépett a helyi Concordia Vegyeskar Stubendek István karnagy vezényletével, Nemcsák Károly Jászai Mari-díjas érdemes művész, a budapesti József Attila Színház igazgatója, továbbá a Komáromi Jókai Színház két Örökös Tagja, Boráros Imre Kossuth-díjas színművész és Dráfi Mátyás Jászai Mari-díjas érdemes művész, valamint Tarics Péter, illetve a műsor zenei részében Bősi Szabó László aranykoszorús énekművész és Mészáros Tamás énekes-előadóművész.
Az est fényét egyebek mellett a Bánk bán opera „Hazám hazám” című áriája, Szép Ernő Imádság, Márai Sándor Mennyből az angyal, Wass Albert A bujdosó imája, Petőfi Sándor Az apostol és Magyar vagyok, illetve Zas Lóránt Novemberben című költeménye emelte. A lélekemelő kórusművek sorában pedig Tóth Péter – Dsida Jenő: Lángok című alkotása, valamint a Magyar Hiszekegy is elhangzott.
Az emlékest a Szózat eléneklésével kezdődött és a Himnusszal ért véget. hirek.sk

Az újságírónak kell kibányásznia az érdekességet
Az oknyomozó erdélyi magyar újságírás egyik úttörőjeként az elmúlt 26 évben Gazda Árpád számos olyan cikket írt, amelyet fiatal zsurnalisztáknak lehetne oktatni. Újságíróklub-sorozatunk vendégével a szakmai kihívásokról, az igényességről, a lapokra nehezedő anyagi és politikai nyomásról, illetve a nyomtatott sajtó kiútkereséséről beszélgettünk.
– A rendszerváltás után lettél újságíró. Mi késztetett fizikusként erre a pályára?
– Az 1989-es változások idején éppen utolsó éves fizikushallgató voltam a temesvári egyetemen, amikor megnyílt a világ. Óriási igény mutatkozott az igaz szóra, de mivel ugyanazok az emberek írták a forradalmi cikkeket, mint korábban a kommunista lapokat, minden szerkesztőségbe új embereket, új arcokat kerestek. Diákkoromban már voltak rövidpróza próbálkozásaim, közvetlenül a rendszerváltás után pedig diáklapokba írogattam. Magyar körökben, Temesváron jól ismertek, és amikor tollforgatáshoz értő embereket kerestek, arra ébredtem, három szerkesztőség is újságírói állást ajánlott. A Temesvári Új Szó, a Temesvári Rádió és a Romániai Magyar Szó közül kellett választanom, végül a bukaresti napilap Temes megyei tudósítójának szerződtem el. Utólag visszagondolva jó döntésnek bizonyult, hiszen országos ismertségre tettem szert. Mai ésszel – amikor lapjaink pár ezres példányszámmal küszködnek – szinte hihetetlennek tűnik, hogy akkoriban a Romániai Magyar Szó 180 ezres példányban jelent meg.
– A háromszéki Kovásznáról kerültél diákként Temesvárra. Nem akartál hazatérni Székelyföldre?
– A temesvári fordulat olyan meghatározó élménye volt életemnek, hogy fel sem merült az elköltözés lehetősége. Az volt az érzésem, ott mindenki ismer, ott több vagyok, mint máshol. Ha 18 év után ma visszatérek, Temesvár főterén még mindig több ismerőssel találkozom, mint Kolozsváron.
– Ez a kapcsolat idővel megszakadt, hiszen egy nagyváradi kitérő után Kolozsvárra kerültél, és mintegy két évtizede itteni szerkesztőségekben dolgozol. Mi távolított el Temesvárról?
– Előbb a Romániai Magyar Szótól váltam meg: a tudósítói állás nem bizonyult túl igényes munkának. Azonban a váltás akkor fogalmazódott meg bennem, amikor egyik publicisztikai írásomat nem közölte a lap. Temesvárról az erdélyi magyar politika mindig is másként látszott. Olyan emberekkel voltam barátságban, mint Tőkés László, Borbély Imre, Bodó Barna vagy Toró T. Tibor, akik az RMDSZ-en belüli radikálisabb vonalhoz tartoztak. Akkoriban dúlt a vita arról, hogy monolit legyen-e az RMDSZ, vagy a szervezeten belül adják meg a lehetőséget a különböző világnézeti csoportok megjelenésének. A bukaresti napilap az RMDSZ-es fősodorhoz igazodott, egy idő után már nem éreztem jól magam a szerkesztőségben. Így kerültem 1994-ben a Nagyváradon kiadott Erdélyi Naplóhoz.
– A korabeli lapszámok tanúsága szerint több oknyomozó riport fűződik a nevedhez. Mit tartasz közülük a legérdekesebbnek?
– Akkoriban folyt a balkáni háború, életben volt az ENSZ által hozott Szerbia elleni üzemanyag-embargó, mégis az egész Bánság üzemanyagot adott el a szomszédba. Erről a jelenségről kezdtem oknyomozó riportokat írni. Az egyik nagyobb lélegzetű tényfeltáró cikket arról írtam, hogy a temesvári petrokémiai kombinát, a Solventul – amelyet csővezeték kötött össze a Belgrád melletti pancsovai testvérüzemmel – hatalmas mennyiségű, 46 ezer tonna üzemanyagot nyomott át illegálisan Szerbiába. Az infót egy forradalmár társamtól kaptam: ő a gyárban dolgozott, és jelezte nekem a furcsa dolgokat. Közben beköszöntött a Constantinescu-éra, és a Solventul-ügyből bűnvádi eljárás, ügyészségi iratcsomó lett. Az ügynek ebben a kezdeti időszakában született meg a romániai sajtóban elsőként ez az oknyomozó riport.
– Hogyan lehetett hozzájutni ügyészségi forrásokhoz?
– Az infókat véletlen szerencse folytán kaptam kézhez. A Solventul üzemnek külön vasúti állomása volt, én pedig a sínek fölött átívelő gyaloghídról fényképeztem a több száz tartálykocsit, amikor két biztonsági őr megragadott és felcipelt az igazgatóhoz. Az volt a szerencsém, hogy a váratlan látogatás az igazgatót is felkészületlenül érte. Fél napig foglalkozott velem, és arról próbált meggyőzni, hogy nem követtek el törvénytelenséget. Igazát bizonyítandó az ügyészségi dokumentációt is elém tette. Ha úgy terveztem volna, biztos nem sikerül bejutni az igazgatóhoz, ehhez képest az ügyészségi irat ráadás volt. Minden információt kijegyzeteltem, és végül megszületett egy átfogó, jól dokumentált tényfeltáró riport.
– Mennyire volt ez a műfaj anyagilag, szakmailag megbecsülve?
– Az erdélyi magyar sajtóban igazából soha, hiszen rengeteg időt és munkát követel, és rendszerint csak az útiköltséget fedezték. Elsősorban a lelkesedés motivált. Másrészt az is segített, hogy újságíróként nem voltak anyagi gondjaim. A kilencvenes évek elején a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségét is tudósítottam Romániából, és ők 50 német márkát fizettek egy tudósításért. Ez pedig bőven elegendő volt az anyagi biztonságérzethez, hogy az embernek ideje és kedve legyen olyan újságírói műfajokkal is foglalkozni, amit szeret. Abban az időben az Erdélyi Napló éppen az ilyen műfajok miatt vált népszerűvé.
– Tényfeltáró cikkeid miatt nem voltak gondjaid?
– Amikor riportot írtam Székelyföld militarizálásáról – a román hadsereg és a csendőrség több új alakulatot hozott létre Hargita és Kovászna megyében, és nagyarányú ingatlanvásárlásba és terjeszkedésbe kezdett –, az akkori főszerkesztő nem merte leközölni. Megrémült a cikkben levő adatoktól, és nem volt benne biztos, hogy ha perre megy a dolog, ki tudunk-e ebből mászni. Két hónapig állt az írásom a szerkesztőségben, míg végül megjelent, de aztán olyan visszhangja lett, hogy a lap testületileg büszke volt rá.
– Nyolc évig dolgoztál a Krónika vezető szerkesztőjeként. Az országos napilap új színt hozott az erdélyi magyar újságírásba. Hogyan emlékszel a kétezres évekbeli időszakra?
– Ez volt életemben az első olyan szerkesztőség, ahol a szakmaiságot, a szakmai mércét minden más erdélyi magyar lapnál magasabbra állították. A lap beindítói olyan igényességet honosítottak meg, ami a romániai magyar sajtóban addig nem létezett. Alapállásból nem elégedhettünk meg azzal az információval, ami bejött, vagy amit az emberek nyilatkoztak. Mindennek utána kellett járni. A kilencvenes évek erdélyi magyar sajtójára az volt a jellemző, hogy Funart és Vadim Tudort szabadon lehetett szidni, de nem nagyon jutott másoknak eszébe, hogy meg is kérdezzék például Gheorghe Funart, Kolozsvár polgármesterét. Döntésünk logikus volt: ha nem tesszük fel a magunk kérdéseit, azokat senki más nem fogja tőle megkérdezni. Újdonságnak számított a reggeli lapértekezlet is, amikor kielemeztük az éppen aktuális lapszámot, így egymástól is rengeteget tanultunk.
– Vállvetve dolgoztál munkatársaiddal, legtöbb lapszámba te is írtál. Nem szeretted a főnöki tisztséget?
– Vezető szerkesztőként mindig elvárásaim voltak a kollégáktól. Amikor valaki azt mondta, hogy az általam kért cikket nem lehet rövid idő alatt elkészíteni, megmutattam, igenis lehet. Magam jártam utána, és írtam meg. Ha hiteles akarsz lenni, így működik. A főnöki státusz számomra azért volt jó, mert az érdekesnek tartott témákat én írhattam meg. Mindig megtartottam magamnak a legizgalmasabb történeteket, de hát sokkal több ötlet született a szerkesztőségben, mint amennyit én elkészíthettem volna, így bőven jutott másoknak is.
– Volt olyan cikked, ami mégsem jelenhetett meg?
– Egyetlen ilyen esetre emlékszem, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy idő után az útjaink elváljanak. Ameddig a Krónika mögött az alapító tulajdonos, a budapesti székhelyű Napi Gazdaság állt, ilyesmi fel sem merült. A későbbi tulajdonosváltásokkal azonban az érdekek is megjelentek. Egy emlékezetes történetem van: az akkori miniszterelnök-helyettes, Markó Béla vagyonnyilatkozatával kapcsolatban írtam tényfeltáró cikket. Kiderült, hogy miközben az egész erdélyi magyar könyvkiadás támogatásból él, és a kiadók vezetői szerint Erdélyben verseskönyvből egyedül Kányádi-kötetet lehet nyereségesen kiadni, akkor történt meg, hogy vagyonnyilatkozata szerint Markó Béla 90 ezer lejért – mintegy 30 ezer euróért – adta el öt évre az összes korábbi és későbbi verseinek kiadói jogát egy olyan romániai magyar kiadónak, amelyik addig egyetlen könyvet sem jelentetett meg. A cikk első része megjelent, és amikor Markó tudomást szerzett a folytatásáról, a budapesti tulajdonosok ránk telefonáltak, hogy ne jelenjen meg. Azt mondtam a főszerkesztőnek, hogy ha az RMDSZ elnöke elérheti azt, hogy egy róla szóló tényfeltáró cikk ne jelenjen meg, akkor én azonnal lemondok, és elmegyek a laptól, a tényfeltárást pedig máshol közlöm. Bejelentésemre a tulajdonosok meggondolták magukat, és kompromisszumos megoldásként a cikk nem másnap, hanem egy hét múlva jelent meg.
– Több médiaintézménynél is megfordultál. Nem volt nehéz összeszokott munkaközösségektől megválnod?
– Én soha nem voltam az a hős, aki lehetetlen helyzetben is megpróbálta tartani a frontot. Azt mondtam: ha a kiadó nem tudja biztosítani a jó munka feltételeit, én nem vállalok olyan kiadványt, amire szakmailag nem lehetek büszke. Mindig magam előtt láttam, hogyan kellene kinéznie egy jó lapnak, és ha erre nem volt pénz, akkor kerestem más munkát. Váltáskor mindig tele voltam kételyekkel, mert olyan helyre mentem, ahol magasabb szakmai igények fogadtak. Aztán az új munkahelyemen egy-két év után kezdtem jól érezni magam.
– Jelenleg a Magyar Távirati Iroda (MTI) erdélyi tudósítójaként dolgozol. Izgalmas tényfeltáró cikkek nélkül nem érzed beskatulyázva magad?
– Ez a fajta újságírás valóban nem adja meg a felfedezés élményét. Amit mások elmondanak vagy felfedeznek, azt a hírügynökségi újságíró hír formájában visszaadja. Ilyen szempontból unalmasabb, de abban mégsem az, hogy mindig az események sűrűjében mozog az ember. Gyorsnak kell lenni, és nem könnyű feladat az információözönből kiválasztani azt, ami a legfontosabb. Régebben nem tudtam felmérni, hogy írásaimat hányan olvassák, de most, amit megírok, tíz perc múlva viszontlátom az online mediában, a tévében, vagy hallom a rádióban.
– Amit megír az MTI, az hír, és amit nem, az nem hír...
– Ez nem az MTI bűne. Megértem a kollégákat, akik úgy érzik, így sem tudnak minden munkát elvégezni, és a kész hírügynökségi híreket beemelik a lapba. Egy híres mondás szerint a hír az, amit el akarnak hallgatni. Minden egyéb hirdetés. Ha a szerkesztőségek csak azt az információt közlik, amit tálcán kínálnak nekik – közlemények, sajtóértekezletek, stb. – előbb-utóbb unalmasak lesznek, eltávolodnak a valóságtól. Az elhallgatásra szánt érdekességeket az újságírónak kell kibányásznia.
– Miért veszett ki az oknyomozó újságírás az erdélyi magyar sajtóból?
– Egy-egy igazi riporton legalább egy hetet, de lehet, hogy többet kell dolgozni. A szerkesztőségekben ma már nincs olyan ember, aki egy hétig kimaradhatna az egyéb munkákból, hogy egy témának alaposan utána nézzen. Mindenhol versenyt futnak az idővel. Egy cél létezik: legyen minden este készen a lap. De az már nem kihívás, hogy milyen lap legyen. Vannak nyilván pozitív példák is: az Átlátszó Erdély pályázati forrásokból próbálja megszerezni a pénzt az időigényesebb tényfeltáró munkához. De ebből a műfajból sokkal több kellene a romániai magyar sajtóban. A lapok napi munkájában is helyet kell ennek találni, mert amit én megírok az MTI-ben, az Szatmártól Sepsiszentgyörgyig mindenhol jelen van. Ha egy lap csak azt közli, ami mindenhol olvasható, nem fogják megvenni.
– Vajon meddig fogják megvásárolni az olvasók a nyomtatott lapokat?
– Arra nem látok esélyt, hogy az erdélyi magyar nyomtatott sajtó ki tudja heverni a mai drasztikus példányszámcsökkenést. Nagy a tanácstalanság, hogy a lapok internetes változatába mikor mi kerüljön be. Ott vannak az online versenytársak, ugyanakkor nem lenne szabad lelőni a másnap megjelenő cikket. Erre ma senkinek nincs jó receptje. A mobiltelefonos, táblagépes világunkban előbb-utóbb elfogy az a generáció, amelyik a papírhoz ragaszkodik. A nyomtatott lapok azonban ma mégiscsak egyféle márkának számítanak, és ezt kellene kihasználniuk, hogy hangsúlyosabban előretörjenek az internetes világban.
Gazda Árpád
Kovásznán született 1966-ban. Diákként a Tőkés László akkori temesvári lelkészt körülvevő hívek csoportjába tartozott. Az 1989-es temesvári népfelkelés idején letartóztatták, és rövid időre bebörtönözték. A Temesvári Tudományegyetem fizika szakának elvégzése után a Romániai Magyar Szó temesvári tudósítója, a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségének romániai tudósítója, az Erdélyi Napló hetilap riportere, majd rövid időre főszerkesztője, a Krónika napilap vezető szerkesztője, a Temesvári Rádió szerkesztője, a budapesti Info Rádió és a magyarországi Heti Válasz hetilap munkatársa volt. Kilencéves újságírói tapasztalattal szerzett rádiós újságírói diplomát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1999-ben. Újságírói munkásságát több szakmai díjjal ismerték el. Jelenleg az MTI magyar hírügynökség erdélyi tudósítója. A Mikor kicsi voltam, magyar voltam című riportkötet szerzője.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyar Nyelvőr elismerést kapott Gál Emese szépvízi pedagógus
Átadták a magyar nyelv ápolásáért járó idei Magyar Nyelvőr Díjakat csütörtökön az Országházban Budapesten. Gál Emese szépvízi pedagógus Magyar Nyelvőr elismerő oklevélben részesült.
Gál Emese pedagógus, a szépvízi Nyírő József Általános iskola biológia–földrajz szakos tanára az erdélyi magyarság fennmaradása érdekében végzett oktatói, közösségszervezői munkájának elismeréseképpen a kuratórium döntése nyomán Magyar Nyelvőr elismerő oklevélben részesült.
Tuzson Bence kormányzati kommunikációért felelős államtitkár, az átadó ünnepség védnöke elmondta: a magyar nyelvet különleges kincsnek tekintjük, hiszen a magyar nyelv az, amely képes kultúránkat megőrizni. Kiemelte: a kormány feladata, hogy nyelvünk ápolásán és a magyarság megőrzésén munkálkodjunk határon innen és túl. Hozzátette: a kormány ezért gazdasági programokat is indít a határon túl, mert az ottani magyar közösség gazdasági ereje képes megtartani a kultúrát és a nyelvet, másrészt óvodákat és iskolákat, templomokat is támogatnak a magyarság megmaradása érdekében. 
Hozzátette: a Magyar Nyelvőr Alapítvány önkéntes erővel foglalkozik nyelvünk ügyével, felkarolva és jutalmazva mindazokat, akik sokat tettek a magyar nyelv ápolásáért a határon innen és túl. A Magyar Nyelvőr Díjjal kitüntetetteket idén is három terület képviselői közül választotta ki a kuratórium: a határon túliak és a Magyarországon élők köréből, valamint azok közül, akik a legtöbbet tették az alapítvány céljainak megvalósításáért – emlékeztetett Keszi István alapítói képviselő.
Idén Szathmári István, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professor emeritusa, a stilisztika iskolateremtő oktatója; Hőnyi Ede, a földrajzi nevek helyesírási szabályait megalkotó egyik tudós és Vanconé Kremmer Ildikó, a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem docense vehette át az aranyszínű talapzaton álló, gravírozott tollat ábrázoló díjat és a vele járó pénzjutalmat. A Magyar Nyelvőr Alapítvány célja, hogy az 1872-es Magyar Nyelvőr folyóirat szellemiségének megfelelően a magyar nyelv megőrzését, kutatását, ápolását szolgáló rendezvényeket, kiadványokat, törekvéseket támogassa a határainkon innen és a határainkon túl, valamint erkölcsi és anyagi elismerésként évről évre Magyar Nyelvőr díjjal jutalmazza az arra érdemes személyeket. A díjakat harmadik alkalommal adták át. Krónika (Kolozsvár)

Elhunyt Balázs Tibor költő, könyvkiadó, irodalomtudós
Ma délelőtt Esztergomban tragikus hirtelenséggel meghalt dr. Balázs Tibor erdélyi származású költő, műfordító, irodalomtörténész, szerkesztő, a budapesti székhelyű Accordia és a Littera Nova Kiadó vezetője, a Magyar Írószövetség tagja.
Balázs Tibor Aranyosgyéresen született 1958. április 13-án, Balázs József és Frank Erzsébet gyermekeként, neoprotestáns lelkészcsaládban. Szilágysomlyón érettségizett, egyetemi tanulmányait a kolozsváriBabeş–Bolyai Tudományegyetemen végezte 1981–1986 között román–francia nyelv- és irodalom szakon, közben táviratkihordóként dolgozott Nagyváradon, ahol a legendás Ady Endre irodalmi kört látogatta. 1991-ben a Grenoble-i Stendhal Egyetem hallgatója volt. Tanulmányait az ELTE-n folytatta, ahol irodalomtudományból szerzett doktori (PhD) fokozatot 2005-ben. Kutatási területe a költészet és a filozófia/vallásbölcselet viszonya. Disszertációja a romániai magyar létköltészet 1919 és 1989 közötti történetével foglalkozik, könyvként éppen tíz éve jelent meg.
1986-tól 1987-ig tanár a Bihar megyeiSárszegen. 1989-től Budapesten élt, a Vörösmarty Gimnáziumban tanított. 1993 óta a Littera Nova Könyvkiadó igazgatója, párhuzamosan, 1998-tól az Accordia Kiadó irodalmi vezetője, majd 2005 óta igazgatója volt. 1996-ban megalapította a Littera Nova Irodalmi és Művészeti Társaságot. 1978 óta publikált verseket, aforizmákat, gyermekirodalmi műveket, esszéket, tanulmányokat, műfordításokat, előbb Romániában, majd Magyarországon és Franciaországban. Thibault Blaise néven románul és franciául is publikált.
Első verskötete fél évtizedes várakozás után jelent meg 1987-ben a bukaresti Kriterionnál,  a Forrás sorozatban. További kötetei: Ösvényeim (versek, Kráter, Budapest, 1991), Maforizmák (1. kiadás, Károlyi Marianna rajzaival, Penna Kiadó, Pomáz, 1995, további kiadások a Littera Nova Kiadónál, Kaján Tibor rajzaival), Nocturnes (versek franciául, 1997), A fogfájós vaddisznó (gyermekversek, Réber László rajzaival, Lázár Ervin ajánló soraival, Littera Nova 1998), Félkalap. Verses kópéságok (gyermekversek, Gyulai Líviusz rajzaival, Csukás István ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2001), Kótyomfittyek (gyermekversek, Gábor Enikő rajzaival, 2001), Explorări în poezia lui A. E. Baconsky („studiu afectiv”, Oradea, Editura Revistei Familia, 2002), Ábel tornya. Székely zarándokversek 1974–1989 (Kányádi Sándor ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2003), A romániai magyar létköltészet története 1919–1989 (tanulmány, Accordia Kiadó, 2006), Aforizma-párbaj (társszerző: Csontos Márta, Littera Nova Kiadó, 2010)
Verseit a kolozsvári Utunk, a marosvásárhelyi Igaz Szó, a kolozsvári Igazság, a nagyváradi Fáklya, a bukaresti Ifjúmunkás, Magyarországon az Életünk, az Élet és Irodalom stb. közölte 1989-ig. Az 1985-ben a Kriterion Könyvkiadónál  megjelent Alapművelet versantológia egyik szerzője. 1989 és 1991 között az Élet és Irodalom, a Hitel, a Holnap, a Forrás, a Jel, a Kelet-Nyugat, a Magyarok, az Új Ember stb. közölte, illetve a Magyar Rádióban hangzottak el versei. Korábbi versei révén szereplője a Fontos versek című gyűjteménynek (Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2006), valamint több, nem saját kiadójánál publikált antológiának is.
Közel húszéves hallgatás után jelentkezett 2009-ben Megérkezés Aquincumba című versciklusával, melynek darabjai a Hitel, az Új Forrás, a Napút, a Parnasszus, az Agria, a Bárka hasábjain jelentek meg. Előadásra került 2010-ben a Szegedi Pinceszínházban, 2013-ban a nyíregyháziMóricz Zsigmond Színházban, önálló kötetben 2014-ben jelenik meg. Műfordításkötetei francia nyelvből: François Garagnon: Jázmin és az élet szent rejtelmei (meseregény, Szent István Társulat, 1994), Jean-Luc Moreau: Mimi és a sárkány (meseregény, Littera Nova, 2001).
Az utóbbi években többször is közölt a Várad című folyóiratban, illetve a Székelyudvarhelyen szerkesztett Eirodalom.ro portálon, utolsó interjúja éppen itt jelent meg.
itthon.ma

Nagyon sok a közös román–magyar érdek
A román–magyar politikai viszony enyhülésére, a kétoldalú kapcsolatok fölértékelődésére számít a bukaresti kormányváltást követően Barabás T. János, aki szerint a két országnak nagyon sok közös érdeke van. A budapesti Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója a Krónikának adott interjúban elmondta, Magyarország és Románia nem ellenfele egymásnak a gazdasági fejlődés terén, nem a másik rovására gazdálkodik, hanem éppenséggel kiegészítik egymást.
– Ahhoz képest, hogy a két ország papíron stratégiai partnernek tekinti egymást, az elmúlt években Magyarország és Románia viszonya az utóbbi két évtized mélypontjára süllyedt. Leegyszerűsíthető a kétoldalú kapcsolatok elhidegülésének oka az ellentétes ideológiájú kormányok közötti szembenállásra (Budapesten 2010 óta jobbközép, Bukarestben 2012 óta balliberális koalíció van hatalmon), vagy egyéb tényezők is közrejátszottak?
– Nem hiszem, hogy mélyponton lennének a román–magyar kapcsolatok. Elég például a Magyar Demokrata Fórum (MDF) fémjelezte kormányidőszakra gondolni a kilencvenes években, amikor igen nehéz volt a kapcsolatteremtés, a Duna Televíziót például kitiltották Romániából. Elmondható, hogy a román közösségi tudat alapeleme a magyarellenesség. Ne feledjük, 1918-ban Nagy-Románia egy magyarellenes politikai programmal jött létre. Ezt tudomásul kell venni, akárcsak azt, hogy nem vagyunk egyedül Európában ilyen bonyolult történelemmel. A választásokat megelőzően fel szokták borzolni a nacionalista kedélyeket, rendszerint előveszik a magyarellenesség témáját, ilyenkor támadhat az embernek az a benyomása, hogy a kapcsolatok rosszak, mélyponton vannak. A választásokat követően azonban gyorsan helyre szokott zökkenni a kétoldalú viszony. 
A politikai kapcsolatok az elmúlt években valóban kívánnivalót hagytak maguk után, elég csak arra gondolni, hogy alig találkoztak a kormányfők, ami nagyon jó mércéje a kapcsolatok intenzitásának. Ellenben a gazdasági kapcsolatok nagyon jól fejlődtek: a kétoldalú kereskedelem volumene meghaladja a hétmilliárd eurót. Romániának messze Magyarország a legfontosabb gazdasági partnere a térségben, összehasonlításképpen: háromszor akkora a gazdasági kapcsolata a nyugati szomszédjával, mint Szerbiával vagy Bulgáriával.
A két ország közötti viszonynak továbbra is a gazdasági reláció lesz a húzóereje, ugyanakkor várakozásaim szerint a politikai kapcsolatok is enyhülni fognak, lévén, hogy Orbán Viktor miniszterelnök és kabinete pragmatikusan áll hozzá a térségben a kétoldalú kapcsolatokhoz. Ha visszaemlékszünk, hosszas magánbeszélgetések után a magyar kormányfő személyes viszonyt alakított ki szlovák kollégájával és a szerb köztársasági elnökkel, és megegyeztek egy minimális platformban, többek között abban, hogy mit nem tesz az egyik és a másik fél. Például nem fognak a sajtóban üzengetni egymásnak, mert ez udvariatlan, és nem visz előre. Szerintem hamarosan lesz egy kapcsolatfelvétel a magyar és az új román kormány között, és egyebek mellett abban fognak megegyezni, hogy visszafogják az elszabadult retorikát. Ennek egyik eleme volt, amikor Victor Ponta miniszterelnök Orbán Viktort Moammer Kadhafi líbiai, Traian Băsescut pedig Szaddám Huszein iraki diktátorhoz hasonlította.
– Egy év szakértői kormányzás után – amelynek idején nem történt előrelépés a kétoldalú viszonyban – januártól ismét balliberális kabinet alakult Bukarestben, amelynek külügyminisztere, Teodor Meleșcanu rendkívül nyitottnak mutatkozott a kapcsolatok helyreállítására, amit személyes erkölcsi felelősségének nevezett. Egy ilyen miniszteri ambíció hozzájárulhat az elmozduláshoz?
– Igen. Teodor Meleșcanu profi politikus, irányította a külügyi, védelmi és igazságügyi minisztériumot, volt államfőjelölt, mindenképpen figyelni kell arra, amit mond. A román szándék mögött érdekek állnak, márpedig azt is el kell mondani, hogy a két országnak nagyon sok közös érdeke van. Románia és Magyarország például hasonlóképpen szeretné megvalósítani az Európai Unió reformját, ami azt jelenti, hogy Brüsszel továbbra is kiemelten támogassa a hátrányos régiókat. Francia és német politikusok ugyanis azt akarják, hogy a fejlett régiók többet kapjanak, mert erősíteni kell az EU versenyképességét.
Elsősorban Románia érdeke, hogy rácsatlakozzon a közép-európai energiahálózatokra, magasfeszültségű vezetékekkel ugyanis még nem csatlakozott rá erre a rendszerre. Létezik ugyan egy földgázvezeték a két ország között, de alig működik, mivel a románok nem bizonyultak elég érdekeltnek abban, hogy működtessék. Közös biztonsági kihívásaink vannak. Romániában, amely biztonságpolitikáját eddig a Fekete-tenger térségére összpontosította, komoly fegyverkezés zajlik, programjában a Sorin Grindeanu vezette kormány kiemelten támogatja a fegyveripart. Viszont szerintem román részről változni fog ez a maximalista biztonságpolitika, amellyel mintha egy konvencionális nagy háborúra készülne az ország.
Ezt egyébként jelzi a Klaus Johannis vezette államelnöki hivatal által tavasszal kidolgozott biztonsági stratégia is, amely a nem konvencionális veszélyforrások – migráció, kivándorlás, öregedés, környezeti problémák, szennyezés, erdőpusztítás, határon átnyúló szervezett bűnözés – elhárítására fekteti a hangsúlyt. Románia ez irányba halad a jövőben, és ez a változás is segíteni tudná a kétoldalú kapcsolatokat, hiszen jelenleg Magyarország is inkább a nem konvencionális veszélyforrásokra fókuszál.
– Számos elemző szerint már csak jól felfogott gazdasági érdekei is a szomszédaival, elsősorban Magyarországgal ápolt kapcsolata javítására kell ösztönözzék Bukarestet.
– Annál is inkább, mivel nem bizonyult sikeresnek Románia gazdasági nyitása Ázsia, Afrika és Amerika felé. Ettől nem nőtt lényegesen a román export, az Európán kívüli reláció nem tudta húzni a belföldi gazdaságot. Romániának természetszerűleg Nyugat-Európa a fő partnere, ez van közel, itt ismerik a romániai termékeket, innen érkeznek a befektetők az országba, Európa nyugati felébe irányul a legtöbb kivitel. Közben Magyarország kétszer annyit exportál az eurozónába, mint Románia, amely 28 milliárd eurót exportál évente, és 40 milliárd eurót importál, így óriási a passzívuma. Tehát ha kezdeni akar valamit a román gazdasággal, akkor Bukarest teljesen átrendezi európai gazdasági kapcsolatait, mert ebben rejlik a húzóerő. Mivel az exportját nem tudja gyorsan növelni, Románia legfontosabb fejlődési motorja az EU-források hatékony felhasználása, e téren viszont csak a rendelkezésre álló keret ötven-hatvan százalékát tudta lehívni. Úgyhogy mindenképpen javítani kell az uniós források lehívásán.
Örökzöld téma Romániában az infrastruktúra hiánya is, ki kell építeni és bővíteni az úthálózatot Magyarország irányába, hiszen erre irányul az export mintegy fele. Ugyanakkor ökológiai és társadalmi kérdéseknek is arra kellene ösztönözniük a két kormányt, hogy együttműködjenek. És ne feledjük, az iparunk sem egymás ellen dolgozik. Lassan Romániában is a gépjárműipar lesz a gazdaság húzóereje, de az ott előállított gépkocsitípusok nem versenyeznek a Magyarországon gyártottakkal, tehát nem vagyunk ellenfelek a gazdasági fejlődésben. Kiegészítjük egymást, de nem a másik rovására gazdálkodunk. Egyébként maga Teodor Meleșcanu külügyminiszter is arról beszélt, hogy javítani akarják Közép-Európával a gazdasági kapcsolatokat. Hogy finoman fejezzem ki magam: „útban vagyunk”, ami azt jelenti, hogy a román–magyar kapcsolatok is fölértékelődnek.
– A román–magyar kapcsolatok milyenségét mindig alapvetően meghatározta az erdélyi magyar közösség helyzete. Ön szerint van-e arra esély, hogy eredmény szülessen rövid távon az olyan kisebbségi kérdések esetében, mint például a jelkép- és anyanyelvhasználat, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar kara vagy a többnyelvű helységnévtáblák ügye?
– Európa a régiók Európája, így az lenne a normális, ha egy régió szabadon használhatná a történelmi jelképét. Éppen az kelt megütközést, ha mindezt egy központi kormány tiltja, ez 2017-ben Európában abszurdum. Egyértelmű, hogy egy nemzettudat, mentalitás nagyon lassan változik, a románok a templomban, az iskolában egy sajátosan felfogott történelmet tanulnak, márpedig ha észrevesszük, mindig előkerülnek a történelmi témák, az eltérő történelemfelfogások, ha valamilyen vita van a két nép között. A politika és a gazdaság gyorsabban képes változni, mint a mentalitás.
Én a következő folyamatot látnám szerencsésnek. Ha Románia fejlődni akar, hatékonyan kell elköltenie az EU-támogatásokat, ám ez esetben az eurorégiókat adminisztratív hatáskörrel is fel kell ruháznia a decentralizáció és a gazdasági hatékonyság növelése érdekében. Az új kormánynak van egy nagyon izgalmas, háromszintű területi fejlesztési elképzelése, amely szerint megmaradnának a megyék, a minisztériumok, viszont adminisztratív illetékességet adnának az eurorégióknak, illetve létrejönnének olyan ipari-gazdasági központok – például Brassó körül –, amelyek kisugárzása több megyére kiterjed.
Szerencsére az RMDSZ elébe tud menni ennek a modernizációs tervnek, például a Kelemen Hunor elnök mögött álló legerősebb csoport, a háromszéki vállalkozók révén, miközben Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szakértője a régiófejlesztésnek. Vagyis az RMDSZ hozzáadott értéket tud produkálni a román kormány számára, ami fontos lehet a közigazgatási törvény módosításánál, amely a mostani kormányzati ciklus legnagyobb kihívása. Az oktatási törvény kapcsán nem várok lényegi előrelépést, mert ahhoz egy egész elosztórendszert kellene megváltoztatni, de a közigazgatási törvényt nem lehet halogatni, mert Románia nem tudja hasznosítani az EU-tagságából adódó előnyeit. Ekkor viszont képbe kerülhet az RMDSZ regionális fejlesztési elképzelése, amely már nem etnikai, hanem regionális színezetű, ebben az esetben pedig esélye lehet egy olyan magyar érdekképviseletnek, amely minőségi javulást eredményezhet a közösség számára.
– Milyen szerep hárul a magyar–román kapcsolatok alakulása terén az RMDSZ-re? Különösen arra való tekintettel, hogy az alakulat együttműködési megállapodást kötött a román balliberális koalícióval, ugyanakkor az elmúlt időszakban rendezte a korábbi hűvös viszonyát a Fidesszel.
– Kelemen Hunor már hosszú ideje jó kapcsolatot ápol Orbán Viktorral, mindketten pragmatikus politikusok. Az RMDSZ természetszerűleg sokat tudna lendíteni a kétoldalú államközi kapcsolatokon. A problémák egyik oka az volt, hogy az RMDSZ és a többi romániai magyar párt sokáig nem tudott zöld ágra vergődni közös program, célok mentén. Orbán Viktor pragmatizmusa éppen azt jelenti, hogy neki kell egy erős magyar párt, mivel olyan kihívások állnak a romániai magyarok előtt, amelyek megindokolnak egyfajta egységet. Ennek nem feltétlenül pártegységnek kell lennie, hanem mondjuk választási koalíciónak, amely egységesen tud fellépni fontos dolgokban Bukarestben. A magyar kormány ennek a csoportnak a vezetőjével tud tárgyalni, és ezáltal tudja helyreállítani a bizalmat, elősegíteni a javulást a kétoldalú kapcsolatok terén.
Felhívnám a figyelmet, hogy Szerbia esetében a Vajdasági Magyar Szövetségnek (VMSZ) sikerült közvetítői szerepet játszania a belgrádi és a budapesti kormány között, aminek meg is vannak a jótékony hatásai, hiszen létrejött a háromszintű autonómia a Vajdaságban. Azt nem hiszem, hogy ezt Romániában is meg lehetne valósítani, mert a románok másképp fogják fel a nemzeti helyzetüket, de elrettentő példaként ott van Szlovákia, ahol akkora zűrzavar volt a magyar pártok körében, hogy Orbán Viktor kihagyta őket, és közvetlenül a szlovák miniszterelnökkel tárgyalt.
– Jó ismerője a román–moldovai relációnak is. Van-e esély Ön szerint a bizonyos bukaresti politikai körök által szorgalmazott egyesülésnek, vagy ez a kérdés megrekedt az oroszbarát szocialista Igor Dodon államfővé választása nyomán?
– Nem kell túlbecsülni Igor Dodonnak a politika alakulására gyakorolt befolyását. Egyrészt az alkotmány is megköti a kezét, ki is jelentette, hogy elnökké választása nem befolyásolja a Moldovai Köztársaság európai uniós integrációját. Az elmúlt időszakban Románia és Moldova államelnöke egyaránt azt hangsúlyozta, hogy előbb legyen meg a volt szovjet tagköztársaság uniós tagsága, és csak utána merülhet fel politikai-kormányzati szinten az egyesülés témája. Ezt egyébként Magyarország is racionális hozzáállásnak tartja. Moldovának már az EU-val létesített társult tagság is jelentős támogatást jelent, abban az esetben pedig, ha a tényleges felvétele elhúzódik, már létezik egy modernizációs projektje.
Chișinău számára most az a fontos, hogy Románia és a baráti országok, köztük a visegrádi csoport támogassa a moldovai reformfolyamatot. A közvélemény-kutatások ismeretében elmondható, hogy a moldovai lakosság nagy többsége nem támogat semmiféle egyesülést. Tudomásul kell venni, hogy a 19. században ők nem tanulták a dákokról és a rómaiakról szóló romantikus román történelmet, és az elmúlt évszázadban kialakult náluk egy helyi elit, amely ha kormányzati szinten politizál, nem hajlandó kiadni a kezéből a hatalmat. Tehát a közösségi tudata és hatalmi státusa révén nem érdekelt az egyesülésben.
Én természetesnek tartanék Moldova és Románia között egy közeledést, akár vegyes kormánnyal, közös parlamenti ülésszakkal, vagy mivel ugyanazt a nyelvet beszélik, összevonhatnák az oktatási programjukat. De a szomorú az, hogy az egyesülés kérdése rendkívül manipulálttá vált úgy a Kelet, mint a Nyugat részéről egyaránt. Mást nem is kell említeni azon kívül, hogy az Európa-barát, Vlad Filat vezette egykori kormány tagjait mind Romániában képezték ki, és ők a felelősek egymilliárd euró ellopásáért a banki sikkasztás esetében. A másik oldalon az oroszok ijesztő módon manipulálják a helyzetet, az orosz média például azzal riogatja a moldovaiakat és románokat, hogy a magyar hadsereg meg fogja támadni Romániát. Mert az az érdek, hogy az emberek féljenek, bizonytalanságban éljenek, mert akkor egy nagyhatalom, egy erős kar támogatását óhajtják.
Barabás T. János
Diplomata, a budapesti Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karán és a Leedsi Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Karán szerzett diplomát. 1992 óta diplomata; szolgált Londonban, Bukarestben és Chişinăuban. Fő kutatási területe Románia, Moldova és a biztonságpolitika.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Gulág-jelenség: Egy háború, és ami utána következett – kényszermunkatáborok, börtönök
A Szabadság jelen melléklete folytatása és kiteljesítése annak a tudományos konferenciának, amelyre tavaly november 10-én került sor a Minerva Művelődési Egyesület (MME), illetve a Szeged-Csanádi Egyházmegye (SzCsE) által fenntartott szegedi Gál Ferenc Főiskola (GFF) szervezésében, és amelynek középpontjában a 20. század kommunista államainak egyik legfőbb elnyomó intézménye, a röviden Gulágnak nevezett munkatáborok rendszere állt.
Az akkori előadások és az általuk kiváltott érdeklődés azt bizonyította, hogy a Gulág Emlékév keretében, a Gulág Emlékbizottság támogatásával tanulmányozott téma a tudományos konferencia szűk kereteinél jóval nagyobb figyelmet, kitekintést és részletezést érdemelne, hiszen a diktatúra bebörtönzött vagy munkatáborokba internált rengeteg áldozata között felmenőink is szép számmal képviselve voltak. A Gulág-rendszer félelmetes hazai és szovjetunióbeli lágereibe magyarok és magyar zsidók is bőven eljutottak, szenvedéstörténetük azonban történelmünknek mindmáig kevésbé ismert része.
Így fogamzott meg az a gondolat, hogy a konferencián elhangzott előadásokból és szakemberektől kért, további részleteket feltáró tanulmányok rövidített változataiból különszámot állítsunk össze, illetve hogy a konferenciára és a jelen kiadványhoz elkészült tanulmányokat, az érdekelt közönség számára, napilapunk internetes honlapján teljes terjedelmükben is közzétegyük. Ennek a folyamatnak a nyomán adjuk ma át olvasóinknak ezt a kiadványt, amely a SzCsE, a GFF és a MME közös emlékszáma, illetve teljes terjedelmű, kötetnyi anyagot kitevő internetes összeállításunkat, a www.szabadsag.ro honlapon.
Rendkívül fontosnak tartottuk a meghurcolt ártatlan emberek áldozatának felmutatását, hogy az újabb, fiatalabb generációk a hasonló csapdahelyzeteket könnyebben felismerhessék, és elkerülésük érdekében jóval hatékonyabban felléphessenek. Avégett, hogy ilyen gyilkos kegyetlenségek soha többé ne fordulhassanak elő.
Összeállításunk a témakör igen érdekes részleteire mutat rá. Áttekintjük benne a szovjet Gulág történelmét és rendszerét, a német területen működő szovjet táborokéval együtt, továbbá a Gulág-mintára létrehozott romániai börtönök és lágerek világát, s ennek vonatkozásában bemutatjuk A Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatainak Emlékmúzeumát is, amely Máramarosszigeten működik, az ottani egykori rémséges börtönben. (A teljes szovjet lágerrendszer megismerésének nagyon fontos és látványos segédeszközeként a http://gulag.memorial.de/ internetes portált ajánljuk azoknak az olvasóinknak, akik a témáról többet szeretnének megtudni.) Elemezzük ugyanakkor a második világháború végén szovjet fogságba került (magyarországi és erdélyi) magyar hadifoglyok, illetve az utcán és lakásaikban összefogdosott és a Szovjetunióba hurcolt civil lakosok sorsát, de ugyanakkor azokét a náci halál- és munkatáborokból kiszabadult magyar zsidókét is, akik útban hazafelé vagy immár itthon váltak szovjet foglyokká és jutottak újabb pokolba, a Gulágra. Végül, de távolról sem utolsósorban, ismertetjük a hazai és a magyarországi egyházak üldözésének és lefejezésének folyamatát, kiemelve a leginkább üldözött, a Vatikántól tűzzel-vassal elszakítani szándékolt római katolikus egyház néhány kiemelkedő erdélyi vezetőjének a sorsát, közöttük a hűségéért és a bátorságáért mártírhalállal fizető Boga Alajos egykori kolozsvári kanonok és pápai prelátus, későbbi gyulafehérvári általános helynök és titkos ordinárius kálváriáját is.
Szerzőink a téma kutatói és szakavatott ismerői. Horváth Attila magyarországi alkotmánybíró, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem (ELTE) és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense, Kun Miklós Széchenyi-díjas történész, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem tanára, Botos János történész, a szintén budapesti Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem docense, Szakács Árpád publicista, kutató, Forró Lajos történész, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának adjunktusa, Nyikita Vasziljevics Petrov orosz történész, a szovjet politikai elnyomó rendszer és titkosszolgálatok kutatója, a moszkvai Memorial tudományos igazgatója. A hazaiak közül Dobes Andrea és Fürtös Róbert máramarosszigeti muzeológus-történészek A Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatai Múzeumának munkatársai, Papp Annamária és Benkő Levente pedig szintén történészek, kolozsvári újságírók, akik a témát ugyancsak évek óta kutatják.
Különszámunk tematikailag teljes áttekintésre törekedett, és közben arra, hogy elkerülje mindazokat a csapdákat, amelyekbe politikusok, újságírók, történészek és hatásukra egyszerű emberek is gyakran beleesnek. Tehát semmilyen összehasonlítás nem volt a célunk, sem a szenvedésé, sem az elnyomásé, sem a meghurcoltak vagy az áldozatok számáé. Hiszen minden ember élete egymagában véve hatalmas, megismételhetetlen és pótolhatatlan érték, és nem pedig morbid összehasonlítások tárgya. Elutasítjuk azt a negacionizmust is, amely a relativizálás eszközével operál, és amely a holokausztot és a Gulág-jelenséget egymással szembehelyezi. Tisztában vagyunk azzal, hogy a holokauszt az emberiség által ismert emberirtások között egyedi volt, fázisait és gyilkosságait államok által elfogadott törvények szabályozták, amelyek menekülést nem tettek lehetővé, és amelyek a zsidó népnek a teljes, jogilag és államigazgatásilag megalapozott és megfontoltan előkészített kiirtását célozták, ezzel tehát a Gulág-jelenséget összehasonlítani nem lehet és nem szabad. Annál is inkább, mert íme, kiderül e mellékletből is, hogy a Gulágra holokauszt-túlélők is szép számban kerültek.
Nincsenek bűnös népek, kollektív felelősség sincs. Az orosz népet sem vádoljuk. Tisztában vagyunk azzal, amit az 1941-es magyar hadüzenet után a magyar haderő az egykori szovjet területen művelt; az elkövetett bűnökért a szenvedőket megkövetjük. Mindezek tudatában mutatjuk tehát fel a Gulág-jelenséget, annak áldozatait, elsősorban az ártatlanul elpusztultakat, civileket, gyermekeket, asszonyokat, és ezzel a tudattal hajtunk fejet valamennyi áldozat emléke előtt. Reménykedve, hogy ilyesmi sem fog soha többé megtörténni.
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

Könyv a csíksomlyói Szűzanyáról
Több mint kétszáz év távlatába kalauzolja vissza az időben az olvasót az az 52 tanúvallomással hitelesített, magyar nyelven elsőként megjelenő „mirakulumos”, azaz csodákról szóló könyv, amelyet Mohay Tamás adott közzé „Istennek kincses tárháza”. P. Losteiner Leonárd ferences kézirata Szűz Mária csíksomlyói kegyszobráról címmel, s amelyet szombat este mutattak be a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
Az esemény házigazdája, Szebeni Zsuzsa, a Magyar Kulturális Központ vezetője köszöntötte az egybegyűlteket, és bemutatta a vendégeket: Mohay Tamást, az Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajzi tanszékének vezetőjét, P. Urbán Erik OFM ferences atyát, a Csíksomlyói Kegytemplom igazgatóját és Györfi Erzsébet előadóművészt. Szőcsné Gazda Enikő, a múzeum néprajzkutatója tömören ismertette a „rejtélyes szerző rejtélyes könyvét”. Losteiner azért rejtélyes szerző, mert a ferences történelem egyik nagy kutatója, de hatalmas munkássága kéziratban maradt fenn, a mostani kötet egy rejtélyes kézirat forráskiadványa. 1744-ben született, háromszéki kötődése is van, hisz Esztelneken filozófiát tanult. A rend egyháztörténeti tanítással bízza meg, majd ferences papként fontos levéltárosi tevékenységet is végzett. Munkássága alapján a ferences rend és Csíksomlyó történetének egyik legkiemelkedőbb kutatója – mégis, alig van, aki teljességében ismeri munkásságát. Latin nyelvű szerző, s mivel műveit egy-két példányban őrzik, nagyon kevesen férnek hozzá kézirataihoz. A kultúrtörténetben jelentős köteten kívül három monumentális művét ismerik a szakemberek: megírta a csíksomlyói ferences kolostor és az erdélyi ferences rendtartomány történetét, valamint egy világtörténeti alkotása is van.
Az Istennek kincses tárháza magyar nyelven írt fontos történeti, néprajzi forrás, egy bevezetőből és öt cikkelyből áll. A bevezetőből megtudhatjuk, hogy Isten és ember kapcsolatának egyik kitüntetett helye Csíksomlyó. Az első cikkelyben a szobor konkrét leírásáról olvashatunk, a másodikban a szentkép eredetéről, történetéről: a kegyszobor sokszori megmenekülését a pusztulástól a Szűzanya közbenjárásának tulajdonítja. A harmadik cikkelyben a szobor időnkénti természetfölötti elváltozásait mutatja be. A negyedik rész a leghosszabb: 52 csodatörténet vagy mirakulum, pontos történet évszámokkal; az ötödik rész annak a folyamatnak az ismertetése, amelynek nyomán a püspökség hivatalosan is elismeri a szobor csodatevő jellegét. A toldalékban a Hiszekegyet és a Te deumot közli. Ami még érdekes: a második részében a másolók kéziratát is tartalmazza a könyv. Fontos része Mohay Tamás kimerítő bevezető tanulmánya, a szövegek magyarázata, megismerhetjük, hogyan sikerült azonosítani a szerzőt, hogyan helyezte el a művet a Ferenc-rend hasonló jellegű írásainak sorában. Megérthetjük a csodák történetét: 1746-tól kérte a rend a szobor csodatevő voltának püspöki elismerését, ettől kezdve történtek a csodákra vonatkozó tanúkihallgatások, 1778–80 táján összesítették, s ezeknek köszönhetően 1798-ban Batthyány Ignác püspök elismerte az egyház nevében. Az értelmező tanulmány másik fontos része a műfaji besorolás. Innen tudjuk, hogy ez az első magyar nyelvű mirakumulos könyv, a benne szereplő csodákat összehasonlítja a jegyzőkönyvekkel. Megtudhatjuk, hogy a 18. század emberének milyen volt a világképe, élete, milyen problémákra reagál úgy, hogy elviszi a csíksomlyói Máriához, kéri az ő segítségét. Urbán Erik atya megosztotta, hogy miért volt fontos az Erdélyi Ferences Rendtartománynak a könyv kiadása, amikor a 2014–2015-ös jubileumi évben az 500 éves kegyszobrot ünnepelték. Kétszáz évig a kolostorban pihent a kézirat, amelyet az Erdélyi Ferences Rend és a magyarországi Szent István Társulat közösen jelentetett meg, és Benedek Enikő, a Hargita Népe munkatársa tördelte. Mohay Tamás beavatta a jelenlevőket a kötet szerkesztésének és megjelenésének rejtelmeibe. Csíksomlyón, Esztergomban és Kolozsváron is felfedezett kéziratokat hasonlított össze, egy elvétett lábjegyzet nyomán kutatva, keresve az összefüggéseket. A rendezvény hangulatát Györfi Erzsébet előadóművész Mária-énekei színesítették, aki a felbecsülhetetlen értékű, 1678-ban Csíksomlyón kiadott Cantionale Catholicumból adott elő.
Józsa Zsuzsanna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Harminc év munkáját értékelték
Mentor díj Pető Máriának
Megkapta a MOL Mentor díját Pető Mária. A Székely Mikó Kollégium fizikatanára kedden este Bukarestben vehette át az igen értékes trófeát. A MOL Közösségi Alapítványa által hetedik alkalommal odaítélt díj elhivatott nevelők elismerését szolgálja, erőfeszítésüket és eredményeiket jutalmazza.
Pető Mária „rendkívül megtisztelőnek” tartja, hogy az elit társaságban díjra méltatták. – Azt gondolom, az elmúlt harminc évben kifejtett tevékenységem valamiféle jutalmát képviseli ez a díj, beleértve az iskolai eredményeket, tehetséggondozást és olyan értelembe vett mentorálást, hogy mindig feladatomnak tekintettem a pályairányítást is, és azt is, hogy utólag is odafigyeljek a kezemből „kinőtt” gyerek sorsára, és mindenkor segítsem, ha szüksége van rám – véli Pető Mária.
Úgy gondolja, a sok kitűnő munkatársa közül talán azzal emelkedhetett ki, hogy felkarolta a robotika területén megjelenő újdonságokat, tanítványaival innovációs versenyeken nyertek díjakat, és nem utolsósorban, hogy úttörő jelleggel részt vettek a CanSat nevű versenyen.
Csak emlékeztetőül: a Székely Mikó Kollégium csapata volt az első az országban, amely elfogadta a versenykihívást, és egy olyan kis műholdat épített, amely elfért egy háromdecis üdítős dobozban. A csapat sikeresen teljesítette a feladatot, és egy norvég szigeten, Andoyában, a sarkkörön túl, egy működő űrbázison, ahol tényleg rakétákat indítanak, fel is lőtték azt. Akkor azt nyilatkozták: a legnagyobb élmény nem az volt, hogy saját kis műholdjukat fellőhették, hanem az, hogy egy hétig együtt voltak a világ talán legnyitottabb elméjű fiataljaival, együtt dolgozhattak rakétafejlesztőkkel, „akik minden nap saját kezükkel írják a tudomány és technika legújabb lapjait”.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen éppen doktoráló tanárnő, aki rendszeresen bekapcsolódik a svájci Európai Részecskefizikai Laboratórium (CERN) nyári programjaiba azt vallja: nem kell mindenkiből fizikust csinálni, de „egy kis logikus gondolkodás senkinek sem árt”.
– Hiába áll az ember rendelkezésére tengernyi könnyen elérhető információ, az nem tudás. Az csak egy eszköz, amit felhasználhatsz, ha van neked egy logikus, belső rendszered – szögezi le.
Hozzáteszi: a kitüntetés szól a Székely Mikó Kollégium teljes tanári közösségének és nem utolsó sorban „annak a sok tehetséges gyereknek”, akikkel az évek során együtt dolgozhatott.
András Imre, a Közösségért Alapítvány ügyvezető elnöke emlékeztetett: a program 12 évvel ezelőtt indult abból a megfontolásból, hogy minden tehetséges, sikeres gyerek mögött ott áll egy elhivatott tanár, nevelő, edző. Évente tíz olyan nevelőt díjaznak, akik tehetségeket fedeztek fel, és egyengették útjuk kezdetét. Idén 250 jelölésből választották ki a tíz legjobbat, akik egyenként 8000 lej pénzjutalomban részesültek, és megkapták Ioan Nemțoi üvegművész alkotását, a Mentor Trófeát.
A MOL Mentor díjának 2013-ban is volt sepsiszentgyörgyi kitüntetettje: akkor Salamon András, a Mikes Kelemen Líceum nyugalmazott magyartanára kapta meg a díjat.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tudományos ülésszak lesz Erdély történelméről Váradon
Erdélyi történetek – Történetek Erdélyről címmel kerül megszervezésre a II. Erdélyi Történelemtudományi Doktorandusz-konferencia május 12–13-án Nagyváradon a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetsége szervezésében.
A tudományos ülésszak célja, hogy fórumot teremtsen a különböző felsőoktatási intézményekben és kutatóműhelyekben dolgozó, Erdély, a Partium és a Bánság történetét kutató doktoranduszok, doktorjelöltek és fiatal kutatók számára. Bemutatják és megvitatják a legújabb kutatási eredményeket.
A konferencia megnyitójára május 12-án, pénteken 15 órai kezdettek kerül sor a Partiumi Keresztény Egyetemen. Egyed Ákos történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az Erdélyi Múzeum Egyesület korábbi elnöke „A Magyar Történelmi Társaság megalakulása és tevékenysége gróf Mikó Imre elnöksége idején (1867–1876)” címmel tart plenáris előadást. Ezt követően a kolozsvári Magyar Történeti Intézet „Fürdőélet Erdélyben” című évkönyvének ismertetésére kerül sor. A kötetet a főszerkesztő, Rüsz-Fogarasi Enikő történész, egyetemi tanár, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese mutatja be. A plenáris előadásokat a részvevők szekció-előadásai követik.
A rendezvény szombaton a Continental Hotel konferenciatermében folytatódik, ahol 9 órától Nagy Levente történész, egyetemi docens, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanszékvezetője „Lehetséges küldetés? Hitek és tévhitek a román reformáció körül” című plenáris előadására kerül sor. Az expozét szekció-előadások követik. Az ülésszak záróeseményeként bemutatásra kerül az Erdélyi Krónika tudományos-ismeretterjesztő portál. A fiatal történészek által idén útjára indított, Erdély első történelmi portálját az alapító-főszerkesztő Fazakas László és a jelenlévő szerkesztők, rovatvezetők mutatják be. Végül Török Péter történész, a Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa „Online Bihar-kutatás: a Biharkutatas.hu és az Új Nézőpont online folyóirat” címmel tart vetített képes bemutatót. http://itthon.ma/civilifi

„Hargitai” a Romániából elsőként leírt új baktériumnemzetség
Caenimicrobium hargitense néven elsőként írtak le Romániából a tudományra nézve új baktériumnemzetséget a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) mikrobiólógusai, együttműködve a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) kutatóival.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai biomérnöki tanszékén zajló mikrobiológiai kutatások során környezetmérnök szakos hallgatók a tudomány számára eddig ismeretlen új baktériumnemzetséget illetve fajt tenyésztettek ki és azonosítottak DNS vizsgálatok alapján, Máthé István oktató vezetésével. Az új nemzetség leírásához szükséges széleskörű biokémiai, molekuláris biológiai vizsgálatokat Felföldi Tamás (ELTE – Budapest) mikrobiológus irányította, az eredményeket pedig rangos tudományos folyóiratban közölték. A biomérnöki tanszék hétfői, szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleménye szerint a cekendi hulledéklerakó csurgalékvizéből származó új baktérium a Caenimicrobium hargitense nevet kapta. A nemzetségre vonatkozó első névben a latin „caeni” szó a csurgalékvizes reaktor eleveniszapjára utal, ahonnan a baktériumot kitenyésztették, a görög „microbium” szó pedig a magyar mikroorganizmus szó megfelelője. A „hargitense” fajnév a baktérium tágabb származási helyére, a Hargita-hegységre utal.
Az izolált baktériumtörzs jó szénhidrát-, fehérje- és zsírbontó képességgel rendelkezik, így szerepet játszik a csurgalékvíz tisztításában. A Caenimicrobium baktériumnemzetség közeli rokona az Eoetvoesia nemzetség, amely a nevét báró Eötvös Loránd magyar fizikus tiszteletére kapta. Az Eoetvoesia caeni új nemzetséget (és egyben új fajt) szintén eleveniszapos reaktorból izolálta és írta le 2014-ben Felföldi Tamás és csapata Magyarországról, erre utal a mindkét említett új baktériumfaj nevében is megjelenő „caeni” szó. Jelenleg világszerte mintegy 14 ezer baktériumfajt tartanak számon, azonban a szakemberek úgy vélik, hogy a Földünkön élő baktériumok döntő többsége (99 százaléka) jelenleg ismeretlen (azaz több mint egymillió faj), és csupán „genetikai ujjlenyomataik” alapján sejtjük ezeknek a mikrobáknak a létezését. Egy baktériumfajt akkor lehet leírni, behatóbban tanulmányozni, ha sikerül laboratóriumi tenyészetben szaporítani, és a gyakorló mikrobiológusok legnagyobb problémája, hogy a baktériumok nagy részét nem sikerül laboratóriumban, ún. táptalajokon szaporítani, nehéz lemásolni a természetes élőhelyükön uralkodó körülményeket. Genetikai vizsgálatok alapján a baktériumok csoportján belül 61 törzset (ún. phylum-ot) tartanak nyilván, de ezekből csak 29 törzsnél van legalább egy kitenyésztett képviselő, a többi 32 törzs esetében eddig egyetlen baktériumot sem sikerült laboratóriumban szaporítani és vizsgálni. „Ha összehasonlítással kívánunk élni – kissé sarkítva – ez olyan, mintha a teljes állatvilág ismeretlen lenne az ember számára, hiszen a ma ismert állatok is mintegy három tucat törzsbe rendszerezhetők" – olvasható a Máthé István docens által jegyzett közleményben. A most ismertetett Caenimicrobium hargitense baktériumon kívül Romániából eddig öt új baktériumfajt írtak le: a Haloferax prahovense a Prahova megyei Telega-tóból, a Methanobacterium movilense és Methanosarcina spelaei a Konstanca megyei Movile-barlangból, a Rhodococcus sovatensis a szovátai Medve-tóból, a Rufibacter quisquiliarum pedig szintén a cekendi csurgalékvízből származik. Ez utóbbi kettőt szintén a Sapientia EMTE és az ELTE kutatói izolálták és írták le. Krónika (Kolozsvár)

A mindig újrakezdő honvédtábornok (Czetz Jánosra emlékeztek Budapesten)
„A szegény legény elindult a faluból, és meghódította a világot” – mutatták be Czetz Jánost a gidófalvi hagyományőrzők a honvédtábornok születésének 195. évfordulója alkalmából tartott emlékkonferencián – olvasható a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karának honlapján közölt tudósításban. A budapesti rendezvényen Gidófalvát Kövér György és Zsigmond Zoltán képviselte.
Mint írják, Czetz János volt a 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik legfiatalabb tábornoka, Bem József altábornagy táborkari főnöke, kitűnő stratéga, Argentína déli határvidékének feltérképezője és védelmének szervezője, a Buenos Aires-i Katonai Akadémia első igazgatója. A konferencia során különböző szempontokból ismertették az előadók a szabadságharc után emigráló, majd kalandos úton Dél-Amerikában letelepedett, magyar-székely-örmény származású honvédtábornok életútját. Nagy Péter alezredes, a Magyar Honvédség Geoinformációs Szolgálatának főmérnöke kifejtette, a honvédtábornok kitűnő katonai szakember, szervező és térképész volt, akinek élét nem törték meg a történelem viharai, mindig képes volt az újrakezdésre. Argentína szabadságát számos külföldi vándor háborús közreműködése szilárdította meg, ilyen volt Czetz János is – emelte ki Maximiliano Gabriel Gregorio-Cernadas, az Argentin Köztársaság nagykövete. Rávilágított, hogy Argentínát a „bevándorlók országának” is nevezik, hiszen sok külföldi munkásságából építkezett. „Köztük voltak szép számban azok a magyarok is, akik a szabadság és a kreatív munka országát kívánták felépíteni” – mondta. A konferenciára a latin-amerikai országból is üzentek, a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége Argentínai Czetz János Főcsoportja tizenháromezer kilométerről üdvözölte az előadáson részt vevőket: „Czetz János, ahogy Magyarországon sikeresen tevékenykedett és harcolt élete fiatal éveiben, úgy ragyogott fel Argentínában érett korában. Élete mérföldköveket tett le az argentin katonai intézményekben.” A konferencián az előadók részletesen bemutatták a honvédtábornok hazai és külhoni életútjának, katonai pályájának különböző vetületeit. Az örmény diaszpóra magyarországi és erdélyi jelenlétéről, kultúrájáról és Czetz János emlékének őrzéséről Esztergály Zsófia Zita és Issekutz Sarolta tartott előadást, amelyet Bereczkiné Máté Judit, a Czetz család leszármazottja egészített ki személyes élményeivel. Az erdélyi katonai hagyományokat a honvédtábornok szülőfalujából származó gidófalvi hagyományőrzők mutatták be. Czetz János katonai karrierjének kezdetét és a kor császári-királyi hadseregének szervezetét Csikány Tamás ezredes ismertette. Czetz nem csak hadtudományok művelője volt, honvédtiszti tevékenysége mellett előszeretettel foglalkozott földrajztudománnyal, térképészettel és nyelvműveléssel. A Magyar Hadnyelvtan elkészítésének folyamatát Balázs Géza, az ELTE egyetemi tanára mutatta be. Kedves Gyula ezredes, az Országgyűlési Múzeum vezetője kifejtette, hogy Czetz János az erdélyi hadjárat és haderőszervezés egyik kulcsfigurája volt. Czetz János számos országban megfordult: európai tevékenységét Csorba László, a Nemzeti Múzeum volt főigazgatója, argentin katonai pályafutását pedig Siposné Kecskeméthy Klára ezredes ismertette. Ha áttekintjük Czetz János életét, megállapíthatjuk, hogy a honvédtábornok méltán kelthet elismerést és tiszteletet az utókorban, hiszen ő a kiapadhatatlan tenni akarás és az eltántoríthatatlan újrakezdés egyik 19. századi nagy magyar alakja – olvasható a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tájékoztatójában. (mol) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szórványterületeken élők oktatásának támogatására ír ki pályázatot az Emmi
A szórványterületeken élők oktatásának támogatására ír ki pályázatot az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) közreműködésével, 20,5 millió forint keretösszeggel – mondta el Maruzsa Zoltán köznevelési helyettes államtitkár az MTI-nek pénteken.
Közölte, pályázni a Kárpát-medencében, a szórványterületeken dolgozó pedagógusok és tanulók ösztöndíjának biztosításához, utazási, valamint kollégiumi ellátási költségekhez történő hozzájárulásra lehet. Pályázatot jogi személyiséggel rendelkező határon túli szervezetek - egyházak, alapítványok, civil szervezetek - nyújthatnak be.
A pályázati keretösszeg 20,5 millió forint, az elnyerhető támogatás alsó határa 100 ezer, a felső határa pedig 2 millió forint vissza nem térítendő támogatás.
Maruzsa Zoltán megjegyezte: bár a támogatás intenzitása alacsony, ez általában néhány utazó pedagógus költségeinek fedezetére szolgál, ami főleg azokon a területeken nagyon fontos, ahol talán már nincs is magyar iskola, de ilyen módon mégis tudják biztosítani a helybeli magyar gyerekek oktatását.
A pályázatok benyújtási határideje szeptember 8. A pályázat az ELTE internetes oldalán (www.elte.hu), a Márton Áron Szakkollégium oldalán (http://www.masz.balassiintezet.hu/hu/), valamint a kormany.hu oldalon lesz elérhető.
A helyettes államtitkár megjegyezte: a korábbi években is meghirdettek hasonló pályázatokat, akkor az Emmi és a Balassi Intézet közreműködésében, de miután a Márton Áron Szakkollégium beolvadt az ELTE-be, már az egyetem a közreműködő fél. itthon.ma/karpatmedence

Információs háború Erdélyért (Beszélgetés Zahorán Csaba történésszel Trianonról és az évfordulós készülődésekről)
Törvényszerű-e az Erdéllyel vagy Trianonnal kapcsolatos magyar megnyilvánulásokat övező román bizalmatlanság? Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 munkacsoport munkatársával közép-európai mítoszokról is beszélgettünk.
– A közelmúlt egyik visszhangos román–magyar csörtéjéhez vezetett Ioan-Aurel Pop történészprofesszor kijelentése, miszerint a Trianon 100 kutatócsoport a magyar információs hadviselés eszköze. Esélyünk sincs kilépni a magyarok mint örökös irredenták mítoszból?
– Igazából egyfajta félreértés volt ez, amit Ioan-Aurel Pop felénk utólag tisztázott is. Úgy tűnik, nem tudta, hogy a Trianon 100 egy akadémiai kutatócsoport, nem pedig egy kormányzati testület, mint a Romániában létrehozott Centenáriumi Főosztály. A problémát inkább az okozta, hogy Pop szavai különleges kontextusban, egy nemzetbiztonsági-geopolitikai témájú konferencián hangzottak el. A média is sajátosan értelmezte őket, majd Pop eredeti előadásától elszakadva az egész önálló életre kelt. A kutatócsoport működéséről nem is beszélve. A Trianon 100 ugyanis nem egy revizionista propagandát vagy tevékenységet folytató szervezet, nem tervezi aláásni a romániai centenáriumi programokat. Történészekből, irodalomtörténészekből, szociológusokból álló munkacsoport, amely az MTA Történettudományi Intézete keretében működik, a trianoni kérdéskört kutatja. Erről amúgy bárki meggyőződhet, ha ellátogat a www.trianon100.hu honlapra, vagy Facebook-oldalunkra, ám ezt a román nyelvű média többsége szemlátomást elmulasztotta, pedig angol nyelvű tartalmat is kínálunk. Mi tagadás, meglepett bennünket ez a felhajtás, és csak némi fáziskéséssel tudtuk cáfolni a téves állításokat.
– Ezzel együtt beszélhetünk a két fél között viselt információs háborúról?
– Bizonyos értelemben megállja a helyét Pop állítása, miszerint a magyarok és a románok között egyfajta információs háború folyik Erdélyért. Ez azonban nem Trianon után kezdődött, hanem valamikor a 19. században, gyökerei pedig jóval korábbra, a 18. század második felére nyúlnak vissza. És nem „a magyar irredenták” robbantották ki. A nacionalizmus kibontakozásával, a modern nemzetek kialakulásával több területen is egyfajta rivalizálás kezdődött Erdélyért a magyar és román politikai és értelmiségi elitek között. Politikai síkon a román görög katolikus papok, az Erdélyi Iskola tudósai törekedtek az erdélyi románság politikai emancipációjára, vagyis hogy a román eliteket is vegyék be a három erdélyi rendi nemzet, a magyar nemesség, a szászok és a székelyek mellé. Történelmi síkon a románság római eredetével – vagyis őshonosságával – igyekeztek alátámasztani kérésük jogosságát, társadalmi síkon pedig azzal, hogy a románok alkotják a tartomány lakosságának nagyobb részét. A demográfiai érvek megalapozottságához nem férhet kétség, a 18. századtól már kimutatható Erdélyben a román többség. A római–román kontinuitás viszont bizonytalan elméletre épült, amelyet később sokan megkérdőjeleztek és cáfoltak – nem csak magyarok... –, a román értelmiségi és politikai elit mégis fokozatosan erre fűzte fel erdélyi igényeit, ez vált a modern román nemzeti identitás egyik pillérévé. A történelem így elválaszthatatlanul össze¬fonódott a politikával, annak egyik hadszínterévé vált. Hirtelen tétje lett a kérdésnek: ki volt itt előbb?
– Miből fakad e vita?
– A kiegyezés utáni dualista Magyarországon a román vezetők az erdélyi autonómia visszaállítását szerették volna elérni, ahol érvényesülhetett volna számbeli túlsúlyuk. Erről tanúskodik az 1892-es román Memorandum is. A magyar elitek azonban mereven elzárkóztak az autonómiától, hiszen épp az egységes, modern magyar nemzetállamot építették, ezért a vita egyre több területre terjedt ki. A politika mellett a hazai sajtóban, a történetírásban és a különféle szakmai fórumokon, de a nemzetközi nyilvánosság előtt is folyt, bekapcsolódtak külföldi értelmiségiek is. Az első világháború, majd a béketárgyalások alatt a vita propagandajellege értelemszerűen még intenzívebbé vált, igazi információs háború lett belőle. A külföldön ténykedő románok, később a magyarok is igyekeztek megnyerni a nemzetközi közvéleményt saját nemzeti ügyük támogatásának. Bár nem ez volt a döntő, hanem a különféle hatalmi érdekek és alkuk, de ez sem volt elhanyagolható tényező a háborút lezáró rendezésben. Trianon után pedig tulajdonképpen csak új fejezet kezdődött, immár a szerepek felcserélődésével. Innentől kezdve a magyarok törekedtek az új status quo felülvizsgálására, revíziójára, amelyet az egységes, modern román nemzetállamot, Nagy-Romániát építő románok minden szinten elutasítottak. És így ment ez a két világháború közötti korszakban, majd 1940–1944 között is, egészen a második világháborút követő párizsi békeszerződésig, amely a magyar revizionizmusnak is véget vetett. Azóta nem Erdély hovatartozása vagy a határok, hanem az erdélyi magyarok jogai, no meg a történelmi kérdések képezik a viták tárgyát.
– Lucian Boia mítoszrombolását szinte hazaárulásként kezeli a romániai történésztársadalom. De hogyan kezeli Boia munkásságát a magyar történészszakma?
– Magyar nyelvterületen népszerű, egymás után jelennek meg a könyvei, valószínűleg ő a legtöbbet magyarra fordított és legismertebb román történész, emellett azonban Magyarországon elsősorban azért tartják nagyra, mert a Történelem és mítosz a román köztudatban című munkájával demonstrálta: a román történetírás sem olyan reménytelenül egysíkú, mint amilyennek a Ceaușescu-rendszer végén, de még a kilencvenes években is tűnt.
Azzal ugyanis nem igazán lehetett mit kezdeni, nacionalista merevsége és dogmái nem képezhették vita tárgyát. Legalább kiderült, hogy van reális esély a magyar–román párbeszédre a történelemről, mi több, együttműködésre is. Boia erjesztő hatást gyakorolt a román közgondolkodásra is, hozzájárult ahhoz, hogy nyitottabbá, önreflexívebbé váljon, meghaladja korábbi zártságát. Alkalmasabbá tette a román nyilvánosságot a másféle – jelen esetben a magyar – szempontok ismételt bemutatására is. Hosszabb távon akár olyan ügyekben is, mint az autonómia kérdése. De rávilágított azokra az egyetemesen érvényes mechanizmusokra is, amelyek ugyanúgy működnek a magyar vagy más nemzetek történeti tudatában, mint a románban.
– Milyen közös elemek akadnak a közép-európai országok mítoszgyűjteményében?
– A nemzeti mítoszok Boia által is megfogalmazott törvényszerűségei máshol is működnek. Nemrég egy csehországi konferencián megdöbbentően hasonló jelenségekkel találkoztam lengyel–ukrán/litván/fehérorosz vonatkozásban, mint amilyenek a magyar–szomszéd viszonylatban léteznek. Azaz a múlt tendenciózus átértelmezése, gyakran egyenesen kisajátítása, a „másik” kifelejtése vagy átfestése. A nemzeti eredetmítoszok, a dicső múlt és az aranykor, a nemzeti egység vagy a nemzeti tragédiák és szenvedések, a kiválasztottság, a nemzeti hősök, megváltók és árulók mítoszai ugyanúgy jelen vannak a cseh, szlovák, lengyel, ukrán vagy bolgár történeti tudatban. Sokszor keresztezik egymást, ami oda vezet, hogy az egyik nemzet számára hős figura a másik szemében ellenség – magyar–szomszéd vonatkozásban például Kossuth Lajos és az aradi vértanúk, szemben Avram Iancuval, Ľudovít Štúrral vagy Jellasics bánnal.
– Mint ahogy Nagy-Magyarország és Nagy-Románia fogalma is kizárja a másik létét...
– A nemzeti egység, az ideális nemzeti területek nagymértékben fedik egymást, ha egymásra fektetjük az elképzelt „nagy országokat”: a „san stefanói” Bulgáriát és Nagy-Szerbiát vagy a Megali Idea Görögországát, valamint Nagy-Romániát vagy Szlovákiát és a történelmi Magyarországot, továbbá Lengyelországot és Litvániát vagy Ukrajnát. Mivel ezek a területi aspirációk csak egymás rovására érvényesülhettek, az egyik nemzet törekvéseinek maradéktalan megvalósításához vezető események a másik számára gyakran tragikusak. A térség története tele van hasonló kisebb-nagyobb „trianonokkal” és traumatikus következményeikkel. A bolgár nacionalisták számára nehezen megemészthető, hogy Makedónia és a szláv macedónok nem váltak Bulgária és a bolgár nemzet részeivé, hanem idővel létrejött a macedón nemzet, majd az önálló macedón állam. Csakúgy, mint a románoknak a moldáv/moldovai identitás kialakulása, és hogy Besszarábia a Szovjetunió felbomlása után nem igyekszik visszatérni Romániához. A szerb nacionalisták nem tudnak napirendre térni afölött, hogy a szerb magterületnek tekintett Koszovó is elveszett. Vannak olyan traumák is, amelyek ugyan többé-kevésbé begyógyultak, de nyomaik valamilyen mértékben ma is érezhetők és politikailag is hasznosíthatóak. Ilyen a szlovákok számára az első bécsi döntés, vagyis Dél-Szlovákia magyar többségű területeinek 1938-as elvesztése, a románoknak pedig a második bécsi döntés, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolása 1940-ben. Ez a két esemény nagyban elbizonytalanította a két nemzet elitjeit a trianoni rendezés tartósságáról, ami hozzájárult a máig érezhető bizalmatlanság állandósulásához.
– Tovább működik tehát az a román bizalmatlanság, amely minden Erdéllyel vagy Trianonnal kapcsolatos magyar megnyilvánulást övez?
– Legyen az a falurombolás elleni tiltakozás, Erdély háromkötetes története, a székelyföldi autonómia ügye vagy akár egy magyar film Trianonról, egészen túlzó, hisztérikus reakciókat képes kiváltani román részről, ami – magyar szemmel nézve – esetenként aránytalannak, szinte komikusnak is tűnik. Ha viszont megnézzük a dualizmus alatti magyar nyilvánosságot, meglepően hasonló reakciókkal találkozhatunk. Akkor a magyar értelmiségiek háborogtak az erdélyi román igények miatt, és mindenhol román irredentizmust láttak.
ZAHORÁN CSABA
1977-ben született Tatán, gyermekkora jó részét Prágában töltötte. A budapesti Eötvös Loránd Egyetemen végzett történelem szakon, majd fordítóként és tolmácsként dolgozott. A Terra Recognita Alapítvány nevű civil szervezet egyik alapítója, jelenleg elnöke. 2007–2010 között doktori tanulmányokat folytatott az ELTE 19–20. századi kelet-európai történelem PhD-programja keretében, majd egy évig az MTA Történettudományi Intézetében dolgozott. 2012–2015 között a Pozsonyi Magyar Intézet munkatársa volt, 2016-ban védte meg doktori disszertációját a székelyföldi magyar és román nemzetépítés témájában. 2016 ősze óta a Trianon 100 kutatócsoport tagjaként az MTA BTK TTI munkatársa. Kutatási területei: magyar–román kapcsolatok a 20. században, a közép- és kelet-európai nacionalizmusok története, Trianon az emlékezetpolitikában és a történetírásban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az egyetem napja a Sapientián
Tizenhat év távlatából
A marosvásárhelyi karon ünnepelte kedden az egyetem napját a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Az ünnepségen átadták az egyetemi díjakat és tiszteletbeli címeket, illetve felavatták a diákotthon új épületszárnyát, és felszentelték az ehhez tartozó kápolnát. A délután folyamán kötetlen programokon ünnepeltek együtt a diákok és a tanárok.
2001. október 3-án tartotta első tanévnyitó ünnepségét a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Az intézményi akkreditációt követően, 2012-ben az egyetem szenátusa elhatározta, hogy az első tanévnyitó évfordulóját az egyetem napjává nyilvánítja. A tegnapi ünnepi rendezvényen jelen voltak a baráti és társegyetemek vezetői, egyházi méltóságok, valamint a hazai, illetve anyaországi politikum képviselői.
– 16 év telt el a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem alapítása óta, és ez arra ad alkalmat, hogy meggyőzzük magunkat, jó úton járunk – mutatott rá beszédében dr. Dávid László, az intézmény rektora. – Romániában a Sapientia EMTE még mindig nem érdemelte ki az állami támogatást… és ott lebegne Damoklész kardja az intézmény felett, ha nem létezne a magyar állami támogatás – tette hozzá. Mint mondta, bár manapság az egyetemi kínálat terén a bőség zavara érvényesül, a Sapientián meghirdetett helyek általában mindig gyorsan betelnek. Miközben manapság igen divatos a részképzés, illetve a távoktatás, az egyetemen nappali tagozaton zajlik a képzés, a Sapientia több mint kétezer hallgatója és közel ötezer végzettje mind nappali tagozaton szereztek oklevelet. A tanár-diák, mester-tanítvány személyes kapcsolata teszi ugyanis meghatározóvá az oktatás milyenségét, és ezt nem tudja pótolni sem az internet, sem pedig a könyvek sokasága.
Ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke elmondta, immár 16 éve annak, hogy megszületett és létezik a Sapientia EMTE, és sokszor feltevődik a kérdés, hogyan volt lehetséges, hogy létrejöhetett ez az erdélyi magyarság számára oly jelentős intézmény.
– A mi sorsunkra a következő jellemző: több mint hetven esztendővel ezelőtt szüleink elváltak, és mi apánknál maradtunk. Telt az idő, és azt láttuk, hogy apánk valamiért nagyon utál minket, és bármit kérünk tőle, mindig visszautasít, és egyre inkább úgy érezzük magunkat, mint a mostohagyerekek. Viszont felügyelet alá helyeztek, így döntött a bíróság, nem lehetett azt egyik napról a másikra megváltoztatni. Aztán láttuk, ahogyan a mi életünk lassan-lassan fogyatkozik, és ebből igen sok hátrányunk származik, a növekedésünk lelassul, teljesítményünk is csökken. Aztán ’89 után, bár tudtuk addig is, de akkor éreztük azt, hogy anyánk is él még, oda mehetünk hozzá és kérhetünk tőle. De azt is meg kellett tanulnunk, hogy ő sincs abban a helyzetben, hogy megadja, amit kérünk. Aztán 17 esztendővel ezelőtt új helyzet állt elő, odafordultunk, és meghallgatta, amit kérünk, és lehetősége is nyílt arra, hogy támogasson. És amit apánktól nem kaptunk meg, azt anyánktól kértük. Mert az anya nem feledkezhet el a gyerekéről soha. Így alakult a mi történetünk. 16 év alatt több mint 37 milliárd forinttal támogatta a magyar kormány a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet és a Partiumi Keresztény Egyetemet. Valószínű, hogy ha valaki ezt a számot hallja, borzalmasan sok pénznek tűnhet, és erre vannak is utalások: minek kell ez, van nekünk közünk más országban élő embercsoporthoz, aki nem nálunk adózik? És így nagyon gyorsan egymás ellen lehet fordítani a testvéreket – mutatott rá a püspök, utalván arra, hogy jól befektetett összeg ez, hiszen az egyetemről kikerült diákok bárhol a világon felelős értelmiségiként állnak helyt és értéket teremtenek.
Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese beszédében kifejtette, 17 évvel ezelőtt az erdélyi történelmi egyházak akkori vezetői pontosan tudták, hogy mit szeretnének.
– Pontosan tudták, hogy a körülöttünk folyamatosan változó világban, ahol az állam hallani sem akar az egykori magyar nyelvű Bolyai Egyetem visszaállításáról, igencsak szükség van arra, hogy a magyar közösség erejét, versenyképességét egy intézmény segítségével emelje a legmagasabb szintre. Az erdélyi egyházak vezetői pontosan tudták, hiába várunk ott segítséget, ahol idegennek tekintenek, ahol tudatosan megtagadják jogainkat. A segítség a magyar kormány részéről érkezett. De túl minden anyagi támogatáson, a legfőbb dolog mégis az, hogy évről évre legyen e falak között elég tudásra szomjas fiatal. Az alapítók, fenntartók és az oktatók közös célja az anyanyelven elsajátított minőségi tudás által erősíteni az erdélyi magyar közösséget. Mindnyájan tudjuk, hogy egy közösséget legjobban anyanyelvi oktatása elsorvasztásával lehet megtörni. De nekünk ennél többet kell tennünk, túlélni és megerősödni – emelte ki a főosztályvezető-helyettes.
Az ünnepi beszédeket követően az egyetemi díjak és tiszteletbeli címek átadására került sor, olyan személyeknek, akik az évek során kiemelt szerepet vállaltak az egyetem építésében, illetve az ott zajló minőségi oktatás biztosításában.
A 2012-ben alapított Bocskai István-díjat az egyetem szenátusának a döntése alapján idén Jávor András professzornak, a debreceni egyetem volt rektorhelyettesének, dr. Mezey Barna professzornak, az anyaországi Eötvös Loránd Tudományegyetem leköszönő rektornának ítélték oda.
Szintén a szenátus döntése alapján dr. Filep Emődnek, a Sapientia egyetem marosvásárhelyi kara nyugalmazott adjunktusának és Gáspár Bencéné dr. Vér Katalinnak, a csíkszeredai kar oktatójának tiszteletbeli professzor címet adományoztak. A Sapientia EMTE kiváló oktatója címet dr. Csapó János, a csíkszeredai kar oktatója, a professor emeritus címet pedig nyugdíjba vonulása alkalmából dr. Székely Gyula professzor, a marosvásárhelyi kar volt dékánja kapta meg.
Az ünnepség részeként tegnap felavatták az egyetemi bentlakás új épületszárnyát, és felszentelték az ehhez tartozó kápolnát. Délután kötetlen programok sora várta a diákokat és tanárokat egyaránt, diákmérkőzések zajlottak, bográcsgulyás készült, terménybemutatót tartottak és a kolozsvári kar filmművészet, fotóművészet, média szakos hallgatóinak díjnyertes filmjeiből is meg lehetett tekinteni egy válogatást, valamint Marosán Csaba színművész Luther asztalánál című előadására is sor került a reformáció 500 éves jubileumának a tiszteletére. Az egyetem napját a Koszika & The HotShots koncertje és buli zárta. Menyhárt Borbála / Népújság (Marosvásárhely)

A föld mélyének hasznos hozadékai (Konferencia a Kárpát-medence ásványvizeiről)
Sok hasznos, az ásványvizekkel és mofettagázokkal kapcsolatos adalék és tudnivaló hangzott el és állt össze egy kötetbe annak a Sepsiszentgyörgyön megtartott nemzetközi konferenciának az anyagából, amelyen székelyföldi, hazai, valamint szomszédos magyarországi és szlovákiai kutatók értekeztek népes érdeklődő közönség előtt.
Plenáris előadásként e sorok írója, a vendégfogadó megyei tanács és az Aquasic Egyesület képviseletében Háromszék mint ásványvíz és szén-dioxid-nagyhatalom címmel mutatta be a megye különböző típusú ásványvíz- és mofettagáz-előfordulásait. Mintegy válaszként követte ezt Tometz Ladislavnak, a Kassai Műszaki Egyetem és Földtudományi Intézet kutatójának A kelet-szlovákiai ásványvizek előfordulása és kihasználása című bemutatója. Szűcs Péter egyetemi tanár, az MTA doktora, a Miskolczi Egyetem kutatócsoportjának vezetője a geotermikus erőműfejlesztés magyarországi lehetőségeiről értekezett, és elmondta, hogy a hévizek balneológiai és geotermikus energiahasznosítási hozadékkal rendelkeznek, és mindkét ágazatnak igen jelentős a kiépítettsége a nyugati szomszéd ország területén. Jelenleg csak hőhasznosítás folyik, áramtermelő geotermikus erőművek létesítése ott is az elkövetkező időszak feladata. Tervek már léteznek, úgy kívánják kivitelezni, hogy ne veszélyeztessék az ásvány- és gyógyvizeket is magában foglaló felszín alatti vízkészlet mennyiségi és minőségi állapotát. A szomszéd Magyarországon megkezdték már a meddő és használaton kívüli kutak geotermikus hasznosítás céljából történő felmérését. Nekünk, a Kárpát-kanyarban, Székelyföldön élőknek felette hasznosnak tűnt Csapó János és Kovács Béla Róbert debreceni élelmiszer-technológiai kutatók eredményeinek bemutatása, a Magyarországon kereskedelmi forgalomban kapható ásványvizek makro- és mikroelem-tartalmának összehasonlító vizsgálata. Több helybeli hallgató azonnal jelezte észrevételeit, hogy „a román kereskedelem palackozott ásványvíz-dömpingjében sem ártana körülnézni ilyen szempontból, miképpen az is gyanús, hogy miért változtatták meg mifelénk literenkénti 500 mg-ra a hosszú idő óta a meghatározó 1000 mg ásványisó-tartalom alsó értéket? Péter Elek csíkszeredai nyugalmazott mérnök, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület által szervezett Aquarius borvízünnepek gyakori meghívott vendége részletes, nyomtatásban is megjelent tanulmányát mutatta be a Keleti-Kárpátok térségében előforduló természetes ásványvizek jellegzetes vonásairól, a palackozott természetes ásványvizekről, figyelembe véve a hagyományokat, az EU-s jogszabályokat és a nemzeti törvénykezést. Különlegességként említjük, hogy egy csíkszeredai és bukaresti kutatókból álló öttagú, élelmiszer-tudománnyal foglalkozó kutatócsoport a söripari víz előállításáról értekezett, egy vízkezelő technológiai vonalat terveztek, mutattak be, amely alkalmas az ásványvíz minőségű nyers vízből a söripar számára megfelelő vizet biztosítani tüzelőanyag és vegyszer nélkül. A konferenciának nemcsak az ásványvíz, hanem a gyakran vele együtt előforduló vagy feltörő szén-dioxid is témakörét képezte, témába vágó volt a MTA Atomkutató Intézete munkatársainak, Csige Istvánnak és Suki Erzsébetnek, valamint a kovásznai Dr. Benedek Géza Szívkórház Orvosmeteorológiai és Szén-dioxid Laboratóriuma vezetőjének, Gyila Sándornak, lapunk külső munkatársának Újkeletű szeizmo-tektonikus jelek kovásznai ásványvizek és CO2-feltörések geofizikai paramétereiben című előadása is. A csoport megállapításai egyfajta nóvumként hathatnak, ugyanis egy dolog, hogy a geokémikusok a földfelszínközeli ásványvizekben található ásványi elemek előfordulását nagyjából állandónak tekintik, de nevezett kutatók egy általuk épített szerkezet segítségével az ásványvízképződésnek éppen az ellenkezőjét mutatták ki és tanulmányozták(-zák) a földmozgásairól elhíresült Vrancea-övezetben, amely jelenség azután vált tapasztalhatóvá, hogy egyre gyakoribb a Kovászna-térségben és az ott áthaladó strukturális törésvonal mentén megjelenő szeizmo-tektonikus nyugtalanság. Szerintük éppen ezek a mozgások okozhatják a vizek és a szén-dioxid-feltörések újonnan felfedezett játékát. Feltételezik, hogy a mélyben levő karbonátos kőzetekből kibomló CO2-termelés mechanizmusát elsődlegesen érintik a tektonikai lemezek szubdukciós folyamatai, az alapjában meteorikus eredetű vizek a kéreg felszínközeli tartományában csak másodlagos szereplők. Nos, itt kap fontosságot dr. Tatár Márta kovásznai kardiológus-orvos nyomtatásban is megjelent előadása, amelyben a Dr. Benedek Géza Szívkórházban végzett mintegy félszázados gyakorlat tükrében mutatja be a szénsavas ásványvízfürdők szerepét a szívérrendszeri betegek komplex rehabilitációs kezelésében. Röviden: „A szénsavas fürdőknek önmagában vagy mofettával kombinálva előnyös hatása van a legtöbb krónikus szívérrendszeri betegségre. A legfőbb javallatok: a magas vérnyomás, szívkoszorúér betegségek különböző formái, az angina pectoris, operációk utáni esetek, szívizominfarktus utáni állapot, érszűkület, cukorbetegséghez társuló keringési zavarok stb. Természetesen, mint minden kezelésnek, a CO2-fürdőnek is megvannak az ellenjavallatai. Ilyen minden heveny megbetegedés, a krónikus tüdőbetegségek, az akut szívinfarktus, a szívizomzavarok, a szívelégtelenség, terhesség, drogfogyasztás és egyes pszichiátriai kórképek.” A konferencia jóvoltából úgymond okosabbak lettünk sok olyan ismeretben, amelyek a száraz szén-dioxidos gázfürdőkkel, a székelyek által gőzlőknek nevezett mofettákkal kapcsolatosak. A Kovászna megyei mofetták gázelegyében található radon gáz fontosságáról, gyógyhatásáról Incze Réka, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem környezettudományi és környezetmérnöki Sepsiszentgyörgyre kihelyezett karának munkatársa értekezett. Tanulmánya hozzájárult a természetes radioaktivitás számszerűsíthető megismeréséhez, mérései alapján tudjuk, hogy mennyi az a mSv (milisevert) gázmennyiség, amennyiben egy páciens részesül a mofettában egy-egy átlagos kúra idején. Eredményeit hasonló tanulmányokkal való összehasonlítás után, az érvényben levő jogszabályok tükrében értelmezte. A MTA és az ELTE Vulkanológiai és Atomkutató csoportjához, valamint a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Környezettudományi és Környezetmérnöki Karához tartozó kutatócsoport elvégezte Bálványosfürdő gázömléseinek geokémiai vizsgálatát. A Kis Boglárka Mercédesz által bemutatott eredmények alapján betekintést nyerhettünk a szunnyadó vulkánok alatt végbemenő folyamatokba. Számszerűsítették a torjai Büdös-barlang gázkiáramlásának mennyiségét, amely jelenleg nem több, s nem kevesebb, mint az elmúlt századok idején mért mennyiség (kb. 1300–1400 tonna/év), a környező gázömléses vidékből a mérések alapján összesen mintegy 8700 tonna felhasználatlan szén-dioxid áramlik a légkörbe, s a barlang alatti élményfürdőnek és gyógyszállónak még mindig nincsen mofettája – tesszük hozzá mi. A csoport egy uralkodóan szén-dioxid-összetételű gázt állapított meg a barlangban, amelyben a fő összetevő 98 százalékban található meg. Van benne két százalék körül metán, nitrogén, oxigén, kén-hidrogén és nemesgázok. A feláramló gázok részben tartalmaznak mélységi, köpenyeredetű összetevőt is. Ezek vélhetően egy mélybeli, esetlegesen egy alsó kéregben levő magmás testből származhatnak. „A Csomád alatt tehát lehet még olvadéktartalmú, kigázosodó magmaanyag, egyfajta magmakása, ami potenciális lehetőséget nyújt arra, hogy a vulkáni működés még akár felújulhasson a jövőben.” Ne csodálkozzon az olvasó, ha elmondjuk, hogy a tudományos konferencia szórakozást is nyújtott a hallgatóságnak. Legalábbis annak számított a szlovákiai kénes gyógyvizekkel működő gyógyfürdők bemutatása, a torjai Büdös-barlang írott története, Wanek Ferenc kolozsvári nyugalmazott geológus, földtantörténeti kutató Jegenyefürdő-bemutatója. Lénárt László, a Miskolci Egyetem Környezetgazdálkodási Intézetének munkatársa a Kárpát-medence gyógyfürdőinek képét megjelenítő színes bélyeggyűjteménye mosolyt is csalt az arcokra. A konferencia zárómomentumaként az Incze Réka, Jánosi Csaba, Kisgyörgy Zoltán és Tatár Márta szerzőnégyes, valamint Papucs András geológus bemutatták a konferencia tiszteletére kiadott Székelyföldi mofettás könyv – Gyógygázok az egészség szolgálatában című kötetet. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sapientia-díj Sepsiszentgyörgyre
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Kara Kiváló oktató címet adományozott október 3-án az egyetem napja alkalmából Csapó János professzornak, a Csíkszeredai Kar oktatójának, aki a sepsiszentgyörgyi tanulmányi központban az agrármérnöki képzésben az általános kémia és a biokémia tantárgyat oktatja.
Az alkalomból felavatták a bentlakás új szárnyát, és felszentelték az ehhez tartozó kápolnát. Az ünnepi beszédeket követően olyan személyeket díjaztak, akik az évek során kiemelt szerepet vállaltak az egyetem építésében, illetve az ott zajló minőségi oktatás biztosításában. Bocskai István-díjat kapott Jávor András professzor, a Debreceni Egyetem volt rektorhelyettese és Mezey Barna professzor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem leköszönő rektora. Filep Emőd, a Marosvásárhelyi Kar nyugalmazott adjunktusa és Gáspárné Vér Katalin, a Csíkszeredai Kar oktatója tiszteletbeli professzor címben részesült, Székely Gyulának, a Marosvásárhelyi Kar volt dékánjának a professor emeritus címet ítélték oda. A magyar kormány által támogatott, tizenhat éve működő Sapientián eddig ötezer hallgató végezte el a nappali képzést. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Ideje elszakadnom Sztálintól...”
Beszélgetés Kun Miklós történésszel, Szovjetunió-kutatóval
Kun Miklós Széchenyi díjas történész, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora egyike a legismertebb magyar Oroszország-kutatóknak. 1946. július 11-én Kasinban, a sztálini Szovjetunióban született, gyermekkorát erdélyi – nagyenyedi származású – nagyanyja, Gál Irén zongoratanár közelségében töltötte. 1959 után családjával visszatér Magyarországra, majd 1964-től beiratkozott az ELTE történelem-orosz szakára. Bár korai kutatásai a 19. századra fókuszáltak, figyelme hamar Oroszország, majd a Szovjetunió felé fordult. Számos alkalommal kutatott szovjet levéltárakban, több kötete foglalkozik Sztálinnal, Leninnel, Bakunyinnal és a prágai tavasszal is. Utóbbi években a Gulág-jelenséget kutatja. Kun Miklós több ismeretterjesztő dokumentumfilmben is szerepelt, nevéhez köthető többek között A rejtélyes XX. század című történelmi sorozat, amely a határon túl, így Erdélyben is nagy népszerűségnek örvendett. Kolozsvári előadása A titkos szovjet történet címmel eddig közöletlen levéltári forrásokra alapozva járta körül a sztálini rendszer és a Gulág jelenség néhány máig rejtélyes aspektusát. Teltházas előadása előtt (amelyről a Szabadság szeptember 30-i lapszámában közölt részletes beszámolót, – szerk. megj.) a történésszel beszélgettem életútjáról és tudományos munkásságának főbb állomásairól.
– Gyermekkorát a Szovjetunióban töltötte, ahol nagyanyja, Gál Irén és nagynénje örömmel idézték fel Kolozsvár városát és az itt töltött emlékeket még azokban a nehéz időkben is. Mit idézne fel gyermekkorából, és hogyan élt tovább Kolozsvár mítosza az innen a Szovjetunióba elszármazott emberek emlékezetében?
– Nagyanyámékkal négyen voltunk magyarok Kasinban, egy furcsa kis városban, ahol az akkori lakosság mintegy fele száműzött volt. Nemigen érintkeztek ezek az emberek egymással, ritkán találkoztak vagy beszélgettek. Édesanyám maga is orosz volt, ő szegény nem nagyon tanulta meg Arany János csodálatos nyelvét, még akkor sem, amikor később Magyarországon orvosnő lett, pedig ott ez már elengedhetetlen lett volna. Ennek ellenére otthon a családban mi csak magyarul beszéltünk, igazából nekem magyar volt az anyanyelvem. Kolozsvár nevét, érdekes módon, hamarabb hallottam, mint Budapestét, hiszen nagyanyám és az ő nővére, Hánika nagyenyedi származásúak voltak, de az élete úgy alakult, hogy egy ideig Kolozsváron, a Kovács utcában élt és a város „szépleánya”, elismert zongoratanárnője és művészeti életének jól ismert alakja lett. Miután elengedték a börtönből és a Gulágról, nagyanyám szinte itta magába a magyar szót, és nővérével sokszor idézték fel előttem Kolozsvár emlékét, így a város számomra szinte úgy vált otthonommá, hogy nem is jártam gyermekkoromban erre. Már Magyarországon voltunk, amikor az 1960-as években aztán további történeteket hallottam a kincses városról számos neves értelmiségitől, így Basilides Máriától és férjétől, Péterfi Istvántól, de rengeteget tudtam meg a család jóbarátjáról, Janovics Jenőről az ismert színházigazgatóról és filmrendezőről, valamint Bernáth Ilma festőművészről is, akinek a műveit jó ideje szisztematikusan gyűjtöm. Kolozsvár számomra azóta mitikus hely. Amikor itt vagyok, itthon érzem magam. Ez egy olyan tiszta hely, mint a borszéki víz: legszívesebben ideköltöznék, legalább az év egy részében. Nagyon szeretem ezt a várost, még ha a mai Kolozsvár már nem is olyan, mint amilyennek nagyanyám leírta, itt megvan még a magyar kultúra sajátos varázsa.
– Kutatásai igen széleskörűek. Foglalkozott az orosz anarchizmus és a kortárs újbaloldal ikonikus alakjával, Bakunyinnal, de könyvet írt Leninről, a prágai tavaszról és Sztálinról is. Hogyan jutott el Kossuthtól Sztálinig?
– Szabad György történész volt az egyik példaképem, de voltak még idősebb tanáraim is. Perényi József híres történész például nagy hatással volt rám, oroszországi kutatásaim alatt tudtam meg például milyen elmarasztalóan vélekedtek róla és Szegfű Gyuláról. Az ő tanácsára kezdtem el foglalkozni 18–19. századi történelemmel, különösen a Kossuth-emigrációval. Tőle és az idősebb történész-generációtól tanultam meg a levéltári források jelentőségét, a sine ire et studio elvét, amely bár sokáig idegenül hatott számomra, ma már belátom, hogy nagyon hasznos tanács volt. Megtanultam elég jól angolul is a kutatásaim alatt, aztán jöttek a szláv nyelvek. Most például az ukrán holodomor története érdekel, így az ukrán nyelvvel is elkezdtem foglalkozni. Megdöbbent, hogy a közel 7 millió ukrán mesterséges kiéheztetését sokszor a nyugati szakirodalom természetes jelenségeként, a klímaváltozás hatásainak tünteti fel, miközben tudnivaló, hogy Sztálin szándékosan pusztította el az ukrán parasztság nagy részét. Ugyancsak ő volt az, aki kitalálta a kvótarendszert, az ún. „bűnös nemzetek” – tehát a Szovjetunió határvidékén élő nemzetek – kitelepítéséről szóló rendelkezést. Afgán, csecsen, észt, lett, de még a román csoportok is a bűnös és nemkívánatos nációk csoportjába lettek sorolva, és sajnos ezeket az etnikumokat Sztálin – ahogy Hitler is – szisztematikusan mozgatta és nemegyszer megtizedelte. Ennélfogva értelmetlen a 20. század két legszörnyűbb diktátorát bármilyen formában is összehasonlítani, hiszen mindkettő leírhatatlanul gonosz tetteket vitt végbe. Levéltári kutatásaimból pedig tudom, hogy Sztálin ezeket a tetteket személyesen vezényelte és az 1930-as évek Nagy Terrorjának, az uránbányászat áldozatai, a Gulág halottai és a holodomor áldozatai mind közvetlenül az ő lelkiismeretét terhelik.
Gorbacsov idején már elkezdték megnyitni a szovjet levéltárakat és lehetőség nyílt a Sztálin-korszak részletes irodalmát és forrásait kutatni. Így lehettem az elsők között, akik hozzájutottak Sztálin személyes levelezéséhez, amelyből főleg a lányával folytatott freudi levelezés fogott meg. Sztálin és a lánya közötti rendkívül szoros viszonyról azóta könyvtárnyi szakirodalom keletkezett, angol és magyar nyelvű köteteimben is foglalkoztam ezzel. De még mielőtt Sztálinnal kezdtem volna foglalkozni, orosz nyelven írtam egy nagy könyvet Nyikolaj I. Buharinról, az anarchizmus egyik vezető alakjáról és a bolsevik mozgalom fő ideológusáról. Számos jelentős emberrel ismerkedtem meg kutatásaim folyamán, így Buharin özvegyével is, aki évtizedekig küzdött férje rehabilitációjáért, és a Sztálin kormány 80-as években még élő tagjaival, rengeteg Gulág túlélővel, Hruscsov lányával, Molotov nevelt fiával valamint egykori KGB ügynökökkel is. Édesanyám többször mondta, hogy számára óriási csalódást okozott, hogy Kossuth és a 19. század nemes alakjait követően egy köztörvényes bűnözővel, Sztálinnal kezdtem el foglalkozni. Anyám halála után Sztálinról szóló könyveimet az ő emlékének ajánlottam, és most már érzem, hogy ideje elszakadnom ettől a rémisztő alaktól, nem egészséges viszony ennyi éven át kutatni.
– A Gulágról sokáig csak a szépirodalomból és az onnan visszatért erdélyiek visszaemlékezéseiből tudhattunk itthon. Azóta több kutató is foglalkozott a mintegy 5000 kolozsvári deportált fogoly történetével és úgy tűnik, felélénkülni látszik az erdélyi Gulág-kutatás. Hogyan látja ön ezt a jelenséget és milyen további források, kutatási témákkal foglalkozhat egy mai jelenkorász?
– Félreértés ne essék, Erdélyben és Kolozsváron számos olyan történész van, aki tízszer, százszor többet tud az erdélyi front, a székelyföldi események vagy épp a Maniu-gárda tevékenységéről, mint jómagam. Amit esetleg én hozzátehetek ezekhez az eseményekhez azok az eddig ismeretlen levéltári források, amelyeknek szerzői az Erdélyben állomásozó szovjet csapatok tisztjei voltak. Ezekből a dokumentumokból kitűnik, hogy a helyi lakosság nem kedvelte a szovjet csapatokat, eltűrte azok jelenlétét, hogy így meneküljön a nagyobb baj elől. Leírásaik nagyon részletes képet mutatnak a korabeli Kolozsvárról is, egyedülálló kordokumentumoknak számítanak. Ugyancsak érdekes forrásként szolgál egy kommunista tiszt, Vas Zoltán hagyatéka. Tizenhat évet töltött fegyházban, majd 1956 után háttérbe szorul. Hagyatékában elképesztő dolgokat írt le Erdélyről, amelyet érdemes lenne közreadni. Gyermekkoromban és később is számos olyan erdélyi értelmiségivel találkoztam, akik történeteit – így egy Molnár Béla nevű orvosprofesszor visszaemlékezéseit – érdemes lenne papírra vetni.
– Lankadatlan kutatónak bizonyul, aki nemcsak kutat és közöl, de fontosnak tartja a tudományos ismeretterjesztés műfaját is. Milyen projekteket tervez és milyen perspektívát lát a kortárs tudományos ismeretterjesztés műfajában?
– Nagyon jólesik, hogy legutóbbi kolozsvári látogatásom alkalmával is a patinás utcákat járva sokan rám köszöntek. Hat könyvet írtam az Akadémiai Kiadónak, megjelentek könyveim vietnámi, portugál és görög nyelven is. A tudás átpolitizált, gyakran alkalmazkodik az aktuálpolitikához, de én igyekszem kimaradni ezekből a rendszerekből. Ezt megtanultam a Szabad Európa Rádióban. A tudás ismertetése azonban hamar elszáll, olyan ez, mint a kandalló tüze: állandóan táplálni kell, mindig új dolgokkal kell előrukkolni, különösen a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Ezért olvasok sokat ma is, van, hogy néha két-három perces szerepléseimhez száz oldalt is elolvasok.
Most több könyv-projekten is gondolkodom, hátha sikerül megírnom még ezeket: Kelet-Európa 1945 után, George Orwell hatása a mi régiónk másképp gondolkodóinak körében, 1956 titkos története. De az igazi vágyam mégis az, hogy visszatérhessek eredeti kutatási területemhez, a 19. századi történelemhez: kipróbálni azt, hogy mai szemmel, mai fejjel hogyan látom annak a kornak a nagy történelmi eseményeit és olyan ikonikus alakjait, mint Klapka György vagy Kossuth Lajos. Remélem, sikerül ezt megérnem.
T. Szabó Csaba
A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa Szabadság (Kolozsvár)

Írásbeliség, tanulás és oktatás a magyaroknál
Csütörtök este folytatódott a Bihar Megyei RMDSZ által életre hívott Szacsvay Akadémia modulja. Romsics Ignác professzor, az egri Eszterházy Károly Egyetem oktatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja tartott előadást, Tanítás, tanulás és iskolák címmel.
Az Ady Endre Középiskola egyik osztálytermében megjelent érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte.
Expozéjában Romsics Ignác történészprofesszor több részre korszakolva követte nyomon a tanítás, a tanulás, az írás és az olvasás alakulását a magyar történelemben, egészen napjainkig. Arra hívta fel a figyelmet: a sztyeppéken élő (fél)nomád ősmagyarokról semmilyen megörökített információnk nincs arról, hogy miként kommunikáltak egymással, vagy a Fennvalóval. A honfoglalás korából a mai Magyarország területén egyetlen eddig ismert jel maradt fenn, a homoknégyhalomi rovásírás. Amikor aztán később az eleink a Nyugat felé orientálódtak, a rovásírásos kultúrát felváltotta a latin betűs kultúra elterjedése, melynek első nagy központja a pannonhalmi apátság volt, mely Géza fejedelem idejében kezdett el épülni. Néhány tucat szerzetes élt ott eleinte, majd világi értelmiségieket is képeztek, 100 év elteltével pedig körülbelül 80 kötetet tartalmazott a könyvtára. Az első írásos emlék 1055-ből, I. András korából datálódik, mely nem más, mint a tihanyi bencés apátság alapítólevele, ami azt bizonyítja, hogy már le tudták írni a beszélt magyar nyelvet latin betűkkel. A 12. század végén fontos mozzanat volt, hogy III. Béla kulturális központot, kancelláriát hozott létre Esztergomban, ahol Anonymus (P. mester) is dolgozott. Ebből a korból származik ugyanakkor az első összefüggő magyar nyelvemlék is, a 26 soros Halotti beszéd és könyörgés. Az első teljes magyar nyelvű lírai költemény, az Ómagyar Mária-siralom pedig a 13. század végén keletkezett.
Egyetemek
Miközben Nyugat-Európában már léteztek, Magyarországon hosszú időn keresztül nem voltak egyetemek. Az elsőt 1367-ben Nagy Lajos alapította Pécsen, majd Zsigmond király tette ugyanezt 1395-ben Óbudán, később Mátyás király 1476-ban Pozsonyban (ennek Vitéz János volt a rektora), de ezek nem tudni milyen okok miatt, de csak rövid ideig működtek. Ebből a korból feltétlenül említést érdemel Mátyás könyvtára, mely fénykorában több mint 2000 kötetet számlált, a Corvinákból azonban sajnos nagyon kevés maradt meg. 1473-ban Budán is megkezdte működését az első nyomda, Hess András vezetése alatt, és ekkor, vagyis a 15. század végén látott napvilágot az első nyomtatott kiadvány a magyarok addigi történelméről, a Budai krónika. A szabad királyi és a mezővárosokban körülbelül 150 iskola működött, ahol papok, igricek, az egyházból kilépett személyek tanítottak vallásos szemléletet, latint és elsősorban olvasást.
Az anyanyelvi kultúra elterjedésében a reformáció hozott nagy változást, az első magyar nyelvű könyvek a 16. század közepén, 1541-ben és 1559-ben jelentek meg, 1590-ben pedig eredetileg 700-800 példányban a Vizsolyi Biblia. Említeni kell Johannes Honterus brassói és a szintén német származású Heltai Gáspár kolozsvári nyomdáját. A protestáns felekezetek is közép- és felső intézményeket kezdtek el alapítani: református kollégiumok működtek Pápán, Sárospatakon, Debrecenben és Erdélyben, unitárius kollégium Kolozsváron, valamint lutheránus líceum Brassóban, Nagyszebenben és Pozsonyban. A királyi Magyarországon a katolikus oktatás a jezsuitáknak köszönhetően újult meg, akik az ellenreformáció élharcosai voltak. Báthory István támogatásával 1581-ben létrejön a negyedik egyetem, azonban ez is rövid időn belül megszűnt. Pompás volt Bethlen Gábor fejedelem könyvtára, de ebből sajnos egyetlenegy példány se maradt. Egyetempótlóként 1622-ben Gyulafehérváron kezd el működni egy kollégium. Az első olyan egyetem, amely azóta folyamatosan működik, Pázmány Péter nevéhez fűződik: 1635 – Nagyszombat, napjainkban Budapesten, mint ELTE.
Felvilágosodás
A következő nagy lépés a felvilágosodás volt. 1746-ban Mária Terézia Bécsben megalapította a ma is létező Thereziánumot, 1763-ban pedig létrehozta a selmecbányai bányászati és erdészeti akadémiát. Az oktatási reformokat 1777-ben a Ratio Educationis koronázta meg.
A 19. század első felében a magyar nyelv megújulása, fejlődése adott lendületet a közművelődésnek. Nemcsak a romantikus magyar irodalom teremtődött meg, de a népies művek első darabjai is megjelentek. Jellemző, hogy míg 1800-ban 115 művet adtak ki, addig 1848-ban már közel 800-at, és a latin nyelvi kultúrát a magyar és a német váltotta fel. A neoabszolutizmus korát negatív jelzőkkel szoktuk illetni, de valójában támogatta, fenntartotta a polgári átalakulás főbb vívmányait, Graf Leopold von Thun oktatási reformja 1945-ig hatott.
Egy újabb változást a dualizmus hozott, köszönhetően báró Eötvös József és Trefort Ágoston erőfeszítéseinek. Megnőtt a népiskolák száma, fejlődtek a középiskolák, hangsúlyt fektettek az elitképzésre. 1872-ben magyar nyelvű tudományegyetemet alapítottak Kolozsváron, 1871-72-ben a magyar fővárosban műszaki egyetem kezdte meg működését.
A 20. században
A Horthy-korszak kiemelkedő szakemberei Klebensberg Kunó és Hóman Bálint voltak, és Magyarországon oktatásra arányosan soha annyit nem költöttek, mint a két világháború közti békeidőben. A nemzeti, vallásos ideológiai tanítást 1945-ben az internacionalista szemlélet váltotta. Az egyházi iskolákat államosították, a latint és a németet szinte teljesen kiiktatták az orosz nyelv javára, és strukturálisan is módosult az oktatási rendszer. Újabb változást 1990 hozott, és jelenleg egy hibrid oktatási rendszer van érvényben, „ami hungarikum és a maga nemében páratlan”. Kormányoktól függetlenül, az utóbbi 25 év módszerei nem voltak hatékonyak, a felnövekvő generáció nyelvi tudása és problémamegoldó képessége romlott a nemzetközi felmérések alapján- magyarázta a meghívott. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Nem a technika teszi a művészt – interjú Pethő Ágnes filmes szakemberrel
Soha nem akart a „kamera másik felére” állni, mindig is közelebb érezte magához a filmről való gondolkodást, mint a filmkészítést
Pethő Ágnes egyetemi tanár, a Sapientia filmművészeti szakának tanszékvezetője, akit az idei Filmtettfeszten Sárga Csikó díjjal tüntettek ki az erdélyi filmes műhely és a fiatal alkotók pályája alakulásának érdekében végzett munkájáért. A szakember a Krónikának adott interjúban arról is beszélt: az erdélyi filmezés újjáélesztését célzó törekvések sikeréért elsősorban azon kell elgondolkodni, milyen típusú filmgyártást „képzelünk el magunknak”.
– Mikor került „közelebbi kapcsolatba” a filmmel, filmművészettel? – A filmművészet iránti szeretetem már gyerekként, illetve középiskolás koromban elkezdődött, de már akkor sem a film alkotói oldala érdekelt, hanem sokkal közelebb állt hozzám a filmről való gondolkodás. Az egyetemen akkor még nem lehetett filmtudományt tanulni, de a filológián lehetőségem volt arra, hogy kutatási témaként foglalkozzak az irodalom és a filmművészet kapcsolatával.
Szabó Zoltán professzor kezdettől fogva bátorított ebben az érdeklődésemben. Egyetemista koromban is írtam már filmkritikákat, tanulmányokat. Később az ő irányításával doktoráltam, és az ott kezdett kutatási irányt tulajdonképpen azóta is folytatom, szűkebb szakterületem a filmtudományon belül a film és a többi médium viszonyának, az úgynevezett intermedialitás jelenségeinek vizsgálata. Pethő Ágnes filmszakember, egyetemi tanár A középiskolát szülővárosában, Csíkszeredában végezte el, majd 1985-ben magyar–angol szakos diplomát szerzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE), ahol 1999-ben a doktori fokozatot is megszerezte. 1988 és 1994 között a csíkszeredai Zene- és Képzőművészeti Líceumban (ma Nagy István Művészeti Líceum) tanított, majd 1994-től 2009-ig a BBTE Magyar Nyelvészeti Tanszékén dolgozott. Ő kezdeményezte és kivitelezte a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán 2003-ban hiánypótló programként indult filmművészet, fotóművészet, média szakot, amelynek jelenleg tanszékvezetője.
– Az egyetem elvégzése után mégis tanári pályára lépett.
– Igen, ahogy akkoriban a magyar szakot végzett hallgatóval megtörtént, az idegen nyelv mellékszakkal román nyelvű iskolába, Bákó megyébe helyeztek ki. Az állásról azonban helyszíni látogatásomon kiderült, hogy csak papíron létezik, a valóságban nem, így sok sorstársammal ellentétben én nem mentem Moldvába tanárnak, három évig gyakorlatilag munkanélküli voltam. Magánórákat adtam, angolnyelv-oktatásból tartottam el magam, 1988-ban pedig sikerült helyettes tanári állást szereznem szülővárosomban, Csíkszeredában, majd 90-től kineveztek az ottani művészeti gimnáziumba, ahol aztán még négy évig tanítottam. 1994-ben kerültem ismét Kolozsvárra. Az angol és a magyar nyelvészeti tanszéken is biztattak volt tanáraim, hogy pályázzak meg egy épp meghirdetett állást.
Rövid vacillálás után végül a filmes érdeklődésem miatt döntöttem úgy, hogy a magyar nyelvészeti tanszéket választom, Szabó Zoltán irányításával lehetőségem nyílt folytatni az ezzel kapcsolatos kutatói munkámat.
2009-ig tanítottam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán stilisztikát, választható kurzusként filmpoétikát, illetve az újságírás szakon filmszemiotikát és filmológia címmel filmtörténeti és filmesztétikai alapismereteket. Közben 2003-ban elindult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a filmes szak, és egy ideig párhuzamosan tanítottam a két intézményben. A filológusi múlt jó műveltségi alapokat adott, és a kényszerű kitérők ellenére a filmművészet iránti érdeklődés valójában kezdettől fogva meghatározta a pályámat. – Hogyan tudott közel kerülni a filmekhez, amikor fiatalként olyan korszakban élt, amely nem kifejezetten a kultúra terjesztésére helyezte a hangsúlyt?
– Ez igazából tévhit, hiszen abban a – jogosan rettenetesnek kikiáltott – korban sokkal könnyebben lehetett a filmkultúrával találkozni, mint ma, noha ezt a mai fiatalok nehezen tudják megérteni. Az utolsó években valóban napi néhány órára szűkítették a tévéműsort, de azt megelőzően a televízióban kiváló filmeket, a filmkultúrával kapcsolatos ismeretterjesztő műsorokat sugároztak. Abban az időben nem volt választék, az internet és a videó sem létezett még, így az egyetlen tévécsatorna, ami volt, az felértékelődött.
Mindent megnéztünk, ami jó volt benne. És volt mit nézni. Például keddenként nagyon jó színházi előadásokat közvetítettek, a román színházművészet pedig kiváló minőségű volt. Szerdánként sugározták a Telecinemateca című műsort, amely révén meg lehetett ismerni a filmművészet nagy alkotásait. Voltak tematikus, egy-egy rendezőnek, színésznek, műfajnak szentelt sorozatok. A vetítést megelőzően pedig tartottak egy rövid felvezetőt, amelyben egy-egy filmesztéta ismertette az alkotást. Tudor Caranfil filmkritikusnak is volt egy éveken át futó filmtörténeti sorozata, a Vârstele peliculei.
– Ezzel párhuzamosan milyen volt a filmszínház-politika, mit kínált a szélesvászon?
– Azt sem mondhatjuk igazából, hogy akkor kevesebb filmet vetítettek, mint manapság, hiszen a mozik műsora hetente kétszer változott, és a kisvárosokban is működött legalább egy filmszínház. Így akit érdekelt, hetente megnézhetett akár két filmet is, ezek között nemcsak kommersz alkotások voltak, hanem művészfilmek is. Amikor egyetemista voltam, a kolozsvári Művész mozi erre szakosodott, és rendszeresen volt olyan vetítéssorozat a Diákművelődési Házban is, ahová a bukaresti filmarchívumból hoztak el klasszikusokat, és egy filmesztéta vezette fel ezeket. Nagy hatású, fontos alkotásokat lehetett így megnézni, és óriási tömegeket vonzottak a filmek.
A minőségi kultúra egyfajta menekülés volt, a művészet gazdagsága, a gondolat szabadsága szemben állt mindazzal a hazug, nyomasztó világgal, ami körülvett. És mindez nemcsak a nagy, egyetemi városokban volt jellemző, a kisebb településeken is szerveztek klasszikusfilm-vetítéseket. Hol látunk ma már moziban Tarkovszkijt, Godard-t vagy Antonionit? Esetleg fesztiválokon, ha felújítanak egy-egy régi kópiát, vagy retrospektív vetítést tartanak egy-egy híresebb régi rendező tiszteletére, akkor találkozhatunk filmtörténeti alkotásokkal. Vagy megszerezhetjük elektronikusan, és nézhetjük lekicsinyítve, számítógépen.
A Sapientián éppen ezért indítottunk el egy olyan, mindenki számára nyitott filmklubot, a Sapi-Mozi-Tékát, ahol hagyományos mozikörülmények között, széles vásznon lehet megnézni kéthetente a filmművészet nagy alkotásait, beszélgetéssel kísérve. Ezen a héten Fellinitől volt Az édes élet, a következő filmünk éppen Tarkovszkijtól lesz az Andrej Rubljov.
– Manapság jár moziba?
– Persze, egy jó filmet mindig érdemes a moziban megnézni, abban a formában, ahogy az alkotói elképzelték. Az is igaz azonban, hogy a mozik maguk is megváltoztak, a plázák és mobiltelefonok világában nem ugyanaz az élmény, mint régebb, és válogatni is nehezebb. Sokkal több médiumban fogyasztjuk a filmeket (tévében, számítógépen, moziban) és sokkal felületesebben. A YouTube-on azonnal nézhető klipek élménye a meghatározó, ebbe is belenézünk, abba is, nem igazán megy eseményszámba egy film megtekintése. Régen nem lehetett elveszni, nem állt fenn a bőség zavara, a néhány színvonalas filmes szakfolyóirat eligazító szerepe is erősebb volt. Ma sokkal több információs forrásunk van, de előbb meg kell tanulni hatékonyan keresni is.
– Visszatérve a kilencvenes évekre: hogyan fogadták a filológián a filmesztétika tantárgyat?
– A diákok rendkívül nyitottak voltak, hiánypótlónak érezték. Nemcsak azért, mert betekintést nyertek egy másik művészetbe, hanem mert ráéreztek arra, hogy a művészetek vagy a kultúra területén nagyon fontosak a kapcsolatok az egyes szakterületek között.
A kultúra nem úgy működik, hogy az írók vagy irodalmárok nem néznek filmeket, a filmkészítők pedig nem olvasnak irodalmat: a művészetek szimbiózisban léteznek. Az egyes szakterületeket mesterségesen lehet csak igazán szétválasztani. A huszadik századtól kezdődően nem lehet nem tudomást venni arról, amit a mozgóképkultúra jelent.
– A filmes képzés viszont most is csak egyetemi szinttől érhető el.
– A középiskolai oktatás tantárgyrendszeréből valóban teljesen hiányzik. És nemcsak a moziról van szó, hiszen a mozgóképkultúra sokkal több mindent magába foglal. A mozgóképek ma már az ember életének minden területén jelen vannak, ennek pedig csak egy szelete a film mint művészet. Mindannyian már nemcsak százféle képet nézünk nap mint nap, hanem rendszeresen készítünk filmfelvételeket is.
A középiskolai oktatásnak nagy hiányossága nemcsak az, hogy a képzőművészeti vagy művészettörténeti ismeretek oktatásának háttérbe szorulásával egyidőben nincs igazán szervezett formája annak, hogy a diákok felfedezhessék a film művészi lehetőségeit, hanem az is, hogy a mozgóképkultúrának a rendkívül változatos megnyilvánulási formái között sem ad eligazítást.
Minden tiszteletem azoké a lelkes pedagógusoké, akik felvállalják a művészeti oktatás ügyét bármilyen formában. A magyartanár például rávilágíthat a mozgókép és a nyelv különbségeire, a film és irodalom közötti összefüggésekre, ráébresztheti a diákokat, hogy létezik más is a tévésorozatokon túl, a film is lehet művészet.
–A Sapientia kolozsvári karán 2003-ban, az ön kezdeményezésére és munkája révén indulhatott el a filmművészet, fotóművészet és média szak. Miért látták szükségét akkor az új képzés elindításának, milyen cél vezérelte az ötletgazdákat?
– Magyar nyelvű, filmmel kapcsolatos képzés – sem gyakorlati, sem elméleti vonatkozásban – akkor egyáltalán nem volt Erdélyben. Ahhoz képest, hogy mennyire fontos a mozgóképkultúra az életünkben, semmilyen képzés nem volt, ami ehhez kapcsolódott volna. Induláskor nem az volt a cél, hogy ugyanaz legyen, mint a bukaresti színház- és filmművészeti egyetem, csak magyarul, vagy hasonlítson a budapesti filmművészeti egyetemre, de működjön Kolozsváron. Ehelyett a Sapientia új szakja gyakorlati és elméleti téren is szeretett volna hiánypótló lenni.
Budapesten például a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a szakma gyakorlati részébe lehet belekóstolni, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen pedig elsősorban filmesztétikát oktatnak. Mi a kettőt próbáltuk ötvözni. Addig, amíg nálunk nincsenek ilyen módon elkülönülő, többféle filmes szakkal működő egyetemek, a mi feladatunk lehetőséget nyitni azoknak is, akik filmeket akarnak készíteni, és azok számára is, akik bármilyen más minőségben akarnak ezzel foglalkozni.
– Hogy látja, jellemző a Sapientia filmművészet szakára iratkozó diákokra, hogy inkább filmkészítők szeretnének lenni, vagy nagyjából ugyanakkora hányadukat érdekli az elméleti képzés?
– Erre elsősorban életkori választ lehet adni: kevés olyan diák van, aki érettségi után már tudja, hogy mi akar lenni. Inkább valamiféle kíváncsiság dominál bennük. Mivel kevés diák olyan szerencsés, hogy a magyarórán filmeket is megvitattak, és hozzászokott volna ahhoz, hogy a filmet nemcsak nézni, hanem arról gondolkodni is lehet, általában kevesebb az, akit a filmtudomány érdekel indulásból. Kőrössy Andrea / Krónika (Kolozsvár)

Lélekmentő Szivárvány Ház
Szórványmisszió Magyarfülpösön
„Aki megmenti egy ember életét, az egy egész világot ment meg” – ez a Talmud-idézet jut eszembe, valahányszor betérek a magyarfülpösi Szivárvány Házba, ahol a református egyház, Ady István lelkipásztor áldásos munkájával immár 15 éve lélekmentő missziós tevékenységet folytatnak.
Magyarfülpösön 16 óvodást és kisiskolásokat gondoznak, míg Szászrégenben 25 olyan középiskolást látnak el bentlakásban, akik anyanyelven tanulnak a város középiskolájában, így összesen 41 gyerek fölött bábáskodik a Szivárvány Házat működtető alapítvány. A gyerekek a Görgény völgyéből, a környékbeli farmokról, a Mezőségről származnak, elképzelhetetlen családi körülmények között nevelkedő szegény magyar családokból.
– Olyan helyekről származnak ezek a gyerekek, ahol a szülők egész héten dolgoznak, és nincs idejük foglalkozni velük. Sok esetben még ételt se tudnak biztosítani számukra, így egyáltalán nem tulajdonítanak fontosságot az iskolának, a nevelésnek, hiszen jóval a létminimum alatt élnek. Van olyan család, amelynek négy év alatt kilenc lakhelye volt. Egy hétgyermekes családnak házat béreltünk Magyarfülpösön, hogy helyhez kössük őket, és a gyerekeket tudjuk nevelni. Olyan esettel is találkoztunk, amikor a gyerek nem igazán tudta, hogy ki az édesapja, mert „több is volt neki” – mondja a lelkipásztor.
Közben egy szomszédos teremben angolóra zajlik, Székely Szilárd szászrégeni tanár tanítja a kicsiket, akik a közelgő halloweenre készülve sorolják el angolul a nálunk is meghonosított angolszász ünnep ismertebb figuráit. A gyerekek mosolyognak, illemtudóak és szeretetre éhesek.
– Sokan kérik tőlünk számon a tanulmányi eredményeket. A sérült családi környezetből származó gyerekekkel azonban nem lehet úgy haladni, mint a rendes körülmények között nevelkedettekkel. Sokszor hétfőnként újra kell kezdeni a munkát, miután a gyerekek hétvégeken hazakerülnek. Az is eredmény, ha ezek a gyerekek rendesen öltözködnek, naponta háromszor étkeznek, csillog a tekintetük, boldogok és szépen, magyarul beszélnek – mondja a lelkész, majd hozzáteszi, van már egy lány, akit itt gondoztak, és az idén pedagógiát végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Egy másik fiú, akit egyedül nevelt az édesapja, nemrég ballagott a református kollégiumban, víz-gáz szerelő lett, és Kolozsváron munkahelyet talált. Megmentettük őket az életnek – mondja Ady István.
A Szivárvány Alapítvány a hazerwoudei reformátusokkal való együttműködésnek köszönhetően jött létre és működik. A lelkes holland barátok nevét viselik az emeleti hálószobák. Ezenkívül a Bethlen Gábor Alaptól (ELTE) és a Communitas Alapítványtól, a magyar kormány határon túliak hivatalától, a Szórványmagyarság Gyerekeiért Alapítványtól kapnak ma is jelentős támogatást, s meg kell említeni, hogy a marosvásárhelyi Tim-Ko pékség hetente egyszer kiflivel támogatja az alapítványt.
Az idén a marosvásárhelyi származású Bálint László által igazgatott Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítványnak köszönhetően sikerült kapcsolatba kerülni Varga Zoltán magyarországi vállalkozóval, akinek a segítségével újrafedték a Szivárvány Ház tetejét. Ugyanakkor holland önkéntesek játszóteret építettek a ház udvarában. Ugyancsak az idén a Bethlen Gábor Alap és a határon túli magyarok hivatalának támogatásával nyílászárókat és tetőt javítottak a szászrégeni kollégiumban is.
S bár több díjjal is kitüntették a lelkipásztort, szerényen megjegyzi, mindez nemcsak az ő munkájának az eredménye, hanem az óvónőké, a tanítóké és mindazoké is, akik az alapítványnál önzetlenül dolgoznak. Mert felbecsülhetetlen érték, ha embertársunkat, a gyerekeket mentik meg közösségünk számára. A szórványvidéken minden magyar lélek számít! – fogalmazza meg küldetésének lényegét Ady István, s megfogadjuk, annak ellenére, hogy többször írtunk a Szivárvány Házról, valahányszor Magyarfülpösön járunk, betérünk hozzájuk. Mert jó látni mindazt, ami e falak között történik. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

Refo500 Nagyenyeden: testvériskolai megállapodás, kiállítás, könyvbemutatók és előadások
Testvériskolai szerződést írtak alá a Hajdúnánási Református Iskola és a Bethlen Gábor Kollégium között
A refomáció 500 éves múltjának ünnepe a Maros parti kisvárosban kiemelt jelentőségű. Ennek egyháztörténeti előzményei vannak, hiszen 1564 áprilisában az enyedi országos zsinaton itt alakult meg az Erdélyi Református Egyház, és ugyanitt választották meg az első püspököt, Dávid Ferencet.
Ekkor napokig tartó, vitáktól sem mentes zsinati napok voltak, miközben az enyediek hitet tettek vallásuk mellett. A templomot akkor még közösen használták a szászokal. Nagyenyed 70 évig volt püspöki székhely, az erdélyi református egyház központja (1780–1849 között). Közben 11 országgyűlésnek és 49 zsinatnak adott otthont. Templomtornya 778 éves, építését 1239-ben fejezték be, őrtoronynak épült, de 537 éve templomtorony. Az alapító Bethlen Gábor nevét viselő, az egyházához – a kommunizmus áldatlan időszakát kivéve – mindig szorosan kapcsolódó Református Kollégiumnak is jelentős szerep jutott a hitben, a tanításban, a kultúra terjesztésében, először Gyulafehérváron (1622), majd később Nagyenyeden (1662).
A fent említett egyházi és iskolatörténeti tények alapozták meg a háromnapos (október 22–24 közötti) ünnep programját, mozgósítva a városi és a környékbeli református közösséget. A színhely kettős volt: a templom és az iskola. Az ünnepi megemlékezés fő mondanivalója a „könyv, oktatás és reformáció” címszavakban foglalható össze. A protestáns oktatás csodálatos évszázadairól beszélhetünk, miközben nem feledkezünk meg arról, hogy mindez az egyház és az iskola összefogásából született.
Az első ünnepnapi események vasárnap délután zajlottak a Vártemplomban. Igét hirdetett Kántor Csaba püspök-helyettes, prédikációja központi eleme a „győzedelmes hit”. Az enyediek és vidékiek teljesen megtöltötték a templomot. Fellépett Marosán Csaba színművész, aki Luther Márton ún. „asztali beszélgetéseiből” elevenített fel részleteket, amelyek a mai fülnek és elmének is fontosak lehetnek, például: „a szeretet a halhatatlanság jele”, „aki énekel, az kétszeresen imádkozik”, „nem siránkozni kell, hanem építkezni.” A művészi programban az Oláh testvérek – akik nem először jártak Enyeden – Kodály művek előadásával arattak szép sikert.
Gudor Botond református esperes beszédében a reformációval kapcsolatos kérdésre adott választ. Üdvözlő beszédet mondott Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója, Lőrincz Helga alpolgármester, tanfelügyelő, a helyi RMDSZ elnöke, és Mucsi László a presbiteri szövetég nevében. Szabó Zsombor karnagy, a kollégium új zenetanára irányításával sikerrel lépett fel a gyülekezeti kórus. Délután az újjászervezett gyülekezeti házban a művészeté volt a főszerep, amely az idők folyamán jelentősen összekapcsolódott az egyházi élettel. A tartalmas kiállítás bemutatóját Lőrincz Konrád felenyedi református lelkész tartotta magas szintű szakértelemmel. A három teremben kiállított alkotások több erdélyi művész munkái: Orth István (Nagyszeben), Szabó László (Marosvásárhely), Adorjáni László (Kolozsvár), Horháth Miklós (Lőrincréve), id. Lőrincz Zoltán (Nagyenyend), Legendi Géza (Zalatna) és Horháth Kund (Kolozsvár). A kiállított olajfestményekben, ceruzarajzokban, linómetszetekben nagyon sokan és hosszasan gyönyörködtek. Marosán Csaba, Ady Endrének az „Intés az őrzőkhöz” című, aktuális gondolatot sugalló versét szavalta.
Hétfőn a Bethlen kollégium Apafi-termében, méltó helyen folytatódott az ünnepi megemlékezés. Gudor Botond elnökletével előadások hangzottak el a kollégiumi reformációs emlékműsorokról (Győrfi Dénes, Nagyenyed), a református oktatás helyéről Észak-Erdélyben (Bekker Norbert, Budapest, ELTE), Tolnai Dali József oktatási reformjairól (Simon János, Amszterdam), tárgykultúra vagy könyvkultúra (Hegyi Ádám). Könyvbemutatók következtek Turzai Melán kollégiumi aligazgató irányításával: Kada Erika szerzőként mutatta be (tanár és teológus) a „Tündér-határon túl” című Áprily-kötetét, amely Áprily Lajos születésének 130. és halálának 50. évfordulója alkalmával jelent meg Kecskeméten, Bella Rózsa Pilinszky-díjas grafikus illusztrálásával. Idézünk Bertha Zoltán irodalomtörténész, egyetemi docens ajánlásából: „Brassó, Parajd és Udvarhely, Kolozsvár és Nagyenyed, Duna-kanyar Visegráddal és Szentgyörgypusztával: lélegző szent tájak annak számára, aki különleges természetáhítattal érezte egybe a Kárpát-haza igézetes teljességét.” Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)

Középkori régészet Erdélyben
Beszélgetés Csók Zsolttal, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum archeológusával
Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre – véli Csók Zsolt régész.
– Ferenczi István és Géza közel ötven éve írták meg paradigmatikusnak számító manifesztójukat az erdélyi településkutatás és középkorkutatás régészeti hiányosságairól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt 50 évet, az erdélyi településkutatás régészeti perspektíváit?
– Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre. Erdélyben Furu Árpád építesz munkáját emelhetjük ki a késő középkori és újkori településkutatás terén. Az eddig felfedezett középkori településeink mind mentőásatások során kerültek elő: autópályák, terelőutak, útszélesítések, befektetési projektek során. Kiemelendőek Zeno Karl Pinter szebeni régész ásatásai ilyen téren, de Aranyosgyéres környékén is sikerült egy Árpád kori falut találni, Magyarnádason pedig Árpád-kori falurészlet került elő.
Most készül egyébként egy paradigmatikusnak is mondható doktori tézis Dan Culic zilahi kollégánk kutatásaiból amely a teljes erdélyi, bánsági és partiumi XI–XIII. századi településfejlődést áttekinti. A téma monumentalitása egyben azt is mutatja, mennyire kevés adat áll a kutatók rendelkezésére. Szilágy megyében azért van már néhány jól dokumentált példa: Egrespatakon egy falurészlet került elő, Zilah központjában pedig egy középkori településmagot tártak fel. Egy másik téma amely terén nagyon rosszul állunk az irodalmi (levéltári) forrásokból ismert XIII–XIV–XV. századi eltűnt falvak esete: bár az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatóközpontjában Jakó Zsigmond és tanítványai – a Jakó-iskola – mára már óriási eredményeket ért el ilyen téren, egyelőre ezt nem tudjuk régészetileg is alátámasztani, nem létezik például egységes adatbázis ilyen téren. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak az egyik fő oka az erdélyi szakemberhiány. Persze, a középkori régészet hiányosságai és problémái össze sem hasonlíthatóak a régészetnek olyan területeivel, amelyek jóformán hiányoznak Romániában mind az oktatásból, mint a gyakorlatból: mifelénk nem tanítanak urbánus (városi) régészetet, barlangrégészetet, iparrégészetet sem. Barlangrégész tudtommal 2-3 van az egész országban (Mihai Rotea és Călin Ghemiş emelendő ki itt).
– Jelenleg középkori régészetet kevés helyen és kevés embertől lehet tanulni. Hogyan áll jelenleg Romániában a középkori régészet oktatása és melyek a legsürgősebb teendők ilyen téren?
– Erdélyben jelenleg csak Szebenben lehet régészeti középkorkutatást tanulni. A középkorászképzés kolozsvári hiányából is fakad, hogy ma a mintegy 800 bejegyzett romániai régészből csak alig néhány magyar középkoros régész dolgozik Erdélyben: Botár István (Csíkszereda), Darvas Lóránt (Csíkszereda), Sófalvi András (Székelyudvarhely), Nyáradi Zsolt (Székelyudvarhely), Györfi Zalán (Marosvásárhely), László Keve (Marosvásárhely), Soós Zoltán (Marosvásárhely), Bence Ünige (Marosvásárhely), Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy), Romat Sándor (Nagykároly), Szőcs Péter Levente (Szatmárnémeti), Mihálka Nándor (Nagyvárad), Köpeczny Zsuzsanna (Temesvár), Lupescu Radu (Kolozsvár), Demjén Andrea (Kolozsvár). Az erdélyi középkoros régészeink nagy többsége Magyarországon, az ELTE-n vagy a CEU-n tanult. Kiemelendő persze azoknak a magyarországi kollégáknak is a neve, akik kutatásaikban érintik Erdély területét is: Benkő Elek akadémikus, Mordovin Maxim (ELTE) neveit kell feltétlenül megemlíteni.
Természetesen, akad néhány jelentős román régész is, aki Erdély középkorával foglalkozik, ezek közül megemlítendő az iskolateremtőnek is mondható Adrian Andrei Rusu (Kolozsvár), Oana Toda (Marosvásárhely), Diana Iegar (Kolozsvár), Florin Mărginean (Arad), Anca Niţoi (Szeben), Zeno Karl Pinter (Szeben), Claudia Urduzia (Szeben) és Daniela Marcu Istrate (jelenleg a bukaresti Régészeti Intézet munkatársaként). Független régészként, cégével ő volt az egyébként, aki a legnagyobb középkori régészeti projekteket vezette Erdélyben: ő ásta például a kőhalmi várat, a szászkézdi templomot, Fogaras és Erdőd várát, Brassó és Szeben központját, a somlyói Báthori-várat és a gyulafehérvári román kori templomot is, amely Erdély legrégebbi keresztény templomaként vonult be a köztudatba. A régiek közül kiemelendő még Radu Popa, Petru Iambor (Kolozsmonostor és Doboka régésze), Ștefan Matei (kolozsmonostori ásatások) és Ștefan Pascu (Doboka vár) neve, bár utóbbit már a maga korában is élesen bírálta például Bóna István, a magyar régészettudomány egyik legjelentősebb alakja.
A szebeni oktatás mellett ma, Kolozsváron sajnos csak magyarországi vendégelőadóktól lehet néha régészeti alapismereteket elsajátítani. Ezekhez társul a kolozsvári középkorászok (Lupescu Mária, Rüsz-Fogarasi Enikő, az EME középkor szakos kutatói) kurzusai és szemináriumai. Sajnos talán ez is az oka annak, hogy ma a Történeti Intézet hallgatói közül tízből legfeljebb 1-2 ember választja kutatási területeként Erdély középkorát, bár az évi 10-12 elsőéves hallgatóból azért mostanában akadt 4-6, aki középkorra szakosodott, tehát egy feljövőben lévő szakmáról beszélhetünk. A századfordulós Pósta Béla-iskola és a román régészeti hagyományok miatt értelemszerűen mifelénk nagy hagyománya van a klasszikarégészetnek és a római provinciális régészeti oktatásnak, de fontos lenne a középkori régészet oktatása is, hiszen a legnagyobb jelenlegi műemlékvédelmi projektjeink középkori épületeink felújításához kötődnek és gyakorlatilag szakemberhiányban szenvedünk. T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)