Új média – hatodszorra
Digitális kalózokról, tudáshordozókról, "én"- ről…
A marosvásárhelyi Sapientia kommunikáció szakán az elmúlt években hagyomány teremtődött az Új média konferencia megszervezésével, melyre idén hatodik alkalommal várták a hazai és határon túli előadókat. A kertész- és tájépítészmérnökök ülésszakával párhuzamosan péntek reggeltől szombat délig zajlott rendezvényről dr. Ármeán Otíliát, a Sapientia Műszaki és Humántudományok Karának adjunktusát kérdeztük.
– Amint azt az idei konferencia címe is mutatja – Új média – új tudáshordozók –, ezúttal a különféle új adatbázisokról, archívumokról, a könyvtárszervezésről, illetve a digitalizációról hangzottak el egyebek mellett előadások, a digitális identitásépítés kérdései kerültek megvitatásra, de szó esett a kalózkodásról, a szerzői jogok problematikájáról is. 28 előadót vártunk az ülésszakra, voltak, akik objektív okokból távolmaradtak, de ők is elküldték bemutatóikat. A Dunaújvárosi Főiskoláról, az ELTE-ről, a Budapesti Corvinus Egyetemről, a debreceni Déri Múzeumból érkeztek meghívottak, a hazai vendégek között a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem, illetve a csíkszeredai Sapientia is képviseltetett.
– Az érintett témakörökön túl miben tért el az idei konferencia a korábbiaktól?
– Egyrészt arra próbáltunk odafigyelni, hogy tudományos jellegében is előrelépés legyen ez az ülésszak, éppen ezért két angol nyelvű szekcióval bővítettük a kínálatot, ezek közül az egyik megosztott nyelvű volt, angol, illetve román nyelven zajlott. Ugyanakkor azt szerettük volna, hogy legyen a konferenciának egy olyan része is, amely a közönség szélesebb rétegei felé nyit. Ennek érdekében egy beszélgetésre hívtunk meg digitalizációs munkában részt vevő könyvtárosokat, akik új szakmai tapasztalataikról számoltak be. Ezen a péntek esti beszélgetésen arra voltam kíváncsi, hogy hogyan érinti a digitalizáció az olvasási szokások változását. Az eszmecserén Lázok Klára, a Teleki Téka vezetője, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumot képviselő Róth András Lajos, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárból érkezett Bodnár Róbert, illetve Györgyjakab Izabella, a Transindex virtuális adatbankjának vezetője vett részt.
– Vannak-e már elképzelések a hetedik konferenciáról?
– Mindkét irányban szeretnénk többet nyújtani, tehát egyrészt a tudományos igényességet növelnénk, másrészt a nagyközönséget szólítanánk meg erőteljesebben. Azért, hogy mindkét törekvésnek eleget tehessünk, elképzelhető, hogy a jövőben kétévente szervezzük majd meg a konferenciát.
n.sz.i.
Marosvásárhelyi Népújság (Marosvásárhely).

Szemléletváltás az EMNT-ben
Elsőrendű feladatának az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) közötti világos határvonal meghúzását tekinti, jelentette ki hétfőn sajtótájékoztatón Cseh Gábor, az EMNT nemrég megválasztott megyei elnöke, aki szerint tiszta vizet kell önteni a pohárba, mert az elmúlt években – jogosan vagy jogtalanul – összemosták a két szervezetet.
Az elnök mindenekelőtt szemléletváltást ígér. Mint mondta, az EMNT civil tömörülés, a civil szervezeti tevékenységeket kell erősíteni, meg kell szólítani minden magyar embert, és a magyar tudat érvényesítése érdekében fog munkálkodni. Elmondta, hogy "stabilizálódott" a magyar állampolgárok klubja, havonta tartanak előadásokat neves előadók. A múlt héten Németh Zsolt, az Eötvös Loránd Tudományegyetem fizikaprofesszora tartott előadást a magyar korona sérüléseiről és átalakításairól, a következő klubnap meghívottja az oxfordi egyetem magyar származású professzora, Gróf László lesz, aki Magyar vonatkozású épületek Európában címmel tart előadást. Bejelentette, hogy további öt városban, Gyergyószentmiklóson, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Nagyváradon és Nagybányán is beindították a magyar állampolgárok klubját. Ugyanakkor, magyarországi mintára, szorgalmazza az élsportolók és bajnokok klubjának a létrehozását. A klub tevékenységét szeptemberben szeretnék elkezdeni.
Vásárhelyi kártya
A Marosvásárhely–Zalaegerszeg Egyesület elnökeként – zalaegerszegi mintára – bevezetnék a marosvásárhelyi kártyát, amelynek tulajdonosa kedvezményesen léphetne be színházba, moziba, sportlétesítményekbe, strandra, illetve kedvezményesen vásárolhatna parkolójegyet, "hogy a marosvásárhelyi érezze, hogy a városhoz tartozik, és nemcsak adófizetője ennek a városnak, hanem ő is kap valamit a várostól". A Népújság kérdésére, hogy partner-e ebben a vásárhelyi önkormányzat, tárgyaltak-e a dologról, Cseh Gábor azt válaszolta, hogy most indítják el, és reméli, hogy partnerre talál a helyhatóságban és a helyi képviselőkben, mert ez politikai hovatartozástól függetlenül mindenkinek érdeke.
A következő időszak célkitűzése, hogy részt szeretnének venni a civil szervezetek vásárán, támogatókat keresnek a Petőfi- szobor talapzatának felújítására. Ezek mellett heti rendszerességgel jogi és mezőgazdasági tanácsadást szeretnének bevezetni. Ugyanakkor a Vásárhelyi forgatag című esemény megszervezésében is aktív szerepet szeretnének vállalni.
Ügyfélbarát környezetben
Kirsch Attila, a marosvásárhelyi Demokráciaközpont vezetője arról tájékoztatott, hogy átszervezték a honosítási irodát, "ügyfélbarát környezetet" szeretnének teremteni a hozzájuk fordulóknak. Módosították ugyanakkor a munkaprogramot, május elsejétől naponta 9-18 óra között fogadják az ügyfeleket. A várakozási időt is 30 napról 15 napra csökkentették. Elmondta, hogy mivel március 1-jétől új honosítási nyomtatványokat kell kitölteni, a régi honosítási okiratok leadási határidejét április 30-ig meghosszabbították. Azonban mindenkinek segítenek, aki adott esetben ezt a határidőt nem tudja betartani, jelentette ki Kirsch Attila.
Új szervezésben indul el a vidéki honosítás, tudtuk meg a továbbiakban, ami azt jelenti, hogy május elsejétől segítséget nyújtanak azoknak, akik vidéken szeretnének állampolgárságot igényelni. Kirsch Attila heti, Cseh Gábor havi rendszerességgel tart fogadóórát az elkövetkezendőkben.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely).

Konferencia a nyelvi sokszínűségről
Európa a tolmácsok paradicsoma
Május 10-én és 11-én a második alkalommal szervezett konferenciát a marosvásárhelyi Sapientia EMTE Műszaki és Humántudományok Karának Alkalmazott Társadalomtudományok Tanszéke Nyelvi sokszínűség Európában címmel, amelyre az említett tematikával foglalkozó tanárokat, szakértőket hívták meg. Imreh Attila tanszékvezető tanárral a tanácskozás szünetében beszélgettünk.
– Miért a Sapientia EMTE a házigazdája a konferenciának?
– Ez a konferencia tulajdonképpen a folytatása a 2011-ben megszervezett első hasonló rendezvénynek, amelyet a néhai dr. Murvai Olga professzor asszony kezdeményezett. 2008-ban fordítói és tolmács szakot indítottunk, a harmadik generáció készül államvizsgára, mindezek mellett bizonyítani szeretnénk, hogy ez a szak életképes. Nemcsak elméletben oktatjuk a többnyelvűséget, hanem a gyakorlatban is, és erre jó alkalom a konferencia is, amelynek hivatalos nyelvei a román, a magyar, az angol és a német. Hosszú távú célunk, hogy összegyűjtsük a közvetlen környezetünkben élő szakembereket, akik a nyelvészettel foglalkoznak, ugyanakkor nem titkolt szándékunk külföldi előadókat rendszeresen meghívni, mivel kétévente szeretnénk folytatni a rendezvényt. Jelenleg is öt országból jöttek el tanárok, előadók. Reméljük, hogy ezáltal olyan kapcsolatok születnek, amelyek mind a tanárok, mind a diákok javát szolgálják.
– Tanár-, diákcsere-lehetőséget is jelenthetnek ezek a kapcsolatok?
– Dr. Papp Andrea, az ELTE idegen nyelvű rektorátusának vezetője évek óta mesterkurzusokat tart a fordító, tolmács szakos diákoknak angol–magyar, magyar–angol fordítástechnikából. Ugyanakkor az akkreditációt követően partnermegállapodások születtek. Jelenleg is két Erasmus szerződéssel rendelkezünk, amelyek eredményeként a 2012/2013-as tanévben külföldi oktatók és diákok jönnek hozzánk, és innen külföldre utaznak majd el.
– Kikből áll a konferencia célközönsége?
– Tanárok és mindenekelőtt diákjaink, akik igazán nagy számban vannak jelen és aktívan részt vesznek. Az idén a TDK nyertes diákjai a konferencián előadókként is bemutathatják munkájukat.
– Az egyik előadás végén elhangzott, hogy az itt elhangzottakból könyvet állít össze az egyetem, amelyet a jövendőbeli nemzedékek is tanulmányozhatnak.
– Minden konferenciáról a legjobb anyagokat kötet formájában is kiadjuk. A 2011-ben megrendezett konferencia előadásait három – magyar, román és angol nyelvű – könyvbe foglaltuk, amelyeket tegnap este bemutattunk, dr. Murvai Olga emlékének ajánlva.
– Hogyan járulhat hozzá az egyetemi elit, hogy a nyelvi téren tapasztalt hiányosságok – a kisebbségek anyanyelvi használatára vonatkozó előírások alkalmazásának figyelmen kívül hagyása, a többség viszonya a kisebbségek nyelvéhez és fordítva – kiküszöbölhetők legyenek?
– Úgy gondolom, hogy a kisebbség és többség viszonyulásában mi kell megtegyük az első lépést. Ezen fáradozik a tanszékünk is, de meggyőződésem, hogy amennyiben nyitunk a közvetlen környezetünkben levő egyetemek, közösség felé, mi is hozzájárulhatunk bizonyos előítéletek feloldásához. Például szerződésünk van a Petru Maior Egyetemmel, amellyel közös konferenciát rendeztünk. Olyan kutatásunk is van, amibe nemzetközi szinten a Moldova köztársaságbeli egyetemeket, az ottani tudományos akadémiát is bevontuk. Nem is feltétlenül törekszünk arra, hogy a kérdésben említetteteket rendbe tegyük, de azáltal, hogy megjelenünk közös konferenciákon, részt veszünk kutatási programokban, ahol évek óta magyar előadó nem lépett fel, mint Brassóban, vagy Jászvásáron az egyetemeken, nyitást jelenthető lépéseket teszünk. Több esetben megkérdőjelezték a szakmaiságunkat, azt, hogy miként létezünk magyar magánegyetemként, és sikerült eloszlatnunk minden olyan tévhitet, amely ebből az ismeretlenségből fakadt. A közös programok, az együtt munkálkodás azok a lépések, amelyekkel igazolhatjuk, hogy a magyar magánegyetemnek rangos helye van a romániai akadémiai körökben.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Gyűlöletimport Erdélyben: az erkölcsi ejnye-bejnyén túl
Az utóbbi években mind a magyarországi, mind a romániai nyilvánosságban gyűlöletkeltő megnyilvánulások elburjánzásának lehettünk tanúi. Mégis elmondható, hogy mások hibáztatása evolúciósan kialakult, velünk született ösztön, a jogszabály pedig féken tartó erő, de hathatós megoldást nem kínál. A társadalmi normák és a gazdaság ingataggá válása, információs társadalmunk új kommunikációs formái eddig ismeretlen válsághelyzetek elé állítottak – összegezhetjük a meghívottak magyarázatait. A cél világos: a gyűlöletszító eszmék eszkalálódásának megfékezése. De hogyan is orvosoljuk a problémát? A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) platformja, a Szabadelvű Kör (SZK) Szélsőséges eszmék és kirekesztő beszédmódok a társadalmi nyilvánosságban címmel tartott kerekasztal-beszélgetést péntek délután a Minerva-házban, ahol a különböző társadalomtudományok képviselői érdekes válaszkísérleteket fogalmaztak meg.
A meghívott előadók Síklaki István szociálpszichológus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Társadalomtudományi Tanszékének vezetője; Eckstein-Kovács Péter jogász, az SZK alelnöke, Románia volt kisebbségügyi minisztere; Fosztó László szociálantropológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) munkatársa, az Európai Romakutatási Hálózat (European Academic Network on Romani Studies) titkára és Kozák Gyula szociológus, ugyancsak az NKI kutatója. A beszélgetés moderátora Bognár Zoltán politológus, az SZK elnöke.
Közelebbről nézve a beszélgetés apropója, hogy az elmúlt hónapokban Erdélyben is egyre inkább olyan panelekkel találkozunk a Facebook és más sajtóorgánumok felületein, amelyek Magyarországon az elmúlt két évben a mainstream médiában is gyökeret vertek – ismertette az SZK-elnök.
A beszélgetést jól felépítve, először az emberi pszichére kérdeztek rá. Síklaki István szociálpszichológust kérték arra, hogy bevezetésképpen azon igényünk neurológiai és pszichológiai alapjairól beszéljen, amelyek a történések megmagyarázására késztetnek bennünket.
A professzor azt a fajta tudattalant említette, amely a mindennapi életünk társas érintkezéseit irányítja. Ennek a(z adaptív) tudattalannak köszönhetően tudunk jól alkalmazkodni a bonyolult világhoz, és maradt életben az ember az evolúció során. E mechanizmusok megismerése a mi szempontunkból azért olyan fontos, hogy a szélsőséges mozgalmak agresszióját megértsük, és válaszokat dolgozzunk ki rájuk. A háttérben zajló folyamatok figyelmen kívül hagyása oda vezethet, hogy például egy szabadelvű reakció nem más mint olaj a tűre. A szociálpszichológus néhány éve kiadott, Előítélet és tolerancia című könyvétől ugyancsak az ilyen típusú, hibás lépések kivédését reméli.
Bognár Zoltán ezt követően e gondolkodás- és beszédmód internetes portálokon való megjelenésére terelte a szót.
Síklaki István legfőbb kérdésként azt fogalmazta meg – a téma szisztematikus kutatására bíztatva –, hogy az ilyen tömegpszichológiát meglovagló médiamegnyilvánulások miért elsősorban a szélsőjobb által vannak kiaknázva? Másrészt, hogyan ellensúlyozhatnánk őket? Mind Eckstein-Kovács Péter, mind Fosztó László a közvélemény humorérzékére apellálva, e gesztusok nevetségessé tételét vélik fegyvertényezőnek. Fosztó László antropológus a morális alapokra helyezett, klasszikus, liberális válaszreakciók átütő erejét hiányolja. A heroikus „vér és pajzs jellegű” diskurzusokat említve egyrészt a fenyegetettség nevetségessé tételét, másrészt a dehumanizált lenézés kifigurázását ajánlotta. A dolog lényege, hogy rádöbbentsük használóit a helyzet asszimetrikusságára.
Síklaki István egy melegekkel kapcsolatos tréningre hivatkozva, hasonló logikára építő érdekes példát említett. A kérdőív a homoszexuálisokkal szembeni sztereotip megfogalmazások „átírása” heteroszexuálisoknak címezve. A koncepció a másik szerepébe való belehelyezkedést célozza. A kérdések közül néhány: miért gondolja azt, hogy önnek heteroszexuálisnak kellene lenni? Lehet, hogy az ön heteroszexualitása csak azért van, mert még nem töltött el egy jó éjszakát egy azonos nemű jó partnerrel? Miért kell beszélni a heteroszexualitásáról? Miért nem tartja meg magának? A professzor a módszer döbbenetes hatásáról beszélt, továbbá egy internetes szerepjáték kifejlesztését vizionálta, ahol bármilyen stigmatizált kisebbség szerepeit fel lehetne venni. Kérdés azonban, hogy ki játszana e játékokkal? A mechanizmus mindazáltal zseniális és továbbgondolásra vár – zárta gondolatait a professzor.
A jelenséget szélesebb perspektívából nézve Fosztó László a világtörténelem három nagy forradalma felől közelítette meg a kérdést. Eszerint beszélhetünk agrár-, ipari-, és a közelmúlt információs forradalmáról. Az antropológus hangsúlyozta, hogy a technológiai változásoknak nem az a legfőbb hatásuk, hogy átalakította a termelési módunkat, hanem hogy új társadalmi formákat és olyan kommunikációs helyzeteket teremtett, amihez nincsenek megfelelő képességeink. Kissé karikírozva úgy érzékeltette, hogy az információs társadalomban mi egy „kőkorszaki aggyal” élünk. E gondolat mentén azt mondhatjuk, hogy a beszélgetés témáját adó ösztönös, önvédelmi gesztusok az emberiség fennmaradásához szükségesek voltak, és ugyanúgy hasznosak ma is, de jelenleg új képességek kialakítására van szükség.
A jogász és a szociálpszichológus álláspontja között meglehetős ellentmondás volt érzékelhető. Síklaki István igencsak pesszimista módon a szabályok pár száz évig történő szigorú betartása mellett érvelt – a hagyománytiszteletükről híres britek történelmét citálva –, minek következtében védelmet kaphatunk saját evolúciós örökségünkkel szemben. Eckstein-Kovács Péter némileg pragmatikusabb megközelítésben Románia joggyakorlatának következetlenségeire (ti. a rendeletek alkalmazásának hiányára) mutatott rá, világossá téve a gondolat illuzórikusságát. De véleménykülönbség mutatkozott az Eckstein-Kovács Péter által 2000-ben beterjesztett 137-es kormányrendelet kapcsán is, amely az emberi méltóságot sértő bűncselekményeket pénzbírsággal bünteti. Síklaki István szerint „az összes piti náci ellen kiválóan működik”, azonban a módszer azokra már nem terjed ki, akik egy vállalkozó beszervezésével könnyűszerrel kiegyenlítik a büntetést.
Az állam szerepével kapcsolatban Kozák Gyula szociológus hozzáfűzte, hogy a multikulturális társadalmakban az állam legtöbbször a „címzetes nemzet” állama, következésképpen nem pártatlan. Az állam asszimiláló gyakorlata továbbra is él, a másságot vagy megpróbálja kirekeszteni, vagy bekebelezni. Így a válsághelyzetek napjainkban is kitermelik ezeket a „morális közösségeket tisztító” gyakorlatokat. Hisz a másság a magát morális közösségként meghatározó nemzetnek egyfajta tisztátalan eleme.
Zárásképpen érdemes hangsúlyozni azt a közönség soraiból is elhangzó megjegyzést, amely a magyarországi szélsőjobb honlapjainak hihetetlen kreativitását és toborzóképességét emelte ki, melynek logikájából van mit tanulnunk. Magyari Nándor László szintén lényeges fenyegetettségre hívta fel a figyelmet, aggodalommal figyelve a szélsőjobb Erdélyben is elszaporodó nyári táborait. Példaként a Kézdivásárhely környékén táborozó magyarországi betyársereg törekvését hozta fel, ahol jelentkezési feltételként határozzák meg a büntetett előéletet. Legnagyobb megdöbbenésére a tájékozatlan helyi szülők partnerséget mutatnak, gondolván, hogy „biztos valami nemzeti dolog, így rossz nem lehet”. De az is elgondolkodtató, hogy sokszor helyi pedagógusok együttműködésével bonyolítják a szervezést.
A probléma adott, a társadalomkutatók a kutatások kiterjesztését és a közösségek összefogását sürgetik.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Dr. Miskolczy Ambrus történész professzor: A történelem sémákkal manipulál
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem erdélyi származású tanára, az MTA doktora, Felvilágosodás és a reformmozgalom kezdetei Erdélyben címmel tartotta meg első előadását a Szacsvay Akadémián. Az irodalomkutatásban is jeleskedő tudóssal Szilágyi Aladár beszélgetett.
Professzor úr Marosvásárhelyen született. Felidézné néhány mondat erejéig a gyermekkora, ifjúsága éveit?
Ez számomra szép és fájdalmas kérdés… Erre – a kérdés szerint – minél rövidebben kell válaszolni. Szép volt, jó volt, vége volt. Anyám Marosvásárhelyen meghalt, azután eljöttünk Budapestre. Sok szeretettel emlékszem – többek között – Puli barátomra, Nagy Ferencre, együtt jártunk halászni iskola helyett… Úgy tudom, zsoké lett Bukarestben, az élet elválasztott minket. Apám, Miskolczy Dezső neurológus orvosprofesszor volt, 1940-ben került Erdélybe. Akkor ismerte meg anyámat, Béldi Zsuzsannát, és amikor a kolozsvári egyetemet ki akarták telepíteni, ők maradtak, ő volt a rektor. Aztán az illetékes román hatóságoktól biztatást kaptak, hogy az egyetem változatlanul működhet, folytatták a munkájukat. Az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre, de amikor keresztapám, Haynal Imre belgyógyászprofesszor meglátta, hogy hova kerültek, azt mondta, ez egy istálló, és elment… Apám viszont ott maradt 1964-ig. Álmaimban persze sok minden előjön, de jó, ha vigyázunk az álmainkkal. (És az már egy rémálom, ha az interneten látom, hogy gyermekkori barátomról, Spielmann Sebestyén Mihályról szélsőjobboldali nímandok miket írnak. És még fájóbb, ha erre itt, Nagyváradon gondolok, ahol Szabó Dezső úgy érezte, hogy „Itt ütött meg, mint egy reveláció a zsidóság csodálatos teremtő ereje.” Ebből az elveszett – ám, ma is biztatással, emberi melegséggel eltöltő – világból láthatunk viszont valamit akkor, ha a sétálóutca Holnapos-szoborcsoportjára tekintünk, és el-eltűnődünk az ott megjelenített írók egy-egy írásán. Kíváncsi lennék, hogy az internetet antiszemita halandzsával teleszemetelő figurák mit is tudnának Adytól és a szoborcsoporton mellette megjelenített barátaitól idézni.) Egyébként hadd jelezzem: apám Juhász Gyulának orvosa volt, írt is egy elemzést a költő agyvelejéről.
Ön még érettségi előtt került Pestre. Akkor már foglalkoztatta a pályaválasztás gondolata, mi determinálta azt, hogy történész legyen?
Azt szokták mondani, hogy aki nem ért a matematikához, abból történész lesz. Nem értettem a matematikához, tehát történész lettem. De nem csak ezért. Egy ellenvilágban nőttem fel. Maniunak az apja mondta, amikor a fia magyar tankönyvekből tanult: „jaj, gyermekem, micsoda hazugságokat kell nektek megtanulni.” Ugyanezt a saját bőrömön éreztem, az emberben van valami igazságkeresési szenvedély, nem tudom, hogy miért, lehet, hogy csak bajnak, de lehet, az viszi előre. Igazából történész úgy lettem, hogy Szabad György professzorom megkérdezte, miről szeretném megírni a szakdolgozatomat, s amikor én közöltem, hogy… semmiről. Akkor azt mondta: ezt nem lehet!
Szinte kínálta magát az eredete is, hogy főleg az erdélyi dolgokkal foglalkozzon. A mítoszteremtéssel, annak az eszmetörténeti vonatkozásaival is. Ugyanakkor történész létére foglalatosságai közül nem hiányzik az irodalomtörténet sem. Egy ideig Ön vezette az ELTE román tanszékét? Ez a megbízatás hogyan jött össze?
Úgy, hogy a román tanszéken kitört némi válság, és nem akadt olyan, aki megfelelő képesítéssel a posztot elfoglalhatta volna. Én akkoriban védtem meg kandidátusi értekezésemet Erdély történetéből, így adódott ez. Az Erdély története című gyűjteményes munkában én írtam a reformkori és az 1848–49-es fejezetet. Meg kell mondanom, én nem vagyok nagy irodalmár, kevés írót szeretek, azokat viszont alaposabban olvasom. Elsősorban Camus-t és Dosztojevszkijt. De azért sokat írtam Kazinczyról, igaz, elsősorban a politikusról, és írtam egy könyvet Bartók nagy költeménye, a Cantata profana geneziséről. Egyébként némileg az erdélyi magyar irodalomban nőttem fel, mert megörököltük egyrészt Sényi Lászlónak, másrészt Bornemissza Karolának az Erdélyi Szépmíves Céh-sorozatát. Abból elég sok kötetet megnéztem, és kialakult valami mély erdélyi illuzionizmus bennem, mert Wass Albert és Nagy István, olyanok, akik nem szerették egymást, és akiket én sem nagyon szeretek most, akkor még egész jól megfértek egymás mellett. Voltak a történelemnek olyan pillanatai, amikor sikerült az embereknek együtt dolgozniuk nemesebb eszmények érdekében. Felemelő, és ez az erdélyi elit-illuzionizmus még most is megvan bennem, időnként ehhez visszatérek, ezzel foglalkozom, holott tudom, hogy amit Tündérkertnek nevezünk, az nem tündérkert vagy nagyon is az. Mert a tündérek nem olyan jóságos, hanem kifejezetten ártó lények, és a kortársak is így értették, ameddig Móricz Zsigmond, illetve előtte Gyarmati Zsigáné ezt a mítoszt ki nem találta. Ezzel, azt hiszem, megérkeztünk a mítoszok világába…
Hadd jegyezzek meg még valamit, ami jó cáfolata annak, hogy Miskolczy Ambrus úgymond „nem foglalkozik az irodalommal”: a Várad folyóirat 2011/8-as számában közölt egy érdekes tanulmányt a Mioriţáról, Ballada, folklór, nemzetkarakterológia címmel…
Igen, a Mioriţáról írtam egy nagyobb értekezést és egy könyvet, ami most vár megjelenésre. Alkalom szüli a tolvajt, még a Ceauşescu-korban bejártam a budapesti román nagykövetségre, ahol könyveket kaptam. Ugye, az ember sok mindenre képes, annak megvolt a gyöngéd bája. Miután megtörtént a rendszerváltozás, az egyik ottani atyafi, aki hálás volt nekem, hogy bejártam, mert már senki nem állt velük szóba, közölte: eljött az ideje, hogy engem is kinyírjanak, mert… régi módon írom a történelmet, amint azt az Erdély története is tanúsítja. Zárójelben megjegyzem: szerintem Erdély történetét senki nem írta meg korszerűbben, mint ahogy mi tettük. Ezek után, amikor kijöttem, pontosan tudtam, hogy nekem egy olyan értekezést kell írnom, amelyben minden benne van: történelem, irodalom, és az, amit ma transzkulturalitásnak és interkulturalitásnak nevezünk. A Mioriţa ilyen szempontból ideális volt, mert valóban bejárta a világot, a modern mítoszképzésnek alanya, tárgya, alfája és omegája ebben a mi térségünkben. Be kell vallanom, ez a téma egyik kedvenc szórakozásom, az egyik dédapám pásztor volt Bácskában, tehát némi aktív atavizmus is munkált bennem.
Milyen a viszonya a román kutatókkal, van, akivel érdemben munkakapcsolatot tud tartani?
A magam módján mindig jó kapcsolataim voltak. Ezt részben annak is köszönhettem, hogy apám a Román Akadémiának is a tagja volt, és mondjuk, az eléggé mindenható Ştefan Pascu kollegával egész jól el lehetett beszélgetni az időjárásról, hogy ne beszéljünk másról… Nota bene, még segítette is egy kicsit a kutatásaimat, amennyire tudta, és átszólt a levéltárba, hogy adjanak valami anyagot. Azokkal a román történészekkel van igazán jó kapcsolatom, akik maguk is kutattak a levéltárban. Kialakul egyfajta szolidaritás, még akkor is, ha tudjuk egymásról, hogy bizonyos kérdésekben a véleményünk nem egyezik. A román történetírás mindig is kétpólusú volt. Részint van egy nagyon magas, európai szintű teljesítmény, és hát az ellenpólus az nem egészen ilyen. Számomra, amikor a Ceauşescu-érában, abban a szellemi sivatagban forgolódtam, Henri H. Stahlnak a munkássága volt a vonzó, ahogyan ő e teljesen átpolitizált, átnacionalizált, hiszterizált táj fölé emelkedve, szociológia címén a legjobb, legnemesebb történetírást művelte. Ma pedig ezt az európai csúcsokkal felérő vonulatot Lucian Boia képviseli.
Akiről professzor úr többször is írt…
Igen, most fog megjelenni egy könyvem, amiben három Lucian Boiáról szóló recenzióm szerepel. Ő pontosan példázza azt, hogy a történelem művészet is, írásművészet. Legutóbb Matei Vişniec nálunk, a Román Tanszéken járt, és arról bölcselkedtünk, hogy az irodalom felől sokkal jobban meg lehet érteni egy országot, mint ha a történetírás felől közelítjük meg. Az irodalom árnyalatokat jelenít meg, a történelem meg sémákkal manipulál.
Hadd térjünk rá előadása egyik témájára. Erdélynek a 18. század végén is megvolt a sajátos státusa, ebben fontos szerepe volt az 1796-os országgyűlésnek. Ennek a rendi alkotmányosság visszaállítása volt az egyik fő követelménye. Jól látom ezt?
Ez teljesen így van. II. József vezette be a legbrutálisabb reformdiktatúrát, mely Erdélyben volt a legkeményebb. Irgalmatlanul fölszámolta a rendi nemzeteket, sőt, a „szász nemzet” kifejezést be is tiltotta, nem ismerte el csak az erdélyieket, Siebenbürgereket. Fel akarta számolni „a nacionalizmusokat”. A józsefi politikában van valami „ördögi”, az, amit programszerűen vallott: a nagyokat megalázni és elszegényíteni. Ilyen programmal nem lehet csak ellenhatásokat kiváltani. Felülről akarta nivellálni a társadalmat, az állam szolgáivá tenni mindenkit. Az ő ideálja a modern katonai jóléti állam volt, amelyik úgy működik, mint egy hadsereg. A cél az is volt, a háború, a balkáni hódítás. Ebbe csak belebukni lehetett. Anyja többször is meg akarta fosztani a trónöröklés lehetőségétől, az öccse, Lipót meg őrültnek tartotta, miután elolvasta a különböző állampolitikai fejtegetéseit. Kazinczy a feljegyzéseiben leírja: „A József felvilágosodottsága hadnagyocskai felvilágosodás volt, s igen gyakran csak pajzánság.” Volt viszont egy ragyogó reformnemzedék, amelyik bizonyos mérsékeltebb reformokra hajlandó volt, mint azt az 1790-es évek fejleményei bizonyítják. A rendi alkotmánynak a visszaállítása kiindulópont lehetett volna a mérsékeltebb reformpolitika számára. Közbejött a francia forradalom, a francia forradalom radikalizálódása, párhuzamosan a reakció elhatalmasodása.
Ami a jakobinus mozgalom elterjedését illeti, Partiumban olyan jeles hívei voltak, mint Kazinczy Ferenc avagy Szentjóbi Szabó László, Erdélyben mennyire volt jelen a jakobinizmus?
Hát ez az, amit nem tudunk, tudniillik Bánffy György gubernátor nagyon bölcsen, nagyon okosan eltűntette a nyomokat. Mentek a feljelentések, hogy Erdélyben is hatalmas összeesküvés készül, megalakult a Diána vadásztársaság, egy erdélyi hadsereg felállításának a tervét dolgozta ki. Valószínűleg arra készültek – ahogy a magyarországi jakobinusok is –, hogy adott esetben, ha megjelennek a francia hadak, akkor itt felfordulás lesz, és annak akarták az elejét venni.
Térjünk vissza ahhoz a bizonyos 1795-ös diétához. Állandó kérdés volt Erdély uniója a Magyar Királysággal, a magyar nyelv és kultúra helyzete is. Aranka Györgynek a Nyelvművelő Társaság létrehozására vonatkozó javaslata mennyire maradt a kezdeményezés szintjén, mennyire vált közkinccsé?
Egy hatalmas fordulatnak vagyunk tanúi. Éspedig a nyelvi nemzet megjelenésének. Hadd idézzük Bessenyeit (ha már Biharban vagyunk): minden nemzetet a nyelve tesz tudóssá. Kialakul az a hangulat, az a meggyőződés, hogy a nyugati kultúrához csak az anyanyelven keresztül lehet fölzárkózni, erre a Nyugat a jó példa, ahonnan a latint száműzték. Azt lehet mondani, a történelmi Magyarországot a latin nyelv tartotta össze, mint „lingua franca”, mert horvátok, szlovákok, magyarok, németek, románok ezen a nyelven értették meg egymást. A nyelvi nacionalizmus radikális fordulat, mely elveti a viszályoknak a magvát is. A kérdés most már az: vajon a magyar nyelvet a latin helyére lehet-e ültetni, és meg lehet-e nyerni a magyar nyelvnek a nem magyarokat? De minden nép a maga nyelvén akar tudós lenni, ezt akarják tenni magyarok, románok, szlovákok, horvátok. Az 1848-49-es forradalomnak az a nagy tanulsága, hogy adott esetben mégis lehet valamilyen kompromisszumot, köztes megoldást elérni. És ami tragikus fejlemény, az, hogy Magyarországot nem sikerült Svájccá alakítani. Lónyai Menyhért azokban a márciusi napokban írja a pozsonyi diétáról: hát igen, elképzelhető, hogy most egy éves polgárháborúnak nézünk elébe, és a végén hazánk valamiféle Svájccá alakul…
Ami a reformkort illeti, ugye, Erdélyben is egyre erősebben érződnek a hatásai ezeknek a törekvéseknek. Hadd szorítkozzak csupán két személyiségre, Wesselényi Miklósra és Bölöni Farkas Sándorra gondolok. Mennyire emblematikus alakjai ők ennek a kornak?
Ők az igazi emblematikus figurái ennek a kornak. Hadd kezdjem Bölöni Farkas Sándorral. Amerikát megjárja, a könyve óriási siker, Gyulay Lajos írja róla, hogy amerikai utazását még a hentesek is olvassák Kolozsvárt. Egy másik világnak az üzenetét hozza. Nagyjából ugyanabban az időben járja meg Amerikát, mint Alexis de Tocqueville, a francia történész. Tocqueville briliáns, gazdag fejtegetésekben írja le elméletileg azt, hogy az egyenlőség olyan eszme, amely előtt nincs akadály, az egyenlőségi vágy szenvedélye miden akadályt el fog söpörni. A világ arra felé megy. Bölöni Farkas Sándor ugyanezt mondja el, de az empíria felől közelíti meg a kérdést. Amerikában az embereknek csak egyetlen útlevelük van: a természetjog, az egyenlőség – többet ilyen cenzúrai viszonyok között Erdélyben nem lehetett megtenni. Elszorul az embernek a szíve, miért nem alakulhatott ki nálunk – már csak a cenzúra miatt is – olyan magas, disztinktív diszkusszió, mint a franciáknál. Bölöninek még egy gondolatát érdemes kiemelni, mégpedig a naplójából. A lelkiismeret gondolatát, amikor egy képzeletbeli bíróság elé idézi magát, és azt mondja, igen, „más nemzetnek a nyelvét el akartam venni”. Tudniillik előszeretettel melengette a magyarosítási törekvéseket. És megjelent írásaiban a tolerancia gondolata. Bölöni Farkas Sándor abban segít, hogy a tolerancia eszményét ébren tartsuk, és ne felejtsük el.
És ami Wesselényi Miklóst illeti, miként sommázná az ő történelmi szerepét?
Wesselényi Miklós romantikus hős, a magyar reformmozgalom alapító egyénisége, Kossuthnak a mestere. Wesselényi jelöli ki a reformmozgalomnak az útját, akkor, amikor szembefordul Széchenyivel. Igen, politikai harcot kell vívni, ha az ország nem akar kiszolgáltatott állapotba kerülni. A reformokat nem lehet csak politikai harc útján elérni. Tudniillik ment egy csúnya játék, amelyet II. József úgy mondott: „ha a paraszt nem akar velünk lenni, akkor nekünk végünk van”. Gyakorlatilag az uralkodói hatalom szövetkezni akart a parasztsággal, hogy sakkban tartsa azt a társadalmi réteget, amelyik korszerű alkotmányos berendezkedést kíván. Ez egy az egész térségünkben lezajló játék, Wesselényi ezt ismerte fel, jobbágyfelszabadítással akarta elejét venni. Kossuth már a harmincas években kimondta: előbb-utóbb ki fog törni az európai forradalom. Az ember szabad akar lenni, joga van hozzá. Vörösmarty írta: „Fölfelé megy borban a gyöngy. Jól teszi.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Hagyományteremtő konferenciák a PKE-n
Nagyvárad – Két nagyszabású tudományos konferenciával lép nyilvánosság elé a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszéke, hangzott el a témában tartott sajtótájékoztatón.
A tanszék négy munkatársa – Magyari Sára egyetemi adjunktus, Bartha Krisztina egyetemi tanársegéd, Boka László egyetemi docens és Biró Annamária egyetemi adjunktus – továbbá Sipos Emőke referens ismertette a tudnivalókat és válaszolt az újságírók kérdéseire. Elhangzott: bár két konferenciáról van szó, valójában egy rendezvény, melynek során bemutatkozik a három évvel ezelőtt megalakult magyar tanszék, melynek első hallgatói most mutatták be záróvizsga dolgozataikat. Amint Boka László elmondta, ezek a rendezvények nemcsak rendhagyóak, de hagyományt is szeretnének velük teremteni.
Hiánypótló
Mindkettő július 5-énés 6-án zajlik, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. Az Értelmiségi karrierek, karierminták, írói csoportosulások. Társadalomtörténeti és irodalmi reprezentációk című konferencia a teljes magyar nyelvterületre vonatkozóan igyekszik hagyományt teremteni, s kétévente szervezik majd meg. Amint Biró Annamária elmondta, a magyar értelmiségtörténet nem fejlődött önálló tudományággá, a karriermodellek tisztázásának igénye inkább csak tematikus részkutatásokban merült fel. Az előadások a karriertervezéssel, karriertörténettel kapcsolatos irodalomtörténeti vizsgálatokról, a kapcsolatrendszereket mozgató hálózatok történeti kutatásáról szólnak majd.
Közérthetően
A nyelv közösségi perspektívája című konferencia pedig annak az egyre határozottabb igénynek tesz eleget, hogy a nyelvvel kapcsolatos jelenségeket első sorban a társadalomban betöltött szerepük által vizsgálják meg, figyelembe véve az egyéni nyelvhasználót. Ezeket az előadásokat mindenki meg fogja érteni, de a szakmaiságuk sem fog kívánnivalót hagyni maga után, hangzott el. Ezt a konferenciát is kétévente szervezik majd meg.
Nyílt
A két konferencia előadói többek között a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének, az Eötvös Lóránd Tudományegyetemnek, a Szegedi Tudományegyetemnek, az ELTE nyelvtudományi intézetének, a Bukaresti Egyetem hungarológiai tanszékének munkatársai. Elsődlegesen a PKE hallgatóit várják, de értesítették a Bihar megyei magyartanárokat is, ezenkívül ajánlják a két konferenciát például azoknak is, akik Várad kultúrtörténete iránt érdeklődnek. De minden érdeklődőt várnak, s mindkét konferenciára ingyenes a belépés.
Neumann Andrea
erdon.ro

Elindult a mesterképzés a Sapientián
Teljes értékű egyetem lettünk – mondta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora, Dávid László, utalva arra, hogy végre elindíthatták a mesterképzést az intézmény marosvásárhelyi és csíki karain. Nem is egy, egyszerre hét szakra várják a felvételizőket.
„Most nyílt lehetőségünk a mesterképzés elindítására, ugyanis egy évvel ezelőtt ilyenkor kaptuk meg az intézmény akkreditációját, s már késő volt a mesterképzések beindítására. De most nem is egy, hanem egyszerre hét szakon indítunk mesterképzést, ebből hatra már meg is kaptuk a végleges akkreditációt, egyet pedig valószínűleg az őszi pótfelvételin indíthatunk” – nyilatkozta a Székelyhonnak az intézmény rektora, Dávid László.
Marosvásárhelyen a fejlett mechatronikai rendszerek, a növényorvos, a számítógépes irányítási rendszerek, valamint a szoftverfejlesztés mesteri szakok indulnak, Csíkszeredában a fenntartható biotechnológiák mesteri szak indul, valamint a fordító és tolmács szak, amely mind Marosvásárhelyen, mind pedig Csíkban működni fog. Ezekre már megkapta az engedélyt az intézmény, így jövő héttől már lehet iratkozni a helyekre. Átlagban 15 ingyenes és 15 fizetéses helyet hirdetnek.
A kommunikáció, média és közkapcsolatok mesteri szak vizsgálatára későn érkezett a Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Bizottság (ARACIS) értesítése, a véleményezésük azonban pozitív volt, így várhatóan az őszi pótfelvételire indulhat a kommunikáció mesteri is – tudtuk meg a rektortól.
„A bolognai folyamat most nálunk is befejeződött, azzal hogy mesterképzéseket indítottunk, így nem kell más egyetemeken mesterizniük a hallgatóinknak. Nemzetköziesített szakokról van szó, ami azt jelenti, hogy minden szakon egy-egy magyarországi egyetem közreműködésével tanítunk majd” – mondta Dávid. A Sapientia a Nyíregyházi Főiskolával, a Corvinus Egyetemmel, a Pannon Egyetemmel, az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel, valamint a Debreceni Egyetemmel partnerségben szervezi a mesterképzéseket.
„Sikerült akkreditáltatnunk a pedagógusképzést is, így ha valaki ezt is elvégzi, akkor tanár is lehet a szakmáján belül. Ezt a pedamodult eddig más egyetemeken kellett elvégezniük a diákjainknak” – magyarázta a rektor.
A beiratkozási időszak amúgy július 13-án kezdődik a kolozsvári karon működő szakokra, hétfőn pedig megnyitja kapuit a marosvásárhelyi kar, egyszerre a csíkszeredai Műszaki és Társadalomtudományi Karral, valamint a Gazdaság- és Humántudományok Karral.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Ki is Olosz Gergely?
Rövid időn belül látványos karrier, érezhető befolyás, sok támogató. Majd egy tapadós korrupciós ügy, ami mintha senkit nem lepne meg. Ami a Wikipediáról kimaradt.
Befolyással való üzérkedés miatt alapfokon hét év letöltendő börtönbüntetésre ítélte Olosz Gergely volt szenátort szerdán a Bukaresti Törvényszék. A hír különösebben nem rázta meg a közvéleményt, a volt szenátor viselt ügyei miatt úgy tűnik, már az RMDSZ is leszámolt a politikussal. Kelemen Hunor nem állt ki Olosz ártatlansága mellett és nem biztosította az RMDSZ támogatásáról – ezt korábban eltérő hangsúlyokkal, de megtette Nagy Zsolt, Borbély László vagy Markó Attila kapcsán. Az RMDSZ-beli hangulatot jól példázza a május 25-én, Csíkszeredában, az RMDSZ 11. Kongresszusán Korodi Attila felszólalása is, melyben arról beszélt, nehéz úgy dolgozni a közéletben, hogy a román állam egyes szervei folyamatosan ellehetetleníteni próbálják ezt a tevékenységet. Utalt a Mikó-ügy miatt börtönbüntetésre ítélt Markó Attila, és a DNA által a bíróság elé állított Borboly Csaba esetére, Olosz Gergelyt azonban nem említette. Olosz befolyással való üzérkedés vádja miatt került bíróság elé: a volt szenátort azzal vádolták meg, hogy 2007-2008 között, az Energiaszabályzó Országos Ügynökség (ANRE) élén töltött időszakban bizonyos cégek képviselőit nagy összegű szerződések elnyeréséhez segített hozzá. A vádirat része volt néhány, a sajtónak kiszivárogtatott telefonbeszélgetésű átirata is, amelyekben az ügylet részleteit tárgyalták ennek szereplői. Az egyik vállalkozó egy telefonbeszélgetés során azt mondta Oloszról: „rosszabb, mint egy uzsorás”.
Mit tud a Wikipédia Olosz Gergelyről?
A Wikipédia óvatosan tükrözi vissza Olosz történetét. Sepsiszentgyörgyön született 1976. szeptember 30-án. Erdélyi magyar politikus, 2008-tól a Romániai Magyar Demokrata Szövetség felső-háromszéki képviselője. Az oldalról elfeledkezhettek az adatközlők, hiszen Olosz a képviselői mandátuma óta már egy szenátori mandátumot is elnyert, majd le is mondott róla. Az általános iskolát a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, majd Magyarországon folytatta a tanulmányait: a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban fejezte be a középiskolai tanulmányait, 1998-ban a győri Széchenyi István Főiskolán közgazdasági oklevelet, majd a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen jogi szakokleveles közgazdászdiplomát szerzett. A bukaresti Horia Hulubei Fizikai és Nukleáris Mérnöki Intézet kutatói és fejlesztési karán szerzett szakképesítést 2005-ben, Lugoson 2006-ban mesterizett a Drăgan Európai Egyetem közintézményi menedzsment karán. 2010-ben a Szegedi Tudományegyetem Jogi és Államtudományi karán avatták doktorrá. Vállalkozó, elsősorban menedzsmenti munkakörökben tevékenykedett. Közgazdászként dolgozott 1998-tól a Boieso Kft.-nél, később a Carpat-Graf Rt. igazgatója, majd a 2000-ben megalakult Quattro Consult Rt. gazdasági igazgatója lett. 2003-2004-ben a Terra Prest Rt.-nél vezérigazgatói tisztséget töltött be – írja a Wikipédia. Kormányzati tisztségeket is betöltött, 2004-ben az Országos Urániumtársaság igazgatójának, 2007 tavaszán a Földgáz Szabályozását Felügyelő Országos Hatóság elnökévé nevezték ki, majd 2007 májusában az Országos Energiaügyi Hatóság vezetésével bízták meg. Kicsoda valójában Olosz Gergely? Rövid idő alatt, fiatal kora ellenére óriási pályát futott be. Romániai és magyarországi magas rangú politikusok, és nem utolsó sorban befolyásos családjának támogatását élvezve elérte azt, hogy fontos állami intézményeket bíztak rá. Sikeresen építette gazdasági-politikai érdekcsoportját. A szervezeti szamárlétra végigjárásának mellőzésével majdhogynem egyik napról a másikra jelent meg a politikai porondon. Olosz Gergely apja 1989 előtt a lakásgazdálkodási hivatal (ICRAL) vezetője volt, ezt követően vállalkozó, majd 2000-2004 között Kovászna megye alprefektusa. Olosz 2004-ben indult az RMDSZ előválasztásán, ahol Antal Árpád mögött végzett, de a „megmérettetés” okán „egyéb fontos funkcióra” alkalmassá vált. Hirtelen aszcendenciáját a háromszékiek édesapja megyeszintű vállalkozói és politikai befolyásának tulajdonítják. 2004-ben az európai uniós előcsatlakozási mezőgazdasági segélyek elosztásával foglalkozó SAPARD ügynökség vezetői tisztségébe javasolták, azonban Olosz elesett a tisztségtől egy procedurális probléma miatt: nem fogadták el magyarországi okleveleit. Fél évvel később honosíttatta okleveleit, így elfoglalta a frissen felajánlott Urániumtársaság igazgatói tisztségét. Olosz Gergely 2007 márciusában a Földgáz Szabályozását Felügyelő Országos Hatóság elnöke lett. Azért esett Oloszra a választás, mert olyan személyre volt szükség, aki „állja a sarat”, ugyanis ez az intézmény, mint általában az energetika ipar az „okos fiúk” területeként volt elkönyvelve Bukarestben. Áprilisban a kormány döntése alapján felszámolták a Földgáz Szabályozását Felügyelő Országos Hatóságot, tevékenységét az újonnan létrehozott Energiaszabályzó Hatóság (ANRE) vette át. Az új intézmény élére, nyilván erős RMDSZ hátszéllel, Oloszt nevezték ki. 2008-ban a képviselő Antal Árpád elnyerte Sepsiszentgyörgy polgármesteri tisztségét, parlamenti helyét a választási listán utána következő Olosz Gergely foglalta el. Azokban a napokban Olosz éppen egy országos méretű botrány középpontjában találta magát: kiderült ugyanis, az Energiaszabályzó Ügynökség vezetői fizetésük többszörösét vették fel különböző prémiumok és juttatások formájában. A sajtó arról beszélt, hogy Olosz havonta 50 ezer eurót keresett az ANRE elnökeként. Olosz a botrány hatására lemondott az ANRE éléről, ám tagadta a vádakat. Visszalépését azzal magyarázta, hogy az „indokolatlan támadások árthattak volna az intézmény közmegítélésének”. Két hónappal később, a decemberi parlamenti választásokon újabb képviselői mandátumot nyert el, vagyis ekkor még élvezte a megyei RMDSZ támogatását. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy nem igen voltak jó alternatívák, Kovászna megyében folyamatos a „káderhiány”.
2012-ben, szenátorrá válása ennél érdekesebb körülmények között zajlott. Olosz Gergelyről köztudott, hogy Semjén Zsoltnak, a KDNP elnökének pártfogoltja, barátja. Semjén több alkalommal is Olosz vendége volt Háromszéken, ahol rendszerint vadászatok során fűzték szorosabbra a barátságukat. A szolid katolikus identitású Semjén a bencés gimnázium véndiákjáról alkotott jó véleményét az a tény is alátámasztja, hogy a legutóbbi parlamenti választásokat megelőzően Székelyföldön egyengette Olosz parlamenti jelöltségéhez vezető útját, noha már a sajtóban is keringtek az információk: az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály vádat készül emelni a háromszéki politikus ellen. Meg nem erősített források szerint Semjén nem tulajdonított jelentőséget azoknak az explicit jelzéseknek, amelyeket Olosz viselt ügyeiről kapott, továbbra is támogatta a politikust. A KDNP elnöke előbb Kelemen Hunort kereste meg azzal a kéréssel, hogy Oloszt jelöljék egy szenátori vagy egy képviselői mandátumra, azonban a szövetségi elnök hárított azzal, hogy az ügyben a háromszéki RMDSZ-vezetők az illetékesek. A háromszéki RMDSZ vezetősége nem mondott nemet a KDNP elnöke kérésére és megszavazta azt, hogy Olosz jelöltként induljon a felső-háromszéki szenátori választókerületben. Hogy miért álltak mellé a háromszékiek? Semjén kérése fontos volt a számukra, és ekkor Olosz gazdasági-politikai érdekcsoportja már jelentős befolyással bírt, az Antal-Tamás páros pedig már sem kiköpni, sem lenyelni nem tudta. Az október 4-i vádemelést követően az RMDSZ elnöke azt nyilatkozta, hogy az ártatlanság vélelme mindenkit megillet, éppen ezért nem tartja indokoltnak újratárgyalni vagy módosítani a háromszéki RMDSZ-szervezetnek Olosz indítására vonatkozó döntését. Mivel az RMDSZ nem léptette vissza Oloszt, a szenátori tisztség elnyerése borítékolható volt. A politikus ugyanis számos háromszéki polgármester támogatására számíthatott, amelyet többek között a PDL-RMDSZ kormány idején szerzett meg az Elena Udrea által vezetett Regionális Fejlesztési és Turisztikai minisztériumban, a miniszter tanácsadójaként tevékenykedő fivérének, Olosz Szabolcsnak is köszönhetően. Információink szerint a Traian Băsescuhoz és Elena Udreához köthető bukaresti kapcsolatait kihasználva Olosz Gergely maga juttatta a tanácsadói tisztségbe testvérét. Egyébként az Udrea-Băsescu páros a bevett gyakorlattal ellentétben nem az RMDSZ vezetőire bízta a magyarlakta megyék fejlesztésére kiutalandó pénzek elosztását, hanem főleg közvetlen kapcsolatépítés révén ítélte meg az összegeket, ebben a kontextusban Olosz Szabolcs tanácsadói tevékenysége felértékelődött. Az Olosz érdekcsoport az akkori PDL székelyföldi trójai falovaként tesztüzemelt.
Olosz legvakmerőbb kísérlete az volt, amikor az RMDSZ szövetségi elnöki tisztségére pályázott. A Fidesz-KDMP és az Udrea-Băsescu vonal támogatására számítva valamilyen módon be kellett bizonyítania, hogy befolyásos, első vonalbeli politikusként tekint önmagára.
Olosz Gergely a Fidesz-szel, de elsősorban a KDNP-vel kialakított jó viszonyaira, illetve a PDL-vel meglévő jó kapcsolatára alapozva pályázta meg az RMDSZ elnöki tisztségét. A 2011 februárjában Nagyváradon tartott tisztújító kongresszust megelőzően egy olyan cselhez folyamodott, amely némileg felborzolta a kedélyeket. Olosz Szabolcs számos, a kongresszuson küldöttként résztvevő polgármesterrel telefonon közölte, szavazzanak fivérére, ha továbbra is igényt tartanak a Bukarestből érkező támogatásokra. A felháborodás akkor hágott tetőfokára, amikor a Fidesz küldöttjeként jelen levő Pelcné Dr. Gáll Ildikó nyíltan arra biztatta a jelenlevőket, hogy szavazzanak Olosz Gergelyre. „A Fidesz alelnökeként biztosíthatom önöket, ha ma a változás mellett döntenek, akkor mi segítő kezet fogunk nyújtani önöknek” – mondta a magyarországi politikus, a teremben levők szavaira hurrogással válaszoltak.
Gáll Ildikó aligha tehetett volna többet annak érdekében, hogy a küldöttek elenyésző része szavazzon Olosz Gergelyre. A kongresszus előtt egyértelmű volt, hogy Olosz a második, Eckstein-Kovács Péter a harmadik helyen végez majd. A terembeli hangulat azonban Olosz ellen fordult, és Ecksteint hozta ki második helyen.
A kongresszus helyszínén pedig kézfogások és vállveregetések közepette, mosolygósan várta az érkező küldötteket a jelölt, majd mindegyikükkel váltott egy-két szót. Ez a fajta magatartás egyébként is jellemző volt a politikusra: a Háromszék egy 2010-ben megjelent véleményanyagában így írt Oloszról: „Sólyom László körül tavaly például mindig úgy gravitált, hogy minden fotón felismerhető legyen”. Egy évvel korábban ugyancsak kétes módszerhez folyamodva érte el azt, hogy az RMDSZ képviselői frakcióvezetővé válasszák. Ekkor Olosz a választási rendszer kiszámíthatatlansága miatt véletlenszerűen tisztséghez jutott képviselők támogatásával ejtette meg a Márton Árpád frakcióvezető elleni „puccsot”. Információink szerint tíz képviselő támogatását szerezte meg különböző, megkérdőjelezhető becsületességű módszerekkel, majd a gyanú elterelése érdekében repülőre ült és síelni ment Németországba. Az elterelő hadművelet olyan jól sikerült, hogy az egyik RMDSZ-es kormánytag a szavazáson való jelenléte fontosságát firtató kérdésére Márton Árpád azt válaszolta, nyugodtan hiányozhat. A meglepetés annál is nagyobb volt, mert az ülésre váratlanul betoppant Olosz, és terveinek megfelelően a szavazáson el is nyerte a frakcióvezetői tisztséget. Úgy tudjuk, a szavazás után Olosz még visszarepült síelni Németországba.
Transindex.ro

Díjátadó ünnepség Szentjobbon
Ünnepelt vasárnap a szentjobbi református egyházközség és a Bocskai István Társaság (BIT). Utóbbi ünnepi istentisztelet keretében adta át az idei Bocskai díjat Jókai Anna Kossuth– díjas írónőnek.
Az igét Csűry István a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke hirdette a 85. Zsoltár 9. és 10. versei alapján: „Hadd halljam meg: mit szól az Úr Isten! Kétség nélkül békességet szól az ő népének és kegyeltjeinek, hogy vissza ne térjenek a bolondságra. Bizonyára közel van az ő szabadítása az őt félőkhöz, hogy dicsőség lakozzék a mi földünkön.” A prédikáció után a házigazda, Orbán László tiszteletes úr mondott köszönetet a püspök úrnak az igei szolgálatért. Külön köszönet azért, hogy az örömről szólt nekünk, illetve a feladatainkról, bátorított és Isten általi biztatást adott át nekünk. Isten áldja meg ezért – mondta. Köszöntötte a Kismarjáról érkezett Tamás Gergely lelkipásztort, Biró Rozália szenátorasszonyt, Sárkány Violát a BIT elnökét, Antal Ágnes és Antal Imre énekmondókat és természetesen az ünnepelt díszvendéget, Jókai Anna írónőt. Megköszönte továbbá a Vadvirágok Kórusnak a szolgálatát és mindenkiét, aki az ünnepet szebbé, méltóságteljesebbé tette. Őt követően Sárkány Viola tartott tömörített történelemórát Bocskai István tevékenységéről és jelentőségéről.
Történelem
Szentjobbon összesűrűsödött a történelem, monda: “Itt emlékezhetünk a két Istvánra (Szent István, Bocskai István), Árpád – házi szentjeinkre és az egyetlen győztes szabadságharc kezdetére. Többszörösen szent ez a hely.” A tanárnő beszéde után dr.Négyessy Istvánné, a BIT gazdasági vezetője olvasta fel Jókai Anna laudációját. Kiemelte írói tehetségét, mely már gimnazista korában megmutatkozott és igaz hitét. Érettségi után először színész vagy tanár akart lenni, de egyik helyre sem vették fel. Könyvelőként dolgozik, majd tanácsi előadóként dolgozik. Férjhez megy, két gyereke születik. Közben felveszik az ELTE magyar – történelem szakára, melyet sikerrel elvégez és utána tanárként dolgozik. Később feltámad benne az írás utáni vágy és a Kortárs – ban jeleníti meg műveit. Magánélete nem a legrózsásabb, mivel több házasság és válás nehezíti meg. Irodalmi karrierje felívelő, mivel egyre több regénye jelenik meg. Tagja, alelnöke, majd elnöke lesz a Magyar Írószövetségnek. Tagja lesz a Széchényi Művészeti Akadémiának, majd a Magyar Művészeti Akadémiának is. Összességében 35 kötete jelent meg. Műveit több európai nyelvre lefordították. Legfontosabb díjai: József Attila díj, Kossuth díj, Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje, Magyar Művészetért díj, Prima Primissima díj.
Díjátadás
A Bocskai díjat a BIT elnöke nyújtotta át, melyet az írónő nem titkolt meghatódással vett át. Köszönő beszédében hangsúlyozta, hogy különösen büszke azokra a díjakra, melyeket civil szervezetektől kap. Ezeknél tudja, hogy nem protokollból kapta, hanem igaz szeretetből. Számára konkrét emberi arcokat tükröznek és így fog emlékezni rájuk – mondta. A magyar összetartozásról beszélve kifejtette, hogy nem látja lecsonkolt országnak az Anyaországot, hiszen az elválasztott részek tovább élnek magyarként. A csonkolt rész meghal, de Ti tovább éltek és körbeveszitek és éltetitek az anyaországot, mondta. Talán “az Anyaország az ’56 – os zászlóhoz hasonlítható, mely kilyukadt középen és Ti vagytok a szélen, Ti tartjátok össze. Ez a Ti dolgotok!” – mondta zárszavában az írónő. Beszéde végén felolvasta Ima Magyarországért című versét.
Koszorúzás
Biró Rozália szenátor asszony csodálatosnak nevezte az együttlétet és köszönetet mondott azért, hogy jelen lehetett. Mint mondta, igaza lett nagyapjának abban, hogy: ” Meglátod lesz még itt magyar világ.” Lett, mely a lelkünkben valósult meg és ezt nem befolyásolhatja egy vonal a térképen, mondta. A beszédek között az Antal házaspár és a Vadvirág Kórus énekei hangzottak el. Záróénekként a gyülekezet Nemzeti Imánkat énekelte. Az istentisztelet után megkoszorúzták a katolikus templomkertben lévő zent István szobrot, ahol Kurilla Gábor tisztelendő úr mondott imát, majd a református templomkertben lévő Bocskai István szobrot, ahol Tamás Gergely kismarjai lelkipásztor imádkozott. A délutáni ünnepség szeretetvendégséggel zárult. Este minderre a koronát a Pro Cultura Hungarica és Bocskai Díjas, Antal házaspár hangversenye tette fel.
Szőke Ferenc

erdon.ro

Felsőoktatási világrangsor: négy román egyetem a legjobbak között
Négy romániai egyetem is felkerült a Quacquarelli Symonds (QS) 2013/2014-es felsőoktatási világrangsorára. A kedden közzétett lista élén ismét a Massachusetts Institute of Technology (MIT) áll.
A négy romániai egyetem a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem, a iasi-i Alexandru Ioan Cuza Tudományegyetem, a Bukaresti Tudományegyetem és a Temesvári Nyugati Tudományegyetem. A tavalyi eredményekhez képest a nyolcszáz intézménynevet tartalmazó ranglistán a romániai helyezettek összesen száz helyet estek. Míg tavaly a négy intézmény a 600 és 700 közötti helyeken volt, a friss listán a 700 és 800 közötti helyekre csúszott. A csökkenés oka: az érintett felsőoktatási intézményekben született tudományos munkák idézésének ritkulása, az oktatók és a külföldi diákok számának csökkenése.
A QS Quacquarelli Symonds cég 2004 óta minden évben elkészíti a felsőoktatási intézmények világrangsorát, amelyet hat szempont – többek között az oktatók és a hallgatók aránya, az intézményhez köthető tudományos munkák idézési gyakorisága, a munkaadók véleménye, a nemzetközi kapcsolatok, a külföldi hallgatók és oktatók száma – alapján állítanak össze.
A top 10-es lista alig-alig változott a 2012-eshez képest: az élen ismét a Massachusetts Institute of Technology (MIT) áll, a 2004 és 2011 között a Harvarddal felváltva az első helyen végző Cambridge azonban a harmadik helyre csúszott vissza az amerikai magánegyetem miatt. A tíz legjobb közé került a University College London, az Imperial College London, az Oxford, a Stanford, a Yale, a Chicagói Egyetem, valamint a Princeton és a CalTech – utóbbi kettő holtversenyben a tizedik.
A magyarországi felsőoktatási intézmények közül a Szegedi Tudományegyetem érte el a legjobb eredményt: az 501-550. helyre sorolták. Az ELTE megőrizte tavalyi 551-600. helyezését, a Debreceni Egyetem – amely először tavaly került fel a 800-as listára – a 601-650., míg a Corvinus a 651-700. helyet szerezte meg.

Kétoldali egyezményt kötött a BBTE és a budapesti ELTE
Dokumentumban szabályozzák a kettős mesteri diplomák kérdését
Ioan Aurel Pop, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora szeptember 5-én írta alá azt a keretegyezményt, amely lehetőséget biztosít arra, hogy a legrégebbi magyarországi egyetem, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) és a BBTE hallgatói olyan mesteri programokra iratkozhatnak be, amelyek elvégzését követően kettős diplomát kapnak, tudtuk meg az egyetem által szerkesztőségünkbe elküldött közleményből. Magyar részről az ELTE rektora, Mezei Barna egyetemi professzor írta alá a dokumentumot. – Mivel az idei magiszteri tanulmányokra a felvételi már lezajlott, a két egyetemen való mesteri képzés csak jövőre indul be. A rektorok által aláírt dokumentum az a keretegyezmény, amelynek alapján minden kar külön dönt a két diplomát biztosító magiszteri képzésről – magyarázta lapunknak Nagy László, a kiterjesztett tagozatokért, a minőségbiztosításért és az informatizálásért felelős rektorhelyettes.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Váradon alakult meg a HTMFIB
Ezúttal Nagyváradon tartotta soros ülését a kárpát-medencei magyar felsőoktatási intézmények vezetőit tömörítő Magyar Rektori Konferencia. A tanácskozás a PKE-n zajlott, pénteken.
A térségünkbeli felsőoktatási intézmények irányítói, valamint a kárpát-medencei szakmai-tudományos intézmények képviselői üléseztek Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen. Most itt tartotta ugyanis aktuális plenáris ülését a Magyar Rektori Konferencia. Az ülés központi témája a Kárpát-medence magyar nyelvű felsőoktatási intézeteinek együttműködése, a közös képzések gyakorlata volt. Ebbe illeszkedő módon megalakult a Határon Túli Magyar Felsőoktatási Intézmények Bizottsága (HTMFIB).
A tanácskozás sajtónyilvános részében Tőkés László, a PKE elnöke köszöntötte a résztvevőket, kiemelve, hogy még mindig nem sikerült maradéktalanul helyreállítani a magyar oktatást, óvodától egyetemig. Ezért is kellett annak idején egyházi hátterű intézeteket is létrehozni. E hálózat ugyanakkor fejlődőben van – példaként említette, hogy a támogatások révén nemsokára megkezdődhet a PKE új főépületének építése. „A magyar és az európai integráció a felsőoktatás terén is egybeesik. Mondjuk ezt különösképpen azoknak, akik a magyar nyelvű kisebbségi felsőoktatásunk létjogosultságát megkérdőjelezik, rossz szemmel nézik, vagy éppenséggel visszafejlesztenék – mint például a Selye János Egyetemet –, vagy megszüntetnék – amiképpen a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatával tennék –, vagy mindmáig akadályozzák önállósulását, ahogyan a Bolyai Egyetem helyreállítását is meggátolták” – jelentette ki beszédében A magyarországi kormány részéről Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár szólalt fel. Ő a nemzetpolitika felsőoktatásbeli megjelenüléséről értekezett. a magyar kormány további támogatásáról biztosította a jelen lévő felsőoktatási vezetőket. Ismertette azokat a kormányzati terveket, amelyek a külhoni és az anyaországi felsőoktatás közötti átjárhatóságot hivatottak biztosítani. Előadást tartott még mások mellett az ELTE, a Sapientia, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem, az Ungvári Nemzeti Egyetem, a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság egy-egy képviselője is. Házigazdai minőségében dr. János Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora mondott köszöntőt, bemutatva a PKE-t.
Létrejött a grémium
A tanácskozás második része során létrehozta a Magyar Rektori Konferencia a Határon Túli Magyar Felsőoktatási Intézmények Bizottságát. Ezen keresztül a határon túli magyar felsőoktatási intézmények is véleményt nyilváníthatnak a felsőoktatással kapcsolatos magyarországi elképzelésekről. Hozzátette, erre az teremt lehetőséget, hogy a Rektori Konferencia a mindenkori oktatási kormányzat tanácsadójának számít Magyarországon. APKE rektora elmondta, hogy a nagyváradi tanácskozáson a különböző országokban működő egyetemek közös doktori és mesterképző programjaiban rejlő lehetőségeket is számba vették. “Ez azt jelenti, hogy a partnerintézmények a határ mindkét oldalán akkreditáltatják a képzéseket, és olyan oklevelet adnak a diákoknak, amelyet mindkét államban elismernek” – magyarázta a rektor. A plenáris ülést egyébként immár harmadjára tartották az anyaország határain túl.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Együttműködő egyetemek
Határon átívelő közös szakok indítását és akkreditálását tervezik a kárpát-medencei magyar nyelvű felsőoktatási intézmények – nyomatékosította törekvéseit pénteken a Magyar Rektori Konferencia (MRK) Nagyváradon megtartott plenáris ülése.
Mint arról beszámoltunk, a magyarországi szervezet és annak tanácskozási joggal bíró külhoni tagjai igyekeztek felmérni a térség perspektíváit, hogy az egységes magyar oktatás jegyében a határon átívelő együttműködésre összpontosítsanak. Feltérképezték mind az erdélyi, mind a felvidéki, délvidéki, illetve a kárpátaljai magyar egyetemek jelenlegi helyzetét és az adott országban hatályon lévő törvényeket, céljuk ugyanis, hogy olyan akkreditált képzéseket tudjanak majd kínálni, amelyeket abszolválva a hallgatók a határ mindkét oldalán elismert diplomát szerezhessenek.
„A konkrét együttműködés szintjén arra jutottunk, hogy leginkább mesteri és doktori szinten indokoltabb elkezdeni a közös képzések beindítását” – vonta le a konklúziókat a Krónikának János Szabolcs, a találkozónak otthont adó nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem rektora. Emlékeztetett, középtávon az alapképzések közül ők a debreceni partneregyetemükkel közösen az agrárszakot szeretnék akkreditáltatni. „A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem már elkészítette a modellszerződéseket, hamarosan megkapjuk azt, és elkezdődhetnek a tanintézetek közötti konkrét tárgyalások” – mondta János. Hangsúlyozta, az ülés fontos részét képezte, hogy megalakult a Határon Túli Magyar Felsőoktatási Intézmények bizottsága. „Ennek gyakorlati hozadéka az, hogy a külhoni oktatást érintő kormánydokumentumokat immár mi is véleményezhessük, hiszen a rektori konferenciának tanácsadó szerepköre van a magyar kormányban” – magyarázta az intézményvezető. Lapunk érdeklődésére amúgy jelezte, a megbeszélésen részvevők véleménye alapján a Kárpát-medencében az erdélyi magyar felsőoktatás áll a legjobban, a külhoni intézmények közül a romániai magyar egyetemeknek van a legjobb perspektívája.
Az MRK, mint ismert, ritkán ülésezik Magyarország határain kívül, éppen ezért köszöntőbeszédében Tőkés László, a PKE elnöke is megköszönte a szervezet kitekintését, illetve azt, hogy a magyar kormány a határok feletti nemzetegyesítés jegyében támogatja a magyar felsőoktatás rendszerének létrehozását.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Hazatekintés a kultúra által
Bármerre megy a világban, az utak mindig hazavezetnek Erdélybe, Székelyföldre, illetve a szűkebb hazába, a Barcaságba. Veres Emese Gyöngyvér rádiósként és néprajzkutatóként egyaránt ismert Erdélyben és Magyarországon.
Manapság – immár több megjelent kötet után – erősebb ugyan a néprajzos beállítottság, de Veres Emese Gyöngyvér továbbra is jelen van a médiában. A keddi székelyudvarhelyi látogatás előtt telefonon beszélgettünk.
– Honnan indult? Melyen voltak élete nagy fordulópontjai?
– A brassói Unirea Líceumban érettségiztem 1984-ben. Ez egy kiváló középiskola volt, a mostani Áprily Lajos Főgimnázium elődje, ma is jó iskola, Brassó megye legnagyobb magyar oktatási nyelvű középiskolája. Mivel férjhez mentem, és a férjem Németországban élt, 1989-ben én is kitelepedtem. Bár jól beszélek németül, nem sokáig bírtam az idegen nyelvi környezetet, 1992-ben Budapestre költöztem. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) bölcsészkarán, román-kulturális antropológia szakon végeztem 2000-ben. A rádiózás tulajdonképpen az egyetemen kezdődött. Akkor indult a román nyelvű szerkesztőség, ott kezdtem fordítani, és valahogy törvényszerű volt, hogy egy idő után megtanuljam a rádiós szerkesztés-műsorvezetés technikai részleteit is. Így kerültem a Kossuth Rádióhoz, előbb román műsorokat készítettem, aztán egyházi jellegű „félórákat” az unitáriusok és az evangélikusok számára. Később közéleti és hírműsorokat is készíthettem. A mai napig legjobban a Fülszöveg című könyvajánló műsoromat kedvelem, amely a 180 perc című műsorban szólal meg, általában a 8 órás hírek előtti percekben, elég nagy a hallgatottsága, így a hatása is. Tehát 1984 – nem Orwell, hanem – az érettségi miatt fordulópont, 1989 az emigráció és a nagy remények éve, a gyors rendszerváltozás miatt volt fordulópont, aztán 1992, amikor ráébredtem, hogy nekem itt van a helyem a Kárpát-medencében, mert ide tartozom. Voltak s még lesznek fordulópontok, de azokról a jövőben eshet majd szó.
– Hogyan foglalkozik a kulturális antropológiával a rádiós munka mellett?
– Nem tartom magam antropológusnak. Néprajzi „vonalon” én már a középiskolában elindultam, amikor tagja lettem a Reiff István által alapított Búzavirág nevű tánccsoportnak. Nagyon ritkán kapok ösztöndíjakat a kutatásaimra, és a könyveimet legtöbbször saját forrásból fedezem. A Barcaságban tulajdonképpen én vagyok az egyedüli, aki összehasonlító néprajztudománnyal foglalkozom, a román, a magyar és a szász vonatkozásokat egyaránt kutatom. Mostanában a néprajzi és a kutatói munka jóval erősebb. Egyébként a Barcaság más magyar vonatkozásait sem kutatják túl sokan. Ez idáig öt kötetem jelent meg a Barcasági könyvek sorozatban. Ebből három kutatások eredménye, kettő saját tollból való: Ma leszek először házadban vendéged – felnőtté válás a barcasági csángóknál és a "... mikor Oláhország háborút izene..." – A barcasági csángók kálváriája. Most írom a disszertációmat a temetési szokásokról, ennek címe: Divatos-e a koporsó? Közeledik az első világháború kitörésének századik évfordulója, egyre több napló kerül elő, és egyre több adat. A napokban éppen Magyarországról küldtek különleges fényképeket. Az internetnek köszönhetően terjed a híre a munkámnak, sokan segítik. Még Udvarhelyről is jelezte egy Hétfaluból elszármazott, hogy nála van a nagyapja naplója.
– Hány könyvvel érkezik most Székelyudvarhelyre?
– Nemrég jelentettem meg Fóris István naplóját Életem jelentékenyebb napjai címmel. Igen jelentős a háborús évek, főleg a szicíliai fogság leírása miatt. Tőle egyébként van még egy könyv, a Székely Sári története. Ezt a regényt szintén a fogságban írta. A másik nemrég megjelent kötet Reiff, Szőke, Trebits és a többiek – Az osztály naplója. Egy gyerekiromány, de mégis jóval több annál. Egyben iskolatörténet, néprajz, történelem, de főleg mentalitástörténet. Még néhány példány kapható a már említett saját világháborús kötetemről is.
Veres Emese Gyöngyvérrel október 15-én 18 órától találkozhatnak az olvasók a Városi Könyvtár Látvány- és Hangzóanyagtárában.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Könyvek a Barcaságról
Veres Emese Gyöngyvér néprajzi szakíró, a Barcaprint kiadó vezetője a Barcasági Könyvek sorozatot ismertette szerda délután a Kájoni János Megyei Könyvtárban.
1966-ban született Marosvásárhelyen, középiskolai tanulmányait Brassóban végezte, majd Budapesten az ELTE bölcsészkarán szerzett diplomát 2000-ben, 2008-ban doktorált. Elsősorban a barcasági csángók történtetét és szokásait kutatja.
A Barcasági Könyvek sorozatban eddig öt kötet jelent meg, közülük kettőnek a szerzője. 2005-ben látott napvilágot a Ma leszek házadban először vendég. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben című kötete, majd 2008-ban jelent meg „Mikor Oláhország háborút izene.” A barcasági csángók kálváriája című könyve.
Az est folyamán beszélgetőpartnere Sarány István újságíró volt, aki a kiadó létrehozásáról, a barcasági csángókról, az eddig megjelent kötetekről faggatta a kiadó vezetőjét. „Fontosnak tartom kiemelni, hogy ezeket a kiadványokat forrásköteteknek szánom” – emelte ki Veres Emese Gyöngyvér. A jelenleg Magyarországon élő szakíró, újságíró hazájának a Barcaságot tekinti, ide mindig hazajön. A barcasági csángókkal kapcsolatosan elmesélte, a tíz faluban élőket elsősorban az evangélikus vallás tartja össze, valamint a közös történelmi jobbágy sors.
Iochom Zsolt |
Kötetei
Barcasági körkép (Budapest, 1996);
Gergely napjától Péter-Pálig. Ünnepek és jeles napok a barcasági csángóknál (Szecseleváros, 2002);
Ma leszek házadban először vendég. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben (Budapest, Barcasági Könyvek, 2005);
„Mikor Oláhország háborút izene.” A barcasági csángók kálváriája (Budapest, 2008).
Székelyhon.ro

Újabb együttműködés a Sapientián
Heti rendszerességgel készít műsort az Erdélyi Magyar Televízió a Sapientia EMTE kolozsvári, Tordai úti stúdiótermében.
Cserében az egyetem filmművészet, fotóművészet és média szakos hallgatói szakmai gyakorlatukat az ETV-nél végezhetik, az egyetem oktatói pedig szakértőként szólalhatnak meg a televízió különböző tematikus műsoraiban. Az erről szóló együttműködési megállapodást hétfőn írta alá Kolozsváron dr. Tonk Márton, a Sapientia EMTE Természettudományi és Művészeti Karának dékánja és Nagy Zsolt, az Erdélyi Magyar Televíziót működtető Janovics Jenő Alapítvány elnöke.
Nagy Zsolt az alkalomból megszervezett sajtótájékoztatón elmondta: olyan együttműködést szentesítettek szerződéssel, amely a gyakorlatban már régóta működik. Tonk Márton megerősítette, hogy az ETV már egy éve használja a Sapienta infrastruktúráját, például olyan műsor is készült, amelynek stábja 2–3 embert leszámítva az egyetem diákjaiból került ki. A Sapientia új, Tordai úti épületében található stúdióterem november közepétől lesz üzemképes, addig felszerelik a reflektorokat, év végéig pedig a teljes műszaki berendezést korszerűsítik, noha már most HD technikával dolgoznak.
Tonk Márton arról is beszámolt, hogy tovább fejlesztik a mesterképzőket, így jövőre a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemmel közösen filmszakos mesterképzőt indítanak, az ezt szentesítő megállapodást a közeljövőben írják alá. Ez lesz a Sapientia EMTE nyolcadik mesterképzője, a felsőoktatási intézmény eddig már hét mesterképzőt indított más egyetemekkel közreműködve. A kolozsvári kar dékánja ugyanakkor bejelentette, hogy október 24–26. között rangos nemzetközi tudományos konferenciának ad otthon az egyetem. A Nemzetközi Intermedialitás Kutatás Társaság (International Society for Intermedial Studies) ugyanis a kincses városban szervezi meg a digitális kor média- és művészetközi jelenségeit elemző konferenciáját. A háromnapos eseményre öt kontinens 22 országából érkeznek résztvevők. A legnevesebb előadónak a Los Angeles-ből érkező Henry Jenkins számít.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Nagyszabású Bethlen-konferencia
Háromnapos nemzetközi történészkonferencia kezdődött tegnap Kolozsváron Bethlen Gábor és Európa címmel, a nagy erdélyi fejedelem trónra lépésének 400. évfordulója alkalmából. A jelentős esemény rendezői: a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem, a Debreceni Egyetem és a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete. A csütörtök délutáni megnyitónak a BBTE központi épületének Aula Magnája adott otthont. Köszöntőbeszédében Ioan Chirilă, a BBTE szenátusának elnöke arra emlékeztetett, hogy Bethlen Gábort Erdély Machiavellijeként is emlegetik.
R. Várkonyi Ágnes (ELTE) fejedelmünk elismertségét domborította ki a korabeli Európában, míg Papp Klára (Debreceni Egyetem) szerint a magyarországi és erdélyi együttgondolkodással sikerül feltárni sok eddig homályba merülő tényt. Sipos Gábor EME-elnök szintén az összefogás hasznosságára utalt, és reményét fejezte ki, hogy a tanácskozáson bemutatott előadásokat szerzőik tanulmányokká kerekítik ki, amelyeket majd közös kötetben adhatnak ki.
Soós Anna (BBTE magyar tagozati rektorhelyettes) Bethlen Gábor elkötelezettségét emelte ki, amellyel a fejedelemnek sikerült a nagyhatalmak szorításában is megteremteni Erdély aranykorát, miközben a tudományt is jelentősen támogatta. A megnyitón „moderátori” szerepkört betöltő Rüsz-Fogarasi Enikő történész (kolozsvári Magyar Történeti Intézet) bejelentette, hogy a konferenciát a Bethlen-korszakot alaposan kutató és ismerő Imreh István, Demény Lajos és Csetri Elek emléke előtti tisztelgésnek is kell tekinteni.
Ezt követően Egyed Ákos elnökletével plenáris ülés következett. A tanácskozás ma és holnap szakosztályi előadásokkal folytatódik. A megnyitón jelen volt Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja is.
Szabadság (Kolozsvár)

Visszavenni Erdélyt
György Péter Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély című kötetéről szervezett vitát a budapesti zsidó közösségi otthonban, a Bálint Házban a Mérei Ferenc Szakkolégium. Társadalomkutatók, újságírók vitatkozhattak a szerzővel a Trianon-trauma értelmezéseiről, az Erdélyről szóló mítoszok természetéről. Parászka Boróka tudósítása.
A budapesti kerekasztal beszélgetésen felszólalt Bárdi Nándor, Feischmidt Margit, Papp Z. Attila, Szerbhorváth György, Szilágyi Gáll Mihály valamint e tudósítás szerzője is. György Péter elsősorban irodalmi szövegeken, különböző életműveken, a szimbolikus terek értelmezésén keresztül keresi a választ ebben a kötetben arra, hogyan alakult az elmúlt évszázadban az Erdélyről való beszéd a magyar kultúrában. Karinthy Frigyestől Szilágyi Domokosig, Szabédi Lászlóig, Bretter Györgyig több életmű is egymás mellé rendelődik. Miféle kontextus jön így létre, és mire elég ezeknek az értelmezése? Megrajzolható-e ily módon az Erdély-képek, ideológiák története? Erről szólt az éles hangú vita, amelynek fontosabb szempontjait összegezzük. Papp Z. Attila kisebbségkutatóként úgy vélte, ez egy rendkívül gazdag könyv, rengeteg információ van benne azok számára is, akik nem Erdélyből származnak. Az azonban nem eldönthető – hangsúlyozta a kritikus, hogy kiknek szól ez a mű? Erdélyből nézve ugyanis – figyelmeztetett Papp Z. Attila – kevésnek tűnik. Az sem egyértelmű, hogy az irodalmi szövegeken keresztül megragadott Erdély „milyen Erdély”, és az az erdélyiség, amely a jelzett módon kibontakozik, kinek a valódi problémája, ha probléma? „Erdély nem az erdélyieknek gond, a csonka magyaroknak lehet kihívás, hogy mit jelent ez a térség. A kilencvenes években kerültem Magyarországra, és itt lettem valójában erdélyi, itt húzták rám a skatulyát” – magyarázta saját szempontjait a felszólaló, aki a módszertani kérdésekre kitérve elmondta: ismerve György Péter munkásságát, nem meglepő, hogy különböző irodalmi műveken keresztül próbál különböző történelmi korszakokat megérteni. De – vélekedett Papp Z. Attila – miközben a szerző mítoszt akar helyretenni, dekonstruálni, valójában újabb mítoszt teremt. Azt a mítoszt, hogy Erdéllyel nehéz foglalkozni, és ezt a probléma-összest, amelyet ez a térség, valamint az erről a térségről való beszéd, az erre való hivatkozás jelent – Magyarországon nem is lehet megérteni. „György Péter maga is mitizált gondolkodást folytat” – hangzott el a Bálint házban, ennek a kötetnek a problémája pedig az, hogy megkerüli a társadalomtudományos gondolkodást. Azt a gondolkodást – tette hozzá a társadalomkutató – amely a kilencvenes évek óta virágzik, de már a korábbi évtizedekben is működött. „Nincs jelen sem a néprajzi, sem a demográfiai, antropológiai ismeretek tömkelege, vagy csak egy-két utalás bukkan fel, hiányolom a nemzetközi szakirodalmat is, mert nem csak magyarul írtak Erdélyről” – figyelmeztetett az első felszólaló.
Inkább szól Magyarországról Szerbhorváth György szociológus is személyes szempontok felől közelített, mint olyasvalaki, aki 1992-ben költözött először Magyarországra a Vajdaságból. „Ez a kérdéskör, amit ez a könyv érint, olyan gitt, amit én is azóta rágok” – fogalmazott Szerbhorváth, aki szerint a kötet helyenként provokatív és problémaérzékeny. Ezzel együtt több szempontból „felháborítónak” nevezte György Péter munkájának több elemét. Például azt, hogy (Selyem Zsuzsa 9 kiló. Történet a 119. zsoltárra című művét idézve és arra hivatkozva) elmarasztalóan ír a Magyarországon tovább tanuló, az ország határain kívülről érkező diákok ellátásáról. Szerbhorváth emlékeztetett: a külföldről érkező diákok fogadtatása nem volt egyértelműen és egyöntetűen rossz, ő maga vajdaságiként kiemelt ellátásban, zavarba ejtő figyelembe részesült. „Az a gyanúm, hogy egyes határon túli írók a kelleténél is jobban traumatizálják magukat, mert ha ez nem így lenne, nem lenne miről írjanak. Trianon óta fel-fel bukkan, hogy a centrum nem tud mit kezdeni a perifériáról, Erdélyből Magyarországra érkező diákokkal. Én, vajdaságiakként éreztem a szolidaritást” – emlékezett vissza György Péter második kritikusa, aki azt is sérelmezte, hogy bizonyos életműveket – például a Gion Nándor életművét leegyszerűsítően, vagy tendenciózusan kezeli a Kolozsvári állatkert szerzője. „Gion Nándor jó tollú író volt, de nem az eszéről, hanem a karrierjéről volt híres. A hatvanas években ösztöndíjjal Magyarországra került, zsidózott egy sort, aztán visszament Vajdaságba. Írt egy bődületesen rossz naplókönyvet, és aztán kilencvenes években is belement olyasmikbe, amelyeket másképpen nem lehetett leírni, mint úgy, hogy etnikai sztereotípiákat alkalmazott, például cigányozott. Aztán megint Magyarországra érkezett és eljátszotta az áldozatot. Ezek a részek nekem nem tetszenek, mert ezt differenciáltabban is meg lehetett írni” – hangzott el a Bálint-házban. Bárdi Nándor történészként úgy vélte, ez a könyv több mint egy szöveg, a kötet nem más, mint György Péter érvényességkeresése. Mindaz, ami ebben a nagyon vitatott könyvben szerepel, a hozzászóló szerint sokkal inkább szól Magyarországról, szól a budapesti kulturális odafigyelés hiányáról, és a nemzetiesítési folyamatokról. „A magam fajta szakértőnek csapdahelyzete van. Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel. Összevethetném ezt a munkát T. Szabó Levente egyetemtörténeti és ideológiatörténeti írásaival, vagy Szilágyi N. Sándor ember–világ előadásaival. És kiderülne, hogy Péter egy provinciális csávó, miközben egy budapesti véleményvezérről van szó. Ez mégis egy fontos könyv, Németh László romániai útinaplójához hasonlítanám” – összegezte a kutató, aki az esszékötet javára írta a hihetetlenül széles kontextualizalizációt. „Ha erdélyi véleményeket hallok, akkor azok a következők: olyan szövegekről tesz említést ez a könyv, amelyekkel én még nem találkoztam, a második azt hogy »nem bírtam elolvasni«, a harmadik az, hogy »földhöz csaptam«” – mesélte saját tapasztalatait Bárdi, aki Papp Z. Attilához hasonlóan a „nagyon fejlett” szakirodalom, a vonatkozó román és a nemzetközi tanulmányok, kutatások használatát kérte számon György Péteren. Az éles szakmai kritika elismeréssel is kiegészült. „Azért fontos ez a könyv, mert egy véleményvezér trauma-listázásáról szól, szemben a hiszterizálással, amelynek a kialakításában, a kilencvenes években ő maga (ti. György Péter) is részt vesz. Tehát ebben a könyvben ő maga is önmaga ellen küzd” – vélekedett a hozzászóló, aki úgy vélte, mindezzel együtt „a szakmai hierarchiában” a legfontosabb teljesítmény ebben a témában Trencsényi Balázs A nép lelke című munkája, valamint a többszerzős, Feischmidt Margit által is jegyzett Kolozsvár kötet megjelenése. (Bárdi Nándor a Liana Grancea, Jon Fox, Rogers Brubaker és Feischmidt Margit által közösen szerkesztett Nacionalista politika és hétköznapi etnicitás egy erdélyi városban című kötetre utal.)
Mitikus vagy alulinformált kapcsolat Feischmidt Margit kulturális antropológus ehhez kapcsolódva úgy vélte, György Péter könyve egy közíró diagnózisa, keretes munka. Látlelet a kortárs magyar társadalom veszteseiről, akik a múltba menekülnek, a Trianom-traumát létrehozó Magyarországról. Erre a fajta múltba fordulásra, traumatizálásra három reakció van Magyarországon, és mindezekről ez a könyv beszél Feischmidt Margit szerint. Az egyik reakció az, amelyik létrehozza a múltba visszahelyezett Erdélyt, és működteti az ehhez kapcsolódó identitásipar. A másik tipikus reakció az elfordulóké, akik úgy vélik, ez a nosztalgikus, mítoszt teremtő ország nem a saját Magyarországuk, ezért nem foglalkoznak sem a mítosszal, sem Erdéllyel. A harmadik viszony, amit György Péter azonosít, a némaság, azoknak (a többségében erdélyi migránsoknak) a reakciója, akik nem találják a hangjukat ebben mitizáló Nagy-Magyarországban. „Megérintett engem ez a könyv” – vonta le a következtetést a társadalomtudós, aki maga is erdélyi származású migránsként telepedett át Magyarországra. Szilágyi Gál Mihály az Eötvös Loránd Tudományegyetem média tanszékének oktatójaként szólt hozzá a vitához, György Péter kötetét provokatívnak nevezte, olyan munkának, amely megkérdőjelezi a centrum-periféria viszonyt a magyar kultúra területi megosztásában, és arra mutat rá, hogy ez egy többszólamú és nem hierarchikus kapcsolatrendszer. Az esszékötet fontos felismerése – tette hozzá Szilágyi Gál Mihály –, hogy „nincs életszerű mentális kapcsolata Magyarországnak Erdéllyel, mert ez a kapcsolat vagy mitikus, vagy alulinformált.” György Péter a kötettel kapcsolatban hangsúlyozta, az irodalmi szövegekre való hivatkozás (például a Szabédi életmű beemelése) kockázatos, de azért nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen, mert csak így lehet megértetni és közelebb hozni a magyarországi olvasókkal, hogy mi minden történt Erdéllyel, és az Erdélyre való hivatkozással. „Ma egy olyan ideológiai hidat próbálnak meghúzni, ami a Szent Magyarországtól a Szent Magyarországig tart, és közte nem volt semmi”.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Az uralkodó, aki Erdélyt Európa színpadára vitte
Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 400 éves évfordulójára emlékeztek
Bethlen Gábor trónra lépésének 400. évfordulója alkalmából nemzetközi tudományos konferenciát tartottak október 24. és 26-a között Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE), a Debreceni Egyetem, és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történettudományi Intézete közös szervezésében. Pénteken és szombaton Nagyenyeden, Gyulafehérváron és Alvincen várta gazdag program az érdeklődőket. A nagyenyedi nap alkalmával több mint egy évtizedes elképzelés vált valóra: sikerült megszervezni a Bethlen Gábor fejedelem nevét viselő iskolák találkozóját. Gyulafehérváron ökumenikus istentiszteletet tartottak, majd szabadtéri programokra, vásárra, gulyásfőzésre, koncertekre került sor. A rendezvénysorozat Alvincen zárult, a nemrég felújított XIII. századi templomban tartott istentisztelettel.
Szabadság (Kolozsvár)

Egy államférfi, akinek példáján négyszáz év múltán is okulhatunk
Bethlen Gábor: a fejedelem, aki nemcsak szeretett, tudott is uralkodni
400 éve választották Erdély fejedelmévé Bethlen Gábort, aki egy évtized leforgása alatt európai jelentőségűvé emelte kifosztottan megörökölt kis országát. Politikai, diplomáciai megvalósításai négy évszázad távlatából is elismerésre méltóak, mi több, példamutatóak lehetnek a ma közszereplője számára. Összeállításunkban Bethlen korának három neves kutatója elemzi és értékeli a jövőbe látó, tehetséges államférfi tevékenységét, aki uralkodásával a fejedelemség történelmének egy olyan időszakát teremtette meg, amelyre ma is szeretünk hivatkozni: Erdély aranykorát. Bethlen megvalósításairól R. Várkonyi Ágnes professzort, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagját, Oborni Terézt, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének főmunkatársát, az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszékének habilitált docensét, valamint Kovács Andrást, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem művészettörténet professzorát, az MTA külső tagját kérdeztük.
– Miért tartotta fontosnak, és hogyan vezette fel Erdélyt Európa színterére Bethlen Gábor?
R. Várkonyi Ágnes: – A fejedelem tudatában volt annak, hogy Erdély csak európai jelenlétében tudja önállóságát biztosítani. Bekapcsolódott a nagy európai küzdelmekbe, és létrehozott egy konföderációt, amelynek értelmében a cseh, morva, a sziléziai és a magyar rendek közösen léptek volna fel a harmincéves háborút lezáró békeszerződések feltételeinek kidolgozásában, és közös fizetőeszközzel is rendelkeztek volna. A szövetség nem valósult ugyan meg a csehek fehérhegyi veresége folytán, de a Közép-Európában gondolkodó Bethlen a továbbiakban is kapcsolatot igyekezett teremteni a szomszéd államokkal.
1626-ban Bethlen belépett az Anglia, Dánia és Hollandia által előkészített Hágai szövetségbe, hogy az osztrák és spanyol Habsburgok túltengő hatalmával szemben az európai egyensúlyt biztosítsák. A koalíció megszűnt, de Bethlen törekvései nem voltak eredménytelenek, mivel a háborút lezáró békébe Erdélyt is belefoglalták.
– Milyen elméleti felkészültséggel rendelkezett a fejedelem?
– A régi irodalom véleménye Bethlenről, miszerint ösztönös politikus volt, nem helytálló. Tizenkét éves volt, amikor bekerült Báthory Zsigmond itáliai műveltséggel áthatott udvarába, járt Prágában, ahol Rudolf császár egy közép-európai művészeti központot alakított ki, és a pozsonyi országgyűlésben 1609-ben. Nagyon szerette a könyveket, köteteit hadjárataira is magával vitette, bevezette a politikai levél műfaját. Gyönyörű könyvtárat hozott létre Gyulafehérváron, ismerte kora abszolutista államelméletét.
Korszerű államberendezésének alapvető ismérve volt a jól működő kormányzat, a fizetett hadsereg, a merkantilista gazdaságpolitika. Felismerte, hogy egy ország gazdasága abban az esetben működik jól, ha az emberek jó viszonyban vannak egymással. Befogadta Erdélybe az anabaptistákat, és a zsidókat is. Folytatta és továbbfejlesztette az erdélyi toleráns valláspolitikát, visszafogadta a jezsuitákat, méltányolva az oktatásban elért eredményeiket. Nagyon fontosnak tartotta, hogy országának jól képzett fiatalsága legyen, Erdély jövőjének kiépítésén munkálkodott.
Egyszerre lenni rókának és oroszlánnak
– Hogyan jellemezné Bethlen Gábor államférfiúi tevékenységét?
Oborni Teréz: – Bethlen Gábort Erdély legnagyobb fejedelmének nevezném. Uralkodásával egy olyan aranykor érkezett el, amelyet nem véletlenül minősítünk annak. Gazdasági, anyagi sikereket ért el, békés éveket biztosított Erdély lakossága számára. Külföldi szereplése nem volt teljes mértékben sikeres, de Erdély az ő uralkodói zsenijének köszönhetően emelkedett az európai országok színterére; kiváltképpen az európai protestáns országok tekintették egyenrangú félnek azt a fejedelemséget, amely a Mohács utáni évtizedekben kényszerből, a szultáni nyomás folytán jött létre.
– Melyek voltak Bethlen legkiemelkedőbb tulajdonságai?
– Mindenekelőtt gyors észjárását, helyzetfelismerő képességét emelném ki: a körülményeket figyelembe véve, rendkívüli rugalmassággal tudott változtatni lépésein. A nagyravágyás és ambíció mellett jellemezte az önmérséklet is. A politikában kifejezetten előnyére vált a realitások érzelemmentes megvizsgálásának képessége, a tudatosság. Rugalmassága ugyanakkor soha nem vezetett elveinek feladásához. Kormányzási módszereiben a rendkívüli szigort és elszámoltatást alkalmazta.
Magánéletében, udvarában a zenekedvelő Bethlen nem bizonyult szigorú, szikár embernek: szerette az állatokat – nagy szeretettel viszonyult névről is ismert kutyáihoz, lovaihoz. Kifejezetten szerelmi házasságot kötött Károlyi Zsuzsannával, és több elemzés szerint második feleségébe, Brandenburgi Katalinba is beleszeretett. Összetett személyiség volt, akinek képességei az államférfi minősítést teljes mértékben kiérdemlik.
– Mit tanulhatna a ma embere, egy közéleti szereplő a nagy fejedelemtől?
– Elsősorban a távlatokban való gondolkodást, ami az erdélyi politikai életben egyébként szerintem jelen van, talán jobban is, mint másutt. Másrészt, a tudomány, a művészetek, az oktatás pártolásának fontosságát. Követhetnénk nagyvonalúságának példáját is; amint Bethlen írja, „senki ne keresse a maga privátumját”, hanem nagyobb célok érdekében vesse be tehetségét. Talán bizarr a gondolat, de Bethlen napjainkban is ragyogó politikus lenne. Amint Kemény János megjegyzi, „emberi gyengeségektől ő sem volt mentes”, de sokoldalú, tehetséges személyiség volt. Diplomáciai lépéseit a korabeli németalföldi, angliai sajtóban nemegyszer ellenségesen ítélték meg: „rókának”, „oroszlánnak” nevezték. Ugyanakkor, a korabeli politikai irodalom szerint a fejedelemnek egyszerre kell ravasznak, bátornak és ügyesnek lennie – ő ennek teljesen megfelelt, ezért ellenfelei kiismerhetetlennek tekintették.
Rugalmasság és az elvekhez való ragaszkodás
– Milyen szempontoknak megfelelően szervezte újjá az erdélyi kormányzatot?
– Bethlen alapvető változtatásokat nem eszközölt, de megszigorította minden kormányzati intézmény működését, pontosabb elszámolásra kényszerítette. Szükség esetén megbízható, szigorúan ellenőrzött személyeket nevezett ki egy-egy kormányzati ág irányítására. Nagy felismerése és újítása volt, hogy „árus emberektől gazdagodik az ország”. Újító, kreatív ötleteit koncentrált, erős fejedelmi hatalommal tudta véghezvinni. Korabeli források szerint kedvére való volt az uralkodás, és igen szerencsés módon ez tehetséggel is párosult.
– Melyek voltak az elvek, amelyekből országa érvényesülése tekintetében nem engedett?
– Bethlen uralkodói tehetsége talán abban tudott legjobban kibontakozni, hogy két nagyhatalom szorításában miként őrizte meg Erdély önállóságát. Minden politikusi és diplomáciai tehetségét országa megtartására használta, amelyet egy levelében „birodalmacskának” nevezett. Zseniális volt a diplomáciai hadviselésben: bár Erdély a Porta vazallusállama volt, mint maga is írja, „ellenség lova lába nem taposta a haza földjét” amíg uralkodott. Sikeresek voltak igyekezetei, hogy török hadjáratok ne vezessenek Erdélyen keresztül, hogy azokban magyar hadak ne, vagy csak formálisan vegyenek részt. 1615-re kiegyezett a Habsburg magyar királlyal, II. Mátyással, erről az oldalról is biztosítva saját országát. Megfelelő kompromisszumkészséget tanúsított, hogy béke és nyugalom legyen az országban, de alapelveit nem adta fel. A nagyszombati egyezséghez vezető tárgyalások során például a Habsburg udvar erősen követelte Váradot és a hozzá tartozó részeket, de ezeket nem adta át.
Példaadó eredményei uralkodásának minden egyes részletében megmutatkoztak. Hogyan tette mindezt? Nem tudjuk... Négyszáz év távlatából csodálkozva szemléljük, hogy mire volt képes a fejedelem néhány megbízható embere segítségével.
Az Erdélyi Fejedelemség legfényesebb korszaka
– Művelődéstörténeti és művészettörténeti szempontból hogyan értékelhetőek Bethlen Gábor megvalósításai?
Kovács András: – Bethlen Gábor uralkodása az Erdélyi Fejedelemség közel másfél évszázados történetének a legragyogóbb korszaka. Erdély történetével kapcsolatos mai képünket a rendelkezésünkre álló források határozzák meg. Annak ellenére, hogy a 16. századra vonatkozóan nagyon sok esetben csupán feltevésekre támaszkodhatunk, a 17. század második felének kiadatlan forrásait pedig még alig ismerjük, határozottan állítom, hogy az a tizenhat esztendő, ami a „nagy fejedelem” uralkodását jelenti, a legfényesebb korszaka volt ennek az államocskának.
A kérdéséhez igazodva, nagyarányú megújulást jelez másfél évtizednek a mai szemlélő számára elképzelhetetlen pusztításai után az ország művelődésében és művészetében elengedhetetlen gondolkodó emberek, értelmiségiek viszonylagos sokaságának az újratermelődése, az idegenből érkezett értelmiségieknek, művészeknek a jelenléte. Ők az Európa-szerte a protestantizmus védelmezőjeként és toleranciájáról (ez nagyon nagy szó a harmincéves háború idején) ismert fejedelem hívására érkeztek, és az általa kínált lehetőségek és jelentős anyagi juttatások csábították őket e félelmetesen távoli, a törökök közelsége miatt veszélyesnek tekintett végvidékére a korabeli latin Európának.
– Milyen helyet foglalnak el a fejedelem építkezései Erdély késő reneszánsz építészetében?
– A késő reneszánsz Európának ezeken a tájain sokkal hosszabb életű volt, mint a 17. század elején már a barokk művészetet alakító Itáliában. A fejedelmi reprezentáció nyelve itt nálunk továbbra is a késő reneszánsz maradt. Bethen Gábor akaratából épülnek fel Erdély legjelentősebb reneszánsz kastélyai, Alvincen, Váradon (a fejedelmi palota), Radnóton és Balázsfalván. Ezeknek nyomán, ezek mintájára, hihetőleg a fejedelem udvari építészének, a vernai (Como) Giacomo Restinek tervei szerint épülnek meg a fejedelem főembereinek (a fejedelemség kormányzásában főszerepet vállaló elit tagjainak) a rezidenciái Aranyosmedgyesen (Lónyai Zsigmond), Fehéregyházán (Haller István), Gyergyószárhegyen (Lázár István), Csíkszeredában (Mikó Ferenc), Szentdemeteren (Balási Ferenc). Az itáliai késő reneszánsz építészetben kidolgozott, tiszteletet parancsoló bástyákat utánzó saroktornyokkal alakított belsőudvaros épülettípusról van szó, amely Erdélyben is az új, korszerű életforma elterjedését jelezve váltja fel a 2–3 helyiségből álló korábbi lakóépületeket.
– Milyen mértékben sikerült Bethlen Gábornak megvalósítania a fejedelmi székváros kiépítését? Milyen hozadékai vannak elképzeléseinek elődeihez képest?
– A püspöki palotából a 16. században kialakított gyulafehérvári fejedelmi palotában 1603-ban, két ostrom és tűzvész után mintegy tíz lakható helyiség maradt. Báthory Gábor úgy próbált segíteni ezen, hogy csalárd módon elfoglalta Nagyszebent. Utóda, Bethlen Gábor fejedelem uralkodása alatt az eredetileg egyetlen belső udvart kerítő épületegyüttest két további udvarral toldották ki, s létrehozták az emeletes, mintegy 200 m hosszúságú, lényegében ma is álló, egységes főhomlokzatot a szintén helyreállított, udvari templom gyanánt használt székesegyház szomszédságában.
A vár déli oldalán megépítettek két hatalmas olaszbástyát (ezek a 120 méteres homlokfalú monstrumok egy évtized alatt épültek meg), egyet a fejedelem, a másikat a szász székek költségén. Földbe süllyesztett cserépcsövekből összeállított több kilométer hosszú vízvezeték szállította a külvárosba, a várba és a palota csorgóiba a nyugati szőlőhegyek forrásainak egészséges vizét. Újraindíttatta Erdély legnagyobb manufaktúrájának, a gyulafehérvári ágyúöntőháznak a működését, s 1629-ben 24 újonnan öntött ágyú alá készültek lafettát építeni. A falakon belüli várost romjaiból újjáépíttette, és a megújult székváros díszeként megépült a Collegium Academicum ma is álló, Európának ezen a részén kivételesen igényes épülete, amelyben a fejedelem által meghívott híres német professzorok oktatták az ifjúságot.
– Milyen üzenetet hordozhat a fejedelem tevékenysége, eszmerendszere a mai erdélyi ember számára?
– A 16–17. századforduló mérhetetlenül nagy pusztulásai után Bethlen Gábor fejedelem mutatott utat a polgárháborúban kivérzett erdélyi társadalomnak a kibontakozás felé: ez az út pedig a békés munka, építés, tanulás irányába vezetett. Erdély négy évszázaddal ezelőtt megválasztott, azóta sem feledett nagy fejedelmét én a társadalmi összefogást támogató kiegyensúlyozottság, a lehetőségeket bölcsen mérlegelő tettrekészség, az előrelátás és a jövő számára építkező derűlátás példájaként állítanám honfitársaim elé.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár)

Évforduló – Az omladozó sajtóháztól a „sárgáig”
Húszéves a kolozsvári magyar újságíróképzés
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 20-AI SZÁMÁBÓL
MEDEA, ME-dok és Minerva egyesület
Az oktatás kereteinek bővítése mellett 2003-tól fokozatosan a szerkezetátalakításra helyeztük a hangsúlyt. A tanrend spektrumbővítése együtt járt azzal, hogy a tényfeltáró újságírás alapkövetelményei a gazdasági, a politikai, a kulturális szakosodásban is érvényre jussanak. A doktori képzés beindítása ugyanakkor elősegítette szakmai egyesületünk, a MEDEA bejegyeztetését, a ME-dok című média- és kommunikációtudományi szakfolyóiratunk elindítását, a tudományos konferenciák rendszeresítését, az elhangzott előadások szövegeinek megjelentetését. Mindez egyre inkább „láthatóvá tette” a kutatás személyi feltételeit. Az intézményesüléshez azonban az is kellett, hogy az egykori államosítással elkobzott vagyonát részben már visszaszerző Minerva Művelődési Egyesület vezetősége 2010 tavaszán otthont adjon a MEDEA-nak (is), amely így – ha már a Spectator Sajtóház renoválása és rendeltetésének megváltoztatása után nem jutott megfelelő térhez – a Jókai utca 16. szám alatt hozzáláthatott a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet megszervezéséhez.
A Spectator Sajtóházban elindított szakkönyvtár-építést a Minerva Archívumban folytattuk és folytatjuk. A gazdag lap- és dokumentumfilm-gyűjtemények mellett jelenleg mintegy két és fél ezer média- és kommunikáció-tudományi kiadvánnyal rendelkezünk, itt őrizzük végzőseink szakdolgozatait, amelyek az újabb évfolyamok felkészítését is szolgálják, mind alap-, mind mesteri, mind doktori szinten. A KMKI égisze alatt megjelenő folyóirat eljut a hazai és külföldi média- és kommunikáció-tudományi tanszékekre (Marosvásárhely, Bukarest, Budapest, Pécs, Szeged, Nyíregyháza, Beregszász, Róma, Nápoly, Padova, Helsinki, Jyväskylä), a kolozsvári Egyetemi Könyvtárba, a budapesti Széchényi Könyvtárba, a budapesti Média- és Kultúratudományi Kutatóközpontba és a Médiakutató szerkesztőségébe, hazai és külföldi újságíró-szervezetekhez.
A frissen alakult intézet célul tűzte ki – egyebek mellett – az erdélyi/romániai magyar írott és elektronikus sajtó adatbázisának megteremtését, az ötcsatornás kommunikációs rendszer működésének vizsgálatát, korszerű médiaelméleten alapuló történetének a megírását.
Mi tette elodázhatatlanná ezt a vállalkozást? Alapvetően az a hiányérzet, hogy az 1918 előtti erdélyi sajtó történetéről éppúgy nincs átfogó szintézisünk, mint a kisebbségi kényszerhelyzetben továbbélő magyar és német sajtó funkcióváltásáról. A magyarországi újságíró-oktatás számára kidolgozott – 1990 óta több kiadást megért – főiskolai tankönyv szerzői eleve nem vállalkoztak az önálló forrásfeltáráson alapuló összegezésre, főként az 1918 utáni kisebbségi magyar sajtó társadalmi és nemzeti szerepét illetően. De nem várható ez a magyar nyelvismerettel nem rendelkező erdélyi román sajtótörténészektől sem.
Egykori diákjaink ma sajtószakemberek
Eddig tizenhat évfolyamunk végzett, mintegy kétszázan szereztek képesítést az újságírói, szerkesztői, sajtószóvivői, sajtómenedzseri, online-szerkesztői, médiakutatói stb. munkakör betöltéséhez. A romániai magyar sajtó rendszerében aligha van olyan szerkesztőség, ahol a végzettjeink ne lennének jelen. Már jócskán vannak köztük főszerkesztők, főszerkesztő-helyettesek, rovatvezetők, rovatszerkesztők, online-szerkesztők, műsorvezetők, maguknak országos nevet szerzett riporterek, minisztériumi tanácsosok. Sokat elmond az általunk bejárt útról az is, hogy egyik 2002-es végzettünket, Rácz Évát nemrég megválasztották a MÚRE elnökének.
Növekvőben azoknak a száma, akik a szerkesztőségi stb. munka mellett mesterképzőn folytatják médiatudományi tanulmányaikat, illetve doktorálnak. Tanszékünkön olyan disszertációk születtek, mint Kommunikációs stratégiák a tömegtájékoztatás korszakában (Kádár Magor, 2006), Cenzúra és propaganda a kommunista Romániában. A romániai magyar nyilvánosság korlátozása a kommunista diktatúra időszakában (Győrffy Gábor, 2007), Szociálpolitikai változások az írott sajtó tükrében – 1990–2008 (Deme Cecília, 2009), Gazdasági és társadalmi kérdések a romániai magyar sajtóban – 1968–1989 (Demeter Csanád, 2009), Az ifjúság jövője és a globalizáció kihívásai. A magyar fiatalok és a média növekvő szerepe (Gábor Kálmán, 2009), Az új kommunikációs eszközök társadalmi hatásának képzete a magyar sajtóban a tizenkilencedik század második felében és a huszadik század elején (Zsugán-Gedeon Hidber Gyula, 2009), A történész és levéltáros Kelemen Lajos publicisztikai tevékenysége (Sas Péter, 2010), Az irodalmi paródia és a parodisztikus beszédmódok helye az 1945 utáni erdélyi magyar sajtóban (Zólya Andrea Csilla, 2010), A romániai magyar politikai kommunikáció nyelvhasználatának változása 1989–2004 között (Kozma Csaba, 2011), A rádiós szövegalkotás és szövegmondás összefüggései. Nyelvhasználati jelenségek a regionális közszolgálati rádióban (László Edit-Zsuzsanna, 2011), A tudományos-fantasztikus filmantológiák elemzése a modern látványtechnika és a filmnarratíva szemszögéből (Tárkányi János, 2013), A harmadik Korunk első évtizedének szerkesztési koncepciói a közéleti témák tükrében. Egy szellemi műhely rendszerváltó tíz éve (Botházi Mária, 2013), A vezérkultusz a cseausiszta diktatúrában. Nicolae Ceauşescu személyi kultuszának tipológiája 1965–1989 (Máté Erzsébet, 2013), Az interaktív digitális multimédiák posztmodern robbanása. Virtuális referenciák és numerikus fikciók a posztmodern kor videojátékaiban (Péter Árpád, 2013), Mesehős-reprezentációk az elemi iskolás gyerekek hétköznapi életében (Kassay Réka, 2013).
Munkánk során a továbbiakban is szeretnénk együttműködni az MTA Irodalomtudományi Intézetével, a Romániai Sajtótörténeti Társasággal, a budapesti Országos Széchényi Könyvtárral, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárral. Ugyanakkor számítunk a bukaresti, a budapesti (ELTE), a szegedi, a pécsi egyetemek hasonló szerkezetű tanszékeinek esetenkénti támogatására is. Mindenekelőtt sajtótörténeti értékeink digitalizálásában, a világhálón való megjelenítésében.
Cseke Péter
Szabadság (Kolozsvár)

Új út nyílik a kolozsvári diákok számára
Egy új kapocs Budapest és Kolozsvár között címmel tartottak konferenciát az EIT ICT Labs Magyar Nemzeti Társult Csomópont és a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem szervezésében péntek délelőtt. A rendezvényen a két szervező fél mutatkozott be azzal a céllal, hogy a két város közti kapcsolatépítést erősítse.
Első lépésben dr. Horváth Zoltán, az EIT ICT Labs Magyar Nemzeti Társult Csomópont igazgatója mutatta be azt az európai hálózatot, amely több, elsősorban nyugati és északi város egyetemeit, a kontinens különböző vállalkozásait köti össze, oktatást, kutatást, üzletet kapcsolva egymáshoz, az infokommunikációs technikákkal kapcsolatos innovációs lehetőségeket erősítendő.
A budapesti csomópont menedzsere, Várhalmi Zsuzsa a diákokat érintő gyakornoki lehetőségekről számolt be, kiemelve, hogy a az EU-s állampolgárok számára ingyenes oktatás meglehetősen nagy mobilitást biztosít, a mesteri éveket két különböző városban lehet elvégezni. A kolozsvári diákok számára is nyitott a lehetőség, hiszen csereprogramokban vehetnek részt, a nyitni kívánó cégek pedig szintén teret kapnak.
A gyakornoki program előnyeiről, és saját innovációiról többek között a Szatmárnémetiből származó Maksay Dorottya, az EIT CH.A.N.G.E. Awards 2013-as győztese számolt be, aki Helsinkiben szerzett tapasztalatai alapján olyan rendszert épített ki, amellyel az olcsóbb szállást kereső diákok és a segítsd égre szoruló idősek is előnyhöz jutathatnak.
Dr. Soós Anna, a BBTE rektorhelyettese az egyetem eredményeit és előnyeit ismertetve, aláhúzva, az európai kapcsolatrendszerhez tartozó budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemmel húsz éve ápolják a kapcsolatot.
A konferencia utolsó momentumaként Kelemen András, a Cluj IT Cluster igazgatója az európai kezdeményezés kolozsvári mását ismertette, amely szintén összekapcsolja a régióban található innovatív vállalkozásokat.
Maszol.ro

Továbbképzésen a kisiskolások tanítói
Az anyanyelv oktatása és a játék szerepe kisiskolás korban elevezésű konferencián és továbbképzőn vettek részt Arad, Temes és Fehér megyei tanítók az elmúlt hévégén Csíkszeredában. Ez a konferencia volt a külhoni magyar kisiskolások évének záró rendezvénye.
Arad megyét a konferencián a következő pedagógusok képviselték: Viszhányó Aranka, az aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola tanítója; Boldizsár Tünde, a kisperegi Általános Iskola tanítója, igazgatója; Erdős Tünde, az ágyai Olosz Lajos Általános Iskola tanítója; Balta Emese, a zimándújfalui Általános Iskola tanítója és Kiss Anna, a pedagógusház módszertani szakfelügyelője.
Temes megyéből Ilyés Szeréna, Madaras Andrea és Talpai Ágnes, Fehér megyéből Varga Melinda, Szilágyi Székely Melinda, Daróczi Ilona Réka és Roş Amalia Gabriela tanítók vettek részt a csíkszeredai konferencián.
Szombat reggel az Apáczai Csere János Pedagógusházban Répás Zsuzsanna, a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára nyitotta meg a 2013 a külhoni magyar kisiskolások éve program záró rendezvényét, melyet a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) szervezett.
„Répás Zsuzsanna mesélt arról, hogyan képzelik el ezt a programsorozatot. Kezdték az óvodával, most, idén volt a kisiskolásoknak, jövőre már január 1-jétől indul az V–VIII.-nak és így tovább” – mondta el Kiss Anna, a konferencia egyik aradi résztvevője.
A hivatalos megnyitó után egész napos előadássorozat, műhelyfoglalkozás vette kezdetét, ahol a pedagógusok előadásokat hallgathattak meg a magyarságismeret szükségességéről, a szövegértés fejlesztési lehetőségeiről az elemi osztályokban, az élményszerű olvasásról, a drámapedagógiáról és annak alkalmazási lehetőségeiről.
Délután négy csapatban, négy helyszínen zajlottak a műhelyfoglalkozások dr. Demény Piroska docens, BBTE, Koósné Sinkó Judit egyetemi tanársegéd, ELTE, Lazsádi Csilla BBTE, pszichológia és neveléstudományok kar, valamint Rusz Csilla drámapedagógus, a nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskola tanítója irányításával.
„Mi öten voltunk Arad megyéből, úgy osztottuk be, hogy minden foglalkozáson valaki jelen legyen, hogy aztán tudjuk egymásnak elmesélni a tapasztalatokat, amiket majd itthon a többi kollégának is egy beszámoló keretében előadunk. Az előadások nagyon érdekesek, a gyakorlat, a műhelyfoglalkozások roppant izgalmasak, jópofák voltak, kimondottan csak játékos módszerrel. A kollégáktól is ezt hallottam, hogy nagyon intenzív, interaktív foglalkozások voltak” – mesélte Kiss Anna módszertani szakfelügyelő.
A műhelyfoglalkozások után, mintegy zárásként este a csíkszeredai Boszorka bábcsoport Esti mese tanítóknak című előadását tekinthették meg a résztvevők.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Nemzeti filozófia: meglátások a megláthatatlanról
Nagyon szeretnék egyesek ha lenne, sőt, egy időben „meg is akarták csinálni”, különféle módokon. De végül csak nem jön össze még ma sem olyasmi, hogy nemzeti filozófia. Mindig elakad valahol. Már a meghatározásnál is.
Sokan szeretnék, laikusként is, ha lenne úgymond nemzeti filozófia, és dühösek, ha azt hallják, hogy ilyesmi eleve nem nagyon lehet – ám a nemzeti szurkolótábor nagy részét is inkább a Mikulás érdekelte a hétvégén, nagyon kevesen voltak ugyanis kíváncsiak arra az egyébként kifejezetten érdekes előadásra, amelyet Mester Béla filozófus tartott a témáról Nagyváradon. Az előadó (aki a Nyíregyházi Főiskolán és Budapesten, az ELTE bölcsészkarán végezte tanulmányait, majd egyetemi doktori címet szerzett filozófiatörténetből, PhD fokozatot irodalomtudományból és politikafilozófiából, jelenleg pedig az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Filozófiai Intézetében dolgozik, részmunkaidőben oktat a Nyíregyházi Főiskolán, továbbá ebben a tanévben a PKE vendégtanára) A nemzeti filozófia virágzása és romlása címmel tartott értekezést a PKE-n.
Nekifutások és lepattanások
Gyakorlatilag történeti áttekintését adta annak, hogyan próbálta meg több vonulat is „megcsinálni” a nemzeti filozófiát. Márpedig ez eleve nem biztos, hogy jó ötlet volt, mivel némi ellentmondás egyből feszül benne. Mester Béla jelezte: a nemzeti sztereotípiák élnek a filozófiában is, amely pedig egyetemesnek gondolja, vallja magát. Felidézte: például a kolozsvári iskolateremtő filozófus, Böhm Károly is megpróbált összehozni egy magyar filozófiai rendszert. Ez azonban leállt ott, pontosabban abban testesült meg, hogy elképzelése szerint nemzeti filozófiát mindazon művek összessége jelenti, amelyek nem átvettek, hanem eleve magyar nyelven születtek. A 19. századból örökölt gondolat egyébként az, hogy a nemzeti kultúrához mindenképpen hozzá kellene) tartoznia egy saját filozófiai rendszernek is. Ennek kidolgozásán különösen a reformkorban ügyködtek. Ennek zászlóvivője Iglói Szontágh Gusztáv Adolf volt, aki az 1800-as évek első felében igyekezett kiépíteni egy sajátosan magyar filozófiai rendszert, az ún. „egyezményes filozófiát”, amely eklektikus jellegével törekedett arra, hogy a társadalmi ellentmondásokat elfedje. Azonban Szontágh lényegében egész munkássága során csak programokat fogalmazott meg, manifesztumokat készített arról, hogyan kellene hozzálátni. A hozzálátás végül elmaradt. Ennek ellenére – pályája végén – megpróbált eredményeket felmutatni, „a magyar filozófia eredményeit” összesítő kiadványban, amely azonban egy vékony füzet lett csupán, Mester Béla szerint ami abban van, az is csak csalás. Ezzel együtt az előadó úgy vélte, e nemzetiesítési törekvéseknek mintha lett volna értelmük akkoriban, a 19. században. Később például Karácsony Sándor is próbálkozott a nemzeti filozófia megalkotásával. Ami ebből összejött, az Mester Béla szerint „magyarnak magyar, csak épp sokkal több köze van más tudományokhoz, semmint a filozófiához”. Az igen intenzív próbálkozások, amelyek a reformkort és az azt követő időket is jellemezték, az I. Világháború után kezdtek kifulladni.
Napjainkban is vannak még azért próbálkozások, minden előző sikertelenségtől függetlenül (vagy épp azokkal akár összefüggően is). Az előadó egyik kérdésünkre válaszolva pályatársát, Perecz Lászlót említette, aki szerinte hírlapi szintű viták, nyelvi kérdések, őstörténeti vonzatok összegzése révén is próbál valamiféle nemzeti filozófiát összehozni. Ám a gond továbbra is ugyanaz: már eleve a „nemzeti” fogalom tisztázása sem lehetséges e témakörben. Épp ezért – mondta az előadó – még eleve azt sem lehet meghatározni, mi az a nemzeti filozófia. Erre ő maga sem tudna választ adni. Hozzátette: „amikor az ilyen vitákba néha belerángatnak egy-egy filozófust, az végül ír egy-egy fogalomtisztázó szöveget, aztán elvonul azzal, hogy hagyják őt békén az ilyesmivel, ő visszamegy értékfilozófiát csinálni”.
Mester Béla egyébként egyik szövegében tételesen ki is mondja: az úgymond nemzeti filozófia „bármilyen értelemben vett ötlete szakfilozófiai körökben régóta nem számít már komolyan vehető szellemi programnak, sőt, több megközelítését nem is mindig tekintik szalonképesnek”…
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Szövegeink az események után kullognak
György Péter esztéta, médiakritikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára az Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetének bemutatása alkalmával volt a váradi Törzsasztal vendége. A sok vitát kiváltó könyv szerzőjével Szilágyi Aladár beszélgetett.
Több munkájában is foglalkozott az emlékezetpolitika, a kulturális emlékezet kérdéseivel. Nemde, ilyen volt a 2000-ben megjelent Néma hagyomány, és ilyen volt a 2005-ben napvilágot látott Kádár köpenyege is. Ezt követően látott hozzá az Erdéllyel foglalkozó könyvéhez. Elmondaná, hogyan született meg az ötlet, hogyan módolta meg a kötetet, menet közben alakult ki, vagy eleve kitervelt munka volt?
Mind a két feltételezés igaz. A Néma hagyomány tizenhárom éve jelent meg, akkor még azt lehetett remélni, hogy 56 az egy közös hagyomány. Ma már ez az állítás nem igaz. Az kezdett el érdekelni, hogy a kulturális hagyományozódásnak a szerkezete hogyan működik. Azt gondoltam, hogy 56 nagyon jó példa egy elméletnek az illusztrálására, másrészt pedig, megkerülhetetlen. Félő volt, hogy ha az új nemzedék nem tartja magára nézve kötelezőnek, ha nem fog vele úgy bánni, mint 48-cal, ha nem fogadja el örökségként, akkor bármit lehet csinálni ebben az országban. Úgy gondolom, hogy egy nemzeti kulturális közösség – ha ennek a fogalomnak van értelme –, egy történeti közösség nem működhet úgy, hogy a saját múltjával nincs tisztában. Ami a Kádár köpenyegét illeti, gyakorlatilag kiderült, hogy a Kádár rendszer emlékezetből való kiesésének kínos következményei vannak. Már a Néma hagyományban is fölmerült, hogy mi van a Kádár korszakkal, s elkezdtem áttekinteni, hogy utólag mi történt a Kádár rendszerrel. Tulajdonképpen az Erdély-könyvemnek is alapkérdése Trianon mellett, hogy mi történt itt a szocializmus ideje alatt? Az viszont láthatólag nem nagyon érdekli a mai Magyarországot, szinte elszántan és dacosan nem. Ezért is kezdtem megírni az Erdéllyel kapcsolatos gondolataimat, véleményemet, s ezek az írások végül kötetté álltak össze. Most írok egy könyvet, az 57 és 70 közötti évekről, arról, hogy miként alakult ki a Kádár-rezsim kulturális intézményrendszere, ennek a munkának A lektorok ideje az ideiglenes címe.
Ami a Képzelt Erdélyt illeti, gondolom, maga a témakör is kínálta, hogy egy esszékonstrukció legyen. Nemde, ez azért is hasznos, mert az esszének a tanulmányhoz képest megvan a maga nagyobb szabadsága. Ehhez viszont, tekintettel a téma bonyolultságára, a szerzőnek ki kellett alakítania egy sajátos nyelvezetet is, hogy az egész problémakört meg lehessen fogalmazni.
Váradon – ami ha akarom Erdély, ha akarom, nem – egy Erdélyi Riport című lap szerkesztőségében nekem, aki soha nem éltem Erdélyben, erről beszélni nagyon nehéz.
Világosan kell látni: ezt a könyvet egy nem idevaló ember írta, nem idevaló embereknek. Az egy külön ajándék az élettől, ha az idevaló emberek is érdeklődést mutatnak iránta, ez számomra végtelen nagy öröm. Mert az történik, hogy van egy csomó ember – akik közé én is tartozom –, aki ezt a dolgot kívülről nézi, és félő, ugyanott fogunk tartani, mint ahogy Kazinczy megírta 1816-ban: Magyarország nem ismeri Erdélyt.
Ez a könyv egy gondolatkísérlet, egy esszéisztikus kísérlet arra nézve, hogy miként alakult ki az a helyzet, hogy Magyarország ma arra használhatja Erdélyt, amire használja. Ami szerintem teljes félreértés, egy kulturális hagyomány politikai használata, ami engem sok aggodalommal tölt el.
Azt mondta, kívülállóként írta meg, ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy sok empátia van önben. Ez azt jelenti, hogy akár egy helyzetről, egy történésről, akár egy személyiségről van szó, nem csak körbejárta, hogy hol, hogyan élt, mire kényszerült, hanem az esszé műfaj azt is lehetővé tette, hogy uram bocsá’, még érzelmi megnyilvánulásokat is megengedett magának.
Igen… A könyvnek – többek között terjedelmi okoknál fogva – csupán három „főhőse” van, de jogos kifogás, hogy például Cs. Gyímesi Éva avagy Székely János miért nincs benne, de benne van Szabédi László, Bretter György és Szilágyi Domokos. Van három ember, aki iránt mindig is nagyon komoly empátiát éreztem, miközben, a sors iróniája: Gyímesi Éva volt az egyetlen, akit – szemben a másik hárommal – valamelyest személyesen is ismertem. Három olyan emberről van szó, akinek az életét – akár az Éváét – a kommunizmus determinálta, vagy tette tönkre. A három sors közül kettőhöz brutális öngyilkosság fűződik, ami elválaszthatatlan az államszocializmus történetétől. Azért is szenteltem Szabédinak nagyobb teret, mert nagyon felpiszkált, amikor láttam, hogy miközben Erdélyben ő egy hős, Magyarországon azt sem tudják, hogy kicsoda. Ez a könyv mégis csak Magyarországon jelent meg, hadd örvendeztessem meg az olvasóimat azzal, hogy nézzék meg, ki volt ez az ember.
Könyvének olyan a konstrukciója, hogy bizonyos elemek egy-egy fejezetben kapnak helyet, de legalább utalások erejéig vissza-visszatérnek egyebütt is. Érdekes volt számomra, amikor a mű elején az úgynevezett mitizált tér keretén belül az emlékhelyeket, illetve a kultuszhelyeket elemzi. Élvezettel olvastam, amikor felvázolta Zebegénynek, mint helyszínnek a szinkretizmusát, és a legvégén – ellenpontként – oda tette valóban értékes szakrális térként Pannonhalmát, amivé az napjainkban fejlődött. És megint megtapasztaltam azt a körültekintő felelősségtudatot, ahogy a Makovecz-jelenséget, a Magyarországról végül „kiszorult”, Erdélyben „hazatalált” építész munkásságát tárgyalta.
Konkrétan az történt, hogy a magyar katolikus egyház, Erdő Péter esztergomi bíboros megszakította vele az együttműködést, ami Piliscsabán, a Pázmány Péter katolikus egyetem tervezésekor csúcsosodott ki. De egyébként arról volt szó, hogy Makovecz Imre templomokat épít, és amikor kiszorult Magyarországról, akkor gyakorlatilag Erdélyben folytatta azt, amit Magyarországon nem folytathatott. Makoveczet lehet abszolút túlértékelni – azért fogalmazok így, mert én nagyon nagyra értékelem –, de az, amit a jelenlegi magyar kormányzat csinál, hogy hozott egy törvényt, mely szerint Makovecz Imre összes kulturális épületét le kell védeni, meg kell menteni, ezzel gyakorlatilag kiveszik az építészet történetéből, és patetikusan afféle szent helyekké nyilvánítják azokat. Ez veszélyes dolog. A másik pedig, ami ugyanilyen kétségbeejtő, ahogyan Makovecznek a vitathatatlan tehetségét – pusztán a politikai nézetei miatt – a liberális magyar értelmiség kezeli, azt ostobaságnak tartom. Szerintem Makovecz Kós Károly nagyságrendű téralkotó építőművész volt. Az más kérdés, hogy a Makovecz-házaknak a gyakorlati használhatósága egy súlyos problémát vet föl. Jellemzően azt kell mondanom, hogy ez nem csak őreá áll, hanem például Gaudi épületeire is. Nem funkcionálisak, hanem mint térbeli látomások használandóak.
Hadd térjünk rá Szabédi Lászlóra. Sokat, elmélyülten foglalkozott vele. Egész, viszonylag rövid életpályáját nyomon követte tragikus haláláig. Az ön szövegéből kiderül, hogy mennyire tehetséges, felkészült és sokoldalúan művelt ember volt. Viszont 1945-ben, amikor nemcsak ismét kisebbségi helyzetbe került az észak-erdélyi magyarság, hanem néhány év alatt a kommunista rezsim vált Romániában uralkodóvá, próbált valamilyen mentséget találni a maga számára, arra nézvést, hogy kényszerűségből váltott, „a kommunizmus hívének” szegődött. Tényleg mentség számára ez a kényszerhelyzet?
Egy olyan embernek, mint én, akinek soha nem volt revolver szegezve a homlokához, erkölcsi kötelessége, hogy empatikus legyen. 54-ben születtem, az én nemzedékem szerencsés volt, mert soha, senki nem fenyegette az életét.
Szabédi karizmatikus ember volt, nemzedékének egy kiemelkedő és tragikus hőse. Azt a kérdést tette föl önmagának, szerintem eléggé kérlelhetetlenül, hogy ha ezt az országot, amelyikben él, a kommunisták fogják vezetni, és a magyar elit nem lesz kommunista, akkor ki fog tárgyalni a románokkal? Ez jogos kérdés. Nem ugyanaz, mint Magyarországon, mert ott nem kellett kommunistának lenni – hogy finoman fejezzem ki magam –, mert mindenki otthon volt. Itt az volt a kérdés, hogy tárgyal-e valaki a román kommunista vezetéssel, s ezt követően fejtette ki hatalmas nyelvészeti, egyetemi tanári munkásságát. Én elolvastam azokat a Szabédi-emlékházban található leveleket, amiket ő írt az egyetemnek. A habitusa tényleg szívszorító: könyörgés, félelem, hogy mindenből kiszorulnak. Amennyire látom, egy őrületes manőver volt ebben valamiféle identitás átmentésére, valamiféle univerzális identitás átmentésére. Azt gondolom, hogy sorsa egy olyan tragikus sors, amit ugyanúgy kellene ismernünk, mint a miniszterelnök Telekiét. Ha vannak egy nemzeti kultúrának emblematikus élettörténetei, az övék az. Mind a ketten, amikor végső választás elé kerültek, az életükkel fizettek érte.
Ami Bretter Györgyöt illeti, ő is egy szinte besorolhatatlan személyiség, jelenség. Úgymond, ő kommunista volt, de egy ideológiaellenes gondolkodó. Aki – megkockáztatnám az állítást – kidolgozta a saját rendszerét…
Ez már egy másik nemzedék. Az ő eszmélésük korában a hidegháború örökkévaló állapotnak tűnt. Bretter egy évtizeddel azelőtt halt meg, hogy véget ért volna a hidegháborús időszak. Az ő halálakor, 1977-ben senki nem gondolta volna, hogy mi fog történni. Amikor Grósz Károly, az MSZMP főtitkáraként bejelentette, hogy létre fogják hozni a többpártrendszert, akkor egyetlen ellenzéki értelmiségi sem volt, aki ne azt hitte volna, hogy ez egy ügyes trükk. Bretter abban a világban élt, ahol kevés kivétellel, szinte mindenki baloldali volt, s ezen túl elment a lehetőségek legszéléig. Tulajdonképpen az ő nemzedékének az írói kötésig benne álltak a kommunizmusban. Aki nem hajlandó ezt tudomásul venni, az árt a magyar kultúrának, Erdélynek, mert nem lehet letagadni azt, honnan indultunk, kik voltunk.
Bretternek morális dilemmája volt – illetve nem is volt dilemma számára, hiszen tudta, mit kell tennie –, hogy azokban az években vált a legkeményebbé a Ceauşescu rendszer, ami arra késztette az erdélyi magyarság színe-javát, hogy vállaljon szolidaritást, alakuljon ki a fejlett közösségi érzület bennük. Ugyanakkor egy olyan ember, mint Bretter, aki, amellett, hogy önálló egyéniség volt, és az individualitás szabadságát óhajtotta volna saját magának, mégis egy ilyen helyzetbe kerülve habozás nélkül felvállalta a közösségi bajokat.
Azt remélem, hogy a Temetés Zsögödön című esszéje, amit kiválasztottam, éppen erre rímel. Amire maga céloz, hogy a nagy individualista művészt, Jackson Pollockot belecitálta egy kollektív, szakrális közösségi térbe, az nem kevés jelentéssel bír. Tulajdonképpen teljes csapdahelyezet volt, senki nem mondhatta a diktatúra alatt, hogy van külön út, és ebbe a közegységes útba pedig bele lehetett bolondulni. Ennél nem ismerek semmi rettenetesebbet. Magyarországon mindenki szeretné elfelejteni, hogy 1970-től a Kádár és a Ceauşescu pont az ellenkező irányba mentek. Erdély akkoriban bolondok háza volt, jártam itt többször 78-79 táján, barátság okán. Láttam, hogy egy brutálisan más világba cseppentem, miközben Magyarországon már lehetett élni. Azért is vizsgáltam Bretter ürügyén ezt a kort, mert a magyar köztudatban egyszerűen nincs benne.
Kötetéből a legizgalmasabb olvasmány az volt számomra, ahogy Szilágyi Domokossal foglalkozott. A korszak, az egyetemes magyar irodalom egyik legnagyobb költője volt, ehhez kétség nem fér. Amikor 56-ban elkezdték az egyetemistákat faggatni, gyötörni, ő gyenge fizikumú, gyenge pszichikumú ember lévén, megtört. Engem ez a tény nem érdekel annyira, inkább az, hogy – nem véletlenül – eljutott az öngyűlölet állapotáig, ami annyi éven keresztül végig kísérte, és ilyen iszonyú terhet hordozva vetett véget önkezűleg az életének…
Amit ön mond, azt ennél pontosabban nem lehet megfogalmazni. Szilágyi Domokos egy olyan titokkal élt együtt, ami miatt minden nap meg akart halni. Amikor eldöntöttem, hogy írok róla, beszéltem egy csomó emberrel. Az élettársával, Nagy Máriával, és sokakkal, akik ismerték. És az jött vissza, hogy ebbe őrült bele. Borbély Andrásnak van egy doktori értekezése, amit erről írt, az egész besúgói rendszerről a kolozsvári egyetemen, Költészet és totalitarizmus, Szilágy Domokos címmel. Egy részét olvastam már. És nagyon egyet értek azzal, ami a Selyem Zsuzsa által szerkesztett, pár éve kötetben fogalmazódott meg: nem csak afféle pszichológiai tréfálkozás, hogy nem tudjuk valójában, mit jelentett Szilágyi Domokos, hiszen azokat a szövegeket nem ő írta le. Ez nem csak egy rafinált bölcsészvélekedés, ebben sok tapintat van iránta. Egy ilyen iszonyú teherrel ekkora életművet létrehozni, valóban példátlan teljesítmény.
Elgondolkoztatott, hogy – ha nem is vonta vissza, amit megfogalmazott – bizonyos mértékű lemondást éreztem ki adott ponton könyve szövegéből. Ki is írtam magamnak: „A kihívásra nem nagyon van jó válasz, nekem sincs. Szövegeink kullognak az események után.”
Láthatjuk, hogy mi történik. Gyakorlatilag a mitomán, neoetnicista, történelem utáni elképzelt történelem egyre erősebbnek tűnik, mint a politikai valóság. A magyar történelem is ilyen, miért éppen Erdéllyel tettek volna kivételt?
A Trianon utáni Magyarország történelméről pontosan ilyen homályos ismeretekkel rendelkezünk, magyarán: semmilyennel. Az amnézia nevében mindenki egyesül mindenkivel. Ennek a történelemhez, a megtörtént események értelmezhető láncolatához semmi köze.
De azzal számolni kell, hogy a beszélgetésünk elején emlegetett kultikus tereknek, a nagy közösségi élményeknek – például Csíksomlyónak – nagy tömeghatásuk van. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Szerintem, ha valaki ma győztese ennek, az már rég nem a Fidesz, hanem a Jobbik. Azt senki nem tagadhatja, hogy az a tények nélküli közösségi identitásérzet egy fantasztikus együttes élmény, amit soha nem kaptak meg Magyarországtól. Nem kapták meg attól az országtól, amelyikre fölnéznek, amelyik fontos nekik, amelyikkel szemben kisebbrendűségi érzésük van. Most megkapják a Csíksomlyói Passión, a Félszigeten, egy nem mediális, hanem zenei és testkultúrában. Ezt az erdélyi fiatalokon „leverni” értelmetlen, ezért őket szélsőjobboldalinak nevezni értelmetlen. Viszont a magyar szélsőjobb habozás nélkül kihasználja, az tény. Hogy ebből mi fog következni, arról sejtelmem sincs.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

SZÍVÁS AZ ADMINISZTRÁCIÓ
Kis szocio-fantomkép a magyar doktoranduszokról
A határon túli magyar diákok nagy része Magyarországra megy doktorálni, és túlnyomó többségük tudományos karriert remél.
Magyar doktoranduszok a szomszédos országokban címmel közölt tematikus összeállítást a tavaly őszi számában a Kisebbségkutatás c. folyóirat. Az összeállítás Papp Z. Attila és Csata Zsombor átfogó, Külhoni magyar doktoranduszok: nemzetközi kontextusok és Kárpát-medencei jellegzetességek című tanulmányával indít.
A tudományos cikk részben nemzetközi és magyarországi adatbázisokra, részben pedig egy, a négy határon túli magyar régióból származó doktoranduszok körében végzett on-line kérdőíves kutatásra alapoz. Alább következnek a tanulmány megállapításai, röviden összefoglalva.
A szerzők szerint összetett kérdés a magyarországi és határon túli doktoranduszok helyzete: a PhD képzésben résztvevők mobilitása nagy, nagy részük Magyarországon végzi a képzést, és sok esetben magyar állampolgárságuk is van. Így tehát felmerül a kérdés, egyáltalán határon túliak-e vagy sem?
A határon túli magyar közösségek szempontjából nem feltétlenül pozitív, hogy a magyar nemzetiségű fiatalok Magyarországon vesznek részt PhD-képzésben: működik a magyar-magyar agyelszívás, nagy a veszélye annak, hogy ezek a fiatalok Magyarországon is maradnak. Az értelmiségi réteg kivándorlása főként a kisebb határon túli közösségeket érinti.
Kevesen doktorálnak
Míg Romániában és Szlovákiában is lassan nő a doktoranduszok száma, ezzel szemben Magyarországot sokkal inkább a stagnálás jellemzi: a 2002 és 2011 közötti időszakban gyakorlatilag nem változott a PhD-képzésben részt vevők száma. Hiába feleakkora Szlovákia mint Magyarország, itt 2011-ben kétszer annyian doktoráltak, mint Magyarországon.
Az 1 millió főre jutó PhD-fokozatok száma tekintetében is rosszul teljesít Magyarország. Míg az EU-átlag 228 doktori fokozat, Magyarországon ez a mutató alig 124 (Románia: 263, Szlovákia: 309). Nagyrészt fiatalok
Magyarországon főként fiatalok, a 25-29 éves, illetve a 30-34 éves korosztály vesz részt doktori képzésben: a doktoranduszok 86 százaléka ebből a két korcsoportból kerül ki, ami megfelel a nemzetközi trendeknek. Az egyedüli különbség, hogy a legfiatalabb és az idősebb korosztályok részvétele is relatív magas.
Az EU országaiban nagyjából kiegyenlített a különféle területeken, a bölcsészeti, társadalomtudományi, természettudományi és mérnöki területeken doktorálók összesített aránya (16-23 százalék). Az egészségügyi szakterületen 11 százalék tanul.
Magyarország nagyjából igazodik ezekhez a trendekhez, egyedül a mérnöki területen van lemaradás. Románia viszont mérnöki és orvosi PhD-k tekintetében teljesít az EU-átlag fölött.
A 2012/2013-as tanévben 446 Szlovákiából, Romániából, Ukrajnából és Szerbiából származó doktorandusz-hallgatót tartottak számon a magyarországi intézményrendszerben. Mivel a doktori képzés nyelve a magyar, róluk feltételezni lehet, hogy magyar nemzetiségűek.
A határon túli magyarok közül sokan Magyarországon doktoriznak
A határon túli magyarok közül nagyon sokan Magyarországon doktorálnak; ezt a pályát legnagyobb arányban a vajdasági (62 százalék) és kárpátaljai (87 százalék) diákok választják. Számukra valószínűleg a magyarországi programok elérhetőbbek, és további érv, hogy az EU-tag Magyarországon nagyobb mobilitást, jobb ösztöndíjat élvezhetnek.
A határon túli doktoranduszok elsősorban az Eötvös Loránd Tudományegyetemet választják továbbtanulásra, azonban a kisebb, lakhelyükhöz közelebb eső egyetemek is népszerűek. A vajdaságiak elsősorban Szegeden tanulnak, a kárpátaljaiak pedig Debrecenben. Az erdélyi és felvidéki hallgatók leginkább Budapestet választják.
A határon túliak körében elsősorban a bölcsészettudományi és természettudományi képzések a népszerűek, ezután következnek a társadalomtudományok, orvostudományok, műszaki- és hittudományok. Nincsen egyértelmű összefüggés a szülőföldi oktatási útvonal és a magyar állampolgárság megszerzése között, tehát a magyar állampolgárság megszerzése nem függ attól, hogy hol tanult a fiatal. Miért doktorálnak?
A megkérdezettek legnagyobb hányada (97 százalék) szakmai érdeklődésből, tudományos karrier reményében kezdi el a doktori iskolát. Sokkal kevésbé jellemző az, hogy a PhD-fokozattól valamilyen egzisztenciális előnyt, külföldi ösztöndíjat vagy esetleg állást remélnek.
Mások rövid távú előnyöket remélnek a doktori programtól: néhány évnyi biztonságot, megélhetést jelentő juttatásokat. A megkérdezettek körülbelül egyharmada a családi vagy munkahelyi elvárásokat is megemlítette, mint motiváló tényezőt.
A doktori iskola kiválasztásában a fő szempont az, hogy a szakmai kínálat egyezzen a fiatal tudományos érdeklődési körével. Számít még az intézmény szakmai teljesítménye, illetve a tanárok ajánlása. Egy kisebb, lehetőség-orientált csoport aszerint választ doktori iskolát, hogy hova a legkönnyebb bekerülni, mit a legkönnyebb elvégezni illetve melyik a legolcsóbb.
Mi tetszik, és mi kevésbé?
A doktoranduszok leginkább a témavezetők szakmai kompetenciájával elégedettek (84 százalék), viszont sérelmezik a megfelelő tájékoztatás hiányát, valamint azt, hogy túl sok az adminisztrációs feladatuk. Méltatlankodnak még a képzés nem kielégítő szakmaisága, a finanszírozása miatt, és elégedetlenek amiatt is, hogy órákat kell tartaniuk, valamint hogy csak korlátozott mértékben kutathatnak. A felmérésből az is kiderült, hogy miközben a tanárok szakmai kompetenciáit csak nagyon kevesen kérdőjelezik meg, lényegesen kevesebben tartják alkalmasnak őket arra, hogy hatékonyan segítsék a doktoranduszaik integrációját a tudományos életbe.
Transindex.ro,

A MOBILITÁS JEGYÉBEN
Az erdélyi magyar doktoranduszok fantomképe
Az 1981-1985 közötti korosztályból vannak a legtöbben, nagy részük jól beszél angolul, és tanult már külföldön. A BBTE és az ELTE a legmenőbb.
Az Aranymetszés 2013 – Kárpát-medencei magyar doktorandusz életpálya-vizsgálat keretein belül Erdélyben is felmérték azokat a magyar doktoranduszokat, akik Romániában magyar nyelven tanulnak, román képzésben vesznek részt, illetve innen származtak el magyarországi, más külföldi országok egyetemeire.
Székely Tünde, Dániel Botond és Talpas Botond tanulmányát a Kisebbségkutatás c. folyóirat közölte a Magyar doktoranduszok a szomszédos országokban című tematikus összeállítás részeként. A szerzők szerint nem könnyű pontos adatokat szerezni arról, hogy hány erdélyi magyar vesz részt doktori képzésben. Pontos számok csak a romániai magyar felsőoktatási intézményhálózat magyar nyelvű doktori képzéseiben részt vevő diákokról (489), illetve a magyarországi felsőoktatási intézményrendszerben PhD képzésben részt vevő román állampolgárok számáról (210) van.
Tudni lehet azonban, hogy sokan vesznek részt román nyelvű képzésben is. A kutatók végigböngészték az Oktatási Minisztérium doktoranduszokra vonatkozó adatbázisát, és bár itt nemzetiségre vonatkozó adatok nincsenek megadva, 615 magyar nevet találtak.
A doktori képzésben résztvevő erdélyi magyarok száma tehát 1314, és érdemes megjegyezni, hogy a Magyarországon kívül más országokban tanuló diákokról végképp nincsen semmilyen információ – az ő számukat 50-100-ra becsülték a kutatók.
Papp Z. Attila és Csata Zsombor átfogó, Külhoni magyar doktoranduszok: nemzetközi kontextusok és Kárpát-medencei jellegzetességek című tanulmányának összefoglalója itt olvasható. A legtöbben egyébként a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen (300), a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (130) valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen (49) tanulnak. Magyarországi egyetemek közül nagyon sokan PhD-znek az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen (49), a Debreceni Egyetemen (33) és a Közép-Európai Egyetemen (26).
A kutatók on-line kérdőíves kutatás segítségével mérték fel a doktori képzésben résztvevők helyzetét. Mint írják, nagyon nehéz volt elérni a kutatás célcsoportját és a tervezettnél kevesebb romániai magyar doktorandusz töltötte ki a kérdőívet.
Végül 57 férfi és 103 nő töltötte ki a kérdőívet, ez jelentheti a felsőoktatásban részt vevők „elnőiesedését” is, ugyanakkor a nők magasabb válaszadói hajlandóságáról is árulkodhat.
A szerzők a tanulmány összefoglalójában leírják, hogy a kérdőív kitöltőinek kor szerinti megoszlása igen változatos. A legnépesebb korcsoport az 1981-1985 közötti korosztály (a válaszadók 40%-a). Ami a kitöltők családi állapotát illeti, a legtöbben nőtlenek és hajadonok (40%). A válaszadók egyharmada házasságban, további 13,1%-a pedig élettársi kapcsolatban él.
A szülők legmagasabb iskolai végzettsége alapján nagyon kevés az a válaszadó, akinek egyik vagy mindkét szülője rendelkezik tudományos fokozattal, de relatíve magas a felsőfokú végzettséggel rendelkező szülők aránya: az apák egyötöde, az anyák egynegyede végzett egyetemet. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy a válaszadók nagy többsége első generációs értelmiségi.
A válaszadók nagy része (40%) részt vett eddigi tanulmányai során mobilitási programokban: külföldön – jellemzően Magyarországon – tanultak és/vagy kutattak. Nagy többségük beszél egy idegen nyelvet, ugyanakkor románul is boldogulnak.
A válaszadók 60%-a dolgozik a doktori képzésben való részvétel mellett, sőt, vannak, akiknek több munkahelyük is van. A PhD-zők elsősorban (44%) felsőoktatási intézményekben, illetve hasonló arányban (20%) magánvállalkozásoknál és a közszférában is dolgoznak. Kutatóintézetben a doktoranduszok egytizede dolgozik.
A tanulmány megállapítja, a doktoranduszok több mint fele dolgozik szűken vett szakmájában (a felsőoktatásban vagy kutatóintézetekben), a többiek valószínűleg nem teljesen a szakmájukban helyezkedtek el, és előfordul, hogy túlképzettek ahhoz a munkakörhöz, amelyet ellátnak.
Transindex.ro,

Galuska és magyar mise
Neve elválaszthatatlanul összenőtt a csángók magyar miséért való küzdelmével. Pedig nemcsak ezért érdemel elismerést, hanem tudományos munkásságáért is. Nyisztor Tinkával nevekről, választott utakról és étkezési hagyományokról is beszélgettünk.
– Az újságolvasók, tévénézők számára bizonyára ismerős a neve. De azt tudja esetleg, hogy miért nevezték épp Tinkának?
– Az ötvenes években divat volt ez a név, azt hiszem román hatásra, mert például Ioan Creangă szerelmét hívták Tincának. Kutakodtam a nevem után, sokáig nem szerettem, mivel román névnek tartottam. De a papnál például Katalin vagyok: Szent Katalint tartom ősszel, miután Szent Tinka nem létezik. Akárhogy is, hozzám nőtt a név, nincs mit cserélgetni rajta. A vezetéknevemmel pedig az iskolában szembesültem először, addig engem Dani Péter lányaként tartottak számon. Régen előfordult, hogy Dani Katalin néven írtam cikket, de a Dani családnevet csak Pusztinában használom, ezért az idegen volt nekem. Otthon ugyanis mindenkinek két neve van: egy, amit használtunk a faluban – magyar és nincs leírva – és a román hivatalos név. Van olyan szerencsés család, amelyik Bálintból csak Balint lett, vagy Lászlóból Laslău, de olyan is van, aki Elekesből Ciobotaru lett. Mindez a menekültfalu Pusztinában, amelynek létrejötte a madéfalvi veszedelemhez kötődik. Nem vagyok meggyőződve, hogy az emberek románosították volna a neveiket, afelől viszont igen, hogy a román hivatalnok azt írt le, amit tudott vagy akart. Budapesten pedig megelégeltem, hogy „Nistor Tincának” szólítanak, ezért átírtam Nyisztor Tinkára. Szóval én ma hivatalosan Nyisztor Tinka vagyok. És boldog vagyok így.
– Ismerve későbbi tanulmányait, feltételezhetnénk, hogy Csíkszeredában járt középiskolába. Pedig nem.
– Nem bizony, én Moinești-en érettségiztem, románul végeztem a középiskolát. Egy évig helyettesítő tanárként franciát tanítottam, de aztán nem kaptam helyet, mert minden tanár román volt a faluban, én meg kilógtam a sorból. Ezért aztán Erdélybe mentem, onnan 1989-ben Budapestre. Nem tudtam belenyugodni, mindig tanulni szerettem volna. Erdélyben tizenkét évet töltöttem, darukezelőként kezdtem, a sepsiszentgyörgyi gépgyárban épp arra lehetett szakképesítést szerezni, otthon meg nem volt miből megélni. De aztán elvégeztem még egy csomó tanfolyamot a gyárban, úgyhogy amikor ’89-ben eljöttem, segédprogramozói állást ajánlottak, mert erre is szereztem Bukarestben képesítést. Életemben mindent becsületesen, szorgalmasan végeztem, még a takarítást is diákkoromban. Sepsiszentgyörgyön végig matematikát tanultam, mert közgazdász szerettem volna lenni, ugyanis számítóközpontban dolgoztam, és az passzolt volna nekem. De a saját kultúrám is érdekelt mindig, azért mentem később Magyarországra néprajzot tanulni. Harminchárom évesen kezdtem el az Eötvös Loránd Tudományegyetemet. Sokan mondták, ha tanulni akartam, miért nem mentem orvosira, az legalább pénzt is hozott volna a konyhára, de engem az nem érdekel. Előtte is volt azért közöm a népi kultúrához, hisz Sepsiszentgyörgyön végeztem hagyományápolással kapcsolatos tanfolyamot is.
– Nagy tudásszomj hajthatta végül Budapestre.
– Igen, ott aztán eléggé „megragadtam”, és addig tanultam, amíg csak jól esett. Külföldi tanulmányokkal, Svájccal és Bukaresttel együtt nagyjából tíz éven át. 2001-ben utaztam haza, mert édesanyám agyvérzést kapott, aztán 2008-ban mentem vissza Budapestre, hogy megvédjem a doktori disszertációmat.
– Sőt: summa cum laude minősítéssel. A kiemelkedő teljesítményen túl ön az első doktori címet szerzett csángó?
– Vannak olyan csángók, akik románul, tehát nem anyanyelvükön szereztek doktori címet, de rajtam kívül nincs más, aki előttem anyanyelvén doktorált volna. Egyébként volt már olyan, hogy azt mondták: biztos nagyon jó dolog, de injekciózni tudsz-e? Persze nem ez a jellemző.
– Rendszerint arról értesülünk, hogy minden követ megmozgat a magyar mise érdekében. Mi a helyzet ma Pusztinában, lesz-e magyar mise?
– Meghaladja az én jövendölésemet, hogy lesz-e. Most nincs. A probléma nagyon összetett. Azt érzem – bár nehéz ezt kimondani –, mintha kicsit lemondtak volna a csángókról, és itt a nagy testvérre, a magyarságra gondolok. Rögtön a rendszerváltás után elég naivan kértük a magyar misét, de az a mai napig nem lett meg. Nem vettem számításba, hogy Jászvásáron van egy román nyelvű római katolikus teológia, amelynek román nyelvű hívők kellenek. Amikor létrejött, még nagyon kevés románul beszelő római katolikus élt, ezért a papok szerepe az volt, hogy asszimilálják a hívőket. Soha nem gondoltam volna, hogy a papok csak magukra, a saját keresetükre és a lehetőleg románul beszélő fizető hívekre gondolnak. Már az elején megmondták nekem magas rangú papok, mit akarok én, megfordítani a történelem kerekét?! Kis csoport vagyunk, nekünk nagyon fontos a magyar mise, de a hatalmaknak nem. A Vatikánnak is csak az a fontos, hogy Romániában román hívők legyenek.
– Elég nagy csalódás lehetett...
– Sok hideg zuhany ért már, a legutóbbi egy magyarországi politikus részéről, aki szerint nem éri meg magyar papokat küldeni Moldvába, mert a moldvai püspökség sokkal több román papot tud küldeni Erdélybe. Mintha egyfajta feláldozás lenne: a csángók maradjanak meg románnak, mert úgysem lehet őket magyarrá tenni, de legalább Erdélybe ne jöjjenek románosítani a moldvai papok. Ha eltűnik, kihal a mostani papok generációja Moldvából, talán enyhül a magyarellenes oktatás Jászvásáron, az új papok esetleg nem lesznek ennnyire magyarellenesek.
– Ennyire távoli a változás?
– Bizonyos szempontból igen, bár most új helyzet adódott Pusztinában, sokan kértek magyar állampolgárságot, és ezzel Magyarországnak is szembe kell néznie. Néhány dolgot sikerült azért elérnünk az évek folyamán. Nincs ugyan magyar mise, de imádkozhatunk magyarul, ha előre egyeztetünk a pappal. Így már második éve minden pénteken háromtól négyig van imaóránk, ahol mindig részt veszek. Sokáig féltek, ma már nem. És nem óriási lépés ugyan, de van rendelkezés arra is, hogy ha magyarországi vagy magyarul beszélő csoport jön a faluba, és van magyarul beszélő papjuk, misét hallgathatnak magyarul a templomban. Nehéz bármit is elérni, mert a jászvásári püspökséggel nem lehet egy hullámhosszon beszélni, márpedig mi hozzájuk tartozunk. Mi imádkozunk házaknál is, kielégítjük a magyar imára vonatkozó szükségletünket. Ám mindig az jut eszembe, hogy II. János Pál pápa valamikor azt mondta, hogy a katolikus egyház jövője a kis közösségekben van. Jó kérdés, hogy ilyen hozzáállással mit lehet remélni.
– A doktori dolgozata a csángó étkezési szokásokról szól. Miért épp a táplálkozáskultúrát választotta témának? A csángó népi kultúra számos más alternatívát is szolgáltathatott volna.
– Azt hiszem, a témavezetőm, dr. Kisbán Eszter választott engem. Nekem ugyanis tényleg mindegy lett volna, hogy miben „utazom”. Úgy gondolom, hogy engem a tanáraim meg akartak óvni minden rázós témától, és ez szép lassan kezdett is belémivódni. De nem eléggé, mert mai napig nem hagyom nyugodni a vallási kérdéseket, amit felvállaltam Moldvában. Mások nem is nagyon mertek ebben a témában „labdába rúgni”: oktatással sokan foglalkoznak, de vallással senki. Azt hiszem, a táplálkozáskutatás nagyon semleges terület, nem fűződik az identitáshoz, ami például kényes téma lett volna, és nagyon hiányos a kutatása.
– Kötete Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája címmel jelent meg. Mit fed ez az átfogó cím?
– A szokásokhoz hasonlóan a táplálkozáskultúrát legkönnyebb az ünnepek által megfogni. De az élet nem csak erről szól, ezért vizsgálom a heti étrendet. Van a kötetben olyan lakodalomleírás, ahol a változás is érezhető, mert arra az alkalomra a városból hoztak szakácsokat, és ez nagyon meg tudta bolygatni a helyi szokásokat. Mert ugye a szokás nagy pozitívuma, hogy nem kell gondolkodni, csak be kell állni a kitaposott sávba. Változtatni nagyon nehéz.
– Nagy általánosságban mi jellemzi a csángó ételeket és étkezéseket?
– Jellemző volt például a napi kétszeri étkezés: nálunk nem volt reggeli. A másik jellemző a savanyú ízvilág: a levesek 99 százaléka savanyú leves. És jellemző a levesek jelenléte. Svájcban például ma már alig van leves, eltűnt. Az európai kutatásban általában a szegények táplálékaként tartják számon a leveseket, de itt, Kelet-Európában ez nem egészen igaz, hisz gondoljunk csak az ünnepi ebédek alkalmával a húslevesre vagy gombóclevesre. Sütemények, tészták pedig nem nagyon vannak. Korábban ez Erdélyben is így volt.
– Mit jelent a galuska egy csángó asztalon?
– Nem egészen ugyanazt, mint Erdélyben, mert nálunk az a töltött káposzta „testvére”, egyfajta töltike. Van húsos és böjtös, azaz húsmentes is, de mindkettőben nagyon sok a zöldség.
– Pusztinán ma a helyi közösséget szervezi és vendégfogadással foglalkozik. Nem jelentett ez nagy életmódváltást?
– Életmódváltásban volt már részem, hisz első-generációs értelmiségiként kellett érvényesülnöm. Ez nagyon szépen hangzik, de nem könnyű járatlan úton haladni. Én nem könyvtárban nőttem fel, a könyvek használatát is meg kellett tanulnom. Nehéz volt elfogadnom, hogy az írás is hasznos, nem csak a kemény fizikai munka. Hogy európai összefüggésben is el tudjam helyezni a csángó étkezést, sokat kellett „mászkálnom”, utazásaim során pedig nemcsak térben, hanem időben is távolságokat tettem meg. Mikor vakációra hazajöttem, egy hétig minden bajom volt, s nem tudtam miért. Aztán rájöttem, nehezen fogadom el az otthoni körülményeket, hogy nem volt fürdőszobánk. Amióta van, nyugodtabban tudok tálban is mosakodni. Mostanában sok minden vagyok egyszerre, nem csak értelmiségi, de minden szerepemet szeretem, és odaadással végzem.
Nyisztor Tinka
Néprajzkutató, közösségszervező, 1957-ben született a mai Bákó megyéhez tartozó Pusztinában. 1976-ban Moinești-en érettségizett, majd éveken át Erdélyben élt. 1996-ban diplomázott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz szakán, de tanult Bukarestben és a svájci Neuchatelben is. 2001 óta újra a szülőfalujában él. 2008-ban védte meg a doktori disszertációját az ELTE-n. Kötetei: Pákozdi Judit, Nyisztor Tinka: Csángó galuska – Moldvai magyar étkezési hagyományok és receptek (2009) és önálló kötete Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája címmel tavaly jelent meg.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Magyarországi invázió a kolozsvári pszichológián
Az alacsony tandíj vonzza a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemre (BBTE) a magyarországi hallgatókat, akik évente akár több százezer forintot takaríthatnak meg, az utazási és szállásköltségeket is figyelembe véve, ha Erdélyben tanulnak. A maszol.ro-nak elmondták, a BBTE jó hírneve is vonzó.
A 2013/14-es tanévben mintegy 230 magyarországi diák tanul a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen (BBTE), a túlnyomó többség alapképzésben részesül, de vannak mesterizők és tíz doktorandusz is. Soós Anna rektorhelyettes tájékoztatása szerint az anyaországi hallgatók legnagyobb része pszichológiát, néprajzot, informatikát, színművészetet és szociológiát tanul, az Európai Unió polgáraiként javarészt tandíjmentesen.
Arányuk messzemenően a pszichológia távoktatáson a legnagyobb, körülbelül 45 százalék, az 52 elsőéves közül ugyanis 25 magyarországi. Egy évvel korábban még nagyobb arányban iratkoztak be anyaországiak, akkor negyvenen voltak a 79 fős összlétszámból. A magyarországi pszichológiahallgatók aránya a 2010/11-es tanévben ugrott meg, mikor is 43-an iratkoztak be Kolozsvárra távoktatásra (az teljes létszám akkor 88 volt). Egy évvel korábban még csak 27-en voltak a 94 fős évfolyamon.
Az első Magyarországról érkezett nappali tagozatos jövendőbeli pszichológus 2010 őszén kezdte meg a tanulmányait a kincses városban, 2012-ben már nyolcan, tavaly pedig négyen voltak első évesek. A tavalyi év vízválasztó volt a mesteri képzésben, ugyanis első alkalommal jelentkeztek ide is anyaországiak, s egyből tömegesen, 11-en vannak a 47 fős évfolyamon.
Ezek egyike Sz. A., aki az alapképzést is Kolozsváron végezte. „Anyagi megfontolásból iratkoztam be 2010-ben Kolozsvárra. Magyarországon 350 ezer forintba került volna egy félév, és két nyelvvizsgát kérnek, ami újabb költségterhet jelent. Természetesen az is közrejátszott, hogy a Babeș-Bolyai jó egyetemnek számít, illetve, hogy otthon nagyon nehéz bejutni pszichológiára” – magyarázza a tavaly diplomázott pszichológus döntésének okát.
A Babeș-Bolyai Tudományegyetemnek jelenleg több mint 700 külföldi hallgatója van. Többségben vannak az EU-n kívüli államokból érkezettek, köztük olyan egzotikus országok fiai és lányai mint Equador, Kolumbia, Brazília, Peru és Kenya. Soós Anna elmondása szerint a nem EU-s állampolgárok 250-300 eurós havi tandíjat fizetnek, melynek összege szakonként változik.
BBTE pszichológia távoktatás szakán az alapképzés éves tandíja 2.500 lej, vagyis hozzávetőleg 160 ezer forint, kevesebb, mint egy negyede a magyarországinak. Bár havi rendszerességgel utazik fel Hajdúszoboszlóról Kolozsvárra, s a szállásért is fizetnie kell, Sz. A. anyagilag sokkal jobban jár mintha odahaza tanulna, számításai szerint évente kb. 400 ezer forintot takarít meg. Mivel EU-s állampolgárként ugyanazon jogok illetik meg mint a romániaiakat, s a tanulmányi eredményei jók voltak, nem is volt kérdés, hogy Kolozsváron iratkozzon-e be a mesterire? Ha csak fizetős helyre jut be, akkor is szinte biztosan a BBTE mellett döntött volna, mivel itt 200 ezer forint az éves tandíj, míg, elmondása szerint az ELTE-n egy félév 380 ezer forintba, Debrecenben pedig 410 ezer forintba kerül.
Sz. A. évfolyamtársai között volt olyan magyar állampolgár, aki Belgiumból, illetve Londonból járt át Kolozsvárra előadásokat hallgatni és vizsgázni. Ez csak első hallásra meglepő, ha azonban tekintetbe vesszük, hogy a londoni egyetemeken a pszichológia alapképzés éves tandíja 6.700 fontnál kezdődik, míg a kolozsvári ennek hozzávetőleg 7 százaléka, és hogy közvetlen légi járat van az erdélyi és az angol főváros között, akkor már ésszerű döntésnek tűnik.
A Pszichológia és Neveléstudományi Karra egyébként Nyugatról és az utódállamokból is iratkoztak be magyar anyanyelvű hallgatók az elmúlt években, egy-egy szlovák, német és osztrák, valamint két kanadai állampolgár.
Pengő Zoltán
maszol.ro,

REFORMHANGULAT Bulvársajtó a rendszerváltás hajnalán
A „legvidámabb barakk” látszatának fenntartása arra ösztökélte a hatalmat, hogy létrehozza a bulvársajtót is, ami egyfajta szelepként működött a korabeli társadalomban.
A Kádár-korszakban a sajtót az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya, illetve végső soron az azt felügyelő, a hatalom legfelsőbb köréből kikerülő, ezért a területért felelős KB-titkár irányította, kellő pressziót gyakorolva egy-egy újságra az ideológiailag megfelelő tartalmú cikkek megjelentetése érdekében. A lapok élére olyan megbíztató elvtársakat neveztek ki főszerkesztőknek, helyetteseiknek valamint rovatvezetőknek, akik maguktól is tudták, mely cikkek jelenhetnek meg a pártállam elvárásainak megfelelően, melyeket kell fazonírozni, és melyeket kell sutba dobni, mert azok kiverik a biztosítékot a pártvezetésnél.
Az öncenzúra ilyetén módon többé-kevésbé jól működött,
és csak szélsőséges esetekben kellett belenyúlni a média rendszerébe, legtöbbször akkor, amikor egy orgánum vezetője elvetette a sulykot és olyan írásokat is megjelentetett, amelyek a hatalom tyúkszemére léptek. (Ilyen volt a Tiszatáj-ügy 1986-ban egy Nagy Gáspár vers miatt vagy a Mozgó Világ főszerkesztőjének elmozdítása 1983-ban, ami miatt az egész szerkesztőség lemondott, a lap 1983. decemberi számát pedig betiltották.)
A „legvidámabb barakk” látszatának fenntartása viszont arra ösztökélte a hatalmat, hogy létrehozza a korabeli bulvársajtót is, ami – a kabaré műfajához vagy a jólfésült könnyűzenei előadókhoz hasonlóan – egyfajta szelepként működött a korabeli társadalomban. Így jöhetett létre az Esti Hírlap, amely végigkísérte a Kádár-korszak történetét, és néha egyedüli lapként vállalta fel a kényes ügyek ismertetését.
A lapok tehát mindvégig a párttól, illetve valamely pártállami szervtől függtek a Kádár-rendszerben, azonban már a változások szelét jelezte az, hogy a párt Agitációs és Propaganda Osztálya nem gördített akadályt a Reform címmel megjelenő, önmagát az első független, demokratikus hírmagazinnak nevező hetilap megalapítása elé. 1988. szeptember 23-án indultak 29 forintos árral, ami azért érdekes, mert ők hirdették magukról először azt, hogy üzleti vállalkozásként üzemeltek és profitot kellett termelniük a piacon való megmaradásuk érdekében, mert – ahogy fogalmaztak első számukban – nem voltak „a veszteségeket lezserül lenyelő mecénásaik”.
Utóbbiak alatt egyértelműen a pártállam szereplőit érthetjük, és ez valóban újdonságot jelentett az akkori közéletben. A Reformot ugyan hetilapként indították, de a kezdet kezdetén még nem sikerült ezt az ütemezést tartaniuk, e mögött talán a hatalom részéről megnyilvánuló hezitálást láthatjuk, mert még a Kádár-rendszer végvonaglása körüli időkben sem volt mindegy a párt számára, milyen képet fest róluk a sajtó. Igaz, írásbeli nyomát egyelőre nem lehet felfedezni annak, hogy akadályozták volna a lap rendszeres megjelenését.
Másrészt a kezdeti hektikus megjelenést a függetlenség kivívásával járó nehézségek is okozhatták. A gyakorlatilag mindvégig 48 oldalas, a VII. kerület Majakovszkij utcában (ma: Király utca) székelő lap 1988. szeptember 23. és szeptember 30. után a harmadik számát csak november 3-án jelentette meg, a negyedik szám pedig november 11-én látott napvilágot, innentől kezdve azonban már beállt a heti megjelenés rendje. Újdonság volt az is, hogy a nemzeti érzés megjelenítése kézzelfogható formát öltött a lapban: az oldalak alján nemzetiszínű trikolór húzódott. Ugyanakkor a címlapon jól megfért egymással Berecz János sajtópolitikáért felelős KB-titkár és Cicciolina.
Tőke Péter főszerkesztő bevezető köszöntőjéből kiderül, hogy kezdetben nem teljesen tudott elszakadni a pártállamtól a lap, a tulajdonosi körben ugyanis a Magyar Hitel Bank Rt., a Magyar Televízió, a Rubik Alapítvány és a Magyar Gazdasági Kamara mellett a Hazafias Népfront és az MSZMP KB két vállalata, a Kossuth Könyvkiadó és Hírlapkiadó Vállalat is megtalálható volt. A főszerkesztő optimista hangot ütött meg, mivel több évtizednyi hallgatás után jelenhetett meg független lap.
Úgy fogalmazott: „A Reform hetilap – a magyar újságírás legjobb hagyományait követve – önálló arculat kialakítására törekszik, és arra vállalkozik, hogy a ma emberét foglalkoztató kérdéseket minél több oldalról mutassa be, ütköztetve a véleményeket és teret adva a társadalomban zajló vitáknak”. Reményei szerint az újság „a maga szerény eszközeivel hozzájárulhat a társadalmi nyilvánosság kiszélesítéséhez és a közélet tisztaságának előmozdításához.”
A Reformban volt aktuálpolitika bőven,
az első „szupersztár-interjút” pedig maga a főszerkesztő készítette az első számban Berecz Jánossal és Pozsgay Imrével. Mivel ez volt az első tabudöntögető cikk nagy nyilvánosság előtt a kommunista politikusokról (a szamizdatok nagyon szűk körben terjedtek csak, és azok is leginkább a rendszer egészéről mutattak be eszmefuttatásokat), ráadásul interjú formájában mutatott rá az egyes hatalmi résztvevők – jelen esetben a Kádár-utódnak is kikiáltott Berecz János és a reformkommunista Pozsgay Imre – közötti ellentétekre, érdemes feleleveníteni, mit és hogyan jelenített meg a szerző.
A hangvétel szokatlan volt, a felütése a cikknek pedig különösen, mert a felcím – a Politikai Bizottság két tagja a reformokról – után a cím igazán „ütős” volt, ami így hangzott: Igaz-e a szóbeszéd, hogy Önök nincsenek jó viszonyban egymással? Persze ezt azonnal cáfolta az első mondatban Pozsgay, aki hangsúlyozta ideológiai együvé tartozásukat, noha nem tagadta, hogy voltak vitáik, de azoknál szerinte mindig erősebb volt közöttük az egyetértés és az együttműködés.
A Reform első számában a válságról és a reálbér csökkenéséről már nyíltan beszélt Pozsgay, a tulajdonviszonyok reformját pedig sürgette. Szerinte a reformokat visszatartotta a hatalmon lévők ragaszkodása a hatalomhoz, sokan pedig bálványozták a szocializmust, miközben Pozsgay ezt helytelenítette: „A despotizmus és az önkény alapjain létesült politikai intézményeket tehát meg kell változtatni. Meg kell tenni ezt azért is, mert a szocializmust is lejáratta az emberek szemében, az öntisztuláshoz feltétlenül fontos ennek az elavult modellnek a megváltoztatása.”
Pozsgay az akkoriban meglepően őszintének ható mondataiban úgy látta, az oligarchisztikus hatalom alattvalói státuszban, „infantilizálva” tartotta a társadalmat, amelynek többsége azonban a reformokat sürgette, ezért is nyilatkozhatta azt, hogy „sok minden elromlott, lesz mit rendbe hozni”. (Az oligarchia kifejezést egyébként előszeretettel használta saját keményvonalas párttársainak jellemzésére, sőt, amikor 1989. január 28-án a Kossuth Rádió 168 óra című műsorában 1956-ot „népfölkelésnek” minősítette, egyúttal azt is mondta, hogy egy oligarchisztikus hatalom ellen tört ki a forradalom.) Nyíltan kijelentette, hogy „az embereknek primitív a politikai kultúrája”, ezért a lázadásra való hajlam egy ideig szerinte erősebb lesz az addigiaknál. (Ez nem következett be végül, igaz, a kommunisták 1988 végén nem tudhatták mi vár még rájuk. Mindenesetre a magukat emberek haláláért sárosnak érzők körében valóságos fellélegzést jelenthetett az, hogy 1989-ben eltörölték a halálbüntetést.)
Pozsgay következetesen népben, nemzetben gondolkodó politikusnak vallotta magát, és utalt a PB-ben való súrlódásokra is. Az MDF-fel való együttműködésben látott fantáziát, és ahogy az MDF, úgy a párt is átalakulófélben volt megítélése szerint. Akkor már a parlament előtt lévő egyesülési törvényről is beszélt, mint ami elősegíthette a reformfolyamatokat, egyebek mellett a párttá alakulást.
Berecz Jánosnak az őszinte hangnem jegyében felvetette a riporter, hogy a párton belül képviselt keményebb álláspontjáért a magyar Ligacsovként tartották számon, amire ő úgy reagált, hogy csak a párt érdekében tette azt, hogy „keménykedett”, egyébként pedig tagadta, hogy szervezett formában létezett volna a párton belül keményvonalas csapat. A szocializmus és a műszaki haladás melletti kiállásán túl a pártszervezetek megújulásának szükségességéről is beszélt, de azt, hogy ezt hogyan hajtják végre az egyes pártszervezetek, nyitva hagyta. Berecz meglepően őszintén megemlítette azt is, hogy az önálló gondolkodás nem volt jellemző a pártban, mindenki „felülről” várta az utasításokat. Felvetődött az anarchia kezelésének kérdése is, ebben a kemény kéz politikáját javasolta, és nem értett egyet azzal a budapesti nagyüzemi párttitkárral, aki inkább félreállt, semmint, hogy kezelte volna a helyi szinten jelentkező problémákat.
Az is szóba került, hogy a párt lemondott volna néhány lapról, de ezt Berecz úgy válaszolta meg, hogy a lapgazdák személyét, intézményét kellett tisztázni, ugyanakkor a nem a párthoz tartozó lapokkal is kívántak foglalkozni. Mint mondta, versenyhelyzetet akartak fenntartani a lapok között, erre példaként a pozícióvesztést elszenvedni látszó Népszabadságot és az előretörő Magyar Hírlapot hozta fel, ám Berecz azt állította, hogy meg kellett erősíteni a Népszabadságnál a mozgalmi jellegét, ezért a KB vitáiról szóló tudósítások tekintetében a legfelsőbb pártvezetés a Népszabadságot helyezte előnybe a többi lappal szemben. Közölte: ki is adták az ukázt, hogy a Népszabadság vitatkozzon minden olyan megnyilvánulással, ami eltért a párt hivatalos álláspontjától, csak azt felejtette el hozzátenni, hogy a pártnak már nem feltétlenül volt egységes álláspontja, és a hatalmi törésvonalak mentén ezek is változhattak időről időre.
Berecz némileg anakronisztikus módon rámutatott: el kellett érni, hogy megtiszteltetésnek vegye a párt lapjában szereplő ellenzéki megszólaló is, hogy bármilyen politikai vagy közéleti vitában részt vehetett. Leszögezte: a párt belső reformja még nem bontakozott ki, noha az 1988. májusi pártértekezlet elindította a reformfolyamatot minden párttag számára látható módon a „Fordulat, reform, megújulás” hármas jelszavának meghirdetésével, ám ezek – és ezt indirekt módon a cikkben is elismerte Berecz – nem voltak mindenki számára elfogadottak a párton belül. Hangsúlyozta: nem vonulnak ki a munkahelyekről, a területi politikai életben aktívan részt vesznek, „nem hagyják cserben” a különböző társadalmi szervezeteket, az állami intézményekben is aktívan ott lesznek, és „politikai erővel hatnak”.
A reformhangulatnak megfelelően arra is kitért, hogy 1988 végén már nem a KB volt a legfontosabb szervezet a pártban, hanem az alapszervezetek, mert a társadalom széles rétegei számára ők jelenítették meg a politikát. Abban még hezitált, hogy milyen legyen a párt hozzáállása az újonnan alakult társadalmi szervezetekhez (Bihari Mihály ugyanebben a Reform-számban követelte: népszavazás döntsön a többpártrendszerről), tehát itt jelentős eltérés mutatható ki Pozsgay és Berecz álláspontja között. A kettejük közötti feszültségre utalva elmondta: ugyanabban az iskolában (értsd: a kommunista párt iskolájában) nevelkedtek, együtt jártak ismerőseik esküvőire, születésnapjaira, de ennek ellenére, ha mindenben egyet értettek volna, akkor „egyikükre nem lett volna szükség”. Az első Reform megjelenésével immáron visszavonhatatlanul megindult a rendszerváltás a sajtó világában is, az addig a színfalak mögött zajló, az állampárton belüli viták pedig a széles nyilvánosság elé kerültek.
Csatári Bence
történész, újságíró, jelenleg a Médiatámogató és Vagyonkezelő Alap munkatársa. Történelem-földrajz szakon végzett a szegedi József Attila Tudományegyetemen 1996-ban, emellett diplomázott a Sola Scriptura Teológiai Főiskola bibliaoktató szakán, illetve abszolválta a József Attila Szabadegyetem újságíró tagozatát is.
PhD fokozatát 2008-ban szerezte meg az ELTE-n, disszertációjának címe: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája. E témában számos publikációja jelent meg történelmi folyóiratokban, a Múltkor című magazinban pedig sorozata van. Több történelmi témájú kötet társszerzője, a Hír TV Retrográd című műsorában pedig rendszeresen szerepel könnyűzenei szakértőként. Transindex.ro