Sirató ének Komáromy Józsefért
Amikor 1956. november 3-án az utolsó, Romániába induló autóbuszok egyikével áldott állapotban lévő feleségével visszajött Erdélybe, és magával hozta a forradalom idején megjelent forradalmi verseket, kiáltványokat, röplapokat. A magyar–román határon egy óvatlan pillanatban a már átvizsgált csomagok közé átdobta a röplapokat, kiáltványokat, verseket és írásokat tartalmazó kis bőröndöt. Ezért a „dobásáért” Varga László tiszteletes urat az életfogytiglani kényszermunka mellett még tíz év fegyházbüntetéssel is sújtották.
Annyira pontos Komáromy József visszaemlékezése, hogy teljes mértékben rekonstruálható az „ENSZ-memorandum” megszövegezése, megírása, terjesztése. Komáromy József mindvégig vállalta tettének következményeit, és azt, hogy tanári pályája derékba tört. Soha többet nem taníthatott, nyugdíjazásáig ládagyári munkásként dolgozott.
Komáromy Józseffel az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári székházában 2009-ben a köteteim bemutatóján beszélgettem utoljára. Örvendett, hogy megtaláltam az „ENSZ-memorandum” eredeti kéziratát, a hozzá kapcsolódó dokumentumokat, valamint a kihallgatási jegyzőkönyveket. Rezignált hangon jegyezte meg: mindez már az én elrontott életemen nem segít. Mint ahogy az őt vallató, gyötrő Uţiu Francisc szekus hadnagyot sem vonta soha senki felelősségre.
Életútját, egyéni sorstragédiáját pontosan összegzi a család gyászjelentése:
„Szeretettel, büszkén és tisztelettel őrizzük Édesapánk emberi és nemzeti helytállásának, áldozatának emlékét.
Ígéretes matematikatanári pályáját derékba törte a kommunista rendszer. Igaz és bátor értelmiségiként a közösségért, az igazságért és méltányosságért nem csak hét év nehéz börtönt, hanem az azt követő évtizedek mellőzöttségét is vállalta. Inkább örökre lemondott szeretett és tehetséggel gyakorolt tanári hivatásáról, mintsem a zsarnoksággal kiegyezzen. Szellemi, lelki kincseit ezentúl családjának ajándékozta. Férjként és apaként is a szeretet, az igényesség, a becsület és az önfeláldozó teljes odaadás jellemezte. Tiszta, hősi élete, bölcsessége és szerénysége erőt, vigaszt adó példaként marad itt közöttünk, és új, fényes sugárként tündöklik fel Isten országában.”
A jellemzéssel és a nekrológ szövegével teljes mértékben egyetértve úgy méltathatjuk legméltóbban, ha közzé tesszük a dr. Dobai István által megfogalmazott, nagyon feszes tanulmányt, az „ENSZ-memorandum”-ot, a szervezkedés kiindulópontját jelentő báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i levelét, illetve Kertész Gábor tanulmányát. Ezeket a dokumentumokat e sorok írója találta meg a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) bukaresti levéltárában, majd Varga László tiszteletes úr révén továbbítottam Dobai Istvánnak.
Tettem ezt azért is, mert többen – köztük Csetri Elek történész, Abody Nagy Béla festőművész – megkérdőjelezték, hogy egyáltalán elkészült-e az „ENSZ-memorandum”, vagy csak beszéltek róla. A dokumentumok – az említetteken kívül Bereczki András fantasztikus naplója – Kolozsvár 1956–1957. évi történetének rendkívül fontos elemei. Bizonyságai, hogy Kolozsvár Erdély szellemi központjaként a belső ellenállásban is meghatározó szerepet játszott. Komáromy József érdeme, hogy ezek a dokumentumok eljutottak a „kincses város” meghatározó értelmiségéhez. A 87 éves korában elhunyt Komáromy József életműve éppen e dokumentumok révén nem maradt torzóban. Egész életével, helytállásával bizonyította a legnagyobb matematikusok egyikének, Bolyai Jánosnak tulajdonított posztulátum örökérvényét: „Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül a legnehezebbet választja.” Komáromy József a legnehezebbet választotta, és soha semmilyen kompromisszumot nem kötött.
TÓFALVI ZOLTÁN. Szabadság (Kolozsvár)

Markó Béla: A magyarságom nem az állampolgárságomtól függ
Tizennyolc év az RMDSZ élén, két miniszterelnök-helyettesi mandátum, törvény a kisebbségi nyelvhasználatról és a magyar anyanyelvi oktatásról – Markó Béla a vele készített interjúnkban olyan ember benyomását kelti, aki derűvel áll fel a pártelnöki székből. Az RMDSZ nélkül kormány ma nemigen képzelhető el Romániában, hátországnak ott a kert és a szépirodalom, Székelyföld területi autonómiája pedig, ha nem is a láthatáron, de azon túl nem messze már felsejlik valahol. A politikusnak szinte csak a jól menő magyarországi megosztottságexport szúrja a szemét, az viszont nagyon. – Decemberben jelentette be, hogy távozik az RMDSZ éléről. Nem megfutamodás ez ebben a Romániában és Magyarországon is meglehetősen feszült pillanatban?
– Ha az elmúlt tizennyolc – de akár az RMDSZ alapítása óta eltelt huszonegy – évet vesszük, az igazság az, egyik pillanatban sem mondhattuk soha, hogy minden rendben van. Nehéz helyzet a mostani is, de azt nem állítanám, hogy különösen válságos lenne. Az RMDSZ működni fog. A politikai életben elfoglalt helyünk stabil, a román pártokkal kialakult egy partneri viszony, sőt ezzel együtt az a szemlélet is, hogy az RMDSZ megkerülhetetlen, amikor a kormányzásról van szó. Ez a kilencvenes években még messzemenően nem így volt: időről időre megkérdőjelezték a létjogosultságunkat, volt, hogy be akartak tiltani. Én már egy olyan pillanatban köszönök le az RMDSZ elnöki tisztségéről, amikor a román politikai életben tiszta a helye és a szerepe a szövetségnek. Ez a Magyarországgal fenntartott viszonyban is így van. Van persze, aki felveti, hogy a Fidesszel nincs minden rendezve, ami igaz, csakhogy itt sem látok olyan objektív problémákat, amelyek miatt ezt a helyzetet ne lehetne normalizálni. Ez a feladat az RMDSZ következő elnökére vár. Azért döntöttem úgy, hogy most adom át a stafétát, mert a személyes politikai attitűdömhöz az is hozzátartozik, hogy tudnom kell, mikor hagyom abba – tizennyolc év olyan hosszú idő, amely óhatatlanul kopáshoz vezet. Egy paradoxonnal úgy is fogalmazhatnék, az általam képviselt irányt nélkülem mások esetleg jobban vihetik tovább.
– A távozásával kapcsolatos kommentárok között volt olyan, amelyik egyszerre nevezte önt karizmatikusnak és kiégettnek. Ennyire egyszemélyes párt lenne az RMDSZ?
– Döntésemnek van egy személyes vetülete is:mögöttem és előttem ott a másik hivatás, a szépirodalom. Ez sokak számára nyilván kevésbé fontos, mint a politika, de én úgy érzem, ha van még egy életem, azt most már erre akarom szánni. Megfutamodásról nincs szó, hiszen lassan-lassan már azok közé a kevesek közé tartozom, akik íróként – egyáltalán, olyan emberként, akinek volt egy másik hivatása – ilyen hosszú időn át a politikában maradtak. Úgy hagyom abba, hogy örülök, ha azt mondják, hogy karizmatikus vezetője voltam az RMDSZ-nek, de hivatásos politikussá sohasem váltam. Ezért is remélem, hogy a mostani pillanat egyúttal korszakhatár is. Az elmúlt húsz évben az RMDSZ végigvitt egy küzdelmet a nyelvhasználati jogokért, az anyanyelvű oktatási jogokért, és ezt a küzdelmét végső soron siker koronázta. Betetőznünk annak a törvénynek az elfogadtatásával sikerült, amely teljes körű anyanyelvi oktatási jogokat biztosít, és csak örülhetek, hogy ez az én elnökségem alatt történt. Az új oktatási törvénnyel meg néhány önkormányzati hatáskörrel már átléptünk egy következő korszakba, amelynek a kollektív jogokért folytatott harc korának kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy az elmúlt időszakban nem folytattuk ezért is a küzdelmet. Az áttörés az oktatási törvénnyel – vagyis hogy az iskolák ügyében a helyi közösségek döntsenek – már megtörtént.
– Az RMDSZ a következő kongresszusán, február 26-án választja meg új elnökét. Ön székely, és a támogatását élvező jelölt, Kelemen Hunor is az. Fontos, hogy a szövetség elnöke székely legyen?
– A legnagyobb és legproblematikusabb közössége az erdélyi magyarságnak a székelység. Amíg például a Partiumban a földrajzi helyzetnél fogva is fogékonyak a modernizációs törekvésekre, a Székelyföld sokkal konzervatívabb és tradicionálisabb régió – nagy feladat, hogy itt is felgyorsítsuk a modernizációt. Ehhez szükség van olyan vezetőkre, akik belülről ismerik, akik otthon vannak Székelyföldön. A mindenkori RMDSZ-elnök egyik legnagyobb feladata másrészt az, hogy együtt tartsa a különböző érdekeket. Nem lehetünk elfogultak. Nem szabad hagyni, hogy a székelyföldi, a partiumi vagy a szórványérdekek szembekerüljenek egymással. Ha valaki megnézné a régebbi közvélemény-kutatásokat, látná: annak ellenére, hogy székely vagyok, voltak olyan pillanatok, amikor más régiókban népszerűbb voltam, mert Székelyföldön éppenséggel úgy érezték, nem vagyok elég radikális.
– Mi lesz ön után az RMDSZ-szel? Veszélyben látja a parlamenti képviseletet? Budapesti hátszéllel mostanában alakul új magyar párt Erdélyben.
– Az új párttal a nagy gondom az, hogy még senki nem magyarázta meg, a programja alapvetően miben különbözik majd az RMDSZ-étől. Kétlem, hogy pártalapítási szándékot lehetne alapozni arra, hogy vannak magyarországi politikusok, akik jobban kedvelik az új párt egyik-másik személyiségét, mint az RMDSZ politikusait. Az erdélyi magyar közéletben az elmúlt huszonegy esztendőben végbement egy változás. Azok, akik valamikor úgy álltak velünk szemben, hogy tagadták a parlamenti politizálás és a kormányzati szerepvállalás létjogosultságát, mára szintén politikusokká váltak, az Európai Parlamentben vagy máshol. Észre sem veszik, hogy miközben kiléptek az RMDSZ-ből, a szövetség által követett politika őket is legyőzte, illetve meggyőzte. Ez már nem az a megosztottság, mint két évtizeddel ezelőtt. A pártalapítási szándék így hatalmas felelőtlenség, és nagy ostobaság is, amelynek ebben a pillanatban nem mérhetőek fel a következményei. Az RMDSZ 2012-ben ettől még be fog jutni a parlamentbe. Ha szükséges, el kell gondolkodnunk az összefogáson is, úgy, ahogy a 2009-es EP-választáson az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal már megtettük ezt. Az önkormányzati választásokon majd bemérjük, mi a helyzet az RMDSZ támogatottságával, de hogy egy divatos kifejezéssel éljek, azt a jóval több mint kétharmados – nyolcvan-egynéhány százalékos – támogatottságát a szövetség tartani tudja majd, egy új vezetőségnek pedig lesz lehetősége új energiákat generálni a szervezetben. Ezzel együtt tagadhatatlanul aggaszt a pártalapítási szándék, mert az nyilván nem megkönnyíti, hanem megnehezíti a megegyezés lehetőségét. Egyébként Romániában a koalíciós bejutási küszöb magasabb, mint az egyszerű, egy magyar–magyar szövetség pedig a kisebbség szavazati aránya miatt sem tudná ezt átlépni.
– 2008-ban egyszer már meghiúsult Erdélyben a magyar–magyar összefogás. Ön akkor beavatkozással vádolta meg Orbán Viktort az erdélyi magyar politikába. Ki tudják védeni az egymást követő magyar kormányok pórázra fogási kísérleteit?
– Ez az egyik kulcskérdése a jövő erdélyi magyar politikájának. Velem kapcsolatban leginkább azt emlegetik, hogy újra és újra egységet kérek, és nem fogadom el a többpártrendszert Erdélyben. Ez valóban így van; én azt állítom, hogy egységes politikai fellépésre van szükség, és csak ezen belül lehet és kell kialakítani a politikai pluralizmust. Kevésbé emlegetik azt, aminek én ugyanekkora jelentőséget tulajdonítok. Ez az önállóság. Akik nekünk így vagy úgy szemrehányást tettek, akik nem szeretnek, azoknak nem is az egységgel, hanem az önállóság elvével van gondjuk.
– Kik azok, akik önöket nem szeretik?
– Többször véleményt mondtam ezzel kapcsolatban. Neveket vagy pártokat most nem említenék sem Magyarországról, sem Romániából. Sem a mostani kormánypártból, sem a korábbiakból. Nem viszonyultak egyformán ehhez a kérdéshez, ez tagadhatatlan, de ha tisztességes vagyok, meg kell mondanom, hogy nem ugyanakkora vehemenciával, de többé vagy kevésbé mindenki megpróbálta maga alá rendelni az RMDSZ-t. Volt, aki óvatosan, udvariasan, csak sugallni akart álláspontokat és magatartást, és volt, aki ennél sokkal erőszakosabban lépett fel, ez nyilván alkati és koncepcionális kérdés is. Nem teszek egyenlőségjelet a próbálkozások közé. Ez a magyarországi–erdélyi viszonynak egy állandó problémája: mennyire tudunk mi, erdélyi magyar politikusok önállóan mozogni, miközben odaátról meg joggal elmondhatták, „de kedves barátaink, miért vártok támogatást tőlünk”? Itt persze nem párttámogatásról volt szó, de kétségtelen, hogy számítottunk hozzájárulásra művelődési és oktatási intézményeink, civil társadalmaink, egyházaink működéséhez, amit meg is kaptunk minden kormánytól, és joggal érezhették, hogy nekünk viszont hallgatnunk kellene rájuk. Nem voltak igazán éles, nyilvános és messzire visszhangzó viták emiatt, mert én ezt mindig kerültem, de lappangva tetten érhető volt a feszültség. Próbálkoztak román oldalról is persze, ami bonyolultabb és egyúttal reménytelenebb erőfeszítéseket jelent.
– Nem tart a széteséstől? A szövetség elnöki tisztéért jelentkezett olyan politikus – Olosz Gergely – is, aki olykor szóról szóra idéz a magyarországi jobboldal retorikájából.
– A szétesésnek megvan – mindig is megvolt – a maga kockázata. Sokszor jósolták már az elmúlt tizennyolc évben; voltak is olyan pillanatok, amelyekben az RMDSZ szét is eshetett volna, ha nem vigyázunk. Ha valaki ezt a szervezetet el akarja billenteni valamelyik oldalra, vagy egyeduralkodóvá akar tenni benne egy ideológiát, azzal szét is szakítja. Ebben a szövetségben változó arányban vannak jobboldaliak, vannak baloldaliak, bevallva vagy nem vallva be a hovatartozásukat. A szövetségben nem olyan vezetőre van szükség, aki esetleg rendkívül vehemens pártpolitikus, hanem olyanra, akiben van empátia és türelem meghallgatni a másikat. Ez egy másfajta vezetési stílust kíván.
- Támogatja az Európai Néppárt (EPP) az RMDSZ törekvéseit – különös tekintettel a Fideszhez fűződő, nem éppen felhőtlen viszonyra?
– A Fidesz szintén EPP-tag, így ha a két párt között vita van, abba a brüsszeli vezetés jogos önvédelemből nem szól bele. Olyan vitánk azért nem volt, amelyiket ki kellett volna vinnünk Brüsszelbe, és megmondom őszintén, idegenkedem attól, hogy egy magyar–magyar vitában más ítélkezzen – legyen az akár az EPP, amelyik egyébként se nagyon tud mit kezdeni egy etnikai képviselettel. Fontos számunkra a megszólalás, hogy láthatóvá váljunk Európában, nagyon markánsan senki nem állt ki a kisebbségjogi küzdelmeinkért. A nagy európai pártcsaládok nem tudnak mit kezdeni velünk. Nincs egységes szemlélet, álláspont még kevésbé.
– Az imént arról beszélt, hogy ami a kormányalakítást illeti, az RMDSZ megkerülhetetlen tényező a román politikában. Mi történik, ha a 2012-es választásokon a nemrég alakult széles baloldali koalíció, a Szociálliberális Szövetség (USL) nyer?
– Ez kapcsolódik a Magyarországgal ápolt viszonyra vonatkozó kérdéshez. Ott ha az egyik kormánnyal jó együttműködésben volt az RMDSZ, a következő kabinet általában sértetten kezdte, hogy mi miért is álltunk szóba az ellenfelével. Ez pártlogikával érthető, de a kellő bölcsesség hiányára vall. Egy erdélyi magyar érdekképviselet ugyanis nem párt. Aki az egész közösséget akarja képviselni, az Magyarországgal szemben nem viselkedhet úgy, hogy amikor „ezek” vannak kormányon, akkor most ellenzékben vagyunk, szóba sem állva velük, elkerüljük a házuk táját is, és nem érdekel, hogy az illető kormány támogatja-e Erdélyt; amikor pedig jönnek „azok”, akkor mi is fellélegzünk. Ez lehetetlen. Román viszonylatban már nem ilyen egyszerű a helyzet, a magyarellenesség és a nacionalizmus miatt sem. Azt nem állíthatom, hogy az RMDSZ bárkivel szövetségre lépne, de ha egy kormányprogramban nincsenek nacionalista kitételek, amelyek tagadják az etnikumközi viszonnyal kapcsolatos álláspontunkat, miért ne tehetné meg? Az RMDSZ-nek nem ideológiai alapon kell szövetségeket kötnie Bukarestben. Egyeseknek persze nem tetszik ez, és jön is a vád, hogy túl nagy az alkalmazkodókészségünk, amire a válaszom az, hogy hatalmi helyzetbe kell hoznunk ebben az országban a magyar érdekképviseletet. Ellenzékbe csak akkor visszük az ügyet, amikor magyar- és reformellenesnek bizonyul az adott kormány.
– Egy több mint kétszer akkora ország, mint Magyarország miniszterelnök-helyetteseként munkájának hányad része jut kifejezetten a kisebbségi ügyekre?
– Elég jelentős hányada ebből áll; egyedüli miniszterelnök-helyettese vagyok a román kormánynak. Ez egy erős pozíció, és annak ellenére, hogy általános tisztség, a koalíció megkötésekor külön felelősségi köröket kértem az oktatási, a kulturális és a kisebbségi területért, ami azt jelenti, hogy minden olyan kormányhatározatnak és minisztériumi javaslatnak, amely a szaktárcáktól jön, kötelezően a jóváhagyásommal kell bírnia.
– Székelyföld mikor nyerhet területi autonómiát?
– Ez rendkívüli mértékben függ Románia átalakulásától. Ha a helyi autonómiát sikerül kellőképpen kiépíteni, ha a decentralizációs folyamatot sikerül felgyorsítani, ha működnek az oktatási reformintézkedések, ha felállítják a helyi rendőri erőket – aminek a törvényi kerete már megvan –, az azt fogja jelenteni, hogy a központosított nemzetállami szemléletet leépítjük. Ezután a területi autonómiára is megnő az esély. Egy merev, alkotmányos nemzetállamban is el lehet képzelni Székelyföld autonómiáját, de csak sokkszerűen, olyan külső ráhatással, mint amilyen az EU vagy az ENSZ. Van, aki ebben reménykedik, de a két intézményben mindeddig nem láttam hajlandóságot ilyesmire. A nemzetközi elfogadottságon persze dolgoznunk kell, hogy legyen, aki kívülről is támogatja az autonómiát, de a lassú átalakulásnak szerintem több esélye van a győzelemre. Hogy Székelyföld mikor lehet autonóm, azzal kapcsolatban nem bocsátkoznék jóslatokba. Már csak azért sem, mert 1989–1990-ben sokat jósoltunk, és én furcsállva hallgattam, hogy Romániának húsz évre van szüksége ahhoz, hogy felnőjön a demokráciához. Formálisan persze demokrácia van, de hogy a kellő mélységig hatol-e, abban egyáltalán nem vagyok biztos.
– Egyik 2009-es előadásában azt mondta, Magyarország úgy tudja visszaszerezni stratégiai vezető szerepét a Kárpát-medencében, ha kiáll a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek önállóságáért. – Ez a múlt és a jövő legfajsúlyosabb kérdése.A határon túli magyar kisebbségeket két integrációs kényszer éri. Egyrészt a saját országunk társadalma akar minket minél inkább integrálni, aminek bizonyos fokig megvan a létjogosultsága, ha azt kérik tőlünk, hogy dolgozzunk együtt az ország javáért. Mi is ezt tesszük, amikor részt veszünk a kormányban, és nemcsak azzal foglalkozunk, hogy mi történik Erdélyben, hanem azzal is, hogy mi a Fekete-tenger partján, Olténiában vagy Moldovában – ez egyfajta integráció. Ennél erőteljesebb, és a belső óhajjal is találkozik a magyarországi integrációs szándék. Magyarország is integrálni akarja a nemzetet, beleértve minket is, hogy kialakuljon a közös intézményrendszer, hogy kompatibilis legyen a gondolkodásunk. Ennek így kell lennie: sokadmagammal gyerekkorom óta nekem is ez az álmom, hiszen számunkra a csodaország Magyarország volt. Közelről nézve aztán persze rájöhettünk, hogy ott sincs kolbászból a kerítés, de ez így még rendben is van. Akkor kezdődik a baj, amikor ezt valakik kellő rugalmasság és bölcsesség hiányában nem tudják társítani azzal az igénnyel, hogy önállónak is kell lennünk. Magyarország úgy tud minket igazán a szülőföldünkön tartani, ha – hogy a kilencvenes évek óta ritkán hallható szólást idézzem – nemcsak halakat, hanem hálót is ad a kezünkbe, hogy mi magunk is foghassunk belőlük. A valódi megtartó erőt ez az önállóság jelenti, amikor van önálló életünk, hierarchiánk és oktatási rendszerünk is. Aki nem érti, hogy ez egy állandó dilemma, és hogy ebben az egymást kiegészítő ellentétpárban kell gondolkodni, az nagy hibát követ el.
– A maga részéről Magyarország most a kormányzati égisz alatt Erdélyben is felállított demokrácia-központokkal tenné vonzóbbá az integrációt.
– Ha a demokrácia-központok valóban úgy működnek, ahogy hallom, vagyis jelentős pénzbeli támogatást kaptak Magyarországról, akkor a véleményem egyszerű: ez azt jelenti, hogy Magyarország, a magyar kormány, vagy aki adta – nem tudom, hogy ki – arra adott pénzt, hogy itt az RMDSZ-szel szemben egy pártot hozzanak létre, és ezáltal gyengítsék az erdélyi magyarság önálló politikai fellépésének esélyeit. Látszólag más céljuk is van, segíteni a kettős állampolgárságért folyamodókon, és ez rendben van, mert pénzbe kerül, azt viszont nemcsak tudjuk, sejtjük vagy halljuk, de nyilatkozták is ezeknek a központoknak a vezetői, hogy emellett szervezik a párttagságot is. Megkérdezik a jelentkezőket, nem lépnének-e be az új alakulatba. Valakik magyarországi pénzből fizetik a megosztásunkat.
– Meg tudja győzni az RMDSZ ezeket a pénzforrásokat a maga igazáról?
– Annak nemcsak hogy nem örülök, de mélységesen elítélem, hogy Magyarországról pénzt adnak itteni pártszervezésre, egy új párt létrehozatalára, miközben senki nem tagadhatja, hogy az RMDSZ politikai szervezetként jelentős eredményeket mutatott fel az elmúlt két évtizedben. Kiépítettünk egy teljes jogrendszert és hálózatot az anyanyelvhasználatra, hatalmas mennyiségű államosított földet, erdőt, ingatlant szereztünk vissza magánszemélyeknek és egyházaknak is. De nem vagyok híve annak, hogy másokra kenjük a saját hibáinkat. Nagyon egyszerű és veszélyes teóriák, hogy mi erdélyi magyarok jobbak vagyunk, mert minket a történelem erre vagy arra predesztinált, miközben a magyarországi magyarok…én az ilyesmiben nem hiszek. Végtére is azok, akik ezt az új pártot létre akarják hozni, erdélyi magyarok. A kérdés így az, őket meg tudjuk-e győzni, hogy ezt nem így kellene csinálni. Egyszer már megpróbáltuk a magyar összefogással, és a 2009-es EP-választáson állított közös lista visszhangos sikert is aratott. Én azt mondtam volna, itt meggyőztünk mindenkit, de úgy tűnik, mégsem.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy az RMDSZ a következő EP-választáson is közös listát indít Tőkés Lászlóval? – Ő most már a másik pártot szervezi, és abban a pillanatban, hogy ezt a másik pártot bejegyzik, felrúgja a magyar összefogást. Ettől még elképzelhető egy új összefogás, de ami létrejött, az azt hiszem összeomlik.
– Az RMDSZ-nek gyakorta vetik szemére, hogy a magyarországi baloldallal ápol bensőséges viszonyt; 1996-ban, a Horn-kormány alatt ön mégsem ment el a magyar–román alapszerződés aláírására. Mi az, amit megváltoztatna a dokumentumon?
– Az nyilvánvaló, hogy objektív feltételek miatt többet beleírni abba a szerződésbe nem lehetett, mint ami szerepelt benne. Itt inkább az a kérdés vetődik fel, alá kellett-e írni egyáltalán.
– Ön várt volna még?
– Valószínűleg igen. Az alapszerződésnek a valódi haszna annyi, hogy azóta nem folyik róla vita. Hogy az egész alapvetően mennyire tartalom nélküli dolog, az bizonyítja, hogy évek óta először tesznek fel nekem kérdést az alapszerződéssel kapcsolatban, illetve az, hogy sem magyar sem román politikust nem hallottam mostanában a dokumentumra hivatkozni, mondván, eszerint vagy aszerint a cikkely szerint valami nincs rendben. Jó, hogy megvan, de nem referenciaalap.
– Kihat-e valahogyan mégis a két ország jelenlegi viszonyára?
– Össze vagyunk kapcsolva; a határon nem áll meg semmi, sem a jó, sem a rossz, bár a jó néha igen, a rossz pedig soha. Ilyen szempontból nem állíthatom, hogy Magyarország ne tudna hatni Romániára és Románia Magyarországra, vagyis fontos lesz, hogy Magyarország mire képes a mi érdekünkben, de ebben a pillanatban szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy például a székelyföldi autonómia alapvetően a két ország viszonyától függ-e.
– Hanem mitől?
– Az erdélyi magyarság belső erejétől. A lassú, kitartó, türelmes, de kemény politizálástól. Ez a meghatározó tényező. Magyarország gyorsíthat vagy akár ronthat is ezen, de erdélyi magyarok nélkül ez nem fog menni.
– Hosszú kihagyás után tavaly szonett- és haikukötete jelent meg. Nehéz volt írnia?
– Vagy tíz éven át, amikor csak felmerült bennem, nagy szorongással gondoltam arra, tudom-e még valaha arra használni a töltőtollamat – még mindig azzal írok – amire régen, de végülis úgy tűnik, sikerült összefonnom az elszakadni látszó szálakat. Hogy milyen színvonalon, azt persze másoknak kell eldönteniük.
– Költőként és esszéíróként meglehetősen kevés metaforát használ a politikai beszédeiben. Magyarország viszont egy kicsit talán el is van kényeztetve ebből a szempontból.
– Szeretem a hatásos szónoklatokat, és értékelem, ha valaki politikusként kulturáltságról tesz tanúbizonyságot, ez kétségtelen, de ami engem illet, a politikában száraz, pragmatikus és nyers vagyok, sokkal inkább, mint mások – valószínűleg azért, mert versben ki tudom élni magam.
– Politikai irodalmat is művelni fog?
– Valamiféleképpen meg kell írnom ezt a húsz évet; itt kötelességről is szó van. Még nem tudom, milyen formában – memoár vagy más –, de el kell mondanom azt, amit erről a korról gondolok.
– Kéri majd a kettős állampolgárságot?
– Miniszterelnök-helyettesként nem, hiszen egy ilyen kérelem csak gyengítené a pozíciómat, és itt nem a személyes sorsomról van szó. Azután meglátom. Megmondom őszintén, hogy nálam az állampolgárság egyszerűen államiság kérdése. Minket valamikor ezelőtt több mint kilencven éve idekanyarítottak Romániához. Az állampolgárságot nem mi kértük, beleszülettünk, a másikról nem mi mondtunk le, elvették. Az állampolgárságnak számomra nincs olyan jelentősége, amelynek köze lenne a magyarságomhoz. Szimbolikus gesztusként – csak azért, hogy „magyarabb” legyek – nem fogom kérni a kettős állampolgárságot. Magyar nem ettől leszek. Nagyon őszintén: ha van valami gyakorlati fontossága a családom számára, esetleg elgondolkodom rajta. Bár ez az érvelés biztosan sokaknak nem tetszik.
______________________________________________________________________________ Tanár, költő és politikus
Mérsékelt, de ravasz politikus hagyja ott a pártelnöki tisztséget – méltatták az 1951-ben Kézdivásárhelyen született Markó Béla tevékenységét a román kommentárok. Az eredetileg magyar–francia szakos tanár, költő és szerkesztő vezetésével a Romániai Magyar Demokrata Szövetség először 1996-ban került kormányra; 2000-től 2004-ig pedig kívülről támogatta Adrian Nastase szocialista kabinetjét – ez alatt az idő alatt született a széles körű anyanyelv-használati jogokat biztosító törvényi háló. Miniszterelnök-helyettes először 2004-ben lett a liberálisokkal kötött koalícióval, majd 2010-ben a Traian Basescu elnökhöz közel álló demokrata liberálisokkal szövetségben. A politikus rendelkezik a Románia Csillaga érdemrenddel is, igaz, 2004-ben a hivatalos díjátadón ezt nem vette át, mert Ion Iliescu volt elnök egyik utolsó húzásával Corneliu Vadim Tudornak, a szélsőséges Nagy-Románia Párt vezetőjének is odaítélte.
nol.hu, Erdély.ma

Az erdélyi kérdés megoldása tárgyában tett javaslat
(Az ún. ENSZ-memorandum)
FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 16-I SZÁMÁBÓL
Persze, az orosz-vazallus kormányzat kiaknázta ezt a helyzetet, és minden erejével igyekezett a „szomszédokkal való jó viszony”, „béke”, „a trianoni ország tehermentesítése” stb. jelszavakkal elterelni a közvélemény figyelmét arról, hogy a szomszédokkal való jó viszony még csak nem is látszat, míg ennyire súlyos, egymásközti kérdések megoldatlanok, hogy ez a feszültség a lehető legnagyobb mértékben teszi bizonytalanná a békét, és, hogy Magyarország a teljes nyersanyaghiány miatt állandóan a gazdasági csőd szélén áll. 1956 őszén kiderült, hogy – a maguk szempontjából – igazuk volt az oroszoknak, amikor a dunavölgyi népek közül a magyarság gyengítésére törekedtek elsősorban, és kiderült az is, hogy szomszédaink gyűlöletét csak fokozza az, hogy lemondunk az elcsatolt területekről, mert – józanul – nem hisznek ennek őszinteségében. Ez a gyűlölet pedig elegendő volt számukra – a többek [2. old.] között ahhoz, hogy függetlenségünk kivívása elé gáncsot vessenek.
A nemzetiségi kérdést tehát meg kell oldani, mert a legnagyobb mértékben veszélyezteti jövőnket. Ebben a megoldásban pedig – függetlenül pillanatnyi nemzetközi helyzetünktől – legyünk határozottak, de méltányosak. Nem mondhatunk le a jövőnket biztosító megoldásról, de ne kívánjuk szomszédainktól sem, hogy lemondjanak.
Mi, erdélyi magyarok, mint a legközelebbi érdekeltek vetjük fel most a kérdést az összes idegen uralom alá kényszerített magyar nevében. A magyar nemzet része vagyunk, és ezt a kérdést is az összmagyarság szempontjából nézzük. Közvetlen érdekeltségünk – hisszük – nem megy tárgyilagosságunk rovására, hanem még fokozza azt azzal, hogy közelről látjuk a helyzetet, és azzal, hogy mi viseljük elsősorban a következmények kockázatát.
Magyarország a magyaroké: a világon élő összes magyaré. Ezen az egyen kívül sehol sincs hazánk a földön. Ez így volt évszázadok alatt a múltban, így van – minden ellenséges nyomás ellenére – a jelenben, és bizonyosan így lesz a jövőben, amíg csak magyar él. Mindig kötelezőnek éreztük magunk számára is azt, ami az otthoni magyarokat kötelezte, és soha nem vártuk máshonnan jogaink biztosítását sem – ha minden tőlünk telhetőt meg is tettünk – csak Magyarországtól. Csak egyetlen magyar nemzet van és csak egyetlen Magyarország. Mi ugyanúgy mindent meg akarunk tenni hazánk boldogulásáért, mint az otthoniak és elvárjuk, hogy Magyarország kormánya is mindent megtegyen az összmagyarság érdekében.
Ezért terjesztjük Magyarország kormánya elé az erdélyi kérdés megoldása tárgyában ezt a javaslatot.[1]
A.
I. A Trianoni Szerződés felosztotta Magyarországot. A népek önrendelkezési jogára hivatkozva számolt fel egy olyan államot, melyben az 54,5% magyarral szemben 45,5% egyéb nemzetiség élt. Északi részét – melyen 48,2% szlovák mellett 51,8% egyéb nemzetiség volt – Csehszlovákiához, keleti részét, melyen 53,8% román és 46,2% egyéb nemzetiség élt, Romániához, és déli részét, melyen 31,4% szerb-horvát és 68,6% egyéb nemzetiség lakott, Jugoszláviához csatolta. Az így keletkezett Csehszlovákiában a csehek és szlovákok 58,7%-os, Romániában a románok 66,7%-os, Jugoszláviában a szerbek, horvátok és szlovének 74,5%-os és Magyarországon a magyarok 88,4%-os arányt értek el új és régi nemzetiségeikkel szemben. A Trianon előtti Magyarország 8 319 906 nemzetiségi lakosa helyett 6 170 366 maradt vagy lett ugyanazon a területen. Tehát elcsatoltak Magyarországtól 3 319 579 magyart, hogy a nemzetiségek számát 2 149 540-nel csökkentsék. Magyarország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia együttesen 49 208 387 lakosából 30,2%: 14 859 555 lélek nemzetiségi sorsban maradt, vagy abba került.
Nyilvánvaló tehát, hogy az eredmény egyáltalán nem állott arányban a kétségkívül mindenki számára nagy megrázkódtatással és még nagyobb áldozatokkal járó átrendezés méreteivel, ha az átrendezés későbbi negatív hatásai feletti felelősség nagyságától el is tekintünk.
Ha Magyarország utódállamai népességének számát külön-külön a megfelelő nemzet összlétszámával vetjük egybe, aképpen, hogy a nemzetek létszámát százzal tesszük egyenlővé, a csehek és szlovákok esetében 165-öt, a románok esetében 148-at, a jugoszlávok esetében 132-t, mindhároméban együttesen 148-at kapunk, míg ugyanez a mutatószám a magyarság és országa lakói viszonyában csak 74. Ez azt jelzi, hogy a trianoni területrendezés az egyik félnek 48%-kal többet, a másiknak – a magyarságnak – viszont 26%-kal kevesebb lakosú területet szabott a méltányosnál.
Történelmi alapjai nem voltak ennek a rendezésnek, és csak egy pillantás Közép-Európa térképére, és megállapíthatjuk, hogy földrajzi okok sem késztették a trianoni rendezőket erre a magyarsággal szembeni méltánytalanságra.
A területrendezéssel a Trianoni Szerződés új alapokra [3. old.] fektette a Kárpát-medence népeinek gazdaságát is.
A Trianon előtti Magyarország agrárállam volt, éspedig – lehetőségeihez képest – eléggé elmaradott agrárállam. Mezőgazdasága azonban kiegyensúlyozott volt, mivel egészséges arányban oszlott művelési ágakra, és széles domborzati és éghajlati alapjai voltak. A szükséges belterjesedés lehetőségei megvoltak: először körül a Peremvidéken, azután – nagyobb vízszabályozási munkálatok elvégzése után – az Alföldön. A Trianoni Szerződés egyrészt még elmaradottabb mezőgazdasági államokat szabott – mint Románia és Jugoszlávia –, másrészt a fejlődés lehetőségei elé vetett gátat Csehszlovákiában és – főként a Trianoni Magyarországon, a Peremvidék kettészelésével és folyók felső szakaszainak az alsótól való elválasztásával. Ezekhez járultak még rosszul értelmezett nemzetiségi szempontok szerint végrehajtott földreformok, úgy, hogy az egyensúly mindenik utódállam mezőgazdaságában megingott: a művelési ágak, domborzati és éghajlati adottságok egyoldalúakká lettek. Még a Romániához csatolt terület – nagy méreteinél fogva is eléggé kiegyensúlyozott (korántsem annyira, mint a felosztott Magyarország), addig Csehszlovákiának jutott a hajdani ország legterméketlenebb, Jugoszláviának pedig – egész Európa – legtermékenyebb területe. Magyarország jórészt az Alföld sztyeppéjére szorult nagy mezőgazdasági emberanyaggal és csaknem semmi belterjesedési lehetőséggel. Nyilvánvaló, hogy a Trianoni Szerződés minden érdekelt nemzet mezőgazdaságának többet ártott, mint használt.
Megállapíthatjuk, habár erre statisztikai adatok nincsenek, hogy Trianon előtt a magyarság arányszámánál nagyobb mértékben részesült az ipari nyersanyagokból, bizonyosan a nemzetiségek kárára. A Trianoni Szerződés – az új terület lakosságának számát nézve – 26,7%-kal kevesebb fát, 24,3%-kal kevesebb vasércet mért Magyarországnak a méltányosnál, sóból, nemes- és színesfémből pedig semmit. Ha ezekhez még hozzászámítjuk az akkor még nem eléggé értékeltek fontosabbját, a földgázat, vízienergiát, urániumot, építőipari nyersanyagokat, gyógyvizeket, akkor képet alkothatunk egy – mezőgazdaságának egyensúlyában megingatott, és ezért – túlzott iparosodásra kényszeríttet ország gazdasági erejéről. Ha a területátrendezéssel az ipari népesség addigi arányában változást okoztak volna, vagy ha a magyarok kisebb mértékben foglalkoztak volna iparral, mint a nemzetiségiek, lenne magyarázat a nyersanyagok ilyen elosztására, de az ipari lakosság a trianoni Magyarországon kerek 10%-kal felülmúlja az általunk fentebb alapul vett általános arányszámot is. Hogy pedig a [4. old.] nemzetiségi vidékeken éppen a magyarság képviselte az iparosságot, az közismert.
Tegyük még ezekhez azt is, hogy mindezek felett Magyarországnak még jóvátételt is kellett fizetnie, és tiszta képet kapunk arról, hogy hogyan értelmezték Trianonban a népek önrendelkezési jogát gazdasági vonatkozásban.
[ACNSAS, Fond penal, nr. 104., 3. kötet, 32–46. p. Géppel írt, magyar nyelvű dokumentum. Minden oldal felső szegélyén Dobai István kézjegyével.]
1E mondat tartalmazza az eredeti elképzelés szerinti címzettet. Dobaiék a dokumentumot – a magyar kormányon kívül – az ENSZ-hez is el akarták juttatni.
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)

Óberkodó – Hitek és hitványságok a hitigazgatás árnyékosában
A helyi és az országos sajtó, hivatalos és blogozásba fulladó nyilatkozatok tömege, nyílt levelek és markáns petíciók sodró sorai veszik körül mostanában az egyházi tulajdonok restitúcióját – avagy magyarán: a történelmi múltban, lefutott időszakokban elkobzott, államosított, „lenyúlt” vagy jogtalannak ítélt egyházi tulajdonok problematikáját.
Hangos ez a paláver, röpködő igazságokkal, fajsúlytalan „utalásokkal”, méltatlan vádakkal, megnyugtató bürokratikus flegmával és provokatív söprésekkel. De hát „ki jár jól” a hitigazságok védelmében, ki veszi hasznát az egyházak elkobzott vagyonának, s hová lett a titkos titkok föltárásának kötelezettsége, az intézményes jogi képviselet, vagy végső soron a magyar szenátorok, RMDSZ-es képviselők, bársonyszékben ülők méltó feladatvállalási kötelezettsége? Ki ad erre legitim jogot, ki tűri a közömbös szerepvállalás-nélküliséget, a szinte a román vetélytársakat is megszégyenítő lerázási megoldásokat…?
Túlpoétizált kérdések ezek, jól tudom. De csak a látszat szerint. Valójában sajnos a hit és a jog egymással konstruktív viszonyban kellene legyenek. Azok számára, akik nem kell észrevegyék, hogy a kommunizmus évtizedeiben az egyházaktól elkobzott mintegy nyolcezer ingatlan helyzetéről van szó, talán „valahol” mindegy is, hogy majdnem 2200 épület/ingatlan/tulajdon volt a magyar történelmi egyházak tulajdonában, s került ki „valamiért” a felekezetek, rendek rendelkezési joga alól. Rendszerváltás-kori képzet volt, hogy az ideológiai restitúció majdan lehetővé teszi a jogi állapotok visszaállítását, jogsérelmek orvoslását is. Tizenhat évvel a Karácsonyi Forradalom után a jogos egyházi tulajdonok mintegy 2,5%-át vehették vissza a felekezetek és közösségek, a bukaresti restitúciós bizottság mindössze 500 magyar egyházi ingatlan visszaszolgáltatása ügyében döntött, sőt saját önszántából is kénytelen késleltetni a tulajdonok birtokbavételét, mivel a restituált közintézményekben működő bitorlókat még öt esztendeig mosolygó arccal kénytelenek megtűrni a tulajdonosok.
A bukaresti kormányzat által még tavaly júliusban elfogadott új restitúciós törvénycsomag alapján idén január 25-ig nyújthatták be a romániai felekezetek az egyházi és közösségi ingatlanok visszaigénylési kérvényeiket. Tehették ezt már a 2002/501-es számú törvény alapján is, azonban egy új jogszabály lehetővé tette az eddig még nem rendezett állapotú ingatlani igények beterjesztését is, kiterjesztve a restitúciót az egykori telkekre, üres beltelkekre, használhatatlanná koptatott épületekre, rommá lehasznált építményekre is. A már beérkezett kétezer ingatlan-visszaszolgáltatást igénylő dosszié több mint felét (57%) magyar birtokjavak teszik ki. A romániai egyházak (ide értve az ortodoxokat és görögkatolikusokat is) által igényelt csaknem nyolcezer ingatlan visszaadása ügyében eddig 908 esetében született elvi döntés. Erről Markó Attila, a romániai restitúciós bizottság alelnöke visszafogott elégedettséggel nyilatkozott, aki szerint „a magyar felekezetek szempontjából jobb ütemben halad a visszaszolgáltatási folyamat” (Magyar Nemzet *1). Talán másként látja ezt Tőkés László, aki az Európai Unióban immár kötelező érvénnyel bíró Alapvető Jogok Chartájának legfőbb jogvédőjéhez, Viviane Reding európai alapjogi biztoshoz fordult mint az Európai Parlament alelnöke, jelezve, hogy a 90-es években nem történt előrelépés ezen a téren annak ellenére, hogy a romániai kisebbségi egyházak ingatlanainak visszaszolgáltatását az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 176/1993. számú Ajánlása, valamint 1123/1997. számú Határozata Románia kötelességévé tette az egyházi vagyonoknak a restitutio in integrum elve alapján való maradéktalan visszaszolgáltatását. A román parlament 2002-ben megalkotta ugyan az 501-es törvényt, amely a kommunizmus idején elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkezik, a tényleges restitúció azonban túlságosan lassan halad és akadályoztatásokkal terhelt. Hiába, hogy 2005. május 23-án az Egyesült Államok Képviselőháza egyhangúlag elfogadott határozatban sürgette a gyorsítást, „az ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó törvény gyakorlatba ültetését”, az Európai Parlament pedig 2005. december 15-i, Romániáról szóló határozatának 21. cikkelyében követelte ezt). Tőkés közli, hogy például a 314 ingatlant visszaigénylő Királyhágómelléki Református Egyházkerület nyomása sem volt elegendő, „a nagyváradi püspökség eddig csupán 61 ingatlant kapott vissza bizottsági végzéssel, 40 épület esetében pedig csak elvi döntést hozott a bukaresti testület. Az egyházkerület tapasztalatai szerint a visszakapott ingatlanok általában lelakott, általános felújítást igénylő iskolaépületek, művelődési házak vagy bérlakások, és számos esetben a törvényes rendelkezések miatt a tényleges birtokbavétel elmaradt, így az egyház bérleti szerződés megkötésére kényszerült”.(*2) Hiába tehát, hogy az amerikai székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítványnak (HHRF), amely az erdélyi magyar történelmi egyházak jogtanácsosainak és a romániai restitúciós bizottság képviselőjének bevonásával szakmai munkacsoportban folytat állandó információcserét az ingatlan-visszaszolgáltatásról (Tom Lantos demokrata és Tom Tancredo republikánus amerikai képviselők által beterjesztett határozatban), és hiába, hogy a román európai csatlakozás is feltételként kapta a romániai egyházi ingatlanok visszaadását sürgető feltételt, ennek érvényt szerezni mindmáig szinte képtelenségnek minősült. Engedtessék ezzel szinte méltó és sürgető témakört ajánlani az RMDSZ soros kongresszusa elé, s egyúttal példákat sorolni a hitigazgatás árnyékosában zajló eseményekről. Az „igazságok” és a hitremények
Sorskérdésnek tetszik, mit kell ma tennie egy bukaresti bizottságoktól és jogi vagy politikai képviseletektől független visszaigénylőnek ahhoz, hogy érvényre juthasson jogos követelése? Milyen speciális felkészülés, jogi hozzáértés, alkotmányos kontroll-lehetőség és birtokpolitikai gyakorlati ismeretanyag szükséges ahhoz (holtig tartó tanulás talán?), hogy az igénybejelentés dokumentációja mellett közjogilag komolyan vehető és végrehajtható válaszra legyen méltó (vagy inkább méltatott). Saját példám adalék ehhez, engedtessék röviden ismertetnem.
Az elmúlt három hónapban a premontrei rend restitúciós pereihez elengedhetetlenül szükséges levéltári kutatások közben alig van módom mást tenni, mint éjjel-nappal beadványokat gyártani a közigazgatási, közhatalmi, jogi intézményeknek, kérő leveleket levéltáraknak, közjegyzői meghatalmazással eljárni képesként a bíróságoknak, adatbirtokosoknak, köztük is a főhatóságoknak, szám szerint hatnak is (Igazságügyi Minisztérium, Románia Kormánya Emil Boc intézkedési jogköre, Pénzügyminisztérium, Adó és Pénzügyi Felügyelet (ANAF), Kulturális Örökség Minisztériuma Kelemen Hunor képviseletében, Egészségügyi Minisztérium (Cseke Attila), no meg a CNSAS, más szaklevéltárak és fölsorolni sem érdemes más képviseletek.
Állami levéltári kutatás közben találtam egy 1940-es keltezésű dokumentumot, melyben egy ismeretlen munkaügyi és szociális minisztériumi köztisztviselő azt sugallja főnökeinek: a premontrei rend jogi személyisége és követelése körüli hajcihőt olyan formában lehetne megoldani, hogy azzal ne csökkentsék az esélyét annak, hogy a Félix fürdői nagy értékű vagyon megmaradjon a román állam (ezáltal a nevezett minisztérium) kezelésében. A hetven éves dokumentum kardinális bizonyíték az eljárások módjaira és miértjeire is, én pedig az ennek megfelelő megkereséssel illettem a megfelelő minisztériumot. Talán nem kell panaszkodnom: válasz nélkül sikerült hagyniuk. Az egyébként jogász végzettségű egészségügyi miniszter (önéletrajza szerint 2001-2004 között a váradi római katolikus püspökség jogtanácsosa), nem csupán néma maradt, de mintha feledni is látszana vagy törölte volna a személyes közösségi emlékezetből a váradi katolikus püspökség püspökfürdői esetét… Némiképpen kierőszakolt válaszadás révén sikerült pecsétes papírt kapnom arról: nincs a minisztérium archívumában semmilyen általam kért irat (értsd: közokirat) a premontrei rend és a román állam közötti perek lefolyásáról. Ez már csak azért is izgalmas regény témája lehetne (Umberto Eco modorában), mert az illetékes minisztérium jogelődje közvetlen haszonélvezője volt a rend Félix fürdői tulajdonának 1948-ban államilag elkonfiskált vagyonrészének. Illetékes élvezeti jogát ugyan nem vitatva, de a létező dokumentumokat mégiscsak tételezve, csupán álnaivan kérdezem: ezen a jól szövött hálón hol akad el egy vidéki kispap, vagy akár az árnyékosban eredményesebb jogi képviselő is? A „nem létező” vagy meg nem lelt közokirat akkor kinek garanciáit, kinek sérelmeit, kinek jogos igényeit vagy haszonélvezetét rejti…?
Változat a jogiasult beszédmódra (példa az Igazságügyi Minisztériumból): forduljon talán az állami levéltárhoz. Ahhoz, ahol engedélyt kell kérni a kutatáshoz, melyet okkal/joggal meg is tagad(hat)nak…, hiszen papírforma szerint a 16/1996-os román levéltári törvény szerint a közokiratok kutathatóságára 90 éves titok-burok bocsátható ki. Felmentést és tájékoztatást, adatközlést és megszerzett jogi felhatalmazás alapján képviseleti respektust ugyan éppen a minisztérium adhat, ugyanis az iratgazda jogaival ő rendelkezik…, de praktikusabb megoldás a levéltárhoz utalni a közügyben érdeklődőt, hadd unja meg a labda-szerepet egy idő múlva. Ezért azután korántsem csoda, hogy soron vannak a CEDO-s pilot-perek, tele az újság a folyamatok részleteivel…(*3) Példák a soron, folytatva: a kormányhivatali válasz méltóképpen szűkszavú: nem tudunk semmit, vagy nincs archívumunk, nem tudhatjuk, volt-e a rendnek, tulajdonosnak ingatlanja a mai Románia területén, s volt-e vagy sem jogi személyisége…
Karácsony előtti válaszlevélben – úgy gondolták – nem illik jókívánságok nélkül reagálni, s ha már hivatkoztam rá és elkértem a 810/1949-es miniszterelnökségi döntés alapjául szolgáló, vallásügyi miniszter 21.535. számú 1949-es referátumát, megkaptam ajándékba a hitelesített xerox-másolatot a törvényről. De sem többet, sem kevesebbet. A kommunizmus bűneit felülvizsgáló intézményből a kormányzati levéltárban csak az nem kutatott az elmúlt négy évben, aki nem akart, s ugyanez érvényes az egészségügyi és igazságügyi minisztériumok levéltári anyagára is. A levéltári törvény állásfoglalása azonban kimondja, hogy mindazon levéltári anyagok, állagok, jelzetek, dossziék, dokumentumok kutatása szabad, amelyeket már valaki egyszer kutatott, ezt tehát a többi kutató előtt is meg kell nyitni, a dokumentumokat utólagosan visszaminősíteni nem lehet. Akkor most nem kutatta senki, nem tárta föl senki, nem vizsgálta tehát az sem mindezen anyagokat, akinek a restitúciós törvény ezt feladatává teszi – vagy csupán a bürokratikus kivételezés eredménye a lerázó hivatalos válasz?
Pénzügyminisztérium, adóhivatal… – ugyancsak „nem tud semmit”, nem ismer semmit, leráz, a helyi szintre tanácsol, a polgármesteri hivatalt ajánlja… Onnan is megkapható a talányos válasz, az elkerülő nyilatkozat, a felelőtlen érdektelenség. Ha jön is válasz, Váradról kell megkapjam pecsétet, hogy az átvételi postafüzetben „hivatalosan” járhassak el és bélyegezzem az átvételt, mivel a Földhivatal nem a képviselőnek, hanem a premontrei rendnek címezte a levelét.
Szívet melengetőbb csak a kulturális miniszter levele lehetett, aki a névre szóló megkeresésre névről bizonykodó válaszra nem méltatott ugyan, de ezzel nyitva hagyta az esélyét, hogy továbbküldték levelemet a vallásügyi államtitkárságnak, vagy más levéltárnak, avagy mégsem. „Consideram oportun” – tudja-e minden érintett, mit is jelenthet? Javaslat, vagy konkrét cselekedetre utaló mondatrész…? Élünk egy országban, ahol lehetne/lenne talán európai igényű jogérvényesítés, európai normákra épülő érdekeltségi és érdekvédelmi rend, de mégsincs. Vagy ha van is, átláthatatlan, sötéten árnyékos, kezelhetetlenül reménytelen. Beadsz egy panaszt, légy akár kárvallott vagy törvényes képviselő, rövid úton akár vissza is jön a méltatás: az intézmény egyik vezetője saját blog-oldalán pellengérez ki. Szerencsém volt megkapni ebből egyet, mely decensen jelezte, hogy talán félreérthettem jogaimat és lehetőségeimet, amennyiben közjó vagy magánjogi képviselet nevében-érdekében megszólalok…
A megszólalások akár ki is egészülhetnek ildomos magántörténettel is. Az ildomosság a politikai korrektség kategóriája alatti olykor, de kétségtelenül tanulságos is. Frissen értesültem arról, hogy a Diszkrimináció-ellenes Tanács, ahol szintúgy föllelhető két magyar is, idestova több mint fél év múltán tudna-e érdemben foglalkozni beadványommal, melyet hivatalból kaptak meg a DNA-tól, ahol mint magyar állampolgár kell élvezzem a gondoskodó szeretetet. Az előzmény szinte triviális: 2009-2010 során egy kelet-európai rendszerváltásokat bemutató, uniós pályázaton kapott támogatásból az Európai Bizottság felkérésére készített kiállításon bemutattunk kétszer is egy filmet, melynek kópiáját a román rendező örökségéül szolgáló anyagból használtuk fel. A román vád szerint a Sahia filmstúdióból ellopott (!?) kópiát, melyet 1989. decemberében készült anyagról kaptam, mint magyar propagandista használtam fel, egyúttal mint kém is, aki ráadásul azt állítja, hogy a román forradalmat egy magyar csinálta… A kedves vád feljelentéssé érett, a Freedom House és Európai Bizottság romániai kirendeltsége kihátrált a felhasználói képviseletből, a feljelentési beadvány pedig nyíltan kémnek titulált. Ami ugyan a román törvényi szabályozástól lehetne akár még megengedett egy vádaskodónak, de a Diszkrimináció-ellenes Tanács működési szabályzata 137/2000-es sürgősségi kormányrendeletre épülő 2. cikkelyének 1, 2. bekezdése korrektül körbejárja, mit jelent diszkriminálni valakit, aki nemcsak hogy történetesen éppen magyar állampolgár, de ettől még nem szükségképpen kém is. A Tanácsnak címzett e tárgyú beadványomban e törvényre hivatkozva kértem, értelmezzék a feljelentésbe foglalt szintagmát: ha magyar, akkor kém is. Tény, hogy szerzői jogi ügyekben a Tanács nem köteles/kompetens dönteni, ezt már decemberben meg is kaptam válaszként. Ennek elismerésével fordultam személyesen a Tanács magyar tagjához, ugyanis a beadvány mégiscsak azzal kezdődik, hogy „a magyar kém ellopta…”. Rövid úton megtudtam, azért nem értelmezték a beadványomat, mert nem beadványnak vették, hanem válaszlevélnek, úgyhogy jöhet immár a „beadvány”. E decemberi forduló után már ma meg is tudhattam, a beadvány sem jó, mert nincs ráírva nagy betűkkel, hogy „panasz!”. Augusztus óta tehát nem jutott idejük átolvasni egy dokumentum vagy dosszié tartalmát, amiből kiderülne, miről van szó és mi a megoldás.
Vetítsem ezt a premontrei, református, evangélikus vagy unitárius, görög katolikus vagy zsidó tulajdonokra, ama bizonyos 2140 vagy nyolcezer peres ügyre, formanyomtatványok és dokumentáció-hiányok tömegére… – mikor lehet ebből egyházi vagyon visszaszolgáltatás, vádak, támadások, blogok, pörölések, irigységek, érdekeltség-hiányok környezetében?! Mintha bizony a beadványokat gyártók mind elmebajosak, túlzóak, értetlenek, akadékoskodók lennének, akik panaszaikkal jobb dolguk helyett bombázzák az intézményeket… S mintha a miniszterek, képviselők, szenátorok, köztisztviselők, közmunkások összesen ennyit lennének hajlandók az ügyekből képviselni, netán még megmutyizni is. Az pedig, hogy emberként, állampolgárként, meghatalmazottként, eljáróként, bevádoltként, szétblogozottként, román honlapokon nyilvánosan lekezeltként, sajtótermékekben kiömlő vádaskodások és sértések elszenvedőjeként mégiscsak jogom volna európai öntudathoz, a közjó normáihoz, a közbékesség elemi tartalmaihoz, jóhiszeműséghez, az ártatlanság és vétlenség vélelméhez, úgy tűnik a közmunkások java többségét mintha hidegen hagyná. Miként a vagyonjogi perek anyaga, a rendek és egyházak ingatlanjainak állapota, a demokratikus és emberi alapjogokhoz való viszony minimális szintje is.
Mert hát vajon tényleg, kit is zavar, ha a rendek és egyházi tulajdonok érdekszférájában ugyanaz a típusú alku megy végbe, mint a két világháború között vagy a durvuló szocializmus időszakában? Kit sem zavar, hogy az egyházi vagyonok-ingatlanok restitúciójáért felelős RMDSZ-es elnökhelyettes is ugyanazt fújja, mint a román értetlen többség, hogy ugyanis a rendnek nem jár semmi, mert nem illeszkednek bele a restitúciós törvénybe. Lehetséges, hogy már mindenki a két világháború közötti pedagógus, Onisifor Ghibu könyveivel kel és fekszik, hogy ennyire jól tájékozott a premontreiek ügyeiben, melyekről nem is rendelkezik saját dokumentációval? Sőt, ugyanez a helyzet a máramarosszigeti református kollégiummal, melyek ellen szintén Ghibu lépett fel, vagy ott a gyulafehérvári státusz-per, melyben ugyancsak Ghibu keze nyoma maradt meg. Egyébként csak úgy mellékesen jegyzem meg Onisifor Ghibu nevét három középiskola viseli Romániában. És akkor hol van az RMDSZ, hol maradnak el a helyi és megyei tanácsok, hol az oktatási minisztérium aradi származású államtitkára, a kisebbségügyi ombudsman, etc.
Őket mind hidegen hagyja, hogy a román alkotmány 30. cikkelyének 7. bekezdése, valamint a 107/ 27.04.2006-os törvény, mely a 31. számú 2002-es sürgősségi kormányrendeletet engedélyezte, magukban rejtik azt is, hogy tilos a nemzetiség-ellenesség, az egyház-ellenes, fasiszta, rasszista, xenofób szimbólumok használata?
Hogyan fér meg Onisifor Ghibu nacionalizmusa és sovinizmusa, vallási türelmetlensége a mai értékrendben? Nem használható sem polgári modellként, sem tudományos értékként, sem morális fenség nevében, amit oly kivételes örömmel fölidéznek tőle a hangosbeszélők, s némán elhallgatnak a meg-nem-szólalók. Egy olyan országban, amely NATO- és EU-tag, amely a genfi konvenciót nem erőfölény hatására, hanem egyetértéssel írta alá, miként az ENSZ emberi jogi alapokmányát is, amely tiltja az emberiség-ellenes bűnök elkövetését vagy propagálását is. Egy olyan országban, amely az utolsó azok között, ahol immár megsemmisítettek minden konstrukciós politikai pert, s így Romániában még priusszal halnak meg az emberek, kárpótlás nélkül, jogi számkivetettségben, s ahol hasonló sors vár talán 20 évvel a rendszerváltás után is a morális kárpótlás, vagyonjogi kárpótlás jogosultjaira is.
Persze, lehet, nem kellene magyarul is közzétennünk a jogok és jogosultságok lehetőségeit. Nem kellene listákat készítenünk a kárpótlásra vagy vagyoni visszajuttatásra jogosultakról, nem kellene intézményes jogvédelmet állítani a kiszolgáltatottságban élő mögé. Ki tudja, a hitigazságok (olykor talán) változékonyak, a meg nem történt kárpótlás legföljebb a sértettnek fáj, nem a közpolitikának… Az árnyékosban még a nap sem oly kegyetlenül sütöget. Ha meg nincs pénzforrása ügyvédre, akkor hát mit is akar kárpótoltatni…?
Lehet ugyanakkor az is, a két világháború közötti ügyvitelben, akármely oldalra is történt a játék, még jelen volt az érdekeltség, a fontosság súlya, annak tiszta tudása, mely értékek evidensek, morálisak, elvárásosak, s nem csupán a bársonyszékek és automobilok vágyképe lengte át a közpolitikai-közhivatali atmoszférát. Igaz tehát, talán nem kellene annyi régies iratot, „elavult” tudást, fölháborító históriát összekeresgélni, mindjárt egyszerűbb és szebb volna a jelenkortörténet is… Mit mond a román alkotmány (2003)
II. cím: Az alapvető jogok, szabadságok és kötelezettségek
18. szakasz – Az idegen állampolgárok és a hontalanok
(1) A Romániában lakó idegen állampolgárok és hontalanok az Alkotmány és más törvények által a személyek és a vagyonok tekintetében garantált általános oltalmat élvezik. 31. szakasz – Az információhoz való jog (1) A személy jogát a bármely közérdekű információhoz való hozzáféréshez korlátozni nem lehet. (2) A közhatóságok a rájuk háruló hatáskörök szerint kötelesek biztosítani az állampolgárok tisztességes tájékoztatását a közügyekről és a személyes jellegű kérdésekről.
51. szakasz – A petíciós jog
(1) Az állampolgároknak jogukban áll, hogy csakis az aláírók nevében megfogalmazott petíciókkal a közhatóságokhoz folyamodjanak.
(2) A törvényesen megalakított szervezetek jogosultak arra, hogy petíciókat nyújtsanak be, kizárólag az általuk képviselt közösségek nevében. (3) A petíciós jog gyakorlása illetékmentes.
(4) A közhatóságok a petíciókra törvény szerint megállapított határidőn belül és feltételek között kötelesek válaszolni.
52. szakasz – A valamely közhatóság által sértett személy joga
(1) A valamely jogában vagy törvényes érdekében közhatóság által közigazgatási aktussal vagy a kérelme törvényes határidőre való megoldásának elmulasztásával sértett személy jogosult az igényelt jog vagy törvényes érdek elismerésére, az aktus megsemmisítésére és a neki okozott kár megtérítésére. (2) E jog gyakorlásának feltételeit és korlátait organikus törvény állapítja meg.
(3) Az állam anyagilag felel az igazságszolgáltatási hibákkal okozott károkért. Az állam felelősségét a törvény feltételei között állapítják meg, és ez nem hárítja el a tisztségét rosszhiszeműen vagy súlyos gondatlansággal gyakorló magisztrátus felelősségét.
Varga Andrea
A szerző történész
*1 – Forrás: Rostás Szabolcs /Magyar Nemzet/ Évek múlva kapják vissza ingatlanjaikat az erdélyi magyar egyházak. Romániai restitúció elvben és gyakorlatban Nyomásgyakorlás Brüsszelből és Washingtonból.
Erdély.ma

Legyen európai szintű politika a nemzeti közösségek védelme!
A nemzeti kisebbségi érdekérvényesítés külpolitikai eszközei. A romániai magyar nemzeti közösséget meghatározó értékek az európai alapértékekben gyökereznek: az emberi méltóság, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, az emberi és kisebbségi jogok tisztelete, a vállalkozás szabadsága, a kulturális, vallási és etnikai sokszínűség védelme.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség itthon és a nagyvilágban a békét, a biztonságot, a stabilitást, az állampolgárok jólétét, a gazdasági fejlődést és a demokrácia értékeinek érvényesülését, a romániai magyar közösség minden szintű önszerveződését és autonómiáját, a kultúra és anyanyelv fennmaradását, a közösség szülőföldön való boldogulást szorgalmazza. A Szövetség céljai megvalósításának fontos eszköze a sikeres külpolitikai tevékenység, a jelenlét és részvétel az európai és nemzetközi szervezetekben, a kezdeményezőkészség és a szövetségkeresés. Az alapvető és egyetemes emberi jogok kérdését nem lehet az egyes országok belügyének tekinteni, ezért az RMDSZ célja, hogy jó kapcsolatot alakítson ki a különböző nemzetközi kisebbségvédelmi és emberjogi szervezetekkel.
A fennállása óta eltelt 20 esztendőben a Szövetség folyamatosan és következetesen a demokratikus jogállam eszközeivel élve képviselte a magyar közösség érdekeit itthon és a nagyvilágban. Ezt a húszéves tapasztalatot kellene kamatoztatni a más nemzeti közösségek helyzetének javításában bárhol a világban. Az RMDSZ Románia NATO és Európai Uniós integrációját a közösség megerősödésének egyik fontos eszközeként tekintette, és mindvégig tettlegesen támogatta. Az ország euro-atlanti és európai uniós csatlakozásával egyidőben az RMDSZ az Európai Uniós politika teljes jogú tagjává, és képviselői révén aktív szereplőjévé vált, megteremtve annak lehetőségét, hogy európai fórumokon és intézményekben is alakítsa a romániai magyarság sorsát, európai sikerességét.
A romániai magyar nemzeti közösség helye a globalizált világban. A világ globalizálódásának a romániai magyar közösség is részese, egyben szereplője, ezért érdeke, hogy a globalizációs kihívásokat felkészülten fogadja, hiszen a magába zárkózó közösségeket az elszigetelődés veszélye fenyegeti. A romániai magyarság történelme során a célravezető szövetséges-keresés és kezdeményezőkészség útját választotta minden esetben, amikor a nagyhatalmak ütközési övezetében találta magát, mert így biztosíthatta fennmaradását. A kommunista diktatúra a befele fordulás önvédelmi reflexét indította be közösségünkben, egy olyan időszakban, amikor az államhatárok nem voltak átjárhatóak, a kultúra és a demokrácia áramlását mesterséges határok akadályozták. Ma azonban az elszigetelődés már nem lehetséges választható út. A kultúrák közötti párbeszéd és átjárás, a közös érdekeken alapuló együttes fellépés és a konkrét célok megvalósítása során a szövetséges-keresés előnnyé válik és sikert eredményez.
Proaktív tagság az Európai Néppártban, jelenlét az európai intézményekben. 1993 óta tagjai vagyunk az európai jobboldali pártok szövetségének. A legnagyobb Európai Parlamenti frakcióval rendelkező, jobbközép alakulat, az Európai Néppárt, áll a legközelebb az RMDSZ értékrendjéhez, európai és világképéhez. Az Európai Néppárt álláspontja szerint az őshonos, nemzeti kisebbségek fontos kulturális, gazdasági és szociális értékei az Európai Uniónak, ezek védelme, kultúrájuk és nyelvi sokszínűségük megőrzése alapvető érdeke az egységét kereső Európának. A nemzeti kisebbségek jogait folyamatosan bővíteni kell és a jelenkor kihívásaihoz kell igazítani. Bátorítani kell az előremutató kisebbségvédelmi intézkedéseket, folyamatos párbeszédet kell folytatni a tagállamokban élő őshonos nemzeti kisebbségek képviselőivel, bevonva őket a nemzeti, regionális és helyi döntéshozatalban.
A Szövetség elsőrendű célja, hogy képviselői révén közvetlenül legyen jelen az Európai Parlamentben, valamint a többi európai intézményben: az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében, a Régiók Bizottságában, az Európai Települések és Régiók Tanácsában (CEMR). Az Európai Parlament és az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében az RMDSZ képviselői az Európai Néppárt (EPP) frakciójának tagjai. Az RMDSZ aktívan részt vesz az ENSZ és az Európa Tanács jogi, illetve kisebbségi bizottságaiban, az Európai Népcsoportok Szövetségének (FUEV), valamint a Nem Képviselt Nemzetek Szervezetének (UNPO) munkájában.
Európai Uniós nemzeti kisebbségi keretszabályozásra van szükség. Európa egyik legnagyobb nemzeti kisebbsége, a romániai magyarság megmaradásának, önrendelkezésének záloga egy olyan európai kisebbségvédelmi keretszabályozás, amely megnyugtatóan rendezi az európai nemzetalkotó kisebbségek sorsát, biztosítja az egyéni és közösségi érdekérvényesítésüket, önrendelkezésüket, megteremti annak lehetőségét, hogy a nemzeti közösségek maguk döntsenek az őket érintő kérdésekben, kiemelten az identitás megőrzéséhez kapcsolódó területeken: oktatás, kultúra, hagyományok, média és helyi gazdaság. A kulturális és területi autonómiaformák közjogi keretben, a közösség által közvetlenül választott testületek és az ezek számára törvényesen biztosított hatáskörök révén valósíthatók meg. Az RMDSZ célja, hogy az Európai Néppárttal és más európai szövetségesekkel közösen lehetőséget teremtsen egy európai szintű kisebbségi keretszabályozás elfogadtatására. Az autonómiaformák létének elfogadását, illetve politikai és jogi megteremtését – az Európai Unió által is hivatalosan jóváhagyott és a tagállamok irányában szorgalmazott – önkormányzatiság és szubszidiaritás elvei alapján tartjuk lehetségesnek és igazoltnak.
El kell érnünk a kisebbségi jogérvényesítési munkánkkal, hogy elnyert jogaink megmaradjanak és bővüljenek. A nemzeti jogszabályok mellett, ennek a törekvésnek a szavatolói az európai intézmények lehetnek, éppen ezért a kisebbségi jogokért folytatott erőfeszítések második színtere az Európai Unió és az Európa Tanács. Ezek szellemében az RMDSZ az Európa Tanács 176/1993-as számú ajánlásának tiszteletben tartását kéri, amely a közösségi autonómiaformák jogi kereteinek megteremtésére ad lehetőséget. Elengedhetetlenül szükséges a Románia által is ratifikált Európai Kisebbségvédelmi Keretegyezmény előírásainak szigorú betartása, különös tekintettel a kisebbségek által jelentős arányban lakott régió etnikai arányainak mesterséges megváltoztatására irányuló kísérletekre. Az Európai Unió több tagállamában megtalálható gyakorlatnak megfelelően az RMDSZ célkitűzése a magyar nyelv hivatalos regionális nyelvvé nyilvánítása és a tényleges többnyelvűség bevezetése.
Az erős Európa, a magyar közösségeket erősíti. Az egyre több területre kiterjedő európai uniós hatáskör lehetőséget teremt arra, hogy a nemzeti közösségek Európa bármely részéről egyenlő eséllyel vegyenek részt az uniós döntéshozatalban. A romániai magyarságnak azokat a törekvéseket kell előmozdítania, amelyek a helyi közösségeken alapuló közös Európát eredményeznek. A cél egy olyan Európa létrehozása, amelyben a különböző közösségek Európában egyediséget, a világban viszont egységes arcot mutatnak.
Az RMDSZ támogatja az Európai Unió kohéziós és regionális fejlesztési politikáinak megtartását és Romániában következetesen új fejlesztési régiók kialakítását sürgeti. Az új régiók kialakításánál figyelembe kell venni a térség gazdasági fejlődésének elvárásait, valamint az ott lakók etnikai, kulturális és történelmi sajátosságait is. A régiókat a központi közigazgatástól átvett hatáskörökkel kell felruházni, és választott vezető testületekkel kell rendelkezniük. Erdély regionális érdekeinek képviseletében az erdélyi románokat és Erdély más nemzeti közösségeit stratégiai partnereinknek tekintjük. Székelyföldön egységes fejlesztési régiót kell létrehozni, hiszen a Székelyföld megfelel egy önálló gazdasági-fejlesztési régió ismérveinek, teljesíti az Európai Unió erre vonatkozó előírásait. Székelyföld hagyományai, történelme, kultúrája és etnikai összetétele szerint is olyan entitás, amelynek gazdasági és infrastrukturális fejlesztési elképzelésekben is érvényesülnie kell.
Fejlődése során az Európai Unió több szakaszon ment át, és a közös koordinációt egyre több területen megvalósító államközösséggé vált. Ezzel egy időben a szubszidiaritás elvének érvényesítése érdemi decentralizációt hoz a térségben, segítve a kisebbségi magyar közösségek regionális szerveződését, a többség-kisebbség viszony kedvező alakulását, befogadó közeget teremtve az autonómia törekvések megvalósításához. Az önrendelkezés és a helyi döntéshozatal kiterjesztése a magyar közösség alapvető értéke, ezért az RMDSZ segíti az ilyen irányú európai kezdeményezéseket.
A szülőföldön maradás és az európai uniós tagság hasznosítása. A romániai magyarság érdeke a tagállamok gazdasági felemelkedését szolgáló, a közösség egészének versenyképességét elősegítő kohéziós politika megőrzése, finanszírozásának megerősítése. Az RMDSZ támogatja a szabad európai munkavállalást, a teljes mobilitást a munkaerő, az áru és szolgáltatások, valamint a tőke számára; ösztönzi az erdélyi gazdaságot leginkább meghatározó közép- és kisvállalatok támogatását, növekedésük elősegítését; stabil és kiszámítható közös európai mezőgazdasági politikát szorgalmaz, amely tisztes megélhetést biztosít a gazdálkodóknak, megtartva a mezőgazdasági támogatási és kompenzációs politikákat; sürgeti a turisztikai ágazat európai koordinációjának erősítését, közösségi pénzügyi források bevonását, hiszen a magyar vidékeket, kiemelten a székelyföldi turizmust, előnyös helyzetbe kell juttatni. A Szövetség üdvözli az új Duna-stratégiát, amely felöleli a közép és délkelet-európai térség egészét, hiszen a regionalizmus, az uniós határokon átnyúló térségi együttműködések erősítik a helyi közösségeket.
Az infrastrukturális beruházások nélkül Erdély hátrányos helyzetű európai régió marad, ezért európai pénzalapokat kell mozgósítani és segíteni kell az önkormányzatokat a hatékony pályázásban. Az RMDSZ egyetért a globális környezeti kihívások kezelésére, különösen a klímavédelemre és a megújuló energiahasznosításra, a biológiai sokszínűség megőrzésére, az egészséges életfeltételek és az életminőség javítására tett nemzetközi erőfeszítésekkel.
Aktív külpolitikai tevékenység, céltudatos külkapcsolatok. Az RMDSZ hagyományosan jó kapcsolatot ápol politikai irányultságuktól függetlenül azokkal a külföldi pártokkal, civil és politikai szervezetekkel, műhelyekkel, amelyek demokratikus és az RMDSZ politikai alapelveihez közel álló tevékenységet folytatnak. Az RMDSZ kapcsolatainak célja, hogy külföldön minél szélesebb körben ismertesse a romániai magyarság sajátos gondjait, céljait és törekvéseit, valamint az, hogy megvalósításukhoz politikai és más természetű támogatást és szövetségest találjon. Külkapcsolataiban az RMDSZ megőrzi teljes függetlenségét, és fenntartja azt a jogát, hogy a romániai magyar nemzeti közösség érdekvédelmében legjobb belátása szerint járjon el. A nemzetközi fórumokon az RMDSZ általános érvényű konkrét kisebbségi normák kidolgozását, illetve a létező szabályozások bővítését szorgalmazza. Alapelveivel és az Európai Néppárt programjával összhangban az RMDSZ csatlakozhat a különböző nemzetközi demokratikus szervezetekhez és szövetségekhez.
A magyar érdekképviselet helye Románia külpolitikájában. Az RMDSZ, a romániai magyar államalkotó közösség képviseletében hagyományosan kulcsszerepet tölt be a román-magyar kétoldalú kapcsolatokban, amelynek a jövőben is meg kíván felelni, lehetőséget teremtve arra, hogy az egyes szakpolitikákban mindkét ország számára előnyös kétoldalú megoldások szülessenek, a magyarság oktatásával, művelődésével, anyanyelvhasználatával kapcsolatos kérdéseket pedig mindkét állam magáénak érezze és támogassa.
Az RMDSZ része kíván maradni a magyarok által lakott régióknak és a Románia sorsát irányító intézményeknek és folyamatoknak is, ezen belül a hagyományos állami diplomáciánák és külpolitikának.
Fiatalok a diplomáciában. A Szövetség stratégiai érdeke, hogy intézményes formában támogassa a fiatalokat, illetve azok felkészítését, hogy a későbbiekben sikeresen versenyvizsgázhassanak úgy a román külügyminisztérium és diplomáciai testület által meghirdetett állásokra, mint az Európai Unió intézményei által meghirdetett állásokra. A magyar fiatalok jelenléte a diplomáciában kulcsfontosságú, mert sajátos romániai magyar nézőpontot és közérdeket jelent. Számunkra természetes, hogy ez is a romániai diplomácia részét kell képezze.
Sorsközösség a Kárpát medencei magyarsággal. Az RMDSZ a Kárpát-medencében kisebbségben élő magyar közösségek legnagyobb érdekvédelmi szervezetként kezdeményezője és aktív résztvevője a magyar nemzetpolitikának, a Kárpát-medencei magyarság sorsközösségének.
A Szövetség stratégiai érdeke, hogy a térség minél több országa európai tagállammá váljon. Ilyen irányú törekvéseiket az RMDSZ minden lehetséges fórumon és intézményben támogatja, akárcsak azoknak a pénzügyi és technikai eszközöknek a megítélését, amelyek a felzárkózást, a jobb felkészülést gyorsítják. Az RMDSZ segíti Horvátország, Szerbia és a Nyugat Balkán többi államának, valamint Ukrajnának és Moldova Köztársaságnak az integrációs perspektíváját. Csatlakozásukkal az országaikban élő nemzeti közösségek valós lehetőséget kapnak a fennmaradásra. Az erősödő magyar közösségek egyre inkább megkerülhetetlen tényezőt jelentenek az európai és nemzetközi politikában, ez pedig erősíti romániai magyar közösségünk érdekérvényesítési esélyeit.
Magyarország tekintetében az RMDSZ támogatja a magyar külügyi stratégia szomszédsági és nemzetpolitikai összetevőit. Egyetért azzal, hogy a szomszédsági kapcsolatok fejlesztése, a magyar közösségek identitásőrzése, jogérvényesítése, gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődése, jóléte, a nemzet határokon átívelő integrációja egymásra épülő és egymást feltételező folyamatok. Kiemelt jelentőséget tulajdonít a Magyar Állandó Értekezlet és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának és a különböző kisebbségi sorban levő magyar közösségek szervezeteivel való kapcsolattartásnak, közös fellépésnek.
A romániai magyar kultúra Európában, a nagyvilágban. A romániai magyarság hagyományai, kulturális értékei, tudományos eredményei az európai kultúrközösség szerves részei, megőrzésük európai érdek. Az RMDSZ pártfogolja azokat a kezdeményezéseket, eszközöket és eseményeket, amelyek által kultúránk Európában és a nagyvilágban megmutatható és képviselhető.
Proaktív külügyi tevékenység. A Szövetségnek szüksége van egy követhető, hatékony és minden külpolitikai és külkapcsolati területet összehangoló koordináló tevékenységre. Ezért a szövetségi elnök felkérésére a Szövetségben létrejön egy Külpolitikai Szakbizottság, melynek célja, hogy átfogja és koordinálja a Szövetség külpolitikai tevékenységét. A Szövetség Külpolitikai szakbizottságát egy szövetségi megbízott fogja össze.
erdon.ro

Együttműködésre
Ha nem is araszol, valamelyest moccan az autonómia ügye. Itthon például a kisebbségek számára megannyi kedvezményt tartalmazó új tanügyi törvény révén, Brüsszelben pedig a Tőkés László szervezésben tartott Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) fóruma által.
Ha nem is araszol, valamelyest moccan az autonómia ügye. Itthon például a kisebbségek számára megannyi kedvezményt tartalmazó új tanügyi törvény révén, Brüsszelben pedig a Tőkés László szervezésben tartott Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) fóruma által.
Ami a Duna Tv híradójában kép- és hanganyagban minderről lejött, abból a kívánalmak megfogalmazásán és az érvek felsorakoztatásán túl sokat nem tudtunk meg. Ez talán azzal is magyarázható, hogy a felismerhető arcok alapján, az autonómia igénylői (vagyis a mieink) többen voltak, mint azok, akik adhatják az autonómiát, illetve nyomást gyakorolhatnak érte.
Pedig bárki láthatja: az RMDSZ-lista első helyén EP-képviselőnek választott volt püspök tehetsége szerint eddig is igyekezett, hogy ne csak Európa, de a világ legismertebb személyiségeit is megnyerje az erdélyi magyar autonómia ügyének. Lám, nem sok hiányzott, hogy tavaly a dalai láma személyesen is felkeresse Körösi-Csoma Sándor szülőhelyét. Ennél már csak az nagyobb siker, ha Sarkozyt, Angela Merkelt, Medvegyevet, netán az ENSZ főtitkárát, Ban Ki Munt is el tudná csalni Tusványosra, egy a KMAT autonómia-fórumra. Ám ne legyünk telhetetlennek – bár megérhetjük azt is.
Külön oda kellett figyelnünk azonban a KMAT elnöki beszédére, abban is Tőkésnek egy könnyen megjegyezhető rövid mondatára: „Együttműködésre vagyunk ítélve!”. Bravó! Ez igen! Jóllehet ezt Tőkés Brüsszelben mondta, reméljük, Erdélyre is érti, hisz itthon még inkább együttműködésre vagyunk ítélve! Ám ő egy idő óta éppen az együttműködés ellen, a megosztáson, az erdélyi magyarság érdekvédelmének szétverésén ügyködik. Még akkor is ez a helyzet, ha a nemzetegyesítés hangzatos jelszavával teszi!
Észre kellene végre vennie: presztízsveszteség nélkül nem megy az ide-oda való táncolás. Amikor személyes karrierjéről van szó, mint az EP-parlamenti választás volt, akkor jó az RMDSZ, mikor már pozícióba került, akkor ellene fordul. Választói büntetik a hintázást, még akkor is, ha neve nem lesz rajta a Néppárt képviselőjelölt-listáján.
Elvégre kitől várhatnának erkölcsi tartást, ha nem egy lelkipásztortól? A népszerűségvesztés jelei figyelmeztetnek. Például az, hogy az erdélyi magyarság körében jó ideje Böjte Csaba ferences atya messze a leghitelesebb egyházi személyiség.
Igen, együttműködésre vagyunk ítélve! Elsősorban itthon, mert a mi dolgaink, benne az autonómia is, először, másodszor és harmadszor is itt dőlnek el. Még akkor is, ha Budapest szebb, Brüsszel vonzóbb, a döntés joga Bukaresté!
Sike Lajos, Új Magyar Szó (Bukarest)

Szoboszlay Aladár székelyföldi szervezkedése (Az 1956-os forradalom Háromszéken)
Az 1956-os szervezkedési kísérletek döntő többsége a Székelyföldhöz — így Háromszékhez — vagy a Székelyföldről elszármazottak tevékenységéhez kapcsolódott. Ebben, természetesen, meghatározó jelentősége volt, hogy a székelység századokon át a keleti gyepűket védte, kiváló katonanépességként tartották számon.
A székelyföldi lustrák, katona-összeírások arról tanúskodnak, hogy Európa egyik legütőképesebb hadseregét a Székelyföld tudta hadrendbe állítani. Negyvenezer gyalogos és lófő székely minden időben komoly hadseregnek számított. Tudták ezt a magyar királyok, tudta Mátyás király, tudta Kossuth Lajos és Berzenczey László is, az 1848—1849-es háromszéki önvédelmi harcok páratlan sikere és fegyverténye ma is megdobogtatja mindannyiunk szívét. A székelyek hősiességét nagyon jól ismerték a moldvai, havaselvei fejedelmek is, akik a törökök támadása esetén azonnal a székelyekhez fordultak segítségért. Sem Ştefan cel Mare, azaz István vajda, sem Mihai Viteazul a székelyek katonai segítsége nélkül nem tudott volna csatát nyerni. Milyen furcsa és keserű fintora a történelemnek, hogy ma is akadnak történészek, akik a székelyek román eredetéről hadoválnak, "megideologizálják" a rovásírás román eredetét is... Törvényszerű volt, hogy Szoboszlay Aladár is elsősorban a Székelyföldön, Csíkszeredában, Torján, Kézdivásárhelyen és Marosvásárhelyen hozta létre konspiratív sejtjeit. A brassói sejt — akárcsak az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének 78 elítéltje — szintén a Székelyföldről verbuválódott. Szoboszlay Aladár tájékozottságát bizonyítja, hogy amikor 1956. október 26-án megérkezett Torjára, azonnal az 1951 és 1955 között az Ozsdola környéki hegyekben bujkáló, Pusztai Ferenc által vezetett fegyveres csoport támogatására gondolt. A Háromszék olvasói jól ismerik Iochom István Pusztai, Jeges, Dézsi címmel a Székely Hírmondó kiadásában 2006-ban megjelent kiváló kötetet. Éppen ezért csupán azokra az információkra támaszkodom, amelyeket Szoboszlay Aladár fontosnak tartott, hogy újból hasonló fegyveres csoportok szerveződjenek Háromszéken. Az 1958. szeptember 1-jén a Securitate temesvári börtönében vele együtt kivégzett Tamás Imre csíkszeredai tanító a magyar forradalom előtt és a forradalom napjaiban arról tájékoztatta őt, hogy a székelyföldi és a szebeni hegyekben bujkáló fegyveres szökevények nyílt akciót indítanak Románia kommunista rendszere ellen, a támadásra Brassóban és Bukarestben egyidejűleg kerül sor.
Akkor Szoboszlay Aladár még nem tudta, nem tudhatta, hogy a csoport tagjait, Pusztai Ferencet, Dézsi Dénest, Máthé Györgyöt, azaz Jegest — akik 1950. augusztus 30-án agyonlőtték Okos Dezsőt, a kászonaltízi néptanács elnökét, 1952. október 6-án Ioan Piteşteanu milicistát, 1953. augusztus 10-én Gheorghe Pascut és Fogarasi Lászlót, a Securitate tisztjeit, 1953. október 23-án Kalányos Béla kászonaltízi lakost, az állambiztonsági szervek egyik besúgóját, vagyis a rendszer leggyűlöltebb és basáskodó képviselőit — tűzharcban likvidálták. Legádázabb ellenségük és végzetük — miként 1959-ben az ozsdolai molnárlegénynek, Szígyártó Domokosnak — Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök és párttitkár volt, akiről Kovács György minden idők egyik legszörnyűbb és kizárólag hazugságokra épülő magyar "regényét", Az Ozsdola leányát "mintázta". Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes 1954. augusztus 22-én este fegyverrel támadott Boros Lajosra. Boros fogadott lánya egy óvatlan pillanatban kisurrant, és értesítette a helybeli milicistákat. Valóságos hajtóvadászat indult Pusztaiék ellen. A hadművelet részletes leírása Florian Banu—Silviu Moldovan Bande, bandiţi şi eroi (Grupurile de rezistenţă şi Securitatea) című, az Enciklopédiai Kiadónál 2003-ban megjelent kötetben olvasható. Dézsi Dénest halálos lövés érte. Holttestét — mint a középkorban — három napon át Ozsdola központjában közszemlére tették. Pusztai Ferencet 1955. augusztus 10-én lőtték agyon Almásréten. Az ő holttestét — megfélemlítés szándékával — szintén kitették Ozsdola központjában. Jegest, azaz Máthé Györgyöt Kászonújfaluban egy tyúkketrecben lőtték agyon. A nevüket Felsőháromszéken és a Kászonokban ma is a legnagyobb tisztelettel említik. Mit vallott Szoboszlay Aladár a fegyveres szökevényekről 1957. november 30-án 7.40 és 16.35 óra között? "1956 augusztusában megérkeztem Bukarestbe, azonnal egy vonattal továbbutaztam Sepsiszentgyörgyre, ahol egy másik vonatra szálltam, és Gelencéig mentem. Ebben a községben Ráduly Géza római katolikus plébánoshoz mentem, akivel együtt voltunk teológusok. Megjegyzem: Ráduly Gézával már 1955-ben ismertettem a Keresztény Dolgozók Pártja létrehozására vonatkozó tervemet, amikor ismertettem a párt programját és ideológiáját, e célból a lakására mentem, s arra kértem, tanulmányozza a székelyek életét és gondjait."
Ráduly Géza
Ráduly Géza 1921. december 15-én született Kézdiszentléleken. Ragyogó tehetség, kiváló emlékezőképességgel áldotta meg a Jóisten! — így jellemezték paptestvérei és rabtársai. Nyolc éven át gyalog járt be a kantai Római Katolikus Főgimnáziumba. A Gyulafehérvári Római Katolikus Főiskolán végezte teológiai tanulmányait. Kivételes tehetségét látva elöljárói a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemre küldték. A visszaemlékezések szerint Márton Áron püspök 1946-ban szentelte pappá. Előbb Gyergyószentmiklóson volt káplán, majd Gelencére helyezték. Gyergyószentmiklósi káplánsága idején, már 1951-ben letartóztatták. Szoboszlay Aladárt 1945-től, a gyulafehérvári teológiáról ismerte. Baráti viszony alakult ki közöttük. Szoboszlay Aladár először 1955 nyarán kereste fel Ráduly Gézát. "Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely a materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként magyaráz, mint az egyház" — mondotta már az első kihallgatásán Ráduly Géza. 1955-ben Imecsfalván is találkozott Szoboszlay Aladárral Veres Imre helybeli plébános parókiáján. Szoboszlay Aladár azzal bízta meg, hogy új tagokat toborozzon. A beszervezésre Veres Imrét és az ozsdolai plébánost, Kosza Józsefet javasolta. Az utóbbiról megjegyezte, hogy a Securitate korábban egyszer már letartóztatta, mert kapcsolatban állt Pusztai Ferenccel és a Jeges "becenevű" szökevénnyel. Szoboszlay Aladár kérésére el is ment Ozsdolára Kosza Józsefhez, amikor azonban a szökevényeket szóba hozta, minden beszervezési kísérletet kategorikusan visszautasított. 1956 augusztusában Szoboszlay Aladárral közösen keresték fel Kosza József ozsdolai plébánost, de a beszervezési kísérlet ezúttal is eredménytelen maradt. Ráduly Gézát a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. május 30-án négy vádlott-társával együtt életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Temesváron, Aradon, Jilaván, Galacon, a brăilai Nagyszigeten, Luciu-Giurgeni-ben raboskodott. 1964-ben szabadult. Hét évig egy cellában volt a most 91 éves Ferencz Béla Ervin atyával, a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor jelenlegi főnökével. Kiszabadulása után azonnal templomjavításba kezdett, kanonoki rangfokozatban irodaigazgatóként dolgozott, majd Madéfalván és Tusnádon volt plébános. Többen hangoztatták: első lett volna a püspök után. 1985. január 29-én Tusnádon hunyt el, Jakab László szerint Madéfalván. Szoboszlay Aladár így folytatta 1957. november 30-i vallomását: "Ezt követően Ráduly Gézával Kosza József ozsdolai plébánoshoz mentünk, akit ezúttal be is mutatott. A parókián egy másik római katolikus pap is volt — azt hiszem, Vitályos vagy Balog Sztálinvárosból (Brassóból — T. Z.), aki a pihenőszabadságát töltötte ebben a községben. A pap távozása után Kosza Józseffel beszéltem a mi Keresztény Dolgozók Pártjának nevezett felforgató szervezetünkről, annak terveiről és programjáról. Kosza Józsefnek beszéltem arról, hogy egy román—magyar konföderáció létrehozását javasolom, és erről a Magyar NK-ban egy volt politikussal (dr. Schmidt Géza volt kisgazdapárti képviselővel — T. Z.) is egyeztettem, aki egyetértett ezzel a dologgal.
Kosza József
(...) Ugyanazon alkalommal Kosza Józsefnek még azt is mondtam: a párt ügyét megtárgyaltam Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspökkel. Ugyanakkor arról is beszéltem, hogy embereimmel egy kormányellenes tüntetést terveztem Sztálinvárosba, ebből a célból intézkedtem is, hogy ezzel a tüntetéssel kapcsolatosan megismerjem a hadsereg álláspontját. Érdeklődve Kosza Józseftől, hogy ehhez az akcióhoz vannak-e megbízható emberei, ő azt felelte: nincsenek, nem értve egyet az említett tüntetéssel, amelyről neki beszéltem. Megjegyzem, hogy a beszélgetések egy részén részt vett Ráduly Géza is." Szoboszlay Aladár az 1958. január 5-i kihallgatás során beismerte: "Azért, hogy erősítsem az erkölcsi tartást, és a felforgató szervezet tagjait a vállalt akcióra ösztönözzem, azt mondtam a fontosabb tagoknak — ahogyan azt az 1957. november 5-i kihallgatási jegyzőkönyvben nyilatkoztam —, hogy bevontam a szervezetbe Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspököt is, és ő teljes mértékben egyetértett az általam elmondottakkal, azzal, ami a szervezet programját és célját illeti." A római katolikus plébánosok megnyerése érdekében Szoboszlay Aladár alaposan csúsztatott. 1955. július közepén Gyulafehérváron valóban felkereste a börtönből nemrég kiszabadult Márton Áront, aki pontosan tudta: minden lépését, mondatát ellenőrzik, mindenhol lehallgatókészülékek, "poloskák" vannak. Szoboszlay Aladár kísérletet sem tett — nem is tehetett — Márton Áron úgynevezett beszervezésére. Mindezek ellenére — ez is bizonyítja Márton Áron mindenekfölötti tekintélyét, tételesen is megfogalmazva: Ő a huszadik század legnagyobb magyarja! — az erdélyi kérdés megoldásával kapcsolatos terveikről tőle vártak tanácsot, véleményt. Nemcsak Szoboszlay Aladár beszélt Márton Áronnak a Keresztény Dolgozók Pártjáról, a magyar—román konföderációról, a református dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, főgondnok is 15 oldalas "ENSZ-memorandum"-át hozzá vitte véleményezésre, Fodor Pál csíkszeredai mérnök, Márton Áron csíkszeredai iskolatársa a román—magyar lakosságcserére vonatkozó színes térképét is Erdély római katolikus püspökének adta át, hogy bólintson rá a tervezetére. A véres huszadik században két püspökünk tudta csak, a kompromisszumok kérdésében hol az ideális határ. A két püspök: Márton Áron és a református Ravasz László. Szoboszlay Aladár mindenkinél jobban tudta: ha konspirációs terveiben Márton Áronra hivatkozik, akkor az erdélyi római katolikus papság melléje áll. Kosza József ozsdolai plébános — Szoboszlay Aladár minden meggyőző képessége ellenére — rendkívül óvatos volt, és nem bízott a vendég pap állításaiban. Ennek komoly előzménye volt. A Csíkjenőfalván 1912. június 12-én született Kosza József plébános többször megjárta a Securitate börtöneit. 1953. szeptember 3-án Ozsdolán letartóztatták, majd a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban. Azzal vádolták, hogy a milícia és a Securitate alakulataival vívott harcban agyonlőtt Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes "szökevénnyel" kapcsolatot tartott fenn, élelmet juttatott el hozzájuk, sőt, meg is áldoztatta őket. Átvitték a marosvásárhelyi fegyházba, majd a brassói katonai törvényszék rendszer elleni szervezkedés vádjával egyévi fogházbüntetésre ítélte. 1954. július 1-jén szabadult. Később, a Szoboszlay-per tárgyalásán hiteles adatokkal bizonyította, hogy a "szökevényeket" nem szervezhette be, hiszen azok már régen halottak. Szoboszlay Aladár minden beszervezési kísérletét kategorikusan visszautasította. Gelencén felelősségre is vonta Ráduly Gézát: miért hozta a nyakára Szoboszlay Aladárt? Ennek ellenére Kosza József ozsdolai plébánost a feljelentés elmulasztásáért tíz évi fegyházbüntetésre ítélték.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A 20. század erdélyi Bemje - életrajzi kötet Kratochvil Károlyról
A Székely Hadosztály parancsnokáról szóló könyvet mutattak be a szerdán délután a Hagyományőrzési Forrásközpontban.
Domonkos László szegedi származású, de Budapesten élő újságíró, közíró, a Duna Televízió munkatársa tavaly jelentette meg a Püski Masszi Könyvesház kiadásában a Székely Hadosztály parancsnokának, Kratochvil Károlynak az életrajzát Az elfelejtett parancsnok címmel. Egy évvel korábban Az elárult hadosztály címmel történelmi esszét jelentetett meg a Székely Hadosztály történetéről, szintén az említett kiadónál.
Az udvarhelyi könyvbemutatón a forrásközpont munkatársa, Mihály János tartott rövid bevezetőt, majd Erdei Katalin, a könyvkiadó igazgatója beszélt a Püski Masszi Könyvesházról, annak kiadványairól.
Domonkos László hosszú ideje kutatja az 1869-ben a monarchiabeli Brünnben (a mai csehországi Brno városa) született, de Brassóban gyerekeskedett, később pedig katonai karriert befutó Kratochvil Károly életét, aki harmincéves korában már a Ludovika katonai akadémia tanára volt. Az első világháborút követő igen zűrzavaros időben Kratochvil volt az, aki néhány ezernyi, főleg székely katonákból álló hadereje révén megálljt parancsolt az előrenyomuló román hadseregnek Erdély nyugati részén.
Az eseménysor, illetve Kratochvil Károly személye méltatlanul kevéssé ismert – hangsúlyozta Domonkos László, hozzátéve, hogy Magyarország történetírásában az utóbbi néhány évtizedben olyan mulasztások és bűnök történtek, amit ma is „nyög" az utókor – ezt szerinte jól jelzi, hogy ha megkérdeznénk, hogy hányan hallottak a Székely Hadosztályról, tíz emberből talán egy tudna valamit mondani róla.
Az első világháborút és az ún. „őszirózsás forradalmat" (ami egyes kutatók szerint sem őszirózsás, sem pedig forradalom nem volt) követően 1918 novemberében, Gyergyóholló térségében megjelentek az első román katonák Erdély földjén, majd fokozatosan megszállták Székelyföldet. Kolozsvárra, ahol jelentős magyar haderő tartózkodott, jelzett év karácsonyán vonultak be, mert a magyar kormány a nemzetközi megállapodás értelmében az ún. demarkációs vonalak mögé rendelte vissza a hadsereget. 1919. január 5-én a kolozsvári helyőrség parancsnokává még novemberben kinevezett Kratochvil Károly – miután az általa irányított hadtesteket teljes felszereléssel hazahozta az olasz frontról – a román betörés hírére főleg székelyekből álló haderőt toborzott.
A Székely Hadosztálynak nevezett haderő Kratochvil január 13-án kiadott hadparancsa nyomán a Máramarosszigettől (a Király-hágón át) a Belényesi-medencéig tartó, mintegy 170 kilométeres szakaszon gyakorlatilag lezárta a román hadsereg Magyarország felé nyomulását. Frontszakasz alakult ki, amit a hiányosan felszerelt magyar katonák egészen április 16-ig tartottak – e néhány hónap alatt állandó összecsapások voltak a két fél között.
„Eddig és ne tovább!" – ezt az elvet tartották szem előtt a magyar katonák, akik a Tanácsköztársaság, tehát a kommunisták hatalomátvétele (1919. március 21.) után egy hónappal, április 16-án kénytelenek voltak feladni állásaikat és a mai Magyarország észak-keleti részére visszavonulni. A történethez az is hozzátartozik, hogy a Károlyi-kormány egy francia ultimátum, az ún. Vix-jegyzék miatt mondott le márciusban: francia követelésre a magyar hadsereg a Tisza vonaláig kellett visszavonuljon, a kelet-magyarországi területekre a román közigazgatás terjedt volna ki.
Domonkos László elmondása szerint a Székely Hadosztály gyakorlatilag két tűz közé szorult – keletről a román hadsereg, nyugatról pedig a budapesti hatalmat kiszolgáló „szedett-vedett" vöröskatonák közé kerültek, utóbbiaktól nemhogy támogatást, de inkább támadásokat kaptak. Április 26-án Demecser községnél Kratochvil Károly kiadja utolsó hadparancsát, amiben – látva a reménytelenséget – katonáira bízza a további cselekedeteket. A katonákat hazaengedik, a parancsnokot internálják a románok: Brassóban házi őrizetben tölt majd két évet (itt ismeri meg feleségét, Izay Borbálát) – ahol eljárás folyik ellene, amiben a halálbüntetés is „benne van", de végül elengedik, 1922-ben pedig ismét katona lehet.
Aztán rövid időn belül, 1924-ben érthetetlen okokból mellőzik, nyugdíjazzák – a két világháború között igen aktív civil életet él (cikkeket, könyveket ír, egyesületeket hoz létre, előadásokat tart), kapcsolatban van Magyarország vezetőivel. A második világháború idején (ekkor már 71 éves) az akkori Magyar hadügyminisztérium kétszer is elutasítja azt az elképzelését, hogy székely katonákból szervezzen különleges haderőt – a háború végkimenetele, az orosz megszállás megtöri, 1946-ban meghal. A 20. század Bemjének is nevezett katonatiszt sírja a rákoskeresztúri temetőben van.
Domonkos a könyvbemutatón elmondta, hogy a Kratochvil-életrajz alapja a veszprémi levéltárban fellelhető 19 óriási doboznyi hagyaték, aminek feldolgozásában segítségére volt Nagy Szabolcs történész. A parancsnok halála után felesége, Borbála balatonszepezdi villájukban élt – a házba az új hatalom egy felvidéki családot telepített, akik összebarátkoztak vele, leszármazottaik mai napig ott élnek. Kratochvil Károly felesége 1982-ben hunyt el – gyerekük nem volt, fogadott fiuk az 1956-os eseményeket követően disszidált, fia ENSZ-katona lett, 1974-ben Cipruson békefenntartóként szolgált, ott érte a halál.
Domonkos László szerint Kratochvil Károly (akinek első erdélyi szobrát Kövér László avatta fel Kézdivásárhelyen 2009-ben) parancsnokságának és a Székely Hadosztály többhónapos harcának jelentősége abban állt, hogy a román hadsereg annyira megijedt az ellenállástól és a székelyek, magyarok haderejétől, hogy az eseményeket követően nem került sor Erdélyben etnikai tisztogatásra, illetve vérfürdőkre, mint 1848-ban.
A könyv kapható a Corvina könyvesboltban és a Hagyományőrzési Forrásközpontban.
Dokumentumfilm a Székely Hadosztályról
Kratochvil Károly életéről, illetve a Székely Hadosztályról idén dokumentumfilm készül – a film szerkesztője és a könyv szerzője, Domonkos László arra kéri azokat az erdélyi, székelyföldi személyeket, akiknek pl. apjuk, nagyapjuk a Székely Hadosztályban harcolt, visszaemlékezésekből, írásos emlékekből információi vannak a hadosztályról vagy annak parancsnokáról, jelezzék ezt saját e-mail-címén (dlaszlo@externet.hu), illetve a könyvkiadó elérhetőségén (1097, Budapest, Tóth Kálmán u. 33.,www.puskimasszikonyveshaz.com)
Katona Zoltán. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Közröhej
Amikor a bizonyos szempontból vitatható magyarországi médiatörvény ügyében a budapesti ellenzék a nemzetközi szervezetek beizzításával próbálta érvényesíteni érdekeit – ha szokatlannak is tűnt a nemzetköziesített vehemencia –, könnyen túl lehetett lépni ezen.
Lehetett arra gondolni, hogy a szólásszabadságnak, és általában a szabadságjogoknak mindig is voltak nemzetközi dimenziói. Hagyománya van annak, hogy a fejlett demokráciák vagy egyes nemzetközi szervezetek megszólalnak például az iszlám nők jogainak védelmében vagy a halálbüntetés gyakori kínai alkalmazása ellen. Azzal azonban, hogy a kihirdetés előtt álló magyar alkotmány paragrafusaival is az Európai Uniónál, annak tagállamainál, az Európa Tanácsnál és egyéb intézményeknél kilincselnek, és már a Budapestre látogató ENSZ-főtitkárnak is arról kell nyilatkoznia, hogy megfelelőnek találja-e a készülő alkotmányt, hihetetlen rossz szolgálatot tesznek Magyarországnak.
Az alkotmány ügyében folyamodni külső segítséghez szinte akkora bűn, mint amilyen a szovjet csapatok Magyarországra hívása volt 1956-ban. Az alkotmány ugyanis – túl azon, hogy rögzíti a törvényes alapelveket – egy ország, egy nemzet önkifejezési eszköze. Arról is szól, hogy az ország, a nemzet milyen keretek között képzeli el saját jövőjét, hogyan kodifikálja nemzeti érdekeit. A magyar jövőkép, a magyar nemzeti érdek megfogalmazásában pedig csakis Magyarország lakói, csakis a magyarok illetékesek. Milyen nevetséges is lenne, ha az Európai Uniónak, az Európa Tanácsnak, az ENSZ-nek vagy éppen a budapesti vagy bukaresti kormánynak kellene rágódnia azon, hogy miért is királyság Nagy-Britannia. Az ellenzék külső segítségkérésével Magyarország vált közröhej tárgyává, a szégyen pedig a határon túl is érezhető.
Gazda Árpád
Krónika (Kolozsvár)

Demográfiai változások – a szakember szemével. Mezei Elemér, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Szociológia Tanszékének docense a az ősszel esedékes népszámlálásról
Idén októberben újra megszámláltatunk: a rendszerváltás óta immár harmadik népszámlálásra némi tologatással végül nem tavasszal, hanem ősszel kerül sor. A közelgő cenzus szolgált alapul a Mezei Elemérrel folytatott beszélgetésre. Interjú alanyunk matematikus, a szociológiai tudományok doktora, szakterülete a demográfia, a matematika és a statisztika. Visszatérő, és talán már az unalomig ismételt kérdés a hamarosan sorra kerülő népszámlálással kapcsolatban, hogy mire számíthatunk az erdélyi magyarság számadataival kapcsolatban. Mezei Elemér szerint fogyás lesz tapasztalható minden nemzetiség körében.
Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a részletes, kisebb területi leosztású adatok csak két-három évvel a cenzus után lesznek hozzáférhetőek. Az Európai Unió nem kötelez, de ajánlja a régiókra való lebontást is.
2006, 2007, 2008 és 2009-es éves adatokra támaszkodva a körülbelül nyolcszázhetvenezer újszülött adatai és azok etnikai hovatartozása alapján az utolsó négy évben élve születettek 2006-ban 5,2, 2007-ben 5, 2008-ban 4,8, 2009-ben pedig 4,7 százaléka magyar. Innen származik a fogyás egy része. A magyar etnikumú lakosság korösszetétele sem a legjobb. Ha összehasonlítjuk a román, magyar és roma népesség korfáját (a lakosság korelosztását tartalmazó táblázatot), láthatjuk az eltéréseket. A 2002-es nemzetiség és korcsoport szerinti adatokból összeállított korfán látszik például az 1967-es abortusztörvény is: az akkor 30-34 évesek között, akik 1967-72-ben születtek kétszer annyi gyerek jött világra 67-ben, mint 66-ban.
A legutóbbi népszámláláskor csak 530 ezren vallották magukat cigánynak, de a 0-4 év közötti korosztályban kevesebb a magyar, mint az 530 ezer deklarált roma esetében. 1930-tól a 2002-es népszámlálásig, ha a különböző etnikumúak százalékos arányát vesszük, látnunk kell, hogy a magyarok részaránya 10 százalékról valamivel több mint 6-ra csökkent.
Gyermekvállalási adatok
Gyermekvállalási statisztikák alapján foglalkozásra, életkorra vonatkozó részadatokat 2006-2009-es adatok alapján elemzett Mezei Elemér. A négy év átlagában 43 284 magyar gyerek született élve, tehát évente nagyjából 11 ezer. Az édesanyák szüléskor legnagyobb arányban 28 év körüliek (25-től 31 évesig öleli fel az összlétszám 40 százalékát).
Foglalkozás szerint: alkalmazott a magyar édesanyák kb. 60 százaléka, a háztartásbeliek aránya pedig 32 százalék. Ebben a négy éves periódusban vizsgált magyar anyák 75 százaléka általános, szak- és középiskolai végzettségű, míg 12,9 százalékuk felsőfokú végzettségű. A családi állapotot tekintve a magyar édesanyák egynegyede szüléskor hajadon volt. Mint Mezei professzortól megtudhattuk, ez alacsonyabb, mint az európai átlag. „Angliában 2006-2007-ben történt meg, hogy több gyerek született házasságon kívül, mint házasságban.” 2006-2009-ben 870 ezer román gyermek született élve, magyar 43 ezer, roma pedig 24 ezer. Ez utóbbi kategóriában a gyerekeknek csak 27 százaléka született hivatalosan elismert házasságon belül, s a statisztikákon az is látszik, hogy mikor vezették be a 200 eurós összeg odaítélését a hivatalosan bejegyzett fiatal párok részére: 2007-ben történt ez, mert 10 százalékos növekedés tapasztalható a házasságban született gyermekek esetében.
Népszámlálások, továbbvezetett népesség és a 23 milló román állampolgár esete
1930-tól vezetik a népszámlálások adatait a statisztikai hivatalban. Az 1920-as adatok nem megbízhatóak. 1912-ben volt Ó-Romániában népszámlálás, 1910-ben az erdélyi részben, de ezeket nem egy időben tartották. Volt tehát cenzus ’30-ban, ’48-ban, ’56-ban. A közöttük eltelt időszakban továbbvezetett adatokat ritkán teszik közzé. 1960-tól a 17 489 450 megszámlálthoz hozzáadják az ’56 február 21-e után élve születetteket, kivonják az elhalálozottakat, így megvan az 1956 december 31-i adat.
1957 után ’66-ban volt Romániában újabb népszámlálás, s ekkor nagyobb volt a népszámláláskori érték, a lakosság száma enyhén növekedett. ’77-ben is növekszik kicsit. Majd eljutunk ’91-ig: 23 millió 185 ezerre teszik ekkor a népességet, ez továbbvezetett adat. A megszámláltból ’92-ben már csak 22 millió 810 ezer jön ki, vagyis hiányzik 375 ezer ember. Kik ezek és hová tűntek? Ők azok, akik nem legálisan vándoroltak ki. De mióta? 1991 és 1992 közt jelenik meg a különbözet, ám ők valójában ’77 után hagyták el az országot. Persze nem egyenletesen, vannak időszakok, amikor nagyobb arányban, s köztük vannak például azok is, akiket a Dunában úszva lelőttek. Nyilván az elvándorolt személyek megjelennek legálisan más ország statisztikáiban, viszont annak az országnak nem volt érdeke, hogy kiadja a származó ország felé az adatokat. Nem tudták hát, és nem is nagyon akarták tudni mindezt, mert arra volt szükség, hogy 23 milliónál nagyobb legyen a lakosság. A megszámlált népesség viszont már az alatt volt – tudtuk meg Mezei Elemértől. 1872-ben Szentpéterváron a nyolcadik nemzetközi statisztikai kongresszust tartották. A tagállamok ott elfogadták, hogy a népszámlálásokat tízévente tartják majd, az évtized vége lesz az eszmei, referencia időpont. Ezen dátum után mennek el a kérdezőbiztosok, és az akkori időpontnak megfelelő helyzetet regisztrálják. Ezt Magyarország betartotta már az 1881-ben végrehajtottban is, és többnyire máig tízévente szerveztek cenzust. A 2011-es év folyamán végrehajtott népszámlálásokat kell aztán visszavetíteni január elsejére. Nálunk ezért az októberi népszámláláskor az addig élve születetteket (január 1-hez képest) levonják, a közben elhunytakat pedig hozzáadják majd. Az 1992-es és 2002-es népszámlálási adatok közti különbséget nem csak a természetes szaporulat, fogyás, elvándorlás és bevándorlás adja, hanem az is, hogy 1992-ben a jogi népességet írták össze, vagyis Románia állampolgárait, 2002-ben viszont a lakónépességet, vagyis azokat is, akiknek pihenőhelye, ideiglenes tartózkodási helye legalább egy éve az országban volt. Nem csak az EU-nak, hanem az ENSZ statisztikai hivatalának is az a javaslata, hogy a lakónépességet írják össze, és ennek alapján az adatok összegezhetőek legyenek. A 2011-es cenzust már ugyanúgy számolják majd, mint a legutóbbit, a célba vett népességnek ugyanaz a leírása – mondta az egyetemi docens. Fontos az egyértelmű és világos meghatározás
A már említett 1872-es nyolcadik kongresszuson azt is elhatározták, hogy milyen jellegű adatokat regisztráljanak, hogy a tagországok adatai összehasonlíthatóak legyenek – magyarázza Mezei Elemér. Magyarország tagország volt, de Románia képviselővel volt csak jelen, és nem is tartották be a tízéves terminusokat. 1872 után Keleti Károly visszatért Magyarországra a kongresszusról és nagy lendülettel belekezdenek a szervezésébe. Az útmutatásokban az állt, hogy anyanyelvként azt a beszélt nyelvet kell regisztrálni, melyet az illető sajátjának vall, és erre határozott kijelentést tesz. Világos és pontos, nem? – tette fel a kérdést Mezei Elemér, de a válasz is hamarosan tisztázódott. Mindennek tükrében vessünk egy pillantást a népszámlálás adataira: 1880-ban az akkori Kolozsváron például anyanyelv szerint 5618 román, 23 676 magyar, 1437 német élt, és 1056 ismeretlen anyanyelvű volt. A falvakban is nagyszámú az „anyanyelve ismeretlen” kategóriába tartozó. Miért? Mert azt a nagyon is pontos meghatározást, hogy anyanyelvnek azt a beszélt nyelvet kell regisztrálni, amelyet az illető sajátjának vall és erre határozott kijelentést tesz, a csecsemők esetében nem alkalmazhatták. Mivel nem tudnak beszélni, nem tudnak határozott kijelentést sem tenni... – magyarázza az érdekes demográfia történeti adalékot Mezei.
1890-ben már kijavították a hibát, és kiegészítették azzal az útmutatást, hogy a beszélni nem tudók esetében a családban beszélt nyelvet kell regisztrálni, s így az ismeretlen anyanyelvűek eltűnnek. De az etnikumot nem egyszerű megfogni, még akkor is, hogy ha nagyon jó szándékkal vannak, lám, az anyanyelvvel is hogy jártak. S a felekezet kérdése sem egyszerű. Hajdanán regisztráltak a kereszteléskor, ma ez már bonyolultabb, s más dolog az egyházaknál regisztrált személyek száma, megint más az, hogy milyen felekezethez tartozónak vallják magukat az emberek. A népszámláláskor nem a vallásos emberek számát kapjuk meg – hangsúlyozta az egyetemi docens.
Hányan lehetnek a romák?
Számarányuk nagyon megfoghatatlan, mivel nincs anyanyelvük. Beszélnek egy roma nyelvet, de nincs iskola, tankönyv, irodalom ezen a nyelven. Nyelvhasználat tekintetében beolvadnak a környező társadalomba. A zsidók is eléggé megfoghatatlanok, különböző anyanyelvűek, de felekezet alapján még jól számba lehet venni őket, viszont a cigányoknál sem az anyanyelv, sem a felekezet nem segít ebben a tekintetben – hangsúlyozta a matematikus. Arra a kérdésre, hogy mennyi lehet az eltérés a hivatalos és valós adatok között a romák számának tekintetében Mezei professzor jogosan így válaszolt: „Mi az, hogy valós? Valami van, de ha nem tudjuk mi az, akkor mit tudunk mondani? Ha tudnám az eltérést, akkor a valóst is tudnám.” A cigány szervezetek állításai szerint két és fél, három millióan vannak: nekik is érdekük, hogy minél többet mondjanak, mert ezzel a reprezentativitásukat alapozzák meg.
Hogyan lehet statisztikával hazudni?
Az eredmények tükrében nagyon sok mindent ki lehet deríteni, viszont hazudni is lehet az adatokkal. Ha például csak átlagot közlünk, nagyon nagy csúsztatásokra adunk lehetőséget. Az átlag kijöhet átlagkörüli értékekből és átlagtól nagyon távol eső értékekből is – figyelmeztet a professzor, aki az átlagjövedelmet hozza fel intő példának.
Grigore Moisil nonkonformista akadémikus mondta egyszer – emlékezett Mezei Elemér –, hogy ha csak átlagértéket mondasz, azzal lehet a legnagyobbat hazudni. Ültess rá átlagban 30 fokos két téglára valakit, de az egyik téglát mínusz 10 fokra hűtsd le, s a másikat 70-re hevítsd föl, s ha csupasz hátsóval ráül az illető, az ordítani fog, pedig átlagban 30 fokon ül. Kell a szórás is ahhoz, hogy pontosak legyünk. Hiába emelkedik például az átlagjövedelem, ha a szórása növekszik: az nem egy tömeges jólétet jelent.
Mezei Elemér szerint a népszámlálás alapján kapott eredmények megbízhatóak, a probléma inkább az, hogy lassan, késve és akkor sem eléggé részletes adatokat adnak ki. Akármi is legyen majd a népszámlálás eredménye, az adatok tekintetében nincs olyan, hogy jó vagy rossz – összegezte beszélgetésünket Mezei professzor.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Összebútorozott a Jobbik az MPP-vel
Stratégiai partnerség kialakítására törekszik a Jobbik az MPP-vel – jelentette be szatmárnémeti irodájának megnyitóján Szegedi Csanád, a szélsőségesnek tartott magyarországi alakulat EP-képviselője. Az iroda egyébként a helyi MPP-székházban kapott helyet, az ideiglenes irodavezető pedig Hegedűs Pál, az MPP Szatmár megyei szervezetének elnöke.
Szombaton Szatmárnémetiben felavatták Szegedi Csanád jobbikos EP-képviselő második romániai irodáját. A Hám János utca 4. szám alatt megnyílt képviselet irodavezetői teendőit ideiglenesen Hegedűs Pál, a Magyar Polgári Párt Szatmár megyei szervezetének elnöke látja el. Ugyanez az ingatlan szolgál egyébként az MPP megyei szervezetének székházául is. Szegedi Csanád szerint a Jobbik stratégiai partnerség kialakítására törekszik az MPP-vel, Szász Jenő, a polgári párt elnöke a Krónikának viszont úgy nyilatkozott: az együttműködésük feltétele az, hogy a jobbik rendezze a Fideszhez fűződő viszonyát.
Az irodanyitón jelen volt Morvai Krisztina európai parlamenti képviselő is, valamint több Jobbikos országgyűlési képviselő, illetve a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szervezet vezetői. Szegedi Csanád kifejtette: helyben szeretnének határozottabban kiállni a magyarság ügye mellett, legfőbb célkitűzéseiknek pedig az autonómia kivívását, illetve a szabad nyelvhasználati jogok megszerzését tekintik. A képviselő hangsúlyozta, hogy a Partiumban, ezen belül pedig az Érmelléken is dolgoznak majd a területi autonómiáért.
„Nem provokálni akarunk, nem akarjuk megsérteni a román–magyar együttélés szabályait – szögezte le Szegedi. – Az egyszerű embereknek hasonlóak a problémáik, mivel Romániában és Magyarországon egyaránt kihasznált állapotba kerültek az EU-csatlakozást követően. Tönkretették a mezőgazdaságot és az erre épülő feldolgozóipart, ez ellen kívánunk fellépni.” A képviselő hozzátette: román nemzetiségűek előtt is nyitva áll az iroda, ők is kérhetnek bátran segítséget. Szegedi szerint a nemzeti érdekek érvényesítése érdekében készek együttműködni bármelyik romániai magyar szervezettel. Mint elhangzott, eddig az MPP mutatkozott a leginkább nyitottnak irányukban, a Jobbik és a polgári párt megyei szervezetei pedig már megkezdték az egyeztetést az esetleges közös munka érdekében. „Stratégiai partnerséget szeretnénk kialakítani a Magyar Polgári Párttal” – jelentette ki az EP-képviselő.
Morvai Krisztina egyetértett képviselőtársával abban, hogy az EU-csatlakozás vesztesei vagyunk. „Ideje lenne komolyan venni és alkalmazni az EU-s normákat, különösképpen az emberi jogokra vonatkozókat – hangsúlyozta. – Nemcsak az Európai Unió alapszabályában, de az ENSZ-ében is kiemelt helyen szerepel a nemzetek önrendelkezéshez való joga, ezeket akarjuk érvényesíteni. A jogszabályok szerint például súlyos jogsértésnek számít az etnikai arányok megváltoztatása betelepítések révén, amit Erdélyben, illetve a Partiumban nagymértékben eszközöltek az utóbbi évtizedekben.”
„A Magyar Polgári Párt nem tekinti a Jobbikot politikai közellenségnek, miként az RMDSZ teszi, hanem egy radikális nemzeti pártnak tartja, amelyet a magyar választópolgárok 17 százaléka legitimizált, és amelynek ennél fogva helye van a magyar politikában – jelentette ki a Krónikának az MPP és a Jobbik partnerségét firtató kérdésére Szász Jenő MPP-elnök. – Mivel az RMDSZ EP-képviselői nem képviselik megfelelően az erdélyi magyar érdekeket Brüsszelben, semmi kivetnivalót nem találunk abban, ha nemzetileg elkötelezett magyarországi EP-képviselők vagy pártok Erdélyben irodákat nyitnak.” Szász ugyanakkor elmondta, az MPP természetes politikai szövetségese a Fidesz, ezért a Jobbiknak előbb rendeznie kell Magyarországon a viszonyát a Fidesszel, hogy Erdélyben új kapcsolatot tudjon kialakítani az MPP-vel.
Amint arról korábban írtunk, Csehi Árpád Szatmár megyei RMDSZ-elnök úgy véli, a Jobbik szatmárnémeti megjelenése nem kívánatos, mivel ez maga után vonja román szélsőséges szervezetek megjelenését.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Értekezés a Határon Túli Magyarok Hivataláról
Bálint-Pataki József
Bálint-Pataki József az alapításától munkatársa és néhány éven keresztül elnöke is volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának. A Szatmárnémetiben megtartott X. Jakabffy Napok keretében május 20-án „Neve több volt, mint áruvédjegy”– a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről címmel tartott értekezést. Előadásának szövegét teljes terjedelemben közöljük.
Neve több volt, mint áruvédjegy
(szubjektív vázlat a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről)
A X. Jakabffy konferencia* szervezőjének tett vállalás szerint az előadás tárgya egyfajta értékelés lenne egy intézményről, melynek neve – remélem hinni, hogy nemcsak szerintem – több volt, mint áruvédjegy. Arról a hivatalról, a Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, mely egyedülálló módon, másfél évtizeden keresztül a magyar közigazgatás sajátos intézményeként szolgálta a magyar nemzetpolitikát. Olyan önálló központi költségvetési intézmény volt, melynek létrejöttét a rendszerváltás előkészítésében tenniakarók nemzeti elkötelezettsége és felelős magyarságtudata tette lehetővé. Olyan kormányhivatalként működött, mely öt egymást követő kormányzat alatt, a természetesnek tekinthető hangsúlyeltolódások ellenére, a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviseletét, ügyeinek vitelét a magyar közigazgatásban és nemzetközi téren is folyamatosan ellátta, míg aztán a hatodik kormányzat, miután döntő mértékben, éppen neki köszönhetően, a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett, nem a jogos elvárásoknak és megváltozott, uniós körülményeknek megfelelő intézménnyé alakította át, hanem a könnyebb megoldást választva, gondos lejáratás kíséretében, sértetten felszámolta.
Hogy ezt megtette, abban a felelősség nyílván az övé. Hogy ezt megtehette, akárcsak abban, hogy a magyar nemzetpolitika mélypontra jutott, abban a felelősök sokkal szélesebb körben keresendők. E döntés előkészítésében, konok és kitartó következetességgel közreműködtek sokan Magyarországon – egyes kormányzati szervek, ellendrukker bürokraták, a politika, a közélet nem kevés szereplője, szereptévesztő szolgálatok és szolgálatkész publicisták egyaránt– a nemzeti ügyekben a konszenzus szükségességét hirdetve és mindent megtéve annak érdekében, hogy ez nehogy létrejöhessen. De legalább annyian voltak határon túl is, akik ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek és most nem a szomszéd országok ellenérdekelt erőire gondolok, hisz ez értelemszerűen, ebben a térségben, sajnos akár természetesnek is tekinthető. Igen, azoknak a szomszédos államokban élő egyes magyar közszereplőknek a felelőssége jut eszembe, akik, – ahogyan a határon túli magyarságra szánt költségvetési összegek nőttek a '90-es néhány tízmillióról a hivatal felszámolása idején elért 13, 7 milliárd forintra – a HTMH-ban (akárcsak az általa felügyelt közalapítványokban) nem annyira egy, a Kárpát-medencei magyar kisebb vagy nagyobb közösségeinek megmaradása és megtartatása érdekében munkálkodó és a magyar nemzetpolitika érdekében, koordinációs feladatokkal felruházott budapesti kormányzati intézményt, illetve intézményeket akartak látni, hanem inkább a személyes politikai ambícióikhoz asszisztáló szolgáltatási irodát.
Több mint jelzésértékűnek tartom, hogy a hivatal megszüntetését valósággal üdvözölte az egyik legjelentősebb, határon túli magyar érdekképviseleti vezető: „Itt az ideje neki, (mármint a HTMH felszámolásának –n. n.) ugyanis ez az intézmény nagyobb pápa lett a pápánál. Az intézmény vezetője pedig kliens rendszeren, szimpátia alapján több mindent másképp csinált, mint ahogy az elvárható lett volna”. (Info Rádió 2006. június 13.) Érdemes, bár kissé keserű visszaidézni azt, hogy jobbára ugyanazok a Kárpát-medencei vezéregyéniségek, akik egy hasonló '94-es HTMH-t megszüntető, horngyulai ötletet, spontán összefogással, sikerrel megtorpedóztak, 2006-ban, ha nem is üdvözölték a szándékot, mint az említett indulatos pártelnök úr, akit amúgy azóta a saját szervezetéből, a VMSZ-ből kizártak, gyakorlatilag szó nélkül hagyták nemcsak a HTMH felszámolását, hanem azt is, hogy karaktergyilkosságtól sem visszarettenve, a felszámolóbiztosok a hivatalt és mindazt mi hozzá kapcsolódott (az Illyés és Új Kézfogás Közalapítványok, az Apáczai és a Teleki László Közalapítvány, a MÁÉRT stb.) valósággal kriminalizálják. Az elkövetkezendőkben szabályos intézménytörténetre aligha vállalkozhatnék, még vázlatos formában sem, az messze meghaladná egy előadás kereteit. Helyette inkább következzen egy szubjektív HTMH história néhány olyan lapja, mely reményeim szerint választ tud adni a választott címre, bizonyítva, hogy nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem – bár kétségtelenül ma én is, mint egykor, '32 januárjában a csalódott József Attila „másolás után rohanok” –, hogy a HTMH-nak volt neve és az nemcsak áruvédjegy volt, mint akármely mosóporé. * Elhangzott a „Kisebbségvédelem a XX. és XXI. században” címmel, Szatmárnémetiben 2011 május 20-án megrendezett X. Jakabffy napokon.
I. Az előzményekről:
Csak látszólag kezdem messziről, de fontosak az előzmények, hisz nélkülük nincs Határon Túli Magyarok Hivatala-történet. 23 évvel ezelőtt, '88 február 13-án megjelent a Magyar Nemzetben egy tanulmány, amelyet joggal lehet tekinteni a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének, a magyar kül- és kisebbségpolitikai rendszerváltás programnyilatkozatának, a közömbös kisebbségpolitika halotti bizonyítványának és egyben a cselekvő nemzetpolitika keresztlevelének. E nélkül:
– nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában Magyarország felelőssége az egyetemes magyar nemzet iránt; – nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában az eltökéltség, hogy Magyarország érvényesítse: a kisebbségi kérdés nem belügy; – nem alakult volna ki a határon túli magyarsággal és a hazai kisebbségekkel foglalkozó intézményrendszer; – Magyarországnak ma nincs kisebbségi törvénye.
Miért gondolom így?
A Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés című tanulmányra épülhetett a rendszerváltás kisebbségpolitikája, ebből származtatható annak társadalmi-politikai támogatottsága (lásd a Kollégium tagjainak imponáló névsorát így az. egyéni tagokét: Ablonczy László, Andrásfalvy Bertalan, Antall József, Benda Kálmán, Benkő Lóránd, Bíró Zoltán, Bodor Pál, Chikán Attila, Chrudinák Alajos, Czine Mihály, Csepeli György, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Görömbei András, Herczegh Géza, Hankiss Elemér, Ilia Mihály, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Konrád György, Kósa Ferenc, Köteles Pál, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Pungor Ernő, Raffay Ernő, Samu Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vekerdy József és sokan mások) Az 1988-as Kiáltó Szó nemcsak értékelt és újraértelmezett egy alapkérdést, hanem programot adott és feladatokat fogalmazott meg a politika számára, melynek nyomán – viszonylag hamar – bekövetkezett azok gyakorlatba ültetése és nagyon is kézzelfogható eredmények születtek. Erre épülhetett a rendszerváltás Magyarországának, az elmúlt két évtizednek a kisebbség- politikai jogalkotása (az alkotmányos felelősségvállalás és a kisebbségi törvény) majd utóbbi nyomán a kisebbségi önkormányzati rendszer – melyet bírálni szoktak, hisz lehet is, de jobbat azóta se találtak ki, nemcsak idehaza, hanem a térségben sem igazán.
A Szokai-Tabajdi cikk adott lökést a kisebbségi kérdés erőteljes megjeleníthetőségére a kétoldalú, államközi kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon – talán elég erre vonatkozóan idézni Szűrös Mátyás tevékenységét, de nemkülönben a Horn Gyuláét is (vö. a genfi, ENSZ Emberi Jogi Tanácskozás ülésszaka –'89 febr. 27-én, az ENSZ közgyűlés ülésszaka '89 okt. 28-án stb.) Végül és ez a legfontosabb: az említett tanulmányra kimondta: nemzeti konszenzus nélkül nincs eredményes nemzetpolitika. Erre és vele együtt, a lakitelki és a monori tanácskozás határozataira épülhetett a rendszerváltás kormányzati intézményrendszere és a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítése. (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság, majd MEH Határontúli Magyarok Titkársága, 1992-től HTMH, „A határon túli magyarságért” Alapítvány, melyről még Németh Miklós kormánya döntött 1990. március 29-én, akárcsak ugyanakkor a Duna-táj Intézet felállításáról. Előbbi később közalapítványként Illyés Gyula nevét vette fel, s bár öt éve annak, hogy kivégezték, neve ma is vélhetően sokak számára ismerősen cseng. Belőle nőtt ki az Új Kézfogás Közalapítvány, melyet szintén öt éve ítéltek halálra. Öt éve, amikor sértettek és becsvágyó rögtönzők nemzetpolitikai cunamija bekövetkezett, ítélték kimúlásra az egykori Duna-táj Intézetet is, melyet '90-től amúgy Teleki László Intézetként tartott számon a közvélemény, mint az ország egyetlen külpolitikai, szomszédságpolitikai elemző, tudományos intézetét. Ugyanekkor mondták ki a halálos ítéletet az Apáczai Közalapítványra is, mely a határon túli magyar oktatás érdekében cselekvőket, iskolaalapító pedagógusokat és lelkészeket, szórványkollégiumok megálmodóit és működtetőit segítette.
De akkor nemcsak kimondatott, hanem a stratégiaalkotók kezdeményezni is tudtak. Csak, hogy ne felejtsük: '88 február derekán megjelent egy cikk a mi a teendőről és bő másfél év alatt, korántsem ideálisnak mondható feltételek közepette, – nem felejtendő, hogy az első többpárti választásokra készülő, egyébként is forrongó Magyarországról van szó – egy előzménytelen kormányzati intézmény megszületett és működni kezdett. Ismétlem: amit már nem kellett kitalálni, a rendszerváltó kormánynak csak igazítani kellett egy már létező struktúrán. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és a Titkárság közel egyéves tevékenysége során óriási munkát végzett; egyfelől azzal, hogy felhívta a figyelmet a meglévő problémákra, másfelől pedig rámutatott a továbblépés lehetséges irányaira.
A viszonylag hamar létrejövő és folyamatosan, másfél évtizeden keresztül bővülő intézményrendszernek köszönhetően azokon a területeken is kialakulhatott az együttműködés, ahol '88-ban ilyenre gondolni nem is lehetett. (egyházak, civil szervezetek, média, oktatási intézmények, kisebbségi diplomácia stb.) Ennek fontosabb állomásai ismertek: alkotmányos előírás megjelenítése a határon túli magyarok iránt érzett felelősségvállalásról, a magyar-magyar párbeszéd intézményesítése, OGy határozat – ellenszavazat és tartózkodás nélkül – a MÁÉRT-ról, határon túli magyarokkal foglalkozó minisztériumi szervezeti egységek létrejötte, tudományos háttérintézmények, közalapítványok, műholdas tévé, egyetemalapítás és -építés, a szomszéd országok kormányaival, valamint a civil társadalmi szerveződéseivel való koordinált kapcsolattartás, a Kárpát-medence magyar közösségeivel élő, napi kapcsolat, nemzeti ünnepeken együttlét és közös ünneplés, a „Magyarország 2000” négy találkozója a világ magyarjainak legjelesebbjeivel (ma már ilyen kivitelezhetetlen, sőt elképzelhetetlen lenne), tudományos konferenciák autonómiákról, a mi gondjainknak a Nyugat részéről történő megérthetőségéről, az önkormányzatok lehetőségeiről, az egyházak szerepvállalásáról a magyarság megtartása érdekében, műhelyviták, kiadványok, szakmai munkacsoportok, háttértanulmányok majd a 92%-al megszavazott Kedvezménytörvény és annak végrehajtása stb.
Az kulcsszavak tehát a szolidaritás, kapcsolattartás, támogatáspolitika, kétoldalú és sokoldalú kisebbségi diplomácia voltak – ezt szolgálta két évig az Antall kormány Határontúli Magyarok Titkársága majd 13 éven keresztül a magyar közigazgatás egyedülálló intézménye, a határon túl élő magyarok önálló jogi személyiséggel rendelkező központi költségvetési szerve, a Határon Túli Magyarok Hivatala.
Ez lenne az egyik olvasat.
Volt aztán egy másik olvasat is a HTMH-t megszüntető, 2006-os fel és leszámolóbiztosok olvasata. Eszerint – mint megfogalmazták saját kutatóintézetük szaknyelvén: a Határon Túli Magyarok Hivatala, a közalapítványok, a MÁÉRT a paternalista gondolkodásnak a szimbólumai, a felelős szakmai egyeztetés helyett a nemzetpolitikai túllicitálás terepei voltak. A múltba forduló, konfliktusorientált szellemiség letéteményesének bizonyult intézményekkel szemben a jövő a megújított struktúrájú, fejlesztésorientált megközelítésű új magyar nemzetpolitikáé. Erről az új, Gyurcsány Ferenc és köre által messzemenően támogatott nemzetpolitikai koncepcióról csak két korabeli értékelést idéznék, és szándékosan nem az akkori kormányt hivatalból bíráló ellenzéki oldalról. Így a szókimondó Tamás Gáspár Miklós: „ Az írásművet – amely a magyarra föltűnően emlékeztető nyelven készült – magam is megtekintettem, nincs semmi értelme” ezzel pedig – mint írja, szintén TGM, és Babitsot hívva segítségül:” a kormány olyan, mint ...„az őrült kertész”, aki csak vág, nyes, metsz, nyír, de nem ültet.” Bodor Pál pedig ekképp elmélkedett: „most vén fejjel azon bambulhatok, hogy politikailag az enyéim, épp az enyéim mintha csak zárt kelyhekben főznék ki elképzeléseiket azokról a kérdésekről, amelyek betöltötték életemet. És amelyek szűk körű, belterjes (szektás?) eldöntése életveszélyes lehet a baloldal számára.”
Vérszemet kapva a dózerolás lehetőségétől és manipulálva, és ezzel hozzá méltatlan igazságtalanságba hajszolva a politikailag elfogult ikont, az agg Fejtő Ferencet, a felszámolóbiztosok tovább mentek. Kimondták: a Határon Túli Magyarok Hivatala tevékenysége kártékonynak bizonyult, '90 óta pedig a kormányzati kapcsolattartás és támogatáspolitika inkább fiaskónak tekinthető, áporodott volt és elvetendő. Ők rádöbbentek, mint hirdették, „hogy az az intézményrendszer, amely a kilencvenes évek elején alakult, a két világháború közötti revíziós politika intézményrendszerének az újraélesztését jelentette... a trianoni határokon kívülre szorult magyar kisebbség támogatására a kilencvenes években létrehozott intézményi struktúra a két világháború közötti magyar revánspolitika revitalizálását jelentette”....Tíz év alatt százmilliárd forintot költöttünk el a határon túli magyarság támogatására... a támogatások elosztása követhetetlen, bürokratikus, sokszor a korrupciótól sem mentes volt... főleg az identitás erősítését célzó programok eredménytelenek voltak.”
A magyar kisebbségpolitika egyik szégyene, hogy ennek a lesajnálásnak és sárdobálásnak a hangoztatója egyébként – minő véletlen – az a kormányzati főfunkcionárius volt, aki egyébként egyedüli túlélője volt az általa bírált intézményrendszernek és aki – hisz kormány-háttérintézményként egy közalapítványt is kisajátíthatott magának – korábbi bőkezű fenntartóiról vélekedett ekképp. De az talán nagyobb szégyen, hogy leszámítva egyetlen politikust, a Horn-kormány egykori politikai államtitkárát, nem akadt Magyarországon senki, aki nyilvánosan fellépett volna e minősítés ellen, sőt a főfunkcionárius tovább végezhette nemzetpolitikai ámokfutását. De nem volt határon túl sem egyetlen tiltakozó hang, egyetlen véleményformáló közéleti szereplő sem, aki annak ellenére, hogy az említettek határainkon túl, 2007. április 26-án, Kolozsváron, egy sokszereplős nyilvános tanácskozáson hangzottak el és kerültek a sajtóba, ezt az útszéli gyalázatos megközelítést, amellyel eddig csak a környező országok nacionalista, szélsőséges politikusainak nyilatkozataiban lehetett találkozni, megcáfolta vagy visszautasította volna. Persze ne feledjem: az is igaz, hogy a HTMH mellett más intézményeket is megszüntetett az akkori kormány azzal az indokkal, hogy kisebb költséggel és racionálisabban működjenek az állami szervek – így számolta fel a hazai kisebbségi hivatalt is. Ahol ezt úgymond indokoltnak találták, ott ez a lépés nem történt meg. Egyebek között, e két bezárt intézmény költségvetésével nagyjából azonos költségigényű Magyar Űrkutatási Iroda önállóként megmaradhatott. Bizonyára valakik számára a csillagok közelebb voltak, mint a határon túli magyarok... Most joggal következhetne a harmadik olvasat is, az újragondolt és újjászervezett Határon Túli Magyarok Hivataláról, melynek visszaállítását követő közel egy esztendős tevékenységéről illene most említést tenni. Minden adott volna ehhez, hiszen a kormányzásra készülő Fidesz 2006-tól három nemzetpolitikai célt nevesítve is megjelölt, mint megvalósítandót: a Magyar Állandó Értekezlet összehívását, a kettős állampolgárság kérdésének újbóli felvetését és a Határon Túli Magyarok Hivatalának visszaállítását. Jól emlékszem megannyi, 2006 óta gyakran hangoztatott, erre vonatkozó kijelentésre, köztük az alábbi nekrológra különösen: „Nyugodjon hát békében a HTMH? Igen, de csak addig, amíg a nemzet ismét magához nem tér, mert akkor újra neki kell látni, és egy gyökeresen új szemléletű magyarországi közigazgatást kell felépíteni, melynek alapküldetése, hogy a határokkal szétszabdalt, mégis azonos értékeket valló közösséget szolgálja. (Szabó Tibor: Berekesztett nemzetpolitika, Magyar Nemzet, 2006. november 28.) Ma is előttem van az a sokkamerás, 2006 június 20-i sajtótájékoztató, ahol a HTMH Bérc utcai épülete előtt Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke szenvedélyes hangon – és egyébként teljes joggal – tiltakozott eme „tékozlás”, a felszámolás ellen kijelentve: a HTMH, „egy rendszerváltó vívmány, melynek létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott 1990-ben mind a baloldali, mind az első rendszerváltás utáni jobboldali kormányzat, egy országos hatáskörű szerv megszüntetése – közigazgatási értelemben – a határon túli magyarok ügyének a leértékelését jelenti” – és ez megengedhetetlen és korrigálásra szorul. Minap újraolvastam, hisz ma is fellelhető a www. miniszterelnok. hu honlapon a kormányzásra készülő Orbán Viktor korábbi tusnádfürdői beszéde: „Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi következik mindebből a konkrét programok szintjén? Ebből, kedves barátaim, az következik, hogy az új jobboldalnak az új politika programját kell meghirdetnie, ami azt jelenti, hogy határozottan harcolni kell a nemzeti érdekvédelem jegyében. Ami most itt, ezen a helyen azt jelenti, hogy harcolnunk kell azért, hogy a kárpát-medencei magyarok érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumai ismét létrejöjjenek: Magyar Állandó Értekezlet, Határontúli Magyarok Hivatala, határok feletti nemzeti újraegyesítés, állampolgárság kérdése.”(http://orban. hu/beszed/orban_viktor_tusnadfurd_337_i_beszede/) Magam, messzemenően egyetértve a tegnapi Németh Zsolttal „ Aki ismeri a közigazgatást, az tudja: függetlenül a felügyelettől, ha a kormány megszünteti a területnek a megjelenítését önálló, országos hatáskörű közigazgatási egységként, akkor leértékeli” (Magyar Hírlap 2006 június 22) s nemkülönben egyetértve a szintén tegnapi Orbán Viktorral, bevallom: számítottam a bejelentett „felértékelésre”, ennek az, „érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumnak” a Tusnádfürdőn oly lelkesen megtapsolt újraindítására.
A harmadik olvasatomra e tárgyban viszont már nem kerülhet sor.
Kéretik ezért nem engem számon kérni!
II. A Határontúli Magyarok Titkársága és a Határon Túli Magyarok Hivatala:
Az Antall kormánynak, mint láttuk volt mire építenie, amikor 1990 májusában, a kormány hivatalba lépésének napján, a Miniszterelnöki Hivatal keretében megalakult a Határon Túli Magyarok Titkársága. A folyamatosságot jól mutatja, hogy az új HTM Titkárság indulásakor a munkatársakból több az egykori „régi” Tabajdi-féle Titkárságon dolgozók közül kerültek ki, mások pedig az augusztusban, külön országos hatáskörű szervként megalakult Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalában folytatták munkájukat. Ugyanakkor, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségeket és a határon túli magyar kisebbségeket érintő kérdések súlyuknak és jelentőségüknek megfelelően kormányszintre emelkedjenek, egy tárca nélküli miniszter felügyelte a két intézményt. A kisebbségi ügyek miniszteriális szintre történő emelésének szándéka, mely végigkísérte a HTMH egész történetét, ekkor tűnt leginkább megvalósíthatónak. Az erre irányuló kezdeményezéseket a bürokrataszemlélet visszaverte, akárcsak az 1998-as Orbán kormány alakítása idején felmerült hasonló javaslatot, melynek kezdeményezéséhez a közigazgatás eleve fenntartásokkal viszonyult, már csak azért is, mert az a határon túliak részéről történt. (Az ilyen típusú fenntartásokról még szólok, hisz a HTMH 15 éves működését végigkísérte a jelenség.)
A felügyelet kérdése kulcskérdés volt, hiszen a HTMH helye és súlya a magyar közigazgatásban alapvetően a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli helyzetének volt függvénye. Miközben a létét meghatározó kormányhatározat alapvetően központi koordináló szerepkört szánt neki, több mint másfél évtizedes fennállása alatt többször hol a Miniszterelnöki Hivatal, hol pedig a Külügyminisztérium felügyelete alatt működött. Ez az ide-oda helyezés, a gyakori változás eredményezte, hogy – természetes módon – nemcsak az eltérő felfogású kormány-programokhoz kellett igazodnia, hanem – természetellenes módon – az amúgy is sok energiát felemésztő közigazgatási együttműködést olykor az alapoktól kezdve újraépíteni. Csak egyetérteni tudok egyik, '98- és 2002 közötti HTMH elnök véleményével: „a HTMH közigazgatáson belüli helye és szerepe az ellátandó feladathoz képest az elmúlt 15 évben soha nem volt kielégítő. Érdekérvényesítő képessége mindig attól függött, hogy a felügyeletét ellátó kormánytag mekkora politikai súllyal bírt. A HTMH ezt annyiban tudta befolyásolni, amennyiben szakmai tekintélye és „közigazgatási harcossága” lehetővé tette. Ebben a tekintetben a MÁÉRT és a Státustörvény valamint a kisebbségi vegyes bizottságok adtak komoly hátteret. A magyar közigazgatás és különösen a Külügyminisztérium apparátusa valójában folyamatosan akadályozta a határon túli magyar ügyek érdemi megoldását.” (Szabó Tibor nyilatkozata, Magyar Nemzet 2007. január 4.)
A másik kulcskérdés az volt, hogy hogyan és kikkel működjön a HTMH?
Az indulásnál kialakított szerkezeti felépítést, amely területi és funkcionális egységeket foglalt magába – bár az egymást követő különböző kormányok alatt bekövetkezett hangsúlyeltolódások és feladatnövekedések természetesen módosításokat hoztak – gyakorlatilag a hivatal mindvégig megőrizte. Már a kialakulásnál érvényesült az a szemlélet – és ehhez, amikor csak lehetett a hivatalvezetés ragaszkodott, – hogy a munkatársak kiválasztásánál ne csak a szakmai felkészültség és elkötelezettség, meg természetesen a határon túli magyar közösségek helyzetének naprakész ismerete legyen feltétel, hanem az adott kisebbség-többség viszonyának is a minél teljesebbkörű ismerete, beleértve a többség nyelvét, kultúráját, mentalitását is. E követelményeknek – hely- és nyelvismeretük révén – értelemszerűen leginkább azok feleltek meg, akiknek anyakönyvi kivonatában születési helyként nem magyarországi település szerepelt, illetve a szomszéd országokban élőkhöz családi vagy baráti kapcsolatok fűztek és akiket – éppen származásuknak, kapcsolataiknak köszönhetően – minek is tagadni: a közigazgatás számos szereplője mindig is fenntartásokkal kezelt. Önmagában az a tény, hogy a magyar közigazgatásban létrejött és működik egy olyan kormányzati intézmény, amelynek ügyfelei nem magyar állampolgárok, eleve kiváltotta a bürokrácia fenntartásait – negyven év nevelése „sikeres” volt. Valójában ez nem is volt meglepő, hisz ha nem sikerült társadalmi szinten elfogadottá tenni a nemzeti szolidaritás eszméjét, a közigazgatás miért lenne képes csodákra? Hiába volt meg a mindenkori, hol erőteljesebb vagy sápadtabb politikai támogatás – ez, mint láttuk, a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli pozíciójától függött – a hivatal kezdeményezéseinek, de gyakran a munkatársainak is, a klasszikusnak számító tárcasovinizmuson túlmenően is, olyan típusú ellenállásokkal is szembesülnie kellett, mely más közigazgatási együttmunkálkodásban, más köztisztviselői érintkezésben ismeretlen volt. Ráadásul a számukra kötelezően előírt, legmagasabb fokú, nemzetbiztonsági ellenőrzés /átvilágítás megléte sem volt akadály arra, hogy a velük és rajtuk keresztül a kormányzat egy hivatalával szembeni bizalmatlanság és távolságtartás teljesen megszűnjön. (S ha az aktuálpolitikai érdek úgy kívánta, a szolgálatkész és helyezkedő kiszolgálók nem riadtak vissza a zsigeri fenntartások meglovagolásától, de a méltatlan lejárató manőverektől sem, kitalálva és hivatalos fórumokon is megfogalmazva, hogy azok az emberek, akik megannyi éven keresztül elkötelezettséggel és különleges szakmai hozzáértéssel végezték a dolgukat – tulajdonképpen megbízhatatlanok. “Mintha csak megrendelésre született volna a Mucuska-gate-ként elhíresült kém-tragikomédia” – pörölt a világgal Szabó Tibor, egykori hivatali elnök, midőn sajtóban olyan sugallt írások jelentek meg, amelyek kifogásolták, hogy túl sok határon túli magyar dolgozott a hivatalban. (Magyar Nemzet, 2006. november 28.)
És mindezek ellenére, vagy talán éppen azért, mert a nehézségek, a gáncsoskodások olykor többleterőt adtak az egykori hivatali munkatársaknak. Érdemesnek tartom, hogy e szubjektív krónikában róluk is szóljak, akiknek köszönhető, hogy a HTMH név, több lett, mint áruvédjegy. Azért is megérdemlik az elismerést legalább itt, hisz a HTMH nemcsak létében volt egyedülálló a hazai adminisztrációban. Utánanéztem: a Határon Túli Magyarok Hivatala volt az az egyedüli olyan kormányzati intézmény a magyar közigazgatásban, amelynek soha, egyetlen alkalmazottja munkáját se gondolta elismerni, akár egy icike-picike oklevelecskével, egyetlen kormányzat sem. És nem azért, mert ne lett volna itt is, mint bárhol máshol, egy valaki, egy nyugdíjba vonuló köztisztviselő, kinek ez ki szokott járni! Egyszerűen arról van itt szó: a HTMH-t a közigazgatás ugyan elviselte, tudomásul vette, de részének, nem akarta elfogadni! E téren üdítő kivétel csak kettő volt és azok is a határon túlról jöttek: 2006 júliusában, az RMDSZ belső parlamentjének, az SZKT-nak ülésén Takács Csaba nyilvánosság előtt köszönte meg a HTMH valamennyi vezetőjének és minden munkatársának 15 esztendő kitűnő munkáját és ugyanezt tette meg, 2006 augusztus 24-én a vajdasági „Magyar Szó” vezércikke is
Nevekkel nyílván nem terhelem önöket, de megítélésüket, és főleg annak az intézménynek „az jó híréért, az szép tisztességéért” remélem sokatmondó lesz, ha elmondom, a teljesség igénye nélkül, hogy a HTMH-n kívül hogyan álltak meg ők a helyükön. Egy valamikori HTMH-ban pályáját kezdő, majd vezetőként is dolgozó munkatárs, ma az egyik legismertebb magyar EP-képviselőnő és szintén a hivatalban kezdte pályáját a brüsszeli bizottsági apparátus két főállású alkalmazottja. Hosszú ideig erősítette a HTMH csapatát Magyarország jelenlegi belgrádi, kisinyovi, moszkvai és helsinki nagykövete meg a brüsszeli EU-s képviseletünk egyik nagyköveti rangú vezetője. A Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgozott éveken át a volt azerbajdzsáni, bosznia-hercegovinai, romániai, szerbiai, de még az egykori tanzániai külképviselet-vezető is. Napjaink beregszászi és csíkszeredai főkonzulja is egykori HTMH munkatárs, miközben az is tény, hogy a korábbi csíkszeredai és ungvári főkonzul is valamikori HTMH munkatárs volt. Adott a HTMH eddig a honvédelmi tárcáknak két, a külügyi és kulturális tárcáknak pedig egy-egy helyettes államtitkárt – ezek közül kettő jelenleg van funkcióban. Adott továbbá három ízben is egy-egy igazgatót a pozsonyi magyar kulturális intézet számára, egyet pedig a sepsiszentgyörgyi kulturális intézetnek. Adott egy kitűnő nemzetközi jogász és ma egyetemi oktató személyében az ENSZ-nek egy országrapportört, kit épp minap neveztek ki a Tom Lantos Intézet kutatási igazgatójának, továbbá két ízben is a kormányfők számára egy-egy politikai főtanácsadót, akik közül az egyik ma a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egyik vezető munkatársa, a Magyar Tudományos Akadémiának pedig egy a nemzetközi kapcsolatokért felelős vezető tisztségviselőt. Húszat is meghaladja a külügyminisztériumban pályájukat folytató egykori hivatali dolgozó száma, többen közülük ma vagy korábban, vezető beosztásban is szolgáltak/ szolgálnak idehaza vagy külföldön. Tíz évig a HTMH-t erősítette Martonvásár mai polgármestere, a pályakezdésétől hét éven keresztül a jelenlegi óbudai alpolgármester is a hivatal munkatársa volt, de még Zala megyében, Nemessándorházán is szolgál polgármesterként egy valamikori kolléga. Többen egyetemi katedrákon, tudományos intézetekben, az Országgyűlés Hivatalában vagy a Köztársasági Elnöki Hivatalban kamatoztatják/ kamatoztatták a HTMH-ban szerzett tudást és tapasztalatot. Mások napi és hetilapok, folyóiratok megbecsült szerkesztői vagy külső munkatársai szerzői lettek, esetleg az üzleti életben értek el komoly sikereket – ékesen bizonyítva, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala olyan szellemi potenciállal is rendelkezett, mely nevét többre jogosította fel, minthogy azt egyszerű áruvédjegyként jegyezzék.
Végül is mit tettek ők és őáltaluk a hivatal?
Szolgálták mindenekelőtt az érdekvédelmet, hiszen a hivatal kiemelt feladata volt, hogy a kárpát-medencei magyarok legitim szervezeteivel együttműködve és őket mindig önálló politikai entitással rendelkező partnernek tekintve a szomszédos országok magyar közösségeinek gondjaival, kezdeményezéseik és törekvéseik támogatásával foglalkozzon. Szolgálták mindezt úgy, hogy érvényesüljön az a rendszerváltozás óta folytatott, és 1992. augusztus 18-án a magyar kormány által meghirdetett elv, miszerint csak a határon túli magyarok legitim szervezetei véleményével egyetértésben lehet döntést hozni az őket érintő kérdésekben. Tartották a kapcsolatot és segítettek idehaza és mindenütt, ahol magyarok éltek és nemcsak a Kárpát-medencében, főleg azt követően máshol is, hogy egy jobb sorsra érdemesült, a világ magyarságát összefogni hivatott világszövetség önmaga karikatúrájává silányult. Még a néha magukat mostohábban kezeltnek tekintett, nyugati magyarok is úgy látták – és hadd hívjam most segítségül a nagyrabecsült bécsi Deák Ernőt: – „legtöbben úgy érezték, hogy a szó szoros értelmében hazajárhattak, amikor betértek a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahonnan a barátságos fogadtatáson és biztató szón túl sohasem jöttek el üres kézzel. Bármennyire jótékonysági intézmény benyomását keltette is az a fajta felkarolás, jobbára senkiben sem tudatosodott ez, mivel a családiasság légkörét érezhette maga körül bárki.” Tették ezt, korántsem csak munkaköri kötelességként és nem 8 órás munkaidőben, szervezéssel, közvetítéssel, értetlenkedők meggyőzésével és érdeklődők tájékoztatásával, elemző munkával és nemzetközi fórumokon való aktív részvétellel, jogsegélyszolgálattal és sajtómunkával, szociológiai és demográfiai elemzésekkel, a magyarság sorsát előtérbe helyező politikai és gazdasági stratégiák kimunkálásával – egyszóval a nemzeti összetartozásba vetett meggyőződéstől vezérelve, mindennel, amivel elősegíthető az élhető szülőföldön való boldogulás.
Részt vállaltak a szomszédos országokban élő magyarokkal kapcsolatos kormányzati döntések előkészítésében, a kisebbségpolitikai koncepciók kialakításában és érvényesítésében. és közreműködtek a minisztériumok és más állami szervek határon túli magyarsággal kapcsolatos tevékenységében. Nemcsak figyelték a törvény-előkészítést, hanem javaslatokat is tettek a jogalkotási programokhoz, aktívan közreműködve a kisebbségben élő magyarokat érintő jogszabálytervezetek véleményezésében, nemzetközi egyezmények előkészítésében és javaslatot tettek a költségvetési támogatás súlypontjaira – egyszóval a nemzetpolitika alakításának kezdeményezői és cselekvő elősegítői voltak.
Szolgálták a támogatáspolitikát, hiszen a mindenkori magyar kormányok támogatás-politikai gyakorlatában a HTMH-ra egyrészt konkrét végrehajtó szerep, másrészt a többszereplős támogatási rendszer koordinációjának feladata hárult. A hivatal kezelte a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló különböző célzott rendeltetésű pénzügyi alapokat (Sapentia-, Horvátországi Újjáépítési-, Délvidéki-, Kárpátaljai-, Lendvai Magyar Ház-, Szabadkai Magyar Ház-, Református Világtalálkozó- és Csángó Alap stb.), a Kedvezménytörvény által biztosított oktatási-nevelési támogatások lebonyolítását és a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló ún. Koordinációs Keretet.
Különböző időszakokban váltakozó sikerrel, a különböző szervezetek döntéshozó testületeinek munkájában való részvétellel a jogszabályokban előírt, de a mindennapokban kiküzdeni kényszerülve, ellátták a koordinációs feladatokat. Ennek eredményessége függött egyrészt attól, hogy az adott időszakban volt-e meghatározott stratégiai cél, aminek érvényt kívánt a kormányzat szerezni, illetve attól, hogy mennyire voltak ehhez partnerei a magyar közigazgatásban, majd egyre markánsabban jelentkezett az, hogy mennyire voltak ehhez partnerek a Magyarországról „becserkészett” határon túli vezéregyéniségek.
Szolgálták a kisebbségi diplomáciát, hiszen a HTMH hatá

Mi tartható, s mi nem?
A múlt hét eseményei ismét ráébreszthettek, hogy milyen szomorú nekünk, erdélyi magyaroknak egyszerre szégyenkezni és szenvedni két, mindinkább elszigetelődő ország erőszakos, személyiségzavaros belpolitikája miatt.
Milyen hálátlan, szinte kilátástalan ilyen körülmények között az RMDSZ helyzete! Milyen hirtelen puskaporos hordóvá tehetik az országot, a térséget a felkorbácsolt nacionalista indulatok!
Magyarország a médiatörvény miatt elszenvedett megaláztatások után újabb heves támadások kereszttüzébe került alaptörvényének vitáján az Európai Parlamentben. A néppártiak látszatőrző próbálkozásai – miszerint bármit tételezhet, az alkotmány az ország szuverenitásának körébe tartozó ügy, amibe másoknak nincs beleszólása – nem válaszolnak az érdemi kérdésekre, kifogásokra, és nem tarthatóak.
Nem tartható, akármilyen magas világi vagy egyházi szószékről hirdetik is, az emberek alapvető jogainak megsértése, a demokratikus játékszabályok, az uniós értékek és alapelvek semmibevétele; de említhetnénk az alkotmánybíróság hatáskörének szűkítését vagy a házasság meghatározását, a jogszabály túl gyors és egyeztetés nélküli elfogadásának körülményeit is. Mindez szakmai, közjogi vita tárgya kell hogy legyen, nem hit kérdése!
Az alaptörvény preambulumának avítt történelemszemlélete még tekinthető „magánügynek” – de például milyen alapon lehet felháborodni a külföldi „beavatkozásokon”, amikor maga az új magyar alkotmány átnyúl országhatárokon!? Egyébként fel lehet-e tételezni józan ésszel, hogy a fő kifogásolók – olyan világszervezetek, testületek, mint az ENSZ, a Velencei Bizottság és az Európai Parlament – egytől egyig rosszindulatúak, elfogultak, magyarellenesek? (És még össze is beszéltek!) Lehetséges dacosan semmibe venni a véleményüket, vagy egyenesen „harcot hirdetni” ellenük? Ideát Orbán Viktor eksztatikus harcaival egy időben Traian Băsescu felforgató hiperaktivizmusa immár ennek a politikai/politikusi képletnek a dicstelen jövőjét: agóniáját illusztrálja. Romániában az államfő már az eltérő politikai konstelláció miatt sem tudja kiélni autoriter hajlamait. Mind az alkotmánymódosítás, mind a közigazgatási-területi átszervezés elnöki terve kudarcra van ítélve. Miként az az újabb elnöki diverzió is, amely egymás feltételeként összekapcsolná a regionalizálás és a kisebbségi törvény parlamenti megszavazását. Miközben a nagyobbik kormánypárt változatlanul azt játssza, hogy „akarnánk, de nem tudjuk”, illetve „tudnánk, de nem akarjuk”. A PDL végül is teljesen feloldódott a vesztét érző Traian Băsescuban.
Ez a nyomott hangulat, a játékszabályok állandó megváltoztatása, az örökös készenléti kényszer, stresszállapot tarthatatlan. Az RMDSZ, könnyen meglehet, kénytelen lesz beváltani többszöri figyelmeztetését. Minél nagyobb a felelőssége az egész ország további sorsát illetően, annál kevésbé hagyhatja, hogy a saját sorsa megpecsételődjék.
Az idő szorít. Az ellenzék frusztráltabb, de eltökéltebb is, mint valaha. Ha lépni kell, lépni kell.
Ágoston Hugó
Új Magyar Szó (Bukarest)

Markó Béla: Pártcsinálók
Otthon, Háromszéken, apám szűkebb pátriájában, Erdővidéken már kisgyerekkoromban megtanultam, hogy nemcsak az emberektől, hanem a tárgyaktól is lehet bocsánatot kérni. Ha elhamarkodva félredobtak egy sokat használt eszközt, és a helyette vásárolt újról kiderült, hogy nem a legjobban fungál, gyakran elsóhajtották: bocsánatot kérünk mi még a régitől. De a gazdaember óvatos volt az ilyesmiben természetesen, nem hajította el a megdrótozott vizeskorsót vagy az agyoncinezett fazekat sem, hanem gondosan félretette, így aztán egy tréfás bocsánatkéréssel valóban orvosolható volt a baj, ha valami felmondta a szolgálatot. Legtöbbször inkább a nekünk, gyermekeknek szóló figyelmeztetésként hallottam ezt a bocsánatkéréses szólásmondást, amikor az alig kopott, de éppen megunt játékot szemétre vetettük. A kenyeret az utolsó morzsáig meg kellett enni, a használható szerszámot használni kellett, és ami elromlott, azt meg kellett javítani. Egyszerű, világos, működő törvénye volt ez egy olyan közösségnek, amely még elképzelni sem tudta a fogyasztói társadalmat. Elsüllyedt világ ez természetesen, de azon gondolkodom mostanában, hogy nem kérünk-e hamarosan bocsánatot azoktól a politikai-erkölcsi értékektől, amelyeket, mielőtt felocsúdnánk, szemétre dobatnak velünk, és ráadásul nincs is helyettük semmi vadonatúj, semmi más, ami kihúzhatna a pácból.
Huszonegy esztendeje vitázom-vitázunk Romániában egymással mi, magyarok, és újabban már nem is annyira egymással, hanem magyarországi politikusokkal elsősorban, hogy kell-e közös politikai szervezet nekünk, ér-e valamit az időnként kétségtelenül Prokrusztész-ágyhoz hasonlító egységpolitika, és érdemes-e egyáltalán a bukaresti parlamentben vagy kormányban toldozgatnunk-foldozgatnunk a szakadt jövőt, vagy pedig hajítsuk el ezt az egész retyerutyát, és tegyünk helyette valami újat, kényeset-fényeset, radikálisat, forradalmit, lélegzetállítót. Nem értek egyet, persze, azokkal, akik nyűtt szerszámnak látják az RMDSZ-t, én egy számos koloncot cipelő, de mégis mindig megújulni képes, kemény politikai gépezetnek látom ezt a szövetséget, sőt, azt gondolom, hogy a térség legstabilabb magyar szervezete volt 1989 után. Igaz, nem mindenkinek érdem ez, vannak, akik unják a változatlant, új arcokra, új pártjelvényekre, új tisztségekre vágynak. Csakhogy! Csakhogy vissza szoktam kérdezni ilyenkor: ha szétverjük a régit, mit is teszünk a helyébe? Óvatos székely parasztemberek és parasztasszonyok – na jó, legyenek lófők! – unokájaként szeretném látni ugyanis a következő lépést. Az RMDSZ megfontolt előrehaladását lassúnak tartó opponensek általában érzelmes, de semmitmondó válaszokat adnak az ilyen kérdésekre, bár ezekből is kitapintható valamiféle eszközrendszer. Kezdetben, különösen a kilencvenes években a gazdag örökséget „tál lencséért” eladó, mérsékelt bukaresti politizálás hatékony alternatívájaként elsősorban a nemzetközi fórumok és szervezetek, a „nyugat” beavatkozását, illetve az országon belüli radikális fellépést, polgári engedetlenséget, passzív vagy akár aktív rezisztenciát emlegették, az utóbbit nyilván félszájjal. Emellett természetesen mindig ott volt a heves illúzió, hogy Magyarország képes gátat vetni a szomszédos országok többségi nacionalizmusainak, és megfelelő európai háttérrel kikényszeríteni a helyzetünk rendezését. Én magam sem gondoltam soha, hogy nincsen szükség nemzetközi támogatásra és Magyarország mellénk állására, sőt, az erdélyi magyarok „erődemonstrációit”, tüntetéseket, tömeggyűléseket is eszköztárunk szerves részének tekintettem, viszont eltérően a velünk szembeforduló, valamikor az RMDSZ-ben politizáló, de ott véleményüket érvényesíteni nem tudó mostani pártcsinálóktól mindezt az eredményes parlamenti politizálás kiegészítőjeként szemléltem. Tudatában voltam annak, hogy a román parlamentben vagy kormányban ránk nemcsak szavazatainkért, hanem a jó nemzetközi megítélésért, a Magyarországgal való gazdasági-politikai együttműködésért, illetve a Romániában élő másfél millió magyar egységes erejéért, az ország érdekében végzett munkájáért van szükség. Ez a gondolat az itteni magyarok előrevivő vagy visszahúzó szerepéről egyébként már Kós Károly kiáltványában, a Kiáltó Szóban jelen van. Mi az RMDSZ-ben önálló romániai magyar politikában gondolkodtunk, tudtuk, hogy nekünk kell dönteni és cselekedni, mert más nem teszi meg helyettünk, de számítottunk ebben a magyarországi pártok, a mindenkori magyar kormány segítségére folyamatosan. Volt pártütés, volt pártalakítás ebben a két évtizedben többször is, de alapvető egységünket máig megtartottuk. Máig, de még meddig, kérdezhetném, és nem véletlenül éppen most, amikor ismét pártcsinálók járják Erdélyt, és úgy tűnik, minden eddiginél nagyobb magyarországi támogatással.
Lehetne ugyan, de fölösleges, netán félrevezető lenne ezt a pártcsinálási szándékot erkölcsi kérdésként kezelni, és morális kifogásokat támasztani vele szemben. A dolog ennél súlyosabb: megítélésem szerint egy tragikusan szűk látókörű politikáról van szó, amely nemhogy a Kárpát-medencéből, de még a hegyekkel nem árnyékolt magyar alföldről sem képes kitekinteni, és azok a magyarországi politikusok – még mindig remélem, hogy nem pártokról, csak politikusokról kell beszélnem -, akik ezt a pártcsinálást propagálják, sőt, úgy hírlik, a sebtében létrehozott demokrácia-központokon keresztül közvetve pénzelik is, hiába járják be keresztül-kasul Erdélyt, mert a lényegből nem sokat vesznek észre. Ők csak annyit látnak, hogy a renitens, megbízhatatlan, önállóskodó RMDSZ helyett kellene egy engedelmes magyar párt, amely megszoríthatja, vagy „jó” esetben akár ki is ütheti a szövetséget a választásokon. Nem úgy, hogy ez az új párt jusson be helyette, hiszen ekkora naivságot azért nem kell feltételeznünk az alapítókról. Nekik már az is elégtétel lenne, ha a gyűlölt ellenfelet elüthetnék a parlamentbe jutástól. Hogy ezáltal a magyarokat is elütik a parlamenti képviselettől? Sebaj! Legalább nem kell Bukarestben tárgyalni, egyezkedni, kompromisszumot kötni, végre jöhetnek a tiszta, erős, hatékony eszközök, jöhet a részegítő szabadság, a nagy lépések politikája. És egy ilyen politika mellé már teljes mellszélességgel odaállhat Magyarország, a magyar kormány is. Így nézhet ki valahogy az erdélyi pártcsinálók eufóriája, és körülbelül eddig a pontig tart a koncepció is, mert a többi érzésem szerint sűrű homály, olyasmi, mint a novemberi köd az erdélyi utakon, elgázolt kutyák és macskák tetemével szegélyezve. Végül is jól ismerem pártcsinálóinkat, ott voltak az RMDSZ-ben, egyikük-másikuk művelt, kulturált ember, de szerintem kívül vagy belül ennyire képesek a politikában. Megpróbálni lebontani egy várat, és építeni helyette egy kulipintyót!
A magyarországi támogatókat viszont már nem vagyok hajlandó megértéssel nézni, hallgatni. Még akkor sem, ha a morális kifogásoktól eltekintünk, hiszen amint azt mondani szokás, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Két elv, két eszme, két koncepció ütközik ma már élesen egymással a határon túli magyarokkal kapcsolatos elképzelésekben, és ezt nem először ugyan, de most, egy általam drámainak ítélt pillanatban szeretném ismét nyomatékosan kimondani: az önálló erdélyi – felvidéki, vajdasági, kárpátaljai? -, de Magyarország által partnerként támogatott politika eszméje áll szemben egy távirányított, zsinóron mozgatott, és saját országában emiatt korlátozott cselekvőképességű határon túli elit koncepciójával. A kettős állampolgárság lehetőségét meg kellett adni, ez fontos jóvátétel, és rendben van. De amikor a román parlamentben arról folyik a vita, hogy a nemrég törvénybe foglalt anyanyelvű oktatási jogokat miképpen lehetne visszavenni, és a többségi székely megyéket hogyan lehetne egy Szlovénia-méretű óriásmegyébe olvasztani, közben pedig egyesek rá se hederítenek erre, hanem azon lelkendeznek, hogy szavazati joguk lesz a magyar országgyűlési választásokon, akkor ez bizony nincs rendben. Kivéve, ha.... Ha ott, a budapesti Országházban, abban az épületben, ahol az én szívem is nagyobbat dobban, amikor belépek, szóval ha ott dőlnek el majd ezek a dolgok. De nem ott dőlnek el. Sajnos, rólunk, határon túli magyarokról ma, többek közt egy rossz XX. századi magyar politika következményeként is, más államok fővárosaiban döntenek. Ott, ahol keserves dolog magyarként politizálni, de időnként elégtétellel is jár: nyelvhasználati törvényt, anyanyelvű oktatást, alkotmánymódosítást, önkormányzatiságot, erdők, földek, ingatlanok restitúcióját csikartuk ki az elmúlt években. Hogy egy számot is mondjak példaként: több mint hatvan önálló magyar középiskolát indítottunk újra ebben a két évtizedben.
És végig tudtuk: mindez elrontható, visszafordítható, lebontható. Egyetlen garancia van rá, hogy nem lesz baj: csakis mi magunk, erdélyi magyarok. Akik tudjuk, hogy még Magyarország kolozsvári és csíkszeredai főkonzulátusa sem nyílhatott volna meg a mi következetes politikánk nélkül – aki nem hiszi, járjon utána! -, és azt is tudjuk, hogy soha semmi nem ér véget: íme, fogunkat csikorgatva látjuk, hogy megint nem hagyják békén a kolozsvári Mátyás-szobrot.
De mondom, most ennél is nagyobb lehet a baj, és ha ezt ki-ki felismeri, talán előbb-utóbb megjön a kijózanodás is. Hátha sikerül végre helyes válaszokat találni arra, ami Szlovákiában történt, és ami Romániában is akármikor megtörténhet. Hátha valamikor sikerül feloldani azt az ordító paradoxont, hogy a jelenlegi jobbközép kormányt Romániában az RMDSZ tartja össze, nélkülünk nem lenne többsége, de a magyarországi jobbközép egy része mindent megtesz azért, hogy az RMDSZ-t a nyeregből kiüsse, miközben ugyanez a jobbközép büszke arra, hogy néppárti alapon baráti viszonyt ápolhat a román kormánykoalícióval és magával az államfővel, akik az RMDSZ jóvoltából kormányoznak immár másfél éve.
Ugye hogy még mondatnak is képtelenség, amit itt leírtam? Pedig ez maga a képtelen igazság. Nem kellene-e vajon elgondolkozni ezen? Nem kellene-e végiggondolni azt, hogy mi lesz, ha egy legyengített, körbeharapdált RMDSZ nem képes majd kivédeni egy olyan javaslatot, mint ami ezekben a napokban lázban tartja Romániát. Ha a tervezett közigazgatási reformot végrehajtják, megszűnik a 74 százalékos magyar többségű Kovászna megye (223 750 lakos) és a 85 százalékos magyar többségű Hargita megye (326 347 lakos), ahol magyar az önkormányzati vezetés, illetve Maros megye (38 százalék, összesen 583 210 lakos), amelyet szintén mi vezetünk (egyfordulósan, relatív többséggel közvetlenül választanak Romániában megyei elnököt), és beolvadnak abba a tervezett Közép-régióba (Brassó, Szeben és Fehér megyével együtt), amelyben attól kezdve 28-29 százalékos aránya lesz a magyarságnak (összesen 2 638 809 lakos, 34 100 négyzetkilométer). Mindezt, ismétlem, akkor kell elképzelni, amikor Erdélyben négy megyének (Hargita, Kovászna, Maros, Szatmár) magyar, RMDSZ-es önkormányzati elnöke van.
Egy ilyen egyébként sem funkcionális, megvalósítása esetén valószínűleg az egész országban komoly közigazgatási zavarokat okozó tervet, sajnos, meg lehet ma pillanatok alatt szavazni Romániában. Nem kell hozzá más, csak törvénymódosítás a parlamentben. Megakadályozni pedig nem fogja Brüsszel, miért is tenné, hiszen az etnikai szempontok nem érdeklik, más normákat pedig nem sért egy ilyen átszervezés, és nem fogja elakasztani más sem.
Tudom, vannak, akik kétkedve csóválják a fejüket, hát kíváncsian várom tőlük: ki fogja ezt a szándékot eredményesen vétózni? A NATO? Magyarország? Az ENSZ? A szlovákiai közigazgatási átszervezést ki akadályozta meg néhány éve? Senki. Nálunk is ez történne, ha ebben a pillanatban nem lenne ott az RMDSZ, ahol van. A maga önálló politikájával, önálló kompromisszumaival, önálló egyezkedéseivel és – igen! – önálló víziójával a romániai magyarság nemzeti integrációjáról egy erős, cselekvő bukaresti politikai jelenlét segítségével is.
Ezt nem értik a pártcsinálók. De legalább a támogatóik értenék! Mert az a kisebb gond, hogy az esetleg félrehajított RMDSZ-től kér-e jó székely szokás szerint valaki később bocsánatot. Az igazi kérdés: ki kér majd bocsánatot magyarországi szavazati joggal felvértezett és romániai képviseletüktől végképp megfosztott gyermekeinktől?
Markó Béla
Élet és Irodalom, jún. 24. – újraközölte: Népújság (Marosvásárhely), 2011. június 30.
(A Népújság csak Markó Béla írását közölte, Demeter Szilárd reagálását /Pártkicsinálók – Válaszféle Markó Bélának, Erdély.ma, jún. 28./ nem.)
Erdély.ma

Húsz éve történt a kelet-európai rendszerváltozás
A Varsói Szerződés megszűnése
Húsz éve, 1991. július 1-jén Prágában a Varsói Szerződés tagállamainak delegációi megállapodtak a kelet-európai volt szocialista országok közös katonai-politikai szervezetének megszüntetésében.
A Varsói Szerződés Szervezete létrehozásának közvetlen előzménye volt, hogy az NSZK-t 1955. májusában felvették az 1949-ben megalakult NATO-ba, s szerepet játszott benne az is, hogy az osztrák semlegességet kimondó államszerződés ugyancsak 1955. májusi aláírásával megszűnt a szovjet csapatok romániai és magyarországi állomásozásának jogi alapja.
A bevezetőből és 11 cikkelyből álló szerződést 1955. május 14-én írta alá Varsóban nyolc, magát szocialista orientációjúnak nyilvánító ország (Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, az NDK, Románia és a Szovjetunió). Az eredetileg 20 évre szóló barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést 1975-ben tíz, majd 1985-ben újabb húsz évvel meghosszabbították. A katonai szövetség keretében egyesített fegyveres erőket hoztak létre, a közös parancsnokság alá helyezett haderők parancsnoksága élén szovjet tiszt állt. A magas szintű tanácskozásokra, a szerződés végrehajtásával kapcsolatban felvetődő kérdések megvizsgálására a „nyolcak” Politikai Tanácskozó Bizottságot (magyar szóhasználatban testületet) állítottak fel, és működött egy állandó honvédelmi miniszteri és külügyminiszteri bizottság is. Magyarország az 1956-os forradalom idején bejelentette kilépését a moszkvai székhelyű szervezetből, de ez a szovjet intervenció miatt meghiúsult. Albánia 1968-ban kilépett, de már korábban, 1962-ben felfüggesztette tagságát, Románia pedig 1964-től csak bizonyos korlátozásokkal vett részt a VSZ tevékenységében. A két német állam 1990. októberi egyesülésével még a szövetség formális felbomlása előtt megszűnt az NDK tagsága is.
A szerződő felek vállalták, hogy az ENSZ Alapokmányának megfelelően nemzetközi kapcsolataikban „tartózkodnak az erővel való fenyegetéstől vagy annak alkalmazásától, és nemzetközi vitáikat békés eszközökkel oldják meg”. Ugyanakkor leszögezték, hogy ha valamely állam vagy államcsoport Európában fegyveres támadást intéz a szerződés valamely részese vagy részesei ellen, akkor az egyéni és kollektív önvédelem jogának érvényesítéseként egyenként és közösen, minden szükséges eszközzel, a fegyveres erő alkalmazását is beleértve azonnali segítséget nyújtanak a megtámadott államnak vagy államoknak. Összességében a szerződés inkább volt „a szocialista tábor” Szovjetunióhoz való lojalitását biztosító politikai eszköz, mint a kelet-nyugati katonai konfrontáció eleme. Fennállásának három és fél évtizede alatt a szervezet két fegyveres akciót hajtott végre, mindkét alkalommal a tagállamokon belül: 1956-ban szovjet csapatok verték le a magyar forradalmat, 1968-ban pedig a tagállamok (Romániát kivéve) együttesen katonai intervenciót hajtottak végre Csehszlovákiában.
A Varsói Szerződés sorsát a szocialista világrendszer megrendülése pecsételte meg. A Szovjetunió belső politikai-gazdasági helyzetét a peresztrojkával megreformáló Mihail Gorbacsov a külpolitikában is fordulatot kezdeményezett: az Egyesült Államokkal a közép-hatótávolságú rakéták csökkentéséről kötött szerződés keretében hozzájárult a szovjet rakétáknak az NDK és Csehszlovákia területéről történő kivonásához. Megkezdte a kivonulást Afganisztánból, majd 1988. december 17-én azt is bejelentette, hogy a szovjet fegyveres erők létszámának csökkentése keretében egyoldalú lépésként 50 ezer katonát és 5 ezer harckocsit vonnak ki az NDK, Csehszlovákia és Magyarország területéről, egyidejűleg pedig csökkentik a Szovjetunió európai területein lévő haderőket és azok fegyverzetét.
 A VSZ 1988-ban még tárgyalásokat kezdett a NATO-val az európai hagyományos fegyverzetek csökkentéséről (CFE), az 1990 novemberében aláírt szerződés a korlátozás körét földrajzilag kiterjesztette az Atlanti-óceánig és az Urálig. 1989 júliusában a szervezet bukaresti csúcsértekezlete azonban már elismerte a tagállamoknak azt a jogát, hogy saját politikát valósíthatnak meg – ezzel az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás ideológiai alapját képező Brezsnyev-doktrínát átadták a múltnak. 1990 elején Csehszlovákia és Magyarország gyors és viszonylag zökkenőmentes tárgyalásokon egyezett meg a Szovjetunióval, hogy 1991 közepére mindkét országból kivonják az ott kormányközi megállapodások alapján állomásozó szovjet haderőket. Ezek az egyezmények beleillettek a NATO és a Varsói Szerződés 1990. februári megállapodásába, miszerint a közép-európai övezetben sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem állomásoztathat 195 ezernél több katonát.
A VSZ megszüntetésében Csehszlovákia és Magyarország járt az élen. A Szovjetunió végül 1991. február 12-én bejelentette: április 1-jéig a tagállamok közös megegyezéssel felszámolják a Varsói Szerződés katonai szervezetét, s Moszkva kezdeményezi, hogy a VSZ-tagországok kapcsolatait a jövőben kétoldalú alapokon fejlesszék. A Szovjetunió azt is javasolta, hogy a VSZ-el együtt a NATO katonai szervezete is szűnjön meg, amit az atlanti szövetség – arra hivatkozva, hogy senkit sem fenyeget – figyelmen kívül hagyott.
 A Varsói Szerződés katonai struktúrájának felszámolásáról szóló határozatot 1991. február 25-én írták alá a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének budapesti, soron kívüli ülésén a külügy- és védelmi miniszterek. A VSZ „békés önfelszámolási” folyamata 1991. július 1-jén, a tagállamok prágai csúcstalálkozóján ért véget: a Politikai Tanácskozó Testület utolsó ülése a tömböt hivatalosan is megszűntnek nyilvánította. A delegációk többségét államfők vezették, a szovjet küldöttség élén azonban Mihail Gorbacsov államfő helyett Gennagyij Janajev alelnök állt, az okmányt magyar részről Antall József miniszterelnök látta el kézjegyével. Nyolc évvel később, 1999. március 12-én a Varsói Szerződés egykori tagállamai közül Csehország, Magyarország és Lengyelország a NATO tagja lett, példájukat 2004 márciusában más kelet-európai volt szocialista országok (Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Szlovákia, Szlovénia) is követték.
(MTI/Háttér) Szabadság (Kolozsvár)

Félnek tőlünk
Ágoston Hugó
A múlt hét meghatározó élménye, hogy kiderült: félnek tőlünk. Félnek tőlünk romániai magyaroktól, félnek tőlünk mint országtól, Romániától és Magyarországtól. Ijesztő példák vagyunk, persze eltérő közegekben és más-más módon.
A romániai magyaroktól Traian Băsescu fél, mert „zsarolnak” és „etnikai érdekből megakadályozzák a többség kedvező fejlődését”. Vagyis a félelmetes, renitens magyarok nem akarnak békésen, szótlanul felszívódni a nagy román civilizációban. Inkább zsarolnak – mellesleg azzal érvelve, ami a kormányprogram része. Az államelnököt azonban nagyon komolyan kell venni. Finom lelkével ő ugyanis nem csak a zsarolásra, de a történelmi sérelmekre is rém érzékeny.
Lám, a fasiszta Antonescuhoz hasonlóan átvezényelte volna a Pruton a románokat, ezzel szemben a Trianonért kesergő magyaroknak kuss. Van valami monumentális abban, ahogy ez az idült bajkeverő tőlünk „fél”, miközben a múltból és a jelenből mindenkit kioszt: az exkirályt, az oroszokat, az ellenzéket, a parlamentet, az igazságszolgáltatást... Akár önfeledten, akár tudatosan teszi, joggal kelt aggodalmat. Akik fasisztoid kijelentéseit – esetleg alkoholos – elszólásnak vélik, gondoljanak arra, hogy az ortodox hívők és a fiatalok körében milyen nagy megbecsülése van a vasgárdista múltnak, daloknak, jelképeknek...
Ezzel szemben a magyar miniszterelnök, aki szintén jócskán táplálkozik a múlt kétes értékeiből és szelleméből, a demokrácia és a jogállamiság lebontását, az önkényt kormánypolitika szintjére emelte. Nem hiába tekint most rá lélegzetvisszafojtva a demokratikus világ: az ENSZ, az Európai Parlament, az EBESZ, a Nemzetközi Valutaalap, a Velencei Bizottság, a Freedom House.... Hogy is mondta a nagy eszménykép, a minap Budapesten is megszobort volt republikánus amerikai elnök, Ronald Reagan?
“Vezess, kövess, vagy állj félre az útból!” És vajon mit szólt volna annak láttán, amit kormányzás címén most Orbánék folytatnak, a magyar származású volt amerikai demokrata szenátor, Tom Lantos? Amiért Európa most Magyarországtól fél, azt a lengyel Adam Michnik a vezető osztrák sajtóorgánumban, a Die Pressében nemrég úgy fejezte ki: “Ijesztő példa arra, hogyan lehet EU-tagállamokban teljesen demokratikus úton olyan állammodellt megvalósítani, amit én kvázi diktatúrának neveznék.”
Traian Băsescu semmit sem von vissza. Szánandó, mert erőtlen, tragikomikus esete egy szenvedélybeteg játékosnak, függetlenül attól, hogy még rengeteg bajt csinálhat és sok szenvedést okozhat. De „üresben” őrjöng”, a politikai vége már egyáltalán nincs messze.
Orbán Viktor pedig teljes lendületben van, ezt a hétvégi pártkongresszus is megmutatta. A kétharmados többség birtokában az ország tényleges és jelképes átszínezése és átnevezése, felforgatása és átalakítása olyan gyorsan és örvényesen folyik, hogy rövidesen rá sem lehet majd ismerni. Aggódni azokért, tartani azoktól szoktak, akiknek józan belátására nincs már esély? Ki tudja megállítani őket? Lehet, hogy gyorsabban kiderül, mint gondolnák! Új Magyar Szó (Bukarest)

Izsák Balázs nyílt levele a Román Rádió elnökének Biró Zsolt ügyében
Tisztelt Elnök Úr! Kedves András!
Gondolom a régi fegyvertársi szövetségünkre emlékezve nem veszed rossz néven, ha közvetlenül, baráti hangon szólítalak meg. Nyilván a Biró Zsolt ügyéről van szó, amely a Székely Nemzeti Tanács ügye is, amennyiben a sajtóhírek szerint: „Összeférhetetlenséget állapított meg Demeter András, a Román Rádió elnök-vezérigazgatója Biró Zsolt, a Marosvásárhelyi Rádióban végzett szerkesztői munkája, valamint a Székely Nemzeti Tanácsban betöltött tisztsége között."
A Székely Nemzeti Tanácsnak küldöttei közt nem Biró Zsolt az egyetlen újságíró, de lelkészek is vannak, vannak RMDSZ és MPP tagok és természetesen párton kívüliek, hiszen Székelyföld autonómiája nem politikai kérdés, hanem csakis a demokrácia szférájába tartozik, akárcsak a szólásszabadság, a sajtószabadság, a politikai pluralizmus, vagy a szubszidiaritás. Egy demokratikus társadalom, amely elvárja a közszolgálati médiától, hogy pártatlan legyen, azt is joggal várja el, hogy ugyanakkor elkötelezettje legyen a demokrácia alapvető értékeinek, tiszteletben tartsa az alapvető emberi jogokat és azok általános elfogadtatásán munkálkodjon. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezményének Preambulumában olvasható: „az egyénnek kötelességi vannak más egyének és a közösség iránt, amelyhez tartozik, és törekedni köteles az Egyezségokmányban elismert jogok előmozdítására és tiszteletben tartására" – és ez egy olyan előírás, – a nemzetközi jog imperatív normája, – amely kötelező mindenkire, rád is, rám is és Bíró Zsoltra is, és nincs az a törvény, amely ez alól a kötelesség alól mentesítene. Maga a Székely Nemzeti Tanács sem párt, és nem is „politikai szervezet" és nem tesz egyebet, minthogy az idézet szellemében megfelel a kötelességeinek a „közösség iránt, amelyhez tartozik". Tény ugyanakkor, hogy a Nagy Románia párttól kezdve a demokrácia minden ellensége velünk szemben is ellenségesen nyilvánul meg, ennek megfelelően nem Biró Zsolt, – aki az ENSZ egyezmény szellemében cselekszik – vét a közszolgálatiság elve ellen, hanem az az állami média-hatóság, amely a demokrácia-ellenes, 89 előtti örökséget őrző politikai alakulatok kiszolgálójává válik, éppen ezzel sértve a közszolgálatiság elvét, amelyre hivatkozik.
A kialakult helyzet engem is lépésre kényszerít, hiszen természetes, hogy a Székely Nemzeti Tanács céljait a nyilvánosság előtt meg kell védenem, de meg kell védenem egy huszonegyedik századi boszorkányperben a Székely Nemzeti Tanács alelnökét is, akinek alapvető emberi joga sérül, és ezzel súlyos sérelem éri magát a demokráciát is.
Szándékosan nem részleteztem hosszabban, hogy a Székely Nemzeti Tanács nem politikai szervezet, nem párt, nem indul a választásokon, hiszen ezek köztudott tények. Nem olyan régen még Gáspárik Attila „média-blogjában" is azt olvastam, hogy a Székely Nemzeti Tanács nem is létezik! Hogyan lehet akkor egy nem létező szervezetben betöltött szerepéért szankcionálni valakit? Persze ez az előbb felsorolt súlyos jogsértéshez képest, csak apró paradoxonnak tűnik, de a bírósági eljárások során ez is fel fog merülni.
Befejezésül annyit, sajnálom, hogy ide jutottunk. Nem én akartam, az SZNT nem a támadó, amint sohasem volt az, hanem a megtámadott, és nekem ennek megfelelően kell eljárnom.
Üdvözlettel: Izsák Balázs
Marosvásárhely, 2011. július 7. Erdély.ma

Ki hitte volna, hogy ilyen is létezik? És létezik.
A bécsi Böhlau Kiadó gondozásában jelent meg az Elűzetések lexikona, a Lexikon der Vertreibungen, mely pontos áttekintést nyújt az 1912-től 1999-ig végrehajtott kegyetlen deportálásokról, kényszer-kitelepítésekről és egyéb etnikai tisztogatásokról.
Három nagy háború következményeként mintegy nyolcvanmillió európai polgár drámáját jelentik ezek az adatok, az 1912 és 1923, 1939, illetve 1991 és 1999 közötti időszakból. A jelszó mindig ugyanaz volt: Akié a terület, azé az egész népesség. Más szóval: Jaj a legyőzötteknek! A kisebbségre asszimiláció vár vagy elűzetés. Habár nehezen hihető, de az angolszászok szentesítették ezt az elvet, amikor a II. világháború után Churchill az alsóházban kijelentette, hogy "az elűzetés az az eszköz, amely mindazok után, amit eddig láttunk, a legkielégítőbbnek és legtartósabbnak fog bizonyulni. Megszűnik az a népkeveredés, amely vég nélküli harag forrása volt. Az asztalt újraterítjük." És megtették. Mintha csak Hitler üzent volna vissza a túlvilágról. A kijelentés elhangzott, és az sem tudta elfeledtetni, hogy a nürnbergi perben a nemzetközi katonai bíróság nem sokkal ezután leszögezte, hogy civilek deportálása és elűzése háborús és emberiség elleni bűntény. Ezt követte az 1948-as arab–izraeli háborúval kapcsolatban hozott ENSZ-határozat, mely tételesen elítélte a zsidó és az arab lakosság elűzését. De, mint azelőtt, úgy azután sem változott a helyzet sehol a világon. Az etnikai tisztogatás – nyíltan vagy burkoltan – ravaszabbnál ravaszabb módszerekkel, napjainkban is tovább folyik. Sajnos, tudnánk rá jó néhány példát mondani.
A törökök elűztek vagy meggyilkoltak egymillió örményt. Hitler lelkén hatmillió zsidó lelke szárad. Sztálin Szibériába deportálta a nem orosz etnikumú népesség százezreit. Antonescu kényszerlakhelyre hurcolta a zsidókat és Transznisztriában kétszázötvenezret gyilkoltatott le közülük. Benes százezrével telepítette ki Csehszlovákiából a magyarokat. Az 1992 és 1995 közötti, bosznia-hercegovinai harcok során mintegy kétmillió lakost űztek el otthonukból az egymással hadakozó szerb, horvát és muszlim csapatok. A Koszovó elleni 1998–99-es háború alatt másfél millió albán és száztízezer szerb került az utcára s lett hontalan. De ki tudná elmondani, hány roma nemzetiségű ember keres magának naponta új hazát?
Az elűzetések lexikona irtózatos sikoly, melynek el kell jutnia azok füléhez, akik az emberiségért felelősséget vállalnak – hivatásból vagy karrierizmusból – ma és a jövőben. Mert mindenkinek joga van egy hazához, egy otthonhoz, békés élethez, fajra, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül, miként a természetben a fenyőnek és a csalánnak, a liliomnak és az ibolyának, az oroszlánnak és az apró katicabogárnak is. És ezt a jogot senki sem rabolhatja el tőlük.
A nemzeti türelmetlenség ideje lejárt, és ezt mindenkinek meg kell értenie, ha a többséghez, ha a kisebbséghez tartozik. Erre figyelmeztet az elűzetések lexikona.
Erőss Attila. Népújság (Marosvásárhely)

„Lefejezte” az RMDSZ-es ügynökségvezetőt Emil Boc
„Úgy bántak el velem, mint Vlad Ţepes idején” – fogalmazott az ÚMSZ-nek Nagy József, az Országos Környezetvédelmi Ügynökség elnöke annak kapcsán, hogy Emil Boc miniszterelnök lemondásra szólította fel az RMDSZ-es tisztségviselőt.
A kormányfő mulasztással vádolta Nagyot amiatt, hogy nem készültek el azok a jelentések, amelyeket Romániának a Kiotói Egyezmény értelmében az illetékes nemzetközi intézményeknek kell továbbítania, és amelyek lehetővé teszik, hogy Bukarest eladhassa szédioxid-kibocsátási kvótafölöslegét más országoknak.
Nagy József lapunknak elmondta, ma benyújtja a lemondását a miniszterelnöknek, bár nem tartja magát hibásnak a kialakult helyzetért. „Téves információk alapján, elhamarkodottan kiáltott ki hibásnak a kormányfő, aki mindenáron a lábamnál akarja látni a fejemet” – fejtette ki a Környezetvédelmi Ügynökség elnöke. Nagy szerint az elmarasztalás olyan adatok miatt született, amelyeket 2009-ben kapott meg az ügynökség, amikor nem ő volt a kormányintézmény vezetője, és 2010-ben kellett átküldeni.
Ráadásul Nagy József szerint szerkezeti problémák is vannak a folyamatban, ugyanis a begyűjtött adatokat az ügynökségnek úgy kellene továbbítania az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) illetékes testületéhez, hogy azt megelőzően szakcéggel kellene auditáltatni a jelentést, ami nem történik meg. A kormányfői elmarasztalás azt követően született meg, hogy a kiotói egyezmény betartásáért felelős nemzetközi testület egy hónappal ezelőtt figyelmeztető jelleggel megvonta Romániától a légszennyezési kvóta adásvételére vonatkozó engedélyt. A Boc-kabinet adatai szerint 3, az ellenzék szerint 18 millárd eurós bevételtől esik el az ország a kialakult helyzet miatt.
Szintén elődei felelősségét firtatta a kérdésben a román sajtó által megszólaltatott Borbély László környezetvédelmi miniszter, aki elmondta: elfogadja Nagy József lemondását, de a hibásokat azok között kell keresni, akik 2007-től 2010 elejéig vezették a szaktárcát.
„Nem szeretek ujjal mutogatni másokra, de elődeim a környezetvédelmi minisztériumnál nem tettek semmit a szabályok betartásáért, a kialakult helyzetért őket terheli a felelősség” – fogalmazott Borbély, aki jelezte: van már elképzelése arról, hogy ki vehetné át Nagy József helyét az ügynökségnél.
A tárcavezető elmondta: hat elemzést kellett volna elvégezni, ebből kettő azóta elkészült, mióta Nagy átvette a minisztérium vezetését, négyet pedig év végéig fejeznek be, így – a hiányzó hatástanulmányok benyújtása után – decemberben Románia újra kereskedhet a „kvótapiacon”. Az eddigi kereskedést viszonylagos siker jellemezte, Gyergyószentmiklós távfűtésének korszerűsítése például a dán kormánnyal kötött kvótaüzlet révén vált lehetségessé. Románia legfontosabb üzleti partnerei ezen a területen Japán, Spanyolország, Portugália és Kanada.
Borbélynak az elődei felelősségére vonatkozó kijelentésével kapcsolatosan Korodi Attila parlamenti képviselő – aki az említett periódusban leghosszabb ideig, 2007-ben és 2008-ban összesen 22 hónapig vezette a környezetvédemi tárcát – lapunknak leszögezte: Borbély Lászlónak alig két hónapja hiányzik ahhoz, hogy mandátuma hosszúságában beérje őt. „Ennél többet nem kommentálom a dolgot” – tette hozzá Korodi.
S. M. L. Új Magyar Szó (Bukarest)

Recept az autonómiára (Konferencia Dél-Tirolról a megyeházánk)
Bukarestből jövet és útban Csík felé tegnap délután a megyei tanács és Sepsiszentgyörgy vendége volt a Komlóssy József által szervezett vándorkonferencia, melyet előadói a dél-tiroli területi autonómia létrejöttének és működésének szenteltek.
Kiemelkedő érdemük a kezdeményezőknek, hogy a román nyilvánossághoz fordulva olasz szemszögből is megvilágították a kérdést. E felvetés nyilván a legnagyobb érdeklődésre tarthat igényt mind román, mind magyar részről. Komlóssy József kiemelte, hogy a többségi fenntartások leszerelését is céljuknak tekintik egy mindhárom helyi népcsoport elégedettségére működő területi önigazgatási forma felmutatásával, hangsúlyozva, hogy azt nem pártoskodással, hanem párbeszéddel, toleranciával és összefogással teremtették meg.
Christoph Pan professzor, a kérdés­kör nemzetközi tekintélyű ismerője történelmi áttekintésében többek közt elmondotta, hogy az I. világháború idején az Ausztriához tartozó Dél-Tirolban 3 százalék volt az olasz, 4 százalék a ladin lakosok aránya, a többiek osztrákok voltak. Az Olaszországhoz csatolt tartomány az impériumváltás, különösen a fasiszta uralom instaurálása után betelepítés célpontja lett, lakosságcsere is apasztotta a németség arányát, így az mára kétharmadot tesz ki. Az autonómia első formája, amelyet az olasz állam a békeszerződésben szavatolt, nem elégítette ki a német közösséget, negyvenévi tárgyalások, az ENSZ és a két állam közreműködésével végül létrejött a második autonómiastatútum, melyet máig 137 jogszabály, rendelet igazgat a lakosság többségének támogatásával. Ehhez az olasz hatóságoknak és közvéleménynek komolyan szakítania kellett sok beidegződésével és előítéletével. Fontos, hogy mai formájában egyforma védelmet nyújt mindenik közösségnek, egyik fél sem szenvedett el szankciókat miatta, s hozzájárult ahhoz, hogy a tartomány ma az ország egyik legfejlettebb régiója a legmagasabb egy főre eső nemzeti jövedelemmel, és a térségben gyakorlatilag ismeretlen a munkanélküliség.
Dr. Davide Zaffi a demokrácia és nemzeti fejlődés modern kori összekapcsolásának eszméjével kezdte, kitérve a román–olasz hasonlóságokra (mindkét állam gyarapodott területileg az I. világháborút követően). A két világháború között a kisebbségek visszataszítása, másodrendű állampolgárrá való lefokozása dívott, ezt az új olasz demokrácia fokozatosan korrigálta és jóvátette. Demokráciát építeni csak demokratikus módszerekkel lehet, ezért is tartott oly hosszú ideig, alapvető mentalitásváltást is feltételezett. Eljutottak például a felismerésig, hogy a többnyelvű adminisztráció még hatékonyabban működhet, mint az egynyelvű – erről meggyőződhet a tartomány több százezerre rúgó "negyedik népcsoportja", melyet a turisták tesznek ki. Mint közismert, Dél-Tirol turistaparadicsomnak számít télen is, nyáron is.
Lucio Giudiceandrea helyi olaszként azt a nehéz folyamatot írta le, mellyel a dél-tiroli olaszok eljutottak a nekik szánt kezdeti küldetés vállalásától – hogy kisebbségbe szorítsák a németeket, és "civilizálják" úgymond őket – a felismerésig, hogy az emancipációt szavatoló második autonómiaforma számukra is elfogadható, mi több, a szemükben kezdetben hátrányos, a köztisztségek betöltésében alkalmazott arányosságelvet – 25–67–4 százalék arányban kell azokat elosztani – ma az olaszok védik a leginkább, ugyanis az fokozottabban védi őket helyi kisebbségként. A kétnyelvűség követelményét szintén nehéz volt megemészteniük, ma azonban az iskolák is gondoskodnak arról, hogy ez kiegyensúlyozott legyen, és ezért a hivatalban tízszázalékos nyelvpótlék jár. Ennek egyébként a ladinok a legfőbb kedvezményezettjei, ők ugyanis húsz százalékot kapnak. Az olaszok mentalitásváltásában a legnagyobb módosulások a kilencvenes évektől errefelé nyilatkoztak meg, beértek a feltételei a kétnyelvűség hasznos volta kiaknázásnak is.
Ezt követően Komlóssy joggal szögezhette le, hogy a gazdasági prosperitás és az autonómia közt nyilvánvaló a kapcsolat, a befektetők ugyanis oda jönnek, ahol szociális béke honol, s ezt Dél-Tirolban a területi önigazgatás garantálja.
Dan Manolăchescu hozzászólását üdvözölve – ne vesszünk bele a történelmi vitákba – Antal Árpád polgármester elmondotta, nem várja el a románoktól, hogy ők harcoljanak az autonómiáért, példa marad azonban az, ahogy a magyarnál kisebb népcsoport egy Romániánál nagyobb államban megoldotta a maga önigazgatása gondjait. Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke pedig arról beszélt, hogy az unió huszonhét állama közül tizenegyben működik valamilyen fajta autonómia, ez adja meg a kérdés kontinentális távlatát. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Határon túli magyarok: különleges helyen
Magyarország támogatja, hogy a határon túli magyarok – az európai gyakorlattal összhangban – közösségként, szülőföldjükön megmaradva élvezhessék az önkormányzatiság és az autonómia sajátos helyzetüknek leginkább megfelelő formáit és az ezekből eredő jogokat.
Elfogadta a kormány Magyarország nemzeti biztonsági stratégiáját. A határozat szerdától lépett hatályba. A biztonság nem a határoknál kezdődik
A stratégia Magyarországot földrajzi és gazdasági értelemben nyitott országként határozza meg, amelyet, földrajzi adottságai kiemelten sebezhetővé tesznek, különösen az energiabiztonsággal, az ellátási útvonalakkal és a környezeti biztonsággal összefüggésben.
Egyben megállapítja: egy Magyarország, illetve szövetségesei elleni, hagyományos fegyverekkel végrehajtott támadás veszélye jelenleg elenyésző, de továbbra sem lehet figyelmen kívül hagyni bizonyos hagyományos fenyegetéseket. Még az euroatlanti térségben sem sikerült mindenhol lezárni az elmúlt évtizedek konfliktusait, és – amint a közelmúlt eseményei is példázzák – Európában és szomszédságában a 21. század elején is előfordulhat, hogy a katonai erő kap elsődleges szerepet egy regionális konfliktusban.
A dokumentum leszögezi: a globalizált világban a biztonság nem a határoknál kezdődik, a terrorizmus, a tömegpusztító fegyverek és hordozóeszközök globális terjedése, valamint egyes régiók erőteljes fegyverkezése is növekvő veszélyt jelent Magyarország és az euroatlanti rendszer biztonságára nézve.
Nincs ellenséges állam
Magyarországnak a világban betöltött helyéről és érdekeiről szólva a dokumentum mindenekelőtt kiemeli, hogy az ország egyetlen államot sem tekint ellenségének, vitás kérdéseit az ENSZ alapokmányának elveivel és a nemzetközi jog normáival összhangban, békés eszközökkel kívánja rendezni. Alapvető biztonsági érdekének tekinti szuverenitásának, területi épségének és alkotmányos rendjének védelmét, az ország stabilitását, gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődését, az emberi jogok és alapvető szabadságjogok érvényesülését. Magyarország az erős, egységes és sikeres integrációs pályán maradó Európában érdekelt, ahol a „gazdasági nehézségek idején is erős marad a kohézió, és érvényesül az egymás iránti szolidaritás”. A dokumentum szerint Magyarország biztonsága szempontjából kiemelt jelentőségű keleti és déli szomszédságának stabilitása, a demokratikus értékek térnyerése. Az országnak határozott érdeke, hogy az EU és a NATO továbbra is kiemelten foglalkozzon ezekkel a régiókkal. A magyar szomszédságpolitika fontos része, hogy Magyarország valamennyi szomszédja teljes jogú tagságot kapjon, vagy a lehető legszorosabb partneri viszony fűzze ehhez a két szervezethez.
Önkormányzatiság, autonómia
„A szomszédos országokban élő magyar közösségek helyzete iránti felelősségből adódóan ugyanez nemzetpolitikai érdekünk is” – áll a stratégiában, amely a továbbiakban leszögezi: a határon túli magyarság különleges helyet foglal el Magyarország biztonságpolitikájában; tekintettel a szomszédos államokban honos magyar közösségek jelenlétére, sajátos helyzetükre és kapcsolatukra az anyaországgal, ezen államok biztonsága elválaszthatatlan Magyarország biztonságától és fordítva. Magyarország támogatja, hogy a határon túli magyarok – az európai gyakorlattal összhangban – közösségként, szülőföldjükön megmaradva élvezhessék az önkormányzatiság és az autonómia sajátos helyzetüknek leginkább megfelelő formáit és az ezekből eredő jogokat.
E célok megvalósítása elválaszthatatlan azon országok társadalmi, gazdasági és pénzügyi fejlődésétől és biztonságától, amelyekben magyar kisebbségek élnek. Magyarország a határon túli magyar közösségekkel fenntartott kapcsolataival, a magyar közösségek legitim törekvéseinek támogatásával hozzájárul a térség stabilitásához és erősíti harmonikus kapcsolatait szomszédjaival.
Szerepel a stratégiában az is, hogy a kulturális sokszínűség tiszteletét Magyarország biztonságpolitikai szempontnak is tekinti.
A terrorizmus globális fenyegetés
A regionális konfliktusok rendezésével kapcsolatban a dokumentum hangsúlyozza: Magyarország aktívan részt vesz a stabilizáció segítésében a Nyugat-Balkánon, támogatja a posztszovjet térség befagyott konfliktusainak megoldására irányuló erőfeszítéseket, valamint a közel-keleti és észak-afrikai térségben megindult átalakulás demokratikus jellegének erősítését.
Magyarország osztja azt a nézetet, hogy amíg nukleáris fegyverek léteznek, a NATO-nak rendelkeznie kell a hagyományos és nukleáris fegyverek megfelelő kombinációjára épülő hiteles, elrettentő képességgel.
Megállapítva, hogy a terrorizmus „korunk jelentős globális fenyegetése marad”, a stratégia rámutat: a jelenség csak összehangolt intézkedésekkel küzdhető le. Magyarország nemzeti érdeke, hogy továbbra is részt vegyen a terrorizmus elleni nemzetközi fellépésben, a nemzetközi terrorellenes szervezetrendszer fejlesztésében, valamint az ENSZ, az EU és a NATO vonatkozó erőfeszítéseiben. A terrorizmus megelőzésében kiemelt szerepet kap a terrorizmust kiváltó okok kezelése, a szélsőségek elleni fellépés, a szegénység elleni küzdelem – olvasható Magyarország nemzetbiztonsági stratégiájában.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Minden becsületes magyart áthatott a lelkesedés
A kommunizmus áldozatainak világnapja alkalmából a Nagykárolyban élő Ft. Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus–lutheránus püspököt kérdeztük az ellene felhozott hamis vádakról, letartóztatásának körülményeiről és börtönéveiről.
— Hogyan lett lelkész?
— 1952 őszén exmatrikuláltak a kolozsvári Bolyai Egyetemről, ahol matematika–fizika szakos voltam. Nem a rossz magaviseletem, nem is a rossz tanulmányi eredményeim miatt, hanem azért, mert édesapám kulák volt. Kollégáimmal, akiket szintén kirúgtak, elindultunk, hogy keressünk egy olyan munkahelyet, ami segít abban, hogy elkerüljük a katonaságot. Ez nem jött össze. Akkor, sajnos nem a saját elhatározásomból mentem a teológiára, hanem azért, mert minden kapu becsukódott előttem. Édesapámék felküldték Kolozsvárra a helyi lelkészt, hogy beszéljen rá, menjek teológiára. A püspök úr magához hivatott, megkérdezte: „Te vagy az a fiú, aki teológus akar lenni?” Azt válaszoltam: „Én nem, a szüleim”. Vallásos nevelésben részesültem, de az iskolában úgy teletömték a fejem az izmusokkal — ateizmus, dialektikus materializmus stb. —, hogy azt se tudtam, hol állok. A püspök úr azt mondta: „Nem baj fiam, majd itt megnyugszol!” Bende Béla tanulmányi igazgató nem akart felvenni a teológiára. Azt mondta, milyen ember az, akit kirúgtak egy állami intézményből? A püspök úr nem engedett az övéből, azt mondta, nincs több vita, fel van véve. Hála Istennek nem bántam meg, mert utólag, ha vissza gondolok, édesanyám, aki nagyon vallásos volt, és harmincnégy évesen meghalt, azzal a feltétellel adott a brassói gimnáziumba, hogy lelkész leszek. 1956. június 28–án szenteltek lelkésszé, ezt követően a püspök úr kinevezett püspöki titkárrá. Zűrzavaros idők jöttek, nagyon sok nem kívánt változás. A kommunista szellem egész világunkon végigsöpört.
Hamis vádak
— Önt olyan vádakkal ítélték el, amit el sem követett. Hogyan lehetett ilyen ítéletet meghozni?
— Az evangélikusok közül letartóztattak négy lelkészt, négy teológust és engem helyeztek vád alá. Engem jelöltek ki fő vádlottnak. A tárgyaláson azzal vádoltak, hogy Románia területi egysége ellen követtem el merényletet. Az utolsó szó jogán megkérdeztem: „Mit csináltunk mi, amivel veszélyeztettük Románia területi egységét?” A bíró azt válaszolta: „Nem csináltatok semmit, mert nem tudtatok.” Az egész ügy onnan indult, hogy a teológián volt két evangélikus tanárunk, akik mély baloldali beállítottságot képviseltek, többet foglalkoztak a politikával, mint a hittannal, velük nekem állandó vitáim voltak. Amikor kirobbant a budapesti forradalom, az ottani események hatására minden becsületes magyar ember áthatott a lelkesedés, nem tudott nyugodtan maradni az, akinek magyarul dobogott a szíve. Ez így volt Kolozsváron is. Mentem a Szőlő utcában és láttam, hogy az ablakokból örömteli arcok néznek le, az utca tele van emberekkel, a rádióban szólt a Himnusz, a Szózat és a Bánk bán nagyáriája. Akkor döbbentem rá, hogy mennyi magyar ember volt Kolozsváron. Ez a lelkesedés rám ragadt. A Kossuth Lajos utca 1. szám alatt volt egy Luther Otthon, melyben este a fiúk írtak egy beadványt a püspök úrhoz, melyben kérték, hogy intse meg a két baloldali beállítottságú teológiai tanárt, hogy hagyjanak fel a politikával és próbáljanak meg keresztyén módon, evangélikus tanárhoz méltóképpen viselkedni. Ez a beadvány eljutott a hatóságokhoz is, azok pedig elkezdték hívni az aláírókat a szekuritátéra. A beadványt nem én írtam, de mivel püspöki titkár voltam, az én nevem került az első helyre. Tudtam, hogy nyomoznak, tudtam, hogy le fognak tartóztatni, lelkileg mindenre fel voltam készülve. A nyomozás tartott, közben engem Székelyzsomboron megválasztottak lelkésznek, 1957 júliusában odaköltöztünk, addigra a fiam is megszületett. A kommunista rendszer ebben a faluban is elvégezte a munkáját, a falut kettéosztotta, fele bement a kollektívába, fele nem. Borzasztó ellentétek voltak, nekem az volt a legfontosabb feladatom, hogy a két tábort összebékítsem. Hála Istennek, ez sikerült.
Letartóztatás, vádak
— Hogyan történt a letartóztatása?
— Nem tudom, hogy miért, de késett a letartóztatásom. 1958. december 16–án Brassóban voltam az élelmiszerpiacon. Szép kertünk volt, a termés egy részét megpróbáltam eladni. Egy ismerős magyar rendőr haladt el előttem, rá szóltam, hogy:„Szőcs maga mit keres itt?” „Tiszteletes úr! — szólt rám komolyan — épp magát keressük.” Egy civil volt vele, Jakab Máté vagy Matei Jacob, ő volt a letartóztatási osztály parancsnoka. Bevittek a szekuritátéra, ott tartottak másnap reggelig egy raktárban. Reggel feltettek egy sötét szemüveget, hátrakulcsolták a kezem, azt mondták nem beszélhetek, mert van még valaki a kocsiban, amivel a kolozsvári szekuritátéra szállítottak, és az nem szabad hallja. Úgy szorított a bilincs, hogy nem bírtam tovább és ordítozni kezdtem. Megállt a kocsi, levették a bilincset és előre bilincselték a kezem. A szemüveg véresre sértette az arcom, úgy vittek fel, közben folyton azzal ijesztgettek, hogy halálra fognak ítélni. Később azzal is vádoltak, hogy 1956 tavaszán a Babes egyetem meghívására Kolozsvárra érkezett egy csoport a debreceni Kossuth Egyetemről. Néhány magyarországi egyetemistát meghívtunk a Luther Otthonba, ahol Béla napon megittunk egy-egy pohár bort és beszélgettünk, mint általában az akkori fiatalok. Azzal vádoltak, hogy hazám belső ügyeiről beszélgettem idegen állampolgárokkal, ami nem más, mint hazaárulás. Akkor, ha egy csoportot hazaárulással vádoltak, a fővádlottat hivatalból halálra ítélték. Öt hónapon át abban a tudatban éltem egy pincében, hogy bármikor kivégezhetnek. Azzal gúnyolódtak, hogy nem lőnek agyon, mert kár értem egy drága töltényt elhasználni, találnak a szemétben egy kötelet, amivel felakasztanak. Csak a hit tartotta bennem a lelket, és az, hogy a fiamnak nem kell majd szégyenkeznie azért, mert az apja megalázkodott és feladta elveit. Érdekes ez a lélektani állapot. Addig nem tudtam volna elképzelni, hogy erre képes vagyok. A tárgyaláson a vádból kimaradt a hazaárulás. Egy olyan lelkiállapotba kerültem, hogy elkezdtem röhögni. A bírák azt hitték, hogy meghibbantam. Szinte hangosan mondogattam magamban: „Na Mózes, az életed meg van mentve, most már csak lesz valahogy.” Tizennyolc év kényszermunkára ítéltek.
Börtönévek
— Hogyan teltek a börtönévei?
— Kezdetben pár hónapig a szamosújvári börtönben voltam, onnan pedig kivittek a Duna–deltába dolgozni, ahol kereken öt esztendőt töltöttem. Gátat építettünk, nádat vágtunk, és különböző mezőgazdasági munkákat kellett végeznünk. Isten mentsen meg mindenkit attól a nyomorúságos állapottól, amely ott uralkodott, sajnos sokan bele is pusztultak ebbe a büntetésbe. Volt, hogy juhhodályban, barakkokban vagy hajóuszályokon laktunk évekig. Mindig azt mondogattam viccesen, hogy biztosan a söprögetésig maradok ott, ami be is teljesült, mert a legutolsó csapattal tértem vissza. 1964. augusztus 3–án kaptam kézhez a szabadulólevelet, mert a Román Népköztársaság felszabadulásának 20. évfordulója alkalmából mindenkinek elengedték a hátralévő büntetését. Ez tulajdonképpen nem amnesztia volt, hanem kegyelem, és továbbra is bűnösek maradtunk a vezetés számára.
Lelkészi szemszögből
— Lelkészként hogyan élte meg ezeket az éveket?
— Első nap úgy fogadott egy kapitány: „Vegyétek tudomásul, hogy ti nem azért vagytok itt, hogy letöltsétek a büntetést és szabaduljatok, hanem azért, hogy itt elpusztuljatok.” Ott döbbentem rá, hogy miért nevezik Székelyföldön a talicskát rabszekérnek. Olyanokat is csináltak, hogy két–három órakor felköltöttek és odaállítottak sorba, hogy várjuk a reggelit. Egy időben úgy elgyengültünk, hogy négyen–öten összefogózkodtunk és húztuk egymást, míg el tudtunk indulni. Kegyetlen viszonyok voltak és kegyetlen smasszerek (börtönőrök). Ezeket a bosszú fűtötte, mert 1955–ben, amikor Romániát felvették az ENSZ–be, bizonyos foglyokat szabadon engedtek, és ezeket a smasszereket elítélték embertelenség vádjával. Az 1956–os események után ezeket visszahelyezték állásukba, és megmutatták mi az igazi embertelenség. Erre egy példa, hogy egy katolikus pap meghalt, egy smasszer a lóról rádobta a horgot és úgy húzta be a telepre. Én egy hitben megerősödött emberként kerültem börtönbe, tudtam azt, hogy nekem küldetésem van. Már Székelyzsomboron láttam, mit jelent a jó szó a szerencsétlen, megnyomorodott emberek számára. Számomra mindig a lassan–lassan megerősödő hit adott erőt. Szakaszonként harminchárom lelkésszel voltam együtt a börtönben. Én voltam az, aki titokban mindig megszerveztem az istentiszteleteket. Amikor átvittek egyik telepről a másikra, mindig kerestem egy sarkot, ahol lehetett istentiszteletet tartani. Amikor az egyik felekezet imádkozott, a másik őrt állt. Lelkileg nagyon összeforrtunk, ezért tudtuk egymást erősíteni. A remény, az Istenben való hit és a humor segített minket a túléléshez. Igyekeztünk a fájdalmak és a szomorúság fölé emelkedni, hogy megtartsuk magunkban azt az éltető erőt és reményt, ami átvezet minket abból a boszorkány szellemmel áthatott világból.
Szabadulás
— Hogyan történt a szabadulás?
— A szabadulás egy külön történelem. A vége felé nagyon sok rémhír járta, már nem tudtuk, hogy mit higgyünk, mit nem. Az egyik ügyvéd — Bojannak hívták — tudott hajat vágni és borotválni, őt gyakran hívták a tisztekhez. Egy este épp borsót válogattunk, amikor szólt, hogy mondani akar valamit. Bementünk egy raktárba, benyúlt a csizmájába és kivett egy Scanteat. Abban írta, hogy az államtanács úgy döntött, hogy augusztus 23–ig, Románia felszabadulásának huszadik évfordulójáig, minden politikai foglyot hazaengednek. Többször elolvastam a szöveget, megtanultam és elmondtam a csoportnak.
Visszaemlékezések
— Úgy tudom könyvet ír életéről, lelkészi pályafutásáról, amiből gondolom nem maradnak ki a börtönévek sem.
— Sok feljegyzésem van, ezeket már rendszereztem, az írással is jól haladok. Én nem tudok számítógépbe írni, a kézzel írott szövegemet majd diktálni fogom valakinek. Ennyi év után már eléggé tisztán látok mindent. Megtanultam mi a szenvedés, a fájdalom, az embertelenség, de megerősödött a hitem. Ma már tudom, hogy mennyire fontos a jó szó, az összetartozás, a szeretet és az Istenbe vetett hit. Engem nem a világi emberek, nem a szekuritáté emberei juttattak börtönbe, hanem a teológusok és az egyetemi tanárok. Amikor hazamentem, a feljelentőm Júdás csókkal akart kedveskedni. Nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá. Rabságból, egy rab országba kerültem szabadulásom után. Továbbra is be kellett fogjam a számat. Tudtam, hogy ki kicsoda, ki mire volt képes, de ezeket nem lehetett leleplezni. A munkatábort katonák vették körül. Volt egy szatmári magyar katona, aki sokat segített rajtam, nem tudom, hogy él–e még, fiatalabb volt nálam, azzal mindig szerettem volna találkozni.
erdon.ro

Magyarok a román diplomáciai testületben
A parlament két házának külügyi bizottságai meghallgatták tegnap Pataki Júliát, az RMDSZ korábbi képviselőjét, és alkalmasnak találták a nairobi nagyköveti posztra történő kinevezésére. Ugyancsak kedden a kormány döntött arról, hogy Salamon Márton László újságírót nevezi ki a görögországi Szalonikibe főkonzulnak.
A jogász végzettségű Pataki Júlia 2000 és 2004 között volt az RMDSZ bukaresti parlamenti képviselője, azóta az Európai Parlament, az ENSZ és különböző amerikai és európai intézmények és civil szervezetek megbízásából Irakban és Szomáliában teljesített szakértői feladatokat. Ha Traian Băsescu államfőtől megkapja a megbízást, Pataki Júlia nairobi székhellyel Kenyában, Ugandában, Ruandában, Burundiban és Tanzániában képviseli Romániát. A matematikus végzettségű Salamon Márton László újságírói, majd politológusi tanulmányokat is folytatott, jelenleg szociológiából doktorál. 2005-ig a kolozsvári Krónika napilap lapszerkesztője volt, azóta a bukaresti Új Magyar Szó felelős szerkesztője.
Romániában 1989 után rendkívül kevés magyar kapott diplomáciai megbízást. Ebben az időszakban az ország egyetlen magyar ajkú nagykövete Tokay György egykori RMDSZ-es képviselő volt, aki 2005-től képviselte Romániát Litvániában és Lettországban. Jelenleg csak néhány magyar nemzetiségű diplomata dolgozik a román külképviseleteken, többnyire alacsonyabb beosztásban.
Szabadság (Kolozsvár)

Szaloniki főkonzullá nevezték ki az Új Magyar Szó felelős szerkesztőjét
Románia szaloniki főkonzuljává nevezte ki kedden a kormány Salamon Márton Lászlót, az Új Magyar Szó című napilap megbízott felelős szerkesztőjét.
A 2005 és 2010 között lettországi és litvániai nagykövetként tevékenykedő Tokay György után újabb két romániai magyar kap diplomáciai megbizatást. Az Ungureanu-kormány tegnap Románia szaloniki főkonzuljává nevezte ki Salamon Márton Lászlót, az Új Magyar Szó megbízott felelős szerkesztőjét, miközben Pataki Júlia volt RMDSZ-es parlamenti képviselő kenyai nagykövet lesz.
A tegnapi kormányülésen elfogadott határozatok szerint Románia visszahívja Görögországból Dumitru Hriţuleac szaloniki főkonzult, akinek megbizatása kilencven napon belül lejár. Utódja, a 42 éves, matematikus- és politológusi végzettségű, jelenleg szociológiából doktoráló Salamon Márton László korábban a kolozsvári Szabadság, majd a Krónika munkatársa volt, 2006 decemberétől néhány hónapig a Bukaresti Zsidó Közösségi Központ igazgatójaként tevékenykedett, 2007-ben pedig kinevezték az Új Magyar Szó főszerkesztőjévé.
Az utóbbi két évben a távközlési és informatikai minisztérium alkalmazottjaként, tanácsosként is dolgozott. Tagja a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének, elnöke a zsidó közösségi projektekkel foglalkozó Haver Egyesületnek. A 49 éves, jogi diplomát a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett Pataki Júlia 2000 és 2004 között volt bukaresti listán megválasztott parlamenti képviselő, azelőtt az RMDSZ-frakció szakértőjeként, valamint az egészségügyi minisztérium tanácsosaként dolgozott, a szövetségben pedig betöltötte a bukaresti szervezet ügyvezető elnöki posztját.
Az elmúlt időszakban az Európai Parlament, az ENSZ és különböző amerikai és európai intézmények, civil szervezetek megbízásából Irakban és Szomáliában teljesített szakértői feladatokat. Pataki Júlia kinevezését tegnap 19 igen és egy ellenszavazat mellett támogatta az alsóház külügyi bizottsága, ezt pedig az államfőnek és a befogadó országnak kell még jóváhagynia, mivel Pataki és Salamon nem karrierdiplomaták, csak négyéves mandátumuk idejére kapnak diplomata státust. Niculescu Tóni, a külügyminisztérium államtitkára lapunknak elmondta, Tokay Györgyhöz hasonlóan a leendő nagykövet és a főkonzul is politikai úton jutott a külföldi misszióhoz, mégpedig az RMDSZ javaslatára. Lapunk különben úgy tudja, Salamon korábban az izraeli nagyköveti posztra is „pályázott”, de eredménytelenül.
Különben irányítása alatt az ÚMSZ megőrizte hangsúlyos RMDSZ-közeliségét, a főszerkesztő pedig tavaly március 15-én azzal vonta magára a figyelmet, hogy bukaresti újságírókkal és civilekkel tüntetést szervezett a magyar médiatörvény ellen. A távozásával megüresedő felelős szerkesztői poszt várományosa egyelőre ismeretlen. Cseke Péter Tamás vezető szerkesztő kérdésünkre elmondta, őt nem kérték fel a tisztség betöltésére, de ha megtörténne, sem vállalná.
Az utóbbi időben jelentős anyagi nehézségekkel küzdő lap egyébként 2005-ben jött létre az egykori kommunista pártlap, az Előre, valamint a Romániai Magyar Szó utódjaként, és négy éven keresztül Verestóy Attila RMDSZ-es szenátor tulajdonában volt, aki – bevallása szerint – több mint egymillió euróval támogatta a lapot megjelentető Scripta Kiadót. 2009 májusában a nagyváradi újságírók alapította Free Press Románia Alapítvány vette át Verestóy 99,89 százalékos tulajdonrészét a Scripta Rt.-ben.
Szűcs László, az alapítvány kuratóriumának tagja tegnap lapunknak elmondta, a legszerencsésebbnek azt tartaná, ha a tulajdonossal konzultálva, a szerkesztőség választana új főszerkesztőt az ÚMSZ élére. Szűcs megerősítette a Krónika értesülését, miszerint a lap a közeljövőben a fővárosból Kolozsvárra költözik.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

A titokzatos kovásznai asszony (Gocz Elvira mesél)
Gocz Elvirát 2005. szeptemberében avatták Kovászna díszpolgárává. Akkoriban még Párizsban lakott, de már hangoztatta hazaköltözési szándékát.
Szülővárosában csak az idősebbek emlékeztek rá, de hamar híre kelt: dúsgazdag asszony, aki megteheti, hogy szórja a pénzét. Valóban számottevő pénzbeli adományokkal segítette a város főbb intézményeit: a két református, a katolikus, az ortodox egy­házat, az iskolákat, egy óvodát, a Boldog Apor Vilmos Gyermekotthont, a városi, majd a Szívkórházat, és a mentőállomást. Már állt az a monumentális borvízforrás is, melynek megépítését ő finanszírozta. Később elkészült Ignácz Rózsa főtéri mellszobra, ebben is részt vállalt.
– Elvira! Te bolond vagy! – szólította le hazaköltözése után egy gyermekkori ismerőse. – Jobban tetted volna, ha azt a rengeteg pénzt szétosztottad volna Kovászna szegényei közt. Most többre becsülnének! A helyi közvélemény azóta is leragadt a keserű konklúzióban, hogy bezzeg, szegény emberből nem lehet díszpolgár. Telt-múlt az idő, és tavaly februárban véletlenül összetalálkoztunk.
– Szomszéd! – szólított meg a Díszpolgár Asszony. – Ön újságba író ember. Nem jönne át hozzám, hogy beszélgessünk? Már hetvenkét éves vagyok. Szeretném, ha ezt-azt elmesélhetnék az utókor számára. Én át is mentem: felszerelkezve, abban a naiv hitben, hogy könnyű dolgom lesz. Egy év telt el azóta. Elvira asszony eközben oly megrázó őszinteséggel mesélte el életének történetét, hogy ezek után már nem is nevezhetjük őt készülő könyve "főhősének". Legfennebb szenvedő alanyának! Több ízben ő maga teszi fel a kérdést: az, ami vele megtörtént büntetés-e, avagy égi küldetés?
Vajon ki lehet ez a titokzatos asszony? Azt gyanították róla valamikor: szovjet kém, kit a francia fővárosba küldtek, hogy betegápoló nővérként államférfiak, magas rangú katonatisztek, üzletemberek titkaiba férkőzzék. Párizsban – kezdetben – gyanakodva fogadták. Titokban figyelték őt a franciák. De attól is tartania kellett, hogy a sötét lelkű Securitate teszi el láb alól, mint ahogyan azt szökésének idején meg is próbálta a trieszti menekülttáborban. Elvira nem rejtegette, hogy katonai kiképzést kapott a korabeli Szovjetunióban. Megtanult ejtőernyővel célba ugrani, repülőgépet, terepjáró autót, motorbiciklit ve­zetni, fegyverrel bánni, úszni és víz alá rejtőzni visszatartott lélegzettel, sebet fertőtleníteni, törött végtagot rögzíteni, életet menteni és – ha a helyzet úgy követelte volna – akár életet kioltani; kalasnyikovval tüzet nyitni az ellenségre. Elvira asszony nem titkolja: tartalékos hadnagyi rangja van. Önként választotta a háborús nővéri pályát. De ilyen előzmények után ki/mi kényszeríthette őt, hogy nyugatra meneküljön, ráadásul alig hároméves kisfiát is magával cipelve az életveszélyes kalandba! És végül ki ez a titokzatos nő (francia irataiban Elvire Gozin), akit Marilyn Monroe hasonmásaként emlegettek? Aki énekesként kapásból lett első helyezett egy tehetségkutató fesztiválon Monte Carlóban, majd rövidesen egy éven át feküdt a klinikán, kómában, halálközeli állapotban. És nem utolsósorban kinek/minek köszönhette, hogy világhírű személyiségek, mint Windsor hercegnője (a száműzött angol királynő), a volt francia államelnök, Mitterrand családja, Perez de Queillard ENSZ-főtitkár, a Rotschild család, a kuvaiti királyi udvar, Mihály román király, egy spanyol hercegnő, híres színészek, írók, üzletemberek és sokan mások őt választották betegápoló nővérként, testük-lelkük gyógyító mesterévé? A készülő könyvből bemutatunk néhány részletet. Az itthon történtekkel kezdjük, hadd vigasztaljuk meg Kovászna népét: íme, koldusszegény emberből lesz az igazi díszpolgár.
*
Gyermekkori emlékeim közt a legelső – melyre én emlékszem hitelesen és elevenen, tehát nem rokonaimtól vagy ismerőseimtől hallottam – mostohaapám falujához, Bodokhoz fűződik. A parányi község két hatalmas domb közt egy hosszan elnyúló völgyben fekszik Erdély délkeleti sarkában, az Olt folyó útvonalán. Ötéves voltam. A falusiak tetőtől talpig feketében, nagy csoportokban érkeztek hozzánk. Sírtak! 1944-et írtunk. A háború már vége felé járt. Ekkor történt, hogy Bodokon, ahol szénsavas ásványvízforrások is vannak, egy beteg német katona beesett egy kútba. Nem vették idejében észre, az emberek ittak a vízből, és az egész falu tífuszt kapott. Tavasz volt. Szegény anyám, aki második férjénél épp Bodokon élt, elkapta a betegséget. És tulajdonképpen most következik az, amire én oly fájdalmasan emlékszem.
Édesanyám holttestét letették a házban, a hátsó, hűvös szobában. Feketére akkoriban nem futotta, ezért hófehérbe öltöztették, a menyasszonyi ruhájába, melyben még első férjével – apámmal – állt az oltár elé. A tükrön volt a fátyol, amit rátettek, és egy fehér lepedővel letakarták. Akkor este tehát láttam, hogy mindenki talpig gyászban érkezik hozzánk és sír, de én nem értettem pontosan az okát. A halál fogalma valahogy még ismeretlen volt számomra.
Amikor mindenki elment, én nem a három mostohatestvérkém mellé mentem lefeküdni, hanem odalopódzkodtam édesanyám mellé, hozzábújtam és fáradtságomba belealudtam. Eközben kerestek engem! Tűvé tették az udvart, a szomszédokat, a vidéket, de arra senki sem gondolt, hogy bent vagyok a belső szobában. Korán hajnalban felébredtem, és mindenkit felébresztettem. Kiabáltam:
– Hideg van! Tegyenek tüzet! Édesanyám fázik! – így valahogy.
– S hát hol voltál eddig Ellike? (Ez volt a becenevem: Ellinek hívtak.)
Elmondtam, mindenki megrökönyödésére, hogy én édesanyámmal aludtam, de olyan hideg szegény, hogy megfáztam mellette. Mondanom sem kell, hogy ettől a búcsúéjszakától én is lebetegedtem tífuszban. "Fejtífuszt" kaptam (így mondták a falusiak), de viszonylag könnyen kilábaltam, mert gyermek voltam. Édesanyám, szegény, amiatt nem tudta megúszni ezt a betegséget, mert mostohaapámtól épp kisbabát várt, és elvérzett. Huszonöt éves volt, amikor meghalt, én ötévesen maradtam árva.
Anyámat gyakorlatilag csak néhány fekete-fehér fényképről ismerem. Számomra ő a legszebb, de a legelérhetetlenebb asszony a világon. Lefekvés után sokszor imádkozom, hogy jelenjen meg álmomban, de ez életemben eddig csak egyszer sikerült, amikor még tizenkét éves leányka voltam. Már cselédként szolgáltam Sepsiszentgyörgyön a Becze családnál, és egy szabad pillanatomban felszaladtam vonattal Bodokra a sírhoz. Az állomástól a temetőig a mezőn hatalmas virágcsokrot szedtem. Gyönyörű napsütés volt. Elhelyeztem a vadvirágcsokrot, leültem a sírhant mellé, hátammal a fejfához támaszkodtam, és sírtam. Úrrá lehetett rajtam a fáradtság, mert elaludtam. És ekkor – életemben először, de utoljára – álmomban megjelent előttem anyám. Fehér ruhában volt! Talán abban a menyasszonyi öltözékben, melyben a ravatalon feküdt mellettem? Hangjára, vagy arra, hogy szólt volna valamit hozzám, nem emlékszem. Ezek örökre odavesztek. Esteledett, amikor arra riadtam fel, hogy egyedül vagyok a temetőben, és... fázom. Remegtem, a fogaim is kocogtak, mint ötéves koromban, amikor megébredtem, majd leszálltam a ravatalról édesanyám mellől.
Szülőfalum és a fehér kígyók
Kovászna, ahol 1939. szeptember 30-án a világra jöttem – a Cuza Vodă utca 6. szám alatt, apám szülői házában –, ma közismert fürdőhely, akkoriban még nagyközség volt. A patak folyását követve hosszan nyújtózkodott a hegyek alól a mező felé. Felfelé rohamosan szűkül a völgy, Vajnafalvának nevezik ezt a szegeletet, mert rokonságunké, a Vajna család birtoka volt valamikor. (...)
Gocz nagytatámat, aki Vajna leányt vett feleségül, én nem ismerhettem. Idejekorán özvegyen maradt nagymamámtól hallottam, hogy mi történt. Az udvaron volt egy hatalmas, talán több száz éves, odvas diófánk. Nem tudták, vagy nem törődtek azzal, hogy az üregben kígyófészek lapult, és abban – az elbeszélések szerint – fehér kígyók laktak. Nyár volt, rekkenő hőség. Nagyapám megebédelt, és lefeküdt a diófa tövébe, hogy az aratás délelőtti fáradalmát kipihenje. Aludt, amikor egy kígyó megmarta, és ő nem ébredt fel többé, ott halt meg az árnyékban. A diófát azonnal kivágták, de előre petróleummal begyújtották az odvát. Hogy elpusztultak-e a kígyók, vagy idejében szerteszét szaladtak, azt nem tudtuk. Tény, hogy diófánk már régóta nem volt az udvaron, de mi hosszú ideig a kígyóktól való rettegés árnyékában éltünk.
Apám, Gocz Bálint 22–23 éves lehetett, amikor apját eltemette, és mint egyetlen gyermek, ő lett a nagy vagyon törvényes örököse. Ki gondolta volna, hogy nem is annyira a kígyómarás, hanem a szomszédunkban zajongó kocsma állítja kényszerpályára családunk jövőjét?
Kegyelemkenyéren
Amikor az emberek megláttak minket Kovásznán, ujjal mutogattak ránk, és szánalommal vagy épp kárörömmel suttogták:
– Nézd! Ez a rongyos leányka – Elvirának hívják –, a részeges Gocz Bálintnak a gyermeke! Az a télen gumibocskoros, nyáron mezítlábas asszony pedig Bálint anyja, született Vajna Rozália, aki Bécsben szabott ruhákban járt, nemesi "naccsága" volt valamikor. Látjátok, hova jutottak?
Nagyon szégyelltem magam! A korabeli református papnak, Havadtői Sándor tiszteletes úrnak is tudomására jutott a dolog, mert szomszédunk, a román pópa a magyar paptársait is figyelmeztette, hogy baj van. Ekkor hívott le Havadtői tiszteletes, megtartotta a hittanórát, majd annak befejeztével, miközben hazamentek a gyermekek, azt mondta:
– Elvirácska! Te maradj egy keveset! Beszélgessünk! Hol van édesapád?
– Elhagyott, mondtam. Pávára ment egy nőhöz.
– És hozzátok már nem jár?
– Nagyon ritkán! Három hónaponként hoz egy kenyeret, de akkor is elveszi a nagyanyám pénzét, amit Ghiţă Trandabur bácsinál keres gyapjúfonással.
– És valóban nincs, amit ennetek?
– Hát... Van pityókánk! A mezőn szedtük össze. A hullást! Mi pityókalevesre kelünk, köménymaglevesre fekszünk. Én sült vagy főtt pityókát viszek az iskolába. Ez az én uzsonnám. Olteanu pap bácsi szokott kisegíteni minket. De tiszteletes úr! Ne tessék megmondani nagymamámnak, hogy én ezt elárultam, mert ő nagyon szégyelli, ami történt.
– Nem szólok én az égvilágon senkinek, kislányom, de intézkedem majd másféleképpen.
És Havadtői tiszteletes minden második héten küldött egy kenyeret, vagy húst, vagy egy csirkét. Így tengettük az életünket. Amikor konfirmáltam, nem volt, amit magamra vennem. Mátyás Márika (ez volt a leányneve, ma is él Kovásznán), ő a megmondhatója, hogy kölcsön adta a menyasszonyi ruháját, és én abban konfirmáltam. Egyedül álltam a templomban, mert nagyanyám épp kórházban feküdt Sepsiszentgyörgyön. Apámat természetesen nem érdekelte olyasmi, mint holmi... konfirmációs ünnepség. Később saját anyjának a temetéséről sem tartotta fontosnak tudomást szerezni.
A Márika nénitől kölcsön kapott ruha bizony nagy volt rám. Itt-ott felkötöztem! Esetlennek, koldusnak éreztem magam. Még emlékszem, hogy mit énekeltem: "Az úr szent bárányára teszem le hitemet...". Ezt még sikerült befejeznem, de amikor ismét rám került a sor, már mukkanni sem tudtam. Elájultam! Arra eszméltem, hogy cukros vizet öntenek a számba. A jóságos arcú, Kovásznán legendás tekintélyű Gál doktor bácsi hajolt fölém. Azt hihették, hogy aznap még nem ettem, pedig faltam én reggel főtt pityókát, már egyedül is meg tudtam főzni. Nem az volt a baj, hogy éhezési cukorszinten éltem (mondom így, tudományosan, miután életemet egészségügyi nővérként töltöttem), csupán annyi, hogy árvának, szerencsétlennek éreztem magam. Anyám a sírban! Nagymamám kórházban! Apám a kocsmában! Tehát lelkileg omlottam össze, életemben először, mégpedig Isten házában, épp a konfirmáció pillanatában.
(folytatjuk)
Sajtó alá rendezte: Gyila Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Se hamu. De gyémánt
Irodalombarát családból származom, megvolt otthon az Uz Bence, miként az Erdélyi Szépmíves Céh több más kiadványa is, például a Magyar irodalomtörténet (apám önképzőköri tanárától). Nyirő József könyve kamaszfejjel nagyon tetszett, éppenséggel jobban az Ábelnél, pedig (vagy mert) az utóbbi ajánlott olvasmány volt. Mondogatták, hogy a szerzőnek van valami flekkje, de hát Márainak is volt, ebből gondoltam, hogy nem lehet valamilyen (irodalomtörténészi eufemizmussal) szélsőjobboldali vagy (apám precízebb szavával) nyilas kapcsolat. Azt ugyanis rendszerint megbocsátották. (Ellenben Márainak a hazai állapotokra mondott NEMjét soha.) Erdélyi Józsefet például még csak nem is a nagy kiegyensúlyozó, Aczél, hanem két kemény moszkovita, Révai József és az Irodalmi Újság főszerkesztője, Illés Béla emelte vissza a magyar szellemi élet kebelére 1954-ben, a leült három év után, nagyjából egyetlen bűnbánó rigmus árán.
A továbbiakban nem túlzottan izgatott, mi lehetett a baj a székely íróval, egészen addig, amíg Szász Jenő székelyudvarhelyi (pereskedés után tisztségét visszaszerző) alpolgármesternek eszébe nem jutott, hogy az idén június 12-én esedékes polgármester-választáson úgy tehet szert több szavazatra, ha éppen a választás előtti pünkösdkor újra eltemeti Nyirő József hamvait. Az egzotikus politikus ötletéből azáltal lett diplomáciai és kultúrbotrány, hogy Kövér László, aki jelenleg a magyar Országgyűlés elnöke, mindenkori tisztségétől függetlenül mindig és mindenben támogatja Szász Jenőt, úgy is, mint az erdélyi Magyar Polgári Párt elnökét. Így hát most kötelességének érezte, hogy Nyirő hamvainak újratemetését, halaszthatatlan és mellőzhetetlen teendőként, teljes mellszélességgel támogassa.
A hazai demokrata ellenzéki közvélemény ebből – többnyire – azt szűrte le, hogy itt már megint egy sötét, kompromittált történelmi figurát akarnak kimosdatni és felmagasztosítani. Holott az, hogy egy magát jobboldalinak kinevező párt újra megemelte – puszta erőből – a magyarországi közvélemény zsarnokság- és emberijogtiprás-észlelési küszöbét – ha még van hová –, szóval az csak tünet, melléktermék. Annak a tünete, hogy a magyar politikai kultúra idáig jutott. Hogy a lehető legtermészetesebb dolognak hatnak a következők:
– A magyar Országgyűlés elnöke részt vesz egy másik állam helyhatósági választásának kampányában.
– A Fidesz következetesen a határon túli vesztesek mellett kampányol, s nem veszi észre, hogy maga is hozzájárul vereségükhöz. Egyáltalán, nem vesz észre semmit a saját húsz éve megrögzült mániáin kívül, és ezt nevezi nemzetpolitikának.
– A magyar Országgyűlés elnöke szentül hiszi, hogy joga van irodalmi, sőt irodalomoktatási ügyekben ítélkezni. Rendben, szét kell választani Nyirő irodalmi és politikai tevékenységét. De a politikusok politikusok újratemetésével szoktak foglalkozni. Országgyűlési elnök a nemzetgyűlési képviselőével. Ha pedig Nyirőnek mint írónak kell igazságot szolgáltatni, miért nem, mondjuk, az Írószövetség szolgáltat?
– Az a magyar politikus, aki lebandázza a Nemzetközi Valutaalap nevű ENSZ-szervet, és leidiótázza az Emberi Jogok Európai Bíróságát, barbárnak nevezi a román kormányt, és diplomáciai illemtanra tanítja.
– Magas rangú állami tisztségviselők hamucsempészéssel foglalkoznak, csak hogy a civilizálatlan románoknak megmutassák, mi a kultúra meg az emberi jóérzés.
– Arra pedig, aki az egész kampányötletet politikailag ízléstelennek és elemi kulturális értékek megalázásának tartja, a legenyhébb szavuk a kollaboráns.
Az az ország, amelyiknek ilyen politikusai vannak, nemcsak őket érdemli meg, hanem a vereséget is. Mindezzel együtt az eset a hazai demokrata közvéleménynek is alkalom lehetne a saját dolgai tisztázására. Ha Nyirő ellen csak az a kifogás, hogy nem elég mély, hogy rasszista volt, és hogy szimpatizált egy totalitárius rendszerrel. Tudnék mondani élőben is, holtban is olyan írót, aki nem elég mély, viszont rasszista, és egy másik totalitárius rendszerrel – annak is a gyilkosabb fajta változatával vagy képviselőivel – szimpatizált. Aki halott, arról út, gimnázium, művház van elnevezve. Soha a magyar demokrata közvéleménynek ez ellen kifogása nem volt. Aki pedig él, arról még a művelt ellenségei sem mernék kimondani azt az igazságot, amit Nyirő Józsefről oly bátran. Merthogy olyan sokat tettek a magyarságért.
Mennyit is?
Széky János. Élet és Irodalom

Svájci lap: Románia Alkotmánybírósága segítség után kiált
Viviane Reding, az Európai Bizottság igazságügyért felelős biztosa súlyos aggodalmát fejezte ki a politikai nyomás- gyakorlás miatt, amelynek Románia legfőbb bírái ki vannak téve, annak nyomán, hogy az alkotmánybíróság elnöke levelet írt a Bizottságnak – írja az SDA, Svájc vezető hírügynöksége. Az alkotmánybíróság elnöke, Zegrean Augustin, „sürgös értesítés" megjegyzéssel panaszt nyújtott be az Európai Bizottságához, az Európa Tanácshoz és az ENSZ Emberijogi Bizottságához, Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök kormányának súlyos beavatkozásai miatt az igazságügy tevékenységébe. A napilap felidézi, hogy a Traian Basescu felfüggesztett államelnök menesztéséről szóló népszavazás eredményességéről az alkotmánybíróságnak kell döntenie, majd felsorolja azokat a „súlyos beavatkozásokat“, amelyeket az elnök a bizottságnak megküldött.
Zegrean szerint az alkotmánybíróság egyik döntése során az egyik bíró azért nem szavazott, mert megfenyegették, őt és a családját is. A kormányfő kétségbe vonta az egyik bíró kinevezésének jogszerüségét. Crin Antonescu ideiglenes államelnök pedig egyenesen kijelentette, hogy a kormány az alkotmánybíróság döntésétől függetlenül kitart Basescu elbocsátása mellett.
Viviane Reding bitosította Zegreant, hogy az Európa Tanács „fokozott figyelemmel kiséri" a Romániai helyzetet és kész garantálni „a jogállamiság tiszteletben tartását, és az igazságszolgáltatás függetlenségét Romániában“.
A biztos kifejtette: nagyon aggódik a bírák megfenyegetése miatt. Felhívja a politikusok figyelmét arra, hogy egy bírát tilos megfélemlíteni a határozatának meghozatala elött, illetve bármiféle retorziót alkalmazni annak kellemetlen döntése nyomán – írja az SDA.
Erdély.ma

Önéletrajz Név: dr. Hantz Péter
Születési adatok: Kolozsvár, 1974. február 1.
Lakhely: Bázel
Foglalkozás: biofizikus
Munkahely: Friedrich Miescher Orvosbiológiai Kutatóintézet, Idegtudományi program Közéleti tevékenység: Erdélyi Kárpát Egyesület, jegyző Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége, elnök Kolozsvári Magyar Diákszövetség, elnök Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, alelnök Bolyai Kezdeményező Bizottság, ügyvivő alelnök Tanulmányok: Genfi Egyetem, PhD elméleti fizikából Eötvös Loránd Tudományegyetem, MSC, fizikus szak, Budapest rövidebb ideig tanulmányokat folytattam a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen és az Oxfordi Egyetemen
Idegen nyelvek: angol, román, német, francia (alapfok), orosz (alapfok) Politikai hitvallás: 1989 óta - a forradalom tizenöt évesen ért - alig volt olyan időszak, amikor ne tevékenykedtem volna egy civil vagy diákszervezetben. Közéleti munkásságom során elsősorban oktatási és külügyi kérdésekkel foglalkoztam. Ezeken a területeken különösen fontos a szakpolitikusok szerepe. Tapasztalataimat továbbra is szívesen hasznosítanám az erdélyi magyarság érdekeinek érvényesítése, és életszínvonalunk emelése érdekében. Szakpolitikusként a jelenleginél sokkal hatékonyabb oktatási rendszer megvalósításáért fogok síkra szállni. A romániai lakosság a kelet-európai átlaghoz képest is alulképzett. Értékes szakképesítés nélkül illúzió jól fizetett állásokra várni, és az életszínvonalunk sem fog emelkedni. Az építkezést a közoktatás javításában kell kezdeni: sürgősen erőforrásokat rendelnék a kisebb települések egyre gyengébb színvonalú iskolái minőségének emelésére, a hátrányos helyzetű csoportok beiskolázási arányainak növelésére. Külön figyelmet fordítanék egy olyan, délutáni foglalkozásokat és nevelést biztosító intézményrendszer kiépítésére, amely a kallódó gyerekek segítésén túl azoknak is támogatást nyújtana, akiknek a szülei külföldön dolgoznak.
A jelenlegi oktatási rendszerben a szükségesnél kisebb a technikusok és szakmunkások képzésére alkalmas intézmények száma, továbbá a felsőfokú mérnöki és természettudományos képzést is bővíteni kell. Fel fogok lépni a diplomagyárak és a diplomás munkanélkülieket termelő egyetemi szakok visszaszorítása érdekében. Elősegíteném a magas hozzáadott értékű termékeket előállító cégek Kárpát-medencei megtelepedését, amelyek a szakképzésben is szerepet vállalhatnak. A magyar lakosság súlyosan alulreprezentált a felsőfokú végzettséggel rendelkező román állampolgárok körében. Részben ez az oka a Székelyföld relatív elszegényedésének. Célom az állami finanszírozású Bolyai Egyetem újraindításának előmozdítása. A Bolyai Egyetem magába foglalná a BBTE és a MOGYE magyar tagozatait, és egy sepsiszentgyörgyi agrártudományi karral is rendelkezne. A Sapientia Egyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem román állami finanszírozásban is kell részesüljön.
Lépéseket fogok tenni a jelenlegi megalkuvó, a lényeges kérdésekben (Székelyföld területi autonómiája, a magyar nyelv hivatalossá tétele, állami magyar egyetem újraindítása) huszonkét éve egy helyben topogó kisebbségpolitika megváltoztatására. Mivel mindenki nagyon jól tudja, hogy hol szenvedünk hátrányos megkülönböztetést, semmi szükség hivatalokat fenntartani a kérdés vizsgálatára. Az erdélyi magyarság Európa egyik legjelentősebb kisebbsége, de tizedannyi jogunk sincsen, mint a lélekszámban jóval kisebb dél-tiroli németeknek, finnországi svédeknek, macedóniai albánoknak vagy moldvai gagauzoknak. „Kérem szépen”-re még sehol nem adtak kisebbségi jogokat. Az ENSZ-nél, az Európai Parlamentben, az EBESZ-nél és Európa Tanácsnál azzal kellett szembesülnöm, hogy az RMDSZ számos politikusa azt a benyomást kelti, hogy az erdélyi magyarságnak nagyon jó dolga van mind gazdasági, mind pedig kisebbségi jogi szempontból. Amikor az általam vezetett küldöttségek bemutatták a valós helyzetet, botrányok törtek ki. El akarom érni, hogy a komolyabb gazdasági érdekeltséggel rendelkező személyek ne kerülhessenek politikai szervezeteink kulcspozícióiba. A romániai viszonyok ismeretében nyilvánvaló, hogy érdekeltségeik tönkretételével zsarolják őket, és nem az a kérdés, hogy beadják-e a derekukat, hanem az, hogy mikor. Jómagam hat éve, az emlékezetes kolozsvári táblaügy óta külföldön élek: 2006-ban magyar feliratokat helyeztem ki a magát multikulturálisnak feltüntető Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, és emiatt viharos körülmények között távoznom kellett egyetemi tanári állásomból és Kolozsvárról is. Több országban is alkalmam volt megismerkedni a magyar diaszpóra életével. Lépéseket tennék annak érdekében, hogy a külföldön élő magyarok által fölhalmozott tapasztalat és kapcsolati tőke hatékonyabban és szervezettebben juthasson el a Kárpát-medencébe. A gyakran informálisan szerveződő magyar közösségek munkájának támogatása, összehangolása a nemzetimázs építése révén is sokszorosan megtérül. Megválasztásom esetén Budapest, Washington és Genf mellett több népszerű egyetemi városban is titkárságot létesítenék. Jelenleg perben állok a román állammal. Ez még néhány évig eltarthat, de a per eredményétől függetlenül szeretnék majd hazaköltözni. Kapcsolatom Erdéllyel élő, közös munkáim vannak otthoni közéleti és tudományos műhelyekkel. Több honlapot is fenntartok, amelyek magyar turisztikai nevezetességeket mutatnak be.
Hantz Péter szenátorjelölt (Románia) sajtótájékoztatót tartott Budapesten, Tőkés László EP-képviselő irodájában.

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (8.)
Bólogatójánosok a Nagy Nemzetgyűlésben
Balaskó Vilmos emlékirata az egyetlen olyan dokumentum a börtön-irodalomból, amelyből hitelesen megismerhetjük, rekonstruálhatjuk a romániai siralomházakat. Nincs méltó társa sem a román, sem a német nyelvű börtön-visszaemlékezések körében.
Értékét növeli, hogy 1983-ban, teljes megvakulása előtt – mely a börtönben elszenvedett kínzások miatt következett be – négy vaskos füzetbe jegyezte be börtönemlékeit. Pontosan tudta: ha véletlenül házkutatást tartanak nála – amire minden esélye megvolt –, végrehajtják az alapfokon kiszabott halálos ítéletet, amelyet nemzetközi hírnevű szobrászművész bátyja, Balaskó Nándor közbenjárására változtattak életfogytiglani kényszermunkára.
Az emlékezet emberileg nagyon is érthető kihagyásait tetten érhetjük abban az ENSZ-memorandum-rekonstrukcióban, amelyet dr. Dobai István az 1990-es évek elején állított össze. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában általam megtalált ENSZ-memorandum feszes, világos vonalvezetésű, logikájú tanulmány. Minden során érződik egy harminchárom éves, alkotóképessége teljében lévő nemzetközi jogász problémaérzékenysége, a megoldást sürgető igyekezete.
A Szoboszlai-per 57 vádlottja közül tíz személyt 1958. május 30-án a temesvári Május 1. munkásklub nagytermében a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 1958/719-es számú határozata alapján halálra és teljes személyi vagyonuk elkobzására ítéltek. A fellebbezési procedúra után az alapfokon hozott halálos ítéletet a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma az 1958. július 24-i, 1958/206-os számú végleges döntésével helyben-hagyta. A Legfelsőbb Törvényszék Katonai Kollégiuma a tíz halálra ítélt ügyében formálisan 1958. július 25-én fellebbezési kérelemmel fordult az ország törvényhozó szervéhez, a Nagy Nemzetgyűléshez, ahol akkor 44 magyar anyanyelvű képviselő bólogatójánosként minden előterjesztést gondolkodás nélkül megszavazott. A Nagy Nemzetgyűlés elnöksége 1958. augusztus 22-én egyhangú döntéssel a halálbüntetés megváltoztatására irányuló kérést, kéréseket visszautasította. A tíz halálra ítéltet 1958. szeptember 1-jén éjszaka 23 és 24 óra között a Securitate temesvári börtönében kivégezték. Mégpedig úgy, hogy az emberi méltóság legutolsó lehetőségétől is megfosztották őket: nem nézhettek szembe hóhéraikkal! A szemüket bekötötték, arccal a fal felé, háttal állították a kivégző- osztagnak, majd agyonlőtték őket. A módszer nagyon emlékeztet a szovjet NKVD által a több mint húszezer lengyel katonatiszt és értelmiségi ellen a katyni erdőben 1940 tavaszán végrehajtott mészárláshoz. Azzal a különbséggel, hogy a katyni mészárlás áldozatainak földi maradványait részben a háború idején, majd a későbbi feltárások során megtalálták, miközben a romániai politikai kivégzettek hozzátartozói ma sem tudják emberhez méltóan eltemetni szeretteiket. Több mint fél évszázada kéréseikkel hiába ostromolják Románia Központi Büntetés-végrehajtási Intézetének parancsnokságát, mindig elutasító vagy semmitmondó válaszokat kapnak. Holott a kivégzési jegyzőkönyvek szerint a holttesteket a halál beálltának megállapítása után átadták az illetékes börtönparancsnokságnak, mely a tetemeket eltemette, elkapartatta. Ennek pedig valamilyen nyilvántartásban nyoma kell hogy legyen! Sajnos a húsz éve folytatott kutatás során ilyen dokumentumra nem bukkantunk. A kivégzési jegyzőkönyvek minden kétséget kizáróan eloszlattak olyan, a hozzátartozók, túlélők körében is elterjedt legendákat, hogy a Szoboszlai-csoport halálraítéltjeit az aradi, esetleg a jilavai börtönben végezték ki. Az aradi helyszín ellen a legfontosabb érv: az aradi börtönnek nem volt kivégzési, azaz pallosjoga. Ez csak azokat a börtönöket illette meg, ahol hadbíróság, katonai törvényszék működött. A Kolozsvári Katonai Törvényszék kivégzőhelye a szamosújvári börtön volt.
Az 1958. szeptember 1-jén a Securitate temesvári börtönében krisztusi korban kivégzett Szoboszlai Aladár az 1955. novemberi genfi konferencia hatásában reménykedett, hitte, hogy a hidegháború után enyhülés áll be, hogy Közép- és Délkelet-Európában – azaz: a szovjet blokkban is – változások következnek. Ebben a hitében dolgozta ki a keresztény ideológián, a politikai pluralizmuson, a többpártrendszer bevezetésén alapuló Keresztény Dolgozók Pártjának néhány kitételében ma is alkalmazható programját. Az angol Munkáspárt (Labour Party) programját vette mintaként, de elképzeléseiben nagyban befolyásolták a 19. század végétől kiadott pápai enciklikák, valamint az Actio Catholica mozgalom alapelvei.
Bár a Keresztény Demokrata Párt programjának „célországa” Magyarország – fizetőeszközként is a magyar forintot jelölte meg –, Confederatio című dolgozatában tételesen is megfogalmazta: „Gyakorlat igazán akkor lesz belőle, ha a KDP romániai pártja s magyarországi pártja mindkét helyen egy időben kormányra jut.” Az 1955-re datált pártprogram XXIV., Külpolitikánk című alfejezetében az egyik legfontosabb célkitűzést is megjelölte: „Pártunk távolabbi törekvése a Dunai Konfederációs Állam, amennyiben szomszédaink velünk azonosan gondolkodnak. Támogatjuk az Egyesült Európa gondolatát.”
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (9.)
Az erdélyi kérdés
Szoboszlai Aladár az 1958. január 31-i kihallgatási jegyzőkönyvben a román–magyar konföderációra vonatkozó tervezetének keletkezéséről is vallott: 1955-ben Alexandru Fîntînaru aradi ügyvéddel, a Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt egyik prominens aradi vezetőjével „az erdélyi kérdés megoldását” célzó beszélgetések nyomán fogalmazta meg.
Olyan alternatívát dolgozott ki, amely Kossuth Lajostól kezdve számos, felelősen gondolkodó, az „erdélyi kérdés” megoldását az európai stabilitás szempontjából is halaszthatatlan és elodázhatatlan feladatnak tekintő magyar és román értelmiségit foglalkoztatott: „Az Erdélyi kérdés: nincs ember, aki a kérdést nemzeti alapon megoldhatná. Ezért volt mindkét fél tudatában annak, hogy a másikat ki kell irtania, ha nemzeti Erdélyt akar. Hogy mire mentek ezzel a bölcsességgel, jól tudjuk. Egy alkalom volt, hogy a nagyhatalmak alázatos szolgákat neveljenek maguknak e két népből.
(…) Ha a magyarok és a románok tényleg meg akarják tartani függetlenségüket, ha komoly szándékuk kiépíteni gazdaságukat s nemzeti kultúrájukat, ezt csak úgy tehetik meg tartósan, ha egy új államközösségben összefognak. Ez az új dunai állam, főképp, ha még Ausztria is csatlakozna hozzá, egy komoly közép-európai hatalmat képezne. A tervezett állam csak akkor maradandó, ha a nemzetek tudatosan építenék. Ha mindhárom fél annak tudatában van, hogy az »ő« életét biztosítja az új állam, az »ő« függetlenségéért alakult. Hogy ezen új államközösség érdekeit nem árulhatja el, mert akkor elárulja önmagát.
(…)  Ha confederatiós alapon magyarok s románok megegyeznének, megmaradna igazán nemzeti önállóságuk, függetlenül orosztól, némettől, angoltól, mindenkitől függetlenül lehetnének románok, magyarok, s megmaradna olajuk, az aranyuk s nemzeti bankjuk. A sovinizmus már rég elrabolta józan látásukat. Kevesen látják, hogy az 1 millió magyarnak Erdélyben kisebb ellenfele a 3 millió román, mint a 180 millió orosz vagy a 80 millió német.” (Géppel írt magyar nyelvű dokumentum) Szoboszlai Aladár tanulmányában kora Erdélyének etnikai összetételéről téves adatokat közölt. Amikor említett két tanulmányát elkészítette, Erdélyben – beleértve a történelmi Erdélyt, a Partiumot, a történelmi Máramarost – 1956-ban az összlakosság száma 6 232 312. Az anyanyelvi megoszlás szerint: román 4 081 080, magyar 1 616 199, német 372 806, egyéb 162 227. Erdély népességének nemzetiségi megoszlása: román 4 051 603, magyar 1 558 631, német 368 255, egyéb 253 823.  Észak-Erdély népességének anyanyelv szerinti megoszlása 1956-ban – az 1941. évi közigazgatási határok között –: román 1 460 280, magyar 1 193 940, német 18 040, egyéb 60 360. (Forrás: Varga E. Árpád: Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Jegyzetek Erdély és a kapcsolt részek XX. századi nemzetiségi statisztikájának történetéhez. Régió, az MTA Történelemtudományi Intézetének kiadása, Bp. 1992)
Az Észak-Erdélyre vonatkozó 1956. évi demográfiai adatokat elsősorban azért közöljük, hogy bebizonyítsuk: az „erdélyi kérdés” megoldására 1955 és 1957 között kidolgozott négy tervezet nem rugaszkodott el a korabeli realitásoktól, hiszen Észak-Erdélyben a románság részaránya 53,1 százalék, a magyarságé 43,7 százalék, a német anyanyelvűeké 0,7, a más nemzetiségűeké pedig 2,2 százalék volt. Az 1956-tól eltelt 55 évben a magyarság részaránya olyan drasztikusan csökkent – az iparosítás ürügyén az Ókirályságból történt nagyarányú román betelepítés következtében –, hogy az „erdélyi kérdés” 1955–1957 közötti tervezeteihez hasonló elméleti felvetés is teljesen értelmetlen, felesleges lenne.
Szoboszlai Aladár a román–magyar konföderáció, a Keresztény Dolgozók Pártja programjának megvalósítását – akárcsak dr. Dobai István és Fodor Pál – egy nemzetközi szervezet, az ENSZ égisze alatt, irányításával képzelte el. Úgy értékelte: „Ma talán az USA népe áll legközelebb alkotmányos életével, mérsékelt kapitalizmusával (prémiumos), rendszerével a KDP politikai és gazdasági elgondolásaihoz. (...) A KDP törekvése, hogy a Parlament fölé egy pártokon fölül álló, »Legfelsőbb jogi bizottság« működését honosítsa meg, amely megváltoztatja az emberi jogok ellen hozott törvényeket. A felsőház tagjait a képviselők válasszák maguk közül.” Szoboszlai Aladár tehát korát messze megelőzve javasolta az alkotmánybíróság bevezetését, amely nemcsak megváltoztatja az emberi jogok ellen hozott törvényeket, hanem őrködik azok betartása felett. 1957. október 4-én Parascan Ioan százados, a belügyminisztérium Temesvár tartományi igazgatósága bűnügyi osztálya parancsnokhelyettesének vezetésével házkutatást tartottak Wirth Gabriella lakásában, ahol megtalálták Szoboszlai Aladár dolgozatainak nagy részét: Nagyhatalom, Feldúlt otthonok, Stratégia, A vezérkar, Stratégia a romok felett, A fix pontig, XXX., Áldozatok és áldozottak, Kevesek uralma, Confederatio és A KDP (Laborista Párt). Bár torzóban maradt, mégis imponáló életmű.
Szoboszlai Aladár a kommunista diktatúra béklyóiból a kitörési lehetőségeket kereste. Nem megreformálni akart, hanem a rendszert teljesen megváltoztatni. Arra kereste a választ: milyennek kellene lennie a társadalomnak, az államnak, hogy a polgárok számára elfogadható legyen, hogyan lehetne a regnáló politikai hatalmat megdönteni, s végezetül: hogyan lehetne a román–magyar kérdésben mindkét fél számára elfogadható megoldást találni? Mintegy válaszként dolgozta ki a Keresztény Dolgozók Pártjának programját, illetve a román–magyar konföderáció tervezetét. Szoboszlai Aladár emberi nagysága a kivégzés előtt mutatkozott meg igazán. Kivégzése előtt a fegyőr megkérdezte: „Nem félsz? Meg fogsz halni!” Csak annyit válaszolt: „Miért félnék? Mi, papok hirdetjük a mennyeknek országát!” Minden emberi alkotás, érték végül a maga helyére kerül, az utókor pedig fejet hajt azok előtt, akik élhetőbbé akarták tenni az emberek közötti kapcsolatot, „naivnak, irreálisnak” tartott terveikkel a magyar és a román népet, nemzetet évszázadok óta foglalkoztató „erdélyi kérdés”-t próbálták megoldani. Tizenkét elítélt esetében a legdrágábbat, az életüket oltották ki, a „szerencsésebb”-nek tartott kilencven egykori politikai fogoly pedig többévi börtönbüntetéssel fizetett. Róluk, értük szól ez az emlékezés.
Vége
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)