Dr. Balogh Ernő 1882-ben született az Arad megyei Kisjenőn. A Kolozsvári Egyetem Természetrajz–földrajz karán végzett, majd az egyetemen maradt, kezdetben muzeológusként, majd dr. Szádeczky Kardoss Gyula professzor tanársegédjeként. Szépen ívelő egyetemi pályáját az első világháború akasztotta meg, fogságba esett. 1919 és 1940 között természetrajz tanárként működött a Marianum leánylíceumban. A tudományt ezalatt is magas szinten művelte. 1940-től a kolozsvári egyetem Földrajz–Geológia Karának professzora, majd a Bolyai Tudományegyetem megalakulása után a tanszékvezetője. Az ásványok, kristályok és kőzetek világának élő lexikona volt. Balogh Ernő mindenekelőtt mineralógus, geomorfológiai kutatásokat is folytatott, számos barlangot ő kutatott át és térképezett fel első ízben. Kitűnő fényképész is volt, számos fényképét közölték Románia 1960-as földrajzi monográfiájában és más szakmunkákban. Az Erdélyi Kárpát-Egyesület elnöke volt, a negyvenes években az egyesület folyóiratát is szerkesztette. /Ajtay Ferenc: Erdély tájain – Egy tudós tanár emlékére. 40 éve hunyt el dr. Balogh Ernő. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 28./

A Kriterion Alapítvány kuratóriuma idén Gálfalvi Zsolt marosvásárhelyi irodalomkritikusnak, szerkesztőnek adományozza a Kriterion Koszorút. Gálfalvi Zsolt /sz. Marosvásárhely, 1933/ a kolozsvári Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán végzett, majd évtizedeken átívelő, az erdélyi magyar írónemzedékeket támogató irodalomkritikusi munkát végzett az Utunk, az Igaz Szó, A Hét munkatársaként vagy rovatvezetőjeként és főszerkesztőjeként. A múlt század hatvanas éveiben a Marosvásárhelyi Állami Színház igazgatójaként is tevékenykedett és 1971–1975 között részt vállalt a romániai magyar színházak irányításában a bukaresti Művelődési Tanács nemzetiségi igazgatóságának vezetőjeként. Az 1989-es romániai fordulat után részt vállalt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megalapításában. A Romániai Magyar Pen Klub elnöke, a Romániai Írószövetség igazgató-tanácsának a tagja, 1998-tól több éven át a Román Televízió igazgatósági tagja. Számos kötete jelent meg. /Sz. F. : Kriterion Koszorú Gálfalvi Zsoltnak. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 16./

Nagy Mihály Zoltán, Olti Ágoston Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez /Pro-Print, Csíkszereda, 2009/ című könyvéből vett egyik követi jelentést idézte a lap. Az 1949. november 12-én kelt bizalmas követi jelentés beszámolt arról, hogy Kolozsváron nagy feltűnést keltő letartóztatások történtek. Letartóztatták a következőket: Méliusz-Nelovankovics József, a Magyar Nemzeti Színház rendezője, Kurkó Gyárfás, az MNSZ intézőbizottságának tagja, országgyűlési képviselő, Balogh Edgár, a Bolyai Egyetem rektora, országgyűlési képviselő, Szász Pál, az EMGE volt elnöke, továbbá Bikfalvi és Kálmán egyetemi tanárok. Kurkó Gyárfás 1947 végéig az MNSZ elnöke volt, leváltása után a szervezet titkárságának tagja maradt, az 1948 decemberi intézőbizottsági ülésen azonban már csak a százas intézőbizottságba választották be. Az erdélyi magyarság szemében ő a legnépszerűbb politikus. Általában tisztakezű, becsületes embernek ismerték. Önéletrajzi regénye, a „Nehéz kenyér”, melyet az Állami Könyvkiadó adott ki, általában jó kritikát kapott. /Széll Jenő követ jelentése Kállai Gyula külügyminiszternek. = Krónika (Kolozsvár), dec. 30./

Az erdélyi magyarság védelmezőjére emlékeztek
Falukutató, lapszerkesztő, kisebbségi politikus és közigazgatási szakember - Demeter Bélára születése századik évfordulóján emlékeztek szerda este az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában.
„Nagyon pontosan adatolt tanulmányok, pontos tájékoztatás a romániai magyarok elhurcolásáról és a magyarellenes atrocitásokról, az erdélyi magyar gazdák helyzetéről, és arról, hogy a Bolyai Egyetem csak papíron létezik – ezeket hagyta ránk Demeter Béla.
Miközben a kommunisták által irányított Magyar Népi Szövetség (MNSZ) sajtója minderről hallgatott, e rendkívül tudatos ember mindent pontosan adatolt, összegzései, jelentései kincset érnek” – így méltatta Vincze Gábor szegedi történész Demeter Béla falukutatót, lapszerkesztőt, kisebbségi politikust és közigazgatási szakembert, akire születése századik évfordulóján emlékeztek szerda este az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában.
Az erdélyi magyar gyakorlati falukutatást és -segítést megteremtő Demeter Bélának az Erdélyi Fiatalok mozgalomban játszott szerepéről szólva Cseke Péter egyetemi tanár kiemelte: Erdélyben azóta sem készített senki olyan pontos felmérést a magyarságról, mint Demeter; a Ki a faluba elnevezésű röpiratot/mozgalmat maga József Attila is aláírta és támogatta. Demeter Bélának a második világháború befejezése után megalakult magyar békeelőkészítő osztály Erdély-szakértőjeként játszott szerepét ecsetelve Vincze Gábor, kiemelve: az egyedüli volt, aki arra figyelmeztetett, hogy Magyarország önként vállalja a bűnbak szerepét, és nem akarja megosztani a második világháborús felelősséget, mintha a nemzet gerince kettétört volna.
Szintén Demeter Béla volt az, aki a párizsi béketárgyalásokra eljuttatta azt a memorandumot, amelyben az aláírók – Márton Áron püspök, Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete vezetője, Lakatos István szocdem politikus és Korparich Ede, a Kaláka szövetkezet igazgatója – cáfolják az MNSZ marosvásárhelyi kiáltványát, miszerint az erdélyi magyarság Románia keretei között kívánna élni. És ugyancsak Demeter Béla volt az, aki adatokkal bizonyította, hogy: az 1945. március 6-án hivatalába lépett Groza-kormány magyarbarátnak hirdetett politikája és a valóság között ég és föld a különbség. Ezek a fellépései, illetve a romániai magyarság érdekében kifejtett munkássága vezetett oda, hogy a rákosista politikai rendőrség 1947-ben letartóztatta, majd 1951-ben a Szekuritáténak kiadta Demetert mint a Márton Áron püspök elleni kirakatper egyik koronatanúját. A néhai kisebbségpolitikusról monográfiát író Kónya-Hamar Sándor leszögezte: Demeter Béla úgy halt meg a kínvallatások során 1952. december 24-én Văcăreşti-en, hogy egyetlen szónyi terhelő kijelentést sem tudtak kicsikarni belőle.
Krónika (Kolozsvár)

Huszadik születésnapját ünnepli az RMDSZ
1990
Április 21–22.
– Az RMDSZ I. Kongresszusa az Egységben az erő jelszó jegyében Nagyváradon. Felhívással fordul az Ideiglenes Nemzeti Egységtanácshoz és Románia kormányához, tegye haladéktalanul vizsgálat tárgyává az országban a kisebbségi kérdés kezelésében kialakult állapotokat, és haladéktalanul foglaljon állást a kisebbségek kérdésének valóban demokratikus rendezése érdekében. Megválasztják az országos elnökség tagjait: Domokos Géza elnök, Szőcs Géza főtitkár, Béres András, Markó Béla, Formanek Ferenc, Szilágyi Zsolt, Cs. Gyímesi Éva, Csutak István, Bodó Barna, Kántor Lajos, Zonda Attila, Toró T. Tibor, Erőss Péter, Nagy Béla, Verestóy Attila, Sylvester Lajos, Vida Gyula, Kolumbán Gábor, Káli Király István tagok. Tiszteletbeli elnök: Tőkés László.
Május 10.
–Az RMDSZ közleményében kijelenti, nem kívánja elkötelezni tagságát egyik államelnökjelölt személye mellett sem. Arra kéri választóit, menjenek el szavazni, és szavazzanak a visszarendezés ellen.
Május 15.
– Szőcs Géza RMDSZ-főtitkár nyilatkozatban teszi közzé a választási adatok feldolgozásával kapcsolatos aggályait.
Május 20.
– Parlamenti és elnökválasztások. Ion Iliescu a szavazatok 85,07 százalékával elnök lesz. A képviselőházban az RMDSZ 991 601 szavazatot (7,23%, 29 mandátum), a szenátusban 1 004 353 szavazatot (7,20%, 9 mandátum) kap.
Május 27.
– Az RMDSZ országos elnöksége a közvélemény tudomására hozza: a kormánynak az 1990/1991-es tanév megszervezésére vonatkozó 521/1990.05.12 Határozata ellentétes az érvényben lévő tanügyi törvénnyel. Beadvánnyal fordul az állam vezetőihez. Rámutat: ez a határozat visszalépés a diktatúra időszakához képest. A rendelet a kisebbségi jogokat korlátozó intézkedéseket vezet be az oktatásban (leszögezi, hogy az oktatás minden szinten román nyelven történik; „a nemzeti kisebbségek számára feltételeket teremtenek az anyanyelv elsajátítására és esetenként anyanyelvű képzésre”; az egyetemi oktatás fejezetében szó sincs a magyar nyelvű egyetemi oktatásról stb.).
Június 7.
– Demény Lajos tanügyminiszter-helyettest, marosvásárhelyi útja során, a helyi Nemzeti Megmentési Front és a Vatra Românească képviselői megakadályozzák abban, hogy a tanfelügyelőségen eleget tegyen hivatali feladatának.
Június 13–14.
– Bukarestben a rendőrség eltávolítja az Egyetem térről a demokratikus reformok gyorsítását több hete követelő tüntetőket, többszáz személyt őrizetbe vesznek. Miron Cozma vezetésével, Zsil-völgyi bányászok érkeznek Bukarestbe, a rend helyreállításának ürügyével behatolnak és törnek-zúznak, ártatlan járókelőket és tüntető diákokat kegyetlenül bántalmaznak.
Június 16.
– Az RMDSZ vezetősége a június 13–15-i bukaresti eseményekkel kapcsolatban tiltakozik Szilágyi Zsolt és Zsigmond László RMDSZ-képviselők indokolatlan bántalmazása ellen.
Június 20.
– Beiktatják a Petre Roman által vezetett új kormányt.
Június 27.
– Adrian Moţiu államtitkár semmisnek nyilvánítja a Demény Lajos tanügyminiszter-helyettes által kiadott rendeleteket. Deményt július elején fölmentették tisztségéből, de szenátorként alelnöke lett a szenátus oktatásügyi bizottságának.
Július 5.
– A helyi közigazgatási törvénytervezet vitája során a képviselőházban heves ellenállásba ütközik az a szakasz, amely lehetővé tenné a határozatok kisebbségi nyelven történő megjelentetését.
Július 9.
– Szatmárnémetiben, Nagyváradon, Aradon, Kolozsváron és Bukarestben a Vatra Românească szervezésében összejöveteleket tartanak a kisebbségek anyanyelvű oktatása ellen, a román tanulók „hátrányos helyzetbe” kerülése miatt.
Július 20–21.
– Az RMDSZ országos választmánya nyilatkozatban foglalkozik a marosvásárhelyi márciusi események résztvevőivel szemben indított egyoldalú büntetőjogi eljárás visszásságaival. Míg Sütő András támadói közül senkit sem azonosítanak, a büntetőeljárási szervek több magyar és cigány nemzetiségű személyt tartóztattak le és ítéltek szabadságvesztére.
Július 30.
– Domokos Géza nyílt levelet intéz Iliescu elnökhöz, amelyben ismételten kéri, hogy a prefektúrák felállításakor vegyék figyelembe a helyi magyar lakosság által beterjesztett javaslatokat
Augusztus 13.
– Marosvásárhelyen újabb magyarellenes tüntetést szervez a Vatra Românească, amelyen jelszavakat skandálnak késő éjjelig, megfélemlítve a lakosságot.
Szeptember 11.
– Az RMDSZ parlamenti csoportja interpellációban tiltakozik az oktatási miniszter azon telefonutasítása ellen, amely az érvényben lévő törvényben biztosítottak ellenére megfosztja a tanulókat az anyanyelven történő felvételizés jogától.
Szeptember 15.
– Az oktatási minisztérium magyar líceum megnyitását engedélyezte Aradon. Szept. 10-én Gheorghe Gîrbovan megyei prefektus kijelenti, hogy nem engedélyezi a líceum megnyitását. Tokay György képviselő tiltakozásul ülősztrájkba kezd. Sikerül elérnie, hogy szeptember 17-én mégis meginduljon a tanítás.
Október 4.
– A szenátus határozata értelmében a székelyföldi vonatokon rendőrségi és katonai járőrök tartanak ellenőrzést, azzal a mondvacsinált ürüggyel, hogy megvédjék a román utasokat a helybeli lakosok atrocitásaival szemben.
Október 6.
– Engedélyezik az aradi megemlékezést az 1848-1849-es magyar szabadságharc vértanú tábornokaira. Utólag a román kormány a Magyar Külügyminisztérium egy jegyzékére válaszolva úgy értékeli, hogy a rendezvény nemzeti uszításhoz, a román nép érzéseit sértő megnyilatkozásokhoz vezetett.
Október 9.
– Az RMDSZ képviselői tiltakozásul kivonulnak a parlamenti ülésről, mert a gazdasági társaságok törvénytervezete szerint ezek vezetője csak román lehet. Végül az RMDSZ által javasolt változatot fogadják el, amelyben a románt román állampolgárságúra cserélik.
November 2.
– Radu Ceontea és Adrian Moţiu (PUNR) szenátor javaslatára a szenátus napirendre tűzi egy bizottság felállítását, amely kihallgatná azokat a románokat, akik 1989. december 22. után távozásra kényszerültek Hargita és Kovászna megyéből.
December 1.
– A román nemzeti nap alkalmából Gyulafehérváron kerül sor a parlament szabadtéri, ünnepi ülésszakára. Szőcs Géza főtitkár közbekiabálással, fütyüléssel keltett hangzavarban próbálja elmondani a toleranciáról szóló beszédét. A román ellenzék sem jut szóhoz. A hangulatkeltésben részt vesz – a televíziós felvételen is láthatóan – Petre Roman miniszterelnök is.
December 2.
– Az RMDSZ nyilatkozatban tiltakozik a december 1-jei incidens ellen. Követeli, kormányfői minőségével összeegyeztethetetlen magatartásáért Petre Roman megbízatásának visszavonását.
December 5.
– A Nemzeti Megmentési Front (FSN ) frakcióvezetője, Vasile Văcaru szenátor államellenes tevékenység vádjával bűnvádi eljárást követel Sütő András és Tőkés László ellen.
1991.
Február 4.
– A közszolgálati televízió nemzetiségi nyelvű adásidejének csökkentése ellen nyilatkozatban tiltakozik az RMDSZ.
Február 22.
– Domokos Géza RMDSZ-elnök a parlamentben ismerteti a szövetség álláspontját az alkotmánytervezet első cikkelyével kapcsolatban. Kifogásolja azt a meghatározást, hogy Románia „egységes nemzeti állam”. Az RMDSZ és a többi nemzetiség parlamenti csoportja javaslatai az alkotmány tervezetéhez: a hatalom köteles biztosítani a nemzeti kisebbségek védelmét, a román állam alapja nem a román nép egysége, hanem a román nép és a nemzeti kisebbségek egysége. Több paragrafus átdolgozását kérik (pl. azt, hogy ne legyen büntetendő a nemzeti és etnikai szeparatizmusra való felhívás), és azt, hogy a kisebbségek használhassák anyanyelvüket a közigazgatási szervek előtt.
Május 24–26.
– Marosvásárhelyen megtartják az RMDSZ II. Kongresszusát. Domokos Géza marad az elnök, Tőkés László a tiszteletbeli elnök, Szőcs Géza a politikai, Kolumbán Gábor a gazdasági alelnök.
Az elnökségi tagok: Borbély Imre, Csapó József, Béres András, Patrubány Miklós, Toró T.Tibor, Beder Tibor, Takács Csaba, Tokay György. A kongresszus felhívást tesz közzé, melyben a kommunista nómenklatúra és a Securitate érdekösszefonódására és a hatalmi struktúrák továbbélésére mutat rá. Egy másik felhívást a magyarországi pártokhoz intéznek, kérve a magyar kisebbségpolitika pártérdekeken felülemelkedő stratégiájának kidolgozását.
Június 1.
– A Maros megyei prefektus, egy 1968-as törvényre hivatkozva, elrendeli, hogy a megyében szereljék le a kétnyelvű helységnévtáblákat, és cseréljék ki azokat románra.
Június 12.
– A képviselőház tanügyi bizottságában ismertetik az 1991/521. sz. kormányhatározat 1991/92-es tanévre aktualizált szövegét. Eszerint vegyes lakosságú térségekben akkor is kötelező román osztályokat indítani, ha a tanulók létszáma kevesebb tíznél. Románia földrajzát, történelmét és a műszaki tárgyakat románul kell tanítani a kisebbségi iskolákban is.
Június 25.
– A Kolozs megyei tanfelügyelőség néhány nappal a középiskolai felvételi vizsgák előtt közzéteszi a következő évi beiskolázási tervet. Ezek szerint a Báthory István, Brassai Sámuel és Apáczai Csere János líceumokban, ahol 1990-ben visszaállították a magyar nyelvű oktatást, most újból román osztályok indítását tervezik. A kolozsvárihoz hasonló gondjaik vannak a nagyváradi magyaroknak is.
Június 26.
– Iliescu elnök fogadja az RMDSZ küldöttségét. Szóvá teszik az iskolaügyben kilátásba helyezett újabb korlátozásokat, a földrajz, illetve a történelem kötelezően román nyelven való oktatásának kérdését szélsőséges nacionalista erők aggasztó térnyerését, az állambiztonsági törvény tervezetében a szeparatizmus önkényes értelmezésének veszélyét, és azt, hogy a szükségesnél kevesebb magyar nyelvű osztályt terveznek indítani. Felvetik, hogy a nagyarányú tanárhiányt csak a Bolyai Tudományegyetem visszaállításával lehetne pótolni.
Július 6.
–Kolozsváron alakuló ülését tartja az RMDSZ Küldötteinek Országos Tanácsa (KOT). Felhívást intéz az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet genfi Kisebbségi Konferenciájához, a kisebbségi kérdés egész Európára való érvényességét hangsúlyozva. Ugyancsak felhívással fordulnak a román kormányhoz és pártokhoz, egy interetnikus problémákat tárgyaló kerekasztal létrehozását szorgalmazva.
(Részletek az RMDSZ, eseménynaptárából) Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Csetri Elek akadémikus, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteleti tagja
- Életének 86. évében vasárnap Kolozsvárott hirtelen elhunyt Csetri Elek nyugalmazott egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) tiszteleti tagja.
Mint az MTA közleménye rámutat, Csetri Elek az Erdélyi Múzeum-Egyesület egyik újjászervezője, folyóiratának korábban szerkesztője, az EME többszörös kitüntetettje volt.
"Tudományos munkássága maradandó eredményekkel gazdagította a magyar történettudományt" - hangsúlyozza az MTA nekrológja.
A tudós temetéséről később intézkednek.
Csetri Elek 1924. április 1-én született Tordán. 1947-ben Kolozsvárott szerzett diplomát. Ezután a nagybányai, illetve a marosvásárhelyi Állami Magyar Líceum középiskolai tanára, 1949-52 között a Bolyai, illetve Babes-Bolyai egyetem tanársegédje, adjunktusa, 1962-86-ban egyetemi tanára, 1986-1990 között nyugdíjas, 1990-től újra egyetemi tanár. 1991-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) vendégprofesszora.
Kutatási területe: Erdély XVII-XIX. századi történelme.
A történész az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapító és tiszteleti tagja, a kolozsvári Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tiszteletbeli elnöke volt. 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.
Csetri Elek főbb művei: Tanulmányok az erdélyi kapitalizmus kezdeteiről (társszerző, 1956), Történeti kronológia I-II. (társszerző, 1976), Kőrösi Csoma Sándor indulása (1979), Erdély változó társadalma 1767-1821 (Imreh Istvánnal, 1984), Kőrösi Csoma Sándor (1984), Bethlen Gábor életútja (1992). Sajtó alá rendezte, bevezetővel, jegyzetekkel ellátta, illetve fordította a Wass Pál: Fegyver alatt (1968), Silvio Pellico: Börtöneim (1969), Prima lucrare agronomica de specialitate din Transilvania (Engel Károllyal, 1970), Táncsics Mihály: Életpályám (1971), Teleki Sándor: Emlékezzünk régiekről (1973) című köteteket.
1984-ben Csetri Eleket Kőrösi Csoma Sándor-emlékéremmel tüntették ki. Forrás: MTI

Elhunyt Csetri Elek történész
Elhunyt Kolozsváron Csetri Elek. A történészprofesszort életének 86. évében, január 24-én, vasárnap délután érte a halál. Csetri Elek „a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a magyar történettudomány kiemelkedő erdélyi képviselője, az Erdélyi Múzeum-Egyesület egyik újjászervezője, tiszteleti tagja, (...)az EME többszörös kitüntetettje” – írja a hétfőn kiadott nekrológban Egyed Ákos, az EME elnöke.
Életének 86. évében hirtelen elhunyt Csetri Elek egyetemi tanár, a MTA külső tagja, a magyar történettudomány kiemelkedő erdélyi képviselője, az Erdélyi Múzeum-Egyesület egyik újjászervezője, tiszteleti tagja, folyóiratunknak korábban szerkesztője, az EME többszörös kitüntetettje.
Csetri Elek 1924. április 11-én született Tordán, középiskoláit Kolozsvárt a Református Kollégiumban végezte, történészi diplomát 1947-ben szerzett a Bolyai Egyetemen. Középiskolai tanár volt Nagybányán és Marosvásárhelyt, 1949-től a Bolyai Tudományegyetem, majd 1959-től a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanára volt.
Csetri Elek annak a kolozsvári történésznemzedéknek volt markáns tagja, amely az 1950–1970-es években bontakozott ki, s Kelemen Lajost vallotta mesterének, akit a magas mércéjű szakmaiság s példás helytállás szimbólumának tartott. Tagjainak olyan korban kellett dolgozniuk, amikor a történészi munka feltételei a mélyponton voltak: hiányzott a kutatás és a közlés szabadsága, s a diktatúra a történeti forrásoktól is hovatovább igyekezett távol tartani a nemzetiségi, főleg a magyar történészeket. Az elhunyt pályája jól példázza a romániai magyar történetkutatás göröngyös útját, de azt is, hogy még oly reménytelennek tűnő helyzetekben is munkára serkentheti a nemzete iránti kötelességtudata, a szakmájának elkötelezett történetkutatót.
Miután 1949-ben kinevezték a Bolyai tudományegyetem oktatójává s doktori dolgozatát megvédte, folyamatosan s a rá jellemző alapossággal kutatta történelmünk forrásait, s olyan adatbázist gyűjtött össze, amely közelebb vitte Erdély reális múltja számos kérdésének feltárásához. Csak példaképp említjük meg forráspublikációi közül Wass Pál: Fegyver alatt címen megjelent emlékiratát (1976), Teleki Sándor emlékezéseit (1973), valamint Miskolczy Ambrussal együtt kiadott Gyulai Lajos naplóinak egyes részleteit (2003). Ezek a munkák mindenben eleget tesznek a szakmaiság követelményeinek s jól szolgálják a magyar história-kutatás érdekeit.
Csetri Elek elkötelettségére sokat mondanak választott témái, s történeti korszakai, amelyek felölelik Erdély történetét a XVII. századtól az 1848-as forradalomig, vagyis a fejedelemség korszakát és a Habsburg–kort. És e kereteken belül különös érdeklődése a nagy Fejedelem Bethlen Gábor, valamint az egyetemes történelemben is kiemelkedő jelentőségű politikus ifj. Wesselényi Miklós iránt.
Bethlen Gábor politikájából már-már az erdélyiség szinonimáját jelentő toleranciát emelte ki, Wesselényi életéből az Európaiságot tükröző nemzeti elkötelezettséget, újító szellemet és gyakorlati törekvést. Csetri Elek egyik álma volt, már kutatói pályája kezdetén egy nagy Wesselényi–monográfia megírása. Sajnos, hogy az álmából nem lelhetett valóság, mert a diktatúra politikai légköre kedvezőtlen volt ehhez.
Csetrit egyébként ugyanaz a román diktatúra akadályozta történetkutatásban, mint más erdélyi kollegáit, s akadályozta meg hosszú ideig abban is, hogy a politikai történelemmel foglalkozzon. De a történelmi múlt tág kutatási tér, s ez a nemzedék megtalálhatta a lehetséges alternatívát: irányt vett a művelődéstörténet, valamint a gazdaságtörténet felé. Csetri Elek nagyszámú művelődéstörténeti tanulmánya Kőrösi Csoma Sándor életével kapcsolatos. Számos írásában igyekezett tisztázni Kőrösi Csoma Sándor életének egyes kérdéseit, hogy aztán két kötetben foglalja össze mondanivalóját. Kőrösi Csoma Sándor indulása (1979), illetve Kőrösi Csoma Sándor című kismonográfiájában (1984).
Bár évtizedek során elszigetelve éltünk a külvilágtól, mégis tévedés volna azt gondolni, hogy nem jutott el hozzánk semmi az európai történetírást megújító törekvésekből. Nem így volt, mert a hatvanas évek második felében, s a hetvenes években a francia történetírás az Annales-kör újító elvi s módszerbeli tételeit is tekintetbe véve láttunk hozzá egy modernebb gazdaság– és társadalomtörténeti kutatáshoz. Imreh István és Csetri Elek a történeti statisztikai módszert alkalmazva tárta fel Erdély társadalmi struktúráját 1767 és 1848 között. ez a módszer vezette Csetri Eleket Kolozsvár népességtörténetének kutatásában is. Érdekes Csetri Elek vallomása a gazdaságtörténet írásáról: Az együtt Európán című könyvében vallotta, hogy ez mégiscsak kényszerpálya volt, mert elsődlegesen politikai történettel szeretett volna foglalkozni.
Végül 1989 után Csetri Elek kollegánk ráállhatott erre a történetírói vonalra. Ezt különösen az 1848-as forradalom és szabadságharc kutatásában észlelhetjük. Elhunyt barátunkat írásaiban és az oktatói munkájában egyaránt a magas szakmai igényesség jellemezte. Szigorú mércével mérte önmagát, az egyetemi hallgatókat, a szerzőket és kutatótársait is. Kritikai szelleme olyan erős volt, mint magyar nemzeti elkötelezettsége.
Csetri Elek 1949-től 1986-ig egyetemi oktatóként kiérdemelte tanítványai megbecsülését, kollegái tiszteletét és elismerését. Nagy elégtétel volt számára, hogy 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választotta, s ő azóta folyamatosan jelen volt a magyar tudományos életben.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek külön is van köszönni valója azért az értő és magas színvonalú munkáságért, amelyet az Erdélyi Múzeum című folyóiratunk főszerkesztőjeként fejtett ki 1995-től 1997-ig, s természetesen Egyesületünk iránti hűségéért is. Ezért nem véletlenül jelentettünk meg vaskos emlékkötetet Csetri Elek tiszteletére, amelyben a szerzők írásaikkal köszöntötték a magyar történettudománynak tett szolgálataiért, oktató munkájáért és gazdag termést begyűjtő kiemelkedő életművéért.
Alig hagyta el a nyomdát utolsó kötete, amelynek címe Erdély az ébredő Európában (Kriterion, 2009), de sajnos a tervezett könyvbemutatót már nem érhette meg.
Munkássága, amelyet a magyar nemzet történetének szentelt történetírásunknak kiemelkedő értéke. Köteteit, tanulmányait bizonyosan sokáig fogják még használni a történelem iránt érdeklődők, a történetkutatók.
Emlékét ezzel őrizzük meg a legméltóbban.
Egyed Ákos. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Önálló és állami és magyar
A magyarság képviseletében fellépők újfent ott ülnek a kormányban, mi több, a miniszterelnök jobbján a végrehajtó hatalom második embereként maga a párt elnöke foglal helyet. A hatalomban való részesedésünk illúziója teljesebb nem is lehetne, érthető, hogy elvárásaink tisztázása a legnagyobb időszerűséggel merül fel.
Segít ebben az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról nemrég megjelent újabb összefoglalás, mely közösségünknek egy olyan fájó kérdését teszi ismét szóvá, melyre több mint kilencven éve keressük a megoldást, de hiába. A kötet a történeti előzmények és a kolozsvári egyetem (1872—1919) történetének ismertetése után a bajok gyökerét nagyon helyesen az intézmény román hatóságok általi bezárása-elkobzása-elüldözése kérdéskörében ragadja meg, ebből a szempontból az intézmény Bolyai Egyetem formájában való újralapítása történelmileg amolyan átmeneti lépésnek minősül a megsemmisítés felé vezető úton. „Az eredeti terv — miszerint létrehozták a Bolyai Egyetemet azért, hogy felszámolják — 1959-ben teljesült" — írja erről a kötetben Balázs Sándor. Jellemző, hogy a román közvéleményben azóta elfojtott hang, a méltányosságé a döntő események közben nem csupán a gyulafehérvári nemzetgyűlés dokumentumaiban szólalt meg a lelkiismeret erejével, hanem a román nemzeti gondolat legnagyobb képviselőinek egyike, Nicolae Iorga egy állásfoglalásában is. „Nem azért szereztük meg Erdélyt, hogy mások egyetemeit felszámoljuk, hanem hogy létrehozzuk a sajátjainkat."— figyelmeztetett akkor Iorga, de hasztalan. A nemzeti liberális párt által vezetett, a kisebbségek eltiprását célzó román nemzetépítés más utakat követett, s ebben a kommunista hatalom végső soron a Brătianu-féle párt hűséges tanítványának bizonyult. A metalitásváltásnál, a hivatalos román politikai vonalnál maradva jellemző dokumentuma ama vészterhes időknek Réz Mihály egyetemi tanár Octavian Gogához, az Ady-irodalomból is jól ismert költő, akkori román kultuszminiszterhez intézett nyílt levele: „Magyar egyetem csak Kolozsvárt létezhet, és annak teljesen autonómnak kell lennie. Azt mondják, a magyar egyetem a magyarság nagy politikai ereje. Ez igaz, mert a tudás, szorgalom, munka, fegyelem és becsület eredménye, s ez képezi a társadalom erejét. És mindezt meg akarják tiltani nekünk? A kérdés valójában az, akarják-e Erdélyben élni hagyni a magyarságot?" A levél pusztába kiáltott szó maradt, közlését a cenzúra megakadályozta.
A kötet sorra veszi az azóta eltelt kilenc évtized minden próbálkozását, minden átmeneti sikerét és kudarcát, az egyházak tanárképző alapítására tett első kísérletének betiltásától el egészen a nyolcvan évvel későbbi, szintén egyházi közreműködéssel, magyar állami támogatással meglapított Partium és Sapientia magánegyetemekig, a Bolyai beolvasztásán és elsorvasztásán át egészen az 1989. utáni felemás felélesztésig, s az azóta is tartó kálvária újabb állomásaiig, a Petőfi—Schiller Egyetem halva született ötletéig, a multikulturalitás jelszavával való visszaélésig, addig az égbekiáltó diszkriminációig és hipokrízisig, mellyel a Bolyai Kezdeményező Bizottság kétnyelvű feliratok dolgában tett lépéseit elgáncsolták és megtorolták.
A kötet mindazonáltal főleg a tárgyilagos helyzetismertetés és -elemzés, a kimért, tudományos közelítés mérvadó dokumentumaként lehet segítségére annak a munkának, mely a kérdést nemzetközi fórumok elé vitte napjainkban, miközben figyelmeztetés a román kormányban és parlamentben igényeink szolgálatával megbízottaknak is: közösségünk „politikai vezetői mindmáig nem tudták elérni, hogy az egykori magyar alapítású egyetem helyett létrehozott magyar tannyelvű román állami egyetem ma is érvényes jogfolytonosságát elismertessék" — állapítja meg erről Kónya-Hamar Sándor. Az említetteken kívül a társszerzők, Bodó Barna, Csetri Elek, Gaál György és Somai József a ma ismert terjedelmes könyvészet alapos ismeretének birtokában írták meg a rájuk eső fejezeteket, a levont konklúziók homályt oszlatnak, és a kérdés velejének megfogalmazásában is nemegyszer aforizmaként, letisztult tanulságként idézhetők, miként Somai József mottóul választott megállapítása is: „Nincs és nem is lehet a népeknek olyan bűne, hogy békeszerződéssel vagy a hatalom erejével jogvesztésre ítéltessenek."
Mint látjuk, egy jobb sorsra érdemes Erdélyért, annak népei valódi kibéküléséért is szót emelnek a szerzők.
Fehér könyv az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról.
Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete, Kolozsvár, 2009.
B. Kovács András. Forrás: Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Puskás Attila: Szép szavakban forradalom

Nagy és kis lépések politikája
Az RMDSZ húsz évének történetét felidéző Szabadság-beli sorozat olvasása közben két olyan témán akadt meg a szemem, amelyek most is aktuálisak Kolozsváron. [Kommentálható]
Aktuális kolozsvári „apró lépések”
„1992. december 22. Az Országos Műemlékvédő Bizottság határozatban tiltja meg a Kolozsvár Főterén található emlékművek és azok környezetének módosítását, elrendeli a Mátyás-szobor eredeti állapotának visszaállítását. Az intézkedést nem támasztja alá politikai akarat, ezért hatástalan marad.”
Nos, hát itt az ideje, hogy polgármesterünk bebizonyítsa: van benne politikai akarat. Ha nem is a magyarok iránti nyitottságra, legalább a miniszteri utasítások, határozatok végrehajtását illetően. A kétnyelvű emléktáblákról ugyanis azt nyilatkozta: miniszteri tájékoztatást várt, és ha aszerint is megengedett a magyar nyelv, csak akkor hajlandó magyar felirattal is ellátott táblákat kitétetni. Nos, a kis lépések eredményességét bizonyítandó, hajrá! Igazán apró lépésre lenne szükség Kelemen Hunor művelődési miniszter részéről. Egy kis írásbeli miniszteri utasítás hasznos volna az ilyesmire sokat adó polgármesterünknek. Sőt, még csak nem is kellene újonnan kitalálnia, csupán a sok évvel ezelőtti elődje utasításának érvényt szereznie. És még csak külön licitet sem kellene kiírni a nagy táblaeltávolító munkára, a szoborrestaurálásba, térátrendezésbe vígan beleférne.
Szintén jó volna a többi szoborról is eltűntetni a magyargyalázó táblákat miniszteri rendelet nyomán.
A kormányzatiság haszna/ára
A visszatekintés olvasásakor „megnyugtatóan furcsának” tűnt – ha lehet így fogalmazni – a kilencvenes évek vad, nyíltan nacionalista hangulata. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy a parlamentben a magyarok internáló táborba zárását javasolják a választott törvényhozók. Ennek a lincshangulatnak az eltűnésében feltétlenül szerepe volt az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának is. Azért a hangsúlyozott „is”, mert ez önmagában nem lett volna elég. Úgy vélem, bár fontos tényező volt a kormányzati részvétel, ez mégsem abban a formában járult hozzá a szövetség, a magyarok megítélésének megváltoztatásához, ahogy az a hivatalosnak mondható eremdéeszes retorikákban szerepel, vagyis hogy „megmutattuk a románoknak, mi is értékes tagjai vagyunk a társadalomnak, hozzájárulunk az ország felemelkedéséhez, stb.” A soviniszták, ha nem is mondták/ják ki nyíltan, szerintem korábban sem vonták kétségbe, hogy a magyar közösség kompetens politikusokat adhat az országnak. Nem is ez a problémájuk a magyarsággal, kormányra kerüléssel, hanem inkább az, hogy ilyenformán nehezebben megy beolvasztásunk, kivándorlásra kényszerítésünk, vagyis az ország nemzeti homogenizálása. A szociológiai felmérések is azt jelzik – sarkított megfogalmazással élve –, hogy inkább azokból kerülnek ki a szélsőséges nacionalisták, akik kevesebbre tartják saját közösségüket (az általuk riválisként felfogottaknál).
Felborulóban a tekintélyelvű világszemlélet?
A hazai társadalombeli szélsőségesség visszaszorulásában nagy szerepe van az országunkban honos tekintélyelvűségnek, ami különben más kelet-európai országban is jelen van, különösképpen az ortodox civilizációban. Korábban Romániában a kisebbségiek, akár a társadalom alján lévő rétegek, kiszolgáltatottnak, könnyű prédának számítottak a hatalmon lévőkkel szemben, akik természetesen a többség soraiból kerülhettek ki. A soviniszták nyájszelleme szerint ez így is van rendjén. Amikor nem voltak hatalmon, a nemzetiségi olyankor is szoros kapocs volt, ami összekötötte őket az éppen hatalmon lévőkkel. Az elnyomottak/gyarmatosítottak fölötti összekacsintáson túl ez tette őket is kormányképessé, hiszen az etnikum a kormányképesség kritériumának egyik előfeltétele.
A kormányzati szerepvállalással valóban felértékelődött a szerepe a magyar szövetségnek, így nem lehetett már büntetlenül belerúgni, az addigi szokásos „áldozat” szerepéből hirtelen a hatalom sáncain belülre került. ’96-ig a felfele fejet hajtó, lefelé, a kisebbekbe rugó szélsőségesek mentalitásába nem illett bele a kisebbségi kormányzás képe, de ez a szerep mára már normálisnak mondható. A közvélemény számára is elfogadhatóvá vált, és ez jó dolog, RMDSZ-érdem. De az már kevésbé, hogy szinte hozzá is nőtt a szövetséghez ez szerep, mert ennek néha túl nagy ára volt.
A normalizáció útján?
Ugyanakkor van egy folyamat, ami a szövetség kormányzati szerepétől függetlenül ebbe az irányba mutatott volna. A tömegeket ma már nem hozza annyira lázba a politika, már nem tapasztalható az az érzelmi töltés, amivel rögtön a rendszerváltás után viszonyultak a politikai történésekhez. A bezárt, nacionalista, népbutító propaganda kizárólagossága megszűnt, sokan megfordultak külföldön is, a külföldi kulturális termékek és más világnézetek ide is betörtek. Másképpen fogalmazva: a globalizáció hatására a világ kinyílt, elmozdult a normalizálódás irányába a politikai élet is. Mert ez egyrészt a normalizálódás foka, másrészt viszont a kiábrándultságé is. A normalizálódás jele az, hogy nem lehet olyan szinten manipulálni a tömegeket, mint eddig. Az is világossá vált, hogy a politika mégsem olyan mint a foci, amihez mindenki ért, egyre többen fordultak el tőle, és hagyták a szakértőkre, az érdeklődés középpontjába más témák kerültek. Ugyanakkor sokan ki is ábrándultak, rájöttek, hogy nincs sok befolyásuk a politikára, és hát az is tény, hogy az ország politikai elitje alulteljesített az elvárásokhoz képest is. Mintha kontraszelekciós alapon választódnának ki a politikai vezetők, a tehetségesebb szakemberek inkább a magánszektorban próbálnak meg érvényesülni vagy kivándorolnak/tak.
Ugyanakkor a modernizáció egyik velejárója az elidegenedés és a közösségi ügyek iránti érdeklődés csökkenése. Ez egy több évtizedes diktatúrából kikerülő alacsony állampolgári kultúrájú népesség körében mindenekelőtt a politika iránti érdeklődés megcsappanásában is megnyilvánul.
Kihagyott „nagy lépések”
Nem tudhatjuk, mi lett volna a hozadéka a szövetség belső ellenzéke által sokszor követelt ellenzéki szerepnek. A „mi lett volna ha...” típusú kérdésekre ezesetben nincsenek egyértelmű válaszok, ezért így némiképp értelmetlenek is, viszont pár sejtés megfogalmazható. Mindenekelőtt az, hogy a kormányzás kétségbevonhatatlan előnyei ellenére még egy politikai szervezet számára is néha inkább megéri kormányon kívül maradni, azaz több utat is kipróbálni. A kormányzás egyik elkerülhetetlen velejárója, hogy olykor népszerűtlen intézkedéseket kell meghozni, ami nem tesz jót egyetlen kormánypárt megítélésének sem. Ez a magyar szervezet esetében sem volt másképp. A magyarság szavazóinak aránya folyamatosan csökkent. (Az első EP választás volt a nagy kivétel, de ez is éppen azért, mert Tőkés László is indult függetlenként.). Amikor az RMDSZ 2000-ben úgy döntött: kívülről támogatja a „vörös bárók” kormányát, az addigi román szimpatizálók nagy részét is elvesztette. A kormányzati szereppel járó népszerűségcsökkenést csak erősítette a kormányban maradás-bekerülés is, ami sokszor elvtelen helyezkedéssel (lásd a különböző szövetségváltások), megalkuvással (pl. Bolyai Egyetem, aztán Petőfi – Schiller, majd még az sem) járt. Emiatt a magyar választók is elfordultak a politikától, levonták a „a mieink sem jobbak a Deákné vásznánál” -szerű következtetést, nőtt azoknak a száma, akik más pártokra szavaztak. Ezekre a folyamatokra persze ráerősítettek más, a kormányzástól független jelenségek is. Például a kontraszelekciót erősítő belső rekrutációs politika, valamint a klientúraépítés (pl. támogatáspolitika terén).
Az állandó kormánytámogatással mintha csökkent volna az RMDSZ szövetségének az ára is.
Az RMDSZ a folyamatos kormányzati politika erősítésével kihagyott pár olyan lehetőséget, amelyet – bár átmenetileg konfliktusos állapotot idézett volna elő – talán nem ártott volna kipróbálni. A kormányzás árában benne volt néhány fontos projektnek a „parkoltatása” is, így ezek sokéves szünet, illetve négyévenkénti elővétele után hiteltelenül hangzanak a választók előtt. Nagyobb nemzetközi és hazai visszhangra talált volna, ha a NATO- és EU-csatlakozások előtt ellenzékből követelte volna az RMDSZ az autonómiát, magyar nyelv hivatalossá tételét bizonyos helyeken, illetve magyar egyetemet, mint így utólag, négyévenkénti választások idején.
A felvidéki és vajdasági példák is azt mutatják, hogy bizonyos szempontból sikeresebb volt az időnkénti ellenzéki szerep. A Vajdaságban az autonómia valóság lesz, a Felvidéken van magyar egyetem. (A Felvidéken a kétnyelvűség, a magyar nyelvhasználat most úgy tűnik, ellehetetlenül, remélhetőleg átmenetileg.)
A külföldi nyomásgyakorlás olyan elem, ami a legfontosabb időszakban kimaradt a hazai magyarság politikai eszköztárából (vajdasági autonómiáról sem beszélnénk ma enélkül). Visszaolvasva a húsz éves történetet az is kiderül, hogy időnként ellenzékből is nyert „csatákat” – mégpedig a legvadabb időszakokban – a szövetség, mégpedig a nemzetközi szervezetek segítségével (Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése, Project on Ethnic Relation)
Hatalmon léve immár tényleg elkezdhetnék a kisebbségi nyelveken folyó oktatást szabályozó törvénytervezet megvitatását, amit az RMDSZ még 1994 szeptember 19-én nyújtott be Románia Szenátusába 492 380 állampolgár támogató aláírásának társaságában. (Egy törvény előterjesztéséhez 250 000 aláírás volt szükséges a benyújtás időpontjában, azóta az új alkotmányban ezt levitték százezerre pár megszorítással.) Kormányon az alkotmányban előírtakat kellene betartatni, az aktualizált igényekkel kiegészítve, különösen most, amikor számtalan magyar osztályt a megszűnés veszélye fenyeget.
HERÉDI ZSOLT. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Farkas Miklós átvette a Segesvár díszpolgára címet
A segesvári önkormányzat januárban díszpolgári címet adományozott Farkas Miklósnak, a segesvári Gaudeamus Alapítvány alapítójának, a Mircea Eliade Főgimnázium nyugalmazott matematikatanárának. A díszpolgári oklevelet és a város kulcsát Dorin Danesan polgármester adta át március 6-án, a segesvári magyar középiskolai oktatás 50. évfordulójára szervezett ünnepi rendezvényen, dr. Mariana Gorczyca és Tóth Tivadar, a líceum igazgatója és igazgatóhelyettese jelenlétében.
Az önkormányzat a líceum vezetőségének javaslatára egyhangúlag fogadta el a Segesvár magyarsága számára megtisztelő cím odaítélésről szóló határozattervezetet, amellyel elismerte Farkas Miklósnak a segesvári oktatás és művelődés fenntartására és fejlesztésére kifejtett odaadó és önzetlen, majdnem 50 éves munkáját. Farkas Miklós, a város első magyar nemzetiségű díszpolgára Marosvásárhelyen született 1941. május 31-én. Tanár szülők gyereke, elemi iskolai tanulmányait 1947- ben kezdte el Marosvásárhelyen, a Református Kollégiumban, 1958-ban sikeres felvételi vizsgát tett a kolozsvári Bolyai Egyetem matematika-fizika szakára, ahol 1963-ban szerzett diplomát matematika-mechanika szakon. A segesvári Mircea Eliade Főgimnázium magyar tagozatán kezdte tanári pályafutását, ahol megszakítás nélkül, 42 éven át oktatta a matematikát. 2003- ban vonult nyugdíjba, de még két évig tanított. Több mint 1000 diák került ki a keze alól, 12 osztálynak volt osztályfőnöke. Amint a méltatásában elhangzott, kollégáival együtt sikerült olyan szellemiséget kialakítania, amelyet azokból a nagy hagyományokkal rendelkező erdélyi magyar iskoláktól "örököltek", amelyekben ők tanultak, s rövid időn belül a frissen alakult tagozat kiváló eredményekkel büszkélkedhetett. Diákjai eredményesen szerepeltek a matematikai olimpiák különböző szakaszain és az egyetemi felvételi vizsgákon. Több mint 20 éven keresztül vezette a Segesvár környéki matematikatanárok módszertani körét és a Romániai Matematikai Társaság segesvári fiókjának elnöke volt 23 évig. Szakmai és művelődéssel kapcsolatos írásai jelentek meg hazai lapokban és folyóiratokban : Matematikai Lapok, Tanügyi Újság, Korunk, A Hét, Helikon, Romániai Magyar Szó, Népújság stb. Több matematika tankönyvet írt a XII. osztályok számára. 1990. után, rövid ideig a helyi politikai élet résztvevője volt, alapító tagja és elnöke a helyi RMDSZ-szervezetnek. 1990. március 18-án vezetésével (RMDSZ elnöki, valamint igazgatóhelyettesi minőségében) a magyar tagozat tanulói egyórás, táblás felvonuláson (tüntetésen) vettek részt, önálló magyar iskolákat követelve.
A segesvári EMKE szervezet alapító tagja és elnöke volt (1993–1995), valamint az Erdélyi Múzeum Egyesület és a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület tagja napjainkig.
1993-ban – volt tanítványai és kollégái támogatásával – megalapította a segesvári Gaudeamus Alapítványt, amelynek elnöke volt 1993 és 2002 között, majd igazgatója napjainkig.
A Gaudeamus Alapítvány fő célkitűzése a segesvári és környékbeli szórványban élő magyar gyermekek anyanyelvű oktatásának támogatása. E célból az alapítvány 1999. óta szórványkollégiumot működtet, ahol 80 diáknak biztosít jó szállás-, étkezési- és tanulási körülményeket.
(a.) Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Egy elfelejtett MISZSZ-kongresszus
Amikor ezerkilencszázkilencven fekete márciusára gondolok, mindenekelőtt az RMDSZ-székház ostroma jut eszembe: a vasszekrénnyel eltorlaszolt ajtóba hasító baltavas látványa, a vérszomjas tömeg ordítozása, a padlásfeljárót elzáró kazán alatti tűzgyújtási kísérletek, a 79 padlásra menekült személy csendes számbavétele, neveink jegyzetfüzetbe vésése az esetleges halál árnyékában.
És a másnapi rémálom: ordítozás, öklök, üvegek, eltorzult arcok. Félelem és iszonyat. Marosvásárhely sok-sok eseményt megélt az évszázadok alatt, de ilyen gyalázatot keveset.
A fentiek mellett jelen soraimmal egy elfelejtett MISZSZ-kongresszusra emlékezem, amely fontos volt ugyan a romániai magyarság újkori történetében, az azt követő események miatt a közvélemény mégsem szerzett róla tudomást kellő mértékben. Ez érthető: a kongresszusi beszámolók, méltatások, interjúk helyett sajnos a márciusi véres események kerültek előtérbe.
Ifjúsági szervezeti vezetőként főszervezője, házigazdája voltam az 1990. március 17–18-án zajló marosvásárhelyi MISZSZ-kongresszusnak, amely a romániai magyarság 1989 utáni történetének első kongresszusa volt, öt héttel megelőzve az RMDSZ nagyváradi kongresszusát. A szervezés lázában – a már jelentkező baljós előjelek ellenére – nem gondoltunk arra, hogy a MISZSZ marosvásárhelyi kongresszusát beárnyékolják majd az azt megelőző és azt követő tragikus események. A gyülekezés napján került sor a gyógyszertári verekedésre, amelyből a kíváncsiskodó MISZSZ-küldöttek egyike- másika szenvedő alanyként került ki. Mindez rányomta bélyegét a kongresszus munkálataira, mindannyiunk közérzetére. Mégis, ki gondolta volna, hogy Sütő András március 17-én reggel írt köszöntőlevele, amely felolvasásra került a megnyitón, talán az utolsó írás volt, amelyet a Herder-díjas író két szemmel alkotott. Mindannyiszor beleborzongok, ahányszor visszapergetem magamban a kongresszus másnapja, március 19-e eseményeit, az RMDSZ- székház padlására szorulva eltöltött végtelen órák félelmeit és szorongásait.
Sütő András leveléből idézek: "Teljes szívemből köszöntöm ifjúsági szövetségeink forradalmi tanácskozását. Forradalmi? A jelzőt a kegyes és a kegyetlen valóság mondatja velem. Kegyes, mert félévszázados álmunk ölt testet abban, hogy jövőt formáló tanácskozás végett egybegyűlhettünk s anyanyelvünkön szólhatunk, és kegyetlen, mert a győztes karácsonyi forradalom utáni hónapok válságos időt hoztak ránk. Mindennapi kemény, sőt némelykor véres küzdelemre kényszerítő mozzanatokat, eget ostromló reményeink után csekély elégtételt és keserű kiábrándultságot, az országot elborító örömmámor után, a forradalomért hozott véráldozat után újabb gyászt, temetést, emberi tragédiákat."
Több mint 250 küldött, 16 megye és 21 körzet képviselői, számos külföldi meghívott vett részt a kongresszuson. "Az előző esti rossz ómen ellenére a kongresszus megpróbálta a barátság, a türelem, az építkezés szellemében kifejteni munkálatait. Ehhez a hangot a református, katolikus és unitárius egyház három segédlelkészének imája, a cserealji templom kórusának dalai adták meg." (Nagy Miklós Kund, Népújság, 1990. március 20.)
A megnyitón többek között felszólalt Szőcs Géza költő, akinek az emigrációt követően ez volt az első politikai közszereplése, Káli Király István, Tófalvi Zoltán, valamint Smaranda Enache és Emil Iovanescu emberjogi harcos, a budapesti 1988-as tüntetés szervezője. A központi és tagszervezeti beszámolókat követően viták folytak a MISZSZ jogi hátteréről, a szándéknyilatkozatról és az alapszabályzatról. A kor hangulatára jellemző, hogy kongresszusi állásfoglalásainkban csatlakoztunk a Temesvári Kiáltványhoz, nyíltan kiálltunk az ülősztrájkot folytató orvostanhallgatók, valamint a Pro Európa Liga mellett, elítéltük a Vatra Româneasca szervezet fasisztoid akcióit.
Megítélés kérdése, hogy naivak vagy éppen öntudatosak voltunk, amikor nyilatkozatunkban az önálló magyar iskolahálózat megvalósítása és a magyar nyelv szabad használata mellett a Bolyai Egyetem visszaállítását, független kulturális intézményrendszer biztosítását, Nemzetiségi Minisztérium létrehozását, nemzetiségi törvény kidolgozását és garantálását kértük.
Hiszem, hogy húsz évvel ezelőtt a misszesek önzetlen lelkesedésből akartak, akartunk valami szépet és jót. Aztán jöttek a hodáki fejszék, hullámokat vetett a kivándorlás, érdekek feszültek és kinek-kinek megélhetés után kellett néznie. Eközben megedződtünk, alkalmazkodtunk, továbbléptünk vagy félreálltunk, pusztába kiáltottunk vagy elhallgattunk, házasodtunk vagy elváltunk, megtagadtuk önmagunkat vagy túlságosan hűek lettünk hozzá, a trikónkat nyakkendőre és tekintélyes pocakra cseréltük. Miközben utánunk is felnőtt egy új nemzedék.
Dr. Ábrám Zoltán. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

1956 erdélyi mártírjai
A Fodor Pál-kötet
A teljes telt ház tiszteletét tette a Bolyai téri unitárius egyházközség templomában – ezúttal nem istentiszteleten, hanem könyvbemutatón, olyan kötet ismertetésén, amely a nem túl távoli múlt szomorú eseményeit közli tényszerűen, a történész komolyságával, pontosságával. Tófalvi Zoltán 1956 erdélyi mártírjai című könyvsorozatának legutóbbi, negyedik kötetét, a Fodor Pál-pert, annak körülményeit és dokumentációs anyagát – többek között jelentések, vallatási jegyzőkönyvek, vádiratok, fellebbezések, ítéletek – bemutató könyvet méltatták Székely Levente hegedűművész és tanítványai játéka után.
A sorozatot gondozó Mentor Kiadó igazgatója, Káli Király István emelkedett először szólásra: – Amikor a sorozatot, ezt a szolgálatot útjára indítottuk, háromkötetesre terveztük, de kiderült, hogy a közel 2500 oldal túl sok ehhez. Arra gondoltunk, hogy szükség van olyan forráskötetekre, amelyekhez a történészek száz év múlva hozzányúlhatnak. A könyvben a saját életünk van benne, a tudat, hogy meg kellett éljünk egy olyan kort, amelyben a hatóság mindent meg akart semmisíteni. 1956-nak igazi mártírjai vannak, de Magyarországon eddig soha nem voltak tisztában azzal, hogy voltak erdélyi mártírok is. Ha mi meg nem örökítjük ezt, a történészek sem tudják majd tárgyilagosan felmérni az akkor történteket.
Kilyén Ilka színművésznő édesanyja visszaemlékezéseit idézte, Kós Károlynak a forradalomról készített feljegyzéseit olvasta fel, énekkel, szavalattal gazdagított műsorát Albert Camus A magyarok vére című írásával zárta.
Bölöni Domokos szerint a szerző egyszemélyes intézmény, kutatómunkája életbe vágó fontosságú. Tófalvi Zoltán folyamatos sorscsapásoknak tétetett ki, egyedül maradt Erdélyben, de nem roskadt össze, a munkájába menekült, kutatási területének megszállottja.
– E kötetek bemutatója kicsit ünnep is – tette hozzá a szerző. – Hiszen lehet-e könyvet írni úgy, hogy az ember közben elveszíti a társát? Utána pedig úgy, hogy meghal a veje? Engem már nem érdekelnek a kánonok, én ezeket a könyveket megírom. Nagyjából készen van az ötödik is, amely a túlélőkkel készített interjúkat tartalmazza. Ezt követően a Bolyai Egyetem perét tárgyalom 1000 oldalban, majd az unitárius egyház lefejezését, a nagyváradi fiatalok perét, a protestáns teológia kinyírását, végül a Kis-Küküllő menti pereket. Amikor Magyarországon minden elveszett, az erdélyiek tartották a lelket az ottaniakban.
Fodor Pál a forradalom hatására fejezte be lakosságcsere-tervezetét. ’56-ban az erdélyi kérdés megoldására négy, papírra fektetett tervezet létezett. Ma, amikor semmilyen veszély nincs, mindössze két autonómiatervezetünk van. Ennyit erodálódott a helyzet. A kisebbségi kérdés azért van takaréklángon, mert a nagy, országos cél a Besszarábiával való egyesülés. E kötetben ezek a tervezetek is benne vannak, a lakosságcsere gondolatairól szól a kötet. Fodor Pál mérnökként a vasútnál dolgozott, végigjárta egész Erdélyt. Akkoriban a maga tervezetével mindenki Márton Áronhoz folyamodott. És ebből következtek a gondok. Márton Áron tudta, hogy hol a józan kompromisszum. Mások nem tudták, és ez az egyik legnagyobb tragédiánk. Vagy túl lágyak, vagy túl kemények voltunk. A készülő Csiha Kálmán-kötetben is ezt járom végig. A forradalom kapcsán körülbelül 34.000 embert tartóztattak le, közülük 54-et végeztek ki. A románok is úgy érezték, hogy a magyar forradalom mellett a helyük. Fodor Pál ma ötvenhárom éve kereste fel Csiha Kálmánt Aradon. De aki megfordult Márton Áronnál, azt már automatikusan követték. És azokat is, akikkel tárgyalt. Csiha Kálmánt ettől a pillanattól kezdve követik. Olyannyira, hogy utána mindenkit, aki vele kapcsolatba lépett. Róla például egyik közvetlen presbitere jelentett. Mert az erdélyi magyarság legnagyobb gondja, hogy túldimenzionáljuk azokat, akik ügynökként tevékenykedtek. Nagyon sok ügynök volt a művészek, lelkészek, írók körében, akik részben a párttagságuktól akartak ily módon megszabadulni. Úgy is tudom olvasni mindezt, mint abszurd irodalmat a szocreál eszközeivel leírva.
A koncepciós per vádlottai – öt tiszta ember: a tervezet kidolgozója, három Ferenc-rendi szerzetes és az akkoriban fiatal református lelkész, Csiha Kálmán. Akit nem csak ezért vittek ítélőszék elé, hanem azért is, mert Aradon paródiákat írt, Csokonai stílusában gúnyolta ki az elrománosítást, az aradi közszállítást. Mindezt saját felettese juttatta el a szekuhoz. Követési, megfigyelési dossziéja 637 oldalt tesz ki, és teljesen más egyháztörténet bontakozik ki belőle. Kálmán mégis ezen idők alatt építette ki azt a kapcsolatrendszert, amelynek köszönhetően a rendszerváltás és püspökké választása után 218 épületet emelt, iskolákat, diakóniai központokat, templomokat és imaházakat. A köteteimre a román történetírás is felfigyelt, a Nicolae Iorga Intézetbe hívtak meg bemutatni őket. A közösségi sorsot misszióként kell felfogni. Én is így tudtam kivédni a csapásokat, amelyek rám vártak – foglalta össze beszédét Tófalvi Zoltán, akinek az est végén Bölöni Domokos nyújtott át díszoklevelet.
Nagy Botond. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Húsz éve történt a kelet-európai rendszerváltozás - Az RMDSZ, a romániai magyarság szervezetének kibontakozása
Húsz éve, 1990. április 21-22-én tartotta Nagyváradon első kongresszusát a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), amely napjainkig a romániai magyarság és Románia meghatározó politikai ereje.
1989 decemberében Romániában megbukott a diktatúra, elérhető közelségbe került a jogállamiság, a demokrácia, a piacgazdaság, a többpártrendszer, a vallásszabadság, a nemzetiségi egyenjogúság. Király Károly, Tőkés László és Domokos Géza, a romániai magyar értelmiség képviselőiként bekerültek az új román vezetésbe, amely eltörölte a Ceausescu-éra nemzetiségellenes törvényeit, Kisebbségi Bizottságot hozott létre és nyilatkozatban mondta ki a nemzetiségi jogok szabad gyakorlását.
A romániai magyarok szervezete a forradalom napjaiban, december 22-én jött létre Magyar Demokrata Tanács néven, Domokos Géza, a Kriterion Kiadó igazgatójának elnökletével. Az alakuló ülést 1989. december 25-én tartották Bukarestben, már Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnevezéssel. Az Ideiglenes Intéző Bizottságban szerepet vállalt a romániai magyar értelmiség színe-java: a Végrehajtó Bizottság elnöke Domokos Géza, tiszteletbeli elnöke Tőkés László, titkára Verestóy Attila lett, a testületben helyet kapott Cs. Gyimesi Éva, Kántor Lajos, Balogh Edgár, Sylvester Lajos, Király Károly, Demény Lajos, Horváth Andor, Lányi Szabolcs, Sütő András, Kányádi Sándor és Toró Tibor.
Az RMDSZ nem pártként, hanem társadalmi mozgalomként indult, a romániai magyarság nemzetiség közképviseleti és érdekvédelmi szerveként. Az alapítók megszövegezték a szövetség Kiáltványát és Munkaprogramját, helyi szervek létesítésére hívtak fel, s leszögezték, hogy tiszteletben kívánják tartani Románia területi integritását. A deklarált jogokhoz tartozónak tekintették az anyanyelvi oktatási rendszer kiépítését, saját művelődési és tudományos intézmények működtetését, a magyar nyelvű sajtó megteremtését, a magyar nyelv szabad használatát a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, a nemzetiségi ügyek minisztériumának felállítását, valamint a nemzetiségi jogok alkotmányos szavatolását.
Az elkövetkező napokban-hetekben egymás után alakultak a mozgalom helyi és megyei szervezetei. 1990. január 13-án az RMDSZ első országos küldöttértekezlete Marosvásárhelyen elfogadta a szövetség részletes programját és elvi nyilatkozatát. Az ún. szándéknyilatkozat hangsúlyozta: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nem ideológiai alapon tevékenykedik, hanem az a törekvés vezérli, hogy tömörítse mindazokat a mozgalmakat, szervezeteket vagy csoportosulásokat, amelyek elfogadják alapelveit, támogatják programját és a közös célok érdekében együttműködést tanúsítanak. A dokumentum leszögezte, hogy a romániai magyarság nemzeti kisebbségként tényleges jogegyenlőségben kíván élni a román néppel. Jelezte, hogy a szövetség jelölteket kíván állítani az országgyűlési választásokra, javaslatokat tesz majd a kormányban a nemzeti kisebbségek számára fenntartott tisztségek betöltésére, képviselőket akar küldeni az államigazgatás területi és helyi szerveibe, sürgősségi programot dolgoz ki a lakosság fogyasztási cikkekkel való ellátására, életkörülményeinek javítására. Az egyik legfontosabb kérdésben, az oktatásügyben a szervezet kifejezte azt az igényét, hogy a romániai magyarság hozza létre önálló anyanyelvi oktatási hálózatát az óvodától az egyetemig. Javasolta, hogy a Kolozsvárott visszaállítandó Bolyai Egyetem legyen a felsőfokú képzés anyanyelvi intézménye, a magyar iskolákban minden szinten oktassák a magyar nemzet történelmét is, a román iskolákban használatos történelem tankönyveket pedig dolgozzák át, hogy azok hitelesen tükrözzék az ország területén élő népek közös történelmét.
Az Ideiglenes Intéző Bizottság 1990. január 24-én benyújtotta a szövetség működésének engedélyezésére vonatkozó kérelmet, amelyet bukaresti törvényszék 1990. január 30-án iktatott. A RMDSZ ekkor már 17 megyében rendelkezett tagszervezetekkel és közel 300 ezer tagot számlált, a létszám február végéig mintegy 600 ezerre emelkedett. A romániai magyarság nagy többsége belépett a szervezetbe, amelyen belül megalakultak a magyar szakembereket aktivizáló jogi, pénzügyi, művelődési, mezőgazdasági stb. szakbizottságok, megkezdődött az önálló magyar iskolarendszer újjászervezése.
Az RMDSZ 1990. február 24-25-i sepsiszentgyörgyi második országos küldöttgyűlésén a résztvevők újraválasztották az Országos Ideiglenes Bizottságot 11 tagú elnökséggel, az elnök ismét Domokos Géza, a tiszteletbeli elnök újfent Tőkés László lett. A szövetség háromtagú titkárságának élére Bitay Ödön került, az újonnan létrehozott tanácsadó testület vezetője Király Károly lett, tagjai pedig Cs. Gyimesi Éva, Fábián Ernő, Kányádi Sándor, Sütő András és Toró Tibor.
A román-magyar megbékélés történelmi lehetősége 1990 tavaszától egyre csekélyebbé vált az élesedő nacionalista közhangulat, a Ceausescut kiszolgáló középrétegek feléledése és visszaszivárgása az államhatalomba, a szélsőséges nacionalista szervezetek színre lépése nyomán. A májusra kiírt választások előtt megindult az izgatás és a sajtókampány az RMDSZ ellen, felmelegítve a vádakat az állítólagos magyar revizionista, irredenta törekvésekről. A magyarellenes hisztéria, amelynek szításában a Nemzeti Megmentési Front szerepe mindvégig tisztázatlan maradt, az 1990. márciusi marosvásárhelyi véres eseményekbe torkollott. Az atrocitások kiemelt célpontja volt a romániai magyarság szervezete: az RMDSZ marosvásárhelyi székházát 19-én valóságos ostrom alá vették a fejszékkel, husángokkal felszerelkezett, busszal ideszállított, felheccelt román tüntetők, a rendőrség pedig tétlenül nézte, ahogy a tömeg rátámad a székházból távozó magyarokra. A zavargásoknak több halálos áldozata, több száz sebesültje volt, Sütő András, az RMDSZ egyik irányítója életre szóló sérülést szenvedett. Az RMDSZ tiltakozott a kormánynál, a történtek kivizsgálását, a folytatás megakadályozását követelte, miközben a román vezetés Magyarországot és az erdélyi magyar nacionalizmust okolta a történtekért: sokak szerint a "magyar kártya" nem véletlenül került elő a választások előtt a romániai belpolitikában.
A marosvásárhelyi pogrom miatt halasztást szenvedett az RMDSZ első kongresszusa, amelyre április 21-22-én került sor Nagyváradon 17 megyéből érkezett 322 küldött részvételével. Domokos Géza elnöki beszámolójában megfogalmazta, hogy a Marosvásárhelyen történtek következtében az RMDSZ tevékenysége, a romániai magyarság jogainak kivívásáért folytatott küzdelme új szakaszba lépett. Szertefoszlottak bizonyos illúziók, lejárt a töretlen optimizmus időszaka, ezek helyét a józan tisztánlátás, a felelősségteljes vizsgálódás igénye vette át - mondta, s hozzátette azt is, hogy a Nemzeti Megmentés Frontja csak akkor számíthat a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatására, ha teljesíti a kisebbségi jogok biztosítására tett ígéretét. A vitában felszólalók elsősorban arra tértek ki, milyen utat keressen a szövetség a szervezeti élet fejlesztésében, a megújulást és a tisztulást milyen mértékben hajtsa végre, s hogyan folytassa tevékenységét az RMDSZ a kialakult belpolitikai helyzetben.
A tanácskozáson konszenzus jött létre, miszerint az adott politikai környezetben az a legfontosabb, hogy a magyarságnak egységes, önálló politikai szervezete legyen. A résztvevők megvitatták és elfogadták a szövetség politikai programját (amely felölelte a kisebbségi önszerveződésre vonatkozó feladatokat is), kidolgozták az RMDSZ alapszabályát, majd megválasztották a vezető testületeket: a 101 tagú választmányt, az pedig a 19 tagú elnökséget. A szövetség elnökét és főtitkárát nyílt szavazással választották meg: az elnök ismét Domokos Géza, a főtitkár a Budapestről Erdélybe visszatért Szőcs Géza lett, Tőkés László tiszteletbeli elnök maradt. A résztvevők jóváhagyták azt az elképzelést, hogy Bukarestben legyen a szövetség politikai központja, Kolozsváron pedig a főtitkárság.
A kongresszus határozatot hozott arról is, hogy az RMDSZ részt vesz az 1990. május 20-ai választásokon. A megmérettetés komoly sikert hozott: az RMDSZ a szavazatok több mint 7 százalékával a Nemzeti Megmentési Front mögött a második legerősebb politikai-társadalmi tömörülés lett Romániában, a Szenátusban 12 mandátumhoz, a Képviselőházban pedig 29 képviselői helyhez jutott. A szervezet 1990 óta is folyamatosan parlamenti tényező, a későbbiekben több alkalommal kormányzati szerepet is játszott: először az 1996-2000, majd a 2004-2008 közötti periódusban, legutóbb pedig 2009 decemberében.
MTI

Le kell ráznunk bilincseinket
Az ész és bűbáj erdélyi gyémántja
"Ha más vidékre hív a szépség, / De rab-cellába zár a kényszer, / Celládat bár mérföldek mérjék, / A zárt falakkal megelégszel?" (Szabédi László)
– Tiszta eszményeket kegyetlenül megcsúfoló idő ördögi kerekei között pusztult el az a Szabédi László, aki egykor innen, ezekről a szomorú szépségekben bővelkedő mezőségi tájakról indult el "világhódító, nagyszerű kalandra" a szellem birodalmának ösvényein. A számára oly szűkmarkúan megadatott esztendők során bejárta a gondolati líra tartományait, mívesen megmunkált novellákban kereste a válaszokat súlyos kérdésekre, kísérletezett a színpadi kifejezés lehetőségeivel, éles elméjű kritikai tartományokban, esszékben mondott máig érvényes véleményt a korabeli szépirodalom és művészet jelenségeiről – például Tamási prózájáról, Nagy Imre festményeiről –, szerkesztett folyóiratot hű pályatársakkal együtt, mindig a dolgok lényegét keresve-kutatva. Maradandót alkotott a magyar nyelvtudomány területén. Ész és bűbáj című, 1953-ban megjelent kötetének előszavában írta: "Soha nem akartam más helyett gondolkozni, mint ahogy azt is elképzelhetetlennek tartottam, hogy helyettem más gondolkozzék." (Nagy Pál: Tisztelgő főhajtással)
A mártír sorsú unitárius íróra emlékeztek vasárnap Szabédon. Kecskés Csaba, Marosvásárhely-kövesdombi lelkész-esperes, aki boldog gyermekéveit ugyanott töltötte, szószéki beszédében bibliai és irodalmi példázatokkal vázolta az értelmes életet kereső ember vívódását "ész és bűbáj" varázsában, ama fénytartományt mutatva fel, melyben ha az élet célja a madáchi tanulság: a küzdés maga –, akkor csak az embert egyetemesen, a nemzetet sajátosan szolgáló, értelmes küzdésnek van jogosultsága. A vendégeket Jenei Sándor Levente helybeli lelkész köszöntötte. Megtisztelte jelenlétével az eseményt Dáné Tibor Kálmán, az EMKE országos elnöke, Egyed Péter író, a kolozsvári BBTE filozófia tanszékének tanára, Máthé Dénes, a BBTE tanára, az Erdélyi Unitárius Egyház főgondnoka, érdekvédelmi szervezetünk és az önkormányzatok képviselői, pedagógusok. A templomban Szabédi László verseit szavalták a nevét viselő iskola diákjai, közreműködött a Szabó Júlia énekvezér dirigálta helyi vegyes kar, a templom falán elhelyezett emlékplakett – Hunyadi László alkotása – alá kerültek az emlékezés virágai, és koszorút helyeztek a kultúrház épületében létesített Szabédi- emlékszoba falára is.
– Szabédi László lélekbeli hovatartozását írói nevének megválasztásával juttatta kifejezésre – mondotta Nagy Pál irodalomtörténész, a költő nemes kultuszának leghűségesebb marosvásárhelyi híve. – Szabédi László 1907. május 7-én eredetileg Székelynek született a Maros menti Sáromberkén. Gyermekkorának egy részét töltötte itt, ebben a faluban, Szabédon, a mezőségi szelíd dombok és vadvirágos rétek világában, ahol anyai nagyapja, Abrudbányai Rédiger Géza: unitárius lelkész volt. Szabédon, a tiszteletes úr családjának fölnevelő közösségében szerzett emlékek és élmények mindvégig – 1959-ben bekövetkezett tragikus haláláig – meghatározó erővel voltak sorsa alakulásában, sokoldalú munkálkodásának hétköznapjaiban. "Ebben a faluban / nem születtem ugyan, / szülőfalum mégis ez; / ebben a faluban / semmim sincsen ugyan, / de itten lesz, amim lesz." Szabédi Lászlóról szólva soha nem feledkezhetünk meg a szabédi temetőben nyugvó papköltő- nagyapáról, Rédiger Gézáról – figyelmeztetett Nagy Pál. És arról sem, hogy Szabédi László édesapja, a hatgyermekes sáromberki vasutas ugyancsak rendelkezett költői talentummal: "írásos hagyatékában több verse maradt fenn, s ezeknek egy része meg is jelent 1944-ben, Pécsett, a Szabédról...levett kalappal című kötetben, amit Abrudbányai Ödön, Rédiger Géza tiszteletes úr legidősebb fia szerkesztett. Irodalomtörténeti tény tehát, hogy Szabédi Lászlónak, a huszadik századi magyar irodalom és tudományosság kiemelkedő egyéniségének annak idején ilyen elődei voltak azok, akiknek családi közösségéből elindult később a maga pályáján. Ezen a talajon Szabédi választott szülőfaluja vonzó és értékgerjesztő góca lehet ma is e vidék – a viharos történelmi múltra visszatekintő székely Mezőség – élni akaró, megmaradásra hivatott magyarságának. * A kérlelhetetlen, szókimondó közíró szólal meg Nagy Pál záró mondataiban: – Szabédi Lászlót a csalódások, megaláztatások végül is öngyilkosságba kergették, ez a küzdelmes életpálya mélyen összefügg az erdélyi magyar értelmiség közelmúltjának megpróbáltató eseményeivel, azokkal a drámai történésekkel, melyek több nemzedék életében kitörölhetetlen nyomokat hagytak. Elegendő talán a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem 1959 tavaszán történt "beolvasztására" – azaz: megszüntetésére – gondolni. Köztudott: Szabédi jó ideig kiváló tanára volt a Bolyainak; évfolyamok számára nyújtott maradandó élményt kitűnő előadásaival. Egykori tanítványai – közéjük tartozom én is – múlhatatlan szeretettel és sok köszönettel emlékeznek rá manapság.
Nem titok: az önálló Bolyai megszüntetése súlyos jogsértés volt, s mint ilyen, az egykori román kommunista-nacionalista diktatúra asszimilációs politikájának "fegyver- tényeként" emlékeztet a korabeli állapotokra. Ennek a fondorlatos jogsértésnek lett áldozata – másokkal együtt – Szabédi László is: 1959 áprilisában Kolozsvár mellett vonat elé vetette magát. * Szabédi László neve értékjelző fogalom irodalmunk, kultúránk jelenkori történetében. Az Őt megillető elismerés jele az is, hogy szavainak hű meghallói hajdani ittlétének színhelyén – a választott szülőfaluban – tisztelgő főhajtással emlékeznek rá minden időkben.
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Jogvédelem nehéz időkben
Szabédi László 1956 szeptemberében egy kolozsvári tanácskozáson, az odavaló és marosvásárhelyi írók gyűlésén, a magas rangú pártvezérek jelenlétében felszólalt, s többek között ezt mondta: "Márpedig világos, hogy az anyanyelvemhez való jog az anyanyelvemhez kapott válaszhoz való jogot jelenti. Világos, hogy ami nekem jogom, az valakinek irántam való kötelessége (...) Lehetetlen dolog a testvéri együttélést megkívánó minden erőfeszítést az egyik félre hárítani. Lehetetlen a két hivatalos nyelv demokratikus elve helyett a két anyanyelv magyarokat sújtó, hazug, sivár, antidemokratikus elvét hirdetni... (...)"
Tiszta beszéd, határozott és félreérthetetlen jogvédelem volt ez – nehéz időkben. Szabédi László és azok az erdélyi írók, akik ekkor hasonló szellemben szólaltak fel ezen a tanácskozáson, máig érvényes követelményeknek adtak hangot az ott jelen levő pártvezérek füle hallatára. Az az igazság, hogy az önálló Bolyai Tudományegyetem visszaállításáért, anyanyelvi jogainkért ma sem szólhatunk másképpen...
Szabédi László neve értékjelző fogalom irodalmunk, kultúránk jelenkori történetében. Az Őt megillető elismerés jele az is, hogy szavainak hű meghallói hajdani ittlétének színhelyén – a választott szülőfaluban – tisztelgő főhajtással emlékeznek rá minden időkben.(Nagy Pál beszédéből. Elhangzott 2010. május 9-én, a szabédi unitárius templomban tartott emlékező ünnepségen)
b.d.
Népújság (Marosvásárhely

Bíró Donát emlékére
Kedden, május 25-én elhunyt Bíró Donát tanár, helytörténész, a szászrégeni magyarság meghatározó, közismert személyisége, akinek több várostörténeti és a környékről szóló monográfiája, tanulmánya, cikke jelent meg. Mindig a háttérben maradt, úgy kutatta a múltat, hogy a jövőnek szóló példát szolgált ezáltal azoknak, akik olvasták írásait. Tanárként több nemzedéket nevelt fel.
Bíró Donát 1930. május 9-én született a Hargita megyei Csíkmadarason. Elemi iskolába szülőfalujában járt, majd Csíkszeredában érettségizett. 1954-ben államvizsgázott a kolozsvári Bolyai Egyetem történelem fakultásán, melynek elvégzése után megkezdte didaktikai pályafutását Szászrégenben, a magyar tannyelvű Tanítóképzőben, a 2-es számú líceumban, valamint a szintén helybéli 5-ös számú általános iskolában. Nyugdíjazása után is tovább dolgozott, mivel Szászrégenben hiányoztak a szakképzett tanárok, így történelmet, gazdaságtant és filozófiát tanított a város két középiskolájában. Szabadidejében elszánt – s talán legfontosabb – kutatója Szászrégen múltjának, foglalkozott tehát helytörténettel, etnográfiával. Kutatásai számtalan kötetet, illetve helytörténeti és etnográfiai tanulmányt eredményeztek. Ezek nyomtatásban is megjelentek, valamint a különböző hazai és külföldi folyóiratokban, például Művelődés, Szászrégen és Vidéke, Népújság stb.
Fontos kitüntetéseket és díjakat is kapott, mint pl. 1992-ben a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságtól (III. díj), szintén harmadik díjat a budapesti Néprajzi Múzeumtól 1992-ben és negyedik díjat 1997-ben. A szászrégeni helyi tanács is értékelte helytörténeti tevékenységét, és a helyi kultúra és irodalom terén elért eredményeiért 2004-ben oklevéllel tüntette ki. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége hosszú pedagógusi pályafutása során elért eredményei elismeréseként az Ezüst Gyopár Díjat adományozta neki. Román nyelven is közölte helytörténeti tanulmányait a municípiumi könyvtár égisze alatt megjelent Reghinul cultural című kötetben. Didaktikai és helytörténeti kutatómunkája mellett énekkari tevékenységet is folytatott. Tagja az erdélyi EMKE- nek, az EME-nek, valamint a zürichi Ungarisch Historischer Verein Zürich-nek. A helyi Szászrégen és Vidéke című lapban sorozatban jelentek meg cikkei, tanulmányai Erdély fejedelmeiről, például: Báthory Istvánról, Báthory Zsigmondról, Bethlen Gáborról, Bethlen Istvánról, Rákóczi Györgyről, valamint a Szászrégen környéki helységekről, mint Abafája, Beresztelke, Holtmaros, Nagyfülpös, Dedrádszéplak, Marosfelfalu, vagy nemzetünk történelmének fontosabb eseményeiről, mint: a nándorfehérvári diadalról, a mohácsi csatáról, a kuruc mozgalomról, az 1848-49-es szabadságharcról, Szent István királyunkról, Mátyás királyról, az erdélyi székelyekről és szászokról – áll a Demeter Judit által összeállított életrajzban.
Temetése ma 14 órától lesz a magyarrégeni kápolnából. Nyugodjék békében!
Nagy András, Szászrégen polgármestere
Népújság (Marosvásárhely)

Requiem egy egyetemért
Részt vettem egy ötvenéves egyetemi találkozón. Alaphangját – meglepetésemre – nem az idillikus emlékboncolgatás, hanem a szervezők által már az első összejövetelen megjelölt minősítés adta: a Bolyai Egyetem utolsó, magyarul államvizsgázó matematika-fizika szakos végzettjeinek ötvenéves találkozója.
Most utólag belátom: nem is lehetett volna másképpen. Hiszen arról a generációról van szó, amelynek életében kitörölhetetlen nyomot hagyott az 1959-es egyetem-felszámolás traumája. Az utolsó évfolyam volt, amely a kisebb és a nagyobb főiskolai közösség személyiségalakító, értelmiségformáló jótéteményében teljes egészében részesülhetett. Nem véletlen, hogy az érzelmi szálak, amelyek az öt és fél évtizedes egyetemi évkezdésig nyúlnak vissza, ma is éppen olyan elevenek, mint annak idején. Az összetartozás, az egymásra figyelés olyan morális háttér volt, amely – az elhangzott vallomások szerint – nagymértékben járult hozzá személyiségek alakulásához és a szakmai sikerhez. Az évfolyamról Erdély- és Partium-szerte jeles szaktanárok sora került ki, iskolaigazgatóké, szaktanfelügyelőké, de neves közösségszervező közéleti személyiségeké, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség megalapítójáé és elnökéé, nem utolsósorban pedig akadémiai ranggal is elismert, nemzetközi hírű tudósoké. Mindezek felidézésekor akaratlanul kérdezünk rá az indulásra, az iskolára, amely valamennyiüket útjára bocsátotta.
Az ötvenes évek végére a Matematika–Fizika karon megizmosodott az a fiatal, lelkes tanári gárda, amely a kart érintő első csapást – a magyar állampolgárságú világhírű professzorok 1949-es kiutasítását – pótolni tudta. A találkozón többször elhangzott: a fél évszázad megfelelő távlat a számvetésre. Sőt, az összevetésre is. Amiben az úgynevezett egyesítéskor a Bolyai valóban hátrányban volt, az a világot járt, kapcsolatokkal és szakmai tekintéllyel rendelkező, iskolateremtő idősebb professzorok sora. Tőlük főleg az említett, 1949-es határozat fosztotta meg a kart. Kezdetben hiányukat a Babeş egyetemen tanító, magyar nyelvet is ismerő professzorok pótolták. Közben az itthon, de a szakmában világviszonylatban is elismert szovjet egyetemeken doktorált fiatalok átvették a stafétabotot, és az ötvenes évek közepére a kar tudományosan és didaktikailag mondhatni önellátóvá vált. A várható szakmai elsekélyesedés helyett ennek ellenkezője következett be. S ebben a Matematika–Fizika Kar mellett ott találjuk a Kémia és a Biológia Karokat is. Nyilvánvalóvá vált, hogy szó sem lehet visszafejlődésről, elsorvadásról.
Az önálló magyar felsőoktatás megteremtése és a Bolyai Egyetem visszaállítása ellen a kilencvenes évek közepén fellépők érvei között, előkelő helyen, éppen a Bolyain folyó sekélyes szakmai oktatás szerepelt. Olyanok hangoztatták ezt, akik sem szakmai ismeretekkel, sem megfelelő történelmi tájékozottsággal nem rendelkeztek, a hajdani egyetemen folyó munkát csupán felületesen, hírből ismerték. Ellenvetéseik már akkor könnyen cáfolhatók voltak. Mára azonban, a végzősök életpályája elemzésekor, vagy az egyetem akkori tanárainak publikációkkal dokumentálható tudományos tevékenységének tükrében, ezek az érvek egyszerűen semmissé válnak
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

Versenyképes a román-magyar jogászképzés
A 2010–2011-es tanévtől, több éves előkészület után a Sapientia EMTE kolozsvári kara román-magyar kétnyelvű jogászképzést indít Kolozsváron.
Hogy miért éppen Kolozsváron? Ennek történelmi okai is vannak. Erdély első jogászképzése itt működött, a Báthory István fejedelem által 1581-ben alapított Jezsuita Kollégiumban. Később, 1774-ben Mária Terézia is alapított jogi képzést, de az első folytonos és modern egyetemi keretek között folyó jogászképzés végül 1872-ben indult el – Pest után magyar nyelvterületen másodikként – a Ferenc József Tudományegyetemen. Az 1919-es impériumváltás eredményeként a magyar jogászképzés megszűnt Kolozsváron. 1940-ben, Kolozsvár visszacsatolásának következtében újraindul, majd 1945 után a Bolyai Egyetem keretein belül végül egészen 1959-ig létezett. Újabb előrelépésre csak közel 40 év után került sor, 1997-től a felvételin magyar helyeket biztosítanak a Babeş-Bolyai Tudományegyetem jogi karán, de az oktatás nyelve – néhány tárgy kivételével – továbbra is a román maradt.
A történelmi érvek mellett az alapvető ok természetesen a város akadémiai jellege és vonzereje. Minőségi jogászképzést csak olyan környezetben lehet szervezni, ahol ennek megvan a hagyománya, ahol rendelkezésre áll a tanári gárda és a kellő hallgatói érdeklődés is.
Őszintén el kell ismerni, hogy Romániában a jogászképzés területén jelentős problémák vannak. A jogi képzést nyújtó állami és magánegyetemek száma túl nagy. Kolozsváron eddig is három egyetem nyújtott nappali jogászképzést. A kilencvenes évek második feléig a képlet egyszerű volt: az egyetemeket jó állami és rossz magánegyetemekre osztotta fel a közvélekedés. A helyzet ma annyival lett bonyolultabb, hogy az állami egyetemek száma is megsokszorozódott, és az állami egyetemek jelentős része leértékelődött, illetve néhány magánegyetemnek sikerült – legalábbis romániai szinten – minőségi képzést nyújtó oktatói állományt kialakítania. A nyugat-európai jogászképzés színvonalától azonban még messze állunk.
Elviekben a sok jogi kar léte versenyhez vezet, amely ösztönzőleg hat a képzés minőségére. A gyakorlat azonban teljesen más képet mutat. Várady Tibor, a Central European University jogászprofesszora rendkívül pontosan ismerte fel, hogy a magánegyetemeket, de Romániában az állami egyetemek jelentős részét is, a verseny nem a minőség, hanem a könnyű diplomaszerzés irányába sodorta. Az egyetemek úgy versengenek (a fizetőképes) hallgatókért, hogy egyre könnyebb vizsgákat és államvizsgákat szerveznek. Az egyetemek részéről ez túlélési technika. Ha valamelyik egyetem szigorítaná, pontosabban normalizálná a vizsgáztatási rendszerét, elveszítené a hallgatóit.
Ilyen körülmények között, a Sapientia kolozsvári karán ősztől induló jogászképzés esetében feltehetjük a kérdést: létjogosult-e ez a képzés? Szükséges-e ez a képzés? A kérdésre elutasító és támogató válasz is adható. Mitől függ ez a válasz? Attól, hogy milyen lesz – nyelvében, koncepciójában, tartalmában és minőségében – ez a szak.
Megpróbálom összefoglalni, az említett négy kritérium mentén, hogy miképpen szándékozunk hasznos és sikeres kolozsvári Sapientiás jogászképzést kialakítani.
A nyelv szempontjából a tiszta magyar nyelvű jogászképzés nem versenyképes. A jogi pályán a román szaknyelv olyan szintű – írott és beszélt – ismerete szükséges, amelyet teljesen magyar nyelvű képzéssel, bármennyire is egészítse ki ezt terminológiai jellegű oktatás, nem lehet elsajátítani. A teljesen román nyelvű képzés viszont szükségtelen: állami- és magánegyetemek sokasága kínálja ezt a képzést. Tehát ami újszerű lehet: a rendkívül pontosan megtervezett kétnyelvű, magyar–román képzés. Az EMTE-n indított képzés ezt a kétnyelvűséget tűzte ki célként és vállalta fel. Egyes tárgyak román, mások magyar nyelven lesznek hallgathatóak, mindkét esetben a másik szaknyelvi támogatással.
Koncepciójában az összes romániai jogi karon folyó képzés rendkívül elavult. Elvont és elméleti, konkrét és gyakorlati helyett. A bekövesedett tantárgystruktúra igen fontos diszciplínákat mellőz vagy félreszorít, a hangsúlyok rosszul vannak elhelyezve. Átadott ismeretek és piaci igények között jelentős a különbség. Fel sem merül a jogi pályához szükséges készségek átadása, vagy akár a jogászi etikára történő nevelés. Ha az EMTE-n a jogászképzés ezeket a problémákat kezelni tudja, és a piaci igényeket is figyelembe veszi, akkor ez a szak megállja a helyét a piacon. Oktató és hallgató között szoros szakmai kapcsolatot kell kialakítani. A tantárgyak számát a szükséges minimális szinten kell tartani. A jó képzés titka nem a tantárgyak nagy száma és a hallgatók túlterhelése, hanem az oktatás intenzitása.
Tartalmában szintén elavult a romániai jogászképzés. Több tantárgyat át kellene alakítani. A romániai jogi karokon nem történt meg a közösségi/európai jog megfelelő színvonalú beépítése az egyes tantárgyakba, annak ellenére, hogy ezt szinte valamennyi tárgy oktatása szükségessé teszi. A koncepcionális és tartalmi újítást a nyugat európai példák segítségével meg kell oldani.
A jogi oktatás minőségének tekintetében sem lesz könnyű a feladat. Az egyik feltétel az, hogy az EMTE ne tömegképzést tűzzön ki célul, korlátozza a felvett hallgatók számát. Minőségi kritérium a színvonalas oktatói állomány is. A magas színvonalú tanári kar összeállítása is lehetséges. Egyrészt a román kollegákra is lehet alapozni, másrészt a romániai magyar jogászok közül egyre többen rendelkeznek már doktori fokozattal, mások a fokozatszerzés utolsó fázisaiban vannak. A vendégtanárok bevonása is több tantárgy esetében lehetséges.
A fenti feltételeket teljesítő, és az ősztől itt, Kolozsváron induló román–magyar jogászképzés jelentősen el fog térni attól, amelyet jelenleg az állami- és magánegyetemek kínálnak. Ez jelenti versenyképességének titkát.
Szabadság (Kolozsvár)

Fontos lépés a Bolyai Egyetem felé?
A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar tagozatának önállósulásában újabb lépés, hogy az egyetem alapszakai és mesterszakai immár külön szerepelnek a román jogszabályokban – állapította meg Magyari Tivadar, az intézmény rektorhelyettese.
A BBTE magyar tagozatáért felelős rektorhelyettes erről csütörtökön beszélt kolozsvári sajtótájékoztatóján, ahol kifejtette: az intézmény történetében először fordul elő, hogy a magyar szakokat külön területnek ismeri el a román oktatási minisztérium a BBTE keretében, így ezeket a szakokat már nem csak az egyetem szabályzata, hanem törvény is szentesíti.
A 72 magyar nyelvű alapszak és 31 mesterszak a román szakoktól különállóan, saját akkreditációt nyert azáltal, hogy immár külön szerepelnek a bukaresti oktatási minisztérium egyetemi szakokat tartalmazó jegyzékében.
A magyar tannyelvű szakok tanrendje így eltérhet ugyanazon román szak tanrendjétől, ami a magyar tagozatnak az eddiginél nagyobb mértékű oktatásszervezési önállóságot biztosít. A magyar tagozat így sajátos oktatási célokat követhet, például tekintettel lehet a magyar közösség sajátos munkaerőpiaci érdekeire, jobban felhasználhatja a romániai magyar oktatók és a magyarországi vendégtanárok felkészültségét, a különböző karokon működő magyar szakok pedig összehangoltabban egyeztethetik közös foglalkozásaikat, aminek köszönhetően hatékonyabbá tehető a képzés – magyarázta Magyari.
A BBTE-n hat évvel ezelőtt szenvedélyes viták zajlottak a magyar és a román oktatók között a magyar tagozat önállósodási törekvései kapcsán. Magyar részről Hantz Péter és Kovács Lehel egyetemi oktatók magyar karok alapítását szorgalmazták – amelyek a magyar nyelvű szakok összevonásából jöttek volna létre -, s az 1959-ben felszámolt önálló magyar állami Bolyai Egyetem visszaállítását is követelték.
A magyar oktatók jelentős része egyetértett a magyar karok alapításával, az önálló egyetem újraalapításának az időszerűségét azonban sokan megkérdőjelezték. Az egyetem vezetősége kizárta az oktatói karból a két magyar egyetemi tanárt, a sorozatos viták miatt távozott rektorhelyettesi tisztségéből Salat Levente.
Ezt követően került a magyar oktatók nagy többségének a támogatásával a rektorhelyettesi posztra Magyari Tivadar, aki céljának tekinti az egyetem magyar tagozatának önállósodását a jelenlegi intézmény keretei között. A rektorhelyettes nyomatékosította a sajtótájékoztatón, hogy a magyar szakok úgymond még nem érték el a maximális törvényes biztosítékok felé vezető út végét.
MTI
A Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) üdvözöl minden olyan lépést, amely elősegíti a BBTE magyar tagozatának önállósulását. Bár ez ideig sok beharangozott könnyítés csak tervek szintjén maradt, és még az egyetem Chartájában sem maradt nyomuk, a BKB bízik benne, hogy a most tervbe vett lépések megvalósulnak. (BKB-információ)
Erdély.ma

Azonos gondok – Magyar-román felsőoktatási fórumot tartottak Kolozsváron
Aláírták a romániai felsőoktatásban magyar nyelven tanuló diákok tehetséggondozását elősegítő együttműködési szerződést.
Mind Románia, mind Magyarország vagy Európa bármely országa ugyanazokkal a problémákkal küszködik a felsőoktatás esetében - vonták le a következtetést a Magyar Rektori Konferencia és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közös szervezésében rendezett Kolozsvári Felsőoktatási Fórumon jelenlevő előadók.
"Sorolhatnám a problémákat: az egyetem eltömegesedése, a mennyiségre való koncentrálást a minőség rovására – vezette fel a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről és kihívásairól tartott előadását Tonk Márton, a Sapientia EMTE kolozsvári karának dékánja. Kiderült, jelen pillanatban mintegy 12 ezer magyar hallgató tanul magyar és román egyetemeken Romániában, számuk alulreprezentáltságra utal a román ajkú egyetemisták arányához képest: a 2002-es népszámlálás szerint az ország lakosságának 6,66%-át magyar anyanyelvűek teszik ki, a magyar hallgatók azonban az egyetemisták arányának alig az 5%-át képezik.
A magyarországi számadatokhoz képest ez az arány még rosszabb: 4,6-szor kevesebben folytatják tanulmányaikat a középiskola elvégzése után. 1,5 millió romániai magyar lakosból 12 ezer, míg a szomszéd ország 10 millió lakosából 370 ezer egyetemi hallgató – mutatott rá Tonk. Az egyetemek kommunikációjával kapcsolatosan elmondta, a romániai magyar tannyelvű felsőoktatási intézmények hajlamosabbak nyitni a magyarországi egyetemek felé, ugyanakkor nem jut eszükbe kapcsolatokat teremteni a 30 méterrel odébb levő román tannyelvű egyetemmel.
Az önálló Bolyai Egyetem visszaállítását nem érzi korszerűnek, szerinte a Sapientia EMTE és a Partiumi Keresztény Egyetem betöltötte azt az űrt, amelyet az önálló magyar, államilag is finanszírozott egyetem hiánya jelentett a romániai magyarság számára. Emellett a politikai akarat is hiányzik, továbbá a BBTE magyar oktatói soha sem jutottak konszenzusra a kérdésben: egyesek támogatják, mások ellenzik az elképzelést.
"Kulcspillanatban szervezték meg a felsőoktatási konferenciát, mivel az új oktatási törvény éppen elfogadás előtt áll a szenátusnál. Bár a szenátusi vitát nem tervezték hosszúra, még van mód a változtatásra – jegyezte meg előadásában Markó Béla RMDSZ-elnök, miniszterelnök-helyettes, aki jónak és koherensnek értékelte a jogszabályt.
Ugyanakkor azt is elmondta, hogy míg az alsó és középszintű oktatásra vonatkozó rész megfelelően kidolgozott, a felsőoktatásra vonatkozó részben meg kell nézni, hogy maradt-e ellentmondás és ha igen, ezeket fel kell oldani. Elmondta, olyan gondokon sikerült túllépni, mint például egyes tantárgyak magyar nyelven való tanítása, vagy az anyanyelvű felsőoktatás biztosítása, hiszen ezt az új törvény már szavatolja. „Ebben a pillanatban és a közeljövőben a széleskörű minőségi oktatásért és a döntési eszközök megteremtéséért kell küzdeni” – fogalmazott Markó. A decentralizáció jótékony hatásairól szólva megemlítette, ennek az intézkedésnek a legfontosabb hozadéka, hogy helyi közösség-, pedagógus-, szülő- és gyermek-közelivé teszi az oktatást, a vezető tanácsok, vagyis a pedagógusokból, önkormányzati képviselőkből, szülőkből álló iskolaszékek kezébe kerül a döntés.
„Azt gondolom, hogy ebben a pillanatban a magyar politikusokat és magyar felsőoktatási vezetőket két fontos cél kell vezérelje: az együttműködés megvalósítása, illetve a magyar nyelvű oktatási lehetőségek bővítése” – hangsúlyozta. A bolognai rendszerről elmondta, figyelni kell arra, hogy ebben a rendszerben tanulók ne csak papíron, hanem a valóságban is legyenek csereképesek.
Hudecz Ferenc, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem rektora a magyar oktatás stratégiai céljait ismertette. Elmondta, a legfontosabb alapelv a magas színvonalú és versenyképes tudás elérhetővé tétele az egyének számára.
A felsőoktatási tevékenység során az oktatás-centrikusságáról a kutatás javára kellene lemondani. „A harmadik generációs egyetemnek a szolgáltató szerepét kell betöltenie: az oktatást és a kutatást kell kiszolgálnia. A kormánynak meg kell határoznia, hogy egy korosztály hány százaléka számára tart fenn felsőoktatási kapacitást: például Afrikában ez az arány 5, míg Finnországban 70%-os. A leszakadás megakadályozása érdekében pozitív diszkriminációt kell alkalmazni azokban a régiókban, ahol a diákok számára problémát jelent a standard érettségi” – hangoztatta.
Elmondta, a magyarországi felső szintű oktatásnak az idegennyelv-tanításra kellene hangsúlyt fektetnie. Problémát jelent ugyanakkor az a tény is, hogy a közel 400 ezer hallgatót kiszolgáló felsőoktatási rendszerben dolgozók sokszor másod- vagy harmad állást vállalnak az egyetem mellett, ez pedig az oktatás rovására megy.
Ugyanakkor a kormánynak arra is figyelnie kell, hogy a kutatásra szánt állami támogatásokból egyenlő mértékben részesüljenek mind a humán, mind a műszaki, a természettudományi illetve a technikai szakterületek. Kiemelte: a teljesítmény és a minőség ösztönzése kell előtérbe kerüljön, ugyanakkor létre kell hozni egy kapcsolatrendszert a magyarországi és a külföldi hallgatók között, akik majd az egyetem elvégeztével is együtt tudnak dolgozni, kutatni.
A fórumon aláírták a romániai felsőoktatásban magyar nyelven tanuló diákok tehetséggondozását elősegítő együttműködési szerződést. A megállapodás célja, hogy a romániai diákok, oktatók és kutatók jobban megismerhessék a magyarországi felsőoktatási intézményekben zajló tudományos diákköri (TDK) tevékenységet. Cél továbbá, hogy e tapasztalatokat a romániai magyar nyelvű felsőoktatás szereplői saját hagyományaiknak megfelelően, a romániai felsőoktatási tehetséggondozás meglévő szervezeti kereteinek erősítésére, illetve – amely területeken szükséges – e szervezeti keretek megteremtésére felhasználhassák.
Transindex.ro

Egyetemről felső fokon
„Történelmi pillanat ez a magyar és a román felsőoktatás kapcsolatának történetében, hiszen még nem nyílt alkalom eddig ilyen léptékű és színvonalú egyeztetésre” – mondta Szabó Gábor, a Magyar Rektori Konferencia elnöke a hétvégén Kolozsváron megrendezett Felsőoktatási Fórumon, melynek résztvevői – hazai és magyarországi egyetemek vezetői – a romániai magyar egyetemisták tehetséggondozását elősegítő együttműködési szerződést írtak alá.
Az értekezleten az intézményvezetők áttekintették annak lehetőségeit, hogyan kapcsolható össze, hogyan fejleszthető hatékonyabban a két ország egyetemi rendszere.
„Csereképesnek kell lennie Erdélynek és Romániának, csereképeseknek, versenyképesnek kell lenniük a felsőoktatási intézményeinknek, hiszen, paradox módon, az itthon maradást is így szolgáljuk legjobban” – hangsúlyozta felszólalásában Markó Béla RMDSZ-elnök, aki rámutatott arra is, hogy az új egyetemi rendszerek a minőségi felsőoktatás biztosítása érdekében az országokon belüli és a határokon átívelő együttműködést szorgalmazzák.
Ez a terület azért is kiemelten fontos – figyelmeztetett a miniszterelnök-helyettes – mert három év alatt négyezerrel nőtt a hazai felsőoktatásban továbbtanulók száma, 13 ezer egyetemistát tartottak nyilván az elmúlt tanévben.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke úgy vélte: a felsőoktatás fejlesztése nemzetpolitikai fontossággal bír. „Ennek a képzésnek a rendeltetése az, hogy Erdélyben és a Partiumban élő magyar közösségünk számára biztosítsa az esélyegyenlőséget az oktatás területén, és az, hogy a magyar kistársadalmunk számára önálló értelmiséget és szakembereket képezzen” – mondta az EP- képviselő.
Szabó Gábor rektor a közös egyeztetést és az együttműködésre való törekvést azért is nevezte stratégiai fontosságúnak, mert az egyetemek közötti verseny most nem belföldön, hanem külföldön, a nemzetközi porondon dől el. A kolozsvári fórum új lendületet kíván adni a közös képzési és kutatási programok kialakításának figyelmeztettek a résztvevők, az oktatók, hallgatók, és kutatók cseréjének, valamint különböző regionális együttműködési programok fejlesztésének – hangzott el az értekezleten.
Elballagtak a Partiumi Keresztény Egyetem végzősei
Szombaton ballagtak el az idei végzős hallgatók Románia egyetlen, a Bolyai Egyetem megszüntetése után fél évszázaddal államilag akkreditált magyar egyeteméről, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemről (PKE). A hagyományos ünnepi istentisztelettel egybekötött záróeseményt a nagyvárad-újvárosi református templomban tartották.
Igehirdetésében Tőkés László püspök, EP-képviselő, a PKE alapítója a „hit fegyverzetével” való felvértezés fontosságát emelte ki. Az igehirdetést követően János-Szatmári Szabolcs, a PKE rektora mondott ünnepi évzáró beszédet, amelyben beszámolt az egyetem eredményeiről.
Baló Levente
Új Magyar Szó (Bukarest)

Van ok a reménykedésre – Húsz évről, püspöki szolgálatról egy esetben
A pusztai vándorlás útjának felén elnevezéssel tartottak pénteken fórumot Nagyváradon. A református püspöki palota díszterme színültig megtelt a rendezvényre, amelyen TŐKÉS LÁSZLÓ mintegy búcsút vett a várostól, a királyhágó-melléki egyházkerülettől annak apropóján, hogy nemrégiben az Európai Parlament alelnöki tisztségébe választották meg. Az eseménnyel – amint mondta – köszönetét fejezte ki a támogatásért. Egy vetített filmben, majd a helyszínen készített interjúban szólt az elmúlt húsz esztendőről, mely alatt püspökként tevékenykedett Váradon, beszélt ennek sikereiről, kudarcairól és a jövőről is.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) védnökségével a Pro Universitate Partium Alapítvány szervezte est kezdetén Hermán János előadótanácsos köszöntötte az egybegyűlteket. A KREK főgondnoka, Kovács Zoltán az eltelt húsz évet elemezve beszámolt az egyházkerület strukturális átszervezéséről, újjá-, illetve megteremtésének mikéntjeiről. Beszélt a kezdetekről, amikor is „a bibliai pusztához hasonlatos állapotok uralkodtak a KREK-ben”. Szólt a vezetőről, Tőkés László püspökről, aki csapatával egységbe kovácsolta a darabokban lévő egyházkerületet. A folyamatot megfékezni akarókról is beszélt. Tolmácsolta az egyházkerület jelenlegi püspökének, Csűry Istvánnak az üdvözletét, aki nem lehetett jelen az esten. Megköszönte Tőkés eddigi tevékenységét, és ennek folytatását kívánta, valamint további támogatásukról biztosította. Ezt alátámasztva a sokadalom felállva tapsolta meg az EP-alelnököt.
Mindössze tíz perc állt rendelkezésére Tolnay István előadótanácsosnak, a Partiumi Keresztény Egyetem Vezető Tanácsa ügyvezető elnökének ahhoz, hogy összegezze az egyházkerület oktatásügyi teljesítményét. Amint rámutatott, e témában is – a temesvári események szellemében – mindig kezdeményezni akart és tudott a KREK. Az egyházi oktatás visszaállítása a Sulyok István Főiskola létrehozásával kezdődött, ez teljesedett ki előbb a PKE létrehozásában, majd az ökumenikus keresztény egyetem akkreditálásában. Utóbbi tulajdonképpen azt is jelenti, hogy a Bolyai Egyetem megszüntetése óta az első önálló magyar felsőoktatási intézmény jött létre Romániában. Persze szólt a többi egyházi intézményről is, az óvodákról, iskolákról, amelyekben összességében háromezren tanulnak.
A Duna Televízió Gergely Gizella váradi tévés által készített félórás nagyinterjúját vetítették le ezután. Tőkés László püspöki szolgálatának közel két évtizedére tekintett vissza ebben. A képkockák után az előszóé volt a főszerep. Rendhagyó sajtóbeszélgetésben faggatta a leköszönt püspököt, az EP alelnökét lapunk főszerkesztője, Dénes László, a Harangszó főszerkesztője, Fábián Tibor, a Krónika főmunkatársa, Gazda Árpád és a Bihari Napló főszerkesztője, Rais W. István.
Számos kérdést tettek fel az újságírók, a válaszokból összességében kibontakozott mind a személyiség rajzolata, mind a korszak képe meghatározó alakjának szemszögéből, és a jövővel kapcsolatos mikéntekről is szó esett. Mindjárt az első kérdésekre, Gazda Árpádéra válaszlova Tőkés elmondta, hogy nagy alázatra késztette a püspöki szolgálat. Fábián Tibor kérdésében visszautalt a címbeli képre, s arra volt kíváncsi, hogy az egyház mennyire fáradt bele a vándorlásba a táv felénél. Az is megtörténhet, hogy mindössze álmodunk az ígéret földjéről – szemléltette az interjúalany válaszában, hogy korántsem biztos, siker koronázza-e a küzdelmeket. Szólt arról, hogy a kifárasztásra már a legelejétől fogva törekedtek. Ezzel magyarázta azt, hogy a húsz év alatt, noha sokat sikerült elérnie az egyháznak, a romániai magyarságnak, összességében nem azt hozta a korszak, amit reméltünk. A taktika eredményeként szétforgácsolódtak erőink, mindazonáltal a táv felénél kedvező előjeleket is mutatkoznak – biztatott Tőkés. Honnan az energiája? – tudakolta Rais W. István. Az EP-képviselő, -alelnök kifejtette, hogy nem herkulesi az ereje, inkább gyengeségének tudatában képes harcolni, a hite ad erőt. „Az aratnivaló sok, a munkás kevés” – vázolta a szomorú közállapotokat Tőkés Gazda egy újabb kérdésére felelve. Mind a hitet, mind a szürkeállományt ritkította a kommunizmus a kontraszelekciójával.
A Reggeli Újság főszerkesztője aktuálpolitikai kérdéssel nyitott, s mint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökétől tudakolta, hogy miért nem egyeztek meg semmiben az RMDSZ-szel az aznapi kolozsvári találkozón. Holott formális gyűlésnek gondolták, majdhogynem teljes szakításba fulladt a gyűlés – árulta el Tőkés –, mindazonáltal legalább a folytatásban sikerült megállapodniuk. A kérdések sorában újra Dénes Lászlónak válaszolva elmondta, hogy az Európai Unióban egyenrangú partnerek vagyunk magyarként, azaz van ok a reménykedésre.
Záró momentumként Tőkés László kifejtette, hogy a rendezvénnyel – amely visszaemlékezés püspökké választásának huszadik évfordulójára is – köszönetét akarta kifejezni a közösségnek. A Szózat eléneklésével fejeződött be az est, a jelenlévők az előcsarnokban kiállított képeket nézegetve a két évtized fontos eseményeibe csöppenhettek vissza.
Megyeri Tamás Róbert
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A PKE reklámgrafika szakos diákjainak kiállítása Szentendrén
Kiállítás-megnyitóval vette kezdetét az az alkotótábor, amelyet a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) reklámgrafika-szakos hallgatóinak, valamint a Sapientia-Erdélyi Magyar Tudományegyetem (Sapientia-EMTE) csíkszeredai kara hallgatóinak szervezett a Partiumi Egyetem Alapítvány.
2010. július 9–18-a között 12 tehetséges diák Nagyváradról és Csíkszeredából, illetve egy „vendégművész” Biharugráról a Pap-szigeti campusban képezheti tovább magát a képzőművészet területén. További két egyetemi hallgató a Szentendrei Régi Művésztelep Egyesület meghívására, Szakács Imre festőművész irányításával a Ferenczy Múzeumban, valamint az elnök-festőművész saját grafikai műhelyében munkálkodhat.
Péntek délután a Pest Megyei Könyvtár halljában a PKE diákjainak kiállításán dr. Dietz Ferenc, Szentendre polgármestere köszöntötte a résztvevőket. Az elöljáró hangsúlyozta: Szentendre számára kiemelt esemény a kiállítás, hiszen a város mindig is fontosnak tartotta a határon átnyúló kapcsolatok ápolását. A polgármester elmondta: a PKE diákjainak korábbi, első kiállítása után született az ötlet, hogy alkotótáborban biztosítsanak lehetőséget a továbbképzésre a fiataloknak, mert nagyon tehetséges művészek vannak köztük.
Ezt követően Tőkés László a PKE elnökeként megnyitotta a kiállítást. Az Európai Parlament alelnöke nyitóbeszédében rámutatott: nem csupán nyelvében, hanem hitében és kultúrájában is él a nemzet. Ennek bizonysága a Nagyváradon tanuló fiatalok szentendrei kiállítása is – hiszen ugyanazon nemzettest részei vagyunk. Kulcsszavakba sűrítve: hit, önazonosság, az Édesanya-haza szeretete – ezek a meghatározó elemei a közösségi érzésnek, jelentette ki az EP-képviselő.
Tőkés László továbbá a magyar nyelvű felsőoktatás fontosságát emelte ki: emlékeztetett arra, hogy egykori ellenségeink erről mintha többet tudtak volna, például 1920-ban a bevonuló román csapatok az elsők között utasították ki Nagyváradról az európai rangú tanári kart. Viszont Klebelsberg Kunó „semmiből egy új világot teremtett”, parafrazálta Bolyait a püspök, és ezt a példát tartották szem előtt, amikor húsz évvel ezelőtt Nagyváradon helyzetteremtő módon megalapították a Sulyok István Református Főiskolát. Ennek jogutódjaként, többéves politikai huzavonát követően a magyar tannyelvű Partiumi Keresztény Egyetem – a Bolyai Egyetem megszüntetése után fél évszázaddal – elsőként nyerte el a román állami akkreditációt. Tőkés László örömmel jelentette be, hogy immár a testvérintézmény, a három helyszínen – Kolozsváron, Csíkszeredában és Marosvásárhelyen – magyarul oktató Sapientia-EMTE is az akkreditáció előtt áll. Az erdélyi képviselő megköszönte a magyar államnak, hogy segíti az önálló erdélyi magyar nyelvű felsőoktatás kiépítését. „Minden magyar felelős minden magyarért”, idézte zárásként Szabó Dezsőt, ennek jegyében, jelentette ki Tőkés, itt az ideje, hogy a gyakorlatban is összefogjunk mi, magyarok.
A PKE elnökének megnyitóbeszéde után Izsák Előd, a Reklámgrafika Szak fiatal tanára mutatta be a közszemlére tett műveket, majd a kiállításhoz illő zárásként a Kónya-család Barcsay Jenő születésének 110. évfordulóján az erdélyi származású, Kossuth-díjas magyar festő, grafikus, művésztanár és tanár Művészeti anatómia című könyvét ajándékozta az egyetemnek.
Végezetül köszönetet mondtak a támogatóknak: az idei alkotótábor a Nemzeti Civil Alapprogram, Szentendre Polgármesteri Hivatala és az Éhn József vezette Víz-Inter Kft segítségével valósulhatott meg.
erdon.ro

Az elhivatottságról - Antal Árpád emlékezete
Antal Árpád egyetemi professzor, szerkesztő 2010. július 6-án hunyt el Kolozsváron. Koporsóját a család apraja-nagyja és egykori diákjai vették körül, maguk is többnyire már idős emberek. Túlnyomórészt a magyar irodalom erdélyi tanárai.
A professzor hosszas, de türelemmel viselt betegség után hunyt el. A rá emlékezők arcán a tőle tanulható békesség és remény látszott, az elválás szomorúsága mellett a megtanulható jövőépítés bizonyossága. Innen a teljesség érzete, ha Antal Árpád emlékét idézzük.
Ő maga azt mondotta néhány éve, pályafutására visszapillantva: „megkíséreltük kompromisszumot vállalva is becsületesnek maradni”.
A tanár mint ember. A tanári szerep mint etikai kérdés… Ennek mibenlétéről gondolkozom a következőkben. Antal Árpád a székelyföldi Nyujtódon született Antal Árpád földműves és Török Mária varrónő fiaként. A Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Tudni kell, hogy magyar-francia-néprajz szakra iratkozott a kolozsvári egyetemre 1945-ben. Kedvenc tanárai (Gunda Béla, Zolnai Béla) távozásával aztán maradt a magyar szak egyedül, de az irodalmat mindvégig társadalmi összefüggéseiben kívánta szemlélni. Rövid középiskolai tanári munka után (Kézdivásárhely, Nagy Mózes Gimnázium) 1950-től 1987-ig, betegség miatti nyugdíjazásáig tanította a kolozsvári egyetemen a magyar irodalom történetét (főleg a XIX. század első felének irodalmát), a bevezetést a filológiába, rövid ideig a magyar művelődéstörténetet is.
Egy olyan korszakban, amelyben a hozzá hasonló helyzetű és meggyőződésű ember nem utazhatott külföldre (Magyarországra sem…), magyar irodalmat tanított Romániában, s ennek az egyetemi katedra mellett olyan lehetőségeivel is élt, mint a kommentált szövegkiadás (Katona, Vörösmarty, Arany, Vajda, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi művei), ami iskolai segédkönyvként is felhasználható volt, de ami főleg a Tanulók könyvtára sorozatnak köszönhetően a klasszikus magyar műveltség jelentős forrása volt a magyarországi könyvkiadástól és könyvforgalomtól elzárt Románia magyar olvasói számára.. Tankönyvírásban meg kellett tapasztalnia a totalitárius rendszer alapvető kultúraellenességét: már kinyomtatott tankönyvét bezúzták, nem követhette használatát a középiskolai gyakorlatban. Egyetemi jegyzetét elkészíthette, 1979-ben jelent meg A magyar irodalom a reformkorban és az 1848-49-es polgári demokratikus forradalom idején című, 1959-es egyetemi jegyzetének átdolgozott kiadása (A magyar irodalom a reformkorban és 1848-49-ben címmel).
A nagy hagyományú középiskolai irodalomoktatást a tanárképzés iránti figyelmével szolgálta, az egyre romló iskolaviszonyok idején az olvasáshoz való rendíthetetlen jóviszonyban látta a közművelődés sarkalatos kérdését. Nem rajta múlt, hogy a magyar nyelvű könyvkiadás az 1980-as évek végére minimálisra csökkent. Nem annyira falusi származása, mint inkább a népi írók iránti fiatalkori lelkesedése, a falukutató mozgalmak iránti érdeklődése, néprajzkutató hajlama magyarázza a falusi olvasókörök múltjára vonatkozó kutatásait. Néprajzi jellegű kutatásaiban a történeti esemény folklorizálódásával és az egyetemes mondakincs erdélyi magyar jelenlétével foglalkozott. Éppen abban az évben tanította nekünk a reformkori magyar irodalmat, és arra emlékszem, megállt az előadásban és verset kezdett mondani. A kurzusillusztráció, A magyar költő című Vörösmarty-vers („Jár számkiűzötten az árva fiú…”) annyira váratlanul hatott ránk, akik a versmondásban kortársi szövegekhez vagy iskolai egyvelegekhez szoktunk, hogy nem túlzás talán, ha a szépség pillanatára ébredésnek nevezem azt a szerepből kiesést vagy éppen a személyesített tanítás lehetőségének megvillantását. Vörösmarty nyelvi varázslatához (annak közvetítéséhez, életre keltéséhez) az ő félig mosolygós lénye, tudós humora, halksága, áhítatos hangja kellett. A magyar nyelv és irodalomtudományi szakot ellátó tanszéket felelősségtudattal vezette, a munkahelyi feszültségeket mint örökös békítő enyhíteni próbálta. Nem volt rebellis alkat, igényességét a meghittség köreiben személyes lelkesedéssel, azon túl is felelősségtudattal és következetesen képviselte. És hogyan viselkedjék a tanár a nagy katasztrófák idején? Sirasson? Lázadjon? Meneküljön? Helyén maradt, belső tusakodással bizonyára, de a jövő nemzedékének fenntartva és éltetve az oktatásnak a politkumtól ritkán függetleníthető intézményét. Nem volt könnyű dolga, a diáklétszám alacsony volta mellett a középiskolai személyzetpolitika a beolvasztás (ellehetetlenítés) jeleit mutatta. (A reformkor irodalmi életének lelkesedése a mindennapi oktatási tárgya volt évtizedekig: a személyi kultusz Romániájában élve hogyis ne vezetett volna ez meghasonláshoz? Nála szívbetegséghez vezetett.) Határozott történelem-érzékelését tapasztalhatjuk abban a döntésében, hogy idős korban, gyönge egészségi állapotban is vállalta egy időre a tilalom évtizedei után 1990 újjáalakult Erdélyi Múzeum Bölcsészet-, Nyelv- és Irodalomtudományi Szakosztálya irányítását, azok közé tartozott, akik tudták, hogy több intézmény együttes, összehangolt működése nélkül a magyarságnak nincs jövője Erdélyben sem. Érdemes megvizsgálnunk, milyen személyiségeknek szentelt különös figyelmet. Élete nagy példaképét – immár a XXI. századba érve – Márton Áron püspökben jelölte meg. Monográfiát készült írni a szent életű, szabadságától, hatásköre gyakorlásától a zsarnoki hatalom által megfosztott püspökről, de néhány közlemény után kedvét szegték az ellentmondásos visszajelzések, a téma divatba jövetele. Egykori tanárai közül a már említett Gunda Béla, a nyelvész Gombocz Zoltán, Harkai Schiller Pál, György Lajos volt rá különös hatással (György Lajos irodalomtörténész, könyvtáros, tanár munkásságával külön is foglalkozott: György Lajos 1992). Szentiváni Mihálynak, az unitárius kollégium egykori nagy reménységének, népdalgyűjtőnek monográfiát szentelt, amelyet elismerően fogadott a kritika (Szentiváni Mihály. Monográfia. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1958). Szentiváni eszmetársáról, kortársáról, a püspökké lett Kriza Jánosról Faragó Józseffel együtt írtak könyvet (Bukarest, 1965). Saját kortársai közül Márton Áron püspök mellett Szabó T. Attiláról írt méltatást, írt a fiatal Gyulai Pálról, pedagógus pályákat vizsgálva Nagy Gézáról. A művelődési és tudományos intézményeket mint különböző nemzedékek együttműködésének ideális terepét tekintette. Fiatal korában a Móricz Kollégium révén ismerte meg a társadalmi dialógus lehetőségeit (1945–48), ennek továbbvitelében reménykedve lett szervezője és vezetője a kolozsvári Szabó Dezső kollégiumnak is (1946–47). A gyülekezési szabadságot korlátozó időben az irodalom szeretete révén kísérelte meg közvetlen környezetének, tanároknak, diákoknak, olvasóknak átadni tudását, egyszersmind az érzelmi intelligencia ajándékait. Szerkesztőként a Román Akadémia magyar nyelvű lapját, a kolozsvári székhelyű NyIrK-et szerkesztette, rövid ideig az Erdélyi Múzeum megbízott főszerkesztője is volt. Többszáz, általa irányított szakdolgozat jelzi lelkiismeretes egyetemi tanári munkáját és 1990-2008 között több sikeresen megvédett doktori disszertáció is (Benedek Elek levelezése; Széchenyi István naplói; Barcsay Ábrahám költészete; Jósika Miklós műveinek fogadtatása; a felvilágosodás erdélyi írónői; az érzékenység színháza; a katolikus népénekek forrásai; Shakespeare műveinek korai magyar recepciója; és a sort hosszan folytathatnók). Biztos értékrend, önképzés, a hétköznapok lelkiismeretes munkája: ez jellemezte témavezetői munkáját, s aki ismeri a tudományos kutatás természetét, tudja, hány elbizonytalanodás, visszatérés, tévedés árán lehet eljutni a legkisebb eredményig is. Ebben az egyénre szabott és láthatatlan munkában volt páratlan tehetségű tanárunk, Mesterünk. Ebben a versenyre épülő és magát sokféle technikával kényeztető, gúzsba kötő világban a beszélgetések híve maradt. Valami régesrégi intézmény ez, semmivel nem pótolható. Nemcsak az információk cseréje: a sejtések megfogalmazása, a bizalom révén a vélemények békés ütköztetése, szellemi útkeresés, társkeresés. Élete utolsó évtizedében a verskedvelő professzor Tóth Árpád és Novalis költészetében jelölte meg a szépség otthonos teljesítményeit. Naponta sétált – korábban ilyen sétákon ő próbálta feleségét, Jancsó Lya tanítónőt depressziójából visszabűvölni; immár őt, a fizikailag egyre erőtlenedőt kísérte valamelyik családtagja, ismerőse. Nem érhette meg 85. születésnapját (1925. július 24-én született, jaj, a sírkő 1924-et jelző felirata korrigálandó!...)
Immár más útra hívtak, drága Tanárunk. Hitedet, mint energiáidat is, szétosztottad, hogy biztos értéket örököljünk Tőled. Ennek a gazdagságnak a tudatában maradunk áldott ösvényeden.
Antal Árpád /Nyujtód, 1925. július24. – Kolozsvár, 2010. július6./
Egyed Emese, Helikon (Kolozsvár)

Autonómiát kért az ENSZ-től Hantz Péter
Kérdezett: Sipos Zoltán
A rasszizmusellenes értekezleten az erdélyi magyarság problémáit ismertették a civilek. A bizottság azonban inkább a romák iránt érdeklődött.
Miközben a Hantz Péter által vezetett delegáció az erdélyi magyarság problémáira kívánta felhívni a figyelmet az ENSZ Genfben zajló rasszizmusellenes értekezletén, a román kormány Asztalos Csaba által vezetett küldöttsége egy, főként a romániai cigányság gondjaira fókuszáló jelentést mutatott be tegnap délután. Az országjelentést követő kérdések is leginkább a romák helyzetét firtatták. Bár a Faji Megkülönböztetés Elleni Bizottság (Committee on the Elimination of Racial Discrimination) ülése most ért véget, minden jel arra mutat, hogy a Pro Regio Siculorum Egyesület, a Bolyai Kezdeményező Bizottság és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szignált, 15 oldalas árnyékjelentés nem lesz fontos mérföldkő a székelyföldi autonómiatörekvések történetében. Értelme legfeljebb annyi lehet, hogy a hazai közbeszédben ismét téma a székelyföldi autonómia ügye. Alább párhuzamos interjú olvasható a román kormányt képviselő Asztalos Csabával (Országos Diszkrimináció-ellenes Tanács elnöke) valamint Markó Attilával (Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának elnöke), továbbá az árnyékjelentést megszövegező civilek vezetőjével, Hantz Péterrel.
- Ismertetnék röviden a román kormány által bemutatott jelentést?
A. Cs.: – Jelentésünkben adatokat szolgáltattunk arról, hogy az 1999-2009-es időszakban Romániában hogyan ültettük gyakorlatba a rasszizmus elleni nemzetközi egyezményt. Az ország erre vonatkozó jogi- és intézményrendszerét, esettanulmányokat mutattunk be. A jelentés különös figyelmet szentel a roma kisebbség helyzetének, a nemzeti kisebbségek kulturális jogainak, valamint a menekültek és idegenek státuszának.
M. A.: – A Románia által elfogadott ENSZ-egyezménynek van néhány cikkelye, mely a diszkrimináció általános tilalmáról, ez irányú cselekedetek foganatosításáról szól. Az előző országjelentéshez képest Romániában egy sor intézmény jött létre ebben a témakörben – például Diszkrimináció-ellenes Tanács, vagy Országos Romaügynökség – mely az egyezmény alkalmazásának lehetőségét kibővítette. Egyébként Románia nem tartozik azon országok közé, melyek ilyen szempontból problémásak – ez tehát egyfajta rutinjelentés az ENSZ számára.
- A magyar közösséggel kapcsolatban mit emeltek ki?
A. Cs.: – Kiemeltük, hogy van politikai képviselet, anyanyelv-használati jog mind az alkotmány, mind a közigazgatás és igazságszolgáltatás szintjén. Az oktatásról elmondtuk, hogy nincsenek korlátozások. Ha párhuzamot vonunk – persze nem lehet párhuzamot vonni – a roma kisebbséggel, akkor a magyar kisebbséggel szemben nincs olyan ellenszenv, mint a romákkal szemben. A magyar kisebbséget illető problémák belföldi szinten kezelhetőek, nem jelentenek olyan gondokat, melyekhez nemzetközi segítségre lenne szükség.
- Mit emelt ki az árnyékjelentésről szóló bemutató?
H. P.: – Közoktatás tekintetében két problémát említettünk: a csángó-magyar oktatás kérdését, illetőleg azt, hogy a román nyelv tanítása és a vizsgáztatás anyanyelvi szintű rendszerben zajlik, épp ezért sokan kiesnek. A magyarság emiatt már a középiskolákban is alulreprezentált. Felsőoktatás tekintetében a hiányszakmákban való magyar alulreprezentáltságot említettük és azt, hogy szükség van magyar állami egyetemre. Székelyföld kérdésében három tematikát említettünk meg: egyik a nyelvi jogok ügye – az, hogy a rendőr nem beszél magyarul, továbbá a dokumentumok zöme román nyelvű. A másik a gazdasági diszkrimináció, aminek jó példája az utak minősége. Probléma még az etnikai arányok megbontása, említettük Székelyföld militarizálását valamint az ortodox egyház expanziós politikáját. Dél-tiroli példára hivatkozva kértük az ENSZ közvetítését a székelyföldi autonómia kérdésében.
- A magyar civilek által összeállított dokumentum megállapításaira hogyan reagálnának?
M. A.: – Számos kérdésben helyesek a megállapítások. Valóban vannak olyan problémák, melyeket a román kormány nem oldott meg, és melyek vita tárgyát képezik a mai napig. Székelyföld autonómiájának vagy a Bolyai egyetemnek az ügye nem a Hantz Péter vagy az RMDSZ ügye, hanem az erdélyi magyarság ügye. Az már más kérdés, hogy mi tárgya és mi nem tárgya e bizottság munkájának.
- Székelyföld autonómiája hogyan kerül a faji diszkriminációra szakosodott bizottság elé?
H. P.: – A faji diszkriminációba simán belefér a kisebbségi jogok kérdésköre, de facto ennek a bizottságnak a hatáskörébe ez a kérdés is beletartozik. Az üzbég jelentés is tele volt kisebbségi problémákkal. Területi autonómia, határok megváltoztatása valóban nem hatásköre a bizottságnak– volt is egy ilyen komment – de a kollektív jogok irányában nagyon receptívek voltak..
- Hogyan zajlik egy ilyen országjelentés, illetve az árnyékjelentés vitája?
M. A.: – A bizottság munkarendjében nincs benne az árnyékjelentés bemutatása. A bizottság tegnap eldöntötte, hogy mielőtt rátérne a rendes programra, néhány percig találkoznak az árnyékjelentést megfogalmazó civilekkel. Itt Hantz Péterék és a Romani Criss, mely szintén árnyékjelentést nyújtott be, elmondhatták, hogy ők mit látnak problémának. Azonban a bizottság tagjai szabadon döntik el, hogy figyelembe veszik-e ezt vagy sem. Az árnyékjelentés tartalmi elemeiről tehát a hivatalos ülésrenden nem esik szó, hanem a bizottság kérdések formájában reagáltathatja a kormány képviselőit. Az árnyékjelentést bemutató civilek jelen lehetnek az ülésen, de nem tehetnek fel kérdéseket. Maga az ülésrend egyébként kétnapos: az első nap a tagállam delegációja bemutatja a jelentést – ez másfél-két óra. Ezután a raportőr mondja el a véleményét a jelentésről, majd a bizottság kérdez. A kérdezz-felelek folytatódik másnap is, három órán keresztül.
H. P.: – Az augusztus 9-i, kétórás zárt ülésen a bizottság technikai részleteket beszélt meg. Itt volt egy kezdeményezés, hogy a civilek egy órában bemutassák álláspontjukat. Itt fél órát beszéltünk mi, fél órát pedig a Romani Criss roma érdekvédő szervezet képviselője. Az országjelentés bemutatása után az a 17-18 bizottsági tag, mely a román országjelentéssel foglalkozik, kérdéseket tehetett fel a román delegációnak.
- A kérdések miről szóltak? Fel lehetett fedezni valamilyen irányú érdeklődést a bizottság tagjai részéről?
A. Cs.: – Főként romákkal, az ő oktatásukkal, valamint a politikusok rasszista megnyilvánulásaival kapcsolatban voltak kérdések. Rákérdeztek a tavalyi, Hargita megyei roma-magyar konfliktusra is. H. P.: – A kérdések négyötöde a romákkal volt kapcsolatos, a fennmaradó húsz százalékban foglalkoztak a magyarsággal.
- A magyar közösséggel kapcsolatban milyen kérdések hangzottak el?
M. A.: – A bizottság a felsőoktatás kérdésére volt kíváncsi – erre mi azt válaszoltuk, hogy ez egy megoldásra váró probléma. Rákérdeztek arra is, hogy a nyelvhasználat hogyan nyilvánul meg a gyakorlatban, az igazságügy és közigazgatás terén. Az árnyékjelentésben Székelyföld autonómiája is benne van, azonban erről nem volt szó, mivel ez nem tárgya sem az egyezménynek, sem a bizottság munkájának. A jelentésünkben nincs konkrét magyar ügy, hiszen a diszkriminációt, mint jelenséget tárgyalja. Ugyanígy valószínűleg a bizottság véleményezésében sem lesz jelen konkrétan magyar ügy. A. Cs.: – Volt olyan kérdés is, hogy mit szólunk az autonómiához. Azonban elhangzott, a bizottság egyéni és nem kollektív jogokról tárgyal. Így Hantzék jelentése politikai és nem emberjogi jelentés, amit nem jó helyen tettek le. Az ENSZ legfeljebb államok, de semmiképpen sem egy állam területén élő közösségek között mediál.
- Mi a véleménye arról az árnyékjelentésben levő kijelentésről, miszerint Székelyföldön erőszakos románosítás folyik?
A. Cs.: – A kommunizmus idején valóban volt erőszakos románosítás, és 1989 után is voltak erre utaló jelek. Azonban ilyen kijelentéseket adatokkal kell alátámasztani, ezek hiányában nem hitelesek. Politikai kijelentésnek el lehet fogadni, azonban most emberjogi kérdésekről tárgyalunk. Egyébként ha az ortodox egyház terjeszkedését tekintjük, akkor valóban felmerülnek bizonyos kérdések, de azt is észre kell venni, hogy a magyarság jelenléte a közigazgatásban folyamatosan nőtt az utóbbi 14 évben, és ma meghaladja az 50 százalékot. Nyelvhasználat, iskolák tekintetében szintén van előrelépés.
- Magyarellenes erőszakról is szó van az árnyékjelentésben..
A. Cs.: – Egy magyarellenes erőszakról szóló emberjogi dokumentum azt feltételezi, hogy leírjuk: ekkor és ekkor egy magyart megvertek, mit tett a rendőrség, és ilyen eset előfordult tízszer vagy hússzor. Persze két-három eset is fontos, de nem mondhatjuk azt, hogy Székelyföldön olyan léptékű magyarverések vannak, mint Vajdaságban vagy Szlovákiában.
- Milyen jogi következményei lehetnek annak az ajánlásnak, amit a bizottság három hónap múlva megfogalmaz a jelentés kapcsán?
M. A.: – Mivel az egyezmény nem érvényesíthető jogilag, az ajánlások figyelembe vétele sem kötelező. Persze nem ildomos nem figyelembe venni ezeket a rendelkezéseket. Azt látom, az utólagos ajánlásokban olyan fogalmazások jelennek meg, mint például hogy az állam folytassa a küzdelmet a diszkrimináció ellen, hogy bővítse jogi kereteit ezen a területen, továbbá hogy figyeljen oda a törvények alkalmazására. Nem hinném, hogy az ajánlásban konkrét dolgok lennének majd. Az ENSZ-re nem jellemző, hogy azt ajánlja a román államnak, hogy oldja meg a magyar egyetem ügyét. Az ENSZ nem akarja megoldani a magyar kérdést. H. P.: – Már a Bolyai egyetemért folyó harc esetében is láttuk, hogy ha megjelenik egy újságcikk, az semmilyen szankciót nem jelent az adott országra nézve, azonban morálisan nyomást gyakorol a politikai döntéshozókra. Egy ilyen ENSZ-jelentés még inkább csorbítja egy ország hírét, és ha ez összeadódik politikai és civil erőfeszítésekkel, akkor ezek együttesen eredményt érhetnek el. Óva intenék azonban mindenkit, hogy pusztán egy ilyen jelentéstől eredményeket várjon. A Romani Criss képviselőjével ugyanakkor megállapítottuk, hogy a román delegáció tagjai nem váltották be elvárásainkat. Sem a roma, sem pedig a magyar közösség legsúlyosabb gondjairól nem beszéltek, egy általános, rózsaszín képet próbáltak festeni, kevés konkrét problémát említve. Ezt mi nagyon károsnak tartjuk.
- Milyen érzés magyarként a román kormányt képviselni egy olyan nemzetközi fórumon, ahol a magyar kisebbség követeléseiről is szó van?
M. A.: – Két szempontot tartok szem előtt: egyrészt hogy intézményvezetőként, a román államot képviselve mire van mandátumom, és mire nem. Továbbá a mandátumom kötöttségein túl vannak egyéni meglátásaim is bizonyos kérdésekben. A román államot képviselve például nem tudom az ENSZ-nél kikiáltani az autonómiát, mert ezt nem teszi lehetővé a mandátumom. Ugyanakkor ennek ellenkezőjét sem fogom megtenni, tehát nem fogom letagadni az autonómia-igényem létét. Ez már a személyes része a dolognak. Esetenként azt tudom mondani, hogy bizonyos kérdésekben nem tudom képviselni a román államot, mert a képviselt ügy ellenkezik a személyes meggyőződésemmel. De hát az ENSZ-ben nincsenek ilyen éles különbségek: a szervezet minden ilyen jellegű dokumentuma igen gyenge, és nélkülözi a konkrét rendelkezéseket. Itt nincs értelme autonómiáról beszélni, mert senki nem veszi a lapot. Az Európa Tanácsban például erre sokkal inkább megvan a lehetőség.
H.P.: – Válasszunk szét dolgokat. Egy ilyen jelentésbe, ha nem is ügyek, de problematika szintjén, bekerülnek dolgok. Magasabb szinten, valóban csak nagyon általánosan fogalmaznak, és csak akkor nevesítenek, ha nagyon nagy baj van. Nekünk nem az a célunk, hogy az ügy a Biztonsági Tanács elé kerüljön, hanem az, hogy folyamodványunknak írásos nyoma legyen, hogy vita induljon az erdélyi magyarság problémáiról. Ezt a célunkat elértük. Transindex.ro

Vita az ENSZ-ben Székelyföldről
Augusztus 9-én nagy érdeklődés mellett mutatták be az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Genfben zajló rasszizmusellenes értekezletén a romániai kisebbségek helyzetéről szóló ,,árnyékjelentést”, amelyet három magyar civil szervezet — a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB), a Pro Regio Siculorum Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) — kezdeményezett.
A jelentésről szóló délutáni vita után az ENSZ képviselői kérdéseket fogalmaztak meg a román állam képviselőinek, egyebek mellett arról, mi a hivatalos álláspontjuk azzal kapcsolatban, hogy a székelyföldi magyarság 90 százaléka autonómiát akar, de felvetették azt is, diszkriminatív, hogy Romániában nem tüntetik fel a gyógyszerek összetevőit, használati útmutatóját magyarul is. Kiderült, az nem tett jót az ügynek, hogy a román kormány hivatalos küldöttségében három magyar képviselő is helyet kapott.
Az ENSZ elé kerülő, a magyar kisebbség helyzetéről szóló jelentés összeállítását Hantz Péter, a BKB elnöke kezdeményezte, és ő dolgozta ki a romániai magyar oktatásról szóló fejezetet. Felkérésére csatlakozott a munkához a Pro Regio Siculorum Egyesület, és összeállították a Székelyföldre vonatkozó fejezetet. Antal Árpád, a Pro Regio elnöke a Háromszéknek elmondta: igyekeztek olyan dokumentumot megfogalmazni, amelyben szerepel az összes, Székelyföldért tevékenykedő politikai és civil szervezet elképzelése, magáénak érezheti az RMDSZ, az MPP, az SZNT, illetve az EMNT egyaránt. Az ENSZ elé terjesztett tizenöt oldalas dokumentum külön fejezetben tárgyalja a székelyföldi magyarság ügyét. A bevezetőben vázolják a térség földrajzi fekvését, adottságait, történelmét és az 1989 utáni törekvéseket, a kudarcba fulladt hivatalos autonómianépszavazás-kezdeményezéseket, illetve azt a 210 000 főt megkérdező nem hivatalos referendumot, amely során a lakosság 90 százaléka kifejezte: területi autonómiát akar Székelyföldnek.
Megoldás: az autonómia
Felsorolják a térség legjelentősebb gondjait: a korlátozott anyanyelvhasználat jogát, a magyarok képviselőinek aránytalanul kis jelenlétét a központi és a helyben működő, de Bukarestnek alárendelt intézményekben, a térség gazdasági háttérbe szorítását, a költségvetési diszkriminációt, a fejletlen infrastruktúrát, a természeti kincsek állami monopólium alá tartozását, az elkobzott javak — pl. Csíki Magánjavak, egyházi vagyon — hiányos visszaszolgáltatását, az etnikai arányok megváltoztatását célzó törekvéseket, a magyarok elleni erőszakos fellépést. Törvényes megoldásként javasolják Székelyföld területi autonómiájának megadását, mely így átalakulhatna egy különleges jogi státussal rendelkező önálló fejlesztési régióvá.
Önálló magyar állami egyetemet
A magyar oktatás helyzetéről szóló fejezet ismerteti a jelenlegi állapotokat: Románia lakosságának 6,6 százaléka magyar, de a felsőfokú oktatásban tanulóknak alig 4,4 százaléka, és közülük csak 1,6 százaléknak van lehetősége anyanyelvén tanulni. A dokumentum számos, a magyarok számára diszkriminatív eljárást sorol fel, majd megoldásként javasolja az államilag finanszírozott önálló Bolyai Egyetem és a magyar marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem visszaállítását, a mérnökképzésben, mezőgazdasági, állatorvosi, művészeti szakokon a magyar oktatás biztosítását, kiemeli, hogy számos szakon nincs magyar képzés, román állami támogatást kér a jelenleg csak Magyarország által finanszírozott Partiumi Keresztény Egyetemnek és a Sapientiának, javasolja a magyar gyerekek számára diszkriminatív román iskolai vizsgák megváltoztatását és a csángók magyar oktatásának szavatolását.
Hátrányos magyar kormányzati képviselet
A Genfben zajló értekezlet egyik furcsasága, hogy a hivatalos román állami küldöttségben három magyar is jelen van, mi több, a delegáció elnöke Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke. Értesüléseink szerint az RMDSZ vállalhatónak találta a dokumentumot, és ígérte, tisztségviselői kiállnak mellette. Sejteni lehetett, s utólag ez beigazolódott, a magyar közösség ügyének nem tett jót, hogy képviselői a román hivatalos delegációban a kormány álláspontját kényszerültek képviselni, az amúgy is erős román lobbi által megdolgozott bizottsági tagok meg is jegyezték, nem csorbulhatnak a magyarság jogai, ha érdekképviselete tagja a kormánynak. Az autonómia kérdéséről Markó Attila kisebbségügyi államtitkár annyit mondott, van a magyarságnak hivatalos képviselete (lásd: RMDSZ), rá kell bízni a kérdést.
Mindezek ellenére Cunnold-Benkő Erika, a Pro Regio Siculorum elnöke, aki oroszlánrészt vállalt a dokumentum kidolgozásában és a székelyföldi fejezet bizottság előtti bemutatásában, igen pozitívnak értékelte, hogy ilyen jelentős nemzetközi fórum elé terjeszthették a romániai magyarság gondjait, és hogy sikerült nagyon nyíltan, őszintén beszélni az igényekről, követelésekről, olyan kérdések kerülhettek terítékre, amelyek eddig nem.
Az ENSZ genfi értekezletének végén összegzik a tapasztalatokat, majd több hónap alatt elkészül egy jelentés. Antal Árpád szerint már az is eredménynek tekinthető, ha említést tesznek arról, hogy a romániai magyarság helyzete még javításra szorul. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újra megnyílt a Györkös-emlékház
A Kolozsvári Magyar Napok keretében tegnap délután megnyitották a felújított és ez alkalomból az érdeklődőktől zsúfolásig megtelt Györkös Mányi Albert Emlékházat. Az eseményen többek között jelen volt Kötő József parlamenti képviselő, László Attila alpolgármester, Szilágyi Mátyás magyar főkonzul és Borbáth Erika, a Magyar Művelődési és Képzőművészeti Intézet vezetője.
Az ünnepélyt Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Társaság elnökének köszöntője vezette be, aki jelképesnek nevezte, hogy az emlékház tatarozása – amelynek támogatóihoz külön köszönetet intézett – éppen az első Kolozsvári Magyar Napokra készült el. Ő és Kós Katalin, a központ „házigazdája” remélik, hogy a továbbiakban is hűek maradhatnak Györkös Mányi Albert szellemi örökségéhez.
Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke a festőként ismert, de zenetanárként is tevékenykedett Györkös Mányi Albert képzőművészeti örökségéről kijelentette, hogy az része az értékes erdélyi művészeti hagyatéknak. Ezt tükrözi az itt újra megnyitott tárlat, amelyben a tordaszentlászlói szülőföldtől az egyetemességig helyet kap minden téma, például Szabó T. Attila és Szilágyi Domokos arcképe.
Dávid Gyula irodalomtörténész és szerkesztő a tavasszal 19. alkalommal lebonyolított Szabédi László konferencián elhangzottakból összeállított kötetet ismertette. Szabédi jelképesen valamennyiünk 20. századi sorsát egyesíti: beleszületett a kisebbségi helyzetbe, de ráébredt a közösségépítés kényszerére, csalódott a kommunisták ígéreteiben, megfogalmazta elvárásainkat 1956 kapcsán, mindvégig igényt tartott a szellem függetlenségére, aztán a Bolyai Egyetem erőszakos feloszlatása után tragikusan fejezte be életét. Munkássága gazdag és szerteágazó volt – mondta el, hozzátéve: az idei tavaszi konferencia nagy visszhangot váltott ki szakkörökben, viszont a kolozsvári közönség visszafogott érdeklődést tanúsított iránta.
A megnyitót Guttmann Mihálynak, a Romániai Magyar Dalosszövetség tiszteletbeli elnökének hangulatos rögtönzése színezte, aki felelevenítette Szvjatoszlav Richter egykori kolozsvári koncertjének egyik kulisszatitkát, a megfelelő zongora előteremtésének történetét. A találkozó végén Demény Balázs fiatal zongoraművész négy Bartók-művet adott elő
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

„Amit hittem és hirdettem”
Bura László szakíró szerint Scheffler János mártír püspök a hit, a becsület, a tisztesség kitűnő példája
Bejárta a sajtót a hír, hogy a pápa jóváhagyta Scheffler János egykori szatmári megyéspüspök boldoggá avatását. Mint ismeretes, csak azokat szokták ilyen elismerésben részesíteni, akiket az egyház különös tisztelettel és megbecsüléssel övez. A mártír püspökről az utóbbi időkig alig tudott valamit a közvélemény, talán azért is, mert 1989 után inkább a sokáig elhallgatott városépítő püspök, Hám János került előtérbe, hiszen az általa emeltetett épületek ma is meghatározzák a történelmi Szatmárnémetit. Az említett változás jórészt beszélgetőtársunknak köszönhető, aki két könyvet is írt Scheffler Jánosról.
Ön ismert nyelvész, irodalmár, néprajzos, közíró, hogyan került kapcsolatba János püspökkel, aki – mint könyveiből is kiderül – csakugyan megérdemli az egész katolikus egyház megkülönböztetett figyelmét.
A rendszerváltás utáni első szatmári püspök, Reizer Pál 1991-ben megkért: állítsak össze róla egy életrajzot, mert előterjesztik boldoggá avatását. Bár keveset tudtam róla, érdekesnek, sőt, izgalmasnak tűnt a feladat, mivel János püspök egyértelműen a kommunizmus áldozata, a hírhedt zsilavai börtönben, válogatott kínzások nyomán vesztette életét. Gyűjtöttem az adatokat, ahol csak lehetett, olvasgattam körleveleit, beszélgettem olyan személyekkel, akik ismerték. Ebből lett az első, kisebb könyv.
Aztán amint a szokásos egyházi úton megindították az eljárást, kellett egy jóval részletesebb és nagyon jól dokumentált, úgynevezett kritikai életrajz, amely Scheffler János életének és munkásságának minden mozzanatát tartalmazza, mellékelve a hiteles bizonylatokat, mint például az iskolai bizonyítvány, az egyetemi kinevezés, körleveleinek, tanulmányainak, a könyveinek és az azokról írt cikkeknek, kritikáknak a másolatai. Vagyis össze kellett szednem mindent, amit ő írt és vele kapcsolatban írtak.
Ez négy-öt évi gyűjtőmunka volt, ami naponta olykor több órát vett igénybe. Mindent elolvastam tőle és vele kapcsolatban, amihez csak hozzáfértem. Csak a naplója több hónapra lekötött. Nem mindig vezetett naplót, de amikor Rómában a Gregoriana Egyetemen tanult vagy – már a teológia és az egyházjog professzoraként – tanított, naponta feljegyezte élményeit, gondolatait.
Sikerült felhajtanom három volt zsilávai cellatársát, akik csak megerősítették azt a képet bennem, ami már előzőleg is kialakult, azaz hogy a becsület, tisztesség, az erkölcs példája volt. Mikor áttanulmányoztam az egész anyagot, végképpen meggyőződtem róla, hogy Scheffler János egy nagy formátumú, egyetemes értékű egyházi személyiség volt.
Kutatásai nyomán hogyan látszik, milyen volt ez a tragikus véget ért életpálya?
Scheffler János tízgyermekes, szegénysorú kálmándi családból származott. Mint a Nagykároly környéki falvak akkori lakói közül annyian, apja sokat kubikolt a Kraszna szabályozásánál, s a fiúcska ki-kijárt hozzá, olykor segített is neki a talicskázásban. Kiváló szellemi képességeire a helyi pap-tanító figyelt fel, ő járta ki, hogy az egyház támogatásával taníttassák.
Hogy mennyire tudatában volt családja rászorultságának és mennyire igyekezett szerény lehetősége szerint is enyhíteni az otthoni gondokon, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az olaszországi tanulmányai során kapott ösztöndíjból rendszeresen megtakarított kisebb-nagyobb összegeket, és azokat hazaküldte szüleinek. Külön kiemelném a rendszeretetét.
A középiskolában olyan latin nyelvtankönyvet állított össze, amelyből az egész osztály készülhetett az érettségire. Azért, hogy az órákon könnyebben jegyzetelhessen, megtanult gyorsírni. Tudatosan képezte magát. Az olasz mellett franciául, németül, angolul is tanult, hogy segítségükkel minél nagyobb műveltségre tegyen szert. Ugyanakkor törekedett, hogy a régi sváb nyelvet se felejtse el és hazamenve svábul beszélhessen az öregekkel.
Könyvében olvastam, hogy a püspök a börtönben szlovákul is tanult, ami azért enyhe túlzással sem nevezhető nemzetközi nyelvnek.
Ez is csak az emberi nagyságát és empátiáját dicséri. Egyházmegyéjében nem csak magyarok, de németek és szlovákok is laktak, mindenekelőtt Kárpátalján és az Avasban, és kötelességének tartotta az ő nyelvük ismerését. Körleveleit is ezen a három nyelven adta ki, hogy mindenki a maga anyanyelvén olvashassa. A tudatosság, a rendszeretet, a célszerűség, a szociális érzékenység nevelői munkájában is mindig jelen volt.
Nagyon ügyelt, hogy a Trianon utáni román hatalom által megszüntetett iskolákat mielőbb visszaállítsa. Az 1919-ben felszámolt szatmári katolikus főgimnáziumot újraindította és ő lett az igazgatója. Tanított gimnáziumban, szemináriumban, teológián, de például a kolozsvári Ferenc József Egyetemen is. Dsida Jenő is a tanítványa volt, s a költő annyira szerette, hogy verset írt hozzá.
Naplójából kitűnik, hogy minden diákját igyekezett közelről megismerni, beleértve családi helyzetüket és napi gondjaikat, mert csak így tudott velük egyénileg is foglalkozni. Nevelői elvei ma is érvényesek. Nála nem számított, hogy ki milyen nemzetiségű, vallású, mindenkiben az egyetemes embert tisztelte. Kutatásaim során találkoztam olyan esettel, hogy a református fiú katolikus papnak tanult, s az apja megkereste Scheffler püspököt, hogy ő térjen-e át a katolikus hitre? Miért térne, maradjon nyugodtan eddigi hitében, válaszolta a legtermészetesebb hangon a püspök.
Mindezek után az is természetes, hogy lehetőségei szerint segítette az üldözött zsidókat. Mit tud erről a kutató?
Mondhatom, nem csak elegendő utalást, de bizonyítékot is találtam rá. Engel Köllő Károly kolozsvári irodalomtörténész, aki a püspök tanítványa volt, külön is beszélt nekem az ezzel kapcsolatos tevékenységéről, arról, hogy miként járt el vagy igyekezett eljárni különböző esetekben. De több olyan írás fennmaradt, amelyben segítségét kérik.
Az sem véletlen, hogy a szatmári zsidók hozzá folyamodtak: járjon közbe egy zsidó középiskola beindítása ügyében. Meg is tette a szükséges lépéseket, de a zsidóüldözések miatt az iskola már nem kapta meg a működéséhez szükséges kormányzati engedélyt.
A püspök első pillanattól makacsul ellenállt a kommunista hatalomnak. Az ön könyve szerint mindenáron azt szerették volna elérni, hogy a Rómától elválasztott katolikus egyház gyulafehérvári püspöke legyen.
Ő ezt kategórikusan elutasította. A Szekuritáté jelentésében is az áll, hogy csak a Szentszéket ismeri el, őt a pápa nevezte ki és esküje kötelezi. Először a Hunyad megyei Körösbányára internálják, majd amikor látják, hogy ott sem törik meg és nem lesz a békepapi mozgalom és más kommunista kitalációk híve, 1952 márciusában először Bukarestbe, majd Zsilavára viszik.
Már a belügyminisztérium cellái is a kemény testi és lelki megdolgozást, ráhatást szolgálták, ott többször kihallgatják, vallatják, próbálják „jobb belátásra” bírni.
Bura László (1932, Szatmárnémeti)
Tanár, nyelvész, néprajzkutató. A kolozsvári Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalomtanári diplomát. 1956-ban politikai elítélt, majd rehabilitálják. Mintegy harminc nyelvészeti, művelődéstörténeti, néprajzi, város- és egyháztörténeti könyv szerzője.
1973-tól a bölcsésztudomány doktora. 1971-től a szatmári magyar líceum tanára, majd 1990-től igazgatója, később a Babeş-Bolyai Egyetem szatmári tagozatának tanára. A Magyar Néprajzi Társaság levelező tagja, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon társszerzője, több kulturális és pedagógiai díjjal tüntették ki
A győzködők között volt Szenkovics Sándor, Szatmár akkori parlamenti képviselője, és Fazakas János, a párt központi bizottságának titkára. Ám János püspök szilárdan ellenállt, nemcsak azért, mert erős jellem volt, de azért is, mert jól ismerte az egyházjogot, tudta, hogy számára nem lehet más út. A borzalom hónapjai következtek.
Zsilava földalatti celláit, kazamatáit a rendszerváltás után már sokan leírták. Mindenki a pokol fenekének nevezi, ahol bármit megcsinálhattak a rabokkal. A hitvány étkezés, az embertelen bánásmód hamar kikezdte a legerősebb szervezetet is. A heti fürdésre az udvaron lévő fürdőbe futólépésben kellett menniük, az ott váltakozva rájuk engedett forró és hideg zuhany után mentek vissza a fűtetlen földalatti cellákba.
János püspök egy ilyen „kezelés” és a mínusz 20 fokos hidegben megtett „séta” után lett rosszul a cellában s halt meg 1952. december hatodikán hajnalban. Egyik cellatársa, Dan Mizrahy bukaresti zeneszerző az utolsó szavaira is visszaemlékezett: „Ibi vacabimus et videbimus...” Jól megjegyezte, mert János püspök latinra is tanította. A szent ágostoni idézet azt jelenti, hogy „Amit hittem és hirdettem, azt látni fogom...”.
Mire emlékezett még Dan Mizrahy és a másik két cellatárs?
Nemcsak Mizrahy, de a velük lévő Weiner Gusztáv zsidó kereskedő is mondta: János püspök tudta, hogy hamarosan meghal. Úgy vélte, egy katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben meghalni, hiszen a kötelesség teljesítése, a hitéhez, az elveihez való hűség jutatta oda. Külön rendelkezett, hogy ruháit cellatársai között osszák szét.
Igaz, hogy koporsó nélkül temették el Zsilaván, vagy inkább elkaparták, tehát még halálában is megalázták?
Igaz. Hogy ne kelljen új sírhelyet ásni a fagyos földben, egy még nyitott sírba helyezték, keresztbe a már benne lévő két holttest fölé. Tudva, hogy püspökről van szó, a temető ortodox lelkésze megjegyezte magának a sírt. Évvel később így lehetett János püspök földi maradványait azonosítani és hazaszállítani szeretett városába.
A székesegyház kriptájában egy fémkoporsóban nyugszik, Hám János, a másik nagy szatmári püspök mellett. Boldoggá avatása már egy olyan korban történik, amelynek eljöveteléhez az ő makacs kommunizmusellenessége és vértanúsága is hozzájárult.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kardvillogástól a tudományos felfedezésig – interjú Uray Zoltánnal
Uray Zoltán, Kolozsváron, született a biológia tudományok területén rendkívül értékes tevékenységet fejtett ki.
Német elemi iskola után (1938- 1942) beíratják a nagyhírű Református Gimnáziumba. (1942-1950) Elvégzi a Bolyai Tudományegyetem Biológia karát.(1950-1955) Majd 1970-ben Prof. Dr. Pora Eugen akadémikusnál a Biológia Tudományok Cím megvédése.1971- 1972 Az UICCC (Rákellenes Világszövetség) ösztöndíjasa. Karolinska Egyetem, Sugárbiológia, Stockholm, Svédország. Hűséges természetére jellemző egész életében két munkahelye volt a Megyei Kórház, Nukleáris Orvos gyógyászati Laboratóriumban 1955- 1969 biológusként dolgozik, majd az Onkológiai Intézet, Izotóp laboratóriumában főmunkatársként megy nyugdíjba 1997-ben.
Hat tudományos társaság tagja. A teljesség igénye nélkül a Román Tudományos Akadémia kolozsvári fiókintézetének 27 éven keresztül titkára. Az Erdélyi Múzeum Egyesület választmányi tagja. A Magyar Tudományos Akadémia, Biológiai Tudományok Osztálya külső tagja. Mint vendégkutató többször is megfordult Magyarországon, Budapesten a Sugárbiológiai Intézetben, Szegedi orvosi Egyetem Izotop laboratóriumában. De járt Svédországban, Karolinszkai Egyetemen és Németországban a Freiburgi Egyetemen.
Romániában, román nyelven megjelent hét onkológiai és két sugárbiológiai témájú szakkönyve. Külföldön szaklapokban, német, angol, francia és magyar nyelven 32 dolgozat főmunkatársa és munkatársa. Romániában, román, angol, német és magyar nyelvű szaklapokban 131 dolgozat főmunkatársa és munkatársa. Jelenleg is szorgalmasan dolgozik célja egy magyar nyelvű sugárbiológiai kézikönyv megírása és megjelentetése „A sugárbiológia Kézikönyve” címmel.
Szakmai elismerések sem maradtak el Arany János Díj (MTA 2005. Mikó Imre Díj (EME 2006) Mikó Imre emlékérem (EME2009)
Mikor felkerestem, cikket írt a Korunknak. Mert úgy érzi, mivel nagyon érdekes kort él át, bőven van, miről írjon, nem csak a tudomány területéről, hanem arról az érdekes korról, melyet sikerült megélnie. Szemtanúja volt a nácizmus kialakulásának, majd a második világháború borzalmainak, melyet követett egy majdnem 50 éves szocializmusnak nevezett korszak, ami számukra nagyon keservesen kezdődött, mert államosították édesapja gyönyörű villáját, asztalos műhelyét. Kidobták a lakásukból az utcára, kerültek. Ebbe a veszteségbe édesapja bele rokkant és bele is halt. Ami ezen a nehéz sok megaláztatással járó helyzeten átsegítette az a sport volt. Már 15 éves korában el kezdett sportolni. Vívott. 17 éves korában bekerült a román ifjúsági válogatottba. 18 éves korában országos bajnok lett. 19 éves korában bekerült a nagy válogatottba. Tehát azt a nyomorult helyzetet, mibe bekerült édesanyjával a vívásnak köszönhető sikerek elfelejtették vele. A vívás olyan anyagi helyzetet biztosított, hogy anyagilag nem kellett nyomorognia. Állítja szerencséje volt az életben. Ozorai volt a mestere. Aki csodálatos ember volt fegyelemre, tisztességre, becsületre tanította növendékeit. Tőle tanulta meg: pontosság – udvariasság. Amikor Uray Zoltán megnyerte a kupát, mert első lett az országban örömmel dicsekedett el a mesterének, aki annyit mondott: rendben van, vetkezz le. Tovább kell keményen dolgozni. Csak a komoly munka hozhat eredményeket.
Ez a fiatal Zoltánba megmaradt. De nem marad a sport területén, mert pályaválasztás tekintetéből a maga nemében egy páratlanul szép és érdekes szakmát választott, amely hozzájárul az emberiség szenvedéseinek könnyítéséhez és bizonyos esetekben gyógyításához.
Biológus lett. Közben, mint vívó megjárta a Helszinki olimpiát majd az azt követő világbajnokságot. Elvégezte a vívó mesteri kurzust, de ez a pálya nem elégítette ki őt. A biológia világa, számára izgalmasabbnak, érdekesebbnek bizonyult. A laboratóriumok csendjében a tudomány világának változatosságában sok örömöt kapott. Szántai János Magyarországon végzett biológus egyébként vívó társa, bevitte a kórház laboratóriumába. Ez meghatározó volt számára. Budapesten tanult metodikával, tudással és hozzáállással, példamutató lett a fiatal Zoltánnak.
Dr. Holán Tibor volt vívó, radiológus, egyetemi tanárt megalapította Kolozsváron Románia második Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumát. Szántai János itt kollegája lett. A csapat, mely összeállt nem mindennapi volt. Nem csak a felkészültségben, de gondolkodásban is közel álltak egymáshoz, és itt bizonyosodott be, mekkora szerencse az egy ember életében, ha munkatárasai munkahelyén nem csak kollegák, de emberek is tudnak maradni.
A kutatás világánál izgalmasabb világ számára nem létezik. Az intézet egy olyan területen dogozott, melyet addig Romániában csak Bukarestben kultiváltak. Kolozsvár egyetemi város, és az orvostudomány tisztában van azzal, hogy a betegségek megoldásában a biológia, vezető szerepet kap. Nem egy egyetemi tanár fordult kéréssel hozzájuk, kísérletezéseik alkalmából. Jöttek a fiziológiások a fiziopatológusok, a sebészek, belgyógyászok. Tevékenységük az egész orvosi karral kapcsolatos volt. Minden szakmában lehetett izotópokkal valamit tenni. Ami új utat nyitott, újdonságot hozott. Pállfy professzortól tanult meg állatokkal bánni, állatokat operálni. Mikor 10 év Holán iskola után felkerült az Onkológiára ott elcsodálkoztak, hogy tud az állatokkal, egerekkel, patkányokkal bánni. Nagyon sokat jelent, bekerülni egy olyan miliőbe, ahol mindenki jó szakember. Lehet tanulni egymástól. Abban az időben az onkológia kórház Románia egyik legmodernebb intézete volt. Egy kitűnő gárdával. Chiricuta professzor az intézetben katonai fegyelmet tartott, mióta ő meghalt ez az intézmény csak lefele halad. Nagyon jó emberanyaga van, de megjelentek a csoportok, akik vagy x vagy y felé húznak. Egy hatszáz emberes intézetet vezetni nem könnyű.
Mindennek dacára maga az onkológiai intézet hihetetlen lehetőségeket biztosított. Vetekedett egy budapesti vagy párizsi intézettel. Ott volt a Nukleáris Orvos gyógyászati Laboratórium. Izotópokkal logikus hogy Uray dolgozott. Ott volt a rádió terápia, a két kobalt ágyú. A röntgen készülékek. Volt egy hatalmas állatház. Amint mondja: „Hiába vannak ragyogó ötleteid, ha nincsen egered és nincs, mivel besugarazd őket. Nekem óriási szerencsém volt. Az ember élte attól függ, kikkel kerülsz kapcsolatba. Mint fiatal kezdő első dolgozatom Ioan Baciu professzorral, aki később az egyetem rektor lett. Akkor ő volt a fiziopatológia főnöke.
Tehát a dolgozat sorrend Ioan Baciu, Hollán Tibor, Szántai István és Uray Zoltán. Ennél jobb kezdést elképzelni sem lehet, a mi viszonyaink között. Státusszimbólumot jelentett, hogy a doktori dolgoztomban két fejezet radioizotópokkal foglalkozott. Az abban az időben olyan volt, mint ha ma molekuláris biológiai módszerekkel megcsinálsz valamit. A tudományban is mindig vannak ilyen top módok.
A tudomány hatalmas léptekkel halad a maga utján. De ehhez egy olyan infrastruktúra kell, mely lehetővé, tegye az emberek kísérletező kedvének megtartását, fejlesztést és főleg finanszírozását. A tudományban is vannak divat jelenségek és létezik a csillogás is, ami ebben az esetben nagyon sokat jelent. Ezért sokan még karrierjük csillogtatása érdekében elkövetnek tudományos turpisságokat. Egyébként, amint elmondta most írt egy cikket, melynek címe: Gondolatok a tudományos kutatás néhány etikai kérdéséről (Csalások, hamisítások, plagiarizmus és elfogultság a tudományos kutatásokban) Nem csak a saját tapasztalatait használta fel, hanem összeszedett jó dosszárnyi adatot. Melyekből kiderül milyen hihetetlen csalások, szélhámosságok vannak a tudományban. Miért? Azért, mert ma már a tudomány 99 százalékban anyagi, társadalmi előnyöket jelent. Karriert jelent. Ezekért az emberek hajlandók kicsit javítani az eredményeiken.
Ezért a tudományos életben, amit nem tudsz reprodukálni, nem ér semmit. Ma már minden valamit is érő felfedezés fenn van a világhálón, ez nem mindig volt így. Ez azt jelenti, hogy azon szakmai területen, melyen dolgozol otthon, kell lenni. Ennek és a szerencsémnek köszönhetem, hogy a világon először én hoztam ki antidepresszív anyagoknak sugárvédő hatását.
-A ’89-es események után a Romániában élő magyar származású kutatók mennyire tudtak élni a lehetőségekkel?
– Azok, akinek ki voltak már építve a magyarországi kutatóhelyekkel a kapcsolatok, azoknak felajánlották. Mint például nekem is felajánlották minden hónapban egy- egy kutatót fogadnak. Nálam az intézményben a kollegáim nálam iratkoztak fel a budapesti és szegedi kutató laboratóriumokban való tevékenységre. Én a listát összeállítottam és elküldtem ez, és ez ezzel foglalkozik, mikor tudjátok őket fogadni? Ez olajozottan működött három-négy évig, majd lelassult. Igazgató cserék lettek és ez valahogy átment az egész egy olyan rendszerbe, hogy mindenki saját maga rendezi ez irányú dolgait. Mindenki magkapta a maga kis kapcsolatait jobbra, balra. A legjobb embereim elhagyták az országot és ma már komoly pozíciókat, töltenek be külföldi tudományos intézetekben.
- Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újra alakulása a Te véleményed szerint mit jelentett?
- Nagyon sokat jelentett, meg kell nézni az előző éveket. Ekkor megjelent 110 dolgozat. Ebből a 110 dolgozatból kettő volt magyarul írva. Ami a Vásárhelyen megjelenő Orvosi Hírmondóban jelentek meg. A többi mind románul jelent meg. A jobb dolgozatok megjelentek angolul, németül és franciául. Tehát magyar tudományos élet jóformán nem volt.
Ezt lendítette fel az újonnan megalakult EME. Volt egy bizonyos tudománynépszerűsítés, amit zárt körben műveltek, népi egyetem címmel. Ehhez a régi nagyok nagyon komolyan álltak hozzá. Minden hónapban volt egy magyar előadás és a nép is bejött ezekre az előadásokra. A nagy öregek kihaltak, az után pótlás nem viszonyult annyira, legyen egy magyar nyelvű, szellemiséget képviselő iskola. Ez csendesen elsorvadt. Az is igaz, ma már Kolozsváron vannak olyan napok mikor négy-öt kulturális jellegű előadások, vannak. A diákság nem jár ilyen jelegű előadásokra ők mindent, megkapnak az egyetemeken és az Interneten. A tudományos előadásoknak keményen befütyült az Internet.
A tudományos életben az információ áramoltatás hihetetlenül fontos. Tudjam, mi történik szakterületemben. De a szakterületem is tudja eredményeim. Kolozsváron van két egyetem a Babeş– Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia- EMTE ahol magyarnyelven is, lehet tanulni, és diplomát szerezni. Ennek meglesznek az eredményei.
– Te hogy lépnél annak érdekében, hogy az a kumulált tudás, ami Erdélyben felhalmozódott valamilyen formában az, a világban élő ifjúsághoz eljusson?
Végző soron az egyetemi alkalmazottaknak a feladata lenne ez. De ehhez komoly anyagi támogatás kell. A civil egyesületek, szervezetek szintén sokat tehetnének ezen a területen. Ebben a vonatkozásban az ifjúság részéről is kellene, legyen egy bizonyos fokú nyitottság. De ez már neveléstől is függ. Rajtunk és rajtuk áll minden.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro