Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. augusztus 24.
Elegem van a markóizmusból!
Ki kell mondani végre: a székelyföldi autonómia legvehemensebb kerékkötője nem a román politikum, hanem az erdélyi magyar közélet.
Azért nem az RMDSZ-t nevezem meg, mert nem csak a szövetség – mint az erdélyi magyarság politikai érdekvédelmi és érdekképviseleti szervezete – a közélet alakítója Erdélyben. Mivel azonban az RMDSZ rendelkezik mindenféle hatalommal – amely leginkább a román és magyar költségvetési pénzek osztogatásában nyilvánul meg –, ezért ő kerül a fókuszba, ha valami nem sikerül. Márpedig 23 év alatt nem sikerült elérni sem az államilag elismert és a romániai magyarság adójából finanszírozott Bolyai Egyetem létrehozását, sem Székelyföld területi autonómiáját, amely szintén a helyiek önfinanszírozását jelentené. És nem csak önfinanszírozását, mert ezzel az RMDSZ-nek sok baja nem lenne. Az RMDSZ saját hatalomféltéséből nem kívánja a területi autonómiát Székelyföldnek. Mert mit is jelentene az számára?
Székely Nemzeti Bank?
A területi autonómia lényege, szubsztanciája a külső és a belső hatalommegosztás. A külső hatalommegosztással az autonóm terület kormányzata megosztott vagy teljes körű döntéshozatali jogosítványokat kap az államtól saját ügyeinek irányítására. Vagyis az autonóm terület kormányzata szélesebb hatáskörrel rendelkezik, mint bármely más, hozzá hasonló közigazgatási területe az államnak (megye, régió, főváros stb.). Minden egyes, az autonóm terület számára biztosított jogosítvány gyakorlásának társulnia kell a megfelelő pénzügyi rendszer (pl. Székely Nemzeti Bank, székely fizetőeszköz bevezetése – még ha az előbb-utóbb euró is lesz –, Székelyföld adóhatósága stb.) kiépülésével. A Székely Nemzeti Bank feladatai a következők lennének: banki szolgáltatásokat nyújtana az autonóm székely kormányzatnak; biztonságos pénzügyi rendszert biztosítana; a székelyföldi közösség egészének stabil gyarapodását támogatná. Terjedelmi okok miatt erről most ennyit, viszont a kérdést fel kell tenni: az RMDSZ-nek (illetve az RMDSZ-től gazdaságilag és pénzügyileg függő romániai magyar közéletnek) érdeke-e létrehozni egy olyan Székely Nemzeti Bankot – a területi autonómia keretében –, amely teljes felelősséget vállalna az autonóm terület pénzügyi adminisztrációjáért, de más köztestületeknek és közintézményeknek is végezne pénzügyi adminisztrációt és tanácsadást? Továbbá őrködne a székelyföldi pénzügyi piac felett, a gazdasági növekedés területén valós adatokat gyűjtene és hozna nyilvánosságra a székelyföldi gazdaság állapotáról, valamint jövőbeli kilátásairól.
A Székely Nemzeti Bank létrehozásának természetesen előfeltétele egy autonóm közigazgatási egység létrehozása. A különleges jogállást a román alkotmány, törvények vagy statútum biztosíthatja. A román parlamentnek 23 éve tagja az RMDSZ, sőt kormányon vagy kormány közeli pozícióban is volt másfél évtizedig, miközben a NATO- és EU-csatlakozáson is túlesett Románia. Az RMDSZ soha meg nem zsarolta (csúnya eljárás, de a politikában az egyetlen ütős eszköz a kitűzött célok elérése érdekében) a román hatalmat, sőt állandóan púdert kent az orcájára, hogy az euró-atlanti integrációt sikeresen abszolválhassa az ország, úgy tüntetve fel a Nyugat szemében, mintha a kisebbségi problémák nem is léteznének. Tudom, volt némi panaszkodás, de ki vette azt komolyan Nyugaton: az RMDSZ, mint kormánypárt panaszkodik a saját kormányára? Röhej! De térjünk vissza az autonómiára.
Szögezzük le: a székelyföldi autonóm terület része maradna Románia területének – szó sincs semmiféle revízióról, függetlenedésről, önállósodásról, a hangsúly az önkormányzatiságon van –, ahol a többségben élő, az őshonos székelységhez tartozók által megvalósított kormányzás működne. Egy különleges jogállású terület lenne, ahol gyakorolnák a törvényhozó és végrehajtó hatalom bizonyos illetékességeit a székelység fennmaradása, esélyegyenlősége, vagyis boldogulása érdekében. A helyi kormányzatnak széles hatáskört biztosítana a Székelyföldre vonatkozó gazdasági, politikai és kulturális döntéshozatalban és a többi, a székelység számára fontos kérdésben. Illetékessége korlátozott nemzetközi jogosítványokat is magába foglalhatna. Létrehozásának célja a hátrányos megkülönböztetés megszüntetése, a politikai hatalomhoz való hozzáférés – tényleges önkormányzatiság a ma leledző RMDSZ-hegemóniával szemben – és a gazdasági esélyegyenlőség biztosítása Románia más, történelmi, földrajzi, kulturális régiói mellett.
Az autonómiáról mindig mint valami megfoghatatlan, elvont ideáról szólnak a politikusok, pedig az autonómia esszenciája a gyakorlatban rejtezik.
Választások az autonóm Székelyföldön
A leggyakorlatiasabb példa a választások lennének. Az autonóm Székelyföldön három választást volna szükséges tartani. Egy megmérettetést a polgármesterek személyéről és a helyi tanácsok összetételéről, továbbá egy másik választást a Székely Nemzetgyűlés tagjairól. A Székely Nemzetgyűlés töltené be az autonóm Székelyföld törvényhozó testületének a szerepét (székely parlament). És egy harmadik választáson döntenének arról a székelyek, hogy ki legyen az a 10-15 képviselő, akiket Bukarestbe delegálnának érdekeik védelme ügyében. És itt van a kutya elásva! Mert amenynyiben létrejönne a területi autonómia, kit érdekelne tovább az RMDSZ? Annyi és olyan párt versenghetne a különböző pozíciók megszerzéséért, ahányat a választók arra csak érdemesnek tartanának. Végre létrejöhetne egy tiszta, igazságos „belső választás” – amit már húsz éve halogat, elszabotál az RMDSZ –, amelyen mindenki politikai értéknézetének megfelelően voksolhatna a különböző székely pártok képviselői közül. Nos, ettől fél az RMDSZ, a valódi szabadságtól! Mert valószínűnek tartom, hogy a Székely Nemzetgyűlésben már nem szerezne 80 százalékos többséget. Sőt! Mert el tudom képzelni azt is, hogy lenne egy székely konzervatív-keresztény párt, egy székely szociáldemokrata párt, egy székely kisgazdapárt, egy székely radikális függetlenségi párt... Székely liberális pártot nem tudok elképzelni, de akár még az is harcba szállhatna a voksokért. A Székelyföldön lakó román (illetve magyar vagy más uniós) állampolgárokat székelyföldieknek kellene tekinteni. A Székelyföldön való szavazás és választhatóság feltételéül lehetne szabni, hogy valaki székelyföldi lakcímmel rendelkezzen. Ezen kívül jogalkotási vagy végrehajtási téren semmilyen megkülönböztetés nem tehető székelyföldiek és más román, magyar vagy uniós állampolgárok között.
Továbbá az autonóm Székelyföldnek lenne saját zászlaja, amelyet hivatalosan használhatna. Székelyföld jogosult lenne szerepelni külön entitásként a különböző világversenyeken, világ- és Európa-bajnokságokon, téli és nyári olimpiákon. A mérkőzés kezdete előtt vagy az aranyérem átadása után a székely himnusz szólalna meg. Az anyanyelvhasználat terén az elsődleges nyelv a magyar lenne, de a románt is gondosan kellene tanítani továbbra is, mint ahogy az eddig történt. A közügyekben a román továbbra is ugyanúgy használatban maradna, viszont román nyelvre csak fellebbezés esetében kellene a dokumentumokat lefordítani. Az autonóm Székelyföldön kibocsátott személyi igazolványokban és útlevelekben a román állampolgárság (cetăţenia română) mellett fel kellene tüntetni a „Székelyföld – Ţinutul Secuiesc” szavakat is!
Tudom, az autonómia ennél bonyolultabb jogi formáció, ún. jogintézmény, de az egyszerű embernek ezek lennének a kézzelfogható, mindennapos megnyilvánulásai. Legalábbis én erre vágyom, igaz, nem vagyok székely, csak nagyapám lett 1988-ban, nyugdíjba vonulása bankettjén tiszteletbeli székelynek fogadva 27 esztendős csíkszeredai szolgálat után. Nagyszalontáról származtam, Magyarországon élek, és több millió honfitársammal leghőbb vágyunk a területi autonómia megvalósulása. Kérem, ne vegyék ezt az írást „bőcsködésnek”!
Nem tudom, hogy az RMDSZ milyen autonómiáért küzd 23 éve, de számomra ezt jelentené – sok egyéb mellett – az önrendelkezés! Nekem kevés az, hogy magyar nyelven tanítják Románia történelmét és földrajzát a magyar diákoknak. Ez emberi jog, semmi köze az autonómiához. Nekem kevés, hogy magyar nyelven is kérvényezhetek bármit (miközben a válaszlevél román nyelven érkezik), ez sem autonómia, hanem az anyanyelv szabad használata. Ez még nem az anyanyelv használatának elsődlegességét mondja ki! Nekem kevés az, hogy kiírhatók magyar nyelven is a településnevek! A többségében magyar településnevek szerepeljenek felül a táblákon, és alatta a román megnevezés. Nekem kevés az az RMDSZ-es szöveg, hogy „most nem időszerű”. Nekem most időszerű a területi autonómia, mert most élek! Nekem meg az nem időszerű, hogy az RMDSZ politikája húsz éve arról szól, hogy miként feküdjön le a kormányzó pártnak néhány jól fizető tisztségért, pozícióért, üzletért. 50 év múlva pedig azért nem lesz időszerű a területi autonómia, mert elfogy az erdélyi magyar. Az elmúlt 23 évben 500 ezer fővel csökkent az erdélyi magyarság lélekszáma. Ezért ki vállalja a felelősséget? Az RMDSZ, amennyiben hű kívánt volna maradni ‘93-as önmagához és az erdélyi magyarsághoz, mindaddig nem lépett volna kormányzati pozícióba, míg a fentebb leírt autonómiát a román állam nem biztosítja Székelyföldnek. Az RMDSZ elaprózta az egységből fakadó erejét, látszateredményeket felmutatva, amelyeket a világ haladása amúgy is hozott volna magával. Meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy az RMDSZ jobban fél a területi autonómia létrejöttétől, mint maga a bukaresti hatalom. Van, akinek Romániából lett elege, nekem az RMDSZ-ből. Elárult kétmillió magyart...
P. S. Akinek nem inge, ne vegye magára! Az írás elsősorban az RMDSZ csúcsvezetésének – és értelmiségi holdudvarának – hibáiról szól. A helyhatóságokban tevékenykedő, napi harcokat megvívó polgármestereknek és képviselőknek csak elismerés jár, tudván tudva, hogy ők, többségében, nem önszántukból öltik magukra a vörös-fekete tulipános kényszerzubbonyt.
Papp Gyula Attila, Pápa
Krónika (Kolozsvár)
Ki kell mondani végre: a székelyföldi autonómia legvehemensebb kerékkötője nem a román politikum, hanem az erdélyi magyar közélet.
Azért nem az RMDSZ-t nevezem meg, mert nem csak a szövetség – mint az erdélyi magyarság politikai érdekvédelmi és érdekképviseleti szervezete – a közélet alakítója Erdélyben. Mivel azonban az RMDSZ rendelkezik mindenféle hatalommal – amely leginkább a román és magyar költségvetési pénzek osztogatásában nyilvánul meg –, ezért ő kerül a fókuszba, ha valami nem sikerül. Márpedig 23 év alatt nem sikerült elérni sem az államilag elismert és a romániai magyarság adójából finanszírozott Bolyai Egyetem létrehozását, sem Székelyföld területi autonómiáját, amely szintén a helyiek önfinanszírozását jelentené. És nem csak önfinanszírozását, mert ezzel az RMDSZ-nek sok baja nem lenne. Az RMDSZ saját hatalomféltéséből nem kívánja a területi autonómiát Székelyföldnek. Mert mit is jelentene az számára?
Székely Nemzeti Bank?
A területi autonómia lényege, szubsztanciája a külső és a belső hatalommegosztás. A külső hatalommegosztással az autonóm terület kormányzata megosztott vagy teljes körű döntéshozatali jogosítványokat kap az államtól saját ügyeinek irányítására. Vagyis az autonóm terület kormányzata szélesebb hatáskörrel rendelkezik, mint bármely más, hozzá hasonló közigazgatási területe az államnak (megye, régió, főváros stb.). Minden egyes, az autonóm terület számára biztosított jogosítvány gyakorlásának társulnia kell a megfelelő pénzügyi rendszer (pl. Székely Nemzeti Bank, székely fizetőeszköz bevezetése – még ha az előbb-utóbb euró is lesz –, Székelyföld adóhatósága stb.) kiépülésével. A Székely Nemzeti Bank feladatai a következők lennének: banki szolgáltatásokat nyújtana az autonóm székely kormányzatnak; biztonságos pénzügyi rendszert biztosítana; a székelyföldi közösség egészének stabil gyarapodását támogatná. Terjedelmi okok miatt erről most ennyit, viszont a kérdést fel kell tenni: az RMDSZ-nek (illetve az RMDSZ-től gazdaságilag és pénzügyileg függő romániai magyar közéletnek) érdeke-e létrehozni egy olyan Székely Nemzeti Bankot – a területi autonómia keretében –, amely teljes felelősséget vállalna az autonóm terület pénzügyi adminisztrációjáért, de más köztestületeknek és közintézményeknek is végezne pénzügyi adminisztrációt és tanácsadást? Továbbá őrködne a székelyföldi pénzügyi piac felett, a gazdasági növekedés területén valós adatokat gyűjtene és hozna nyilvánosságra a székelyföldi gazdaság állapotáról, valamint jövőbeli kilátásairól.
A Székely Nemzeti Bank létrehozásának természetesen előfeltétele egy autonóm közigazgatási egység létrehozása. A különleges jogállást a román alkotmány, törvények vagy statútum biztosíthatja. A román parlamentnek 23 éve tagja az RMDSZ, sőt kormányon vagy kormány közeli pozícióban is volt másfél évtizedig, miközben a NATO- és EU-csatlakozáson is túlesett Románia. Az RMDSZ soha meg nem zsarolta (csúnya eljárás, de a politikában az egyetlen ütős eszköz a kitűzött célok elérése érdekében) a román hatalmat, sőt állandóan púdert kent az orcájára, hogy az euró-atlanti integrációt sikeresen abszolválhassa az ország, úgy tüntetve fel a Nyugat szemében, mintha a kisebbségi problémák nem is léteznének. Tudom, volt némi panaszkodás, de ki vette azt komolyan Nyugaton: az RMDSZ, mint kormánypárt panaszkodik a saját kormányára? Röhej! De térjünk vissza az autonómiára.
Szögezzük le: a székelyföldi autonóm terület része maradna Románia területének – szó sincs semmiféle revízióról, függetlenedésről, önállósodásról, a hangsúly az önkormányzatiságon van –, ahol a többségben élő, az őshonos székelységhez tartozók által megvalósított kormányzás működne. Egy különleges jogállású terület lenne, ahol gyakorolnák a törvényhozó és végrehajtó hatalom bizonyos illetékességeit a székelység fennmaradása, esélyegyenlősége, vagyis boldogulása érdekében. A helyi kormányzatnak széles hatáskört biztosítana a Székelyföldre vonatkozó gazdasági, politikai és kulturális döntéshozatalban és a többi, a székelység számára fontos kérdésben. Illetékessége korlátozott nemzetközi jogosítványokat is magába foglalhatna. Létrehozásának célja a hátrányos megkülönböztetés megszüntetése, a politikai hatalomhoz való hozzáférés – tényleges önkormányzatiság a ma leledző RMDSZ-hegemóniával szemben – és a gazdasági esélyegyenlőség biztosítása Románia más, történelmi, földrajzi, kulturális régiói mellett.
Az autonómiáról mindig mint valami megfoghatatlan, elvont ideáról szólnak a politikusok, pedig az autonómia esszenciája a gyakorlatban rejtezik.
Választások az autonóm Székelyföldön
A leggyakorlatiasabb példa a választások lennének. Az autonóm Székelyföldön három választást volna szükséges tartani. Egy megmérettetést a polgármesterek személyéről és a helyi tanácsok összetételéről, továbbá egy másik választást a Székely Nemzetgyűlés tagjairól. A Székely Nemzetgyűlés töltené be az autonóm Székelyföld törvényhozó testületének a szerepét (székely parlament). És egy harmadik választáson döntenének arról a székelyek, hogy ki legyen az a 10-15 képviselő, akiket Bukarestbe delegálnának érdekeik védelme ügyében. És itt van a kutya elásva! Mert amenynyiben létrejönne a területi autonómia, kit érdekelne tovább az RMDSZ? Annyi és olyan párt versenghetne a különböző pozíciók megszerzéséért, ahányat a választók arra csak érdemesnek tartanának. Végre létrejöhetne egy tiszta, igazságos „belső választás” – amit már húsz éve halogat, elszabotál az RMDSZ –, amelyen mindenki politikai értéknézetének megfelelően voksolhatna a különböző székely pártok képviselői közül. Nos, ettől fél az RMDSZ, a valódi szabadságtól! Mert valószínűnek tartom, hogy a Székely Nemzetgyűlésben már nem szerezne 80 százalékos többséget. Sőt! Mert el tudom képzelni azt is, hogy lenne egy székely konzervatív-keresztény párt, egy székely szociáldemokrata párt, egy székely kisgazdapárt, egy székely radikális függetlenségi párt... Székely liberális pártot nem tudok elképzelni, de akár még az is harcba szállhatna a voksokért. A Székelyföldön lakó román (illetve magyar vagy más uniós) állampolgárokat székelyföldieknek kellene tekinteni. A Székelyföldön való szavazás és választhatóság feltételéül lehetne szabni, hogy valaki székelyföldi lakcímmel rendelkezzen. Ezen kívül jogalkotási vagy végrehajtási téren semmilyen megkülönböztetés nem tehető székelyföldiek és más román, magyar vagy uniós állampolgárok között.
Továbbá az autonóm Székelyföldnek lenne saját zászlaja, amelyet hivatalosan használhatna. Székelyföld jogosult lenne szerepelni külön entitásként a különböző világversenyeken, világ- és Európa-bajnokságokon, téli és nyári olimpiákon. A mérkőzés kezdete előtt vagy az aranyérem átadása után a székely himnusz szólalna meg. Az anyanyelvhasználat terén az elsődleges nyelv a magyar lenne, de a románt is gondosan kellene tanítani továbbra is, mint ahogy az eddig történt. A közügyekben a román továbbra is ugyanúgy használatban maradna, viszont román nyelvre csak fellebbezés esetében kellene a dokumentumokat lefordítani. Az autonóm Székelyföldön kibocsátott személyi igazolványokban és útlevelekben a román állampolgárság (cetăţenia română) mellett fel kellene tüntetni a „Székelyföld – Ţinutul Secuiesc” szavakat is!
Tudom, az autonómia ennél bonyolultabb jogi formáció, ún. jogintézmény, de az egyszerű embernek ezek lennének a kézzelfogható, mindennapos megnyilvánulásai. Legalábbis én erre vágyom, igaz, nem vagyok székely, csak nagyapám lett 1988-ban, nyugdíjba vonulása bankettjén tiszteletbeli székelynek fogadva 27 esztendős csíkszeredai szolgálat után. Nagyszalontáról származtam, Magyarországon élek, és több millió honfitársammal leghőbb vágyunk a területi autonómia megvalósulása. Kérem, ne vegyék ezt az írást „bőcsködésnek”!
Nem tudom, hogy az RMDSZ milyen autonómiáért küzd 23 éve, de számomra ezt jelentené – sok egyéb mellett – az önrendelkezés! Nekem kevés az, hogy magyar nyelven tanítják Románia történelmét és földrajzát a magyar diákoknak. Ez emberi jog, semmi köze az autonómiához. Nekem kevés, hogy magyar nyelven is kérvényezhetek bármit (miközben a válaszlevél román nyelven érkezik), ez sem autonómia, hanem az anyanyelv szabad használata. Ez még nem az anyanyelv használatának elsődlegességét mondja ki! Nekem kevés az, hogy kiírhatók magyar nyelven is a településnevek! A többségében magyar településnevek szerepeljenek felül a táblákon, és alatta a román megnevezés. Nekem kevés az az RMDSZ-es szöveg, hogy „most nem időszerű”. Nekem most időszerű a területi autonómia, mert most élek! Nekem meg az nem időszerű, hogy az RMDSZ politikája húsz éve arról szól, hogy miként feküdjön le a kormányzó pártnak néhány jól fizető tisztségért, pozícióért, üzletért. 50 év múlva pedig azért nem lesz időszerű a területi autonómia, mert elfogy az erdélyi magyar. Az elmúlt 23 évben 500 ezer fővel csökkent az erdélyi magyarság lélekszáma. Ezért ki vállalja a felelősséget? Az RMDSZ, amennyiben hű kívánt volna maradni ‘93-as önmagához és az erdélyi magyarsághoz, mindaddig nem lépett volna kormányzati pozícióba, míg a fentebb leírt autonómiát a román állam nem biztosítja Székelyföldnek. Az RMDSZ elaprózta az egységből fakadó erejét, látszateredményeket felmutatva, amelyeket a világ haladása amúgy is hozott volna magával. Meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy az RMDSZ jobban fél a területi autonómia létrejöttétől, mint maga a bukaresti hatalom. Van, akinek Romániából lett elege, nekem az RMDSZ-ből. Elárult kétmillió magyart...
P. S. Akinek nem inge, ne vegye magára! Az írás elsősorban az RMDSZ csúcsvezetésének – és értelmiségi holdudvarának – hibáiról szól. A helyhatóságokban tevékenykedő, napi harcokat megvívó polgármestereknek és képviselőknek csak elismerés jár, tudván tudva, hogy ők, többségében, nem önszántukból öltik magukra a vörös-fekete tulipános kényszerzubbonyt.
Papp Gyula Attila, Pápa
Krónika (Kolozsvár)
2012. szeptember 13.
A magyar államfő kitüntetéseit vehették át
Az augusztus 20-i magyar állami ünnep alkalmából a magyar köztársasági elnök nevében székely-magyar személyiségeknek adott át kitüntéseket szerdán Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Zsigmond Barna Pál.
Kitüntetéseket vettek át: - Albert Ernő, a magyar népköltészet gyűjtője és ápolója, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nyugalmazott iskolaigazgatója, - dr. Ballók Jolán görgényüvegcsűri család- és szakorvos, - Nagy Géza, a Maros megyei Sáromberke Egyházközség nyugalmazott református lelkésze - Takács István, nyugalmazott csíkszeredai mérnök, volt jégkorongozó, a Csíkszeredai Református Egyház főgondnoka Nagy Ferencnek, a Küküllősárdi Unitárius Egyházközség lelkipásztornak, aki egészségügyi okokból nem tudott megjelenni az ünnepségen, egy későbbi időpontban fogják átadni a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést.
Albert Ernő laudációja
Albert Ernő a Székely Mikó Kollégium volt iskolaigazgatója, a magyar népköltészet gyűjtője és ápolója 1932. január 14-én született Csíkdánfalván.
Albert Ernő Csíkkarcfalván és Csíkszeredában járt középiskolába, majd 1954-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Ezt követően az 1. számú líceum (volt Székely Mikó Kollégium) tanára lett Sepsiszentgyörgyön. Albert tanár úr volt az, aki feltámasztotta a Székely Mikó Kollégiumban tradicionális tanári és diákérdeklődést a folklór és a néprajzkutatás iránt. Felejthetetlen magyartanár és igazgató elődje, dr. Konsza Samu példájára rangos népköltészeti tár gyűjtője, tudora és közzétevője lett.
Albert Ernő tanítványaival együtt mintegy 3000 csíki és háromszéki népballadát, illetve változatot gyűjtött össze, ezekből 425 darabot közöl Háromszéki népballadák cím alatt. A rendszerváltás után, 1998-ban megalapította az Albert Kiadót, saját munkáinak kiadására. 2006-ban a Sepsiszentgyörgy város önkormányzata Pro Urbe-díjjal tüntette ki.
Albert Ernő mindig is hangsúlyozta: „a tanár órán kívül is legyen tanár.” Bár halkan, csendben végezte munkáját, nagy tervei megvalósításához mindig is megvolt az akaratereje. Iskolai és órán kívüli tanárként megvalósította azt, amit József Attila is célul tűzött ki magának: „Én egész népemet fogom/ nem középiskolás fokon/ tanítani!"
Állt a helyén, tette a dolgát olyan sötét korban, amikor a kollégium történelmi nevét is elorozták. Máig emlékezik Sepsiszentgyörgy városa az általa meghonosodott rendre és fegyelemre, amely későbbi korok számára is méltó például szolgál.
Albert Ernő a Székely Mikó Kollégium volt iskolaigazgatója, a magyar népköltészet gyűjtője és ápolója részére a maradandó értékeket képviselő kutatásaiért, a magyar népköltészet és folklórkincs gazdagításáért, értékeinek megőrzéséért és ápolásáért végzett munkája elismeréseként Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági Elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozza.
* * * Dr. Ballók Jolán laudációja
Dr. Ballók Jolán görgényüvegcsűri család és szakorvos 1951. január 8-án született Székelyderzsen.
Dr. Ballók Jolán Székelyderzsen végezte az általános iskolát. Középfokú tanulmányait a Székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumban folytatta, majd felvételt nyert a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre, ahol 1977-ben orvosi oklevelet szerzett. Évfolyamelsőként abban a kiváltságban részesült, hogy a Kárpátokon túli kihelyezést elkerülve, maga választhatta meg szolgálati helyét. Így három hónapig Héjjasfalván dolgozott, majd Görgényüvegcsűrön lett a falu orvosa. 1984-ben sikeresen abszolválta a gyermekgyógyász szakorvosi vizsgát Bukarestben, majd azt követően a regáti Drobeta Turnu-Severinbe helyezték át. Ő azonban úgy döntött, hogy Görgényüvegcsűr körzeti orvosa marad. Tette ezt azért, mert gyermekének csak így biztosíthatta a magyar iskolába járást, és mert úgy érezte, kötelessége szolgálni a húszezer román alkotta közösség által körbezárt 1500 fős magyar szigetet.
Dr. Ballók Jolán sokat tett a két nemzeti közösség békés egymás mellett élése érdekében, és még többet a falu magyarságának megmaradásáért. „Az életem egy örök őrködés volt. A szolgálati lakásban laktam (amely egy pici szerény lakás), és az elmúlt 33 év egy állandó készenlétet jelentett számomra” – összegzi tömören eddigi pályafutását. Egyszer megkérdezték Tőle, hogy mért tette, mi motiválta? Röviden és tömören válaszolt: „a szülőföld iránti hűség miatt.” Mikor Svájcba csábították gyermekorvosnak, nem vállalta, mert érezte, tudta, hogy neki elsősorban Erdélyben, Görgényüvegcsűrön van kötelessége, feladata.
Dr. Ballók Jolán görgényüvegcsűri család és szakorvos részére több évtizedes gyógyító-betegségmegelőző tevékenysége, valamint a magyar kisebbség érdekében végzett munkája elismeréseként, Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Érdemrend Lovagkesztje kitüntetést adományozza.
Nagy Géza laudációja
Nagy Géza, a Maros megyei Sáromberki Egyházközség nyugalmazott református lelkésze, 1929. december 13-án született Nyárádszentbenedeken.
Nagy Géza kolozsvári egyetemi hallgatóként kommunizmus ellenes ifjúsági szervezkedésben vett részt. A második világháború után a kommunizmus berendezkedésének első éveiben tizenkét erdélyi fiatalember arra szövetkezett, hogy a kommunista hatalmi jelképek és intézmények (például a pártház) ellen szabotázs akciókat hajtson végre és előkészítse a terepet az esetleges külföldi, amerikai beavatkozásnak, amely a polgári lakosság számára akkor lehetségesnek látszott. A szervezetről később kiderült, hogy kezdeményezője a titkosszolgálat embere volt, a célja pedig, hogy a rendszerellenes tevékenységért elítéltek között minél több magyar származású személy is legyen. 1949-ben a csoportot letartóztatták és a tagokat 3-15 év börtönbüntetésre ítélték. Nagy Géza 1949-53 között a pitesti és szamosújvári börtönben raboskodott, ahol 1951 folyamán átélte a testi és lelki kínzással alkalmazott „önleleplező-átnevelő” akció ördögi gyakorlatát, melynek lényege abban állott, hogy rabokkal kínoztattak rabokat.
Nagy Géza a börtönből való szabadulása után a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet diákja lett, ahol édesapja, Nagy András tanárként dolgozott. A teológia elvégzése után a Maros megyei sáromberke egyházközösséghez hívták lelkésznek. A kommunizmus évtizedei alatt a falu közösségének lelki, szellemi vezetője volt, kitartásra, helyben maradásra buzdította a híveket. Az ifjúság nevelésére különös gondot fordított, a parókián rendszeres vallás- és énektanítás folyt, közadakozásból ifjúsági kulturális központot hozott létre. A vendégszeretetéről híres papi család házához Magyarországról, Svájcból és Hollandiából is rendszeresen érkeztek Erdélyt szerető látogatók, a szállásadás hivatalos tiltása ellenére mindig fogadta a vendégeket.
Tizenkét évvel ezelőtt lépett nyugállományba, de hajdani tanítványai, hívei rendszeresen látogatják, nincs karácsony a sáromberki fiatalok kántálása nélkül. Nyugdíjba vonulását követően megírta a pitesti átnevelés akciójának módszereit. Az írás „Ha túlélted, hallgass” címmel jelent meg a kolozsvári Polis kiadónál. A kommunista ellenes ifjúsági szervezkedésről, amelyben ő is részt vett, Boros Zoltán rendezésében dokumentumfilm készült „Az átnevelés poklában” címmel.
Az ötvenhatos forradalom szimbólummá vált eseményei árnyékában a korábbi tiltakozó megmozdulásokra kevés figyelem jutott az elmúlt két évtizedben, pedig Erdélyben több száz magyar és több ezer román szenvedett a börtönökben a negyvenes évek végétől, és számtalan halálos ítélet is született. Nagy Géza valamint a szervezet többi tagjai eddig nem részesültek hivatalos elismerésben.
Nagy Géza, a Maros megyei Sáromberki Egyházközség nyugalmazott református lelkésze részére, több évtizedes lelkészi szolgálatáért, közösségépítő, nevelő tevékenységéért, életútja elismeréseként, Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozza.
Takács István laudációja
Takács István nyugalmazott mérnök, jégkorongozó 1930. szeptember 17-én született Csíkszeredában. Takács István a visszaemlékezések szerint már 4 éves korában korcsolyázott. Gyermekkorában nagy érdeklődéssel követte a jégkorongozók tevékenységét, különösképpen Vákár Lajost tartotta, értékelte nagyra és tekintette példaképnek. Így nem csoda, hogy már az 1946/47-es jégkorong idényben a Csíkszeredai Sport Club (CSC) tagjaként a Marosvásárhelyen megrendezett Erdély bajnokságon mint fiatal tehetséges játékos bontogatta szárnyait. Pályafutása felfelé ívelt, az időközben nevet változtató csíkszeredai csapattal, az IPEIL-lel az 1948/49-es idényben országos bajnoki címet szerzett. Ez volt az első bajnoki cím a csíkszeredai jégkorongsport történetében, és ez volt az eddigi egyedüli csíki bajnokcsapat, amelynek tagjai egytől egyig csíkiak voltak.
Takács István főiskolai tanulmányait 1950 és 1954 között a kincses városban, Kolozsváron végezte, ahol kimagasló eredményekkel folytatta sportolói karrierjét. Ellenállt Mihai Flamaropol katonai csábításának (CCA) és hű maradt a diákcsapathoz, amelyet már Tudománynak (Ştiinţának) hívtak, és amely az 1953–54-es szezonban országos bajnoki címet szerzett. Tanulmányai befejeztével, az 1955–56-os idényben Takács István Császár Ferenccel együtt hazatért Csíkszeredába és fiatal mérnökként folytatta a versenysportot a város Lendület (Avântul) nevet viselő csapatában. Később az 1956–57-es idényben a csíki csapat újra nevet változtat, Termés (Recolta) lesz, de az emberi anyag – főleg a szív – ugyanaz marad. Ezt bizonyítja az a tény, hogy ezt az évadot bajnokként fejezik be. A politikai irányzat azonban sportra is rányomta bélyegét, így lett a városnak egy új csapata, melynek neve Akarat (Voinţa), ahová az úgynevezett Fások csapatának színe–javát átigazoltatták (utasították). Ezzel az új csapattal, és új vezetőséggel, az Akarattal két alkalommal sikerül elhódítani a bajnoki címet (1960-ban és 1963-ban).
Takács István tehetségére, szorgalmára és eredményességére a szakszövetség vezetői is felfigyeltek, és már 1950–től tagja az országos válogatottnak. Ez a csapat, Takács Istvánnal soraiban, 1951 január 28. és február 4. közötti időszakban a Brassó–Pojánán rendezett Téli Főiskolás Világbajnokságon ezüstérmet szerzett. 1953 decemberében, a Budapesten megrendezett nemzetközi tornán súlyosan lesérült, de ez nem tántorította el a folytatástól. Sportolói karrierjét 1964-ben fejezte be. Eredményes sportpályafutásáért, érdemei nagyrabecsüléséért az országos sportvezetés előbb Sportmesteri, majd Érdemes Sportmesteri kitüntetésben részesítette, Csíkszereda város vezetősége pedig 2000-ben az Évszázad Csíki sportolója, 2008-ban pedig Pro Urbe-címet ajándékozott neki.
Takács István a református egyházához alkalmas és alkalmatlan időben hű volt, büszkén felvállalta a katolikus Csíkban református voltát, nagyapja Takács Károly a Csíkszeredai Református Egyházközség lelkipásztora volt, innen jön a vallásos kötődése. Talpig úriember, amely embertípusból már egyre kevesebben vannak. Csendes, nyugodt, konfliktuskerülő ember. A helyi református egyházban több mint másfél évtizede főgondnoki tisztséget tölt be. Székelységére, magyarságára egyaránt büszke. Idős korára is megőrizte szellemi frissességét, érdeklődését, nyomon követi az országban, világban folyó eseményeket.
Takács István nyugalmazott mérnök, jégkorongozó részére sportolói pályafutása, valamint a csíkszeredai református egyházi közösség érdekében végzett tevékenysége elismeréseként Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozza.
Erdély.ma,
Az augusztus 20-i magyar állami ünnep alkalmából a magyar köztársasági elnök nevében székely-magyar személyiségeknek adott át kitüntéseket szerdán Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Zsigmond Barna Pál.
Kitüntetéseket vettek át: - Albert Ernő, a magyar népköltészet gyűjtője és ápolója, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nyugalmazott iskolaigazgatója, - dr. Ballók Jolán görgényüvegcsűri család- és szakorvos, - Nagy Géza, a Maros megyei Sáromberke Egyházközség nyugalmazott református lelkésze - Takács István, nyugalmazott csíkszeredai mérnök, volt jégkorongozó, a Csíkszeredai Református Egyház főgondnoka Nagy Ferencnek, a Küküllősárdi Unitárius Egyházközség lelkipásztornak, aki egészségügyi okokból nem tudott megjelenni az ünnepségen, egy későbbi időpontban fogják átadni a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést.
Albert Ernő laudációja
Albert Ernő a Székely Mikó Kollégium volt iskolaigazgatója, a magyar népköltészet gyűjtője és ápolója 1932. január 14-én született Csíkdánfalván.
Albert Ernő Csíkkarcfalván és Csíkszeredában járt középiskolába, majd 1954-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Ezt követően az 1. számú líceum (volt Székely Mikó Kollégium) tanára lett Sepsiszentgyörgyön. Albert tanár úr volt az, aki feltámasztotta a Székely Mikó Kollégiumban tradicionális tanári és diákérdeklődést a folklór és a néprajzkutatás iránt. Felejthetetlen magyartanár és igazgató elődje, dr. Konsza Samu példájára rangos népköltészeti tár gyűjtője, tudora és közzétevője lett.
Albert Ernő tanítványaival együtt mintegy 3000 csíki és háromszéki népballadát, illetve változatot gyűjtött össze, ezekből 425 darabot közöl Háromszéki népballadák cím alatt. A rendszerváltás után, 1998-ban megalapította az Albert Kiadót, saját munkáinak kiadására. 2006-ban a Sepsiszentgyörgy város önkormányzata Pro Urbe-díjjal tüntette ki.
Albert Ernő mindig is hangsúlyozta: „a tanár órán kívül is legyen tanár.” Bár halkan, csendben végezte munkáját, nagy tervei megvalósításához mindig is megvolt az akaratereje. Iskolai és órán kívüli tanárként megvalósította azt, amit József Attila is célul tűzött ki magának: „Én egész népemet fogom/ nem középiskolás fokon/ tanítani!"
Állt a helyén, tette a dolgát olyan sötét korban, amikor a kollégium történelmi nevét is elorozták. Máig emlékezik Sepsiszentgyörgy városa az általa meghonosodott rendre és fegyelemre, amely későbbi korok számára is méltó például szolgál.
Albert Ernő a Székely Mikó Kollégium volt iskolaigazgatója, a magyar népköltészet gyűjtője és ápolója részére a maradandó értékeket képviselő kutatásaiért, a magyar népköltészet és folklórkincs gazdagításáért, értékeinek megőrzéséért és ápolásáért végzett munkája elismeréseként Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági Elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozza.
* * * Dr. Ballók Jolán laudációja
Dr. Ballók Jolán görgényüvegcsűri család és szakorvos 1951. január 8-án született Székelyderzsen.
Dr. Ballók Jolán Székelyderzsen végezte az általános iskolát. Középfokú tanulmányait a Székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumban folytatta, majd felvételt nyert a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre, ahol 1977-ben orvosi oklevelet szerzett. Évfolyamelsőként abban a kiváltságban részesült, hogy a Kárpátokon túli kihelyezést elkerülve, maga választhatta meg szolgálati helyét. Így három hónapig Héjjasfalván dolgozott, majd Görgényüvegcsűrön lett a falu orvosa. 1984-ben sikeresen abszolválta a gyermekgyógyász szakorvosi vizsgát Bukarestben, majd azt követően a regáti Drobeta Turnu-Severinbe helyezték át. Ő azonban úgy döntött, hogy Görgényüvegcsűr körzeti orvosa marad. Tette ezt azért, mert gyermekének csak így biztosíthatta a magyar iskolába járást, és mert úgy érezte, kötelessége szolgálni a húszezer román alkotta közösség által körbezárt 1500 fős magyar szigetet.
Dr. Ballók Jolán sokat tett a két nemzeti közösség békés egymás mellett élése érdekében, és még többet a falu magyarságának megmaradásáért. „Az életem egy örök őrködés volt. A szolgálati lakásban laktam (amely egy pici szerény lakás), és az elmúlt 33 év egy állandó készenlétet jelentett számomra” – összegzi tömören eddigi pályafutását. Egyszer megkérdezték Tőle, hogy mért tette, mi motiválta? Röviden és tömören válaszolt: „a szülőföld iránti hűség miatt.” Mikor Svájcba csábították gyermekorvosnak, nem vállalta, mert érezte, tudta, hogy neki elsősorban Erdélyben, Görgényüvegcsűrön van kötelessége, feladata.
Dr. Ballók Jolán görgényüvegcsűri család és szakorvos részére több évtizedes gyógyító-betegségmegelőző tevékenysége, valamint a magyar kisebbség érdekében végzett munkája elismeréseként, Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Érdemrend Lovagkesztje kitüntetést adományozza.
Nagy Géza laudációja
Nagy Géza, a Maros megyei Sáromberki Egyházközség nyugalmazott református lelkésze, 1929. december 13-án született Nyárádszentbenedeken.
Nagy Géza kolozsvári egyetemi hallgatóként kommunizmus ellenes ifjúsági szervezkedésben vett részt. A második világháború után a kommunizmus berendezkedésének első éveiben tizenkét erdélyi fiatalember arra szövetkezett, hogy a kommunista hatalmi jelképek és intézmények (például a pártház) ellen szabotázs akciókat hajtson végre és előkészítse a terepet az esetleges külföldi, amerikai beavatkozásnak, amely a polgári lakosság számára akkor lehetségesnek látszott. A szervezetről később kiderült, hogy kezdeményezője a titkosszolgálat embere volt, a célja pedig, hogy a rendszerellenes tevékenységért elítéltek között minél több magyar származású személy is legyen. 1949-ben a csoportot letartóztatták és a tagokat 3-15 év börtönbüntetésre ítélték. Nagy Géza 1949-53 között a pitesti és szamosújvári börtönben raboskodott, ahol 1951 folyamán átélte a testi és lelki kínzással alkalmazott „önleleplező-átnevelő” akció ördögi gyakorlatát, melynek lényege abban állott, hogy rabokkal kínoztattak rabokat.
Nagy Géza a börtönből való szabadulása után a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet diákja lett, ahol édesapja, Nagy András tanárként dolgozott. A teológia elvégzése után a Maros megyei sáromberke egyházközösséghez hívták lelkésznek. A kommunizmus évtizedei alatt a falu közösségének lelki, szellemi vezetője volt, kitartásra, helyben maradásra buzdította a híveket. Az ifjúság nevelésére különös gondot fordított, a parókián rendszeres vallás- és énektanítás folyt, közadakozásból ifjúsági kulturális központot hozott létre. A vendégszeretetéről híres papi család házához Magyarországról, Svájcból és Hollandiából is rendszeresen érkeztek Erdélyt szerető látogatók, a szállásadás hivatalos tiltása ellenére mindig fogadta a vendégeket.
Tizenkét évvel ezelőtt lépett nyugállományba, de hajdani tanítványai, hívei rendszeresen látogatják, nincs karácsony a sáromberki fiatalok kántálása nélkül. Nyugdíjba vonulását követően megírta a pitesti átnevelés akciójának módszereit. Az írás „Ha túlélted, hallgass” címmel jelent meg a kolozsvári Polis kiadónál. A kommunista ellenes ifjúsági szervezkedésről, amelyben ő is részt vett, Boros Zoltán rendezésében dokumentumfilm készült „Az átnevelés poklában” címmel.
Az ötvenhatos forradalom szimbólummá vált eseményei árnyékában a korábbi tiltakozó megmozdulásokra kevés figyelem jutott az elmúlt két évtizedben, pedig Erdélyben több száz magyar és több ezer román szenvedett a börtönökben a negyvenes évek végétől, és számtalan halálos ítélet is született. Nagy Géza valamint a szervezet többi tagjai eddig nem részesültek hivatalos elismerésben.
Nagy Géza, a Maros megyei Sáromberki Egyházközség nyugalmazott református lelkésze részére, több évtizedes lelkészi szolgálatáért, közösségépítő, nevelő tevékenységéért, életútja elismeréseként, Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozza.
Takács István laudációja
Takács István nyugalmazott mérnök, jégkorongozó 1930. szeptember 17-én született Csíkszeredában. Takács István a visszaemlékezések szerint már 4 éves korában korcsolyázott. Gyermekkorában nagy érdeklődéssel követte a jégkorongozók tevékenységét, különösképpen Vákár Lajost tartotta, értékelte nagyra és tekintette példaképnek. Így nem csoda, hogy már az 1946/47-es jégkorong idényben a Csíkszeredai Sport Club (CSC) tagjaként a Marosvásárhelyen megrendezett Erdély bajnokságon mint fiatal tehetséges játékos bontogatta szárnyait. Pályafutása felfelé ívelt, az időközben nevet változtató csíkszeredai csapattal, az IPEIL-lel az 1948/49-es idényben országos bajnoki címet szerzett. Ez volt az első bajnoki cím a csíkszeredai jégkorongsport történetében, és ez volt az eddigi egyedüli csíki bajnokcsapat, amelynek tagjai egytől egyig csíkiak voltak.
Takács István főiskolai tanulmányait 1950 és 1954 között a kincses városban, Kolozsváron végezte, ahol kimagasló eredményekkel folytatta sportolói karrierjét. Ellenállt Mihai Flamaropol katonai csábításának (CCA) és hű maradt a diákcsapathoz, amelyet már Tudománynak (Ştiinţának) hívtak, és amely az 1953–54-es szezonban országos bajnoki címet szerzett. Tanulmányai befejeztével, az 1955–56-os idényben Takács István Császár Ferenccel együtt hazatért Csíkszeredába és fiatal mérnökként folytatta a versenysportot a város Lendület (Avântul) nevet viselő csapatában. Később az 1956–57-es idényben a csíki csapat újra nevet változtat, Termés (Recolta) lesz, de az emberi anyag – főleg a szív – ugyanaz marad. Ezt bizonyítja az a tény, hogy ezt az évadot bajnokként fejezik be. A politikai irányzat azonban sportra is rányomta bélyegét, így lett a városnak egy új csapata, melynek neve Akarat (Voinţa), ahová az úgynevezett Fások csapatának színe–javát átigazoltatták (utasították). Ezzel az új csapattal, és új vezetőséggel, az Akarattal két alkalommal sikerül elhódítani a bajnoki címet (1960-ban és 1963-ban).
Takács István tehetségére, szorgalmára és eredményességére a szakszövetség vezetői is felfigyeltek, és már 1950–től tagja az országos válogatottnak. Ez a csapat, Takács Istvánnal soraiban, 1951 január 28. és február 4. közötti időszakban a Brassó–Pojánán rendezett Téli Főiskolás Világbajnokságon ezüstérmet szerzett. 1953 decemberében, a Budapesten megrendezett nemzetközi tornán súlyosan lesérült, de ez nem tántorította el a folytatástól. Sportolói karrierjét 1964-ben fejezte be. Eredményes sportpályafutásáért, érdemei nagyrabecsüléséért az országos sportvezetés előbb Sportmesteri, majd Érdemes Sportmesteri kitüntetésben részesítette, Csíkszereda város vezetősége pedig 2000-ben az Évszázad Csíki sportolója, 2008-ban pedig Pro Urbe-címet ajándékozott neki.
Takács István a református egyházához alkalmas és alkalmatlan időben hű volt, büszkén felvállalta a katolikus Csíkban református voltát, nagyapja Takács Károly a Csíkszeredai Református Egyházközség lelkipásztora volt, innen jön a vallásos kötődése. Talpig úriember, amely embertípusból már egyre kevesebben vannak. Csendes, nyugodt, konfliktuskerülő ember. A helyi református egyházban több mint másfél évtizede főgondnoki tisztséget tölt be. Székelységére, magyarságára egyaránt büszke. Idős korára is megőrizte szellemi frissességét, érdeklődését, nyomon követi az országban, világban folyó eseményeket.
Takács István nyugalmazott mérnök, jégkorongozó részére sportolói pályafutása, valamint a csíkszeredai református egyházi közösség érdekében végzett tevékenysége elismeréseként Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozza.
Erdély.ma,
2012. szeptember 22.
Tisztelgő megemlékezés
Szabó Lajos 100. születésnapján
Szabó Lajos drámaíró, egyetemi tanár, színháztörténész, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem (az egykori Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet) alapító rektora Alsóbölkényen született pontosan száz éve, 1912. szeptember 20-án. Középiskoláit a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte (1931), majd a kolozsvári I. Ferdinand Király Egyetemre iratkozik be, s itt szerez tanári diplomát magyar nyelv és irodalom–filozófia–esztétika szakon (1938). Színházi utóképzése az 1939. szept. 1–1941. jún. 30. közötti időszakban történik: a bölcsésztanulmányait befejező fiatalember ekkor kerül ki Magyarországra, közel két évre, egy félhivatalos színházi rendező- és vezetőképző tanfolyamra, a budapesti Nemzeti Színház igazgatójának, Németh Antalnak az irányítása alatt.
A budapesti szakmai tapasztalatok alapján nevezik ki 1941. július elsejétől az újjászervezett Kolozsvári Nemzeti Színház művészeti és igazgatói titkárává. E minőségében Szabó Lajos szürke eminenciása volt a Kolozsvári Nemzeti Színház 1941–1944 közötti időszakának. Időközben, 1941 decemberében a Kolozsvári Nemzeti Színház mellett egy hivatalosan intézményesített és államilag finanszírozott színi tanoda is megkezdte működését, a Kolozsvári Magyar Állami Konzervatórium szintén felújított szervezeti keretében, annak színművészeti tagozataként. A színház szakemberi gárdájából összeálló tanári karban Szabó Lajos az egyetemes drámairodalom története elnevezésű diszciplínát tanította. Tanártársai közül Tompa Miklós és Kőmíves Nagy Lajos nevét kell kiemelnünk: hármuk neve hamarosan újból együtt bukkan fel a negyvenes évek második felében, akkor már a román állami keretek között megszervezett magyar felsőfokú színészoktatás intézményesítése kapcsán.
1944. október elején, a háborús események kaotikus kavargásában, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként Szabó Lajos volt az, aki a budapesti kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. Feltételezésem szerint ez a rendkívül kockázatos kiállás később döntő módon határozta meg vezetői kiválasztását a romániai magyar felsőfokú színészképzés élére, s talán ez óvta meg attól a letartóztatási hullámtól is, amelynek Balogh Edgár a Bolyai Egyetem, Csőgör Lajos pedig a marosvásárhelyi orvosi intézet rektoraként esett áldozatul 1949 novemberében.
Szabó Lajos 1946–1950 között Kolozsváron az ekkor formálódó, többször átszervezett magyar tannyelvű színészképzés oktatója, 1950-től a Kolozsváron létrehozott színiakadémia, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanulmányi igazgatója. 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol huszonkét évig rektora az eredeti nevét változatlanul megtartó intézménynek. 1976 júniusi leváltása után tanszékvezető tanár marad, s a következő tanév végén vonul nyugdíjba (1977. július 1.).
A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának három évtizede meghatározta a romániai magyar színészoktatást, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
"Úgy adta éveinek javát – három évtizedét – a főiskola élén, valami olyan emelkedettséggel, olyan puritánsággal és természetes háttérbe húzódással és hűséggel, amilyet talán csak színháztörténetünk régi legendás alakjairól jegyzett fel az emlékezés" – írja róla hetvenedik születésnapjának évében a volt tanítvány, Marosi (Farkas) Ildikó. Szabó Lajos a következő év augusztusában ment el: halálakor nem volt még hetvenegy éves. Ami azóta történt emlékének és életművének ápolása körül, arról az embernek Kosztolányi háromsorosa jut eszébe:
"Utókor?/ Megyünk az úton s elfödi nyomunk a / futó por."
Bár Szabó Lajos nyolc drámája közül hat sikeresen kiállotta az erdélyi magyar színpadok próbáját, e drámáknak csupán fele jutott el a könyvkiadás vagy a folyóiratközlés nyilvánosságáig. Szabó Lajos magától értetődő, jelleméből adódó puritánsággal szorította háttérbe alkotói-szerzői ambícióit, amikor művei kiadásáról vagy előadásáról volt szó.
Születésének idén esedékes centenáriumán – az intézményalapítói és -vezetői munkásságát megörökítő emléktábla mellett – Szabó Lajos három legsikerültebb drámájának egy kötetben való megjelentetését gondoltuk a hozzá leginkább méltó tiszteletadásnak. A centenáriumi ünnepség alkalmából megjelenő első kötet három, időben az egész életművet átfogó és reprezentáló alkotást tartalmaz, amelyeknek sokatmondóan szoros, már-már trilógiára emlékeztetően szerves a tematikai kapcsolódása (Viharlámpás, 1943; Menekülés, 1957; Hűség, 1976). A három dráma közül kettő most jelenik meg első ízben. A kötet szakmai bemutatóját a Stúdió Színház homlokzatára felkerülő Szabó Lajos-emléktábla avatásának napjára időzítjük. Reményeink szerint a szélesebb nagyközönséget november közepén, a könyvvásár találkozóin és rendezvényein tudjuk elérni és megnyerni Szabó Lajos műveinek újrafelfedezése számára.
A tervezett második kötetben Szabó Lajos két történelmi drámáját jelentetjük meg, a legismertebb művének tekinthető Mentséget, illetve a Bethlen Miklós életét és korát bemutató A kancellár című történelmi drámát. E második kötetben tervezzük közzétenni Szabó Lajos színháztörténeti munkásságának néhány kiemelkedően fontos írását, illetve az életművet összegező válogatott bibliográfiát is*.
* Kiadja az UARTPress, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója
Lázok János
Szabó Lajos (Alsóbölkény, 1912. szept. 21.–Marosvásárhely, 1983. aug. 13.)
Az 1954-ben Marosvásárhelyre költöztetett Színművészeti tanintézet első rektora, Szabó Lajos
Népújság (Marosvásárhely)
Szabó Lajos 100. születésnapján
Szabó Lajos drámaíró, egyetemi tanár, színháztörténész, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem (az egykori Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet) alapító rektora Alsóbölkényen született pontosan száz éve, 1912. szeptember 20-án. Középiskoláit a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte (1931), majd a kolozsvári I. Ferdinand Király Egyetemre iratkozik be, s itt szerez tanári diplomát magyar nyelv és irodalom–filozófia–esztétika szakon (1938). Színházi utóképzése az 1939. szept. 1–1941. jún. 30. közötti időszakban történik: a bölcsésztanulmányait befejező fiatalember ekkor kerül ki Magyarországra, közel két évre, egy félhivatalos színházi rendező- és vezetőképző tanfolyamra, a budapesti Nemzeti Színház igazgatójának, Németh Antalnak az irányítása alatt.
A budapesti szakmai tapasztalatok alapján nevezik ki 1941. július elsejétől az újjászervezett Kolozsvári Nemzeti Színház művészeti és igazgatói titkárává. E minőségében Szabó Lajos szürke eminenciása volt a Kolozsvári Nemzeti Színház 1941–1944 közötti időszakának. Időközben, 1941 decemberében a Kolozsvári Nemzeti Színház mellett egy hivatalosan intézményesített és államilag finanszírozott színi tanoda is megkezdte működését, a Kolozsvári Magyar Állami Konzervatórium szintén felújított szervezeti keretében, annak színművészeti tagozataként. A színház szakemberi gárdájából összeálló tanári karban Szabó Lajos az egyetemes drámairodalom története elnevezésű diszciplínát tanította. Tanártársai közül Tompa Miklós és Kőmíves Nagy Lajos nevét kell kiemelnünk: hármuk neve hamarosan újból együtt bukkan fel a negyvenes évek második felében, akkor már a román állami keretek között megszervezett magyar felsőfokú színészoktatás intézményesítése kapcsán.
1944. október elején, a háborús események kaotikus kavargásában, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként Szabó Lajos volt az, aki a budapesti kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. Feltételezésem szerint ez a rendkívül kockázatos kiállás később döntő módon határozta meg vezetői kiválasztását a romániai magyar felsőfokú színészképzés élére, s talán ez óvta meg attól a letartóztatási hullámtól is, amelynek Balogh Edgár a Bolyai Egyetem, Csőgör Lajos pedig a marosvásárhelyi orvosi intézet rektoraként esett áldozatul 1949 novemberében.
Szabó Lajos 1946–1950 között Kolozsváron az ekkor formálódó, többször átszervezett magyar tannyelvű színészképzés oktatója, 1950-től a Kolozsváron létrehozott színiakadémia, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanulmányi igazgatója. 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol huszonkét évig rektora az eredeti nevét változatlanul megtartó intézménynek. 1976 júniusi leváltása után tanszékvezető tanár marad, s a következő tanév végén vonul nyugdíjba (1977. július 1.).
A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának három évtizede meghatározta a romániai magyar színészoktatást, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
"Úgy adta éveinek javát – három évtizedét – a főiskola élén, valami olyan emelkedettséggel, olyan puritánsággal és természetes háttérbe húzódással és hűséggel, amilyet talán csak színháztörténetünk régi legendás alakjairól jegyzett fel az emlékezés" – írja róla hetvenedik születésnapjának évében a volt tanítvány, Marosi (Farkas) Ildikó. Szabó Lajos a következő év augusztusában ment el: halálakor nem volt még hetvenegy éves. Ami azóta történt emlékének és életművének ápolása körül, arról az embernek Kosztolányi háromsorosa jut eszébe:
"Utókor?/ Megyünk az úton s elfödi nyomunk a / futó por."
Bár Szabó Lajos nyolc drámája közül hat sikeresen kiállotta az erdélyi magyar színpadok próbáját, e drámáknak csupán fele jutott el a könyvkiadás vagy a folyóiratközlés nyilvánosságáig. Szabó Lajos magától értetődő, jelleméből adódó puritánsággal szorította háttérbe alkotói-szerzői ambícióit, amikor művei kiadásáról vagy előadásáról volt szó.
Születésének idén esedékes centenáriumán – az intézményalapítói és -vezetői munkásságát megörökítő emléktábla mellett – Szabó Lajos három legsikerültebb drámájának egy kötetben való megjelentetését gondoltuk a hozzá leginkább méltó tiszteletadásnak. A centenáriumi ünnepség alkalmából megjelenő első kötet három, időben az egész életművet átfogó és reprezentáló alkotást tartalmaz, amelyeknek sokatmondóan szoros, már-már trilógiára emlékeztetően szerves a tematikai kapcsolódása (Viharlámpás, 1943; Menekülés, 1957; Hűség, 1976). A három dráma közül kettő most jelenik meg első ízben. A kötet szakmai bemutatóját a Stúdió Színház homlokzatára felkerülő Szabó Lajos-emléktábla avatásának napjára időzítjük. Reményeink szerint a szélesebb nagyközönséget november közepén, a könyvvásár találkozóin és rendezvényein tudjuk elérni és megnyerni Szabó Lajos műveinek újrafelfedezése számára.
A tervezett második kötetben Szabó Lajos két történelmi drámáját jelentetjük meg, a legismertebb művének tekinthető Mentséget, illetve a Bethlen Miklós életét és korát bemutató A kancellár című történelmi drámát. E második kötetben tervezzük közzétenni Szabó Lajos színháztörténeti munkásságának néhány kiemelkedően fontos írását, illetve az életművet összegező válogatott bibliográfiát is*.
* Kiadja az UARTPress, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója
Lázok János
Szabó Lajos (Alsóbölkény, 1912. szept. 21.–Marosvásárhely, 1983. aug. 13.)
Az 1954-ben Marosvásárhelyre költöztetett Színművészeti tanintézet első rektora, Szabó Lajos
Népújság (Marosvásárhely)
2012. szeptember 24.
?Elegem van a markóizmusból!
Ki kell mondani végre: a székelyföldi autonómia legvehemensebb kerékkötője nem a román politikum, hanem az erdélyi magyar közélet.
Azért nem az RMDSZ-t nevezem meg, mert nem csak a szövetség – mint az erdélyi magyarság politikai érdekvédelmi és érdekképviseleti szervezete – a közélet alakítója Erdélyben. Mivel azonban az RMDSZ rendelkezik mindenféle hatalommal – amely leginkább a román és magyar költségvetési pénzek osztogatásában nyilvánul meg –, ezért ő kerül a fókuszba, ha valami nem sikerül. Márpedig 23 év alatt nem sikerült elérni sem az államilag elismert és a romániai magyarság adójából finanszírozott Bolyai Egyetem létrehozását, sem Székelyföld területi autonómiáját, amely szintén a helyiek önfinanszírozását jelentené. És nem csak önfinanszírozását, mert ezzel az RMDSZ-nek sok baja nem lenne. Az RMDSZ saját hatalomféltéséből nem kívánja a területi autonómiát Székelyföldnek. Mert mit is jelentene az számára?
Székely Nemzeti Bank?
A területi autonómia lényege, szubsztanciája a külső és a belső hatalommegosztás. A külső hatalommegosztással az autonóm terület kormányzata megosztott vagy teljes körű döntéshozatali jogosítványokat kap az államtól saját ügyeinek irányítására. Vagyis az autonóm terület kormányzata szélesebb hatáskörrel rendelkezik, mint bármely más, hozzá hasonló közigazgatási területe az államnak (megye, régió, főváros stb.). Minden egyes, az autonóm terület számára biztosított jogosítvány gyakorlásának társulnia kell a megfelelő pénzügyi rendszer (pl. Székely Nemzeti Bank, székely fizetőeszköz bevezetése – még ha az előbb-utóbb euró is lesz –, Székelyföld adóhatósága stb.) kiépülésével. A Székely Nemzeti Bank feladatai a következők lennének: banki szolgáltatásokat nyújtana az autonóm székely kormányzatnak; biztonságos pénzügyi rendszert biztosítana; a székelyföldi közösség egészének stabil gyarapodását támogatná. Terjedelmi okok miatt erről most ennyit, viszont a kérdést fel kell tenni: az RMDSZ-nek (illetve az RMDSZ-től gazdaságilag és pénzügyileg függő romániai magyar közéletnek) érdeke-e létrehozni egy olyan Székely Nemzeti Bankot – a területi autonómia keretében –, amely teljes felelősséget vállalna az autonóm terület pénzügyi adminisztrációjáért, de más köztestületeknek és közintézményeknek is végezne pénzügyi adminisztrációt és tanácsadást? Továbbá őrködne a székelyföldi pénzügyi piac felett, a gazdasági növekedés területén valós adatokat gyűjtene és hozna nyilvánosságra a székelyföldi gazdaság állapotáról, valamint jövőbeli kilátásairól.
A Székely Nemzeti Bank létrehozásának természetesen előfeltétele egy autonóm közigazgatási egység létrehozása. A különleges jogállást a román alkotmány, törvények vagy statútum biztosíthatja. A román parlamentnek 23 éve tagja az RMDSZ, sőt kormányon vagy kormány közeli pozícióban is volt másfél évtizedig, miközben a NATO- és EU-csatlakozáson is túlesett Románia. Az RMDSZ soha meg nem zsarolta (csúnya eljárás, de a politikában az egyetlen ütős eszköz a kitűzött célok elérése érdekében) a román hatalmat, sőt állandóan púdert kent az orcájára, hogy az euró-atlanti integrációt sikeresen abszolválhassa az ország, úgy tüntetve fel a Nyugat szemében, mintha a kisebbségi problémák nem is léteznének. Tudom, volt némi panaszkodás, de ki vette azt komolyan Nyugaton: az RMDSZ, mint kormánypárt panaszkodik a saját kormányára? Röhej! De térjünk vissza az autonómiára.
Szögezzük le: a székelyföldi autonóm terület része maradna Románia területének – szó sincs semmiféle revízióról, függetlenedésről, önállósodásról, a hangsúly az önkormányzatiságon van –, ahol a többségben élő, az őshonos székelységhez tartozók által megvalósított kormányzás működne. Egy különleges jogállású terület lenne, ahol gyakorolnák a törvényhozó és végrehajtó hatalom bizonyos illetékességeit a székelység fennmaradása, esélyegyenlősége, vagyis boldogulása érdekében. A helyi kormányzatnak széles hatáskört biztosítana a Székelyföldre vonatkozó gazdasági, politikai és kulturális döntéshozatalban és a többi, a székelység számára fontos kérdésben. Illetékessége korlátozott nemzetközi jogosítványokat is magába foglalhatna. Létrehozásának célja a hátrányos megkülönböztetés megszüntetése, a politikai hatalomhoz való hozzáférés – tényleges önkormányzatiság a ma leledző RMDSZ-hegemóniával szemben – és a gazdasági esélyegyenlőség biztosítása Románia más, történelmi, földrajzi, kulturális régiói mellett.
Az autonómiáról mindig mint valami megfoghatatlan, elvont ideáról szólnak a politikusok, pedig az autonómia esszenciája a gyakorlatban rejtezik.
Választások az autonóm Székelyföldön
A leggyakorlatiasabb példa a választások lennének. Az autonóm Székelyföldön három választást volna szükséges tartani. Egy megmérettetést a polgármesterek személyéről és a helyi tanácsok összetételéről, továbbá egy másik választást a Székely Nemzetgyűlés tagjairól. A Székely Nemzetgyűlés töltené be az autonóm Székelyföld törvényhozó testületének a szerepét (székely parlament). És egy harmadik választáson döntenének arról a székelyek, hogy ki legyen az a 10-15 képviselő, akiket Bukarestbe delegálnának érdekeik védelme ügyében. És itt van a kutya elásva! Mert amennyiben létrejönne a területi autonómia, kit érdekelne tovább az RMDSZ? Annyi és olyan párt versenghetne a különböző pozíciók megszerzéséért, ahányat a választók arra csak érdemesnek tartanának. Végre létrejöhetne egy tiszta, igazságos „belső választás” – amit már húsz éve halogat, elszabotál az RMDSZ –, amelyen mindenki politikai értéknézetének megfelelően voksolhatna a különböző székely pártok képviselői közül. Nos, ettől fél az RMDSZ, a valódi szabadságtól! Mert valószínűnek tartom, hogy a Székely Nemzetgyűlésben már nem szerezne 80 százalékos többséget. Sőt! Mert el tudom képzelni azt is, hogy lenne egy székely konzervatív-keresztény párt, egy székely szociáldemokrata párt, egy székely kisgazdapárt, egy székely radikális függetlenségi párt... Székely liberális pártot nem tudok elképzelni, de akár még az is harcba szállhatna a voksokért. A Székelyföldön lakó román (illetve magyar vagy más uniós) állampolgárokat székelyföldieknek kellene tekinteni. A Székelyföldön való szavazás és választhatóság feltételéül lehetne szabni, hogy valaki székelyföldi lakcímmel rendelkezzen. Ezen kívül jogalkotási vagy végrehajtási téren semmilyen megkülönböztetés nem tehető székelyföldiek és más román, magyar vagy uniós állampolgárok között.
Továbbá az autonóm Székelyföldnek lenne saját zászlaja, amelyet hivatalosan használhatna. Székelyföld jogosult lenne szerepelni külön entitásként a különböző világversenyeken, világ- és Európa-bajnokságokon, téli és nyári olimpiákon. A mérkőzés kezdete előtt vagy az aranyérem átadása után a székely himnusz szólalna meg. Az anyanyelvhasználat terén az elsődleges nyelv a magyar lenne, de a románt is gondosan kellene tanítani továbbra is, mint ahogy az eddig történt. A közügyekben a román továbbra is ugyanúgy használatban maradna, viszont román nyelvre csak fellebbezés esetében kellene a dokumentumokat lefordítani. Az autonóm Székelyföldön kibocsátott személyi igazolványokban és útlevelekben a román állampolgárság (cetăţenia română) mellett fel kellene tüntetni a „Székelyföld – Ţinutul Secuiesc” szavakat is!
Tudom, az autonómia ennél bonyolultabb jogi formáció, ún. jogintézmény, de az egyszerű embernek ezek lennének a kézzelfogható, mindennapos megnyilvánulásai. Legalábbis én erre vágyom, igaz, nem vagyok székely, csak nagyapám lett 1988-ban, nyugdíjba vonulása bankettjén tiszteletbeli székelynek fogadva 27 esztendős csíkszeredai szolgálat után. Nagyszalontáról származtam, Magyarországon élek, és több millió honfitársammal leghőbb vágyunk a területi autonómia megvalósulása. Kérem, ne vegyék ezt az írást „bőcsködésnek”!
Nem tudom, hogy az RMDSZ milyen autonómiáért küzd 23 éve, de számomra ezt jelentené – sok egyéb mellett – az önrendelkezés! Nekem kevés az, hogy magyar nyelven tanítják Románia történelmét és földrajzát a magyar diákoknak. Ez emberi jog, semmi köze az autonómiához. Nekem kevés, hogy magyar nyelven is kérvényezhetek bármit (miközben a válaszlevél román nyelven érkezik), ez sem autonómia, hanem az anyanyelv szabad használata. Ez még nem az anyanyelv használatának elsődlegességét mondja ki! Nekem kevés az, hogy kiírhatók magyar nyelven is a településnevek! A többségében magyar településnevek szerepeljenek felül a táblákon, és alatta a román megnevezés. Nekem kevés az az RMDSZ-es szöveg, hogy „most nem időszerű”. Nekem most időszerű a területi autonómia, mert most élek! Nekem meg az nem időszerű, hogy az RMDSZ politikája húsz éve arról szól, hogy miként feküdjön le a kormányzó pártnak néhány jól fizető tisztségért, pozícióért, üzletért. 50 év múlva pedig azért nem lesz időszerű a területi autonómia, mert elfogy az erdélyi magyar. Az elmúlt 23 évben 500 ezer fővel csökkent az erdélyi magyarság lélekszáma. Ezért ki vállalja a felelősséget? Az RMDSZ, amennyiben hű kívánt volna maradni ‘93-as önmagához és az erdélyi magyarsághoz, mindaddig nem lépett volna kormányzati pozícióba, míg a fentebb leírt autonómiát a román állam nem biztosítja Székelyföldnek. Az RMDSZ elaprózta az egységből fakadó erejét, látszateredményeket felmutatva, amelyeket a világ haladása amúgy is hozott volna magával. Meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy az RMDSZ jobban fél a területi autonómia létrejöttétől, mint maga a bukaresti hatalom. Van, akinek Romániából lett elege, nekem az RMDSZ-ből. Elárult kétmillió magyart...
P. S. Akinek nem inge, ne vegye magára! Az írás elsősorban az RMDSZ csúcsvezetésének – és értelmiségi holdudvarának – hibáiról szól. A helyhatóságokban tevékenykedő, napi harcokat megvívó polgármestereknek és képviselőknek csak elismerés jár, tudván tudva, hogy ők, többségében, nem önszántukból öltik magukra a vörös-fekete tulipános kényszerzubbonyt.
Papp Gyula Attila, Pápa
Krónika (Kolozsvár)
Ki kell mondani végre: a székelyföldi autonómia legvehemensebb kerékkötője nem a román politikum, hanem az erdélyi magyar közélet.
Azért nem az RMDSZ-t nevezem meg, mert nem csak a szövetség – mint az erdélyi magyarság politikai érdekvédelmi és érdekképviseleti szervezete – a közélet alakítója Erdélyben. Mivel azonban az RMDSZ rendelkezik mindenféle hatalommal – amely leginkább a román és magyar költségvetési pénzek osztogatásában nyilvánul meg –, ezért ő kerül a fókuszba, ha valami nem sikerül. Márpedig 23 év alatt nem sikerült elérni sem az államilag elismert és a romániai magyarság adójából finanszírozott Bolyai Egyetem létrehozását, sem Székelyföld területi autonómiáját, amely szintén a helyiek önfinanszírozását jelentené. És nem csak önfinanszírozását, mert ezzel az RMDSZ-nek sok baja nem lenne. Az RMDSZ saját hatalomféltéséből nem kívánja a területi autonómiát Székelyföldnek. Mert mit is jelentene az számára?
Székely Nemzeti Bank?
A területi autonómia lényege, szubsztanciája a külső és a belső hatalommegosztás. A külső hatalommegosztással az autonóm terület kormányzata megosztott vagy teljes körű döntéshozatali jogosítványokat kap az államtól saját ügyeinek irányítására. Vagyis az autonóm terület kormányzata szélesebb hatáskörrel rendelkezik, mint bármely más, hozzá hasonló közigazgatási területe az államnak (megye, régió, főváros stb.). Minden egyes, az autonóm terület számára biztosított jogosítvány gyakorlásának társulnia kell a megfelelő pénzügyi rendszer (pl. Székely Nemzeti Bank, székely fizetőeszköz bevezetése – még ha az előbb-utóbb euró is lesz –, Székelyföld adóhatósága stb.) kiépülésével. A Székely Nemzeti Bank feladatai a következők lennének: banki szolgáltatásokat nyújtana az autonóm székely kormányzatnak; biztonságos pénzügyi rendszert biztosítana; a székelyföldi közösség egészének stabil gyarapodását támogatná. Terjedelmi okok miatt erről most ennyit, viszont a kérdést fel kell tenni: az RMDSZ-nek (illetve az RMDSZ-től gazdaságilag és pénzügyileg függő romániai magyar közéletnek) érdeke-e létrehozni egy olyan Székely Nemzeti Bankot – a területi autonómia keretében –, amely teljes felelősséget vállalna az autonóm terület pénzügyi adminisztrációjáért, de más köztestületeknek és közintézményeknek is végezne pénzügyi adminisztrációt és tanácsadást? Továbbá őrködne a székelyföldi pénzügyi piac felett, a gazdasági növekedés területén valós adatokat gyűjtene és hozna nyilvánosságra a székelyföldi gazdaság állapotáról, valamint jövőbeli kilátásairól.
A Székely Nemzeti Bank létrehozásának természetesen előfeltétele egy autonóm közigazgatási egység létrehozása. A különleges jogállást a román alkotmány, törvények vagy statútum biztosíthatja. A román parlamentnek 23 éve tagja az RMDSZ, sőt kormányon vagy kormány közeli pozícióban is volt másfél évtizedig, miközben a NATO- és EU-csatlakozáson is túlesett Románia. Az RMDSZ soha meg nem zsarolta (csúnya eljárás, de a politikában az egyetlen ütős eszköz a kitűzött célok elérése érdekében) a román hatalmat, sőt állandóan púdert kent az orcájára, hogy az euró-atlanti integrációt sikeresen abszolválhassa az ország, úgy tüntetve fel a Nyugat szemében, mintha a kisebbségi problémák nem is léteznének. Tudom, volt némi panaszkodás, de ki vette azt komolyan Nyugaton: az RMDSZ, mint kormánypárt panaszkodik a saját kormányára? Röhej! De térjünk vissza az autonómiára.
Szögezzük le: a székelyföldi autonóm terület része maradna Románia területének – szó sincs semmiféle revízióról, függetlenedésről, önállósodásról, a hangsúly az önkormányzatiságon van –, ahol a többségben élő, az őshonos székelységhez tartozók által megvalósított kormányzás működne. Egy különleges jogállású terület lenne, ahol gyakorolnák a törvényhozó és végrehajtó hatalom bizonyos illetékességeit a székelység fennmaradása, esélyegyenlősége, vagyis boldogulása érdekében. A helyi kormányzatnak széles hatáskört biztosítana a Székelyföldre vonatkozó gazdasági, politikai és kulturális döntéshozatalban és a többi, a székelység számára fontos kérdésben. Illetékessége korlátozott nemzetközi jogosítványokat is magába foglalhatna. Létrehozásának célja a hátrányos megkülönböztetés megszüntetése, a politikai hatalomhoz való hozzáférés – tényleges önkormányzatiság a ma leledző RMDSZ-hegemóniával szemben – és a gazdasági esélyegyenlőség biztosítása Románia más, történelmi, földrajzi, kulturális régiói mellett.
Az autonómiáról mindig mint valami megfoghatatlan, elvont ideáról szólnak a politikusok, pedig az autonómia esszenciája a gyakorlatban rejtezik.
Választások az autonóm Székelyföldön
A leggyakorlatiasabb példa a választások lennének. Az autonóm Székelyföldön három választást volna szükséges tartani. Egy megmérettetést a polgármesterek személyéről és a helyi tanácsok összetételéről, továbbá egy másik választást a Székely Nemzetgyűlés tagjairól. A Székely Nemzetgyűlés töltené be az autonóm Székelyföld törvényhozó testületének a szerepét (székely parlament). És egy harmadik választáson döntenének arról a székelyek, hogy ki legyen az a 10-15 képviselő, akiket Bukarestbe delegálnának érdekeik védelme ügyében. És itt van a kutya elásva! Mert amennyiben létrejönne a területi autonómia, kit érdekelne tovább az RMDSZ? Annyi és olyan párt versenghetne a különböző pozíciók megszerzéséért, ahányat a választók arra csak érdemesnek tartanának. Végre létrejöhetne egy tiszta, igazságos „belső választás” – amit már húsz éve halogat, elszabotál az RMDSZ –, amelyen mindenki politikai értéknézetének megfelelően voksolhatna a különböző székely pártok képviselői közül. Nos, ettől fél az RMDSZ, a valódi szabadságtól! Mert valószínűnek tartom, hogy a Székely Nemzetgyűlésben már nem szerezne 80 százalékos többséget. Sőt! Mert el tudom képzelni azt is, hogy lenne egy székely konzervatív-keresztény párt, egy székely szociáldemokrata párt, egy székely kisgazdapárt, egy székely radikális függetlenségi párt... Székely liberális pártot nem tudok elképzelni, de akár még az is harcba szállhatna a voksokért. A Székelyföldön lakó román (illetve magyar vagy más uniós) állampolgárokat székelyföldieknek kellene tekinteni. A Székelyföldön való szavazás és választhatóság feltételéül lehetne szabni, hogy valaki székelyföldi lakcímmel rendelkezzen. Ezen kívül jogalkotási vagy végrehajtási téren semmilyen megkülönböztetés nem tehető székelyföldiek és más román, magyar vagy uniós állampolgárok között.
Továbbá az autonóm Székelyföldnek lenne saját zászlaja, amelyet hivatalosan használhatna. Székelyföld jogosult lenne szerepelni külön entitásként a különböző világversenyeken, világ- és Európa-bajnokságokon, téli és nyári olimpiákon. A mérkőzés kezdete előtt vagy az aranyérem átadása után a székely himnusz szólalna meg. Az anyanyelvhasználat terén az elsődleges nyelv a magyar lenne, de a románt is gondosan kellene tanítani továbbra is, mint ahogy az eddig történt. A közügyekben a román továbbra is ugyanúgy használatban maradna, viszont román nyelvre csak fellebbezés esetében kellene a dokumentumokat lefordítani. Az autonóm Székelyföldön kibocsátott személyi igazolványokban és útlevelekben a román állampolgárság (cetăţenia română) mellett fel kellene tüntetni a „Székelyföld – Ţinutul Secuiesc” szavakat is!
Tudom, az autonómia ennél bonyolultabb jogi formáció, ún. jogintézmény, de az egyszerű embernek ezek lennének a kézzelfogható, mindennapos megnyilvánulásai. Legalábbis én erre vágyom, igaz, nem vagyok székely, csak nagyapám lett 1988-ban, nyugdíjba vonulása bankettjén tiszteletbeli székelynek fogadva 27 esztendős csíkszeredai szolgálat után. Nagyszalontáról származtam, Magyarországon élek, és több millió honfitársammal leghőbb vágyunk a területi autonómia megvalósulása. Kérem, ne vegyék ezt az írást „bőcsködésnek”!
Nem tudom, hogy az RMDSZ milyen autonómiáért küzd 23 éve, de számomra ezt jelentené – sok egyéb mellett – az önrendelkezés! Nekem kevés az, hogy magyar nyelven tanítják Románia történelmét és földrajzát a magyar diákoknak. Ez emberi jog, semmi köze az autonómiához. Nekem kevés, hogy magyar nyelven is kérvényezhetek bármit (miközben a válaszlevél román nyelven érkezik), ez sem autonómia, hanem az anyanyelv szabad használata. Ez még nem az anyanyelv használatának elsődlegességét mondja ki! Nekem kevés az, hogy kiírhatók magyar nyelven is a településnevek! A többségében magyar településnevek szerepeljenek felül a táblákon, és alatta a román megnevezés. Nekem kevés az az RMDSZ-es szöveg, hogy „most nem időszerű”. Nekem most időszerű a területi autonómia, mert most élek! Nekem meg az nem időszerű, hogy az RMDSZ politikája húsz éve arról szól, hogy miként feküdjön le a kormányzó pártnak néhány jól fizető tisztségért, pozícióért, üzletért. 50 év múlva pedig azért nem lesz időszerű a területi autonómia, mert elfogy az erdélyi magyar. Az elmúlt 23 évben 500 ezer fővel csökkent az erdélyi magyarság lélekszáma. Ezért ki vállalja a felelősséget? Az RMDSZ, amennyiben hű kívánt volna maradni ‘93-as önmagához és az erdélyi magyarsághoz, mindaddig nem lépett volna kormányzati pozícióba, míg a fentebb leírt autonómiát a román állam nem biztosítja Székelyföldnek. Az RMDSZ elaprózta az egységből fakadó erejét, látszateredményeket felmutatva, amelyeket a világ haladása amúgy is hozott volna magával. Meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy az RMDSZ jobban fél a területi autonómia létrejöttétől, mint maga a bukaresti hatalom. Van, akinek Romániából lett elege, nekem az RMDSZ-ből. Elárult kétmillió magyart...
P. S. Akinek nem inge, ne vegye magára! Az írás elsősorban az RMDSZ csúcsvezetésének – és értelmiségi holdudvarának – hibáiról szól. A helyhatóságokban tevékenykedő, napi harcokat megvívó polgármestereknek és képviselőknek csak elismerés jár, tudván tudva, hogy ők, többségében, nem önszántukból öltik magukra a vörös-fekete tulipános kényszerzubbonyt.
Papp Gyula Attila, Pápa
Krónika (Kolozsvár)
2012. szeptember 26.
Könyvbemutató a révi népi fazekasságról
Kedden délután a révi polgármesteri hivatal tanácstermében mutatták be Mózes Teréz: A révi népi fazekasság monográfiája című könyv románra lefordított kötetét. Az eseményen a még aktív fazekasok is részt vettek.
A révi fazekasság kialakulását valószínűleg a környék gazdag agyagtelepei segítették elő, melyeknek jellegzetes fehér agyaga állítások szerint Európa területén csak itt található meg. Az itteni fazekasságról az első írásos adatok a 18. századból valók. 1712-ben még csak kettő, 1717-ben pedig már hat jobbágycsaládról van adat, akik e mesterséget űzték. 1896-ban s végén már ötven fazekast jegyeznek, 1937-ben 90 aktív fazekas dolgozik Réven. A második világháborút követően a fazekasok száma rohamosan csökken. A környékbeli bányák, a csempegyár beindításával egyre több fazekas hagyja abba a régi mesterséget és munkásként dolgozik tovább, hiszen ezeknél a vállalatoknál elhelyezkedve nyugdíjra is jogosultak. Emellett a műanyagedények egyre jobban betörnek a piacra, olcsóbbak és nem annyira törékenyek. Ezen okokból is kifolyólag 1966-ban Réven már csak 16 fazekas dolgozik hivatalosan, 1973-ban 20, 1978-1980 között hét, napjainkban pedig csak három fazekas forgatja még a korongot. Nagy érvágás volt az is, amikor a 89-es fordulatot követően az addig népművészeknek titulált fazekasokat a kereskedők közé sorolták, emiatt a munkaengedély kiváltása és az adók igen megnőttek.
Fazekasok
A napjainkban még munkálkodó fazekasok beteg vagy öregségi nyugdíjas, idős személy és míg valamikor apáról-fiúra szállt ez a mesterség már igen hosszú idő óta az utánpótlás, az új nemzedék várat magára. A révi fazekasok edényei eleinte fekete-fehér színezésűek voltak, de később már mázas edényeket is készítenek. Az itteni fazekasok főleg használati tárgyakat készítenek, mint például a tejes csupor, káposztás fazék, korsó, szilke, tejes csupor, szűrő és más használati tárgyak. A révi fehér kerámia nem olyan díszes mint a korondi, de egyedülálló abban, hogy mivel az agyag igen kevés vasoxidot tartalmaz égetés után is fehérek maradnak az edények.
Könyvbemutató
A keddi könyvbemutatón Dorel Cosma helyi polgármester köszöntötte a megjelenteket majd Mircea Bradu, a könyv szerkesztője méltatta Mózes Teréz munkásságát és a megjelent könyvet. A révi népi fazekasság monográfiája című könyv a Partiumi füzetek sorozatában jelent meg még 2004-ben magyarul, ekkor mutatta be Dukrét Géza Réven is. Ennek a román nyelvű fordítása (a fordítást Szombati-Gille Anna Mária) látott most napvilágot. Mircea Bradutól és Aurel Chiriac, a Körösvidéki Múzeum igazgatójától megtudhattuk azt, hogy a most Izraelben élő Mózes Teréz a Bolyai Tudományegyetemen szerzett művészettörténeti, néprajzi, valamint francia nyelv és irodalom szakon képesítő oklevelet. Pályáját mint muzeológus Nagyváradon kezdte, ugyanott a Képzőművészek Népi Iskolájának tanára, a Népi Alkotások Házának szakirányítója, majd igazgatója. Mint a Körös-vidéki Múzeum néprajzi osztályának vezetője nyugalomba vonulásáig (1964-76) az egykori Püspöki Palotában kialakította Körös-vidéke átfogó alapkiállítását s feltérképezte e vidék tájegységeit.
Díszoklevelek
A közel 18.000 darabot számláló kollekció mintegy 70%-át Mózes Teréznek köszönhetjük, mondta Aurel Chiriac. Lucian Silaghi a Bihar megyei Kulturális és Örökségvédelmi Igazgatóság vezetője szerint igen fontos az, hogy Réven még él a fazekasközpont, míg máshol teljesen eltűnt, majd egy díszoklevelet mutatott be, amit Mózes Teréznek juttatnak el Izraelben. A révi vezetőség a még Réven munkálkodó három fazekast Szolga G. Juliskát, Hasas Pétert és Halást Erzsébetet díszoklevélben részesítette. Az esemény végén a résztvevők és a fazekasok arra próbáltak közösen megoldást keresni, hogyan is lehetne tovább éltetni Réven a fazekasságot, mert félő, hogy hamarosan csak a falu központjában álló fazekasszobor fogja emlékeztetni majd a településre érkezőket arra, hogy valamikor itt egy fazekasközpont létezett.
Hasas János
erdon.ro
Kedden délután a révi polgármesteri hivatal tanácstermében mutatták be Mózes Teréz: A révi népi fazekasság monográfiája című könyv románra lefordított kötetét. Az eseményen a még aktív fazekasok is részt vettek.
A révi fazekasság kialakulását valószínűleg a környék gazdag agyagtelepei segítették elő, melyeknek jellegzetes fehér agyaga állítások szerint Európa területén csak itt található meg. Az itteni fazekasságról az első írásos adatok a 18. századból valók. 1712-ben még csak kettő, 1717-ben pedig már hat jobbágycsaládról van adat, akik e mesterséget űzték. 1896-ban s végén már ötven fazekast jegyeznek, 1937-ben 90 aktív fazekas dolgozik Réven. A második világháborút követően a fazekasok száma rohamosan csökken. A környékbeli bányák, a csempegyár beindításával egyre több fazekas hagyja abba a régi mesterséget és munkásként dolgozik tovább, hiszen ezeknél a vállalatoknál elhelyezkedve nyugdíjra is jogosultak. Emellett a műanyagedények egyre jobban betörnek a piacra, olcsóbbak és nem annyira törékenyek. Ezen okokból is kifolyólag 1966-ban Réven már csak 16 fazekas dolgozik hivatalosan, 1973-ban 20, 1978-1980 között hét, napjainkban pedig csak három fazekas forgatja még a korongot. Nagy érvágás volt az is, amikor a 89-es fordulatot követően az addig népművészeknek titulált fazekasokat a kereskedők közé sorolták, emiatt a munkaengedély kiváltása és az adók igen megnőttek.
Fazekasok
A napjainkban még munkálkodó fazekasok beteg vagy öregségi nyugdíjas, idős személy és míg valamikor apáról-fiúra szállt ez a mesterség már igen hosszú idő óta az utánpótlás, az új nemzedék várat magára. A révi fazekasok edényei eleinte fekete-fehér színezésűek voltak, de később már mázas edényeket is készítenek. Az itteni fazekasok főleg használati tárgyakat készítenek, mint például a tejes csupor, káposztás fazék, korsó, szilke, tejes csupor, szűrő és más használati tárgyak. A révi fehér kerámia nem olyan díszes mint a korondi, de egyedülálló abban, hogy mivel az agyag igen kevés vasoxidot tartalmaz égetés után is fehérek maradnak az edények.
Könyvbemutató
A keddi könyvbemutatón Dorel Cosma helyi polgármester köszöntötte a megjelenteket majd Mircea Bradu, a könyv szerkesztője méltatta Mózes Teréz munkásságát és a megjelent könyvet. A révi népi fazekasság monográfiája című könyv a Partiumi füzetek sorozatában jelent meg még 2004-ben magyarul, ekkor mutatta be Dukrét Géza Réven is. Ennek a román nyelvű fordítása (a fordítást Szombati-Gille Anna Mária) látott most napvilágot. Mircea Bradutól és Aurel Chiriac, a Körösvidéki Múzeum igazgatójától megtudhattuk azt, hogy a most Izraelben élő Mózes Teréz a Bolyai Tudományegyetemen szerzett művészettörténeti, néprajzi, valamint francia nyelv és irodalom szakon képesítő oklevelet. Pályáját mint muzeológus Nagyváradon kezdte, ugyanott a Képzőművészek Népi Iskolájának tanára, a Népi Alkotások Házának szakirányítója, majd igazgatója. Mint a Körös-vidéki Múzeum néprajzi osztályának vezetője nyugalomba vonulásáig (1964-76) az egykori Püspöki Palotában kialakította Körös-vidéke átfogó alapkiállítását s feltérképezte e vidék tájegységeit.
Díszoklevelek
A közel 18.000 darabot számláló kollekció mintegy 70%-át Mózes Teréznek köszönhetjük, mondta Aurel Chiriac. Lucian Silaghi a Bihar megyei Kulturális és Örökségvédelmi Igazgatóság vezetője szerint igen fontos az, hogy Réven még él a fazekasközpont, míg máshol teljesen eltűnt, majd egy díszoklevelet mutatott be, amit Mózes Teréznek juttatnak el Izraelben. A révi vezetőség a még Réven munkálkodó három fazekast Szolga G. Juliskát, Hasas Pétert és Halást Erzsébetet díszoklevélben részesítette. Az esemény végén a résztvevők és a fazekasok arra próbáltak közösen megoldást keresni, hogyan is lehetne tovább éltetni Réven a fazekasságot, mert félő, hogy hamarosan csak a falu központjában álló fazekasszobor fogja emlékeztetni majd a településre érkezőket arra, hogy valamikor itt egy fazekasközpont létezett.
Hasas János
erdon.ro
2012. október 2.
Autonómia
Autonómiával kapcsolatos vitaanyagot készített a románság számára Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. Kezdeményezése örvendetes, hiszen a románságnak fogalma sincs arról, mit is jelent az autonómia, a nagyméretű manipuláció és ignorancia ötvözésének eredményeként számára ez a szeparatizmussal ér fel.
Csakhogy magyar oldalon sem sokkal fényesebb a helyzet. Az autonómia ügye szinte a rendszerváltás óta terítéken van, de főleg az utóbbi 10 évben került előtérbe, amikor a magyar–magyar viszályban a székely autonómiából politikai tőkét kovácsoltak.
A lényegről azonban nem esett szó két évtized alatt a magyarság körében sem. Csakis Székelyföld autonómiája szükséges? Mi lesz Erdély többi részével? Kolozsvárral, Araddal, Nagyváraddal? A partiumi vegyes vidék, vagy a dél-erdélyi szórványmagyarságával? Hogyan viszonyul az autonómiához az erdélyi románság?
Hát Erdély autonómiája? Végül is a magyarság kb. fele él Székelyföldön, a másik fele – a tágabb értelemben vett – Erdély többi részén.
Székely autonómiáról konkrét elképzeléseket dolgoztak ki, népszavazás-féleség is volt, parlamenti szavazásig eljutott az ügy. Erdély autonómiájáról viszont az égvilágon semmi!
Holott lehet, hogy összességbe véve a magyarságnak sem fenékig tejfel a székely autonómia. Van már példa erre: a Bolyai egyetemet 1959-ben szüntették meg, a Magyar Autonóm Tartomány „fénykorában”. Vajon az ilyen többségi szemlélet teljesen kizárt az esetleges székely autonómia esetében? Vajon a legkevésbé veszélyeztetett Székelyföld megerősödése nem párosulna a mostohább helyzetű magyarság gyengítésével?
Arról nem is beszélve, hogy a románság ellenszenves az etnikai tényezőre alapozó székely autonómiával, miközben egyre nyitottabb Erdély multikulturális jellegű autonómiájával. Az utóbbi években számos erdélyi román ábrándult ki a mitikák balkanizmusából, a magyarsággal viszont jól együttműködn(én)ek. Egyre gyakrabban találkozni hasonló erdélyi román véleményekkel, sőt, még olyanokkal is, hogy határköveket kellene állítani a Kárpátok bérceire.
Jó lenne mérlegelni a két változat előnyeit és hátrányait, alaposan megfontolni az ügyet. Nemcsak az autonómia székelyföldi politikai szószólóinak, hanem az egész erdélyi társadalomnak.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
Autonómiával kapcsolatos vitaanyagot készített a románság számára Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. Kezdeményezése örvendetes, hiszen a románságnak fogalma sincs arról, mit is jelent az autonómia, a nagyméretű manipuláció és ignorancia ötvözésének eredményeként számára ez a szeparatizmussal ér fel.
Csakhogy magyar oldalon sem sokkal fényesebb a helyzet. Az autonómia ügye szinte a rendszerváltás óta terítéken van, de főleg az utóbbi 10 évben került előtérbe, amikor a magyar–magyar viszályban a székely autonómiából politikai tőkét kovácsoltak.
A lényegről azonban nem esett szó két évtized alatt a magyarság körében sem. Csakis Székelyföld autonómiája szükséges? Mi lesz Erdély többi részével? Kolozsvárral, Araddal, Nagyváraddal? A partiumi vegyes vidék, vagy a dél-erdélyi szórványmagyarságával? Hogyan viszonyul az autonómiához az erdélyi románság?
Hát Erdély autonómiája? Végül is a magyarság kb. fele él Székelyföldön, a másik fele – a tágabb értelemben vett – Erdély többi részén.
Székely autonómiáról konkrét elképzeléseket dolgoztak ki, népszavazás-féleség is volt, parlamenti szavazásig eljutott az ügy. Erdély autonómiájáról viszont az égvilágon semmi!
Holott lehet, hogy összességbe véve a magyarságnak sem fenékig tejfel a székely autonómia. Van már példa erre: a Bolyai egyetemet 1959-ben szüntették meg, a Magyar Autonóm Tartomány „fénykorában”. Vajon az ilyen többségi szemlélet teljesen kizárt az esetleges székely autonómia esetében? Vajon a legkevésbé veszélyeztetett Székelyföld megerősödése nem párosulna a mostohább helyzetű magyarság gyengítésével?
Arról nem is beszélve, hogy a románság ellenszenves az etnikai tényezőre alapozó székely autonómiával, miközben egyre nyitottabb Erdély multikulturális jellegű autonómiájával. Az utóbbi években számos erdélyi román ábrándult ki a mitikák balkanizmusából, a magyarsággal viszont jól együttműködn(én)ek. Egyre gyakrabban találkozni hasonló erdélyi román véleményekkel, sőt, még olyanokkal is, hogy határköveket kellene állítani a Kárpátok bérceire.
Jó lenne mérlegelni a két változat előnyeit és hátrányait, alaposan megfontolni az ügyet. Nemcsak az autonómia székelyföldi politikai szószólóinak, hanem az egész erdélyi társadalomnak.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
2012. október 12.
Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjével
Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke.
- 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal?
– Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat.
Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként.
Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot.
– Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen.
– Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle.
A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet.
– Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg.
Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett.
A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban.
Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt.
– Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
– Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés.
– A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap?
– Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is.
Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be.
A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna.
Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években.
– Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot?
– Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt.
A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé.
Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem.
– A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött?
– Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak.
Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett.
Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez.
– Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek?
– A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak.
– Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben?
– Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók.
Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket.
– Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól.
– Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot.
– Könyvek terén mik a legközelebbi tervei?
– Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke.
- 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal?
– Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat.
Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként.
Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot.
– Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen.
– Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle.
A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet.
– Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg.
Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett.
A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban.
Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt.
– Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
– Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés.
– A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap?
– Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is.
Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be.
A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna.
Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években.
– Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot?
– Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt.
A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé.
Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem.
– A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött?
– Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak.
Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett.
Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez.
– Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek?
– A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak.
– Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben?
– Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók.
Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket.
– Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól.
– Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot.
– Könyvek terén mik a legközelebbi tervei?
– Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
2012. október 20.
1956 Erdélyben (2012-es közelítésben)
Idézettel kezdem: „Ötvenhat persze gyűjtőfogalom. Medence. Tenger. Minden oldalról futottak belé a folyók. Ezért volt valóban mindenekelőtt nemzeti szabadságharc, ahogy régebb írtam: forradalmi szabadságharc. De elsőként nemzeti szabadságharc, mert hozzánk a diktatúrát idegen erők hozták, így a szabadságharc ab ovo a polgári demokráciáért is zajlott, hiszen utóbbit épp a Szovjetunió és a kommunista párt vette el tőlünk. (Mások rábólintásával persze.) Vagyis a szabadságharcban immanensen foglaltatott a demokráciáért vívott küzdelem.”
Költő szövegét idéztem, nem a magyar 1956 tudós kutatójáét, történészét. Akár vitatkozni lehetne ezzel az összefoglalással, legalábbis tágítva, árnyalva a „medencébe”, a „tengerbe” befutó folyók néven nevezését. Azt hiszem, mégis jól választottunk, amikor a forradalom 40. évfordulójára szerkesztett Korunk-számot (az 1996. októberit) Páskándi Géza mondataival indítottuk, hiszen a Szatmárhegyen született poéta, próza- és drámaíró jelképes alakja a múlt század második fele erdélyi magyar irodalmának, egyike e korszak legnagyobb tehetségeinek, hat évi börtönt szenvedett, 1957 márciusa és 1963 között megismerhette a Duna-deltai kényszermunkát, szabadulása után pedig Bukarestet jelölték ki számára kényszerlakhelyül. Személyes okokból is vele kezdem a múltidézést: a Bolyai Tudományegyetem magyar szakán évfolyamtársak voltunk, közülünk emelték ki a Szekuritáté emberei, éppen akkor, amikor első könyve, a Piros madár az olvasókhoz kerülhetett volna.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)
Idézettel kezdem: „Ötvenhat persze gyűjtőfogalom. Medence. Tenger. Minden oldalról futottak belé a folyók. Ezért volt valóban mindenekelőtt nemzeti szabadságharc, ahogy régebb írtam: forradalmi szabadságharc. De elsőként nemzeti szabadságharc, mert hozzánk a diktatúrát idegen erők hozták, így a szabadságharc ab ovo a polgári demokráciáért is zajlott, hiszen utóbbit épp a Szovjetunió és a kommunista párt vette el tőlünk. (Mások rábólintásával persze.) Vagyis a szabadságharcban immanensen foglaltatott a demokráciáért vívott küzdelem.”
Költő szövegét idéztem, nem a magyar 1956 tudós kutatójáét, történészét. Akár vitatkozni lehetne ezzel az összefoglalással, legalábbis tágítva, árnyalva a „medencébe”, a „tengerbe” befutó folyók néven nevezését. Azt hiszem, mégis jól választottunk, amikor a forradalom 40. évfordulójára szerkesztett Korunk-számot (az 1996. októberit) Páskándi Géza mondataival indítottuk, hiszen a Szatmárhegyen született poéta, próza- és drámaíró jelképes alakja a múlt század második fele erdélyi magyar irodalmának, egyike e korszak legnagyobb tehetségeinek, hat évi börtönt szenvedett, 1957 márciusa és 1963 között megismerhette a Duna-deltai kényszermunkát, szabadulása után pedig Bukarestet jelölték ki számára kényszerlakhelyül. Személyes okokból is vele kezdem a múltidézést: a Bolyai Tudományegyetem magyar szakán évfolyamtársak voltunk, közülünk emelték ki a Szekuritáté emberei, éppen akkor, amikor első könyve, a Piros madár az olvasókhoz kerülhetett volna.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)
2012. október 20.
Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt
„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz
A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?
Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten
Futottak túlélni Moszkva tankjait.”
(Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám.
A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)
Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott!
A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson.
Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető.
Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben.
A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást.
A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le.
A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is.
A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz
A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?
Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten
Futottak túlélni Moszkva tankjait.”
(Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám.
A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)
Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott!
A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson.
Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető.
Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben.
A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást.
A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le.
A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is.
A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. október 22.
"Ötvenhatáron" túli történetek
Erdélyben a magyarországihoz hasonló súlyú perdömping és likvidálási hullám követte a budapesti forradalom hatására megindult szervezkedést. A csehszlovák államgépezet hatalomtechnikai eszközökkel igyekezett egymás ellen fordítani a magyarokat, a „béketeremtést” segítette a „megelőzés”; 1948-ra már nem viseltek hivatalt a nemzeti érdekeket képviselő felvidéki magyarok. A Vajdaságban sem fogtak fegyvert – akik igen, Budapesten akartak segíteni, de elkéstek. A kárpátaljai szervezkedést azonnal és könyörtelenül felmorzsolta a KGB. Ötvenhat a határon túl.
A lengyel ifjúsággal szolidáris magyar egyetemisták és a velük egyetértő munkások október 23-ai tüntetésének hatására megmozdult a határon túli magyarság (Erdély, Felvidék, Kárpátalja) is. De még korántsem minden szomszédos országban van dokumentálva alaposan az, ahogyan az elszakított nemzetrészek reagáltak a magyarországi eseményekre.
Erdély
A budapesti forradalomra Romániában „mozdultak rá” különösen érzékenyen, méghozzá Bukarestben és Temesváron, illetve Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Jászvásárban. A szervezkedést már írmagjában igyekezett lenyomni a kommunista hatalom, rengeteg diákot tartóztattak le és zártak ki az egyetemekről. A pályafutása is sokaknak már ekkor derékba tört.
A romániai (magyar és román) fiatalsághoz a lengyelekkel vállalt szolidaritás ügye természetesen rádión keresztül jutott el, így kezdtek párbeszédbe az említett városok egyetemeire járó diákok, tisztában lévén azzal, hogy közöttük vannak, akik majd elárulják őket. Október 28-án megkezdte sugárzását „A jövő Romániája – az ellenállás hangja” – erősen román nacionalista hangvételű – rádióadó. Az időzítés mindazonáltal már megkésett, a közben szerveződő temesvári felkeléssel összefüggésbe hozott kétezer diákot csípett meg a rendőrség, és a tétovázás miatt „csak” november 5-re tudták megszervezni a bukaresti tüntetést. Közben pedig ugye Budapestre bejöttek az oroszok.
A bukaresti Egyetem teret a tüntetés napján megszállta a román belügy, a demonstrációt mégis megtartották – a besúgók pedig annak rendje és módja szerint felírták mindenkinek a nevét. November 15-re újabb tüntetést hirdettek meg Bukarestben, addigra azonban már minden hangadót elfogtak. A megtorlás egyik vezéralakja Nicolae Ceausescu volt a Román Munkáspárt KB válságparancsnokságának „munkatársaként”. A letartóztatások 1957 végéig folytak, a „bűnösöket” évekre börtönbe csukták. A romániai eseményeket Hruscsov az oktatási intézményekben tapasztalható egészségtelen megnyilvánulások szóösszetétellel írta le, majd Moszkvából gratulált a Román Munkáspártnak a gyors és eredményes munkáért. A tüntetést a következő évtizedekben agyonhallgatták.
Noha az erdélyi magyarság körében a magyarországihoz hasonló megmozdulásokra, fegyveres összetűzésekre nem került sor, a romániai ötvenhatos eseményeket kiváló ürügynek tartotta arra a Gheorghiu-Dej-gépezet, hogy azonnali hatállyal felszámolja a magyar nyelvű oktatást, mondván, az a „szeparatizmus fészke”. A forradalom eseményeitől egyébként is megijedt Bányai László Bolyai-rektor a kolozsvári bölcsészkar dísztermében kérlelte az ott lévő magyarokat, hogy a közeli halottak napi gyertyagyújtásra ne menjenek ki a sírkertbe, a hír viszont sokakhoz nem jutott el, így a házsongárdi temető magyar Himnuszt éneklő népét végigfotózta a szekuritáte, a szeparatizmus vádja mellé pedig lassan bekúszott az antiszemitizmusé is.
Megannyi igaztalan vádaskodás és perek sokasága után 1959-ben szűnt meg az önálló kolozsvári Bolyai egyetem, ami ellen Csendes Zoltán prorektor öngyilkossággal tiltakozott, csakúgy mint Szabédi László költő – válogatás nélkül tettek földönfutóvá még marxista filozófiát tanító magyar nemzetiségű tanárokat is. A budapesti forradalom elfojtása után megkezdődött a magyar értelmiség szisztematikus likvidálása, az úgynevezett Szoboszlay-perben 11 halálos ítéletből 10-et végre is hajtottak (1000 ember meghurcolása, 77 bíróság elé állítása után); az érmihályfalvi csoport perében elítélt 31 értelmiségi közül kettővel végeztek. Hogy a börtönökben és a kínzások következtében pontosan hány magyar vesztette életét, nem fogjuk megtudni, és a zsilavai (romániai) gulágokon meghaltak száma is ismeretlen.
Jó néhányan a jobb élet reményében a magyar határon próbáltak szerencsét, de a szökevényeket már vagy a készülődéskor elkapták, vagy a magyar hatóságok toloncolták vissza, utóbbi esetben pedig „bónusz” börtönbüntetés is járt.
Kádár János 1958 februárjában hivatalos úton járt a „baráti” Romániában, ahol küldöttsége (köztük Apró Antal kormányalelnök és Kállai Gyula államminiszter) azt konstatálta: „Eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.”
Felvidék A csehszlovák állampártvezetés nyugtalankodva figyelte a lengyelországi és budapesti fejleményeket '56 őszén. A magyar lakosság körében mind népszerűbbé váló médiafogyasztásra reagálva az ország területén betiltották a Szabad Népet (október 19.), október 24-én pedig azonnal összeült a pozsonyi és prágai pártvezetés. 28-ára a teljes csehszlovák hadsereget „megelőző jelleggel” üzembe állították, közben iszonyatos propaganda indult a lakosság „tájékoztatására”. Nyomásgyakorlásként kvázi „feleskették” a felvidéki magyar sajtót és közéletet a csehszlovák kommunista pártra, és a forradalom idején elmenekült magyarországi kommunista politikusokat nagy számban állítottak a felvidéki magyarok „megtartásának” ügyére.
Létrehozták „a csehszlovákiai magyar KISZ”-t (CSISZ) is, nehogy az egyetemeken ordas eszmék terjedjenek, ám ezek nem működtek túl hatékonyan. A forradalom egyik legközvetlenebb – paradox – következménye az volt, hogy megerősödött a felvidéki sajtó, igaz ugyan, hogy a magyarországi lapok hozzáférhetősége szinte a nullára csökkent. Az államvezetés – hasonlóan a románhoz – folyamatosan riogatta a lakosságot a magyar revíziós törekvésekkel, az egyházat pedig arra használta fel, hogy csillapítsa a hangulatot a társadalomban.
Hogy miért nem okozott nagyobb vihart a felvidéki magyarság körében a forradalom? Az ötvenes években a sajtón kívül minden más kapcsolattartási lehetőség – elsősorban az utazás – megnehezült. Több tanulmány és beszámoló szól arról, hogy a felvidéki utcák a forradalom napjaiban kiürültek, mindenki a rádiókra tapadt, s ez kihatott a munkában töltött időre is. A szimpátiát a fegyverropogás hangja viszont félelemre változtatta, és csakhamar elnémultak az 1948-as lakosságcsere és jogfosztás, valamint a határkérdés revíziójáról szóló társalgások. Tüntetéseket egyáltalán nem szerveztek, a szimpátia kifejezésére a magyar Himnusz éneklését, gyászszalag kitűzését tartották alkalmasnak inkább.
A hatalom viszont nem elégedett meg azzal, hogy béke van: a Magyarországra beavatkozási céllal toborzott önkéntescsapatok élére nemritkán magyarokat állítottak, s az „expanzió” részévé tették csehszlovákiai magyar kommunista kiadványok magyarországi terjesztését is. A forradalom leverése után Csehszlovákia viszont nem verte el közvetlenül és nyíltan a port a magyarokon, de a felvidéki magyarság anyaországtól való elszigeteléséhez szélsebesen hozzálátott. Mivel a magyar vezetőket 1945 és 1948 között már kicserélték a nómenklatúra embereire, a felvidéki magyarság „engedelmes tömegnek” bizonyult. (Forrás: Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia. Szerk.: Simon Attila.)
Kárpátalja
A Szovjetunió természetesen mindent megtett azért, hogy eltitkolja a budapesti forradalmat a kárpátaljai magyarok elől; mivel azonban ez lehetetlen volt, kontroll alatt tartották a tartalmat, különösen ügyelve a szóhasználatra („ellenforradalom”). Sok írást lényegtelen felületeken helyeztek el vagy egyszerűen a hivatalos kommunista lapból (Pravda) kellett átvenni. A kárpátaljai lakosság azonban megérezte, hogy többet kell tennie a tájékozódásnál. Politikai csoportosulások szerveződtek Mezőszakonyban, Nagyszőlősön, Beregszászon, Ungváron és Gálocson is. Tagjaik csakhamar a KGB kezére kerültek, számukra hosszú börtönévek vártak – akik táborokba kerültek és onnan hazatértek, folyamatos megfigyelés alatt voltak.
Sokakat kizártak a felsőoktatásból, a volt „politikai foglyok” pedig általában munkát sem kaptak. A KGB-s hajsza áldozata lett Gálocsi Endre református lelkész is. Kárpátalján sem voltak fegyveres harcok; a tettre készebbek megpróbáltak átszökni a határon, hogy Budapesten segíthessenek. Viktor Juscsenko ukrán elnökként 2007-ben átadott egy háromezer nevet tartalmazó listát, akik Szovjet-Ukrajna börtöneibe kerültek a magyar forradalom után. (Forrás: Az 1956-os (...) kárpátaljai vonatkozásai. Szerző: Váradi Natália.)
Vajdaság
1956. október 22-én fejezte be jugoszláviai látogatását a magyar kormányküldöttség. Az újvidéki Magyar Szó – vélhetőleg azért, mert a hatalom nem sejtette, mi történik majd Budapesten 23-án – 25-éig nem közölt magyarországi híreket, aztán egyben közölt mindent, legvégül azt is, hogy Magyarország szovjet „segítséget kért”. Október 28-án közli a Nagy Imre-kormány megalakulását, 30-án pedig címlapon hozza Tito Kádárt és Nagyot támogató levelét. Jól értesült hírforrásként Gerő Ernőnek tulajdonítja a szovjet csapatok behívását. Magának a forradalomnak az eseménysora a Szabad Európán keresztül jutott el a Vajdaságba is.
Egy zombori tanú elbeszélései alapján a városban azonnal elkezdődött a szervezkedés, Refle László, a helyi Kaszinó elnöke, valamint Kolarity Gábor fiatalokat toborzott a pesti srácok megsegítésére. Mire végeztek a toborzással, már sajnos vérbe is fúlt Budapest, Zombor pedig a Magyarországot déli irányba elhagyó magyarok tízezrei közül mintegy négyezret fogadott be. Jugoszlávia vezetése a magyarokat igyekezett az ország belsejében elhelyezni, hogy még véletlenül se érintkezhessenek magyarokkal, illetve rokonaikkal. Mai szemmel nevetséges, hogy Zomborban szinte csak a forradalomról beszéltek a magyarok, a Zombori Újság viszont csak november 23-án szentelt egy írást az eseményeknek a hivatalos jugoszláv álláspontot tükrözve. (Forrás: Fókusz.info.)
Bucsy Levente
MNO
Erdélyben a magyarországihoz hasonló súlyú perdömping és likvidálási hullám követte a budapesti forradalom hatására megindult szervezkedést. A csehszlovák államgépezet hatalomtechnikai eszközökkel igyekezett egymás ellen fordítani a magyarokat, a „béketeremtést” segítette a „megelőzés”; 1948-ra már nem viseltek hivatalt a nemzeti érdekeket képviselő felvidéki magyarok. A Vajdaságban sem fogtak fegyvert – akik igen, Budapesten akartak segíteni, de elkéstek. A kárpátaljai szervezkedést azonnal és könyörtelenül felmorzsolta a KGB. Ötvenhat a határon túl.
A lengyel ifjúsággal szolidáris magyar egyetemisták és a velük egyetértő munkások október 23-ai tüntetésének hatására megmozdult a határon túli magyarság (Erdély, Felvidék, Kárpátalja) is. De még korántsem minden szomszédos országban van dokumentálva alaposan az, ahogyan az elszakított nemzetrészek reagáltak a magyarországi eseményekre.
Erdély
A budapesti forradalomra Romániában „mozdultak rá” különösen érzékenyen, méghozzá Bukarestben és Temesváron, illetve Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Jászvásárban. A szervezkedést már írmagjában igyekezett lenyomni a kommunista hatalom, rengeteg diákot tartóztattak le és zártak ki az egyetemekről. A pályafutása is sokaknak már ekkor derékba tört.
A romániai (magyar és román) fiatalsághoz a lengyelekkel vállalt szolidaritás ügye természetesen rádión keresztül jutott el, így kezdtek párbeszédbe az említett városok egyetemeire járó diákok, tisztában lévén azzal, hogy közöttük vannak, akik majd elárulják őket. Október 28-án megkezdte sugárzását „A jövő Romániája – az ellenállás hangja” – erősen román nacionalista hangvételű – rádióadó. Az időzítés mindazonáltal már megkésett, a közben szerveződő temesvári felkeléssel összefüggésbe hozott kétezer diákot csípett meg a rendőrség, és a tétovázás miatt „csak” november 5-re tudták megszervezni a bukaresti tüntetést. Közben pedig ugye Budapestre bejöttek az oroszok.
A bukaresti Egyetem teret a tüntetés napján megszállta a román belügy, a demonstrációt mégis megtartották – a besúgók pedig annak rendje és módja szerint felírták mindenkinek a nevét. November 15-re újabb tüntetést hirdettek meg Bukarestben, addigra azonban már minden hangadót elfogtak. A megtorlás egyik vezéralakja Nicolae Ceausescu volt a Román Munkáspárt KB válságparancsnokságának „munkatársaként”. A letartóztatások 1957 végéig folytak, a „bűnösöket” évekre börtönbe csukták. A romániai eseményeket Hruscsov az oktatási intézményekben tapasztalható egészségtelen megnyilvánulások szóösszetétellel írta le, majd Moszkvából gratulált a Román Munkáspártnak a gyors és eredményes munkáért. A tüntetést a következő évtizedekben agyonhallgatták.
Noha az erdélyi magyarság körében a magyarországihoz hasonló megmozdulásokra, fegyveres összetűzésekre nem került sor, a romániai ötvenhatos eseményeket kiváló ürügynek tartotta arra a Gheorghiu-Dej-gépezet, hogy azonnali hatállyal felszámolja a magyar nyelvű oktatást, mondván, az a „szeparatizmus fészke”. A forradalom eseményeitől egyébként is megijedt Bányai László Bolyai-rektor a kolozsvári bölcsészkar dísztermében kérlelte az ott lévő magyarokat, hogy a közeli halottak napi gyertyagyújtásra ne menjenek ki a sírkertbe, a hír viszont sokakhoz nem jutott el, így a házsongárdi temető magyar Himnuszt éneklő népét végigfotózta a szekuritáte, a szeparatizmus vádja mellé pedig lassan bekúszott az antiszemitizmusé is.
Megannyi igaztalan vádaskodás és perek sokasága után 1959-ben szűnt meg az önálló kolozsvári Bolyai egyetem, ami ellen Csendes Zoltán prorektor öngyilkossággal tiltakozott, csakúgy mint Szabédi László költő – válogatás nélkül tettek földönfutóvá még marxista filozófiát tanító magyar nemzetiségű tanárokat is. A budapesti forradalom elfojtása után megkezdődött a magyar értelmiség szisztematikus likvidálása, az úgynevezett Szoboszlay-perben 11 halálos ítéletből 10-et végre is hajtottak (1000 ember meghurcolása, 77 bíróság elé állítása után); az érmihályfalvi csoport perében elítélt 31 értelmiségi közül kettővel végeztek. Hogy a börtönökben és a kínzások következtében pontosan hány magyar vesztette életét, nem fogjuk megtudni, és a zsilavai (romániai) gulágokon meghaltak száma is ismeretlen.
Jó néhányan a jobb élet reményében a magyar határon próbáltak szerencsét, de a szökevényeket már vagy a készülődéskor elkapták, vagy a magyar hatóságok toloncolták vissza, utóbbi esetben pedig „bónusz” börtönbüntetés is járt.
Kádár János 1958 februárjában hivatalos úton járt a „baráti” Romániában, ahol küldöttsége (köztük Apró Antal kormányalelnök és Kállai Gyula államminiszter) azt konstatálta: „Eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.”
Felvidék A csehszlovák állampártvezetés nyugtalankodva figyelte a lengyelországi és budapesti fejleményeket '56 őszén. A magyar lakosság körében mind népszerűbbé váló médiafogyasztásra reagálva az ország területén betiltották a Szabad Népet (október 19.), október 24-én pedig azonnal összeült a pozsonyi és prágai pártvezetés. 28-ára a teljes csehszlovák hadsereget „megelőző jelleggel” üzembe állították, közben iszonyatos propaganda indult a lakosság „tájékoztatására”. Nyomásgyakorlásként kvázi „feleskették” a felvidéki magyar sajtót és közéletet a csehszlovák kommunista pártra, és a forradalom idején elmenekült magyarországi kommunista politikusokat nagy számban állítottak a felvidéki magyarok „megtartásának” ügyére.
Létrehozták „a csehszlovákiai magyar KISZ”-t (CSISZ) is, nehogy az egyetemeken ordas eszmék terjedjenek, ám ezek nem működtek túl hatékonyan. A forradalom egyik legközvetlenebb – paradox – következménye az volt, hogy megerősödött a felvidéki sajtó, igaz ugyan, hogy a magyarországi lapok hozzáférhetősége szinte a nullára csökkent. Az államvezetés – hasonlóan a románhoz – folyamatosan riogatta a lakosságot a magyar revíziós törekvésekkel, az egyházat pedig arra használta fel, hogy csillapítsa a hangulatot a társadalomban.
Hogy miért nem okozott nagyobb vihart a felvidéki magyarság körében a forradalom? Az ötvenes években a sajtón kívül minden más kapcsolattartási lehetőség – elsősorban az utazás – megnehezült. Több tanulmány és beszámoló szól arról, hogy a felvidéki utcák a forradalom napjaiban kiürültek, mindenki a rádiókra tapadt, s ez kihatott a munkában töltött időre is. A szimpátiát a fegyverropogás hangja viszont félelemre változtatta, és csakhamar elnémultak az 1948-as lakosságcsere és jogfosztás, valamint a határkérdés revíziójáról szóló társalgások. Tüntetéseket egyáltalán nem szerveztek, a szimpátia kifejezésére a magyar Himnusz éneklését, gyászszalag kitűzését tartották alkalmasnak inkább.
A hatalom viszont nem elégedett meg azzal, hogy béke van: a Magyarországra beavatkozási céllal toborzott önkéntescsapatok élére nemritkán magyarokat állítottak, s az „expanzió” részévé tették csehszlovákiai magyar kommunista kiadványok magyarországi terjesztését is. A forradalom leverése után Csehszlovákia viszont nem verte el közvetlenül és nyíltan a port a magyarokon, de a felvidéki magyarság anyaországtól való elszigeteléséhez szélsebesen hozzálátott. Mivel a magyar vezetőket 1945 és 1948 között már kicserélték a nómenklatúra embereire, a felvidéki magyarság „engedelmes tömegnek” bizonyult. (Forrás: Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia. Szerk.: Simon Attila.)
Kárpátalja
A Szovjetunió természetesen mindent megtett azért, hogy eltitkolja a budapesti forradalmat a kárpátaljai magyarok elől; mivel azonban ez lehetetlen volt, kontroll alatt tartották a tartalmat, különösen ügyelve a szóhasználatra („ellenforradalom”). Sok írást lényegtelen felületeken helyeztek el vagy egyszerűen a hivatalos kommunista lapból (Pravda) kellett átvenni. A kárpátaljai lakosság azonban megérezte, hogy többet kell tennie a tájékozódásnál. Politikai csoportosulások szerveződtek Mezőszakonyban, Nagyszőlősön, Beregszászon, Ungváron és Gálocson is. Tagjaik csakhamar a KGB kezére kerültek, számukra hosszú börtönévek vártak – akik táborokba kerültek és onnan hazatértek, folyamatos megfigyelés alatt voltak.
Sokakat kizártak a felsőoktatásból, a volt „politikai foglyok” pedig általában munkát sem kaptak. A KGB-s hajsza áldozata lett Gálocsi Endre református lelkész is. Kárpátalján sem voltak fegyveres harcok; a tettre készebbek megpróbáltak átszökni a határon, hogy Budapesten segíthessenek. Viktor Juscsenko ukrán elnökként 2007-ben átadott egy háromezer nevet tartalmazó listát, akik Szovjet-Ukrajna börtöneibe kerültek a magyar forradalom után. (Forrás: Az 1956-os (...) kárpátaljai vonatkozásai. Szerző: Váradi Natália.)
Vajdaság
1956. október 22-én fejezte be jugoszláviai látogatását a magyar kormányküldöttség. Az újvidéki Magyar Szó – vélhetőleg azért, mert a hatalom nem sejtette, mi történik majd Budapesten 23-án – 25-éig nem közölt magyarországi híreket, aztán egyben közölt mindent, legvégül azt is, hogy Magyarország szovjet „segítséget kért”. Október 28-án közli a Nagy Imre-kormány megalakulását, 30-án pedig címlapon hozza Tito Kádárt és Nagyot támogató levelét. Jól értesült hírforrásként Gerő Ernőnek tulajdonítja a szovjet csapatok behívását. Magának a forradalomnak az eseménysora a Szabad Európán keresztül jutott el a Vajdaságba is.
Egy zombori tanú elbeszélései alapján a városban azonnal elkezdődött a szervezkedés, Refle László, a helyi Kaszinó elnöke, valamint Kolarity Gábor fiatalokat toborzott a pesti srácok megsegítésére. Mire végeztek a toborzással, már sajnos vérbe is fúlt Budapest, Zombor pedig a Magyarországot déli irányba elhagyó magyarok tízezrei közül mintegy négyezret fogadott be. Jugoszlávia vezetése a magyarokat igyekezett az ország belsejében elhelyezni, hogy még véletlenül se érintkezhessenek magyarokkal, illetve rokonaikkal. Mai szemmel nevetséges, hogy Zomborban szinte csak a forradalomról beszéltek a magyarok, a Zombori Újság viszont csak november 23-án szentelt egy írást az eseményeknek a hivatalos jugoszláv álláspontot tükrözve. (Forrás: Fókusz.info.)
Bucsy Levente
MNO
2012. október 23-24-25-26-27-28-29.
Nem bánom ’56-ot: a nemzetemért vállaltam, amit tettem”. Szántó János meghurcoltatása az 1956-os forradalom melletti kiállása miatt
2012. október 24.
A szabadságvágy mindig összetartotta a nemzetet
A szabadságvágy mindig összetartotta a magyar nemzetet, 1956-nak Erdélyben is voltak szabadságharcosai – hangoztatta az RMDSZ elnöke a keddi csíkszeredai megemlékezésen.
Kelemen Hunor az 1956-os forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján tartott ünnepségen beszélt, amelyet az 1956 Gloria Victis emlékműnél rendezett az 56-os Bajtársi Társaság, Csíkszereda polgármesteri hivatala és Magyarország főkonzulátusa.
„1956 meghozta azt a pillanatot, amikor a magyar nemzet tagjai ismét egymásra találtak. Mert szabadságra teremttettünk, mi akarunk dönteni a mi dolgainkról, és az igazságtalanságot nem tudjuk eltűrni: ebből eredt a magyar szabadságharc” – mondta az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor jelezte: 1956-nak Erdélyben és a Partiumban is voltak szabadságharcosai, akik kiálltak a forradalom mellett.
„Azok, akik cselekvően vagy akik gondolatban a forradalmárok mellé álltak, ugyanazt képviselték, mint 1848-ban Gábor Áron és az összes magyar szabadságharcos. Ugyanazon eszméért szálltak harcba. Ezeket az embereket elítélték: 45 halálos ítéltet hajtottak végre, de aztán a börtönökben és kényszermunkatelepeken is több százan meghaltak” – emlékeztetett a politikus.
Kelemen Hunor rámutatott: a forradalom melletti kiállás miatt nemcsak életeket zúztak porrá Erdélyben, a magyar intézményrendszer is a kommunista diktatúra áldozatává vált.
„A Bolyai Egyetemet ’56 után számolták fel. Elítélhetjük minden nap a kommunizmust de a Bolyai Egyetem rehabilitálása nélkül nem fejeződik be a kommunizmus szomorú története. Akkor kezdődött a magyar iskolák fölszámolása, tagosítása is: intézményrendszerünk a kommunista diktatúra áldozatává vált” – mondta Kelemen Hunor. Hozzátette, ezt az intézményrendszert próbálja újjáépíteni a magyarság abból a szabadságszeretetből és önállóság iránti igényből, amely mindig is meghatározta.
Az RMDSZ elnöke szerint a szabadságért minden nap tenni kell: példaként a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyét említette. „Ez is a mi szabadságharcunk része. És akkor lehetünk hűek ’56-hoz, ha a szabadságért soha nem kell félnünk felemelni a hangunkat, soha nem kell félnünk cselekedni, soha nem kell félnünk harcba szállni a 21. század eszközeivel” – mondta a csíkszeredai ’56-os megemlékezésen az RMDSZ elnöke.
Szabadság (Kolozsvár)
A szabadságvágy mindig összetartotta a magyar nemzetet, 1956-nak Erdélyben is voltak szabadságharcosai – hangoztatta az RMDSZ elnöke a keddi csíkszeredai megemlékezésen.
Kelemen Hunor az 1956-os forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján tartott ünnepségen beszélt, amelyet az 1956 Gloria Victis emlékműnél rendezett az 56-os Bajtársi Társaság, Csíkszereda polgármesteri hivatala és Magyarország főkonzulátusa.
„1956 meghozta azt a pillanatot, amikor a magyar nemzet tagjai ismét egymásra találtak. Mert szabadságra teremttettünk, mi akarunk dönteni a mi dolgainkról, és az igazságtalanságot nem tudjuk eltűrni: ebből eredt a magyar szabadságharc” – mondta az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor jelezte: 1956-nak Erdélyben és a Partiumban is voltak szabadságharcosai, akik kiálltak a forradalom mellett.
„Azok, akik cselekvően vagy akik gondolatban a forradalmárok mellé álltak, ugyanazt képviselték, mint 1848-ban Gábor Áron és az összes magyar szabadságharcos. Ugyanazon eszméért szálltak harcba. Ezeket az embereket elítélték: 45 halálos ítéltet hajtottak végre, de aztán a börtönökben és kényszermunkatelepeken is több százan meghaltak” – emlékeztetett a politikus.
Kelemen Hunor rámutatott: a forradalom melletti kiállás miatt nemcsak életeket zúztak porrá Erdélyben, a magyar intézményrendszer is a kommunista diktatúra áldozatává vált.
„A Bolyai Egyetemet ’56 után számolták fel. Elítélhetjük minden nap a kommunizmust de a Bolyai Egyetem rehabilitálása nélkül nem fejeződik be a kommunizmus szomorú története. Akkor kezdődött a magyar iskolák fölszámolása, tagosítása is: intézményrendszerünk a kommunista diktatúra áldozatává vált” – mondta Kelemen Hunor. Hozzátette, ezt az intézményrendszert próbálja újjáépíteni a magyarság abból a szabadságszeretetből és önállóság iránti igényből, amely mindig is meghatározta.
Az RMDSZ elnöke szerint a szabadságért minden nap tenni kell: példaként a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyét említette. „Ez is a mi szabadságharcunk része. És akkor lehetünk hűek ’56-hoz, ha a szabadságért soha nem kell félnünk felemelni a hangunkat, soha nem kell félnünk cselekedni, soha nem kell félnünk harcba szállni a 21. század eszközeivel” – mondta a csíkszeredai ’56-os megemlékezésen az RMDSZ elnöke.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. október 24.
Emlékezés 1956 hőseire
Gloria victis
Az aradi In memoriam 1956 Egyesület az RMDSZ-szel közösen október 23-án az RMDSZ aradi székházában az 1956-os magyar forradalomra és szabadságharcra, anyaországi és a romániai eseményeire, az ezt követő megtorlásra és áldozatokra emlékezett.
A rendezvényt megnyitó Bognár Levente megyei RMDSZ-elnök, aradi alpolgármester a fiatalokhoz fordulva azt mondta: a szabadság eszméjét ápoljuk, s átadjuk a fiataloknak, hogy vigyázzanak rá.
Az 1956-os eseményekről Jámbor Ilona, az In memoriam elnöke tartott előadást, amelybe felolvasások ékelődtek be.
Az 1956-os októberi forradalom Magyarországon a fennálló társadalmi rend és államhatalom gyökeres megváltoztatását tűzte célul. A szovjet fegyveres beavatkozással rövidesen szabadságharccá alakult forradalom ugyan nem érte el célját, de egy kis nép erkölcsi győzelmét jelentette a világ akkori egyik legfőbb hatalmával szemben, és – később derült ki, ma már tényként kezelik a történészek – a kommunizmus végének kezdeteként értékelhető. A magyar október nem maradt visszhang nélkül más országokban sem, az egyik éppenséggel Románia, s abban mindenekelőtt Erdély volt.
Az előadó vázolta a magyar forradalom kitörésének nemzetközi és magyarországi hátterét, lefolyásának főbb mozzanatait az egyetemisták október 23-i tüntetésétől, amelyhez végül százezrek csatlakoztak – ezt ünneplik az 1956-os forradalom kitörése pillanataként.
A szovjet hatalom nem nézhette szótlanul, hogy a láger egyik tagországa megszökjön a szocialista táborból és már október 31-én a fegyveres beavatkozás mellett döntött, november 4-én pedig megindult a támadás. A magyar hadsereg nem vette fel a harcot, a szabadságharcosok viszont igen – a fegyveres összecsapásoknak mintegy 2700 magyar áldozata volt. A román pártvezetés teljes mellszélességgel kiállt a magyarok ellen, Gheorghiu Dej és Emil Bodnăraş a fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották a szovjet pártvezetőnek, Hruscsovnak, s amikor Nagy Imrét, a forradalmi kormány elnökét letartóztatták, örömmel ajánlották fel annak „befogadását” Snagovon. Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy totális ellenőrzés alá vonja Romániát, és törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az ún. „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására, csírájában fojtva el bármilyen próbálkozást a magyar forradalommal való szolidaritás megnyilvánulása kapcsán.
A magyar forradalom napjaiban Romániában számos szimpátia-megnyilatkozásra került sor.
Aradon például a Téba textilgyár munkásnői az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a forradalom. Temesváron a Műszaki Egyetemen tartottak nagy diákgyűlést, amelyen nemcsak diákjóléti követelések hangzottak el, hanem a társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már az okt. 30-i gyűlés után letartóztattak. Kolozsváron, a Bolyai Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg, és más megmozdulások is voltak, például a Házsongárdi temetőben.
Természetesen nemcsak az egyetemi diákság szervezkedett: az 1957-től sorra került perekben egyre-másra került felszínre a szervezkedő csoportok tevékenysége. Több mint hatvan olyan – főleg magyar résztvevőket tömörítő – politikai csoportosulás volt Romániában, amelyek tagjait 1956–1965 között összesen sok ezer évi börtönre vagy kényszermunka-táborra ítéltek.
Stefano Bottoni történész kutatásai szerint Romániában 1956–62-as időszakban több mint 20 ezer letartóztatás történt, csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
A Securitate 1959. januári összesítése szerint 1955–58 között 30 személyt ítéltek halálra, közülük 17-et kivégeztek. Közöttük nem szerepel a (Pécskán és Aradon is szolgált) Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződő perben született tíz végrehajtott halálos ítélet áldozatának neve.
A mai előadáson a Csiky Gergely Főgimnázium diákjai – Veres Bernadette, Kis Zsuzsanna, Kócsó Alexandra, Csiki Gergely, Kakucs Dániel – részleteket olvastak fel Pietsch Miklós, Kelemen Kálmán, Bartis Ferenc, Varga László és Dávid Gyula 1956-os elítéltek naplóiból, könyveiből, visszaemlékezéseiből, valamint Tófalvi Zoltánnak az 1956-os romániai eseményekkel, megtorlásokkal kapcsolatos könyvéből.
A rendezvény keretében a szervezők bemutattak mintegy hatvan, az 1956-os forradalomról szóló, Magyarországon és Romániában megjelent könyvet, valamint a temesvári Luigi Varga néhány, a Szoboszlay-perbe foglaltak emlékére készített grafikáját.
A rendezvény végén 14 gyertyát gyújtottak a Szoboszlay-perben kivégzett tíz mártír, az érmihályfalvi csoportból Sass Kálmán és dr. Hollós István, valamint Theodor Mărgineanu borgóprundi hadnagy –, továbbá a név szerint meg nem nevezett sok-sok mártír emlékérre.
Nyugati Jelen (Arad)
Gloria victis
Az aradi In memoriam 1956 Egyesület az RMDSZ-szel közösen október 23-án az RMDSZ aradi székházában az 1956-os magyar forradalomra és szabadságharcra, anyaországi és a romániai eseményeire, az ezt követő megtorlásra és áldozatokra emlékezett.
A rendezvényt megnyitó Bognár Levente megyei RMDSZ-elnök, aradi alpolgármester a fiatalokhoz fordulva azt mondta: a szabadság eszméjét ápoljuk, s átadjuk a fiataloknak, hogy vigyázzanak rá.
Az 1956-os eseményekről Jámbor Ilona, az In memoriam elnöke tartott előadást, amelybe felolvasások ékelődtek be.
Az 1956-os októberi forradalom Magyarországon a fennálló társadalmi rend és államhatalom gyökeres megváltoztatását tűzte célul. A szovjet fegyveres beavatkozással rövidesen szabadságharccá alakult forradalom ugyan nem érte el célját, de egy kis nép erkölcsi győzelmét jelentette a világ akkori egyik legfőbb hatalmával szemben, és – később derült ki, ma már tényként kezelik a történészek – a kommunizmus végének kezdeteként értékelhető. A magyar október nem maradt visszhang nélkül más országokban sem, az egyik éppenséggel Románia, s abban mindenekelőtt Erdély volt.
Az előadó vázolta a magyar forradalom kitörésének nemzetközi és magyarországi hátterét, lefolyásának főbb mozzanatait az egyetemisták október 23-i tüntetésétől, amelyhez végül százezrek csatlakoztak – ezt ünneplik az 1956-os forradalom kitörése pillanataként.
A szovjet hatalom nem nézhette szótlanul, hogy a láger egyik tagországa megszökjön a szocialista táborból és már október 31-én a fegyveres beavatkozás mellett döntött, november 4-én pedig megindult a támadás. A magyar hadsereg nem vette fel a harcot, a szabadságharcosok viszont igen – a fegyveres összecsapásoknak mintegy 2700 magyar áldozata volt. A román pártvezetés teljes mellszélességgel kiállt a magyarok ellen, Gheorghiu Dej és Emil Bodnăraş a fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották a szovjet pártvezetőnek, Hruscsovnak, s amikor Nagy Imrét, a forradalmi kormány elnökét letartóztatták, örömmel ajánlották fel annak „befogadását” Snagovon. Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy totális ellenőrzés alá vonja Romániát, és törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az ún. „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására, csírájában fojtva el bármilyen próbálkozást a magyar forradalommal való szolidaritás megnyilvánulása kapcsán.
A magyar forradalom napjaiban Romániában számos szimpátia-megnyilatkozásra került sor.
Aradon például a Téba textilgyár munkásnői az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a forradalom. Temesváron a Műszaki Egyetemen tartottak nagy diákgyűlést, amelyen nemcsak diákjóléti követelések hangzottak el, hanem a társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már az okt. 30-i gyűlés után letartóztattak. Kolozsváron, a Bolyai Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg, és más megmozdulások is voltak, például a Házsongárdi temetőben.
Természetesen nemcsak az egyetemi diákság szervezkedett: az 1957-től sorra került perekben egyre-másra került felszínre a szervezkedő csoportok tevékenysége. Több mint hatvan olyan – főleg magyar résztvevőket tömörítő – politikai csoportosulás volt Romániában, amelyek tagjait 1956–1965 között összesen sok ezer évi börtönre vagy kényszermunka-táborra ítéltek.
Stefano Bottoni történész kutatásai szerint Romániában 1956–62-as időszakban több mint 20 ezer letartóztatás történt, csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
A Securitate 1959. januári összesítése szerint 1955–58 között 30 személyt ítéltek halálra, közülük 17-et kivégeztek. Közöttük nem szerepel a (Pécskán és Aradon is szolgált) Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződő perben született tíz végrehajtott halálos ítélet áldozatának neve.
A mai előadáson a Csiky Gergely Főgimnázium diákjai – Veres Bernadette, Kis Zsuzsanna, Kócsó Alexandra, Csiki Gergely, Kakucs Dániel – részleteket olvastak fel Pietsch Miklós, Kelemen Kálmán, Bartis Ferenc, Varga László és Dávid Gyula 1956-os elítéltek naplóiból, könyveiből, visszaemlékezéseiből, valamint Tófalvi Zoltánnak az 1956-os romániai eseményekkel, megtorlásokkal kapcsolatos könyvéből.
A rendezvény keretében a szervezők bemutattak mintegy hatvan, az 1956-os forradalomról szóló, Magyarországon és Romániában megjelent könyvet, valamint a temesvári Luigi Varga néhány, a Szoboszlay-perbe foglaltak emlékére készített grafikáját.
A rendezvény végén 14 gyertyát gyújtottak a Szoboszlay-perben kivégzett tíz mártír, az érmihályfalvi csoportból Sass Kálmán és dr. Hollós István, valamint Theodor Mărgineanu borgóprundi hadnagy –, továbbá a név szerint meg nem nevezett sok-sok mártír emlékérre.
Nyugati Jelen (Arad)
2012. október 24.
A szabadságvágy mindig összetartotta a nemzetet (Ötvenhatos megemlékezések)
A szabadságvágy mindig összetartotta a magyar nemzetet, 1956-nak Erdélyben és a Partiumban is voltak szabadságharcosai – mondotta Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tegnap az 1956-os forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján tartott ünnepségen Csíkszeredában.
„1956 meghozta azt a pillanatot, amikor a magyar nemzet tagjai ismét egymásra találtak. Mert szabadságra teremtettünk, mi akarunk dönteni a mi dolgainkról, és az igazságtalanságot nem tudjuk eltűrni: ebből eredt a magyar szabadságharc. (…) Azok, akik cselekvően vagy akik gondolatban a forradalmárok mellé álltak, ugyanazt képviselték, mint 1848-ban Gábor Áron és az összes magyar szabadságharcos. Ugyanazon eszméért szálltak harcba. Ezeket az embereket elítélték: 45 halálos ítéletet hajtottak végre, de aztán a börtönökben és a kényszermunkatelepeken is több százan meghaltak” – emlékeztetett. A forradalom melletti kiállás miatt nemcsak életeket zúztak porrá Erdélyben, a magyar intézményrendszer is a kommunista diktatúra áldozatává vált. „A Bolyai Egyetemet ’56 után számolták fel. Elítélhetjük mindennap a kommunizmust, de a Bolyai Egyetem rehabilitálása nélkül nem fejeződik be a kommunizmus szomorú története. Akkor kezdődött a magyar iskolák felszámolása, tagosítása is” – emlékeztetett. Hozzátette: ezt az intézményrendszert próbálja újjáépíteni a magyarság abból a szabadságszeretetből és önállóság iránti igényből, amely mindig is meghatározta. Az RMDSZ elnöke szerint a szabadságért mindennap tenni kell; példaként a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyét említette. „Ez is a mi szabadságharcunk része. És akkor lehetünk hűek ’56-hoz, ha a szabadságért soha nem kell félnünk felemelni a hangunkat, soha nem kell félnünk cselekedni, soha nem kell félnünk harcba szállni a 21. század eszközeivel.” * Megemlékezéseket Erdély több magyarlakta városában és Snagovon is tartottak tegnap, Márton Árpád képviselő pedig a parlamentben beszélt ’56-ról.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A szabadságvágy mindig összetartotta a magyar nemzetet, 1956-nak Erdélyben és a Partiumban is voltak szabadságharcosai – mondotta Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tegnap az 1956-os forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján tartott ünnepségen Csíkszeredában.
„1956 meghozta azt a pillanatot, amikor a magyar nemzet tagjai ismét egymásra találtak. Mert szabadságra teremtettünk, mi akarunk dönteni a mi dolgainkról, és az igazságtalanságot nem tudjuk eltűrni: ebből eredt a magyar szabadságharc. (…) Azok, akik cselekvően vagy akik gondolatban a forradalmárok mellé álltak, ugyanazt képviselték, mint 1848-ban Gábor Áron és az összes magyar szabadságharcos. Ugyanazon eszméért szálltak harcba. Ezeket az embereket elítélték: 45 halálos ítéletet hajtottak végre, de aztán a börtönökben és a kényszermunkatelepeken is több százan meghaltak” – emlékeztetett. A forradalom melletti kiállás miatt nemcsak életeket zúztak porrá Erdélyben, a magyar intézményrendszer is a kommunista diktatúra áldozatává vált. „A Bolyai Egyetemet ’56 után számolták fel. Elítélhetjük mindennap a kommunizmust, de a Bolyai Egyetem rehabilitálása nélkül nem fejeződik be a kommunizmus szomorú története. Akkor kezdődött a magyar iskolák felszámolása, tagosítása is” – emlékeztetett. Hozzátette: ezt az intézményrendszert próbálja újjáépíteni a magyarság abból a szabadságszeretetből és önállóság iránti igényből, amely mindig is meghatározta. Az RMDSZ elnöke szerint a szabadságért mindennap tenni kell; példaként a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyét említette. „Ez is a mi szabadságharcunk része. És akkor lehetünk hűek ’56-hoz, ha a szabadságért soha nem kell félnünk felemelni a hangunkat, soha nem kell félnünk cselekedni, soha nem kell félnünk harcba szállni a 21. század eszközeivel.” * Megemlékezéseket Erdély több magyarlakta városában és Snagovon is tartottak tegnap, Márton Árpád képviselő pedig a parlamentben beszélt ’56-ról.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. október 25.
Golyószórásban, repülőszőnyegen Lászlóffy Aladárról és 1956-ról
Kántor Lajos Golyószórásban, repülőszőnyegen. Emlékezés Lászlóffy Aladárra című, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetével ismerkedhettek meg az érdeklődők október 23-án délután a Kolozsvár Társaságnál. A Kossuth-díjas erdélyi költő – aki idén lett volna 75 éves – életét, életművét több vonatkozásban is meghatározta az 1956-os forradalom és szabadságharc – összegezte Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke. A személyes emlékeket idéző beszélgetéssel záruló könyvbemutatón Jancsó Hajnal kifejező szavalatai, felolvasásai hangzottak el.
A Lászlóffy-életmű alkotásai, levelek és személyes emlékek alapján született meg Kántor Lajosnak a költőről szóló könyve. A volt iskolatárs, bölcsészkari kolléga fejezetekre bontva tárgyalja Lászlóffy Aladárnak a szülővárosáról, Tordáról alkotott képét, diákéveit a Kolozsvári Református Kollégium utódjaként alakult, Petőfi utcai 2. számú Magyar Fiúlíceumban, a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatójaként megélt éveket 1954–1959 között. A költőtárssal, Szilágyi Domokossal való kapcsolatáról, az először bukójeggyel minősített, majd a későbbiekben elfogadott, Szabó Lőrincről írt államvizsga-dolgozatáról, a hetvenes években kiteljesedő költészetéről egyaránt szó esik Kántor Lajos könyvében. Az irodalomtörténész szerint a kétszeres Pezsgő-díjas Lászlóffy Aladár verseinek nyersanyaga tulajdonképpen a történelem. A rendszerváltás megélése, az 1989 karácsonyán a Szabadságban megjelent Hívó Szó aláírása, életének Budapesten töltött korszakában folytatott alkotótevékenysége, a vele szemben felhozott gyanúsítgatások szintén részét képezik Lászlóffy Aladár életútjának, akárcsak az 1956-os forradalom és szabadságharc budapesti eseményeinek, majd következményeinek a megtapasztalása.
Lászlóffy Aladár 1956 őszén családi látogatásra utazott Budapestre, és ott ragadt a forradalom napjaiban. December közepe táján indult haza, többek között a budapesti események hatására írt verseinek kézirataival, de a vámi ellenőrzésen a Szekuritáté „hálójába” került – magyarázta Kántor Lajos. Hozzátette: a Korunk 1996 októberi számában, a forradalom 40. évfordulója alkalmából közölte ezeket a verseket, amelyekhez írt bevezető szövegében maga Lászlóffy Aladár összegezte az időszakkal kapcsolatos emlékeit. Mint írta, az ember negyven év után „maga is csodálkozik”, hogy „az a minden fasizmusnál embertelenebb rendszer mégsem kétszáz évig tartott”. A vámvizsgálaton lefoglalt versekért, a gondolkodásváltásért, és annak szavakba öntéséért Lászlóffy Aladár, akárcsak Szilágyi Domokos, súlyos árat fizetett – állapította meg Kántor Lajos. Lászlóffy Aladár verseiből leszűrődő egyik alapvető tanulság, hogy nemcsak azok szenvedtek súlyos károkat, akik börtönbe kerültek, hanem az úgymond szabadlábon maradtak is, hiszen a korszakot a „kint” és a „bent” lehetőségei, illetve lehetetlenségei jellemezték – tette hozzá az irodalomtörténész.
A bemutatót követően kortársak és ismerősök idézték fel néhány emléküket Lászlóffy Aladárral kapcsolatban. Buchwald Péter „rendkívüli tehetségként” emlékezett középiskolai osztálytársára, az akkor még erősen balos irányultságú diákra, akivel politikai nézeteltéréseik ellenére jóban volt, és aki azzal „vette le lábáról” társait, hogy valamennyiükről grafikákat rajzolt.
– Amikor Budapestről visszajött Kolozsvárra, teljesen megváltozott: radikális forradalmi beállítottságú emberré vált – mondta Buchwald Péter. Mint mondta, ha az ellene felhozott vádak szerint a titkosrendőrség szövevényébe került költő valóban jelentett az úgynevezett „dumapartikról”, és ismerőseiről, nem tudja elképzelni, hogy „bárkiről is rosszat mondott volna”. – Az emberek változnak, a lényeg, hogy ez a változás a jó irányba történjen – vélekedett Buchwald Péter, hangsúlyozva: a baloldali irányultságú diákból „koszorús, nemzeti irányba elkötelezett” költő vált.
Karácsonyi Zsolt, a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese elmondása szerint „verseket írogató ifjoncként” találkozott Lászlóffy Aladárral. Interjút készített a költővel, aki a fiatal tehetségekre vonatkozó kérdése kapcsán megállapította: „az igazi tehetséget nem lehet eltakarni, mert újratermeli önmagát”. Lászlóffy Aladár egész életműve voltaképpen 1956, a forradalom emléke – vélekedett Karácsonyi Zsolt.
Széles Klára magyarországi irodalomtörténész, a Lászlóffy Aladárral kapcsolatos számos cikk, tanulmány, valamint két róla szóló kötet szerzője egyetemi hallgatóként, levelezőtársként került kapcsolatba 1956-ban a költővel, akivel barátságuk a következő fél évszázadon át tartott. Mint kiemelte, „szeretetreméltó ember volt, erőteljes személyi varázsa hozzájárult ahhoz, hogy megértsék, akik pedig megértették, nem felejtették el”. Az irodalomtörténész, aki a Digitális Irodalmi Akadémia Lászlóffy Aladár-szakértőjeként is tevékenykedett, a forrásokhoz való széleskörű hozzáférés lehetőségét ajánlotta fel a fiatal irodalmároknak, akik behatóbban foglalkoznának a költő életművével.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)
Kántor Lajos Golyószórásban, repülőszőnyegen. Emlékezés Lászlóffy Aladárra című, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetével ismerkedhettek meg az érdeklődők október 23-án délután a Kolozsvár Társaságnál. A Kossuth-díjas erdélyi költő – aki idén lett volna 75 éves – életét, életművét több vonatkozásban is meghatározta az 1956-os forradalom és szabadságharc – összegezte Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke. A személyes emlékeket idéző beszélgetéssel záruló könyvbemutatón Jancsó Hajnal kifejező szavalatai, felolvasásai hangzottak el.
A Lászlóffy-életmű alkotásai, levelek és személyes emlékek alapján született meg Kántor Lajosnak a költőről szóló könyve. A volt iskolatárs, bölcsészkari kolléga fejezetekre bontva tárgyalja Lászlóffy Aladárnak a szülővárosáról, Tordáról alkotott képét, diákéveit a Kolozsvári Református Kollégium utódjaként alakult, Petőfi utcai 2. számú Magyar Fiúlíceumban, a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatójaként megélt éveket 1954–1959 között. A költőtárssal, Szilágyi Domokossal való kapcsolatáról, az először bukójeggyel minősített, majd a későbbiekben elfogadott, Szabó Lőrincről írt államvizsga-dolgozatáról, a hetvenes években kiteljesedő költészetéről egyaránt szó esik Kántor Lajos könyvében. Az irodalomtörténész szerint a kétszeres Pezsgő-díjas Lászlóffy Aladár verseinek nyersanyaga tulajdonképpen a történelem. A rendszerváltás megélése, az 1989 karácsonyán a Szabadságban megjelent Hívó Szó aláírása, életének Budapesten töltött korszakában folytatott alkotótevékenysége, a vele szemben felhozott gyanúsítgatások szintén részét képezik Lászlóffy Aladár életútjának, akárcsak az 1956-os forradalom és szabadságharc budapesti eseményeinek, majd következményeinek a megtapasztalása.
Lászlóffy Aladár 1956 őszén családi látogatásra utazott Budapestre, és ott ragadt a forradalom napjaiban. December közepe táján indult haza, többek között a budapesti események hatására írt verseinek kézirataival, de a vámi ellenőrzésen a Szekuritáté „hálójába” került – magyarázta Kántor Lajos. Hozzátette: a Korunk 1996 októberi számában, a forradalom 40. évfordulója alkalmából közölte ezeket a verseket, amelyekhez írt bevezető szövegében maga Lászlóffy Aladár összegezte az időszakkal kapcsolatos emlékeit. Mint írta, az ember negyven év után „maga is csodálkozik”, hogy „az a minden fasizmusnál embertelenebb rendszer mégsem kétszáz évig tartott”. A vámvizsgálaton lefoglalt versekért, a gondolkodásváltásért, és annak szavakba öntéséért Lászlóffy Aladár, akárcsak Szilágyi Domokos, súlyos árat fizetett – állapította meg Kántor Lajos. Lászlóffy Aladár verseiből leszűrődő egyik alapvető tanulság, hogy nemcsak azok szenvedtek súlyos károkat, akik börtönbe kerültek, hanem az úgymond szabadlábon maradtak is, hiszen a korszakot a „kint” és a „bent” lehetőségei, illetve lehetetlenségei jellemezték – tette hozzá az irodalomtörténész.
A bemutatót követően kortársak és ismerősök idézték fel néhány emléküket Lászlóffy Aladárral kapcsolatban. Buchwald Péter „rendkívüli tehetségként” emlékezett középiskolai osztálytársára, az akkor még erősen balos irányultságú diákra, akivel politikai nézeteltéréseik ellenére jóban volt, és aki azzal „vette le lábáról” társait, hogy valamennyiükről grafikákat rajzolt.
– Amikor Budapestről visszajött Kolozsvárra, teljesen megváltozott: radikális forradalmi beállítottságú emberré vált – mondta Buchwald Péter. Mint mondta, ha az ellene felhozott vádak szerint a titkosrendőrség szövevényébe került költő valóban jelentett az úgynevezett „dumapartikról”, és ismerőseiről, nem tudja elképzelni, hogy „bárkiről is rosszat mondott volna”. – Az emberek változnak, a lényeg, hogy ez a változás a jó irányba történjen – vélekedett Buchwald Péter, hangsúlyozva: a baloldali irányultságú diákból „koszorús, nemzeti irányba elkötelezett” költő vált.
Karácsonyi Zsolt, a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese elmondása szerint „verseket írogató ifjoncként” találkozott Lászlóffy Aladárral. Interjút készített a költővel, aki a fiatal tehetségekre vonatkozó kérdése kapcsán megállapította: „az igazi tehetséget nem lehet eltakarni, mert újratermeli önmagát”. Lászlóffy Aladár egész életműve voltaképpen 1956, a forradalom emléke – vélekedett Karácsonyi Zsolt.
Széles Klára magyarországi irodalomtörténész, a Lászlóffy Aladárral kapcsolatos számos cikk, tanulmány, valamint két róla szóló kötet szerzője egyetemi hallgatóként, levelezőtársként került kapcsolatba 1956-ban a költővel, akivel barátságuk a következő fél évszázadon át tartott. Mint kiemelte, „szeretetreméltó ember volt, erőteljes személyi varázsa hozzájárult ahhoz, hogy megértsék, akik pedig megértették, nem felejtették el”. Az irodalomtörténész, aki a Digitális Irodalmi Akadémia Lászlóffy Aladár-szakértőjeként is tevékenykedett, a forrásokhoz való széleskörű hozzáférés lehetőségét ajánlotta fel a fiatal irodalmároknak, akik behatóbban foglalkoznának a költő életművével.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)
2012. október 25.
Kötetlen beszélgetés az 1956-os forradalomról
Még mindig várat magára a „nagytakarítás” a bűnösök körében
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kolozs megyei szervezete és az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság szervezésében kedden délután a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítványnál nyilvános emlékező-értékelő beszélgetés zajlott a magyar forradalom és szabadságharc miatt elítélt kolozsváriak szereplésével. A kötetlen beszélgetésen jelen volt Magdó János kolozsvári magyar főkonzul is.
Asztalos Lajos helytörténész élete fiatalságának azt a fejezetét mesélte el, amikor 1952-ben, tizenhat éves naivként, tizenhét társával együtt, megalakítva az Illegális Kommunistaellenes Szervezetet, röpcédulák gyártásával akarták megváltani a világot. A katonai törvényszék ítélte el őket, két év múlva szabadultak, de a következményeket később is viselték. Az 1956-os magyar forradalom idején diákként emelte hangját az ügy érdekében, és amikor rá egy évre a Securitatea eredménytelenül próbálta őt besúgóként használni, hamarosan kidobták az egyetemről, s elvitték munkaszolgálatosnak. Családját fizikai munkával tartotta el, miközben írt és fordított, saját bőrén tapasztalva, hogy sorsát magyar nemzetiségű belügyieknek köszönhette.
Kocka György filológus egyetemistaként vett részt 1956. október 24-én a diákszervezet megalakulásában. Nem tartja magát hősnek, csak áldozatnak, mivel akkor többedmagával hitt a kommunizmus megjavíthatóságában. Éveket töltött börtönökben, rádöbbenve, hogy az erdélyi magyarok meghurcolásáért erdélyi magyarok voltak felelősek. És kirívó példaként említette Fazekas Jánost, aki – két személy kivételével – meggyőzte íróinkat, hogy határolódjanak el a magyarországi forradalomtól. Kocka György egykori cellatársának, Dobri Jánosnak a töretlen optimizmusát idézte fel, aki nagy hatással volt környezetére. Ugyanakkor felháborítja, hogy sem Magyarországon, sem Romániában a mai napig nem történt nagytakarítás az egykori kegyetlen meghurcolók körében.
Dávid Gyula a Bolyai Tudományegyetem irodalmár tanársegédeként már 1956 szeptemberében átérezte a reform szükségességét. Diákjaival halottak napján a Házsongárdi temetőben végigjárták múltunk hírességeinek sírhelyeit, és akkor fogalmazódott meg bennük, hogy azok gondozása legyen a magyarszakos diákok feladata. Másnap a Szabad Európa Rádió ezt a magyar forradalommal való szolidaritásként adta hírül, novemberben pedig az egyetem tanszemélyzetéből kicsikarták, hogy ítéljék el „az ellenforradalmat”. Ő – az abban az időben divatos koncepciós perek technikájával – hét év fogságot kapott a rendszertől, ami alatt azt tapasztalta, hogy a rabok között sosem volt nemzetiségi torzsalkodás.
Dobri András meghatódva vette tudomásul az édesapjára vonatkozó meleg szavakat, amelyek fényében őt – utólag – egyre inkább hősként ismeri meg. Dobri András kétéves volt, amikor édesapját, Dobri Jánost hét évre bebörtönözték, és ez alatt édesanyjuk hat gyermekkel élte túl a megpróbáltatásokat. Akkoriban sokan elfordultak tőlük, akikben addig megbíztak, de olyanok is akadtak, akik váratlanul segítettek nekik. Dobri Jánost kiszabadulása után nem vették vissza régi tisztségébe, a Protestáns Teológiai Intézet tanári állásába. Mégis helyt állt, miközben családjának sosem beszélt börtönéveiről, talán mert meg akarta kímélni őket ettől az élménytől.
„Negatív nosztalgiázásuk” során az ötvenhatos elítélt szereplők a raboskodásuk alatt beszerzett színesebb mozzanatokkal is szolgáltak a hallgatóságnak.
Szabadság (Kolozsvár)
Még mindig várat magára a „nagytakarítás” a bűnösök körében
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kolozs megyei szervezete és az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság szervezésében kedden délután a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítványnál nyilvános emlékező-értékelő beszélgetés zajlott a magyar forradalom és szabadságharc miatt elítélt kolozsváriak szereplésével. A kötetlen beszélgetésen jelen volt Magdó János kolozsvári magyar főkonzul is.
Asztalos Lajos helytörténész élete fiatalságának azt a fejezetét mesélte el, amikor 1952-ben, tizenhat éves naivként, tizenhét társával együtt, megalakítva az Illegális Kommunistaellenes Szervezetet, röpcédulák gyártásával akarták megváltani a világot. A katonai törvényszék ítélte el őket, két év múlva szabadultak, de a következményeket később is viselték. Az 1956-os magyar forradalom idején diákként emelte hangját az ügy érdekében, és amikor rá egy évre a Securitatea eredménytelenül próbálta őt besúgóként használni, hamarosan kidobták az egyetemről, s elvitték munkaszolgálatosnak. Családját fizikai munkával tartotta el, miközben írt és fordított, saját bőrén tapasztalva, hogy sorsát magyar nemzetiségű belügyieknek köszönhette.
Kocka György filológus egyetemistaként vett részt 1956. október 24-én a diákszervezet megalakulásában. Nem tartja magát hősnek, csak áldozatnak, mivel akkor többedmagával hitt a kommunizmus megjavíthatóságában. Éveket töltött börtönökben, rádöbbenve, hogy az erdélyi magyarok meghurcolásáért erdélyi magyarok voltak felelősek. És kirívó példaként említette Fazekas Jánost, aki – két személy kivételével – meggyőzte íróinkat, hogy határolódjanak el a magyarországi forradalomtól. Kocka György egykori cellatársának, Dobri Jánosnak a töretlen optimizmusát idézte fel, aki nagy hatással volt környezetére. Ugyanakkor felháborítja, hogy sem Magyarországon, sem Romániában a mai napig nem történt nagytakarítás az egykori kegyetlen meghurcolók körében.
Dávid Gyula a Bolyai Tudományegyetem irodalmár tanársegédeként már 1956 szeptemberében átérezte a reform szükségességét. Diákjaival halottak napján a Házsongárdi temetőben végigjárták múltunk hírességeinek sírhelyeit, és akkor fogalmazódott meg bennük, hogy azok gondozása legyen a magyarszakos diákok feladata. Másnap a Szabad Európa Rádió ezt a magyar forradalommal való szolidaritásként adta hírül, novemberben pedig az egyetem tanszemélyzetéből kicsikarták, hogy ítéljék el „az ellenforradalmat”. Ő – az abban az időben divatos koncepciós perek technikájával – hét év fogságot kapott a rendszertől, ami alatt azt tapasztalta, hogy a rabok között sosem volt nemzetiségi torzsalkodás.
Dobri András meghatódva vette tudomásul az édesapjára vonatkozó meleg szavakat, amelyek fényében őt – utólag – egyre inkább hősként ismeri meg. Dobri András kétéves volt, amikor édesapját, Dobri Jánost hét évre bebörtönözték, és ez alatt édesanyjuk hat gyermekkel élte túl a megpróbáltatásokat. Akkoriban sokan elfordultak tőlük, akikben addig megbíztak, de olyanok is akadtak, akik váratlanul segítettek nekik. Dobri Jánost kiszabadulása után nem vették vissza régi tisztségébe, a Protestáns Teológiai Intézet tanári állásába. Mégis helyt állt, miközben családjának sosem beszélt börtönéveiről, talán mert meg akarta kímélni őket ettől az élménytől.
„Negatív nosztalgiázásuk” során az ötvenhatos elítélt szereplők a raboskodásuk alatt beszerzett színesebb mozzanatokkal is szolgáltak a hallgatóságnak.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. október 27.
Dr. Szabó Miklós köszöntése
Dr. Szabó Miklós tudományos kutató, neves történész nyolcvanéves. Ez alatt a több mint háromnegyed évszázad alatt – amikor hatalom- és rendszerváltozások tragikus körülmények között követték egymást – nemegyszer megpróbáltatásoknak kitéve ténykedett egy jobb, emberibb társadalomban való helytállásért. Tette ezt diákként, főiskolai oktatói, majd kutatói tevékenységével, magánéletével, az emberi közösségekhez való viszonyulásával. Kutatói tevékenységének köszönhetően az erdélyi magyar tudományos élet kimagasló képviselőjévé vált, és írásaival jelentősen hozzájárult történelmi ismereteink gazdagításához, feledésbe merült múltunk feltárásához.
Marosvásárhely mellett, Sáromberkén született sokgyermekes családban 1932. november 13-án. Elemi tanulmányait szülőfalujában végezte. Tehetségére már akkor felfigyelt tanítója, szülei pedig vállalták a továbbtanulás feltételeinek biztosítását. Középiskolába a neves Marosvásárhelyi Református Kollégiumba iratkozott be, és annak jogutódjában, a 2-es Számú Fiúiskolában folytatta. Pályaválasztásában jelentős szerepet játszott egykori iskolája, ahol kiváló tanárok oktattak. Itt bontakozott ki a társadalomtudományok iránti érdeklődése, történelemszeretete. Ehhez hozzájárult az is, hogy – vallomása szerint – matematikából nem mindig jeleskedett, ami befolyásolta későbbi szakmai irányultságát. Középiskolai tanulmányai után beiratkozott a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre, ahol a nagy tekintélyű tudós történészprofesszoraink – Jakó Zsigmond, Pataki József, Bodor András, Imreh István és mások – óráit hallgathatta, megtöltve tarsolyát a tudományos élet elkezdéséhez szükséges ismeretekkel. 1957-ben államvizsgázott a Filozófia- Történelem Kar történelem szakán.
Történelemtanári oklevéllel és levéltárosi kinevezéssel 1957. július 15-én jelentkezett a Belügyminisztériumhoz tartozó Állami Levéltár marosvásárhelyi hivatalánál, ahol levéltárosként több évig tevékenykedett. Jakó Zsigmond professzor jóvoltából már egyetemista korában betekintést nyerhetett a levéltárba, a levéltárosi munka világába, amelyet megszeretve, örömmel választotta munkahelyeként. Első munkahelye tehát a levéltár lett.
Levéltárosként aktívan kivette részét az ötvenes években felmerülő levéltári kérdések intézéséből. Az 1952-ben alakult marosvásárhelyi Állami Levéltár (mai megnevezéssel Nemzeti Levéltár) akkor még a kezdeteknél tartott. Nem volt saját székhelye, nem rendelkezett megfelelő raktárakkal a begyűjtött levéltárak és iratok tárolására, és hiányoztak az egészséges, higiénikus munkafeltételek is. Mindezen hiányosságok ellenére az ott dolgozó néhány levéltáros méltányolandó munkát végzett, amely során Szabó Miklós az intézmény egyik alapemberévé vált. Ellenőrizték az akkori Magyar Autonóm Tartomány területén működő intézmények kialakulóban lévő irattárait, rendezték, cédulázták és leltározták a begyűjtött iratokat, és sok száz munkaigazolást adtak ki nyugdíjba készülő embereknek. Az akkori egészségtelen körülmények között végzett munka megviselte egészségét, és kénytelen volt más, egészségére kevésbé káros munkahelyet keresni. Végzettségének és képességeinek megfelelő új munkahely akkor adódott, amikor megalakult a marosvásárhelyi 3 éves Pedagógiai Főiskola, a mai Petru Maior Tudományegyetem jogelődje. Így ötévi levéltárosság után, 1962. október 1-től másfél évtizeden át főiskolai tanárként tevékenykedett. A levéltárral azonban szoros kapcsolatban maradt továbbra is, hiszen tudományos munkáinak fő forrása máig a levéltár maradt.
A főiskolán számtalan diák kapott tőle útravalót, amelynek birtokában tanárként oktathatták a történelmi ismeretek elsajátítására a tanulókat. Főiskolai oktatói pályafutása 1975 végéig tartott, addig, amíg az 1975/1976-os tanévben a főiskolán önkényesen fel nem számolták a magyar nyelvű oktatást. De nem vált munkanélkülivé. Elismerve eredményes oktatói tevékenységét, kutatói állást ajánlottak fel neki, amit szívesen vállalt, hiszen már a levéltárban, és ha jobban utánanézünk, diákként is kezdett forrásfeltárással foglalkozni.
1975. december 1-jén került a Társadalomtudományi Akadémia marosvásárhelyi részlegéhez, amely a továbbiakban meghatározta élete folyását. 1989 után az intézetet a Román Akadémiához csatolták, így akadémiai kutatóként folytatta tevékenységét 2003 decemberéig, nyugdíjazásáig. Nyugdíjazása azonban nem az aktív tevékenység végét jelentette, hanem annak folytatását, intézménnyel való munkaviszony nélkül. Csak egészségi állapotának a megromlása miatt kényszerült az utóbbi időben tevékenysége leszűkítésére.
A kutatóintézetben lehetősége adódott kutatói hajlama érvényesítésére, kedvenc kutatói témáinak ápolására. Származásánál fogva is érdekelte a falusi élet múltja, a paraszti gazdaság története, de emellett magáévá tette az oktatás- és értelmiségtörténethez kapcsolódó külföldi egyetemjárás kérdését. Ez utóbbit előbb munkahelyi feladatként végezte, de hamar megszerette, és máig tartó, pályafutását meghatározó kutatási témájává vált.
Már évekkel nyugdíjazása előtt, magyar történésztársaival együtt, bekapcsolódott az Erdélyi Múzeum Egyesület tevékenységébe. A Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály, majd 1997-től a marosvásárhelyi fiókegyesület választmányi tagjaként aktív tevékenységet fejtett ki a tudományos ülésszakokon, a fiatal kutatók szakmai felkészítésében és irányításában.
Időközben, 1970-ben doktorátusra jelentkezett. Andrei Otetea bukaresti akadémikusnál felvételizett, ahol vizsgáit sikerrel letette. Az 1789-es nagy francia forradalom erdélyi hatásáról írt doktori disszertációját 1975-ben elkészítette és megvitatásra, illetve elfogadásra benyújtotta, de megvédenie hosszú ideig nem volt alkalma, mivel professzora időközben elhunyt, és nem volt aki átvegye azt. Hosszas halogatás után végül 1994-ben Kolozsváron, Camil Muresan akadémikus tudományos vezetése alatt sikerült megszereznie a történelemtudományok doktora címet.
Tudományos tevékenysége rendszeresen a munkahelyhez kötődött. Olyan kérdésekkel kellett foglalkoznia, amelyeket a munkaadó intézmény tervbe vett, igényelt vagy elfogadott. Első tanulmányát levéltárosként a marosvásárhelyi városi levéltár történetéről közölte 1960-ban. A pedagógiai főiskolán munkásmozgalmi, iparosodástörténeti, falusi gazdaságtörténeti és társadalmi kérdésekre vonatkozó cikkeket közölt. Meg szeretném jegyezni, hogy azok csak a korabeli ideológiai elvárások kielégítésével jelenhettek meg. Szerzőjük azonban a történelmi igazságot szem előtt tartva, mindig ügyelt az objektivitás kereteinek betartására.
Új munkahelyén, a kutatóintézetben bekapcsolódott az erdélyiek külföldi egyetemjárását feltáró tevékenységbe. Ez a nagy horderejű feladat csapatmunkát igényelt, hiszen – amint később beigazolódott – több évtizedes kitartó kutatás hozta meg az összességében értékelhető eredményt. A kérdés kutatásának elindítása Tonk Sándor nevéhez fűződik, aki kidolgozta a vizsgálódás módszertanát és megtette az első lépéseket. Feldolgozta az erdélyiek középkori külföldi egyetemjárásának történetét. A kutatóintézet új munkatársa, Szabó Miklós ezután kapcsolódott be a kutatásokba, és folytatja azt máig. Mivel a kutatóintézetben végzett kutatások eredményei többnyire kiadatlanok maradtak, ez a sors várt az egyetemjárás terén végzett kéziratokra is. Közben az intézet változó – a pártpolitikai útmutatásokat követő – elvárásai miatt kénytelen volt egyéb kérdésekkel is foglalkozni. Így került sor a falujegyzők, paraszti gazdálkodás, mezőségi életforma stb. kutatására, illetve egyes régebbi témák kutatásának folytatására is.
Az egyetemjárásra vonatkozóan az első, rövidebb lélegzetű munkáját, az Erdélyi diákok külföldi egyetemjárása a XVI–XVIII. században c. tanulmányát 1980-ban sikerül magyar nyelven közzétennie a Művelődéstörténeti Tanulmányokban. Munkái zömének a közzétételére az 1989 utáni megváltozott viszonyok teremtettek megfelelő körülményeket. Elsőként 1992-ben, Szegeden sikerült megjelentetni a Tonk Sándorral közösen összeállított kötetet, az Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban 1521–1700 címen. A szerzőtárs Marosvásárhelyről való távozása után tovább folytatta a szívügyévé vált oktatástörténeti kérdés vizsgálatát. Tisztában volt azzal, hogy nem lesz ideje egyedül befejezni ezt a rendkívül időrabló munkát. Ezért szívesen vette a hasonló kérdésekkel foglalkozó magyarországi kollégák közeledését és együttműködését. Máig tartó szoros szakmai és baráti kapcsolatba került Szögi László egyetemi tanárral, az ELTE könyvtárának és levéltárának igazgatójával és másokkal. Közös munkájuk eredménye az Erdélyi diákok európai egyetemeken 1701–1849 c. munka, amelyet a marosvásárhelyi Mentor Kiadó tett közzé 1998-ban.
Szükségesnek vélve az anyaországi egyetemeken tanult erdélyiek megismerését és a felsőoktatásban résztvevők között elfoglalt helyét és szerepét, külön kötetet szentelt e témának, amelyet 2005-ben közölt ugyancsak a Mentornál. Egyetemjárási kutatásainak befejező részeként az 1850–1918 időszakot kutatta, és folyó év elején sikerült befejeznie azt. Ez a hatalmas terjedelmű kézirat mintegy 9.500 erdélyi diák nevét tartalmazza, amelyben az egyetemjárási adatokat kiegészítette a diákok személyére vonatkozó egyéb információkkal is. Ilyenek a születési hely, az előtanulmányok, a hazatérés ideje, az itthoni pályafutás, az elhalálozás ideje stb.
Összességében nézve, a külföldi egyetemjárás feltárása terén kifejtett tevékenysége felbecsülhetetlen értékű, hiszen neki köszönhető, hogy ma már rendelkezünk azokkal a felsőfokú végzettségű erdélyi értelmiségiekre vonatkozó – mintegy négyszáz évet felölelő – forrás jellegű adatokkal, amelyek nélkülözhetetlenek az értelmiségtörténeti kutatások számára.
Amint már említettem, a paraszti gazdálkodás történetének kutatásáról sosem mondott le. E kérdésről több tanulmányt is írt, amelyeket többnyire román nyelven sikerült értékesítenie. A nyugdíjba vonulása előtti években elkészítette több tanulmánya magyar nyelvű változatát, és 2003- ban Művelődés és gazdálkodás az újkori Erdélyben címen tanulmánykötetben közzétette azokat.
Szabó Miklós tudományos tevékenységének a sommázását nem fejezhetjük be anélkül, hogy ne szólnánk helytörténeti kutatásairól, amelyek eredménye több falutörténet (Sáromberke, Csíkjenőfalva, Székelykál, Mezőmadaras). Írásai főként levéltári forrásokra alapozott magas tudományos szintű dolgozatok, amelyek követendő példaként szolgálnak a hasonló kérdésekkel foglalkozók és foglalkozni szándékozók előtt. Ő egyike a legalaposabb és legképzettebb helytörténet- kutatóinknak. És arról sem feledkezhetünk meg, hogy számos alkalommal irányított, tanácsokkal látott el vagy véleményezett helytörténet tartalmú kéziratokat, így igyekezve emelni azok tudományos értékét.
Szabó Miklós pályafutása során példamutató tevékenységet fejtett ki. Főiskolai tanárként tanítványai alapos felkészítését tekintette feladatának, és mindig támogatta azok szárnybontogatását. Kutatóként rendkívüli igényességgel készítette dolgozatait. Mindig a levéltári forrásokra alapozott. A más munkákban fellelhető adatokat – levéltárosi vénával megáldva – rendszeresen ellenőrizte, sohasem elégedett meg azok egyszerű idézésével, minduntalan az eredeti forrásokhoz fordult megbizonyosodás végett. Ezért vált a levéltárak állandó látogatójává itthon és külföldön. Következésképpen írásai nagyon jól dokumentáltak, megbízhatók és a tudományos igényeket kielégítők. Munkássága pedig követendő példa a pályafutásuk elején járó történészeknek.
Nem fejezhetem be köszöntőm kapcsolatunk, barátságunk megemlítése nélkül. Szinte ötven éve ismerjük egymást. A levéltár kutatótermében ismerkedtünk meg, ő mint kutató és én mint kezdő levéltáros. Kapcsolatunk szakmai vonalon indult, ami időközben személyes barátsággá vált. Történetírásunk, közművelődési tevékenységünk kérdéseit, tennivalóit – a konkrét lépések előtt – előbb megbeszéltük, és csak azután cselekedtünk. Több alkalommal szerveztünk tudományos ülésszakot, készítettünk tanulmányokat és ismertetőket, szerkesztettünk tanulmányköteteket. Őbenne mindig megbízhattam, vállalásait példamutatóan elvégezte. Jó volt vele barátként és szakemberként is együtt dolgozni. És szeretném, ha együttműködésünk tovább folytatódna, még ha öregesebben is, nem a valamikori fiatalos hévvel.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)
Dr. Szabó Miklós tudományos kutató, neves történész nyolcvanéves. Ez alatt a több mint háromnegyed évszázad alatt – amikor hatalom- és rendszerváltozások tragikus körülmények között követték egymást – nemegyszer megpróbáltatásoknak kitéve ténykedett egy jobb, emberibb társadalomban való helytállásért. Tette ezt diákként, főiskolai oktatói, majd kutatói tevékenységével, magánéletével, az emberi közösségekhez való viszonyulásával. Kutatói tevékenységének köszönhetően az erdélyi magyar tudományos élet kimagasló képviselőjévé vált, és írásaival jelentősen hozzájárult történelmi ismereteink gazdagításához, feledésbe merült múltunk feltárásához.
Marosvásárhely mellett, Sáromberkén született sokgyermekes családban 1932. november 13-án. Elemi tanulmányait szülőfalujában végezte. Tehetségére már akkor felfigyelt tanítója, szülei pedig vállalták a továbbtanulás feltételeinek biztosítását. Középiskolába a neves Marosvásárhelyi Református Kollégiumba iratkozott be, és annak jogutódjában, a 2-es Számú Fiúiskolában folytatta. Pályaválasztásában jelentős szerepet játszott egykori iskolája, ahol kiváló tanárok oktattak. Itt bontakozott ki a társadalomtudományok iránti érdeklődése, történelemszeretete. Ehhez hozzájárult az is, hogy – vallomása szerint – matematikából nem mindig jeleskedett, ami befolyásolta későbbi szakmai irányultságát. Középiskolai tanulmányai után beiratkozott a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre, ahol a nagy tekintélyű tudós történészprofesszoraink – Jakó Zsigmond, Pataki József, Bodor András, Imreh István és mások – óráit hallgathatta, megtöltve tarsolyát a tudományos élet elkezdéséhez szükséges ismeretekkel. 1957-ben államvizsgázott a Filozófia- Történelem Kar történelem szakán.
Történelemtanári oklevéllel és levéltárosi kinevezéssel 1957. július 15-én jelentkezett a Belügyminisztériumhoz tartozó Állami Levéltár marosvásárhelyi hivatalánál, ahol levéltárosként több évig tevékenykedett. Jakó Zsigmond professzor jóvoltából már egyetemista korában betekintést nyerhetett a levéltárba, a levéltárosi munka világába, amelyet megszeretve, örömmel választotta munkahelyeként. Első munkahelye tehát a levéltár lett.
Levéltárosként aktívan kivette részét az ötvenes években felmerülő levéltári kérdések intézéséből. Az 1952-ben alakult marosvásárhelyi Állami Levéltár (mai megnevezéssel Nemzeti Levéltár) akkor még a kezdeteknél tartott. Nem volt saját székhelye, nem rendelkezett megfelelő raktárakkal a begyűjtött levéltárak és iratok tárolására, és hiányoztak az egészséges, higiénikus munkafeltételek is. Mindezen hiányosságok ellenére az ott dolgozó néhány levéltáros méltányolandó munkát végzett, amely során Szabó Miklós az intézmény egyik alapemberévé vált. Ellenőrizték az akkori Magyar Autonóm Tartomány területén működő intézmények kialakulóban lévő irattárait, rendezték, cédulázták és leltározták a begyűjtött iratokat, és sok száz munkaigazolást adtak ki nyugdíjba készülő embereknek. Az akkori egészségtelen körülmények között végzett munka megviselte egészségét, és kénytelen volt más, egészségére kevésbé káros munkahelyet keresni. Végzettségének és képességeinek megfelelő új munkahely akkor adódott, amikor megalakult a marosvásárhelyi 3 éves Pedagógiai Főiskola, a mai Petru Maior Tudományegyetem jogelődje. Így ötévi levéltárosság után, 1962. október 1-től másfél évtizeden át főiskolai tanárként tevékenykedett. A levéltárral azonban szoros kapcsolatban maradt továbbra is, hiszen tudományos munkáinak fő forrása máig a levéltár maradt.
A főiskolán számtalan diák kapott tőle útravalót, amelynek birtokában tanárként oktathatták a történelmi ismeretek elsajátítására a tanulókat. Főiskolai oktatói pályafutása 1975 végéig tartott, addig, amíg az 1975/1976-os tanévben a főiskolán önkényesen fel nem számolták a magyar nyelvű oktatást. De nem vált munkanélkülivé. Elismerve eredményes oktatói tevékenységét, kutatói állást ajánlottak fel neki, amit szívesen vállalt, hiszen már a levéltárban, és ha jobban utánanézünk, diákként is kezdett forrásfeltárással foglalkozni.
1975. december 1-jén került a Társadalomtudományi Akadémia marosvásárhelyi részlegéhez, amely a továbbiakban meghatározta élete folyását. 1989 után az intézetet a Román Akadémiához csatolták, így akadémiai kutatóként folytatta tevékenységét 2003 decemberéig, nyugdíjazásáig. Nyugdíjazása azonban nem az aktív tevékenység végét jelentette, hanem annak folytatását, intézménnyel való munkaviszony nélkül. Csak egészségi állapotának a megromlása miatt kényszerült az utóbbi időben tevékenysége leszűkítésére.
A kutatóintézetben lehetősége adódott kutatói hajlama érvényesítésére, kedvenc kutatói témáinak ápolására. Származásánál fogva is érdekelte a falusi élet múltja, a paraszti gazdaság története, de emellett magáévá tette az oktatás- és értelmiségtörténethez kapcsolódó külföldi egyetemjárás kérdését. Ez utóbbit előbb munkahelyi feladatként végezte, de hamar megszerette, és máig tartó, pályafutását meghatározó kutatási témájává vált.
Már évekkel nyugdíjazása előtt, magyar történésztársaival együtt, bekapcsolódott az Erdélyi Múzeum Egyesület tevékenységébe. A Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály, majd 1997-től a marosvásárhelyi fiókegyesület választmányi tagjaként aktív tevékenységet fejtett ki a tudományos ülésszakokon, a fiatal kutatók szakmai felkészítésében és irányításában.
Időközben, 1970-ben doktorátusra jelentkezett. Andrei Otetea bukaresti akadémikusnál felvételizett, ahol vizsgáit sikerrel letette. Az 1789-es nagy francia forradalom erdélyi hatásáról írt doktori disszertációját 1975-ben elkészítette és megvitatásra, illetve elfogadásra benyújtotta, de megvédenie hosszú ideig nem volt alkalma, mivel professzora időközben elhunyt, és nem volt aki átvegye azt. Hosszas halogatás után végül 1994-ben Kolozsváron, Camil Muresan akadémikus tudományos vezetése alatt sikerült megszereznie a történelemtudományok doktora címet.
Tudományos tevékenysége rendszeresen a munkahelyhez kötődött. Olyan kérdésekkel kellett foglalkoznia, amelyeket a munkaadó intézmény tervbe vett, igényelt vagy elfogadott. Első tanulmányát levéltárosként a marosvásárhelyi városi levéltár történetéről közölte 1960-ban. A pedagógiai főiskolán munkásmozgalmi, iparosodástörténeti, falusi gazdaságtörténeti és társadalmi kérdésekre vonatkozó cikkeket közölt. Meg szeretném jegyezni, hogy azok csak a korabeli ideológiai elvárások kielégítésével jelenhettek meg. Szerzőjük azonban a történelmi igazságot szem előtt tartva, mindig ügyelt az objektivitás kereteinek betartására.
Új munkahelyén, a kutatóintézetben bekapcsolódott az erdélyiek külföldi egyetemjárását feltáró tevékenységbe. Ez a nagy horderejű feladat csapatmunkát igényelt, hiszen – amint később beigazolódott – több évtizedes kitartó kutatás hozta meg az összességében értékelhető eredményt. A kérdés kutatásának elindítása Tonk Sándor nevéhez fűződik, aki kidolgozta a vizsgálódás módszertanát és megtette az első lépéseket. Feldolgozta az erdélyiek középkori külföldi egyetemjárásának történetét. A kutatóintézet új munkatársa, Szabó Miklós ezután kapcsolódott be a kutatásokba, és folytatja azt máig. Mivel a kutatóintézetben végzett kutatások eredményei többnyire kiadatlanok maradtak, ez a sors várt az egyetemjárás terén végzett kéziratokra is. Közben az intézet változó – a pártpolitikai útmutatásokat követő – elvárásai miatt kénytelen volt egyéb kérdésekkel is foglalkozni. Így került sor a falujegyzők, paraszti gazdálkodás, mezőségi életforma stb. kutatására, illetve egyes régebbi témák kutatásának folytatására is.
Az egyetemjárásra vonatkozóan az első, rövidebb lélegzetű munkáját, az Erdélyi diákok külföldi egyetemjárása a XVI–XVIII. században c. tanulmányát 1980-ban sikerül magyar nyelven közzétennie a Művelődéstörténeti Tanulmányokban. Munkái zömének a közzétételére az 1989 utáni megváltozott viszonyok teremtettek megfelelő körülményeket. Elsőként 1992-ben, Szegeden sikerült megjelentetni a Tonk Sándorral közösen összeállított kötetet, az Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban 1521–1700 címen. A szerzőtárs Marosvásárhelyről való távozása után tovább folytatta a szívügyévé vált oktatástörténeti kérdés vizsgálatát. Tisztában volt azzal, hogy nem lesz ideje egyedül befejezni ezt a rendkívül időrabló munkát. Ezért szívesen vette a hasonló kérdésekkel foglalkozó magyarországi kollégák közeledését és együttműködését. Máig tartó szoros szakmai és baráti kapcsolatba került Szögi László egyetemi tanárral, az ELTE könyvtárának és levéltárának igazgatójával és másokkal. Közös munkájuk eredménye az Erdélyi diákok európai egyetemeken 1701–1849 c. munka, amelyet a marosvásárhelyi Mentor Kiadó tett közzé 1998-ban.
Szükségesnek vélve az anyaországi egyetemeken tanult erdélyiek megismerését és a felsőoktatásban résztvevők között elfoglalt helyét és szerepét, külön kötetet szentelt e témának, amelyet 2005-ben közölt ugyancsak a Mentornál. Egyetemjárási kutatásainak befejező részeként az 1850–1918 időszakot kutatta, és folyó év elején sikerült befejeznie azt. Ez a hatalmas terjedelmű kézirat mintegy 9.500 erdélyi diák nevét tartalmazza, amelyben az egyetemjárási adatokat kiegészítette a diákok személyére vonatkozó egyéb információkkal is. Ilyenek a születési hely, az előtanulmányok, a hazatérés ideje, az itthoni pályafutás, az elhalálozás ideje stb.
Összességében nézve, a külföldi egyetemjárás feltárása terén kifejtett tevékenysége felbecsülhetetlen értékű, hiszen neki köszönhető, hogy ma már rendelkezünk azokkal a felsőfokú végzettségű erdélyi értelmiségiekre vonatkozó – mintegy négyszáz évet felölelő – forrás jellegű adatokkal, amelyek nélkülözhetetlenek az értelmiségtörténeti kutatások számára.
Amint már említettem, a paraszti gazdálkodás történetének kutatásáról sosem mondott le. E kérdésről több tanulmányt is írt, amelyeket többnyire román nyelven sikerült értékesítenie. A nyugdíjba vonulása előtti években elkészítette több tanulmánya magyar nyelvű változatát, és 2003- ban Művelődés és gazdálkodás az újkori Erdélyben címen tanulmánykötetben közzétette azokat.
Szabó Miklós tudományos tevékenységének a sommázását nem fejezhetjük be anélkül, hogy ne szólnánk helytörténeti kutatásairól, amelyek eredménye több falutörténet (Sáromberke, Csíkjenőfalva, Székelykál, Mezőmadaras). Írásai főként levéltári forrásokra alapozott magas tudományos szintű dolgozatok, amelyek követendő példaként szolgálnak a hasonló kérdésekkel foglalkozók és foglalkozni szándékozók előtt. Ő egyike a legalaposabb és legképzettebb helytörténet- kutatóinknak. És arról sem feledkezhetünk meg, hogy számos alkalommal irányított, tanácsokkal látott el vagy véleményezett helytörténet tartalmú kéziratokat, így igyekezve emelni azok tudományos értékét.
Szabó Miklós pályafutása során példamutató tevékenységet fejtett ki. Főiskolai tanárként tanítványai alapos felkészítését tekintette feladatának, és mindig támogatta azok szárnybontogatását. Kutatóként rendkívüli igényességgel készítette dolgozatait. Mindig a levéltári forrásokra alapozott. A más munkákban fellelhető adatokat – levéltárosi vénával megáldva – rendszeresen ellenőrizte, sohasem elégedett meg azok egyszerű idézésével, minduntalan az eredeti forrásokhoz fordult megbizonyosodás végett. Ezért vált a levéltárak állandó látogatójává itthon és külföldön. Következésképpen írásai nagyon jól dokumentáltak, megbízhatók és a tudományos igényeket kielégítők. Munkássága pedig követendő példa a pályafutásuk elején járó történészeknek.
Nem fejezhetem be köszöntőm kapcsolatunk, barátságunk megemlítése nélkül. Szinte ötven éve ismerjük egymást. A levéltár kutatótermében ismerkedtünk meg, ő mint kutató és én mint kezdő levéltáros. Kapcsolatunk szakmai vonalon indult, ami időközben személyes barátsággá vált. Történetírásunk, közművelődési tevékenységünk kérdéseit, tennivalóit – a konkrét lépések előtt – előbb megbeszéltük, és csak azután cselekedtünk. Több alkalommal szerveztünk tudományos ülésszakot, készítettünk tanulmányokat és ismertetőket, szerkesztettünk tanulmányköteteket. Őbenne mindig megbízhattam, vállalásait példamutatóan elvégezte. Jó volt vele barátként és szakemberként is együtt dolgozni. És szeretném, ha együttműködésünk tovább folytatódna, még ha öregesebben is, nem a valamikori fiatalos hévvel.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)
2012. október 27.
Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (3.)
Börtönlázadások és túlélő hóhérok
A túlélők visszaemlékezése szerint a politikai foglyok számára fenntartott börtönökben az életkörülmények a szovjet gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. Ez ellen csak a szamosújvári rabok lázadtak fel 1958. július 14-én, a francia forradalom napján.
Ennek a börtönlázadásnak aktív résztvevője, szenvedő alanya volt Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves természetrajz-biológia szakos hallgatója, aki még gimnazista korában, 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen. Ezeken a plakátokon először használta a Fekete Kéz aláírást. A magyar forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartóztatták le, előbb hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték, később a Fekete Kéz nevű szervezetben való részvételéért a Kolozsvári Katonai Törvényszék – a korábbi büntetés „megfejeléseként” – 22 év börtönbüntetéssel sújtotta. 1964. július 27-i szabadulása után Balánbányán dolgozott, 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louis-ban. Ott írta meg és angol nyelven publikálta The Victime című visszaemlékezését. 2003-ban visszatelepedett Csíkszeredába.
Az eredetileg magyar nyelven írt visszaemlékezés alapján pontosan rekonstruálható a szamosújvári börtönlázadás. A lázadás oka: az őrök brutális bánásmódja és a mind elviselhetetlenebbé váló börtönviszonyok. A kiváltó ok az volt, hogy az egyik cellában – ahová száz rabot zsúfoltak be – befalazták a vécét, s helyette csebreket raktak be. Az emberi ürülék elviselhetetlen szaga, a levegőtlenség ingerlékennyé tette az embereket. A fellázadt rabok ledobálták az ablakokra szerelt faredőnyöket, és a börtön tízezer foglya artikulátlan üvöltésben tört ki. Tizenegy óra körül megszólalt a börtön szirénája. A rabok túlharsogták a hangját. Olaj volt a tűzre, hogy adott pillanatban az udvaron megjelent Petre Goiciu szekusezredes, hírhedt verőlegény, a börtön parancsnoka. A tízezer rab egyszerre üvöltötte: „Le Goiciuval! Le a gyilkossal!” A börtönparancsnok Kolozsvárról erősítést kért. Állig felfegyverzett belügyi alakulatok körbevették a börtönt, majd megkezdték a leszámolást. A folyosókon gépfegyvereket helyeztek el, majd a teljesen védtelen rabok közé lövettek. A halottak, sebesültek számáról soha nem készült semmilyen nyilvántartás. A géppuskázás után felrántották a cellák ajtaját, akit állva találtak, azt elvitték. (Goiciu Galacról került Erdélybe. Az egykori politikai elítéltek visszaemlékezése szerint a Szamosújvárra érkező transzportokat azzal fogadta: „Borítékban fogtok innen szabadulni: a családotokkal majd közöljük, hogy megdöglöttetek!” Kínzásai nyomán életét vesztette egy Onac nevezetű fiatal móc. A börtönlázadás idején ő adta ki a parancsot, hogy gépfegyverrel lőjenek be a cellákba. Az áldozatok számát soha senki sem összesítette. A túlélők arra viszont emlékeznek, hogy az egyik halottnak Petre Goiciu ezredes személyesen vágta le a lábát, mert a holttest nem fért be az összetákolt deszkakoporsóba. A híres disszidens író, Paul Goma Gherla című kötetében Gheorghiu-Dej kegyeltjeként említi. A galaci vasúti műhelyekben bádogos, semmihez nem értő lakatos, Alexandru Drăghici és Gheorghiu-Dej munkatársa volt. Nekik köszönhetően látványosan ívelt felfelé a Securitate ranglétráján. Kéjjel és nagy élvezettel gyilkolt. Paul Goma szerint a megtestesült hóhér volt. Ágyban és párnák közt, kitüntetések birtokában, nyugdíjasként halt meg. A magyar forradalom idején annyira rettegett, hogy a szamosújvári börtönt övező többsoros szögesdrótot kifelé fordíttatta, nehogy a lakosság megtámadja. A lánya férjhez ment egy börtönőrhöz, aki folytatta apósa szadista módszereit.)
Tudoran, az egyik foglár, mások szerint a börtön alparancsnoka, egy Dés melletti pap fia „vette kezelésbe” az alig 160 centiméter magas Szilágyi Árpádot. Agyba-főbe verte, amikor elájult, a csizmájával belerúgott, s amikor magához tért, 250–300 véresre vert rab feküdt körülötte a cementen. A rabok személyi adatainak felvétele után azzal fenyegették meg őket, hogy Szibériába deportálják. A börtönlázadás után még elviselhetetlenebbé váltak a viszonyok, mindennapossá az ok nélküli verések, a magánzárka.
A „magyar” vonatkozású, a magyar vádlottak elleni perekben a mellényszabóból gyorstalpalással „hadbíróvá” előléptetett Macskási Pál őrnagy, majd ezredes „jeleskedett”. A periratokból, visszaemlékezésekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a vádlottakból, elítéltekből a magyar forradalom eszméivel való azonosulásnak még az írmagját is ki akarta irtani. Az általa elnökölt tanács a legszigorúbb ítéleteket hozta. Életútjának, szerepének pontos felderítése további kutatásokat igényel, de a rendelkezésünkre álló adatok azt bizonyítják: Macskási Pállal végeztették el a janicsármunkát.
A 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István megőrizte Macskási Pál halálakor a kolozsvári Igazság napilapban megjelent gyászjelentést, amely a „drága jó férj, édesapa, szomszéd, jó barát” emlékét hivatott idézni. A minden nehézségen felülkerekedő arisztokrata a gyászjelentés oldalára odaírta: „hamarabb is meghalhattál volna!” P. Ferencz Béla Ervin Ferenc-rendi szerzetes börtönből való szabadulása után megkereste Macskási Pál nyugalmazott ezredes sírját a Házsongárdi temetőben – minden „nagy embert” Erdély Panteonjában helyeznek örök nyugalomra –, és megköszönte az életfogytiglani kényszermunkát, a mérhetetlen szenvedést, megbocsátott neki, majd imádkozott üldözőjéért.
Macskási Pál „utóéletének” van egy teljesen ismeretlen fejezete, ami engem, a szülőfalujához őszintén ragaszkodó korondiként ma is sokkol: az 1956-os elítéltek hóhérának felesége – bizonyos Bíró Berta – korondi származású volt, s a férje halála után átköltözött Marosvásárhelyre, a Budai Nagy Antal lakónegyedbe, dr. Pál-Antal Sándor történész akadémikus édesanyjának tőszomszédságába. „Sic transit gloria mundi” – az e világi dicsőség mulandó – tartja a latin közmondás.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Börtönlázadások és túlélő hóhérok
A túlélők visszaemlékezése szerint a politikai foglyok számára fenntartott börtönökben az életkörülmények a szovjet gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. Ez ellen csak a szamosújvári rabok lázadtak fel 1958. július 14-én, a francia forradalom napján.
Ennek a börtönlázadásnak aktív résztvevője, szenvedő alanya volt Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves természetrajz-biológia szakos hallgatója, aki még gimnazista korában, 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen. Ezeken a plakátokon először használta a Fekete Kéz aláírást. A magyar forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartóztatták le, előbb hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték, később a Fekete Kéz nevű szervezetben való részvételéért a Kolozsvári Katonai Törvényszék – a korábbi büntetés „megfejeléseként” – 22 év börtönbüntetéssel sújtotta. 1964. július 27-i szabadulása után Balánbányán dolgozott, 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louis-ban. Ott írta meg és angol nyelven publikálta The Victime című visszaemlékezését. 2003-ban visszatelepedett Csíkszeredába.
Az eredetileg magyar nyelven írt visszaemlékezés alapján pontosan rekonstruálható a szamosújvári börtönlázadás. A lázadás oka: az őrök brutális bánásmódja és a mind elviselhetetlenebbé váló börtönviszonyok. A kiváltó ok az volt, hogy az egyik cellában – ahová száz rabot zsúfoltak be – befalazták a vécét, s helyette csebreket raktak be. Az emberi ürülék elviselhetetlen szaga, a levegőtlenség ingerlékennyé tette az embereket. A fellázadt rabok ledobálták az ablakokra szerelt faredőnyöket, és a börtön tízezer foglya artikulátlan üvöltésben tört ki. Tizenegy óra körül megszólalt a börtön szirénája. A rabok túlharsogták a hangját. Olaj volt a tűzre, hogy adott pillanatban az udvaron megjelent Petre Goiciu szekusezredes, hírhedt verőlegény, a börtön parancsnoka. A tízezer rab egyszerre üvöltötte: „Le Goiciuval! Le a gyilkossal!” A börtönparancsnok Kolozsvárról erősítést kért. Állig felfegyverzett belügyi alakulatok körbevették a börtönt, majd megkezdték a leszámolást. A folyosókon gépfegyvereket helyeztek el, majd a teljesen védtelen rabok közé lövettek. A halottak, sebesültek számáról soha nem készült semmilyen nyilvántartás. A géppuskázás után felrántották a cellák ajtaját, akit állva találtak, azt elvitték. (Goiciu Galacról került Erdélybe. Az egykori politikai elítéltek visszaemlékezése szerint a Szamosújvárra érkező transzportokat azzal fogadta: „Borítékban fogtok innen szabadulni: a családotokkal majd közöljük, hogy megdöglöttetek!” Kínzásai nyomán életét vesztette egy Onac nevezetű fiatal móc. A börtönlázadás idején ő adta ki a parancsot, hogy gépfegyverrel lőjenek be a cellákba. Az áldozatok számát soha senki sem összesítette. A túlélők arra viszont emlékeznek, hogy az egyik halottnak Petre Goiciu ezredes személyesen vágta le a lábát, mert a holttest nem fért be az összetákolt deszkakoporsóba. A híres disszidens író, Paul Goma Gherla című kötetében Gheorghiu-Dej kegyeltjeként említi. A galaci vasúti műhelyekben bádogos, semmihez nem értő lakatos, Alexandru Drăghici és Gheorghiu-Dej munkatársa volt. Nekik köszönhetően látványosan ívelt felfelé a Securitate ranglétráján. Kéjjel és nagy élvezettel gyilkolt. Paul Goma szerint a megtestesült hóhér volt. Ágyban és párnák közt, kitüntetések birtokában, nyugdíjasként halt meg. A magyar forradalom idején annyira rettegett, hogy a szamosújvári börtönt övező többsoros szögesdrótot kifelé fordíttatta, nehogy a lakosság megtámadja. A lánya férjhez ment egy börtönőrhöz, aki folytatta apósa szadista módszereit.)
Tudoran, az egyik foglár, mások szerint a börtön alparancsnoka, egy Dés melletti pap fia „vette kezelésbe” az alig 160 centiméter magas Szilágyi Árpádot. Agyba-főbe verte, amikor elájult, a csizmájával belerúgott, s amikor magához tért, 250–300 véresre vert rab feküdt körülötte a cementen. A rabok személyi adatainak felvétele után azzal fenyegették meg őket, hogy Szibériába deportálják. A börtönlázadás után még elviselhetetlenebbé váltak a viszonyok, mindennapossá az ok nélküli verések, a magánzárka.
A „magyar” vonatkozású, a magyar vádlottak elleni perekben a mellényszabóból gyorstalpalással „hadbíróvá” előléptetett Macskási Pál őrnagy, majd ezredes „jeleskedett”. A periratokból, visszaemlékezésekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a vádlottakból, elítéltekből a magyar forradalom eszméivel való azonosulásnak még az írmagját is ki akarta irtani. Az általa elnökölt tanács a legszigorúbb ítéleteket hozta. Életútjának, szerepének pontos felderítése további kutatásokat igényel, de a rendelkezésünkre álló adatok azt bizonyítják: Macskási Pállal végeztették el a janicsármunkát.
A 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István megőrizte Macskási Pál halálakor a kolozsvári Igazság napilapban megjelent gyászjelentést, amely a „drága jó férj, édesapa, szomszéd, jó barát” emlékét hivatott idézni. A minden nehézségen felülkerekedő arisztokrata a gyászjelentés oldalára odaírta: „hamarabb is meghalhattál volna!” P. Ferencz Béla Ervin Ferenc-rendi szerzetes börtönből való szabadulása után megkereste Macskási Pál nyugalmazott ezredes sírját a Házsongárdi temetőben – minden „nagy embert” Erdély Panteonjában helyeznek örök nyugalomra –, és megköszönte az életfogytiglani kényszermunkát, a mérhetetlen szenvedést, megbocsátott neki, majd imádkozott üldözőjéért.
Macskási Pál „utóéletének” van egy teljesen ismeretlen fejezete, ami engem, a szülőfalujához őszintén ragaszkodó korondiként ma is sokkol: az 1956-os elítéltek hóhérának felesége – bizonyos Bíró Berta – korondi származású volt, s a férje halála után átköltözött Marosvásárhelyre, a Budai Nagy Antal lakónegyedbe, dr. Pál-Antal Sándor történész akadémikus édesanyjának tőszomszédságába. „Sic transit gloria mundi” – az e világi dicsőség mulandó – tartja a latin közmondás.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. október 29.
Hetven év az irodalom és közélet szolgálatában
Tisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt
Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását.
Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából.
Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja.
1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján.
Emlékezései
Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén.
Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről.
Székely Újság (Székelyudvarhely)
Tisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt
Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását.
Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából.
Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja.
1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján.
Emlékezései
Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén.
Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről.
Székely Újság (Székelyudvarhely)
2012. november 2.
Magyarországon kivégzett erdélyi ötvenhatosok (2.)
A Féja Géza főszerkesztésével megjelenő Új Magyarország 1956. november 2-ai száma közölte Tamási Áron Tiszta beszéd című írását. Tamási Áron az újjáalakuló Parasztszövetségben látta a gazdatársadalom egységének zálogát: „Mindezt úgy szeretném tenni, hogy munkám a magyar munkásság és az értelmiség érdekeit előbbre vigye; megalkuvás nélkül és a szívemben azzal a hódoló buzgalommal, melyet forradalmunk ifjú hősei iránt érzek.”
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar–román határon tartották fogva. 1956 november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán a verés nyomán megkékültek a körmei.
Az irodalomtörténész Jancsó Elemér szintén átélte a budapesti forradalmi harcokat. Csak hónapok múlva, 1957 márciusában vidékről került vissza Erdélybe, Kolozsvárra. Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-ától november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel is sújtották.
A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel „jutalmazta” a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől kezdve rajztáblát ragadott a kezébe, és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Sajnos Varga László református lelkész ugyancsak képzőművész felesége, Varga Anna a férje letartóztatása után a Budapesten készített rajzait megsemmisítette, így az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi képzőművészeti album – minden bizonnyal – fontos alkotásokkal szegényedett. Eörsi Lászlónak 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért.
Balla Pál Aradon született 1919. január 5-én. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25-én végezték ki. Balla Pál volt a csoport elsőrendű vádlottja. 1956. december 10-én tartóztatták le. A Pest Megyei Bíróság első fokon 1957. március 8-án hétévi börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1957. október 22-én az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Balla Pál a forradalom idején tagja volt a gyóni nemzetőrségnek. 1956. december 10-én a kádári hatóságok hozzáfogtak a helyi nemzeti bizottságok felszámolásához. Viszszahelyezték tisztségükbe a forradalom idején elüldözött pártfunkcionáriusokat. Többek között Biksza Miklóst is, aki ekkor az MSZMP járási bizottságának ideiglenes titkára volt. A tömeg azonban behatolt a tanácsterembe, hogy Biksza Miklóst elfogja. A párttitkár kimenekült és az üldözőire – köztük Balla Pálra is – két lövést adott le. Ennek ellenére elfogták, bár Biksza megsebesítette Harmincz Istvánt. Ekkor Balla Pál a tömeg élén rátámadt Biksza Miklósra, majd Harmincz Istvánt az egyik tanyán orvosi ellátáshoz segítette. Később visszatért a Bikszát ütlegelők közé, ott maradt addig, amíg Kövecses Ferenc agyonlőtte a pártfunkcionáriust.
2. Balogh László csatornatisztító Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én. Balogh Lászlót 1957. február 6-án tartóztatták le. A Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette tanácsa első fokon halálra ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1958. április 5-én az első fokon hozott ítéletet, vagyis a halálbüntetést helybenhagyta. Az aradi Balogh László ellen a Péch Géza és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. 1956. október 28-a körül csatlakozott a Baross téri csoporthoz. Nemsokára alparancsnok lett. A Köztársaság téri pártközpont elleni támadásban Balogh László vezette a Kenyérmező utca felől támadó csoportot. Többek állítása szerint ő is rálőtt a már lefegyverzett védőkre. Mindvégig keménykezű parancsnoknak bizonyult. 1956. november 4-én a feltétlen fegyveres ellenállás híve volt, de légnyomást kapott. Ezt követően a Péterffy Sándor utcai kórházban segítette a fegyveres forradalmárok egészségügyi ellátását és élelmezését. Sok-sok társával együtt disszidált. Bécsben bekapcsolódott egy antikádárista szervezkedésbe. 1956. december végén már Budapesten kereste a fegyveres csoportokat, akiknek vezetésére a volt Baross téri főparancsnokot, Nickelsburg Lászlót akarta felkérni. Ez a próbálkozása nem sikerült, ugyanakkor a sebesült forradalmárokat sem sikerült kimenekítenie Magyarországról. 1957 január közepén újra sikerült kijutnia Bécsbe. Tíz nap múlva ismét visszatért Budapestre. Az volt a terve, hogy a sebesülteket Ausztriába menekítse. Mindössze két hétig tartózkodott az országban, amikor az államvédelmi szervek letartóztatták, és bíróság elé állították.
3. Berecz György gépkocsivezető 1924. május 11-én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten. Berecz Györgyöt 1957. április 25-én tartóztatták le. A Budapesti Katonai Bíróság első fokon 1957. december 4-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma – a Szemler János alezredes vezette tanács – az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Ebben a perben a kolozsvári Berecz György volt az elsőrendű vádlott. Az ellene felhozott vádpontok szerint gépkocsivezetőként már 1956. október 23-án tüntetőket szállított. Később a vállalatánál a munkástanács tagja lett. Megszervezte a fegyveres őrséget. 1956. október 30-án a II. kerületi nemzeti bizottság katonai csoportjánál, később a Fő utcai katonai ügyészség épületében lévő, Butkovszky Emánuel vezette csoport tagjaként harcolt. 1956. november 3-án a Köztársaság téri pártház alatt lévő, a korabeli filmfelvételeken is többször megörökített titokzatos pince felkutatásánál segédkezett. Nagy mennyiségű lánggránátot szállított a Fő utcába, hogy megállíthassák a szovjet csapatok előretörését. Butkovszky ekkor Berecz Györgyöt kinevezte a III. kerületi fegyveres erők parancsnokává. 1956. november 4-én elmenekült a Fő utcából. A forradalom leverése után a Csillaghegyen egy ellenállókból álló csoport parancsnokává akarták megválasztani, ő azonban ezt a megbízatást nem vállalta. 1957 áprilisától illegalitásba vonulva bujkált, majd úgy döntött: elhagyja Magyarországot. Szökés közben, az országúton tartóztatták le, majd halálra ítélték és kivégezték.
4. Bokor János vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án. 1957. november 11-én tartóztatták le, a Fővárosi Bíróság Kelemen Gézáné vezette tanácsa első fokon „csak” 11 évi börtönbüntetésre ítélte. Az ügyészség fellebbezett az ítélet ellen. A legfelsőbb bíróság Mecsér József vezette tanácsa másodfokon 1958. június 18-án halálra ítélte. Bokor ellen a Fehér István és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. A fő bűne az volt, hogy 1956. október 26-án Budakeszin egy összeverődött csoport tagjaként megostromolta Sziklai Sándor ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának házát. Az épületből leadott lövés halálosan megsebesítette Márity Lászlót. A tűzharc során meghalt Sziklai Sándor ezredes (az 1989. évi rendszerváltásig emléktáblája ott volt a Bécsi kapu bejáratánál lévő jobb oldali falon!), és az apósa, Kiss Lajos is meghalt. A felbőszült tömeg Sziklai Sándor tetemét ütötte, leköpdöste.
5. Dudás József technikus, mérnök életrajzi adatait már ismertettük. Bár továbbra is fenntartotta kapcsolatait a kommunista párttal, 1945-ben már a Független Kisgazdapárt felé orientálódott. E kapcsolatoknak köszönhetően a budapesti Törvényhatósági Bizottság tagja lett. A Kisgazdapárt elleni támadások időszakában Dudást internálták. 1948-ban kiszabadult, de hamarosan letartóztatták, előbb Kistarcsán, majd Recsken raboskodott. A magyar hatóságok 1951-ben viszszaadták a román államvédelemnek. 1954-ben kiszabadult, és visszakerült Magyarországra. Drucza Attila budapesti történész kutatásai nyomán elsősorban a magyarországi szerepvállalásait, periratát ismerjük. Az 1956-os forradalom kitöréséig mérnökként dolgozott. 1956. október 27-én és 28-án beszédet mondott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Hatalmas sikert aratott. 1956. október 29-én a II. kerületi tanács épületében megalakította a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt, amelynek ő lett az elnöke. 25 pontból álló programot fogalmazott meg, amely abban a helyzetben radikálisnak számított. Dudás József követelte a koalíciós kormány létrehozását, a többpártrendszer megteremtését és a semlegesség kinyilvánítását.
Ugyancsak október 29-én a fegyvereseivel elfoglalta a Szabad Nép szerkesztőségét. Ide tette át a székhelyét is. Az volt a célja, hogy a 25 pontos programját kinyomtassa. Előbb Függetlenség, majd Magyar Függetlenség címen új lapot indított. Már a címlapon bejelentette: nem ismerjük el a jelenlegi kormányt! A Nagy Imre-kormányt összetételéért, határozatlanságáért bírálta. Az általa alapított szervezetet Országos Nemzeti Forradalmi Bizottmánynak nevezte el, holott ehhez megfelelő struktúrával sem rendelkezett. Nagy Imre miniszterelnök 1956. október 30-án a Parlament épületében fogadta Dudás Józsefet, de álláspontjuk semmit nem közeledett egymáshoz. A 400 főből álló fegyveres csoportját a nemzetőrségen kívül akarta helyezni, ezt a harcoló csoportok nem nézték jó szemmel. A lapjában folyamatosan bírálta a kormányt, ezért az értelmiségiek igen jelentős részével is öszszekülönbözött. Összekülönbözött a saját fegyvereseivel is. A kormányerők kétszer azért tartóztatták le, mert álhírek alapján tévesen neki tulajdonították a Külügyminisztérium megtámadását, a Magyar Nemzeti Bank kirablását. 1956. november 5-én légnyomást kapott és a lábán megsebesült, majd kórházba került.
Társai könyörögtek, hogy hagyja el az országot. A róla készült dokumentumfilm szerint hallani sem akart arról, hogy elmeneküljön Magyarországról. Mindvégig azt állította: semmilyen törvénybe ütközőt nem követett el. 1956. november 21-én tárgyalás ürügyén a Parlamentbe csalták, a szovjetek azonnal letartóztatták. A Szovjet Kommunista Párt elnökségi delegációja Dudás Józsefet az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiumának különbizottsága Ledényi Ferenc hadbíró ezredes elnökletével a szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. A kegyelmi kérvényét ugyanaz a bírói testület visszautasította. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
6. Preisz Zoltán szerszámlakatos 1925. szeptember 27-én Marosvásárhelyen született. 1957. január 2-án tartóztatták le, május 7-én a legfelsőbb bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte. Preisz ellen a Pálházi Ferenc és bűntársai elleni perben indítottak bűnvádi eljárást. Tiszapalkonyai rabmunkahelyéről 1956. november 1-jén kiszabadult. Másnap egy másik elítélttársával részt vett fegyveres harcokban. Van egy olyan változat, miszerint Kovács András főparancsnoknál futárszolgálatot teljesített. ÁVH-sokat, belügyi tiszteket vetetett fel arra a listára, amely az előállítandók neveit tartalmazta. Preisz Zoltán 1956. november 4-én felismerte Sarkadi István ügyészt, akit elfogtak, majd Fodor Pál (állítólag ugyancsak erdélyi származású) ÁVH-s főhadnaggyal együtt agyonlőtték. 1956. november 28-ról 29-re virradóra Ausztriába szökött, majd 30-án illegálisan visszatért Magyarországra. Egy emigráns csoport tagjaként az ország katonai térképeit akarta kicsempészni.
7. Szabó János gépkocsivezető 1897. november 17-én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. A Széna téri felkelőcsoport legendás vezetője szegényparaszti családból származott. A hat elemi elvégzése után két polgári osztályt végzett, majd kitanulta a géplakatosmesterséget. 1914-ben behívták katonának. Végigharcolta az első világháborút. A Tanácsköztársaság idején századparancsnok volt a Vörös Hadseregben. A trianoni békediktátum után Romániában maradt, vasúti munkásként dolgozott. 1944-ben Magyarországra költözött, és a Földművelésügyi Minisztériumnál gépkocsivezető lett. Újra megnősült.
Első házasságából két fia született. 1945-ben tagja lett a Magyar Kommunista Pártnak. 1949-ben tiltott határátlépési kísérletéért három hónap börtönbüntetésre ítélték. Szabadulását követően újra autóvezető lett. 1953-ban – ezúttal kémkedés vádjával – újra letartóztatták. Kilenc hónapi vizsgálati fogság után szabadon engedték. 1956. október 25-én csatlakozott a Széna téri fegyveres csoporthoz. Hamarosan vezetőjük lett. Az épülő metró Moszkva téri fúrótornyát és a környező épületeket használták fel a védelmi vonal kiépítésére. Megpróbálták feltartóztatni a szovjet csapatokat, de a hatalmas túlerővel szemben tehetetlennek bizonyultak. Az egységet újra meg újra szétszórták, de minden alkalommal újraszerveződtek. 1956. október végén a Maros utcai ÁVH-s laktanyában ütötték fel a főhadiszállásukat. Szabó bácsi – ahogyan társai nevezték – óriási hatással volt a tizenéves gyerekekre. A 18 éves korában kivégzett Mansfeld Péter is az ő keze alatt vált forradalmárrá.
Amikor a harcok szüneteltek, a Széna téri fegyveres csoport felvigyázott a rendre, ellenőrizték a közúti forgalmat, az ÁVH-s tisztek, pártfunkcionáriusok lakásán házkutatást tartottak, többeket letartóztattak. 1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza. Az SZKP elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. Budapesten 1960. március 2-án végezték ki. 1956. november 18-án tartóztatták le. Három évig tartották vizsgálati fogságban. 1959. november 5-én a fővárosi bíróság Tutsek Gusztáv elnökletével első fokon halálra ítélte. 1960. február 29-én a legfelsőbb bíróság – Borbély János tanácsa – helyben hagyta az első fokon hozott ítéletet. A szamosardói származású Szabó János Kecskeméten 1956. október 26-án csatlakozott a tüntetőkhöz. Részt vett a rabok kiszabadításában, a városparancsnokság elfoglalásában.
Egy kisebb csoporttal Nagykőrösön segítette a felkelőket a helyi rendőrkapitányság és a pártbizottság székházának elfoglalásában. Később a kocséri és jászkarajenői rendőrőrsöt is lefegyverezték. Jászkarajenőn a postahivatalból magukkal vittek 46 000 forintot. Később Tiszakécskén fegyveres akciókban vett részt: megszállták a vegyipari üzemet, a vállalat őrségét lefegyverezték, de a helyi rendőrség épületét nem tudták elfoglalni. Visszatért Kecskemétre, ahol 1956. október 27-én társaival együtt harcba bocsátkozott egy magyar katonai alakulattal. Megsebesült. 1956. október 28-ától november 4-áig a kecskeméti forradalmi rendfenntartó szervezetben teljesített szolgálatot. A forradalom leverése után az elsők között tartóztatták le, állították bíróság elé.
A magyar forradalommal, a forradalom eszméivel való azonosulásért az erdélyi települések közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1-jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
A Féja Géza főszerkesztésével megjelenő Új Magyarország 1956. november 2-ai száma közölte Tamási Áron Tiszta beszéd című írását. Tamási Áron az újjáalakuló Parasztszövetségben látta a gazdatársadalom egységének zálogát: „Mindezt úgy szeretném tenni, hogy munkám a magyar munkásság és az értelmiség érdekeit előbbre vigye; megalkuvás nélkül és a szívemben azzal a hódoló buzgalommal, melyet forradalmunk ifjú hősei iránt érzek.”
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar–román határon tartották fogva. 1956 november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán a verés nyomán megkékültek a körmei.
Az irodalomtörténész Jancsó Elemér szintén átélte a budapesti forradalmi harcokat. Csak hónapok múlva, 1957 márciusában vidékről került vissza Erdélybe, Kolozsvárra. Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-ától november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel is sújtották.
A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel „jutalmazta” a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől kezdve rajztáblát ragadott a kezébe, és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Sajnos Varga László református lelkész ugyancsak képzőművész felesége, Varga Anna a férje letartóztatása után a Budapesten készített rajzait megsemmisítette, így az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi képzőművészeti album – minden bizonnyal – fontos alkotásokkal szegényedett. Eörsi Lászlónak 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért.
Balla Pál Aradon született 1919. január 5-én. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25-én végezték ki. Balla Pál volt a csoport elsőrendű vádlottja. 1956. december 10-én tartóztatták le. A Pest Megyei Bíróság első fokon 1957. március 8-án hétévi börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1957. október 22-én az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Balla Pál a forradalom idején tagja volt a gyóni nemzetőrségnek. 1956. december 10-én a kádári hatóságok hozzáfogtak a helyi nemzeti bizottságok felszámolásához. Viszszahelyezték tisztségükbe a forradalom idején elüldözött pártfunkcionáriusokat. Többek között Biksza Miklóst is, aki ekkor az MSZMP járási bizottságának ideiglenes titkára volt. A tömeg azonban behatolt a tanácsterembe, hogy Biksza Miklóst elfogja. A párttitkár kimenekült és az üldözőire – köztük Balla Pálra is – két lövést adott le. Ennek ellenére elfogták, bár Biksza megsebesítette Harmincz Istvánt. Ekkor Balla Pál a tömeg élén rátámadt Biksza Miklósra, majd Harmincz Istvánt az egyik tanyán orvosi ellátáshoz segítette. Később visszatért a Bikszát ütlegelők közé, ott maradt addig, amíg Kövecses Ferenc agyonlőtte a pártfunkcionáriust.
2. Balogh László csatornatisztító Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én. Balogh Lászlót 1957. február 6-án tartóztatták le. A Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette tanácsa első fokon halálra ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1958. április 5-én az első fokon hozott ítéletet, vagyis a halálbüntetést helybenhagyta. Az aradi Balogh László ellen a Péch Géza és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. 1956. október 28-a körül csatlakozott a Baross téri csoporthoz. Nemsokára alparancsnok lett. A Köztársaság téri pártközpont elleni támadásban Balogh László vezette a Kenyérmező utca felől támadó csoportot. Többek állítása szerint ő is rálőtt a már lefegyverzett védőkre. Mindvégig keménykezű parancsnoknak bizonyult. 1956. november 4-én a feltétlen fegyveres ellenállás híve volt, de légnyomást kapott. Ezt követően a Péterffy Sándor utcai kórházban segítette a fegyveres forradalmárok egészségügyi ellátását és élelmezését. Sok-sok társával együtt disszidált. Bécsben bekapcsolódott egy antikádárista szervezkedésbe. 1956. december végén már Budapesten kereste a fegyveres csoportokat, akiknek vezetésére a volt Baross téri főparancsnokot, Nickelsburg Lászlót akarta felkérni. Ez a próbálkozása nem sikerült, ugyanakkor a sebesült forradalmárokat sem sikerült kimenekítenie Magyarországról. 1957 január közepén újra sikerült kijutnia Bécsbe. Tíz nap múlva ismét visszatért Budapestre. Az volt a terve, hogy a sebesülteket Ausztriába menekítse. Mindössze két hétig tartózkodott az országban, amikor az államvédelmi szervek letartóztatták, és bíróság elé állították.
3. Berecz György gépkocsivezető 1924. május 11-én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten. Berecz Györgyöt 1957. április 25-én tartóztatták le. A Budapesti Katonai Bíróság első fokon 1957. december 4-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma – a Szemler János alezredes vezette tanács – az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Ebben a perben a kolozsvári Berecz György volt az elsőrendű vádlott. Az ellene felhozott vádpontok szerint gépkocsivezetőként már 1956. október 23-án tüntetőket szállított. Később a vállalatánál a munkástanács tagja lett. Megszervezte a fegyveres őrséget. 1956. október 30-án a II. kerületi nemzeti bizottság katonai csoportjánál, később a Fő utcai katonai ügyészség épületében lévő, Butkovszky Emánuel vezette csoport tagjaként harcolt. 1956. november 3-án a Köztársaság téri pártház alatt lévő, a korabeli filmfelvételeken is többször megörökített titokzatos pince felkutatásánál segédkezett. Nagy mennyiségű lánggránátot szállított a Fő utcába, hogy megállíthassák a szovjet csapatok előretörését. Butkovszky ekkor Berecz Györgyöt kinevezte a III. kerületi fegyveres erők parancsnokává. 1956. november 4-én elmenekült a Fő utcából. A forradalom leverése után a Csillaghegyen egy ellenállókból álló csoport parancsnokává akarták megválasztani, ő azonban ezt a megbízatást nem vállalta. 1957 áprilisától illegalitásba vonulva bujkált, majd úgy döntött: elhagyja Magyarországot. Szökés közben, az országúton tartóztatták le, majd halálra ítélték és kivégezték.
4. Bokor János vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án. 1957. november 11-én tartóztatták le, a Fővárosi Bíróság Kelemen Gézáné vezette tanácsa első fokon „csak” 11 évi börtönbüntetésre ítélte. Az ügyészség fellebbezett az ítélet ellen. A legfelsőbb bíróság Mecsér József vezette tanácsa másodfokon 1958. június 18-án halálra ítélte. Bokor ellen a Fehér István és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. A fő bűne az volt, hogy 1956. október 26-án Budakeszin egy összeverődött csoport tagjaként megostromolta Sziklai Sándor ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának házát. Az épületből leadott lövés halálosan megsebesítette Márity Lászlót. A tűzharc során meghalt Sziklai Sándor ezredes (az 1989. évi rendszerváltásig emléktáblája ott volt a Bécsi kapu bejáratánál lévő jobb oldali falon!), és az apósa, Kiss Lajos is meghalt. A felbőszült tömeg Sziklai Sándor tetemét ütötte, leköpdöste.
5. Dudás József technikus, mérnök életrajzi adatait már ismertettük. Bár továbbra is fenntartotta kapcsolatait a kommunista párttal, 1945-ben már a Független Kisgazdapárt felé orientálódott. E kapcsolatoknak köszönhetően a budapesti Törvényhatósági Bizottság tagja lett. A Kisgazdapárt elleni támadások időszakában Dudást internálták. 1948-ban kiszabadult, de hamarosan letartóztatták, előbb Kistarcsán, majd Recsken raboskodott. A magyar hatóságok 1951-ben viszszaadták a román államvédelemnek. 1954-ben kiszabadult, és visszakerült Magyarországra. Drucza Attila budapesti történész kutatásai nyomán elsősorban a magyarországi szerepvállalásait, periratát ismerjük. Az 1956-os forradalom kitöréséig mérnökként dolgozott. 1956. október 27-én és 28-án beszédet mondott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Hatalmas sikert aratott. 1956. október 29-én a II. kerületi tanács épületében megalakította a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt, amelynek ő lett az elnöke. 25 pontból álló programot fogalmazott meg, amely abban a helyzetben radikálisnak számított. Dudás József követelte a koalíciós kormány létrehozását, a többpártrendszer megteremtését és a semlegesség kinyilvánítását.
Ugyancsak október 29-én a fegyvereseivel elfoglalta a Szabad Nép szerkesztőségét. Ide tette át a székhelyét is. Az volt a célja, hogy a 25 pontos programját kinyomtassa. Előbb Függetlenség, majd Magyar Függetlenség címen új lapot indított. Már a címlapon bejelentette: nem ismerjük el a jelenlegi kormányt! A Nagy Imre-kormányt összetételéért, határozatlanságáért bírálta. Az általa alapított szervezetet Országos Nemzeti Forradalmi Bizottmánynak nevezte el, holott ehhez megfelelő struktúrával sem rendelkezett. Nagy Imre miniszterelnök 1956. október 30-án a Parlament épületében fogadta Dudás Józsefet, de álláspontjuk semmit nem közeledett egymáshoz. A 400 főből álló fegyveres csoportját a nemzetőrségen kívül akarta helyezni, ezt a harcoló csoportok nem nézték jó szemmel. A lapjában folyamatosan bírálta a kormányt, ezért az értelmiségiek igen jelentős részével is öszszekülönbözött. Összekülönbözött a saját fegyvereseivel is. A kormányerők kétszer azért tartóztatták le, mert álhírek alapján tévesen neki tulajdonították a Külügyminisztérium megtámadását, a Magyar Nemzeti Bank kirablását. 1956. november 5-én légnyomást kapott és a lábán megsebesült, majd kórházba került.
Társai könyörögtek, hogy hagyja el az országot. A róla készült dokumentumfilm szerint hallani sem akart arról, hogy elmeneküljön Magyarországról. Mindvégig azt állította: semmilyen törvénybe ütközőt nem követett el. 1956. november 21-én tárgyalás ürügyén a Parlamentbe csalták, a szovjetek azonnal letartóztatták. A Szovjet Kommunista Párt elnökségi delegációja Dudás Józsefet az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiumának különbizottsága Ledényi Ferenc hadbíró ezredes elnökletével a szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. A kegyelmi kérvényét ugyanaz a bírói testület visszautasította. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
6. Preisz Zoltán szerszámlakatos 1925. szeptember 27-én Marosvásárhelyen született. 1957. január 2-án tartóztatták le, május 7-én a legfelsőbb bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte. Preisz ellen a Pálházi Ferenc és bűntársai elleni perben indítottak bűnvádi eljárást. Tiszapalkonyai rabmunkahelyéről 1956. november 1-jén kiszabadult. Másnap egy másik elítélttársával részt vett fegyveres harcokban. Van egy olyan változat, miszerint Kovács András főparancsnoknál futárszolgálatot teljesített. ÁVH-sokat, belügyi tiszteket vetetett fel arra a listára, amely az előállítandók neveit tartalmazta. Preisz Zoltán 1956. november 4-én felismerte Sarkadi István ügyészt, akit elfogtak, majd Fodor Pál (állítólag ugyancsak erdélyi származású) ÁVH-s főhadnaggyal együtt agyonlőtték. 1956. november 28-ról 29-re virradóra Ausztriába szökött, majd 30-án illegálisan visszatért Magyarországra. Egy emigráns csoport tagjaként az ország katonai térképeit akarta kicsempészni.
7. Szabó János gépkocsivezető 1897. november 17-én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. A Széna téri felkelőcsoport legendás vezetője szegényparaszti családból származott. A hat elemi elvégzése után két polgári osztályt végzett, majd kitanulta a géplakatosmesterséget. 1914-ben behívták katonának. Végigharcolta az első világháborút. A Tanácsköztársaság idején századparancsnok volt a Vörös Hadseregben. A trianoni békediktátum után Romániában maradt, vasúti munkásként dolgozott. 1944-ben Magyarországra költözött, és a Földművelésügyi Minisztériumnál gépkocsivezető lett. Újra megnősült.
Első házasságából két fia született. 1945-ben tagja lett a Magyar Kommunista Pártnak. 1949-ben tiltott határátlépési kísérletéért három hónap börtönbüntetésre ítélték. Szabadulását követően újra autóvezető lett. 1953-ban – ezúttal kémkedés vádjával – újra letartóztatták. Kilenc hónapi vizsgálati fogság után szabadon engedték. 1956. október 25-én csatlakozott a Széna téri fegyveres csoporthoz. Hamarosan vezetőjük lett. Az épülő metró Moszkva téri fúrótornyát és a környező épületeket használták fel a védelmi vonal kiépítésére. Megpróbálták feltartóztatni a szovjet csapatokat, de a hatalmas túlerővel szemben tehetetlennek bizonyultak. Az egységet újra meg újra szétszórták, de minden alkalommal újraszerveződtek. 1956. október végén a Maros utcai ÁVH-s laktanyában ütötték fel a főhadiszállásukat. Szabó bácsi – ahogyan társai nevezték – óriási hatással volt a tizenéves gyerekekre. A 18 éves korában kivégzett Mansfeld Péter is az ő keze alatt vált forradalmárrá.
Amikor a harcok szüneteltek, a Széna téri fegyveres csoport felvigyázott a rendre, ellenőrizték a közúti forgalmat, az ÁVH-s tisztek, pártfunkcionáriusok lakásán házkutatást tartottak, többeket letartóztattak. 1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza. Az SZKP elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. Budapesten 1960. március 2-án végezték ki. 1956. november 18-án tartóztatták le. Három évig tartották vizsgálati fogságban. 1959. november 5-én a fővárosi bíróság Tutsek Gusztáv elnökletével első fokon halálra ítélte. 1960. február 29-én a legfelsőbb bíróság – Borbély János tanácsa – helyben hagyta az első fokon hozott ítéletet. A szamosardói származású Szabó János Kecskeméten 1956. október 26-án csatlakozott a tüntetőkhöz. Részt vett a rabok kiszabadításában, a városparancsnokság elfoglalásában.
Egy kisebb csoporttal Nagykőrösön segítette a felkelőket a helyi rendőrkapitányság és a pártbizottság székházának elfoglalásában. Később a kocséri és jászkarajenői rendőrőrsöt is lefegyverezték. Jászkarajenőn a postahivatalból magukkal vittek 46 000 forintot. Később Tiszakécskén fegyveres akciókban vett részt: megszállták a vegyipari üzemet, a vállalat őrségét lefegyverezték, de a helyi rendőrség épületét nem tudták elfoglalni. Visszatért Kecskemétre, ahol 1956. október 27-én társaival együtt harcba bocsátkozott egy magyar katonai alakulattal. Megsebesült. 1956. október 28-ától november 4-áig a kecskeméti forradalmi rendfenntartó szervezetben teljesített szolgálatot. A forradalom leverése után az elsők között tartóztatták le, állították bíróság elé.
A magyar forradalommal, a forradalom eszméivel való azonosulásért az erdélyi települések közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1-jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 21.
Boros Zoltán: „meg kell állítani az erdélyi magyarság exodusát”
Érdekes magyar párharc alakult ki a 2-es számú marosvásárhelyi választási körzetben: az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) színeiben Boros Zoltán közismert televíziós személyiség indul, az RMDSZ részéről pedig a megyei önkormányzat volt elnöke, Lokodi Edit Emőke próbál képviselői mandátumot szerezni. Boros Zoltán azt állítja, 73 évesen is százszázalékosan egészséges és bármilyen kemény munkára felkészült.
– Miért szeretne egy ismert és elismert tévés személyiség politikus lenni?
– Az utóbbi időben ha nem is dolgoztam sajtóintézményben, azt hiszem, hogy az újságírókra jellemző szakmai elferdültségnek köszönhetően továbbra is követtem a politikai eseményeket. Egy idő után a szemlélést már reflexből is a tenni akarás váltja fel. Én nem valaki vagy valakik ellen vállalnék közszerepet, hanem valamiért és valakikért. Azért, mert meggyőződésem, hogy rendszerű megoldások nélkül nem lehet a romániai magyarság jövőjét biztosítani. Gondolok elsősorban a különböző autonómiaformákra, amelyek segítségével egy olyan légkört teremthetnénk Erdélyben, amely megállíthatná a magyarság exodusát.
El kellene érnünk, hogy végre a gyakorlatban is rendeződjenek az anyanyelv használatával kapcsolatos gondjaink. Nem azért, mert nem tudnánk, vagy nem akarnánk románul beszélni, hanem egyszerűen azért, mert egy olyan jogról van szó, amit különböző törvények szentesítenek, és egyáltalán megillet bennünket. Aztán ugye még ott van a Bolyai Egyetem szinte tíz éve jegelt ügye, közösségi vagyonunk restitúciójának a kérdése és még sok más.
– Alkalmasnak tartja magát mindezek kiharcolására? Azért kérdezem ezt, mert alapfoglalkozását illetően ön zeneszerző és zongorista, ami finom lélekre utal.
– Finom, de erős lélek – tenném hozzá. Egy olyan lélek, amely Bukarestben a legnehezebb időszakban edződött. Forradalom, fekete március, bányászjárás, és hadd ne soroljam tovább azokat az eseményeket, amelyeken a magyar adás főszerkesztőjeként helyt kellett állnom. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy az etikusság és az erkölcsösség manapság és főleg mifelénk nem egyeztethető össze a politizálással.
– Nem tart attól, hogy ha nem jut be, a magyarok szemében már nem sikeres tévés, hanem bukott politikus lesz?
– Én nem nevezném bukottnak azt az embert, aki nem végez az első helyen. Jó lenne, ha mindannyian – vagy legalábbis mi, magyarok – afféle sportvetélkedőként fognánk fel a december 9-ei versenyt, ahol mindannyian be szeretnénk jutni a célba. Ennek érdekében akarjunk minél jobbak lenni, és ne az ellenfél elgáncsolása foglalkoztasson.
– A 2-es számú körzetben indul, ahol az RMDSZ-es Lokodi Edit Emőkével verseng a magyar voksokért…
– Én például Lokodi Edit Emőkére jelölttársként tekintek, nem ellenfélként és még kevésbé ellenségként. Azt is tudom, hogy közös a célunk, csupán a stílus és a fontossági sorrend különbözik. Az, hogy néppártosként elvenném a szavazatait, megint csak nézőpont kérdése.
– Ön 73 évesen is idealista! Ebben a korban nem érzi-e magát idősnek a parlamenti munkához?
– Szerintem 60–65 éves kor után nagyon kevés az az ember, aki elmondhatja magáról, hogy ő százszázalékosan egészséges, és bármilyen kemény munkára felkészült. Persze elgondolkodtató, hogy nyugdíjasként valakinek kell ilyen szerepet vállalnia, vagy sem. De mivel a parlamentben nem szaladni mennék – még ha a sportversenyt is hoztam fel példaként –, hanem gondolkodni, úgy érzem ennek a feladatnak eleget tudok tenni.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Érdekes magyar párharc alakult ki a 2-es számú marosvásárhelyi választási körzetben: az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) színeiben Boros Zoltán közismert televíziós személyiség indul, az RMDSZ részéről pedig a megyei önkormányzat volt elnöke, Lokodi Edit Emőke próbál képviselői mandátumot szerezni. Boros Zoltán azt állítja, 73 évesen is százszázalékosan egészséges és bármilyen kemény munkára felkészült.
– Miért szeretne egy ismert és elismert tévés személyiség politikus lenni?
– Az utóbbi időben ha nem is dolgoztam sajtóintézményben, azt hiszem, hogy az újságírókra jellemző szakmai elferdültségnek köszönhetően továbbra is követtem a politikai eseményeket. Egy idő után a szemlélést már reflexből is a tenni akarás váltja fel. Én nem valaki vagy valakik ellen vállalnék közszerepet, hanem valamiért és valakikért. Azért, mert meggyőződésem, hogy rendszerű megoldások nélkül nem lehet a romániai magyarság jövőjét biztosítani. Gondolok elsősorban a különböző autonómiaformákra, amelyek segítségével egy olyan légkört teremthetnénk Erdélyben, amely megállíthatná a magyarság exodusát.
El kellene érnünk, hogy végre a gyakorlatban is rendeződjenek az anyanyelv használatával kapcsolatos gondjaink. Nem azért, mert nem tudnánk, vagy nem akarnánk románul beszélni, hanem egyszerűen azért, mert egy olyan jogról van szó, amit különböző törvények szentesítenek, és egyáltalán megillet bennünket. Aztán ugye még ott van a Bolyai Egyetem szinte tíz éve jegelt ügye, közösségi vagyonunk restitúciójának a kérdése és még sok más.
– Alkalmasnak tartja magát mindezek kiharcolására? Azért kérdezem ezt, mert alapfoglalkozását illetően ön zeneszerző és zongorista, ami finom lélekre utal.
– Finom, de erős lélek – tenném hozzá. Egy olyan lélek, amely Bukarestben a legnehezebb időszakban edződött. Forradalom, fekete március, bányászjárás, és hadd ne soroljam tovább azokat az eseményeket, amelyeken a magyar adás főszerkesztőjeként helyt kellett állnom. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy az etikusság és az erkölcsösség manapság és főleg mifelénk nem egyeztethető össze a politizálással.
– Nem tart attól, hogy ha nem jut be, a magyarok szemében már nem sikeres tévés, hanem bukott politikus lesz?
– Én nem nevezném bukottnak azt az embert, aki nem végez az első helyen. Jó lenne, ha mindannyian – vagy legalábbis mi, magyarok – afféle sportvetélkedőként fognánk fel a december 9-ei versenyt, ahol mindannyian be szeretnénk jutni a célba. Ennek érdekében akarjunk minél jobbak lenni, és ne az ellenfél elgáncsolása foglalkoztasson.
– A 2-es számú körzetben indul, ahol az RMDSZ-es Lokodi Edit Emőkével verseng a magyar voksokért…
– Én például Lokodi Edit Emőkére jelölttársként tekintek, nem ellenfélként és még kevésbé ellenségként. Azt is tudom, hogy közös a célunk, csupán a stílus és a fontossági sorrend különbözik. Az, hogy néppártosként elvenném a szavazatait, megint csak nézőpont kérdése.
– Ön 73 évesen is idealista! Ebben a korban nem érzi-e magát idősnek a parlamenti munkához?
– Szerintem 60–65 éves kor után nagyon kevés az az ember, aki elmondhatja magáról, hogy ő százszázalékosan egészséges, és bármilyen kemény munkára felkészült. Persze elgondolkodtató, hogy nyugdíjasként valakinek kell ilyen szerepet vállalnia, vagy sem. De mivel a parlamentben nem szaladni mennék – még ha a sportversenyt is hoztam fel példaként –, hanem gondolkodni, úgy érzem ennek a feladatnak eleget tudok tenni.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 24.
Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (6.)
A perek folytatódnak
Keleti Ferenc bukaresti nagykövet arról is tájékoztatta az MSZMP PB-t, hogy „az itt élő magyarság véleménye megoszlik a határok sérthetetlenségét illetően tett kijelentésről (…), több helyről hallani, hogy az említett kijelentés csalódást keltett”.
Az 1958. februári egyértelmű kudarctól, a magyar párt- és kormányvezetők megalkuvásától, rendkívül defenzív hozzáállásától nyílegyenes út vezetett a Grósz Károly és Nicolae Ceauşescu közötti 1988. évi aradi szégyenletes találkozóig. A Gheorghiu-Dej fémjelezte „nemzeti vonal” a látogatás után tovább erősödött, a magyarellenes nacionalizmus újabb lendületet kapott: 1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor többször idézett tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt »jószomszédi viszony« ne sérüljön.” Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román–magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítéltek, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román–magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989. decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd a mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után, 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. A jelen kötetben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan –, akiknek volt kellő hitük és humorérzékük. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról. A kötetben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után – amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „graţiere”) – nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel. A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében többszázas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957. szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos Canossa-járásra is kötelezték. A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincsen pontos adatunk. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része is magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Securitate részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14.30 és 15 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat.
Amikor a kutatást 1990 elején végre elkezdhettem, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek: a teljesen megvakult, életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi, Máramarosszigeten élő református lelkész, az 1991-ben elhunyt, a saját árnyékától is rettegő, minden beszélgetéstől elzárkózó Nagy Lajos szabómester, a teljesen visszavonult Rimay János egykori földbirtokos, Csongrádi Ferenc asztalos, Székely Gyula kárpitos, hámkészítő és szobafestő. Ez utóbbi elborult elméjével a történész számára nem nyújthatott használható információkat.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A perek folytatódnak
Keleti Ferenc bukaresti nagykövet arról is tájékoztatta az MSZMP PB-t, hogy „az itt élő magyarság véleménye megoszlik a határok sérthetetlenségét illetően tett kijelentésről (…), több helyről hallani, hogy az említett kijelentés csalódást keltett”.
Az 1958. februári egyértelmű kudarctól, a magyar párt- és kormányvezetők megalkuvásától, rendkívül defenzív hozzáállásától nyílegyenes út vezetett a Grósz Károly és Nicolae Ceauşescu közötti 1988. évi aradi szégyenletes találkozóig. A Gheorghiu-Dej fémjelezte „nemzeti vonal” a látogatás után tovább erősödött, a magyarellenes nacionalizmus újabb lendületet kapott: 1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor többször idézett tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt »jószomszédi viszony« ne sérüljön.” Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román–magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítéltek, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román–magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989. decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd a mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után, 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. A jelen kötetben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan –, akiknek volt kellő hitük és humorérzékük. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról. A kötetben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után – amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „graţiere”) – nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel. A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében többszázas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957. szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos Canossa-járásra is kötelezték. A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincsen pontos adatunk. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része is magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Securitate részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14.30 és 15 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat.
Amikor a kutatást 1990 elején végre elkezdhettem, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek: a teljesen megvakult, életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi, Máramarosszigeten élő református lelkész, az 1991-ben elhunyt, a saját árnyékától is rettegő, minden beszélgetéstől elzárkózó Nagy Lajos szabómester, a teljesen visszavonult Rimay János egykori földbirtokos, Csongrádi Ferenc asztalos, Székely Gyula kárpitos, hámkészítő és szobafestő. Ez utóbbi elborult elméjével a történész számára nem nyújthatott használható információkat.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. november 30.
Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (7.)
Túlélők emlékezete
Több száz mélyinterjú, beszélgetés után rá kellett jönnöm, hogy a túlélők egyik napról a másikra drámaivá vált sorsuk legfontosabb időszakára, a vizsgálati fogság, a vallatás, a kihallgatás, a szembesítés eseményeire emlékeznek a legkevésbé.
A letartóztatás, a rabszállítás, a börtönnel való első szembesülés iszonyatos sokkját még megőrizte az emlékezet, utána pedig az idegrendszer azzal védekezett, hogy a memóriából „törölte” a kellemetlen élményeket. Talán ezzel is magyarázható, hogy a túlélők igen nagy többsége nem emlékszik az állambiztonsági tiszt által imamalom-szerűen, akár századszor is feltett kérdésekre. Szerencsés kivételek, természetesen, vannak: dr. Várhegyi István szociológus, Dávid Gyula irodalomtörténész, Varga László református lelkész még a kérdésfeltevés „hangulatára”, „atmoszférájára” is pontosan emlékszik. A legnagyobb bravúrt Varga László hajtotta végre: a börtönben Utiu Francisc hadnagy, bűnügyi vizsgálóbiztos parancsára 1957. április 11-én már-már betűhíven rekonstruálta a Budapesten a magyar forradalom és szabadságharc idején, 1956. október 23-a és november 3-a között készített, a letartóztatása után a felesége által elégetett naplót. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt, és az Amerikai Egyesült Államokban, Chicagóban elhunyt Vastag Lajos közgazdász és Koczka György tévészerkesztő, Varga László tiszteletes úr – egyéni habitusuknak, irodalmi érdeklődésüknek köszönhetően – az úgynevezett „árnyalatokra”, a „szekus-lélek” – ha egyáltalán van, volt ilyen – „rejtelmeire”, a nagyon ritka ellágyulásokra is pontosan emlékezett, emlékszik.
A három év börtönbüntetésre ítélt Koczka György visszaemlékezése szerint Gruia Manea*, a legkegyetlenebb vallató tisztek egyike az egyik kihallgatáson – mivel az ausztráliai Melbourne-ben éppen akkor zajlottak az olimpiai játékok – beszámolt arról, hogy mik történtek az olimpián: „Többek között azt is említette, hogy a vízipóló-mérkőzés döntőjén az orosz és a magyar válogatott összeverekedett. Persze ezt annak bizonyítékaként mondta, hogy mi, magyarok milyen rohadt alakok vagyunk, hogy a nagy Szovjetunió csapatával is kikezdünk. Hiába magyaráztam neki, hogy én romániai magyar vagyok, és hogy azokhoz nem sok közöm van, nem hitte el.” Varga László a budapesti Püski Kiadónál 1998-ban megjelent, A fegyencélet fintorai. Románia 1956 után címet viselő kötetében, mint egy „rózsafűzér”-be, csokorba szedte a börtönben eltöltött hét esztendő fanyar humorral átszőtt emlékeit. Amikor Utiu Francisc vallatótisztje már unta a kihallgatást, arra kérte Varga Lászlót: meséljen a budapesti forradalomról! Varga László teljes átélésével, mesélésével minden bizonnyal élete egyik legjobb „alakítását” nyújtotta. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtönemlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól.
A „hazaárulási perek” túlélői közül a legjobb memóriával Balaskó Vilmost áldotta meg a Gondviselő. Emlékiratában, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület gondozásában, e sorok írójának előszavával 2001-ben megjelent Élet a föld alatt című kötetében – Varga Lászlóhoz hasonlóan – nemcsak a smasszerek, cellabeli tárgyak, a monoton és ehetetlen „menü” „fogásainak”, a rabtársainak teljes névsorát közli, hanem a 37-es cella vázlata A püspökök cellája alfejezetben – miután név szerint felsorolja a rabokat – arra is visszaemlékszik, hogy az egyházi méltóságok a három emelet melyik priccsén aludtak.
* Gruia Manea szekus őrnagy karrierje Bákóban kezdődött, majd a szamosújvári börtönben folytatódott. A kolozsvári Securitatéra az 1956-os magyar forradalom kitörése előtt helyezték át. Az egyetemi városban valójában ő irányította a diákok elleni megtorlást. Az egyik letartóztatott bölcsész hallgatónőt, Augustin Neamţu húgát úgy megütötte, hogy agyvérzést kapott, és ennek következményeként később, 51 éves korában elhunyt. Arra akarta rákényszeríteni, hogy beszéljen a testvére „rendszerellenes bűntetteiről”.
1956. november 1-jén a Házsongárdi temetőben a halottak napi megemlékezéskor ő vezényelte le a Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak megfigyelését, követését. A diákok az egyetem vezetőségének felkérésére, Dávid Gyula tanársegéd, ösztöndíjas aspiráns vezetésével kitakarították, rendbe rakták az írók és neves személyiségek sírjait. A bolyais diákok Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor sírjára virágot helyeztek el, gyertyát gyújtottak. A közvetlen közelben szaglászó Gruia Manea szemtanúja volt annak, hogy Bartis Ferenc magyar szakos hallgató, költő -- akit a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 1957. szeptember 25-én hét év börtönbüntetésre ítélt – egy alkalmi versét szavalta el. Dávid Gyulát, mint a magyar forradalom áldozataiért tartott házsongárdi temetői megemlékezés főszervezőjét, hét év börtönbüntetésre ítélte a kolozsvári Katonai Törvényszék. Hencegve dicsekedett neki Gruia Manea: „Ott voltunk közöttetek! Ha valamit csináltatok volna, ott, helyben kinyírtunk volna!” 1958 után Gruia Manea egy ideig Radnán a Securitate parancsnoka volt. Ő kínozta és vallatta Nicolae Mărgineanu tanárt, ő győzte meg Alexandru Drăghici belügyminisztert, hogy dr. Petru Groza államelnök kérése ellenére ne engedjék szabadon. Megkísérelte letartóztatni a kiváló költőt, Lucian Blagát is. A visszaemlékezések szerint a foglyok talpának verésére „szakosodott”: egy vasrúddal addig ütötte a talpukat, amíg elájultak. Visszaélései miatt kirakták a Securitatétól, és egy lottóügynökségnél dolgozott. Mivel nagy összeget sikkasztott, közbűntényesként több év börtönbüntetésre ítélték. (Lásd: Doina Jela: Lexiconul negru. Unelte ale represiunii comuniste. Editura Humanitas, Bucureşti, 2001, 133–134. oldal.)
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Túlélők emlékezete
Több száz mélyinterjú, beszélgetés után rá kellett jönnöm, hogy a túlélők egyik napról a másikra drámaivá vált sorsuk legfontosabb időszakára, a vizsgálati fogság, a vallatás, a kihallgatás, a szembesítés eseményeire emlékeznek a legkevésbé.
A letartóztatás, a rabszállítás, a börtönnel való első szembesülés iszonyatos sokkját még megőrizte az emlékezet, utána pedig az idegrendszer azzal védekezett, hogy a memóriából „törölte” a kellemetlen élményeket. Talán ezzel is magyarázható, hogy a túlélők igen nagy többsége nem emlékszik az állambiztonsági tiszt által imamalom-szerűen, akár századszor is feltett kérdésekre. Szerencsés kivételek, természetesen, vannak: dr. Várhegyi István szociológus, Dávid Gyula irodalomtörténész, Varga László református lelkész még a kérdésfeltevés „hangulatára”, „atmoszférájára” is pontosan emlékszik. A legnagyobb bravúrt Varga László hajtotta végre: a börtönben Utiu Francisc hadnagy, bűnügyi vizsgálóbiztos parancsára 1957. április 11-én már-már betűhíven rekonstruálta a Budapesten a magyar forradalom és szabadságharc idején, 1956. október 23-a és november 3-a között készített, a letartóztatása után a felesége által elégetett naplót. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt, és az Amerikai Egyesült Államokban, Chicagóban elhunyt Vastag Lajos közgazdász és Koczka György tévészerkesztő, Varga László tiszteletes úr – egyéni habitusuknak, irodalmi érdeklődésüknek köszönhetően – az úgynevezett „árnyalatokra”, a „szekus-lélek” – ha egyáltalán van, volt ilyen – „rejtelmeire”, a nagyon ritka ellágyulásokra is pontosan emlékezett, emlékszik.
A három év börtönbüntetésre ítélt Koczka György visszaemlékezése szerint Gruia Manea*, a legkegyetlenebb vallató tisztek egyike az egyik kihallgatáson – mivel az ausztráliai Melbourne-ben éppen akkor zajlottak az olimpiai játékok – beszámolt arról, hogy mik történtek az olimpián: „Többek között azt is említette, hogy a vízipóló-mérkőzés döntőjén az orosz és a magyar válogatott összeverekedett. Persze ezt annak bizonyítékaként mondta, hogy mi, magyarok milyen rohadt alakok vagyunk, hogy a nagy Szovjetunió csapatával is kikezdünk. Hiába magyaráztam neki, hogy én romániai magyar vagyok, és hogy azokhoz nem sok közöm van, nem hitte el.” Varga László a budapesti Püski Kiadónál 1998-ban megjelent, A fegyencélet fintorai. Románia 1956 után címet viselő kötetében, mint egy „rózsafűzér”-be, csokorba szedte a börtönben eltöltött hét esztendő fanyar humorral átszőtt emlékeit. Amikor Utiu Francisc vallatótisztje már unta a kihallgatást, arra kérte Varga Lászlót: meséljen a budapesti forradalomról! Varga László teljes átélésével, mesélésével minden bizonnyal élete egyik legjobb „alakítását” nyújtotta. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtönemlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól.
A „hazaárulási perek” túlélői közül a legjobb memóriával Balaskó Vilmost áldotta meg a Gondviselő. Emlékiratában, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület gondozásában, e sorok írójának előszavával 2001-ben megjelent Élet a föld alatt című kötetében – Varga Lászlóhoz hasonlóan – nemcsak a smasszerek, cellabeli tárgyak, a monoton és ehetetlen „menü” „fogásainak”, a rabtársainak teljes névsorát közli, hanem a 37-es cella vázlata A püspökök cellája alfejezetben – miután név szerint felsorolja a rabokat – arra is visszaemlékszik, hogy az egyházi méltóságok a három emelet melyik priccsén aludtak.
* Gruia Manea szekus őrnagy karrierje Bákóban kezdődött, majd a szamosújvári börtönben folytatódott. A kolozsvári Securitatéra az 1956-os magyar forradalom kitörése előtt helyezték át. Az egyetemi városban valójában ő irányította a diákok elleni megtorlást. Az egyik letartóztatott bölcsész hallgatónőt, Augustin Neamţu húgát úgy megütötte, hogy agyvérzést kapott, és ennek következményeként később, 51 éves korában elhunyt. Arra akarta rákényszeríteni, hogy beszéljen a testvére „rendszerellenes bűntetteiről”.
1956. november 1-jén a Házsongárdi temetőben a halottak napi megemlékezéskor ő vezényelte le a Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak megfigyelését, követését. A diákok az egyetem vezetőségének felkérésére, Dávid Gyula tanársegéd, ösztöndíjas aspiráns vezetésével kitakarították, rendbe rakták az írók és neves személyiségek sírjait. A bolyais diákok Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor sírjára virágot helyeztek el, gyertyát gyújtottak. A közvetlen közelben szaglászó Gruia Manea szemtanúja volt annak, hogy Bartis Ferenc magyar szakos hallgató, költő -- akit a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 1957. szeptember 25-én hét év börtönbüntetésre ítélt – egy alkalmi versét szavalta el. Dávid Gyulát, mint a magyar forradalom áldozataiért tartott házsongárdi temetői megemlékezés főszervezőjét, hét év börtönbüntetésre ítélte a kolozsvári Katonai Törvényszék. Hencegve dicsekedett neki Gruia Manea: „Ott voltunk közöttetek! Ha valamit csináltatok volna, ott, helyben kinyírtunk volna!” 1958 után Gruia Manea egy ideig Radnán a Securitate parancsnoka volt. Ő kínozta és vallatta Nicolae Mărgineanu tanárt, ő győzte meg Alexandru Drăghici belügyminisztert, hogy dr. Petru Groza államelnök kérése ellenére ne engedjék szabadon. Megkísérelte letartóztatni a kiváló költőt, Lucian Blagát is. A visszaemlékezések szerint a foglyok talpának verésére „szakosodott”: egy vasrúddal addig ütötte a talpukat, amíg elájultak. Visszaélései miatt kirakták a Securitatétól, és egy lottóügynökségnél dolgozott. Mivel nagy összeget sikkasztott, közbűntényesként több év börtönbüntetésre ítélték. (Lásd: Doina Jela: Lexiconul negru. Unelte ale represiunii comuniste. Editura Humanitas, Bucureşti, 2001, 133–134. oldal.)
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. december 5.
Önéletrajz Név: dr. Hantz Péter
Születési adatok: Kolozsvár, 1974. február 1.
Lakhely: Bázel
Foglalkozás: biofizikus
Munkahely: Friedrich Miescher Orvosbiológiai Kutatóintézet, Idegtudományi program Közéleti tevékenység: Erdélyi Kárpát Egyesület, jegyző Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége, elnök Kolozsvári Magyar Diákszövetség, elnök Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, alelnök Bolyai Kezdeményező Bizottság, ügyvivő alelnök Tanulmányok: Genfi Egyetem, PhD elméleti fizikából Eötvös Loránd Tudományegyetem, MSC, fizikus szak, Budapest rövidebb ideig tanulmányokat folytattam a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen és az Oxfordi Egyetemen
Idegen nyelvek: angol, román, német, francia (alapfok), orosz (alapfok) Politikai hitvallás: 1989 óta - a forradalom tizenöt évesen ért - alig volt olyan időszak, amikor ne tevékenykedtem volna egy civil vagy diákszervezetben. Közéleti munkásságom során elsősorban oktatási és külügyi kérdésekkel foglalkoztam. Ezeken a területeken különösen fontos a szakpolitikusok szerepe. Tapasztalataimat továbbra is szívesen hasznosítanám az erdélyi magyarság érdekeinek érvényesítése, és életszínvonalunk emelése érdekében. Szakpolitikusként a jelenleginél sokkal hatékonyabb oktatási rendszer megvalósításáért fogok síkra szállni. A romániai lakosság a kelet-európai átlaghoz képest is alulképzett. Értékes szakképesítés nélkül illúzió jól fizetett állásokra várni, és az életszínvonalunk sem fog emelkedni. Az építkezést a közoktatás javításában kell kezdeni: sürgősen erőforrásokat rendelnék a kisebb települések egyre gyengébb színvonalú iskolái minőségének emelésére, a hátrányos helyzetű csoportok beiskolázási arányainak növelésére. Külön figyelmet fordítanék egy olyan, délutáni foglalkozásokat és nevelést biztosító intézményrendszer kiépítésére, amely a kallódó gyerekek segítésén túl azoknak is támogatást nyújtana, akiknek a szülei külföldön dolgoznak.
A jelenlegi oktatási rendszerben a szükségesnél kisebb a technikusok és szakmunkások képzésére alkalmas intézmények száma, továbbá a felsőfokú mérnöki és természettudományos képzést is bővíteni kell. Fel fogok lépni a diplomagyárak és a diplomás munkanélkülieket termelő egyetemi szakok visszaszorítása érdekében. Elősegíteném a magas hozzáadott értékű termékeket előállító cégek Kárpát-medencei megtelepedését, amelyek a szakképzésben is szerepet vállalhatnak. A magyar lakosság súlyosan alulreprezentált a felsőfokú végzettséggel rendelkező román állampolgárok körében. Részben ez az oka a Székelyföld relatív elszegényedésének. Célom az állami finanszírozású Bolyai Egyetem újraindításának előmozdítása. A Bolyai Egyetem magába foglalná a BBTE és a MOGYE magyar tagozatait, és egy sepsiszentgyörgyi agrártudományi karral is rendelkezne. A Sapientia Egyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem román állami finanszírozásban is kell részesüljön.
Lépéseket fogok tenni a jelenlegi megalkuvó, a lényeges kérdésekben (Székelyföld területi autonómiája, a magyar nyelv hivatalossá tétele, állami magyar egyetem újraindítása) huszonkét éve egy helyben topogó kisebbségpolitika megváltoztatására. Mivel mindenki nagyon jól tudja, hogy hol szenvedünk hátrányos megkülönböztetést, semmi szükség hivatalokat fenntartani a kérdés vizsgálatára. Az erdélyi magyarság Európa egyik legjelentősebb kisebbsége, de tizedannyi jogunk sincsen, mint a lélekszámban jóval kisebb dél-tiroli németeknek, finnországi svédeknek, macedóniai albánoknak vagy moldvai gagauzoknak. „Kérem szépen”-re még sehol nem adtak kisebbségi jogokat. Az ENSZ-nél, az Európai Parlamentben, az EBESZ-nél és Európa Tanácsnál azzal kellett szembesülnöm, hogy az RMDSZ számos politikusa azt a benyomást kelti, hogy az erdélyi magyarságnak nagyon jó dolga van mind gazdasági, mind pedig kisebbségi jogi szempontból. Amikor az általam vezetett küldöttségek bemutatták a valós helyzetet, botrányok törtek ki. El akarom érni, hogy a komolyabb gazdasági érdekeltséggel rendelkező személyek ne kerülhessenek politikai szervezeteink kulcspozícióiba. A romániai viszonyok ismeretében nyilvánvaló, hogy érdekeltségeik tönkretételével zsarolják őket, és nem az a kérdés, hogy beadják-e a derekukat, hanem az, hogy mikor. Jómagam hat éve, az emlékezetes kolozsvári táblaügy óta külföldön élek: 2006-ban magyar feliratokat helyeztem ki a magát multikulturálisnak feltüntető Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, és emiatt viharos körülmények között távoznom kellett egyetemi tanári állásomból és Kolozsvárról is. Több országban is alkalmam volt megismerkedni a magyar diaszpóra életével. Lépéseket tennék annak érdekében, hogy a külföldön élő magyarok által fölhalmozott tapasztalat és kapcsolati tőke hatékonyabban és szervezettebben juthasson el a Kárpát-medencébe. A gyakran informálisan szerveződő magyar közösségek munkájának támogatása, összehangolása a nemzetimázs építése révén is sokszorosan megtérül. Megválasztásom esetén Budapest, Washington és Genf mellett több népszerű egyetemi városban is titkárságot létesítenék. Jelenleg perben állok a román állammal. Ez még néhány évig eltarthat, de a per eredményétől függetlenül szeretnék majd hazaköltözni. Kapcsolatom Erdéllyel élő, közös munkáim vannak otthoni közéleti és tudományos műhelyekkel. Több honlapot is fenntartok, amelyek magyar turisztikai nevezetességeket mutatnak be.
Hantz Péter szenátorjelölt (Románia) sajtótájékoztatót tartott Budapesten, Tőkés László EP-képviselő irodájában.
Születési adatok: Kolozsvár, 1974. február 1.
Lakhely: Bázel
Foglalkozás: biofizikus
Munkahely: Friedrich Miescher Orvosbiológiai Kutatóintézet, Idegtudományi program Közéleti tevékenység: Erdélyi Kárpát Egyesület, jegyző Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége, elnök Kolozsvári Magyar Diákszövetség, elnök Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, alelnök Bolyai Kezdeményező Bizottság, ügyvivő alelnök Tanulmányok: Genfi Egyetem, PhD elméleti fizikából Eötvös Loránd Tudományegyetem, MSC, fizikus szak, Budapest rövidebb ideig tanulmányokat folytattam a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen és az Oxfordi Egyetemen
Idegen nyelvek: angol, román, német, francia (alapfok), orosz (alapfok) Politikai hitvallás: 1989 óta - a forradalom tizenöt évesen ért - alig volt olyan időszak, amikor ne tevékenykedtem volna egy civil vagy diákszervezetben. Közéleti munkásságom során elsősorban oktatási és külügyi kérdésekkel foglalkoztam. Ezeken a területeken különösen fontos a szakpolitikusok szerepe. Tapasztalataimat továbbra is szívesen hasznosítanám az erdélyi magyarság érdekeinek érvényesítése, és életszínvonalunk emelése érdekében. Szakpolitikusként a jelenleginél sokkal hatékonyabb oktatási rendszer megvalósításáért fogok síkra szállni. A romániai lakosság a kelet-európai átlaghoz képest is alulképzett. Értékes szakképesítés nélkül illúzió jól fizetett állásokra várni, és az életszínvonalunk sem fog emelkedni. Az építkezést a közoktatás javításában kell kezdeni: sürgősen erőforrásokat rendelnék a kisebb települések egyre gyengébb színvonalú iskolái minőségének emelésére, a hátrányos helyzetű csoportok beiskolázási arányainak növelésére. Külön figyelmet fordítanék egy olyan, délutáni foglalkozásokat és nevelést biztosító intézményrendszer kiépítésére, amely a kallódó gyerekek segítésén túl azoknak is támogatást nyújtana, akiknek a szülei külföldön dolgoznak.
A jelenlegi oktatási rendszerben a szükségesnél kisebb a technikusok és szakmunkások képzésére alkalmas intézmények száma, továbbá a felsőfokú mérnöki és természettudományos képzést is bővíteni kell. Fel fogok lépni a diplomagyárak és a diplomás munkanélkülieket termelő egyetemi szakok visszaszorítása érdekében. Elősegíteném a magas hozzáadott értékű termékeket előállító cégek Kárpát-medencei megtelepedését, amelyek a szakképzésben is szerepet vállalhatnak. A magyar lakosság súlyosan alulreprezentált a felsőfokú végzettséggel rendelkező román állampolgárok körében. Részben ez az oka a Székelyföld relatív elszegényedésének. Célom az állami finanszírozású Bolyai Egyetem újraindításának előmozdítása. A Bolyai Egyetem magába foglalná a BBTE és a MOGYE magyar tagozatait, és egy sepsiszentgyörgyi agrártudományi karral is rendelkezne. A Sapientia Egyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem román állami finanszírozásban is kell részesüljön.
Lépéseket fogok tenni a jelenlegi megalkuvó, a lényeges kérdésekben (Székelyföld területi autonómiája, a magyar nyelv hivatalossá tétele, állami magyar egyetem újraindítása) huszonkét éve egy helyben topogó kisebbségpolitika megváltoztatására. Mivel mindenki nagyon jól tudja, hogy hol szenvedünk hátrányos megkülönböztetést, semmi szükség hivatalokat fenntartani a kérdés vizsgálatára. Az erdélyi magyarság Európa egyik legjelentősebb kisebbsége, de tizedannyi jogunk sincsen, mint a lélekszámban jóval kisebb dél-tiroli németeknek, finnországi svédeknek, macedóniai albánoknak vagy moldvai gagauzoknak. „Kérem szépen”-re még sehol nem adtak kisebbségi jogokat. Az ENSZ-nél, az Európai Parlamentben, az EBESZ-nél és Európa Tanácsnál azzal kellett szembesülnöm, hogy az RMDSZ számos politikusa azt a benyomást kelti, hogy az erdélyi magyarságnak nagyon jó dolga van mind gazdasági, mind pedig kisebbségi jogi szempontból. Amikor az általam vezetett küldöttségek bemutatták a valós helyzetet, botrányok törtek ki. El akarom érni, hogy a komolyabb gazdasági érdekeltséggel rendelkező személyek ne kerülhessenek politikai szervezeteink kulcspozícióiba. A romániai viszonyok ismeretében nyilvánvaló, hogy érdekeltségeik tönkretételével zsarolják őket, és nem az a kérdés, hogy beadják-e a derekukat, hanem az, hogy mikor. Jómagam hat éve, az emlékezetes kolozsvári táblaügy óta külföldön élek: 2006-ban magyar feliratokat helyeztem ki a magát multikulturálisnak feltüntető Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, és emiatt viharos körülmények között távoznom kellett egyetemi tanári állásomból és Kolozsvárról is. Több országban is alkalmam volt megismerkedni a magyar diaszpóra életével. Lépéseket tennék annak érdekében, hogy a külföldön élő magyarok által fölhalmozott tapasztalat és kapcsolati tőke hatékonyabban és szervezettebben juthasson el a Kárpát-medencébe. A gyakran informálisan szerveződő magyar közösségek munkájának támogatása, összehangolása a nemzetimázs építése révén is sokszorosan megtérül. Megválasztásom esetén Budapest, Washington és Genf mellett több népszerű egyetemi városban is titkárságot létesítenék. Jelenleg perben állok a román állammal. Ez még néhány évig eltarthat, de a per eredményétől függetlenül szeretnék majd hazaköltözni. Kapcsolatom Erdéllyel élő, közös munkáim vannak otthoni közéleti és tudományos műhelyekkel. Több honlapot is fenntartok, amelyek magyar turisztikai nevezetességeket mutatnak be.
Hantz Péter szenátorjelölt (Románia) sajtótájékoztatót tartott Budapesten, Tőkés László EP-képviselő irodájában.
2012. december 29.
Tisztán tartani történelmi tudatunkat
Év végi beszélgetés Egyed Ákos történész-akadémikussal
Mosolygó szemek, irigylésre méltó vitalitás, közéleti naprakészség, magvas gondolatok: élmény beszélgetni a 82 éves Egyed Ákossal. Az elismert történész-akadémikus szerint a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása.
– Leltárkészítéssel szokta zárni az évet, vagy úgy kezeli a kérdést, hogy ennyi fért bele?
– Minden év végén elgondolkodom, mi is történt velem, velünk az éppen befejeződő esztendőben. Elsősorban a családom életéről készítek magamban leltárt, karácsonykor vagy újév kezdetén rendszerint összegyűlünk, ilyenkor adódik alkalom a közös visszapillantásra. Közvetlenül e visszatekintés után pedig azt veszem számba, mi is történt velünk, magyarokkal, velünk, erdélyi magyarokkal. Ez a fajta gondolkodás azonban a mindennapjaimban is jelen van. Hol aggódom, hol reménykedem, legtöbbször azonban önmagamat szeretném biztatni, hogy mégiscsak vannak egy biztonságosabb jövő felé mutató jelek – bár nem állítom, hogy mindig meg tudom győzni magam. Elsősorban gazdasági szempontból, hiszen az ember naponta hall a megélhetési nehézségekről, ami sokakat űz el a szülőföldről. De természetesen ott szerepel ebben a gondolatkörben a művelődés, a tudomány is, illetve az, hogy mindebben hol is van az én helyem most, hogy az idő egyre inkább sürget. – Az idő sürgetése egyelőre nem látszik kedélyén, szellemi frissességén... – Sikerült valahogy elkerülnöm, hogy nyugdíjazásom után elhagyjam a szakmát, és szerencsére a szakma sem volt hűtlen hozzám. Főleg akkor dolgozom jó kedvvel, önmagamat is biztatva, ha van visszajelzés, ösztönzés, hogy ezt is, azt is várják még tőlem. Több évtizedes adósságom például szülőfalum, Bodos történetének megírása, és örömmel mondhatom, hogy két hónapja már ezen dolgozom. Az EME-től ugyan két esztendeje megváltam, miután két cikluson át az elnöke voltam, de visszajárok, meg-megszólítanak, jól érzem magam, ha ott dolgozhatok. A levéltárban is gyakori vendég vagyok, kutatok, akárcsak az egyetemi könyvtárban, ahol az unokámmal mint könyvtárossal találkozhatok. A kutatás továbbra is élmény, hiszen nem ritkán bukkanunk újat mondó forrásokra, dokumentumokra olyan kérdésekben is, amelyekről azt hittük, már mindent tudunk róluk. Ilyenkor az ember lelkesen újságolja el a családtagjainak, megosztja az élményt. Fontos ugyanis, hogy legyen valaki, aki meghallgat, és visszaigazolja annak a kutatásnak a fontosságát.
– Miért húzódott ilyen sokáig a bodosi kutatás? Azt gondolnánk, a helytörténeti kutatás könnyebb munka, hiszen a forrás szembejön az utcán.
– A helytörténet sok esetben nehezebben megragadható, az elbeszélt történelemről ugyanis ritkán születik írásos feljegyzés. Már 1972-ben megkezdtem az adatgyűjtést, 10-12 akkori idős emberrel elbeszélgettem, s bizony idén nyáron való ottjártamkor – amikor ilyen mértékben apad a népesség – érzékeltem igazán egyes akkori jelenségek fontosságát. Negyven évvel ezelőtt írtam egy cikket Égjen a világ az asszonyváró házakban címmel, amelyben egy olyan család életét igyekeztem körüljárni, ahol hét fiúgyermek született. De volt egy másik család is, ahol hét lányt neveltek. Ez a párhuzam is szerepel majd a bodosi falutörténetben. Érdekes volt látni, mi lett velük időközben, hiszen már akkor észrevettem, hogy nemigen nősülnek az emberek.
– Értékzavaros világunkban sok, a rendtartó székely falura vonatkozó utalás, hivatkozás hangzik el, miközben keveset tudunk az egészről. Mítosz ez vagy valóság?
– Sűrűn olvasom Tamásit, ő fogalmaz valahogy úgy: olyan a falu – Farkaslaka – életének folyama, mint a templomi ének. Annyira rendszeres, folyamatos, ritmusos, ciklusokra osztható. Tény, hogy minden falunak megvolt a maga törvénye, azonban a csíkiaké, illetve Háromszéken a zalániaké valamivel hamarabb készült el. A faluközösségeknek többnyire volt elegendő erejük, hogy betartassák a falvak belső rendjét szabályozó törvényeket. A 16. század végétől kezdődnek ezek a rendtartások, és a székelység már akkor felfigyelt például arra, hogy fogynak az erdők. Nem csak azért, mert a tüzelés és az építkezés anyagát szolgáltatták, hanem abból kifolyólag is, hogy legelő- és szántóterületet kellett foglalni a szaporodó népesség számára. Fontos fórum volt a faluszéke, ahol első fokú döntéseket hoztak a vitás kérdésekben. A társadalom akkoriban kis közösségekben, önszabályozó, önfenntartó rendszerben élt, amely az erkölcsi normákat is igyekezett megszabni és betartatni. Rengeteg előnye és erénye mellett azonban sok hiányossága is akadt. Az egyik legnagyobb gond a népességszaporodáshoz köthető: az így jelentkező igényekhez már képtelen volt rugalmasan alkalmazkodni, például azért, mert a faluhatár adott volt, nem lehetett újabb és újabb foglalásokat végezni. Hasonló „bomlasztó” tényezőnek számít a székelység katonáskodáshoz kötött előjogainak, szabadságjogainak megnyirbálása. Az 1848-as forradalom olyan rendszerváltó korszak kezdetét jelentette, amelyben a rendtartó közösség léte és lényege alapvetően átalakult. Nyomaiban és legfontosabb elemeiben a múlt század ötvenes éveiig még fellelhető, a kegyelemdöfést a kollektivizálás adta meg ennek a rendszernek.
– Történészként hogyan kezeli történelmi szimbólumaink egyre fokozódó használatát, megélését? – Annyi tiltás után természetszerűnek számít e robbanásszerű használat. Ne feledkezzünk meg arról, hogy eleink századokon keresztül rendi világban éltek, és minden rendnek megvolt a maga szimbólumrendszere. Ezen belül a székely autonómia olyan intézmény volt, amely össz-székely jelleget adott a népességnek. Igen ám, de az autonómiának székenként voltak sajátos jegyei, amelyek a pecsétekben, zászlókban, szimbólumokban jelentkeztek. Ezeket kezdik ma feleleveníteni, megjelenítésüknek pedig a technikai lehetőségek is kedveznek. A szimbólumok sokfélesége persze zavart is tud kelteni, de ez a sokféleség történelmi örökségünk. E tekintetben is fontos volna azonban egyfajta rendtartást megvalósítani, mert az egészen helyi szimbólumok általánosításával csak fokozzuk történelmi tudatunk zavarait. Márpedig a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása.
– Fel-felbukkanó kérdés a rendszerváltás után is a hajdani szekuskollaboránsok ügye. Miután az azonnali teljes feltárás hajója elúszott, mit tart célravezetőnek: kizárólag történelmi kérdésként kezelni, vagy minden információt nyilvánosságra hozni?
– A jelenséget fel kell tárni, nem vitás, és ez jelentős mértékben történészi feladat is. Tudatában kell azonban lennünk, milyen nehéz volt elkerülni, hogy valamilyen kapcsolatba kerüljön az ember a Szekuritátéval. Annak idején ugyanis minden valamire való értelmiségit megkörnyékeztek, nagyon határozottnak – és részben szerencsésnek – kellett lennie annak, aki el akarta kerülni a beszervezést. Hozzánk is eljöttek, emlékszem, a feleségem úgy bevágta az ajtót, hogy magam is megrettentem. De a jelek szerint ők is, mert többször nem jöttek. A mostanában előkerült nevek többnyire nem „érdemtelenül” bukkantak fel. Nem tagadom, magam is kíváncsi vagyok, hogy a baráti társaságból ki jelentett rólunk, hiszen iratcsomónk tanúsága szerint nacionalista családnak számítottunk. De roppant fontos, hogy elkülönítsük a gyarló embert és az alkotót, hiszen a már átvilágítottak között bizony sokan vannak, akik jelentős szellemi örökséget hagytak ránk. Magam is bizonytalan vagyok ez ügyben, de mivel előbb-utóbb ezek az anyagok hozzáférhetők lesznek a levéltárakban, mindenkiről kiderülhet az igazság. És az igazság nagyon fontos, főleg a fiatalok szempontjából, akik számára az a világ egyre inkább a történelem részévé válik. Éppen közös történelmi tudatunk szempontjából tartom elengedhetetlennek.
– Az év másik visszhangos kérdése, a Mikó-ügy egyértelműbb?
– Mikós diák voltam, gróf Mikó Imréről könyvet írtam, tudom, mit és mennyit ajándékozott, adakozott a nevét viselő gimnázium javára. Foglalkoztam Csutak Vilmos igazgatóval is, aki megírta a Székely Mikó Kollégium történetét. Sok információval rendelkezem tehát az ügyről, és változatlan az elvi álláspontom: a Mikó egyházi tulajdon.
– Tudósként miként kezeli a magyar nemzetegységesítési törekvéseket? Van-e külön anyaországi, illetve határon túli tudományosság?
– Amikor megválasztottak az Erdélyi Múzeum Egyesület – Erdély kis akadémiája – elnökévé, kötelességemnek tartottam folytatni az erdélyi magyar tudományosság integrálását az összmagyar tudományosságba. A művelődést hordozó magyar nyelv ugyanis kétségtelenül egységes. A Trianon következtében kialakult külön tudományos szerkezetek közötti távolságot tovább növelték a kommunista rezsim kapcsolattartásra vonatkozó, egyre erőteljesebb tiltásai. Ezt örököltük meg 1990-ben. Az eredeti állapotok visszaállítása lehetetlen, de az sem tűnik ésszerűnek, hogy teljesen feladjuk az évtizedek alatt kialakított tudományszervezési struktúráinkat. Ezeknek ugyanis megvan a maguk feladata, és abban sem vagyok biztos, hogy a magyar kormányzat és tudományosság, értelmiség képviselői hasonló beleérzéssel viszonyulnak ezekhez az integrációs folyamatokhoz, mint mi. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja vagyok 1990 óta, de nem tudok eltekinteni attól, hogy amikor az akadémián szavazásra kerül sor, mi, külsősök egy másik teremben, csak televízión követhetjük a történéseket. De nem csak ezért nem tartom jónak lemondani transzszilvanizmusunkról – amelynek létét köreinkben is vitatják –, sajátos erdélyiségünkről, amelynek a kultúrában, a tudományban is van létjogosultsága. A jövő azonban minden valószínűség szerint az egységesülésé.
– Mit vár az új esztendőtől?
– A Bodosi történelemnek el kell készülnie, és meg kell jelennie. A Pallas-Akadémia kiadónál várakozik A székelység rövid története című, egészen az 1989 utáni időkig kiegészített munkám. De a személyes dolgaimon túl nagyon szeretném, ha a magyarság helyzete egy kicsit jobb lenne, ha megértenénk, hogy nem szabad feladnunk azt, ami ezer esztendőn át megtartott bennünket. Nagyon fáj, amikor Erdély-szerte azt látom, hogy egy faluhatár, mi több a háztáji kert fele megműveletlen, holott életerős emberek élnek ott. Mert ha egyszer megszakad a földdel való kapcsolat, az visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el.
Egyed Ákos
Történész, az erdővidéki Bodosban született 1929. november 25-én. Középiskoláit Sepsiszentgyörgyön végezte, egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetemen. A kolozsvári Történeti Intézet kutatójaként dolgozott, az 1990-1994-es időszakban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, 1995 és 1997 között pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanított meghívott előadóként. 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke 2010-ig. Kutatásai elsősorban az 1848-as erdélyi forradalomra és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő történetére irányulnak.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Év végi beszélgetés Egyed Ákos történész-akadémikussal
Mosolygó szemek, irigylésre méltó vitalitás, közéleti naprakészség, magvas gondolatok: élmény beszélgetni a 82 éves Egyed Ákossal. Az elismert történész-akadémikus szerint a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása.
– Leltárkészítéssel szokta zárni az évet, vagy úgy kezeli a kérdést, hogy ennyi fért bele?
– Minden év végén elgondolkodom, mi is történt velem, velünk az éppen befejeződő esztendőben. Elsősorban a családom életéről készítek magamban leltárt, karácsonykor vagy újév kezdetén rendszerint összegyűlünk, ilyenkor adódik alkalom a közös visszapillantásra. Közvetlenül e visszatekintés után pedig azt veszem számba, mi is történt velünk, magyarokkal, velünk, erdélyi magyarokkal. Ez a fajta gondolkodás azonban a mindennapjaimban is jelen van. Hol aggódom, hol reménykedem, legtöbbször azonban önmagamat szeretném biztatni, hogy mégiscsak vannak egy biztonságosabb jövő felé mutató jelek – bár nem állítom, hogy mindig meg tudom győzni magam. Elsősorban gazdasági szempontból, hiszen az ember naponta hall a megélhetési nehézségekről, ami sokakat űz el a szülőföldről. De természetesen ott szerepel ebben a gondolatkörben a művelődés, a tudomány is, illetve az, hogy mindebben hol is van az én helyem most, hogy az idő egyre inkább sürget. – Az idő sürgetése egyelőre nem látszik kedélyén, szellemi frissességén... – Sikerült valahogy elkerülnöm, hogy nyugdíjazásom után elhagyjam a szakmát, és szerencsére a szakma sem volt hűtlen hozzám. Főleg akkor dolgozom jó kedvvel, önmagamat is biztatva, ha van visszajelzés, ösztönzés, hogy ezt is, azt is várják még tőlem. Több évtizedes adósságom például szülőfalum, Bodos történetének megírása, és örömmel mondhatom, hogy két hónapja már ezen dolgozom. Az EME-től ugyan két esztendeje megváltam, miután két cikluson át az elnöke voltam, de visszajárok, meg-megszólítanak, jól érzem magam, ha ott dolgozhatok. A levéltárban is gyakori vendég vagyok, kutatok, akárcsak az egyetemi könyvtárban, ahol az unokámmal mint könyvtárossal találkozhatok. A kutatás továbbra is élmény, hiszen nem ritkán bukkanunk újat mondó forrásokra, dokumentumokra olyan kérdésekben is, amelyekről azt hittük, már mindent tudunk róluk. Ilyenkor az ember lelkesen újságolja el a családtagjainak, megosztja az élményt. Fontos ugyanis, hogy legyen valaki, aki meghallgat, és visszaigazolja annak a kutatásnak a fontosságát.
– Miért húzódott ilyen sokáig a bodosi kutatás? Azt gondolnánk, a helytörténeti kutatás könnyebb munka, hiszen a forrás szembejön az utcán.
– A helytörténet sok esetben nehezebben megragadható, az elbeszélt történelemről ugyanis ritkán születik írásos feljegyzés. Már 1972-ben megkezdtem az adatgyűjtést, 10-12 akkori idős emberrel elbeszélgettem, s bizony idén nyáron való ottjártamkor – amikor ilyen mértékben apad a népesség – érzékeltem igazán egyes akkori jelenségek fontosságát. Negyven évvel ezelőtt írtam egy cikket Égjen a világ az asszonyváró házakban címmel, amelyben egy olyan család életét igyekeztem körüljárni, ahol hét fiúgyermek született. De volt egy másik család is, ahol hét lányt neveltek. Ez a párhuzam is szerepel majd a bodosi falutörténetben. Érdekes volt látni, mi lett velük időközben, hiszen már akkor észrevettem, hogy nemigen nősülnek az emberek.
– Értékzavaros világunkban sok, a rendtartó székely falura vonatkozó utalás, hivatkozás hangzik el, miközben keveset tudunk az egészről. Mítosz ez vagy valóság?
– Sűrűn olvasom Tamásit, ő fogalmaz valahogy úgy: olyan a falu – Farkaslaka – életének folyama, mint a templomi ének. Annyira rendszeres, folyamatos, ritmusos, ciklusokra osztható. Tény, hogy minden falunak megvolt a maga törvénye, azonban a csíkiaké, illetve Háromszéken a zalániaké valamivel hamarabb készült el. A faluközösségeknek többnyire volt elegendő erejük, hogy betartassák a falvak belső rendjét szabályozó törvényeket. A 16. század végétől kezdődnek ezek a rendtartások, és a székelység már akkor felfigyelt például arra, hogy fogynak az erdők. Nem csak azért, mert a tüzelés és az építkezés anyagát szolgáltatták, hanem abból kifolyólag is, hogy legelő- és szántóterületet kellett foglalni a szaporodó népesség számára. Fontos fórum volt a faluszéke, ahol első fokú döntéseket hoztak a vitás kérdésekben. A társadalom akkoriban kis közösségekben, önszabályozó, önfenntartó rendszerben élt, amely az erkölcsi normákat is igyekezett megszabni és betartatni. Rengeteg előnye és erénye mellett azonban sok hiányossága is akadt. Az egyik legnagyobb gond a népességszaporodáshoz köthető: az így jelentkező igényekhez már képtelen volt rugalmasan alkalmazkodni, például azért, mert a faluhatár adott volt, nem lehetett újabb és újabb foglalásokat végezni. Hasonló „bomlasztó” tényezőnek számít a székelység katonáskodáshoz kötött előjogainak, szabadságjogainak megnyirbálása. Az 1848-as forradalom olyan rendszerváltó korszak kezdetét jelentette, amelyben a rendtartó közösség léte és lényege alapvetően átalakult. Nyomaiban és legfontosabb elemeiben a múlt század ötvenes éveiig még fellelhető, a kegyelemdöfést a kollektivizálás adta meg ennek a rendszernek.
– Történészként hogyan kezeli történelmi szimbólumaink egyre fokozódó használatát, megélését? – Annyi tiltás után természetszerűnek számít e robbanásszerű használat. Ne feledkezzünk meg arról, hogy eleink századokon keresztül rendi világban éltek, és minden rendnek megvolt a maga szimbólumrendszere. Ezen belül a székely autonómia olyan intézmény volt, amely össz-székely jelleget adott a népességnek. Igen ám, de az autonómiának székenként voltak sajátos jegyei, amelyek a pecsétekben, zászlókban, szimbólumokban jelentkeztek. Ezeket kezdik ma feleleveníteni, megjelenítésüknek pedig a technikai lehetőségek is kedveznek. A szimbólumok sokfélesége persze zavart is tud kelteni, de ez a sokféleség történelmi örökségünk. E tekintetben is fontos volna azonban egyfajta rendtartást megvalósítani, mert az egészen helyi szimbólumok általánosításával csak fokozzuk történelmi tudatunk zavarait. Márpedig a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása.
– Fel-felbukkanó kérdés a rendszerváltás után is a hajdani szekuskollaboránsok ügye. Miután az azonnali teljes feltárás hajója elúszott, mit tart célravezetőnek: kizárólag történelmi kérdésként kezelni, vagy minden információt nyilvánosságra hozni?
– A jelenséget fel kell tárni, nem vitás, és ez jelentős mértékben történészi feladat is. Tudatában kell azonban lennünk, milyen nehéz volt elkerülni, hogy valamilyen kapcsolatba kerüljön az ember a Szekuritátéval. Annak idején ugyanis minden valamire való értelmiségit megkörnyékeztek, nagyon határozottnak – és részben szerencsésnek – kellett lennie annak, aki el akarta kerülni a beszervezést. Hozzánk is eljöttek, emlékszem, a feleségem úgy bevágta az ajtót, hogy magam is megrettentem. De a jelek szerint ők is, mert többször nem jöttek. A mostanában előkerült nevek többnyire nem „érdemtelenül” bukkantak fel. Nem tagadom, magam is kíváncsi vagyok, hogy a baráti társaságból ki jelentett rólunk, hiszen iratcsomónk tanúsága szerint nacionalista családnak számítottunk. De roppant fontos, hogy elkülönítsük a gyarló embert és az alkotót, hiszen a már átvilágítottak között bizony sokan vannak, akik jelentős szellemi örökséget hagytak ránk. Magam is bizonytalan vagyok ez ügyben, de mivel előbb-utóbb ezek az anyagok hozzáférhetők lesznek a levéltárakban, mindenkiről kiderülhet az igazság. És az igazság nagyon fontos, főleg a fiatalok szempontjából, akik számára az a világ egyre inkább a történelem részévé válik. Éppen közös történelmi tudatunk szempontjából tartom elengedhetetlennek.
– Az év másik visszhangos kérdése, a Mikó-ügy egyértelműbb?
– Mikós diák voltam, gróf Mikó Imréről könyvet írtam, tudom, mit és mennyit ajándékozott, adakozott a nevét viselő gimnázium javára. Foglalkoztam Csutak Vilmos igazgatóval is, aki megírta a Székely Mikó Kollégium történetét. Sok információval rendelkezem tehát az ügyről, és változatlan az elvi álláspontom: a Mikó egyházi tulajdon.
– Tudósként miként kezeli a magyar nemzetegységesítési törekvéseket? Van-e külön anyaországi, illetve határon túli tudományosság?
– Amikor megválasztottak az Erdélyi Múzeum Egyesület – Erdély kis akadémiája – elnökévé, kötelességemnek tartottam folytatni az erdélyi magyar tudományosság integrálását az összmagyar tudományosságba. A művelődést hordozó magyar nyelv ugyanis kétségtelenül egységes. A Trianon következtében kialakult külön tudományos szerkezetek közötti távolságot tovább növelték a kommunista rezsim kapcsolattartásra vonatkozó, egyre erőteljesebb tiltásai. Ezt örököltük meg 1990-ben. Az eredeti állapotok visszaállítása lehetetlen, de az sem tűnik ésszerűnek, hogy teljesen feladjuk az évtizedek alatt kialakított tudományszervezési struktúráinkat. Ezeknek ugyanis megvan a maguk feladata, és abban sem vagyok biztos, hogy a magyar kormányzat és tudományosság, értelmiség képviselői hasonló beleérzéssel viszonyulnak ezekhez az integrációs folyamatokhoz, mint mi. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja vagyok 1990 óta, de nem tudok eltekinteni attól, hogy amikor az akadémián szavazásra kerül sor, mi, külsősök egy másik teremben, csak televízión követhetjük a történéseket. De nem csak ezért nem tartom jónak lemondani transzszilvanizmusunkról – amelynek létét köreinkben is vitatják –, sajátos erdélyiségünkről, amelynek a kultúrában, a tudományban is van létjogosultsága. A jövő azonban minden valószínűség szerint az egységesülésé.
– Mit vár az új esztendőtől?
– A Bodosi történelemnek el kell készülnie, és meg kell jelennie. A Pallas-Akadémia kiadónál várakozik A székelység rövid története című, egészen az 1989 utáni időkig kiegészített munkám. De a személyes dolgaimon túl nagyon szeretném, ha a magyarság helyzete egy kicsit jobb lenne, ha megértenénk, hogy nem szabad feladnunk azt, ami ezer esztendőn át megtartott bennünket. Nagyon fáj, amikor Erdély-szerte azt látom, hogy egy faluhatár, mi több a háztáji kert fele megműveletlen, holott életerős emberek élnek ott. Mert ha egyszer megszakad a földdel való kapcsolat, az visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el.
Egyed Ákos
Történész, az erdővidéki Bodosban született 1929. november 25-én. Középiskoláit Sepsiszentgyörgyön végezte, egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetemen. A kolozsvári Történeti Intézet kutatójaként dolgozott, az 1990-1994-es időszakban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, 1995 és 1997 között pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanított meghívott előadóként. 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke 2010-ig. Kutatásai elsősorban az 1848-as erdélyi forradalomra és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő történetére irányulnak.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. január 7.
A romániai rendszerváltás és a kolozsvári események
Kolozsvár és az itt élő magyar értelmiség kulcsfontosságú szerepet játszott a forradalom napjaiban és az azt követő hónapokban.
A rendszerváltás idején Kolozsvár kulcsfontosságú szerepet töltött be az erdélyi nagyvárosok közt: itt volt a forradalom során nagy szerepet játszó erdélyi hadsereg központja valamint magyar és román szempontból is Erdély kulturális központjának számított. A '70-es és '80-as évek végén a kolozsvári magyar elit tiltakozása a román hatalom nemzetiségpolitikája ellen több síkon zajlott. Ide sorolhatók azon tiltakozások, amelyek a „szocialista szabályok szerint” fogalmazták meg a nemzetiségi sérelmeket, elsősorban azon bukaresti román ismerőseiknek, akik valamilyen fontos funkcióban voltak, vagy hatalmuk révén befolyásolhatták a diszkriminatív kisebbségpolitikát.
Ide sorolható Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos. A másik tiltakozási forma az ellenzéki mozgalmakhoz köthető. A nagyváradi Ellenpontok szamizdathoz hasonlóan, az ellenállás, politikai tiltakozás formái Kolozsváron is jelentkeztek.
Ezek elsősorban azokhoz a disszidensekhez köthetőek, akik részt vettek a Limes-körben folytatott vitákban. Bár a Limes-kör elsősorban nem Kolozsvárhoz köthető, de Kolozsváron élő résztvevői meghatározó szerepet töltöttek be az itteni szellemi életben. A Limes-kör megszűntével, Kolozsváron Balázs Sándor kezdeményezte a Kiáltó Szó című szamizdat létrehozását. A temesvári eseményekről a kolozsvári napilapok december 21-ig hallgattak, azonban informális csatornákon keresztül többen is értesültek az ott történtekről. A bukaresti tüntetések megkezdéséről szóló hírek a kolozsvári lakosság egy részét cselekvésre buzdította.
A városban tömegtüntetésekre került sor. A katonai vizsgáló bizottság szerint 26 halott és 84 sebesült civil áldozata volt a december 21-i kolozsvári tüntetéseknek. A továbbiakban nem került sor sortűzre, a katonaság visszavonulásra kapott parancsot. A politikailag fontosnak tartott (de még mindig a karhatalom ellenőrzése alatt álló) épületeket őrizték, továbbá a postát, a vasútállomást, az I.R.E-t, a Gaz Metant és a rádióstúdió épületét. A párt székházába reggel, december 22-én hatolt be a tömeg, ahol elsősorban Ioachim Moga megyei első titkárt keresték.
A tüntetőkkel az épületbe behatoló értelmiségiek (Iosif Zăgrean, Ioan Căpuşan és Chindiraş ügyvéd) tárgyaltak a párttitkárral a kialakult helyzetről. Miután nem sikerült lemondásra bírni, Moga az erkélyről próbált a tüntetőkhöz beszélni, kevés sikerrel. Dorel Vişan és Victor Rebengiuc érkezésével megalakult a Nemzeti Megmentési Front ad-hoc tanácsa, melyben az egyedüli magyar Vincze János volt. A megyeszékház, valamint a pártközpont hadsereg általi védelme december 22-én, 11 és 13 óra között szűnt meg, amikor a televízió és rádió közölte a nemzetvédelmi miniszter öngyilkosságát, a szükségállapot kihirdetését. A Ceaușescu-házaspár menekülésének bejelentése után a hadsereg többé nem működött együtt az RKP megyei vezetésével. A Securitate, valamint a pártszékház épületében lévő a személyzetnek nem esett bántódása, őket továbbra is a katonaság felügyelte, esetenként menekítette. Mogát az épület hátsó ajtaján, az éjszaka leple alatt egy hordágy segítségével menekítették ki. A Securitate fegyverállományát szintén a hadsereg foglalta le. A katonaságnak a továbbiakban is fontos szerep jutott az új hatalmi struktúra megszervezésében. Iulian Topliceanu vezérezredes részt vett a Nemzeti Megmentési Front ülésén, ahol politikai funkciót kapott. Ugyanebben a periódusban történt hasonló módon a Városháza elfoglalása is, melynek következtében megalakult az NMF városi tanácsa. A testületnek leginkább a rend megőrzésében, valamint az adminisztráció újraindításában volt szerepe. Az NMF harmadik tanácsát december 29-én választották meg, amelyben már magyarság (KMDT) képviselői is hivatalosan helyet kaptak. Azelőtt, december 24-én, egy gyorsülésen, valószínűleg Cornea nyomására, az NMF éléről leváltották Dorel Vişant, helyére Octavian Buracut választották. A kolozsvári események politikai szereplői, szónokai, amíg a hírek nem erősítették meg a Ceauşescu-házaspár menekülését, vigyáztak arra, hogy egy esetleges fordulat után ne vonhassák őket felelősségre. A tüntetések napján a kolozsvári magyar értelmiség szűkebb köre szintén találkozóra gyűlt össze Gáll Ernő lakásán, Balázs Sándor és Nagy György kezdeményezésére. Ennek apropója az „autonómia problémájának tárgyalása” volt. Minden valószínűség szerint a temesvári fordulat utáni időkre próbáltak meg egyfajta irányvonalat kialakítani. A találkozó híre több értelmiségihez eljutott, így telefonon, vagy személyes úton megkeresték a későbbi közös nyilatkozat, a Hívó szó aláíróit. A kolozsvári magyar értelmiség következő lépése a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács létrehozása volt a karácsony szombatjára szervezett gyűlésen. Erre már egy „központi” helyen került sor, a Szabadság szerkesztőségében, ami a nagyszámú hallgatóság miatt kicsinek bizonyult. Már a gyűlés elején megjelentek az első súrlódások, nézeteltérések a szervezkedés mikéntjével kapcsolatban. Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, Balázs Sándor a két világháború közt működő Országos Magyar Párt mintáját tekintette mérvadónak. A polémiát végeredményben azon értesülés zárta le, miszerint Bukarestben Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet.
Ezután a Kolozsváron jelenlevők megegyeztek abban, hogy a továbbiakban a helyi ügyekre koncentrálnak. A jelenlevők elfogadták a KMDT nyilatkozatát és megválasztották annak vezetőségét: Kántor Lajos elnök, Pillich László titkár. Szó esett az alakulóban levő román ideiglenes bizottsággal való kapcsolatfelvételről is. A KMDT első gyűlései során kialakultak bizonyos nézeteltérések, amelyekben egyes tagok a múlt rendszerhez való viszonyulásuk miatt lettek megbélyegezve, illetve a szervezet megalakulását és addigi akcióit is többen támadták. A kolozsvári magyarság napilapjának átszervezése december 22-én kezdődött el, Tibori Szabó Zoltán kezdeményezésére. Az átszervezés nyomán kiutasították a régi szerkesztői gárdát. Az első lapszám megjelenéséhez a lap külső munkatársai, Kántor Lajos, Cs. Gyímesi Éva, Kányádi Sándor, Kiss János, Csép Sándor segítségével gyűjtötték össze az anyagot. Az átszervezés fontos mozzanatának számított a román kulturális közeggel való kapcsolatfelvétel. Az új lap címének eldöntésére az összegyűlt „spontán” szerkesztő-csoport éjféltájt kerített sort. A rengeteg ötletből válogatva végül a Szabadság név mellett döntöttek. A Korunk kulturális havilap átszervezésére is ebben az időszakban, hasonló módon került sor. Gáll Ernő javaslatára (aki korábban főszerkesztő is volt), a Kezdeményező Bizottság gyűlésén Kántor Lajost választották meg főszerkesztőnek. Ugyanekkor döntöttek a név (Korunk) megtartása mellett is. Az iskolásoknak szánt Napsugár gyereklap továbbra is ugyanezen a néven jelent meg. Az óvódások lapjának, A haza sólymainak nevét Szivárvány-ra változtatták. Mindkét lapot Murádin Jenő szerkesztette. A decemberi események után a kolozsvári diákság, az egyetemisták is szervezkedésekbe kezdtek. A vakációzó diákok visszatérése után jelent meg az első ifjúsági szervezet, a MADISZ. Programjában önmagát a magyar ifjúság politikai, gazdasági és kulturális érdekvédelmi és képviseleti szervezeteként határozta meg. Kulturális rendezvényei már január elkezdődtek. Január 25-én megalakult a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, amely már egy célzott csoportot szólít meg, a kolozsvári magyar felsőoktatásban tanuló diákokat. Szándéknyilatkozata szerint az RMDSZ-szel és a MADISZ-szal kíván együttműködni. A vizsgált időszakban át is vette a MADISZ szerepét, képviselői helyet kaptak az RMDSZ megyei küldöttgyűlésében, valamint a Vatraval való márciusi tárgyalásokon is delegáltak képviselőt. Olykor személyi átfedés volt a MADISZ és a KMDSZ között. Március 13. és 15. között, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjaival szolidaritást vállalva, a KMDSZ tagjai ülősztrájkot rendeztek. A diákságnak fontos szerepe volt az egyetemeken a múlt rendszert kiszolgáló tanárok kiszűrésében is. A vizsgált időszakban más magyar ifjúsági szervezetek is alakultak, szűkebb célcsoportok számára, mint pl. az Ifjúsági Keresztény Egyesület.
A Kolozsváron megrendezett, január 7-i küldöttgyűlésig a KMDT hivatalosan is felvette az RMDSZ megnevezést. Bár a megyei RMDSZ alakuló ülésére csak február 18-án került sor, az említett januári küldöttgyűlés után a sajtó sem használta a KMDT megnevezést. A küldöttgyűlésen a Bukarest-Kolozsvár rivalizálás is jelen volt. Az első nagyszabású tanácskozást a magyarországi politikai élet is érdeklődéssel követte. Az anyaországi küldötteknek Domokos Géza nyomására nem sikerült bejutniuk az ülésre, ezért később tárgyaltak az RMDSZ vezetőségével. A visszaemlékezések szerint jelen volt Antall József, Csoóri Sándor, Andrásfalvy Bertalan (MDF), továbbá Kovács-Ara Attila a Szabad Európa Rádiótól, valamint a FIDESZ küldöttsége is. Az iskolaügyel (az önálló magyar iskolák létrehozása) kapcsolatosan három tényezőnek volt köszönhető a magyarság számára elért, pozitívnak mondható eredmény: jól sikerültek a tárgyalások a főtanfelügyelővel, Stoica Marianával; az NMF Kolozs megyei elnöke (Octavian Buracu) és az ügyet támogató tagok szintén hajlottak a költöztetésre; sikerült találni egy olyan megfelelő iskolát, amelybe a románok is hajlandóak voltak átköltözni. A román szülők, diákok és tanárok által szervezett tüntetések ellenére az Oktatásügyi Minisztérium január végére jóváhagyta a három, magyar tannyelvű középiskola létrehozását. A kompromisszum az RKP egykori, jól felszerelt továbbképző iskolájával volt kivitelezhető, amelyet a tanfelügyelőség átadott a kiköltöztetett román diákoknak. A Bolyai Egyetem visszaállításával kapcsolatban nem sikerült hasonló eredményt elérni. A probléma komplexitását jelzi, hogy a román tagozatok, valamint az egyetemen tanuló magyar tanárok és diákok között sem volt egyetértés. A líceumok esete után az egyetem ügyében a román körökben jóval nagyobb ellenállás mutatkozott. Az RMDSZ felsőoktatással foglalkozó munkacsoportja, a Bolyai Bizottság, Balázs Sándor elnökletével konkrét célokat fogalmazott meg. A Bolyai Egyetem visszaállítását illetően két változaton gondolkodtak.
A szélesebb körű megoldás magába foglalta volna a Bolyai Egyetem teljes struktúráját. Ezek szerint az újjászervezett egyetemhez csatolták volna a műegyetemi mérnökképzést, a Mezőgazdasági Főiskolát és a Képzőművészeti és Zeneművészeti Főiskola magyar nyelvű oktatási hálózatát. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar nyelvű kihelyezett tagozata lett volna a Bolyai Egyetemnek, ugyanígy a Színművészeti Főiskola is. A Nagyszebenben megalakuló német nyelvű felsőfokú tanintézmény szintén a Bolyai Egyetem keretében működött volna. A Bolyai Bizottság ezt a változatot támogatta és küldte el a Tanügyminisztériumhoz. A Bizottság egy minimálisabb váltiozatot is felvetett, ami szerint a Bolyai Egyetem megtartotta volna a klasszikus tudományegyetemi struktúráját, a többi oktatási intézményben pedig létrehozták volna a magyar nyelvű oktatási vonalat. Január végén, február elején egyre nagyobb teret kapott az ún. nemzetiségi kérdés, felerősödtek a szélsőséges megnyilvánulások. Az RMDSZ központi vezetése országos tüntetésekre adott utasítást a megyei szervezeteknek. A kolozsvári magyar szervezetek párbeszédet kezdeményeztek a román kultúrkörök képviselőivel, így próbálva megfékezni a szélsőségeket. Ilyen kezdeményezés volt a Híd-Puntea című lap létrehozása, amely információs csatornaként szolgált a kolozsvári RMDSZ-ről, elsősorban az iskolaügyek tisztázása érdekében. A román nacionalizmus a forradalmi események után Kolozsváron először a segélyek, majd az iskolaügyek rendezésekor vált érzékelhetővé. A Vatra Românească Kolozsváron egy februári nagygyűléssel jelentkezett először. A március 15-i ünnepségig a Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselői között folyamatos nyilatkozatháború zajlott. A Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselőit végül a marosvásárhelyi események kényszerítették tárgyalóasztalhoz. A cél, amit végül sikerült megvalósítani Kolozsváron az volt, hogy a városban elejét vegyék egy esetleges etnikai konfliktus kirobbantásának. Ehhez hozzájárultak azon civil és magánszervezetek is, amelyek a marosvásárhelyi események után tiltakozásukat fejezték ki az erőszakos cselekmények ellen. A történelmi pártok újjáalakulásának hatására, valamint az NMF-nek a közeledő választásokon való indulása miatt, 1990 februárjában országos szinten átszervezték az NMF megyei tanácsait. Az új szervezetben, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsaiban a Front képviselői mellett helyet kaptak a politikai pártok és az RMDSZ képviselői is. Ebben az időszakban a kolozsvári RMDSZ-nek sikerült székházat szereznie. A szervezet a Deák Ferenc utcában levő úri kaszinó épületét szerette volna, végül a Fürdő (Pavlov) utcai Moga-villát kapta meg. Az RMDSZ-el párhuzamosan, ugyancsak a választásokra készülve, Kolozsváron is alakultak magyar szervezetek, pártok. Az egyik ilyen szervezet a Vincze János által létrehozott Független Magyar Párt volt. Mivel bebizonyosodott, hogy Vinczét korábban befolyással való üzérkedés miatt elítélték, pártja megfosztotta vezetőségi tisztségétől. Bár a Vincze eset egyedinek tekinthető, a kolozsvári politikai életben a választások előtt jelentkeztek egyéb politikai tömörülések is. Ilyen volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, amely március 29-én tette közzé hivatalos programját. A pártot jobboldali értelmiségiek alapították már korábban. Mivel nem volt komolyabb politikai háttere és végeredményben Tőkés László támogatását sem sikerült elérni, nem indultak az országos választásokon, platformként az RMDSZ-be tagolódva folytatták tevékenységüket. Egy másik kezdeményezés, bár ez nem pártként lett bejegyezve, azonban az RMDSZ részleges jóváhagyásával működött, a Magyar-Román Demokrata Szövetség volt. Vezetője Váradi-Goia János volt, aki a NEIT-ben is tevékenykedett. A szervezet a románokkal kereste a kapcsolatot, elsősorban a Demokrata Párttal. Fontos szerepet játszott a Vatra és az RMDSZ márciusi tárgyalásainak megszervezésében is. A február 18-án megrendezett Kolozs-megyei RMDSZ küldöttgyűlésen a szervezet végre megszabadult az „ideiglenes” jelzőtől, új vezetőséget választott magának, amely a Kongresszuson képviselhette a helyi érdekeket. Elkezdődött a választásokra való felkészülés, aminek egyik hozadéka az volt, hogy sok helyen a kezdeményező értelmiség helyét egy újonnan kialakult politikus csoport (Szőcs Géza, Eckstein-Kovács Péter, Pillich László, Kónya Sándor stb.) vette át.
Fodor János
Transindex.ro,
Kolozsvár és az itt élő magyar értelmiség kulcsfontosságú szerepet játszott a forradalom napjaiban és az azt követő hónapokban.
A rendszerváltás idején Kolozsvár kulcsfontosságú szerepet töltött be az erdélyi nagyvárosok közt: itt volt a forradalom során nagy szerepet játszó erdélyi hadsereg központja valamint magyar és román szempontból is Erdély kulturális központjának számított. A '70-es és '80-as évek végén a kolozsvári magyar elit tiltakozása a román hatalom nemzetiségpolitikája ellen több síkon zajlott. Ide sorolhatók azon tiltakozások, amelyek a „szocialista szabályok szerint” fogalmazták meg a nemzetiségi sérelmeket, elsősorban azon bukaresti román ismerőseiknek, akik valamilyen fontos funkcióban voltak, vagy hatalmuk révén befolyásolhatták a diszkriminatív kisebbségpolitikát.
Ide sorolható Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos. A másik tiltakozási forma az ellenzéki mozgalmakhoz köthető. A nagyváradi Ellenpontok szamizdathoz hasonlóan, az ellenállás, politikai tiltakozás formái Kolozsváron is jelentkeztek.
Ezek elsősorban azokhoz a disszidensekhez köthetőek, akik részt vettek a Limes-körben folytatott vitákban. Bár a Limes-kör elsősorban nem Kolozsvárhoz köthető, de Kolozsváron élő résztvevői meghatározó szerepet töltöttek be az itteni szellemi életben. A Limes-kör megszűntével, Kolozsváron Balázs Sándor kezdeményezte a Kiáltó Szó című szamizdat létrehozását. A temesvári eseményekről a kolozsvári napilapok december 21-ig hallgattak, azonban informális csatornákon keresztül többen is értesültek az ott történtekről. A bukaresti tüntetések megkezdéséről szóló hírek a kolozsvári lakosság egy részét cselekvésre buzdította.
A városban tömegtüntetésekre került sor. A katonai vizsgáló bizottság szerint 26 halott és 84 sebesült civil áldozata volt a december 21-i kolozsvári tüntetéseknek. A továbbiakban nem került sor sortűzre, a katonaság visszavonulásra kapott parancsot. A politikailag fontosnak tartott (de még mindig a karhatalom ellenőrzése alatt álló) épületeket őrizték, továbbá a postát, a vasútállomást, az I.R.E-t, a Gaz Metant és a rádióstúdió épületét. A párt székházába reggel, december 22-én hatolt be a tömeg, ahol elsősorban Ioachim Moga megyei első titkárt keresték.
A tüntetőkkel az épületbe behatoló értelmiségiek (Iosif Zăgrean, Ioan Căpuşan és Chindiraş ügyvéd) tárgyaltak a párttitkárral a kialakult helyzetről. Miután nem sikerült lemondásra bírni, Moga az erkélyről próbált a tüntetőkhöz beszélni, kevés sikerrel. Dorel Vişan és Victor Rebengiuc érkezésével megalakult a Nemzeti Megmentési Front ad-hoc tanácsa, melyben az egyedüli magyar Vincze János volt. A megyeszékház, valamint a pártközpont hadsereg általi védelme december 22-én, 11 és 13 óra között szűnt meg, amikor a televízió és rádió közölte a nemzetvédelmi miniszter öngyilkosságát, a szükségállapot kihirdetését. A Ceaușescu-házaspár menekülésének bejelentése után a hadsereg többé nem működött együtt az RKP megyei vezetésével. A Securitate, valamint a pártszékház épületében lévő a személyzetnek nem esett bántódása, őket továbbra is a katonaság felügyelte, esetenként menekítette. Mogát az épület hátsó ajtaján, az éjszaka leple alatt egy hordágy segítségével menekítették ki. A Securitate fegyverállományát szintén a hadsereg foglalta le. A katonaságnak a továbbiakban is fontos szerep jutott az új hatalmi struktúra megszervezésében. Iulian Topliceanu vezérezredes részt vett a Nemzeti Megmentési Front ülésén, ahol politikai funkciót kapott. Ugyanebben a periódusban történt hasonló módon a Városháza elfoglalása is, melynek következtében megalakult az NMF városi tanácsa. A testületnek leginkább a rend megőrzésében, valamint az adminisztráció újraindításában volt szerepe. Az NMF harmadik tanácsát december 29-én választották meg, amelyben már magyarság (KMDT) képviselői is hivatalosan helyet kaptak. Azelőtt, december 24-én, egy gyorsülésen, valószínűleg Cornea nyomására, az NMF éléről leváltották Dorel Vişant, helyére Octavian Buracut választották. A kolozsvári események politikai szereplői, szónokai, amíg a hírek nem erősítették meg a Ceauşescu-házaspár menekülését, vigyáztak arra, hogy egy esetleges fordulat után ne vonhassák őket felelősségre. A tüntetések napján a kolozsvári magyar értelmiség szűkebb köre szintén találkozóra gyűlt össze Gáll Ernő lakásán, Balázs Sándor és Nagy György kezdeményezésére. Ennek apropója az „autonómia problémájának tárgyalása” volt. Minden valószínűség szerint a temesvári fordulat utáni időkre próbáltak meg egyfajta irányvonalat kialakítani. A találkozó híre több értelmiségihez eljutott, így telefonon, vagy személyes úton megkeresték a későbbi közös nyilatkozat, a Hívó szó aláíróit. A kolozsvári magyar értelmiség következő lépése a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács létrehozása volt a karácsony szombatjára szervezett gyűlésen. Erre már egy „központi” helyen került sor, a Szabadság szerkesztőségében, ami a nagyszámú hallgatóság miatt kicsinek bizonyult. Már a gyűlés elején megjelentek az első súrlódások, nézeteltérések a szervezkedés mikéntjével kapcsolatban. Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, Balázs Sándor a két világháború közt működő Országos Magyar Párt mintáját tekintette mérvadónak. A polémiát végeredményben azon értesülés zárta le, miszerint Bukarestben Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet.
Ezután a Kolozsváron jelenlevők megegyeztek abban, hogy a továbbiakban a helyi ügyekre koncentrálnak. A jelenlevők elfogadták a KMDT nyilatkozatát és megválasztották annak vezetőségét: Kántor Lajos elnök, Pillich László titkár. Szó esett az alakulóban levő román ideiglenes bizottsággal való kapcsolatfelvételről is. A KMDT első gyűlései során kialakultak bizonyos nézeteltérések, amelyekben egyes tagok a múlt rendszerhez való viszonyulásuk miatt lettek megbélyegezve, illetve a szervezet megalakulását és addigi akcióit is többen támadták. A kolozsvári magyarság napilapjának átszervezése december 22-én kezdődött el, Tibori Szabó Zoltán kezdeményezésére. Az átszervezés nyomán kiutasították a régi szerkesztői gárdát. Az első lapszám megjelenéséhez a lap külső munkatársai, Kántor Lajos, Cs. Gyímesi Éva, Kányádi Sándor, Kiss János, Csép Sándor segítségével gyűjtötték össze az anyagot. Az átszervezés fontos mozzanatának számított a román kulturális közeggel való kapcsolatfelvétel. Az új lap címének eldöntésére az összegyűlt „spontán” szerkesztő-csoport éjféltájt kerített sort. A rengeteg ötletből válogatva végül a Szabadság név mellett döntöttek. A Korunk kulturális havilap átszervezésére is ebben az időszakban, hasonló módon került sor. Gáll Ernő javaslatára (aki korábban főszerkesztő is volt), a Kezdeményező Bizottság gyűlésén Kántor Lajost választották meg főszerkesztőnek. Ugyanekkor döntöttek a név (Korunk) megtartása mellett is. Az iskolásoknak szánt Napsugár gyereklap továbbra is ugyanezen a néven jelent meg. Az óvódások lapjának, A haza sólymainak nevét Szivárvány-ra változtatták. Mindkét lapot Murádin Jenő szerkesztette. A decemberi események után a kolozsvári diákság, az egyetemisták is szervezkedésekbe kezdtek. A vakációzó diákok visszatérése után jelent meg az első ifjúsági szervezet, a MADISZ. Programjában önmagát a magyar ifjúság politikai, gazdasági és kulturális érdekvédelmi és képviseleti szervezeteként határozta meg. Kulturális rendezvényei már január elkezdődtek. Január 25-én megalakult a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, amely már egy célzott csoportot szólít meg, a kolozsvári magyar felsőoktatásban tanuló diákokat. Szándéknyilatkozata szerint az RMDSZ-szel és a MADISZ-szal kíván együttműködni. A vizsgált időszakban át is vette a MADISZ szerepét, képviselői helyet kaptak az RMDSZ megyei küldöttgyűlésében, valamint a Vatraval való márciusi tárgyalásokon is delegáltak képviselőt. Olykor személyi átfedés volt a MADISZ és a KMDSZ között. Március 13. és 15. között, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjaival szolidaritást vállalva, a KMDSZ tagjai ülősztrájkot rendeztek. A diákságnak fontos szerepe volt az egyetemeken a múlt rendszert kiszolgáló tanárok kiszűrésében is. A vizsgált időszakban más magyar ifjúsági szervezetek is alakultak, szűkebb célcsoportok számára, mint pl. az Ifjúsági Keresztény Egyesület.
A Kolozsváron megrendezett, január 7-i küldöttgyűlésig a KMDT hivatalosan is felvette az RMDSZ megnevezést. Bár a megyei RMDSZ alakuló ülésére csak február 18-án került sor, az említett januári küldöttgyűlés után a sajtó sem használta a KMDT megnevezést. A küldöttgyűlésen a Bukarest-Kolozsvár rivalizálás is jelen volt. Az első nagyszabású tanácskozást a magyarországi politikai élet is érdeklődéssel követte. Az anyaországi küldötteknek Domokos Géza nyomására nem sikerült bejutniuk az ülésre, ezért később tárgyaltak az RMDSZ vezetőségével. A visszaemlékezések szerint jelen volt Antall József, Csoóri Sándor, Andrásfalvy Bertalan (MDF), továbbá Kovács-Ara Attila a Szabad Európa Rádiótól, valamint a FIDESZ küldöttsége is. Az iskolaügyel (az önálló magyar iskolák létrehozása) kapcsolatosan három tényezőnek volt köszönhető a magyarság számára elért, pozitívnak mondható eredmény: jól sikerültek a tárgyalások a főtanfelügyelővel, Stoica Marianával; az NMF Kolozs megyei elnöke (Octavian Buracu) és az ügyet támogató tagok szintén hajlottak a költöztetésre; sikerült találni egy olyan megfelelő iskolát, amelybe a románok is hajlandóak voltak átköltözni. A román szülők, diákok és tanárok által szervezett tüntetések ellenére az Oktatásügyi Minisztérium január végére jóváhagyta a három, magyar tannyelvű középiskola létrehozását. A kompromisszum az RKP egykori, jól felszerelt továbbképző iskolájával volt kivitelezhető, amelyet a tanfelügyelőség átadott a kiköltöztetett román diákoknak. A Bolyai Egyetem visszaállításával kapcsolatban nem sikerült hasonló eredményt elérni. A probléma komplexitását jelzi, hogy a román tagozatok, valamint az egyetemen tanuló magyar tanárok és diákok között sem volt egyetértés. A líceumok esete után az egyetem ügyében a román körökben jóval nagyobb ellenállás mutatkozott. Az RMDSZ felsőoktatással foglalkozó munkacsoportja, a Bolyai Bizottság, Balázs Sándor elnökletével konkrét célokat fogalmazott meg. A Bolyai Egyetem visszaállítását illetően két változaton gondolkodtak.
A szélesebb körű megoldás magába foglalta volna a Bolyai Egyetem teljes struktúráját. Ezek szerint az újjászervezett egyetemhez csatolták volna a műegyetemi mérnökképzést, a Mezőgazdasági Főiskolát és a Képzőművészeti és Zeneművészeti Főiskola magyar nyelvű oktatási hálózatát. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar nyelvű kihelyezett tagozata lett volna a Bolyai Egyetemnek, ugyanígy a Színművészeti Főiskola is. A Nagyszebenben megalakuló német nyelvű felsőfokú tanintézmény szintén a Bolyai Egyetem keretében működött volna. A Bolyai Bizottság ezt a változatot támogatta és küldte el a Tanügyminisztériumhoz. A Bizottság egy minimálisabb váltiozatot is felvetett, ami szerint a Bolyai Egyetem megtartotta volna a klasszikus tudományegyetemi struktúráját, a többi oktatási intézményben pedig létrehozták volna a magyar nyelvű oktatási vonalat. Január végén, február elején egyre nagyobb teret kapott az ún. nemzetiségi kérdés, felerősödtek a szélsőséges megnyilvánulások. Az RMDSZ központi vezetése országos tüntetésekre adott utasítást a megyei szervezeteknek. A kolozsvári magyar szervezetek párbeszédet kezdeményeztek a román kultúrkörök képviselőivel, így próbálva megfékezni a szélsőségeket. Ilyen kezdeményezés volt a Híd-Puntea című lap létrehozása, amely információs csatornaként szolgált a kolozsvári RMDSZ-ről, elsősorban az iskolaügyek tisztázása érdekében. A román nacionalizmus a forradalmi események után Kolozsváron először a segélyek, majd az iskolaügyek rendezésekor vált érzékelhetővé. A Vatra Românească Kolozsváron egy februári nagygyűléssel jelentkezett először. A március 15-i ünnepségig a Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselői között folyamatos nyilatkozatháború zajlott. A Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselőit végül a marosvásárhelyi események kényszerítették tárgyalóasztalhoz. A cél, amit végül sikerült megvalósítani Kolozsváron az volt, hogy a városban elejét vegyék egy esetleges etnikai konfliktus kirobbantásának. Ehhez hozzájárultak azon civil és magánszervezetek is, amelyek a marosvásárhelyi események után tiltakozásukat fejezték ki az erőszakos cselekmények ellen. A történelmi pártok újjáalakulásának hatására, valamint az NMF-nek a közeledő választásokon való indulása miatt, 1990 februárjában országos szinten átszervezték az NMF megyei tanácsait. Az új szervezetben, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsaiban a Front képviselői mellett helyet kaptak a politikai pártok és az RMDSZ képviselői is. Ebben az időszakban a kolozsvári RMDSZ-nek sikerült székházat szereznie. A szervezet a Deák Ferenc utcában levő úri kaszinó épületét szerette volna, végül a Fürdő (Pavlov) utcai Moga-villát kapta meg. Az RMDSZ-el párhuzamosan, ugyancsak a választásokra készülve, Kolozsváron is alakultak magyar szervezetek, pártok. Az egyik ilyen szervezet a Vincze János által létrehozott Független Magyar Párt volt. Mivel bebizonyosodott, hogy Vinczét korábban befolyással való üzérkedés miatt elítélték, pártja megfosztotta vezetőségi tisztségétől. Bár a Vincze eset egyedinek tekinthető, a kolozsvári politikai életben a választások előtt jelentkeztek egyéb politikai tömörülések is. Ilyen volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, amely március 29-én tette közzé hivatalos programját. A pártot jobboldali értelmiségiek alapították már korábban. Mivel nem volt komolyabb politikai háttere és végeredményben Tőkés László támogatását sem sikerült elérni, nem indultak az országos választásokon, platformként az RMDSZ-be tagolódva folytatták tevékenységüket. Egy másik kezdeményezés, bár ez nem pártként lett bejegyezve, azonban az RMDSZ részleges jóváhagyásával működött, a Magyar-Román Demokrata Szövetség volt. Vezetője Váradi-Goia János volt, aki a NEIT-ben is tevékenykedett. A szervezet a románokkal kereste a kapcsolatot, elsősorban a Demokrata Párttal. Fontos szerepet játszott a Vatra és az RMDSZ márciusi tárgyalásainak megszervezésében is. A február 18-án megrendezett Kolozs-megyei RMDSZ küldöttgyűlésen a szervezet végre megszabadult az „ideiglenes” jelzőtől, új vezetőséget választott magának, amely a Kongresszuson képviselhette a helyi érdekeket. Elkezdődött a választásokra való felkészülés, aminek egyik hozadéka az volt, hogy sok helyen a kezdeményező értelmiség helyét egy újonnan kialakult politikus csoport (Szőcs Géza, Eckstein-Kovács Péter, Pillich László, Kónya Sándor stb.) vette át.
Fodor János
Transindex.ro,
2013. január 18.
Értelmesen és cselekvően élni – interjú Gazda Józseffel (1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Előbb Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től a kovásznai gimnáziumban tanított, innen vonult nyugdíjba. Kutatói munkáját nem hagyta abba, sőt még nagyobb intenzitással folytatta, az erdélyi művelődési életben továbbra is jelentős szerepet tölt be. Művészettörténeti és műkritikai írásai jelentek meg. Megírta az első rendszeres magyar irodalmi tankönyvet a líceumi ciklus számára. A régi falu emlékezetét 280, magnószalagra vett vallomással örökítette meg Így tudom, így mondom címmel. 1989 után számos kötete jelent meg, Emlékek Ázsiája c. könyve megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)
„A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek.”
– Családja számos tagja érdeklődik az irodalom, a művészetek, a néprajz iránt, alkot/alkotott ezeken a területeken. Ön miért választotta a tanári pályát és éppen a magyar irodalom szakot?
– Édesanyánk, aki oldalágon távoli rokonságban állt Benedek Elekkel, szinte jelszóként oltotta belénk, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Ő is irodalmi érdeklődésű volt, fiatalkorában írt is, s egész életében fájt neki, hogy lesodródott erről a pályáról. Mi szinte kötelességünknek éreztük az ő félbemaradt vágyait valóra váltani. A néprajz iránti érdeklődést a feleségem, Ella (Olosz Ella textilművész, néprajzkutató) hozta a családba, ő volt hatással a saját testvérére, Olosz Katalinra, aztán a húgomra (Gazda Klára), és a lányunkra (Szőcsné Gazda Enikő).
De én úgy vélem, a néprajz iránti érdeklődés a kisebbségi helyzetünkkel is összefügg, hiszen itt a nemzet, a népi és nem népi kultúra és költészet felmutatása kiközösítettségünkben felértékelődik. Én a tanítványaimnak gyakran mondtam, hogy nincs annál tökéletesebb, fantasztikusabb érték, mint amit a népköltészet örökített ránk, akár Shakespeare és Petőfi alkotásait is felülmúlja. A magyar szakot azért választottam, mert az irodalom, a művészet süldőkoromtól vonzott. Szenvedélyes olvasó voltam, iskoláskoromban inkább olvastam, mint tanultam, a leckéimet elhanyagoltam, mert elvont tőlük a könyv. Ez alakította a lelkületemet, befolyásolt a pályaválasztásban. Salamon Sándor magyartanárom, osztályfőnököm az eszményképem volt: mindig kéregette kölcsön a többi tanártól az órákat, hogy ugyanazt a tananyagot több idő alatt tudja elmondani.
Az ő szenvedélye rám is átragadt, s ha nem is olyan sikeresen, de én is gyakran „sorban álltam” kollégáimnál, hátha kaphatnék egy számukra nélkülözhető „pluszórát”. Visszagondolva a véletlen játéka vagy a Jóisten keze, hogy magyartanár lettem. Édesanyám ugyanis azt szerette volna, ha orvosi pályára lépek, és én őt annyira szerettem, hogy bár nem vonzott az orvosi hivatás, oda jelentkeztem, a kedvéért elvégeztem az egy hónapos előkészítő tanfolyamot.
A felvételi előtt két nappal volt az egészségügyi vizsgálat, és bár nekem néhány évvel azelőtt volt ízületi és szív-mellhártyagyulladásom, az orvos nem vett észre semmi rendellenességet. Az ajtóból visszakérdeztem, nem hallotta a visszamaradt szívzörejemet. Az orvos visszahívott, újra meghallgatott, nem szólt semmit, de másnap kiíratta, hogy nem felvételizhetek, mert nem vagyok egészséges. Repülőgéppel mentem Marosvásárhelyről Kolozsvárra, utolsó percben léptem be a Bolyai Egyetem titkárságára, hogy magyar szakra beiratkozzam. Tehát a fátum is közrejátszott, hogy magyartanár lettem.
– Egyszer azt mondta, olyan csodálatos a pedagóguspálya, hogy mindennap ünneplő ruhában kellene a katedrához állni. Hogy látja, mi a feladata a magyartanárnak a kisebbségben élő magyarság körében?
– Nem a magyartanárnak, hanem minden magyar iskolában tanító tanárnak küldetésként kellene felfognia a hivatását: azt, hogy magyar gyerekeket magyarul tanít. Nem túlzok, ha azt mondom, utálattal gondolok azokra a pályán levő tanárokra, akik nézik az órájukat, s várják, mikor csengetnek ki, és hálátlanok, nem vállalják a küldetést, s csak kenyérkeresetnek tekintve felelőtlenül végzik a munkájukat. Minket, tanárokat a Jóisten azzal bízott meg a kisebbségi sorsban, hogy a nemzetünket megtartsuk és megtartassuk. Ez nemcsak a magyartanárokra, hanem a fizikusokra, a biológusokra is egyaránt vonatkozik. Én kettős küldetést éreztem, hiszen tanítani nem közönséges munka, de ezen belül az irodalom kiemelt szerepet kap, Balassi Bálintot, Arany Jánost, Petőfi Sándort, Adyt és József Attilát tanítani csodálatos feladat.
– Több művészettörténeti monográfiát, művészeti kritikát is írt. A felesége, Olosz Ella textilművész hatására kezdett érdeklődni a művészet iránt?
– Éppen fordítva, a művészet iránti érdeklődésemnek köszönhetem, hogy megismertem a feleségemet. Nem azért érdekelt a művészet, mert a feleségem művész volt, hanem azért „került” a művész feleség, mert én engedélyt kértem a képzőművészeti főiskola tanáraitól, hogy művészettörténeti órákra, műtermekbe járhassak, mert képezni akartam magamat. Így ismertem meg a leendő feleségemet.
Engem már gyerekként is érdekelt a művészet, ebben Gyárfás Jenőnek volt szerepe, akinek gyönyörű festményei vannak Sepsiszentgyörgyön. Utólag tudtam meg, hogy 22 évesen a kor egyik legnagyobb festőjeként indult, megnyerte a Nemzeti Szalon évi kiállításának fődíját, aztán hazajött Sepsiszentgyörgyre, ahol „a dudva, a muhar, a gaz” lehúzta. Ezért éreztem belső kényszert, hogy bemutassam a világnak. Megtudtam, hogy él a fia, kezdtem hozzájárni, ez indított el az úton, hogy írhassak róla, ebbe az irányban is kellett képeznem magam.
– Művelődésszervezőként dolgozott, diákszínjátszó csapatot működtetett, és 24. éve szervezi minden tavasszal a Csoma-napokat. Az iskolán kívüli munkát miért tartotta fontosnak?
– A diákszínjátszás a gyerek sokoldalúságát fejleszti. Én soha senkit nem utasítottam vissza, aki jelentkezett a diákszínjátszó csoportba. Emiatt gyakran előfordult, hogy ugyanazt a szerepet két-három diákra is ki kellett osztanom. A kollegák 80 százaléka hülyének tartott, hogy ennyit foglalkozom órákon kívül is a diákokkal. Fel sem tudták fogni, hogy miért teszem. Az a véleményem, hogy a feladat választ meg minket, és nem mi a feladatot. Így van ez a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület vezetésével is.
Én nem vagyok Csoma-kutató, biztos, hogy soha sehol nem szerveztem volna Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, de ha már a sors úgy hozta, hogy Kovásznán élek, 2,5 kilométerre Kőrösi Csoma Sándor szülőfalujától, Csomakőröstől, úgy gondoltam, valakinek ezt a feladatot is el kell végeznie, és ki más tenné, mint aki vállalja. Már kilencven tavaszán megszerveztük a Csoma-napokat, tudnak rólunk, hírünk van. Úgy érzem, ezzel is missziót teljesítünk olyan értelemben, hogy az egyik legnagyobb 20. századi Csoma-kutató, Marcell Péter röviddel halála előtt vallomásként mondta el, hogy nem szentelte volna az élete két évtizedét a Csoma-kutatásnak, ha nem lettek volna a Csoma-napok. Számára a Csoma-napok volt a biztos pont, az, hogy amit elhozott vagy elküldött nekünk, szerepelt konferenciáinkon, meg is jelentettük.
Ezért is fájó, hogy sorrendben immár 18. könyvünket tavaly „ellenszélben” kellett kiadnunk, nem kaptuk meg rá a szükséges támogatásokat, s az egyesület vezetőjeként kénytelen voltam a magam zsebéből kifizetnem a hiányzó pár ezer lejt, hogy – szinte kötelezővé vált hagyományainkhoz híven – az előző évi Csoma-konferencián elhangzottakat megjelentethessük. Kezdetben, az 1990-es első konferenciánkon három résztvevő volt, aztán öt, majd húsz, az elmúlt három évben pedig esetenként több mint harminc tudós vett részt, például Párizsból, Budapestről, Kanadából, Mongóliából, idén Japánból, Kazahsztánból és Koreából is várunk előadókat. Mindezt óriási munkabefektetéssel, következetességgel lehet elérni. Akkora teher van a vállamon, sokszor úgy érzem, nem tudom tovább csinálni, bár sokan vannak, akik erejük és lehetőségeik szerint segítenek. De az igazság az, hogy ez nem is egy ember munkája.
– Az is hatalmas munka volt, amikor 280, előzetesen magnószalagra rögzített vallomás segítségével örökítette meg a régi falu emlékezetét. Hogy látja, azóta hova fejlődött a székely falu?
– A vallomásos könyvet majdnem nem jelentette meg a Kriterion, mert a szerkesztő olyan szűk látókörű volt, hogy nem akarta elfogadni magát a műfajt. Hogy darabokra tördeltem a vallomásokat, s ezekből a darabokból szerkesztettem, írtam meg a könyvet mint „látleletet” a múltról. Akkor már dühöngött a szocializmus, verte szét a tradíciót, úton útfélen énekelte a tömeg az Internacionálét, hogy a múltat végképp el kell törölni, és ezt próbálták is gyakorlatba ültetni. A könyv azért született, mert rádöbbentem, hogy köztünk élnek a „régi falu” utolsó szemtanúi, akik még a tűz világánál énekeltek fonás közben, még ismerték, megélték a 19. századig szinte töretlen épségben megmaradt hagyományokat.
Az élet a 20. században gyorsult fel, de a hetvenes évek elején az öregek még fel tudták idézni a régi falu emlékezetét, én ezt vetettem papírra az utókor számára. A kollektív gazdaság, a kommunizmus kiölte az emberekből a lényük lényegét, például hogy szeressék a földet. Nekem még sírva vagy szinte sírva vallották többen is, hogy mennyire szerették azt a földet, amiért annyit küzdöttek, ami életük része volt, és amitől őket megfosztották. Ezt az állapotot próbáltam én még az utolsó pillanatban megragadni. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, most már csak a nagyszülők emléke őrzi. A kommunizmus után, most a hasonlóan aljas világkapitalista erő szintén azon fáradozik, hogy bemocskoljon, szétverjen erkölcsöt, jellemet, becsületet, igazságot, tisztaságot. A jelenlegi világállapot sokkal alacsonyabb szinten áll, mint 50 évvel ezelőtt. Minden irányító aljerő azon dolgozik, hogy az embert aljas, hitvány, tartás és gondolkodás nélkül cselekvő-végrehajtó tömeggé alacsonyítsa le.
– Ezzel is magyarázható, hogy Ön soha nem ódzkodik attól, hogy az aktuálpolitikáról véleményt nyilvánítson? Gesztusértékű volt, amikor 2006-ban nem fogadta el a magyar állami kitüntetést, majd 2011-ben a jobboldali magyar kormánytól átvette. Most hogyan látja a Kárpát-medencei, az erdélyi magyarság helyzetét?
– A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek vagy üljek a szennygépezet által létrehozott bársonyszékek valamelyikében. Jórészt labancmesterséggé vált a politizálás. Mátyás király halála óta a hivatalos politika mindig a labancok kezén volt, a Habsurgok fullajtárjának lenni soha nem azt jelentette, hogy tűzbe megyek a nemzetemért.
A nemzetért a kurucok mentek tűzbe, de ők soha nem voltak a hivatalos politikai erő, ők mindig „a másik oldal” voltak. Sajnos ma is a labancok politizálnak, akik számára az egyéni vagy – legyünk jóhiszeműek – a pártérdek a nemzeti érdek előtt áll. Erről viszont véleményt nyilvánítani kötelessége annak, aki ezt átlátja. Elmondtam egy felvidéki összejövetelen is, hogy mikor lesznek nekünk még olyan politikusaink, mint gróf Batthyány Lajos vagy Nagy Imre miniszterelnök, akik meghaltak a hazáért, a nemzetért. Most a politikusokat az egyéni érdek vezérli. Csak annyit említettem még meg, hogy milyen érdekvédő szervezet az, amelyik például a Beneš-dekrétumok ellen való tüntetéstől „elhatárolta” magát! Gyurcsány Ferenc kitüntetését nem fogadtam el, mert a magam normái szerint nem tehettem meg. Erkölcsi kérdés volt, hogy a nemzet szennyét megtestesítő személy aláírásával ellátott kitüntetést nem fogadhatok el.
– Amikor az interjút egyeztettük, említette, hogy éppen egy monográfiát ír. Min dolgozik éppen, és melyek a további tervei?
– Bocz Borika Sepsiszentgyörgyön élt, hihetetlenül tragikus sorsú grafikusművész volt. 26 éves korában már tudta, hogy menthetetlen halálos beteg, súlyos csontrákja volt, 1988-ban, 32 évesen meghalt. A halál közelében fantasztikus szépségű és értékű életművet alkotott. Azért írtam róla monográfiát, mert arra gondoltam, hogy harminc év alatt megírhatta volna bárki, de nem tette, ezért kötelességem, hogy megtegyem, hogy ne vesszen feledésbe egy ilyen rendkívül értékes életmű. Én mindig dolgozom, nem óhajtom elkiabálni, hogy mik vannak bennem, még jó néhány dolog rám vár, de a Nagy Felelősre tartozik, hogy ad-e időt és erőt ezek elvégzésére. A kívánságom annyi, hogy amíg még vagyok, tudjak értelmesen és cselekvőn élni.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),
„A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek.”
– Családja számos tagja érdeklődik az irodalom, a művészetek, a néprajz iránt, alkot/alkotott ezeken a területeken. Ön miért választotta a tanári pályát és éppen a magyar irodalom szakot?
– Édesanyánk, aki oldalágon távoli rokonságban állt Benedek Elekkel, szinte jelszóként oltotta belénk, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Ő is irodalmi érdeklődésű volt, fiatalkorában írt is, s egész életében fájt neki, hogy lesodródott erről a pályáról. Mi szinte kötelességünknek éreztük az ő félbemaradt vágyait valóra váltani. A néprajz iránti érdeklődést a feleségem, Ella (Olosz Ella textilművész, néprajzkutató) hozta a családba, ő volt hatással a saját testvérére, Olosz Katalinra, aztán a húgomra (Gazda Klára), és a lányunkra (Szőcsné Gazda Enikő).
De én úgy vélem, a néprajz iránti érdeklődés a kisebbségi helyzetünkkel is összefügg, hiszen itt a nemzet, a népi és nem népi kultúra és költészet felmutatása kiközösítettségünkben felértékelődik. Én a tanítványaimnak gyakran mondtam, hogy nincs annál tökéletesebb, fantasztikusabb érték, mint amit a népköltészet örökített ránk, akár Shakespeare és Petőfi alkotásait is felülmúlja. A magyar szakot azért választottam, mert az irodalom, a művészet süldőkoromtól vonzott. Szenvedélyes olvasó voltam, iskoláskoromban inkább olvastam, mint tanultam, a leckéimet elhanyagoltam, mert elvont tőlük a könyv. Ez alakította a lelkületemet, befolyásolt a pályaválasztásban. Salamon Sándor magyartanárom, osztályfőnököm az eszményképem volt: mindig kéregette kölcsön a többi tanártól az órákat, hogy ugyanazt a tananyagot több idő alatt tudja elmondani.
Az ő szenvedélye rám is átragadt, s ha nem is olyan sikeresen, de én is gyakran „sorban álltam” kollégáimnál, hátha kaphatnék egy számukra nélkülözhető „pluszórát”. Visszagondolva a véletlen játéka vagy a Jóisten keze, hogy magyartanár lettem. Édesanyám ugyanis azt szerette volna, ha orvosi pályára lépek, és én őt annyira szerettem, hogy bár nem vonzott az orvosi hivatás, oda jelentkeztem, a kedvéért elvégeztem az egy hónapos előkészítő tanfolyamot.
A felvételi előtt két nappal volt az egészségügyi vizsgálat, és bár nekem néhány évvel azelőtt volt ízületi és szív-mellhártyagyulladásom, az orvos nem vett észre semmi rendellenességet. Az ajtóból visszakérdeztem, nem hallotta a visszamaradt szívzörejemet. Az orvos visszahívott, újra meghallgatott, nem szólt semmit, de másnap kiíratta, hogy nem felvételizhetek, mert nem vagyok egészséges. Repülőgéppel mentem Marosvásárhelyről Kolozsvárra, utolsó percben léptem be a Bolyai Egyetem titkárságára, hogy magyar szakra beiratkozzam. Tehát a fátum is közrejátszott, hogy magyartanár lettem.
– Egyszer azt mondta, olyan csodálatos a pedagóguspálya, hogy mindennap ünneplő ruhában kellene a katedrához állni. Hogy látja, mi a feladata a magyartanárnak a kisebbségben élő magyarság körében?
– Nem a magyartanárnak, hanem minden magyar iskolában tanító tanárnak küldetésként kellene felfognia a hivatását: azt, hogy magyar gyerekeket magyarul tanít. Nem túlzok, ha azt mondom, utálattal gondolok azokra a pályán levő tanárokra, akik nézik az órájukat, s várják, mikor csengetnek ki, és hálátlanok, nem vállalják a küldetést, s csak kenyérkeresetnek tekintve felelőtlenül végzik a munkájukat. Minket, tanárokat a Jóisten azzal bízott meg a kisebbségi sorsban, hogy a nemzetünket megtartsuk és megtartassuk. Ez nemcsak a magyartanárokra, hanem a fizikusokra, a biológusokra is egyaránt vonatkozik. Én kettős küldetést éreztem, hiszen tanítani nem közönséges munka, de ezen belül az irodalom kiemelt szerepet kap, Balassi Bálintot, Arany Jánost, Petőfi Sándort, Adyt és József Attilát tanítani csodálatos feladat.
– Több művészettörténeti monográfiát, művészeti kritikát is írt. A felesége, Olosz Ella textilművész hatására kezdett érdeklődni a művészet iránt?
– Éppen fordítva, a művészet iránti érdeklődésemnek köszönhetem, hogy megismertem a feleségemet. Nem azért érdekelt a művészet, mert a feleségem művész volt, hanem azért „került” a művész feleség, mert én engedélyt kértem a képzőművészeti főiskola tanáraitól, hogy művészettörténeti órákra, műtermekbe járhassak, mert képezni akartam magamat. Így ismertem meg a leendő feleségemet.
Engem már gyerekként is érdekelt a művészet, ebben Gyárfás Jenőnek volt szerepe, akinek gyönyörű festményei vannak Sepsiszentgyörgyön. Utólag tudtam meg, hogy 22 évesen a kor egyik legnagyobb festőjeként indult, megnyerte a Nemzeti Szalon évi kiállításának fődíját, aztán hazajött Sepsiszentgyörgyre, ahol „a dudva, a muhar, a gaz” lehúzta. Ezért éreztem belső kényszert, hogy bemutassam a világnak. Megtudtam, hogy él a fia, kezdtem hozzájárni, ez indított el az úton, hogy írhassak róla, ebbe az irányban is kellett képeznem magam.
– Művelődésszervezőként dolgozott, diákszínjátszó csapatot működtetett, és 24. éve szervezi minden tavasszal a Csoma-napokat. Az iskolán kívüli munkát miért tartotta fontosnak?
– A diákszínjátszás a gyerek sokoldalúságát fejleszti. Én soha senkit nem utasítottam vissza, aki jelentkezett a diákszínjátszó csoportba. Emiatt gyakran előfordult, hogy ugyanazt a szerepet két-három diákra is ki kellett osztanom. A kollegák 80 százaléka hülyének tartott, hogy ennyit foglalkozom órákon kívül is a diákokkal. Fel sem tudták fogni, hogy miért teszem. Az a véleményem, hogy a feladat választ meg minket, és nem mi a feladatot. Így van ez a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület vezetésével is.
Én nem vagyok Csoma-kutató, biztos, hogy soha sehol nem szerveztem volna Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, de ha már a sors úgy hozta, hogy Kovásznán élek, 2,5 kilométerre Kőrösi Csoma Sándor szülőfalujától, Csomakőröstől, úgy gondoltam, valakinek ezt a feladatot is el kell végeznie, és ki más tenné, mint aki vállalja. Már kilencven tavaszán megszerveztük a Csoma-napokat, tudnak rólunk, hírünk van. Úgy érzem, ezzel is missziót teljesítünk olyan értelemben, hogy az egyik legnagyobb 20. századi Csoma-kutató, Marcell Péter röviddel halála előtt vallomásként mondta el, hogy nem szentelte volna az élete két évtizedét a Csoma-kutatásnak, ha nem lettek volna a Csoma-napok. Számára a Csoma-napok volt a biztos pont, az, hogy amit elhozott vagy elküldött nekünk, szerepelt konferenciáinkon, meg is jelentettük.
Ezért is fájó, hogy sorrendben immár 18. könyvünket tavaly „ellenszélben” kellett kiadnunk, nem kaptuk meg rá a szükséges támogatásokat, s az egyesület vezetőjeként kénytelen voltam a magam zsebéből kifizetnem a hiányzó pár ezer lejt, hogy – szinte kötelezővé vált hagyományainkhoz híven – az előző évi Csoma-konferencián elhangzottakat megjelentethessük. Kezdetben, az 1990-es első konferenciánkon három résztvevő volt, aztán öt, majd húsz, az elmúlt három évben pedig esetenként több mint harminc tudós vett részt, például Párizsból, Budapestről, Kanadából, Mongóliából, idén Japánból, Kazahsztánból és Koreából is várunk előadókat. Mindezt óriási munkabefektetéssel, következetességgel lehet elérni. Akkora teher van a vállamon, sokszor úgy érzem, nem tudom tovább csinálni, bár sokan vannak, akik erejük és lehetőségeik szerint segítenek. De az igazság az, hogy ez nem is egy ember munkája.
– Az is hatalmas munka volt, amikor 280, előzetesen magnószalagra rögzített vallomás segítségével örökítette meg a régi falu emlékezetét. Hogy látja, azóta hova fejlődött a székely falu?
– A vallomásos könyvet majdnem nem jelentette meg a Kriterion, mert a szerkesztő olyan szűk látókörű volt, hogy nem akarta elfogadni magát a műfajt. Hogy darabokra tördeltem a vallomásokat, s ezekből a darabokból szerkesztettem, írtam meg a könyvet mint „látleletet” a múltról. Akkor már dühöngött a szocializmus, verte szét a tradíciót, úton útfélen énekelte a tömeg az Internacionálét, hogy a múltat végképp el kell törölni, és ezt próbálták is gyakorlatba ültetni. A könyv azért született, mert rádöbbentem, hogy köztünk élnek a „régi falu” utolsó szemtanúi, akik még a tűz világánál énekeltek fonás közben, még ismerték, megélték a 19. századig szinte töretlen épségben megmaradt hagyományokat.
Az élet a 20. században gyorsult fel, de a hetvenes évek elején az öregek még fel tudták idézni a régi falu emlékezetét, én ezt vetettem papírra az utókor számára. A kollektív gazdaság, a kommunizmus kiölte az emberekből a lényük lényegét, például hogy szeressék a földet. Nekem még sírva vagy szinte sírva vallották többen is, hogy mennyire szerették azt a földet, amiért annyit küzdöttek, ami életük része volt, és amitől őket megfosztották. Ezt az állapotot próbáltam én még az utolsó pillanatban megragadni. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, most már csak a nagyszülők emléke őrzi. A kommunizmus után, most a hasonlóan aljas világkapitalista erő szintén azon fáradozik, hogy bemocskoljon, szétverjen erkölcsöt, jellemet, becsületet, igazságot, tisztaságot. A jelenlegi világállapot sokkal alacsonyabb szinten áll, mint 50 évvel ezelőtt. Minden irányító aljerő azon dolgozik, hogy az embert aljas, hitvány, tartás és gondolkodás nélkül cselekvő-végrehajtó tömeggé alacsonyítsa le.
– Ezzel is magyarázható, hogy Ön soha nem ódzkodik attól, hogy az aktuálpolitikáról véleményt nyilvánítson? Gesztusértékű volt, amikor 2006-ban nem fogadta el a magyar állami kitüntetést, majd 2011-ben a jobboldali magyar kormánytól átvette. Most hogyan látja a Kárpát-medencei, az erdélyi magyarság helyzetét?
– A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek vagy üljek a szennygépezet által létrehozott bársonyszékek valamelyikében. Jórészt labancmesterséggé vált a politizálás. Mátyás király halála óta a hivatalos politika mindig a labancok kezén volt, a Habsurgok fullajtárjának lenni soha nem azt jelentette, hogy tűzbe megyek a nemzetemért.
A nemzetért a kurucok mentek tűzbe, de ők soha nem voltak a hivatalos politikai erő, ők mindig „a másik oldal” voltak. Sajnos ma is a labancok politizálnak, akik számára az egyéni vagy – legyünk jóhiszeműek – a pártérdek a nemzeti érdek előtt áll. Erről viszont véleményt nyilvánítani kötelessége annak, aki ezt átlátja. Elmondtam egy felvidéki összejövetelen is, hogy mikor lesznek nekünk még olyan politikusaink, mint gróf Batthyány Lajos vagy Nagy Imre miniszterelnök, akik meghaltak a hazáért, a nemzetért. Most a politikusokat az egyéni érdek vezérli. Csak annyit említettem még meg, hogy milyen érdekvédő szervezet az, amelyik például a Beneš-dekrétumok ellen való tüntetéstől „elhatárolta” magát! Gyurcsány Ferenc kitüntetését nem fogadtam el, mert a magam normái szerint nem tehettem meg. Erkölcsi kérdés volt, hogy a nemzet szennyét megtestesítő személy aláírásával ellátott kitüntetést nem fogadhatok el.
– Amikor az interjút egyeztettük, említette, hogy éppen egy monográfiát ír. Min dolgozik éppen, és melyek a további tervei?
– Bocz Borika Sepsiszentgyörgyön élt, hihetetlenül tragikus sorsú grafikusművész volt. 26 éves korában már tudta, hogy menthetetlen halálos beteg, súlyos csontrákja volt, 1988-ban, 32 évesen meghalt. A halál közelében fantasztikus szépségű és értékű életművet alkotott. Azért írtam róla monográfiát, mert arra gondoltam, hogy harminc év alatt megírhatta volna bárki, de nem tette, ezért kötelességem, hogy megtegyem, hogy ne vesszen feledésbe egy ilyen rendkívül értékes életmű. Én mindig dolgozom, nem óhajtom elkiabálni, hogy mik vannak bennem, még jó néhány dolog rám vár, de a Nagy Felelősre tartozik, hogy ad-e időt és erőt ezek elvégzésére. A kívánságom annyi, hogy amíg még vagyok, tudjak értelmesen és cselekvőn élni.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),
2013. február 6.
Kétezerötszáz év börtönbüntetés Erdélyben
Tófalvi Zoltán nagysikerű előadása 1956 erdélyi mártírjairól a Budapesti Székely Kör estjén 2013. január 9-én
Amikor az 1956 erdélyi mártírjai című, tíz kötetesre tervezett sorozatot és forráskiadványt 2007-ben elindítottuk, az akkor rendelkezésünkre álló periratok, levéltári dokumentumok alapján – a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval teljes egyetértésben – úgy képzeltük el: a tizenkét kivégzéssel, a kiszabott büntetések összeadása révén kétezerötszáz év börtönbüntetéssel záruló, úgynevezett „hazaárulási perek” - csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben a tíz halálos, és végrehajtott ítéleten kívül a további negyvenhét vádlottat ezerháromszáz év fegyházbüntetéssel, életfogytiglani kényszermunkával sújtották – bevezető tanulmányai, papírra rögzített, legépelt tervezetei, elkobzott bűnjelei, kihallgatási jegyzőkönyvei, ítéletei, az életrajzi adatok, a letartóztatáskor készült fotók, a hely- és névmutatók – úgymond – „beleférnek” három vaskos, egyenként 750-800 oldalas kötetbe. A negyedik kötetet pedig a „hazaárulási perek” túlélői visszaemlékezéseinek szenteljük – mondta Tófalvi Zoltán történész előadása kezdetén 2013. január 9-én a Budapesti Székely Kör rendezvényén.
Az idén indított Székely Akadémia első rendezvényén, a budapesti Aranytíz Kultúrház épületében megtartott rendkívül érdekes előadásában a történész hangsúlyozta: – A „hazaárulási perek” néven ismert és a kollektív emlékezetben is ekként aposztrofált bűnvádi eljárások és kirakatperek során 102 személyt ítéltek el. A nagyszámú és rendkívül súlyos ítéletek – a négy „hazaárulási perben” tizenkét személyt ítéltek halálra és végeztek ki, huszonegy személyt életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, hatvanhat személyt pedig négy és huszonöt év közötti börtönbüntetéssel sújtottak – szerves részét képezték az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó, és annak ürügyén 1956. október 24-én kezdődött és 1965-ig tartó retorziónak, megtorlási hullámnak. Egy 1967. évi belügyminisztériumi összesítés szerint politikai okokból 1954 és 1967. december 31-e között összesen 32.840 személyt tartóztattak le.
Tófalvi Zoltán rámutatott: – A Szekuritáté szervei 1950 és 1968. március 31-e között összesen 91.333 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom eszméivel való azonosulás, a különböző szervezkedési kísérletek felfedezése, felgöngyölítése kapóra jött és kiváló ürügyet jelentett a belső ellenzék likvidálásához, akár fizikai megsemmisítéséhez is. 1956 és 1962 között, tehát hat év alatt összesen 24.629 személyt tartóztattak le. A retorzió 1958-ban és 1959-ben tetőzött, a „csúcsot” 1959 jelentette – ekkorra göngyölítették fel a szervezkedések, szervezkedési kísérletek döntő többségét –, 8.910 személyt tartóztattak le. Az Állambiztonsági Tanács akkori alelnöke, Constantin Stoica vezérőrnagy által szignált összegzés elismerte, hogy a „belügyi szervek által végrehajtott letartóztatások jelentős része indokolatlan volt”.
Az 1950 és 1968. március 31-e között letartóztatott 91.333 gyanúsított közül 73.636 személyt állítottak bíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív okokból 25.740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre, 1949-től kezdődően 60.000 személy számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A Nicolae Ceauşescunak szánt összesítés szerint a munkatáborokba internált 25.740 személy közül 4865 paraszt volt – mindannyian az erőszakos kollektivizálás áldozatai -, 4626 munkás, 3423 tisztviselő, 694 kereskedő, 514 volt katonatiszt, altiszt az egykori királyi hadseregben, 857 tanító és tanár, 408 orvos, 218 újságíró és művész, 498 mérnök, 1968 ügyvéd, 33 volt gyáros, 296 nyugdíjas, 45 volt földbirtokos, 2420 foglalkozás nélküli, 315 diák és egyetemi hallgató, 823 pap és 76 egykori rendőr.
Hasonlóan megdöbbentő adatokat tartalmaznak a kiszabott büntetések indokolatlan méretei – mondta Tófalvi Zoltán. A 73.636 bíróság elé állított személy közül 25.441 személyt 1 és 10 év közötti börtönbüntetéssel sújtottak, közülük 2890 legionárus, 1568 az egykori történelmi pártok tagjai, 20.983 más társadalmi kategóriából származó, büntetlen előéletű. 1-25 év közötti börtönbüntetésre 5609 személyt ítéltek, közülük 1682 legionárus, 503 egykori polgári pártok tagjai, 3424 büntetlen előéletű. Életfogytiglani kényszermunkára 290 személyt ítéltek, közülük 71 legionárus, 28 történelmi pártok tagja, 191 büntetlen előéletű. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárus, 10 egykori történelmi pártok tagja, 85 más kategóriájú és büntetlen előéletű.
A rendkívül súlyos ítéletek mindenike a bukaresti, kolozsvári és jászvásári hadbíróság számlájára írható. Futószalagon hozták az életfogytiglani és halálos ítéleteket. A halálos ítéletekről, kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például 34 halálos ítéletet hajtottak végre, de a tényleges adat ennél jóval magasabb. Ezt bizonyítja, hogy 1958-ból 27 nevet említenek, de a Szoboszlai-per tíz kivégzettje közül csak három név szerepel, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán lelkészt és dr. Hollós Istvánt meg sem említik. A túlélők visszaemlékezése szerint a politikai foglyok számára fenntartott börtönökben az életkörülmények a szovjet Gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. Ez ellen csak a szamosújvári rabok lázadtak fel 1958. július 14-én, a francia forradalom napján. Ennek a börtönlázadásnak aktív résztvevője, szenvedő alanya volt Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója, aki még gimnazista korában, 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen. Ezeken a plakátokon először használta a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartóztatták le, előbb hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték, később a „Fekete Kéz” nevű szervezetben való részvételéért a Kolozsvári Katonai Törvényszék – a korábbi büntetés „megfejeléseként” – 22 év börtönbüntetéssel sújtotta. 1964. július 27-i szabadulása után Balánbányán dolgozott, 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louisban. Ott írta meg és angol nyelven publikálta a The Victime – Az áldozat - című visszaemlékezését. 2003-ban visszatelepedett Csíkszeredába.
A „Bolyai” tudományegyetemen a forradalom napjaiban kialakult, a budapesti, szegedi, debreceni egyetemeken számtalan visszaemlékezésből, önálló kötetekből már megismert forrongással teljesen azonos hangulatról a Csíkszeredában élő Nagy Benedek (a Bolyai Tdományegyetem első csoportjának perében öt év börtönbüntetéssel sújtották), Páll Lajos korondi festő-költő (a Bolyai harmadik csoportjában perében hat évre ítélték) és Szilágyi Árpád leveléből értesülhetünk. Ezek a levelek teljes terjedelemben és jegyzetapparátussal Tófalvi Zoltán köteteiben látnak napvilágot.
A történész érdekes összefüggésekre világított rá: – A „magyar” vonatkozású, a magyar vádlottak elleni perekben a mellényszabóból gyors talpalással „hadbíróvá” előléptetett Macskási Pál őrnagy, majd ezredes „jeleskedett”. A periratokból, visszaemlékezésekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a vádlottakból, elítéltekből a magyar forradalom eszméivel való azonosulásnak még az írmagját is ki akarta irtani. Az általa elnökölt tanács a legszigorúbb ítéleteket hozta. Életútjának, szerepének pontos felderítése további kutatásokat igényel, de a rendelkezésünkre álló adatok bizonyítják: Macskási Pállal végeztették el a janicsár munkát.
A 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István megőrizte Macskási Pál halálakor a kolozsvári Igazság napilapban megjelent gyászjelentést, amely a „drága jó férj, édesapa, szomszéd, jóbarát” emlékét hivatott idézni. A minden nehézségen felülkerekedő arisztokrata a gyászjelentés oldalára odaírta: „hamarabb is meghalhattál volna!”
P. Ferencz Béla-Ervin Ferenc-rendi szerzetes a börtönből való szabadulása után megkereste Macskási Pál nyugalmazott ezredes sírját a Házsongárdi temetőben – minden „nagy embert” Erdély Pantheonjában helyeznek örök nyugalomra -, és „megköszönte az életfogytiglani kényszermunkát, a mérhetetlen szenvedést, megbocsájtott neki, majd imádkozott üldözőjéért. Macskási Pál „utóéletének” van egy teljesen ismeretlen fejezete, ami engem a szülőfalujához őszintén ragaszkodó korondiként ma is sokkol – mondta az előadó: – Az 1956-os elítéltek hóhérának felesége – bizonyos Bíró Berta - korondi származású volt, s a férje halála után átköltözött Marosvásárhelyre, a Budai Nagy Antal lakónegyedbe, dr. Pál-Antal Sándor történész akadémikus édesanyjának tőszomszédságába. A lányuk pedig az a Macskási Izolda képzőművésznő, akinek az 1990-es évek elején Marosvásárhelyen, Korondon is volt kiállítása, és aki a támogatói között tudhatta a Szeged-csanádi római katolikus megyéspüspököt. Amióta sorra jelennek meg az erdélyi „hazaárulási perek”-et bemutató kötetek, és publikálom az apja által szignált ítéleteket, mintha a föld nyelte volna el, kámforrá változott. „Sic transit gloria mundi” – Az evilági dicsőség múlandó – tartja a latin közmondás.
Bár látszólag a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök -, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Szekuritáté a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken – hangsúlyozta az előadó.
Szoboszlai Aladár román-magyar konföderációra vonatkozó tervezete nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született, hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a levegőben”.
1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt „jószomszédi viszony ne sérüljön”– mondta az előadó. Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román-magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítélték, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román-magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989 decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla-Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. Tófalvi Zoltán köteteiben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak, néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan -, akiknek volt kellő hite és humorérzéke. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról.
Tófalvi Zoltán köteteiben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceuasescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után - amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „gratiere”) - nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel.
A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében több százas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957 szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos „Canossa-járás”-ra is kötelezték.
A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincs pontos adatunk – mondta az előadó. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, akkor kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Szekuritáté részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14,30 és 15,00 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat.
Amikor a kutatást Tófalvi Zoltán 1990 elején végre elkezdhette, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtön-emlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól. Balaskó Vilmos emlékirata az egyetlen olyan dokumentum a börtön-irodalomból, amelyből hitelesen megismerhetjük, rekonstruálhatjuk a romániai siralomházakat. Nincs méltó társa sem a román, sem a német nyelvű börtön-visszaemlékezések körében. Értékét növeli, hogy 1983-ban, a teljes megvakulása előtt – a börtönben elszenvedett kínzások miatt következett be – négy vaskos füzetbe vetette papírra a börtönemlékeit. Pontosan tudta: ha véletlenül házkutatást tartanak nála – amire „minden esélye megvolt” -, végrehajtják az alapfokon kiszabott halálos ítéletet, amelyet nemzetközi hírnevű szobrászművész bátyja, Balaskó Nándor közbenjárására változtattak életfogytiglani kényszermunkára.
A Szoboszlai-per 57 vádlottja közül 10 személyt 1958. május 30-án a temesvári „Május 1” munkásklub nagytermében a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 719/1958-as számú határozata alapján halálra és teljes személyi vagyonuk elkobzására ítéltek. A fellebbezési procedúra után az alapfokon hozott halálos ítéletet a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma az 1958. július 24-i, 206/1958-as számú végleges döntésével helyben hagyta – jelentette ki az előadó.
A Legfelsőbb Törvényszék Katonai Kollégiuma a tíz halálra ítélt ügyében formálisan 1958. július 25-én fellebbezési kérelemmel fordult az ország akkori törvényhozó szervéhez, a Nagy Nemzetgyűléshez, ahol akkor 44 magyar anyanyelvű képviselő „bólogató Jánosként” minden előterjesztést gondolkodás nélkül megszavazott. A Nagy Nemzetgyűlés elnöksége 1958. augusztus 22-én egyhangú döntéssel a halálbüntetés megváltoztatására irányuló kérést, kéréseket visszautasította. A tíz halálra ítéltet – ahogyan azt Tófalvi Zoltán sorozatának első kötetében a hazai román és magyar történetírásban először publikált kivégzési jegyzőkönyvek bizonyítják – 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24 óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték. Mégpedig úgy, hogy az emberi méltóság legutolsó lehetőségétől is megfosztották őket: nem nézhettek szembe hóhéraikkal! A szemüket bekötötték, arccal a fal felé, háttal állították a kivégző osztagnak, majd agyonlőtték őket. A „módszer” nagyon emlékeztet a szovjet NKVD által a több mint húszezer lengyel katonatiszt és értelmiségi ellen a Katyn-i erdőben 1940 tavaszán végrehajtott mészárláshoz. Azzal a különbséggel, hogy a Katyn-i mészárlás áldozatainak földi maradványait részben a háború idején, majd a későbbi feltárások során megtalálták, miközben a romániai politikai kivégzettek hozzátartozói ma sem tudják emberhez méltóan eltemetni szeretteiket. Több mint fél évszázada kéréseikkel hiába ostromolják Románia Központi Büntetés-Végrehajtási Intézetének parancsnokságát, mindig elutasító vagy semmitmondó válaszokat kapnak. Holott a kivégzési jegyzőkönyvek szerint a holttesteket a halál beálltának megállapítása után átadták az illetékes börtönparancsnokságnak, akik a tetemeket eltemették, elkaparták. Ennek pedig valamilyen nyilvántartásban nyoma kell legyen! Sajnos a húsz éve folytatott kutatás során ilyen dokumentumra nem bukkantunk – hangsúlyozta az est előadója.
A kivégzési jegyzőkönyvek minden kétséget kizáróan eloszlattak olyan, a hozzátartozók, túlélők körében is elterjedt legendákat, hogy a Szoboszlai-csoport halálraítéltjeit az aradi, esetleg a jilavai börtönben végezték ki. Az aradi helyszín ellen a legfontosabb érv: az aradi börtönnek nem volt kivégzési, azaz pallos joga. Ez csak azokat a börtönöket illette meg, ahol hadbíróság, katonai törvényszék működött. A Kolozsvári Katonai Törvényszék kivégző helye a szamosújvári börtön volt.
Az 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében krisztusi korban kivégzett Szoboszlai Aladár az 1955 novemberi genfi konferencia hatásában reménykedett, hitte, hogy a hidegháború után enyhülés következik, hogy Közép és Délkelet-Európában – azaz: a szovjet blokkban is – változások következnek. Ebben a hitében dolgozta ki a keresztény ideológián, a politikai pluralizmuson, a több pártrendszer bevezetésén alapuló Keresztény Dolgozók Pártjának, néhány kitételében ma is alkalmazható programját…
Szoboszlai Aladár az 1958. január 31-i kihallgatási jegyzőkönyvben a román-magyar konföderációra vonatkozó tervezetének keletkezéséről is vallott: – Olyan alternatívát dolgozott ki, amely Kossuth Lajostól kezdve számos, felelősen gondolkodó, az „erdélyi kérdés” megoldását az európai stabilitás szempontjából is halaszthatatlan és elodázhatatlan feladatnak tekintő magyar és román értelmiségit foglalkoztatott:… Ha Confederatios alapon magyarok s románok megegyeznének, megmaradna igazán nemzeti önállóságuk, függetlenül orosztól, némettől, angoltól, mindenkitől függetlenül lehetnének románok, magyarok s megmaradna olajuk, az aranyuk s nemzeti bankjuk. A sovinizmus már rég elrabolta józan látásukat. Kevesen látják, hogy az 1 millió magyarnak Erdélyben kisebb ellenfele a 3 millió román, mint a 180 millió orosz vagy a 80 millió német.”… Szoboszlai nem megreformálni akart, hanem a rendszert teljesen megváltoztatni. Arra kereste a választ: milyennek kellene lennie a társadalomnak, az államnak, hogy a polgárok számára elfogadható legyen, hogyan lehetne a regnáló politikai hatalmat megdönteni, s végezetül: hogyan lehetne a román-magyar kérdésben mindkét fél számára elfogadható megoldást találni? Mintegy válaszként dolgozta ki a Keresztény Dolgozók Pártjának programját, illetve a román-magyar konföderáció tervezetét. Bár torzóban maradt, mégis imponáló életmű. Ugyanez elmondható Sass Kálmán két tanulmányáról, az érmihályfalvi református egyházközség Aranykönyvébe diktált bejegyezéseiről. A rájuk bízott nyájért, az általuk irányított közösségért érzett felelősség munkált minden tettükben… Sass Kálmán kivégzése előtt a börtön siralomházában szolgatársával, Balaskó Vilmossal, és a római katolikus dr. Hollós Istvánnal puliszkával és vízzel minden este úrvacsorát vett. Állandóan azt hajtogatta: „Szétlövik az okos fejemet!” Tudatában volt alkotó, szervezői és vezetői képességeinek – mondta Tófalvi Zoltán.
Szoboszlai Aladár és Sass Kálmán emberi nagysága a kivégzés előtt mutatkozott meg igazán. Szoboszlai Aladártól a kivégzés előtt a fegyőr megkérdezte: „Nem félsz? Meg fogsz halni!” Csak annyit válaszolt: „Miért félnék? Mi, papok hirdetjük a mennyeknek országát!”
Sass Kálmánt a rabtársai által készített papucsban vitték a kivégző osztag elé, mert a vallatások során a talpát addig verték, hogy alig tudott járni. Méltósággal halt meg.
Sass Kálmán tűt nyelt, hogy ne tudják vallatni. Kioperálták a torkából. Utána bolondnak tetette magát. Ekkor a kezeit összekötötték a lábaival, egy vasrúdra akasztották, és egy vasrúddal addig verték a talpát, míg elájult.
Ezért nem tudott a vizsgálati fogság teljes ideje alatt talpra állni.
A kihallgatási jegyzőkönyvek mindenikét aláíratták. Abban senki nem kételkedik, hogy az előre megfogalmazott ítélet prekoncepciójának megfelelően minden kihallgatási jegyzőkönyv tele van nem csak valótlan állításokkal, hanem súlyos vádakkal is. Jószántából senki sem állít magáról ilyen megfogalmazásokat: „irredenta, nacionalista, kommunista ellenes neveltetésemnek köszönhetően…”
Tófalvi Zoltán köteteiben – hazai könyvkiadásban először – éppen ezért a magnószalagra, videokazettára rögzített mélyinterjút, vallomást, visszaemlékezést „összeszikráztatja” a levéltári dokumentumokkal, a kihallgatási jegyzőkönyvekkel. Előbb a visszaemlékezést, utána a levéltári dokumentumot közli. Nem a visszaemlékezés igazságtartalmát kérdőjelezi meg, senkit nem akar dehonesztálni, éppen ellenkezőleg: azt a kort próbálja minél hitelesebben bemutatni, amelyben a „hazaárulási kirakatperek”-et megrendezhették, amelyben a szó jogi értelmében ártatlan embereket – hiszen a vélemény megfogalmazása nem bűncselekmény! – halálra ítélhettek, kivégezhettek. Minden demokrácia alaptörvénye: a vélemény szabadsága. Bár a szovjet blokk országai „népi demokráciaként” definiálták önmagukat, valójában a legsötétebb diktatúrát, az állandó félelem és rettegés légkörét vezették be.
Tófalvi Zoltán kötetei közel fél évszázados, jogfosztással teli, az emberi méltóság gyakori lábbal tiprásáról ismert korszak minél hitelesebb keresztmetszete kíván lenni… Tizenkét elítélt esetében a legdrágábbat, az életüket oltották ki, a „szerencsésebbnek” tartott kilencven egykori politikai fogoly pedig több évi börtönbüntetéssel fizetett. Róluk, értük szól Tófalvi Zoltán hiánypótló könyvsorozata.
Frigyesy Ágnes
szekelykor.hu,
Tófalvi Zoltán nagysikerű előadása 1956 erdélyi mártírjairól a Budapesti Székely Kör estjén 2013. január 9-én
Amikor az 1956 erdélyi mártírjai című, tíz kötetesre tervezett sorozatot és forráskiadványt 2007-ben elindítottuk, az akkor rendelkezésünkre álló periratok, levéltári dokumentumok alapján – a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval teljes egyetértésben – úgy képzeltük el: a tizenkét kivégzéssel, a kiszabott büntetések összeadása révén kétezerötszáz év börtönbüntetéssel záruló, úgynevezett „hazaárulási perek” - csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben a tíz halálos, és végrehajtott ítéleten kívül a további negyvenhét vádlottat ezerháromszáz év fegyházbüntetéssel, életfogytiglani kényszermunkával sújtották – bevezető tanulmányai, papírra rögzített, legépelt tervezetei, elkobzott bűnjelei, kihallgatási jegyzőkönyvei, ítéletei, az életrajzi adatok, a letartóztatáskor készült fotók, a hely- és névmutatók – úgymond – „beleférnek” három vaskos, egyenként 750-800 oldalas kötetbe. A negyedik kötetet pedig a „hazaárulási perek” túlélői visszaemlékezéseinek szenteljük – mondta Tófalvi Zoltán történész előadása kezdetén 2013. január 9-én a Budapesti Székely Kör rendezvényén.
Az idén indított Székely Akadémia első rendezvényén, a budapesti Aranytíz Kultúrház épületében megtartott rendkívül érdekes előadásában a történész hangsúlyozta: – A „hazaárulási perek” néven ismert és a kollektív emlékezetben is ekként aposztrofált bűnvádi eljárások és kirakatperek során 102 személyt ítéltek el. A nagyszámú és rendkívül súlyos ítéletek – a négy „hazaárulási perben” tizenkét személyt ítéltek halálra és végeztek ki, huszonegy személyt életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, hatvanhat személyt pedig négy és huszonöt év közötti börtönbüntetéssel sújtottak – szerves részét képezték az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó, és annak ürügyén 1956. október 24-én kezdődött és 1965-ig tartó retorziónak, megtorlási hullámnak. Egy 1967. évi belügyminisztériumi összesítés szerint politikai okokból 1954 és 1967. december 31-e között összesen 32.840 személyt tartóztattak le.
Tófalvi Zoltán rámutatott: – A Szekuritáté szervei 1950 és 1968. március 31-e között összesen 91.333 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom eszméivel való azonosulás, a különböző szervezkedési kísérletek felfedezése, felgöngyölítése kapóra jött és kiváló ürügyet jelentett a belső ellenzék likvidálásához, akár fizikai megsemmisítéséhez is. 1956 és 1962 között, tehát hat év alatt összesen 24.629 személyt tartóztattak le. A retorzió 1958-ban és 1959-ben tetőzött, a „csúcsot” 1959 jelentette – ekkorra göngyölítették fel a szervezkedések, szervezkedési kísérletek döntő többségét –, 8.910 személyt tartóztattak le. Az Állambiztonsági Tanács akkori alelnöke, Constantin Stoica vezérőrnagy által szignált összegzés elismerte, hogy a „belügyi szervek által végrehajtott letartóztatások jelentős része indokolatlan volt”.
Az 1950 és 1968. március 31-e között letartóztatott 91.333 gyanúsított közül 73.636 személyt állítottak bíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív okokból 25.740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre, 1949-től kezdődően 60.000 személy számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A Nicolae Ceauşescunak szánt összesítés szerint a munkatáborokba internált 25.740 személy közül 4865 paraszt volt – mindannyian az erőszakos kollektivizálás áldozatai -, 4626 munkás, 3423 tisztviselő, 694 kereskedő, 514 volt katonatiszt, altiszt az egykori királyi hadseregben, 857 tanító és tanár, 408 orvos, 218 újságíró és művész, 498 mérnök, 1968 ügyvéd, 33 volt gyáros, 296 nyugdíjas, 45 volt földbirtokos, 2420 foglalkozás nélküli, 315 diák és egyetemi hallgató, 823 pap és 76 egykori rendőr.
Hasonlóan megdöbbentő adatokat tartalmaznak a kiszabott büntetések indokolatlan méretei – mondta Tófalvi Zoltán. A 73.636 bíróság elé állított személy közül 25.441 személyt 1 és 10 év közötti börtönbüntetéssel sújtottak, közülük 2890 legionárus, 1568 az egykori történelmi pártok tagjai, 20.983 más társadalmi kategóriából származó, büntetlen előéletű. 1-25 év közötti börtönbüntetésre 5609 személyt ítéltek, közülük 1682 legionárus, 503 egykori polgári pártok tagjai, 3424 büntetlen előéletű. Életfogytiglani kényszermunkára 290 személyt ítéltek, közülük 71 legionárus, 28 történelmi pártok tagja, 191 büntetlen előéletű. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárus, 10 egykori történelmi pártok tagja, 85 más kategóriájú és büntetlen előéletű.
A rendkívül súlyos ítéletek mindenike a bukaresti, kolozsvári és jászvásári hadbíróság számlájára írható. Futószalagon hozták az életfogytiglani és halálos ítéleteket. A halálos ítéletekről, kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például 34 halálos ítéletet hajtottak végre, de a tényleges adat ennél jóval magasabb. Ezt bizonyítja, hogy 1958-ból 27 nevet említenek, de a Szoboszlai-per tíz kivégzettje közül csak három név szerepel, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán lelkészt és dr. Hollós Istvánt meg sem említik. A túlélők visszaemlékezése szerint a politikai foglyok számára fenntartott börtönökben az életkörülmények a szovjet Gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. Ez ellen csak a szamosújvári rabok lázadtak fel 1958. július 14-én, a francia forradalom napján. Ennek a börtönlázadásnak aktív résztvevője, szenvedő alanya volt Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója, aki még gimnazista korában, 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen. Ezeken a plakátokon először használta a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartóztatták le, előbb hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték, később a „Fekete Kéz” nevű szervezetben való részvételéért a Kolozsvári Katonai Törvényszék – a korábbi büntetés „megfejeléseként” – 22 év börtönbüntetéssel sújtotta. 1964. július 27-i szabadulása után Balánbányán dolgozott, 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louisban. Ott írta meg és angol nyelven publikálta a The Victime – Az áldozat - című visszaemlékezését. 2003-ban visszatelepedett Csíkszeredába.
A „Bolyai” tudományegyetemen a forradalom napjaiban kialakult, a budapesti, szegedi, debreceni egyetemeken számtalan visszaemlékezésből, önálló kötetekből már megismert forrongással teljesen azonos hangulatról a Csíkszeredában élő Nagy Benedek (a Bolyai Tdományegyetem első csoportjának perében öt év börtönbüntetéssel sújtották), Páll Lajos korondi festő-költő (a Bolyai harmadik csoportjában perében hat évre ítélték) és Szilágyi Árpád leveléből értesülhetünk. Ezek a levelek teljes terjedelemben és jegyzetapparátussal Tófalvi Zoltán köteteiben látnak napvilágot.
A történész érdekes összefüggésekre világított rá: – A „magyar” vonatkozású, a magyar vádlottak elleni perekben a mellényszabóból gyors talpalással „hadbíróvá” előléptetett Macskási Pál őrnagy, majd ezredes „jeleskedett”. A periratokból, visszaemlékezésekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a vádlottakból, elítéltekből a magyar forradalom eszméivel való azonosulásnak még az írmagját is ki akarta irtani. Az általa elnökölt tanács a legszigorúbb ítéleteket hozta. Életútjának, szerepének pontos felderítése további kutatásokat igényel, de a rendelkezésünkre álló adatok bizonyítják: Macskási Pállal végeztették el a janicsár munkát.
A 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István megőrizte Macskási Pál halálakor a kolozsvári Igazság napilapban megjelent gyászjelentést, amely a „drága jó férj, édesapa, szomszéd, jóbarát” emlékét hivatott idézni. A minden nehézségen felülkerekedő arisztokrata a gyászjelentés oldalára odaírta: „hamarabb is meghalhattál volna!”
P. Ferencz Béla-Ervin Ferenc-rendi szerzetes a börtönből való szabadulása után megkereste Macskási Pál nyugalmazott ezredes sírját a Házsongárdi temetőben – minden „nagy embert” Erdély Pantheonjában helyeznek örök nyugalomra -, és „megköszönte az életfogytiglani kényszermunkát, a mérhetetlen szenvedést, megbocsájtott neki, majd imádkozott üldözőjéért. Macskási Pál „utóéletének” van egy teljesen ismeretlen fejezete, ami engem a szülőfalujához őszintén ragaszkodó korondiként ma is sokkol – mondta az előadó: – Az 1956-os elítéltek hóhérának felesége – bizonyos Bíró Berta - korondi származású volt, s a férje halála után átköltözött Marosvásárhelyre, a Budai Nagy Antal lakónegyedbe, dr. Pál-Antal Sándor történész akadémikus édesanyjának tőszomszédságába. A lányuk pedig az a Macskási Izolda képzőművésznő, akinek az 1990-es évek elején Marosvásárhelyen, Korondon is volt kiállítása, és aki a támogatói között tudhatta a Szeged-csanádi római katolikus megyéspüspököt. Amióta sorra jelennek meg az erdélyi „hazaárulási perek”-et bemutató kötetek, és publikálom az apja által szignált ítéleteket, mintha a föld nyelte volna el, kámforrá változott. „Sic transit gloria mundi” – Az evilági dicsőség múlandó – tartja a latin közmondás.
Bár látszólag a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök -, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Szekuritáté a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken – hangsúlyozta az előadó.
Szoboszlai Aladár román-magyar konföderációra vonatkozó tervezete nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született, hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a levegőben”.
1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt „jószomszédi viszony ne sérüljön”– mondta az előadó. Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román-magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítélték, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román-magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989 decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla-Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. Tófalvi Zoltán köteteiben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak, néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan -, akiknek volt kellő hite és humorérzéke. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról.
Tófalvi Zoltán köteteiben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceuasescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után - amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „gratiere”) - nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel.
A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében több százas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957 szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos „Canossa-járás”-ra is kötelezték.
A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincs pontos adatunk – mondta az előadó. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, akkor kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Szekuritáté részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14,30 és 15,00 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat.
Amikor a kutatást Tófalvi Zoltán 1990 elején végre elkezdhette, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtön-emlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól. Balaskó Vilmos emlékirata az egyetlen olyan dokumentum a börtön-irodalomból, amelyből hitelesen megismerhetjük, rekonstruálhatjuk a romániai siralomházakat. Nincs méltó társa sem a román, sem a német nyelvű börtön-visszaemlékezések körében. Értékét növeli, hogy 1983-ban, a teljes megvakulása előtt – a börtönben elszenvedett kínzások miatt következett be – négy vaskos füzetbe vetette papírra a börtönemlékeit. Pontosan tudta: ha véletlenül házkutatást tartanak nála – amire „minden esélye megvolt” -, végrehajtják az alapfokon kiszabott halálos ítéletet, amelyet nemzetközi hírnevű szobrászművész bátyja, Balaskó Nándor közbenjárására változtattak életfogytiglani kényszermunkára.
A Szoboszlai-per 57 vádlottja közül 10 személyt 1958. május 30-án a temesvári „Május 1” munkásklub nagytermében a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 719/1958-as számú határozata alapján halálra és teljes személyi vagyonuk elkobzására ítéltek. A fellebbezési procedúra után az alapfokon hozott halálos ítéletet a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma az 1958. július 24-i, 206/1958-as számú végleges döntésével helyben hagyta – jelentette ki az előadó.
A Legfelsőbb Törvényszék Katonai Kollégiuma a tíz halálra ítélt ügyében formálisan 1958. július 25-én fellebbezési kérelemmel fordult az ország akkori törvényhozó szervéhez, a Nagy Nemzetgyűléshez, ahol akkor 44 magyar anyanyelvű képviselő „bólogató Jánosként” minden előterjesztést gondolkodás nélkül megszavazott. A Nagy Nemzetgyűlés elnöksége 1958. augusztus 22-én egyhangú döntéssel a halálbüntetés megváltoztatására irányuló kérést, kéréseket visszautasította. A tíz halálra ítéltet – ahogyan azt Tófalvi Zoltán sorozatának első kötetében a hazai román és magyar történetírásban először publikált kivégzési jegyzőkönyvek bizonyítják – 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24 óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték. Mégpedig úgy, hogy az emberi méltóság legutolsó lehetőségétől is megfosztották őket: nem nézhettek szembe hóhéraikkal! A szemüket bekötötték, arccal a fal felé, háttal állították a kivégző osztagnak, majd agyonlőtték őket. A „módszer” nagyon emlékeztet a szovjet NKVD által a több mint húszezer lengyel katonatiszt és értelmiségi ellen a Katyn-i erdőben 1940 tavaszán végrehajtott mészárláshoz. Azzal a különbséggel, hogy a Katyn-i mészárlás áldozatainak földi maradványait részben a háború idején, majd a későbbi feltárások során megtalálták, miközben a romániai politikai kivégzettek hozzátartozói ma sem tudják emberhez méltóan eltemetni szeretteiket. Több mint fél évszázada kéréseikkel hiába ostromolják Románia Központi Büntetés-Végrehajtási Intézetének parancsnokságát, mindig elutasító vagy semmitmondó válaszokat kapnak. Holott a kivégzési jegyzőkönyvek szerint a holttesteket a halál beálltának megállapítása után átadták az illetékes börtönparancsnokságnak, akik a tetemeket eltemették, elkaparták. Ennek pedig valamilyen nyilvántartásban nyoma kell legyen! Sajnos a húsz éve folytatott kutatás során ilyen dokumentumra nem bukkantunk – hangsúlyozta az est előadója.
A kivégzési jegyzőkönyvek minden kétséget kizáróan eloszlattak olyan, a hozzátartozók, túlélők körében is elterjedt legendákat, hogy a Szoboszlai-csoport halálraítéltjeit az aradi, esetleg a jilavai börtönben végezték ki. Az aradi helyszín ellen a legfontosabb érv: az aradi börtönnek nem volt kivégzési, azaz pallos joga. Ez csak azokat a börtönöket illette meg, ahol hadbíróság, katonai törvényszék működött. A Kolozsvári Katonai Törvényszék kivégző helye a szamosújvári börtön volt.
Az 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében krisztusi korban kivégzett Szoboszlai Aladár az 1955 novemberi genfi konferencia hatásában reménykedett, hitte, hogy a hidegháború után enyhülés következik, hogy Közép és Délkelet-Európában – azaz: a szovjet blokkban is – változások következnek. Ebben a hitében dolgozta ki a keresztény ideológián, a politikai pluralizmuson, a több pártrendszer bevezetésén alapuló Keresztény Dolgozók Pártjának, néhány kitételében ma is alkalmazható programját…
Szoboszlai Aladár az 1958. január 31-i kihallgatási jegyzőkönyvben a román-magyar konföderációra vonatkozó tervezetének keletkezéséről is vallott: – Olyan alternatívát dolgozott ki, amely Kossuth Lajostól kezdve számos, felelősen gondolkodó, az „erdélyi kérdés” megoldását az európai stabilitás szempontjából is halaszthatatlan és elodázhatatlan feladatnak tekintő magyar és román értelmiségit foglalkoztatott:… Ha Confederatios alapon magyarok s románok megegyeznének, megmaradna igazán nemzeti önállóságuk, függetlenül orosztól, némettől, angoltól, mindenkitől függetlenül lehetnének románok, magyarok s megmaradna olajuk, az aranyuk s nemzeti bankjuk. A sovinizmus már rég elrabolta józan látásukat. Kevesen látják, hogy az 1 millió magyarnak Erdélyben kisebb ellenfele a 3 millió román, mint a 180 millió orosz vagy a 80 millió német.”… Szoboszlai nem megreformálni akart, hanem a rendszert teljesen megváltoztatni. Arra kereste a választ: milyennek kellene lennie a társadalomnak, az államnak, hogy a polgárok számára elfogadható legyen, hogyan lehetne a regnáló politikai hatalmat megdönteni, s végezetül: hogyan lehetne a román-magyar kérdésben mindkét fél számára elfogadható megoldást találni? Mintegy válaszként dolgozta ki a Keresztény Dolgozók Pártjának programját, illetve a román-magyar konföderáció tervezetét. Bár torzóban maradt, mégis imponáló életmű. Ugyanez elmondható Sass Kálmán két tanulmányáról, az érmihályfalvi református egyházközség Aranykönyvébe diktált bejegyezéseiről. A rájuk bízott nyájért, az általuk irányított közösségért érzett felelősség munkált minden tettükben… Sass Kálmán kivégzése előtt a börtön siralomházában szolgatársával, Balaskó Vilmossal, és a római katolikus dr. Hollós Istvánnal puliszkával és vízzel minden este úrvacsorát vett. Állandóan azt hajtogatta: „Szétlövik az okos fejemet!” Tudatában volt alkotó, szervezői és vezetői képességeinek – mondta Tófalvi Zoltán.
Szoboszlai Aladár és Sass Kálmán emberi nagysága a kivégzés előtt mutatkozott meg igazán. Szoboszlai Aladártól a kivégzés előtt a fegyőr megkérdezte: „Nem félsz? Meg fogsz halni!” Csak annyit válaszolt: „Miért félnék? Mi, papok hirdetjük a mennyeknek országát!”
Sass Kálmánt a rabtársai által készített papucsban vitték a kivégző osztag elé, mert a vallatások során a talpát addig verték, hogy alig tudott járni. Méltósággal halt meg.
Sass Kálmán tűt nyelt, hogy ne tudják vallatni. Kioperálták a torkából. Utána bolondnak tetette magát. Ekkor a kezeit összekötötték a lábaival, egy vasrúdra akasztották, és egy vasrúddal addig verték a talpát, míg elájult.
Ezért nem tudott a vizsgálati fogság teljes ideje alatt talpra állni.
A kihallgatási jegyzőkönyvek mindenikét aláíratták. Abban senki nem kételkedik, hogy az előre megfogalmazott ítélet prekoncepciójának megfelelően minden kihallgatási jegyzőkönyv tele van nem csak valótlan állításokkal, hanem súlyos vádakkal is. Jószántából senki sem állít magáról ilyen megfogalmazásokat: „irredenta, nacionalista, kommunista ellenes neveltetésemnek köszönhetően…”
Tófalvi Zoltán köteteiben – hazai könyvkiadásban először – éppen ezért a magnószalagra, videokazettára rögzített mélyinterjút, vallomást, visszaemlékezést „összeszikráztatja” a levéltári dokumentumokkal, a kihallgatási jegyzőkönyvekkel. Előbb a visszaemlékezést, utána a levéltári dokumentumot közli. Nem a visszaemlékezés igazságtartalmát kérdőjelezi meg, senkit nem akar dehonesztálni, éppen ellenkezőleg: azt a kort próbálja minél hitelesebben bemutatni, amelyben a „hazaárulási kirakatperek”-et megrendezhették, amelyben a szó jogi értelmében ártatlan embereket – hiszen a vélemény megfogalmazása nem bűncselekmény! – halálra ítélhettek, kivégezhettek. Minden demokrácia alaptörvénye: a vélemény szabadsága. Bár a szovjet blokk országai „népi demokráciaként” definiálták önmagukat, valójában a legsötétebb diktatúrát, az állandó félelem és rettegés légkörét vezették be.
Tófalvi Zoltán kötetei közel fél évszázados, jogfosztással teli, az emberi méltóság gyakori lábbal tiprásáról ismert korszak minél hitelesebb keresztmetszete kíván lenni… Tizenkét elítélt esetében a legdrágábbat, az életüket oltották ki, a „szerencsésebbnek” tartott kilencven egykori politikai fogoly pedig több évi börtönbüntetéssel fizetett. Róluk, értük szól Tófalvi Zoltán hiánypótló könyvsorozata.
Frigyesy Ágnes
szekelykor.hu,
2013. február 7.
Elhunyt Katona-Szabó István
Életének 91. évében, február 6-án elhunyt Katona-Szabó István, 1986 óta Gödöllőn élt író, újságíró, szerkesztő.
Kézdivásárhelyen született 1922. november 10-én. Tanulmányait szülővárosában kezdte, majd a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett. A Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karán politikai gazdaságtanból és szociológiából szerzett diplomát 1947-ben. Mint egyetemi hallgató a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója volt és a Világosság című napilap riportere. Tanulmányainak végeztével rövid ideig tanárként dolgozott a bánffyhunyadi gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe, illetve Falvak Dolgozó Népe szerkesztője, 1950 és 1952 között főszerkesztő-helyettese volt. 1958-tól Marosvásárhelyen a Művészet, majd az Új Élet főszerkesztő-helyetteseként, 1967-től a lap szerkesztőbizottságának tagjaként és rovatvezetőként dolgozott. 1955 és 1986 között tagja volt a Román, majd Magyarországra települése után 1986-tól a Magyar Írószövetségnek. Első írása, egy, Tolnai Lajos marosvásárhelyi tartózkodásáról szóló adattár, Móricz Zsigmond lapjában, a Kelet Népében jelent meg 1941-ben. Írói és publicisztikai érdeklődésével a népi írók mozgalmához és szellemiségéhez kapcsolódott. A falu és a parasztság felemelésében látta a magyar társadalom fejlődésének megalapozását. A szövetkezeti mozgalom erdélyi hagyományainak folytatását, a finn szövetkezetek mintájára, az önkéntes szövetkezés gondolatát képviselte. Szembekerült az MNSZ nemzetiségi jogokat feladó törekvéseivel és felszólalt az 1945. novemberi hírhedt Marosvásárhelyi Kiáltványa ellen, mely Erdély határainak végleges romániai megoldását, a határok megváltoztatásának szükségtelenségét hirdette meg a béketárgyalások előtt. Az intézőbizottság tagjaként a kiáltvány elfogadása ellen szavazott, és tiltakozásul kilépett az MNSZ Központi Intéző Bizottságából. A kiáltványt elfogadó vita és gyűlés jegyzőkönyvének szövegét személyesen adta át Tildy Zoltán miniszterelnök kabinetjének, Erdei Ferenc belügyminiszternek, és más leleplező anyaggal együtt Demeter Bélának, a magyar béke előkészítő bizottság erdélyi szakértőjének 1946 januárjában. Ezt a kiáltványt a román külügyminiszter felhasználta a párizsi béketárgyaláson a magyar igények visszaverésére. Írói, közírói tevékenységével tudatosan, Sütő András főszerkesztősége alatt, célszerűen a magyar irodalom, művészet, és kultúra egymástól elszakíthatatlan egységét, közös hagyományainak folytatását szolgálta és jeles erdélyi képzőművészek és írók újraértékelését szorgalmazta. Mint szerkesztő és kritikus a fiatal művésznemzedék indulását támogatta. Főleg az ellenzéki román írókkal való jó viszony ápolására törekedett, értékeik megismertetéséért cikkezett a magyar nemzeti öntudat erősítésével egyidejűleg. Gondozásában jelent meg a Móricz-féle Magvető két erdélyi kiadása 1944-ben és 1945-ben, 1962-ben pedig magyar nyelvtan könyvet és olvasókönyvet szerkesztett a VII. osztály számára. Ő állította össze a romániai magyar művészek „ki kicsodáját”. 1955 és 1974 között több önálló kötete jelent meg. 1986-ban áttelepült Magyarországra és Gödöllőn talált új otthonra. Bekapcsolódott a politikába, 1991-1994 között az MDF városi szervezetének elnöke volt. 1995-től 2000-ig ő töltötte be a Remsey Jenő Művészeti Alapítvány ügyvezető elnöki tisztét, de ő volt a Nagy Sándor Művészeti Díj kezdeményezője és a Bolyai Egyetem Barátai Egyesületének alapító elnöke is 1995-től 2004-ig. 2012. november 11-én Gödöllőn ünnepelte 90. születésnapját, a jeles évfordulóra jelent meg új, egyben utolsó, „ A nagy hazugságok kora – Életem Erdélyben” című dokumentum értékű könyve, ami a korábban kiadott „Nagy remények kora” és a „Visszaemlékezések” folytatása. Temetéséről később intézkednek.
onkormanyzat.MTI.hu,
Életének 91. évében, február 6-án elhunyt Katona-Szabó István, 1986 óta Gödöllőn élt író, újságíró, szerkesztő.
Kézdivásárhelyen született 1922. november 10-én. Tanulmányait szülővárosában kezdte, majd a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett. A Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karán politikai gazdaságtanból és szociológiából szerzett diplomát 1947-ben. Mint egyetemi hallgató a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója volt és a Világosság című napilap riportere. Tanulmányainak végeztével rövid ideig tanárként dolgozott a bánffyhunyadi gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe, illetve Falvak Dolgozó Népe szerkesztője, 1950 és 1952 között főszerkesztő-helyettese volt. 1958-tól Marosvásárhelyen a Művészet, majd az Új Élet főszerkesztő-helyetteseként, 1967-től a lap szerkesztőbizottságának tagjaként és rovatvezetőként dolgozott. 1955 és 1986 között tagja volt a Román, majd Magyarországra települése után 1986-tól a Magyar Írószövetségnek. Első írása, egy, Tolnai Lajos marosvásárhelyi tartózkodásáról szóló adattár, Móricz Zsigmond lapjában, a Kelet Népében jelent meg 1941-ben. Írói és publicisztikai érdeklődésével a népi írók mozgalmához és szellemiségéhez kapcsolódott. A falu és a parasztság felemelésében látta a magyar társadalom fejlődésének megalapozását. A szövetkezeti mozgalom erdélyi hagyományainak folytatását, a finn szövetkezetek mintájára, az önkéntes szövetkezés gondolatát képviselte. Szembekerült az MNSZ nemzetiségi jogokat feladó törekvéseivel és felszólalt az 1945. novemberi hírhedt Marosvásárhelyi Kiáltványa ellen, mely Erdély határainak végleges romániai megoldását, a határok megváltoztatásának szükségtelenségét hirdette meg a béketárgyalások előtt. Az intézőbizottság tagjaként a kiáltvány elfogadása ellen szavazott, és tiltakozásul kilépett az MNSZ Központi Intéző Bizottságából. A kiáltványt elfogadó vita és gyűlés jegyzőkönyvének szövegét személyesen adta át Tildy Zoltán miniszterelnök kabinetjének, Erdei Ferenc belügyminiszternek, és más leleplező anyaggal együtt Demeter Bélának, a magyar béke előkészítő bizottság erdélyi szakértőjének 1946 januárjában. Ezt a kiáltványt a román külügyminiszter felhasználta a párizsi béketárgyaláson a magyar igények visszaverésére. Írói, közírói tevékenységével tudatosan, Sütő András főszerkesztősége alatt, célszerűen a magyar irodalom, művészet, és kultúra egymástól elszakíthatatlan egységét, közös hagyományainak folytatását szolgálta és jeles erdélyi képzőművészek és írók újraértékelését szorgalmazta. Mint szerkesztő és kritikus a fiatal művésznemzedék indulását támogatta. Főleg az ellenzéki román írókkal való jó viszony ápolására törekedett, értékeik megismertetéséért cikkezett a magyar nemzeti öntudat erősítésével egyidejűleg. Gondozásában jelent meg a Móricz-féle Magvető két erdélyi kiadása 1944-ben és 1945-ben, 1962-ben pedig magyar nyelvtan könyvet és olvasókönyvet szerkesztett a VII. osztály számára. Ő állította össze a romániai magyar művészek „ki kicsodáját”. 1955 és 1974 között több önálló kötete jelent meg. 1986-ban áttelepült Magyarországra és Gödöllőn talált új otthonra. Bekapcsolódott a politikába, 1991-1994 között az MDF városi szervezetének elnöke volt. 1995-től 2000-ig ő töltötte be a Remsey Jenő Művészeti Alapítvány ügyvezető elnöki tisztét, de ő volt a Nagy Sándor Művészeti Díj kezdeményezője és a Bolyai Egyetem Barátai Egyesületének alapító elnöke is 1995-től 2004-ig. 2012. november 11-én Gödöllőn ünnepelte 90. születésnapját, a jeles évfordulóra jelent meg új, egyben utolsó, „ A nagy hazugságok kora – Életem Erdélyben” című dokumentum értékű könyve, ami a korábban kiadott „Nagy remények kora” és a „Visszaemlékezések” folytatása. Temetéséről később intézkednek.
onkormanyzat.MTI.hu,
2013. február 8.
Miért tartunk csak itt? Hogyan tovább?
Egy régi dakota közmondással indítok: a jó beszéd a rövid beszéd. Azért, hogy minél rövidebb legyek, mindjárt az RMDSZ megalakítását idézem fel. Ha 1989 decembere végén az alapítók által óriási ünneplésben részesített Tőkés László nem áll a volt nomenklaturista Domokos Géza mellé, nem sikerült volna pillanatok alatt százezreket beléptetni a szövetségbe.
A szövetség presztízsén nagyot lendítő Tőkés László nemigen tudott az apró lépések politikájával azonosulni, ezért egyre több vitája lett a hatalomba csöppentekkel, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy a tiszteletbeli elnök nimbuszát rombolják, és kilökdössék őt a szövetség ernyője alól. A tíz évvel ezelőtt megtartott szatmárnémeti RMDSZ-kongresszust alapszabály-ellenesen szervezte meg a csúcsvezetés. Csak a kongresszus szervezése körül kialakult vitában tudtuk meg, hogy az előző, csíkszeredai kongresszus által jóváhagyott és az RMDSZ-közlönyben 1999 májusában nyilvánosságra hozott magyar nyelvű alapszabály 118 cikkelyt tartalmaz, a Markó Béla által aláírt román nyelvű változat pedig 116-ot – ezt a tényt, amelynek kétségtelen hamisítás jellege van, Bukarest 2-es számú kerületi bírósága is rögzítette.
Az alapszabály-ellenesen (a hiányzó szakaszokban rögzített előválasztások mellőzésével), törvénysértő módon összehívott kongresszus aztán „törvényesen” törölte a tiszteletbeli elnöki tisztséget. Miért is volt ez olyan fontos, hiszen az akkori vezető grémium, az Operatív Tanács minden alkalommal egyhangúlag leszavazta Tőkés László javaslatait?
Számomra két magyarázat létezik: azért, hogy senki se legyen az RMDSZ vezetőségében, aki választási kampányon kívül is ébren tartja az autonómia ügyét. A másik magyarázat: Adrian Năstase akkori román miniszterelnök nyilvánosan is megfogalmazta elvárását: „tőkéslászlótlanítani” kell az RMDSZ-t. Ennek a feltételnek a szatmári kongresszuson eleget is tettek, és alapszabály-módosító trükkel száműzték a szövetség vezetőségéből a romániai fordulat kirobbantóját, és egyszínűsítették a romániai magyar hivatalos képviseletet. A szatmári kongresszuson nem véletlenül feszíthetett egymás mellett díszvendégként a két december elsejei koccintó, a vastapssal köszöntött Adrian Năstase és Medgyessy Péter.
Arra a kérdésre, hogy tíz év után mi a teendő, sokkal nehezebb válaszolni. Az RMDSZ egységretorikája még mindig hat az egyszerű szavazópolgárokra, akik azt mondják, ha ők nem védenek, akkor ki fog minket megvédeni? Azt, hogy milyen gyatra ez a védelem, gyakorlatilag mennyire nem lehet a magyar nyelvet hivatalos ügyintézéskor vagy a bíróságokon használni, sajnos annyira megszokták az emberek, hogy fel se tudnak ezen háborodni.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen annak ellenére folytatódott a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása, hogy a volt szövetségi elnök évekig oktatásért felelős miniszterelnök-helyettesi fizetést is kapott. A MOGYE-n kialakult helyzet és az azzal kapcsolatos többségi retorika kísértetiesen emlékeztet a Bolyai Tudományegyetem 1959-es kényszerházasságos megszüntetésekor használt érvrendszerre. Ennek kapcsán idézem Katona Szabó István Nagy hazugságok kora című emlékiratát: „A Román Munkáspárt érvényesítette a maga nacionalista gyakorlatát ,,a munkásosztály érdekében”.
Ekkor fogalmazódott meg, és kapott hangsúlyt, hogy minden nemzeti kissebségi törekvés, amely a megmaradást szolgálja: ,,szeparatizmus”, tudatos elszakadás a román néppel való testvéri együttéléstől. Az fel sem merült, hogy egy kisebbségnek önálló jogai lehetnek megmaradása és fejlődése érdekében. Minden elkülönülés szeparatizmus, tehát bűnös minden igény és követelés saját intézmény megtartására vagy létesítésére, az egyenjogúság érvényesítése, a saját vezető megválasztása, sőt még az anyanyelv használata is a közéletben. Mindez szeparatizmushoz vezet. De arról szó sem esett, hogy ez a kényszer-asszimiláció az erőszakos beolvasztás elleni jogos önvédelem.”
Mindezt ma is hallhatjuk a MOGYE kapcsán. A nacionálkommunista beidegződések az utca emberében is igen erősek. Valahányszor az egyetem magyar oktatási vonalával szemben érvényesített diszkrimináció ellen tüntetnek, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) aktivistáinak állandóan az eszébe juttatják, hogy Romániában élnek, és ha nem tetszik nekik a helyzetük, menjenek Magyarországra… A MOGYE sorsának alakulása mintegy állatorvosi lóként demonstrálja az RMDSZ-es csúcsvezetés Marosvásárhely-politikájának csődjét.
Mialatt Bukarestben karriert építettek és tollasodtak, az általuk „képviselt” Marosvásárhely egyre inkább veszti el magyar jellegét. Odajutottunk, hogy az egyetlen sikeres magyar kezdeményezést, a Félsziget Fesztivált RMDSZ- és Sziget Management Kft.-bábáskodás mellett költöztették el Kolozsvárra. Csak egyetérteni lehet az Igaz Szó (mai nevén Látó) volt munkatársának, Kuti Mártának a véleményével, miszerint: „Akárhonnan is nézem, ezek az urak, akik talán a legnagyobb számban ebből a városból kerültek a parlamentbe a többi, magyarok lakta megyékhez viszonyítva, gyakorlatilag húsz év alatt semmi kézzelfoghatót nem tettek a városért annak ellenére, hogy kirakatnak használták, mindenféle gyűlést, kongresszust itt tartottak a Kultúrpalotában és ígérgettek.”
Az általuk folytatott kis lépések politikája csak arra volt jó, hogy a rövid távú túlélést szolgálja, de a romániai magyar közösség hosszú távú megmaradásához nem elegendő, ehhez létre kellene hozni a háromszintű autonómiát. Ismerve ingadozó, tájba simuló hozzáállásukat, igencsak komolyan kellene vegyük Ágoston Andrásnak, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) elnökének a figyelmeztetését: ha az európai polgári kezdeményezés csak a kisebbségi keretegyezmény létrehozását célozza meg, akkor a területi autonómia megvalósítása végleg lekerülhet az Európai Unió napirendjéről. Ezért lenne fontos egy olyan dokumentum összeállítása és valamennyi romániai magyar politikai erő általi támogatása, amely tartalmazza a kisebbségi autonómia valamennyi formáját. Kincses Előd
Az EMNT február 2-án Szatmárnémetiben rendezett autonómiafórumán elhangzott beszéd szerkesztett változata.
A szerző marosvásárhelyi ügyvéd.
Krónika (Kolozsvár),
Egy régi dakota közmondással indítok: a jó beszéd a rövid beszéd. Azért, hogy minél rövidebb legyek, mindjárt az RMDSZ megalakítását idézem fel. Ha 1989 decembere végén az alapítók által óriási ünneplésben részesített Tőkés László nem áll a volt nomenklaturista Domokos Géza mellé, nem sikerült volna pillanatok alatt százezreket beléptetni a szövetségbe.
A szövetség presztízsén nagyot lendítő Tőkés László nemigen tudott az apró lépések politikájával azonosulni, ezért egyre több vitája lett a hatalomba csöppentekkel, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy a tiszteletbeli elnök nimbuszát rombolják, és kilökdössék őt a szövetség ernyője alól. A tíz évvel ezelőtt megtartott szatmárnémeti RMDSZ-kongresszust alapszabály-ellenesen szervezte meg a csúcsvezetés. Csak a kongresszus szervezése körül kialakult vitában tudtuk meg, hogy az előző, csíkszeredai kongresszus által jóváhagyott és az RMDSZ-közlönyben 1999 májusában nyilvánosságra hozott magyar nyelvű alapszabály 118 cikkelyt tartalmaz, a Markó Béla által aláírt román nyelvű változat pedig 116-ot – ezt a tényt, amelynek kétségtelen hamisítás jellege van, Bukarest 2-es számú kerületi bírósága is rögzítette.
Az alapszabály-ellenesen (a hiányzó szakaszokban rögzített előválasztások mellőzésével), törvénysértő módon összehívott kongresszus aztán „törvényesen” törölte a tiszteletbeli elnöki tisztséget. Miért is volt ez olyan fontos, hiszen az akkori vezető grémium, az Operatív Tanács minden alkalommal egyhangúlag leszavazta Tőkés László javaslatait?
Számomra két magyarázat létezik: azért, hogy senki se legyen az RMDSZ vezetőségében, aki választási kampányon kívül is ébren tartja az autonómia ügyét. A másik magyarázat: Adrian Năstase akkori román miniszterelnök nyilvánosan is megfogalmazta elvárását: „tőkéslászlótlanítani” kell az RMDSZ-t. Ennek a feltételnek a szatmári kongresszuson eleget is tettek, és alapszabály-módosító trükkel száműzték a szövetség vezetőségéből a romániai fordulat kirobbantóját, és egyszínűsítették a romániai magyar hivatalos képviseletet. A szatmári kongresszuson nem véletlenül feszíthetett egymás mellett díszvendégként a két december elsejei koccintó, a vastapssal köszöntött Adrian Năstase és Medgyessy Péter.
Arra a kérdésre, hogy tíz év után mi a teendő, sokkal nehezebb válaszolni. Az RMDSZ egységretorikája még mindig hat az egyszerű szavazópolgárokra, akik azt mondják, ha ők nem védenek, akkor ki fog minket megvédeni? Azt, hogy milyen gyatra ez a védelem, gyakorlatilag mennyire nem lehet a magyar nyelvet hivatalos ügyintézéskor vagy a bíróságokon használni, sajnos annyira megszokták az emberek, hogy fel se tudnak ezen háborodni.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen annak ellenére folytatódott a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása, hogy a volt szövetségi elnök évekig oktatásért felelős miniszterelnök-helyettesi fizetést is kapott. A MOGYE-n kialakult helyzet és az azzal kapcsolatos többségi retorika kísértetiesen emlékeztet a Bolyai Tudományegyetem 1959-es kényszerházasságos megszüntetésekor használt érvrendszerre. Ennek kapcsán idézem Katona Szabó István Nagy hazugságok kora című emlékiratát: „A Román Munkáspárt érvényesítette a maga nacionalista gyakorlatát ,,a munkásosztály érdekében”.
Ekkor fogalmazódott meg, és kapott hangsúlyt, hogy minden nemzeti kissebségi törekvés, amely a megmaradást szolgálja: ,,szeparatizmus”, tudatos elszakadás a román néppel való testvéri együttéléstől. Az fel sem merült, hogy egy kisebbségnek önálló jogai lehetnek megmaradása és fejlődése érdekében. Minden elkülönülés szeparatizmus, tehát bűnös minden igény és követelés saját intézmény megtartására vagy létesítésére, az egyenjogúság érvényesítése, a saját vezető megválasztása, sőt még az anyanyelv használata is a közéletben. Mindez szeparatizmushoz vezet. De arról szó sem esett, hogy ez a kényszer-asszimiláció az erőszakos beolvasztás elleni jogos önvédelem.”
Mindezt ma is hallhatjuk a MOGYE kapcsán. A nacionálkommunista beidegződések az utca emberében is igen erősek. Valahányszor az egyetem magyar oktatási vonalával szemben érvényesített diszkrimináció ellen tüntetnek, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) aktivistáinak állandóan az eszébe juttatják, hogy Romániában élnek, és ha nem tetszik nekik a helyzetük, menjenek Magyarországra… A MOGYE sorsának alakulása mintegy állatorvosi lóként demonstrálja az RMDSZ-es csúcsvezetés Marosvásárhely-politikájának csődjét.
Mialatt Bukarestben karriert építettek és tollasodtak, az általuk „képviselt” Marosvásárhely egyre inkább veszti el magyar jellegét. Odajutottunk, hogy az egyetlen sikeres magyar kezdeményezést, a Félsziget Fesztivált RMDSZ- és Sziget Management Kft.-bábáskodás mellett költöztették el Kolozsvárra. Csak egyetérteni lehet az Igaz Szó (mai nevén Látó) volt munkatársának, Kuti Mártának a véleményével, miszerint: „Akárhonnan is nézem, ezek az urak, akik talán a legnagyobb számban ebből a városból kerültek a parlamentbe a többi, magyarok lakta megyékhez viszonyítva, gyakorlatilag húsz év alatt semmi kézzelfoghatót nem tettek a városért annak ellenére, hogy kirakatnak használták, mindenféle gyűlést, kongresszust itt tartottak a Kultúrpalotában és ígérgettek.”
Az általuk folytatott kis lépések politikája csak arra volt jó, hogy a rövid távú túlélést szolgálja, de a romániai magyar közösség hosszú távú megmaradásához nem elegendő, ehhez létre kellene hozni a háromszintű autonómiát. Ismerve ingadozó, tájba simuló hozzáállásukat, igencsak komolyan kellene vegyük Ágoston Andrásnak, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) elnökének a figyelmeztetését: ha az európai polgári kezdeményezés csak a kisebbségi keretegyezmény létrehozását célozza meg, akkor a területi autonómia megvalósítása végleg lekerülhet az Európai Unió napirendjéről. Ezért lenne fontos egy olyan dokumentum összeállítása és valamennyi romániai magyar politikai erő általi támogatása, amely tartalmazza a kisebbségi autonómia valamennyi formáját. Kincses Előd
Az EMNT február 2-án Szatmárnémetiben rendezett autonómiafórumán elhangzott beszéd szerkesztett változata.
A szerző marosvásárhelyi ügyvéd.
Krónika (Kolozsvár),