Dákok vagy rómaiak: mérlegen a régmúlt
kolozsvári akadémiai napok programsorozatát mintegy megelőzve, a Régészeti és Művészettörténeti Intézet valamint a Babeş–Bolyai Tudományegyetem munkatársai egész napos konferenciát szerveztek május 17–én, Határokon túl. A későantik közép- és kelet-európai kulturális identitás újraértelmezése címmel. A kollokvium nemcsak régiónk régmúltjának legújabb eredményeit tette mérlegre, hanem olyan kérdéseket is vitára javasolt, amelyek nagy tömegekben ingatnák meg az identitásérzés stabilitását.
Az már talán csak véletlen, hogy a neves bukaresti történész, politikus Zoe Petre a Historia folyóiratnak adott interjújában, ezzel egy időben ugyanezt a témát feszegette: kik is a románság ősei és szükségesek-e az évszázados történelmi paradigmák és axiómák?
A kolozsvári konferencia nyolcórás, mondhatni maratoni előadássorozatában tíz előadás és három könyvbemutató hangzott el, ahol nemcsak kolozsvári, de nagybányai, szatmári, zilahi és nagyszebeni kollégák is részt vettek, bemutatva kutatásaik legújabb eredményeit. Ami a szakmaiság elefántcsonttornyából kiemelkedik és e hasábok vélemény rovatába is megfér, az nem a bemutatott fibulák, későrómai kemencék vagy a korongolt kerámiák, hanem a szakmai bemutatók egyikének utóvitáján felvetett téma: tarthatóak-e a több évszázados ideológiai megfontolásból létrehozott történelmi téveszmék és axiómák a XXI. századi társadalomban? Milyen álláspontra kell helyezkednie a történésztársadalomnak ezeket a témákat illetően, és hogyan hozható létre ebben egy „országos” konszenzus?
A felvázolt történelmi anomáliák, mondhatni a kollektív mentalitás rákfenéi – van-e dákoromán kontinuitás, kik éltek Erdélyben a rómaiak kivonulása és a magyarok bejövetele között? – nagy vitát keltettek a jelenlévők között. A dr. Ioan Stanciu és dr. Coriolan Opreanu által vezetett vitának érdekes üzenete volt: bár az egyre bővülő források, a nyugat–alföldi autópálya-ásatások és az egyre szerteágazóbb interdiszciplináris kutatásmódszertan révén sorra dől meg a kollektív mentalitásban még élő dogmák hitelessége, mégis, a legfőbb szervek és tudományos intézmények, tankönyveink, de nemegyszer még az egyetemi oktatás is tovább forog régi félelmeinek és dogmáinak elavult bugyrában. Miért lehetséges ez? Miért erősödik ismét a kommunista rezsim által is pártfogolt évezredes dák „birodalom” és eszmeiség iránti vágy, mint egyféle ősi paradicsomi lét utáni vágyakozás?
A „dákok vagyunk-e vagy rómaiak” kérdés abszurditását és ideológiai hátterét már sokan kimutatták a rendszerváltozást követően – gondoljunk csak Lucian Boia nagy port kavart könyveire – mégis, a Román Tudományos Akadémia által 2010–ben kiadott és „bővített” Románia történetének második kötetében továbbra is helyet kapott a dákoromán kontinuitás, a százszámra hemzsegő korakeresztény emlékekkel, és ugyanez a vélemény tükröződik a dákoromán hagyományőrző szervezetek és propagandafilmek egyre bővülő és a nagyközönség által ismét felkarolt tárházában. A közoktatásban és az ország némelyik egyetemén sem tanítják még az új elméleteket, míg az ezért skandáló kevés szakembert nemegyszer kizárják a tudományos fórumokról. Mi lehet ennek az oka? A válasz igen bonyolult, és aligha lehet egyértelműen és egyoldalúan fogalmazni: benne találjuk a válságba jutott, bizonytalanságát idealizált múlttal erősíteni akaró kollektív mentalitástudat ősbiztonságérzetét, a gazdasági válság miatt feléledő, és dákoromán propagandával működő szélsőségek felerősödését, a Román Tudományos Akadémia és a történészi gárda régi titánjainak máig ható erejét és befolyását, valamint – ha tetszik, ha nem – a szakma fiatalabb vagy igényesebb tagjainak elefántcsonttorony-beli ténykedését.
A konferencia záró vitáján természetesen a problémák nem oldódtak meg, hisz a helyzet velejétől bűzlik. Az viszont dicséretes és reményt adó, hogy a kolozsvári iskola hagyományaihoz híven képes elrugaszkodni az axiómáktól, félelmektől és évszázados tévhitektől, nemegyszer szembemenve az árral, és akár vállalva is a szakmai létbizonytalanságot. A múlt heti kollokvium talán legérdekesebb momentuma az volt, amikor a Római Birodalom Romániára eső határszakaszának UNESCO- jelöléséről volt szó: az egyik előadó bemutatójában kivetítették Dacia római provincia ma már teljes egyetértéssel elfogadott térképét, ahol a bánáti szakasz már nem a Tiszáig és Szegedig (Partiscum) megy. A közönség első soraiban ott ült Dumitru Protase akadémikus, a dákoromán elmélet és kontinuitás egyik utolsó titánja. A matuzsálemi korú szaktekintély – megőrizve a tudós mindenkor szent eleganciáját – a térképre nézve kissé ironikusan és fagyottan csak annyit tudott mondani: „ezt biztos nem románok készítették”.
Szerencsénkre de, románok készítették.
SZABÓ CSABA. Szabadság (Kolozsvár)

Ponta: nem indul a bányaprojekt Verespatakon
Victor Ponta miniszterelnök szerint mégsem indul be idén a verespataki aranybányaprojekt. A kormányfő szerint csupán nyelvbotlás volt Daniel Chiţoiu pénteki nyilatkozata, amelyben leszögezte: a projekt megvalósítását már idén elkezdik. Ponta a Green Awards idei díjátadóján kedden este leszögezte: a miniszter tulajdonképpen azt akarta mondani, hogy nem indul a beruházás, de elfelejtette a „nem” szócskát kimondani. A kormányfő azt mondta, megkérdezte a minisztert az általa pénteken mondottakról, az pedig biztosította őt, hogy csupán nyelvbotlásról van szó.
Victor Ponta ugyanakkor később olyan kijelentést is tett, miszerint Chiţoiu mondandója tulajdonképpen az abrudbányai Cupru Min rézbányára vonatkozott, nem Verespatakra. Néhány környezetvédő szervezet fölvetette, hogy meneszteni kellene Chiţoiut, amire Ponta tréfásan úgy válaszolt: „Nem is lenne rossz ötlet”, de hozzátette: a miniszter megmagyarázta a kijelentésének körülményeit.
Mint arról beszámoltunk, Chiţoiu pénteken Verespatakra látogatott, ahol hírügynökségi jelentések szerint azt mondta: „Meggyőződésem, hogy a verespataki bányaberuházás már az idén elkezdődik.” Kifejtette: az új román kormány vállalta, hogy már az idén döntés születik a verespataki beruházás sorsáról. A tárcavezető megerősítette egy korábbi verespataki látogatás alkalmából tett kijelentését, miszerint az ő jelenléte Verespatakon garancia arra, hogy a bányászat fejlődni fog a régióban. Románia legnagyobb aranylelőhelyén a koncessziós szerződéssel rendelkező Rosia Montana Gold Corporation (RMGC) szerint 300 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt lehetne kitermelni ciántechnológia alkalmazásával. Ez utóbbi miatt a beruházás heves ellenállásba ütközött környezetvédelmi és egyéb civil szervezetek, az ortodox egyház, a Román Tudományos Akadémia és Magyarország részéről.
Traian Băsescu államfő is támogatja a beruházás elkezdését. Victor Ponta miniszterelnök többször élesen bírálta amiatt, hogy nyíltan a beruházás mellett foglal állást, és nyilvánosan sürgeti a verespataki bányaprojekt elindítását.
A május eleje óta hivatalába lépett román miniszterelnök korábban kifejtette: az RMGC ciántechnológiás verespataki bányaprojektjéről akkor dönthet a kormány, ha környezetvédelmi garanciákat kap, ha újratárgyalják az állami részesedést, és ha megszűnik a projektet övező politikai lobbitevékenység.
Korodi Attila volt romániai környezetvédelmi miniszter május elején jelentette be, hogy a bányaprojekt engedélyezési eljárásának leállítását javasolja a környezetvédelmi tárca jogászai és a minisztérium által rendszeresen foglalkoztatott ügyvédi iroda.
Korodi azt követően kért tőlük szakvéleményt, hogy a Fehér megyei táblabíróság érvénytelenítette a verespataki beruházó számára kibocsátott önkormányzati területrendezési terveket. A jogászok jelentése szerint az engedélyeztetési eljárást le kell állítani, amíg a beruházó nem tud felmutatni érvényes területrendezési dokumentumot.
Rovana Plumb jelenlegi környezetvédelmi miniszter kedden közölte: újra átvizsgálják a bányaprojekt környezetvédelmi engedélyét, a folyamatot pedig a lehető legátláthatóbb módon kívánják megszervezni, ezért június 13-ára egyeztetésre hívta a környezetvédelemmel foglalkozó civil szervezeteket. Plumb egyébként kényes helyzetben van, hiszen európai parlamenti képviselőként 2010-ben megszavazta Áder János és Tőkés László határozat-indítványát a ciános bányászat európai betiltásáról.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Szövőszék és bábafog
Beszélgetés Szentimrei Judit néprajzkutatóval
Kászoni székely népművészet, Szilágysági magyar népművészet vagy Moldvai csángó népművészet – sokunk polcán sorakoznak ezek a harminc-negyven évvel ezelőtt kiadott kötetek, melyeknek egyik szerzője Szentimrei Judit iparművész, néprajzkutató. A 91 éves dédnagymamával kolozsvári lakásán beszélgettünk múltról, hazáról, családról, a munka és a tudás szeretetéről.
– Mit jelent önnek Erdély?
– Az egyszerű otthonnál sokkal többet. Ahogy a szász himnusz mondja: „Siebenbürgen, Land des Segens, Land der Fülle und der Kraft”. Az áldás földje. Szász elemit végeztem, mert édesapám úgy tartotta, mindhárom nyelvet ismernünk kell. – Kolozsváron végezte tanulmányait, Budapesten Györffy István, a magyar néprajztudomány egyik első jeles személyisége tanítványként folytatta, és már fiatalon megfordult Finnországban is. Hogyan határozta meg mindez az életét? – Tizenkét évesen Müller Hermannétól tanultam francia és svéd gobelint szőni. Később Nagy Imre festőművész azt mondta, hogy a leánykának szőni kell. Tizenöt éves voltam, akkor ismertem meg az uramat. 1938-ban kerültem Pestre, bejártam Györffy István óráira, ő pedig azt mondta: akit ennyire érdekel a népművészet, annak mindenképpen Finnországban a helye. Ösztöndíjat senki nem adott, de kaptam tőle két levelet. 1939-ben egyedül indultam el Finnországba. Helsinkiben a Tellervo nevű népi textilműhelyben és a néprajzi múzeumban dolgoztam. Enni és aludni itthon is lehet. Reggeltől délutánig szőttem a műhelyben, este és éjszaka pedig gyöngyöt fűztem. De nem csak a fővárosban voltam, bár a 18. születésnapomat épp ott ünnepeltem. Különböző családokat ismertem meg. Amikor például finn levelezőtársnőm falujából távoztam, kigyűlt a lakosság, és énekkel búcsúztattak. Apámmal lefordítottuk a szövegét magyarra: „Apád házánál kisleány, széppé serdültél már, oly széppé, mint a kis virág, előtted a világ…” Érdekes volt a viseletük is, mert a székely csíkos szoknya – melyet a lengyeleknél is viszontláttam, természetesen az ő színvilágukkal – ott volt a finneknél is északi színösszetétellel.
– Mi volt az első munkája? – Készítettem egy falvédőt, amin a család szerepelt. Ezt a gyermekszőnyeget itt a szoba közepén épp nem én szőttem, de a terveim alapján készítették 1957-ben. Több generáció felnőtt már rajta. A szőnyegen éppen azt táncolják, hogy „Most viszik, most viszik Danikáné lányát”, ott pedig, hogy „Dombon törik a diót, a diót / Rajta vissza mogyorót, mogyorót”. Éneklik is a gyermekek, négykézláb. 1957-ben rendeztük az első iparművészeti kiállítást is, korábban Kolozsváron ilyen nem volt, de még az országban sem nagyon. Volt itt egy uruguayi grafikus, akinek megtetszett az egyik szőnyeg. Kérdezte, mit fizessen érte. Mondtam, vigye el emlékbe. A legnagyobb dicséretet az ő nyolcéves fiától kaptam. Az édesapa levelében megírta, hogy a gyermeke azt kérdezte: „Milyen szép országban jártál, édesapám, ahol ilyen szépeket szőnek? Milyen jók lehetnek ott az emberek…” – Szőni, írni, kutatni vagy tanítani szeretett jobban? – Mindegyik egészen más. Dr. Kós Károly vezetésével – Nagy Jenővel és velem – 1952-ben megalakult a magyar népművészet-kutató csoport. Mindig vittünk magunkkal diákokat, nagyon élvezték, dolgoztak is rendesen. Nagyon szerettem tanítani, nálunk ez valószínűleg családi vonás. A terepmunka alatt pedig feltöltődtem. A Kárpátokat keresztbe-kasul gyalog jártuk be. Nem úgy van az, hogy az ember sző, vagy alkot. Dolgozik. Tudja, mit jelent naponta két órát aludni? Én akkor feküdtem le, amikor az uram fél hatkor felkelt. Ő rendezte a reggelit, a fiaim tejet hordtak reggel öt és hét között. Olyan szép élet volt nálunk fenn a Majális utcában. Egymást neveltük a családban. Nem csak én neveltem őket, hanem ők is egymást. Gyulu fiam például nyolcévesen kijelentette, hogy nincs megelégedve a szüleivel, mert nem nézik át otthon a leckéjét, mint másnak. Mert ahol átnézik, ott kiteszik a vesszőt, és tízest kap a gyermek, míg ő csak kilencest, mert van egy vesszőhibája. Nem én szóltam bele, hanem a hét évvel idősebb bátyja: „Azt a tízest a szülő kapja. Nézd át te, s akkor te kapod!” Én voltam a „kapitány” a családban, a „legénységem” pedig az uram és a négy fiam. Neveltük és segítettük egymást. – A Zsuzsi-baba és az Andris-baba című népviseletvarró pályázat is egy ilyen közös munka eredménye? – Igen, Zsolt a Jóbarát című ifjúsági lapnál dolgozott. Megkért, hogy segítsek, így ’70-ben én vezettem a lap Zsuzsi-baba-sorozatát. Három díjat hirdettünk meg, aztán 163-at kellett kiosztanunk. Ezt követte ’71-ben az Andris-baba. Amikor Nagy Jenő kollégám megnyitotta a pályamunkákból készült kiállítást, azt mondta: amit nekünk nem sikerült húsz év alatt felgyűjtenünk, azt a gyerekek három hónap alatt elvégezték. Nem a „magyaros” piros-fehér-zöld ruhákból van hiány, hanem a különböző vidékek viseletéből. Ma Kézdivásárhelyen tekinthető meg a babakiállítás. A Dolgozó Nő című folyóiratnál a Kati-baba rovatot vezettem, ami a csecsemőöltözetről és a bölcsődalokról szólt. Gyönyörű volt, ahogy beküldték a kicsi múmiákat. – A Kós-Szentimrei-Nagy szerzőhármas fogalommá vált Erdélyben. Közös munkáik mai napig számtalan család polcain megtalálhatók. Minek tulajdonítja a nagy sikert, és vajon miért nem ennyire népszerűek manapság a hasonló kiadványok? – A közös munkák nagyon szépek voltak. Először a székelyföldi Kászonba mentünk 1952-ben, másodjára – 1953-ban – Moldvába, majd ’54-ben Szilágyságba, rá egy évre pedig a Kis-Küküllő mentére. Ezek után azt mondták, hogy mi már felkutattuk az egész erdélyi magyarságot, nincs tovább. Pénzt nem kaptunk, de azért még mentünk. Az ötvenes években gyűjtött anyagok húsz évvel később jelentek meg. Ma egészen más az élet. A világháló és a televízió révén minden információ bejön a lakásba. De az is igaz, hogy mi igyekeztünk a hétköznapi ember nyelvén írni. Magyarországon nagyon csodálkoztak, hogy a Kis-Küküllő című kötet ekkora példányszámban jelenhetett meg: itthoni eladásra tizenötezer darabot nyomtak, külföldre pedig még tizenötezret. Azt mondták, ez hihetetlen, soha néprajzi kiadvány ilyen mennyiségben nem fogyott. Hallgattam ott egy előadást, s megállapítottam: ha mi azon a nyelven írnánk, mi magunk sem értenénk, és senki sem venné meg.
– A kutatást és a családot hogyan tudta összeegyeztetni? – A fiaimat hurcoltam magammal, mint kutya a tollseprűt. Ők azt mondják, óriási élmény volt számukra. Széken például Víg Gyuriéknál laktunk, akik eredetileg kecskepásztorok voltak. Az uram viszont ’47-48-ban megalakította Széken a második tagozatot, a kecskepásztort pedig feleségestől bevitte iskolaszolgának. Nem volt kis feladat tisztán tartani az iskolát, Szék ugyanis rettenetesen sáros volt, falábon jártak a gyerekek iskolába. Zsolt például a Víg-fiúkkal bivalyt őrzött, az erdőre járt fáért, és megtanulta, hogy az ágat nem úgy kell hazavinni az erdőről, hogy összerakod és húzod, hanem a legnagyobb ágat teszed legalul, arra rakod a többit, a nagyot fogod meg, és azt húzod. Így megy veled az erdő. – Vélhetően a gyermekeket is jobban érdekelte a körülöttük lévő természet és kultúra, mint manapság. – A Néprajzi dolgozatok című sorozatban külön rovatban hozták le a gyermekek gyűjtéseit. Állandóan foglalkoztak velük. De aztán valahogy ez is kimaradt. Az iskolák is másképp foglalkoznak a gyermekekkel. A generációk közti kapcsolat is más. Nálunk természetes volt, hogy ha gyermek született a családban, akkor én ott voltam. Az is igaz, hogy magam is a családi fészekben maradtam, ott voltak nekem a szüleim, és ha valamit kérdeztem apámtól, akkor azt mondta, hogy „abban a könyvben nézz utána”. – A motívumok világa nagyon összetett jelrendszer. Hogyan lehet eligazodni benne? – Nem csak a minta érdekes, hanem az ember, és különösen az asszony. Tudod-e, hogy mikor alszik? Egy öregasszony mondta a Küküllő mentén a régi öregekről: „Este, mikor lefeküdtünk, nagyanyám a tűz lángja mellett font, reggel, mikor felébredtünk, ugyanúgy a tűz lángja mellett pergette orsóját. Mikor aludt, nem tudom. Nem láttam.” Erről van szó. A népmesében is kiderül, hogy valójában mennyit dolgozik a fehérnép. Mikor a moldvai csángókról szóló kötet megjelent, Kányádi Sándor azt mondta: egyetlen szónak sem szabad elvesznie. Tudod, hogy mi a bábafog, és mitől véd? A gonosztól, a pletykától – mert a falusi pletyka öl. Az nem volt gyerekjáték. A csicshím például az anyatejet védte. Ezek nem játékszerek vagy viccek, nagyon is komoly dolgok.
Szentimrei Judit
Iparművész, néprajzkutató. 1921. május 19-én született Kolozsváron. Édesapja Szentimrei Jenő költő, prózaíró, publicista, színházigazgató. Édesanyja Ferenczy Erzsébet, Zsizsi balladaénekes-nő. Férje Szabó Gyula középiskolai tanár, gyermekeik: Bálint (1944) építész, egyetemi tanár, Zsolt (1946) újságíró, egyetemi tanár, Bojta (1947) építészvállalkozó és Gyula (1951) szerkesztő. 1940-től számos hazai és külföldi kiállításon vett részt saját textíliáival. 1950-től 1974-es nyugdíjazásáig a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola textil tanszékének tanára, 1952 és ’69 között a Román Tudományos Akadémia magyar és román néprajzi csoportjainak tudományos kutatója. Ezernél több ismeretterjesztő cikke, tanulmánya jelent meg. Kötetei: Székely festékesek (1958), Kászoni székely népművészet (Kós Károllyal és Nagy Jenővel, 1972), Szilágysági magyar népművészet (Kós Károllyal és Nagy Jenővel, 1974), Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet (Kós Károllyal és Nagy Jenővel, 1978), Moldvai csángó népművészet (Kós Károllyal és Nagy Jenővel, 1981), Széki iratosok (1982), Torockói varrottasok (F. Halay Hajnallal, 1997), Torockói népművészet (Kós Károllyal, Nagy Jenővel, illetve Furu Árpáddal, 2006).
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szilágyság és Wesselényi akadémikusok asztalán
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) központi épületében, a Rhédey-házban tegnap délelőtt nemzetközi tanácskozás kezdődött a Szilágyságról és a Wesselényi család 14–17. századi szilágysági kötődéseiről. A kétnapos rendezvényen az EME kutatóin kívül a Magyar Tudományos Akadémia és a Román Akadémia képviselői vesznek részt.
A rangos rendezvény megnyitóján Sipos Gábor EME-elnök azt emelte ki, hogy egy 2010-ben elnyert pályázat keretében adódott lehetőség ennek a témának a kutatására és a konferencia lebonyolítására.
A Szilágyság múltja kevesebb figyelmet kapott eddig, pedig a középkorban fontos határterület-szerepet töltött be Erdély és Magyarország között. A mostani előadók Kolozsvárról, Budapestről, Szatmárnémetiből és Bukarestből érkeztek, és feltehetően sok tudományos újdonság kerül felszínre. A megnyitón jelen volt Magdó János kolozsvári magyar főkonzul is. A konferencia tegnap előadásokkal és vitákkal folytatódott, és ma délutánig tart.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Márton Áronra emlékeztek Rómában
2012. október 11-én délután 6 órára zsúfolásig megtelt a római Accademia di Romania díszterme. A Szentszék dikasztériumainak magas rangú képviselői, Szentszékhez akkreditált nagykövetek, nemzetközi szervezetek munkatársai, római kultúrintézmények képviselői, boldoggá avatási ügyek posztulátorai, Rómában szolgálatot teljesítő és élő papok, szeminaristák, nővérek és érdeklődők Márton Áron előtt tisztelegtek az olasz nyelvű emlékest keretében, melyet közösen szervezett Románia Szentszéki Nagykövetsége és a Kultúra Pápai Tanácsa.
Az egybegyűlteket Mihai Bărbulescu, a Román Akadémia igazgatója köszöntötte, majd mons. Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá avatási ügyének posztulátora, az est moderátora vette át a szót: „Ma délelőtt a Szentatya ünnepi szentmise keretében nyitotta meg a hit évét, és ideálisan kapcsolódik hozza a ma esti megemlékezés, hiszen utolsó körlevelében Márton Áron így fogalmaz: »Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben, és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül« (1980. május 15.)”.
Románia szentszéki nagykövete, Bogdan Tătaru-Cazaban Márton Áron kimagasló személyiségét méltatta. Elmondta: erdélyi magyar katolikus püspökként mindenki számára példa volt, vallásra vagy nemzetiségre való tekintet nélkül. Idézte Márton Áront: „A hívő embernek Isten gyermekét és saját testvérét kell meglátnia minden embertársában, akkor is, ha másképpen gondolkozik, mint ő, más nyelvet beszél és talán másak a vágyai és célkitűzései”. A szenvedés hosszú útján Márton Áron nem szűnt meg remélni és mindvégig szilárdan állt. A nagykövet arra buzdított, hogy merítsünk abból a lelki gazdagságból, amelyet azoktól tanulhatunk, akik a gonoszt szemtől szembe megtapasztalták.
Gianfranco Ravasi bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke elmondta, hogy 1971. október 13-án a püspöki szinóduson hallhatta felszólalni az idős püspököt, ahol ő maga szinódusi munkatársként vett részt. Egy olyan világban, ahol folyamatosan nemcsak találkoznak, hanem ütköznek is a kultúrák, eligazítóak Márton Áron szavai: „Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján igaz embereknek találkozniok kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hétféle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és a testvéri együttműködés útját egyengessék”.
Győriványi Gábor, Magyarország szentszéki nagykövete Márton Áron erkölcsi nagyságát kiemelve rámutatott, hogy a nagy püspök minden körülmény között s minden erővel az igazságot kereste és védelmezte. A Márton Áron által 1946-ban megfogalmazott s napjainkra is érvényes szavainak idézésével zárta gondolatait: „A jövő század arculatát az az irányzat fogja alakítani, amely magas erkölcsi igényekkel jön, a hamissággal az igazságot állítja szembe, a gyűlöletet szeretettel igyekszik legyőzni, és a bosszúálló szándékra nagylelkűséggel válaszol”.
Ezután a Cristian Amza által rendezett és olasz felirattal ellátott Márton Áron: püspök a keresztúton című, 30 perces dokumentumfilmet vetítették le. A film nem egyházi felkérésre készült, hanem a román közszolgálati televízió mutatta be ez év júniusában abban a sorozatban, amelyet olyanoknak szenteltek, akik a kommunista diktatúra elnyomásának ellenálltak.
A megemlékezés záró mozzanata, egyben azt szintézisbe foglaló kiemelkedő momentuma Jakubinyi György gyulafehérvári érsek beszéde volt. A közönség nagy érdeklődéssel követte a személyes emlékek felidézésében gazdag tanúságtételt. Márton Áron élő vértanú, aki – bár szabadon bocsátották hatévi börtön után – élete végéig a kereszt hősies, csendes és alázatos hordozója maradt. Soha nem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra. „Isten törvényeiben s az egyház ügyeiben alkudozást nem ismerek”, ismételte mindig határozottan. II. János Pál pápa így jellemezte Márton Áront: „Integerrimus Domini famulus nullis parcens laboribus nullisque doloribus” (Az Úr feddhetetlen szolgája, aki nem futamodott meg sem a munkától, sem a szenvedéstől).
Az est végén Kovács Gergely megköszönte mindazok fáradozását, akik lehetővé tették a Márton Áronról való méltó római megemlékezést. Kérésére a jelenlévők közösen imádkoztak a nagy erdélyi magyar püspök boldoggá avatásáért.
Márton Áronról magyar nyelvű szentmisében is megemlékeznek. 2012. október 16-án reggel 8 órától a vatikáni Szent Péter-bazilika altemplomában található Magyarok Nagyasszonya-kápolnában bemutatandó eukarisztikus áldozat főcelebránsa Jakubinyi György gyulafehérvári érsek lesz.
Szabadság (Kolozsvár)

Könyvbemutató
Bartók Katalin: Románia természetvédelmi területei és fenntartásuk kezelési módszerei
Az emberiség létrejötte óta, mi képviseljük azt a generációt, melynek tudomásul kell vennie, hogy Földünk élővilága rohamosan pusztul, és erőforrásaink sem kimeríthetetlenek. Ezt a valós tényt ma már nemcsak szakembereink ismerik fel és vallják, hanem a médiának köszönhetően a nagyközönségben is tudatosodik, így lassan mindannyiunkat kezdi foglalkoztatni a természeti értékek védelme.
A hagyományos ún. passzív természetvédelem a húszadik század első felében volt jellemző és uralkodó. Ennek értelmében feladatunk nem volt egyéb, mint bizonyos területek törvények általi, hatósági védelme, őrzése és eredeti, természetközeli állapotában való fenntartása. Ezzel a felfogással szemben az 1970-es évektől kezdődően általános irányelvvé vált világszerte az ún. aktív természetvédelem, azaz a környezetváltozást ellensúlyozó és a természeti értékek megóvása érdekében történő tudatos, intenzív emberi beavatkozás. Napjainkban már ezen is túllépünk, mert ahhoz, hogy élőhelyeink és az azokat benépesítő élőlények fennmaradjanak, s védett ökoszisztémáink megfeleljenek rendeltetési céljuknak, jól meghatározott kezelésekre is szükségük van.
Dr. Bartók Katalin az elmúlt 15 évben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Biológia és Geológia, valamint Környezettudomány és Környezetmérnöki Karának, egyetemi docenseként természetvédelemmel kapcsolatos tantárgyakat adott elő és e témakörrel kapcsolatos könyveket írt. Az élő természet védelme, a biodiverzitás védelme című könyve 2006-ban jelent meg (második kiadás 2009), majd 2012-ben látott napvilágot a most bemutatott Románia természetvédelmi területei és fenntartásuk kezelési módszerei című munkája. Könyvei a kolozsvári Ábel Kiadó gondozásában jelentek meg.
Bartók Katalin legfrissebb könyvének célja Románia természetvédelmi területeinek tudományos ismertetése, védettségi fokuk alapján való osztályozása és leírása, de nem utolsósorban a legfontosabb élőhelytípusok természetvédelmi kezelési módszereinek ismertetése.
A szerző meglehetősen terjedelmes munkája 324 oldalon, három nagy fejezet keretében foglalkozik természetvédelmi területeink jelenlegi helyzetével, aktív védelmével és a velük kapcsolatos jövőbeni feladatainkkal. Természetvédelmi fogalmak ismertetése vezeti be a könyvet, majd ezt követően 218 oldalon át foglalkozik Románia természetvédelmi területeivel. Az első fejezet magába foglalja a védett területek meghatározását, „születésük” történetét, osztályzásukat (IUCN és más nemzetközi egyezmények alapján). Ezek szerint 2011-ben Románia területének 22,7%-át nyilvánították természetvédelmi területté, mely lényegesen fölülmúlja az Európai 17%-os átlagot.
Románia természetvédelmi területei a következőképpen oszlanak meg: 55 tudományos rezervátum, 13 nemzeti park, 15 natúrpark (tájvédelmi körzet), 234 természeti emlék, 633 természeti rezervátum, 3 bioszféra-rezervátum, 5 ramsar-i terület, 7 Világörökséglistás érték (1 természeti, 6 kulturális), 529 „Natura 2000” ökológiai hálózathoz tartozó terület, melyek közül 148 Különleges Madárvédelmi Terület (SPA), 381 Különleges Védelem alatt álló Terület (SCI). Minden természetvédelmi kategóriához tartozó rezervátum esetében a szerző bemutatja azok földrajzi elhelyezkedését, megközelíthetőségüket, éghajlati-, vízrajzi-, geológiai- és biológiai jellemzőiket, de az őket veszélyeztető tényezőket is, és nem utolsósorban a védelmük és kezelésük lehetőségeit is.
Hogy mit védünk ezeken a természetvédelmi területeken? – Románia biodiverzitását, erről szól a következő fejezet (II). A gyakorlati természetvédelemről szóló fejezet (III), amely a különböző élőhelytípusok (gyepek, vizes területek, erdők, barlangok, vadászati területek stb.) kezelését taglalja, csaknem 100 oldalon, meghatározza a fenntartható turizmus és ökoturizmus fogalmát is. Bemutat egy turizmuskezelési modellt is kiemelt esettanulmány formájában a Radnai-havasok nemzeti park és bioszféra rezervátumra vonatkoztatva.
Bartók Katalin könyve gazdag világszintű szakirodalomra épült, mely az elmúlt években nem csupán külföldi alkotásokkal bővült, de szép számban járultak hozzá a Romániában megjelent természetvédelemmel kapcsolatos munkák is. A szerző felhasználta úgyszintén a világháló (internet) adta lehetőségeket is, hiszen csaknem minden nemzeti és natúrparknak saját honlapja van, többé-kevésbé aktualizált állapotban. Ezeken kívül az egyetemi hallgatók által e témakörben vizsgafeladatként elkészített legjobb referátumokból is idézett adatokat.
Meg kell említenünk még, hogy könyve hiánypótló a romániai magyar szakirodalomban, de ilyen jellegű és komplexitású könyv még román nyelven sem jelent meg. Kiemelném azt a tényt, hogy a magyarországi természetvédelmi szakemberek is igencsak pozitívan fogadták megjelenését.
Bár a könyv a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Környezettudomány Karának diákjai számára készült, a benne foglalt információk messze meghaladják a tanterv követelményeit. Bartók Katalin könyve igen hasznos forrásmunka a magiszteri fokozatot végző hallgatóknak, a doktorandusoknak, valamint a természet- és környezetvédelemben dolgozó szakembereknek, a nemkormányzati szervezetek tagjainak és nem utolsósorban, mindenkinek, aki a természetet nem csak szereti, de szívügyének tekinti, és aktívan hozzá akar járulni annak fennmaradásához.
Dr. Péterfi Leontin István a Román Akadémia levelező tagja
Szabadság (Kolozsvár)

Magyarországi történészt bántalmaztak az utcán Bukarestben
Az erdélyi magyar történelmi egyházak ingatlanainak restitúciójával foglalkozó Varga Andrea magyarországi történészt bántalmazta Romániában egy ismeretlen személy, aki arcul ütötte az utcán.
Az 1956-os magyarországi forradalomról Romániában korábban több kiállítást szervező történész – aki Bukarestben él – az MTI-nek elmondta: az incidens szerdán este történt, amikor Bukarest egyik, belvároshoz közeli utcáján haladt egyedül. Egy vele szembe jövő ismeretlen férfi hozzálépett, és arcul vágta. A férfi sem a támadás előtt, sem az után nem mondott semmit a történésznek.
Varga Andrea, aki 2004-ben megkapta a Román Tudományos Akadémia Eudoxiu Hurmuzachi-díját, valamint 2008-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, a rendőrségen tett feljelentést.
A bukaresti III. kerületi rendőrkapitányság 10-es számú alegysége által kiadott bizonylat szerint Varga Andrea október 17-én jelentkezett a rendőrségen, és feljelentést tett amiatt, hogy egy ismeretlen férfi még aznap este megütötte az utcán. A bizonylatot Dinu Nicolae Adrian rendőrfőbiztos írta alá.
2011-ben Varga Andrea már feljelentést tett a rendőrségen zaklatás miatt. Akkor két ismeretlen személy egy állítólagos közvélemény-kutatás során olyan kérdéseket tett fel neki, ami a történész szerint egyértelműen a megfélemlítésére irányult. A rendőrségtől végül azt a magyarázatot kapta, hogy egy „háromszemélyes felmérésnek” volt az egyik alanya, és a vizsgálatot lezárták – mondta a történész.
Varga Andrea a román állam által elkobzott ingatlanaiért küzdő nagyváradi premontrei rend ügyeivel foglalkozik. Az 1990 után újraalakult nagyváradi premontrei rend immár csaknem tizenöt éve küzd egykori ingatlanainak visszaszerzéséért.
A magyar történész jelenleg a rendet egy jogi eljárásban képviseli, amely három félixfürdői ingatlan visszaadásáért folyik. A vita tárgyát képező egyik ingatlant a román titkosszolgálat használja – közölte Varga Andrea.
(MTI)

Magyarverés – felpofozták a történészt
Az erdélyi magyar történelmi egyházak ingatlanainak restitúciójával foglalkozó Varga Andrea magyarországi történészt bántalmazta Romániában egy ismeretlen személy, aki arcul ütötte az utcán – közölte hétfőn a történész.
Az 1956-os magyarországi forradalomról Romániában korábban több kiállítást szervező történész – aki Bukarestben él – elmondta: az incidens szerdán este történt, amikor Bukarest egyik, belvároshoz közeli utcáján haladt egyedül. Egy vele szembe jövő ismeretlen férfi hozzálépett, és arcul vágta. A férfi sem a támadás előtt, sem az után nem mondott semmit a történésznek.
Varga Andrea, aki 2004-ben megkapta a Román Tudományos Akadémia Eudoxiu Hurmuzachi-díját, valamint 2008-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, a rendőrségen tett feljelentést.
A bukaresti III. kerületi rendőrkapitányság 10-es számú alegysége által kiadott bizonylat szerint Varga Andrea október 17-én jelentkezett a rendőrségen, és feljelentést tett amiatt, hogy egy ismeretlen férfi még aznap este megütötte az utcán. A bizonylatot Dinu Nicolae Adrian rendőrfőbiztos írta alá.
Korábban is történt már hasonló
2011-ben Varga Andrea már feljelentést tett a rendőrségen zaklatás miatt. Akkor két ismeretlen személy egy állítólagos közvélemény-kutatás során olyan kérdéseket tett fel neki, amelyek a történész szerint egyértelműen a megfélemlítésére irányultak. A rendőrségtől végül azt a magyarázatot kapta, hogy egy „háromszemélyes felmérésnek” volt az egyik alanya, és a vizsgálatot lezárták – mondta a történész.
Varga Andrea a román állam által elkobzott ingatlanaiért küzdő nagyváradi premontrei rend ügyeivel foglalkozik. Az 1990 után újraalakult nagyváradi premontrei rend immár csaknem tizenöt éve küzd egykori ingatlanainak visszaszerzéséért. A magyar történész jelenleg a rendet egy jogi eljárásban képviseli, amely három félixfürdői ingatlan visszaadásáért folyik. A vita tárgyát képező egyik ingatlant a román titkosszolgálat használja – közölte Varga Andrea.
A közelmúltban történt bántalmazások
Időről időre történnek magyarok elleni atrocitások a környező országokban, legutóbb október elején, mikor négy férfi megfenyegette Asztalos Csabát, az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elnökét Bukarest belvárosában. „Trágár módon tudtomra adták, hogy magyarként hagyjam el az országot” – fogalmazott Asztalos, hozzátéve: őt és családját is fizikai erőszakkal fenyegették. Az esetet később Victor Ponta román miniszterelnök sajtóközleményében elítélte.
Szeptemberben a romániai Országos Diszkriminációellenes Tanács egy panasz nyomán megállapította: diszkriminatív, hogy a Kovászna megyei közintézmények többsége csak román nyelven teszi hozzáférhetővé a közérdekű információkat.
„Hazaküldték" Magyarországra
Augusztus elején Nagyváradon két romániai magyar fiatalt bántalmaztak azért, mert magyarul beszéltek. Az áldozatok szerint a támadók azt mondták nekik, hogy Romániában beszéljenek románul, vagy költözzenek el onnan. Úgyszintén Nagyváradon „hazaküldtek” Magyarországra egy helyi nyugdíjast, mert az egyik ottani patikában magyarul kért gyógyszert.
Májusban viperákkal és vasrudakkal vertek meg Szabadkán magyar fiatalokat, akik közül az egyik bordatörést szenvedett és kórházban került, később pedig a vajdasági Muzslyán vert meg hat magyar fiatalt egy ötfős szerb csoport, a támadásban egy fiatal súlyosan, egy pedig könnyebben sérült meg.
Úgyszintén májusban nyolc magyar fiatalra támadtak szlovák bőrfejűek Pozsonyban, amiért magyarul beszéltek. Az áldozatok közül néhányan olyan súlyos sérüléseket szenvedtek, hogy kórházba kellett szállítani őket.
(Ismert, Malina Hedvig magyar diáklányt 2006 augusztusában Nyitrán két férfi verte meg, a lány vallomása szerint azért, mert magyarul beszélt. Robert Fico nyilvánosan megvádolta őt azzal, hogy az eset nem történt meg. Fico alig egy hónappal azt követően tette ezt a kijelentését, hogy a szlovák kormány – a strasbourgi emberi jogi bíróság ezzel kapcsolatos döntését követően – sajtóközleményben fejezte ki sajnálkozását Malina Hedvig ügye miatt.)
MD
Forrás: MTI
MNO

Dr. Szabó Miklós köszöntése
Dr. Szabó Miklós tudományos kutató, neves történész nyolcvanéves. Ez alatt a több mint háromnegyed évszázad alatt – amikor hatalom- és rendszerváltozások tragikus körülmények között követték egymást – nemegyszer megpróbáltatásoknak kitéve ténykedett egy jobb, emberibb társadalomban való helytállásért. Tette ezt diákként, főiskolai oktatói, majd kutatói tevékenységével, magánéletével, az emberi közösségekhez való viszonyulásával. Kutatói tevékenységének köszönhetően az erdélyi magyar tudományos élet kimagasló képviselőjévé vált, és írásaival jelentősen hozzájárult történelmi ismereteink gazdagításához, feledésbe merült múltunk feltárásához.
Marosvásárhely mellett, Sáromberkén született sokgyermekes családban 1932. november 13-án. Elemi tanulmányait szülőfalujában végezte. Tehetségére már akkor felfigyelt tanítója, szülei pedig vállalták a továbbtanulás feltételeinek biztosítását. Középiskolába a neves Marosvásárhelyi Református Kollégiumba iratkozott be, és annak jogutódjában, a 2-es Számú Fiúiskolában folytatta. Pályaválasztásában jelentős szerepet játszott egykori iskolája, ahol kiváló tanárok oktattak. Itt bontakozott ki a társadalomtudományok iránti érdeklődése, történelemszeretete. Ehhez hozzájárult az is, hogy – vallomása szerint – matematikából nem mindig jeleskedett, ami befolyásolta későbbi szakmai irányultságát. Középiskolai tanulmányai után beiratkozott a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre, ahol a nagy tekintélyű tudós történészprofesszoraink – Jakó Zsigmond, Pataki József, Bodor András, Imreh István és mások – óráit hallgathatta, megtöltve tarsolyát a tudományos élet elkezdéséhez szükséges ismeretekkel. 1957-ben államvizsgázott a Filozófia- Történelem Kar történelem szakán.
Történelemtanári oklevéllel és levéltárosi kinevezéssel 1957. július 15-én jelentkezett a Belügyminisztériumhoz tartozó Állami Levéltár marosvásárhelyi hivatalánál, ahol levéltárosként több évig tevékenykedett. Jakó Zsigmond professzor jóvoltából már egyetemista korában betekintést nyerhetett a levéltárba, a levéltárosi munka világába, amelyet megszeretve, örömmel választotta munkahelyeként. Első munkahelye tehát a levéltár lett.
Levéltárosként aktívan kivette részét az ötvenes években felmerülő levéltári kérdések intézéséből. Az 1952-ben alakult marosvásárhelyi Állami Levéltár (mai megnevezéssel Nemzeti Levéltár) akkor még a kezdeteknél tartott. Nem volt saját székhelye, nem rendelkezett megfelelő raktárakkal a begyűjtött levéltárak és iratok tárolására, és hiányoztak az egészséges, higiénikus munkafeltételek is. Mindezen hiányosságok ellenére az ott dolgozó néhány levéltáros méltányolandó munkát végzett, amely során Szabó Miklós az intézmény egyik alapemberévé vált. Ellenőrizték az akkori Magyar Autonóm Tartomány területén működő intézmények kialakulóban lévő irattárait, rendezték, cédulázták és leltározták a begyűjtött iratokat, és sok száz munkaigazolást adtak ki nyugdíjba készülő embereknek. Az akkori egészségtelen körülmények között végzett munka megviselte egészségét, és kénytelen volt más, egészségére kevésbé káros munkahelyet keresni. Végzettségének és képességeinek megfelelő új munkahely akkor adódott, amikor megalakult a marosvásárhelyi 3 éves Pedagógiai Főiskola, a mai Petru Maior Tudományegyetem jogelődje. Így ötévi levéltárosság után, 1962. október 1-től másfél évtizeden át főiskolai tanárként tevékenykedett. A levéltárral azonban szoros kapcsolatban maradt továbbra is, hiszen tudományos munkáinak fő forrása máig a levéltár maradt.
A főiskolán számtalan diák kapott tőle útravalót, amelynek birtokában tanárként oktathatták a történelmi ismeretek elsajátítására a tanulókat. Főiskolai oktatói pályafutása 1975 végéig tartott, addig, amíg az 1975/1976-os tanévben a főiskolán önkényesen fel nem számolták a magyar nyelvű oktatást. De nem vált munkanélkülivé. Elismerve eredményes oktatói tevékenységét, kutatói állást ajánlottak fel neki, amit szívesen vállalt, hiszen már a levéltárban, és ha jobban utánanézünk, diákként is kezdett forrásfeltárással foglalkozni.
1975. december 1-jén került a Társadalomtudományi Akadémia marosvásárhelyi részlegéhez, amely a továbbiakban meghatározta élete folyását. 1989 után az intézetet a Román Akadémiához csatolták, így akadémiai kutatóként folytatta tevékenységét 2003 decemberéig, nyugdíjazásáig. Nyugdíjazása azonban nem az aktív tevékenység végét jelentette, hanem annak folytatását, intézménnyel való munkaviszony nélkül. Csak egészségi állapotának a megromlása miatt kényszerült az utóbbi időben tevékenysége leszűkítésére.
A kutatóintézetben lehetősége adódott kutatói hajlama érvényesítésére, kedvenc kutatói témáinak ápolására. Származásánál fogva is érdekelte a falusi élet múltja, a paraszti gazdaság története, de emellett magáévá tette az oktatás- és értelmiségtörténethez kapcsolódó külföldi egyetemjárás kérdését. Ez utóbbit előbb munkahelyi feladatként végezte, de hamar megszerette, és máig tartó, pályafutását meghatározó kutatási témájává vált.
Már évekkel nyugdíjazása előtt, magyar történésztársaival együtt, bekapcsolódott az Erdélyi Múzeum Egyesület tevékenységébe. A Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály, majd 1997-től a marosvásárhelyi fiókegyesület választmányi tagjaként aktív tevékenységet fejtett ki a tudományos ülésszakokon, a fiatal kutatók szakmai felkészítésében és irányításában.
Időközben, 1970-ben doktorátusra jelentkezett. Andrei Otetea bukaresti akadémikusnál felvételizett, ahol vizsgáit sikerrel letette. Az 1789-es nagy francia forradalom erdélyi hatásáról írt doktori disszertációját 1975-ben elkészítette és megvitatásra, illetve elfogadásra benyújtotta, de megvédenie hosszú ideig nem volt alkalma, mivel professzora időközben elhunyt, és nem volt aki átvegye azt. Hosszas halogatás után végül 1994-ben Kolozsváron, Camil Muresan akadémikus tudományos vezetése alatt sikerült megszereznie a történelemtudományok doktora címet.
Tudományos tevékenysége rendszeresen a munkahelyhez kötődött. Olyan kérdésekkel kellett foglalkoznia, amelyeket a munkaadó intézmény tervbe vett, igényelt vagy elfogadott. Első tanulmányát levéltárosként a marosvásárhelyi városi levéltár történetéről közölte 1960-ban. A pedagógiai főiskolán munkásmozgalmi, iparosodástörténeti, falusi gazdaságtörténeti és társadalmi kérdésekre vonatkozó cikkeket közölt. Meg szeretném jegyezni, hogy azok csak a korabeli ideológiai elvárások kielégítésével jelenhettek meg. Szerzőjük azonban a történelmi igazságot szem előtt tartva, mindig ügyelt az objektivitás kereteinek betartására.
Új munkahelyén, a kutatóintézetben bekapcsolódott az erdélyiek külföldi egyetemjárását feltáró tevékenységbe. Ez a nagy horderejű feladat csapatmunkát igényelt, hiszen – amint később beigazolódott – több évtizedes kitartó kutatás hozta meg az összességében értékelhető eredményt. A kérdés kutatásának elindítása Tonk Sándor nevéhez fűződik, aki kidolgozta a vizsgálódás módszertanát és megtette az első lépéseket. Feldolgozta az erdélyiek középkori külföldi egyetemjárásának történetét. A kutatóintézet új munkatársa, Szabó Miklós ezután kapcsolódott be a kutatásokba, és folytatja azt máig. Mivel a kutatóintézetben végzett kutatások eredményei többnyire kiadatlanok maradtak, ez a sors várt az egyetemjárás terén végzett kéziratokra is. Közben az intézet változó – a pártpolitikai útmutatásokat követő – elvárásai miatt kénytelen volt egyéb kérdésekkel is foglalkozni. Így került sor a falujegyzők, paraszti gazdálkodás, mezőségi életforma stb. kutatására, illetve egyes régebbi témák kutatásának folytatására is.
Az egyetemjárásra vonatkozóan az első, rövidebb lélegzetű munkáját, az Erdélyi diákok külföldi egyetemjárása a XVI–XVIII. században c. tanulmányát 1980-ban sikerül magyar nyelven közzétennie a Művelődéstörténeti Tanulmányokban. Munkái zömének a közzétételére az 1989 utáni megváltozott viszonyok teremtettek megfelelő körülményeket. Elsőként 1992-ben, Szegeden sikerült megjelentetni a Tonk Sándorral közösen összeállított kötetet, az Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban 1521–1700 címen. A szerzőtárs Marosvásárhelyről való távozása után tovább folytatta a szívügyévé vált oktatástörténeti kérdés vizsgálatát. Tisztában volt azzal, hogy nem lesz ideje egyedül befejezni ezt a rendkívül időrabló munkát. Ezért szívesen vette a hasonló kérdésekkel foglalkozó magyarországi kollégák közeledését és együttműködését. Máig tartó szoros szakmai és baráti kapcsolatba került Szögi László egyetemi tanárral, az ELTE könyvtárának és levéltárának igazgatójával és másokkal. Közös munkájuk eredménye az Erdélyi diákok európai egyetemeken 1701–1849 c. munka, amelyet a marosvásárhelyi Mentor Kiadó tett közzé 1998-ban.
Szükségesnek vélve az anyaországi egyetemeken tanult erdélyiek megismerését és a felsőoktatásban résztvevők között elfoglalt helyét és szerepét, külön kötetet szentelt e témának, amelyet 2005-ben közölt ugyancsak a Mentornál. Egyetemjárási kutatásainak befejező részeként az 1850–1918 időszakot kutatta, és folyó év elején sikerült befejeznie azt. Ez a hatalmas terjedelmű kézirat mintegy 9.500 erdélyi diák nevét tartalmazza, amelyben az egyetemjárási adatokat kiegészítette a diákok személyére vonatkozó egyéb információkkal is. Ilyenek a születési hely, az előtanulmányok, a hazatérés ideje, az itthoni pályafutás, az elhalálozás ideje stb.
Összességében nézve, a külföldi egyetemjárás feltárása terén kifejtett tevékenysége felbecsülhetetlen értékű, hiszen neki köszönhető, hogy ma már rendelkezünk azokkal a felsőfokú végzettségű erdélyi értelmiségiekre vonatkozó – mintegy négyszáz évet felölelő – forrás jellegű adatokkal, amelyek nélkülözhetetlenek az értelmiségtörténeti kutatások számára.
Amint már említettem, a paraszti gazdálkodás történetének kutatásáról sosem mondott le. E kérdésről több tanulmányt is írt, amelyeket többnyire román nyelven sikerült értékesítenie. A nyugdíjba vonulása előtti években elkészítette több tanulmánya magyar nyelvű változatát, és 2003- ban Művelődés és gazdálkodás az újkori Erdélyben címen tanulmánykötetben közzétette azokat.
Szabó Miklós tudományos tevékenységének a sommázását nem fejezhetjük be anélkül, hogy ne szólnánk helytörténeti kutatásairól, amelyek eredménye több falutörténet (Sáromberke, Csíkjenőfalva, Székelykál, Mezőmadaras). Írásai főként levéltári forrásokra alapozott magas tudományos szintű dolgozatok, amelyek követendő példaként szolgálnak a hasonló kérdésekkel foglalkozók és foglalkozni szándékozók előtt. Ő egyike a legalaposabb és legképzettebb helytörténet- kutatóinknak. És arról sem feledkezhetünk meg, hogy számos alkalommal irányított, tanácsokkal látott el vagy véleményezett helytörténet tartalmú kéziratokat, így igyekezve emelni azok tudományos értékét.
Szabó Miklós pályafutása során példamutató tevékenységet fejtett ki. Főiskolai tanárként tanítványai alapos felkészítését tekintette feladatának, és mindig támogatta azok szárnybontogatását. Kutatóként rendkívüli igényességgel készítette dolgozatait. Mindig a levéltári forrásokra alapozott. A más munkákban fellelhető adatokat – levéltárosi vénával megáldva – rendszeresen ellenőrizte, sohasem elégedett meg azok egyszerű idézésével, minduntalan az eredeti forrásokhoz fordult megbizonyosodás végett. Ezért vált a levéltárak állandó látogatójává itthon és külföldön. Következésképpen írásai nagyon jól dokumentáltak, megbízhatók és a tudományos igényeket kielégítők. Munkássága pedig követendő példa a pályafutásuk elején járó történészeknek.
Nem fejezhetem be köszöntőm kapcsolatunk, barátságunk megemlítése nélkül. Szinte ötven éve ismerjük egymást. A levéltár kutatótermében ismerkedtünk meg, ő mint kutató és én mint kezdő levéltáros. Kapcsolatunk szakmai vonalon indult, ami időközben személyes barátsággá vált. Történetírásunk, közművelődési tevékenységünk kérdéseit, tennivalóit – a konkrét lépések előtt – előbb megbeszéltük, és csak azután cselekedtünk. Több alkalommal szerveztünk tudományos ülésszakot, készítettünk tanulmányokat és ismertetőket, szerkesztettünk tanulmányköteteket. Őbenne mindig megbízhattam, vállalásait példamutatóan elvégezte. Jó volt vele barátként és szakemberként is együtt dolgozni. És szeretném, ha együttműködésünk tovább folytatódna, még ha öregesebben is, nem a valamikori fiatalos hévvel.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Dr. Szabó Miklós köszöntése
Konferencia az erdélyiek külföldi egyetemjárásáról
Múlt vasárnap a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem szenátusi termében a Román Akadémia Gheorghe Sincai Társadalom- és Bölcsészettudományi Kutatóintézete az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókjával közösen szaktanácskozást szervezett A külföldi egyetemjárás és Erdély európai kapcsolatai a 12–20. században címmel. A témával kapcsolatos tudományos kutatások bemutatása mellett a tanácskozás tulajdonképpen arra teremtett alkalmat, hogy felköszöntsék a 80 éves dr. Szabó Miklós volt levéltárost, főiskolai tanárt, történészt, aki e kérdéssel közel 40 évig foglalkozott.
A tudományos dolgozatok ismertetése után dr. Szögi László egyetemi tanár, a budapesti ELTE könyvtárának igazgatója, Körtesi Zsuzsa, a Román Akadémia munkatársa, Pál Antal- Sándor nyugalmazott levéltáros és dr. Cornel Sigmirean egyetemi tanár, valamint a családtagok és fiatal munkatársak köszöntötték Szabó Miklóst. Igencsak meglepődött az ünnepelt, amikor bemutatták A történetíró elhivatottsága – emlékkönyv Szabó Miklós születésének 80. évfordulójára című, a Mentor által kiadott kötetet, amelyet dr. Pál-Antal Sándor, dr. Cornel Sigmirean és dr. Simon Zsolt szerkesztett. A könyv 33 szerző magyar, román és német nyelven írott szakdolgozatait, tanulmányait tartalmazza.
Az ünnepség után dr. Szabó Miklós a kutatómunkája kezdetéről beszélt lapunknak.
– Az erdélyi egyetemjárás kérdésének kutatását úgy vetették fel, hogy ha foglalkozom a kérdéssel, akkor áthelyeznek az akadémia társadalomkutató intézete marosvásárhelyi fiókjához, ha nem, akkor kimegyek Panitra tanítani, ahol egy katedrát hárman tölthettünk be. Amikor a kutatást elvállaltam, majdnem hat évig levéltárosként dolgoztam, illetve ezt megelőzően 1962-től 1976-ig a főiskolán tanítottam. Ismertem a kutatás alapvető kérdéseit. A kezdetekben Bözödi Györggyel, Kocziány Lászlóval és Tonk Sándorral fogtunk hozzá a munkához, az előbbi két munkatársunk kimaradt, így Tonk Sándorral folytattam – mondta. Nem volt könnyű a kommunista időszakban egy olyan témát kutatni, ami az erdélyiek nyugati kötődését vizsgálta, hiszen nemcsak kizárólag az egyetemjárást vizsgálták. Miután az első évet szerencsésen lezárták, egy bukaresti kutató felvetette, hogy a külföldi egyetemre járó erdélyiek közül hány volt román.
– Megmagyaráztam neki, hogy a nevek latinok, és nem tudjuk kideríteni a nemzetiségi arányt – mondta, amit elfogadható válasznak találtak, ezért etnikai szempontokból többet nem feszegették a kérdést.
A több évtizedes kutatómunka során sok érdekes vetületét kutatták a társadalmi jelenségnek. Ezek közül példaként említette, amikor egy olyan középkori dokumentumra bukkant, amely leírta, hogy egy brassói gimnáziumban végzett diákot miként kísértek ki a város kapujáig, majd neve három hónap múlva felbukkant az akadémián. "Érdekes végigkövetni miként jutott el, milyen útvonalon haladt, hiszen ez a korabeli világlátásnak, -járásnak egy módozata volt".
Az erdélyi diákok – főként a szászok, akiknek könnyebb volt bejutni – a wittenbergi vagy heidelbergi egyetemre jártak leginkább.
S hogy mit jelentett ez a nyitás az európaiság fele? Azt sikerült igazolni, hiszen a diákok alig 5%-a maradt külföldön, a többiek hazatértek és itthon kamatoztatták mindazt, amit tanultak, láttak, tapasztaltak. Volt, aki csak három évet élt külföl-dön, mások peregrinációja 15 évet is tartott. Ez nemcsak azt jelentette számukra, hogy kitörtek a falusi környezetből, ahol szabadparasztként vagy kisnemesként éltek, hanem megismerték, behozták tájainkra a nyugati értékeket. Nemcsak szellemiekben, hanem mezőgazdasági, műszaki és tudományos szempontok szerint gazdagították Erdélyt. Például az 1800-as évek elején Gyarmati Sámuel hozta be a fehér krumplit, ami megmentette az itt lakókat az 1813-tól 1818-ig pusztító éhínségtől, mi több, a mai napig is a Székelyföldet éltető mezőgazdasági termény lett. Az évszázadok során egyre több erdélyi diák jutott el külföldi egyetemekre, például 1849 és 1918 között számuk elérte a 9.522-t. Ők voltak azok, akik Erdély szellemi kincstárát gazdagították.
Mai szemmel vizsgálva a kérdést, érdekes volt a kapcsolatrendszert is elemezni, amelyet ők építettek ki és ápoltak a korabeli Európával. Ez a mai társadalmi- politikai helyzetben is érdekes téma a kutatók számára – mondta dr. Szabó Miklós. Az évfordulóra kiadott kötettel kapcsolatban közölte, titokban készítették elő, ezért óriási volt számára a meglepetés.
– A kötet megjelenése örvendetes, fellelkesít és további erőt ad ahhoz, hogy a munkát folytassam. Az egyetemjárás kérdése 1976 óta foglalkoztat, s még mindig vannak olyan vetületei, amelyeket érdemes kutatni. Ma is volt két idevágó előadás, egy útinapló ismertetése valamint a külfölddel való kapcsolatot taglaló. Vannak fiatal történészek, levéltárosok, mint akár dr. Simon Zsolt is, akik tovább kutatják a témát, ezért sem volt hiábavaló a több évtizedes munkásságom – mondta lapunknak dr. Szabó Miklós.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

AD INFINITUM
Varga Andrea: erős túlzás restitúcióról beszélni Romániában
Kérdezett: Sólyom István
A harcot nem az utcán, hanem a bíróságokon kell megvívni – mondja a történész, akinek a külügyi archívum igazgatójától pecsétes igazolása van arról, hogy a román állam 1878-ig nem létezett.
A romániai restitúciós folyamat mocsarából időnként felszínre bukkan néhány nagyobb sajtóvisszhangot kiváltó ügy. Ezek nagyon leegyszerűsítve arról szólnak, hogy a román állam mindent elkövet az eljárás megakadályozásáért, míg a restitúcióért küzdő politikusok, civil szféra és egyházak erejükön felül teljesítve küzdenek a visszaszolgáltatásért. Az ügyek sorából mindenképp kiemelkedik a Mikó-ügy, amely a restitúciós folyamat visszásságai, paradoxonai teljességének szimbólumává vált. A körülötte zajló médiafelhajtás és az azt övező széles összefogás jogos reményeket ébresztett a tekintetben, hogy a visszaszolgáltatási procedúra ordító ellentmondásai és a felszín alatt zajló szövevényes ügyletei a szélesebb közvélemény érdeklődését is felkeltik. Az Igazság Napja tüntetés azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a demonstráció a román média ingerküszöbét nem érte el.
Közel két hónapra rá, október 22-én egy hírt közölt az MTI: magyarországi történészt bántalmaztak Romániában. A tudósításból kiderült, hogy az erdélyi magyar történelmi egyházak ingatlanjainak restitúciójával foglalkozó Varga Andrea magyarországi történészt bántalmazta Bukarestben egy ismeretlen személy. Egész pontosan egy vele szembe jövő ismeretlen férfi hozzálépett, arcul vágta, és szó nélkül távozott. Varga Andrea feljelentést tett az ügyben. Ugyanakkor elmondta, 2011-ben már feljelentést tett a rendőrségen zaklatás miatt. Akkor két ismeretlen személy egy állítólagos közvélemény-kutatás során olyan kérdéseket tett fel neki, ami a történész szerint egyértelműen a megfélemlítésére irányult. A rendőrségtől azt a magyarázatot kapta, hogy egy "háromszemélyes felmérésnek" volt az egyik alanya, és a vizsgálatot lezárták - mondta a történész, aki a nagyváradi premontrei rendet képviseli egy telekönyvi perben, amely három félixfürdői ingatlan visszaadásáért folyik. A vita tárgyát képező egyik ingatlant a román titkosszolgálat használja. A 16 éve Bukarestben élő és kutató szakember védelmében Tőkés László felszólalt az EP-ben, de különösebb visszhangot eddig nem kapott az ügy.
Mindkét eset elgondolkodtató. Minek kell történnie ahhoz, hogy egy ilyen nagy horderejű témával, mint a restitúció, tényfeltárás szintjén foglalkozzon a romániai magyar sajtó vagy szaktudomány? Miért csupán sajtóközleményekből és néhány politikusi nyilatkozatból van tudomásunk az ügyek felszínes menetéről? Miért nem tartották fontosnak a restitúciót zászlajukra tűző szervezetek, hogy Varga Andrea ügyében megszólaljanak? És egyáltalán, mi folyik itt egyházi restitúció címen, hogy egyeseket letöltendő börtönre ítélnek, másoknak meg az utcán húznak be egyet?
Támpontokat, új megközelítésmódokat az érintettől, Varga Andreától reméltünk. A beszélgetésre Nagyváradon került sor, ahol az interjút megelőzően alkalmunk nyílt bepillantani a romániai bíróságok hatékony, ügyfélbarát működésébe. Varga Andrea a nagyváradi premontrei kanonokrendet jelenleg tizennégy perben képviseli a román állammal szemben. A nagyváradi bíróságon egy telekkönyvi törlési ügyben mint megbízott jár el. A váradi telekkönyvi perben 2012 szeptember 27-én a SRI mint alperesi beavatkozó kérte a telekkönyvi törlési per elutasítását.
Hogy zajlik egy egyházi restitúciós eljárás, milyen törvények szabályozzák a visszaszolgáltatást?
– Az egyházi restitutio in integrumra vonatkozóan voltak mindenféle határidők, amikor az egyházak leadhatták vonatkozó kérvényeiket, a törvény által előírt hat hónapos intervallumban. Aki lemaradt, az már csak polgári úton pereskedhetett.
A procedúrát a 2000-es évek elején a 83/1999-es sürgősségi kormányrendelet, illetve az azt kiegészítő 1334/2000-es kormányhatározat szabályozta, majd az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását az 501/2001 számú törvénnyel rendezték. 2005-ben aztán a 247/2005-ös restitúciós törvény az 1945. március 6 – 1989. december 22 között elkobzott magán-, egyházi- és közösségi javak visszaszolgáltatását az uniós követelményeknek megfelelően rendezte. (a szabályozásról bővebben itt olvashat - szerk.)
A restitúciós törvény 60 napot ír elő a kérvények elbírálására, amelyek esetén a restitúciós bizottság igennel vagy nemmel dönthet a hatályos törvények értelmében. Ugyanakkor sok esetben még döntést sem hoztak az elmúlt 9-10 évben. Ráadásul az utóbbi időszakban a strasbourgi emberi jogi bíróságon (CEDO) feltorlódott majd' kétszázezer ingatlanrestitúcióra vonatkozó kérvény, így a CEDO a sok kérvény kapcsán stopot hirdetett.
Ugyanakkor ún. pilot-pereket választott ki azzal a céllal, hogy a román államnak a 18 hónapos moratórium alatt kötelezően módosítania kell az államosított ingatlanok után járó kártérítésekre vonatkozó törvénykezést. A CEDO bírái azért döntöttek így, mert úgy vélték, nem hatékony az a mód, ahogyan a volt tulajdonosokat kártérítésben részesítik. A hasonló ügyekben indított pereket addig felfüggesztették. (Az érintettek nagy száma miatt a bíróság nem egyedileg bírálja el a kérelmeket, hanem egy ügyet, általában a legelső kérelmet tárgyalja végig. Ez a pilot eljárás. Ha a bíróság egyezménysértést állapít meg, és kártérítést is megítél, úgy a pervesztes államot arra kötelezi, hogy minden panaszossal egyezzen meg a bíróság ítélete alapján. A pilot-perekről bővebben itt olvashat - szerk.)
Miért éppen a premontrei ügy volt az, amelybe a szokásosnál is jobban beleásta magát?
– Magyar állampolgárként az egész restitúciós folyamatban kívülálló vagyok, akinek szüntelenül azt mondják mind magyar, mind román oldalon, hogy miért szól bele az itteni dolgokba. Magyarországiként hogyan jövök én ahhoz, hogy megmondjam, ki mit csináljon? Tudomásom szerint 1989 után a romániai magyar történelmi egyházak 1995-1996-ig még közösen léptek fel az elkobzott egyházi ingatlanokért, aztán valami miatt a közös fellépés megszakadt. Ha nagyon rosszindulatú akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy addigra vette át a vezérhangot a történelmi egyházakon belül is a posztkommunista, kollaboráns csapat. Halkan jegyzem meg: Románia NATO-tagságát, illetve jóval előtte az ET-be való felvételét is mind a kommunista önkényuralmi, mind az azt követő időszak eseti kárvallottjainak kártérítésétől tették függővé. Külön fejezet tartozott ezen belül az egyházi vagyonok visszaszolgáltatására.
2010-ben kezdtem el levelezgetni a premontrei rend ügyében, minisztériumokkal, állami levéltárral, hivatalosságok körével, dokumentumok után kutatva. Ahogy az lenni szokott, a rendszer hárított. „Nincs meg”, „nem tudom”, „leadtam a levéltárnak”, „betüzelték az elődeim”, stb. ment, s persze nehogy valaki azt gondolja, ez másutt máshogy működne. Az intézmények az Elbától keletre szimplán és kitartóan hárítanak. Ez megvolt a kommunizmusban is, sőt előtte is. Minél erősebbnek érzi, képzeli magát az egyik intézmény, annál erőszakosabban hárít a másikkal szemben is, s még erősebben a kérdező, számon kérő, forrásismereti tényanyaggal, morális víziókkal vagy legális kérdezőkkel szemben. Senki nem vállalja, hogy „így van ez jól”, vagy „minek egy egyháznak vagyon”, csak egyszerű tétova tétlenség a válasz, s a kérdés idővel elhal magától. A haszon meg nyilvánvaló, több marad „nekünk.”
A jogszabályok alapján viszont sok ingatlant mégis visszaadtak.
– Igen, de azok értéktelenek. S nem csupán az érték a mérce, hanem inkább az elv, a normatív eljárás, az európai értékelv. Vagy egyszerűen csak a jogszerűség, jogbiztonság, vagy ennek sok száz éves tradíciója, európai presztízse, és emberi jogi, tulajdonjogi rangja, normája.
Miért van az, hogy egyes esetekben alkalmazzák a törvényt, más esetekben nem?
– Hadd kérdezzek vissza. Miért van az, hogy egyes esetekben visszaadják az ingatlant, majd kiötlik, hogy együttműködő sunyisággal időközben mégis szépen lemond a tulajdonos róla? Tényleg azt gondolja, hogy ami igazán értékes, azt visszaadták, vagy visszaadják? Az államnak indulásból nem érdeke, mert ami értékes volt, azt már rég szétosztották a mutyis társak között. A premontrei rend félixfürdői ingatlanait például anno a 423/2000-es kormányhatározattal privatizálták, érdekes módon hetekkel a restitúciós törvény kihirdetése előtt.
A lényegre térve: hogy miért alkalmaznak egyes törvényi tételeket éppen most és máskor nem, vagy tételes jog szerint igen, gyakorlatban nem, ez részben eseti kérdés, részben sajnos közvetlenül politikai, kiegyező időszakban egyházpolitikai és egyházfinanszírozási is. Ami biztos: egyházi vagyon nem sorolható be az állam javai közé, sem aktuális rendeletek, sem múltra vonatkozó jogi esetkezelés terén, csakis akkor, ha ennek ideológiai, materiális vagy érdekeltségi ürügyei fennállnak. De ezek ürügyek és nem jogosultságok, érdekek és nem értékelvek.
Az állami javak jogi védelmét az állam törvényekkel, jogszabályi és intézményi védelemmel, fiskális garanciákkal szavatolja, míg érdekes módon arra már nem fordított gondot megannyi évszázadon át, hogy mi van akkor, ha maga a gondoskodó, kivételező, szavatoló és szankcionáló állam válik éhessé a „láthatatlan közösség” vagyonának konfiskálására.
Ön a premontrei ügyben jogtörténészként képviseli a rendet?
– Ha most éppen nem a jogi képviselet lenne sürgetőbb feladat, lehet, valójában egyháztörténész volnék leginkább. Ez nem jelenti, hogy ne tudnék megannyi érvet és vádat, ellenérvet és sok évszázados vitát arról, mit birtokolhat s milyen egyház, kit reprezentál és milyen módon, vagy hogy a birtoklás, illetve maga a természetjogi feltétel adott, kapott, visszaváltható, elorozható vagy felszámolható, s ha igen, ki által, milyen legitimitás szerint eljárva. De ezektől függetlenül is a lényeg a tiszta eljárás és korrekt bírósági döntés, kárpótlás vagy vagyon-visszaszolgáltatás lenne, ez pedig a szaktörténeti kutatás nélkül ténylegesen esélytelen.
Miről szól a premontrei ingatlanper, milyen előzményei vannak az ügynek?
– A kérdésére hadd válaszoljak messzebbről. A peranyagokat áttekintve, sőt a velük kapcsolatos viták és huzakodások láttán röviden azt az ellentmondást lehet megvilágítani, amit a közgondolkodásban vagy bizonyos hatalompolitikai aspektusban úgy szoktak megfogalmazni: mi az, hogy egyházi vagyon, minek egy egyháznak, pláne rendnek vagyon. Fogalmilag egyházi vagyon alá tartozónak vehetjük mindazon anyagi vagy szellemi javakat, amelyek az egyház tulajdonában voltak, vannak, és még szűkebben azokat, melyek egyházi célok szolgálatára vannak szentelve. Általános névvel az egyházi vagyont res ecclesiasticae kifejezéssel is szokták jelölni. Nem mintha az elnevezés eleve szakrifikálna, de ami ott volt, onnan való, egyházi szférából konfiskálták el, az szinte csak mondvacsináltan szorul magyarázkodásra, miért nem adható vissza a tulajdonosának.
Ugyanakkor az egyházjogi tradíció és szabályozás alapján, amihez az embernek természetes joga van, az a jog vagy jogosultság már megvan benne, mielőtt még társulásba szegődne a többiekkel, vagyis a (köz-, vagyon-, hit-)társulatba lépéskor csak átviszi az intézményi működésbe ezt a jogát, ahogyan a jog ezt kifejezi: in actum. Tehát nem a társult viszony adja csupán ezt a jogot, de még kevésbé maga az állam mint intézmény. Sőt, maga a jog is intézmény, nemcsak egyházi kánonjogi értelemben, hanem a leghétköznapibb joggyakorlat alapján is. Az pedig eleve kizárt, hogy ezzel együtt vagy éppen ezért az államot kelljen minden jog egyedüli forrásának és jóváhagyójának, szavatolójának tekinteni. Az egyháznak továbbá közösségi-szakrális, vagy kulturális társasági jellegéből eredően a természetjog elvén is joga van valamilyen tulajdonhoz, ősidőkből eredően és évszázadok óta konstans módon. És minthogy a mai civilizált társadalmak a magántulajdon elvére épültek, az egyházaknak pusztán már emberi jogon is joga van magántulajdonra.
A premontrei rend pereinek jogtörténeti összefoglalóját Onisifor Ghibuval kell kezdeni, aki röpirataiban és előadásaiban már 1923-ban megkezdte az erdélyi katolikus egyház elleni harcot. Ghibu gyakorlati sikereket csak 1931-ben, Nicolae Iorga miniszterelnöksége alatt tudott elérni, amikor régi programjához híven az erdélyi római katolikus status ingatlanjainak a román állam javára való megszerzése mellett nyílt állásfoglalásra tudta rábírni a román kormányt. Politikai és közigazgatási zaklatások mellett ezeknek az akcióknak a legjelentősebb lépése az volt, hogy az erdélyi katolikus status ingatlanait az 1855. december 15-i telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusa alapján, helyesbítés/rektifikáció címén átírta a kolozsvári hatóságoknál a román állam javára, pontosabban a piarista épülettömböt a közoktatásügyi minisztérium javára, az egyéb kolozsvári és Kolozs megyei ingatlanokat pedig a tanulmányi alap javára játszotta át, hozzáfűzve azt a bejegyzést, hogy „a román állam kezelésében”.
Az erőszakos telekkönyvi átírások látszólagos jogalapja az volt, hogy az erdélyi katolikus status a román törvények értelmében „nem rendelkezik jogi személyiséggel”, és így Romániában ingatlanok tulajdonosa nem lehet. Ennek előzménye volt már az is, hogy 1933 nyarán a piaristák temesvári épülettömbjét kebelezték be ugyancsak telekkönyvi helyesbítés címén, s íratták át Temesvár városára. A piaristák ugyanazokat a jogorvoslati lépéseket tették, mint a katolikus status, ezért ügyük a semmítőszéknél ugyancsak eldöntetlenül megakadt. A minorita rend szilágysomlyói ingatlanának hasonló sors jutott, majd ez az ügy is eldöntetlenül megakadt a semmítőszéken.
A piarista pereknél Ghibu és társai érvelése az volt, hogy a szerzetesrendek (és ezzel a piarista rend) jogi személyisége külön engedélyezésre szorul, ezért ha ilyen elismerés hiányzik, akkor a jogi személyiség a vallásügyi törvény alapján ipso jure nem tekinthető megszerzettnek. Következésképpen ezek ingatlanokat sem birtokolhatnak.
1936-ban a premontrei rend nagyváradi épülettömbjét 7818/1936 illetve 6611/1936, augusztus 22-i dátummal Onisifor Ghibu a premontrei rend nevét román államra írta át önkényesen, majd a nagyváradi bíróság 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta rektifikációval a BI 1-es 17-es szám alatti telekkönyvi bejegyzéseket Szentmártonban (Félixfürdőn), az 1855. december 15-ei telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával. Ezt követően e bejegyzések ellen három fellebbezés történt a nagyváradi premontrei rend, illetve a jászovári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben, 1937-ben, már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és külföldön él legfőbb rendfőnökük. 1938-ban a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a jogi eljárást felfüggesztették nemcsak a premontrei rend ügyében, hanem az összes kisebbségi katolikus Ghibu-féle telekkönyvi törlési ügyben.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, melyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő. A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre.
A román egészségügyi minisztérium képviselője a négyes bizottság 1939. december 7-8-án megtartott ülésein azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
A második világháború után a Groza-kormány az 1945/260-as számú törvényében érvénytelenített a magyar kormány által hozott minden, a korábbi tulajdonviszonyok visszaállítására vonatkozó határozatot. Az egyházi iskolák államosításakor, a 176/1948-as rendeletben egyértelműen benne van, hogy templomot, kolostort, vagyis ami az egyház működéséhez elengedhetetlenül szükséges, nem lehet államosítani. Ehhez képest a rend szentmártoni barokk műemlék kolostorát ugyancsak nem adták vissza a rendnek, mondván: nem fér bele a restitúciós törvénybe, mert nem 1945–1989 között, hanem még 1937-ben vette el rektifikációval az állam. A kérdés ugyanakkor itt az is: ha elvette 1937-ben, akkor miért fizetett a kolostor használatáért a rendnek a belügyminisztérium bérleti díjat még 1958-ban is? Anno ugyanis a belügyi tárca a rend tulajdonát képező kolostorban képezte ki a belügyminisztérium kutyáit.
Visszatérve a Ghibu-féle telekönyvi átíráshoz. Ahhoz, hogy a „premontrei rendből”, rektifikációval a szó etimológiai jelentésében „román állam” legyen, az abszurditás ereje kell. Ugyanis kik voltak, mint román állam a premontreiek előtt 1130-ban, amikor őket az akkori magyar király a Laon melletti Prémontréből Váradhegyfokra idehívta? Mert ha a premontrei rend nevét egy szimpla gesztussal töröljük rektifikáció útján, akkor az 1130-as évszámból kiindulva semmi esetre sem jön össze a „román állam” mint tulajdonos. Már csak azért sem, mert nekem pecsétes papírom van a román külügyi archívum vezetőjétől, hogy Románia mint ország 1878-ig nem létezett, ebből következően nem lehetett tulajdonos 1130-ban.
Mi történt a rendszerváltás után?
- A tulajdonhoz való jog az egyike az alapjogoknak. Ezt a felfogást tükrözi a román alkotmány is, illetve a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése óta jogilag is kötelezővé vált Alapjogi Charta, amely magában foglalja az Emberi Jogok Európai Egyezményébe beemelt valamennyi jogot, így annak 17. cikkében a tulajdonhoz való jogot is. Egyébként aki napi szinten foglalkozik a 18/1991-es, a 112/1995-ös, a 10/2001-es és a 247/2005-ös törvényekkel, az tudja, hogy csak erős túlzással lehet mindazt, ami Romániában visszaszolgáltatás jogcímen zajlik, valóban visszaszolgáltatásnak nevezni. A premontrei rend ügyén keresztül jól meg lehet nézni, hogyan is működik a romániai „ABC” kapcsolat. Van egyrészt egy óriási vagyon. Csak 1940-ben a rendnek Félixfürdőn 47 épülete volt, szállodák, éttermek, gazdasági épületek, stb., Szentmártonban volt egy temploma, gazdasági épülete, malma, kolostora, stb. Van tehát tét, és van persze „igénylő” is. Félixfürdőt 2000-ben a Florin Serac volt Bihar megyei prefektushoz tartozó érdekcsoport kapta meg. Nem vagyok alamuszi vádaskodó, ha azt mondom, hogy valószínűleg a Kelet-Európában már oly megszokott mutyista módszerekkel. A rendi vagyonból kapott még egy Radu Tudorache-féle bukaresti csapat is. A Sanifarm S.A. ellen a bukaresti legfelsőbb bíróságon 2011. február 17-én jogerősen, visszavonhatatlanul visszanyertem a rendnek 349 négyzetméternyi területet Félixfürdőn.
A kisebb befolyással bíró mutyista csapattal szemben lehet jogerősen, megfellebbezhetetlenül pert nyerni, az viszont látható, hogy a Serac-féle csapat ellenében ez valamiért „lehetetlen”, annak ellenére, hogy ugyanaz a telekkönyv, ugyanazok a bejegyzések. Április 4-én a Korrupcióellenes Ügyészségen (DNA) tettem büntetőfeljelentést 3 bíró ellen, hatalommal, joggal visszaélés tényállásban. Noha Romániában a bírói tanács tagjait véletlen-generátorral a számítógép sorsolja, mégis a legfelsőbb bíróságon 7 ügyből 5-öt ugyanaz a bíró tárgyalt. Noha a polgári perrendtartás mindezt jól leszabályozza, s ez eleve kizárásra adna okot, mégsem történik jogérvényes eljárás. Az is igaz, nem ez az egyetlen eset, ahol a bírók korruptak, és nem is ez lesz az utolsó eset. Azon sem csodálkozom, hogy nyomozás nélkül dobják vissza a feljelentéseimet, az ügyészek lakonikusan rábélyegzik a dossziéra, végzésre, hogy nincs bűntett. Nincs új a nap alatt, de kérdezem akkor, milyen nap ez mégis?
Miként viszonyul a politikum a tulajdonjoghoz, illetve ezen belül is az ingatlan-restitúcióhoz?
– Vegyük a 891/2007-es törvénytervezetet, melyet Dan Voiculescu és négy párttársa nyújtott be, melynek deklarált célja volt a totalitárius rezsim ideje alatt különböző jogcímekkel, vagy jogcím nélkül államosított ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának leállítása. A törvénytervezet többek között tartalmazta egyes államosított ingatlanok természetben történő visszaszolgáltatásának leállítását, és ezek helyében kártérítés nyújtását a volt tulajdonosoknak, illetve azon szerződések „jóhiszeműségének” abszolút vélelmét, melyeknek tárgyai visszaigényelhető ingatlanok voltak.
A szenátusban az RMDSZ frakcióból egyedül Eckstein-Kovács Péter tiltakozott a tervezet ellen, az RMDSZ képviselőházi frakció pedig két képviselő igen szavazata mellett, tartózkodott a szavazáson, néma beleegyezését adta a már egyszer államosított ingatlanok “újraállamosításához”. A Voiculescu féle törvénytervezetből lett később a 10/2001-es törvény 1/2009-es módosítása és kiegészítése. Ha tehát leállítják a visszaszolgáltatást, akkor a politikum a tulajdonjog csorbításával a restitúciós folyamat egészét markolja vissza, lenullázva mindazt, ami addig közjogi rangra emelt vállalása volt. De ezen túl is, alapjogot sért maga a kártalanítás károsítása és konvenció-ellenes európai jogot, normát sért ugyancsak.
A húszas-harmincas években, a status vagyon ügyében, Gyárfás Elemér idejében hatalmas lobbitevékenységet fejtettek ki Nyugat-Európában, meg tudták fogni a közvéleményt, valamit el tudtak érni, a Vatikán is beszállt az ügyekbe. Manapság utcai megmozdulások vannak, amik semmire sem jók. Nem az utcán kell megvívni a folyamatban lévő ügyeket, hanem a bíróságokon, felkészült emberekkel.
Hogy kerül képbe a SRI?
– 2011 májusában kezdődött a nagyváradi közigazgatási bíróságon egy per, amelyben a restitúciós bizottság egy 2010. december 20-i döntését támadta meg a rend. Ebben a perben volt alperes a SRI. A per tárgya egy ingatlan-együttes (telek plusz 9-es villa) Félixfürdőn. Az ingatlan-együttest anno 1996-ban a SRI egy titkos kormányhatározattal kapta meg használatra.
A restitúciós bizottság 2010. decemberében hozott egy döntést, a szokásos szöveggel, hogy „nem fér bele a restitúciós időhatárba a rend kérvénye”, mert nem 1945–1989 között, hanem 1937-ben vették el az ingatlan-együttest a rendtől. A restitúciós törvény szerint a rendnek 30 napja volt megtámadni a döntést a területileg illetékes – ez jelen esetben a váradi – közigazgatási bíróság előtt. Az első tárgyalás kitűzött időpontja volt 2011. május 13.
És ekkor történt egy érdekes időbeli egybeesés. Előtte két héttel két férfi kopogtatott be bukaresti lakásomba, akik azzal jöttek, hogy a bukaresti Rendőrtiszti Főiskola hallgatói és közvélemény-kutatást készítenek Bukarest közbiztonságáról. Kértem, mutassanak igazolványt, illetve megbízólevelet, de ez nem volt nekik. A kérdések sorában olyan is volt: mennyire érzem magam biztonságban? Erre határozottan pozitív választ adtam, mire a kérdező nem túl empátiásan felvilágosított, hogy talán nem kéne biztonságban éreznem magam, mert sok ember fél Bukarestben, és rákérdeztek, voltam-e már megerőszakolva? Visszakérdeztem, mit sugallnak ilyen kérdéssel, de kioktattak, hogy egy nővel sok mindent lehet csinálni, nem kéne ennyire biztonságban éreznem magam.
Kérdéseik megválaszolása után rájuk csuktam az ajtót, és fölhívtam tényfeltáró újságíró ismerősömet, aki kapcsolatai révén szólt az SRI szóvivőjének, hogy megfélemlítésem talán nem illeszkedik az európai konvenciókhoz. A SRI szóvivője jelezte, hogy ők – mármint a bukaresti központ – ilyet nem tesz, hogy házhoz menve zaklassa a felpereseket, ugyanakkor nem zárta ki, hogy a SRI-től még a NATO csatlakozás miatt leépített régi, még az ún. Securitatéban dolgozó operatív tisztek elgondolása lehetett a „közvéleményként”való megszólaltatásom.
A SRI szóvivője ugyanakkor javasolta, hogy ismeretlen tettes ellen tegyek zaklatás miatt büntetőfeljelentést, majd kiderült, hogy valóban rendőrtanoncokról van szó. A rendőrtiszt, aki az ügyemben eljárt, lezártnak tekintette az ügyet, mondván, hogy mivel rendőrtanoncokról van szó, azoktól nem kell félni, nekem pedig nem volt hajlandó kiadni vagy betekintést engedni a kezdeményezett belső kivizsgálás aktáiba, mondván hogy nyomozati anyagok, és nem tartoznak rám.
Mi a SRI álláspontja a perben?
– Úgy gondoltam, hogy úgy lehet a SRI-től megszabadulni, ha a pert felfüggesztem a telekkönyvi törlési perre való tekintettel. Ez, ha nehezen is, de sikerült, aztán kaptam egy értesítést 2012. október 16-án a nagyváradi bíróságtól, hogy a SRI be akar lépni a perbe. A rend önálló jogi személyisége állandó gondként jelentkezik e téren. Az ellenérdekelt román fél állandóan azt mondja, hogy a rendnek, illetve magának a katolikus egyháznak sincs önálló jogi személyisége. Sem a magyar királyság idején, sem azután nem bírt tulajdonnal, mindenét, amije volt, csak használatba kapta a magyar államtól. Ebből explicite az is következik e logika szerint, hogy 1920 után, a magyar állam hatósága után a román állam a tulajdon evidens jogörököse. De megül ez az érvelés nemcsak román oldalon is: tavaly beszéltem egy RMDSZ-es politikussal, neki is pont ugyanez volt az álláspontja.
Abszurd, amikor egy magyar politikus így nyilvánul meg, hisz ezek az emberek egytől egyig azzal marketingelik magukat, hogy foggal és körömmel küzdenek az erdélyi magyarságért. Nemcsak jogi, morális képtelenség is, ha ugyanazt mondja egy magyar, mint amit kvázi a román titkosszolgálat, miszerint az egyház alapítványként működik és ezért a bíróságon kell bejegyeztetni az alapító okirattal és az alapítványokra érvényes jogi folyamatban.
Az a bizonyos magyar ember azt is mondta anno, hogy maga a Vatikán a hibás ezekért az áldatlan állapotokért, mert nem küldi el Vatikánból az alapító okiratot. Ez részben igaz is, a vatikáni álláspont sem látszik sem eléggé harcosnak, sem interaktívnak. Persze az is kérdéses, hogy a premontreieknél ki jöjjön elő mint felperes, és hozza az alapító okiratot: Jézus Krisztus vagy Szent Péter, vagy esetleg Szent Norbert?
A nyílt utcai támadás ellenére is folytatja? Meddig?
– A restitúció ügye nyilvános, európai szinten is a figyelem előterében álló kérdés, így a háttérben zajló eljárások, történések is. Nem ér annyit az ügy nekik, hogy európai közbotrány és uniós fenyítés legyen belőle. Európai országok közötti konvenció alapján külföldi állampolgár konzuli védelem alatt áll, országok közötti konfliktust nem érdemes belőlem csinálni, ezt ők is tudják. Nem hiszek abban, hogy előbb-utóbb egy gépkocsi csomagtartójában fogom végezni, ahogy már nagyon sokan megjósolták. Persze kutatóként azt is tudom, hogy sem a rendszer, sem a módszer nem változott az elmúlt 23 évben. Mindenki átláthatja ugyanakkor, hogy nem ártalmára vagyok egy országnak, hanem tisztázó segítője a magyar és nemcsak magyar, egyházi és polgári jogi korrekt érdektisztázásnak. Valójában kár engem démonizálni, mert fölöttébb ártalmatlan kutató vagyok, leginkább olvasgatni, kutatgatni szeretek. Vagyis amúgy magamnak való “tudományos lélek” vagyok, mert semmiért nem adnám azt az érzést, amikor elsőnek szippanthatom be a levéltári port, tapinthatom meg egy irattári doboz, dosszié fedelét, amit, mióta ad actába tették, nem nyitott ki senki, néhány levéltári kezelőt leszámítva.
Az egész életem arról szól itt Romániában, hogy küzdeni kényszerítenek: ha nem akadályoznak anno a levéltári kutatásaimban, akkor nagy valószínűséggel nem is csináltam volna meg az elmúlt évek munkáit, filmeket, kutatásokat, könyveket, cikkeket, kiállításokat. Nekem folyamatosan arra van szükségem, hogy saját magammal versenyezzek, be tudjam magamnak bizonyítani, hogy igen, meg tudtam csinálni. Ha egyszer csináltál valamit, akkor a mércét mindig magasabbra rakod saját magad előtt, de csak azért, hogy teszteld az erődet.
Tizenhat éve él Romániában. Mit nyújtott ön számára az ország? Megérte idejönni és itt kutatni?
– Románia egy folyamatos túlélőtábor. Akárhová dobnának le ejtőernyővel ezután, megállnám a helyem. Hisz túléltem Romániát, Bukarestet. Ha idejöttél kis nyusziként, és elmész harcos tigrisként, az már eredmény. A rendszer kényszerített arra, hogy talpraesetté váljak. Budapesti barátaim fogadtak a hátam mögött, hogy sírva fogok hazamenni, hogy a románok majd nem fogják hagyni, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Mindent, amit elértem, saját magam munkájából értem el. Senki semmit nem adott ingyen. Ha azt nézed, hogy képes vagy utánajárni a járhatatlan dolgoknak – egy idegen országban, amelynek a nyelvét nem beszélted még 16 évvel ezelőtt, magyar állampolgárként, végig idegenként képes vagy a közegellenállás dacára is eredményeket elérni, akkor azt mondom, hogy nagyon megérte.
Ha azt kérdezi, hogy megérte-e, hisz máshol, egy normálisabb világban ugyanezt a dolgot nem 16 év alatt, hanem mondjuk 4 év alatt meg tudtam volna csinálni, én mégis azt mondom, hogy megérte. Mert közben rengeteget tanultam, fejlődtem. Amúgy sem vagyok egy „normális” ember, a vágyaim sem normálisak. Soha nem érdekeltek normális, szabadon csinálható dolgok. Engem mindig csak a tilos dolgok vonzanak. Amit nem szabad csinálni, ami tabu, és idegesek tőle az emberek. Ez az igazi szellemi kihívás, ilyen dolgokkal foglalkozni.
Meddig tervezi folytatni? Van-e olyan pont, ahonnan nincs tovább?
– Nem tudom, mi lesz a jövőben. Jelenleg már csak előre van út. Nem érek rá azzal foglalkozni, hogy mi van velem, mi van az életemmel, hogy tulajdonképpen nincs is életem, hogy kénytelen voltam átlépni a régi barátaimon is, akik anno mellettem voltak. Amíg tudom, csinálom. De ha nem fogom csinálni, az is az én döntésem lesz, és nem azért, mert mások úgy gondolják, hogy különböző nyomásgyakorlásoktól majd észhez térek, és gyorsan abbahagyom a dolgokat.
Amúgy meg annyira jól látszott az elmúlt hetekben, hogy még a minimális emberi érzékenység sincs meg, vagy nagyon lecsökkent az elmúlt időkben. Persze, a minimális emberi érzékenység megléte még sosem jelenti egyúttal azt is, hogy az illető szükségképpen jó ember is. Azt gondolom, hogy vannak dolgok, amiket embervoltunk okán nem teszünk. Nem verünk nőt, nem szolgálunk ócska erőszakot, nem tulajdonítjuk el, ami a másé, más eredménye, más tulajdona. És mégis, saját bőrömön kellett megtapasztalnom, milyen az, amikor egy nőt bántalmaznak, és a környezete milyen álnok, susturgó, rosszindulatú, korlátolt tud lenni a reflexióival, egy csöppet sem gondolva bele, milyen az, amikor mindez vele történik, vagy közeli hozzátartozójával.
Varga Andrea
1995 óta Bukarestben él és kutat, elsősorban levéltári, titkosszolgálati, diplomácia-történeti anyagok között. Filmet forgatott egyebek mellett a Nagy Imre csoport romániai életéről 1997-1998-ban (Ma két hete vagyunk Romániában, 1997), társrendezője volt Ember Judittal közösen A misszió című dokumentumfilmnek), experimentális dokumentumfilmet készített 1995-1996-ban a Transznisztriába deportált romániai zsidók és romák holokauszt-traumájáról (Ros Hasana 5072, Gilgul Neshamot, Poraimos címmel), egy másikat a romániai utcagyerekekről (1997), továbbá a román-magyar focirangadó diplomáciai titkairól, háttéreseményeiről is. 2006-2008 között kiállításokat szervezett (illetve kezdeményezett a román kormánnyal és más román vagy magyar közintézményekkel közösen) az 1956-os magyar forradalmat példaként értékelő románokról és romániai magyarokról (Sor/s/ok között), valamint az európai bizottság romániai kirendeltségének megbízásából 2009-ben a rendszerváltások 1945 és 1991 közötti időszakáról hat kelet-európai ország történetében, levéltári és fotótörténeti források alapján (www.freedomstory.eu, 1989-2009 Romania si libertatea altora, A Story of Freedom). 2004-ben a Román Tudományos Akadémia Eudoxiu Hurmuzachi díját, 1956-os román levéltári kutatásaiért 2008-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét kapta.
Transindex.ro

Novák Csaba Zoltán
PÁRTÉPÍTÉS A Román Kommunista Párt hatalmi szerkezetének kiépítése Maros megyében, 1944-1948
Szinte nulláról kezdték az ország szovjet minta szerint való megszervezését.
A Román Kommunista Párt az 1944. augusztus 23. után kialakult politikai helyzetet arra próbálta felhasználni az első pillanattól kezdve, hogy megszerezze a teljes politikai hatalmat, és hogy az országot egy szovjet mintára megszervezett állammá tegye. A Vörös Hadsereg bevonulása után az addig illegalitásban tevékenykedő kommunisták hozzáfogtak a párt helyi szinten történő megszervezéséhez. A kommunista párt Maros megyei szervezetét teljes mértékben új alapokra kellett helyezni, ugyanis az RKP illegalitásba helyezése folytán a helyi szervezeteket is betiltották, tagjait pedig üldözték a hatóságok. A munkásmozgalmi családból származó B. J. így emlékszik vissza: „a vásárhelyi szervezetet 1922-ben alapították meg. Az alapítók között volt édesapám is. A párt illegalitásba helyezése után az itteni szervezetet is betiltották. A hajdani Kossuth utcában működő munkásház még fennállt egy ideig, mi munkásgyerekek ide jártunk minden vasárnap, aztán a harmincas évek közepén ezt is felszámolták.” A párt a két világháború közötti időszakban nem rendelkezett jól kiépített vidéki szervezetekkel és megfelelő tömegbázissal sem. Vidéken az emberek nem kapcsolódtak be tömegesen a baloldali mozgalomba. Egy 1951-ben készült összeírás a megye 120 vidéki településéből csupán 90 olyan személyt nevez meg, akik 1944. augusztus 23. előtt az RKP szimpatizánsai, vagy illegális tagjai lettek volna. Az ún. illegalista mozgalom jellegzetességeihez tarozik az a tény is, hogy a konkrét akciók szinte teljes mértékben Marosvásárhely területére korlátozódtak.
Vidéki szervezetek elszórtan működtek, általában olyan a megyeközponthoz közel eső falvakban, amelyek lakosságának egy része a városban dolgozott, és nagyon sok esetben valamely karizmatikusabb helyi származású aktivista nevéhez kötődtek.
Csernovics Sámuel, aki nagyon fiatalon került kapcsolatba ezzel a mozgalommal, és aki a későbbi marosvásárhelyi pártiskola előadója lett, így emlékszik vissza: „Az eszmékkel felületesen már gyermekkoromban megismerkedtem. Az utcánkban nagyon sok munkás élt. Ezek közül többen is illegalisták lettek. Komoly mozgalmista volt a Löbl család, Márton és Piri, Gombos Mihály, a Minor család, Nemes Dezső. Ezek mind a mi utcánkban laktak.
Az egyik Minor fiú még a spanyol polgárháborúban is harcolt Franco ellen. Esténként összeültünk az utcánkban és beszélgettünk. Inkább, amolyan tőmondatokban beszéltek, a tudományosság teljes mértékben hiányzott. Jómagam sem ismertem akkor egyetlen ilyen jellegű munkát sem. Ezek az emberek meséltek nekünk a pártról, hogy miért is harcol, milyen célkitűzései vannak. Egyiküknek sem volt tulajdonképpen valamiféle marxista képzettsége.”
A szervezkedés, a kommunista mozgalom felvállalásának komolysága is váltakozott. A magyar közigazgatás visszatérése 1940-ben felszámolta még ezt a szórványosan működő illegalista mozgalmat is. A vásárhelyi illegalisták egy része, pl. Löbl Márton elhagyta a várost, másokat pedig elfogtak és Ákosfalvára szállították.
Az akkor, a pártstatisztikák szerint 338 000 lakossal (46,1% román és 50,8% magyar) rendelkező Maros megyét is megviselte a front átvonulása. A megye területe nagy részének háborús övezetté válása, a front átvonulása utáni zavargások, a súlyos gazdasági helyzet óriási megpróbáltatások elé állították a lakosságot.
A Felső-Maros mentét így mutatja be egy 1944-ből fennmaradt jelentés: „Sáromberke már szinte kihalt, kisszámú nép lakja. Átlag minden tizedik háznak van lakója. Ugyanez vonatkozik Gernyeszegre is. Körtövélyfája már ennél lakottabb. […] Petele pedig teljesen üres. Jelenleg már csak a cigányok járnak be egy-egy rozoga fogattal, hogy elvigyék mindazt, ami a korábbi látogatóknak nem kellett.
Jelenleg Petelén egy pár orosz katona is tartózkodik, akik a szőlőtermés betakarításával foglalatoskodnak. […] A Szászrégenbe vezető úton látni az aknák által megölt falusiak hulláit, amelyeket az asszonyok a helyszínen egész felületesen a földbe ásnak. […] Szászrégen félelmetesen kihalt.” Az 1946 és 1947-ben kicsúcsosodó szárazság csak fokozta az amúgy is válságos gazdasági helyzetet.
A Maros megyei pártszervezés első jelentős, háború utáni lépésére 1944. szeptember 24-28. táján kerülhetett sor és az illegalista mozgalom tagjainak nevéhez fűződött. „Az elvtársak legnagyobb része a Szászrégenben megalakított 503-as munkaszázadhoz volt beosztva, és akik onnan megszöktek, az orosz csapatok szeptember 28-i bevonulása előtt néhány nappal érkeztek haza. A hazajöttek, azonnal megalakították a párt 8 tagból álló Ideiglenes Végrehajtó Bizottságát.” Fontos tényező, hogy erre a lépésre helyi kezdeményezés révén került sor, ugyanis az RKP központi kiküldöttei szeptember végén még nem érkeztek meg a városba. 1944 őszén megalakult a RKP Maros megyei szervezete, amelynek a vezetőségét egy öttagú bizottság jelentette. A bizottság tagjai az eddig illegalitásban levő tagokból került ki, név szerint: Soós József (később polgármester Marosvásárhelyen), Löbl Márton, Szőcs Béla, Nemes Dezső és Lakatos Albert. Ez volt a „fej”.
A „test” megszerzése, kiépítése jelentette ezek után a megyei szervezet egyik legfontosabb feladatát. A párt Maros megyei szervezete egyelőre a Kolozs megyei regionális szervezet hatásköre alá tartozott.
Kezdetben kaotikus állapotok uralkodtak a párt háza táján. „Az elején nem tudták megmondani, hogy ki milyen funkciót tölt be.” Az 1945-ös év folyamán az aktív szervezői munkának köszönhetően megalakultak a párt működését biztosító legfontosabb osztályok, illetve alosztályok, az akkori kifejezéssel élve „reszortok”, amelyek a párt különböző területeken kifejtett tevékenységét szervezték és irányították: propaganda, gazdaság, kultúra stb.
1945-ben első lépésként megalakultak a járási titkárságok, amelyek létrehozták a járási osztályokat is. Az esetek többségében a helybeliek közül kerültek ki a járási vezetők, de ha szükség volt rá, a megyétől is neveztek ki titkárokat. A vidéki szervezetek a megyei központi osztályok hatásköre alá tartoztak, amelyek a megyei Központi Bizottságnak tartoztak felelőséggel, innen kapták a módszertani utasításokat és ide küldték el havi jelentéseiket.
Mint említettem már, a RKP periférikus jelleggel bírt a háború előtt az általunk vizsgált régióban is. Mindez arra kényszerítette az országos vezetőséget és az alapszervezeteket egyaránt, hogy nagyszabású „toborzó” tevékenységbe kezdjenek, megkeressék az utat a megye munkássága, valamint az elég nagyszámú parasztság felé.
A munkásság megszervezése, mozgósítása a szakszervezeteken keresztül történt. A tömegtámogatottság növelését célozta meg a különböző „tömegszervezetek” létrehozása. Ezeknek a szervezeteknek elméletileg a különböző társadalmi csoportok érdekeit kellett képviselniük, gyakorlatilag azonban az RKP szatelitszervezeteivé váltak:
Kommunista Ifjak Szövetsége (KISZ) a fiatalság bevonását célozta meg, a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) a magyar ajkú tömegek mozgósításáért felelt, a Hazafias Szövetség a fasisztaellenességre és a hazafiságra építkezett, az Ekésfront a román parasztság mozgósításáért felelt.
A tömegszervezetek kiépítését vidéken ún. „instruktorok” irányították. Ezeknek állandó jelleggel a tömegek között kellett tartózkodniuk, ők feleltek a különböző propagandisztikus tevékenységekért.
Az RKP alapszervezetei vidéki és városi szinten egyaránt az ún. sejtek voltak.
A sejt, mint alapszervezet arra volt hivatott, hogy megfelelő kommunista propagandát fejtsen ki, minél több tagot vigyen be a pártba, megteremtve így az alapot az RKP helyi szintű kiépítéséhez. Egy sejt megszervezéséhez, működéséhez legalább három ember szükségeltetett. A sejt élén a sejt titkára állt, őt segítették a különböző beosztásban tevékenykedő sejttagok.
Az első adatok, amelyek a párt tagságára vonatkoznak, 1945 nyarától jelennek meg. A városokban, üzemekben, falvakon megalakuló első RKP sejtek beküldték jelentéseiket a tagságuk számának alakulásáról. Az igen aktív agitprop akció eredményeként a megyei RKP egy bizonyos létszámnövekedést könyvelhetett el a párttagok soraiban.
Az RKP Maros megyében 1945 végén 2.852 taggal rendelkezett. A háború előtti időszakhoz viszonyítva ez mindenképp biztató előjel volt. A megye összlakosságát nézve azonban még mindig elenyésző volt a párttagok száma, 0,95%.
Az 1946-os év politikai eseményei, a nemzetközi helyzet alakulása, a baloldali blokk létrehozása, a választások „megnyerése” növelhették valamelyest a vizsgált térségben is az RKP presztízsét, ugyanis a párttagok száma majdnem megháromszorozódott. 1946 végén a pártstatisztikák szerint az RKP-nak Maros megyében 6.593 tagja volt.
A párt minden jelentkezőt szinte feltételek nélkül, tárt karokkal fogadott, csupán azoknak kellett igazoló önéletrajzot írniuk, akik nem voltak munkás- vagy parasztszármazásúak.
Az igazi áttörést az RKP számára az 1947-es és az 1948-as év hozta meg.
A történelmi pártok lefejezése, a király elűzése, majd a teljes politikai hatalom megszerzése új lehetőségeket biztosított az RKP számára. „A járásban a politikai helyzet általunk van irányítva, a rémhíreket párttagjainkon keresztül hamar visszaverjük, mert nem egységesek és az utóbbi időben nagyon kis mértékben nyilvánulnak meg” – jelentik a nyárádszeredai járásból 1947-ben.
Megyénkben is növekedett a párttagok száma, amely 1947 végére elérte a 9.267-et (3,08%). 1948-ban az RKP és a Szociáldemokrata Párt egyesítése az ily módon megszületett Román Munkáspárt tagjainak száma országos szinten egy millió fölé nőtt.
Ez a folyamat az eredményezte, hogy 1948 végére a párttagok száma Maros megyében is 12.474-re (3,81%) emelkedett. Ez már komoly tömegbázist jelentett. Az RKP-nak a megye minden vidékén volt már kiépítve szervezete, amelyek biztosították a tagság számának állandó növekedését.
A marxi és lenini tanítások alapján a kommunista pártoknak, mint „élcsapatoknak” az a feladatuk, hogy megszervezzék a munkásosztályt, amelynek az uralma jelentené a kommunizmus felé vezető út első szakaszát. A kommunista propaganda tehát elsősorban a megye munkásságát célozta meg.
Ezt a célt szolgálták az üzemekben, gyárakban létrehozott sejtek és nem utolsó sorban a szakszervezetek fölötti irányítás megszerzése. A megye, főleg Marosvásárhely munkássága csatlakozott első ízben az RKP-hoz. 1945-ben a párttagok 55%-a volt munkás. Ez az 50% körüli arány fennmaradt egészen 1948-ig.
A munkásszármazású párttagok közel 50%-át minden esetben a marosvásárhelyi munkások adták. A munkások másik hányada azokból a járásokból került ki, amelyek rendelkeztek valamiféle ipari egységgel. Itt elsősorban a Maros menti fafeldolgozó egységeket, pl. Maroshévízt, vagy a városokat, mint pl. Szászrégent kell megemlítenünk.
Ami a Maros megyei RKP etnikai összetételét illeti, a lakosság sajátos etnikai megoszlása miatt az országos átlagtól eltérő számadatokkal találkozunk. A kezdeti időszakban a kisebbségiek – magyarok, zsidók – viszonylag nagy számban képviseltették magukat az RKP soraiban. Az országos viszonylatban kisebbségben, de megyei szinten még többségben levő magyarsága adta 1945-ben és 1946-ban a Maros megyei RKP tagságának több mint 80%-át: 1945-ben 85,49%, 1946-ban 83,02%. Ezek az arányok mindenképp eltérnek a megye etnikai arculatától: 50,8% magyar, 46% román. (az RKP nemzetiségi összetételének alakulásáról lásd Novák korábbi cikkét – szerk. megj.)
Összegzésként elmondhatjuk, hogy 1944. augusztus 23. után, akárcsak az egész országban, Maros megyében is teljesen új alapokra kellett helyezni a Román Kommunista Pártot. A megyei RKP erőteljes központi támogatottsággal és igencsak szívós propagandamunkával hozzálátott tagjai számának növeléséhez ami, mint legitimációs eszköz elengedhetetlen volt a teljes politikai hatalom birtoklásához. Ez a két világháború közötti időszak illegalistáinak és szimpatizánsainak számából kiindulva igencsak nehéz feladatnak tűnt. A Maros megyei RKP útja a néhány tagot számláló, periférikus párttól a több ezer tagot magának mondható tömegpártig mégis viszonylag rövid időszak volt, mindössze négy év.
A sajátos kül- és belpolitikai viszonyok következtében a Maros megyei RKP, amely a két világháború között csupán néhány tucat taggal rendelkezett, 1945 végén már több mint 2000 tagot számlált. 1948 végén a Román Munkáspárt név alatt egyesült RKP és Szociáldemokrata Párt 12.474 tagot mondhatott a magáénak.
Ez egy szokatlanul gyors folyamat, amelyben óriási szerepet játszott a második világháború utáni kül- és belpolitikai helyzet: a fasizmus szörnyűségei, a szovjetek jelenléte, a vasfüggöny megjelenése, a baloldali propaganda hatása stb.
A párt társadalmi összetétele, néhol kisebb eltérésekkel, megfelelt az országos átlagnak. A párt tömegbázisának alapját kezdetben a városi munkásság adta, idővel aztán megnövekedett a parasztság aránya.
Ez a két társadalmi csoport jelentette az RKP tömegbázisának több mint 80%-át. A Maros megyei RKP soraiban is megtaláljuk az értelmiségieket és a hivatalnokokat, számuk fokozatosan növekedett a párt hatalmának kiteljesedésével.
Amint az adatokból is kitűnik, az RKP tagságának jelentős többségét ebből az időszakból a megye magyar ajkú lakossága adta. Az első három évben a megyében a kb. 51%-ot kitevő magyarság és a zsidók túlsúlyban képviseltették magukat. Ezek az adatok megcáfolják azokat az állításokat, miszerint a párt kiépítése helyi szinten egyedül a román államot terhelné.
A pártstatisztikák alakulása az ellenkezőjét bizonyítja. Másrészt ugyancsak alaptalan kizárólag az itt élő kisebbségiek számlájára írni mindezt. A pártstatisztikákban 1947-1948-ban megmutatkozó nagy arányú változások – az arányok 1948-ra viszonylag kiegyensúlyozódtak – már cáfolják ezt. Megyei szinten a magyarság még mindig valamivel nagyobb arányban volt jelen a pártban, de Vásárhely szinten a románokról mondható el ugyanez.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen.
2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
Transindex.ro

A felszabadítást ünnepelték
A romák felszabadításának évfordulója alkalmából, melyet február 20-án ünnepelnek meg országszerte, a Romák Demokratikus Civil Szövetsége közleményben emlékeztet az ezzel kapcsolatos fontos tudnivalókra.
A cigányok romániai jelenlétét bizonyító legkorábbi dokumentumok 1385-ig nyúlnak vissza. A felszabadítás hosszú folyamata 1856 február 20-án ér véget, amikor is elfogadják az összes roma felszabadításáról szóló rendelkezést. 1891-ben Mihail Kogălniceanu a Román Akadémia egyik ünnepi ülésén tesz említést a megláncolt, megvert, megkínzott, családjuktól elszakított cigányokról, „akiket úgy adtak-vettek, akár a marhákat”.
A Romák Demokratikus Civil Szövetsége szerint ez a nap különlegesen fontos a romák történelmében, s a felszabadítás megünneplése manapság is „egy kollektív mozgósítási pillanat kell legyen a roma közösségekkel szemben nemegyszer manapság is tapasztalt szimbolikus láncok szétzúzásáért”. A szövetség szerint a megbélyegzés, a negatív sztereotípiák és az előítéletek még mindig élnek Romániában és csökkentik a valós, interkulturális párbeszéd esélyét.
erdon.ro,

Megtapsolták az akadémián a holokauszttagadó történészt
A Román Akadémia szépíteni próbálja, hogy az intézményben megtapsoltak egy antiszemita szónoklatot - írta pénteken az Adevărul című lap internetes oldalán.
A cikk szerzője szerint a tudományos akadémia elnöke és számos tagja volt jelen az intézmény aulájában február 14-edikén, amikor Vladimir Iliescu történész egy rendezvény szónokaként azt állította, hogy a "romániai holokauszt kozmikus méretű hazugság".
A németországi Aachen egyetemén tanító román professzor hozzátette: "a román királyságban a zsidók normális életet éltek, akiket pedig deportáltak, azok közül sokan visszatértek". Az előadót, aki azt fejtegette, hogy "Romániában meghurcoltak zsidókat, de nem volt holokauszt", a lap szerint megtapsolták.
Az Adevărul rámutatott, hogy az akadémia csaknem két héttel az esemény után adott ki közleményt az esetről, amelyben elhatárolódott Iliescutól. "A Román Akadémia elhatárolódik Vladimir Iliescu úr kijelentéseitől, amelyeket határozottan elutasít, ugyanakkor sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy ezek a kijelentések a falai között hangzottak el" - olvasható az állásfoglalásban.
A közlemény hozzáteszi, hogy a történész a Romániai kommunista rendszer enciklopédiája című könyv bemutatójának 11 szónoka közül az utolsó volt, és maga a rendezvény, jellegénél fogva, nem volt alkalmas nyilvános vitára. Az Adevărul Ionel Haiducot, az akadémia elnökét is idézi, aki azt állította, hogy a résztvevők már nagyon fáradtak voltak, és azért tapsoltak, mert véget ért a rendezvény.
Ioanid: Iliescu úgy beszélt, mint a kommunisták
"A székely zászlóval rengeteg probléma van, de a legionáriusok (a Vasgárda nevű egykori román fasiszta félkatonai szervezet tagjai) zászlója szabadon lobog" - mondta a lapnak Radu Ioanid, a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum nemzetközi levéltári programigazgatója.
Ioanid rámutatott: zsidók ezrei estek a jászvásári (Iasi) pogrom áldozatául, tízezreket hurcoltak kényszermunkára a román királyság akkori területéről, a 150 ezer deportált közül legfeljebb 50 ezren tértek vissza.
"Iliescu pont úgy beszél, mint a román kommunisták, akik tagadták a romániai holokausztot, és Magyarország felelősségét hangoztatták" - mondta Radu Ioanid. Hozzátette, hogy a román fennhatóság alatt lévő területekről 120 ezer zsidó vált a népirtás áldozatává, de Transznisztriát (a Dnyeszteren túli területet), Bukovinát és Besszarábiát is beleszámolva a romániai áldozatok száma meghaladja a negyedmilliót.
Maszol.

Román történészek bírálják a székelység történetéről szóló kézikönyvet –
Román történészek bírálják A székelység története című kézikönyv tartalmát, amelyről a közeljövőben a Román Tudományos Akadémia is állást foglalhat – írta pénteken az Adevarul című román újság elektronikus kiadásában.
A lap Ioan Aurel Pop történészt idézi, aki a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem rektora, és a Román Tudományos Akadémia tagja. Kijelentette, hogy március végén az akadémia napirendre tűzheti a székelység történetét bemutató kézikönyv megvitatását. A szeptemberben bemutatott könyv a Hargita megyei tanács megrendelésére készült, és a szerzők hatodikos és hetedikes diákoknak ajánlják. A kézikönyvet segédanyagként lehet használni választható tantárgy tanulásához. A tartalmáról Marius Diaconescu román történész közölt cikket a Historia című román történelem szakfolyóiratban, amelyet átvett az Adevarul is.
A történész főként azt kifogásolta, hogy a kiadvány úgy mutatja be a székelyföldi románokat, mint a székelyek szolgáit. Azt is hamis történelmi ténynek nevezte, hogy a román hadsereg az I. világháború idején erdélyi bevonulásakor kirabolta és megrongálta volna a székelyek házait. Az Adevarul által megszólaltatott Eugen Simion, a román akadémia volt elnöke is úgy vélte, a tudományos testületnek foglalkoznia kell a tankönyvvel. A testületnek elsőként közleményben kellene kifejeznie sajnálatát amiatt, hogy ilyen „hamisítvány" napvilágot láthatott. Simion szerint ezt követően az akadémiának szakvéleményt kell kibocsátania, amelyet – mint mondta – minden bizonnyal figyelembe vesznek majd az állam intézményei.
MTI
Erdély.ma,

Rossz fordítás vezetett a székelység történetéről szóló könyvet ért kritikához
A román szakemberek nem férhetnek hozzá korrekt fordításban a székelység történetét bemutató kézikönyvhöz, ez lehet az oka az általuk megfogalmazott bírálatoknak – véli Orbán Zsolt, A székelység története című kézikönyv társszerzője.
A csíkszeredai történész cáfolta a könyvet ért kritikákat, miszerint a kiadvány románellenes lenne. Elmondta, ebben a románok nincsenek a székelyek szolgáiként feltüntetve, ellenben szerepel benne a jobbágy kifejezés, de nemcsak a románok voltak jobbágyok, hanem a kiváltságaikat elveszített székelyek és magyarok is, az erdélyi népesség 90 százaléka. „Az én őseim is jobbágyok voltak” – jelentette ki az Agerpres hírügynökségnek Orbán Zsolt. Elmondta, ezen a téren mindig lesznek nézeteltérések a történészek között. Úgy vélte, „nagyszerű ötlet” lenne, ha román és magyar történészek közösen írnák meg Erdély történetét.
Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelő úgy vélte, szükség volna egy kompetens hatóság véleményére a könyvről, amely kimondja, lehet-e segédanyagként használni az iskolákban. Borboly Csaba tanácselnök úgy vélte, minden, a könyvvel kapcsolatos botrány csak növeli az eladott példányok számát, ellenben ő is hangsúlyozta: jó lenne, ha román és magyar szakemberek együtt írnának könyvet a közös történelemről. Az elmúlt napokban több román történész bírálta A székelység története című kézikönyv tartalmát. Az Adevărul Ioan Aurel Pop történészt, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorát, a Román Tudományos Akadémia tagját idézte, aki szerint március végén az akadémia napirendre tűzheti a könyv megvitatását. Annak tartalmáról Marius Diaconescu történész közölt cikket a Historia román történelmi szakfolyóiratban, melyet átvett az Adevărul is. Ebben főként azt kifogásolta, hogy a kézikönyv úgy mutatja be a székelyföldi románokat, mint a székelyek szolgáit. Az Adevărul által megszólaltatott Eugen Simion, az akadémia volt elnöke is úgy vélte, a testületnek foglalkoznia kell a könyvvel.
Krónika (Kolozsvár),

Romániai holokauszt
Volt, vagy nem volt romániai holokauszt: ez itt a kérdés.
A lehetséges válaszok: 1. volt, 2. nem volt, 3. valami volt, de az nem holokauszt.
A kérdés Vladimir Iliescu történész (a névrokonságon kívül semmi köze a volt román államfőhöz) február 14-én a Román Akadémián tartott előadásának, de főleg az ezzel kapcsolatos, most felszínre került értesülés kapcsán merült fel, miszerint az Aacheni Egyetem (Németország) azonnali hatállyal elbocsátotta 87 éves professzorát amiatt, hogy az kijelentette: Romániában nem volt holokauszt.
A holokauszt (Wikipédia) görög eredetű, „teljesen elégetett”, ti. égőáldozat jelentésű görög szó, ami arra utal, hogy a második világháború idején mintegy hatmillió európai zsidót semmisítettek meg náci táborokban. A holokauszt tagadása, azaz nemlétezőként, kitalációként való kezelése számos európai országban a tényeket (tendenciózusan, készakarva) figyelmen kívül hagyó bűncselekménynek számít.
Iliescu professzor az Akadémián tartott előadásában elismerte ugyan, hogy Romániában kb. 20 ezer zsidó meghalt a II. világháború idején, de ennek semmi köze a holokauszthoz, ami Romániára vonatkoztatva „óriási hazugság”: tömeges kivégzés csak Németországban és Magyarországon volt, és az Antonescu marsall által (a háború idején elfoglalt Moldovából – szerk.) időlegesen Erdélybe telepített zsidók később visszatértek a normális életbe. (A mai Románia északkeleti részein progromokban meggyilkolt zsidókról nem esik szó.)
A cernăuţi-i (Csernovitz, jelenleg Moldova Köztársaság) származású professzor, aki a II. világháború idején menekült Romániába, a Román Akadémia aulájában sok hazai akadémikus, köztük az akadémia elnökének jelenlétében tartott és megtapsolt (a szerinte nem lézető román holokausztról is szóló könyvének bemutatóján tartott) előadásában azt állította: az ország hírnevét szennyezik be a romániai holokausztról beszélők.
Véleményét azonban nem mindenki osztja, a professzor úr kijelentései nem maradtak visszhang és válasz nélkül.
A Romániai Származású Zsidók Nemzetközi Kulturális Szervezete pár nappal később Shlomo Leibovici Laish, a történelemtudományok doktora révén azt kérdezte: „Quo vadis Academia?” – azaz: merre tartasz, (Román) Akadémia? Ha Romániában 120-130 ezer zsidó szenvedett, az nem volt holokauszt? Nem jösztök rá, kérdezte, hogy szakadékba viszitek Romániát? Hazai civilszervezetek egész sora – Demokráciáért Alapítvány, Kultúra és Szabadság, Transparency International, Pro Democraţia stb. – és neves magánszemélyek is felemelték szavukat Iliescu professzornak az Akadémia aulájában elhangzott beszéde és elmélete ellen.
A háború általában mindig, mindenkor pusztulással, rombolással, ártatlanok halálával jár. Nem egyszer azonban etnikai, vallási és egyéb közösségek szándékos, emberellenes és értelmetlen irtásával – a holokauszt ennek klasszikus elrettentő példája.
A múlt kellemetlen, kedvezőtlen vonatkozásait – ilyen, sajnos, valamennyi nép történelmében előfordul – nem könnyű bevallani. Enélkül viszont lehetetlen a nemzeti önismeretben és önértékelésben tiszta lapot nyitni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

Az akadémikusok a történelmi identitások alapján szerveznék a közigazgatási régiókat
A romániai régiókat a történelmi identitások alapján kell megrajzolni – vélekedett több akadémikus azon a fórumon, amelyet az ország közigazgatási átszervezéséről rendeztek kedden Bukarestben, tudósok és politikai döntéshozók részvételével.
„Mi az a nyugati régió? Én nem a nyugati régióban, hanem a Bánságban születtem" – mondta Ioan Paun Otiman agronómus, közgazdász, a Román Akadémia titkára arra utalva, hogy az égtájak alapján elnevezett jelenlegi fejlesztési régiókat mesterségesen hozták létre. Az akadémia székházában rendezett keddi fórumon több tudós is ellenezte azt a – bukaresti kormány által javasolt – megoldást, hogy a fejlesztési régiókat emeljék közigazgatási rangra. Ehelyett a történelmileg kialakult, és közismert elnevezéssel is rendelkező hagyományos identitásokat javasolták szervező elvként a régiók kialakításához.
„A történelmi régiókból kell kiindulnunk. Én például el tudok képzelni egy észak-erdélyi, egy dél-erdélyi régiót, egy különálló Olténiát, illetve Dobrudzsát, egy Duna-menti és egy Kárpáti Munténiát" – magyarázta az MTI-nek Razvan Theodorescu történész, volt kulturális miniszter.
Arra a kérdésre, hogy a történelmi Székelyföld önálló régió lehetne-e, Theodorescu nemmel válaszolt, azt állítva, hogy történelmi hagyományai Hargita megyét inkább egy észak-erdélyi, Kovásznát pedig egy dél-erdélyi régióhoz sorolnák. Az akadémikus szerint azonban nem jó a fejlesztési régiókon alapuló hétrégiós felosztás: legalább 11-re lenne szükség.
Az erdélyi magyarság érdekképviselete azért ellenzi a Ponta-kormány hétrégiós javaslatát, mert egy ilyen regionális felosztás azt jelentené, hogy a magyarlakta területeket román többségű régióba olvasztanák. A romániai magyar politikai szervezetek ezzel szemben több kisebb régiót javasolnak, amelyek között a történelmi Székelyföld és a Partium önálló régióként maga dönthetne fejlesztési prioritásairól.
A Román Akadémián rendezett fórumon a politikusok nem beszéltek konkrét felosztásról. Victor Ponta kormányfő az uniós támogatások miatt nevezte fontosnak a régiók kialakítását.
MTI
Erdély.ma.

Csutak István: a régiósítás célja asszimilálni a magyar közösséget
A régiósítás célja a helyi közösségek életminőségének a javítása lenne, ám ahogy egyre több régióátszervezési elképzelés jelenik meg, úgy válik kérdésesebbé a cél. Valóban az lenne a cél, hogy működőképes, az életszínvonal javítását szolgáló régiók alakul- janak ki, vagy a kormány célja, hogy az egy tömbben élő magyar közösséget feldarabolja? A Marosvásárhelyi Rádióban erről beszélt Csutak István régióátszervezési szakember, aki a Román Akadémia által szervezett regionalizációs fórumra is kitért.
Csutak István határozottan kijelentette, hogy a régiósításról csak az RMDSZ-nek van kiforrott, szakmailag alátámasztott, nyilvános elképzelése. És még hozzátette, hogy az akadémia által szervezett fórumon az RMDSZ-én kívül nem volt egyetlen koncepció arról, hogy hogyan lehetne működőképessé tenni a régiókat. A román elképzelések azonban egy közös pontban találkoznak: szétverni, asszimilálni a magyar közösséget, és e szándékukat még csak nem is leplezték, mondta Csutak.
A szakember véleménye szerint a hatalomnak szilárd elhatározása, hogy közigazgatási hatáskört ad a régióknak, és ezt csak a helyi kiskirályok személyes érdekei boríthatják fel.
Az RMDSZ célja az, hogy gazdaságilag is homogén régiók jöjjenek létre, ha kicsi, és szegény megyék kerülnek egy régióba, akkor a versenyesélyek kiegyenlítődnek, mert az, hogy a fejlett megyék „húznák” maguk után a kevésbé fejlett megyéket, hazugság, szövegezte le Csutak.
marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma.

Kertész Melinda
OKMÁNYSTOP Miért vonakodnak a román törvényhozók visszaadni a levéltári anyagot az egyházaknak?
"Egyesek attól félnek, hogy ha az iratok visszakerülnek az egyházak tulajdonába, akkor azokat már nem lehet kutatni" - vélekedik Nagy Mihály Zoltán történész.
Nem kaphatják vissza a kommunista diktatúra idején elkobzott levéltári anyagukat az egyházak, egyes törvényhozók ugyanis nemzetbiztonsági kockázatot és történelemhamisítás lehetőségét látták a visszaszolgáltatásban. Nagy Mihály Zoltán történészt, a Román Országos Levéltár volt aligazgatóját többek között arról kérdeztük, hogy mi a valódi tétje annak, hogy az államosított iratok az állam kézben maradnak.
Egyelőre nem lesz levéltári visszaszolgáltatás
Főként az erdélyi magyar történelmi egyházakat érintette volna, ha a levéltári anyagok kezelésére vonatkozó törvény a levéltári anyagok visszaszolgáltatásáról is rendelkezik. Az egyházak már tizenöt éve kérik az elkobzott levéltári anyagaik visszaszolgáltatását.
A levéltári anyagok visszaszolgáltatására vonatkozó előírás a törvény 2011-ben, a PDL-RMDSZ kormányzás idején elfogadott változatában szerepelt. A jogszabály úgy rendelkezett, hogy az egyházak visszaigényelhetik 1974-ben elkobzott történelmi értékű dokumentumaikat, az állami levéltárban pedig másolat marad róluk. Azonban a törvénynek ezt a verziót az ellenzékben levő USL megtámadta az Alkotmánybíróságon.
Az USL főleg az egyházi anyakönyvek visszaszolgáltatását ellenezte, arra hivatkozva, hogy a lakosság-nyilvántartás állami feladat. A taláros testület azért dobta vissza a törvényt, mert két tervezet összevonásából született, amelynek egyik részét a szenátus nem tárgyalta
A kommunista diktatúra során az egyházaktól elkobozta a levéltári iratokat a karhatalom.
Milyen mértékben kebelezte be az egyházi levéltárakat és mi volt a tétje ennek az államosításnak? Nagy Mihály Zoltán: – Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy az egyházaktól milyen levéltári iratokat vettek el, melyek voltak az iratok „beszolgáltatásának” jogi alapjai, és mikor történtek a „beszolgáltatások”. Ha az iratok „beszolgáltatásáról” beszélünk, akkor nyomban felmerül a kérdés, hogy Romániában 1990 előtt a törvények biztosították-e az egyházak számára azt a jogot, hogy az általuk kibocsátott, képzett iratokat megőrizhessék levéltáraikban, vagy be kellett-e szolgáltatniuk azokat? Az 1925-ben megjelent, majd 1957-ben módosított román levéltári törvény úgy rendelkeztek, hogy az egyházaknak nem kell beszolgáltatniuk az általuk kibocsátott iratokat az állami levéltáraknak. Ennek ellenére a Belügyminisztérium 1950-ben, rendeleti úton arra kötelezte az egyházakat, hogy szolgáltassák be az egyházi anyakönyveket. Ezeket az anyakönyveket (keresztelési, házassági, elhalálozási) először a néptanácsoknak kellett átadni, majd a ’60-as évektől innen kerültek be az állami levéltárakba. Az állam egyrészt azzal a nem kimondott szándékkal vette el ezeket az iratokat, hogy elegendő információval rendelkezzen a lakosság számarányáról az 1952. évi nagy területi átszervezés, tartományosítás előtt, másrészt az intézkedés az egyházak társadalmi befolyásának csökkentését szolgálta.
Az 1971-ben megjelent, majd 1974-ben módosított új levéltári törvény arra kötelezte többek között az egyházakat, hogy az úgynevezett történelmi jelentőségű iratokat szolgáltassák be az állami levéltáraknak. Úgynevezett vegyes bizottságokat állítottak fel, ahol az egyházak delegált képviselői és az állami levéltárak munkatársai közösen mérték fel a püspökségi, esperességi és plébániai levéltárakat és irattárakat, és az esetek többségében jegyzőkönyvben rögzítették az „átvett” iratokat. Ekkor kerültek át iratok az állami levéltárakba a különböző gyűjteményekből, többek között az állami múzeumokból, sőt még a Román Akadémiától is. Röviden, azt kell mondanunk, hogy állami kényszer hatására történtek meg az iratbeszolgáltatások, amely jogsérelmet, úgy, ahogyan az történt a földtulajdon és más egyéb javak elkobzása esetében, valamilyen formában orvosolni kellett volna. Vagyis megtalálni annak a módját, hogy miként kerüljenek vissza ezek az iratok jogos tulajdonosaikhoz.
Léteznek információk az állami levéltárakban levő egyházi iratok tartalmára illetve mennyiségére vonatkozóan? Melyek számítanak a legfontosabb dokumentumoknak?
– Nem rendelkezünk pontos adatokkal. Azonban a magyar történelmi egyházak kérésére 2011-ben készült egy felmérés, hogy milyen egyházi iratok vannak az erdélyi megyei állami levéltárakban, amely kimutatás csak a nagyobb egyházi fondok, gyűjtemények neveit és az iratmennyiséget rögzíti. Ez jó kiindulási pont lehet a későbbiek folyamán. Az egyházak számára az egyházi anyakönyvek a legértékesebbek, hiszen azok az adott egyház híveire vonatkozó legfontosabb adatokat rögzítik. Az anyakönyvek mellett a ’70-es évek második felében elkobzott iratok a legfontosabbak, mert azok sok esetben oklevelek, vagy nagyon fontos történelmi jelentőségű iratok.
Hogyan történt az egyházi iratkezelés a kommunizmus ideje alatt? Hozzáférhettek az egyházak az elkobzott dokumentumaikhoz?
– Az egyházaktól elkobzott iratokhoz a kutatók szűk, privilegizált köre juthatott hozzá.
A dokumentumok tanulmányozása adatvédelmi kérdéseket is felvethet, például az anyakönyvek esetében. Jelenleg mennyire hozzáférhetők az egyházi dokumentumok?
– Az iratok kutathatósága esetében vannak bizonyos nemzetközi szabályok, amelyeket Romániának is tiszteletben kell tartania. Általánosan elfogadott szabály, hogy az anyakönyveket 100 évvel a keletkezésük után lehet csak kutatni, vagyis ma a román állami levéltárakban szabadon kutathatók az 1912-ig keletkezett egyházi anyakönyvek. A többi állami tulajdonban lévő egyházi irat esetében a hozzáférést az is korlátozza, hogy az iratokat rendezték-e. Sajnos az egyházi iratok egy része ma is feldolgozatlanul áll, és a levéltári törvény értelmében ezek nem kutathatók. A hozzáférés és kutatás tekintetében 2007-ben történelmi jelentőségű változásoknak lehettünk a szemtanúi, miután Dorin Dobrincu vette át a levéltárak vezetését. Egy óriási nyitásról van szó, amely, reméljük, hogy a tavaly lezajlott vezetőcserék ellenére tovább folytatódik.
2011-ben az USL ellenezte az anyakönyvek visszaszolgáltatását, arra hivatkozva, hogy a lakosság-nyilvántartás állami feladat. Mi állhat ennek az érvelésnek a hátterében?
– Mindenkinek, még a politikusoknak is, de ide kell sorolnom a levéltárosokat is, tisztelniük kell és meg kell érteniük a történelmi hagyományokat, különbségeket.
Az érvelés hátterében valójában a történészek “féltékenysége” áll, akik attól félnek, hogy ha az iratok visszakerülnek az egyházak tulajdonába, akkor azokat már nem lehet kutatni.
Mikorra nyúlik vissza az anyakönyvvezetés történelmi gyakorlata, mekkora lehet az anyakönyvi fond? – Erdély területén a polgári anyakönyvvezetést 1896-tól vezették be, vagyis addig csak az egyházak rögzítették ezeket az adatokat. A román királyság területén, francia mintára már a fejedelemségek egyesülését követően egy erőszakos szekularizációs folyamat zajlott le, elkobozták az ortodox egyház összes javait, a levéltáraikat az állam elvette.
Az egyházi anyakönyveket nem kell összekeverni a lakosság-nyilvántartással, ugyanis az egyházi anyakönyvek az adott egyház belső ügykezelése során keletkeztek, nem állami utasításra vezették azokat, és az adott egyház híveinek a fontos adatait rögzítik. A katolikus egyház esetében az anyakönyvvezetés bevezetését a tridenti zsinat írta elő a 16. század közepén.
Márton Árpád képviselő az alsóházi vitát követően arról számolt be, hogy nemzetbiztonsági okokra hivatkozva, a "történelemhamisítás megelőzése" érdekében szavazták le az állami levéltárakban őrzött iratanyagok visszaszolgáltatását az egyházaknak. A levéltári anyagokat illetően mi adhat okot az ilyen típusú aggodalomra, illetve milyen valós kára származhat az államnak abból, hogy visszaszolgáltatja a dokumentumokat?
– Meglehetősen suta az az érvelés, hogy ezeket az iratokat nemzetbiztonsági okokra hivatkozva nem szolgáltatják vissza jogos tulajdonosaiknak. Ugyanis a levéltári törvény értelmében a román állami levéltárakba csak úgynevezett nem titkosított, a magyarországi levéltári terminológiával élve, nem minősített iratok kerülhetnek be. Tudomásom szerint az egyházaktól elvett iratokat sem átvételük előtt, sem utána nem tekintették minősített, titkosított iratoknak, vagyis nem áll fenn a nemzetbiztonsági kockázat.
Számomra az is értelmezhetetlen, hogy az iratok visszaszolgáltatása történelemhamisításhoz vezetne. Nagyon jó lenne hallani ezektől a személyektől, hogy milyen “történelmi igazság elferdítéséről” van szó, vagyis egyesek mit akarnak meghamisítani, elferdíteni. Valószínűleg sokan nem olvasták Lucian Boianak a román történelmi mítoszokról szóló könyvét. Pedig sokak számára tanulságos olvasmány lenne.
A Márton Árpád-féle javaslat, amelyet korában, igaz, nem ebben a formában, de Máté András Levente és Kerekes Károly terjesztett be, számos olyan garanciát tartalmaz, amely az állam és kutatók jogait védelmezi. A törvényjavaslat úgy rendelkezett, hogy csak abban az esetben szolgáltathatók vissza az egyházaktól elkobzott iratok, hogyha azokat a régi és immár új tulajdonosok megfelelő körülmények között tárolják, képzett személyzettel, levéltárossal rendelkeznek, és az iratokat kutathatóvá teszik, vagyis kutatótermet működtetnek. Sőt, a jogszabálytervezet arról is rendelkezett, hogy az iratok csak az előzetes mikrofilmezésük után kerülnek átadásra.
Transindex.ro

Aggódnak a volt környezetvédelmi miniszterek (Szakértői döntés Verespatak-ügyben)
Korodi Attila és Borbély László volt környezetvédelmi miniszter is tiltakozik az ellen, hogy a verespataki aranybánya megnyitásáról kedvező szakértői véleményezés született. Mindkét egykori tárcavezető úgy véli, továbbra is számos megválaszolatlan kérdés maradt, a ciántechnológia biztonságos alkalmazására nem látnak elég garanciát.
Politikai nyilatkozattal tiltakozott Korodi Attila tegnap a képviselőházban a verespataki aranybánya megnyitásának engedélyezéséről információja szerint megszületett szakértői döntés ellen. Az RMDSZ-képviselő, aki volt környezetvédelmi miniszterként 2007-ben felfüggesztette a verespataki aranybánya-beruházás környezetvédelmi engedélyezését, elmondta: tudomása szerint a beruházás környezetvédelmi engedélyéről döntő kormányzati tárcaközi bizottság szakértői két héttel ezelőtt a bányanyitás mellett foglaltak állást, és a jelek szerint a tervezett beruházás a héten ugyanabban a bizottságban államtitkári szinten is megkapja a zöld jelzést.
A környezetvédelmi minisztérium közölte, hogy május 10-én valóban ülésezett a tárcaközi szakértői bizottság, amely a kitermeléssel kapcsolatos bányászati hulladék kezelésének a tervét elemezte, amit a vállalat márciusban nyújtott be. Emellett megvizsgálták a hatályos törvények tükrében a beruházó által ígért pénzügyi garanciákat, valamint azt, hogy a projekt mennyire felel meg az európai vízgazdálkodási irányelveknek. A tanácskozáson a bizottság újabb információkat vagy megoldásokat kért a beruházótól – olvasható a tárca közleményében, amely hozzáteszi, hogy a tárcaközi bizottság még nem döntött. Korodi Attila tegnapi napirend előtti felszólalásában emlékeztetett, hogy a beruházás Európa legnagyobb külszíni bányája lenne, amely ciántechnológia alkalmazásával termelné ki az aranyat és az ezüstöt, a projekt pedig egy 350 hektáron elterülő zagytározót is tartalmaz. Korodi szerint bárki örülhetne a beruházásnak, hiszen az gazdaságilag értékes, de nincs semmilyen gyakorlati bizonyíték arra, hogy a beruházást tervező Roşia Montană Gold Corporation (RMGC) kanadai–román vegyes vállalat képes maradéktalanul betartani ígéreteit. Ezért Korodi szerint a beruházás veszélyt jelent a környezetre, és nem zárható ki a 2000-es tiszai ciánszennyezéshez hasonló, újabb környezeti katasztrófa lehetősége sem.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke ugyancsak tegnap kijelentette: a környezetvédelmi minisztérium elhamarkodta azt a döntését, hogy szakértői szinten rábólintott a verespataki bányaberuházásra, mert ez a tanulmány nincs olyan stádiumban, hogy a kormány vállalja a beruházásról szóló döntés felelősségét. „Nagyon aggaszt ennek az engedélyezésnek már csak a híre is” – mondta Borbély, hozzátéve: amikor környezetvédelmi miniszterként még ő felelt ezért a beruházásért, világosan kifejtette, hogy csak akkor ad engedélyt a kitermelésre, ha 101 százalékban meg lesz győződve arról, hogy az RMGC bányászati technológiája nem lesz romboló hatással a környezetre – erről azonban kétévi minisztersége alatt nem tudták meggyőzni. Kijelentette, meg fogja kérni a minisztériumot, hogy tisztázza ezeket a kérdéseket, hiszen a szakértői jóváhagyás komoly politikai felelősséget jelent. Borbély arra kérte a zöldszervezeteket, reagáljanak a kormány döntésére, hiszen szükség van arra, hogy a civil szféra is hallassa hangját a hasonló elhamarkodott döntésekkel szemben. A kormány április végén önálló cégbe szervezte a projektben birtokolt 19,3 százalékos részesedését azért, hogy közvetlenül tudja felügyelni az RMGC tevékenységét, és biztosítani tudja a haszon részarányos befizetését az állami költségvetésbe. A beruházást a Román Tudományos Akadémia, a román ortodox egyház és számos civil szervezet ellenzi, akárcsak Magyarország.
Az RMGC 1997-ben szerzett bányászati engedélyt Verespatak térségében, ahol a római kori emlékeket őrző település eltüntetésével, ciántechnológiás eljárással 300 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt akar kitermelni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Régióvita magyarellenes felhangokkal
Szükség van az ország új adminisztratív felosztására, de csakis a történelmi régiók visszaállításával; közöttük azonban semmi keresnivalója az önálló Székelyföldnek – nagyjából ez volt a két leginkább hangoztatott tétel, ami felmerült a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem hét végi, regionalizációról szóló konferenciáján.
Végigfutva a Románia régionalizációja – hagyomány és európai modell között címmel rendezett konferencia szervezőinek és felszólalóinak a névsorát, már a rendezvény előtt borítékolható volt, hogy a felkért előadók közül egyetlen személy sem teszi le a garast az önálló székelyföldi övezet létrehozása mellett. Noha a rendezvény fővédnökeiként bekonferált miniszterek, Liviu Dragnea kormányfőhelyettes és Mircea Duşa, a védelmi tárca vezetője, az utolsó pillanatban lemondták részvételüket, a prezídiumban és a Petru Maior Egyetem aulájában helyet foglalók eddigi közmegnyilvánulásai garanciát jelentetettek a magyarellenes hangulat megteremtésére.
Burkolt magyarellenesség
Nem hiába választotta ketté köszöntőjében a megjelenteket „drága jó emberekbe" és „tisztelt ellenfelekbe" Ioan Sabău-Pop főszervező, hisz a résztvevők zömével az elmúlt két évtized során leginkább a Vatra românească hajdani gyűlésein lehetett találkozni. A Marosvásárhely 1990-es fekete márciusában aktív szerepet vállaló személyek, egykori katonatisztek, a Hargita és Kovászna megyéből érkező hivatásos feljelentők vagy a beszélgetést irányító Ioan Selejan ortodox püspök közül mindenik hozzátette a maga, tudományos burokba bújtatott magyarellenes részét. Ebben a környezetben a mérsékeltnek nevezhető Cornel Sigmirean egyetemi tanárnak sem tűnt meglepőnek a véleménye, miszerint a sztálini ihletésűnek nevezett Magyar Autonóm Tartományhoz hasonló régiót semmiként nem lenne szabad létrehozni. Ezt erősítette meg Ioan Lăcătuşu, a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának alelnöke, hangsúlyozván, hogy a hazai akadémikusok sem támogatják a magyar pártok elképzelését. Lăcătuşu különböző számadatokat mutatott be, melyek segítségével ki lehetne egyensúlyozni az etnikai arányokat, ha a három megye egybemarad. Lehetséges megoldásként Brassó vagy Beszterce-Naszód a Székelyföldhöz való csatolását javasolta. „Szinte egyetlen román sem akar önálló Székelyföldet. Ennek mindössze két támogatója van: Smaranda Enache és Dorin Florea" – nevezte meg az emberjogi harcost és Marosvásárhely polgármesterét a felszólaló. Az etnikai szeparáció ellen emelte hangját Ecaterina Andronescu, a Szociáldemokrata Párt (PSD) szenátora is, mondván, hogy a Székelyföld önállósodása komoly károkat okozna az ország számára.
„Perverz a székelyföldi társulás"
Radu Baltasiu, a Román Akadémia tagja, aki egyenesen „perverz kísérletnek" tartja Maros, Hargita és Kovászna megye társulását, pótcselekvésnek, Lucian Chiriac ügyvéd átláthatatlan folyamatnak nevezte a regionalizációt, melynek során az ország szuveranítása foroghat kockán. „Mi lesz az egységes román nemzeti államból, amiért őseink harcoltak?" – tette fel a költői kérdést az utóbbi. A választ videoüzenetben Dinu C. Giurescu akadémikus adta meg, mondván, hogy a régiók létesítése az ország föderalizálásához vagy egyenesen annak széteséséhez vezet majd. Az előadók még egy dologban megegyeztek: a leendő régiókat semmiként nem számokkal vagy fantázianevekkel, hanem a történelmi elnevezéseikkel kell majd megjelölni.
Annak dacára, hogy a felvezetőben házigazdaként Cornel Sigmirean még a színes véleménynyilvánítás fórumának nevezte a rendezvényt, a konferencia egyoldalúsága miatt az a négy-öt meghívott, akiről köztudott, hogy más véleményt képvisel, a szünet után már nem tért vissza a széksorokba.
SZNT-tiltakozás az átszervezés ellen
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke egyébként pénteken jelentette be a téma kapcsán: a kormány által tervezett közigazgatási átalakítás megvalósítását jelen formájában nem szabad megengedni, ez ellen a szervezet utcai tiltakozásokat helyez kilátásba. Kifejtette: a román kormány kettős játékot űz, bár Victor Ponta miniszterelnök korábban megígérte, hogy minden nemzetközi kötelezettségvállalást tiszteletben tartanak, és szakmai kritériumokat helyeznek előtérbe az átalakításkor, a tervezet nem ezt mutatja. Közölte: az elképzelések megvalósulásával sérülne a kisebbségi és regionális nyelvek európai chartája is. Látszatkonzultáció ugyan folyik a témában, de egyértelmű, hogy amit a kormányfő ezzel kapcsolatban Strasbourgban, az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén ígért, nem kívánja betartani – mutatott rá. Izsák Balázs szerint nem szabad megengedni, hogy a Székelyföldet olyan közigazgatási régióba sorolják, ahol a magyarság aránya 30 százalék alatt van. Ezt minden demokratikus, erőszakmentes eszközzel meg kell akadályozni, jelentette ki. Az elnök ilyen lehetséges eszközként említette többi között a félpályás útlezárásokat.
Izsák Balázs közölte: az általuk indított európai polgári kezdeményezés olyan szakaszába érkezett, hogy hamarosan az Európai Bizottság elé kerülhet. Tervezetük kész van, ismert, most jöhet a következő lépés – ha a bejegyzés megtörténik –, az egymillió aláírás összegyűjtése. Az SZNT azt javasolja, hogy az EU kezelje kiemelt figyelemmel azokat a régiókat, amelyeket nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok különböztetnek meg az őket körülvevő régióktól. Jelezte, felajánlotta az együttműködést az RMDSZ, és arra jutottak a megbeszéléseken, hogy kölcsönösen támogatják egymás európai polgári kezdeményezéseit. Az RMDSZ az európai polgári kezdeményezés eszközével arra kívánja rávenni az Európai Uniót, hogy alkosson jogszabályt az EU kisebbségeinek védelméről. Izsák Balázs szerint az Uniónak alapvető értéke a kulturális sokszínűség, és az Unió kohéziós politikájának úgy kell megvalósulnia, hogy közben a regionális szempontok és Európa sokszínűsége ne sérüljön. Az európai polgári kezdeményezés lényege, hogy az Európai Unió polgárai – egymillió támogató aláírás összegyűjtésével – közvetlenül is kezdeményezhetik uniós jogszabályok megalkotását vagy módosítását. Az aláírásgyűjtést azt követően lehet elindítani, hogy az Európai Bizottság megállapítja: az Unió jogkörébe tartozik a jogalkotás az adott kérdésben.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Dr. Miskolczy Ambrus történész professzor: A történelem sémákkal manipulál
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem erdélyi származású tanára, az MTA doktora, Felvilágosodás és a reformmozgalom kezdetei Erdélyben címmel tartotta meg első előadását a Szacsvay Akadémián. Az irodalomkutatásban is jeleskedő tudóssal Szilágyi Aladár beszélgetett.
Professzor úr Marosvásárhelyen született. Felidézné néhány mondat erejéig a gyermekkora, ifjúsága éveit?
Ez számomra szép és fájdalmas kérdés… Erre – a kérdés szerint – minél rövidebben kell válaszolni. Szép volt, jó volt, vége volt. Anyám Marosvásárhelyen meghalt, azután eljöttünk Budapestre. Sok szeretettel emlékszem – többek között – Puli barátomra, Nagy Ferencre, együtt jártunk halászni iskola helyett… Úgy tudom, zsoké lett Bukarestben, az élet elválasztott minket. Apám, Miskolczy Dezső neurológus orvosprofesszor volt, 1940-ben került Erdélybe. Akkor ismerte meg anyámat, Béldi Zsuzsannát, és amikor a kolozsvári egyetemet ki akarták telepíteni, ők maradtak, ő volt a rektor. Aztán az illetékes román hatóságoktól biztatást kaptak, hogy az egyetem változatlanul működhet, folytatták a munkájukat. Az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre, de amikor keresztapám, Haynal Imre belgyógyászprofesszor meglátta, hogy hova kerültek, azt mondta, ez egy istálló, és elment… Apám viszont ott maradt 1964-ig. Álmaimban persze sok minden előjön, de jó, ha vigyázunk az álmainkkal. (És az már egy rémálom, ha az interneten látom, hogy gyermekkori barátomról, Spielmann Sebestyén Mihályról szélsőjobboldali nímandok miket írnak. És még fájóbb, ha erre itt, Nagyváradon gondolok, ahol Szabó Dezső úgy érezte, hogy „Itt ütött meg, mint egy reveláció a zsidóság csodálatos teremtő ereje.” Ebből az elveszett – ám, ma is biztatással, emberi melegséggel eltöltő – világból láthatunk viszont valamit akkor, ha a sétálóutca Holnapos-szoborcsoportjára tekintünk, és el-eltűnődünk az ott megjelenített írók egy-egy írásán. Kíváncsi lennék, hogy az internetet antiszemita halandzsával teleszemetelő figurák mit is tudnának Adytól és a szoborcsoporton mellette megjelenített barátaitól idézni.) Egyébként hadd jelezzem: apám Juhász Gyulának orvosa volt, írt is egy elemzést a költő agyvelejéről.
Ön még érettségi előtt került Pestre. Akkor már foglalkoztatta a pályaválasztás gondolata, mi determinálta azt, hogy történész legyen?
Azt szokták mondani, hogy aki nem ért a matematikához, abból történész lesz. Nem értettem a matematikához, tehát történész lettem. De nem csak ezért. Egy ellenvilágban nőttem fel. Maniunak az apja mondta, amikor a fia magyar tankönyvekből tanult: „jaj, gyermekem, micsoda hazugságokat kell nektek megtanulni.” Ugyanezt a saját bőrömön éreztem, az emberben van valami igazságkeresési szenvedély, nem tudom, hogy miért, lehet, hogy csak bajnak, de lehet, az viszi előre. Igazából történész úgy lettem, hogy Szabad György professzorom megkérdezte, miről szeretném megírni a szakdolgozatomat, s amikor én közöltem, hogy… semmiről. Akkor azt mondta: ezt nem lehet!
Szinte kínálta magát az eredete is, hogy főleg az erdélyi dolgokkal foglalkozzon. A mítoszteremtéssel, annak az eszmetörténeti vonatkozásaival is. Ugyanakkor történész létére foglalatosságai közül nem hiányzik az irodalomtörténet sem. Egy ideig Ön vezette az ELTE román tanszékét? Ez a megbízatás hogyan jött össze?
Úgy, hogy a román tanszéken kitört némi válság, és nem akadt olyan, aki megfelelő képesítéssel a posztot elfoglalhatta volna. Én akkoriban védtem meg kandidátusi értekezésemet Erdély történetéből, így adódott ez. Az Erdély története című gyűjteményes munkában én írtam a reformkori és az 1848–49-es fejezetet. Meg kell mondanom, én nem vagyok nagy irodalmár, kevés írót szeretek, azokat viszont alaposabban olvasom. Elsősorban Camus-t és Dosztojevszkijt. De azért sokat írtam Kazinczyról, igaz, elsősorban a politikusról, és írtam egy könyvet Bartók nagy költeménye, a Cantata profana geneziséről. Egyébként némileg az erdélyi magyar irodalomban nőttem fel, mert megörököltük egyrészt Sényi Lászlónak, másrészt Bornemissza Karolának az Erdélyi Szépmíves Céh-sorozatát. Abból elég sok kötetet megnéztem, és kialakult valami mély erdélyi illuzionizmus bennem, mert Wass Albert és Nagy István, olyanok, akik nem szerették egymást, és akiket én sem nagyon szeretek most, akkor még egész jól megfértek egymás mellett. Voltak a történelemnek olyan pillanatai, amikor sikerült az embereknek együtt dolgozniuk nemesebb eszmények érdekében. Felemelő, és ez az erdélyi elit-illuzionizmus még most is megvan bennem, időnként ehhez visszatérek, ezzel foglalkozom, holott tudom, hogy amit Tündérkertnek nevezünk, az nem tündérkert vagy nagyon is az. Mert a tündérek nem olyan jóságos, hanem kifejezetten ártó lények, és a kortársak is így értették, ameddig Móricz Zsigmond, illetve előtte Gyarmati Zsigáné ezt a mítoszt ki nem találta. Ezzel, azt hiszem, megérkeztünk a mítoszok világába…
Hadd jegyezzek meg még valamit, ami jó cáfolata annak, hogy Miskolczy Ambrus úgymond „nem foglalkozik az irodalommal”: a Várad folyóirat 2011/8-as számában közölt egy érdekes tanulmányt a Mioriţáról, Ballada, folklór, nemzetkarakterológia címmel…
Igen, a Mioriţáról írtam egy nagyobb értekezést és egy könyvet, ami most vár megjelenésre. Alkalom szüli a tolvajt, még a Ceauşescu-korban bejártam a budapesti román nagykövetségre, ahol könyveket kaptam. Ugye, az ember sok mindenre képes, annak megvolt a gyöngéd bája. Miután megtörtént a rendszerváltozás, az egyik ottani atyafi, aki hálás volt nekem, hogy bejártam, mert már senki nem állt velük szóba, közölte: eljött az ideje, hogy engem is kinyírjanak, mert… régi módon írom a történelmet, amint azt az Erdély története is tanúsítja. Zárójelben megjegyzem: szerintem Erdély történetét senki nem írta meg korszerűbben, mint ahogy mi tettük. Ezek után, amikor kijöttem, pontosan tudtam, hogy nekem egy olyan értekezést kell írnom, amelyben minden benne van: történelem, irodalom, és az, amit ma transzkulturalitásnak és interkulturalitásnak nevezünk. A Mioriţa ilyen szempontból ideális volt, mert valóban bejárta a világot, a modern mítoszképzésnek alanya, tárgya, alfája és omegája ebben a mi térségünkben. Be kell vallanom, ez a téma egyik kedvenc szórakozásom, az egyik dédapám pásztor volt Bácskában, tehát némi aktív atavizmus is munkált bennem.
Milyen a viszonya a román kutatókkal, van, akivel érdemben munkakapcsolatot tud tartani?
A magam módján mindig jó kapcsolataim voltak. Ezt részben annak is köszönhettem, hogy apám a Román Akadémiának is a tagja volt, és mondjuk, az eléggé mindenható Ştefan Pascu kollegával egész jól el lehetett beszélgetni az időjárásról, hogy ne beszéljünk másról… Nota bene, még segítette is egy kicsit a kutatásaimat, amennyire tudta, és átszólt a levéltárba, hogy adjanak valami anyagot. Azokkal a román történészekkel van igazán jó kapcsolatom, akik maguk is kutattak a levéltárban. Kialakul egyfajta szolidaritás, még akkor is, ha tudjuk egymásról, hogy bizonyos kérdésekben a véleményünk nem egyezik. A román történetírás mindig is kétpólusú volt. Részint van egy nagyon magas, európai szintű teljesítmény, és hát az ellenpólus az nem egészen ilyen. Számomra, amikor a Ceauşescu-érában, abban a szellemi sivatagban forgolódtam, Henri H. Stahlnak a munkássága volt a vonzó, ahogyan ő e teljesen átpolitizált, átnacionalizált, hiszterizált táj fölé emelkedve, szociológia címén a legjobb, legnemesebb történetírást művelte. Ma pedig ezt az európai csúcsokkal felérő vonulatot Lucian Boia képviseli.
Akiről professzor úr többször is írt…
Igen, most fog megjelenni egy könyvem, amiben három Lucian Boiáról szóló recenzióm szerepel. Ő pontosan példázza azt, hogy a történelem művészet is, írásművészet. Legutóbb Matei Vişniec nálunk, a Román Tanszéken járt, és arról bölcselkedtünk, hogy az irodalom felől sokkal jobban meg lehet érteni egy országot, mint ha a történetírás felől közelítjük meg. Az irodalom árnyalatokat jelenít meg, a történelem meg sémákkal manipulál.
Hadd térjünk rá előadása egyik témájára. Erdélynek a 18. század végén is megvolt a sajátos státusa, ebben fontos szerepe volt az 1796-os országgyűlésnek. Ennek a rendi alkotmányosság visszaállítása volt az egyik fő követelménye. Jól látom ezt?
Ez teljesen így van. II. József vezette be a legbrutálisabb reformdiktatúrát, mely Erdélyben volt a legkeményebb. Irgalmatlanul fölszámolta a rendi nemzeteket, sőt, a „szász nemzet” kifejezést be is tiltotta, nem ismerte el csak az erdélyieket, Siebenbürgereket. Fel akarta számolni „a nacionalizmusokat”. A józsefi politikában van valami „ördögi”, az, amit programszerűen vallott: a nagyokat megalázni és elszegényíteni. Ilyen programmal nem lehet csak ellenhatásokat kiváltani. Felülről akarta nivellálni a társadalmat, az állam szolgáivá tenni mindenkit. Az ő ideálja a modern katonai jóléti állam volt, amelyik úgy működik, mint egy hadsereg. A cél az is volt, a háború, a balkáni hódítás. Ebbe csak belebukni lehetett. Anyja többször is meg akarta fosztani a trónöröklés lehetőségétől, az öccse, Lipót meg őrültnek tartotta, miután elolvasta a különböző állampolitikai fejtegetéseit. Kazinczy a feljegyzéseiben leírja: „A József felvilágosodottsága hadnagyocskai felvilágosodás volt, s igen gyakran csak pajzánság.” Volt viszont egy ragyogó reformnemzedék, amelyik bizonyos mérsékeltebb reformokra hajlandó volt, mint azt az 1790-es évek fejleményei bizonyítják. A rendi alkotmánynak a visszaállítása kiindulópont lehetett volna a mérsékeltebb reformpolitika számára. Közbejött a francia forradalom, a francia forradalom radikalizálódása, párhuzamosan a reakció elhatalmasodása.
Ami a jakobinus mozgalom elterjedését illeti, Partiumban olyan jeles hívei voltak, mint Kazinczy Ferenc avagy Szentjóbi Szabó László, Erdélyben mennyire volt jelen a jakobinizmus?
Hát ez az, amit nem tudunk, tudniillik Bánffy György gubernátor nagyon bölcsen, nagyon okosan eltűntette a nyomokat. Mentek a feljelentések, hogy Erdélyben is hatalmas összeesküvés készül, megalakult a Diána vadásztársaság, egy erdélyi hadsereg felállításának a tervét dolgozta ki. Valószínűleg arra készültek – ahogy a magyarországi jakobinusok is –, hogy adott esetben, ha megjelennek a francia hadak, akkor itt felfordulás lesz, és annak akarták az elejét venni.
Térjünk vissza ahhoz a bizonyos 1795-ös diétához. Állandó kérdés volt Erdély uniója a Magyar Királysággal, a magyar nyelv és kultúra helyzete is. Aranka Györgynek a Nyelvművelő Társaság létrehozására vonatkozó javaslata mennyire maradt a kezdeményezés szintjén, mennyire vált közkinccsé?
Egy hatalmas fordulatnak vagyunk tanúi. Éspedig a nyelvi nemzet megjelenésének. Hadd idézzük Bessenyeit (ha már Biharban vagyunk): minden nemzetet a nyelve tesz tudóssá. Kialakul az a hangulat, az a meggyőződés, hogy a nyugati kultúrához csak az anyanyelven keresztül lehet fölzárkózni, erre a Nyugat a jó példa, ahonnan a latint száműzték. Azt lehet mondani, a történelmi Magyarországot a latin nyelv tartotta össze, mint „lingua franca”, mert horvátok, szlovákok, magyarok, németek, románok ezen a nyelven értették meg egymást. A nyelvi nacionalizmus radikális fordulat, mely elveti a viszályoknak a magvát is. A kérdés most már az: vajon a magyar nyelvet a latin helyére lehet-e ültetni, és meg lehet-e nyerni a magyar nyelvnek a nem magyarokat? De minden nép a maga nyelvén akar tudós lenni, ezt akarják tenni magyarok, románok, szlovákok, horvátok. Az 1848-49-es forradalomnak az a nagy tanulsága, hogy adott esetben mégis lehet valamilyen kompromisszumot, köztes megoldást elérni. És ami tragikus fejlemény, az, hogy Magyarországot nem sikerült Svájccá alakítani. Lónyai Menyhért azokban a márciusi napokban írja a pozsonyi diétáról: hát igen, elképzelhető, hogy most egy éves polgárháborúnak nézünk elébe, és a végén hazánk valamiféle Svájccá alakul…
Ami a reformkort illeti, ugye, Erdélyben is egyre erősebben érződnek a hatásai ezeknek a törekvéseknek. Hadd szorítkozzak csupán két személyiségre, Wesselényi Miklósra és Bölöni Farkas Sándorra gondolok. Mennyire emblematikus alakjai ők ennek a kornak?
Ők az igazi emblematikus figurái ennek a kornak. Hadd kezdjem Bölöni Farkas Sándorral. Amerikát megjárja, a könyve óriási siker, Gyulay Lajos írja róla, hogy amerikai utazását még a hentesek is olvassák Kolozsvárt. Egy másik világnak az üzenetét hozza. Nagyjából ugyanabban az időben járja meg Amerikát, mint Alexis de Tocqueville, a francia történész. Tocqueville briliáns, gazdag fejtegetésekben írja le elméletileg azt, hogy az egyenlőség olyan eszme, amely előtt nincs akadály, az egyenlőségi vágy szenvedélye miden akadályt el fog söpörni. A világ arra felé megy. Bölöni Farkas Sándor ugyanezt mondja el, de az empíria felől közelíti meg a kérdést. Amerikában az embereknek csak egyetlen útlevelük van: a természetjog, az egyenlőség – többet ilyen cenzúrai viszonyok között Erdélyben nem lehetett megtenni. Elszorul az embernek a szíve, miért nem alakulhatott ki nálunk – már csak a cenzúra miatt is – olyan magas, disztinktív diszkusszió, mint a franciáknál. Bölöninek még egy gondolatát érdemes kiemelni, mégpedig a naplójából. A lelkiismeret gondolatát, amikor egy képzeletbeli bíróság elé idézi magát, és azt mondja, igen, „más nemzetnek a nyelvét el akartam venni”. Tudniillik előszeretettel melengette a magyarosítási törekvéseket. És megjelent írásaiban a tolerancia gondolata. Bölöni Farkas Sándor abban segít, hogy a tolerancia eszményét ébren tartsuk, és ne felejtsük el.
És ami Wesselényi Miklóst illeti, miként sommázná az ő történelmi szerepét?
Wesselényi Miklós romantikus hős, a magyar reformmozgalom alapító egyénisége, Kossuthnak a mestere. Wesselényi jelöli ki a reformmozgalomnak az útját, akkor, amikor szembefordul Széchenyivel. Igen, politikai harcot kell vívni, ha az ország nem akar kiszolgáltatott állapotba kerülni. A reformokat nem lehet csak politikai harc útján elérni. Tudniillik ment egy csúnya játék, amelyet II. József úgy mondott: „ha a paraszt nem akar velünk lenni, akkor nekünk végünk van”. Gyakorlatilag az uralkodói hatalom szövetkezni akart a parasztsággal, hogy sakkban tartsa azt a társadalmi réteget, amelyik korszerű alkotmányos berendezkedést kíván. Ez egy az egész térségünkben lezajló játék, Wesselényi ezt ismerte fel, jobbágyfelszabadítással akarta elejét venni. Kossuth már a harmincas években kimondta: előbb-utóbb ki fog törni az európai forradalom. Az ember szabad akar lenni, joga van hozzá. Vörösmarty írta: „Fölfelé megy borban a gyöngy. Jól teszi.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Magyarságot sértő tanulmányok (Figyelmeztet a diszkriminációellenes tanács)
Figyelmeztetésben részesítette a romániai Országos Diszkriminációellenes Tanács a Román Tudományos Akadémiát két tanulmány miatt, amely sértő megállapításokat tartalmaz a magyarságról.
Az egyik tanulmány a 2011-ben hatályba lépett román oktatási törvényt elemzi, a másik a Hargita és a Kovászna megyei románok helyzetével foglalkozik. Mindkét tanulmányt a Román Tudományos Akadémia égisze alatt működő Etnikai Kérdések Európai Tanulmányi Központja tette közzé 2010-ben és 2012-ben Radu Baltasiunak, a központ igazgatójának szakmai vezetésével. Cristian Gojinescu kutató fordult a diszkriminációellenes tanácshoz, mert szerinte a tanulmányokban használt terminológia nem felel meg a tudományos ismérveknek, és sérti a nemzeti kisebbségek jogait, így például az anyanyelv használatához való jogot. A testület kifogásolta egyebek között azon megállapításokat, amelyek szerint „a romániai magyar elitek megpróbálják befolyásolni és megszervezni a demográfiai folyamatokat a magyar etnikumúak reprodukciója érdekében”, illetve „a vegyes házasságokban élő magyar nők román gyereket szülnek, akik kiemelt figyelemben részesülnek”. A diszkriminációellenes tanács szerint ezek a megállapítások hátrányos megkülönböztetésnek minősülnek. A tanács azt ajánlotta az intézetnek, hogy tanulmányaiban ne használjon olyan megállapításokat, amelyek sértik a magyarok méltóságát.
Ionel Haiduc, a Román Tudományos Akadémia elnöke elmondta, a két írás nem tartozik az akadémia hivatalos dokumentumai közé, a hozzájuk tartozó valamennyi intézet maga felel azért, amit közöl.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elbocsátották a magyarok védelmére kelt román tudományos kutatót
Elbocsátották állásából Cristian Gojinescu tudományos kutatót, akinek a panasza nyomán a diszkriminációellenes hatóság figyelmeztetésben részesítette a Román Tudományos Akadémia égisze alatt működő Etnikai Kérdések Európai Tanulmányi Központját (CESPE) a magyarságot sértő tanulmányok miatt – közölte kedden az Adevarul című liberális napilap.
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) július 10-én megállapította, hogy a CESPE a magyarságot sértő tanulmányokat publikált Radu Baltasiunak, az intézmény igazgatójának szakmai vezetésével. A testület kifogásolta egyebek között azon megállapításokat, amelyek szerint "a romániai magyar elitek megpróbálják befolyásolni és megszervezni a demográfiai folyamatokat a magyar etnikumúak reprodukciója érdekében", illetve "a vegyes házasságokban élő magyar nők román gyereket szülnek, akik kiemelt figyelemben részesülnek". A tanács azt ajánlotta az intézetnek, hogy tanulmányaiban ne használjon olyan megállapításokat, amelyek sértik a magyarok méltóságát. A vizsgálat Cristian Gojinescu tudományos kutató panasza nyomán indult januárban, aki szerint az akadémia logója alatt publikált tanulmányok terminológiája nem felel meg a tudományos ismérveknek. A kutatót április elsejei hatállyal elbocsátották állásából, ezt azonban – az Adevarul szerint – csak három hónap késéssel, a napokban tudta meg.
Gojinescu a lapnak elmondta, hogy korábban hiába próbálta figyelmeztetni az akadémia vezetőségét főnöke gyűlölködésére, aki más írásaiban állítólag "tartalom nélküli, de követelőző, tehát nagyon agresszív" betolakodóknak minősítette a magyarokat, akik "azzal vesztegetik idejüket, hogy identitásukat egy olyan térségre kiterjesszék, amely nem az övék".
A diszkriminációellenes hatóság elmarasztaló döntése után Ionel Haiduc, a Román Tudományos Akadémia elnöke vizsgálatot ígért az ügyben. Hozzátette, Baltasiu nem értesítette az akadémiát Gojinescu elbocsátásáról. Haiduc ugyanakkor leszögezte, a tanulmányi központok írásai nem tartoznak az akadémia hivatalos dokumentumai közé, az akadémiához tartozó valamennyi intézet maga felel azért, amit közöl.
MTI

Tudományos magyarságfóbia
Megvált egyik munkatársától az akadémia háttérintézménye, az Etnikai Kérdések Európai Tanulmányi Központja, miután a kutató bepanaszolta az intézményt a diszkriminációellenes tanácsnál. A háttérben etnikai ügy áll, ugyanis Cristian Gojinescu a felettese szakmai irányítása alatt megjelentett, magyarokat sértő tanulmányait kifogásolta. A történteknek Cseke Péter Tamás járt utána.
Félrevezető fotó látható a mai napig is a Román Tudományos Akadémia égisze alatt működő Etnikai Kérdések Európai Tanulmányi Központja (CESPE) honlapján (www.cespe.ro). A fényképen heten ülnek körül egy asztalt, láthatóan jó kollegiális hangulatban, mert mindannyian nevetnek vagy mosolyognak. Ők szociológusok, történészek, a tanulmányi központ kutatói. A fotó azért félrevezető, mert az intézményben távolról sem olyan jó hangulat, mint ahogy a felvétel érzékelteti. Ráadásul a fényképen szereplő egyik férfi már áprilistól nem is a CESPE munkatársa: kirúgták, mert bepanaszolta az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD) a – szavai szerint – „gyűlölködő” felettesét, Radu Baltasiu igazgatót, akinek a szakmai irányítása alatt a központ a magyarokat sértő állításokat tartalmazó tanulmányokat jelentetett meg. A CNCD július 10-án hozott határozatában megállapította: Cristian Gojinescunak igaza van.
Asztalos: sértő volt több állítás A kutató panasza nyomán a testület figyelmeztetésben részesítette a Román Tudományos Akadémiát két tanulmány miatt. Asztalos Csaba, a CNCD elnöke az Erdélyi Riportnak elmondta: a tanács öt szavazattal egy ellenében döntött úgy, hogy a tanulmányok diszkriminatív és sértő megállapításokat tartalmaznak a magyarságról. Az egyik tanulmány a 2011-ben hatályba lépett román oktatási törvényt elemzi, a másik a Hargita és Kovászna megyei románok helyzetével foglalkozik. A 2010-ben, illetve 2012-ben az akadémia logójával közétett tanulmányoknak Radu Baltasiu, a központ igazgatója volt a szakmai irányítója.
A testület elnöke lapunknak elmondta, Cristian Gojinescu kutató fordult a diszkriminációellenes tanácshoz, mert szerinte a tanulmányokban használt terminológia nem felel meg a tudományos ismérveknek, és sérti a nemzeti kisebbségek jogait, például az anyanyelv használatához való jogot. A CNCD kifogásolta egyebek közt azon megállapításokat, amelyek szerint „a romániai magyar elitek megpróbálják befolyásolni és megszervezni a demográfiai folyamatokat a magyar etnikumúak reprodukciója érdekében”, illetve „a vegyes házasságokban élő magyar nők román gyereket szülnek, akik kiemelt figyelemben részesülnek”. „Ezek a megállapítások hátrányos megkülönböztetésnek minősülnek. A tanács ezért azt ajánlotta az intézetnek, hogy tanulmányaiban ne használjon olyan megállapításokat, amelyek sértik a magyarok méltóságát” – magyarázta Asztalos.
Aki „eladta magát” a magyaroknak Cristian Gojinescu szerint kirúgása egyértelműen összefügg azzal, hogy megkereste panaszával a diszkriminációellenes tanácsot. „A főnököm bosszújának az áldozata vagyok. Nemcsak kirúgott, de azt terjeszti rólam, hogy eladtam magam a magyaroknak” – nyilatkozta az Erdélyi Riportnak.
A kutató elmondta, már múlt év tavaszán jelezte az akadémiának, hogy a CESPE a magyarságot sértő tanulmányokat közölt. Azért érezte szükségét ennek, mert szerinte „a tudományossággal összeférhetetlen” a tudományosnak szánt két munkában használt terminológia. „Úgy éreztem, szégyent hoznak a kutatócsoportunkra ezekez a tanulmányok” – magyarázta. Előbb megpróbálta házon belül intézni az ügyet. „Közvetíteni szerettem volna az akadémia és Radu Baltasiu igazgató között. Többször kihallgatást kértem az akadémia elnökénél is, ám ők elhárítottak, megpróbálták szőnyeg alá söpörni az ügyet” – fogalmazott a kutató.
Az igazgató bosszúintézkedései már tavaly októberben elkezdődtek Gojinescu szerint. Baltasiu eltüntette az intézmény jelenléti naplóját, s utóbb azzal vádolta meg a beosztottját, hogy nem jár rendesen dolgozni. Utána lecserélte a zárat az irodáján, így be sem jutott az íróasztalához, majd megszüntette hozzáférését a hivatali elektronikus postaládájához. „November elején kaptam tőle egy levelet, amelyben figyelmeztet, hogy az utóbbi két évben nem jelentettem meg egyetlen írást sem a CESPE online folyóiratában, az Etnosferában, ezért a központ belső szabályzata és a munkatörvény előírásainak értelében munkajogi szankciókra számíthatok. Hát persze, hogy nem jelentettem meg cikkeket, hiszen az igazgató volt az, aki nem volt hajlandó publikálni az írásaimat” – mondta a kutató, akinek végül Baltasiu a fizetését is levágta: tavaly december óta egy lej bért sem kapott a CESPE-től. Minderről Gojinescu az akadémia vezetőségét is tájékoztatta beadványaiban, minden eredmény nélkül.
„Ezek után januárban eldöntöttem, a diszkriminációellenes tanácshoz fordulok panasszal. Meg akartam tudni, valóban nekem van-e igazam” – idézte fel a történteket. Ekkor már eldurvult a viszonya az igazgatóval: Gojinescu szavai szerint Radu Baltasiu azzal fenyegette meg, hogy kirúgja állásából, ha nem vonja vissza panaszát. A kutató ezek után sem hagyta annyiban, újabb kihallgatást kért az akadémia elnökétől és alelnökétől is. Ezúttal fogadták az intézmény vezetői, meghallgatták panaszát arról, hogy a központ igazgatója már fizetést sem folyósít számára, ám nem történt semmi. „Olyasmiket mondtak, hogy meglátjuk, megnézzük, mit tehetünk. Arra hivatkoztak, hogy most éppen húsvét van, vagy más kifogásokat kerestek. Nem akartak szembesülni a történtekkel” – mesélte lapunknak.
Júniusban Gojinescu a Bukaresti Területi Munkaügyi Felügyelőséghez fordult tisztázni munkajogi helyzetét. Az intézmény azonban tudomására hozta, hogy kirúgták az állásából: Radu Baltasiu április 24-én értesítette a felügyelőséget arról, hogy április elsejei hatállyal a kutató már nem a központ munkatársa. Gojinescu ekkor eldöntötte, hogy a bíróságon keresi igazát. Azt állítja, bizonyítani tudja, hogy igazságtalanul – bosszúból – rúgták ki állásából. „Bizonyítékaim vannak arra, hogy az igazgató lecserélte a zárat az irodámban és eltüntette a jelenléti naplót. Hogyan tudjam igazolni, hogy bejárok dolgozni, ha egyszer nincs napló? Fültanúim vannak emellett arra is, hogy Baltasiu április 8-án megfenyegetett, kirúg az állásomból” – mondta Gojinescu.
A kutató szerint felettesének nem lehetett panasza a szakmai tevékenységére. Több írása is megjelent múlt évben az akadémia által kiadott, a romániai kommunista rendszert elemző tanulmánykötetben, emellett európai folyóiratokban közöl rendszeresen. „Tudta, hogy szakmai alapon nem tud rajtam fogást találni, ezért folyamodott olyan cselszövésekhez, mint a jelenléti napló eltüntetése” – tette hozzá. Mint mondta, ha pert nyer, az akadémia is kínos helyzetbe kerül, amiért hónapokig igyekezett eltitkolni a CESPE-nél történteket.
Mit mond az akadémia elnöke? A diszkriminációellenes hatóság elmarasztaló döntése után Ionel Haiduc, a Román Tudományos Akadémia elnöke vizsgálatot ígért az ügyben. „Tudom, hogy Cristian Gojinescu és Radu Baltasiu jó ideje konfliktusban állnak egymással. Az igazgató azt állítja, hogy a kutató nem jár be dolgozni, nem írja alá a jelenléti naplót. Ezért vizsgálatot rendeltem el. Az igazság valahol középen van, de elképzelhető, hogy bírósági ügy lesz a konfliktusból” – nyilatkozta Haiduc az Adevărul napilapnak. Azt maga az akadémia elnöke is elgondolkoztatónak tartja, hogy Baltasiu nem értesítette az akadémiát Gojinescu elbocsátásáról. A CNCD elmarasztaló döntésével kapcsolatban ugyanakkor leszögezte: a tanulmányi központok írásai nem tartoznak az akadémia hivatalos dokumentumai közé, az akadémiához tartozó valamennyi intézet maga felel azért, amit közöl.
Kiss Tamásékat is belekeverte Baltasiu A kutatót eltávolító igazgatót nem sikerül megszólaltatnia az Erdélyi Riportnak. Válaszok helyett elküldte lapunknak azt a közleményét, amelyet román lapoknak küldött, és amelyeket – állítása szerint – a címzettek nem voltak hajlandóak leközölni. Állásfoglalásában Baltasiu leszögezi: Cristian Gojinescu elbocsátásának semmi köze az Országos Diszkriminációellenes Tanács határozatához. „A munkatörvénykönyv előírásainak megfelelően váltunk meg tőle, mert sorozatosan hiányzott a munkahelyéről. Ha úgy érzi, igazságtalanság érte, forduljon bírósághoz” – közölte Baltasiu.
Az igazgató tájékoztatása szerint az intézmény megfellebbezi a CNCD elmarasztaló határozatát. Arra hivatkozik, hogy a két tanulmányban kifogásolt passzusok tulajdonképpen magyar szerzőktől származnak, mert Csata István és Kiss Tamás Hargita megye demográfiai perspektívái című munkájából vett idézetek. „A CNCD minket szankcionált, holott két magyar kutatót kellett volna büntetnie: Csata Istvánt és Kiss Tamást” – fogalmaz Baltasiu.
Az igazgató által hivatkozott tanulmány letölthető Hargita Megye Tanácsának honlapjáról. Fedőlapján ez szerepel: „Ez kézirat. Ebben a formájában nem idézhető!” Lapunk megkereste Kiss Tamást is az ügyben. A kolozsvári kisebbségkutató intézet munkatársa elmondta, a tanulmányt korábban Hargita megyei önkormányzat megrendelésére írták. „Valóban használtuk a munkánkban az etnikai reprodukció kifejezést, de hát ez bevett fogalom a szakmában. Másfelől a CESPE tanulmányai a kontextusból kiragadva, ferdítően közöltek részleteket tőlünk” – mondta a szociológus.
Baltasiu paramilitáris kiképzőtáborokat vizionál
Cristian Gojinescu felhívta a figyelmünket arra, hogy Radu Baltasiu különböző weboldalakon és blogokon korábban is közölt olyan állításokat, amelyek szerinte bizonyítják, hogy egykori felettesének „van valamilyen baja a magyarokkal. Ezekből idézünk néhányat: „Milyen történészek a Kommunizmus Bűneit Kutató Intézet munkatársai, ha nem képesek összekapcsolni a magyar fasizmust a revizionizmussal és az irredentizmussal, és nem húzzák meg a vészharangot egy Romániával szomszédos EU-tagállam, Magyarország politikusainak kijelentése hallatán?”; „A magyar fiatalok agymosáson mennek keresztül: azt sulykolják beléjük, hogy a magyar egy felsőbbrendű nemzet”; „Az úgynevezett Székelyföld a román államtól idegen államstruktúrákat őriz a Kárpátok szívében, amely hungarista geopolitikai logika szerint alakult ki”; „A magyar elit jelentős része a román államot közvetlen módon destabilizáló technikákat alkalmaz: jó néhány éve magyar paramilitáris kiképző táborokat szerveznek Románia területén magyarországi segítséggel”; „A magyarok azzal vesztegetik az idejüket, hogy olyan térségekre terjesztik ki az identitásukat, amely soha nem volt az övék. Így Európa szívében agresszív, követelőző emberek születnek. Furcsa egy kultúra”.
CESPE: magyar témákról, magyar kutatók nélkül
Honlapja szerint az Etnikai Kérdések Európai Tanulmányi Központja (CESPE) a Román Tudományos Akadémia kutatóintézete, amelyet 1991-ben hoztak létre kormányhatározattal. Az intézet elsősorban a romániai etnikumközi kapcsolatok dinamikáját vizsgálja, s megpróbálja feltérképezni a romániai nemzet kisebbségek, illetve a határon túli románok legfontosabb problémáit. A honlap szerint a CESPE célja aktívan segíteni a Romániában élő etnikai közösségeket kulturális identitásuk megőrzésében. „Szociológiai, antropológiai, demográfiai és etnográfiai vizsgálataink az etnikai közösségeknek az európai átalakulások kontextusában bekövetkezett identitásválságait is nyomon követik” – fogalmaznak a CESPE alapítói. Ahhoz képest, hogy 22 éve tevékenykedő intézményről van szó, a honlapon csak kis számú tanulmány érhető el. A legfrissebb a CNCD által is elmarasztalt jelentés az új oktatási törvényről. Akad néhány sokat ígérő cím: „A romániai nemzeti kisebbségek jogai”; „A magyar kérdés Romániában”; „A román geopolitika és a magyar revizionizmus”; „Az erdélyi magyar kérdés szintézise”; „A románok lakta székelyföldi települések listája”; „A moldovai római katolikusok”. A CESPE felsorolja honlapját azokat a szakembereket, kutatókat, akikkel rendszeresen együttműködnek: nincs közöttük egyetlen magyar sem.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Ellopott erdők nyomában
Történelmi családhoz fűződő múltját letagadva végezhetett középiskolát, majd egyetemet. A székely közbirtokosság történetének megírója és a közbirtokossági javak visszaszerzésének vezéralakja, Garda Dezső szerint képtelenek vagyunk tanulni múltunk hibáiból.
– Mennyire határozza meg pályája alakulását, ha valaki történelmi családból származik? Ösztönösen jobban vonzódik a történelem iránt?
– A hatvanas évekbeli gyerekkoromban ez az örökség súlyos koloncnak számított, apám legszívesebben titkolta volna, hogy ne hozzon nehéz helyzetbe. Dédnagyapám, Garda József az 1848-as forradalom szabadságharcosa volt, majd külföldről való hazatérte után a nagyenyedi kollégiumban tanított. Az 1899-es nyugdíjazásakor ő volt a kollégium utolsó teológiai tanára, ekkor szűnt meg ugyanis a tanintézet egyetemi rangja. Nagyapámat, Garda Kálmánt az erdélyi hangyaszövetkezeti mozgalom egyik vezéregyéniségeként tartották számon. A családi múltat leginkább apám szenvedte meg 1948 után: politikai okokból, koholt vádak alapján többször is börtönre ítélték, 1961-ben pedig gyanús körülmények között halt meg.
– Megbélyegzett család sarjaként hogyan lett történész?
– Úgy is fogalmazhatnék: sok szerencsével. Édesanyám Kolozsváron szült meg, ott állították ki a születési bizonyítványom, így sikerült „letagadnom” a nagyenyedi múltamat. Egy kevésbé ismert kolozsvári középiskolába írattak, hogy ne szúrjak szemet senkinek, majd bejutottam a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelemszakára, amelyet 1973-ban végeztem el.
– Milyen volt a Ceauşescu-korszak kezdetén történelmet tanulni Kolozsváron? Egyáltalán: lehetett-e elfogulatlanul beszélni a román, illetve a magyar történelemről?
– Kedvenc tanárom és szellemi mentorom, Imre István jeles történészünk kivételével alig tudok olyan embert említeni, akire fel tudtam nézni egyetemi éveim során. A tanárok többsége belesimult a tájba, lojálisak voltak a rendszerhez. Diákként legtöbben Imre Istvánnál találtunk „menedéket”, ő vezetett rá a történészi munka igazi kihívásaira. Sem a román, sem a magyar történetírással szemben nem volt elfogult. Amikor egyetem után megkerestem, hogy foglalkozzam-e magyar őstörténettel, turkológiával, óva intett tőle, nehogy elcsússzak ezen a pászmán. Külföldön akkor már megjelentek történelmi legendák a 30-40 ezer éves székely népről, meg arról, hogy Hannibál is székely volt, így nekem is felcsigázta a fantáziámat. Imre István négyszemközt azt mondta: ez a fajta magyar őstörténet és a dákó-római kontinuitáselmélet között az a hasonlóság, hogy mindkettő mese.
– A székely közbirtokosság erdélyi szakértőjeként tartják számon. Hogyan lelt erre az útra?
– A történetíráshoz szóló első fogódzót Imre Istvántól kaptam, aki a Változó valóság című tanulmánykötet összeállításakor beajánlott a Kriterion Könyvkiadóhoz. Ezt követően folyamatosan jelentek meg hazai lapokban a székely történelemmel kapcsolatos írásaim. Miközben Gyergyóremetén, majd Gyergyószentmiklóson tanítottam történelmet, levéltárakban kutattam a székely múltat. Helyi ismertségemnek köszönhetően az akkori városvezetőség engem kért fel Gyergyószentmiklós történetének megírására. És ez lett a vesztem.
– Ezt hogyan értsük?
– Fiatal történészként nem voltam tisztában azzal, hogy egy ilyen munkának milyen politikai feltételeknek kell megfelelnie. Kutattam az elérhető levéltári forrásokat, hónapokon át dolgoztam keményen, közben innen is, onnan is érkeztek a furcsábbnál furcsább kérések. Az egyik pártvezető azt követelte, hogy külön fejezetet szenteljek Mihai Viteazul gyergyói látogatásának, és írjam meg, mekkora lelkesedéssel fogadták a székelyek a román vajdát. Amikor értetlenkedve visszakérdeztem, hogy ezt honnan veszi, rám mordult, hogy e nélkül nem fog a könyv megjelenni. Nem adtam be a derekam, a könyvet mégis kinyomtatták. Az öröm azonban nem sokáig tartott, mert a Szekuritáté már a nyomdából elkobozta a teljes tételt.
– Bezúzták?
– Annál is szörnyűbb dolog történt: elégették. Ezt a szekusdossziémból tudom: az a Rab István adott parancsot a könyv elhamvasztására, akit éberségéért Gyergyószentmiklósról Kovászna megye első titkárává avanzsáltak. De más is történt akkor, amiről szintén a rendszerváltás után szerezhettem tudomást. Imre Istvánt, mint egykori tanáromat a Szekuritáté arra akarta rákényszeríteni, hogy írjon elítélő jelentést a könyvről, amely alapján eljárást kezdeményezhettek volna ellenem. A dossziém tanúsága szerint ezt Imre István a fenyegetőzések ellenére megtagadta.
– Hogyan vészelte át ezt az időszakot?
– Több száz oldalas szekusdossziém szerint minden lépésemet követték, de nem távolítottak el a tanügyből. Talán elmagyarázta valaki nekik, hogy mégsem államellenes tevékenység, ha saját történelméről ír a történész. Tény, hogy több könyvem nem jelenhetett meg: a Kriterionnál két kötetem állt várólistán 1989 decemberéig. Az akkori híres cenzor, Koppándi Sándor egyenesen Elena Ceauşescunak írt levelet az egyik kéziratom ügyében, nehogy megjelenhessen a székelyek cenzúrázatlan története. Öröm az ürömben, hogy mindeközben a román történészek körében is többen kezdtek érdeklődni a székelyek történetéről. Demény Lajosnak köszönhetem, hogy 1984–85-ben a Román Akadémián román történészek előtt több részből álló előadássorozatot tarthattam a székelység történetéről. A román és magyar pártfőtitkár, Ceauşescu és Grósz Károly találkozása alkalmával a Scânteia írt részletes beszámolót az akadémián tartott előadásaimról, a cikk szerint az erdélyi magyar történészek szabadon tanulmányozhatják saját történelmüket. Kapóra jöttem.
– A székely közbirtokosságról akkoriban még aligha eshetett szó...
– Ennek a története már átnyúlik a rendszerváltás utáni évekre. Egy svédországi magyar keresett meg, akinek édesapja a gyergyószentmiklósi közbirtokosság menedékházát bérelte. Arra kért, írjam meg a székely közbirtokosság történetét, mert nem jutnak adatokhoz. Kötélnek álltam, a teljes mű azonban csak tíz év múlva, 2002-ben készült el. A munka óriási levéltári kutatást igényelt, Csíkszeredától Kolozsváron át Budapestig minden fellelhető forrást megkerestem. A közbirtokosságért vállaltam 1996-ban a parlamenti képviselőséget is.
– Pedig akkor még szó sem volt a közbirtokossági javak visszaszolgáltatásáról. A dokumentáció birtokában erre nagyobb esélyt látott?
– Amikor az RMDSZ színeiben bejutottam a parlamentbe, román körökben is felfedeztek közbirtokossági szakértőként. Beválasztottak a Román Erdőbirtokosok Szövetségének vezetőségébe, elkezdtük a tájékozódást. Tudtam, hogy az erdélyi közbirtokossághoz hasonló közösségi tulajdonforma létezett Moldvában és Olténiában is. Azzal is tisztában voltam, hogy az akció csak akkor lehet sikeres, ha nem csak a magyarok kérik vissza jussukat, hanem a román közbirtokosok is. Vasile Lupu parasztpárti képviselővel közösen mozgósítottuk a Vrancea megyei közbirtokosokat, velük együtt más moldvai, olténiai és erdélyi közbirtokosok is tüntettek Bukarestben, sőt, a parlamentben is rendeztünk egyféle közmeghallgatást. A román politikumnak lépnie kellett, annak ellenére, hogy a Demokrata Konvenció egyetlen pártja sem akarta igazán rendezni ezt a kényes ügyet.
– Mitől volt ez kényesebb téma, mint másféle tulajdon visszaszolgáltatás?
– A parlament folyosóin elkezdődött a suttogó propaganda, hogy a székelyeket akarjuk helyzetbe hozni. A román politikát nem az érdekelte, hogy több százezer hektár moldvai közbirtokossági erdő kerül vissza a románok tulajdonába, hanem az zavarta őket, hogy a székelység túlságosan megerősödik gazdaságilag. Hosszú és gyötrelmes időszak volt, saját törvénykezdeményezésemet a parlamentben lesöpörték az asztalról. Kompromisszumos megoldásként Vasile Lupu a 2000/1-es földtörvénybe rejtette el a közbirtokossági erdők visszaadását, ez ment át a törvényhozáson.
– Mondhatnánk: minden jó, ha a vége jó. Az elmúlt tíz évben sikerült visszaszerezni a teljes közbirtokossági vagyont?
– Ez sem ment könnyen. A hatalomra kerülő Szociáldemokrata Párt egyik első lépése a visszaszolgáltatás leállítása volt. Az RMDSZ és a PSD közötti egyezség nyomán született meg a 120-as sürgősségi kormányrendelet, amely a törvény alkalmazását szabályozta. Ez kimozdította ügyünket a holtpontról, mára visszaszereztük a teljes közbirtokossági vagyont, az új rendelet alkalmazási módszertanát viszont úgy alkották meg, hogy idegen elemek dönthessenek az igazi tulajdonosok feje fölött. Ebben az RMDSZ is érdekelt volt, hiszen soraiban foglalt helyet a székelyföldi famaffia jelentős része. Érdekes módon azonban az első években a magyar polgármesterek, és egyéb tisztségviselők hátráltatták legvehemensebben a törvény alkalmazását, olyan emberek, akik közvetlen hasznot húztak az illegális fakitermelésből. Nagyon nehezen lehetett visszaszolgáltatni a magán- és a közbirtokossági erdőket. Parlamenti mandátumaim erre a harcra mentek rá.
– RMDSZ-képviselőként harcolt az RMDSZ-es famaffia ellen?
– Egyértelművé vált, hogy ez a harc nem lehet hosszú távú, ki is utáltak a szervezetből, kényszerpályára kerültem, politikai pályafutásom véget ért. Az első székelyföldi közbirtokosságokat magam alapítottam még a törvény megjelenése előtt. Akkoriban mögöttünk álltak a teljes faluközösségek, míg ezek vezetőit ellenem nem fordították. A közbirtokossági vezetők a legtöbb helyen nem akarták megérteni, hogy a közbirtokosság közösségi tulajdon, ami iránt közösségi felelősséggel tartozunk. Ennek a folyamatnak lett az áldozata a gyergyóalfalui alpolgármester is. Székelyföld szomorú helyzetben van: erdeinek kiirtásával saját jövőjét lopja el.
– Önt hallgatva, az az érzésünk, hogy a történelem ismétli önmagát.
– Egyik új könyvem a két világháború közötti Gyergyói-medence közéletéről szól. Megdöbbentő felismerés, hogy mekkora a hasonlóság a korabeli magyar párt és az RMDSZ között. A politikum akkor sem, most sem ismeri fel az egyszerű emberek boldogulásának fontosságát. Nem tudunk, vagy nem akarunk hibáinkból tanulni.
Garda Dezső
Szociográfus, történész, politikus, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem oktatója. 1948-ban született, 1973-ban szerzett történész diplomát a kolozsvári egyetemen, a rendszerváltásig Gyergyóremetén és Gyergyószentmiklóson tanított történelmet. 1996-2008 között az RMDSZ Hargita megyei képviselője volt a román parlamentben, a közbirtokossági törvény megalkotója, a közbirtokossági erdők visszaszerzésének kezdeményezője. 2002-ben jelent meg A székely közbirtokosság című, két kötetes történelmi munkája. A rendszerváltás óta mintegy húsz, a székely történelemmel kapcsolatos könyvet, tanulmányt publikált.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Gabriel Catalan: A kommunizmus elítélése
(Részletek egy hosszabb tanulmányból)
Immár közel hét év telt el azóta, hogy Traian Băsescu elnök a Román Parlamentben 2006. december 18-án hivatalosan elítélte azt a kommunista rendszert, amely országunkban volt, vállalva a („Végső”?!) Jelentést, amelyet a Vladimir Tismăneanu által vezetett bizottság szerkesztett. A bizottság hivatalos neve: a Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Enöki Bizottság. Miután az Elnöki Hivatal honlapján hosszasan csíszogatták (többször is változtattak rajta, korrigálták), ez a jelentés 2007 novemberében végre megjelent könyv alakban is a Humanitas Kiadó gondozásában, egy rangos belföldi könyvvásár alkalmából.
2008-ban a Polirom Kiadó tankönyvet jelentetett meg O istorie a comunismului din România (A romániai kommunizmus egyik története) címmel az IICCR – a Romániai Kommunizmus Bűntetteit Kutató Intézet – megbízásából; 2009-ben pedig megjelent e könyv második és javított kiadása, ugyancsak az említett kiadónál. Ez volt a Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Elnöki Tanácsadó Bizottság (2007—2009) egyetlen nagy műve, amelynek az volt a fő feladata, hogy megvizsgálja, miként léptetik életbe a téma feldolgozására létrehozott első elnöki bizottságnak a fentebb említett, Végső Jelentésében megfogalmazott ajánlásokat, valamint hogy tanácsokat adjon az állam elnökének azzal kapcsolatban, hogy hol tartanak az említett ajánlások életbeléptetését illetően, továbbá az, hogy használható megoldásokat kínáljon a menet közben feltárt problémák megoldását elősegítő stratégiák kidolgozásához. Meg kell jegyeznünk, hogy a Bizottság fennállásának egész ideje alatt csupán Vladimir Tismăneanu „helyettesei”, a két koordinátor: Cristian Vasile és Dorin Dobrincu kapott fizetést az Elnöki Hivataltól, olyant, mintha elnöki tanácsadók lettek volna, a többi bizottsági tagnak legfeljebb az utazási és elszállásolási költségeit számolták el.
Úgyszintén meg kell említenünk, hogy 2012-ben a iaşi-i Polirom Kiadónál megjelent egy újabb dokumentumkötet a kommunista időszakról, az első, amelyik a Ceauşescu-időszakkal foglalkozik, Istoria comunismului din România. Vol. II: Documente. Nicolae Ceauşescu (1965—1971) – A romániai kommunizmus története. II. kötet: Dokumentumok. Nicolae Ceauşescu (1965—1971) címmel. A kötet szerkesztői Mihnea Berindei, Dorin Dobrincu és Armand Goşu.
Ugyancsak említésre méltó, hogy 2007 júliusában megváltozott a Romániai Országos Levéltár (ANR) vezetősége, 2010 januárjában pedig a Securitate Archívumát Tanulmányozó Országos Tanácsé (CNSAS) is. Viszont mindaz az előrelépés, amit az ANR-ben Dorin Dobrincu vezérigazgató öt év alatt elért, meglehetősen kevés, rendkívül behatárolt, részleges ahhoz képest, amit a köz elvárt tőle. A kommunizmus időszakára vonatkozó dokumentumoknak csak egy kis részét bocsátotta a kutatók rendelkezésére, miközben azok, amelyeknek valóban nagy történelmi és ugyanakkor igazságszolgáltatási jelentőségük van (beleértve az Államtanács vagy az államfő törvényerejű rendeleteit, a Minisztertanács egyes határozatait illetve utasításait, miniszteri rendeleteket stb.) továbbra is titkosak maradtak, a vigilens levéltárosok és a belügyminisztérium régebbi valamint újabb alkalmazottai elrejtették azokat. Dorin Dobrincu 2009 decemberétől – a Belügyminisztérium átalakítása után – már csak igazgatói rangban végezte munkáját, 2012 júniusának közepéig, amikor Ioan Rus belügyminiszter úgy döntött, hogy nem hosszabbítja meg újabb hat hónappal a Dorin Dobrincu mandátumát, habár azt korábban megtette már kétszer. Ami pedig Dragoş Petrescut illeti, aki 2006 márciusától a CNSAS Kollégiumának a tagja, és akit Románia elnökének javaslatára 2010-ben a Kollégium elnökévé választottak, az általa elért valós sikerek is gyakorlatilag jelentéktelenek.
Semmi esetre sem valósult meg „a második célkitűzést”, nevezetesen: az ANR demilitarizálása, vagyis „a Romániai Országos Levéltár kivonása a Közigazgatási és Belügyminisztériumnak való alárendeltségből, abból az alárendeltségből, amelyet 1951-ben, a sztálini időszak kellős közepén helyezték, vagy legalább a Levéltár lényeges mértékű autonomizálása a Minisztérium vezetőségével való kapcsolatában, amelyben az abszurd titkosítást rákényszerítik”; és az sem valósult meg, hogy „a CNSAS-t segítse a titkosszolgálatokkal való nézeteltérések esetében, az átadni való dokumentumok kérdésben”, ellentétben azzal, miként azt Cristian Vasile úr fellengősen, s az ahhoz illő tudatlansággal és felületességgel állítja egy nemrég megjelent dicsőítő cikkében, amelynek a hivalkodó címe: Öt évvel a Végső Jelentés után. A kommunista rendszer – nem csupán szimbolikus – elítéléséről.
Valójában az ANR továbbra is a Belügyminisztérium keretén belül működő intézet, ugyanúgy miként 2007 júliusa előtt volt, továbbra is katonai egység státusa van, tökéletesen militarizált és gyakran abszurd procedúrák, módszerek, szokások és szabályzatok szerint működik, sőt a vezetősége megőrzött szinte minden együgyű reflexet, amit elődjeitől örökölt. A CNSAS pedig még kevésbé fejlődött jó irányba, pontosan olyan ferdén működik, mint korábban: a Kollégiumban éveken át üresen tátongott két hely (csak 2012-ben sikerült betölteni azokat), a működését meghatározó törvényes előírások továbbra is súlyosan csonkítják az intézmény jogait, viszont a CNSAS-nál továbbra is helye van a nepotizmusnak, a nemtörődömségnek és a hozzá nem értésnek, amit már alapításától fogva megszoktunk tőle (még akkor is, ha az utóbbi években átvett néhány dossziét a Securitate örökébe lépett titkosszolgálatoktól, ezeknek az iratcsomóknak a száma kevés, rendkívüli figyelemmel válogatták ki őket, és nehezen férhetnek hozzájuk az önálló kutatók; sőt a CNSAS birtokában lévő dokumentumok nagy részéről nincs minimális leltár, amely a közönség rendelkezésére állna, és az elemi irattári nyilvántartás is hiányzik, függetlenül attól, hogy a CNSAS mikor vette át a dokumentumokat).
Hát mindössze ennyit produkált egy bő „ötéves terv” alatt a romániai kommunizmus kései és bátortalan elítélése. A jelentés konklúzióiból következő és ott javasolt intézkedések közül egyiket sem léptették életbe. Való igaz, hogy rengeteget beszéltek a kommunista időszakról szóló múzeum létrehozásáról (különösképpen az utóbbi időszakban), de mindmáig nem találtak elegendő pénzalapot hozzá, és megfelelő helyiséget sem; szó volt a hajdani politikai foglyoknak szánt kártérítés növeléséről, és ígéretek is elhangzottak erről; de a lusztrációs törvény tervezetét időtlen időkig halogatják, sőt a rajta végzett módosításokkal lényegében elferdítették a készülő jogszabályt azok a parlamenti tagok, akik szorosan kötődnek, közvetlenül vagy közvetve (értsd: családtagjaik révén) a parancsuralmi múlthoz, a CNSAS pedig újból előszedte (jobban mondva folytatja) az ócska gyakorlatot: az igazság elrejtésének és az „erkölcsi halottak”-nak, vagyis a hazai politikai személyiségek többségnek tisztára mosását.
Érdemes megjegyeznünk, hogy 2008 decemberében meghalt Constantin Ticu Dumitrescu azok után, hogy egész éven át fúrták—faragták, amíg – nyilván negatív értelemben – radikálisan meg nem változtatták, azt a törvényt, amelynek alapján a CNSAS működik. Vagyis lemészárolták a 187/1999. számú törvényt (amely immár csupán halvány maradványa annak a jogszabálynak, amelyet eredetileg a Ticu törvényének neveztek). Az Alkotmánybíróság ugyanis a 2008. január 31-én hozott 51. számú Végzésével részben alkotmányellenesnek nyilvánította azt (lásd az eredményt, a 2008. november 14-i keltezésű 293. számú törvényt, amelyik a 24/2008. számú Sürgősségi Kormányrendelet törvényerőre emeléséről intézkedik. Ez a kormányrendelet az állampolgárnak a saját szeku-dossziéjához való hozzájutásáról és a Securitate dekonspirálásáról szól, s az ezt tartalmazó törvényt a Hivatalos Közlöny 2008. december 3-án megjelent 810. számában tették közzé).
Az hogy 2012-ben új nevek jelentek meg a CNSAS Kollégiumában: a nyolcvanas éveiben járó liberális, Dinu Zamfirescu, az IICCMER (a Kommunizmus Bűntetteit és a Román Száműzöttek Emlékét Feltáró Intézet) ügyvezető elnöke, aki jóllehet önként felfüggesztette liberális párti tagságát, hogy elfoglalhassa ezt a tisztséget a CNSAS Kollégiumában, mégis nyilvánvaló, hogy a törvény megszegésével illetve erőltetett/belemegyarázó értelmezésével lett oda kinevezve; a bukaresti Florian Bichir újságíró és ortodox teológus; Florin Abraham Szilágy megyei történész, aki a totatlitarizmusra szakosodott és Mihai Cioflâncă iaşi-i történész, aki a kommunizmus történetére és az antiszemitizmusra szakosodott, jelenlétükkel semmit, de semmit sem változtattak azon a betokosodott, politizáló és titkolózó módon, ahogyan ez az intézmény működik.
Nem szorulnak kommentárra azok a visszaélések, megkülönböztetések, zaklatások, lemondások, tiltakozások, szabálytalanságok valamint az a lehetetlen légkör, amit az IICCMER-ben az új vezetőség (a Muraru—Oprea—Zamfirescu-hármas) produkált, mert a tények önmagukért beszélnek, és tág teret kaptak a sajtóban valamit a blogokon, beleértve azt is, amit 2012-ben az Amerikai Egyesült Államok Kormányának a Jelentéséről készült összefoglaló ugyancsak megemlített az emberi jogok Romániában való tiszteletben tartásának a helyzetével kapcsolatban.
Sem a politikai pártok sem az államelnök semmit sem lépett előre a kommunista totalitárius múlttal való végleges szakítás ügyében. Ennek köszönhetően tartották meg magas állami tisztségekben a politikai és szekus múltjuk révén „beszennyeződött” személyeket, sőt közülük néhányat még jelentősebb tisztségekbe javasoltak. Példaként említjük egyes magasrangú szekus tisztek katonai előléptetését valamint olyan személyek kitüntetését, akik a kommunista totalitárius rendszer engedelmes kiszolgálói voltak, illetve kollaboráns magatartásuk révén kompromittálódtak (gondolunk itt Antonie Iorgovanra, Teoctist Arăpaşura vagy Dan Iosifra); és mindezt „a kommunizmust elítélő államelnök” aláírásával tették, azéval akinek a szekusdossziéját bezúzták illetve eltüntették, de aki név és szám szerint be van jegyezve a Securitate konstancai irattárában mint a IV. Igazgatóság kollaborátora, ezt bizonyítja több olyan dokumentum, amely a hadügyminisztérium Irattárában található. (Megemlítenénk itt: azoknak az RKP-tagok Jegyzékét, akik engedélyt kaptak arra, hogy a Securitate munkáját segítsék; a Konstancai Haditengerészeti Parancsnokságnak az információs hálózatot nyilvántartó Napló—Jegyzékét; továbbá a 00151392/29.09.1976. számú Átiratot, amellyel Traian Băsescu kollaboráns dossziéját átküldték a konstancai Securitatéhoz, más dokumentumok mellett); valamint hivatkozhatunk a Honvédelmi Minisztérium Hírszerzési Főigazgatóságának 2004—2005-ös levelezésére is, és tesszük ezt, mert legalábbis a SIE-nél és a SRI-nél államfőnkről semmi sem található ... egyelőre.
A Nemzeti Liberális Párt (PNL) mind a Călin Popescu Tăriceanu, mind pedig a Crin Antonescu vezetése alatt tagjai között tartotta, sőt méghozzá vezetői funkciókban, vagy tiszteletbeli vezetői funkciókban, a kompromittálódottakat (holott közülük nem egyet a CNSAS is leleplezett). Így Mircea Ionescu-Quintus a párt tiszteletbeli elnöke, Constantin Bălăceanu-Stolnici pedig a PNL Szenátusának az elnöke volt, és megtűrik őt a pártban azután is, hogy 2007 áprilisában beismerte, együttműködött a Securitatéval – és persze az akadémikusi székét is megőrizte Stolnici úr. Dan Ilie Morega csak 2010 júniusában lépett ki a pártból és mondott le a PNL Gorj megyei szervezetének ideiglenes elnöki tisztségéből, amikor egyébként is lejárt a mandátuma, és független képviselőként továbbra is van jelen a parlamentben. Teodor Meleşcanu (a DIE, a külföldi hírszerzési igazgatóság magasrangú tisztje), akárcak Ioan Ghişe, a brassói „antiterrorista” és igazságtevő képviselő. A DIE másik tisztjét, Daniel Dăianut pedig európai parlamneti képviselővé emelték azon az alapon, hogy gazdasági és pénzügyi téren rendkívül értékes szakember (sőt még a kommunista rendszerrel szembeni ellenállást illetően is!).
Ugyanakkor Marius Gheorghe Oprea és Stejărel Olaru – Călin Popescu Tăriceanu nemzetbiztonsági tanácsosai valamint a Securitate elleni és a kommunista nomenklatúra elleni kampány „élharcosai” – megelégedtek néhány kilátástalan, apró balhéval, s a tiltakozásuk egyre félénkebb lett, kifullasztották azt a magas állami tisztséggel járó előnyök és kiváltságok (pénz, szolgálati lakás, autó, titkárnők, külföldi utak, jelöltség az európa parlamenti helyekre, de a pártbeli tisztségek is, sőt főnöki tisztségek a titkosszolgálatoknál, feltűnés a sajtóban, befolyás a közvélemény terén; egyszóval kiadós támogatást kaptak a gyors politikai karrierhez és nemcsak ahhoz). A Tăriceanu-kormány bukását követően és azután, hogy a PNL kilépett a Demokrata Párttal (PD) való koalícióból, az IICCR-ből IICCMER lett azáltal, hogy a Román Száműzöttek Emlékét Őrző Országos Intézetet (az INMER-t) egybevonták az IICCR-vel, s az intézet élére a „liberális” Marius Oprea és Stejărel Olaru helyébe Vladimir Tismăneanu került valamint a Băsescu-pártiak csapata (Ioan Stanomir, továbbá Mihail Neamţu, aki 2011-ben lemondott és az államfőt támogató politikai mozgalmat alapított, amely reformmozgalom kíván lenni, s a lemondott helyébe Cristian Vasile került, a csapatban pedig még ott van Bogdan Cristian Iacob és Dorin Dobrincu is, többek között).
Miután a Külföldi Hírszerzési Szolgálat (SIE) korábbi igazgatója, Mihai Răzvan Ungureanu által vezetett Demokrata-Liberális Párti (PDL-s) kormány 2012 tavaszán siralmasan beadta a kulcsot, a Socialista—Liberális Unió (USL) által alkotott új hatalom – amelynek a főnökei: Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke és Crin Antonescu, a PNL elnöke – az IICCMER élére új vezető csoportot nevezett ki, amelynek tagjai: Dan Zamfirescu (aki az INMER főnöke volt 2003-tól, a megalapításától 2010-ig, amikor ezt az intézetet összevonták az IICCR-vel), továbbá az ifjú Dan-Andrei Muraru, Dorin Dobrincu helyettese és közeli munkatársa valamint Marius Oprea „fiacskája”, egy antiszemitizmusra és antikommunizmusra specializálódott másik történész. (Marius Oprea maga is visszatért az intézet Különleges Kutatási Főosztályának igazgatói székébe.) Az ANR vezetőségébe pedig kinevezték (2012 júniusában) Ioan Drăgant és (2012 augusztusában) Alina Pavelescu-Tudort. További változások: a nyugdíjazás előtt álló kolozsvári középkor-szakértő Ioan Drăgan, aki Fehér megyéből származik, 1989 óta a Romániai Országos Levéltár kolozsvári fiókjának volt a főnöke, ő lett a iaşi-i az igazgató Dorin Dobrincu helyett, aki visszatért a régi foglalatosságaihoz és szakmáihoz: a kommunizmus, az antiszemitizmus és a posztkommunizmus történetének kutatásához valamint társult egyetemi tanári beosztásához az Alexandru Ioan Cuza Egyetem Történelemtudományi Karán a Copoura épült városba; Alina Pavelescu pedig, a tanulékony, ambíciózus, opportunista, áskálódó és komformista bukaresti hölgy, akit kezdetben éppen Dobrincu léptetett elő az ANR vezetőségi tagjává, majd 2011 szeptemberében az ANR bukaresti fiókjának a főnökévé, miután aligazgatóként összetűzött vele a korábban Nagy Mihály Zoltán által elfoglalt pozíció miatt. Nagy Mihály Zoltán az RMDSZ pártfogoltja, fiatal, magyar nemzetiségű történész, Szilágy megyéből származik, ugyanabból a faluból mint unokatestvére, Szabó Ödön képviselő, aki ugyanakkor az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke. Nagy Mihály Zoltánt szolgálati érdekből, még idejében, főtanácsosi posztba helyezték át (végrehajtó funkcióba) – s vajon hová? – az ANR nagyváradi fiókjához.
Ugyancsak miután 2009 szeptemberében megbukott a szociáldemokrata és demokrata liberális kormány s 2009 decemberében Traian Băsescut újraválasztották Románia elnökévé, 2011 szeptemberében lefektették Szociálista—Liberális Unió (USL) alapjait, a Demokrata Liberális Párt és a Traian Băsescu elleni szövetségét, Crin Antonescu liberálisai kéz a kézben menetelnek Victor Ponta szociáldemokratáival, és egyáltalán nem restellik, hogy számos nomenklaturista, szekurista vagy besúgó és korrupt személy van e két párt egyikében, másikában, ugyanúgy miként a Dan Voiculescu – konspiratív nevén Félix – szekus által vezényelt Konzervatív Pártban is, amellyel együtt néhány hónappal korábban, 2011 januárjában létrehozták az ACD-t, a Közép-Bal Szövetséget.
Talán érdemes megemlítenünk azt is, hogy milyen rendkívül gyorsan emelkedett a ranglistán két másik fiatal „liberális” és történész, akik nemrég még nagy szájjal harsogták a lusztrációt és a volt kommunisták leleplezését, jóllehet ezen fiatalok KISZ-es múltjuk miatt jobb lett volna, ha hallgatnak. Az egyik Mihai Răzvan Ungureanu, aki Iaşi-ból származik, jelenkori történelemre szakosodott, 1998 és 2001 között államtitkár volt, 2004 és 2007 között pedig külügyminiszter, Mircea Geoană, a hivatásos diplomata után következett ebben a tisztségben (Mircea Geoană 2001 és 2004 között volt Románia külügyminisztere.) M. R. Ungureanu a külügyminiszteri székből a Külföldi Hírszerzési Szolgálat (SIE) igazgatói székébe került, ahol 2007 és 2012 között tevékenykedett, onnan pedig miniszterelnökké léptette őt elő Traian Basescu elnök. Rövid ideig, 2012 februárjában és májusában töltötte be ezt az újabb tisztségét, mert a parlament megszavazta az ellene szóló bizalmatlansági indítványt, és a fiatal miniszterelnöknek távoznia kellett. Jelenleg a Civil Erők nevű párt elnöke valamint a halottaiból föltámasztott Igazságosság és Igazság Szövetségé, amelynek másik tagja a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt. T. R. Ungureanu egyúttal még Arad megyei szenátor és egyik lehetséges elnökjelölt a 2014-es választáson. A másik, ugyancsak szép karriert befutott fiatal „liberális” pedig Adrian Mihai Cioroianu. Ő craiovai, a jelenkori történelem szakértője, újságíró és esszéista, liberális párti szenátor volt, Mona Muscă-val és Mihăiţă Calimentével együtt a lusztrációs törvény kezdeményezője, aztán liberális képviselő volt az Európai Parlamentben és e parlamenti csoport (az ALDE) alelnöke, továbbá egy évig, 2007 és 2008 között a Tăriceanu-kormány külügyminisztere, gyakorlatilag Ungureanut követte ebben a tisztségben. Jelenleg, 2012-től, A. M. Cioroianu a Bukaresti Egyetem Történelemtudományi Karának dékánja. Ungureanu, aki a KISZ Központi Bizottságának póttagja volt, az új rendszerben a román külföldi hírszerző szolgálat igazgatója lett (a SIE-jé, amely szekusokkal megtömött titkosszolgálat, főleg a vezetőségében zsúfolódnak ők); Cioroianu pedig, aki szerényebb kommunista tisztségeket töltött be a líceumban és az egyetemen, külügyminisztersége idején tűnt ki, akkor bizonyította be rátermettségét többször is, hatalmas melléfogásokkal.
A Demokrata Párt megalakulása óta kitartóan folytatja a képmutatást, bekebelezett majminden ideológiainak titulált programot (hol szocialista, hol kereszténydemokrata, hol konzervatív, hol pedig liberális) és számos romániai politikai személyiséget, létrehozva a korrupció fölülmúlhatatlan lecsóját. Jelenleg PDL-nek hívják, miután magába olvasztotta – és eltüntette – a liberális pártból kiszakadt liberális-demokrata csoportot. Ezt a pártot továbbra is ugyanaz a FSN-ből, a Nemzeti Megmentési Frontból maradt klikk vezeti, felerősítve egyéb maradvánnyal: apró, harmad vagy negyedrangú helyi kommunista vezetőkkel, kommunista diákszövetségiekkel vagy KISZ-esekkel (mint Emil Boc, Vasile Blaga, Gheorghe Falcă, Cristian Rădulescu – akiket profi módon tisztára mosott a CNSAS). A PDL még tagjai közé emelt időközben üzletemberekké, feddhetetlen kapitalistákká lett szekus tiszteket, akik nemrég az EU és a NATO országaiban kémkedtek (mint Silvian Ionescu), továbbá „tősgyökres/valódi” liberálisokat, Traian Băsescu hűséges híveit, élükön Theodor Dumitru Stolojannal, aki fontos tisztviselő volt a Pénzügyminisztériumban Nicolae Ceauşescu idejében, majd Iliescu idejében is ugyanott folytatta magasba ívelő pályáját, előbb államtitkár lett, aztán pénzügyminiszter, végül pedig még feljebb jutott: 1991 és 1992 között miniszterelnök volt.
S hát a PSD-ről mit lehet még elmondani? Például azt, hogy ott trónol ma is Ion Iliescu a párt tiszteletbeli elnökeként, annak ellenére hogy első rangú nomenklaturista volt. Victor Ponta pedig, akit a „kis Titulescunak” becéznek, a PSD jelenlegi végrehajtó elnöke, politikai tekintetben Adrian Năstase édes gyermeke. Năstase csupán stratégiai megfontolásból vonult vissza egy lépésnyit: jelenleg a párt Országos Tanácsának az elnöke. Erre a PSD imidzsének javítása végett volt szükség, mert Năstase ellen több ügyben is bűnvádi eljárást indítottak (börtönbe is került stb.) Ponta Mircea Geoanăt, Ioan Geoană ceauşista tábornok fiát követte a párt élén, az alelnökök, végrehajtó titkárok és a szocdem vidéki „bárók” között pedig nagyjából ugyanazok a kommunista múltú vagypedig korrupt magatartásuk miatt megvetni való figurák nyüzsögnek, bár néhányan közülük, mint például Nicolae Văcăroiu vagy Octav Cosmâncă háttérbe húzódtak, de az említettek listája még mindig tekintélyes, gondoljunk csak a következőkre: Constantin Niţă, Ioan Chelaru, Liviu Dragnea, Ion Stan, Gheorghe Nichita, Ioan Mircea Paşcu, Constantin Nicolescu, Dan Nica, Marian Vanghelie, Viorel Hrebenciuc, Marian Oprişan, Ion Vasile, Radu Mazăre, Ilie Sârbu. S hozzájuk társultak a fiatal „szocialisták”, az újabb bimbók mint Corina Creţu, Titus Corlăţean, Nicolae Bănicioiu, Robert Negoiţă, Oana Niculescu-Mizil, Dan Şova, Cristian Rizea, Daciana Sârbu-Ponta.
[…]
De a vallási vezetők sem szállnak síkra az igazi lusztrációért, többségük ugyanis még 1990 előtt került magas egyházi tisztségbe. A múlt köde lepi be a legtöbb idősebb egyházi vezető életrajzát, az ortodoxokét, a katolikusokét (sőt a görögkatolikusokét), a protestánsokét (beleértve a neoprotestáns szekták vezetőit is), a CNSAS ugyanis nehezen dekonspirálta néhány ortodox főpap együttműködését a Securitatéval. És a fiatal egyházi vezetők is tartózkodóan viselkednek a lusztrációt illetően, ők politikai okokból teszik ezt, féltik a karrierjüket, vagypedig szolidaritásból illetve rosszul értelmezett papi titoktartásból, egyes esetekben pedig (gondolok itt a főrabbira és a nagy muftira, mindkettő rendkívül fiatal) szóba jöhet a közöny is, illetve a tájékozatlanság. Daniel Ciobotea ortodox pátriárkáról például azt gyanítják, hogy együttműködött a Securitatéval, ugyanis a DIE 36 046-os számú – és ki hitte volna: éppen ő a„konspiráció végett” 1989. december 23-án megsemmisített – egyik dossziéjának a címszereplője (Micsoda balszerencse, mon cher!). Ioan Robu érsek pedig, a bukaresti római katolikus egyházmegye főpapja ugyancsak hasonló helyzetben van, mert annak ellenére, hogy a CNSAS nem talált (vagy nem találhatott) még olyan szekus dossziét, amelynek ő a címszereplője, mindenképpen tekintetbe kell venni azt, hogy Ioan Robut 1983-ban Nicolae Ceauşescu jelölte ki erre a tisztségre, és a kommunizmus utolsó hat esztendejében Robu érsek rendkívül fontos szerepet töltött be a belföldi és a külföldi propagandájában, egyik vezetőségi tagja volt a Szocialista Demokrácia és Egység Frontjának (a FDUS-nak), résztvett a diktátor istenítésében, az USA-val való kereskedelemi kapcsolatban a legnagyobb kedvezmény elvének megőrzésére tett kísérletekben, valamit a nemzetközi közvélemény félretájékoztatásában az országban uralkodó valóságos szociális, gazdasági, politikai és vallásügyi helyzetről.
A romániai civil társadalmat magát is, akárcsak a közvéleményt egyre kevésbé érdekli ez a kérdés, miközben mind az értelmiségieknek, mind az egyszerű állampolgároknak megélhetési gondjaik vannak. A Román Akadémiát és a romániai egyetemeket az „aranykorszakbeli dinoszauruszok és mamutok” ellenőrzik. A hazai civil szervezetek: a Társadalmi Párbeszéd Csoport (GDS), a Polgári Szövetség (Alianţa Civică), a Pro-Democraţia, a Transparency International, az Emberi Jogokat Védő Liga (LADO), a Romániai Akadémiai Társaság, az Emberi Jogok Védelmének Romániai Egyesülete (APDOR-CH) és a többiek mind vérszegények, mozgásképtelenek és teli vannak a Securitate egykori munkatársaival, vagyis hamis disszidensekkel, valamint a civil szféra olyan fiatal vezetőivel, akik unják a romániai társadalom erkölcsi megtisztítását, elsősorban inkább a mai közélet pénzügyi, kulturális vagy sajtóbeli vonatkozásai foglalkoztatják őket vagypedig a diszkrimináció elleni küzdelem jelenlegi tendenciái: a nemi, a szexuális érdeklődéssel kapcsolatos, az etnikai, a vallási és a vallási felfogással szembeni megkülönböztetés megszüntetése, továbbá a sajtó, az igazságszolgáltatás, a rendőrség, a közigazgatás, a börtönök és a politikai élet megfigyelése.
Következésképpen megállapíthatjuk, hogy kommunizmus (kizárólag elméleti, formális) elítélése körüli nagy ricsaj, úgy tűnik, előre megfontolt akció volt, amelynek ugyanúgy alanyai mind a hatalmon lévők, mindpedig az ellenzék szerepében ügyködő hazai politikai erők valamint a Securitatéból született titkosszolgálatok, közös törekvésük az, hogy a választók és a Nyugat számára kipipáljanak egy „tartalom nélküli forma” feladatot, s egyben lejárassanak minden valóban kommunizmusellenes tiltakozást és civil követelést, hogy aztán a jó mioritikus hagyománynak megfelelően a kommunista múlttal való szembenézést, ezt az ország demokratikus jövője szempontjából életfontosságú kérdést viszonylagossá tegyék és minimalizálják, vagyis elföldeljék végképp.
Utóirat. Hozzátenném, hogy nem vagyok híve a kommunizmusellenességel és a Tismăneanu Jelentéssel kapcsolatos baloldali elméleteknek, negativista vagy relativizáló kritikáknak illetve vélekedéseknek, miként nem értek egyet a kommunizmusról való nosztalgiázással (a nomenklaturistáknak, a szekusoknak valamint a marxizmus bármelyik típusának a szimpatizánsaival) sem.
Fordította: Zsehránszky István
Maszol.ro

Politikusok kerültek a Tőkés László kitüntetését vizsgáló becsületbíróságba
Korábbi és jelenlegi szociáldemokrata politikusok alkotják a többséget abban a héttagú becsületbíróságban, amely azt vizsgálja meg, hogy még ma is méltó-e Tőkés László a 2009-ben kapott kitüntetésre, a Románia Csillaga érdemrend Lovagi Fokozatára.
A Mediafax hírügynökség jelentése szerint a kitüntetettek csütörtök délután tartott közgyűlése a Szociáldemokrata Párt három aktív politikusát, Mircea Geoanát, Ecaterina Andronescut és Gabriela Fireát, valamint a párt korábbi szenátorát, Serban Bradisteanu szívsebészt delegálta a grémiumba.
A becsületbíróság soraiba választották továbbá Ionel Haiducot, a Román Akadémia elnökét, Costin Georgescut, a Román Hírszerző Szolgálat korábbi vezetőjét és Constantin Degeratu tábornokot, a hadsereg volt vezérkari főnökét.
„Nyilvánvaló, hogy a PSD holdudvarába tartozó kitüntetettek előzetes szervezkedése döntötte el a választás kimenetelét" – mondta az MTI-nek Eckstein-Kovács Péter volt elnöki tanácsadó, aki maga is jelölt volt a becsületbírósági tagságra.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikusa elmondta, hogy a közgyűlés nem foglalkozott a Tőkés-üggyel, csupán a becsületbíróságot választotta meg. Hozzátette, a szabályzat értelmében a választott testületnek Tőkés Lászlót is meg kell hallgatnia, mielőtt a neki megítélt állami elismerés esetleges visszavonását javasolná.
Tőkés László kitüntetésének a visszavonását Victor Ponta miniszterelnök, a PSD elnöke kérte Traian Basescu elnöktől. Az európai parlamenti képviselőt azzal vádolják, hogy megkérdőjelezte Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam jellegét, amikor azt javasolta, hogy Magyarország vállaljon „védhatalmi" szerepet Erdély érdekében úgy, ahogy azt Ausztria tette Dél-Tirol esetében.
A kitüntetés visszavonását az elnöki hivatal az érdemrend belső szabályzatára hivatkozva hárította el. Az államfő szóvivője rámutatott: az érdemrend visszavonását csak olyanok kezdeményezhetik, akik maguk is az illető magas állami kitüntetés birtokosai. Victor Ponta augusztus végén közölte: teljesültek a jogi feltételei az érdemrend visszavonásának, ugyanis pártjának olyan politikusai is kérték ezt, akik birtokosai a kitüntetésnek. Tőkés László 2009-ben, a temesvári népfelkelés kitörésének a huszadik évfordulóján kapta meg a Románia Csillaga érdemrend Lovagi Fokozatát a romániai rendszerváltozás elindításában játszott történelmi szerepéért.
MTI
Erdély.ma

Borítékolható döntés
Borítékolhatónak ígérkezik a Románia Csillaga érdemrend becsületbíróságának döntése Tőkés László Európai Parlamenti képviselő kitüntetésének a visszavonása ügyében. Az érdemrend tagjainak közgyűlésén egyértelműen a Szociáldemokrata Párt (PSD) döntése kerekedett felül, amely lényegében a kitüntetést kezdeményezte. A PSD-sek megszervezték magukat, és olyan testületet állítottak fel szavazás útján, hogy ők kerüljenek többségbe.
A négy szociáldemokrata párti politikus jelenléte mindent elárul, hiszen a héttagú testület egyszerű többséggel is visszavonhatja az elismerést. A bizottságot ugyan a kolozsvári Ionel Haiduc kémiaprofesszor, a Román Tudományos Akadémia elnöke vezeti, mert a vonatkozó kormányhatározat szerint a rangidős személy tölti be az elnöki funkciót. Kétségtelenül jól fest Haiduc neve a testületben, de a döntés felől kételyeink csak akkor lehetnének, ha több, egyértelműen köztiszteletnek örvendő civil került volna be a testületbe. Így azonban minden bizonnyal a kitüntetés megvonására tesz javaslatot az államfőnek a grémium.
Persze, joggal lehet kérdezni, hogy az olyan médiasztárból politikussá vedlett Gabriela Vrânceanu Fireának milyen érdemei vannak, hogy Tőkés László fölött ítélkezik, vagy a belpolitikában többször levitézlett Mircea Geoanănak, aki washingtoni nagyköveti mandátuma óta semmi figyelemre méltót nem mutatott fel. De nem is ez a lényeg, hiszen a hazai román belpolitika – de sokszor a romániai magyar is – olyan mélyen át van itatva a nacionalizmustól, hogy ennek a politikai kártyának a kijátszása mai napig nyerőnek bizonyulhat. Ezért kísértették meg újból Traian Băsescu államfőt is a nacionalizmus szirénhangjai, hiszen először ő nyilatkozta, hogy Tőkés László nem méltó a román állampolgárságra, majd az államfővel mostanában különösen intenzív és kiélezett politikai versenyt futó Victor Ponta előzte jobbról Băsescut, a kitüntetés visszavonását kérve. A szociáldemokrata pártnak volt elég kitüntetett korifeusa, így a PSD számára csak formalitást jelentett a visszavonáshoz szükséges törvényes eljárás feltételeinek a megteremtése.
Tőkés László meghurcoltatása ezúttal teljesen érdemtelen, hiszen Tusnádfürdőn semmi olyasmit nem mondott, amit az elmúlt huszonhárom évben nem hangoztatott volna számtalanszor. Abban persze ő is hibás, hogy az 1989-es tekintélyét saját maga semmisítette meg, de ez nem von le semmit a rendszerváltozáskor szerzett érdemeiből, amiért a kitüntetést is kapta. Ezek az érdemek elévülhetetlenek maradnak, ezért talán hatásosabb válasz lett volna a méltatlan támadásokra, ha maga a kitüntetett önszántából küldi vissza a román elnöki hivatalnak azt a plecsnit.
Szabadság (Kolozsvár)