Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Academia Română
360 tétel
2010. június 12.
Hasonló kihívásokkal küzd a román és magyar felsőoktatás
A romániai és a magyarországi felsőoktatás ugyanazokkal a problémákkal és kihívásokkal küzd, mindkét rendszer irányítói tartalmi, szerkezeti és anyagi nehézségekkel szembesülnek - fogalmazott Szabó Gábor, a Magyar Rektori Konferencia (MRK) elnöke, aki pénteken Kolozsváron román-magyar felsőoktatási fórumon vett részt.
Szabó Gábor elmondta: nagy megelégedéssel vette tudomásul, hogy a romániai magyar felsőfokú képzés európai minőségű, s hogy Kárpát-medencei felsőoktatási térség kezd kialakulni.
Az MRK és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) által szervezett fórumon aláírták a romániai felsőoktatásban magyar nyelven tanuló diákok tehetséggondozását elősegítő együttműködési szerződést. A megállapodás célja, hogy a romániai diákok, oktatók és kutatók jobban megismerhessék a magyarországi felsőoktatási intézményekben zajló tudományos diákköri tevékenységet.
A fórum fő célja az volt, hogy megalapozzák a két ország felsőoktatása közötti együttműködés további lehetőségeit, kiemelt figyelmet fordítva a magyarországi és a romániai magyar intézmények közötti kapcsolatokra. A román-magyar felsőoktatási fórumon számos romániai egyetem vezetője is jelen volt, részt vett Ionel Haiduc, a Román Tudományos Akadémia elnöke, de képviseltette magát a román rektori konferencia vezetősége is. Dávid László, az EMTE rektora üdvözölte, hogy a rangos fórummal újabb nyitási folyamat indult el a román és a magyar felsőoktatás között, ami a következő években remélhetőleg kiteljesedik.
A kolozsvári felsőoktatási fórumon felszólalt Tőkés László európai parlamenti képviselő is, aki egyben a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) elnöke. Előadásában kiemelte, hogy a PKE és az azt integráló EMTE fejlesztése nem lehet csak a nagyváradi akadémiai közösség felelőssége, ebben szerepet kell vállalnia a mindenkori magyar kormánynak, az erdélyi magyar közösségnek és a román államnak is.
Markó Béla RMDSZ elnöke beszédében a romániai magyar felsőoktatás dinamikus fejlődését vázolta. Emlékeztetett arra, hogy a 2006-2007-es tanévben megközelítőleg 9 ezer fiatal tanult magyarul a romániai egyetemeken, az idei tanévben viszont számuk már közel 13 ezerre nőtt.
Krónika (Kolozsvár)
2010. augusztus 8.
Nem (csak) Erdély volt a tét
Koszta István egyike azon Romániában élő magyar újságíróknak, akik filológiai végzettséggel nem a tanári pályát választották, hanem a sajtó berkeiben kezdtek dolgozni. Már az 1989. decemberi események után közvetlenül érezte, mit kell tennie. Ott volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt 1990. december 27-én Marosvásárhelyen tartott első országos kongresszusán, amelyen megválasztották a párt 11 tagú országos vezetőségét. Köztük volt Koszta István is. A sajtóban létrehozta a Pulzus című, gazdasági élettel foglalkozó lapot. Munkássága mind jobban bizonyítja, hogy rátalált arra az útra, amely mind tudatosabban tükrözi azt az irányt, amellyel az Erdélyben és a nagyvilágban élő olvasóinál mind jobban elérheti az önazonosság hatékony fejlesztését. Tényfeltáró könyvei beszédes bizonyítékai ennek. Legújabb könyve: Nem (csak) Erdély volt a tét. Alcíme: Kései tudósítás a párizsi konferenciáról (312 oldal, Kárpátia Stúdió Kft. 2010).
Maga a könyv unikum, ennek is köszönheti szokatlanul nagy sikerét. Az első kiadás hetek alatt (nem túlzás) elfogyott, már a második kiadást nyomtatják a budapesti Korrekt Nyomda nyomdaüzemében. A Tóth Gábor által tervezett borító megragadja az olvasó figyelmét, zsúfoltságával beszédesen bizonyítja, a könyv tartalma nem mindennapi. A címlap fotója a trianoni „békekonferencia” megnyitása. Febt a szerző neve, a könyv címe, alcíme, majd a kép alatt szalagcímben: Titkosított jelentések, eddig nem publikált dokumentumok. A hátsó borító képei: Clemenceau, Wilson és Lloyd George a diktátum aláírása után. Alexandru Vaida-Voevod (a magyar országgyűlés alsóházának jegyzőkönyve szerint Vajda Sándor) portréja. 1899. május 25. és egy bécsi orvostanhallgató diák aláírása. A fülszövegből gondolatsornyit idéznék: „Vajda-Voevod levelei a párizsi békekonferenciáról, olykor beszámoló, összegező tájékoztatói azért fontosak, mert abban a békéről alig szóló, általános zűrzavarban eligazítanak arról, hogy ki, kivel, hányszor, hol és mikor, meg miért, vagy mennyiért…”
Nem véletlen, hogy a könyvhöz Raffay Ernő történész, a vizsgált kor egyik legjobb magyar ismerője írt előszót. Így fogalmaz: „Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzést adó történelmi mű még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig… Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titkok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani… Ajánlom Koszta István könyvét minden magyar olvasó kezébe. Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (például gróf Tisza István és Brăteanu vagy éppen gróf Bethlen István és Alexandru Vaida-Voevod) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is.”
Koszta István tudatosságát jellemzi: a budapesti könyvhétre megjelent könyvet 2010. június 4-én, a nemzeti összetartozás napján du. 4–5 óra között a budapesti Vörösmarty téren a 80. számú Püski-pavilonnál dedikálta először, másodszor pedig az Erdélyi Magyar Igazság Klubban mutatta be. Ezt követte az erdélyi körút, csíkszeredai bemutató, majd Nagyszeben, ahol a könyvet az előszót író Raffay Ernő mutatta be. Kolozsvárról megtisztelő meghívást kapott, a Román Akadémia kolozsvári Gheorghe Bariţiu Történeti Intézetének konferenciatermében nemzetközi konferencia keretében mutatták be. A rendezvény védnöke Nicolae Edroiu, a Román Akadémia levelező tagja, a román–magyar történész vegyes bizottság elnöke, az intézet igazgatója volt, a moderátor pedig Lucian Nastasă-Kovacs, az Akadémiai Intézet főállású kutatója, a jelenkori történelem munkacsoport vezetője. Koszta István kötetét dr. Stelian Mânduţ ajánlotta a történésztársadalom figyelmébe. A hiánypótló munka Vaida-Voevod 1918–20-as, a párizsi béketárgyalásokról hazaküldött szigorúan bizalmas, máig nem publikált rejtjeles üzeneteit dolgozza fel. A dokumentációt alaposan ismerve írta, fordította és bő jegyzetanyaggal látta el a szerző. A könyv egyaránt szól románokhoz és magyarokhoz. (A nem könnyű, de kitűnőre sikeredett fordítást dr. Lakatos Artur Lóránd történész végezte.) Az egykori magyar országgyűlési képviselő Vaida-Voevod a Trianon után létrejött „Nagy-Románia” első miniszterelnöke volt, ám erdélyi autonomista elképzelései miatt hamar kiszorult a hatalomból.
A harmincas években közel került a jobboldali eszmékhez, így – bár háborús rémtettek nem fűződnek a nevéhez – a második világháborút követően munkássága tabutémává vált. Történettudományi recepciója máig rendkívül foghíjas és egyoldalú, többek közt ezen is szeretnének változtatni a konferencia szervezői.
A könyvbemutatóval egybekötött konferencián Kónya Hamar Sándor kolozsvári író-filozófus Demeter Béla politikai kálváriájáról beszélt. Szávay István történész-politológus a Vaida-Voevod személyiségével kapcsolatos képet árnyalta, többek közt elmondta: Vajda Sándor mint parlamenti képviselő egy pillanatig sem feledkezett meg arról, kik küldték őt a magyar palamentbe, kitűnő szónokként következetesen a románság érdekeit képviselte. Szónoki technikája a következő volt: mindig általános kérdést vetett fel, majd azt kifejtve eljutott a nemzetiségi problémához. Valamennyi felszólalásában a nemzetiségi kérdés került központba. Tudta érvényesíteni a magyarországi románság érdekeit, hangsúlyozta, hogy a monarchiában a magyarok és a románok egymásra vannak utalva. Az előadásokból kiderült: a Koszta István által közölt szövegek két részre oszthatók: Alexandru Vaida-Voevod Párizsból Iuliu Maniunak, illetve a kormányzótanácsnak írt levelei átfogják az ún. békekonferencián rendkívül tanulságosan és eredményesen tevékenykedő román delegáció első párizsi munkaévét (1919. január–november). A második rész: feljegyzései és emlékirat-töredékei, az 1920. év első negyedévének történéseit és azok összefüggéseit tartalmazzák. Vaida-Voevod levelei azért is fontosak, mert eligazítják az olvasót a párizsi békekonferencia munkálataiban.
A hallgatóság közt jelen volt Csucsuja István, a BBTE történettudományok professzora, volt dékánhelyettes, Vekov Károly volt RMDSZ-es országgyűlési képviselő, egyetemi tanár, Sipos Gábor, az EME elnöke, egyetemi tanár, Vasile Puşcaş, Románia EU főtárgyalója, egyetemi tanár, Zagyva György Gyula magyarországi képviselő, több akadémiai és egyetemi munkatárs.
Koszta István könyve hét nagy egységre tagozódik. Mindenik tartalma a maga egészében olyan információkat tartalmaz, melyek ismerete nélkül csak hiányos képünk lehet. Az ebben a részben elmondottakat árnyalja és egészíti ki a közel 35 oldalnyi függelék. Ehhez van csatolva a levelek jegyzéke és a névmutató, és kézbe vehetünk egy román térképet is, amely 1915-ben ábrázolja Erdélyt és Bukovinát. A kötetet érdemes figyelemmel olvasni, benne az ember előtt feltárul egy olyan világ, amelyről azt gondolta: ismeri. A könyvet elolvasva rájöhet arra, még sok tanulnivalója volna, ha ezt a kort tényleg szeretné megérteni.
Csomafáy Ferenc. Vasárnap (Kolozsvár)
2010. augusztus 10.
Az elhivatottságról - Antal Árpád emlékezete
Antal Árpád egyetemi professzor, szerkesztő 2010. július 6-án hunyt el Kolozsváron. Koporsóját a család apraja-nagyja és egykori diákjai vették körül, maguk is többnyire már idős emberek. Túlnyomórészt a magyar irodalom erdélyi tanárai.
A professzor hosszas, de türelemmel viselt betegség után hunyt el. A rá emlékezők arcán a tőle tanulható békesség és remény látszott, az elválás szomorúsága mellett a megtanulható jövőépítés bizonyossága. Innen a teljesség érzete, ha Antal Árpád emlékét idézzük.
Ő maga azt mondotta néhány éve, pályafutására visszapillantva: „megkíséreltük kompromisszumot vállalva is becsületesnek maradni”.
A tanár mint ember. A tanári szerep mint etikai kérdés… Ennek mibenlétéről gondolkozom a következőkben. Antal Árpád a székelyföldi Nyujtódon született Antal Árpád földműves és Török Mária varrónő fiaként. A Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Tudni kell, hogy magyar-francia-néprajz szakra iratkozott a kolozsvári egyetemre 1945-ben. Kedvenc tanárai (Gunda Béla, Zolnai Béla) távozásával aztán maradt a magyar szak egyedül, de az irodalmat mindvégig társadalmi összefüggéseiben kívánta szemlélni. Rövid középiskolai tanári munka után (Kézdivásárhely, Nagy Mózes Gimnázium) 1950-től 1987-ig, betegség miatti nyugdíjazásáig tanította a kolozsvári egyetemen a magyar irodalom történetét (főleg a XIX. század első felének irodalmát), a bevezetést a filológiába, rövid ideig a magyar művelődéstörténetet is.
Egy olyan korszakban, amelyben a hozzá hasonló helyzetű és meggyőződésű ember nem utazhatott külföldre (Magyarországra sem…), magyar irodalmat tanított Romániában, s ennek az egyetemi katedra mellett olyan lehetőségeivel is élt, mint a kommentált szövegkiadás (Katona, Vörösmarty, Arany, Vajda, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi művei), ami iskolai segédkönyvként is felhasználható volt, de ami főleg a Tanulók könyvtára sorozatnak köszönhetően a klasszikus magyar műveltség jelentős forrása volt a magyarországi könyvkiadástól és könyvforgalomtól elzárt Románia magyar olvasói számára.. Tankönyvírásban meg kellett tapasztalnia a totalitárius rendszer alapvető kultúraellenességét: már kinyomtatott tankönyvét bezúzták, nem követhette használatát a középiskolai gyakorlatban. Egyetemi jegyzetét elkészíthette, 1979-ben jelent meg A magyar irodalom a reformkorban és az 1848-49-es polgári demokratikus forradalom idején című, 1959-es egyetemi jegyzetének átdolgozott kiadása (A magyar irodalom a reformkorban és 1848-49-ben címmel).
A nagy hagyományú középiskolai irodalomoktatást a tanárképzés iránti figyelmével szolgálta, az egyre romló iskolaviszonyok idején az olvasáshoz való rendíthetetlen jóviszonyban látta a közművelődés sarkalatos kérdését. Nem rajta múlt, hogy a magyar nyelvű könyvkiadás az 1980-as évek végére minimálisra csökkent. Nem annyira falusi származása, mint inkább a népi írók iránti fiatalkori lelkesedése, a falukutató mozgalmak iránti érdeklődése, néprajzkutató hajlama magyarázza a falusi olvasókörök múltjára vonatkozó kutatásait. Néprajzi jellegű kutatásaiban a történeti esemény folklorizálódásával és az egyetemes mondakincs erdélyi magyar jelenlétével foglalkozott. Éppen abban az évben tanította nekünk a reformkori magyar irodalmat, és arra emlékszem, megállt az előadásban és verset kezdett mondani. A kurzusillusztráció, A magyar költő című Vörösmarty-vers („Jár számkiűzötten az árva fiú…”) annyira váratlanul hatott ránk, akik a versmondásban kortársi szövegekhez vagy iskolai egyvelegekhez szoktunk, hogy nem túlzás talán, ha a szépség pillanatára ébredésnek nevezem azt a szerepből kiesést vagy éppen a személyesített tanítás lehetőségének megvillantását. Vörösmarty nyelvi varázslatához (annak közvetítéséhez, életre keltéséhez) az ő félig mosolygós lénye, tudós humora, halksága, áhítatos hangja kellett. A magyar nyelv és irodalomtudományi szakot ellátó tanszéket felelősségtudattal vezette, a munkahelyi feszültségeket mint örökös békítő enyhíteni próbálta. Nem volt rebellis alkat, igényességét a meghittség köreiben személyes lelkesedéssel, azon túl is felelősségtudattal és következetesen képviselte. És hogyan viselkedjék a tanár a nagy katasztrófák idején? Sirasson? Lázadjon? Meneküljön? Helyén maradt, belső tusakodással bizonyára, de a jövő nemzedékének fenntartva és éltetve az oktatásnak a politkumtól ritkán függetleníthető intézményét. Nem volt könnyű dolga, a diáklétszám alacsony volta mellett a középiskolai személyzetpolitika a beolvasztás (ellehetetlenítés) jeleit mutatta. (A reformkor irodalmi életének lelkesedése a mindennapi oktatási tárgya volt évtizedekig: a személyi kultusz Romániájában élve hogyis ne vezetett volna ez meghasonláshoz? Nála szívbetegséghez vezetett.) Határozott történelem-érzékelését tapasztalhatjuk abban a döntésében, hogy idős korban, gyönge egészségi állapotban is vállalta egy időre a tilalom évtizedei után 1990 újjáalakult Erdélyi Múzeum Bölcsészet-, Nyelv- és Irodalomtudományi Szakosztálya irányítását, azok közé tartozott, akik tudták, hogy több intézmény együttes, összehangolt működése nélkül a magyarságnak nincs jövője Erdélyben sem. Érdemes megvizsgálnunk, milyen személyiségeknek szentelt különös figyelmet. Élete nagy példaképét – immár a XXI. századba érve – Márton Áron püspökben jelölte meg. Monográfiát készült írni a szent életű, szabadságától, hatásköre gyakorlásától a zsarnoki hatalom által megfosztott püspökről, de néhány közlemény után kedvét szegték az ellentmondásos visszajelzések, a téma divatba jövetele. Egykori tanárai közül a már említett Gunda Béla, a nyelvész Gombocz Zoltán, Harkai Schiller Pál, György Lajos volt rá különös hatással (György Lajos irodalomtörténész, könyvtáros, tanár munkásságával külön is foglalkozott: György Lajos 1992). Szentiváni Mihálynak, az unitárius kollégium egykori nagy reménységének, népdalgyűjtőnek monográfiát szentelt, amelyet elismerően fogadott a kritika (Szentiváni Mihály. Monográfia. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1958). Szentiváni eszmetársáról, kortársáról, a püspökké lett Kriza Jánosról Faragó Józseffel együtt írtak könyvet (Bukarest, 1965). Saját kortársai közül Márton Áron püspök mellett Szabó T. Attiláról írt méltatást, írt a fiatal Gyulai Pálról, pedagógus pályákat vizsgálva Nagy Gézáról. A művelődési és tudományos intézményeket mint különböző nemzedékek együttműködésének ideális terepét tekintette. Fiatal korában a Móricz Kollégium révén ismerte meg a társadalmi dialógus lehetőségeit (1945–48), ennek továbbvitelében reménykedve lett szervezője és vezetője a kolozsvári Szabó Dezső kollégiumnak is (1946–47). A gyülekezési szabadságot korlátozó időben az irodalom szeretete révén kísérelte meg közvetlen környezetének, tanároknak, diákoknak, olvasóknak átadni tudását, egyszersmind az érzelmi intelligencia ajándékait. Szerkesztőként a Román Akadémia magyar nyelvű lapját, a kolozsvári székhelyű NyIrK-et szerkesztette, rövid ideig az Erdélyi Múzeum megbízott főszerkesztője is volt. Többszáz, általa irányított szakdolgozat jelzi lelkiismeretes egyetemi tanári munkáját és 1990-2008 között több sikeresen megvédett doktori disszertáció is (Benedek Elek levelezése; Széchenyi István naplói; Barcsay Ábrahám költészete; Jósika Miklós műveinek fogadtatása; a felvilágosodás erdélyi írónői; az érzékenység színháza; a katolikus népénekek forrásai; Shakespeare műveinek korai magyar recepciója; és a sort hosszan folytathatnók). Biztos értékrend, önképzés, a hétköznapok lelkiismeretes munkája: ez jellemezte témavezetői munkáját, s aki ismeri a tudományos kutatás természetét, tudja, hány elbizonytalanodás, visszatérés, tévedés árán lehet eljutni a legkisebb eredményig is. Ebben az egyénre szabott és láthatatlan munkában volt páratlan tehetségű tanárunk, Mesterünk. Ebben a versenyre épülő és magát sokféle technikával kényeztető, gúzsba kötő világban a beszélgetések híve maradt. Valami régesrégi intézmény ez, semmivel nem pótolható. Nemcsak az információk cseréje: a sejtések megfogalmazása, a bizalom révén a vélemények békés ütköztetése, szellemi útkeresés, társkeresés. Élete utolsó évtizedében a verskedvelő professzor Tóth Árpád és Novalis költészetében jelölte meg a szépség otthonos teljesítményeit. Naponta sétált – korábban ilyen sétákon ő próbálta feleségét, Jancsó Lya tanítónőt depressziójából visszabűvölni; immár őt, a fizikailag egyre erőtlenedőt kísérte valamelyik családtagja, ismerőse. Nem érhette meg 85. születésnapját (1925. július 24-én született, jaj, a sírkő 1924-et jelző felirata korrigálandó!...)
Immár más útra hívtak, drága Tanárunk. Hitedet, mint energiáidat is, szétosztottad, hogy biztos értéket örököljünk Tőled. Ennek a gazdagságnak a tudatában maradunk áldott ösvényeden.
Antal Árpád /Nyujtód, 1925. július24. – Kolozsvár, 2010. július6./
Egyed Emese, Helikon (Kolozsvár)
2010. augusztus 26.
Növelték a tandíjakat az állami egyetemek
Emelkedtek az állami egyetemek tandíjai, de azok, akik a Hargita megyei vagy a háromszéki kirendeltségeken akarnak tanulni, általában nem kell többet fizessenek – tudtuk meg az érintett egyetemektől. Az egyetlen kivétel a Lucian Blaga egyetem csíkszeredai tagozatának jogi kara, ahol 1800 lejről 2100 lejre emelték az évi tandíjat. A Sapientia diákjainak sem kell többet fizetniük.
„Nincs rendjén, hogy a tandíjak emelkednek olyan körülmények között, amikor a legtöbb szülő jövedelme csökken. Az oktatás minősége sem javult, a tanárok teljesítménye ugyanaz, mint korábban, sok egyetemi jegyzet pedig már régi” – nyilatkozta az Evenimentul Zilei napilapnak Cristian Hatu, a Román Tudományos Akadémia oktatási szakértője. Hatu szerint az egyetemek autonómiája nem hozta magával az oktatás minőségének javítását, mert nem épült fel annak ellenőrzési mechanizmusa.
A Román Hallgatói Szervezetek Szövetségének (ANOSR) egyik felmérése szerint Romániában az egyetemi hallgatók mintegy 15 százaléka szakítja félbe tanulmányait anyagi okok miatt. Daniela Alexe, a szervezet elnöke szerint az egyetemi rendszer egyre inkább gazdasági alapelveken működik. Többek között akkor is, amikor egyes egyetemek tandíjas helyeket hirdetnek meg, de nincsenek felkészülve azok infrastrukturális kiszolgálására. A diákliga vezetője szerint az egyetemek a lehető legegyszerűbb megoldást választották az anyagi források kiegészítésére, a tandíjak emelése viszont kihat a felsőoktatáshoz való hozzáférés esélyeire, az oktatás minőségére, és sokakat a tanulmányok felfüggesztésére kényszerít. Cristian Hatu, az Akadémia szakértője szerint az egyetemek különböző mesteri képzésekkel is igyekeznek kiegészíteni bevételeiket, ezek a képesítések a hallgatók számára viszont vajmi kevés pluszlehetőséget jelentenek. Nem sikerült hallgatóközpontúvá reformálni a felsőoktatást – fogalmazott az Evenimentul Zileinek Hatu.
A Bukaresti Egyetem valamennyi fakultásán évi 3100 lej a tandíj, a Közgazdaságtani Akadémia iránt érdeklődők 2500 és 3000 lej közötti tandíjjal kell számoljanak fakultástól függően. A bukaresti Műszaki Egyetemen az évi 4500 lejt is elérheti a tandíj az idegen nyelvű mérnöki karokon. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) 2000 lejtől 5500 lejig emelkedhetnek az évi tandíjak. Utóbbi a színház és filmművészeti fakultás tandíjszabása.
Hargita megyében a BBTE gyergyószentmiklósi kihelyezett tagozatán nem emelkednek az előző tanévhez viszonyítva a tandíjak. Az ugyancsak állami Lucian Blaga Egyetem csíkszeredai tagozatán a közgazdasági képzés tandíja változatlan marad, a jogi karon viszont 1800 lejről 2100 lejre emelték az évi tandíjat. A sok Hargita megyei fiatal által is látogatott BBTE sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatának közigazgatási szakán szintén nem változik a tandíj – tudtuk meg Ciprian Loránd dékántól. Hargita Népe (Csíkszereda)
2010. augusztus 31.
Kardvillogástól a tudományos felfedezésig – interjú Uray Zoltánnal
Uray Zoltán, Kolozsváron, született a biológia tudományok területén rendkívül értékes tevékenységet fejtett ki.
Német elemi iskola után (1938- 1942) beíratják a nagyhírű Református Gimnáziumba. (1942-1950) Elvégzi a Bolyai Tudományegyetem Biológia karát.(1950-1955) Majd 1970-ben Prof. Dr. Pora Eugen akadémikusnál a Biológia Tudományok Cím megvédése.1971- 1972 Az UICCC (Rákellenes Világszövetség) ösztöndíjasa. Karolinska Egyetem, Sugárbiológia, Stockholm, Svédország. Hűséges természetére jellemző egész életében két munkahelye volt a Megyei Kórház, Nukleáris Orvos gyógyászati Laboratóriumban 1955- 1969 biológusként dolgozik, majd az Onkológiai Intézet, Izotóp laboratóriumában főmunkatársként megy nyugdíjba 1997-ben.
Hat tudományos társaság tagja. A teljesség igénye nélkül a Román Tudományos Akadémia kolozsvári fiókintézetének 27 éven keresztül titkára. Az Erdélyi Múzeum Egyesület választmányi tagja. A Magyar Tudományos Akadémia, Biológiai Tudományok Osztálya külső tagja. Mint vendégkutató többször is megfordult Magyarországon, Budapesten a Sugárbiológiai Intézetben, Szegedi orvosi Egyetem Izotop laboratóriumában. De járt Svédországban, Karolinszkai Egyetemen és Németországban a Freiburgi Egyetemen.
Romániában, román nyelven megjelent hét onkológiai és két sugárbiológiai témájú szakkönyve. Külföldön szaklapokban, német, angol, francia és magyar nyelven 32 dolgozat főmunkatársa és munkatársa. Romániában, román, angol, német és magyar nyelvű szaklapokban 131 dolgozat főmunkatársa és munkatársa. Jelenleg is szorgalmasan dolgozik célja egy magyar nyelvű sugárbiológiai kézikönyv megírása és megjelentetése „A sugárbiológia Kézikönyve” címmel.
Szakmai elismerések sem maradtak el Arany János Díj (MTA 2005. Mikó Imre Díj (EME 2006) Mikó Imre emlékérem (EME2009)
Mikor felkerestem, cikket írt a Korunknak. Mert úgy érzi, mivel nagyon érdekes kort él át, bőven van, miről írjon, nem csak a tudomány területéről, hanem arról az érdekes korról, melyet sikerült megélnie. Szemtanúja volt a nácizmus kialakulásának, majd a második világháború borzalmainak, melyet követett egy majdnem 50 éves szocializmusnak nevezett korszak, ami számukra nagyon keservesen kezdődött, mert államosították édesapja gyönyörű villáját, asztalos műhelyét. Kidobták a lakásukból az utcára, kerültek. Ebbe a veszteségbe édesapja bele rokkant és bele is halt. Ami ezen a nehéz sok megaláztatással járó helyzeten átsegítette az a sport volt. Már 15 éves korában el kezdett sportolni. Vívott. 17 éves korában bekerült a román ifjúsági válogatottba. 18 éves korában országos bajnok lett. 19 éves korában bekerült a nagy válogatottba. Tehát azt a nyomorult helyzetet, mibe bekerült édesanyjával a vívásnak köszönhető sikerek elfelejtették vele. A vívás olyan anyagi helyzetet biztosított, hogy anyagilag nem kellett nyomorognia. Állítja szerencséje volt az életben. Ozorai volt a mestere. Aki csodálatos ember volt fegyelemre, tisztességre, becsületre tanította növendékeit. Tőle tanulta meg: pontosság – udvariasság. Amikor Uray Zoltán megnyerte a kupát, mert első lett az országban örömmel dicsekedett el a mesterének, aki annyit mondott: rendben van, vetkezz le. Tovább kell keményen dolgozni. Csak a komoly munka hozhat eredményeket.
Ez a fiatal Zoltánba megmaradt. De nem marad a sport területén, mert pályaválasztás tekintetéből a maga nemében egy páratlanul szép és érdekes szakmát választott, amely hozzájárul az emberiség szenvedéseinek könnyítéséhez és bizonyos esetekben gyógyításához.
Biológus lett. Közben, mint vívó megjárta a Helszinki olimpiát majd az azt követő világbajnokságot. Elvégezte a vívó mesteri kurzust, de ez a pálya nem elégítette ki őt. A biológia világa, számára izgalmasabbnak, érdekesebbnek bizonyult. A laboratóriumok csendjében a tudomány világának változatosságában sok örömöt kapott. Szántai János Magyarországon végzett biológus egyébként vívó társa, bevitte a kórház laboratóriumába. Ez meghatározó volt számára. Budapesten tanult metodikával, tudással és hozzáállással, példamutató lett a fiatal Zoltánnak.
Dr. Holán Tibor volt vívó, radiológus, egyetemi tanárt megalapította Kolozsváron Románia második Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumát. Szántai János itt kollegája lett. A csapat, mely összeállt nem mindennapi volt. Nem csak a felkészültségben, de gondolkodásban is közel álltak egymáshoz, és itt bizonyosodott be, mekkora szerencse az egy ember életében, ha munkatárasai munkahelyén nem csak kollegák, de emberek is tudnak maradni.
A kutatás világánál izgalmasabb világ számára nem létezik. Az intézet egy olyan területen dogozott, melyet addig Romániában csak Bukarestben kultiváltak. Kolozsvár egyetemi város, és az orvostudomány tisztában van azzal, hogy a betegségek megoldásában a biológia, vezető szerepet kap. Nem egy egyetemi tanár fordult kéréssel hozzájuk, kísérletezéseik alkalmából. Jöttek a fiziológiások a fiziopatológusok, a sebészek, belgyógyászok. Tevékenységük az egész orvosi karral kapcsolatos volt. Minden szakmában lehetett izotópokkal valamit tenni. Ami új utat nyitott, újdonságot hozott. Pállfy professzortól tanult meg állatokkal bánni, állatokat operálni. Mikor 10 év Holán iskola után felkerült az Onkológiára ott elcsodálkoztak, hogy tud az állatokkal, egerekkel, patkányokkal bánni. Nagyon sokat jelent, bekerülni egy olyan miliőbe, ahol mindenki jó szakember. Lehet tanulni egymástól. Abban az időben az onkológia kórház Románia egyik legmodernebb intézete volt. Egy kitűnő gárdával. Chiricuta professzor az intézetben katonai fegyelmet tartott, mióta ő meghalt ez az intézmény csak lefele halad. Nagyon jó emberanyaga van, de megjelentek a csoportok, akik vagy x vagy y felé húznak. Egy hatszáz emberes intézetet vezetni nem könnyű.
Mindennek dacára maga az onkológiai intézet hihetetlen lehetőségeket biztosított. Vetekedett egy budapesti vagy párizsi intézettel. Ott volt a Nukleáris Orvos gyógyászati Laboratórium. Izotópokkal logikus hogy Uray dolgozott. Ott volt a rádió terápia, a két kobalt ágyú. A röntgen készülékek. Volt egy hatalmas állatház. Amint mondja: „Hiába vannak ragyogó ötleteid, ha nincsen egered és nincs, mivel besugarazd őket. Nekem óriási szerencsém volt. Az ember élte attól függ, kikkel kerülsz kapcsolatba. Mint fiatal kezdő első dolgozatom Ioan Baciu professzorral, aki később az egyetem rektor lett. Akkor ő volt a fiziopatológia főnöke.
Tehát a dolgozat sorrend Ioan Baciu, Hollán Tibor, Szántai István és Uray Zoltán. Ennél jobb kezdést elképzelni sem lehet, a mi viszonyaink között. Státusszimbólumot jelentett, hogy a doktori dolgoztomban két fejezet radioizotópokkal foglalkozott. Az abban az időben olyan volt, mint ha ma molekuláris biológiai módszerekkel megcsinálsz valamit. A tudományban is mindig vannak ilyen top módok.
A tudomány hatalmas léptekkel halad a maga utján. De ehhez egy olyan infrastruktúra kell, mely lehetővé, tegye az emberek kísérletező kedvének megtartását, fejlesztést és főleg finanszírozását. A tudományban is vannak divat jelenségek és létezik a csillogás is, ami ebben az esetben nagyon sokat jelent. Ezért sokan még karrierjük csillogtatása érdekében elkövetnek tudományos turpisságokat. Egyébként, amint elmondta most írt egy cikket, melynek címe: Gondolatok a tudományos kutatás néhány etikai kérdéséről (Csalások, hamisítások, plagiarizmus és elfogultság a tudományos kutatásokban) Nem csak a saját tapasztalatait használta fel, hanem összeszedett jó dosszárnyi adatot. Melyekből kiderül milyen hihetetlen csalások, szélhámosságok vannak a tudományban. Miért? Azért, mert ma már a tudomány 99 százalékban anyagi, társadalmi előnyöket jelent. Karriert jelent. Ezekért az emberek hajlandók kicsit javítani az eredményeiken.
Ezért a tudományos életben, amit nem tudsz reprodukálni, nem ér semmit. Ma már minden valamit is érő felfedezés fenn van a világhálón, ez nem mindig volt így. Ez azt jelenti, hogy azon szakmai területen, melyen dolgozol otthon, kell lenni. Ennek és a szerencsémnek köszönhetem, hogy a világon először én hoztam ki antidepresszív anyagoknak sugárvédő hatását.
-A ’89-es események után a Romániában élő magyar származású kutatók mennyire tudtak élni a lehetőségekkel?
– Azok, akinek ki voltak már építve a magyarországi kutatóhelyekkel a kapcsolatok, azoknak felajánlották. Mint például nekem is felajánlották minden hónapban egy- egy kutatót fogadnak. Nálam az intézményben a kollegáim nálam iratkoztak fel a budapesti és szegedi kutató laboratóriumokban való tevékenységre. Én a listát összeállítottam és elküldtem ez, és ez ezzel foglalkozik, mikor tudjátok őket fogadni? Ez olajozottan működött három-négy évig, majd lelassult. Igazgató cserék lettek és ez valahogy átment az egész egy olyan rendszerbe, hogy mindenki saját maga rendezi ez irányú dolgait. Mindenki magkapta a maga kis kapcsolatait jobbra, balra. A legjobb embereim elhagyták az országot és ma már komoly pozíciókat, töltenek be külföldi tudományos intézetekben.
- Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újra alakulása a Te véleményed szerint mit jelentett?
- Nagyon sokat jelentett, meg kell nézni az előző éveket. Ekkor megjelent 110 dolgozat. Ebből a 110 dolgozatból kettő volt magyarul írva. Ami a Vásárhelyen megjelenő Orvosi Hírmondóban jelentek meg. A többi mind románul jelent meg. A jobb dolgozatok megjelentek angolul, németül és franciául. Tehát magyar tudományos élet jóformán nem volt.
Ezt lendítette fel az újonnan megalakult EME. Volt egy bizonyos tudománynépszerűsítés, amit zárt körben műveltek, népi egyetem címmel. Ehhez a régi nagyok nagyon komolyan álltak hozzá. Minden hónapban volt egy magyar előadás és a nép is bejött ezekre az előadásokra. A nagy öregek kihaltak, az után pótlás nem viszonyult annyira, legyen egy magyar nyelvű, szellemiséget képviselő iskola. Ez csendesen elsorvadt. Az is igaz, ma már Kolozsváron vannak olyan napok mikor négy-öt kulturális jellegű előadások, vannak. A diákság nem jár ilyen jelegű előadásokra ők mindent, megkapnak az egyetemeken és az Interneten. A tudományos előadásoknak keményen befütyült az Internet.
A tudományos életben az információ áramoltatás hihetetlenül fontos. Tudjam, mi történik szakterületemben. De a szakterületem is tudja eredményeim. Kolozsváron van két egyetem a Babeş– Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia- EMTE ahol magyarnyelven is, lehet tanulni, és diplomát szerezni. Ennek meglesznek az eredményei.
– Te hogy lépnél annak érdekében, hogy az a kumulált tudás, ami Erdélyben felhalmozódott valamilyen formában az, a világban élő ifjúsághoz eljusson?
Végző soron az egyetemi alkalmazottaknak a feladata lenne ez. De ehhez komoly anyagi támogatás kell. A civil egyesületek, szervezetek szintén sokat tehetnének ezen a területen. Ebben a vonatkozásban az ifjúság részéről is kellene, legyen egy bizonyos fokú nyitottság. De ez már neveléstől is függ. Rajtunk és rajtuk áll minden.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro
2010. október 8.
A jelent meghatározó múlt
Novák Csaba Zoltán történész kutatásainak vezérelve a kezdetektől: valós kérdésekre valós válaszokat kapni
Beszélgetőtársunk 2004 óta a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi, Gheorghe Şincai nevét viselő intézetének munkatársa, jelenkorra szakosodott kutatója. Mint interjúnkból is kiderül, úgy látja, a közelmúlt sokkal jobban érdekli a társadalmat, mint az ókor vagy a középkor. Talán azért van ez így – vallja –, mert ami az utóbbi hatvan évben történt szűkebb környezetünkben, életünket ma is meghatározza.
Hogyan indult a pályája?
Kolozsváron végeztem az egyetemet 2002-ben, egy évet tanítottam a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban, majd három hónapot a 2-es számú általános iskolában, és 2004-ben sikeresen vizsgáztam a Román Akadémia marosvásárhelyi kutatóintézetébe. Egy jelenkor-kutatói állás volt meghirdetve, és mivel már egyetemista koromban kacérkodtam a kutatással, tehát komolyabban foglalkoztam ezzel a kérdéssel, szinte azt is mondhatom, adott volt a pálya.
Egy darabig párhuzamosan csináltam a két dolgot, majd fokozatosan feladtam a tanügyet a kutatás miatt, most pedig újrakezdtem, szintén párhuzamosan, de egy másik szinten, a Babeş-Bolyai történelem karán, óraadó tanárként. Még egyetemistaként szakosodtam a legújabb korra, és ezen belül is az 1945 utáni időszakra, amit sokan a kommunizmus időszakának is neveznek.
Ezen belül van néhány apró vagy kevésbé apró téma, amelyek érdekelnek, elsősorban a romániai kisebbségek helyzete a kommunizmus időszakában, és ezen belül az időszaknak más különböző kérdései is. Kimondottan a kultúra alakulását követem figyelemmel, ezen belül is az ifjúsági kultúráét, az ifjúsági kultúra és a kommunista diktatúra viszonyát, azt, hogy milyen ifjúság-politikával foglalkozott a párt stb.
A ’70-es, ’80-as években a történészképzés, főleg a magyar, nagy hiányt szenvedett, nem sok történészt termelt ki a magyar társadalom, és ’90 után ezt az űrt próbálta az oktatási rendszer betömni, ennek következtében számunkra, az új generáció számára történelmi lehetőségek adódtak, hogy az ember fiatalon, 20-30 évesen úgymond a pálya csúcsai felé törjön. Elég sokan próbálták megragadni ezt a lehetőséget.
Egy generációs csoporttal indultam a ’90-es évek végén, többnyire a kolozsvári egyetemről kerültünk ki, de itt elsősorban Bárdi Nándor magyaroszági kutató, tanár nevét emelném ki, akinek a hatására nagyon sok évfolyamtársam, egyetemi kollegám próbálkozott a kutatással. Olyan perspektívát vázolt fel Bárdi, ami az akkor tudásra éhes fiataloknak nagyon érdekes és fontos dolognak tűnt, és kiderült azóta, hogy az is volt.
A hatására többen is kutatásba kezdtünk és néhányan a pályán is maradtunk. Tehát mondhatom, hogy vagyunk, éppen elegen, viszont az intézményes keretek hiányosak, nagyon kevés a lehetőség. Én a szerencsésebbek közé tartozom, hogy hivatásosként végzem ezt, nincs más feladatköröm, csak a kutatás. Több pályatársamnak nem adódott meg ez a szerencse, nekik a kutatás mellett más munkával is kell foglalkozniuk, ami sok szempontból visszaveti munkabírásukat vagy a lehetőségeiket
Miért éppen ez a korszak a legérdekesebb?
Néha elemzem magamat és a pályámat, és úgy gondolom most: talán onnan is fakad ez a fajta érdeklődés, hogy már ifjúkorom, tehát középiskolás korom óta erősen reflektáltam az adott helyzetemre, próbáltam megérteni azt a közösséget, amelyben élek, és valószínűnek tartom, hogy ez a fajta érdeklődés vezérelt a történelmi korszak kiválasztásában is, hiszen a ’89 előtti időszak annyiban határozta meg, befolyásolta az életünket, hogy napjainkban is számos összefüggés van, ezt nem nekem kell részleteznem, mert ez köztudott, és egyrészt ez vezérelt, másrészt a kommunista ideológia megértése, szintén egy ifjúkori ábránd.
A korszak végét még elkaptam, ’89-ben 14 éves voltam, tehát részben tudatosan éltem át néhány évet ebből a korszakból. Máskülönben az orosz irodalom és kultúra is régóta foglalkoztat, és az orosz történelemmel való ismerkedésem során automatikusan eljutottam a kommunista ideológiához.
Nehezebb vagy könnyebb ezt a periódust kutatni?
Részben nehezebb, részben pedig könnyebb, de ha mérlegre tennénk a dolgokat, akkor a könnyebb változat maradna felül. Tehát könnyebb olyan szempontból, hogy a források tömkelegével állunk szemben, nagyon sok megközelítési lehetőség van, a történelem az utóbbi időben sok más társadalomtudományi ágazattal került kapcsolatba, kölcsönhatásba.
Másrészt pedig piacilag is sokkal fölkapottabb ennek a korszaknak a kutatása, éppen azért, mert nagyon sok szállal kapcsolódik a mostani életünkhöz, tehát azt is mondhatnám, csúnya szóval, hogy piacorientáltabb ez a korszak. Nehéz viszonylag, szintén a felsorolt okok miatt, hogy túl sok a forrás, nagyon nehéz szelektálni. Sokkal több forrás áll rendelkezésünkre, mint a középkor vagy ókor esetében, ezek között fel kell állítani a hierarchiákat, ezeket a forrásokat minőségileg is rangsorolni, elemezni kell, tehát bonyolultabb, mint más korszakok esetében.
A másik az, hogy nincs meg az időperspektíva, tehát annyira közel van, nem telt el az a bizonyos mennyiségű idő, hogy a társadalom letisztult emlékkel tudjon visszanyúlni ehhez a korszakhoz. Úgy gondolom azonban, hogy összességében könnyebb és előnyösebb kutatni ezt.
A történésznek nehéz-e kívülállóként szemlélnie a dolgokat, amikor olyan emberrel találkozik, aki megélt bizonyos eseményeket és nem tud objektíven viszonyulni azokhoz?
Van a szakmának módszertana, és a történésznek tudnia kell a számos forrás között olyan egyensúlyt teremteni, amiből kirajzolódik a múltról egy bizonyos képe.
Többen is érdeklődnek e korszak iránt. Ez azt jelenti, hogy divatos periódus?
Igen, divatos is, viszont a társadalmat, most, az átmeneti időszakban is, politikai-gazdasági-erkölcsi válságban is nagyon érdeklik azok a szálak, amelyekből gyökerezik a mostani helyzetünk. Az emberek általában kíváncsibbak ezekre a történetekre, mint a korábbi időszakok történetére.
Sok minden érdekli, hogyan választ a témák közül?
Adott a korszak és ezen belül a részkérdések, ez persze attól is függ, hogy mennyire lefedett ennek a kutatása, hogy a kollégák milyen témákkal foglalkoznak ezen belül. A forrásoktól is függ, hogy mihez találok dokumentációt, de általában a belső késztetés az, ami ráirányít egy témára. Elkezdtem a doktori kutatásomat, a disszertációmban a romániai kisebbségek kérdésével foglalkozom, amit sok szempontból kimerítettem, de kutatás közben is figyelek mindig, van-e olyan téma, ami majd a jövőben kutatható, és folyamatosan keresem az új kérdéseket.
Néha adódik a lehetőség, hogy ezek a belső motivációk találkoznak valamiféle intézeti vagy külső érdekkel, tehát van olyan intézmény vagy kutatási projekt, amelyik pont erre a kérdésre kíváncsi. Említettem, hogy a kommunizmus kialakulása is nagyon érdekel, és ezen belül például olyan kutatás is zajlik Magyarországon, amely a baloldaliság történetét próbálja megfogni, hogy mi az, hogyan jelentkezik az értelmiségnél, a baloldaliság mint eszme, és én nagy örömmel tudok egy ilyen kutatáshoz csatlakozni.
Volt a családban késztetés, ami miatt a történelem felderítését választotta életcéljának?
Gyermekkoromban nagyon szerettem a legendákat, a történeteket, szerettem ilyen jellegű műveket olvasni. Nem értelmiségi családból származom, de édesapámat érdekelték ezek a kérdések, ez biztosan hatással volt rám is, a ’80-as években sok más szórakozási lehetőség nem volt, és nagyon sokat olvastam. Ezek ez olvasmányaim olyan képzeletbeli világba repítettek, amelyben gyermekként nagyon jól éreztem magam.
Aztán középiskolás koromban szembesültem azzal, hogy mi a legendás múlt és mi az, ami ténylegesen, módszertanilag feltárt, megkonstruált múlt, és eléggé demoralizáló volt a legendák bűvköréből lehuppanni a valóságba, de én sikeresen vettem ezt az akadályt, túléltem ezt a traumát, és innen kezdve úgy döntöttem, ezek a történetek érdekelnek engem a legendákon túl is, tehát a valós kérdésekre lehetőleg valós válaszokat kapjak.
Novák Csaba Zoltán (1975, Nyárádszereda)
Történész, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Kutatóintézetének tudományos munkatársa. Általános iskolai tanulmányait Nyárádszeredában végezte, a középiskolát a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben.
2002-ben diplomázott a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelem karán, 2005-től a bukaresti Nicolae Iorga Történeti Intézet doktorandusza. Több szaktanulmány szerzője, a kommunizmus bűneit vizsgáló Tismăneanu-bizottság munkatársa volt. Hamarosan megjelenik első tanulmánykötete, a Ceauşescu-korszak magyarságpolitikájáról.
Ez hobbi is?
Igen, mert élvezem és szeretem csinálni, néha annyira, hogy nehezen tudom összeegyeztetni a családi élettel, de ez főleg az első időszakban volt nehézkes, most már kialakult az egyensúly.
Olvasmányaimat is meghatározza, olyan műveket olvastam az utóbbi időben, amelyek kapcsolódtak a szakmához, és így óriási hiányok támadtak a műveltségemben, úgyhogy most egy köteten dolgozom, és ha sikerül befejeznem az év végéig, akkor tervezek egy úgymond rövid szellemi szabadságot, amikor mást fogok olvasni, mert rájöttem, hogy sok esetben az egyetemi, a középiskolai olvasmányaimból élek, és ezt a fajta tudást fel kellene frissíteni, bővíteni.
A román történész kollégáival milyen a kapcsolata?
Két generációval tartom a kapcsolatot, és úgy érzem, sikeresen integrálódtam a román szakmai életbe. Egyrészt a tanáraimmal vagyok kapcsolatban, hiszen a doktori tanulmányaimat Bukarestben folytatom, lassan már a vége felé járok, a Román Akadémia Nicolae Iorga Történeti Intézetében végzem, és ott egy idősebb generációból kerülnek ki a mentoraim, és érdekes módon, annak ellenére, hogy ez a generáció viszonylag a korábbi időszakban, a ’60-as, ’70-es években szocializálódott, egyensúlyt sikerült találnom velük, közös szakmai nyelvet beszélünk, vannak kérdések, amelyekben nem értünk egyet, de ezt el lehet intézni szakmai viták keretében, és más probléma ezekből nem adódik.
Ugyanakkor van egy másik generáció, azok, akik velem együtt indultak a pályán, akikkel azonos korosztályt képviselek. Még közelebbi szálak fűznek nagyon sok személyhez Bukarestben és Kolozsváron is, most már azt is elmondhatom, hogy többükhöz nemcsak szakmai, hanem baráti szálak is kötnek.
Gyakran tesz eleget meghívásoknak, tudománynépszerűsítő előadásokat tartva.
Tudatosan vállaltam ilyen szerepet, mert a történelemtudomány is sokszor a saját elefántcsont-tornyába zárkózik, és tanári pályafutásom során is láttam, hogy az embereknek jelentős része érdeklődik a történelem kérdései iránt, nem pusztán csodálatos, legendás történetekre gondolok, hanem vannak olyan valóságos gazdasági-politikai helyzetek, amelyek megértéséhez, elemzéséhez szükséges bizonyos történelmi tudás is.
Ez az igény nagy egyrészt, másrészt pedig úgy látom, hogy pontosan ebből az igényből fakadóan nagyon sok népszerűsítő történelmi munka jelenik meg, amelyek nélkülözik a tudományosságot, nagyon sok legendára harapnak rá, és ezeknek óriási sikere van, amit ellensúlyozni kell. Ebből az indíttatásból döntöttem el, nagyon sok időt és energiát fektetve bele, hogy a tudásomat megpróbálom megosztani a szélesebb közönséggel is. Ezt több szinten művelem, majdnem minden előadást, felkérést elvállalok, és nemcsak évfordulók kapcsán, hanem év közben is, ha lehetséges, akkor szívesen elmegyek és tartok előadást az általam kedvelt vagy ismert témákról, hallgatóság előtt, vagy rádióban, televízióban.
Van egy sikeres projektem a Transindex honlapján, minden szombaton egy történelmi tematikájú cikket szerkesztek, és ez a visszajelzések szerint jól működik. Amíg egy kimondottan szakmai munkát néhány tucatnyian olvasnak el, ezeket a cikkeket, amelyek nem bulvártémájúak, hanem egyszerűbb, közérthetőbb nyelvezetben és talán érdekesebben megfogalmazott, de kutatásokon alapuló írások, több ezren olvassák el.
Meddig kutatható ez a téma?
Ennek a periódusnak is vannak látványos és vannak kevésbé látványos részei. Ebben is kettős mércét tartok szem előtt, vannak témák, amelyek nagyon érdekesek lehetnek, ha a médiában megjelennek, viszont vannak olyan szakmai témák, amelyek kevésbé tartanak igényt a nagyközönség érdeklődésére. Mindkettőben dolgozom, és úgy látom, a jövőben hosszú ideig kincsesbánya ez a korszak a történészek számára, a román levéltárakban egyre több forrást bocsátanak a kutatók rendelkezésére.
A magyarországi kollégákkal is együttműködik?
Természetesen. Úgy érzem, sikeresen integrálódtam a magyarországi szakmai életbe is. Ha már így alakult, hogy itt maradtam, a két közösség közötti átjárás lehetőségével élni fogok, így döntöttem, és tudatosan kettős irányba kezdtem meg a szakmai integrációmat.
Bárdi Nándor segítségével az első konferenciákon részt vettem még a ’90-es évek végén, a 2000-es évek elején, és innen kezdve lassú folyamatként sikerült a magyarországi közegbe is beilleszkednem. Ez szintén szakmai, baráti kapcsolatokat jelent. Kevés előnye van a kisebbségi létnek, de ami van, azt próbálom kihasználni.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. október 16.
Hamis román történelem a képernyőkön
Győzött a Călugăreni-i csatában Mihai Viteazul? Tudomásunk szerint igen. Megnyerte a Rovine-i csatát Mircea cel Bătrân? Kétségtelen, vágjuk rá gondolkodás nélkül. És a történelemkönyvek tanítása szerint, ugyanígy igaznak véljük azt is, hogy Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş barátok voltak. Ezekre a tényekre cáfolt rá Marius Diaconescu történész egy, az RFI rádióban elhangzott beszélgetés során.
„Húsz évvel a forradalmat követően, még mindig áldozatai vagyunk a kommunista, nacionalista történelemírásnak. Ennek a legjobb bizonyítéka Lucian Boia professzor próbálkozása, aki a Történelem és mítosz a román tudatban című könyvben megpróbál előtérbe helyezni egy kis szeletet a valós román történelemből. Ismerjük, hogy milyen fogadtatásban részesült ez a mű, hogyan fogadták a Román Akadémia tagjai. A szomorú igazság az, hogy az iskolai történelemkönyvekben még mindig túlsúlyban van a román uralkodókról kialakított hamis kép, és a gyerekek ezt sajátítják el" – nyilatkozta Marius Diaconescu professzor.
„Nekünk, románoknak a Călugăreni-i csata egy fontos siker. A valóság azonban más. Egy adott pontig Mihai Viteazul hatalmas veszteségeket okozott a török csapatoknak, de az est leszálltával a harctérről visszavonult a hegyekbe. A törökök elfoglalták Bukarestet, és Târgovişte városát is. Mihai tudatában volt annak, hogy nem tud egymaga szembeszállni az ellenséges csapatokkal, ezért vonult vissza a hegyek közé, ahol Zsigmond uralkodó segítségére várt. Hogyan beszélhetünk győzelemről, amikor az országot a törökök uralták és nem Mihai Viteazul?"
„Egy másik hasonló példa a Rovine-i csata. Mindannyian úgy tudjuk, hogy Mircea cel Bătrân győzelmet arat Baiazid felett. Ezt tanuljuk az iskolában, erről szól Mihai Eminescu verse is. Ez nem igaz, hiszen az említett csata után Mircea cel Bătrân két és fél évet tölt Erdélyben. Ha megnyerte volna a csatát, miért tartózkodott 1395 márciusában Brassóban, és ajánlotta fel magát Luxemburgi Zsigmond magyar királynak? Miért próbálta a magyar hadsereg négy alkalommal is visszahelyezni a román területek trónjára Mircea cel Bătrânt, sikertelenül, mert a török csapatok minden alkalommal megakadályozták ezt és kiűzték az országból Mirceát? Nem kell hazudni azért, hogy hazafi légy. A hazafiasságot nem hazugságokban mérik" – véli Marius Diaconescu történész.
Televízióból tanult történelem
„A mai román polgár több történelmet tanul a televízióból és a filmekből, mint a történelemkönyvekből. Amikor fél oldalnyi információ szerepel a könyvekben Ştefan cel Mare-ról vagy Hunyadi Jánosról, de létezik két vagy háromórányi film ugyanerről, ami ismétlődik is, akkor a románok filmekből sajátítják el saját történelmüket. Általánosságban minden történelmi film több mítoszt és valótlanságot is tartalmaz.
A nagy történelmi filmek következtében rendezőket és színészeket ismerhettünk meg. Sergiu Nicolaescu közismert rendezőre gondolok. Tisztelem, de sajnos ő többször hamisította a román történelmet azáltal, hogy valótlan képekben hamis hősöket mutatott be. De nem csupán ő. A Pintea Viteazul című alkotás azt tudatja velünk, hogy a Habsburgok elnyomták az ellenük harcoló románokat. Ez valótlanság! Pintea Viteazul egy közönséges útonálló volt. Tulajdonképpen a Habsburgok támogatták a románokat abban a konfliktusban, mely köztük és a magyarok közt kezdődött. Egy másik mítosz Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş barátságáról szól, és ezt a történelmi filmek is erősítik. Egyébként sok történész próbálja megmagyarázni, miért támadta meg Ştefan cel Mare Chilia várát és automatikusan román országokat, amikor Vlad Ţepeş még javában harcolt a törökökkel. Többen azt állítják, a román uralkodó Chilia várát próbálta megvédeni a török támadástól. Nem igaz! A törökök a tengerről, Ştefan cel Mare pedig a szárazföldről támadta Chilia várát" – állítja a történész.
Marius Diaconescu a bukaresti egyetem történelem karának lektora, számos tanulmányt és könyvet jelentetett meg osztrák, lengyel, magyar és vatikáni dokumentumok felhasználásával. historia.ro Erdély.ma
2010. október 18.
Elhunyt Toró Tibor atomfizikus
Életének 80. esztendejében vasárnap elhunyt Toró Tibor atomfizikus, nyugalmazott egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.
Kívánsága szerint Toró Tibor testét elhamvasztják, hamvait pedig a család az általa megnevezett, szívéhez közel álló helyeken – Énlakán, Magyarhermányban, Kányádban, Etéden, Székelyudvarhelyen, Nagyváradon és Temesváron – szórja majd szét.
Toró Tibor 1931-ben a Hargita megyei Énlakán született. Elemi iskolába Magyarhermányon járt, középfokú tanulmányait Székelyudvarhelyi Református Kollégiumban végezte, egyetemi oklevelet pedig 1953-ban a Temesvári Tudományegyetem Matematika-Fizika karán szerzett. Ez évtől az egyetem matematika-fizika majd fizika karán tanársegéd, adjunktus, docens és nyugalmazásáig az elméleti fizika tanszék professzora, 2007-től pedig a Szegedi Tudományegyetem címzetes tanára.
A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a Román Akadémia Csillagászati Bizottságának tagja, a Román Akadémia Tudománytörténeti és Tudományfilozófiai Bizottsága temesvári fiókjának alelnöke, az Eötvös Loránd Fizikai Társulat tiszteleti tagja, részecskefizikusi, asztrofizikusi és tudományfilozófiai munkássága mellett elismert Bolyai-kutató.
Az első román és magyar nyelvű neutrínó-monográfia szerzője. Magyar, román és angol nyelven kiadott szakkönyvein kívül rangos tudományos ismeretterjesztő munkák egész sorát jelentette meg. Rendszeres meghívottja a nemzetközi atomfizikai és tudományfilozófiai tanácskozásoknak.
Az Erdélyi Magyar Tudományegyetemet működtető Sapientia Alapítvány kuratóriumának tagja, a Kárpát-medencei magyar pedagógusok továbbképzését szervező Bolyai Nyári Akadémia tiszteletbeli elnöke.
Szakmai elismerésén kívül kiemelkedő az a több évtizede tartó közéleti munkássága, amellyel hozzájárult a romániai magyar és az erdélyi természettudományi, különösen a fizikai, csillagászati és matematikai gondolkodás terjesztéséhez és megismertetéséhez. Krónika (Kolozsvár)
2010. október 20.
Könyvbemutató
Kolozsváron a Phoenix Könyvesház Főtér 23. szám alatti bemutató termében, 2010. október 14-én délután 17 órakor mutatták be Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét – kései tudósítás a párizsi konferenciáról. Titkos jelentések, eddig nem publikált dokumentumok című könyvét.
A könyv ötletének kialakulását és keletkezését ismertette Dr. Pál – Antal Sándor levéltáros-történész, az MTA külső tagja, Koszta István publicista-író. A könyvről beszélt Csomafáy Ferenc újságíró. Az alábbiakban az általa elmondott szöveg szerkesztett formáját közöljük. Majd Koszta István ismertette azt a tudományos munkát, amit befektetett a könyv elkészítésébe. Házigazda a Phoenix Könyvesház tulajdonosa, Magyary Eszter volt.
Tisztelt hölgyek és tisztelt urak!
Van egy mondás: A jó könyv eladja magát. De a Budafoki pezsgő és borfesztiválon meggyőződhettem a jó bornak is, kell a reklám. Ezért gyűltünk itt össze.
Engem hírben értesítettek, hogy Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét című könyvét Budapesten 2010. június 4. a Nemzeti Összetartozás Napján, Vörösmarty téren a Püski pavilonnál dedikálja először. Másodszor az Erdélyi Magyar Igazság Klubban mutatják be és dedikál is. Ezután következik az erdélyi körút Csíkszeredai bemutató, majd Nagyszeben, ahol a könyvet, az előszót író Raffay Ernő mutatja be. Ezt követi a Kolozsvárról érkező megtisztelő meghívás nem is akármilyen helyről: a Román Akadémia Kolozsvári Gheorghe Baritiu Történeti Intézetének konferenciatermében (Kolozsvár, Kogălniceanu (Régi nevén Farkas) utca 12-14. I. emelet), ahol nemzetközi konferenciát tartanak. Erre az eseményre voltam meghívva.
Számomra itt az volt az érdekes, ismervén a történészeket, akik között általában két fajta van. Van nagyon jól felkészült és van nagyon, nagyon felkészült, aki végig okoskodja az eseményeket.
Az tűnt fel, hogy ez utóbbival nem találkoztam. A szakma rendkívül jól felkészült egyéniségei voltak ott, akik tényleg jól ismerik ezt a kort, de fogást a szerzőn nem találtak. Ez már sokat jelentett számomra. A rendezvény fővédnöke Nicolae Edroiu, a Román Akadémia levelező tagja, a Román- Magyar Történész Vegyes Bizottság elnöke, az intézet igazgatója volt. A moderátor Lucian Nastasă-Kovacs volt, az Akadémiai Intézet főállású kutatója, a jelenkori történelem munkacsoport vezetője. Ez mindet elmond.De jelen volt Szávay István történész- politológus, a Jobbik Magyarországért párt országgyűlési képviselő, aki szakdolgozatot írt Vajda Sándorról. Az eseményről írásban számoltam be, amelyet a Kolozsváron megjelenő Vasárnapban jelentettem meg. Azért, mert szerettem volna mind azt, ami ott elhangzott egy olyan lapban közölni, amelynek olvasó táborában vannak olyan személyek, akik kisebb vagy nagyobb hivő közösségek élén állanak. Mert maga a könyv üzenete olyan, hogy véleményem szerint föltétlenül el kell jusson azokhoz, akik higgadtan, indulat nélkül tudnak szembenézni azokkal a történelmi eseményekkel, melyek, befolyásolják mindennapi életünket. A terjedelmes anyagot a Vasárnap szerkesztői el helyezték a lapban. Köszönet érte. Ezzel teljesült az, amit Koszta István a kolozsvári könyvbemutató után kérdésemre, ami így szólt „Egy mondatban neked, mit mondott Vaida Voievod? Válasz: Olyan tudatos, népét szerető politikus szeretnék lenni, amilyen ő volt.
Tisztelt hölgyek és urak!
Meg kell, mondjam őszintén egy nagyon csalóka könyvet, vesznek kézbe. Oldalainak száma a fedőlappal együtt 314. De mivel 4 fajta kisbetűkkel nyomtatták, ha rendes megszokott nagyobb betűtípust használtak, volna akkor kb. 800 oldalas lenne a könyv, mely a maga nemében merem állítani a hatalmas könyvtárnyi irodalmat magába foglaló trianoni irodalomban is egyedi. Olvasás közben olyan kulisszatitkokat tudnak meg, melyet csak egy nagyon jó adottságú értelmes egyén, aki részt vett személyesen Párizsban január- november, tehát 11 hónapon keresztül, az úgy mond békekonferencián, melynek fővonala a koncon való osztozkodás volt. Tudatosan ezért robbantották ki az első világháborút. Azért, mert azok az országok, melyeknek nem jutott gyarmat és közben iparilag és gazdaságilag megerősödtek, most területeiket kibővítsék. Az összesen több mint 15 millió ember halálát okozó, négy éven át, tartó öldöklő küzdelem a korabeli gyarmat– és érdekeltségrendszer újrafelosztásáért indult. Területszerzésben elvakult résztvevő nemzet meg volt győződve arról, hogy gyors offenzívával legyőzheti ellenfeleit, s fél év alatt véget érhetnek a hadmozdulatok, a háború végül négyévnyi véres küzdelemmé terebélyesedett. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett a háború végére, valamint anémet területszerzés illúziója is szertefoszlott.
A világ életét befolyásoló eseménysorról könyvtárnyi irodalom jelet meg. Levéltári szobák teltek meg dokumentumokkal, melyeknek nagy része titkosítva volt és véleményem szerint most is vannak titkos iratok, melyek elkerülték a kutató gárda figyelmét.
Koszta István könyv egy olyan szegmentumot választott témájául, amely az eddig megjelent irodalomban páratlan. Vajda Sándor az Osztrák- Magyar Monarchiában született. Az egykori Szolnok Doboka megyében, ma Kolozs megyében Alparéten. Magyar iskolában tanult. Kitűnő képességeinek is köszönhetően Bécsben szerez Doktori diplomát. Maga a gyógyítás nem igen érdekli, de a különböző politikai áramlatok annál inkább. Több nyelvet beszél, köztük a franciát anyanyelvi fokon. Rendkívül jó interperszonális képességekkel magáldott ember. Aki hamarosan a magyar országgyűlés tagja, ahol a parlamentben minden alkalmat megragad a Magyarországon élő románok érdekeinek kihangsúlyozására.
Politikai felkészültségét hamarosan Bukarestben is felismerik és ott is jelentős szerepet játszik el egészen oda, hogy a Párizsban tárgyaló román delegáció egyik legfontosabb tagja, aki írásban referált a Delegáció megbízott vezetőjének Ion Brăteanunak és a kormányzótanácsnak. Az általa megírt leveleket rejtjeles formában továbbítják a címzetthez. A könyvben közölt levelek, ebből rendkívül jól őrzött forrásból származnak. Ezért is bizonyos érdeklődésű emberek számára végtelenül értékesen vallanak azokról a tevékenységekről, melyeket a román delegáció egyik legfontosabb tagja megtett Párizsban a XX. szádad 1919-es évben. Ezekből a levelekből, melyekből, az első 1919. február 5. az utolsó 1920. február 23. között íródott kiderülnek, mindazok a cselekedetek, melyek annak érdekében történnek, hogy a háborút vesztes
státusban levő Románia, mely a párizsi tárgyalások kezdetén rosszabb tárgyalási pozícióban volt, mint a nagy ellenség, Magyarország végül is nyerő helyzetbe kerüljön.
A rendkívül nagyszámú Párizsban tárgyaló román delegáció minden erejével és főleg pénzével, ígéreteivel, fondorlatával, néhol gátlástalanságával elérte azt, amit akart. Mindezt messze menőleg bizonyítja azt, amit az eseményeken jelenlevő Vajda Sándor, aki ekkor már felvette új nevét Alexandru Vaida Voevod leveleiben többször is, leír. Az olvasó első kézből tudhatja meg egy néhány ember kivételével a nagyhatalmak képviselőinak fogalmuk sem volt arról, hogy amiről tárgyalnak tulajdonképpen hol is, fekszik a világtérképen. Nem túlzás a közölt anyagokból tökéletesen kiderül az a ragyogó mesterkedés, amivel bizonyos delegációk ki tudták harcolni azokat az előnyöket, melyek számukra fontos volt. Az események nagy része nem a különböző tárgyalásokon dőlt el, hanem a fehér asztalnál, ahol bőven volt mit fogyasztani. Csak a megjelent levelekből látszik milyen hatalmas pénzeket költöttek ilyen célokra. Vajda nem egy levelében pénzt kért a legkevesebb amire én emlékszem, az 800.000 dollár, de nem egy levelében a milliót, milliókat is túllépi. A könyv számomra még azért is érdekes, mert például elmondja, francia sajtó Románia számára, kedvező reklám anyagok közléséért 500.000 frankot kapott 1919-ben. A pénz nagyhatalom. Az ígérgetés manipulációs felhasználása rendkívül eredményes volt a konc, a zsebbe dugható dollár kötegek bárkinek jól jöttek. A könyv számomra egyik csemegéje az, amikor Koszta István egy 1919-ben írt levél, mellé tesz egy Vaida által 20 évvel később írt levelet ugyanarról az eseményről. Még egy csemege, amikor román hölgykoszorút visznek le a királynő vezetésével a Párizsban unatkozó diplomáciai testület szórakoztatására. Ennek a csoportnak még Kolozsvárról is volt tagja. A csemegéket tovább lehetne sorjázni. De benne van a könyvbe. Még van egy számomra nagyon fontos tényező. Dr. Páll- Antal Sándor levéltáros – történész. MTA külső tagja, akinek a munkája nélkül ez a könyv nem lenne olyan, amilyennek elkészült. Ebben az esetben láthatjuk, hogy egy jó levéltáros mennyire segítheti a kutató újságírót. Megmondván neki, mit hol kaphat meg. A többi már a szerzőn múlik, aki ebben a könyvében, ebben a tárgyban csúcsformát fut meg. Mert egy ilyen típusú könyv hozzá segíti az embert ahhoz, hogy egy bizonyos kis, de nagyon fontos szegmentumot tárjon fel egy világot átrendező eseményről.
Csomafáy Ferenc, erdon.ro
2010. november 24.
Kisebbségsértő kisebbségvédelem
A nemzeti (magyar) kisebbségnek nyújtott „többletjogok” hátrányos helyzetbe hozzák a többségi, román nemzetet – fogalmazzák meg román akadémikusok az oktatási törvénytervezet kisebbségi oktatással foglalkozó fejezete kapcsán készült jelentésükben anakronisztikus félelmüket.
A kommunizmus „fénykorának”, vagy – ami „holtverseny” – az 1990-es évek elejének sovén, magyarellenes hangulatát idézi fel, mintegy húsz évnyi késéssel a Román Akadémia oktatási törvénytervezetről készült jelentése, amely a jogszabály kisebbségi oktatást szabadabbá tevő demokratikus előrelépéseit szedi ízekre.
Az Iliescu-korszak szellemében
A Román Akadémia Etnikai Kérdéseket Tanulmányozó Európai Központja a törvényhozás szenátusnak kérésére jelentést készített az oktatási törvénytervezet kormány által elfogadott formában történő alkalmazásának a következményeiről. A testületet a Nagy-Románia Párt volt tagja, Olguţa Vasilescu jelenlegi szociáldemokrata szenátor, a felsőház esélyegyenlőségi bizottságának elnöke kérte fel a kérdés tanulmányozására.
Mivel a dokumentumot az etnikai kérdésekkel foglalkozó központ készítette el, a jelentés természetszerűen a jogszabály kisebbségi oktatásra gyakorolt kihatásait elemzi – különös tekintettel a magyar anyanyelvű oktatásra.
Készítői, mintegy Ion Iliescu korai, kilencvenes évekbeli szóhasználatát felújítva az „etnikai kritériumok alapján történő szegregációban” az etnikumközi feszültségek kiéleződésének illetve Hargita és Kovászna megye enklavizálódásának veszélyét látják. Az akadémikusok attól tartanak, hogy a nemzeti (magyar) kisebbségnek nyújtott „többletjogok” hátrányos helyzetbe hozzák a többségi, román nemzetet. A dokumentum már a szenátus házbizottságánál van, amely a törvénytervezet plénumbeli vitáján szándékozik nyilvánosságra hozni azt.
Pozitív diszkrimináció – csak románoknak
A Román Akadémia magyarellenes, jogfosztó érvelését a demokrácia elveire alapozza, leszögezve, az oktatási törvénynek az európai értékekkel összhangban a nacionalizmus visszaszorításához kellene vezetnie, ehelyett jelenlegi formájában az integráció helyett éppen az elkülönülést szorgalmazza. Mindez megakadályozza „a tanulók közötti interkulturális interakciót” – hangzik az akadémikusok tudományosnak szánt álláspontja.
A Román Akadémia kutatói a román nyelv „írásban és szóban történő használatának korlátozásától” igyekeznek megóvni a nemzeti kisebbségi (elsősorban magyar) iskolásokat. Egyben úgy értékelik, hogy a törvény idegen nyelvvé teszi a románt a kisebbségi iskolákban – megfeledkezve a tényről, hogy a nem román anyanyelvű gyermekek számára a román valóban idegen nyelv.
A jelentés aláírói szükségtelennek tartják azt is, hogy az iskolák és megyei tanfelügyelőségek vezetőségében a kisebbségek is képviseltethessék magukat, mivel a jelenlegi romániai törvénykezés nem tartalmaz etnikai alapú jogkorlátozásokat. Mi több, azoknak a megyéknek az esetében, amelyekben „a többség helyi kisebbséggé változik”, „parancsoló szükségszerűségként jelentkezik” annak követelménye, hogy a szakminisztérium szintjén az oktatási miniszter mellett külön tanácsosi tisztséget hozzanak létre, az érintett megyékben pedig a helybeli románok javaslatára, a román közösséggel foglalkozó felügyelőt nevezzenek ki a megyei tanfelügyelőségeken.
„Szuperdiszkrimináció”
Az akadémikusok veszélyt látnak abban is, hogy a kisebbségek számára sajátos tankönyveket hozzanak be az országba: szerintük ezzel „Románia önként feladná az államrend alkotóelemei közé tartozó kulturális folyamatok fölötti ellenőrzést”.
De nem csak elvi, hanem egészen konkrét, már-már aprópénzre váltott gyakorlati kifogásokat is felhoznak az oktatási törvénytervezet kormány által elfogadott változata ellen. Így például nem értenek egyet azzal, hogy ott, ahol igény mutatkozik a kisebbségi nyelven történő oktatás iránt, kisebb létszámú osztályok is indulhassanak, aminthogy ellenzik azt is, hogy a kisebbségi iskolával nem rendelkező településeken élő tanulókat meghatározatlan távolságig szállíthassák a legközelebbi, kisebbségi nyelven oktató tanintézetbe, a román iskolások számára csak 50 kilométeres körzetben biztosított a szállítás – ami, az akadémikusok szerint „további szuperdiszkrimináció”.
„Túlzott támogatásnak” minősítik a jogszabály-kezdeményezésnek azt a kitételét is, miszerint a kisebbségi tanulók anyagi támogatást kapnának a szállítás költségeinek fedezésére, és ingyenes elszállásolásban, étkeztetésben részesülnének. „Mindez előjogok mechanizmusát alakítaná ki a modern korszak kellős közepén” – fogalmazzák meg félelmeiket a 21. század első évtizedének román akadémikusai.
A magyarok is?
A jelentés szerzőinek állítása szerint a vizsgálódásokat idén novemberben, Hargita és Kovászna megyében végezték „román és magyar nyelven beszélő, különféle nemzetiségű tanulók, tanárok, tanfelügyelők, felelős politikusok, helyi tanácsosok soraiban”. Mindennek nyomán arra a következtetésre jutottak, hogy „a román és a magyar etnikumúak véleménye szerint a román nyelv egyetem előtti oktatásban történő korlátozásának legfőbb következményét az enklavizálódás hangsúlyosabbá válása” jelenti.
A dokumentum aláíróinak állítása szerint „mind a román, mind a magyar fiatalok elismerik az etnikai megalapozottságú feszültségek létezését, amelyeket legfőképpen az iskolák nyelvi szempontú különválasztása okoz”. A román és magyar nyelvű tanárok véleményének megfelelően a feszültségek fő forrása szintén az iskolák különválasztása, amely egyben „a történelem tankönyvek elpolitizálásához” is vezet.
„A történelem tankönyvekben már jelenleg is politikai behatás érezhető, az országon kívül nyomtatott történelem tankönyvek pedig csak tovább fokozzák majd politikai-ideológiai tartalmát” – fogalmazzák meg végül anakronisztikus félelmeiket az akadémikus-kutatók.
Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. december 14.
Törvényesen használható a székely zászló Hargita megyében
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) döntése szerint a Hargita Megye Tanácsa 2009. november 26-i határozatában Hargita megye zászlajaként elfogadott kék-arany színű székely lobogó nem diszkriminálja a megyében élő románokat.
A panasztevők – Dan Tănasă sepsiszentgyörgyi lakos, illetve a maroshévízi Dr. Miron Cristea Kulturális Alapítvány, a Radio Ardealul és a Glasul Călimanilor Egyesület – ez év eleji keresetében azt kifogásolta, hogy a megyezászló csak a magyar közösséget képviseli, a megyében élő román nemzetiségűeket nem, és ez sérti a helyi románokat.
A CNCD a Román Akadémia heraldikai bizottságához és a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztériumhoz fordult véleményezésért. A művelődési tárca válaszában közvetítette a Román Történelmi Múzeum álláspontját, amely szerint egy megye szimbólumáról hozott határozat politikai döntésnek minősül, és egy zászló megalkotása kizárólag csak a szakmai szabályoknak kell hogy megfeleljen.
Ezt a véleményt is figyelembe véve, a CNCD megállapította, hogy a helyi hatóságoknak, a törvénykezés értelmében, joguk van önállóan dönteni az adott közösség jelképeiről. Így a diszkriminációellenes tanács idén novemberben lezárta az ügyet, megállapítva, hogy a panasztevők által sérelmezett megyei tanácsi határozat nem esik a diszkrimináció elleni, 2000. évi 137-es számú, 2007-ben újraközölt kormányrendelet hatálya alá.
„A diszkriminációellenes tanács határozatát az azóta letelt fellebbezési időszakban nem támadták meg, így a székely zászló továbbra is törvényes keretek között használható, és nyugodtan ki lehet tűzni a Hargita megyei közintézményekre” – közölte hétfőn Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke.
(Transindex) Nyugati Jelen (Arad)
2010. december 20.
Felavatták a Tudomány és Technika Házát
Pénteken délután az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság ünnepi ülésével felavatták a marosvásárhelyi katolikus temető bejáratához közel álló, felújított Bolyai János Tudomány és Technika Házát, amely addig a szervezet megyei fiókjának volt a székháza. Az avatón Bolyai- kutatók, akadémikusok, az EMT országos és fiókszervezeteinek képviselői, tanárok, meghívottak vettek részt.
A rendezvényen részt vevő Köllő Gábor, az EMT országos elnöke elmondta, az ünnepséget megelőző gyűlésen körvonalazták azt, hogy miben tudja támogatni majd a szervezet, illetve a Román Tudományos Akadémia a Bolyai János Tudomány és Technika Házában tervezett tevékenységeket. A folyamatoson erősödő civil tudományos társulás jelenleg hét fiókszervezettel, 11 szakosztállyal működik. Eddig sikerült 11 nemzetközi tanácskozást megszervezni, állandósítani. Jelen vannak kiadványaikkal, diákvetélkedőkkel a középiskolák életében is. A Bolyai János Tudomány és Technika Háza megerősíti a marosvásárhelyi fiókszervezetet és reményt ad arra, hogy minél több, a műszaki tudományok területéről érdeklődő középiskolás és egyetemista diákot vonjanak be az EMT tevékenységeibe.
Weszely Tibor Bolyai-kutató elmondta, a Csegzi házaspár önzetlen munkássága révén sikerült olyan fórumot megteremteni, ahol valóban a Bolyaiak szellemi örökségének megőrzésén munkálkodhattak tudósok, művészek, tanárok. Az eddigi eredmények alapján a beruházás nem volt hiábavaló és igazi tudományos műhelymunka lesz a Bolyai János Tudomány és Technika Házában. Oláh Gál Róbert kutató az időben röpített vissza. Elmesélte, miként élte utolsó napjait Bolyai János a Bolyai János Tudomány és Technika Háza helyén állt fűtetlen helyiségben. S elárulta, különös véletlennek köszönhetően menekültek meg a kéziratok, ugyanis az akkori hatóságok azt hitték, hogy ezek katonai titkokat rejtenek, így az akkor még értéktelennek vélt dokumentumok nem kerültek tűzbe. A Bolyai-kutató is indokoltnak tartotta azt, hogy létezzen egy Bolyai kutatóközpont, s ennek méltó helye lesz majd a Bolyai János Tudomány és Technika Háza.
Dr. Péntek János professzor, akadémikus, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke elmondta, az elhangzottak mellett fontosnak tartja, hogy a Bolyaiak szellemi örökségét ápolók átadják a fiataloknak. Ezért a Bolyai- és a megújuló energiákkal foglalkozó kutatócsoportok működésének támogatása mellett szorgalmazni fogja egy tehetségkutató központ létrehozását is, amelyet az erre vonatkozó nemzeti program is támogat. Ugyanakkor nyelvészként az erdélyi magyar tudományos nyelvhasználat fontosságára is felhívta a figyelmet, így azt is sugallta, hogy a Bolyai János Tudomány és Technika Házában a jövőben foglalkozzanak a tudományos nyelv ápolásával, népszerűsítésével is.
A rendezvény ünnepi Bolyai-vacsorával fejeződött be, amellyel hagyományt szeretnének teremteni. A jótékonysági estekhez hasonló rendezvénnyel, amelyet évente egyszer-kétszer szerveznének, lehetőséget teremtenének arra, hogy a két marosvásárhelyi zseni munkássága iránt érdeklődők tapasztalatokat cseréljenek és hozzájáruljanak a Bolyai János Tudomány és Technika Házának élénk tevékenységéhez.
Vajda György, Népújság (Marosvásárhely)
2011. február 10.
„Roma” marad a romák neve
Elvetette tegnap a felsőház plénuma Silviu Prigoană demokrata-liberális szenátor törvényjavaslatát, amely azt írta volna elő, hogy a roma kisebbség tagjait a hivatalos dokumentumokban a jövőben cigányként említsék. A kormánypárti javaslatot 51 szenátor utasította el, 27-en pedig támogatták.
Elvetette tegnap a felsőház plénuma Silviu Prigoană demokrata-liberális szenátor törvényjavaslatát, amely azt írta volna elő, hogy a roma kisebbség tagjait a hivatalos dokumentumokban a jövőben cigányként említsék. A kormánypárti javaslatot 51 szenátor utasította el, 27-en pedig támogatták.
Egy héttel ezelőtt a szenátus emberjogi bizottsága támogatta az indítványt. Prigoană azért javasolja a névváltoztatást, mert szerinte Románia számára hátrányos, hogy külföldön a romákat sokszor összetévesztik a román néppel. Szerinte megtévesztő a roma és a román megnevezés közötti hasonlatosság, ezért szorgalmazza a cigány szó használatát.
Javaslatát a Román Tudományos Akadémia is támogatta, amely megvizsgálta, hogy az Európai Unió számos országában is a cigány kifejezést használják. A módosító indítvánnyal nem értettek egyet a roma jogvédő szervezetek. Az indítványt ellenzi egyebek között a román külügyminisztérium és a kulturális minisztérium, valamint az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) is. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. március 15.
Kolozsvári eskütétel: félszázan lettek magyar állampolgárok
„Értelmet nyertek a szavak: minden magyar felelős minden magyarért”
Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes jelenlétében zajlottak tegnap a kolozsvári magyar főkonzulátuson az első állampolgársági eskütételek az egyszerűsített honosítási eljárás január 3-i rajtját követően. Adatvédelmi megfontolásokból az esemény zárt ajtók mögött történt, de több személy is vállalta a sajtónyilvánosságot, így például Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, továbbá Sándor Krisztina, a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) elnöke, aki a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor (közismerten: Tusványos) szervezőcsapatával együtt tette le az állampolgársági fogadalmat. Az ünnepélyes mozzanatot követően Semjén Zsolt a magyar küldöttség kíséretében megkoszorúzta Márton Áron püspök szobrát. Az eseményeket lezáró állófogadáson a miniszterelnök-helyettes kiosztotta a magyar állami elismerésben részesült erdélyi személyiségek kitüntetéseit.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az eskütételt követően kiemelte: immár értelmet nyertek a kolozsvári születésű Szabó Dezső szavai, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”, majd az átélt esemény történelmi jelentőségét hangsúlyozta. Mint elmondta, mindmáig mintegy ötvenezren nyújtották be a magyar állampolgárság könnyített megszerzésére irányuló kérelmet. A felsorakozott új magyar nemzet- és polgártársak mellett Semjén köszöntötte mindazokat a magyar állampolgárokat is, akik a maguk során Gyulán román állampolgársági igénylést nyújtottak be, hangsúlyozva: a magyar állampolgársági törvény a román mintát követi. A magyar nyelvet, kultúrát és magyar identitást felvállaló, határokon kívül élő magyarság immár nemcsak kulturális, hanem közjogi értelemben is a magyar nemzet tagjává válhat, amely Szent István kora óta létezik – emelte ki a politikus.
– Életem egyik legemlékezetesebb ünnepe a mai – jelentette ki Tőkés László EMNT-elnök, az EP alelnöke az eskütételt követően. A magyar állampolgársági törvényt az 1848–49-es szabadságharc tizenkettedik pontjának szellemében hozták meg: immár érvényesülhet a magyarok Európával való uniója, és a magyar közösségek Európán belüli egyesülése is, az államok szuveranitása és országhatáraik tiszteletben tartása mellett – hangsúlyozta Tőkés László, köszönetet mondva a magyar kormánynak a trianoni békediktátum ütötte sebek, illetve a rosszemlékű, 2004. december 5-i népszavazás okozta csalódás orvoslásáért, a szétszakadt nemzetrészek ily módon történő egységesítéséért.
– Felemelő érzés volt megélni ezt a felhőtlenül boldog napot, hiszen történelmi igazságtétel, hogy immár közjogilag is magyarnak tekinthetjük magunkat – mondta el lapunknak Sándor Krisztina MIT elnök, kiemelve: az állampolgársági esküt letevő Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor több mint húsz fős csapata az első fiatalokból álló szervezet Erdélyben, amely megtette ezt a lépést. Hozzátette: szeretné, ha minél többen követnék példájukat.
Szilágyi Mátyás főkonzul lapunknak elmondta: Kolozsváron körülbelül ötvenen tették le az állampolgársági fogadalmat. Az eskütétel zártkörű volt, ugyanis az állampolgársági ügyintézés adatkezelést jelent, illetve az állampolgárság megszerzése, birtoklása is személyi adatnak tekinthető, így erre vonatkozó információk csak az adott személy beleegyezésével hozhatók nyilvánosságra – részletezte. Az első – ünnepélyes, ugyanakkor bensőséges hangulatban zajlott – fogadalomtételen a honosítási kérelmet január első hetében benyújtó polgárok, köztük ismert személyiségek vettek részt, akik a honosítási oklevél mellett egy úgynevezett személyi kártyát is kaptak, amely azonos az anyaországi polgártársakéval, természetesen a magyarországi lakcímet leszámítva – magyarázta a diplomata.
A honosított magyar állampolgárok az eskütétel során egy díszes, Szent Istvánt ábrázoló dossziéban kapják meg a honosítási okiratot, amelyen a kérelmező választása szerint születési helyként mindössze a helység történelmi magyar neve szerepel, vagy pedig a magyar elnevezés, és zárójelben a jelenlegi, idegen nyelvű településnév. Minden más okiraton születési helyként a történelmi magyar elnevezést és zárójelben a mostanit tüntetik fel.
Érdemrendek erdélyi személyiségeknek
– Az egyszerűsített honosítást szentesítő fogadalomtétel sok évtizedes sérelmet, jogfosztást orvosol, a magyar nemzeti összetartozás első látványos bizonyítéka. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcról való megemlékezés előestéjén a magyar állam kitüntetésekkel méltatja a társadalmi, kulturális, művészeti életben kiemelkedő teljesítményt nyújtó személyiségeket – fogalmazott Szilágyi Mátyás az eskütételt követő ünnepélyes díjkiosztást felvezető beszédében. A magyar küldöttség tagjaként az eseményen jelen volt Wetzel Tamás miniszteri biztos és Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának vezetője is.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az alábbi kitüntetéseket adta át: Magyar Köztársasági Érdemrendet Tisztikereszttel: dr. Kovács András művészettörténésznek, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) tanárának, az MTA külső tagjának; dr. Maros Dezső gépészmérnöknek, a Műszaki Egyetem tanárának, a Román Akadémia főkutatójának (akinek nevében felesége vette át az érdemrendet); Tőkés István nyugalmazott teológiaprofesszornak, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspök-helyettesének. Magyar Köztársasági Érdemrendet kapott Lovagkereszttel: Nagy Pál irodalomtörténésznek, kritikusnak, szerkesztőnek; Mihály Ferencnek, a BBTE oktatójának, farestaurátornak; Murádin Lászlónak, a Román Akadémia főmunkatársának, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények nyugalmazott főszerkesztőjének; Sipos László festő-, és grafikusművésznek, a Romániai Képzőművészek Szövetsége tagjának. Magyar Köztársasági Érdemrendet kapott Ezüst Érdemkereszttel Emődi Tamás, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület tanácsosa.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
2011. március 29.
„Gyanús” régészeti feltárások Erdőfeleken
Huszonkét XIII. századi sírt tártak fel a régészek az erdőfeleki ortodox templomban. Alexandru Simion, a Román Tudományos Akadémia kutatójának elmondása szerint négy sírban valószínűleg egyházi főméltóságok nyugszanak – írja a Mediafax hírügynökség.
A március 14-én kezdődött ásatáson az Erdélyi Történeti Múzeum régészei, egyetemi hallgatók, valamint a Román Tudományos Akadémia és a Hieronymus Kulturális Egyesület szakemberei vettek részt. Alexandru Simion elmondta: az említett négy sírt téglasor fedte, illetve ezek fejéhez egy-egy téglát helyeztek, a szerzetesek és főpapok esetében használatos temetkezési rítusnak megfelelően. A sírokban felfedezett maradványokat a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és az Akadémia közös projektje keretében Kolozsváron vizsgálják majd: a várakozások szerint a DNS-minták hasznos információkkal szolgálhatnak az elhunytak életkoráról, magasságáról, súlyáról, betegségeiről, amelyek a környék korabeli lakosságának hasonló jellemzőire utalhatnak – olvasható a híranyagban. Simion úgy vélte, a sírok egy korábbi templom létével is összefüggésbe hozhatók, így az ásatások – amelyeket a nyáron folytatni akarnak – azt bizonyíthatják, hogy már 1300 előtt éltek románok e területen.
Adrian Andrei Rusu, a kolozsvári Archeológiai és Művészettörténeti Intézet középkorra és kora-újkorra szakosodott régész szakembere a lelettel kapcsolatban lapunknak elmondta: az intézetet nem vonták be a kutatásba, annak ellenére, hogy ő maga is végzett már korábban ásatást az említett templomnál. A régész szerint semmiképpen nem helytálló az erdőfeleki templommal kapcsolatos azon feltételezés, miszerint azt Ştefan cel Mare alapította volna. Adrian Andrei Rusu kiemelte: a magyar királyság területén való templomalapításnak egyértelműen maradt volna bizonyítéka a forrásokban, de mindössze egy bojár nevéhez kötődő könyvadományról tudni. Mint elmondta, a jelenlegi, XV. századi templom helyén valószínűleg egy XIV. századi fatemplom állhatott, amely a maga során egy Nagy Lajos által adományozott privilégiummal függ össze, aki erdőn átvezető utak védelmét bízta a helybeliekre. A régész továbbá felvetette a kérdést: milyen eredményre vezethet a tervezett DNS-vizsgálat, ha a mintákat nincs mivel összehasonlítaniuk? Szabadság (Kolozsvár)
2011. június 2.
Szenátusi „gazemberségek”
Gazemberségnek nevezte Fekete-Szabó András, az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője azt a felsőházban tegnap elfogadott törvénytervezetet, amely kormánybizottsági engedélyhez köti többek között az utcák, terek, parkok, iskolák elnevezését.
A tervezetet 38 támogató és három ellenszavazattal, két tartózkodás mellett fogadta el a felsőház. A kormányoldal szenátorai nem szavaztak.
Fekete-Szabó arról tájékoztatta lapunkat, hogy Ion Chelaru a házszabályt megszegve a szenátorok 13 óráig tartó munkaprogramja után bocsátotta szavazásra a jogszabályt, és nem adott szót a tiltakozó kormánypárti politikusoknak. „A munkaprogramot csak akkor lehet túllépni, ha ezt a szenátorok valamelyike az ülésen kéri és szavazunk róla. Ez nem történt meg. Ráadásul a szavazás pillanatában kvórum sem volt, alig ötvenen ültünk a teremben. Az ülésvezető azonban semmibe vette a házszabályt” – magyarázta az ÚMSZ-nek a frakcióvezető.
A politikus tájékoztatása szerint a kormánypártok a szenátus házbizottságának legközelebbi ülésén megpróbálják elérni, hogy a törvénytervezetet bocsássák ismét szavazásra. Ha ez nem sikerül, akkor reményei szerint a képviselőház – döntő házként – elutasítja majd a jogszabályt.
A jogszabályt Mircea Duşa és Olguţa Vasilescu PSD-s képviselők kezdeményezték még az év elején felháborodva azon, hogy székelyföldi városokban magyar neveket adnak az utcáknak. A tegnap elfogadott törvény kimondja, hogy a megyei és helyi önkormányzatok csak egy tárcaközi kormányzati bizottság jóváhagyása után változtathatják meg román történelmi, politikai vagy kulturális személyiségekről, eseményekről elnevezett utcák, terek, iskolák és egyéb létesítmények nevét, ha az új elnevezés nem román jellegű.
A bizottság tudományos szempontok alapján megvizsgálja az önkormányzatok névváltoztatási kezdeményezéseit, „megelőzi a lehetséges túlkapásokat és megszünteti az önkormányzatok tevékenységében gyakran megnyilvánuló szubjektivizmust”. Az öttagú testületben a történelem, a földrajz, a néprajz, a nyelvészet és a művészetek szakértői vesznek majd részt, közülük kettőt a kulturális tárca, egyet a belügyminisztérium, egyet a kormányfőtitkárság, és egyet a Román Akadémia jelöl ki.
Cs. P. T.
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. június 2.
Hős vagy gyilkos?
Itt lenne az ideje, hogy a történészeknek is megjöjjön az eszük.
Már az is csoda, hogy a román médiában elhangzott ez a kérdés – ugyanis Avram Iancuról van szó, az erdélyi románok nemzeti hőséről, a „hegyek királyáról”. Az érinthetetlenről, a szentről, a feddhetetlenről. Aki ikonként szerepel sok mócvidéki templomban stb. Mégiscsak jó, hogy bévánszorogtunk Európába...
Az Adevărulban jelent meg ez a szentségtörő kérdés, problémafelvető cikk formájában, majd pedig az országos lap havonta megjelenő történelmi mellékletében, a májusi Historiában. A kérdés felvetője Ion M. Ioniţă, a melléklet főszerkesztője. Aki többek között kijelenti, hogy véget kell vetni a történelem politikai manipulálásának. Ez az, amit ma már megtehetünk, de amire viszont gondolni sem lehetett a totalitarizmus idején vagy azt követően, Európán kívül. Amikor csak a Funar-félék meg a V.C.-félék hallathatták a hangjukat... Meg a volt szekusok, akik megrendezték Marosvásárhely véres márciusát.
De visszatérve a „hegyek királyához”, a Historiában megjelent összeállítás egyik szerzője, Marius Diaconescu abból indul ki: „Az érzelmek nem kell hogy elhomályosítsák a történelmi igazságot”. S ha higgadtan vizsgáljuk Avram Iancu szereplését, máris felmerül a kérdés: mi is volt az, amit ő és az általa vezetett mócok, erdélyi románok tettek 1848—49-ben? Forradalom volt-e, vagy ellenforradalom? S a válasz kézenfekvő: „globálisan nézve, egészében véve ellenforradalom volt az, amit tettek”, „a császári ellenforradalom eszközévé váltak”. Ezt is most olvashattuk először román lapban.
Miként azt is, hogy Erdélyben 1848-ban és 1849-ben tulajdonképpen népirtás folyt, „népirtó háborúról volt”, magyarok és románok etnikai alapon gyilkolták egymást. A kivégzéseket törvényszék hagyta jóvá. Miféle törvényszék lehetett az? – ennek is utána kellene nézni. De a békés lakosok legyilkolását, kirablását, házainak felgyújtását, a nők megerőszakolását stb. – semmivel sem igazolhatják a felek.
Hamis az a tétel – állítja a szerző, és több mint valószínű, hogy igaza van –, miszerint „a románok csupán áldozatok voltak. Hóhérok is voltak. Mi, románok is gyilkoltunk, raboltunk, gyújtogattunk, erőszakoltunk. Hogy többet-e vagy kevesebbet, mint a magyarok? Ilyen esetben minden statisztika vagy mennyiségi értékelés értelmetlen. A dokumentumok nem tartalmaznak statisztikát, de a mennyiség egyetlen szóval kifejezhető: sokszor.”
Persze azért van néhány adat. Zalatnán például a népirtás előtt 1 170 magyar élt, utána 500-an maradtak – olvassuk a cikkben. (Nagyon hasonlít ez ahhoz, amit Csibi mester írt ki Iancu akasztásakor, március 15-én.) S a szerző utal még az Abrudon, Felvincen, Enyeden elkövetett atrocitásokra is. Ugyanakkor azt is megemlíti, hogy Avram Iancunak egy abrudi magyar lány volt a kedvese, aki adott pillanatban megmentette a „hegyek királyának” az életét, amikor az a magyar hadsereg által állított csapdába esett... Lám, lám, nem lehetünk meg egymás nélkül! Jobb lenne, ha nem ellenségeskednénk. Mert amit nem intézünk el mi magunk együtt – mindannyiunk javára –, azt mástól hiába várjuk.
Avram Iancut is és a románokat is, ugye, becsapta a császár. Egy-két kitüntetésen s néhány birtokon kívül, amit román vezéreknek vetett oda, semmit sem adott együttműködésükért. Avram Iancu becsületére váljék: nem fogadott el semmit ezekből. Sőt, feljegyeztek egy humoros epizódot: amikor Ferenc József császár Mócvidéken járt, magához hívta a román vezért. Ő viszont nem ment a császárhoz, hanem felnyergelt egy tehenet, és azt küldte maga helyett, mondván: „egy bolond és egy hazug soha meg nem értheti egymást” – idézi az összeállítás másik cikkírója, Ion Carja.
Az újságírók – Avram Iancu ügyében – kezdenek tehát magukhoz térni. Itt lenne az ideje, hogy a történészeknek is megjöjjön az eszük. Mert az összeállításból az is kiderül, hogy a nagy tekintélyű tudományos fórum, a Román Akadémia meghamisítja a történelmet. 2003-ban, az általa kiadott „műben”, a Románok történelmében például olyan szöveget ad Avram Iancu szájába, amit nem ő mondott. A könyv szerzője Liviu Maior volt tanügyminiszter, tehát politikus. Lám, honnan fúj a szél...
Zsehránszky István
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. június 17.
„Fúrják” a kisebbségi törvényt
Csökkent az esély a kisebbségi törvény elfogadására a parlamenti ülésszak június végi lezárultáig azt követően, hogy a képviselőház emberjogi, vallási és kisebbségi bizottsága csütörtökön késő délután véget ért ülésén sem sikerült megtárgyalni a jogszabály minden cikkelyét és a hozzá benyújtott módosítási indítványokat. Ráadásul máris elfogadtak olyan módosításokat, amelyek kedvezőtlenek a magyar közösség számára – jelentette ki a Krónikának Varga Attila, a testület RMDSZ-es tagja az ülést követően.
Az RMDSZ által kidolgozott tervezet vitája eredetileg szerdán délután kezdődött volna, ám különböző ügyrendi viták miatt csütörtökre halasztották, ezért Varga Attila szerint mind a 78 cikkely megvitatására nem is lett volna esély egy nap alatt. Az egyik, az RMDSZ számára kedvezőtlen döntés az volt, hogy a tervezet vitáját nem onnan folytatták, ahol évekkel ezelőtt abbamaradt, hanem az első cikkelytől, ennek is betudható, hogy csütörtökön csupán a 18. cikkelyig jutottak el, és végül abban állapodtak meg, hogy pénteken, hétfőn és kedden is folytatódik a vita, és várhatóan kedden születik meg a bizottság állásfoglalása a jogszabályról.
Nem volt azonban eddig sem sima az ügy – tudtuk meg Vargától –, mivel több olyan cikkely is volt, amelyhez egynél több módosító indítvány érkezett, és nem csupán az ellenzék, hanem a koalíciós partner Demokrata-Liberális Párt (PDL) részéről is érkeztek olyan szövegváltozatok, amelyek kedvezőtlenek a kisebbségek számára. Az egyik ilyen módosítás a 14. cikkelyt érintette, amely az eredeti változat szerint megtiltotta volna, hogy az állam oly módon változtassa meg a kisebbségek által lakott régiók határait, hogy megváltozzanak az etnikai arányok. A magyar szempontból kedvezőtlen, elfogadott módosítás értelmében azonban az államnak joga van megváltoztatni a határokat, ha az nem csorbítja a kisebbségi polgárok jogait – az arányok megváltoztatása azonban kimaradt.
„Ráadásul következik a 18. cikkely, amely a kulturális autonómiatanácsok vétójogát rögzítené a kisebbségi intézmények – így az oktatási intézmények – megszüntetésére irányuló szándék esetén. Ezt a PDL sem nagyon akarja elfogadni, ezért további egyeztetések szükségesek. A bizottsági vita folytatása így nem pénteken lesz, hanem hétfőre marad, a hétvégén ugyanis politikai egyeztetés szükséges a koalíciós partnerrel, ellenkező esetben, ha további, kedvezőtlen módosítások születnek, értelmetlen és tartalmatlan lesz számunkra a jogszabály” – mondta el lapunknak Varga Attila.
Felelősségvállalás jöhet
Az RMDSZ a koalícióban maradás feltételéül korábban azt szabta, hogy a kisebbségek jogállását szabályozó törvényt a parlamenti ülésszak lezárultáig, azaz június végéig fogadja el a parlament. „Ha nem készül el jövő héten a bizottsági jelentés, a jogszabály elfogadására nincs esély az ülésszak végéig. Ha ez így lesz, akkor a kormány bejelentheti, hogy a parlamenti vita megkerülésével, azaz felelősségvállalással terjeszti be a tervezetet. Ez esetben júliusban rendkívüli parlamenti ülésszakon kerül sor a felelősségvállalásra” – jelentette ki Varga. Elmondta ugyanakkor, hogy immár nem sok esélyt lát arra, hogy akár ebben a formában is sikerüljön elfogadtatni. „További egyeztetések lesznek, de ha olyan módosítások kerülnek be a jogszabályba, amelyek csorbítják a többséget, akkor mi sem fogjuk erőltetni, hiszen értelmetlen lesz” – mondta el a képviselő. Kérdésünkre hogy mi a forgatókönyv arra az esetre, ha meghiúsul a jogszabály elfogadása, elmondta: erről a jövő héten ülésező Szövetségi Képviselők Tanácsa, illetve az RMDSZ többi vezető testülete hivatott dönteni.
Kiküldött újságírók
Az ülés amúgy feszült hangulatban zajlott: előbb a nemzeti kisebbségek frakciójához tartozó bizottsági elnök, Nicolae Păun javaslatára többségi szavazással, a kormánypárti honatyák voksaival 6-5 arányban a sajtó kizárásáról döntöttek a bizottság tagjai, majd később az ülésen jelen lévő Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Civil Fóruma nevű nacionalista szervezetet és a Román Akadémia képviselőit nem engedték hozzászólni a vitához, sőt őket is kiküldték az ülésteremből. Eugen Popescu, a román fórum tagja ezt követően a sajtónak elmondta, jelenlegi formájában ellenzik a tervezetet, mivel az abszolút ellenőrzést biztosít az RMDSZ számára Románia területének egy része fölött. Szerintük a jogszabály tervezete „diszkriminatív a három megyében élő 400 ezer románnal szemben”, ezért annak elvetésére szólították fel a honatyákat. Popescu a tervezet azon cikkelyét tartja diszkriminatívnak, amely kulturális autonómiát biztosít a kisebbségek számára, mivel az szerinte „területi kritériumok alapján biztosított etnikai autonómiát jelent”. „Formailag kulturális autonómiáról van szó, ami azonban világosan a három megye területére szól, az ottani románok pedig semmilyen eszközzel nem rendelkeznek, hogy megőrizzék önazonosságukat” – jelentette ki Popescu.
Az Akadémia képviselője egy, az Etnikai Ügyek Etnikai Kutatóközpontja nevű intézmény tanulmányával érkezett az ülésre. A tanulmány bírálja a tervezet 55. cikkelyét, amely szerint a kulturális autonómia egy nemzeti közösség azon jogát jelenti, hogy saját soraiból választott szervei révén normatív és adminisztratív döntéseket hozzon nemzeti, kulturális, nyelbi és vallási ügyeiben. A tanulmány szerint ezen cikkely hatályba lépése esetén a parlament, a kormány, illetve az állami szervek általában kizárólag etnikai alapon létrejött szerveket ruháznának fel bizonyos hatáskörökkel, vagyis a kulturális autonómia tulajdonképpen politikai autonómiát jelent, ez pedig ellentétes az alkotmánynyal. A bizottságban egyébként több, mint négy év után került terítékre a kisebbségi törvény. A jogszabályt több mint hat éve terjesztette be az RMDSZ, még a Tăriceanu-kormány idején. A szenátus 2005 októberében elutasította, és négy éve porosodik a képviselőház házbizottságának állandó bizottsága archívumában. A jogszabályt egy korábbi döntés értelmében más bizottságnak nem kell megvitatnia, úgyhogy – ha időben elkészül a jelentés – az az alsóház plénuma elé kerülhet. (Erősödhetnek az RMDSZ pozíciói. A jogszabály kimondja, hogy az ország 19 nemzeti kisebbsége államalkotó elem. Nyelvhasználat tekintetében a közigazgatási törvény rendelkezéseit veszi át, az oktatás tekintetében az új tanügyi törvényhez hasonlít. A tervezet előnyben részesíti azon szervezeteket, amelyek a parlamentben is jelen vannak, illetve igen szigorú feltételeket szab a szervezetalapításnak. Emellett a parlamentben működő szervezeteket ismeri el az egyes kisebbségi közösségek egyetlen jogos képviselőjének. A Nemzeti Kisebbségek Tanácsában (NKT) is csak azok a tömörülések vehetnek részt, amelyek a törvény hatályba lépésekor képviselik szavazóikat a törvényhozásban. A tervezet bevezeti a kulturális autonómia fogalmát. Ennek értelmében a kisebbségek ún. kulturális autonómiatanácsokat hozhatnak létre, a megalapítás folyamatát azonban a törvény által elismert kisebbségi szervezetnek (a magyarság esetében az RMDSZ-nek) kell kezdeményezni. Ellenzéke – az Erdélyi Magyar nemzeti Tanács és a Magyar Polgári Párt – azzal vádolja az RMDSZ-t, hogy a kisebbségi törvény révén meglévő pozíciói bebetonozására törekszik.)
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2011. július 28.
Verespatak: az akadémia is ellenez, Kelemen magyarázkodik
A Román Tudományos Akadémia elnöksége megerősítette korábban meghozott döntését, miszerint ellenzi a verespataki ciántechnológiás aranybánya-beruházást. Kelemen Hunor kulturális miniszter szerint a verespataki kulturális örökség tönkremegy, ha nem kötik meg a megállapodást, miszerint a beruházó 140 millió dollárt költ műemlékvédelemre.
Az akadémia elnöksége felkérte a hatóságokat, teljes felelősséggel elemezzék a beruházási terv hatásait úgy, hogy az ország érdekei ne sérüljenek. Az akadémia fenntartja aggodalmát a terv közép- és hosszútávon fennálló lehetséges következményeivel és kockázataival kapcsolatban. A testület azt követően ismertette döntését, hogy a beruházás mellett foglalt állást három román akadémikus. A testület ezért leszögezte: ők csak magánvéleményüket fejtették ki, és álláspontjukat nem támogatja a Román Tudományos Akadémia tagjainak nagy többsége. A tudományos testület szerint a verespataki bányaberuházás ügyében népszavazást kellene tartani. Az akadémia már 2009-ben kifejtette, hogy a beruházás nem közérdekű, ezért nem indokolhatók a kitermeléssel együtt járó negatív hatások és kockázatok.
Kelemen Hunor a Mediafax hírügynökségnek kifejtette, a Kirnyik-hegység régészeti mentesítési bizonylatának jóváhagyása még nem jelenti azt, hogy a beruházás meg is valósul. Ennek ellenére a megállapodás szerint a vállalat komoly pénzösszeget költ a kulturális örökség megmentésére. Kelemen újabban 140 millió dollárról beszélt, noha az általa vezetett minisztérium által a mentesítési bizonylat kibocsátásáról szóló közlemény még csak 70 millió dollárról tett említést. E szerint a Rosia Montana Gold Corporation (RMGC) 70 milliót költ a verespataki kulturális örökség megmentésére. Emellett létrehoznak egy másik 70 millió dollár értékű alapot is, amelyből a minisztérium más, országos érdekeltségű műemlékeket javít fel. A mentesítési bizonylat biztosítja a verespataki régészeti és építészeti örökség 80 százalékának megmentését, a ugyanakkor a Kirnyik-hegységben lévő értékes római kori leletek megsemmisülnének.
Az interjúban Kelemen arról biztosította a lakosságot: a beruházó nem kapja meg a kitermelési engedélyt, ha a legcsekélyebb kétely is felmerül azzal kapcsolatban, hogy a beruházás veszélyes az egészségre és a környezetre. Kelemen szerint a kulturális miniszternek joga van személyesen leállítani a beruházást abban az esetben is, ha az RMGC nem hajlandó kifizetni az örökségvédelemre megígért összeget.
A miniszter szerint a verespataki kulturális és régészeti örökség pusztulásra lenne ítélve, ha nem lépnek közbe most, és nem fogadják el a beruházó által felkínált alkut, sőt azt is kijelentette: a kulturális örökség megmentésének nincs köze a ciántechnológiával kapcsolatos vitához, vagyis szerinte még nem biztos, hogy a beruházó megkapja a kitermelési engedélyt annak ellenére, hogy a régészeti mentesítés értelmében a beruházónak 140 millió dollárt kell fizetnie. Hangsúlyozta: a beruházás engedélyezéséről nem az RMDSZ-nek, hanem a kormánykoalíciónak és a kormánynak kell döntenie.
A Kirnyik-hegység régészeti mentesítési bizonylatának kibocsátása miatt civil szervezetek úgynevezett Hunoriádát indítottak, és tüntetéssorozatot hirdettek a kulturális miniszter ellen. Ők a lemondását követelik a mentesítési bizonylat kibocsátása miatt. A kulturális szaktárca döntését Eckstein-Kovács Péter, Traian Băsescu államfő tanácsadója is bírálta, aki RMDSZ-tagként annak a véleményének adott hangot, hogy Kelemennek a kulturális örökségnek nem csak a 80 százalékát, hanem 100 százalékát köteles megóvni.
B. T. Szabadság (Kolozsvár)
2011. augusztus 2.
Hírsaláta
ÉPÜL A MAMUTKATEDRÁLIS. Miközben naponta két iskolát és kórházat zárnak be Romániában, Bukarestben a parlament – az őrült cukrász álmának is nevezett mamutépület – közelében hatalmas ortodox katedrális építési munkálatai zajlanak – állapították meg a Deutsche Welle újságírói.
Az ortodox egyház és a kormány 600 millió eurót szán e célra, a kormány kétszer annyi pénzzel támogatja a katedrálisépítést, mint amennyit a kultúrára és a tudományos kutatásra fordít. A lap tudósítói azt is leírják, hogy a rendszerváltás óta négyezer templomot építettek országszerte, sokat kormánytámogatással. Ez azt jelenti, hogy minden második nap átadnak egy új templomot. (Ziare.com) MACOVEI BÍRÁL. A kormány gyakorlatilag engedélyezte a ciánalapú kitermelést Verespatakon azzal, hogy régészeti mentesítési engedélyt adott ki a Fehér megyei településre tervezett színesfémbánya-projekt ügyében – nyilatkozta Monica Macovei, a Demokrata Liberális Párt alelnöke. Közölte továbbá: a témát már a kormánypárt vezetőtestületének következő ülésén napirendre fogja tűzni. (Krónika) AZ AKADÉMIA ELLENZI A CIÁNTECHNOLÓGIÁT. A Román Tudományos Akadémia elnöksége megerősítette korábban meghozott döntését, miszerint ellenzi a verespataki ciántechnológiás aranybánya-beruházást. Az akadémia elnökségének döntését az Agerpres román hírügynökség idézi, amely szerint a tudományos testület felkéri a hatóságokat, teljes felelősséggel elemezzék a beruházási terv hatásait úgy, hogy az ország érdekei ne sérüljenek. Az akadémia fenntartja aggodalmát a terv közép- és hosszú távú lehetséges következményeivel és kockázataival kapcsolatban. (MTI) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. szeptember 9.
Könyvtári ritkaságok közszemléje a kincses városban
Kiállítássorozatot terveznek az Akadémiai Könyvtárban
Az Akadémiai Könyvtárban őrzött értékes ritkaságokat népszerűsítené a téka és a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal új kezdeményezése. A tematikus kiállítások ötlete nem egyedülálló: a magyar napok idején az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesülete örökbefogadási kampányt kezdeményezett: azóta száznál többen fogadtak örökbe egy okiratot. Az Akadémiai Könyvtárban tegnap a sajtó munkatársai betekintést nyerhettek néhány unikumnak számító kötetkuriózumba, de bejutottak egy középkori gyűjteménnyel tele raktárhelyiségbe is. A látogatáson Emil Burzo, a Román Akadémia kolozsvári fiókszervezetének elnöke kijelentette: a könyvtári állomány összértéke hat milliárd euróra tehető. Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke a Szabadságnak elmondta: az egyesület egykor elkobzott könyvállományának egy része, valamint levéltári anyagok és kéziratok továbbra is az Akadémiai Könyvtárban találhatók.
Ioan Chindriş igazgató a vendégeknek elmondta: a mai tudósok érdeme, hogy felkarolták és szakértelemmel gondozzák a múlt nagyon értékes írásos emlékeit. Csak összehasonlításképp mondta: a Román Nemzeti Bank itteni fiókjának vagyona nem éri el az Akadémiai Könyvtárét, ahol több mint félmillió kötetet őriznek. A középkori Kolozsvár jelentette a mai romániai területek számára Európa kapuját, ide áramlott be minden könyv, ami politikai és vallási okokból nem kerülhetett el a Kárpátokon túlra.
Az intézmény az önkormányzattal karöltve szeptember utolsó hetében kiállítást rendez fennállásának évfordulója tiszteletére. Októberben az Erdélyi Iskola, utána December 1-je lesz a téma, januárban és februárban pedig bibliagyűjteményükből szerveznek kiállítást.
„Az utóbbi két évtizedben sok egyetemi város született, de történelmi alap nélkül ezeknek nincs súlyuk” – mondta Sorin Apostu polgármester. A különböző nyílt napok mintájára rendeznek ezentúl kiállításokat az Akadémiai Könyvtár anyagából, hogy a kincses város lakóiban felkeltsék a kíváncsiságot és a jogos büszkeséget olyan szellemi értékek iránt, amelyek az utcáról nem láthatók. Ez annál is inkább indokolt, mert Kolozsvár 2020-ra megpályázza az Európai Kulturális Főváros címet.
Bogdan Crăciun könyvtáros az előcsarnokban tizennyolc könyvritkaságot mutatott be a sajtónak, és ismertetett további középkori unikumokat, kéziratokat, térképes leírásokat, amelyeket a raktárhelyiségben tárolnak. Az igazgató kiegészítette azzal, hogy állományuk legértékesebb darabja Bolyai János huszonvalahány oldalas füzete az euklidészi posztulátumról, amelynek értéke 65 000 euró, és amelyből négy példánnyal rendelkeznek.
A sajtótájékoztatón nem esett szó több magyar írásos emlékről. Megkeresésünkre Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke lapunknak elmondta: az 1919-es hatalomváltás után, majd a kommunizmus idején elkobzott könyvállományuk egy része (körülbelül 3000 kötet), további levéltári anyag és sok kézirat található az Akadémiai Könyvtárban. De a legtöbb értéküket az Állami Levéltárban és Központi Egyetemi Könyvtárban őrzik. A visszaszolgáltatásukra indított peres eljárás hosszú évek óta folyik, egyelőre eredménytelenül.
Száznál több oklevelet fogadtak örökbe
Ugyancsak történelmi dokumentumok, levéltári értékek népszerűsítése volt a célja a Kolozsvári Magyar Napok keretében megszervezett Román Országos Levéltári tárlatvezetésnek és az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesületének Fogadd örökbe a múltad elnevezésű kampányának. Flóra Ágnes levéltáros az akkori tárlatvezetés során elmondta: a médiában és a közbeszéd szintjén a levéltárakról alig esik szó, miközben a könyvtárakról nagyon sokat hallanak az emberek, valószínűleg ezért is emberközelibb a könyv, mint a történelmi irat. A levéltári kiállítással és a szimbolikus örökbefogadási kampánnyal ezen igyekeztek változtatni nem kevés sikerrel, hiszen óriási érdeklődés övezte a csoportos tárlatvezetéseket.
Az akció során olyan speciális tárolódobozok készítésére gyűjtöttek a kampány szervezői, amelyek garantálják, hogy évtizedeken, évszázadokon át meg lehessen őrizni a rendkívül fontos kordokumentumokat. – Száznál többen fogadtak örökbe oklevelet a Kolozsvári Magyar Napok alatt, és azóta is folyamatosan érkeznek felajánlások banki átutalással, amiért természetesen nagyon hálásak vagyunk – részletezte kérdésünkre Flóra Ágnes. Hozzátette: főleg a középkorosztály mutatott nagy érdeklődést az ügy iránt, a fiatalokat kevésbé tudták bevonni. – Az összegyűlt pénzalap várakozáson felüli, hiszen összesen több mint ötezer lejt ajánlottak fel a levéltári oklevelek megmentésére – mondta el a levéltáros, aki szerint a következő lépés, hogy diákjaival együtt leméri a levéltári dokumentumokat a méretre szabott dobozok elkészítéséhez. – A 496 oklevéltároló beszerzéséhez ugyan nem lesz elég ez a pénzösszeg, de becsléseim szerint az oklevélállomány felét dobozba tudjuk helyezni – tette hozzá.
Az örökbefogadás természetesen szimbolikus, semmiféle jogokkal nem ruházza fel az örökbefogadót, csak egy Mátyás király kézjegyével ellátott oklevélmásolatot kap emlékbe a felajánló. A levéltáros nagyon sikeresnek ítélte a kampányt és kiemelte: az akció sikeressége főként a Kolozsvári Magyar Napok szervezőinek köszönhető, akik felkarolták és népszerűsítették a kezdeményezést. Egyelőre még bizonytalan, hogy jövőre szerveznek-e „örökbefogadást”, esélyesebb két év múlva egy adománygyűjtés – tudtuk meg Flóra Ágnestől.
D. I., Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)
2011. szeptember 19.
EMNT–EMNP-tanácskozás Borzonton
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) választmánya, illetve a múlt héten bejegyzett Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ideiglenes elnöksége tanácskozott szombaton Borzonton. Papp Előd, a székelyföldi, Zatykó Gyula, a partiumi, Gergely Balázs a Közép-Erdély régió megbízottja, és Toró T. Tibor ideiglenes elnök sajtótájékoztatón számolt be az EMNP bejegyzéséről.
– A szombati tanácskozás központi témáját az EMNT és az EMNP viszonya jelentette – mondta Toró T. Tibor, mert "meggyőződésünk, hogy bármilyen politikai párt csak akkor lehet erős, főleg ha kisebbségi közösséget képvisel, ha mögötte erős, elkötelezett civil-politikai mozgalom van". Véleménye szerint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot az utóbbi időben sikerült egy ilyen mozgalommá alakítani, amelyet azonban pártpolitikai eszközökkel kellett kiegészíteni. Az RMDSZ valamikor mozgalomként indult, de párttá alakult és a mozgalom kikopott alóla, az MPP-nek nem is sikerült egy mozgalmat maga köré szervezni, s az eredmény meg is látszik, jelentette ki egyebek között az elnök.
A szervezet prioritásai között elsősorban a népszámlálást, a Mikó Imre-tervet és a verespataki beruházás ügyét említette, amely "most fordul célegyenesbe".
Zatykó Gyula a népszámlálás sikeréért kidolgozott akciótervet ismertette, amely által megpróbálnak minél több háztartásba eljutni, és felhívni a figyelmet egyrészt a kérdőívek csapdáira, másrészt arra, hogy mennyire fontos, hogy a magyar emberek megvallják magyarságukat. Mivel ez nemzeti ügy, felajánlották az RMDSZ-nek, hogy a munkát végezzék közösen, de az RMDSZ külön úton indult. Ezért civil szervezetek támogatásával végzik majd ezt a munkát, a kampányzáróra pedig Zilahon kerül sor, így próbálva erősíteni az ottani emberekben a magyarságtudatot.
Papp Előd ismertette a Mikó Imre-tervet, amely "felhívás a gazdasági összefogásra, annak felismerésére, hogy vannak megvalósítható közös érdekek, amelyek a jelenlegi keretek jobb kihasználásával megerősítik társadalmunkat, célokat adnak minden rétegnek és fenntartható jövőképet az erdélyi magyarság számára".
Gergely Balázs a verespataki aranybányatervről kijelentette, hogy a beruházást ellenzők az EMNP bejegyzésével erős szövetségest nyertek, mert ezt eddig egyetlen parlamenti párt sem tette meg. Ebben a harcban a civil szféra mellett szövetséges az Európai Parlament, amelynek plénuma elutasította a ciántechnológiát, de partner a Magyar, illetve a Román Tudományos Akadémia. "Úgy tűnik, szerencsétlen fordulatot vett az évek óta húzódó ügy, a politikai erők és az óriási pénzalapokkal rendelkező befektető minden eszközt felhasznál, hogy célegyenesbe fordítsa a ciánalapú kitermelést. Amennyiben nem tudunk hatékonyan és nagyon határozottan fellépni ezzel szemben, jó esély van arra, hogy a bányaberuházás megvalósuljon, amely potenciális veszély mind a Kárpát-medence ökoszisztémájára nézve, mind az ott elő közösségek számára". A román kormány felelősségét emelte ki ebben az ügyben, és javasolta, hogy a pillanatnyilag regnáló kormány ne hozzon döntést ebben a kérdésben, szervezzen minél szélesebb társadalmi vitát, a döntést pedig bízzák a jövőre megalakuló új kormányra.
Felhívta a figyelmet, hogy bár a kísértés nagy, a "júdáspénz ne befolyásolja a projekt elfogadását", óva intette az RMDSZ-t, hogy bármilyen megfontolásból, "akár azért, hogy a jövő évi kampányt ebből a pénzből finanszírozzák, akár személyes nyereségvágyból a tervnek zöldutat adjon". Ugyanakkor felkérte Kelemen Hunort, döntse el, elsősorban magyar és magyar közösségi vezető-e és ez a prioritás számára, vagy az, hogy Románia egyik minisztere, és mint ilyent, köthetik bizonyos, számunkra ismeretlen koalíciós megállapodások. "Kelemen Hunor és az RMDSZ akkor tudja józanon és hitelesen képviselni a magyar közösség érdekét, ha a bányaberuházást elutasítja. Ne bújjunk aláírások mögé, a régészeti bizottság véleménye mögé, vagy nem egészen világos biztonsági ígéretek délibábjai mögé, mert veszíteni fognak, ha ennek a beruházásnak zöldutat adnak" – jelentette ki Gergely Balázs.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)
2011. október 27.
Önkormányzati összefogás Dél-Erdélyben a Nopcsa-örökség megmentésére
A Nopcsa bárók örökségének megmentésére Alsófarkadin (General Berthelot) és Őraljaboldogfalva (Santamaria-Orlea) községek önkormányzatával fog össze a Hunyad megyei tanács.
A tanács döntése értelmében önkormányzati társulást hoznak létre a jelenleg omladozó szacsali kastély felújítására, valamint abban egy Nopcsa-emlékmúzeum létesítésére. A társulás célkitűzése az is, hogy Nopcsa Ferencre emlékezve paleontológiai intézetet hozzanak létre – írja a Nyugati Jelen című aradi regionális napilap csütörtöki számában.
A két projekt kivitelezéséhez mintegy 11 millió euróra lesz szükség. A 15 százalékos önrészen kívüli összegre Norvégia, Izland és Liechtenstein közös alapjánál kívánnak pályázni. Az összefogás azért is fontos, mert Alsófarkadin és Őraljaboldogfalva önkormányzata saját forrásból képtelenek előteremteni a másfél millió eurót meghaladó önrészt.
A paleontológiai intézet tervének részeként tavaly több mint 3 millió eurót nyert el a Nopcsák alsófarkadini kastélyának felújítására a tulajdonos Román Tudományos Akadémia a Hunyad megyei tanáccsal és a helyi önkormányzattal együtt. A pénzből tavaly ősszel újjávarázsolták a korábban omladozó épületet, amely jelenleg a hátszegi dinoszauruszpark központjaként szolgál. Az épületben tervezik létrehozni a magyarországi őslénytankutatás úttörőjének számító Nopcsa Ferenc báró nevét viselő paleontológiai tudományos kutatási központot. (A 19. század végén Nopcsa Ferenc volt az, aki az első magyarországi dinoszauruszleletet tudományos alapossággal leírta.) 
A Nopcsák másik, impozánsabb kastélya – amely az Őraljaboldogfalvához tartozó Szacsalon található -, a nemesi család egykori fő székhelye manapság is lerobbant állapotban van. Báró Nopcsa Ferenc ott töltötte gyermekkorát, húga, Ilona pedig a kastély udvarán talált rá 1895-ben a nevezetes dinoszauruszcsontokra. A kastély felújításának és benne egy Nopcsa-múzeum létesítésének ötletét a bukaresti SENS civil szervezet vetette fel szeptemberben, amikor Déván fotókiállítást rendezett Nopcsa Ferenc munkáiból.
A tervezett múzeumot azonban nemcsak a világhírű paleontológus emlékének, hanem az egész híres nemesi családnak szánják, többek között Ferenc nagyapjának, a szintén kalandos életű Nopcsa László bárónak, akit Jókai Mór Fatia Negraként örökített meg Szegény gazdagok című regényében.
MTI
Erdély.ma
2011. november 9.
Magyar tudományos kitüntetés határon túli fizikusnak
A magyar tudomány ünnepe alkalmából kitüntetett magyar tudósok között kiemelkedő kitüntetést kapott november 3-án Miskolcon Gábos Zoltán, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem emeritus professzora, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. A Charles Simonyi által alapított rangos Simonyi Károly-díjat először vehette át határon kívül dolgozó magyar fizikus.
Gábos Zoltán az erdélyi fizikaoktatás és -kutatás nemzetközileg elismert szaktekintélye. Jelenlegi fizikaprofesszorok tanárainak is a tanára volt. Hosszú szakmai pályafutása során, amely a kolozsvári Bolyai, majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetemhez kapcsolódik, nemzedékeknek mutatott példát emberségről, kitartásról és szakmai elhivatottságról. Nemzetközileg elismert tudományos teljesítménye, hogy elsőként dolgozott ki egy Lagrange-módszert a relativisztikus forgási hatások vizsgálatára. Úttörő munkát végzett a magasabb spinű részecskék kvantumelméletével, a részecskék polarizációjával és a polarizációs tenzorok parametrizálásával kapcsolatban. Kibővítette a Hamilton-Jacobi egyenlet alkalmazási területét. Az Erdélyben végzett fizikusok jelenlegi generációja büszke arra, hogy tanítványainak vallhatják magukat. Az MTA által adományozott díjat Gábos professzor úr az elismert kutatási eredményeiért, a hosszú szaktanári munkájáért és a kutató generációk nevelésében végzett kimagasló tevékenységéért vehette át.
Gábos Zoltán jelölése
A Kolozsvári Református Kollégiumban letett érettségi után az 1943/44-es tanévben a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem gépészmérnök szakos hallgatója lett. A háborús körülmények miatt megszakított egyetemi tanulmányait 1945-től a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen folytatta, ahol 1947-ben matematika–fizika szakos oklevelet szerzett, ugyanitt doktorált 1949-ben.
A Bolyai, majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen 1948–49-ben tanársegéd, 1950–51-ben adjunktus, 1952–1961-ben docens, 1962–90-ben egyetemi tanár. 1990 óta emeritus professzor. 1962–65-ben a Fizika Kar dékánhelyettese, 1966–1976-ban a kar dékánja, 1976–86-ban az Elméleti Fizikai Tanszék vezetője. Fényes Imre és Vescan Teofil tanárai indították el a tudományos pályán. Csak kevés időt tölthetett mellettük, mert 1950-ben mindketten távozásra kényszerültek. Fényes Imrétől, akinek termodinamika könyvét még kézirat formájában kommentálta, a termodinamika, a statisztikus fizika és a variációs elvek, Vescan Teofiltól a relativitáselmélet és a részecskefizika szeretetét tanulta.
Már a nyomasztó elszigeteltség idején, az ötvenes években elkezdett foglalkozni a forgó testek gravitációs kölcsönhatásával. Sikerült a Lagrange-függvényt általánosítania, mely a mozgásegyenletben egy sodró hatást és egy pörgető hatást leíró tag megjelenésére vezetett. Büszkék lehetünk arra, hogy a NASA által felkarolt és nemrég sikeresen lezárult Gravity Probe B műholdas kísérlet az általa adott, a haladó és forgómozgások összjátékát leíró mozgásegyenleteket is alátámasztja.
Vizsgálta az egyenletesen és a gyorsulva forgó test gravitációs hatását is rúd és gyűrű alakú próbatest esetében. Meghatározta, hogy a forgó központi test gravitációs hatásának kitett elektronnak hogyan módosul a polarizációs állapota.
Foglalkozott a müon-neutrínók problémájával, s megmutatta, hogy zéró nyugalmi tömeg esetében egy, zérótól különböző esetben két polarizációs állapottal kell számolni. Ha egy bomlási folyamatban müon-neutrínó vesz részt, a különbségnek a bomlási folyamatban részt vevő más partnerek polarizációs állapotában is jelentkeznie kell.
Gábos Zoltán értékes eredményeket ért el a magasabb spinű részecskék kvantumelmélete, a részecskepolarizációs állapotok leírása és a bomlási folyamatok megértése terén is.
1990 óta az erdélyi fizika múltjának feltárásával, valamint Bolyai János gravitációelméleti eredményeinek bemutatásával és értékelésével foglalkozik.
Hét fizikai témájú könyvet írt. 1959-ben ő jelentette meg az első modern felfogású román nyelvű termodinamika-könyvet. Az utóbbi évek terméséből kiemeljük ennek magyar nyelvű átdolgozását (Erdélyi Múzeum-Egyesület, 1996) és a Statisztikus fizika (2000) című könyvét.
Gábos Zoltán oktatói tevékenysége igen széleskörű, eredményessége lenyűgöző. Az elméleti fizika minden fő tárgyát oktatta, de voltak anyagszerkezeti, fizikai kémiai és matematikai analízis előadásai is. A könyveken kívül három egyetemi jegyzetet is írt.
Ma is aktív tanítványainak számát szinte fel sem lehet becsülni. A kolozsvári egyetem fizika kara tanszemélyzetének kb. háromnegyedét tanította, és mintegy 10 tanítványa végez tudományos tevékenységet a Kolozsvári Fizikai Kutatóintézetben. Olyan híres középiskolai tanárokat nevelt, mint Bartos Elekes István (Nagyvárad), Boga Ferenc (Szatmárnémeti), Darvay Béla (Kolozsvár), Dvorácsek Agoston (Nagyenyed), Kotta László (Sepsiszentgyörgy), Máthé Márta (Marosvásárhely), Szász Ágota (Marosvásárhely), Tellman Jenő (Kolozsvár). A magyar nyelvterületen alkotó fizikusok közül kiemeljük Néda Zoltánt (BBTE, az MTA külső tagja), a KFKI-ben dolgozó Biró Lászlót és Varga Lajost, a Debreceni Egyetemen dolgozó Gulácsi Zsoltot, a szegedi Varró Jánost. Romániai tanítványai között szerepel Lupei Voicu (a Román Tudományos Akadémia tagja), Marius Ion Piso (a Romániai Űrkutatási Ügynökség elnöke), Silisteanu Ioan (a Bukaresti Magkutató Intézet vezető kutatója) és Uliu Florea (a Craiovai Egyetem professzora). Az Egyesült Államokban tevékenykednek Bodor Miklós, az MTA külső tagja, valamint Albert István, Albert Réka, Jankó Boldizsár, Mocsy Ágnes, Ravasz Erzsébet és Mária, Toroczkai Zoltán, Nicuslecu Vasile, Tomuta Liviu, Vaida Mihai, többen professzori minőségben. Más országokban szereztek elismerést Câmpeanu Radu (Kanada), Csillag István (Stockholm), Deutsch Váradi Rudolf (Németország), Gulácsi Miklós (Ausztrália) és Magyari Jenő (Svájc).
E lenyűgöző felsorolásnál is többet mond egyik tanítványának véleménye Gábos Zoltán tanáregyéniségéről, melyet bizonyára a fentiek közül is nagyon sokan osztanak: „Ő volt és maradt is számomra a Tanári Példakép. Tanított kvantumot és statisztikus fizikát is, engem teljesen lenyűgözött minden előadása. Nem követett semmit, senkit, saját gondolatait írta fel a táblára. A fizika szépsége, mély összefüggései és egysége folyamatosan kerekedett ki az órák során. Nem volt egyetlen fölösleges mondata sem, és nem hagyott ki soha semmi fontosat. Tökéletes előadásokat tart.”
Patkós András akadémikus, ELTE
Nagy Károly akadémikus, ELTE
Bencze Gyula a KFKI emeritusa
Tél Tamás egyetemi tanár, ELTE
Szabadság (Kolozsvár)
2011. november 15.
Számok számonkérése
Az ország 2012-es állami költségvetési tervezete értelmében, többek között, növekszik az államelnöki hivatal büdzséje (az idei 28,8 millió lejről 29,6 millió lejre), több pénzből gazdálkodhat majd a Román Hírszerző Szolgálat (971,4 millió lej helyett 986,9 millió lejből), a Külügyi Hírszerző Szolgálat (187,5 millió lej helyett 193,9 millió lejből), az Őrző-védő Szolgálat (129 millió lej helyett 132,3 millió lejből).
Viszont csökken a költségvetése, többek között, a Román Akadémiának (396,4 millió lejről 354,2 millió lejre), az Igazságügyi Minisztériumnak (2,2 milliárd lejről 2,1 milliárd lejre), a Mezőgazdasági Minisztériumnak (15,9 milliárd lejről 14,9 milliárd lejre), az Oktatási Minisztériumnak (8,9 milliárd lejről 8,7 milliárd lejre), a Művelődésügyi Minisztériumnak (795,8 millió lejről 600 millió lejre).
A fentiek szerint több pénzhez jutnak a kémek és más hasonló ügynökök (aminek oka, a klasszikus magyar filmbeli poént hívva segítségül, úgy adható be a tömegeknek, hogy „a nemzetközi helyzet fokozódik”), de kevesebbet kapnak a mezőgazdaságiak (a lakosság jórésze így is túltáplált), a tudósok (káros, ha túlságosan civilizáltak vagyunk), az igazságügyiek (Románia igazi jogálom), az oktatók (veszélyes, ha egy nép túl eszes) és a kultúraterjesztők (a mai kemény világban nincs szükség mimózalelkű polgárokra). Kinek a pap, kinek a papné…
Ö. I. B. 
Szabadság (Kolozsvár)
2012. február 13.
A területrendezés kezdetei Romániában
Románia 1945-1989 közötti története számos olyan jelenséget produkált, ami felkeltette az európai közvélemény figyelmét. Mit akart valójában tenni Ceauşescu a falvakkal?
A romániai területrendezés és annak „falurombolásként” elhíresült változata, a maga radikalizmusával, politikai-ideológiai alárendeltségével méltán tartozik ezek közé
Mi volt a falurombolás? Hogyan kezdődött és miért? Milyen szakaszai voltak? Hogyan dolgozták ki és miért az első terveket?
A hetvenes évek elejére Nicolae Ceauşescu konszolidálta hatalmi pozícióit, félreállította a potenciális politikai ellenfeleit, a külpolitikai taktikázásokkal erős politikai és társadalmi bázist kovácsolt magának, belföldi és külföldi népszerűsége jelentősen megnövekedett. A feltételek adottá váltak a hatvanas években, elméletben kidolgozott grandiózus társadalmi és gazdasági átalakítási projektek (iparosítás, városok és falvak szisztematizálása, a homogén szocialista nemzet kialakítása) megvalósításának felgyorsítására. 1971-től kezdődően több jel is arra utalt, hogy hamarosan radikális gazdaságpolitikai és ideológiai változások következnek be: júliusban megjelent az RKP legújabb tézise az ideológiai nevelésről és az év végén a KB pontosította és felgyorsította a területrendezési (szisztematizálási) terv gyakorlati kivitelezését.
1971 végére elkészültek az első területrendezési projektek és decemberben a VB meg is vitatta ezeket, majd a párt 1972-es országos konferenciája elfogadta az országos területrendezés irányelveit. A romániai területrendezés megszervezését és lebonyolítását a pártvezetés két szintén képzelte el: városrendezés, valamint falu- és községrendezés. Az ún. városrendezés a már létező és a jövőben kialakuló városok szerkezetét, felépítését, városképét hivatott át- és megszervezni az illető város gazdasági profilja, adottságai lapján. A városrendezési elképzelések egyértelműen az ország gazdasági érdekeinek, a nagyfokú iparosításnak voltak alárendelve. A Ceauşescu-elképzelte városrendezés a városok népsűrűségének növelését és az adott gazdasági, ipari egységek kiszolgálását valamint azok történelmi arculatának megváltoztatását tűzte ki céljául.
A területrendezési tervek másik célpontja az ún. falu- és községrendezés. A pártvezetés úgy értékelte, hogy az ország aktuális településhálózati adottságai nem szolgálják a nagyfokú iparosítási politikát. „Ismeretes, hogy Románia a régi rendszertől olyan, anarchikusan fejlett helységek hálózatát örökölte, amelyben igen nagy számú, szétszórt, területi szempontból túlságosan kiterjedt kis település volt.”- jelentette ki a párt első számú vezetője.
A pártvezetés konkrét, negatívnak tartott példákat is megnevezett: „Az utóbbi 20-15 évben igen sok falu túlzott mértékben kiterjedt, főként a közlekedési vonalak mentén, olykor kétszeresére is megnövelték területüket, és egyes vidékeken, mint például Bukarest és Ploieşti, vagy Bukarest és Piteşti közti úton, a falvak több tucat kilométeren át szakadatlanul folytatódnak.” Az alapkoncepció szerint a szétszórt falusi települések helyett ún. „agrár városokat”, nagyobb centrumokat hoznak létre. Ezen új centrumok kialakításában is elsődleges szerepet kapott a terület- és a nyersanyagforrás megtakarítása és a minél nagyobb népsűrűség elérése. 1971-ben, a tervek alapján az ország 13 149 faluja közül 1220 esetében gondolták úgy, hogy a párt szempontjai alapján fejlődőképesek. Ezek közül, első lépéskent (1971-1975 között), 340 vidéki települést alakítottak volna át ún. urbánus jellegű központtá. A települések kijelölésében a következő szempontokat vették figyelembe:
- az illető település elhelyezkedése, a hatáskörébe tartozó településekhez viszonyítva, a kommunikációs lehetőségei
- az aktuális gazdasági helyzete és annak fejlődési perspektívái, anyagi és emberi erőforrásai
- a lakosság foglalkozási sajátosságai, hagyományai – társadalmi, kulturális, létező infrastrukturális adottságok
A kiválasztott és felfejlesztett centrumok, adottságaik függvényében különböző gazdasági, társadalmi, kulturális funkciókat töltöttek volna be: nyersanyag-feldolgozás (mezőgazdaság, állattartás, bányászat, kőfejtés stb.), turisztika, üdülés, gépparkok, munkagépjavítás, lerakatok, raktárak, oktatási, kulturális centrumok.
A pártvezetés határozott koncepcióval rendelkezett az új városnegyedek és kisebb centrumok esztétikai kivitelezést illetően is: “Nagyobb gondot fordítunk arra, hogy a lakóházak és a szociális-kulturális létesítmények kivitelezésénél egybefonjunk a román építészeti hagyományokat a modern irányzatokkal, egyszerű, ésszerűen méretezett, minél könnyebb és túlzott díszítés nélküli épületeket emelve.” Minden jelentősebb település egy olyan, ún. politikai-közigazgatási centrum köré szerveződött volna, amely egységes modell alapján tartalmazza a hivatalos párt- és állami épületeket, a szónoklatokra alkalmas erkéllyel és nagyméretű tömeggyűlésre, felvonulásra használható tér, valamit a környező lakóházakat.
A tervezett területrendezéssel a párt több célkitűzést is követett: gazdasági, ideológiai, politikai. A hetvenes évek elejére a pártvezetésen belül diadalmaskodott a Ceauşescu képviselte politikai-gazdasági irányvonal. A kitűzött cél, a lehetőségek között egy gazdaságilag és politikailag független és erős, nemzeti jegyeket is magán viselő román állam megteremtése volt. A hatvanas évek közepére és utolsó felére jellemző politikai-ideológiai nyitás fokozatosan véget ért. A politikai életben, miután egy teljes mértékű elitváltás zajlott le, erősödött a centralizált vezetés. A kultúra területén a cenzúra újra erőteljesebben követelte meg, hogy minden kulturális tevékenység kizárólag a párt új társadalmi-politikai programját szolgálja ki. Előtérbe került az „új típusú ember” és a „román szocialista nemzet” kialakításának igénye. A párt gazdaságpolitikáját illetően szintén a Ceauşescu-irányvonal vált meghatározóvá.
A mérsékeltebb gazdasági reformpolitika hívei alulmaradtak a politikai „szuverenitást” egy gazdasági önállósággal is kiegészítő, erőteljes iparosítást szorgalmazó irányvonallal szemben. A területrendezés tehát ebben a politikai kontextusban kapott új lendületet, illetve kapcsolt különböző fokozatokra a nyolcvanas évek során. A tervszerűen kialakított új városok, mezőgazdasági centrumok és falvak e gazdaságpolitikai irányvonalat kellett volna, hogy kiszolgálják. A nagy népsűrűségű városoknak az volt a rendeltetése, hogy befogadják ezt az iparosítási hullámot, ipari egységeket és munkaerőt biztosítsanak. Az új vidéki gazdasági centrumok az adott, regionális sajátosságaik függvényében szolgálták volna ki az ipari centrumokat, nyersanyag-előkészítéssel vagy feldolgozással, élelmiszer előállításával, vagy éppenséggel turisztikai szolgáltatásokkal. A mindkét településtípus esetében, szigorúan előírt területtakarékosság egyrészt a gazdasági beruházások, közművesítés, infrastrukturális beruházások stb. Költségeit kellett volna, hogy csökkentse, a koncentrált falvak esetében pedig a termőföldek területét kellett volna, hogy növelje.
Ceauşescu modernizációs álmának része volt az új embertípus alkotta homogén szocialista nemzet is. A területrendezéssel járó lakosságcserékkel, település-felszámolásokkal pedig a homogenizációt akadályozó, még létező társadalmi sejtek (család, szomszédi viszony, vallási, nemzetiségi mikroközösségek) felszámolása is lehetővé vált volna. Uglár József, szatmári első titkárnak, az ugyanezen az ülésen elhangzott hozzászólása pedig jól példázza a még nem integrált társadalmi sejtek felszámolására tett kísérleteket: „Két dologról szeretnék beszélni. Egy jegyzéket is készítettem. Ez egy sajátos szatmári jelenség. Nagyon sok olyan ház, gazdaság létezik a megyében, amelyeket valahol a mezőkön, dombokon építettek fel szétszórva, rendezetlenül. Igyekszünk meggyőzni őket, hogy elköltözzenek, de számukra nem létezik törvény. Azt javasolom, hogy találjunk valami megoldást vagy a termelőszövetkezeteken, vagy pedig az állami gazdaságokon keresztül, hogy rávegyük őket az elköltözésre. Ezek olyan emberek, hogy a puszta látványuktól megijed az ember. Tanulatlanok, kulturálatlanok. A háztáji gazdaságaik szétszóródtak a mezőkön. Ez az állapot egy régi jelenség eredménye, amikor is a kulákok embereket telepítettek le a birtokaik végében, hogy őrizzék azokat. Nem sikerült ellenőrzés alá vonni őket. Hozzunk egy olyan határozatot, amelynek alapján az illető termelőszövetkezet vagy állami gazdaság, amelynek a területén találhatók ezek, elköltöztethesse őket. Máskülönben ott maradunk ezekkel az elveszett emberekkel a mezőkön...”
Az előkészítő tanulmány nagyszabású, az egész országot lefedő projektet tartalmazott. Olyan projektet, amelynek megvalósítása több száz falut érintett közvetlen vagy közvetett módon. Maros megyében a turisztikai kisrégiók, a mezőgazdasági centrumok, faluösszevonások a tervek szerint 46 községközpontot, valamint 190 települést érintettek volna valamilyen formában. Hargita megyében az arányok 34, illetve 146, Kovászna megyében 25, 43, Bihar megyében 74, 109, Szatmár megyében 37, 207, Kolozs megyében pedig 58 illetve 287. A területrendezés elméleti kérdéseinek megvitatása és az első tervek elkészítése után a munkálatok elkezdéshez szükséges jogi keretet az 1974-ben megjelent. 59. számú törvény fogalmazta, illetve teremtette meg. Habár az előkészítő viták során konszenzus született arról, hogy a város és falurendezés párhuzamosan zajlik majd, az első konkrét lépéseket a városok esetében tették meg. A Helyi Gazdálkodási és Közigazgatási Állami Bizottság, a Falusi és városi települések szisztematizálásáért felelő központi bizottság és a helyi megyei és municipiumi pártbizottságok elkészítették az első konkrét tervezeteket.
Az 1971-ben beinduló romániai területrendezés nem volt egyedi eset a szocialista tömbben, sőt a nyugati világban sem. A hetvenes évek elején több szocialista országban, köztük pl. Magyarországon is területrendezési terveket fogadott el a pártvezetés. A román pártvezetés ismerte és használta is a már megvalósított terveket. Azt is mondhatjuk, hogy a romániai területrendezés első szakasza (kb. a hetvenes évek végéig) a korabeli viszonyokhoz mérten átgondoltabb volt és létezett egy minimális konszenzus a helyi elitekkel.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
Transindex.ro
2012. március 8.
Ioan-Aurel Pop lett a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem új rektora
A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) oktatói és diákképviselői Ioan-Aurel Pop történészprofesszort választották csütörtökön az intézmény rektorává.
Ioan-Aurel Pop rendkívül szoros versenyben győzött Cristina Ciumas közgazdászprofesszor ellen. Pop 659, Ciumas 595 szavazatot kapott a választások csütörtökön tartott második fordulójában.
Az egyetem honlapján közzétett életrajza szerint Ioan Aurel Pop a Kolozs megyei Vasasszentivánon született 1955-ben, középiskolai tanulmányait Brassóban végezte. A Babes-Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) szerzett történészi diplomát, majd ugyanitt doktori címet is. Doktori disszertációjának címe: „Az erdélyi kenézi gyűlések a XIV. – XVI. században”. 1993-tól vezeti az Erdélyi Tanulmányok Központját. 1994 és 1995 között a New York-i Román Kulturális Intézet igazgatója volt, 2003 és 2007 között pedig a velencei Román Kulturális és Kutatási Intézetet vezette. 2001-től a Román Tudományos Akadémia levelező, 2010-től pedig rendes tagja.
Életrajza szerint angolul, franciául és olaszul kiválóan beszél, magyar és német nyelvtudása kielégítő. Magyari Tivadar, a magyar tagozatért felelős leköszönő rektor-helyettes egy interjúban tudni vélte, hogy Ioan Aurel Pop mind a politikai hatalom, mind a politikai ellenzék támogatását élvezi. Magyari úgy ítélte meg, hogy lehet majd vele a tárgyalni a magyar tagozat ügyeiről, de azt is hozzátette, korábban többször is a magyar törekvések ellen szólalt fel, és több olyan oktató is a csapatához tartozik, akik ellenezték a magyar tagozat önállósodását.
A Babes-Bolyai Tudományegyetem Románia legnagyobb és legjobbnak minősített egyeteme, az intézményben 72 alapképzéses szakon, és 28 mesterképzéses szakon folyik magyar nyelvű oktatás.
A rektorválasztásra azt követően került sor, hogy az intézmény 19 évi vezetése után nyugdíjba vonult Andrei Marga filozófusprofesszor.
Erdély.ma
2012. április 11.
Magyarellenes adás miatt bírságolt televízió
Tízezer lej bírságot kapott kedden egy román hírtelevízió, amelyet az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) amiatt marasztalt el, hogy egyoldalúan tájékoztatott egy adásban, amely „Székelyföld elmagyarosításáról” szólt. A Romania TV által sugárzott adásban Corneliu Vadim Tudor és Gheorghe Funar szélsőségesen nacionalista politikusok vettek részt meghívottként.
Vadim Tudor kifejtette, „a magyarokat Szibériába kellene vinni”, a műsorvezető pedig nem határolódott el ettől az uszító kijelentéstől. Az Active Watch Médiafigyelő Ügynökség tett feljelentést az adás ellen, amelynek készítői a szervezet szerint többször megsértették a szabályt, miszerint a műsorvezetőnek kötelessége felszólítani a meghívottakat, támasszák alá bizonyítékokkal a megfogalmazott vádakat.
A civil szervezet feljelentésében megállapította: a székelyföldi románok helyzetéről készült riportban szereplő interjúalanyoktól sem kérdezte meg a riporter, milyen bizonyítékokkal támasztják alá a kijelentéseiket, miszerint a Hargita megyei önkormányzat „diszkriminálja és szabotálja” a román polgármesterek által vezetett településeket, valamint, hogy csak román iskolákat zártak be a hatóságok két megyében és egyetlen magyart sem.
A február 11-én sugárzott riportot követő beszélgetőműsor vezetője egyebek között kijelentette, „a Román Tudományos Akadémia egyik tanulmánya szerint Hargita és Kovászna megyében egyre kevesebb román él, akiket a hatóságok huszonkét éve magukra hagytak, és akik idegenként élnek saját hazájukban.” A CNA megállapította, helytállóak a civil szervezet észrevételei, és megbírságolta a hírtelevíziót. Szabadság (Kolozsvár)
2012. április 24.
Dr. Bura László nyelvész, irodalomtörténész 80 éves
Dr. Bura László ma ünnepli 80. születésnapját, ennek apropóján pedagógusi, nyelvészi, irodalomtörténészi, iskolaszervezői munkásságáról kérdeztük. Ez alkalommal kívánunk boldog születésnapot, valamint erőt és egészséget további munkájához.
— Ha visszapörgeti élete filmkockáit, bizonyára megszámlálhatatlan sok esemény sorakozik fel. Melyek azok, amelyekre örömmel, és melyek azok, amelyekre nem szívesen emlékszik vissza?
— Nem rövid idő az, amelynek eseményeit most mérlegre kell tennem, így természetesen emlékeim között egyaránt sorakoznak örömmel és nem szívesen felidézettek. Mindenkor örömmel emlékezhetem az iskolai intézmények működésének megszervezésében végzett munkámra, vagyis a magyar tannyelvű középiskolai oktatás 1990 utáni alakításában kifejtett tevékenységemre. Újjászerveztem és négy évig igazgattam a Kölcsey Ferenc Elméleti Líceumot. Azzal, hogy 1991–ben a líceum épületébe befogadtam a megalakulására készülő (akkori nevükön) római katolikus és református szemináriumi líceumot, lehetővé tettem elindulásukat. Elvállaltam a (későbbi nevén) Hám János Líceum igazgatását is, ennek 1995–ben saját épületet szereztem, szerkezetét pedig a hároméves egészségügyi asszisztensképzővel kiegészítve iskolaközponttá alakítottam. 1997 decemberében véglegesen nyugdíjba mentem. Két év múlva azonban újabb szervezési feladatot kaptam, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara létrehozta a Tanítóképző Főiskolát. Besoroltak a Szatmárnémetibe kihelyezett Tanítóképző-Angol Nyelv Főiskolai tagozat előadói közé, az egyetem szenátusa pedig kinevezett a tagozat (helyi) tanulmányi igazgatójává.
Mindhárom intézmény eredményesen működött, ezt, vagyis az eredményes szervező, oktató és nevelő tevékenységet a jó munkaközösségek hatékony közreműködése segítette. A munkatársak barátságos magatartásának, őszinte segíteni akarásának emlékét megőriztem, gyakran felidézem. Nem szívesen emlékezem az idő eltékozlására. Persze az egykori egyetemi évek folyamán nem mi, hallgatók kótyavetyéltük el a drága időt, hanem a társadalmi rendszer kényszerített rá. Mint minden szakon, a nyelv- és irodalomtudományi karon is (az első két tanévben) heti négy óra marxizmus (a Szovjetunió Kommunista „bolsevik” Pártjának története), négy óra pedagógia (Makarenko-elmélete a munkára való nevelésről), négy–négy román, illetőleg orosz óra (anyaga: Sztálin a nyelvről), az irodalomórákon: a lenini két kultúra és kivetítése (esetünkben a magyar irodalomra). Azt hiszem, hogy a hatvanas, majd a hetvenes évek egyetemi hallgatóinak tananyaga már „javult”, a ma élők számára egyszerűen elképzelhetetlen és hihetetlen világban éltünk. És elfecséreltük a soha vissza nem térő drága időt.
Egy életpálya gyümölcsei
— Pályafutása több szálon futott: pedagógus, nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, helytörténet és egyháztörténet kutató és író, létrehozott több iskolát. Melyik eredményére a legbüszkébb, mi az amit szeretett volna, de nem sikerült megvalósítani?
— A Bolyai tudományegyetem filológiai karán végzettek többségét pedagógus pályára helyezték, magyar-, román-, orosztanárok lettek. Az én évfolyamomból többeknek sikerült kiadókhoz, illetőleg a médiában elhelyezkedniük. Engem a IV. tanévem megkezdésekor kineveztek a nyelvészeti tanszékre, gyakornoki beosztásban, államvizsga után ugyanott maradtam, előléptem főgyakornokká. A tanszék tudományos munkájába, a nyelvjáráskutatásba már hallgatóként bekapcsolódtam, így konkrét elméleti feladatokat is kaptam. A nyelvészeti tanszék a Román Tudományos Akadémia (akkor még szereplő) kutatási tervébe, a Moldvai Csángó Nyelvatlasz anyaga összegyűjtésének és szerkesztésének tervén dolgozott. (Csak 1991–ben jelenhetett meg.) A csángó kutatásban részt vevő román és magyar kutatókkal (nyelvészek, néprajzosok, zenekutatók stb.) én is a helyszínen ismerkedtem ezzel az archaikus nyelvjárással, a nyelvjárást beszélőkkel. Az egyetemen gyűjtő és kutató munkát végző, illetőleg majd előadó nyelvészt akartak belőlem faragni. A pályafutásom irányát azonban megváltoztatta a hatalom. Tizenöt hónapig politikai fogolyként az állam vendége voltam. Az egyetemre nyilván nem térhettem vissza, elhelyeztek a közoktatásban. Így lettem tanár 1956 őszétől Mezőpetriben, négy év után Szatmárnémetiben, általános, majd középiskolában. Az oktatási rendszer az akkor még nem kötelező hét osztályos általános iskolától a 90–es évek második feléig (ameddig tanítottam) ugyancsak változatos volt. Tartalmában is és módszereiben is többször, esetenként lényegesen is változott. Rideg formalizmus uralta. Magyartanárként (vidéken) kiegészítésül tanítottam románt, aztán rajzot, mezőgazdasági ismereteket (!). Szatmárnémetiben két évig román katedrán dolgoztam, egy tanévben a (román) pedagógiai líceumban (9-10. osztályban) latint tanítottam. Az 1971–ben alakult Magyar Líceumban is egy ideig a fél katedrám latin óra volt. Az egyetem nyelvészeti tanszéke tovább ösztönözte és támogatta a nyelvészeti kutató munkámat. Ennek nyomán írtam meg több tanulmányt, amelyekkel külföldi pályázatokon is részt vettem, sőt pályadíjakat nyertem. Úgy emlékszem, 1958–ban (a rajoni román főtanfelügyelő támogatásával) a magyar tagozatok diákjainak bevonásával megszerveztem a Nagykároly környéki falvak közmondásanyagának összegyűjtését, s természetesen feldolgozását. Szatmárnémetiben a tanügyi véglegesítő és a fokozati vizsga kényszerített a szakmódszertannal való fokozottabb foglalkozásra, később ebből (esetenként nevelési tárgyú kérdésekről is) a Tanügyi Újság, alkalmilag a Szatmári Hírlap számára írt cikkek is születtek. A nyelvtudományhoz való vonzódásom (és egyetemi professzoraim ösztönzése) kapcsán felvételiztem a BBTE Filológia Karán a doktori fokozat megszerzésére. A nyelvészeti tanszéken, szakszókincs kutatásából írt disszertációm megvédésével 1972–ben szereztem meg a tudományos címet. Természetesen nyelvész pályafutásom is a korszak lehetőségeinek korlátozó feltételei között alakulhatott. Több tanulmányt írhattam és jelentethettem meg a romániai akadémiai folyóiratban, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Az alkalmazott nyelvészet, a nyelvművelés ígérkezett gyümölcsöztethető ágazatnak. Elég hosszú időszakban sikerült is rendszeres nyelvművelő rovatot írnom a temesvári Szabad Szóban, majd a Szatmári Hírlapban és a bukaresti Ifjúmunkásban. Egy másik alkalmilag művelhető szakterület volt a szakszókincs kutatás, konkrétan népi kismesterségek szókincsének összegyűjtése, elemzése. Ez persze párosult a terület néprajzi vonatkozásaival is, konkrétan így születtek és gyűjteményes kötetekben így jelentek meg egy-egy kismesterség néprajzi leírásai is. A népdalgyűjtést 1971–ben a Népi Alkotások Háza kezdeményezésére végeztük, az akkor megjelent kötet (Zöld erdőben fenyő zöldje) anyagát a megye 12 falujában gyűjtött anyagból válogattuk, a dallamokat Brejan–Albert György zenetanár jegyezte le, a szövegeket én gondoztam. E gyűjtés folyamán megállapítottam, hogy Szatmár megyében még él a népballada műfaja. Akkor határoztam el, hogy a gyorsan pusztuló műfaj feltérképezése, létező darabjainak megmentése sürgős feladat, ezért hozzákezdtünk ennek felkutatásához, rögzítéséhez (magnetofonnal), s lejegyzéséhez. Az 1978–ban megjelent kötet (Szatmári népballadák) anyagát 43 helységben gyűjtöttük. A szaktudomány értékeli, sikerültnek tartja a munkát. A néprajzkutató minősítésem még egy két (társszerzőkkel készített) szellemi néprajzi munkára, valamint néhány tanulmányra, kisebb cikkekre alapozódik. Lényegében a szükséglet, a helyzet megkívánta időszakosan végzett tevékenységet fed. Ugyanez vonatkozik az irodalomtörténész minősítésre is. A magyarul és/vagy románul írt irodalmi, irodalomtörténeti vonatkozású írásom — cikkem, esetenként tanulmányom megírását többnyire valamilyen konkrét alkalom, hivatalos megemlékezés igényelte. Előfordult persze olyan eset is, amikor egyik-másik térségünkbeli, avagy a térséggel kapcsolatba került író-költő életének vagy valamelyik alkotásának kapcsán Szatmárhoz kapcsolódó vonatkozásáról is írtam (a Korunkban, az Erdélyi Múzeumban, gyűjteményes kötetekben). Lehet, hogy ide lehetne vagy kellene kapcsolnom a lexikonok helyi munkatársaként végzett szerkesztői tevékenységemet. A hat kötetben megjelent Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak szatmári (Szatmár megyei) anyagából mintegy ötven szócikket (esetenként tanulmányt) én írtam. Hasonló munkatársa voltam a Budapesten megjelenő Magyar Katolikus Lexikonnak, a 2001–2011 között megjelenő VI-XV. kötetébe 59 szócikket írtam. Valószínűleg ide kellene sorolnom a Csanálosról és Erdődről írt falumonográfiámat is. Úgy ítélem, mindkettővel elégedett lehetek. A kérdésben helytörténetként megnevezett terület gyakorlatilag sokirányú kutató és publikációs tevékenységre vonatkozhat. Elsősorban művelődéstörténetként közelíteném meg, ugyanis több könyvem és jónéhány tanulmányom sorolhatnám be ennek egyik ágazatába, az iskolatörténetbe. 1972–től foglalkoztam — Jakó Zsigmond professzor útmutatásával — művelődéstörténetünknek sürgető feladatával, középiskoláink történetének és társadalmi szerepének az addig ismert kerettörténetüket meghaladó bemutatásával. A Szatmárnémeti református kollégium és diákjai (1610–1852) című munkát 1983–ban adtam át a Kriterion Könyvkiadónak. A munka hamarosan abban a megtiszteltetésben részesült, hogy művelődéstörténetünk harminc tiltott kiadványa közé sorolták. Még 1989 előtt rátaláltam a Pázmány Péter alapította jezsuita gimnázium, valamint az ún. püspöki líceum gazdag levéltári anyagára is. Ennek feldolgozására, kiadására nyilvánvalóan nem is gondolhattam. Oktatási intézményeink történetének kutatása 1990 után új intézménnyel bővült, a Szatmárnémeti Római Katolikus Polgári Iskolai Tanítónőképző Intézettel. Mind a püspöki líceum (a középiskolát követő kétéves oktatási intézmény), mind a polgári iskolai tanítónőképző (ma tanítóképző főiskolának kellene nevezni) bölcsészeti és természettudományok tagozata (később kézimunka–mesternői, és testnevelési szakkal is bővült) Szatmárnémeti oktatástörténeti képét addig nem ismert távlatokban mutatta be. A helytörténet — oktatástörténet — intézménytörténet kereteibe sorolható maradandó eredmények közé sorolhatom a Szatmári diákok 1610–1852 című (Szeged, 1994) kötetet, amely tartalmazza a korabeli középiskoláinkban tanult diákok névsorát, adatait, a Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig című (Csíkszereda, 2004) kötetet. Igazán helytörténetnek a Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése épületei és műemlékei tükrében (Identitas, Szatmárnémeti, 2002) című munkát említem, amely azonban (rajtam kívül) népes munkatársi csoport — Bara Csaba, Bara István, Erdei Líviusz, Kiss Imola, Muhi Sándor, Tóth Géza — közreműködésével készült, minőségileg nagyon szép munka (Póti István kiadásában). A hiánypótláson kívül a könyv a művelődés munkatársai szükséges és lehetséges együttműködésének tanúsítója. Az egyháztörténetet kutató és író minősítést nyilvánvalóan 1992 után kaphattam, miután megjelent az Romániai Magyar Szó kis zsebkönyve, az Erdélyi Egyházaink Évszázadai. A zsebkönyv Szatmár Római Katolikus Püspökség című fejezetét én írtam. Egyszerű történet: Ft. Reizer Pál szatmári püspök megkért: két héten belül le kell adnia a pontosan húsz oldal terjedelműre megszabott kéziratot a püspöksége történetéről. Papjai közül akik megírhatnák visszautasítják, nem talál olyant, aki megírhatná. Kérése: mentsem meg. El kellett vállalnom. Következett a rohammunka: szempontok meghatározása, vázlat, források keresése, megszövegezés. S amint az történni szokott, folytatása következett. Ugyanő megkért: írjak egy rövid életrajzot Scheffler Jánosról, az 1952-ben börtönben meghalt szatmári püspökről, ugyanis el akarja indítani a boldoggá avatási eljárását, de ehhez szükséges emlékének, életrajzának felidézése. A mű megírásának feltételei most jobbak voltak: a kiadóval megegyeztek, 60 nap múlva átadja a nyomdakész kéziratot. Nem részletezem, hogy milyen írói munkakörülmény — iskolai és igazgatói munka mellett — forrásmunkák nélkül dolgozni. A munka — törvényszerűen apró–cseprő hibákkal, no meg téves adattal is — elkészült. És később újabb kéréseket, feladatokat hozott magával. Scheffler János egész életpályáját, személyiségét megismerve aztán úgy láttam, hogy érdemes őt a 21. századi – akármilyen felekezetű – ember elé idézni, hiszen világszemlélete, életmódja, munkastílusa bármelyik számára hasznosítható tanulságokat sugall. Ezért adtam a könyvnek a fő címül: Köztünk élet… A tavaly, hivatalos boldoggá avatására elkészült a Boldog Scheffler János.
— Sok nyelvészeti munkája van, amelyek közül néhányban már–már feledésbe merülő helyneveket tett maradandóvá, de az irodalomtörténeti és egyháztörténeti munkáiban is sok olyan téma van feldolgozva, ami könnyen a múlté lehetett volna. Az egyre jobban globalizálódó világban, amikor az anyanyelv kezd háttérbe szorulni, nem félő, hogy ezek a tudományos munkák a könyvtárak polcain rekednek?
— A különféle tudományos vagy művelődési szakterületekre vonatkozó munkáimban kétféle értéket kereshetek: adatokat, ismeretanyagot, esetenként valamilyen elméleti vagy módszertani kérdés fejtegetését. A 21. század világában minden nyomtatott munka kétféle módon élhet: könyvtárak polcain és/vagy digitalizáltan a világhálón. Több könyvemről tudom, hogy megtalálható a világhálón, a Kárpát-medence helynévanyagának digitalizált formában elhelyezése a világhálón folyamatban van (az én kétkötetes munkámé is). Vannak és lesznek, akik megkeresik és szívesen forgatják kezükben a papírra nyomtatott könyveket, de mind többen vannak, akik a számítógép adta lehetőséget, a világhálón való elérhetőséget választják.
Befejezésre váró feladatok
— Melyek azok a dolgok, kérdések, amelyek önt nyolcvan évesen is foglalkoztatják, mi az, amin most dolgozik, és milyen tervei vannak?
— Merészségnek tartanám, ha nyolcvan évesen, főként a tarsolyomban levő betegségekkel terveket szőnék. Szeretném teljesíteni azt, amit feladatul kapok, erőm és lehetőségeim mértékében igyekszem befejezni néhány be nem fejezett, félig kész (nyelvészeti művelődéstörténeti) téma kidolgozását.
Azt hiszem, meg kellene oldanom a Státus Kiadó által kiadott két könyvem bemutatóját is. A decemberben megjelent tanulmánykötet (Pillanatképek jövőbelátáshoz) célja ugyanis térségünket érintő múltbeli és jelenkori problémákat tárgyaló, de külföldön megjelent tanulmány elérhetőségének előmozdítása volt. A múlt héten megjelent Sakkfigurák pedig egy koncepciós kirakatper megtervezését, forgatókönyvét, kivitelezését mutatja be. Tanulságai — a konkrét szereplőktől elvonatkoztatva is — egy korszak ártatlan áldozataira emlékeztethetnek.
Elek György
Kiegészítés: Bura László könyvei /1990-től/
Bura László: Hűségesen, fáradhatatlanul : Scheffler János szatmári megyés püspök életútja. (Szatmárnémeti, 1992);
Bura László: Krisztussal élve a világ felé fordulva. A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári irgalmas Nővérek 1842–1992. Satu Mare, 1992.
Bura László: A Szatmári Református kollégium és diákjai 1610 – 1852. Kolozsvár, 1994.
Bura László: Szatmári diákok 1610–1852. Szeged, 1994.
Bura László: Hám János öröksége. Szatmárnémeti. 1999.
Bura László: Iskolavárosunk Szatmárnémeti. Csíkszereda, 1999.
Bura László: Éltetőnk, mindennapi anyanyelvünk : nyelvművelő írások. Csíkszereda, 2002.
Bura László: A második évszázad. A szatmári róm. kat. egyházmegye kislexikona. 1904–2004. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2003.
Bura László: Szatmári helynevek I. (Budapest, 2003);
Bura László: Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig. Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004.
Bura László: Tövisháti helynevek. (Budapest, 2004).
Bura László: A szatmári Szent János-plébánia temploma 1906–2006. Verbum, Kolozsvár, 2006.
Hám János szatmári püspök 1827–1857. Szerk. Bura László, Ilyés Csaba. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2007.
Bura László: Vizsgáljuk meg ezek okát! Szatmári művelődés- és egyháztörténeti tanulmányok. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2007.
Meszlényi Gyula szatmári püspök 1887–1905. Szerk. Bura László. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2008.
Bura László: Erdőd nyolc évszázada. Idea Stúdió, Szatmárnéme
2012. május 5.
Dankanits Ádám nagyenyedi évei (1955–1961)
FOLYTATÁS LAPUNK MÁJUS 2-I SZÁMÁBÓL
A szakmai, tudományos munka keretében Dankanits Ádám az irattári anyag leltározásával, a többszörös katalóguscédulák elkészítésével egyidejűleg a poszesszor-katalógus, román–magyar irodalmi bibliográfia, ex-libris – katalógus összeállításával foglalatoskodott. Ugyanakkor az 1752-es kéziratos könyvtárkatalógus tanulmányozásával, az enyedi nyomda XVIII. századbeli működésével és termékeivel, a papírmalom tevékenységével is napirenden volt, s e témákhoz kötődő kutatási eredményeit a Könyvtárosok Tájékoztatója, a Könyvtári Szemle, a Magyar Könyvszemle, a Nyelv-és Irodalomtudományi Közlemények, a debreceni „Könyv és Könyvtár”, a Román Akadémia: Materiale şi cercetări arheologice (Régészeti anyagok és kutatások) c. szaklapokban ismertette. Ugyanakkor tudomására jutván, hogy a kézdivásárhelyi múzeumban Köteles Sámuel, egykori enyedi tanár életéhez, tevékenységéhez és családjához kötődő értékes dokumentumgyűjtemény van letétbe helyezve, hosszadalmas levelezés eredményeként sikerült azt megszereznie s a Bethlen Könyvtárban elhelyeznie. Ugyancsak ő veszi át jegyzőkönyv alapján 1959. október 20-án a kolozsvári Művészeti Alaptól Gy. Szabó Béla Kőrösi Csoma Sándorról készített fametszetét, valamint a Dócziné Berde Amál által készített: Kőrösi Csoma Sándor elindul a kollégiumból c. festményt, mely alkotások jelenleg is a Bethlen Könyvtár olvasótermében tekinthetők meg. Közben a történetkutatás Enyed rajonbeli feladatairól értekezik egy könyvtárbeli összejövetelen, a helyi magyar értelmiségiek részvételével. Tartalmas előadásának sajnálatos módon hiányzik a befejező része, viszont a megmaradt szövegből is kicseng Dankanits átfogó történelmi szemléletismerete, széleskörű tájékozottsága, a helyi múlt feltárásának fontossága, ennek érdekében egy helyi jellegű Történeti és Filológiai Társaság létrehozását is szorgalmazza, amely a helyi történelmi, néprajzi, kulturális adottságokat venné számba. Annál is inkább látja ennek hasznát, mivel előadása szövege szerint: „Enyeden a helytörténeti kutatásnak jelentős hagyományai vannak. P. Szathmáry Károly haladó polgári nézőpontból feldolgozta a Kollégium történetét s több cikkben vázolta Enyed város múltját és műemlékeit. A század végén megalakult Alsófehérmegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Egylet már kiadja a megye monográfiájának néhány kötetét. Ebben a vállalkozásban jelentős szerepet vállalt Herepei Károly tanár, a régészeti gyűjtemény lelkes létrehozója, aki a megye természeti viszonyairól és őstörténetéről adott a kor tudományos színvonalán mozgó képet. Folytathatnók a felsorolást Fenichel Sámuel és Bodrogi János gyűjtő- és feldolgozó munkájával. Néprajz terén Lázár István és Szilády Zoltán lelkes és értékes tevékenységét kell megemlíteni.” Mindezen előzmények alapján a pusztuló műemlékek, művészi kivitelezésű vagy történelmi jelentőségű középületek, városi és falusi házak, templomok, kúriák számbavétele, a népélet, a kihaló népszokások, a munkásmozgalmak, a földreform számbavételét tekinti elsődleges feladatnak Dankanits.
Kollégája és munkatársa, Vita Zsigmond kitűnő nagyenyedi művelődés- és irodalomtörténész, kollégiumi tanár és könyvtáros gyakorta zaklatott életútja javarészt ismeretes a közvélemény előtt (a háború idején munkaszolgálat, a Târgu Jiu-i lágerbe való internálás, az 50-es évek elején a tanügyből való menesztése). Alig telepedett vissza 1956-ban egykori munkahelyére, a Bethlen Könyvtárba (első alkalommal a 40-es években volt szinte egy évtizedig a könyvtár könyvtárosa), két évvel később, 1958-ban máris újabb zaklatásnak lett kitéve, a felettes hatóságok ugyanis ismételt eltávolítását helyezték kilátásba. Erről viszont már nem tud a közvélemény. A könyvtári irattár viszont ezt is megörökítette. Ez alkalommal Dankanits Ádám veszi védelmébe s intézkedik hivatalos átirattal Vita megmentéséről. Az 1958. január 31-én a 39 sz. alatt keltezett s a rajoni néptanácsnál 928 sz. alatt iktatott Jelentésének magyar fordítása így szól:
„A káderek stabilitása igen fontos kérdés valamennyi szakterületen, rendkívüli jelentőséggel bír a tudományos–dokumentációs könyvtárak esetében, úgy ahogy ez érvényes a mi esetünkben is. Az ilyen intézményben felmerülő sokrétű tudományos problémák megoldása egy igen magas fokú tudományos szintet igényel, az alkalmazottaknak pedig kötelessége mindemellett a könyvállomány alapos ismeretével is rendelkezni. Könyvtárunk közel 65 000 kötetet tartalmaz, ennek ismerete többéves, azaz több évtizedes tevékenységet vesz igénybe. Mialatt a könyvtár két alkalmazottja alig 1 éve, illetve 1,5 hónapja tevékenykedik könyvtárosként, addig Vita Zsigmond szinte két évtizede dolgozik a könyvtárban. Ő az egyedüli a jelenlegi közösségből, aki a könyvállomány részletes ismerője. Az utóbbi évek során a könyvtári személyzet sokrétű feladatot kapott a központi hatóságok részéről, melyek megoldása e képességek halmazát igényli. Ilyen feladatok: az ősnyomtatványok, a levéltári anyag s mindenekfelett a kéziratok stb. feldolgozása. Mindemellett a különböző szakterületeken tevékenykedő kutatók egyre gyakrabban igénylik a személyzet tudományos hozzájárulását, tudományos információk, utalások stb. biztosítását, melyekre kötelesek vagyunk válaszolni. Ezek a feladatok, a jelenlegi helyzetben csakis Vita Zsigmond segítségével valósíthatók meg, ő lévén az állomány nagyon jó ismerője. Ha egyfelől az ő eltávolítása az intézmény érdeke ellen szól, másfelől Vita valamennyi szakmai ismeret birtokosa, melyek szükségeltetnek a szóban forgó állás elfoglalásához. A dokumentációs állományunk javarészét (kéziratok, levéltári anyag és régi könyvek), idegen nyelvű könyvek (magyar, latin, német, francia) alkotják, melyek ismerete a bibliográfusi munka alapját képezik. Vita ismervén teljességében ezen nyelveket, megfelel ezen elsődleges feltételeknek. Tudományos és szakmai szintjéről nem kell jómagam beszélnem, ugyanis kézzelfogható bizonyíték e tekintetben a nagyszámú cikk és tanulmány, melyek jól ismertek a tudományos élet berkeiben s az a tény, hogy a Román Akadémia Kolozsvári Fiókjának is külső munkatársa, már önmagától beszél. Egy olyan könyvtárban, mely nagy értékű könyvekkel rendelkezik (amilyen a mi esetünk is), Vita Zsigmond a régi és jelenlegi munkatársak véleménye és meggyőződése szerint igenis megfelel ezen feltételeknek.
Következésképpen ismételten hangsúlyozom: Vita Zsigmond további működése életbevágó fontosságú az intézmény érdekében, mivel egy olyan ember kerülne eltávolításra, aki nélkülözhetetlen a jelen pillanatban, de ugyanakkor mellőzhetetlen mindaddig, amíg új káderek képződnek ki mellette és általa.”
A helyhatóság 1958. február 14-én reagál a beadványra: „Közöljük, hogy a Végrehajtó Bizottság beleegyezését adta, hogy Vita Zsigmond továbbra is megmaradjon könyvtárosi állásában.”
Így oldódott meg végül is Vita sorsa. A fiatal, alig egy hónapos könyvtárosi szolgálattal rendelkező Dankanitsnak sikerül megmentenie mentorát, akitől minden bizonnyal sokat tanulhatott az elkövetkezendő, hetek, hónapok során, mind szakmai, mind tudományos tekintetben. Közben Dankanits a falvakat járja, községi könyvtárak állományát selejtezi, ismeretterjesztő előadásokat tart, kollektivizálást végez, bonyolult, aprólékos, sokszor idegölő adminisztrációs munkát bonyolít le, mialatt ismételten kollégáit és könyvtárát veszi védelmébe, akkor amikor például – hogy csak egy esetet említsek a sok közül – a könyvtári személyzetnek a székelykocsárdi néptanács mindennapi munkáját s egyben az egész község mindennapi életét, tevékenységét kellett a helyszínen támogatnia és irányítania, s havi három alkalommal a helyhatóság közgyűlésein is részt kell vennie. Mindemellett Bőjthe Jolán könyvtárosnő a helyi Gabonaátvevő központban (Baza de recepţie),a Kisegítő Katonai Parancsnokságon (Comisariat Militar) és a Városi Nőszövetségnél is közmunkát kellett teljesítsen. Ezek ellen tiltakozik, s veszi védelmébe kolléganőjét Dankanits a helyhatósághoz intézett hivatalos átiratával, amelyben kérte, hogy mentesítsék kollégáját ezen teendők alól, hiszen ilyen körülmények közepette képtelen a központi hatóságtól kiszabott szakmai teendőinek eleget tennie, ráadásul még azon évi pihenőszabadságát sem élvezhette.
Úgy tűnik, hogy mindezen sokirányú, könyvtáron kívüli teendők, amelyeket a helyhatóság gyakorta avatatlan, hozzá nem értő egyénei róttak a könyvtárosokra, próbára tették Dankanits türelmét, aki megelégelve az adott helyzetet, új munkakört igyekezett magáévá tenni. Vita Zsigmond ezt az elhatározását ekképp fogalmazta meg hátrahagyott önéletírásában:
„Dankanits elintézte, hogy a Bethlen Könyvtárt a kolozsvári Egyetemi Könyvtár igazgatása alá rendelték. Ez kedvező volt számunkra, a könyvtár egészen tudományos jellegű lett. Nem kellett többet falusi könyvtárakat ellenőrizni, mert egy időben azokból ki kellett venni a dogmatikus kommunizmusnak nem tetsző könyveket. Turnovszky után Dankanits Ádám lett a könyvtár igazgatója, vele is jó viszonyban voltam. Dankanits azonban nem elégedett meg a könyvtárossággal, többre törekedett. Hamarosan átköltözött Marosvásárhelyre, ott a Pedagógiai Főiskola tanára lett, majd Bukarestbe ment szerkesztőnek A Héthez. Ott az 1977-es földrengés áldozata lett.”
Enyedről való távozása előtt hivatalosította a Bethlen Könyvtárnak a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárhoz való átcsatolását. Ennek kapcsán a bukaresti szakminisztérium, az Egyetemi Könyvtár és a Bethlen Könyvtár között 1959–1961 között lezajlott terjedelmes hivatalos levelezés jutott kezemhez. Ebből ez alkalommal csupán a végkifejlést említem, mely szerint 1961. január 9-én a Kolozs Tartományi Néptanács 38. Határozata alapján a nagyenyedi Bethlen Könyvtár, természetesen az akkori törvényes rendelkezések előírásainak figyelembevételével, 1961. január 1-jei hatállyal a nagyenyedi városi néptanács hatásköréből az Oktatási és Művelődési Minisztérium hatáskörébe ment át. Az anyagiakkal egyetemben a háromtagú személyzet is áthelyezést kapott, um. 1 főkönyvtáros 1069 lej, 1 bibliográfus 950, és 1 könyvtáros 775 lej havi fizetéssel. A bukaresti szakminisztérium a Bethlen Könyvtárnak az Egyetemi Központi Könyvtárhoz való alárendeltségét pedig az 1961/ 35740 sz. átiratával hitelesíti, amelyben kimondja, hogy a Bethlen Könyvtár a kolozsvári intézmény fiókintézete, következésképpen a levéltári anyagok megőrzése tekintetében az egyetemi könyvtárakra vonatkozó szabályzatok hatáskörébe tartozik. Ezen hivatalos okirat alapján 1961. március 3-án az Egyetemi Könyvtár igazgatója rendelet által nevezi ki Dankanits Ádámot a Bethlen Könyvtár vagyonkezelőjének, aki a továbbiakban írásos nyilatkozatban ismerte el e hivatalos beosztását. S ugyancsak fenti napon a kolozsvári intézmény igazgatója és Dankanits jegyzőkönyvileg is hitelesítik az átadási–átvételi eljárást.
Mindezek alapján a szaktárca minisztere 1961/ 911 sz. rendelete által erősíti meg és véglegesíti az enyedi könyvtárnak hivatalos és végleges kolozsvári alárendeltségét.
Így lett az enyedi Bethlen Könyvtár Dankanits Ádám hathatós közreműködése folytán a kolozsvári intézmény fiókintézete a továbbiak során 44 éven át, 2005-ig, amikor a visszaszolgáltatási törvények alapján az Erdélyi Református Egyházkerület hatáskörébe ment át.
Mindezek után Dankanits úgy értékelte, immár megtette a magáét az enyedi tájakon s elérkezett az ideje, hogy magasabb szinten hasznosítsa és kamatoztassa az addig szerzett szakmai, tudományos ismereteit. Utolsó alkalommal 1961. július 30-án szerepel a neve hivatalos könyvtári iraton, ami azt jelenti, hogy azon év őszén távozott Enyedről a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolára.
GYŐRFI DÉNES. Szabadság (Kolozsvár)