RMDSZ-es államtitkár osztja a kisebbségi pénzeket
Az RMDSZ által jelölt Laczikó Enikő Katalint nevezte ki hétfőn Victor Ponta miniszterelnök a kisebbségek ügyeit irányító Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala élére.
Az új intézményvezető Csíkszeredában született, Temesváron szerzett jogi diplomát. 2005-től az RMDSZ parlamenti csoportjában dolgozott szakértőként, majd a kulturális és örökségvédelmi minisztériumban volt tanácsadó abban az időszakban, míg a tárcát Kelemen Hunor RMDSZ-elnök vezette. A szövetség elnöke egyébként természetesnek tartotta, hogy a hivatalt egy valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személy vezesse. Azt is megemlítette, hogy a hivatal vezetői tisztségeinek a betöltéséről korábban megállapodott az RMDSZ és a többi kisebbség parlamenti frakciója.
Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala egyébként a miniszterelnök alárendeltségében, a miniszterelnökség keretén belül működik. A hivatal feladata az országos kisebbségvédelmi ügyek kezelése, a kisebbségekkel kapcsolatos jogszabályok előkészítése, a jogszabályok alkalmazásának követése, a kisebbségi szervezetek, a kisebbségi programok finanszírozása. A hivatal költségvetése 2012-ben 83 millió lej volt, melyből 79,2 millió lejt a 19 államilag elismert nemzeti kisebbség reprezentatív szervezetének folyósított költségvetési támogatásként. A legnagyobb öszszeg, 17,17 millió lej az RMDSZ-nek jutott.
Mint ismeretes, a hivatalt két cikluson át a decemberben képviselői mandátumot szerzett Markó Attila vezette, aki kedd reggel adta át a stafétát utódjának. Markó a Krónika kérdésére elmondta, az RMDSZ természetesen kérni fogja, hogy újra az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala nevesítsen tagot az ingatlan-viszszaszolgáltatási bizottságba, mert ez így törvényes. Mint részletezte, a visszaszolgáltató bizottság összetételét úgy határozták meg, hogy annak egyik tagját mindig a hivatal jelöli. Amikor azonban a Mikó-ügy miatt a bizottság munkájában Markó Attila már nem vehetett részt, a kormányfőtitkárság nevesített helyére másik bizottsági tagot. „Az RMDSZ szorgalmazni fogja, hogy a közeljövőben térjünk vissza a törvényes gyakorlatra, és az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala jelölhessen újra tagot a bizottságba” – szögezte le Markó Attila, emlékeztetve, hogy a törvény szerint a bizottsági tagnak nem kell feltétlenül a hivatal elnökének lennie, ám remélik, hogy ezt a feladatkört Laczikó Enikő Katalin fogja ellátni.
Krónika (Kolozsvár),

Innovatívabbak, akik külföldön is tanulnak: a megszerzett tudást azonban haza kell hozni
Beszélgetés Barabási Albert-László hálózatkutatóval, a Harvard Egyetem professzorával
Barabási Albert-László Bostonban él, ahol a Northeastern, valamint a Harvard Egyetemen dolgozik. A komplex hálózatok úttörő kutatója, tudományos munkásságáról számos Nature és Science cikk tanúskodik. A 2008-as amerikai elnökválasztáson Obama kampánystábja számára kötelező olvasmány volt a 2002-ben (magyarul 2003-ban) megjelent Linked (Behálózva) című tudományos bestsellere, amelyben a hálózatok alapszerkezetéről értekezik közérthető nyelven. A 2010-ben megjelent Villanások című könyvében a hálózatok dinamikáját tanulmányozva az emberi viselkedés kiszámíthatóságáról gondolkodik. Legújabb könyvének szerkesztése és fordítása interaktívan történik: a fejezetek folyamatosan egy online felületre kerülnek feltöltésre, ahol a felhasználói visszajelzések beépülnek a könyvbe. Barabási 1967-ben, a Balánbánya melletti Karcfalván született. Balánbányán nevelkedett, a gimnáziumot Csíkszeredában végezte. Egyetemi tanulmányait a Bukaresti Egyetem fizika és mérnöki szakán kezdte, amit végül a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen fejezett be. A Bostoni Egyetemen szerzett doktori fokozatot, majd 2007-ig az Indiana állambeli Notre Dame Egyetemen dolgozott.
Szobrászat vagy fizika?
– Világhírnévnek örvend, ez azonban hosszú folyamat gyümölcse. Hogy jobban megérthessük ezt az utat, először arra kérdeznék rá: honnan indult, hogyan emlékszik gyerekkorára?
– Balánbányán nőttem fel. Mindenkinek tetszik a saját gyerekkora (nevet). Kertész gyönyörűen megfogalmazta a gondolatot, miszerint még a koncentrációs táborban is vannak szép pillanatok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Balánbánya bármilyen szinten koncentrációs tábor lett volna. Ellenkezőleg. Szerintem gyerekparadicsom volt: a hegyek közötti keskeny völgybe épített kisvárosban szánkózni, korcsolyázni lehetett, közel volt a természet, a hegyoldal, a sziklák, az erdők. A kis hegyi városoknak megvan a maguk varázsa: azt a paradicsomi légkört nem lehet összehasonlítani a mai nagyvárosi élettel.
Számunkra nem volt probléma, hogy kommunizmus van-e, vagy nincs, hogy sorba kell-e állni, vagy nem: ez része volt az életnek és nem gondoltunk arra, hogy másképp is lehetne. Később Csíkszeredába kerültem gimnáziumba. Csíkszereda a magamra találás helye, az itteni intellektuális környezetben számos barátra tettem szert. Kedves élmények fűznek mind Balánbányához, mind Csíkszeredához. Azt gondolom, hogy csíkszeredai vagyok balánbányai gyökerekkel.
– Korábban művészettel is foglalkozott, miért döntött a tudomány mellett?
– Szobrász szerettem volna lenni a gimnázium elején. Sokáig jártam rajzórákra, szobrászatórákra, de a fizika jobban ment. Akkor – ha jól tudom – öt hely volt az egyetemen szobrászatra. Az atomfizikán – ahova végül jelentkeztem – szintén nem volt sok hely, de azért volt néhány tucat. A fizika intellektuálisan jobban megragadott. Már a gimnázium alatt eldöntöttem, hogy fizikus leszek. Mire az egyetemre kerültem, a városi könyvtár minden fizikával kapcsolatos könyvét kiolvastam. Lassan a szobrászat elhalványult, a fizika átvette a helyét. Ez nem azt jelenti, hogy a művészet iránti érzékenység halványult el bennem. Bár nem praktizálok, tehát nem próbálok semmilyen módon műtárgyakat létrehozni, de továbbra is művészetpártoló vagyok.
– Az egyetem választásakor a fizika mellett döntött. Román nyelven kezdte az egyetemet…
– Igen, Bukarestbe mentem továbbtanulni. Nemcsak, hogy románul tanultam, de mi voltunk az első évfolyam, amelyik nem tudott magyarul felvételizni. Minden korábbi korosztálynak lehetett magyarul felvételizni, a mi évünkben azonban nem. Bár már korábban híre ment a magyar közösségben, hogy nem fogják többet megengedni, de ezzel akkor szembesültünk igazán, amikor beültünk a felvételi vizsgára és nem volt magyar tétel. Ennek ellenére bejutottam.
Abban az időben volt néhány fizika kar az országban: Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron. Szerettem volna Kolozsvárra menni, a fizikusképzés, a kutatóképzés azonban Bukarestben volt a legjobb. Nem azért, mert ott jobb emberek lettek volna, hanem azért, mert sokkal jobb körülmények közt folyt a felkészülés. Ezek azok az évek voltak, amikor Kolozsváron nagyon nehéz volt szakla-pokhoz, szakkönyvekhez jutni. Ezek Bukarestbe még bejutottak. Ha az ember fizikus akart lenni, akkor minden más szempontot félre tett: érzelmit, nyelvit és még sok minden mást.
Nagyon szerettem, rengeteget kutattam. Megjelentek az első cikkeim nyugati szaklapokban, mindez olyan időszakban, amikor jó néhány tanáromnak nem volt külföldi szaklapban cikke.
Kolumbán Gábor, akit már korábbról ismertem, előttem végzett az egyetemen. Amikor Bukarestbe kerültem, bemutatott néhány embernek, akikkel érdemes volt kapcsolatot kiépíteni. Andrei Dorobanţu volt az egyik, aki a könyvtárnak volt az igazgatója. Segítségével hozzáfértem folyóiratokhoz és könyvekhez. Azokat a témákat kutatta, amik engem is érdekeltek. Ez akkoriban a káosz és a fraktálok tanulmányozását jelentette. Együtt publikáltunk két vagy három cikket. Izgalmas időszak volt.
– Itt kezdődött a fizikusi pályafutása…
– Édesapám a múzeum igazgatója volt. Eltanácsoltak bennünket az országból, kezünkbe adták az útlevelet, amivel jelezték, hogy ideje távoznunk. Ez harmadév végén történt, nem is fejeztem be teljesen az évet, mert az utolsó vizsgára már nem tudtam elmenni. Így kerültem Budapestre, ott diplomáztam. Ez ’89 nyarán történt. Édesapám a rendszerváltás után hazament, nekem már nem volt értelme visszamennem.
A negyed-, ötödév Budapesten kutatási év volt. Vicsek Tamás volt az akkori témavezetőm, vele diplomáztam. Körülbelül tíz cikket írtunk, ami különböző nyugati lapokban jelent meg. Vicsek Tamás akkor tért vissza Amerikából. Ő is új volt a rendszerben, mivel több év távollét után tért vissza, én is új voltam. Egymásra találtunk, ami nagyon sikeres egymásra találásnak bizonyult.
„Marslakóként” Amerikában
– Az útja innen átívelt az óceánon túlra.
– Az a döntésem, hogy Amerikába megyek továbbtanulni, nem csak szakmai, hanem anyagi kérdés is volt. Ha Magyarországon doktoráltam volna, akkor a doktorátusi fizetésem körülbelül a fele lett volna a diákösztöndíjamnak. Ez nem gond annak, akinek helyben van a családja, akinek van hol laknia, de számomra komoly egzisztenciális kérdéseket vetett fel, mivel egyedül voltam Budapesten. Így kaptam Amerikában ösztöndíjat, amit tűrhetően megfizettek. Azt terveztem, hogy elmegyek néhány évre, ledoktorálok, majd visszajövök.
Olyan kiváló emberekkel volt szerencsém dolgozni Magyarországon, mint például Vicsek Tamás, vagy Kertész János, akik világszínvonalat képviselnek, ezért nem láttam, hogy Amerika szakmailag mit tudna nyújtani sokkal jobbat. Néhány hónap után rájöttem, hogy nyújthat többet: nem arról van szó, hogy jobb kutatói vannak, mint Vicsek Tamás, vagy Kertész János, viszont ott sok ilyen tehetség van. A bostoni kör tele volt hihetetlen kutatókkal és intellektuális lehetőségekkel. Rájöttem, hogy ez a lépés nem csak anyagilag volt szükségszerű, hanem intellektuálisan is.
Immár 21 éve, 1991 óta élek Amerikában. Pillanatnyilag megosztom az életemet Budapest és Boston között.
– Egy anekdota szerint Enrico Fermi egyszer a galaxist benépesítő magasan fejlett népekről elmélkedve megkérdezte, hogy hol vannak? Erre válaszolta Szilárd Leó, hogy itt vannak közöttünk, de magyaroknak mondják magukat. Amerikában a múlt században – többek között – Neumann Jánosra, Szilárd Leóra, Teller Edére, Wigner Jenőre, Kármán Tódorra úgy tekintettek, mint marslakókra. Magyarként Amerikában hogyan tekintenek Önre, hogyan találja meg a helyét?
– Egyrészt Amerikának teljesen mindegy, hogy valaki magyar vagy indiai, ha az, amit nyújt, értékes. Másrészt a magyarok valóban nagy tiszteletnek örvendenek. Jellemző, hogy különböző korokban különböző szakirányok lépnek rivaldafénybe. A XX. század elején, közepén a fizikusok vezettek, pillanatnyilag a matematikusok kapnak nagyobb figyelmet a világban. A komplex rendszerek kutatásában is nagyon erős a magyar vonal. Elhangzottak olyan utalások, miszerint minimum magyarnak kell lenni, hogy az ember labdába tudjon rúgni ezen a területen. A hálózatelméleten belül Erdős Pál és Rényi Alfréd számítanak elődeinknek, akik a 60-as években ezzel a kérdéssel foglalkoztak. Karinthynak a neve is megjelenik a szakirodalomban, aki a kisvilág-elméletet már 1929-ben leírta. A magyar tudományos hírnév öregbítése folyamatos.
„Behálózva”
– Nagy sikernek örvendő könyveiben közérthető nyelvezettel fogalmazza meg a hálózatokról szóló hatalmas tudását. Hogyan határozná meg a hálózatokat és a hálózatkutatást?
– Olyan világban élünk, amelyben minden cselekvésünk hálózatokon keresztül, vagy hálózatoknak köszönhetően valósul meg: a kommunikáció a kommunikációs hálózatokon keresztül történik; a telefonálás lehetősége a telefonhálózatnak köszönhető; az, hogy kit hívunk, a társadalmi hálónk határozza meg és attól függ, hogy kit ismerünk, kit tudunk felhívni, kit merünk felhívni. Az ismeretségi körünk lényegében egy társadalmi hálót ír le. Biológiai egzisztenciánk is egy genetikai hálótól függ: az hogy egészségesek vagyunk, azt jelenti, hogy a háló megfelelően működik. Ha megbetegszünk, akkor a hálóban valami megromlik. Az üzleti életbe nem javasolt belépnie annak, aki nem hálózatokban gondolkodik: mind a termelés, mind az eladás, mind a vevő megtalálása „hálózati probléma”. Körül vagyunk véve hálózatokkal, amiket talán nem veszünk észre, azonban kulcsszerepet játszanak mind a biológiai egzisztenciánkban, mind a mindennapi életünkben.
A hálózatelmélet lényegében matematikailag, kvantitatívan próbálja leírni ezeket a hálókat. Megpróbáljuk feltérképezni ezeket a hálózatokat, hogy jobban megérthessük ezeket a rendszereket annak érdekében, hogy eszközöket gyárthassunk. Attól kezdve, hogy hogyan adjunk el egy terméket sikeresen, egészen addig, hogy mely génrendszerre kell orvosságot találjunk, hogy a rákot meggyógyítsuk, a hálózatelmélet megoldásokat javasol. Ez tulajdonképpen egy matematikai elmélet.
Körülbelül tíz éve teremtődött meg annak a lehetősége, hogy bonyolult hálókat fel lehessen szisztematikusan térképezni, így matematikailag lehet tanulmányozni. Miközben a hálókat tanulmányoztuk, számos megdöbbentő eredményre jutottunk: bár a hálók, a csomópontok, a huzalok nagyon különböznek egymástól, architektúrájuk mégis nagyon hasonló. Azért létezhet hálózatelmélet, mert a hálózatoknak megvannak a belső törvényszerűségei.
– Szóba került Erdős Pál és Rényi Alfréd munkássága. Ők véletlenszerű hálókat képzeltek el. Ehhez képest mi az új az Önök kutatásaiban?
– Munkásságuk jelentős módszertanilag, ugyanis nagyon sok eszközt, amelyet manapság használunk a hálózatelméletben, az Erdős–Rényi páros dolgozott ki. Rengeteget tanultunk tőlük. Nekik nem állt rendelkezésükre térkép, ezért olyan plauzibilis modelleket építettek fel, amelyeknek volt értelme az ők szempontjukból, de amikor a térképek a kezünkbe kerültek, kiderült, hogy a valódi hálózatok nem úgy néznek ki, mint ahogy ők képzelték el. Ők úgy gondolták, hogy a csomópontok teljesen véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Ennek az egyik következménye az lenne, hogy a legtöbb csomópontnak körülbelül ugyanolyan számú huzala, kapcsolata lenne.
A társadalmi hálóban ez azt jelentené, hogy a legtöbb egyénnek ugyanolyan számú barátja volna, nem lennének nagyon népszerű és kevésbé népszerű egyének a társadalomban. 1999-ben mi fedeztük fel, hogy ez nem így van. Az első nagyobb hálózattérkép, amit készítettünk a világhálóról, arra utalt, hogy a világunk nem ilyen demokratikus. A legtöbb csomópontnak alig van huzala, és van néhány hihetetlenül csatolt csomópont nagyszámú huzallal, amelyek lényegében összekötik a hálót. Ezek az úgynevezett skálafüggetlen hálók. Kiderült, hogy lényegében ezek sok fontos hálóban megjelennek, a sejthálótól a társadalmi hálóig, az internetig.…Ezek a nagy csomópontok megváltoztatják a rendszer viselkedését.
Visszatérve Erdősre és Rényire: a módszerek, amelyeket kidolgoztak, a mai napig érvényesek, a modell viszont, nem írja le a valódi hálókat. Ez az, amit mi ’99-ben újragondoltunk, és találtunk egy olyant, amelyik sokkal közelebb áll strukturálisan a valódi hálókhoz: az úgynevezett skálafüggetlen modellt.
Nem omlik össze az internethálózat
– Maradva az internetnél: a könyveiben arról ír, hogy a csomópontok tartják össze a hálózatokat, tehát ha elég számú csomópontot vennénk ki, akkor az részhálókra esne szét. Az interneten van néhány mamutcég, amelyik uralja az internetes világot, mint például a Google, a Facebook. Mi történne, ha egy jól szervezett támadás során megpróbálnák ezeket kiiktatni a hálózatból?
– Az internet egy infrastrukturális hálózat, amelyben a csomópontok routerek, vagy számítógépek, amelyek egymással össze vannak kapcsolva. Több ezer router tartozik a Google-höz, de mi általánosan nem routerek hálózataként, hanem mint keresőprogramra tekintünk a Google-re. Az internettel szembeni támadás nem egy Google elleni támadás, hanem igazából egy routerek elleni támadás lenne. Az a tény, hogy az internetet néhány nagyon sok huzallal rendelkező csomópont tartja össze, arra utal, hogy támadható a rendszer. A jó hír az, hogy a véletlenszerű hibákkal szemben jól védekezik ez a hálózat. Ezt bizonyítja, hogy ha néhány hálózatra kapcsolt számítógép vagy router meghibásodik, az internet még nem omlik össze. A rossz hír, hogy ha koncentrált támadást indítanának a nagy csomópontokkal szemben, akkor ez egy kaszkádszerű lerobbanást hozna létre.
Kérdés viszont, hogy miért nem látjuk ezt. Ennek több oka van. Az egyik az, hogy a cégek védik ezeket a routereket. Az egyik legnagyobb ilyen csomópont Chicagóban van. Ez egy földalatti intézmény, hadseregszerű védelemmel, a fizikai védelmen túl pedig elektronikai védelemmel is rendelkezik, hogy ne lehessen digitálisan megtámadni. A másik érv pszichológiai: azoknak, akik ezt létre tudnák hozni, nem éri meg egy olyan brutális támadást előidézni, ami során az internet összeomlik, ugyanis akkor az eszköztáruk, ahol további dolgokat tudnának létrehozni, megszűnne. Ha valakik támadást akarnak indítani, akkor az elsősorban nem eszközmegszüntetésre irányul, hanem azokat az intézményeket támadják meg, amelyekről úgy gondolják, hogy kárt okoznak egy bizonyos rendszerben. Így pl. megtámadják a CIA-t, az FBI-t, a Fehér házat, és így tovább.
Nem izolál az internet
– Említette, hogy a hálózatok nagyon hasonló szerkezetet mutatnak, így a társadalmi háló is. Egyre elterjedtebbek az új közösségi hálók, mint pl. a Facebook, a Twitter, így a hálózatkutatók olyan adatbázishoz férhetnek hozzá, mint eddig még soha. A virtuális térben megmarad ez a struktúra? Nem áll fenn annak a veszélye, hogy a valóságos kapcsolatok áttevődnek a virtuális térre, így az emberek egyre inkább izolálódnak? Tehát ha minél több időt töltünk Facebookon, a valós kapcsolathálónk egyre inkább szétbomlik?
– Az első kérdés, hogy megmarad-e a struktúra: a válasz az, hogy igen. Végeztünk kutatásokat a Facebookon, a Twitteren, és sok más szociális hálón, beleértve a korai Iwiwet is. Azt látjuk, hogy ugyanazok a struktúrák ismétlődnek meg, mint a valódi társadalmi hálóban: a skálafüggetlen háló jelenik meg az internetes közösségekben is. Ezek a közösségi hálók letérképezik a valóságot, nem találják ki újra azt.
Kezdetben voltak remények arra, hogy a közösségi hálók úgy fognak működni, hogy újabb barátságokat hoznak létre. Ma már tudjuk, hogy nem erről van szó. Egyszerűen a létező ismerőseinket képezzük rá az online felületre. A másik kérdés, hogy történik-e izoláció? Én nem hiszek ebben. A kutatások nem arra utalnak, hogy ez valóban izolálttá tenne bennünket. Valóban egyre több időt töltenek az emberek közösségi hálókon, de ugyanakkor egyre kevesebbet tévéznek. Úgy gondolom, hogy ezeknek összetartó szerepük van, ugyanis azt a lehetőséget adják meg, hogy a barátainkkal kapcsolatban tudjunk állni, akkor is, amikor fizikailag nem vagyunk a környezetükben. Az úgynevezett gyenge kapcsolatokat is fenn tudják tartani. Pl. 15-20 éve nem látott gyerekkori barátokkal könnyen fel lehet venni a kapcsolatot és nagyon könnyen követni is lehet egymást.
Szerintem a média hajlamos arra, hogy mindig a negatív dolgokra fektesse a hangsúlyt. Ha van egy kicsi cikk valamelyik harmadrendű újságban, amelyik arról ír, hogy az internet valamilyen módon elidegenít, akkor ez szalagcímes hírré válik egycsapásra. Alapjában véve ez badarság. A legtöbb finomkutatás arra utal, hogy az internetnek nagyon erős pozitív szerepe van a társadalmi közösségek kialakulásában.
Kapcsoljuk le az internetet, mert nem jó nekünk? Ha az eszköz megszületett, akkor inkább próbáljuk meg a lehetőséget intelligensen használni arra, hogy pozitív hatásokat érjünk el a társadalomban. Én mindig is internet-optimista voltam és vagyok. Hajlamosak vagyunk eltúlozni az internet negatív szerepét. Ez nem azt jelenti, hogy nincs negatív szerepe, de a pozitív szerepek messze túlmutatnak a negatívokon.
Ez a típusú gondolkodás hasonló az átlagszülők tipikus félelméhez (akár Amerikában, akár Erdélyben), miszerint a gyereküket el fogják lopni. Amerikában készítettek egy felmérést, ami szerint statisztikailag kb. 850 évig kéne várni arra, hogy valaki ellopja az utcasarokra kitett gyereket.
Rosszul mérjük fel a félelmek valódi alapját. Ha a gyerekemnek valaha valami baja lesz, akkor az a legnagyobb valószínűséggel az én, vagy a feleségem figyelmetlenségének lesz az eredménye. Ugyanez van az internettel is: ezek az apró félelmek felerősödnek a sajtón keresztül az egyén pszichológiájában, ami nem reális.
– A hálózatkutatás eredményeiből mit lehetne alkalmazni a sajtóban?
– Máris alkalmazzák. Az újságíró szerepe az, hogy eldöntse, mi a hír, de ahhoz hogy eldönthesse, hozzá kell jusson a hírekhez. A Facebook olyan eszköz, ami rengeteg információt szolgáltat, továbbá az online médiából is tájékozódhat az újságíró. Próbáljuk csak meg összehasonlítani a hírforrást most, és harminc évvel ezelőtt. Manapság hírekben, információkban úszunk. Korábban az újságírónak az volt a dolga, hogy megpróbálta kipiszkálni az információt. Manapság az újságíró szerepe az, hogy szelektáljon, hogy eldöntse, mi az, ami hír értékkel bír a közössége számára, és mi nem. Megváltozott az újságírás. Ez a hálózatoknak köszönhető, az online világnak, internetnek, Facebooknak, Google-nek. Emiatt egyre kevesebb újságíróra van szükség. A legtöbb újságíró manapság blogol. Ez azért van, mert az azonnali reakciót várja el tőlük a szakma és a médiafogyasztó társadalom.
Innovatívabbak, akik legalább fél évet töltenek külföldön
– Mit javasol azoknak a jó képességű erdélyi fiataloknak, akik most indulnak a pályájukra?
– A kérdés az, hogy mit akarnak csinálni. Ha kutatók akarnak lenni, akkor el kell gondolkodniuk azon, hogy milyen szinten szeretnék ezt csinálni, és hol adódik erre leginkább lehetőség. Érdekes példa, hogy az elmúlt században Németország tudományos teljesítmény szempontjából nagyon előrehaladt, sikeres tudományos országgá vált, míg Ausztria lemaradt. Mi a különbség a kettő között? Hogy lehet az, hogy két, ugyanazt a nyelvet beszélő országban az egyik a tudományos világban előretőr, míg a másik lemarad? Annak ellenére, hogy Ausztriának óriási volt a tudományos teljesítménye az előző századfordulón: minden nagy tudós megfordult Bécsben. A válasz az, hogy Németország nem csak a belső termelésre hagyatkozott, hanem felismerte annak a fontosságát, hogy a professzorok külföldön is megmérettessenek. Ez csak akkor működik hatékonyan, hogyha az ország ugyanakkor befogadó országgá is válik: megfelelő állást ajánl azoknak, akik visszajönnek. Ausztria nem csinálta ezt. Ott az egyetemeken belül felfele „buktatták” az embereket, nem volt külső megmérettetés.
Visszatérve a mai fiatalokra: fel kell készülni arra, hogy manapság a tudomány, de bármilyen szakma globális. Ezért globálisan kell versenyezni. Ezt csak úgy lehet elérni, ha ismerjük a versenytársakat. Ehhez el kell menni külföldre, tapasztalatra kell szert tenni, és vissza kell jönni.
Az elmúlt évben számos kutatás jelent meg a találékonyság, az innováció területén. Mindegyik innovációs teszt arra utal, hogy azok az egyének, akik legalább egy fél évet éltek az anyaországukon kívüli országban, sokkal innovatívabbak. Ha egy ilyen tesztet elvégez egy amerikai, aki csak Amerikában élt, gyengébben fog teljesíteni, mint egy olyan amerikai, aki eljött egy évet Európába, aztán visszament a saját országába. Ezek kimondottan logikai, innovációs tesztek, tehát nem azt kérdezik, hogy mi Franciaország fővárosa.
Valószínű, arról van szó, hogy ha egy más közösségben élünk, kutatunk, dolgozunk, akkor ez lényegében rákényszerít arra, hogy ugyanazokat a problémákat más szemszögből nézzük. Ez tulajdonképpen az innováció. Nagyon fontos, hogy a fiatalok kóstoljanak bele más kultúrákba. Turistaként elmenni nem elég, benne kell élni egy ideig az idegen kultúrában.
Amint már jeleztem, ha kutatásról van szó, akkor a kutatási világ globális. Szinte nulla az esélye annak, hogy egy bizonyos témában a szakembert helyben kapjuk meg. A szakember a világ valamelyik másik részén lesz, akihez el kell menni, tanulni kell tőle, és vissza kell hozni ezt a tudást. Ha valaki kutatói pályára lép, fel kell készülnie arra, hogy bizonyos időt külföldön kell töltenie. Ugyanakkor a helyi intézményeknek fel kell készülniük arra, hogy visszacsábítsák ezeket a fiatalokat.
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár),

Regáti ünnepség Erdélyben
Egyesülési ünnepségeket tartottak csütörtökön Erdély számos városában Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülése évfordulóján. Mire ez a nagy felhajtás, hiszen nem is rólunk, erdélyiekről szól, hallani egy román fiataltól Déván.
Tényleg, mi köze Erdélynek a régátiak ünnepségéhez? Hiszen az 1859-es egyesülés idején Erdély a Habsburg monarchia része volt, a Kárpáton túli események nem érintették. Érthető, hogy Bukarestben, Foksányban és Jászvásáron ünnepelnek, de Erdélyben? 1859-ben Moldva fővárosa, Iaşi egyébként jóval fejlettebb, magasabb kultúrájú város volt, mint a havasalföldi Bukarest, az akkor bevezetett – és 1918 után Erdélyre is kiterjesztett – centralizmus nyomán viszont jócskán elmaradt a főváros mögött, mondhatni, Jászvásár volt a „kis-egyesülés” nagy vesztese.
Erdélynek azonban az égvilágon semmi köze az 1918 előtti regáti eseményekhez, történelmük csak azóta közös. Mégis itt is ünneplik a „kis egyesülést”, szinte nincs város Erdélyben, ahol ne lenne Ştefan cel Mare, Cuza, Kogălniceanu, Griviţei, Plevnei és hasonló nevű utca, gyakran főutca. Bethlen, Báthory vagy Rákóczi utcanévvel viszont véletlenül sem találkozni Erdély városaiban, talán néhány székely kivétellel. Holott ők – és számos más magyar, német vagy Habsburg személyiség – valóban befolyásolták Erdély sorsát, a Regátnál összehasonlíthatatlanul jelentősebb fejlődését, tetteik hatása gyakran évszázadokra volt meghatározó az egész erdélyi társadalom számára. A várost a török alól felszabadító és a Habsburg birodalom révén a civilizált Európához csatoló Savoyai Jenő, például, Temesvár első számú történelmi hőse lehetne, köztéri emlékművekkel, róla elnevezett főutcával, kulturális intézményekkel stb.
A más nemzetiségű nagy történelmi személyiségek neve azonban még most, a huszonegyedik századi, EU- és NATO-tag Romániában is kényes téma. Emléküket csak a kisebbségek őrzik meg, hivatalosan viszont nem, legfeljebb itt-ott egy kis róluk elnevezett mellékutca, és ennyi. Eközben a regáti események és személyiségek körül jelentős a felhajtás, noha semmi közük sem volt Erdélyhez.
Nem ártana néhány történelemóra a hatóságok és a lakosság számára. De valós történelem, nem a román kommunizmus nacionalista mítoszai.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad),

Múltunk, hőseink, áldozataink emlékezetére
Tartalmas és sikeres évet tudhat maga mögött az aradi In memoriam 1956 Egyesület. Már rögtön az év elején – márciusban – megnyerték a Magyar Külügyminisztérium pályázatát, melyet a külföldi magyar emlékhelyek létesítésére írtak ki – tudtuk meg Jámbor Ilona elnöktől.
– Szinte az egész 2012-es év ráment arra, hogy az emlékművet – amellyel már 2006 óta foglalkozunk, és a Szoboszlay-per 57 áldozatának fogjuk felállítani Pécskán – végre helyezzük sínre. Megnyertük a Magyar Külügyminisztérium pályázatát, aztán elhúzódott kissé, amíg a pénz a számlánkra került, így a határidővel is csúsztunk. Most viszont minden jel arra mutat, hogy be tudjuk tartani az idén március 15-ére kitűzött avatási ünnepség határidejét. A ceremónia Pécskán lesz, hivatalosak lesznek a még élő elítéltek és a még élő hozzátartozók, valamint – természetesen – a Külügyminisztérium képviselői, hiszen a támogatás zömét tőlük kaptuk. Eddig jelentős támogatást kaptunk még a pécskai önkormányzattól, Böszörményi Zoltántól, Bacsilla Sándortól, Gellén János magyarországi vállalakozótól.
Nagyon örülünk, hogy ezt sikerül megvalósítani, ezen kívül azonban még sok mindenre kellett és kell pénzt gyűjteni, hogy a mellékes kiadásokat is tudjuk fedezni. Éppen ezért nem zárkózunk el a további támogatásoktól sem, szívesen vesszük a segítséget azoktól, akik szívügyüknek érzik a kommunizmus áldozatai emlékének ápolását, a közelmúlt sötét dolgainak tisztázását – de nemcsak. Internetes portálunkon – www.inmemoriam1956arad.ro – a kapcsolatot és a bankszámlaszámokat a „Kapcsolat” címszó alatt lehet megtalálni.
Nagyon köszönünk minden támogatást, hálásak vagyunk mindenkinek, aki anyagi és erkölcsi támogatással egyaránt segíti tevékenységünket.
A március 15-én felavatásra kerülő emlékmű talapzatába az összes támogató nevét be fogjuk írni, ezen kívül az ünnepségen a támogatók meglepetésben részesülnek, amit most nyilván nem árulhatok el.
Természetesen tovább értékesítjük a téglajegyeket, melyek árusításának beindításával egy időben kétnyelvű (román–magyar) emlékkönyvet nyitottunk, amelybe minden vásárló teljes névvel, aláírással bekerül.
A Temesváron élő aradi képzőművésszel, Varga Luigi Istvánnal készíttettem grafikákat, szám szerint négy darabot, amiket majd valamilyen módon szintén értékesíteni fogunk, vagy elajándékozunk.
2012-ben is folytattuk a gyűjtést az ’56-os könyvtár kialakítására (van már körülbelül 100 kötetünk), mely gyűjtés gyakorlatilag folyamatos. Minden ’56-tal kapcsolatos könyvet, kiadványt szívesen fogadunk, és amint lesz egy erre alkalmas hely, majd ki is állítjuk azokat.
Tavaly október 23-án szerveztünk az RMDSZ-szel közösen egy megemlékezést: az RMDSZ székházában gyertyát gyújtottunk az elítéltek tiszteletére, ahol a csikys diákok ’56-os elítéltektől olvastak fel idézeteket. Ebbe az ünnepségbe először sikerült bevonni a diákokat – legnagyobb örömömre.
– Jó a kapcsolat a többi civilszervezettel? Lesznek közös rendezvények a jövőben? Egyáltalán milyen tervek, célok előtt áll az In Memoriam 1956 Egyesület?
– Minden fórumon, ahol civilszervezetek vannak jelen, hangsúlyozom, hogy nincs igazán együttműködés, pedig olyan kevesen vagyunk itt Aradon, és mindenki támogatja a másikat, de az együttműködés mégis nehezen jön össze.
Jó lenne, ha a civilszervezetek több közös rendezvényt szerveznének, hisz ez mindenkinek a javára válna.
A másik dolog – én úgy látom, ebből még nagy baj lesz a közeljövőben –, hogy a civilszervezetek vezetői mind középkorúak, tehát minél előbb ki kellene jelöljük magunknak azt a fiatalt, aki a nyomunkba léphet. Hiszen, ne adj isten, valami történik hirtelen, nem lesz, aki folytassa a munkánkat. Erre kellene összpontosítani, valahogy megfogni a fiatalokat, kedvet teremteni nekik, hogy nyomdokainkba lépjenek. Minden civilszervezet vezetője meg kellene keresse az erre rátermett embert. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam, szívesen látunk és örömmel fogadunk új tagokat egyesületünkbe.
Régi álmom, hogy bevonjuk a diákokat is, valahogy megfogjuk, érdekeltté tegyük őket. A tavaly októberi megemlékezésen a diákok lelkesedését látva örömmel és meghatódottan, felbuzdulva írtam tavaly egy dokumentumjátékot a Szoboszlay-üggyel kapcsolatosan, ami még nem lett előadva. Van még valaki, aki megígérte, hogy drámát fog írni, remélem, meg is valósul. Ilyesmikkel próbálnánk közelíteni, nyitni a diákok felé.
Az Alma Mater Alapítvánnyal közösen a napokban meghirdetünk egy ‘56-os témájú pályázatot a diákok között – lehet esszé, interjú, riport, bármi, amit ők akarnak. Ezt szeretnénk minél hamarabb elindítani. Valamikor október folyamán ünnepség keretében díjazni is fogjuk a nyerteseket.
Mozgalmas évnek nézünk elébe idén is, hiszen másfél hónap múlva emlékmű-avatás, dolgozunk terveken, pályázatokon, melyekkel a fiatalokat be tudjuk vonni, aztán lesz az októberi ünnepség, a koszorúzásokon való részvétel és nagyon szeretném, hogy idén román nyelven is kiadjuk a Szoboszlay-per történetét. Fontosnak tartom, hogy nyissunk a románok felé is, hiszen ’57-ben az 57 letartóztatott között román is, magyar is volt.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

Sötét kép a kisebbségekről a többségi online sajtóban
A temesvári Interkulturális Intézet vezetői csütörtökön mutatták be az Adam Müller Guttenbrunn ház konferenciatermében a Más szavakkal nemzetközi projekt eredményeit.
A projekt megvalósítói 15 hónapig figyelték, hogyan tükröződnek az országos és regionális internetes újságokban a romákkal és más kisebbségi közösségekkel (etnikai és vallási kisebbségek, homoszexuálisok stb.) kapcsolatos események. Az online sajtó monitorizálása hét európai országra (Románia, Olaszország, Spanyolország, Portugália, Franciaország, Észtország és Törökország) terjedt ki, a projektet az Európai Unió Igazságügyi és Biztonságügyi Bizottsága támogatta.
A hazai online sajtó monitorizálása során kimutatták, hogy a 15 hónapos időszakban a 2100, romákról szóló cikk közül csak 801 volt pozitív vagy semleges hangvételű, 1299 negatív üzenetet hordozott. A többi etnikai kisebbségről 1300 cikk jelent meg, ezek közül 830 volt pozitív vagy semleges tartalmú, a negatív, az újságírói etika szempontjából elmarasztalható cikkek száma 470 volt. A projekt lebonyolítói kiválasztották néhány kirívóan hibásan fogalmazott, előítéletekkel telített cikket, amelyeket újrafogalmaztak úgy, hogy megfeleljenek az újságírói etika követelményeinek. Călin Rus, az Interkulturális Intézet igazgatója megállapította, hogy az 1990-es évekhez képest a javult a kisebbségekről alkotott vélemény a hazai sajtóban, de az utóbbi 2-3 év során kifejezetten negatív színben tüntetik fel a menekülteket, mint potenciális veszélyforrást a nemzetbiztonságra. A menekültekről szóló 300 cikkből 180 hordozott negatív üzenetet, a 120 pozitív vagy semleges tartalmú cikkel szemben.
A sajtó-monitorizálást irányító Daniela Crăciun szerint a kisebbségekről szóló információk objektív tükrözéséig még hosszú utat kell megtennie a hazai online sajtónak, mert a cikkek kapcsán felkerült kommentárok is többnyire negatív tartalmúak és olykor kevésbé civilizált hangnemet ütnek meg. Pozitív példaként említették a projekt vezetői a sajtó elítélő reakcióját, amikor szélsőséges roma-ellenes üzenetek jelentek meg a világhálón és a Románia hangja döntője kapcsán megjelent írásokat.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

Önfeladás helyett, az autonómiát – Megemlékezés a Láncos-templombasn
Szombaton, a Szatmárnémetiben lévő Láncos-templomban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) hálaadó ünnepi istentisztelettel emlékezett meg az erdélyi nemzeti mozgalom önálló útjára indulásának tízedik évfordulójáról.
Az istentisztelet után évfordulói emlékülés és tanácskozás kezdődött, jeles meghívottak részvételével. Az istentiszteleten igét hirdetett Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke, európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke, aki prédikációját a Mózes V. könyvében olvasható, és a jubileumi ünnepség mottójául is szolgáló „Válaszd az életet!” felhívásra építette. Mint mondotta: az Ige hatálya kiterjed az élet minden területére, és a folytonosság hordozója is egyben. Az EMNT-elnöke történelmi jelentőségűnek nevezte a református egyház szerepét az autonómiamozgalom elindításában, amit a reformátusok 1989-es temesvári népfelkelés kirobbantásában betöltött vitathatatlan érdeméhez hasonlított. Amiképpen Temesvár a küzdelem, úgy Szatmárnémeti a békés építkezés jelképévé vált – hangsúlyozta Tőkés László. „Nem volt elég a zsarnokságot legyőzni, folytatni kell az utat. Az életet kell választanunk a halál és az átok helyett, az autonómiát az önfeladás helyett” – fogalmazott az igehirdető.
A házigazda, Korda Zoltán lelkipásztor köszöntője után, a magyar kormány nevében Szászfalvi László miniszteri biztos, országgyűlési képviselő köszöntötte a Láncos-templomot megtöltő gyülekezetet. Elmondta: tíz évvel ezelőtt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács az autonómia jelszavát tűzte zászlajára, és ezzel az élet akarásáról és a szülőföldhöz, anyanyelvünkhöz, nemzeti tudatunkhoz való ragaszkodásról tett bizonyságot. Az EMNT nem valaki ellen, hanem valamiért jött létre, az autonómia ügyének felkarolása érdekében – hangsúlyozta.
Ékes Ilona fideszes országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának tagja ünnepi köszöntőjében kifejtette: az autonómia egy közösség élni akarását mutatja. „Minél autonómabb egy közösség, annál sikeresebb problémái megoldásában” – jelentette ki a képviselő.
Az összeállítás az EMNT Sajtóirodától kapott tájékoztatóból készült.
nyugatijelen.com
Erdély.ma,

Európai pénzből folytatódik az Új Ezredév Református Központ építése
Az 1999 óta épülő temesvári Új Ezredév Református Központ irodájában szerdán délben megtartott sajtótájékoztató keretében Gazda István templomépítő lelkipásztor bejelentette: az egyházközség magyarországi partnereivel közösen 1,5 millió euró értékű európai uniós pályázatot nyert.
Az összeg egy jelentős részét, 362 501 eurót az Új Ezredév Református Központ építésének folytatására használhatja fel a temesvári református gyülekezet.
Gazda István lelkipásztor elmondta: tavaly augusztusban tudták meg, hogy sikeres volt a határon átívelő HU–RO egyházturisztikai pályázat, ahol a magyarországi partnerekkel közösen a maximális pénzösszeget, 1,5 millió eurót céloztak meg. Az Ökumenikus útvonalak Temes és Csongrád megyében című pályázat vezetője az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark, ahol ökumenikus kápolna épül a pályázati pénzen. A második legnagyobb összeget, 486 807 eurót az Új Ezredév Református Központ kapja, a pályázati pénzből felépítik és berendezik a Központ F épületét, illetve ökumenikus kiállításokat és istentiszteleteket, konferenciákat szerveznek. A magyarországi partnerek között van a Szegedi Római Katolikus Püspökség, amely a szegedi Dóm restaurálását tervezi a pályázati pénzből. A magyarországi Nagylakon egy templom befejezése, Mórahalomban egy kápolna felépítése, Domaszéken pedig egy pihenőház felépítése a pályázat további célkitűzései.
„Mi a Makovecz Imre tervei szerint épülő Új Ezredév Református Központ F épületszárnyát építjük föl az uniós pénzből – nyilatkozta a sajtónak Gazda István – ennek 2014 nyaráig el kell készülnie, teljesen bebútorozva. Az épület a megöntött pincefödém állapotában már régebben elkészült, innen folytatjuk az építkezést. Az új épületben egy Ökumenikus Központ kap helyet. Az alsó szintet multifunkcionális terem foglalja el, amelyik istentiszteletek és konferenciák megszervezésére is alkalmas térként fog szolgálni. Az F épület 108 négyzetméter alapterületű, a multifunkcionális terem 113 férőhelyes lesz. Az emeleten öt vendégszoba kap majd helyet, fürdőszobával, előszobával felszerelve, illetve egyház-turisztikai iroda is fog itt működni, a hozzá kapcsolódó raktárhelyiséggel. A manzárdban 65 négyzetméteres kiállító terem kap helyet, amely ökumenikus jellegű kiállítások megszervezésére lesz alkalmas. A különböző temesvári vallásfelekezetek bemutatkozhatnának ebben a kiállítóközpontban, ahol helyet és teret biztosítunk az ökumenikus gondolatnak.”
A sajtótájékoztatón részt vett Földváry Attila mérnök úr, az Új Ezredév Református Központ főépítésze, aki lapunknak elmondta: 1999. november 3-án rajtolt az építkezés és 2002 végéig felépült az E épületszárny, valamint a nulla szintig az egész Központ alagsori része. Az építkezés 2002-ben pénzhiány miatt leállt. „Az F épületszárny felépítésével 30-35%-ban elkészül a létesítmény – mondta Földváry Attila – a teljes befejezéshez további 3,5 millió euróra lenne szükségünk. Az Új Ezredév Református Központ felépítése összesen mintegy 4,5 millió euróba kerül.”
Gazda István lelkipásztor abban reménykedik, hogy 2014 végéig, a temesvári forradalom 25 évfordulójára sikerül teljesen befejezni az E és F épületszárnyakat és a Központ egyik kisebb épületét, amelyben koncertterem működik majd. Az építkezésnek új lendületet adhat a reformáció 500 éves jubileuma, amit 2017-ben ünnepelnek meg a világ protestáns egyházai, illetve az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerése Temesvár számára. Gazda István a Nyugati Jelen kérdésére elmondta: román kormánypénzekre is pályáztak, de csak szimbolikus összegeket (400 millió régi lej, illetve 200 millió régi lej) kaptak, miközben csak Temesváron több mint 10 új ortodox templom épült fel a forradalom óta eltelt időszakban. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy az európai uniós források megpályázása az egyetlen járható út a Református Központ építői számára.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

Több oldalról támadják a régiósítást

Élet és Irodalom, LVII. évfolyam, 7. szám, Pomogáts Béla
Megszűnik-e az Anyanyelvi Konferencia?
Vannak intézmények, szellemi mozgalmak, amelyek hosszú évtizedek során bizonyították, hadd mondjam így: nélkülözhetetlenségüket. Ezek egyszersmind a mi országunkban olyannyira szükséges civil társadalom eredményei, működtetői, alakítói is – márpedig civil társadalom nélkül nehezen képzelhető el a demokratikus berendezkedés. Most mégis arról kell beszámolnom, hogy a magyar–magyar kulturális kapcsolatok egy régi és bevált intézménye: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (hagyományos nevén: az Anyanyelvi Konferencia) az ellehetetlenülés (esetleg a teljes felszámolás) közvetlen közelébe került.
Hídépítő vállalkozás
A határok fölött hidat építő magyar–magyar párbeszéd nem a rendszerváltozás után vette kezdetét. 1989 után csak az történt, hogy beértek a párbeszéd intézményesülésének feltételei, és szervezettebbé lehetett tenni a dialógust, ezzel együtt eredményesebbé is. Mindennek tudományos konferenciák, kulturális összejövetelek, ifjúsági tanfolyamok és persze könyvek, valamint egy gazdag folyóirat: a Nyelvünk és Kultúránk volt a következménye, egyben intézménye. Ez az intézményesülés annak idején valóságos történelmi fordulatot jelentett, kialakította a dialógus folyamatosságát és rendszerességét, a több országban élő és tevékenykedő magyar értelmiség kölcsönös tájékozódásának és együttműködésének kereteit. Az első magyar–magyar találkozó 1970 augusztusának elején jött létre Debrecenben, majd Budapesten. Az előadások elsősorban a magyar nyelv megőrzésének, a nyelvművelésnek és az irodalmi kultúrának a kérdéseivel foglalkoztak, az előadók között megtaláljuk Bárczi Gézát, Lőrincze Lajost, Keresztury Dezsőt, Kálmán Bélát, Imre Samut, Szende Aladárt, Maróti Gyulát, Boldizsár Ivánt, Czine Mihályt, Béládi Miklóst és Szabolcsi Miklóst, a külföldiek közül pedig az Amerikából érkezett Nagy Károlyt és Sinor Dénest, az angliai Czigány Lórántot, a franciaországi Karátson Endrét, többnyire azokat, akik később az anyanyelvi mozgalom irányításában is szerepet vállaltak. Külön meg kell emlékeznünk Illyés Gyuláról, aki már korábban is egy átfogó magyar kulturális mozgalom létrehozását szorgalmazta, és élete utolsó évtizedében igen sokat tett ennek a mozgalomnak a sikere érdekében. Az anyanyelvi mozgalom lehetővé tette az emigráció számos kiváló egyéniségének – s közvetve az emigrációban született műveknek és gondolatoknak – a magyarországi jelenlétét. Az Anyanyelvi Konferenciáknak az volt a történelmi jelentőségük, hogy közös asztalhoz tudták ültetni a hazai és a nyugati magyar értelmiség hangadó képviselőit, és fórumhoz tudták juttatni a nyugati világban született magyar gondolatokat. Ezzel a konferenciák hozzájárultak ahhoz a szellemi erjedéshez, amely végső soron előkészítette a hazai politikai átalakulásokat, a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi fordulatot.
Nemzeti felelősség
Az anyanyelvi mozgalom korábban nagyrészt az emigrációs magyarsággal kialakított dialógusintézménye volt. A rendszerváltozás történelmi folyamatában ebben a tekintetben radikális átalakulás következett be. Az emigrációt ugyanis lényegében akkor már megszűntnek lehetett tekinteni: lassanként igazából senkinek sem volt különösebb oka arra, hogy politikai emigránsként éljen külföldön. A nyugati világban élő magyarok ma már itthon is gyakorolhatják politikai jogaikat, s részt vehetnek a gazdasági, politikai és kulturális életben. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Nyugatról idővel minden emigráns magyar hazatér. Nyilvánvaló, hogy a nyugati magyarság túlnyomó része továbbra is az őt befogadó országban kíván élni: odaköti munkája, odakötik családi kapcsolatai. A második és harmadik emigrációs nemzedék tagjainak visszavándorlására pedig csak egészen kivételes esetben lehetett számítani. Az imént körvonalazott felismerések jelentek meg igen széles körben a mozgalomtörténetében nagy fordulatot hozó 1992 augusztusában, Esztergomban rendezett VII. Anyanyelvi Konferencián, amely különben a Magyarok III. Világkongresszusának első rendezvénye volt. Az elhangzott előadások: Dobos László bevezetője, Nagy Károly és e sorok írójának referátuma, valamint igen sok felszólalás azt a kérdést járta körül, hogy a kultúra lehetőségeivel és eszközeivel miként lehet erősíteni és szolgálni a nemzeti identitás teljes helyreállítását és a nemzeti szolidaritást. A kilencvenes évek elején kialakított kulturális: szellemi és mozgalmi stratégia mind teljesebben bontakozott ki az esztergomi konferenciát követő két évtizedben. Talán mond valamit a mozgalom minőségéről az, hogy résztvevői, vezetőségének tagjai között nagyjából tizenöt Kossuth-, illetve Széchenyi-díjas kulturális egyéniség volt. Olyan, a világban szinte mindenütt élő magyarok által nagyra becsült személyiségek vállaltak szerepet a mozgalomban, mint Keresztury Dezső, ifj. Bartók Béla, Czine Mihály, Szathmári István, Imre Samu, az ausztriai Galambos Ferenc bencés tanár és Bujdosó Alpár, az erdélyi Péntek János és Kántor Lajos, a felvidéki Dobos László és Gál Sándor, a vajdasági Bányai János, a franciaországi Nagy Pál, az amerikai Lotz János, Nagy Károly, Éltető Lajos, a németországi Világhy Ernő, az angliai Gömöri György és Czigány Lóránt és mások. Nem hinném, hogy akadt más magyar kulturális szervezet, amelynek munkájában annyi (külföldön is elismert) tudós vállalt volna szerepet, mint az anyanyelvi mozgalomban.
Találkozók és szövetségesek
A mozgalom egész élettörténete során a részeire szakított magyarság kulturális összefogását tartotta stratégiai feladatának, és arra törekedett, hogy hatékony segítséget adjon a kisebbség imagyaroknak anyanyelvük és nemzeti kultúrájuk ápolásában, nemzeti identitásuk védelmében. Évente átlagosan tizenhat-tizenhét szakmai találkozót rendezett: a többi között Budapesten, Keszthelyen, Kecskeméten, Kolozsvárott, Szatmáron, Temesváron, Kassán, Galántán, Szencen, Ungváron, Szabadkán, Adán, Eszéken és Lendván. Néhány találkozóra külön is érdemes utalni ezek közül. A keszthelyi Helikoni Ünnepségek keretében rendeztük meg a határon túl dolgozó magyar irodalmi és nyelvészeti tanszékek tanárainak eszmecseréjét, a magyar nyelvművelő társaságok, majd a Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok szerkesztőinek találkozóját Kolozsváron. A Szabédi László-napok keretében eredményes konferenciát rendeztünk a századvég magyar feladatairól, a magyar irodalmi felsőoktatásról, illetve az egyház és a társadalom kapcsolatairól, a kassai Kazinczy-napok programjában a magyar sajtónyelv, valamint általában a magyar kisebbségi nyelvhasználat kérdéseit tekintettük át, az ugyancsak kassai Fábry-napokon a magyar kulturális régiókról adtunk képet. Szabadkán a mi támogatásunkkal évente rendezték meg a Kosztolányi Dezső-napokat, Adán részt vettünk a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok rendezésében, Lendván igen sikeres konferenciát tartottunk a magyar nemzeti tudat erősítésének feladatairól, Kecskeméten pedig két alkalommal szerveztük meg a Lőrincze Lajos-napokat. A megújuló anyanyelvi mozgalom munkája során természetesen igényt tartott a hazai politikai és kulturális intézmények, valamint a nyugati világban élő magyar szervezetek, egyesületek, egyházak és kulturális műhelyek támogatására. Együttműködés jött létre szervezetünk és a Magyar Írószövetség, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Duna Televízió, a miskolci Kapcsolatok Alapítvány és Pro Recreatione, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, a Horvátországi Magyarok Szövetsége, a Muravidéki Magyar Közösség, továbbá a Magyar Pax Romana Fórum, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, az amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott) és az Amerikai Magyar Tanáregyesület, valamint számos más, a kisebbségi körülmények között vagy a nyugati világban működő magyar oktatási, kulturális és nyelvművelő egyesület között. Az újjászervezett Anyanyelvi Konferencia minden korábbi értékét tovább kívánta ápolni, egyszersmind minden korábbinál szélesebb körű kulturális tevékenységet kívánt folytatni. Az anyanyelvi kultúra gondozásának és védelmezésének ugyanis szerintük egészen tág értelme van. Anyanyelven nem pusztán nyelvhasználatot kell érteni: magyar anyanyelvünkkel szorosan összefügg kultúránk, hagyományvilágunk, zenei anyanyelvünk és nemzeti identitásunk, valamint történelmileg kialakult mentalitásunk. A konferencia fogalma pedig talán megtéveszthető lehet, ugyanis az anyanyelvi mozgalom már régóta nemcsak a négyévente megrendezett összejövetelekre: anyanyelvi konferenciákra korlátozódik, medrében ott vannak a tanári továbbképző tanfolyamok (korábban Debrecenben és Békéscsabán, majd Szombathelyen), az ifjúsági találkozók, amelyeken hagyományosan nyugati és kisebbségi magyar fiatalok vettek részt, illetve az ugyancsak hagyományos sárospataki, balatoni és esztergomi anyanyelvi táborok), valamint egyéb értelmiségi és szakmai találkozások.
Küzdelem a túlélésért
Kétségtelen, hogy az anyanyelvi mozgalomnak a nyolcvanas és kilencvenes években volt a fénykora: ebben a két évtizedben igen széles körű tevékenységet folytatott, számos sikerprogramot hozott létre, nagy számban voltak munkatársai és hívei szinte mindenütt, ahol magyarok élnek. Előfordult, hogy választmányunk ülésén kormányzati tényezők – például Göncz Árpád köztársasági elnök – is megjelentek, kapcsolatban voltunk Antall József miniszterelnökkel és Orbán Viktor későbbi miniszterelnökkel is. Általában elmondható, hogy az Anyanyelvi Konferenciának igen nagy tekintélye volt a hazai egyesületi életben, már csak annak következtében is, hogy nem egy viszonylag szűk értelmiségi réteget képviselt, hanem a világ magyarságával épített ki gyümölcsöző kapcsolatokat. Ahogy azonban szaporodni kezdtek az (össz)magyar kulturális egyesületek, úgy veszített fontosságából a korábban megkerülhetetlennek tekintett anyanyelvi mozgalom. Mindennek részben az volt a hátterében, hogy az Anyanyelvi Konferencia nem kívánt beállni egyetlen politikai párt mögé sem. Csupán a nemzeti kultúra szolgálatára szegődtünk el, vagyis stratégiai feladatokat vállaltunk, erre a mára teljesen átpolitizálódott magyar társadalomban valószínűleg nincs szükség. Aki nem vállal pártelkötelezettséget, az ne akarjon fellépni a közéletben. Intézményünk az utóbbi esztendőkben mind kevesebb költségvetési támogatást kapott, márpedig ilyen szerteágazó és költségigényes munkát nem lehet támogatás nélkül végezni, hiába vállalnak résztvevői önzetlenül szerepet. Mégis valami szerény keretből fenn tudtuk tartani irodánkat, intézni tudtuk határon túli társintézményeink ügyes-bajos dolgait, minden esztendőben rendeztünk néhány szakmai konferenciát, pedagógus-továbbképző tanfolyamot, és rendre meg tudtuk tartani választott szerveink: az elnökség és a választmány üléseit. Mindemellett rendszeresen közreadtuk Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunkat is. Így azután a közelmúltban tapasztalt kormányzati és bírósági döntések következtében az Anyanyelvi Konferencia munkájának alighanem vége van. Kulturális és társadalmi szervezetek működésére ugyanis jelenleg nem írtak ki pályázatot, ezért azoktól a lehetőségektől is elesünk, amelyeket az úgynevezett közhasznúsági státus elérése révén kaphatnánk meg. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis az a kulturális egyesület tarthat sikeres igényt költségvetési támogatásra, amely megszerzi az úgynevezett közhasznúsági státust, vagyis az állami szervek elismerik munkájának közhasznú voltát. Ezt a státust a bíróság állapítja meg. Természetesen az illetékes bírósághoz fordultunk annak érdekében, hogy számunkra ezt a státust ítélje meg, ennek birtokában lehettünk volna egyértelműen jogosultak valamilyen (akárcsak szerény mértékű) költségvetési támogatásra. Az illetékes Fővárosi Törvényszék első alkalommal beadványunk kiegészítését kérte, majd miután ennek eleget tettünk, dr. Kovács Enikő bírósági titkár aláírásával elutasította kérelmünket, a többi között a következő indoklással: az alapszabály 16. pontja azt tartalmazza tévesen, hogy a számvizsgáló bizottsági tag a legfőbb szervek ülésein tanácskozási joggal vesz részt, holott a számvizsgáló bizottsági tag egyesületi tagként a közgyűlés ülésén szavazati joggal jogosult részt venni. Gondolom, mindenki érti, hogy alapszabályunk szerint a számvizsgáló bizottság tagjai csupán a legfőbb szervek, vagyis az elnökség és a választmányülésein vannak kizárva a szavazás lehetőségéből, ezek a vezetőségi ülések azonban nem közgyűlések, ezeken ugyanis a számvizsgáló bizottság tagjai is (az egyesület tagjaiként) teljes joggal, természetesen szavazati joggal is részt vehetnek. Ez különben így történik minden társadalmi egyesület eljárásrendjében. Őszintén szólva nem értem, hogy az illetékesek szándékosan vagy tévedésből voltak képtelenek a magyar nyelv szabályai (és a józan ész) szerint értelmezni az alapszabály szövegét. Jó volna ez ügyben jogorvoslatot vagy legalább magyarázatot kapni, nem tudom, vajon ebben reménykedhetem-e.
A búcsúzás árnyékában
Most tehát fájó szívvel kell búcsút vennünk attól a több száz magyarországi és határokon túl dolgozó magyar pedagógustól, lelkésztől, írótól, tudóstól és művésztől (közöttük tizenöt vagy tizenhat Kossuth-, illetve Széchenyi-díjastól) és attól az ugyancsak számos kulturálisegyesülettől, közösségtől, akikkel és amelyekkel négy évtizeden keresztül, szem előtt tartva a nemzet szellemi és erkölcsi összetartozásának magasabb érdekeit, közösen alakítottuk ki, és igyekeztük elvégezni tennivalóinkat. A búcsú természetes módon fájdalmas és drámai, a csalódottságon, a kifosztottság miatt bennünket elfogó, lelki megrázkódtatás érzésén nehéz úrrá lenni, különösen most, az utolsó pillanatokban. Ezek a pillanatok, hacsak nem kapunk az illetékesek részéről némi biztatást, pontosabban inkább tevőleges támogatást, amelynek birtokában továbbra is végezhetjük munkánkat, úgy tetszik, most érkeztek el. Nehéz elfogadni ezt a helyzetet, különösen nekem, aki immár négy évtizeden keresztül vesz részt az anyanyelvi mozgalom tevékenységében. Bizonyos vagyok abban, hogy csalódottságomban és fájdalmamban nem vagyok egyedül, igen sokan élnek Magyarországon a szomszédos országok magyar közösségeiben és a nyugati világban olyan magyar értelmiségiek, akiknek élete és munkássága hosszú évtizedeken keresztül egybefonódott az anyanyelvi mozgalom tevékenységével, és akik áldozatosan, időt és munkát nem sajnálva vállaltak szerepet abban a munkában, amely a magyar nyelv és a magyar kultúra és természetesen a magyar nemzeti közösség fennmaradását és megerősödését szolgálta. A reményt azonban nem adjuk fel: a vezetőség tagjainak egy része vállalta, hogy saját zsebből finanszírozza legalább az iroda fenntartását (mert máskülönben a kormányzat elkobozza az irodát), s reméljük, hogy talán a támogatások megítélői rádöbbennek arra, hogy egy nagy történelmi múltra visszatekintő intézményre a magyar kultúra nemzeti egységét, mint mondják, oly fontos értéknek és érdeknek tartó kulturális stratégiának szüksége van.
(A napokban érkezett bírósági döntés alapján az Anyanyelvi Konferencia közhasznú társaságként működik tovább – a szerk.)

Másodhegedűs sors várományosai? (II.) – Regionalizálás politikus szemmel
Románia lakosságát manapság élénken foglalkoztatja az EU-pénzek lehívásának állítólagos hatékonyságát előmozdító régióknak a kialakítása, amit ebben az évben végre is hajtanának.
A régiók határvonalaival kapcsolatban több elképzelés is született, azok megújuló viták témáját képezhetik, de a tényleges kivitelezés komoly feszültségeket is előrevetít. Annak érdekében, hogy az átlagember is kialakíthasson magának egy képet a jelzett fejlesztési régiók céljairól, a működéséről, a hatásköreiről Arad, Hunyad és Temes megyei politikusokat, polgármestereket kérdeztünk a régiók megrajzolásával és kompetenciáival kapcsolatos elképzeléseikről, lobbiról, előnyökről, hátrányokról.
Csak ne Olténiával!
Egyelőre nagyon kevés szivárgott ki a kormány régiós reform-tervezetével kapcsolatosan, ezért kevés a konkrétum. Annál több viszont a spekuláció és a különböző híresztelések. Mégis hogyan képzelik el Hunyad megye jövőjét? Erről több elöljárót kérdeztünk.
Előny a gazdagokkal való társulás
Noha Hunyad megye Erdélyhez tartozik, a legjobb mégis az lenne, ha továbbra is Temes, Arad és Krassó-Szörény megyékkel maradna együtt a jelenlegi fejlesztési régióban, hangsúlyozza Tiberiu Balint (PNL), a megyei tanács alelnöke. „A magyarázat egyszerű: Arad és Temes gazdag megyék, Arad és Temesvár jelentős fejlődési pólusok, a szegényebb Hunyad és Krassó-Szörény bizonyára jól járna a velük való társulással, mivel előbbiek jelentősen hozzájárulnának a régiós költségvetéshez. Szegényebb megyékkel való társulás esetén viszont csak a szegénységet osztanánk el egymás között”.
Balint szerint a Fehér megyével való összekapcsolás nem járna előnyökkel Hunyad számára, noha történelmi kötődése egyértelműen e mellett szól. „Gazdaságilag Fehér megye nagyjából ugyanazon a fejlettségi szinten áll, mint mi, a Gorj megyével való esetleges társulás viszont katasztrofális lenne”, véli az alelnök. Ugyanis olyan hírek is felröppentek, hogy Ponta kormányfő a Hunyaddal való összekapcsolással szándékszik kiváltságot biztosítani hatalmi bázisának, az olténiai Gorj megyének, s a régiós főváros Târgu Jiu lenne.
A jelenlegi régiós felállásban Dévának nyilván semmi esélye a régiós fővárosi cím megszerzésére a sokkal jelentősebb Araddal és főleg Temesvárral szembe, de az esetleges Fehér megyével való társulás esetén sem lenne jobb a helyzet. „Gyulafehérvár (58 000 lakos) és Déva (56 000) körülbelül egy szinten áll, előbbi mellett szól viszont a történelem, amivel Déva egyszerűen nem tud versenybe szállni”. Minden érv tehát a bánsági régió mellett szól. Sőt, még a részrehajlás veszélye sem áll fenn Balint szerint, mivel „Arad és Temesvár között akkora a rivalitás, hogy árgus szemekkel figyelik egymást bármilyen elosztásnál. A kicsik, vagyis Hunyad és Krassó-Szörény tehát bármikor találnak partnert érdekeik érvényesítéséhez, a központ tehát aligha veheti le magának a tejfölt”.
Ami a liberális megyei tanácsi alelnök számára is fontos lenne, az a régiós intézmények arányos elosztása a jelentősebb városok között. „Fenn áll a veszély, hogy a jó román centralizációs hagyományoknak megfelelően mindent a régiós központba helyeznek” Ennek elkerülésére Hunyad – és nyilván Arad és Krassó-Szörény – parlamenti képviselőire számít, általuk igyekeznek érvényesíteni Bukarestben a megye érdekeit. „Ha már decentralizációról van szó, akkor legyen igazi decentralizáció, ne egy újabb központosított bürokratikus szint létrehozása”.
Tudományos alaposságú régiósítás
„Eddig semmilyen információkat sem kapunk pártvonalon Bukarestből, közvitán sem vettünk részt, még meghívást sem kaptunk ilyesmire”, ismertette a helyzetet Petru Mărginean (PC), Déva polgármestere. Aki szerint a széleskörű társadalmi közvita elengedhetetlen, a régiók átszervezése és közigazgatási hatáskörökkel való felruházása csakis ilyen alapon történhet. „Nemcsak politikusokat, hanem néprajz-tudósokat, történészeket, közgazdászokat, földrajzosokat, szociológusokat kellene bevonni a döntésbe. Tudomásom szerint a kolozsvári egyetemen már néhány éve megalakult egy ilyen szakértői csoport, amely a régiós felosztás tanulmányozzák. Vajon figyelembe veszik őket?”
– Mit jelentene a régiók létrehozása Déva számára? Hiszen ellentétben a nehézipari jellegű, munkás szellemiségű Vajdahunyaddal és Petrozsénnyal, Déva mindig is adminisztratív jellegű volt. A megyei intézmények megszűnése jelentős érvágás lenne, hiszen Dévának semmi esélye a régiós fővárosi címre. – Ez kétségtelenül nagy veszteség lenne Déva számára, amit beruházásokkal és munkahelyteremtéssel kellene pótolni. Amúgy engem nem zavarna, ha Déva nem lenne többé municípium, hanem egyszerű város, de cserében több beruházás jönne, több munkahely lenne. A lényeg az, hogy az új régióban ne összpontosuljon minden a fővárosban, hogy ne Temesvárnak jusson minden.
– Apropó, Araddal, Temessel és Krassó-Szörénnyel lenne jobb, vagy Fehérrel, Szebennel esetleg Kolozzsal? – Egyik változat sem zavarna, a történelmi kötődések egyértelműen az utóbbi mellett szólnak, de semmi gond, ha a jelenlegi Temesvár-orientált felállás maradna. De mindezt alapos tanulmányokra, szakértők véleményére kellene alapozni, azért hangsúlyozom, hogy nem szabad felülről önkényesen dönteni és Hunyadot, például Gorj megyével összevonni, mert úgy akarja X vagy Y.
– Hogyan történne a régiós intézmények elosztása a jelentősebb városok között? – Semmilyen információ sincs erről, a lényeg, hogy a régiók a decentralizációt szolgálják, nem a régiós központosítást és hogy erősödjön a közigazgatási autonómia. A bukaresti kormány ne szóljon bele a helyi adminisztráció dolgaiba, ne kötelezzen adóemelésre, ne Bukarest szabja meg, hogy például a dévai önkormányzat hány emberrel működhet, mennyit költhet a bérezésre és hasonlók. Ha a régiós reform révén a kormány átengedi ezen hatásköröket a helyi önkormányzatoknak, akkor előrelépésről beszélhetünk. Ugyanakkor a községek átszervezése is szükséges, számos olyan kis népességű község létezik, amelyek képtelenek önálló gazdasági működésre, csupán a bürokráciát növelik. A lényeg a decentralizáció
„Másodlagos, hogy Hunyad megyét Temeshez és Aradhoz, vagy Fehérhez és Szebenhez csatolják-e, egyik változat sem lenne rossz. Déva egyik változatban sem lehetne régiós főváros, sem Temesvárral, sem Nagyszebennel nem versenyképes. Az USL pártérdekei alapján felvetett Gorj megyével való kombináció azonban káros lenne”, hangsúlyozza Mircia Muntean(PDL) parlamenti képviselő, Déva 1996 és 2012 közötti polgármestere.
Ami a régiós intézmények központosítását vagy városok közötti elosztását illeti, a volt polgármester szerint nyilván utóbbi lenne a jobb, de ez a helyiek ügyességétől is függ. „Annak idején Gyulafehérvár úgy szerezte meg a Hunyad, Fehér és Szeben megyékre illetékes táblabíróságot, hogy a helyi tanács gyorsan mozgott és épületet bocsátott rendelkezésre. A dévai tanács nem volt hajlandó erre, pedig esélye lett volna. Most is hasonló a helyzet, egyes régiós intézményeket Hunyad megye megtarthat. Például az erdészeti igazgatóságot, hiszen a megyénkben sokkal több az erdő, mint Arad és Temes megyékben együttvéve. A közegészségügyi igazgatóság viszont alighanem Temesvárt illeti, tekintettel egyetemi klinikáira.”
Muntean szerint azonban a lényeg nem is annyira a régiók megrajzolása, hanem a hatáskörök elosztása. „Temes megye például a jelenlegi központosított rendszer egyik fő károsultja, hiszen jóval többet fizet be a központi kasszába, mint amennyit onnan visszakap. Kolozs és Szeben megyéknél hasonló a helyzet, Hunyadnál valamivel jobb, de még mindig többet fizet, mint amennyit visszakap. A kormány pedig Dragnea Teleormanjának, és egyéb (Vrancea, Giurgiu, Olt, Vaslui stb.) regáti megyéknek irányítja a pénzt. A régiók lényege az lenne, hogy az itt előteremtett pénz itt is maradjon, vagy legalábbis annak legnagyobb része.” A pénzügyi decentralizációra viszont kevés esélyt lát a jelenlegi politikai fennállásban, tekintettel arra, hogy éppen a kiváltságos regáti megyék képezik az USL választási erődjeit.
Hiba lenne politikai alapon dönteni
Rengeteg a zaj, a javaslatok azonban nem foglalkoznak a gazdasági, történelmi vagy szociális-identitás kérdésekkel, hangsúlyozza Winkler Gyula, a Hunyad megyei RMDSZ elnöke.
– Az RMDSZ ellenzi a jelenlegi 8 régiós rendszert.
– Mert bizonyítottan rossz. A régiókon belül a megyék fejlettségi szintje közötti különbség növekedett, ahelyett, hogy csökkent volna, noha ez utóbbi volt a régiók létrehozásának célja. 2006-ban az előcsatlakozási EU-s pénzalapok (Phare, Ispa, Samtid stb.) felhasználásáról az RMDSZ készített egy tanulmányt, amelyből kiderült, hogy a jelenlegi régiók nem kedveztek a fejlődésnek, s Románia siralmas teljesítménye az EU-s pénzalapok lehívása terén többek között a rossz régiós szerkezetnek tudható be. Jelenleg ugyanolyan tanulmányt készítünk az uniós pénzalapok felhasználásáról 2007 és 2011 között. A tavalyi adatok még nincsenek meg. A mostani rossz rendszert nem kell további – adminisztratív – hatáskörökkel felruházni.
– A székely régió létrehozásán kívül a jelenlegi fennállás máshol is feszültségeket okoz. – Közismert az Arad és Temesvár közötti versengés, de Kolozsvár és Nagyvárad között is hasonló a súrlódás az észak-erdélyi régióban. A központiban pedig a periférikus elhelyezkedésű, kis város Gyulafehérváron működik a fejlesztési ügynökség! A moldvai régióban is viszályok vannak, hol legyen a főváros, s más példák is vannak. A jelenlegi régiókat politikai szempontok szerint hozták létre 1998-ban, ami egyértelműen hibásnak bizonyult. Most nem szabad megismételni az akkori hibát és ismét politikai szempontok szerint dönteni. Alapos hatástanulmányok szükségesek és ezek alapján közvita. Amint említettem az RMDSZ ilyen tanulmányon dolgozik, s közvitát szervezünk az erdélyi magyarság körében.
– Milyen régiókat képzelnek el? – Olyanokat, amelyek történelmi, gazdasági, földrajzi adottságokra épülnek és erős identitással rendelkeznek. A dél-erdélyi Hunyad megye például sokkal inkább kötődik Fehér megyéhez, vagy Kolozshoz is, de még az autonóm Királyföld (szászföld) központját képező Szebenhez is, mint a Bánsághoz. Olyan régiók szükségesek, amelyekkel a bennük élők azonosulni tudnak, amelyre büszkék. Például a marosvásárhelyi magyarok nem vallják magukat székelynek, noha évszázadokon keresztül Marosvásárhely Székelyföld volt! Úgy kell kialakítani a régiókat, hogy jó legyen székelynek lenni, a vásárhelyiek is büszkék legyenek erre. Példák vannak már erre, Erdélyben a románok is büszkén vállalják fel a szász örökséget. Ráadásul a régióknak a hosszú távú fejlesztést kell előmozdítaniuk, nem a pártpolitikai klientúrák kielégítését célozniuk.
– A jelenlegi rendszer nyilvánvaló hiányosságai ellenére a kormány mégis ezt erőlteti. Ellenzékből milyen beleszólási eszközökkel rendelkezik az RMDSZ, amikor az USL-nek kétharmados többsége van a parlamentben?
– Legfontosabb eszközünk a párbeszéd. Komoly érvekkel. Amennyiben a párbeszéd esélyeit ellehetetlenítik Bukarestből vagy Budapestről, akkor esélyeink is csökkennek. Minden áron a párbeszéd hívei vagyunk, a társadalmi támogatás nélküli politikai döntés roppant hátrányos lenne, s egy kisebbség sorsa nem válhat parlamenti algoritmus tárgyává.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma,

Másodhegedűs sors várományosai? (III.) – Regionalizálás politikusszemmel
Románia lakosságát manapság élénken foglalkoztatja az EU-pénzek lehívásának állítólagos hatékonyságát előmozdító régióknak a kialakítása, amit ebben az évben végre is hajtanának.
A régiók határvonalaival kapcsolatban több elképzelés is született, azok megújuló viták témáját képezhetik, de a tényleges kivitelezés komoly feszültségeket is előrevetít. Annak érdekében, hogy az átlagember is kialakíthasson magának egy képet a jelzett fejlesztési régiók céljairól, a működéséről, a hatásköreiről Arad, Hunyad és Temes megyei politikusokat, polgármestereket kérdeztünk a régiók megrajzolásával és kompetenciáival kapcsolatos elképzeléseikről, lobbiról, előnyökről, hátrányokról.
Kisebb és hatékonyabb régiókat, a történelmi határok mentén
A temesvári Molnár Zsolt, az RMDSZ legfiatalabb parlamenti képviselője a történelmi régiók helyreállításában, a kisebb, de hatékonyabb régióknak az európai elvek szerinti működtetésében látja Románia régiós átalakításának jövőjét.
– Milyen lenne Románia jövendőbeli regionális felosztása az Ön elképzelése szerint? – kérdeztük Molnár Zsolttól, a Nyugati Fejlesztési Régió négy megyéjének egyetlen RMDSZ-es képviselőjétől. – A régióátszervezés első sorban hatékonysági kritériumokat kellene hogy szem előtt tartson. Kétségtelen, hogy a mostani 8 óriásrégiós rendszer csődöt mondott. Erről legjobban az EU-s források lehívásának alacsony százaléka tanúskodik. Ezzel szemben az uniós régiósítási szempontok szerint rendkívül fontos a kialakítandó régiók belső kohéziója. Ez több elemből áll: gazdasági és ugyanakkor társadalmi, szociális, valamint történelmi szempontokat is figyelembe kell venni. Több európai példa is igazolja, hogy nem elegendő kizárólag gazdasági mutatók mentén gondolkodni. Ezért én a történelmi régiók határai mentén kialakított, kisebb, de hatékonyabb egységeket tartalmazó regionális felépítést tudnám támogatni.
– Hogyan fest az RMDSZ elképzelése Románia regionális felosztásáról? Ez mennyire tér el az Ön elképzelésétől? – Az óriásrégiók kudarca már jó ideje látszik a statisztikai mutatók tükrében. Az RMDSZ e paraméterek mentén dolgozta ki saját regionalizációs tervét, amely már tartalmazza az első öt év uniós tagság tapasztalatait, valamint a következő uniós költségvetési ciklus várható változásait is. Mint ismeretes, mi 12-14 régiót tudunk elképzelni, melyek a fent említett európai hatékonysági kritériumnak felelnek meg.
– Lobbizik-e Ön a saját elképzelése megvalósulásáért, van-e lehetősége arra, hogy akaratát érvényre juttassa? – Az RMDSZ mindig is egységes, közös álláspontot képviselt e kérdésben. Az álláspontot pedig a kollégákkal közösen, egyeztetések által alakítjuk ki. Úgyhogy „házon belül” nincs szükség különösebb lobbira. De kifelé meg kell ragadni minden alkalmat, hogy elmondjuk érveinket, és megpróbáljuk jobb belátásra téríteni a többséget. Személyes kapcsolatokon keresztül, nyilvános eseményeken és a sajtóban folyamatosan kommunikáljuk, hogy a jelenlegi rendszer nem vált be, és egy jobb rendszert csakis a hatékonyság elve mentén tudunk építeni.
- Hogyan kellene működnie a régióknak ahhoz, hogy azok egész területén egyenletes legyen a források elosztása, ne részesüljön előnyben az a megye, amelyben a régió székhelye található? – Első sorban komolyan kellene venni az európai elveket. A régiók Európája arról szól, hogy a kohéziós és regionális politika alkalmazása által a régiókon belül kiegyenlítődnek a különbségek, és ezáltal fejlődik maga a régió is. Ezzel párhuzamosan pedig csökkennének a régiók közötti különbségek is. Tudni kellene közép- és hosszú távon tervezni, nem csak egy vagy két mandátumra. Legfőképp a bürokrácia csökkentése által egyszerűsíteni és gyorsítani kellene a források felhasználásának folyamatát.
– Épp az a gond, hogy a jelenlegi fejlesztési régiók még ezt a feladatot se tudják ellátni. Kétségtelen, hogy bizonyos szintű adminisztratív szerepkörökkel fel kell ruházni a régiókat, másképp nem állják meg a helyük az uniós versenyben. Ha nem sikerül elérni azt, hogy a régiók európai jogi értelemben direkt kapcsolatot létesíthessenek Brüsszellel, ha továbbra is Bukarestbe kell majd jönni egy-egy pecsétért, akkor valójában nem oldottunk meg semmit. E tekintetben rendkívül fontos, hogy végre valós decentralizációra kerüljön sor a szubszidiaritás elve alapján. Ez magában hordozza ugyanakkor azt a lehetőséget, hogy a régió bizonyos kérdésekben saját maga hozzon meg bizonyos döntéseket saját választott testülete által, ami nem egy ismeretlen dolog Európában. Az viszont a jövő titka, hogy mennyire sikerül leépíteni a központosított nemzetállam rossz értelembe vett önvédelmi reflexeit, és mennyire sikerül egy modern, európai úton haladó belső rendszert felépíteni.
– Ha sor kerül a regionális felosztás parlamenti vitájára, Ön hogyan fogja képviselni a Nyugati Régió valamennyi magyarjának álláspontját?
– Rendkívül fontos, hogy ebben a kérdésben széleskörű konzultációt folytassunk, hogy beszéljük végig mindazt, amiből a közös álláspontunk összeáll. Az eddigi tapasztalatok és elemzések alapján azonban azt látjuk, hogy a nyugati országrész magyar lakosságának számos problémája szorosan kötődik az ország általános, életszínvonalbeli problémáihoz és a régió sajátos kérdéseihez. Itt mindannyiunknak közös az érdekünk: egy jól működő, hatékony, gazdag régióban szeretnénk élni. A határ menti régiók magyarságának ugyanakkor rendkívül fontosak a határon átívelő együttműködési lehetőségek, ezért ezt a kérdést mindenképp szóvá teszem majd minden lehetséges fórumon. Ezenkívül gondoskodnunk kell arról is, hogy az itt élő magyar közösségeknek esélyük legyen képviseltetni magukat a regionális vezető testületekben.
„A regionalizáció, mint folyamat, nem uniós követelmény!”
Marossy Zoltán hisz a Bánsági régió és az Arad–Temesvár agglomeráció jövőjében.
Marossy Zoltán kormányfelügyelő, volt Temes megyei alprefektus az 1990-es években tagja volt annak a tárgyalóbizottságnak, amely kidolgozta a Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégió alapszabályzatát. Marossy Zoltán hisz a kétpólusú Arad–Temesvár agglomeráció és az Arad, Temes és Krassó-Szörény megyékből álló Bánsági régió jövőjében.
- Akár Európától függetlenül, 1989 után bebizonyosodott, hogy a regionális együttérzés, a regionális együttműködési kényszer, de az együttműködési készség is létezik – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Marossy Zoltán. – Itt nálunk, a volt Bánságban, amelynek kétharmada Románia, egyharmada Szerbia része, egy kis töredéke pedig Magyarországhoz tartozik, ez a regionális szolidaritás sokkal erősebb, mint pl. Észak-Moldvában. Ez természetes, mert más a történelmünk, más a kultúránk. Ez az egyik olyan tényező, amely arra készteti az itt lakókat, hogy együttműködjenek. A Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégió nem légből kapott intézmény, ennek a szükségletnek akart megfelelni. Ez ugyanígy működik Nyugat-Európában is, mert amikor 1920-ban a határokkal összevissza szabdalták Közép-Európát, Nyugaton is ugyanaz történt, és ők is választ kerestek erre a kérdésre.
- Először is hangsúlyozni szeretném, hogy a regionalizáció, mint folyamat, nem uniós követelmény! Most rengeteget beszélnek a regionalizációról és nem kevesen állítják be úgy, hogy ezt most ripsz-ropsz meg kell csinálni, mert uniós követelmény. Ez nem igaz! Az EU arra jött rá 1975-ben, hogy nem lehet államokat segíteni úgy, hogy egyforma fejlettségi fokot érjenek el. Miért? Mert egyes államok nagyon nagyok, mások nagyon kicsik, illetve az államokon belül vannak szegényebb vidékek és gazdagabb vidékek. Ezért vitte le az EU a három alaptámogatás egyikét, a kohéziós pénzeket a régiók szintjére. Ahhoz, hogy a támogatási rendszer működjön, kell az állam, mert az fog elszámolni vagy visszafizetni pénzeket, ha visszaéltek az uniós forrásokkal és kell a régió, mert az fel kell mérje, hogy melyik a szegény és melyik a gazdagabb vidék. 2014–2020 között a Közép-Magyarországi fejlesztési régió már nem lesz a szegények között, ez a régió már nem kapja meg a legszegényebbeknek járó támogatást. Itt jön a válasz arra a kérdésre, hogy miért nem mindegy, hogyan rajzoljuk meg a régiókat. Kell a hármas intézményrendszer, amely a kohéziós pénzek elosztását lehetővé teszi. Kell legyen az a szint, amelyik a pénzzel elszámol, egy elszámoló hatóság, amelyik általában, így Romániában is a pénzügyminisztériumban van és Brüsszellel közvetlenül együtt dolgozik. A Kohéziós rendszerben projekt-csomagok vannak és minden projekt-csomagnak meg kell legyen a menedzsmentje. Ez a menedzsment Romániában a minisztériumoknak volt leosztva. Volt olyan minisztérium, ahol két ilyen menedzsment osztály is volt. Ezek írják ki a versenytárgyalásra és hagyják jóvá a projekteket. Itt történtek a visszaélések. Az Európai Unió feltételként szabta, hogy tessék rendet csinálni, ezeket a menedzsment-egységeket kellene levinni a régiókba! Ez az uniós követelmény, nem az, hogy a régiókat létre kell hozni! A harmadik szint az, ahol a pályázatokat kihirdetik, összegyűjtik és első fokon elbírálásra javasolják, illetve ha nem teljes a pályázat, akkor nem javasolják őket. Ezek a területi egységek, amelyek régiós szinten működtek, ezeket vitték be a nyolc fejlesztési régióba. Itt sarkítanak azok, akik azt mondják, hogy uniós követelmény a régiók létrehozása, másrészt muszáj azokat a nyolc fejlesztési régióra alapozni, mert ott vannak a szakemberek. Ez durva sarkítás és innen kezdődhet a vita arról, hogy legyen régiósítás Romániában, vagy ne legyen, és ha legyen, akkor hogyan legyen. – Marossy úr, Ön hogyan rajzolná meg a Bánsági régió térképét? – A Nyugati Fejlesztési Régióban jelenleg négy megye van: Arad, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes. Amikor ezt létrehozták, velem együtt többen kritizáltuk azt, hogy ide csapták az erdélyi Hunyad megyét, annak ellenére, hogy nekünk a hunyadiakkal semmi bajunk sincs, mert ők barátaink. A mi elképzelésünk viszont az volt, hogy a megszokott történelmi viszonyok közötti együttmunkálkodást kell bátorítani, ebbe kell behozni az európai pénzeket, és ez majd felemeli az illető régiót. Tudtuk, hogy ez egyenlőtlenségeket fog szülni, a Bánság az egyik leggazdagabb régió lesz, de országon belül létre lehet hozni egy kohéziós alapot, és abból majd segítjük a szegényeket. Volt egy másik elképzelés, amelyik azt mondta, hogy mindegyik fejlesztési régióban legyenek gazdagok és szegények. Majd a gazdagok felhúzzák a szegényeket és majd a régió kiegyenlítődik. 1998-ban az utóbbi elmélet hívei győztek, ennek alapján csatolták Hunyadot – ahol akkor szűnt meg a bányászat – Temeshez és Aradhoz, Krassó-Szörény megye már akkor is szegény volt. Azóta már világos, hogy ez nem volt egy jó elgondolás. Az RMDSZ által benyújtott törvénytervezetben a Bánsági régióhoz csak Arad, Krassó-Szörény és Temes megye tartozik. Ezek a megyék mindenképpen együtt meg tudnak élni és meg tudnak gazdagodni. Ezt az elképzelést egyedül Arad megyéből kritizálták. Miért legyen együtt Arad, Temes és Krassó-Szörény? A fő érvem az, hogy hiszek abban: a jövő létrehozza a Temesvár–Arad agglomerációt, mert ennek gazdasági és földrajzi adottságai megvannak. Arad polgármestere, Falcă is hisz benne, bár tudom, hogy a temesváriaknak ez nem túl szimpatikus elképzelés. Nézzük meg Észak-Olaszországot, Padánia fejlődését és akkor nyilvánvaló, hogy mit lehetne itt elérni. Ehhez viszont az szükségeltetik, hogy Arad megye ebben a régióban legyen. Ha pedig a történelmi Bánságra gondolunk, akkor ne felejtsük el, hogy Majláthfalvát, Vingát, Temeshidegkutat nem lehet csak úgy elveszíteni. – Hogyan működtetné Ön a Bánsági régiót úgy, hogy Temesvárhoz képest Arad és Resicabánya ne húzza a rövidebbet? – Az egész európai regionalizációs folyamat abból indul ki, hogy feltalálták a számítógépet, összekötötték őket és nincs szükség egy központra, ahol minden információt összegyűjtenek. Ugyanannyi információval egy kis településen pont úgy tudok dolgozni, mint a régió fővárosában. A leendő régiónak kell, hogy legyen egy székvárosa, mert kell tudja a külföldi vendég, hogy hol keresse az elöljárókat. De a régió irodái, szakemberei nem fontos, hogy egy házban legyenek. El tudom képzelni, hogy a vízügy például Aradon legyen, a turisztika Resicabányán, nem kötelező, hogy minden Temesváron legyen, hála az informatikai fejlődésnek, ezt meg lehet oldani. Másrészt Budapest és Bukarest között vagy Belgrád lesz a nagy település, vagy az Arad–Temesvár konglomeráció. Abban a pillanatban, amikor Arad és Temesvár összenőtt a mostani gyorsút mentén (a nagy forgalom átkerül az autópályára), akkor már nem is lehet megmondani, hol van a központ, az agglomeráció egyik végén vagy a másik végén. – Hogyan lehet az elérni, hogy az uniós pénzek elosztása területén se szenvedjenek hátrányt azok a részek, amelyek nincsenek a régióközpont közelében? – Ez jogos félelem annak alapján, ami az ún. Közép Régióban történt. Ott van a fejlett Brassó és Szeben megye, a majdnem fejlett Maros megye és a szegény Fehér, Kovászna és Hargita megyék. Mivel Gyulafehérvárra tették a központot, főleg politikai megfontolások alapján, Fehér megye egyike azoknak a romániai megyéknek, amelyik látványosan fejlődött, annak ellenére, hogy szegény megyeként indult. A többi szegény megye viszont még jobban lemaradt a gazdagokhoz képest. A krassóiak is haragudhatnak ránk, mert a különbség Krassó-Szörény megye és Temes megye között tovább nőtt ez alatt az idő alatt. Ez a kérdés megoldható, de csak úgy, hogy az előtárgyalásokon figyelembe kell venni, hogy a pályázatoknak a kihirdetése tengelyenként történik. A tengelyek a régió fejlesztési tervében már szerepelnek, ezt az unió jóvá kell hagyja 2014 előtt. Ha odafigyelnek a krassóiak és az aradiak, hogy nekik nagyon fontos a tengelyek közé bevenni például a turisztikai települések fejlesztését, ami Temesre nem jellemző, de Aradra és főleg Krassóra jellemző lehet. Ha erre odafigyelnek, akkor lesz egy külön tengely és a másik két megyéből sokkal több pályázat fog nyerni, mint Temesből, mert olyanok az adottságok. Ameddig Bukarestben dolgozzák ki az országos fejlesztési tervet, mint eddig, akkor sem Arad, sem Krassó-Szörény, de még Temes se tud ebbe beleszólni. – Milyen kompetenciákkal kell rendelkezzen Ön szerint egy régió ahhoz, hogy jól működjön? – Kétfajta régió típus van Európában, amelyik nálunk meghonosítható: vannak olyan régiók, amelyeknek jogalkotási kompetenciájuk nincsen és olyanok, mint az olasz és a spanyol régiók, ahol a helyi kérdésekben jogalkotási joga is van az illető régiónak. Én a teljes adórendszert átadnám a régióknak, a helyi rendfenntartást, a teljes helyi ipari és mezőgazdasági fejlesztést, valamint a tanügyet, egészségügyet, szociális biztosítást, ezeket a területeket mind leadnám a régióknak Bukarestből. – Hogyan lobbizik Ön azért, hogy a régiós felosztással kapcsolatos elképzelése megvalósuljon? – Az RMDSZ-nek a Szenátuson átment a törvénytervezete, igaz, hallgatólagos beleegyezéssel, de nem hallottam egyetlen honatyáról sem, aki ezt a tervezetet elolvasta volna, az RMDSZ-esek kivételével. Sajnos nem látom annak esélyét, hogy érdemi vita legyen, már pedig ha nem lesz szakmai vita, akkor megint a többség–kisebbség típusú döntés fog születni. Lobbizni úgy lehet Romániában, hogy vagy megzsarolod azt, aki hatalmon van, de ehhez most túl gyengék vagyunk, a hatalom 70%-os túlerőben van, vagy a kapcsolatrendszereden keresztül próbálsz enyhíteni azon, ami neked nagyon rossz lenne. A régióból két RMDSZ-es képviselőnk van a fővárosban, Molnár Zsolt és Király András, akik elsősorban abban kellene egyetértsenek, hogy Arad és Temes között ne legyen semmiféle ferde pillantás. Amúgy a mi szakembereink által előterjesztett elképzelés megfelel a bánságiaknak. Van egyébként a liberálisoknak egy 10 régióban gondolkodó elképzelése, amely szerint Hunyad és Szeben megyék egy másik erdélyi régióhoz kerülnének, az már elfogadható lehetne a számunkra is. Akkor van értelme, ha Bukarest átad kompetenciákat a régióknak
Nicolae Robu temesvári polgármester úgy véli, hogy az ország régiós átszervezésének akkor van értelme, ha a központi kompetenciák egy részét átadják a régióknak, és nem fordítva, a helyhatóságok és a megyék adnának át kompetenciájukból a régióknak.
„Először is azt kellene megnézni, hogy mi a jó a jelenlegi területi-adminisztratív felosztásban, és mi az, ami nem felel meg az állampolgárok igényeinek, milyen többletet hozna a régiós átszervezés és melyek lennének a hátrányai, mert a világon mindennek vannak előnyei és hátrányai „ – nyilatkozta Robu. „Véleményem szerint a régiók elnökének közvetlen szavazással történő megválasztása nem jó ötlet. Nem akarunk enklávékat létrehozni Romániában. Azt hiszem, hogy a régiósításnak negatív hatása lenne, ha csak a helyi hatóságok és a megyei közigazgatás adna át a hatalmából a régiónak, míg Bukarest nem adna át a központi kompetenciáiból.” Robu úgy véli, hogy a régiósítás egy újabb központosítást hozhatna, ha nem elég átgondoltan hajtják végre, csak az lenne a különbség, hogy az új központ nem Bukarestben, hanem a régió fővárosában lenne.
Nem az európai források lehívása a régiós átszervezés egyedüli célja
Titu Bojin PSD-s politikus, a Temes Megyei Tanács elnöke egyetért az ország adminisztratív régiókra való felosztásával, de úgy véli, erre nem csak azért van szükség, hogy megkönnyítse az európai források lehívását.
„A személyes véleményem mindig az volt, hogy a régiósítás előnyös lenne az ország nyugati régiója számára – nyilatkozta a temesvári sajtónak Titu Bojin. – Hiszek a régiós átszervezés szükségességében és szerintem, Victor Ponta kormányfő az idei év végéig ezt meg is valósítja. Azt el kell ismernünk, hogy a nyugati régiót eddig nem kényeztették el a bukarestiek az anyagi források elosztásakor. Mostanában kerültünk csak abba a helyzetbe, amit gazdasági szempontból megérdemlünk. Úgy vélem, hogy a régiók létrehozása előnyös a számunkra a gazdasági együttműködések szempontjából, mert előnyös a földrajzi fekvésünk is.” Titu Bojin azt is elmondta, hogy az ország régiósítása a Megyei Tanácsok országos tanácskozása napirendjén lesz a következő napokban. „A régiósítás híve vagyok, de tisztázni kell, hogy ez milyen jogokat és milyen kötelezettségeket jelent a régiók számára. Nem hiszem, hogy az európai források lehívása a régiós átszervezés egyedüli célja” – nyilatkozta Bojin, aki arra a kérdésre, hogy jelöltetné-e magát az új régió kormányzói tisztségére, kitérő választ adott. „Egyelőre megyei elnök vagyok. Nem tudom, hogyan fogják megválasztani a régiók kormányzóját. Lehet, hogy kinevezik egy bizonyos időre, de az is lehet, hogy választásokat rendeznek. Korai lenne arról beszélni, hogy indulnék-e vagy sem egy ilyen tisztségért.”
Pataki Zoltán
nyugatijelen.com
Erdély.ma,

Az önkényuralmi jelképek ellen (A kommunizmus áldozatainak napja)
Addig, amíg egy olyan ember is él Magyarországon, akit a diktatúra jelképét viselők hurcoltak el vagy kínoztak meg, az ilyen jelképek tiltásának feloldása nem időszerű, és szemben áll mindazzal, amit az alaptörvény emberi méltóságként határoz meg. Orbán Viktor ezt tegnap, a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapján mondta a rákoskeresztúri új köztemetőben, ahol felavatták a nemzeti emlékhelyet jelölő emlékoszlopot. Mint ismeretes, a magyar alkotmánybíróság nemrég megsemmisítette az önkényuralmi jelképek használatát tiltó büntető törvénykönyvi rendelkezést.
A magyar kormányfő beszédében hangsúlyozta: egy olyan korszak küszöbén állunk, amikor különösen fontossá válik az emlékezés és az emlékezet, ami nélkül nem létezhet sem család, sem közösség, sem nemzet. „Fossz meg valakit a múltjától, és azt tehetsz vele, amit akarsz!” – fogalmazott. Emlékeznünk kell arra – folytatta –, hogy a 20. század volt az emberiség történetének talán legvéresebb évszázada, amelynek két szörnyű ideológiájához, a nácizmushoz és a kommunizmushoz milliók megkínzása, megnyomorítása és elpusztítása kötődik. Orbán Viktor felidézte, 1990 előtt a rákoskeresztúri új köztemető 298-as, 300-as és 301-es parcellája a nemzeti összetartozás és a kommunizmus elleni tiltakozás szimbolikus helyszínévé vált. Szavai szerint ma egy olyan országot kell építeni, ahol senkit sem lehet hátrányosan megkülönböztetni neme, származása, vallása, politikai nézete, nemzeti vagy nyelvi hovatartozása miatt. Boross Péter volt miniszterelnök, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság vezetője az ünnepségen elmondott köszöntőjében kiemelte, az emlékoszlop állításának célja, hogy a jövő generációk is minden évben fejet hajtsanak az itt nyugvó hősi halottak emléke előtt, és ne feledkezzenek el arról, hogy ők az életüket áldozták a hazáért. A köztemető 300-as parcellájában felavatott emlékoszlopon olvasható felirat szerint a sírkert 298-as, 300-as és 301-es parcellája nemzeti emlékhely, ahol az 1945 és 1956 után törvénytelen perekben, hamis vádak alapján elítéltek és kivégzettek földi maradványai nyugszanak. Ez a hely továbbá a kommunista elnyomás elleni tiltakozások szimbolikus tere, 1990 előtt a fennálló hatalommal szembeni, 1956 emlékét idéző néma tüntetések színhelye – áll az emlékoszlopon, amelyet egykori politikai üldözöttek, valamint a pártok, önkormányzatok, egyházak és a honvédség képviselőinek jelenlétében lepleztek le.
Az emléknapon számos helyszínen különböző rendezvényeket tartottak. Este csendes mécsesgyújtással emlékeztek a Lánchíd budai hídfőjénél az Országgyűlés, a kormány, a fővárosi önkormányzat és a kerületek képviselői, valamint civilek. A Terror Háza múzeumnál rendhagyó tárlatvezetést szerveztek a diplomáciai testületek képviselőinek. A kormány bejelentette: a kommunizmus áldozatainak járó juttatást megduplázzák.
Nagyváradon is emlékeztek
A romániai és a jugoszláviai kommunizmus áldozataira emlékeztek az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) péntek esti nagyváradi rendezvényén. A két kiemelt előadó, Tőkés László, az EMNT elnöke és európai parlamenti néppárti frakciótársa, a szlovéniai Milan Zver közös nyilatkozatban ítélte el a kommunizmus bűneit. Leszögezték: továbbra is elkötelezettek az iránt, hogy a totalitárius kommunista rezsim ideje alatt deportáltak, üldözöttek, megkínzottak és meggyilkoltak emlékét felidézzék, a múltban elkövetett rémtetteket kivizsgálják, a bűnöket jóvátegyék. A nyilatkozat aláírói – mindketten az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának védnökei – arra buzdították az Európai Unió intézményeit, hogy működjenek együtt a platformot alkotó intézményekkel, amelyek a totalitárius rendszerek bűneinek kutatását tűzték ki célul. Tőkés László tegnapi sajtótájékoztatóján Antal János, az EP-képviselő külügyi tanácsosa emlékeztetett: a temesvári népfelkelés első áldozata Újvárossy Ernő volt, akit 1989 szeptemberében a városszéli erdőben találtak holtan. Szólt Sas Kálmán érmihályfalvi református lelkipásztorról is, akit szintén gyanús körülmények között likvidáltak, temetési helye mind a mai napig ismeretlen. Tőkés László elmondta: ha jogi úton nem sikerül tisztázni a két áldozat ügyét, a politika eszközével fognak élni; jövőre lesz Sas Kálmán születésének 110. évfordulója, ezért kezdeményezik a volt érmihályfalvi lelkipásztor földi maradványainak felkutatását és a leszármazottak óhaja szerinti eltemetését.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hit nélkül nem megy
A hit éltető, megtartó ereje címmel tartott nagyszámú közönség előtt előadást Ferencz Béla Ervin gyergyószárhegyi ferences szerzetes péntek délután a csíkszeredai polgármesteri hivatal gyűléstermében.
„Azért jöttem, hogy együtt gondolkozzunk” – jelentette ki Ferencz Béla Ervin atya, majd a hit megtartó erejének fontosságáról megjegyezte: „akinek van esze, az hisz”. Példaként mesélt a rabságban töltött nehéz évekről, amiket a hit erejével vészelt át. „A remény a hittel szoros kapcsolatban áll, akiknek hitük volt, azok nagyjából hazatértek a fogságból, akik elvesztették a reményt, a hitüket, ott maradtak” – mesélte az idős atya, aki mint megtudtuk, már hatvannégy kormányt hagyott maga mögött, és humorosan meg is jegyezte, hogy reméli, a hatvanötödiket is maga mögött hagyja.
Ervin atya a többi között beszélt a bizalom és a tekintély fontosságáról, melyek szükségesek a társadalmi élethez. Bizalom és tekintély nélkül nincs rendezett család, társadalom, nemzet, ország. Rámutatott, a hit tartotta fenn a történelem során létrejött civilizációkat, melyek a hit gyengülésével széthullottak, megemlítve, hogy a ma Európájában is rendkívül nagy a hitetlenség. „Tanuljuk meg a hitet, anélkül nem megy” – zárta gondolatait a ferences szerzetes.
Ferencz Béla Ervin 1920. május 10-én született Gyergyószárhegyen, ahol jelenleg a ferences kolostor házfőnöke és a ferences templom igazgatója. A rendbe 1938. október 6-án lépett be Szászmedgyesen, 1943-ban Gyulafehérváron szentelte pappá Márton Áron püspök. 1957. december 4-én a Szoboszlay-perben kilenc hónapos vizsgálati fogság után Temesváron az ügyész halálbüntetést kért rá is, de végül életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Több helyen raboskodott, 1964-ben szabadult. 1980-ban kegytárgyakkal való üzérkedés vádjával kétévi börtönbüntetésre ítélték.
Létai Tibor
Székelyhon.ro,

Vidám Versek Versmondó Versenye
2013. február 26-án zajlott a Vidám Versek Versmondó Versenyének megyei szakasza Temesváron, a Bartók Béla Elméleti Líceumban. 41 elemi osztályos tanuló érkezett vidám verssel a tarsolyában, hogy elnyerje a legjobb versmondónak járó díjat.
Szekernyés Irén nyugalmazott magyar szakos tanárnő, Tasnádi-Sáhy Péter újságíró, valamint Farkas-Ráduly Melánia rádióműsor-szerkesztő döntött a díjazásról
Nyugati Jelen (Arad),

Beszélgetés a szórványkérdésről: lehetőségek és alternatívák
A szórvány kitelepedésének elősegítése címmel szervezett beszélgetést csütörtökön a Kolozsvári Magyar Politológus-hallgatók Társasága és a kolozsváros.ro csapata a kolozsvári Sapientia EMTE-n. Székely István politológusnak, az RMDSZ főtitkárhelyettesének, és Gergely Balázsnak, az EMNP alelnökének beszélgetését Szalma György, a kolozsváros.ro főszerkesztője moderálta. A szórványkérdés az utóbbi időben a közbeszéd előterébe került Szász Jenő „kontrollált visszavonulást” „népességáttelepítést” javasló, elhíresült kijelentései nyomán. Székely István a szórvány fogalmának tisztázását, a népességtelepítések történelmi analógiáit számba véve leszögezte: ilyen jellegű programokat csak jelentős állami támogatással lehetne megvalósítani; kizártnak tartotta, hogy ez akár a tömbmagyar Székelyföld irányába megtörténhessen. A meghívottak egyetértettek abban, hogy folyamatosan zajlik ugyanakkor az egyes térségek szórványosodásához hozzájáruló belső migráció, amelynek körülményeit viszont bizonyos eszközökkel alakítani lehet.
Mint ismeretes, széles körű vitát gerjesztett Szász Jenőnek, a budapesti Nemzetstratégiai Intézet nemrég kinevezett vezetőjének a Kárpát-medencei Magyar Képviselők (KMKF) februári fórumán, zárt ajtók mögött elhangzott kijelentése, amelyben a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának”, az „önkéntes területfeladásnak” a lehetőségét vetette fel – emlékeztetett Szalma György, hozzátéve: a rendezvény a társadalmi párbeszédre kínálna lehetőséget a kérdés kapcsán.
Mi a szórvány?
Székely István politológus mindenekelőtt a szórványfogalom tisztázását tartotta szükségesnek. Mint kifejtette, az elmúlt húsz évben több értelmezés is született; a számbeliségből kiinduló megközelítés szerint, ha egy településen egy adott lélekszámnál kevesebb magyar él, az szórványközösségnek tekinthető. Egy másik értelmezés arányszámot állapít meg: a tíz százalék alatti közösséget minősíti szórványnak. A politológus szerint vitatható a „szórványmegyék” megfogalmazás, ugyanis a mindennapi élet szempontjából nem a megyei, hanem a helyi népességarány a meghatározó. Maros megyének például a déli, Szilágy megyének pedig a keleti része szórvány, ugyanakkor a megyék szempontjából nem lehet erről beszélni – hangsúlyozta.
Egy másik megközelítés értelmében az intézmények megléte vagy hiánya a döntő: szórvány az, ahol nincs oktatási intézmény, sem etnikailag elkülönült történelmi egyház. Mindemellett, Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor meglátásában az alapkérdés az, hogy a mindennapi kommunikáció szintjén hány százalékot tesz ki az interetnikus, és mennyit a saját etnikumon belüli kommunikáció – tette hozzá. Egy másik, összegző célú, funkcionális jellegű értelmezésnek megfelelően a szórvány az a közösség, amely külső segítségnyújtás nélkül alkalmatlan, vagy nincs lehetősége a saját nemzeti identitásának a megőrzésére és továbbadására. Az elmondottak alapján a dél-erdélyi megyékben, Észak-Erdélyben pedig elsősorban Máramaros és Beszterce megyében találunk szórványosodó közösségeket – állapította meg Székely István.
„Nem ördögtől való” a migráció
Az 1990-es nagyváradi RMDSZ-kongresszus óta létezik egy olyan megfogalmazás, miszerint a szórványt a saját településén kell hozzásegíteni ahhoz, hogy etnikai identitását, saját kulturális értékeit megőrizze; ebben a kérdésben mindig konszenzus volt valamennyi határon túli magyar pártban – hangsúlyozta az RMDSZ főtitkárhelyettese.
Gergely Balázs kiemelte, helyénvalónak tartja – a sajtóban való üzengetés helyett – a téma megtárgyalását, az erről szóló társadalmi párbeszédet. Egy korábbi nyilatkozatára utalva megerősítette: „nem tartja ördögtől valónak”, ha adott esetben egy kisközösség, család vagy egyén, aki a szórvány olyan pontján él, hogy saját helyzetét, identitásának megőrzését már kilátástalannak tartja, más helyre költözzék. Ez egy ténylegesen zajló folyamat, hiszen például Kolozsvár is egy nagy vonzerővel bíró központ, a magyar népességnek legalább fele áttelepedett valahonnan – fejtette ki a politikus.
Hangsúlyozta, Szász Jenő kategorikusan „áttelepítésről” beszélt, amit az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az EMNP vezetői határozottan elutasítanak. Mint mondta, Szásznak az elképzelése egyébként is megbotránkoztató, hiszen az adott közösség „értékes tagjaira” értette a kitelepítést, áttelepítést. Az egyének, családok létező migrációja ugyanakkor egy kétoldalú folyamat, mivel a költözési szándék mellett az új környezetnek befogadónak is kell lennie. Mindezekről a kérdésekről széles körben kellene gondolkodni, tárgyalni, tekintve, hogy az elmúlt húsz év demográfiai mutatói nem sok jót ígérnek.
Népességtelepítési analógiák
A népességfogyás problémájának kezelésére vonatkozó történelmi előzményeket összegezve Székely István elmondta: a 19. század végén a magyar kormány a mezőgazdasági területek túlnépesedése okán beindult tengerentúli kivándorlásra próbált választ adni. Az 1894-ben elfogadott állami telepítések törvényében pontosan szabályozták a feltételrendszert, amely szerint a magyar államkincstár tulajdonában levő – elsősorban bánsági – területekre lehetett költözni. A program főleg Bácskát, Temesvár környékét, a Mezőséget célozta; a jogszabály szerint egy új település létrehozásához például 150 telepes kellett, a templom és iskola felépítését az állam vállalta. A Kolozs megyei Detrehemtelep például mezőgazdaságilag használhatatlan terület volt, ezért a magyar állam saját költségén lecsapoltatta, hasznosíthatóvá tette. 1904-ben a projekt finanszírozására egy telepítő és parcellázó bankot is létesítettek – tette hozzá a szakember. Mint mondta, a program keretében 1390 családot sikerült telepíteni.
További példa az 1921-es román földtörvény, amelynek révén megindították a határmenti magyar települések közé iktatott román helyiségek létesítését; 1940-ben a bukovinai csángókat Bácska északi részére telepítették, e népesség később Magyarországra költözött; a kommunizmus alatt pedig a németek által elhagyott falvakba a termelőszövetkezetekben földműveléssel foglalkozó családokat telepítettek – részletezte Székely István. Következésképpen, ilyen jellegű programok az államreformmal függnek össze, abban az esetben lehet működtetni őket, ha az állam segíteni tudja a telepesek anyagi boldogulását, lakhatási feltételeket, munkahelyeket teremtve. Mint mondta, az eddigi analógiák alapján kizárja a Székelyföld irányába történő esetleges telepítés lehetőségét, hiszen a magyar állam nem rendelkezik megfelelő autoritással és vagyonnal a folyamat beindítására, Romániának pedig nem valószínű, hogy ez lenne a prioritása. Ugyanakkor a magyar kormány részéről, vagy a magyar közbeszéd terén egyetlen olyan kijelentés sem hangzott el, amiből arra lehetne következtetni, hogy a magyar állam a maga romlott demográfiai mutatóit Kárpát-medencei magyarokkal töltené fel – válaszolt Székely István a moderátor kérdésére, miszerint elképzelhető-e, hogy a felvetett „áttelepítés” Magyarország fele irányulna.
Gergely Balázs szerint a feltételezés nevetséges, és felhívta a figyelmet arra, hogy a határon túlra szánt magyar állami támogatások jelentős részét interetnikus- és szórvány-környezetbe folyósítják. A néppárti politikus úgy vélte, a felelősen gondolkodóknak be kell látniuk, hogy meggondolatlan és megalapozatlan kijelentésekre alapozva nem szabad politikai harcteret teremteni, mert ez elsősorban a szórványosodás elszenvedőinek lenne kárára.
Alternatívákat fiataljainknak
Gergely Balázs megállapította, erkölcsileg elfogadhatatlan embereket egyik helyről a másikra telepíteni szervezett, tömeges módon. Hangsúlyozta, mindenki szabad akarata szerint él ott, ahol jól érzi magát. Mindemellett úgy vélte, ha egyének, családok költözni óhajtanak, ahhoz technikai feltételeket, segítséget lehet nyújtani. A potenciálisan befogadó térségek, települések vonzereje, a munkahelyteremtés befolyásolhatja az ilyen típusú migrációt – jegyezte meg.
Székely István nehezményezte, hogy az erdélyi – egyébként igen jó szakemberek által végzett – demográfiai kutatások nem tértek ki a belső migráció hátterére, arra, hogy valójában mi áll egy adott terület súlyos népességfogyása mögött. Hangsúlyozta, létezik egy erre alkalmas adatsor, ugyanis a 2011-es népszámlálás során is rákérdeztek arra, hogy az illető hol született, hol volt a jelenlegi előtti lakhelye, illetve kiderül a kérdőívből, hol történt az összeírás. Úgy vélte, ezeknek az adatoknak az elemzése felülírná azt a képet, amely jelenleg – elsősorban a dél-erdélyi szórvány alakulása esetében – kirajzolódik. Kifejtette: a szórványrégiók fiataljai folyamatosan áramlanak a tömbök irányába az országban különböző helyeken tevékenykedő, utazgató ifjúsági szervezetek közreműködésével kialakított kapcsolatrendszerük, másrészt a szórványkollégiumok révén.
A politológus szerint megfelelő odafigyelést, infrastruktúrát, anyagi támogatást kell a szórványkollégiumok, az ifjúsági szervezetek programjai, valamint a magyar házak láncolata mellé rendelni. Mint kifejtette, valószínűleg nem szerencsés az évtizedek óta ugyanabban a környezetben élő polgárok kimozdítása. Mindamellett az új egzisztenciát, új családot létesítő fiatalok számára – nem normatív jellegű – alternatívákat lehet megfogalmazni, amelyekkel vagy élnek majd, vagy sem. Az interetnikus környezetből, szórványból származó polgárok, az esetleges külföldi munkavállalásuk nyomán felhalmozott tőkéjükből valószínűleg inkább a nagyobb magyar lélekszámú településeken fognak letelepedni – vélekedett.
Kiemelte, a politika eszközrendszere kevés a szórványprobléma megoldására: a politika jelzéseket bocsáthat ki követendő magatartásformákat illetően, felerősíthet bizonyos folyamatokat. Elmondta, az Antall-kormány idején egy pénzalapot különítettek el a nyugatról való hazatérés ösztönzésére; Erdélybe egyetlen személy, egy politikushoz közel álló polgár tért vissza.
Székely István Gergő politológus hozzászólásában felvetette: érdemes lenne a támogatáspolitikát oly módon alakítani, hogy az interetnikus vagy szórványkörnyezetben élő szülők a gyermekeiket a lakóhelyük közelében levő, magyar tannyelvű oktatást biztosító felsőoktatási intézményekbe küldhessék, a másod- vagy harmadrangú román tannyelvű egyetemek helyett.
Bodó Barna politológus, egyetemi tanár szerint a Válaszúton létesített intézményhez hasonló szórványkollégium-típusban kell gondolkodni, amely valódi közösségi életformát biztosít a diákoknak, szüleik is tudatában lévén annak, hogy az ott-tanulás társadalmi előrelépést jelent számukra. Hozzátette, fontos lenne kielemezni, hogy a különböző támogatáspolitikai eszközök milyen eredménnyel jártak. Tibád Zoltán, a Bethlen Gábor Alap kolozsvári irodavezetője arra hívta fel a figyelmet, hogy a politikai ösztönzés és támogatási rendszer mellett ugyanolyan fontos, hogy megfelelő emberanyag is létezzen az adott szórványkollégium létesítésére és működtetésére.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár),

Levették a román zászlót a szabadfalui emlékműről
„Szeretném azt hinni, hogy a józan ész győzedelmeskedett Temesváron”
Az RMDSZ Temes megyei szervezetének csütörtöki sajtótájékoztatóján Halász Ferenc megyei elnök mutatta be a március 15-i ünnepi megemlékezések programját.
Halász Ferenc röviden ismertette a Temes megyei szervezetépítési stratégiát, és beszámolt a kongresszusi előkészületekről. A sajtótájékoztatón részt vett Molnár Zsolt parlamenti képviselő, aki ismertette az országos RMDSZ elképzeléseit az ország régiós átszervezéséről.
A szabadfalui Petőfi-emlékműre kitűzött román zászlóval kapcsolatos fejleményekről Halász Ferenc RMDSZ-elnök az alábbiakat nyilatkozta lapunknak:
„Tekintettel az utóbbi időben felfokozódott nemzeti hangulatra, székely zászlózásra, úgy látszik a zászlókitétel Temes megyében is egyeseknek ötleteket adott. A hét elején arra figyeltünk fel, hogy a szabadfalui Petőfi emlékműre, ahol az RMDSZ hagyományosan megrendezi a március 15-i megemlékezéseket, habár semmilyen zászlótartó nem létezik, valaki egy nagy román zászlót kötött fel. Számunkra világos volt, hogy azt szerették volna kiprovokálni, hogy az RMDSZ vagy a magyarok távolítsák el azt a zászlót. Értesítettük a sajtót és a polgármesteri hivatalnak küldtünk egy átiratot, amelyben jeleztük ezt a problémát. Kértük, hogy lépjenek közbe annak érdekében, hogy a zászlót távolítsák el az emlékműről. Nem tudom, hogy a polgármesteri hivatal közbelépett-e vagy sem, de tény, hogy március 14-én délelőtt a zászló már nem volt ott, és remélem, hogy a holnapi nap folyamán, a délután 4-kor kezdődő főrendezvényünket nem fogja megzavarni semmilyen incidens. Ez a zászló-ügy példátlan eset, hiszen az elmúlt 23 esztendőben soha nem fordult elő Temesváron, hogy valakik megpróbálták volna megzavarni a március 15-i eseményeket. A nacionalizmusnak voltak itt más megnyilvánulásai, de március 15-ét mindig civilizáltan ünnepeltük meg, incidensre a román részvételtől függetlenül soha nem került sor. Nagyon szeretnénk, hogyha az elkövetkezőkben is békésen emlékezhetnénk meg március 15-ről. Úgy értékelem, a zászló kitevését, hogy ez egy provokáció volt, de amennyiben megoldódott, hajlandó vagyok azt hinni, hogy Temesváron a józan ész győzedelmeskedett és nyugodtan fogjuk megünnepelni március 15-ét.
– Ön szerint mi válthatta ki ezt a gesztust: a székely zászló ügye, az autonómia-tüntetés vagy a március 15-i megemlékezésre való előkészületek?
– A provokáció előjátéka a székely zászló ügye, ami érdekes módon 2009–2010 óta kint van a Székelyföldön, és eddig senkinek nem szúrt szemet. Azóta volt az autonómiatüntetés is, amit meggyőződésem, hogy a román fél részéről sokan nem néztek jó szemmel. Bizonyára ezekhez kapcsolódik, hogy Temesváron is megpróbálták egy kicsit felkorbácsolni a kedélyeket március 15-e kapcsán. Most úgy néz ki, hogy a kedélyek lecsillapultak az ünneplés előestéjén, és remélem, hogy ez a lecsillapult kedélyállapot az elkövetkezőkben is megmarad Temesváron.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

Emlékművet avattak Pécskán
Hit és erkölcs nélkül nincs felemelkedés
Arad – 1958-ban súlyos ítéletet mondtak ki Temesváron: az ún. Szoboszlai-per 57 vádlottja közül tízet halálra ítéltek, 47 vádlottra hatalmas, többek számára életfogytiglanig tartó börtönbüntetést szabtak ki.
A tíz elítéltet nemsokára ki is végezték – máig sem lehetett kideríteni, hol, és természetesen azt se tudni, hol vannak földi maradványaik. Gyermekeik, hozzátartozóik, rokonaik még egy szál virágot sem vihettek sírjukra, hiszen nem tudják, merre van...
Tegnap Pécskán olyan emlékművet avattak, amely a kommunista diktatúra 1956-os romániai áldozatainak állít emléket. Azért éppen Pécskán, mert a per néhány vádlottja e helységhez köthető: Szoboszlai Aladár katolikus pap a szervezkedés idején itt is szolgált, egy másik kivégzett, Lukács István kereskedő pécskai volt. Az 1950-es évek egyik legnagyobb politikai perébe fogottak azonban nemcsak Arad megyéből kerültek ki, a mai Temes, Maros, Hargita, Kovászna, sőt Bukarest területén is voltak tagjai, és nem csak magyarok.
A tegnapi ünnepségre – a kedvezőtlen időjárás ellenére – sokan eljöttek az egykori elítéltek hozzátartozói közül – a Lukács család tagjai például Németországból és Magyarországról –, de a ma még élő három perbefogott közül is itt voltak ketten – Ferencz Béla ferences szerzetes, Ervin atya (aki az 1964-es, nyugati nyomásra létrejött általános amnesztiát követő években Tornyán is szolgált) és Orbán Péter.
Az ünnepség a római katolikus templomban emlékező szentmisével kezdődött, amelyet négy pap – Czeglédi Ferenc helyi, Sándor Tivadar arad-gáji plébános, Ervin atya és Blénesi Róbert aradi minorita szerzetes – celebrált. Tekintettel a rossz időjárásra, az eredetileg a templom melletti Szentháromság téren emelt emlékműnél tervezett beszédeket is a templomban tartják – jelentette be Nagy István tanár, a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület elnöke, aki egyébként rendkívül értékes segítséget nyújtott az ünnepség szervezésében, az emléklap elkészítésében stb. Jámbor Ilona, az In memoriam 1956 Egyesület elnöke, az emlékműállítás kezdeményezője arról beszélt, hogy Szoboszlai nevét sehol sem ismerik jobban, mint Pécskán. Köszöntötte az ünnepségen megjelenteket, az egykori elítélteket és hozzátartozókat, a Magyarországot képviselő Bitay Levente kolozsvári vezető konzult (a Magyar Külügyminisztérium biztosította, pályázat útján, az emlékműállításhoz szükséges összeg oroszlánrészét), az RMDSZ megyei vezetőségét képviselő Bognár Levente elnököt és Cziszter Kálmánt, és természetesen a pécskaiakat. Antal Péter, Pécska polgármestere, az ünnepség fővédnöke, akinek kiemelkedő szerepe van abban, hogy az emlékművet a városban felállíthatták, örömét fejezte ki afölött, hogy Pécska ilyen szép emlékművel gazdagodott, amely a város egyik jelképe lesz, és bekerül a helység történetébe. Bitay Levente, a kolozsvári főkonzulátus vezető konzulja nemzeti napunk alkalmából köszöntötte a megjelenteket és kiemelte: ez az emlékmű a szabadságot szimbolizálja, az 1848-as és 1956-os eszmét, olyan emlékhely, amely méltó az egykori elítéltek nevéhez és szándékaihoz.
Tófalvi Zoltán, az 1956-os romániai események egyik legalaposabb ismerője az 1956 utáni romániai koncepciós perekről beszélt, mindenekelőtt a legnagyobbról, a Szoboszlai-perről, megjegyezve: egységes frontot igyekeztek kialakítani a kommunista rendszerrel szemben, felvetették a román–magyar–osztrák, a megbékélés eszméjét előtérbe állító konföderáció (ennek a fővárosa Arad lett volna!) tervét. Beszélt a magyar 1956-ról, ami egy ideig a romániai lakosság teljes szimpátiáját élvezte és elmondott egy kevésbé ismert tényt: azt, hogy a forradalom leverését követően kivégzett 54 személy közül 42 román volt! Beszédét így fejezte be: magyarként és európaiként hisz a békés együttélésben, de ehhez meg kell ismernünk egymás történelmét.
Az utolsó szónok, az egykor életfogytiglani börtönre ítélt Ferencz Béla a perhez és elítéltekhez kapcsolódó személyes élményeket is felelevenített, amelyek azt példázzák többek között, milyen rendkívüli megaláztatásoknak voltak kitéve a politikai perekbe fogottak. Az emlékmű, zárta beszédét, azt jelenti: azonosulni tudunk vagy akarunk azzal az értékrenddel, eszmével, amelyet az képvisel. Ez az emlékmű, hangsúlyozta, a kishitűségnek, a félelemnek a cáfolata is.
Az emlékművet Ervin atya áldotta meg, leleplezésekor Wittner Mária, a magyarországi 1956-os forradalom halálra ítélt (de végül kegyelmet kapott) áldozata rövid beszédet mondott, amelyben azt emelte ki: hit és erkölcs nélkül nincs felemelkedés.
Nyugati Jelen (Arad),

Főhajtás a Sági úti honvéd-emlékműnél
Temesvár – A Geml József Társaskör egymást „szomszédoknak” becéző lelkes tagjai március 14-én, a zord idővel dacolva, találkoztak a Sági úti temetőben állított honvéd emlékműnél, hogy főhajtással imádkozzanak a Temesvár ostroma során elesett, itt nyugvó honvédekért. Ferenczy Johanna megemlékezett az 1848-ban a Pilvax kávéházban lezajlott eseményekről és a Nemzeti dal megszületéséről.
Marossy Zoltán, a társaskör elnöke mindenkinek megköszönte a részvételt, majd a koszorú és virágok elhelyezése után a jelenlevők elénekelték a Himnuszt.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

Bemutatta regionalizációs javaslatát a Néppárt
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Románia regionális átszervezésével kapcsolatos javaslatát ismertette kedden csíkszeredai sajtótájékoztatóján Toró T. Tibor, a párt elnöke. Hangsúlyozta, a javaslat kidolgozásakor elsősorban az ország földrajzi, történelmi adottságait, valamint az emberek régiós identitását vették figyelembe.
Papp Előd, az EMNP Székelyföld régióért felelős alelnöke megjegyezte, a régiósítás fontos, a magyarságot is érintő kérdés, ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az átalakítás hatalmas költségekkel is jár.
A jelenlegi fejlesztési régiók kudarcot vallottak, mert létrehozásukkor számos fontos szempontot nem vettek figyelembe, ezért Románia kullog az európai források felhasználása terén, tehát bebizonyosodott, hogy a rendszer működésképtelen – hangsúlyozta Toró T. Tibor. Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke felhívta a figyelmet: Székelyföld vesztese volt az eddigi folyamatnak, most viszont lehetőség lesz a hibák korrigálására. Megtudtuk: a régiósítási javaslat kidolgozására egy munkacsoportot hoztak létre, melynek vezetője Szilágyi Ferenc, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa. A koncepció végleges formáját április 20-án, a párt kolozsvári kongresszusán fogadják majd el.
A Néppárt elképzelése szerint a régiósítást az ország földrajzi, történelmi adottságainak figyelembevételével kell megvalósítani, így ennek alapján Romániát tizenkét régióra és három metropolisz-övezetre osztanák. Erdélyben öt régiót – Partium, Bánság, Székelyföld, Észak-Erdély, Dél-Erdély – képzel el a Néppárt, valamint Brassót és közvetlen környékét, mint metropolisz-régiót. Régióközpont lenne Nagyvárad, Temesvár, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyszeben.
„Erdély esetében a regionalizmus a legkarakteresebb. Az identitástudat a legerősebb a székelyföldi régióban, ahol a népesség túlnyomó része támogatja a terület fejlesztési régióvá válását a történelmi régióhatár mentén. A regionalizmus alapja a közakarat, ami Székelyföldön egyértelmű, ugyanakkor a napokban megalakult a Partiumi Autonómia Tanács. Partium és Székelyföld sajátos jogállást kapna, ezekre hangsúlyozottan figyelünk” – fejtette ki Toró.
Elmondta: a javaslat megvalósítására különböző eszközök állnak a Néppárt rendelkezésére, köztük a közösségi akarat, aminek ékes példája volt a március 10-i marosvásárhelyi sikeres autonómiatüntetés.
Toró beszámolt az EMNP és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) európai polgári kezdeményezéséről, ami az őshonos nemzeti kisebbségek védelmére vonatkozik. Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke a napokban benyújtotta az EMNT és a Néppárt közös változatát az Európai Bizottsághoz, így pozitív válasz esetén megkezdődhet a szükséges egymillió aláírás összegyűjtése.
Újságírói kérdésre válaszolva Toró elmondta, régióátrajzolási elképzeléseinek megvalósításában a Néppárt számít az RMDSZ támogatására. „Az erdélyi magyar politikai szervezetek régióátalakítási tervei között nincs nagy eltérés, ezért lehetséges egy szakmai egyeztetést követő közös elképzelés kidolgozása” – vélte az elnök.
Létai Tibor
Székelyhon.ro,

Románia kártérítést fizet a kommunizmus temesvári áldozatainak
Románia csaknem 350 ezer euró kártérítést köteles fizetni a kommunizmus 72 temesvári áldozata hozzátartozóinak az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) ítélete értelmében.
A strasbourgi bírói testület úgy ítélte meg, Románia megszegte azt a kötelezettségét, hogy alaposan kivizsgálja a Ceausescu-diktatúra elleni 1989. decemberi temesvári tüntetések halálos áldozatainak ügyét. Az emberi jogok bíróságánál olyan temesváriak tettek panaszt, akiknek a hozzátartozóit megölték a forradalom megtorlására kivezényelt erők. A kommunista rezsim bukása után a román kormány valamennyiüket az elnyomás áldozataként ismerte el, a haláleseteket azonban a román hatóságok nem vizsgálták ki alaposan.
A strasbourgi bíróság 2009-ben már hozott egy hasonló ítéletet ugyancsak a temesvári vérengzések ügyében. Akkor négy panaszos esetében kötelezte kártérítés fizetésére a román államot amiatt, hogy megsértette a méltányos bírói eljáráshoz való jogot.
A kommunista rezsimet nyíltan bíráló Tőkés László lelkész melletti szolidaritástüntetéssel elindult temesvári forradalomban 1989. december 17. és 20. között 72 embert lőttek le a román fegyveres erők, egy asszonyt pedig egy páncélos taposott halálra. A sortüzekben 253-an sebesültek meg, 43-an pedig verés következtében szereztek sérüléseket. A kommunista hatóságok a nyomok eltüntetése céljával 43 holttestet Bukarestbe szállíttattak és elhamvasztattak.
A felelősségre vonást nagy mértékben befolyásolta, hogy Romániában a baloldal vagy a jobboldal volt-e hatalmon. A Ion Iliescu államfő nevével fémjelzett posztkommunista időszakban nem vizsgálták ki a vérengzéseket. A sortüzeket elrendelő Victor Athanasie Stanculescu és Mihai Chitac tábornokok ellen csak 1997-ben emeltek vádat, azt követően, hogy 1996-ban a jobboldali Demokratikus Konvenció nyerte meg a választásokat.
Mindkét tábornokot 15 év börtönbüntetésre ítélték 2000-ben, de a baloldal választási győzelme után kinevezett főügyész 2001-ben perújrafelvételt kezdeményezett, a tábornokokat pedig szabadon bocsátották. Az újabb jobboldali kormányzás idején 2008-ban jutott el ismét a legfelsőbb bíróság jogerős ítéletéig a tábornokok pere, ekkor ismét 15 évre ítélték őket.
Marius Mioc, a temesvári forradalom kutatója az MTI-nek elmondta, az ügyészség csak néhány temesvári áldozat esetében állapította meg egyes katonák vagy Securitate-tisztek név szerinti felelősségét, a többi áldozatért a két tábornokot tartották felelősnek.
MTI
Erdély.ma,

Kártérítés a kommunizmus temesvári áldozatainak
Románia csaknem 350 ezer euró kártérítést köteles fizetni a kommunizmus 72 temesvári áldozata hozzátartozóinak az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) ítélete értelmében.
A strasbourgi bírói testület úgy ítélte meg, Románia megszegte azt a kötelezettségét, hogy alaposan kivizsgálja a Ceausescu-diktatúra elleni 1989. decemberi temesvári tüntetések halálos áldozatainak ügyét.
Az emberi jogok bíróságánál olyan temesváriak tettek panaszt, akiknek a hozzátartozóit megölték a forradalom megtorlására kivezényelt erők. A kommunista rezsim bukása után a román kormány valamennyiüket az elnyomás áldozataként ismerte el, a haláleseteket azonban a román hatóságok nem vizsgálták ki alaposan.
A strasbourgi bíróság 2009-ben már hozott egy hasonló ítéletet, ugyancsak a temesvári vérengzések ügyében. Akkor négy panaszos esetében kötelezte kártérítés fizetésére a román államot amiatt, hogy megsértette a méltányos bírói eljáráshoz való jogot.
A kommunista rezsimet nyíltan bíráló Tőkés László lelkész melletti szolidaritástüntetéssel elindult temesvári forradalomban 1989. december 17. és 20. között 72 embert lőttek le a román fegyveres erők, egy asszonyt pedig egy páncélos taposott halálra. A sortüzekben 253-an sebesültek meg, 43-an pedig verés következtében szereztek sérüléseket. A kommunista hatóságok a nyomok eltüntetése céljával 43 holttestet Bukarestbe szállíttattak és elhamvasztattak.
A felelősségre vonást nagymértékben befolyásolta, hogy Romániában a baloldal vagy a jobboldal volt-e hatalmon. A Ion Iliescu államfő nevével fémjelzett posztkommunista időszakban nem vizsgálták ki a vérengzéseket. A sortüzeket elrendelő Victor Athanasie Stanculescu és Mihai Chitac tábornokok ellen csak 1997- ben emeltek vádat, azt követően, hogy 1996-ban a jobboldali Demokratikus Konvenció nyerte meg a választásokat.
Mindkét tábornokot 15 év börtönbüntetésre ítélték 2000-ben, de a baloldal választási győzelme után kinevezett főügyész 2001-ben perújrafelvételt kezdeményezett, a tábornokokat pedig szabadon bocsátották.
Az újabb jobboldali kormányzás idején 2008-ban jutott el ismét a legfelsőbb bíróság jogerős ítéletéig a tábornokok pere, ekkor ismét 15 évre ítélték őket.
Marius Mioc, a temesvári forradalom kutatója az MTI-nek elmondta, az ügyészség csak néhány temesvári áldozat esetében állapította meg egyes katonák vagy Securitate-tisztek név szerinti felelősségét, a többi áldozatért a két tábornokot tartották felelősnek.
Népújság (Marosvásárhely),

Erdélyiek vendégtárlata Budapesten
Negyvennyolc romániai kortárs képzőművész állítja ki mától félszáznál több munkáját – festményt, grafikát, kisplasztikát – Erdélyi művészet és szellemiség címmel a Budapesti Román Kulturális Intézetben. A kiállító román és magyar művészek, köztük festők, szobrászok, grafikusok, valamennyien képzőművészeti egyetemet végeztek.
Valamennyien a Romániai Képzőművészek Szövetségének bukaresti, brassói, temesvári, nagyszebeni, brăilai, neamţi, hargitai, jászvásári, kolozsvári, illetve nagybányai fiókintézeteinek tagjai, akiknek munkásságát több belföldi és külföldi művészeti szalon és fesztivál díjazta.
A kiállításon kiemelt helyet foglalnak el Silvia Onişa és Traian Brădean alkotásai, mindketten a román kortárs képzőművészet kiemelkedő mesterei voltak művészetpedagógiai munkássággal, ugyanakkor jelentős szerepet játszottak a nagybányai és bukaresti, sőt az országos művészeti élet szakmaiságának megalapozásában és fejlődésében. Silvia Onişa (1947–2011) a máramarosi Borsán fiatal tehetségeknek alkotóműhelyt alapított, onnan a nagybányai Művészeti Gimnáziumba irányította őket. Traian Brădean (1927–2013) festőművész 1956-ban diplomázott Bukarestben, a képzőművészeti egyetemen. Munkásságát magas állami és szakmai kitüntetésekkel ismerték el.
A kiállító romániai művészek között hét magyar is van: Kovács Géza marosvásárhelyi festő, szobrász, Domokos Ágnes marosvásárhelyi festő, Dutkay Dorina nagyszebeni ikonfestő, Ferencz Ágnes brassói festő, Rosinecz László ugyancsak brassói festő, Miklós János biharpüspöki festő és Szentkirályi Dana brassói üvegfestő. A tárlatot a brassói Transilvania Galéria vitte el Budapestre, ahol április 29-éig lesz látható.
Krónika (Kolozsvár),

KISEBBSÉGBEN: Szigetek és tengerek
Az apropó
A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."
Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.
Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.
Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!
A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.
A hagyomány
Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.
„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.
A szórványvizsgálat etikája
Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."
Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."
Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.
A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”
Amnéziás közjáték
Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.
Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)
Az utókor szerencsére nem felejt
A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a

Kolozsvári diáksikerek a TUDOK-on
A díjak közel egyharmadát erdélyi középiskolások hozták haza a tatabányai Bárdos László Gimnáziumban március 22–23-án szervezett Tudományos Diákkörök XIII. Országos Konferenciájáról (TUDOK). A kétnapos seregszemlén a Kárpát-medencéből közel 130 versenyző vett részt. Erdélyt nagyszámú küldöttség képviselte, ők tavaly decemberben a Temesváron megrendezett Tudományos Diákkörök XI. Erdélyi Konferenciája (TUDEK) nyertesei közül kerültek ki.
A kolozsvári fiatal kutatók is helyt álltak a megmérettetésen: két különdíjat nyertek a magas színvonalú versenyen. A molekuláris és mikrobiológia szekcióban Varga Hilda-Máriát, az Onisifor Ghibu Elméleti Líceum végzős diákját (irányító tanár Gottwald Márta) jutalmazták különdíjjal Láthatatlan iskolatársaink című munkájáért. A kémia, biokémia, ásványtan szekcióban Szabó Róbert és Mezei Ráhel, a Báthory István Elméleti Líceum tizedikes diákjai a Zöldség- és gyümölcslevek antioxidáns hatásának vizsgálata című dolgozatukkal nyerték el a verseny különdíját (irányító tanár Manaszesz Eszter, a Báthory-líceum és dr. Muntean Norbert a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára).
Környezetvédelem szekcióban első díjat kapott Szilágyi Réka és Berekméri Evelin, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjai Törpe részek – mekkora veszélyek? című előadásukért. Helytörténet szekcióban a szekció nagydíját Bándi Eszter és Köntczey Katalin érdemelte ki a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceumból, Hogyan éltem meg a II. világháborút? – Emlékképek a világháborúról című előadásukkal.
Irodalom, nyelvészet szekcióban az első díjat a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium diákjai, Balázs Renáta és Gegő Virág hozta haza Az „én”-ek problémája a posztmodern elbeszélésben című munkájukkal. A szekció erdélyi különdíjasául Sárkány Tímeát, a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző diákját választották Orbán János Dénes, a játékos című előadásáért.
A pszichológia szekciónagydíját Bús Zoltán Tamás és Kiss Botond István, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjai érdemelték ki A szexualitás szekularizációja, avagy a felszabadult szexualitás „szabadsága” című előadásukkal. Az ökológia és geológia szekció különdíját Szász Mátyás, a csíkszeredai Kós Károly Építőipari Szakközépiskola diákja kapta a Hogy zsongjon a határ című munkájáért. Az alkalmazott fizika, informatika, robotika szekcióban különdíjat kapott Nemes Szilárd, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákja, Szimuláció robotok alkalmazásával című előadásával.
Szabadság (Kolozsvár).

Újrakezdeni válság után
A nyomdaipar szenvedte el a legnagyobb veszteségeket
A rendszerváltás után Nistor György Gáspár az elsők között jegyezte be Nis Electronics nevű kisvállalkozását Kolozsváron, amely a 2009-es válság előtt az ország legjelentősebb, kis nyomdagépeket forgalmazó cége volt. A válság mindent elsöpört: az egykori forgalom tíz százalékára zsugorodó eladás újrakezdés elé állította az üzletembert.
Az egykori Clujana cipőgyár helyén alakult ipari park belső „utcáján” találok rá a cégre, amely a környék régi, romos épületeitől eltérően a környezetéből „kirívó” új, elegáns telephely. A szebb napokat is megért Nis Electronics Kft. az utóbbi 20 esztendőben japán nyomdagépeket vásárló hazai cégek számára működött eladási központként, a világ egyik legjelentősebb nyomdaipari vállalata, a Duplo romániai képviseleteként tevékenykedett. Az 1990-ben minimális alaptőkével induló kisvállalat 2007-ben már 3,5 millió eurós forgalommal zárta az évet. A gyorsmásolókat, digitális nyomdákat és nyomdakötészeti gépeket, gépsorokat forgalmazó vállalat Bukarest után Iasiban és Temesváron nyitott fiókot, 24 fős munkaközössége az ország egész területén ellátta a forgalmazott kis nyomdák szervizelését. A vállalkozás története a válság beköszöntével – sok más hazai céghez hasonlóan – véget is érhetett volna, ha a cégvezető, Nistor György Gáspár nem tartalékol a nehezebb időkre. A hazai nyomdaipar összeomlásával 2009-re a vállalat forgalma egytizedére, azaz 350 ezer euróra zsugorodott.
„A válságnak kiszolgáltatott ágazatok közül a nyomdaipar szenvedte el a legnagyobb veszteségeket, hiszen a többi iparág visszaesésével megrendelései minimálisra estek vissza” – magyarázza a vállalkozó a négy évvel ezelőtt történteket. A nyomdák többsége padlóra került, a legtöbb cégvezető a vállalatok szűkös büdzséjéből elsőként a feleslegesnek tartott reklámtevékenységet faragta le. Ezzel párhuzamosan a nyomtatott üzenetek helyett az internetes felületekre került a hangsúly, az 1990-től robbanásszerűen fejlődő hazai nyomdaipar pedig elveszítette ügyfeleinek jelentős részét, amit az írott sajtó zuhanó példányszáma is tetőzött. Nistor Gáspár bevallja, soha nem gondolt arra, hogy abba kéne hagynia a vállalkozást. Amint múltjáról mesél, megértem döntését: számára az elmúlt 23 év többször szólt már az újrakezdésről. 1990-ben cége volt az első Romániában, amely távol-keleti alkatrészekből szerelt össze számítógépeket. Az ígéretesen induló vállalkozás egy év múlva megfeneklett, amikor a változó vámszabályokkal óriási sarcot vetettek ki az alkatrészekre. Ekkor színes tévék behozatalába fogtak: egy másik vállalattal közösen több mint ötezer tévét adtak el az erdélyi piacon. A Caritas nevű pilójáték csődjével ezúttal a pénz nélkül maradt vásárlóközönség miatt kellett váltani. Hirtelen támadt ötletből házi seprűvel árasztották el az üzleteket. Ezek az újrakezdések nem egyediek a rendszerváltás utáni Románia gazdasági térképén: amelyik cég nem volt rugalmas, rég feladta a harcot. Nistor fontos állomásnak tartja a Duplo nevű japán céggel történt szerződést, amelynek nyomán a világmárkának számító sokszorosító gépek egyedi forgalmazói lettek az országban. E mellé újabb cégajánlatok jöttek, a talpra álláshoz ez is fontos szempont volt. No meg az, hogy voltak tartalékaik: sok cégtől eltérően nem élték fel a gazdag esztendők bevételeit. Felére csökkentett alkalmazotti gárdával kezdték újra, a stratégia jónak bizonyult, hiszen a 2009-es mélypont után tavaly már fél millió eurós összforgalommal zártak, a cég tevékenysége évről-évre bővült. „A jelentősen beszűkült hazai nyomdaiparban csak gépforgalmazásból nehezen tudnánk talpon maradni, így nyomdaipari szolgáltatásokat is vállalunk” – magyarázza vendéglátóm. A gyárrészlegen meggyőződhetek, milyen minőségre képes egy általuk forgalmazott digitális nyomda. A kis példányszámban készülő füzetek, szórólapok, különféle reklámtermékek piaca újra kezd éledezni, és ha néhány száz darabban is, de több könyvcím is üzletbe kerül. Nistor arról beszél, hogy sok nyomda önköltség alá licitál, nem törődve azzal, hogy fél év múlva csődbe mehet. Ma ádáz harc folyik, szakember és megfelelő gépek nélkül mindenki mindent nyomtat. Úgy véli azonban, hogy a megbízható, jó végterméket kínáló cégeknek mindig lesz helyük a piacon.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

A remény esztendeje: 1993
Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után (1.)
A trianoni békediktátum jelentős pozícióhátrányba hozta a magyarságot a nemzetközi érdekérvényesítés területén. Ebben a helyzetben fokozott jelentősége van annak, hogy legalább a magunk részéről mindent megtegyünk a közös nemzeti siker érdekében, minél jobban kihasználjuk az egyébként szűk mozgásteret, minél kevesebb energiát fecséreljünk belharcokra. Az 1989-es alkotmányjogi rendszerváltást követően a közösségi mozgástér radikálisan kitágult, történelmi ablakok nyíltak, olyan lehetőségek, amelyek rövidebb utat kínálnak legfőbb közösségi céljaink elérésére. 1990-ben még sok tekintetben képlékeny volt a helyzet, országok alakultak, új határok rajzolódtak, ideiglenesen nemzetközi síkon is előtérbe került az elnyomott nemzeti közösségek ügye.
Emlékezzünk csak: a kilencvenes évek végén a NATO bombázta Szerbiát az albánkérdés brutális és jogtipró kezelése miatt – Koszovó pedig ma független állam. Hatalmas lehetőség állt az erdélyi magyarság előtt is: olyan követelésekkel kellett volna előállni a román politikum és a nemzetközi fórumok előtt, amelyek teljesülése a szülőföldön való hosszú távú megmaradással és gyarapodással kecsegtet. E programnak nemhogy a gyakorlatba ültetését, de a megalkotását is akadályozták azonban az akkor még teljes közösségi támogatással rendelkező RMDSZ vezetői. A precizitás kedvéért szögezzük le: nem az volt a probléma Domokos Gézával – aki akkor az elnöki posztot látta el és az autonómiaigény kinyilvánításának legkeményebb és leghatékonyabb ellenfelének számított –, hogy a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagja volt. Sokkal inkább az elnök lélekbeli asszimiláltsága, hogy az általa vezetett szervezet céljait nem a hosszú távú magyar létérdekekhez igazította, hanem az általa felbecsült román tűrőképességhez. Aki arról beszélt a szervezet első kongresszusán, hogy a románság közös államért folytatott évszázados küzdelmét a trianoni békeszerződés „szentesítette”, majd fél évvel később a nemzetközi jogi szempontból kifogásolhatatlan, a román fél által kért (!) bécsi döntés 50. évfordulóján a román retorikát ismét átvéve bécsi „diktátumról” szólt, az egyszerűen nem mozgott magyarként a történelem terepén, s így a politikában sem.
Az RMDSZ első három évét a belső huzakodás jellemezte. Az első kongresszuson a helyzetteremtők és a tájba simulók egymásnak feszülését azzal sikerült strukturálisan feloldani, hogy mindkét tábor prominense meghatározó és fontos pozíciót kapott: Domokos Géza lett az elnök, Szőcs Géza pedig a főtitkár. A szervezet politikai arcélét azonban Domokos Gézának sikerült meghatározni. Hasonló megoldás született egy évvel később a második kongresszuson, ahol Domokos Géza mellé autonomista többségű elnökséget választott a szervezet legfőbb fóruma, amelynek keretében viszont az elnököt ismételten leszavazták, s a magas rangú testület az autonómiaprogram koncepcióját kigyöngyöző fórummá vált.
A Küldöttek Országos Tanácsa és a két parlamenti frakció 1992. október 25-i együttes ülésén ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári Nyilatkozattal – amely első ízben szögezte le letagadhatatlanul és elhallgathatatlanul az erdélyi magyarság autonómiaigényét – úgy tűnt, sikerült megteremteni a további politizálás elvi alapját. Megalakult az RMDSZ minden irányzatát tömörítő Egyeztető Kerekasztal, amely kidolgozta az 1993 január közepére összehívott harmadik RMDSZ-kongresszus számára a szervezet két legfontosabb dokumentuma, az alapszabályzat és a program autonómiaelvű módosítási javaslatait. Sem Szőcs Géza, sem Domokos Géza nem vállalta a jelölést a szervezet elnöki tisztségére, a két esélyes jelölt Markó Béla és Tőkés László volt. Az autonomisták derékhada úgy vélte, ha átengedi az elnöki pozíciót a másik oldal jelöltjének, azzal véget vet a bizalmatlanság korszakának, s nagyobb esélyt ad a nemzeti önkormányzat közös kiépítésének. Tőkés László jelöltségének az volt az értelme, hogy ha az addigi kollaboránsok megtorpedózzák a sorsmeghatározónak hitt módosítási csomagot, Temesvár hőse nem lép vissza, s minden bizonnyal megnyeri az elnökválasztást. Naivitásunkat jelzi, hogy akkor még nem merült fel bennünk a lehetőség: az RMDSZ-t lehet úgy vezetni évtizedekig, hogy a gyakorlati politika és a program között éles és állandósított ellentmondás feszül. A remény esztendeje volt 1993.
Húsz évvel ezelőtt sokunkban élt a remény, hogy a közösségi energiák optimális kihasználásával a politikai pluralizmust az RMDSZ intézményi keretén belül tartva megteremthetjük „az államot az államban”, saját önkormányzatunkat, amely közjogi kompetenciákat is nyer majd, ha kellő politikai nyomást tudunk gyakorolni a román hatalomra. Az elmúlt negyedszázadban ez volt az erdélyi magyarság legeseménydúsabb esztendeje. A brassói kongresszus elfogadta az új programot és alapszabályzatot, elnöknek választotta Markót, megalakult az RMDSZ belső parlamentje, a Szövetségi Képviselők Tanácsa, a kormány szerepét betöltő Ügyvezető Elnökség, a bírói hatalmi ágat képviselő bizottságok. Lezajlott az első nagy belső vihar, a „finom eszközökkel végrehajtott etnikai tisztogatás vitája”, sor került Románia Európa Tanácsi felvétele előtt a neptuni találkozóra, annak nyomán egy máig tartó sajtópolémiára (az egyik főszereplő, Tokay György a Nyugati Jelen című napilapban egy héttel ezelőtt állt ki büszkén akkori szerepvállalása mellett), végül pedig az ügyet formálisan lezáró SZKT-nyilatkozatra. Érdemes húsz év távlatából a felgyűlt politikai tanulságokkal felvértezve feleleveníteni és elemezni a húsz esztendővel ezelőtt történteket. Örök vita, hogy az embereknek és közösségeknek van-e tényleges történelemalakító erejük. Spinoza szerint, ha az eldobott kőnek öntudata lenne, azt hinné, saját akaratából repül. Mások, így e sorok írója is úgy véli: van szabad akarat, van történelmi mozgástér, sőt, ahogyan Orbán Viktor fogalmazott, „akaratból épül fel a világ”. A jövőre irányuló elképzeléseink megalapozottsága érdekében, történelmi események vonatkozásában körbe lehet járni a történészeket amúgy irritáló, „mi lett volna, ha” típusú kérdéseket is. Induló cikksorozatunk erre vállalkozik.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Megszámláltattak a szórvány napjai?

Épül a Szeged–Temesvár „kulturális híd”
A Csiky Gergely Színház előcsarnokában csütörtökön bemutatták a Virtuális Színház – Kulturális Híd című, 274 000 eurós, határon átnyúló magyar–román színházi projekt eddigi eredményeit.
Balázs Attila színházigazgató a bevezetőben elmondta: a színházi projektben 24 temesvári és 22 szegedi fiatal vesz részt, akik 2012 októberétől 2013 márciusáig 200 órás mentori programban vettek részt. A tehetséges fiatalokkal egy virtuális színházi produkciót hoznak létre, Caroll Lewis Alice Csodaországban című műve nyomán, amelyet 2013. június 10-én egyszerre mutatnak be Szegeden, Temesváron és online közvetítéssel az interneten. A virtuális előadást Kedves Emőke rendezi Molnos András Csaba színművész közreműködésével, a produkcióban résztvevő csapat koordinátora Ştefan Iordănescu rendező. Az előadás zenéjét az UNITER díjas Cári Tibor szerezte. Az előadás díszleteit és kosztümjeit a Temesvári Egyetem Művészeti és Design szakának tanárai és hallgatói tervezték.
A sajtótájékoztatón Kedves Emőke rendező elmondta: az Alice című előadás angol nyelvű lesz és úgy találták ki, hogy a szegedi és a temesvári színházteremben, illetve a számítógép előtt ülő nézők egyaránt élvezhessék. Alice úgy bolyong Csodaországban, hogy felváltva bukkan fel a szegedi, illetve a temesvári díszletek között, ezért hét kislány alakítja: egyikük lesz a valóságos Alice, a többi hat a temesvári és a szegedi jelenetekben jelenik meg, felváltva, a csodaországbeli események során. A bonyolult alkotási folyamatról Ştefan Iordănescu rendező beszélt, aki szerint olyan műszaki akadályokkal kellett megküzdeni, amelyek messze túlnőnek egy közönséges skype-kapcsolat vagy egy videokonferencia során fellépő technikai problémákon. Iordănescu szerint a projekt során egy olyan kiváló csapat kovácsolódott össze, amely képes lesz a jövőben is színvonalas európai kulturális projekteket megvalósítani. „Ha Temesvár Európa Kulturális Fővárosa szeretne lenni, akkor több ilyen jellegű csapatra támaszkodva érhet el komoly eredményeket” – mondta Ştefan Iordănescu. Kíváncsian várjuk a június 10-ei Alice című virtuális színházi előadást, amely a színház és az informatika összekapcsolásának eddig feltáratlan lehetőségeit kiaknázva hozza létre a „kulturális hidat” Szeged és Temesvár testvérvárosok között. A virtuális színházi előadás színvonalas műszaki hátterét a Csiky Gergely Színház szegedi partnere, az Inno-Motive Nonprofit Kft. biztosítja.
Pataki Zoltán.
Nyugati Jelen (Arad).

Fegyelmezetten élni, a nemzeten segíteni
„A halál egyforma. Mindegy, hogy fagyhalál, éhhalál, golyó által hal meg valaki vagy a gázkamrában; mi sem önként mentünk a harctérre, minket is vittek. Belesodródott az ország egy háborúba, és mi tettük, amit kellett, amit lehetett, és amit a becsület megkívánt: védtük a hazánkat.” Beszélgetés Szőts Dániel sepsiszentgyörgyi orvossal, közíróval. (Orvos, közíró. 1925-ben született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte. Az érettségi után behívták katonának, 1944-ben a szovjet fronton megsebesült, hadifogságba esett; hazatérése után elvégezte a marosvásárhelyi orvosi egyetemet. Öt évig körorvos, majd Sepsiszentgyörgyön tiszti főorvos. Több kiadványban jelentek meg közéleti írásai és szakdolgozatai. Kötetei: Sohasem felejtem el, Úz völgye térsége 1944 kora őszén, Sorsok napfény és sötétlő árnyak között, Hatvanöt év meg nyolc esztendő, Múltam emlékei.)
– A család, az iskola és a közéleti szerepvállalás határozta meg eddigi életét. Kovásznainak tartja magát, de évtizedek óta Sepsiszentgyörgyön él, erdőmérnöknek készült, mégis az orvostudományt választotta. Hogy látja, milyen hatással volt az Ön és családja életére a történelem?
– Háromszékinek és kovásznainak tartom magam. A családunk Kőrösről származik, ott kaptunk ármálist, nemesi levelet. A Szőtsök Rákóczi-pártiak voltak, a nagymajtényi fegyverletétel után elhagyták Kőröst, az egyik ősünk az 1700-as évek elején átköltözött Kovásznára, azóta kovásznaiak vagyunk. Jelenleg a bátyám nagyobbik fia és a családja élnek Kovásznán, a többiek elköltöztünk, én először Csíkba, majd Sepsiszentgyörgyre kerültem. Második hazámnak Sepsiszentgyörgyöt tartom, hiszen itt élek már több mint hetven éve. Édesapám magyar időben, 1940–1944 között Kovásznán volt főerdőmérnök. Az ő nyomdokain haladva, miután 1943-ban a Székely Mikó-kollégiumban leérettségiztem, elmentem Sopronba, fel is vettek, két hétig látogattam az erdőmérnöki kart. Oda jött utánam a behívó egy fenyegető levél kíséretében, miszerint a tanulmányi szabadság iránti kérelmemet elutasították, ez ellen fellebbezéssel nem élhetek. Ott kellett hagyjam az erdőmérnöki egyetemet, és bevonultam katonának. Két évig szolgáltam, megjártam a frontot, megsebesültem, mire a fogságból hazaértem, Erdélyt visszacsatolták Romániához. Romániában akkor nem volt erdőmérnöki egyetem, de éppen akkor nyílt meg Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem, amelynek orvosi karát leköltöztették Marosvásárhelyre, és én akkor döntöttem el, hogy orvos leszek.
– Sok szállal kötődik ma is a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumhoz, a véndiák-társaság elnöke, Hatvanöt év meg nyolc esztendő címmel könyvet is írt az iskoláról. Mit kapott ettől az alma matertől?
– Édesapámnak köszönhetem, hogy mikós diák lettem, ő is, a bátyja is ott tanult, a bátyámat és engem is oda íratott, mint ahogy én is a lányomat és a fiamat. Családi hagyomány a Székely Mikó Kollégium. Egyenes, becsületes, fegyelmezett közösségi szellemet kaptunk ebben az iskolában. A nagyobb diák nevelte a kisebbet, íratlan törvény volt, hogy negyedik osztályig, amíg nem konfirmáltunk, nem viselhettünk hosszú nadrágot, csak rövidet vagy buggyosat. Most sem szégyellem, hogy a konviktusban tízéves első gimnazistaként megmostam a mosdótálban Ferenc úr, a szobafőnököm lábát. Aztán amikor én lettem nyolcadikos és szobafőnök, nekem is megmosták a lábamat. Nem haragudtunk ezért egymásra. Mindig elmondom, hogy a munka iránti szeretetet, a tudomány iránti tiszteletet, Istenben való bizalmat, a haza, szülőföld iránti hűséget, egészséges közösségi szellemet tett a tarisznyánkba a Mikó. Beke György kiváló író, akit nagyon szerettem, Magyarországra történt kitelepedése után azt írta, hogy parasztkollégium a Székely Mikó. Akkor válaszoltam neki, hogy Gyuri, ilyent ne mondj, mert mi parasztnak azt neveztük, aki műveletlen és rosszmájú, a Mikóban az arany- és ezüstkalászos székely gazdák gyerekei jártak. Szerte a világba szétszóródtak a mikós diákok, de az is viszi magával a mikós szellemet, aki Pesten vagy New Yorkba él; érzi, hogy összetartozunk. Ma már nem éppen olyan a mikós szellem, mint régen, de nem is lehet, hiszen mi akkor egyenruhát, egyensapkát, karszalagot viseltünk, a konviktusban minden év elején friss szalmával megtöltöttük a szalmazsákunkat, és egész évben azon aludtunk. De a lényeg ma sem változott.
– Az Úz völgyi harcok veteránjaként több könyvet is írt a háborúról. Hogy emlékszik a katonaévekre, a frontszolgálatra?
– A katonaság szigorú, kemény kiképzést jelentett. Emlékszem, három szegény falusi gyerek is volt velünk, nem bírták a súlyos fegyelmet, hazaszöktek, a tábori csendőrök hozták vissza őket. Számunkra, akik a Mikóban éltünk tíz évestől tizennyolc éves korunkig, az ottani nevelés, a mindennapos életforma olyan edzést jelentett, hogy nem volt már teher a katonai kiképzés vagy a frontszolgálat. A Mikóban is reggel hatkor volt ébresztő, este kilenckor takarodó. Reggelire nem tejeskávét ettünk kaláccsal és habcsókkal, hanem köménymagos levest, este túrós puliszkát, tehát hozzászoktunk a fegyelemhez, a szerény étkezéshez, ez segített át a nehéz háborús viszonyokon, a frontszolgálaton és a fogságon. Mára az Úz völgye éppen olyan zarándokhely lett, mint Csíksomlyó, a Perkő, a Nyergestető vagy néhány éve Gyimesbükk. Minden évben elmegyünk augusztus 26-án az Úz völgyébe, emlékművet is emeltettünk ott, ahol először betörtek az oroszok. Tavaly 120 sátort számoltam össze, jöttek Magyarországról, Kárpátaljáról. Az első világháborúban a 11. Munkácsi Gyalogezred harcolt az Úz völgyében, az elesetteknek hadi kápolnát építettek, most is áll. Tavaly jöttek a munkácsi magyarok, és zsákban hozták a hazai földet elesett honfitársaik sírjára.
– Volt-e hatással később például az orvosi hivatására vagy közéleti szerepvállalására, értékrendjére, hogy harcolt a fronton?
– A halál egyforma. Ezért haragszom azokra, akik azt mondják, más a holokauszt, és más a harctéren elesett katonák sorsa. Nem igaz. A halál egyforma. Mindegy, hogy fagyhalál, éhhalál, golyó által hal meg valaki vagy a gázkamrában, mert mi sem önként mentünk a harctérre, minket is vittek. Belesodródott az ország egy háborúba, és mi tettük, amit kellett, amit lehetett, és amit a becsület megkívánt: védtük a hazánkat. Nem lehet semmit különválasztani. Az oroszok tudták, hogy az Úz völgye sebezhető pont, sokkal gyengébben van felszerelve, mint északra a Gyimesi-szoros vagy délre az Ojtozi-szoros. Persze a Gyimesi- és az Ojtozi-szoros is elesett, áttörték a védelmet, ez elkerülhetetlen volt, hiszen 1942 decembere után Sztálingrádnál megfordult a hadiállapot, és az oroszok Berlinig meg sem álltak. Tudtuk ezt akkor mi is. De nem azt néztük, hogy fizetnek-e nekünk, zsoldoshadsereg vagyunk, vagy sem, mi védtük a hazánkat, nem mentünk sehova, itt a Kárpátoknál vívtuk a harcot. Tizennyolc–tizenkilenc évesek voltunk. Van egy széles körben elterjedt tévedés: minket gyakran leventekatonáknak neveznek, holott nem voltunk azok. Mi az 1924 és 1925 között születettek előrehozott korosztálya voltunk: rendes katonák. A leventekatonák azok a szerencsétlen gyerekek voltak, akik 1926, 1927, sőt 1928-ban születtek, és bevitték őket mint leventéket, majd kiképzés nélkül bedobták a frontharcokba. Az Úz völgyében Aklosnál, Szentmártonnál, Pottyandnál meg tudtuk állítani a hős szovjet hadsereget, két hétig tudtuk védeni ezt a vonalat, majd szeptember 11-én este kaptuk Pottyandnál a parancsot, hogy vonuljunk vissza a Maros völgyébe, mert bekerítettek bennünket. Szeptember 8-án elesett Sepsiszentgyörgy, a kászoni erőd, az Ojtozi-szoroson is bejöttek az oroszok, muszáj volt visszavonulni.
– A diktatúra évei alatt került-e összeütközésbe a hatalommal, amiért minden évben kijárt az Úz völgyébe, és megemlékezett az elesettekről?
– Én nem, de az egyik barátomat behívták a Szekuritátéhoz, mert valaki besúgta. Aztán valahogy ez ellaposodott, és továbbra is jártunk az Úz völgyébe. Számomra a legszomorúbb, hogy 1995 óta, amikor felállítottuk az Úz-völgyi emlékművet, a titkosszolgálat minden évben lefilmezi a megemlékezést. Még mindig figyelnek, három évvel ezelőtt beidéztek Csíkszeredába, majd a sepsiszentgyörgyi rendőrségen is kihallgattak. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy korábban nem tettük, de azóta rendszeresen elénekeljük a székely és a magyar himnuszt. Nem hagyjuk magunkat! Megtartjuk a megemlékezést, amíg élünk. Nekem a nyolc év mikós diákélet adta az alapot, majd ezt folytatta a magyar honvédség. Belénk rögzült, hogy a hazát meg kell védeni, a magyarságtudat úgy belém ivódott, hogy később hiába jött a kommunizmus, a Szovjetunió, mindig az volt a fontos, hogy fegyelmezetten éljek, és próbáljak a nemzetemen segíteni. Ezért írtam, erre alapoztam a közéleti tevékenységemet is. Benedek Elek, Csutak Vilmos, Kós Károly, Orbán Balázs, Gábor Áron, Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor – mi tőlük tudunk szellemi erőt meríteni.
– Orvosi tárgyú szakdolgozatokat is közölt. Miért választotta szakterületének a közegészségügyet és a járványtant?
– Öt évig voltam körorvos, hét falu tartozott hozzám. Nem volt villany, aszfalt, jöttek utánam szekérrel, de fiatal voltam, bírtam. Gyimesfelsőlokon Gyimes egész völgyét egyedül kellett ellátnom. Aztán egyszer bevittek Csíkszeredába, akkor rajonközpont volt, és kineveztek a nemrég létesült közegészségügyi és járványtani központ élére. Azzal biztattak, hogy nem maradok ott sokáig, belgyógyász vagy röntgenorvos leszek. Amikor el kellett volna mennem röntgentanfolyamra, kisütötték, hogy nincs, aki helyettesítsen, így lemaradtam. Telt múlt az idő, jött egy törvény, hogy három év gyakorlat után lehet levizsgázni szakorvosnak, én már három éve dolgoztam közegészségügyi vonalon, és akkor Temesváron elvégeztem a szak-, később Bukarestben a főorvosi vizsgát. Nem bántam meg, hiszen azért akartam erdőmérnök lenni, hogy szabadon járhassak az erdőben. A közegészségügyi központban, vagy ahogy akkor mondták, a Sanepidnél állandóan terepre kellett mennem, tehát nem egy folyosón és nyolc kórteremben éltem le az életemet, mint egy belgyógyász vagy egy sebész, hanem Csíkban és Háromszéken is felkerestem minden falut. Kotormánytól Hetéig minden falu körorvosával jó barátságban voltam, megismertem a települések értékeit, hírességeit.
– Mivel foglalkozik jelenleg, közel a kilencvenhez?
– Idén lesz harminc éve, hogy a Székely Mikó Kollégium osztálytalálkozóján felállítottuk az első kopjafát a sepsiszentgyörgyi Vártemplom falai mellett. Ezzel hagyományt teremtettünk, így alakult ki a Székely Mikó-kopjafasor, amely már 77 kopjafát számlál. Idén lesz a hetvenéves érettségi találkozónk, ezt ünnepeljük június 22-én, de több évfolyam jelezte, hogy csatlakoznak hozzánk. Balázs Antal, az ügyes kopjafadoktor vállalta, hogy felújítja a megrongálódott, tönkrement öreg kopjafákat. Megkértem a presbitériumot, hogy alakítsanak ki egy sétányt, ne kelljen mászkálni a várfal tövében. A Múltam emlékei című legújabb könyvemet a születésnapomon az árkosi Szentkereszthy-kastélyban szűk körben bemutattuk, akkor csak ötven darabot nyomtattunk, amit akkor el is ajándékoztam. Várom, hogy kiadják még háromszáz példányban, és akkor tartunk még egy könyvbemutatót Sepsiszentgyörgyön, a könyvtár Gábor Áron Termében. Nekem a génjeimben van az írás. Mikor kérdezik a barátaim, hogyan írok, azt szoktam válaszolni, nekem Isten diktál. Ezen aztán nagyokat nevetnek. De én mindenről írok, az én könyveimben nincs internet, csak a saját tapasztalataimat vetem papírra. Közben eljárok a szemészetre, és ellenőriztetem a három éve behelyezett pacemakeremet.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár).

Hiánypótló a magyar nyelvű tájépítészeti képzés
Az erdélyi tájépítészeti oktatás jövőjéről, a végzősök elhelyezkedési lehetőségeiről folytatott kerekasztal- beszélgetéssel zárult szombaton a Sapientia Egyetem marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kar kertészmérnöki tanszéke által immár második alkalommal megszervezett Erdélyi Kertész- és Tájépítész-konferencia.
A dr. Kentelky Endre adjunktus által vezetett beszélgetésen a tájépítészeti képzés helyzetéről, illetve azokról a nehézségekről esett szó, amelyekkel a szakma képviselői szembesülnek. A Sapientián ebben a tanévben indult a tájépítészmérnöki szak, ami úgymond hiánypótló, ugyanis jelen pillanatban Romániában nem létezik magyar nyelvű tájépítészeti felsőoktatási képzés. Ugyanakkor a román nyelven működő hasonló szakok száma is viszonylag kevés. Ezek tulajdonképpen az öt állami Agrártudományi Egyetem Kertészmérnöki Karán működő szakok (Bukarest, Craiova, Iasi, Kolozsvár, Temesvár). Ily módon a szak szervesen illeszkedik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szakkínálatába, amely piacképes szakok indítását vállalta fel. A cél olyan szakemberek képzése, akik megfelelő ökológiai, környezettudományi, agrártudományi (kertészettudományi), műszaki, építészeti és esztétikai ismeretekkel és kreatív tervezői készséggel rendelkeznek a tájépítészeti feladatkörök ellátásához, és jól felkészültek a kertépítészet, a településgazdálkodás, a települési környezetvédelem, a táj- és természetvédelem, a tájrehabilitáció, a tájtervezés, a regionális tervezés és a területfejlesztés területén. Elhangzott, hogy Marosvásárhelyen az alapozó tantárgyak megegyeznek a kertészeti szakon oktatottakkal, viszont a továbbiakban a tervezésre kell fektetni a hangsúlyt, ugyanis az akkreditáció elnyeréséhez követelmény, hogy a tantárgyak legalább ötven százaléka tervezési tárgy legyen.
Itthon is van igény tájépítészekre
Dr. Benedek Klára tanársegéd, a konferencia főszervezője elmondta, a helyi piacon is van igény tájépítészekre, egyre nagyobb a kereslet olyan szakemberek iránt, akik képesek a különböző intézmények parkjait, magánszemélyek udvarait szakszerűen rendezni. A képzés során a szakmai gyakorlatokat is úgy szervezik, hogy minél jobban felkészítsék a diákokat erre, például a Maros menti kastélyparkok restaurálásával is meg kell majd birkózniuk. Dr. Benedek Klára hangsúlyozta, a konferencia célja is az, hogy a hazai és külföldi szakemberek által megosztott tapasztalatok révén bővítsék a diákok látókörét, hiszen fontos, hogy hallgatóik megismerkedjenek a szakterület újdonságaival, a kutatások legújabb eredményeivel.
Aki dolgozni akar, megállja a helyét
A tájépítész szak még az elején jár, viszont a kertészmérnökin már végzett néhány évfolyam. Milyen arányban sikerült elhelyezkedniük a hazai piacon a pályakezdő kertészmérnököknek? – kérdeztük a főszervezőt.
– Kertészmérnökis diákjaink egy része saját vállalkozásba kezdett Vásárhelyen, Székelyudvarhelyen, számos példa van arra, hogy a végzős saját munkájával felépítette a jövőjét és sikeres vállalkozó. Kertészeti cégeik, kertrendezési vállalkozásaik vannak, de akad olyan is, aki különféle kultúrák telepítésével foglalkozik. Akik nem tudtak elhelyezkedni, azok általában az egyetemen sem teljesítettek úgy, ahogy kellett volna, hozzáállási gondok is adódtak. A kertészmérnökség kétkezi munka, dolgozni, küszködni kell. De más szakmákhoz viszonyítva nagyobb önállóságot biztosít a fiatalok számára. Több hallgatónk továbbtanul, mesterképzésre, doktoriskolába jelentkeztek, van mesterképzés Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron, Craiován, és magyar egyetem lévén, jó viszonyban vagyunk magyarországi szakirányú egyetemekkel, így egyesek ezeket választják. Vannak hallgatóink, akik vidéken élnek, eddig is gazdálkodtak, de úgy gondolták, szükségük van arra, hogy a képzésen elsajátított ismeretekkel kiegészítsék eddigi tapasztalataikat – vázolta fel a tapasztaltakat dr. Benedek Klára.
Százkilós harang kerül a toronyba
Szombaton, a konferencia utolsó napján Gagyi József antropológus moderálásával Harang a tájban címmel kerekasztal-beszélgetésre került sor. Mint ismeretes, a Sapientia kommunikáció szakának négy harmadéves hallgatója (Gidófalvi Tamás, Sófalvi László, Dobos Levente, Tóth Lehel), tanáruk, Gagyi József támogatásával, megálmodta a harangprojektet, adományokat gyűjtöttek, hogy az egyetem koronkai épületének tornyában egy harangot helyezzenek el. Mivel a projekt a végéhez közeledik, szombaton Gidófalvi Tamást, az egyik ötletgazdát arra kértük, számoljon be az eddigi eredményekről.
– Több mint hétezer lej gyűlt össze, ami pontosan egy százkilós harang öntéséhez elegendő. Eredetileg az öntést hétfőn szerettük volna elkezdeni, de végül még nem zárjuk le a projektet, mert jövő hétre egy koronkai támogató jelentős, 3-5 ezer lej közötti összeget ígért, ezért kitoltuk a határidőt. Eredetileg 300 kilós harangot szerettünk volna, de így is elégedettek vagyunk, magánszemélyek, vállalkozók is támogattak bennünket – számolt be a projekt menetéről az ötletgazda.
A harangot marosvásárhelyi mester fogja önteni, s a Sapientia koronkai épületének tornyában helyezik el. A hétvégi konferencia keretében sor került egy beszélgetésre ebben a témában, ugyanis a tájépítészek számára is téma, hogy a harang EMKE-díjjal miként szerepel mint szimbólum az egyetemi tájban.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely).