Dukrét Géza: A XVII. Partiumi Honismereti Konferencia
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2011. augusztus 26-a és 28-a között Mezőhegyesen, Békés megyében szervezte meg a XVII. Partiumi Honismereti Konferenciát. A rendezvény társszervezői voltak a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke és Mezőhegyes Önkormányzata. A konferencia fővédnöke Hende Csaba honvédelmi miniszter, védnöke Bartha Elek, a Debreceni Tudományegyetem tanszékvezető tanára és Kovács József parlamenti képviselő, kórházigazgató főorvos volt.
A Szózat eléneklése után Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Markovits Milán főhadnagy, tábori lelkész tartott áhítatot. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke köszöntötte a megjelenteket. Üdvözlő beszédet mondott Dénes Zoltán debreceni egyetemi docens, mint társszervező, Isaszegi János ny. vezérőrnagy, Bartha Elek tanszékvezető egyetemi tanár, Kovács József parlamenti képviselő, Bognár Levente, Arad alpolgármestere, Kovácsné Faltin Erzsébet, Mezőhegyes polgármestere, Borbáth Erika, a Magyar Művelődési Intézet főigazgatója, Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke, Révész Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke és Antalné Erdei Dóra, az Általános Művelődési Központ igazgatója. A konferenciát megtisztelte jelenlétével Hasas János az RMDSZ országos elnöksége nevében, valamint Tóth József emeritus professzor, a Pécsi Egyetem volt rektora és Balázsi József, Érsemjén polgármestere. Ezt követően átadták a Fényes Elek-díjakat. Az idén díjban részesült Wanek Ferenc (Kolozsvár), Makai Zoltán (Nagyvárad), Halász Péter, a Honismereti Szövetség tiszteletbeli elnöke (Gyimesközéplok). Az elnökség döntése alapján Höhn József megkapta posztumusz a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság tiszteletbeli tagsági címet. Az elismerő oklevelet és a tagsági könyvecskét özvegye vette át.
A konferencia fő témái: a védelmi rendszerek, a nagybirtokok és az ipar története a történelmi Partiumban és Bánságban. Az előadások sora hagyományosan a konferenciának helyt adó Mezőhegyes megismerésével kezdődött. Tóth József emeritus professzor (Pécs) Mezőhegyes és környéke földrajzi viszonyait, Dénes Zoltán (Debrecen) Mezőhegyes történetét ismertette, Starmüller Géza (Kolozsvár) a Partium Erdélyhez való kötődéséről és a partiumi várrendszerről értekezett, Isaszegi János (Budapest) pedig Mezőhegyesnek a török hódoltság alóli felszabadító harcokban játszott szerepéről beszélt. Ezután Dukrét Géza fényképeiből Pásztai Ottó fotókiállítást nyitott meg Épített örökségünk Bihar megyében címen. Ezt követően a társaság a várossal ismerkedett. Meglátogattuk Magyarország legnagyobb ménesét, s a műemlék épületeket, este pedig egy felemelő hangversenyt hallgattunk meg a helyi Szent György-templomban. Másnap délelőtt, programon kívül, Kovács Rozália egy műemlék elpusztítását ismertette: Érmihályfalva és Érsemjén határán, a határátkelő felé vezető úton egy, a 19. század közepe táján épült, egylyukú téglahidat romboltak le. Ezután Fleisz János és Fleisz Judit (Nagyvárad) Magyarország 20. század eleji gazdasági fejlődéséről, ezen belül a partiumi iparosodási törekvésekről, Dánielisz Endre (Nagyszalonta) Szalonta várának históriájáról, Pásztai Ottó és Makai Zoltán (Nagyvárad) pedig Bihar megye ipartörténetéről értekezett. Dukrét Géza (Nagyvárad) bemutatta a múlt század elején tevékenykedő iparteremtő nagyváradi személyiségeket, Puskel Péter (Arad) Arad ipari fejlődését ismertette a céhes élettől az ipari parkokig, Jancsó Árpád (Temesvár) az Arad–Temesvár vasútvonal történetéről és jelentőségéről értekezett, Kupán Árpád (Nagyvárad) Mezőtelegd ipartörténetét ismertette. Dénes Zoltán Nagybirtokok a Partiumban és a Bánságban címen tartott átfogó előadást, Vajda Sándor (Borosjenő) a világosi Bohus család birtokairól és szerepéről beszélt. Szabó István (Sarkad) a sarkadi cukorgyár szomorú történetét, Tácsi Erika (Temesvár) a temesvári nyomdákat mutatta be. Blazovits László egyetemi tanárnak (Szeged) a gyulai vár alkalmazottai számára 1520. május 11-én kiadott rendtartásáról szóló tanulmányát Kalmár Edit (Mezőhegyes) olvasta fel. Ujj János (Arad) az aradi vértanúk tiszteletére a Kárpát-medencében állított emlékműveket, emléktáblákat ismertette, mintegy felvezetve egyben az erről szóló, most készülő könyvét. Az utolsó előadást Merlák Zsuzsa (Mezőhegyes) tartotta, aki a város katonai és ipartörténeti emlékeit ismertette.
A konferencia tisztújító közgyűléssel végződött, amelyen Dukrét Géza elnök beszámolt az utóbbi négy év tevékenységeiről. A kiegészítő hozzászólások utáni tisztújításon Dukrét Gézát elnökké, Bara Istvánt (Szatmárnémeti) alelnökké, Mihálka Nándort ifjúsági alelnökké, Kiss Anna-Máriát pedig titkárrá választották. A napot záró polgári esten közreműködött Farkas Major Annamária előadóművész, operaénekes.
A harmadik nap szakmai kirándulással folytatódott Hódmezővásárhelyen, Széphegyi László építészmérnök vezetésével. Megtekintettük a református ótemplomot, a városházát és a Fekete Sas vigadót, Orosházán a Jézus szívének szentelt római katolikus templomban megkoszorúztuk gr. Széchenyi Miklós nagyváradi püspök sírját. Újkígyóson Harangozó Imre vezetésével megnéztük a Szűz Mária Szent Nevének tiszteletére szentelt templomot s a Wencheim család sírhelyét, valamint a népfőiskola gyűjteményét, Szabadkígyóson a Wenckheim-kastélyt. Gyulán Dénes Zoltán vezetésével megnéztük a városháza dísztermét, ahol az alpolgármester fogadta a társaságot. A konferenciát anyagilag támogatta a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke, a Debreceni Egyetem Hallgatói Önkormányzata, Békés megye és Mezőhegyes önkormányzata, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület.
Művelődés (Kolozsvár)

Hány személyt számoltak meg a nagyobb magyarlakta településeken?
Az Országos Statisztikai Hivatal adatai alapján a Transindex kikereste a legnagyobb magyar lélekszámú településeket, és azt, hogy melyikben hány személyt számoltak meg az október 20-31. között lezajlott népszámláláson. A tízezer lakos fölötti, számottevő magyar lakosságú települések listája: Kolozsvár 314 513
Temesvár 301 761
Nagyvárad 184 861
Arad 144 484
Marosvásárhely 131 753
Nagybánya 120 270
Szatmárnémeti 97 753
Zilah 56 838
Sepsiszentgyörgy 56 094
Csíkszereda 37 013
Székelyudvarhely 32 846
Szászrégen 31 273
Kézdivásárhely 18 468
Segesvár 27 706
Dicsőszentmárton 21 641
Nagykároly 19 458
Gyergyószentmiklós 17 350
Nagyszalonta 16 889
Kovászna 10 265
Szováta 10 234
Az INS felhívta a figyelmet, hogy ezek az adatok nem tekinthetőek véglegesnek. A mostani számok csak az adott településen megszámolt személyek számát mutatják, nem a településen élők számát. (hírszerk.)
Transindex.ro

Miért hiányzik a talapzatáról Telbisz Károly szobra?
Alig három hónappal felavatása után hiányzik a talapzatáról a Temesvár legnagyobb polgármesterének, Telbisz Károlynak a szobra. Telbisz Károly (1853–1914) mellszobrát 2011. augusztus 3-án leplezte le Gheorghe Ciuhandu temesvári polgármester a Személyiségek sétányán. 
A bronz mellszobor egy brassói művész, Laurenţiu Bâlcă alkotása. A városháza szóvivője, Flavius Boncea a Nyugati Jelennek azt nyilatkozta: Telbisz Károly szobrát azért távolították el a talapzatáról, hogy megtisztítsák. Ez valószínűtlennek tűnt, hiszen a szobrot alig három hónapja avatták fel…
Szekernyés János, a Képzőművészek Szövetsége temesvári szervezetének elnöke lapunknak elmondta: a szobor valójában azért hiányzik a Személyiségek sétányáról, mert a művész eleve elégedetlen volt az öntés minőségével és ragaszkodott hozzá, hogy öntsék újra az egykori temesvári polgármester mellszobrát. Laurenţiu Bâlcă ezt a szobrot „névjegyének” tekinti, ezért hajlandó lett volna saját költségén is újraönteti a szobrot. Augusztusban a városháza képviselői nem mentek bele az avató ünnepség elhalasztásába, de utólag a művésznek sikerült kieszközölnie az alkotás újraöntését és remélhetőleg egy-két héten belül a helyére kerül Telbisz Károly szobra.
Az óbesenyői bolgár családból származó Telbisz Károly 1885-től 1914-ig (29 évig!) volt Temesvár polgármestere, amely az ő idejében vált modern európai várossá. Polgármestersége utolsó éveiben Temesvárt a monarchia harmadik legjelentősebb városaként tartották számon, Bécs és Budapest után.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

7 millió alá csökkent Erdély népessége
Rohamléptekkel csökken Románia lakossága. Az október végén zajlott népszámlálás során az országban 19,599 millió személyt regisztráltak, bő 2,1 millióval kevesebbet, mint 2002-ben, amikor még 21,68 milliót találtak a népszámlálók.
A csökkenés még nagyobb méretű lehet, mivel a 19,6 milliós számba olyanokat is bevettek, akik több mint egy éve külföldön élnek. A végleges számot úgy számítják ki, hogy az októberben regisztrált 19,6 millió főhöz hozzáadják a bentlakásokban élő egyetemisták vagy a kaszárnyákban regisztrált katonák számát, viszont levonják a jóval jelentősebb tételt, a huzamosabb ideig külföldön tartózkodó személyek számát, ami akár milliós nagyságrendű is lehet. Ami olyan 19 millió körüli stabil lakosságot eredményezhet országos szinten, ugyanannyit, mint amennyit az 1966-os népszámláláskor regisztráltak az országban. Vagyis Ceauşescu erőltetett népesedési politikája fabatkát sem ér, Románia mai lakossága nagyjából ott forog, mint 45 évvel ezelőtt!
Erdélyi helyzetkép
A lakosság az ország 40 megyéjében és Bukarestben is csökkent, kivételt csupán Ilfov megye képez, ahol a növekedés nyilván a fővárosból kiköltözöttekre vezethető vissza. Az apadás mértéke azonban vidékről vidékre, megyéről megyére változik. A tágabb értelembe vett Erdély lakossága 6,64 millióra csökkent, míg 2002-ben még 7,22 millió volt. Vagyis kevesebb, mint egy évtized alatt Erdély népessége 8,1%-kal csökkent, ami kisebb az országos 9,6%-os fogyáshoz képest.
Megyékre és történelmi vidékekre bontva, a csökkenést a következő táblázat mutatja:
Régió/Megye Lakosság 2011 Lakosság 2002 Csökkenés aránya
(ezer főben) (ezer főben) (%-ban)
Partium 1779 1939 8,3
Arad 412 462 10,8
Bihar 559 600 6,8
Máramaros 472 510 7,5
Szatmár 336 367 8,5
Bánság 943 1011 6,7
Krassó-Szörény 288 333 13,5
Temes 655 678 3,4
Történelmi Erdély 3918 4273 8,3
Beszterce-Naszód 301 312 3,5
Brassó 530 589 10,0
Fehér 342 383 10,7
Hargita 305 326 6,4
Hunyad 410 487 15,8
Kolozs 675 703 4,0
Kovászna 211 222 5,0
Maros 541 581 6,9
Szilágy 226 248 8,9
Szeben 377 422 10,7
Erdély összesen 6640 7223 8,1
Amint a táblázatból is kiderül, a tágabb értelembe vett Erdélyben Temes megyében csökken legkevésbé a lakosság, csupán 3,4%-kal és Kolozs megyében az apadás az erdélyi és országos átlagnak felét sem érte el, ami nyilván Temesvár, illetve Kolozsvár gazdasági, tudományos és kulturális vonzerejének köszönhető. Beszterce-Naszód és a székelyföldi Kovászna megye is aránylag jól állnak, népességfogyásuk nem haladja meg az 5%-ot.
Ellenben Arad, Fehér, Szeben, Krassó-Szörény és különösképpen Hunyad megyében a csökkenés nemcsak az erdélyi, hanem az országos átlagot is meghaladja. Hunyad esetén majdnem duplája az erdélyi szintnek. Az aggasztó méretű fogyatkozás alighanem a súlyos gazdasági helyzetre vezethető vissza, a nehézipar immár két évtizedes válsága nyomán egyre többen próbálnak máshol – részben külföldön – boldogulni. A hasonló nehézipari adottságú szomszédos Krassó-Szörény szintén rendkívül magas népességfogyása mögött ugyanezek az okok húzódnak meg.
Erdély többi megyéjében – főleg Észak-Erdélyben – a fogyás mértéke a két véglet között alakult, többnyire az erdélyi és országos átlag alatt, vagy annak környékén.
Hunyadi mélyrepülés, avagy 50 év után Déva megelőzi Vajdahunyadot
Hunyad megyében a lakosság mindenekelőtt a városokban fogy, az erőltetett iparosítás ugyanis ide összpontosult. A nagyobb városok népességcsökkenését a következő táblázat mutatja:
Város Lakosság 2011 Lakosság 2002 Fogyás aránya
(%-ban)
Déva 57 565 69 557 17,2
Vajdahunyad 57 524 71 257 19,3
Petrozsény 35 239 45 195 22,0
Vulkán 25 036 29 748 15,8
Lupény 23 039 30 642 24,8
Petrilla 21 672 25 840 16,1
Szászváros 18 823 21 213 11,3
A Zsil-völgyi bányászvárosok roppant nagy népességfogyása még a kohászatra alapuló Vajdahunyadét is meghaladja. Amúgy a kohászváros lakossága 41 fővel kisebb, mint a megyeszékhelyé, ami azt jelenti, hogy 50 után ismét az adminisztratív jellegű Déva a megye legnagyobb városa. Eme státust a hatvanas évek elején, a Vajdahunyadot felpumpáló szocialista iparosítás fénykorában veszítette el.
Magyar kilátások
Az eddig nyilvánosságra került népszámlálási adatok (amolyan előzetes előzetese) azonban nem tartalmaznak adatokat a nemzetiségi viszonyokról, hiszen az erről szóló adatok feldolgozása még csak most kezdődött el. A magyarság létszámának változása azonban aligha térhet el lényegesen az Erdélyben tapasztalt össznépességi tendenciáktól. A megyei adatok pedig arra utalnak, hogy ha abszolút számban csökken is a magyarok száma, a magyarság népességen belüli aránya növekedik. A nagy számban magyarok által lakott megyékben (Bihar, Szatmár, Szilágy, Kolozs, Maros, Hargita, Kovászna) ugyanis a népességfogyás kisebb méretű, mint az erdélyi vagy az országos átlag. Ami alighanem arra utal, hogy a kolozsvári demográfusok mérsékelten optimista számításai nem alaptalanok. Remélhetőleg a dél-erdélyi szórványban sem lesz katasztrofális a helyzet.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Elkezdte működését az EMNT Szórványtanácsa
A Szórványtanács megalakulásával, annak konkrét struktúrájának, céljainak meghatározásával zárult a Konferencia az Erdélyi Szórványért második, brassói tanácskozása. A november 12-i eseményt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Brassó megyei szervezete a Brassói Magyar Napok keretén belül szervezte a Reménység Házában, olyan neves előadók részvételével, mint dr. Lélfai Koppány, a Bethlen Gábor Alapkezelő (BGA) Zrt. vezérigazgatója és Csete Örs, az Apáczai Közalapítvány igazgatója. A Szórványtanács alakuló ülését Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke vezette, a jelenlévők között szerepelt Bajtai Erzsébet nagykövetné asszony, Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese, Máté Sándor, unitárius lelkész, ifj. Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület elnöke, Boros Rezső, az Erdélyi Magyar Ifjak Szórványért szakcsoport tagja, Szász Ágnes, az Erdélyi Kárpát Egyesület brassói osztályának elnöke, valamint helyi vállalkozók és az EMNT területi szervezeteinek képviselői.
A Szórványtanács megalapítását hosszabb előkészítő munka előzte meg, melynek alapjait a május 13-14. között Temesváron lezajlott Szórvány és nemzetépítés című konferencia rakta le (itt született meg annak a szórványstratégiának a vitairata is, melyet Bodó Barna, a Magyar Állandó Értekezlet Szórvány Szakbizottságának elnökeként tett le a MÁÉRT asztalára).
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke az alakuló ülésen elmondta: „Az EMNT harminc Demokrácia-központtal, körülbelül száztíz munkatárssal rendelkezik, erre építhet az újonnan megalakult Szórványtanács.” A konkrét munkacsoportot viszont egy ennél szűkebb csapat képezi, melyet az EMNT szórvány-megyei szervezeteinek vezetői, illetve elismert szórványügyi szakemberek, köztük dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, dr. Erdei Ildikó, a Temes Megyei Civil Tanács elnöke, Gergely István „Tiszti”, a Lasarus Alapítvány elnöke, és nem utolsó sorban Szegedi László református esperes, a kőhalmi szórványközpont vezetője, akit a jelenlevők felkértek a Szórványtanács irányítására, dr. Kovács Lehel István, az EMNT brassói alelnöke titkári segítségével. „A diagnózis felállítása érdekében a közös problémák feltárása az elsődleges cél.” – jegyezte meg Szegedi László, miután megköszönte a bizalmat, kihangsúlyozva, hogy a szórványkérdést depolitizálni kell. Szegedi László aláhúzta, hogy az új munkacsoportból kihagyhatatlan az egyház, az iskola és a civilek, valamint újra be kell vonni a vállalkozói réteget, akik saját forrást is biztosítanak majd a munkacsoport programjaihoz.
A Szórványtanács munkáját máris elkezdte, – körülbelül egy év alatt kívánja feltérképezni a szórványmegyék településeinek jelenlegi helyzetét, valamint az ott élő magyarok problémáit –, személyes felkeresések, kérdőívezés, statisztikai felmérések előzik majd meg a konkrét megoldás-csomagot. 
Erdély.ma

Külön-külön szervezett szórványkonferenciát a hétvégén az RMDSZ és az EMNT
Fel kell mérni a szórványban élő romániai magyarság valós helyzetét, hogy megőrizhesse identitását, s hogy fékezni lehessen az asszimilációs folyamatot – e gondolatok jegyében foglalkozott külön-külön a témával a hétvégén az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT).
Kész a tervlajstrom. Déván elhangzott, az RMDSZ kiemelt célja az integrációs asszimiláció fékezése
Az RMDSZ a magyar szórvány napja alkalmából szervezett szórványkonferenciát Déván. Az erről kiadott zárónyilatkozatban a résztvevők emlékeztetnek: az RMDSZ 10. kongresszusa november 15-ét, Bethlen Gábor fejedelem születésének napját a magyar szórvány napjának nyilvánította, ennek alkalmából tanácskoztak Déván a szórványmagyarság helyzetéről. „Kiemelt célunk az intergenerációs asszimiláció fékezése, negatív hatásának csökkentése, valamint az átfogó nyelvi tervezés, az anyanyelv használati körének kiszélesítése” – olvasható a dokumentumban.
A konferencián utaltak azokra a programokra, amelyeket az RMDSZ indított útnak e célok érdekében. Megállapították: a szórványkollégiumok létrehozása, működtetésük és fejlesztésük segítése, a magyar diákok ingázását vagy bentlakását lehetővé tevő programok, valamint az ezekhez kapcsolódó, a tanárok ingázását segítő támogatások jelentős mértékben hozzájárulnak az anyanyelvű oktatás beindításához és megerősítéséhez olyan térségekben, ahol a magyar nyelvű oktatás feltételei nem biztosítottak. Az új oktatási törvény rendelkezései új megoldási lehetőségeket kínálnak a szórványban élő fiatalok anyanyelvű oktatására. A magyar házak rendszerének kiépítése megerősítette a szórványközösségek kulturális infrastruktúráját – olvasható a zárónyilatkozatban.
A konferencia résztvevői hasznosnak és fejleszthetőnek tartják a székelyföldi és más, többségében magyarok által lakott régiók, valamint a szórványban élő közösségek között kialakuló testvérkapcsolatokat, kulturális programokat.
Ugyancsak a hétvégén alakult meg az EMNT Szórványtanácsa, annak konkrét struktúráját, céljait a Konferencia az erdélyi szórványért második, brassói tanácskozása határozta meg. Az erről szóló közlemény szerint az új testület megalapítását hosszabb előkészítő munka előzte meg, amelynek alapjait a május 13. és 14. között Temesváron lezajlott Szórvány és nemzetépítés című konferencia rakta le. Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke az alakuló ülésen elmondta: az EMNT harminc demokrácia-központtal, körülbelül száztíz munkatárssal rendelkezik, erre építhet az újonnan megalakult Szórványtanács.
A konkrét munkacsoportot viszont egy ennél szűkebb csapat képezi, melyet az EMNT szórványmegyei szervezeteinek vezetői, illetve elismert szórványügyi szakemberek alkotnak, köztük Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, Erdei Ildikó, a Temes Megyei Civil Tanács elnöke, Gergely István, a Lasarus Alapítvány elnöke és Szegedi László református esperes, a kőhalmi szórványközpont vezetője, Kovács Lehel István, az EMNT brassói alelnöke.
„A diagnózis felállítása érdekében a közös problémák feltárása az elsődleges cél” – jegyezte meg Szegedi László, hangsúlyozva, hogy a szórványkérdést depolitizálni kell. Szegedi László aláhúzta, hogy az új munkacsoportból kihagyhatatlan az egyház, az iskola és a civilek, valamint újra be kell vonni a vállalkozói réteget, amely saját forrást is biztosít majd a munkacsoport programjaihoz. A Szórványtanács körülbelül egy év alatt kívánja feltérképezni a szórványmegyék településeinek jelenlegi helyzetét, valamint az ott élő magyarok problémáit.
Krónika (Kolozsvár)

Váradon ülésezett az MTA kolozsvári bizottsága
November 3-át, azt a napot, amelyen 1825-ben Széchenyi István felajánlotta birtokai egy évi jövedelmét a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) létrehozására, 2003 óta tekintik hivatalosan a magyar tudomány napjának. Ezért az MTA központi és regionális bizottságai minden év novemberében számos rendezvényt és konferenciát tartanak az anyaországban és a határokon kívül egyaránt. Ebből az alkalomból tartott kihelyezett testületi ülést a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében szombaton a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB), melynek teljes vezérkara jelen volt az eseményen. „Amióta a területi bizottság létezik Kolozsváron, minden év novemberében, valamikor a tudomány ünnepe környékén, kihelyezett ülést tartunk. Először Csíkszeredában kezdtük, majd voltunk Marosvásárhelyen és Temesváron, most pedig eljutottunk Nagyváradra” – mondta el köszöntőbeszédében Péntek János, a KAB elnöke, aki a tudomány mindenkori jelenlétét, valamint a nemzetek és régiók közötti tudományos együttműködés fontosságát hangsúlyozta ki felszólalása során. A KAB történetében egyébként először tegnapelőtt került kiosztásra egy tudományos érdemdíj.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Gyermekek határok nélkül: romániai és szerbiai együttműködés a magyar szórványban
Temesvár/Zenta/Budapest
Véghez közeledik az egyik romániai és szerbiai magyar egyesület európai uniós támogatással megvalósuló kezdeményezése, a Gyermekek határok nélkül. A szervezők még keresik a legjobban teljesítő diákok megfelelő jutalmazását.
A zentai "Ci-Fi" Civil Központ a temesvári Szórvány Alapítvánnyal közösen februárban kezdte el decemberig tartó programsorozatát, amelyben a román-szerb határ két oldaláról tíz romániai és tíz szerbiai bánsági település általános iskolás korú magyar anyanyelvű gyermekei vesznek részt.
A tízhónapos csapatvetélkedővel a szervezők célja színesíteni a magyar szempontból szórványnak számító kistelepüléseken élő gyermekek életét - mondta Kovács Katalin, a temesvári Szórvány Alapítvány irodavezetője és programmenedzsere az MTI-nek.
A programokon résztvevő több száz gyermeknek bábszínházi előadásokat, tudományos-, helytörténeti- és sportvetélkedőket szerveztek. A programsorozat december 3-án a vajdasági Zentán gyermekfesztivállal zárul.
Kellemes gondot okoz a szervezőknek, hogy az uniós pályázatban nem szerepelt a résztvevő csapatok díjazása, viszont az eddigi tapasztalataik szerint a gyermekek igényelnék ezt. Saját lehetőségeiken túl ezért a záró rendezvényig olyan támogatókat próbálnak felkutatni, akik jutalmul például ingyenes nyári tábort tudnak felajánlani a szerbiai és romániai szórványtelepülésekről érkező néhány magyar gyermekeknek.
A tíz hónapon át tartó programsorozatról és a szervezőkről részletesebb információt a www.banatkids.eu honlapon lehet találni.
MTI

Polgármesterek Paktuma – Tudatosság kerestetik
Bognár Levente alpolgármester a múlt héten, Brüsszelben írta alá a Polgármesterek Paktumát, amelyben Arad vállalta, hogy 2020-ig 20 százalékkal csökkenti a megyeszékhelyen a széndioxid-kibocsátást. Az aláírás azonban nem formalitás, kötelességeket ró a városvezetésre, önkormányzatra.
– Arad része annak a közös, az olasz Vicenza város által koordinált közös pályázatnak, amelynek keretében pénzforrást kap a széndioxid-kibocsátás csökkenését elősegítő akcióterv kidolgozására – magyarázta az alpolgármester a Paktum gyakorlatba ültetésének körülményeit.
– Nagyon fontos volt számunkra a közös pályázatban való részvétel, hisz Romániából rajtunk kívül csak Temesvár és Gyulafehérvár került be az úgynevezett „Conurbant” Projektbe. Számos tárgyaláson, megbeszélésen vettem már részt, most pedig vezetésemmel egy csoport alakul ki Aradon, amely koordinálja majd az akcióterv végrehajtását. Azt szeretném, hogy ebbe a csoportba kizárólag környezetvédelmi vagy a környezetvédelemért konkrétan fellépő szakemberek kerüljenek, például, a CET hőerőműből, a közlekedési vállalattól, tervezőirodákból. Az akcióterv keretében kötelességünk lesz kitölteni egy állapotmeghatározó-felmérőt, amelyből aztán pontosan kiderül, hogy Arad hol áll a széndioxid-kibocsátás terén, mit kell tennie ennek csökkentéséért – folytatta az ismertetést Bognár, elmondva még, hogy az általános statisztikai adatok megszerzése a legkisebb probléma, gond lesz viszont annak megállapítása például, hogy a magánházak saját fűtése mennyivel járul hozzá a város szénmonoxid-kibocsátásához.
Az aradi alpolgármester úgy véli, a lakosság tudatossá tétele alapfeltétele a vállaltak teljesítésének.
– A brüsszeli tanácskozáson olyan városok polgármesterei szólaltak fel, amelyek évtizedek óta tudatosan próbálják és akarják csökkenteni a széndioxid-kibocsátást. Nagyon érdekes volt Varsó polgármesterének beszámolója, ő elmondta, hogy a főváros többek között 186 darab takarékos villamost vásárolt 300 millió euróért, egy milliárd euróból fejlesztették a metróhálózatot, pénzt adtak lakásszigetelésre, leállították a széntüzelést. De meghallgathattuk egy belga kisváros polgármesterét, aki bejelentette, hogy széndioxid-kibocsátás szempontjából a település semlegesnek számít, vagy Manchester polgármesterét, aki arról beszélt, hogy 18 millió tonnával csökkentették a város széndioxid-kibocsátását, 1600 magáncéget sikerült megnyerni a program számára – sorolta a pozitív európai példákat Bognár, hozzátéve, hogy ehhez tudatos hozzáállás kell már gyermekkortól kezdve.
Arad számára most az a kérdés, hogy meglesz-e a politikai akarat az aláírt paktumban vállaltak végrehajtására, mit tudnak majd megvalósítani az akciótervből. A környezetvédelmi „labdát” a Régiók Tanácsa feldobta, eddig 1600 európai város „kapta el” – köztük Arad is –, és várhatóan tíz év múlva éreztetni fogja hatását.
Irházi János
Nyugati Jelen (Arad)

Sok cinkos áldozat vár még leleplezésre
Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az Európai Parlament alelnökével, volt református püspökkel szekuritátés dossziéjáról és a vontatottan haladó átvilágításról
- A rendszerváltás óta huszonegy év telt el, és a volt kommunista állambiztonság, a szekuritáté viselt dolgai jórészt ma is tisztázatlanok. Miben látja ennek okát? – A romániai rendszerváltozás felemásságából származó rendkívüli gond az volt, hogy a kilencvenes években a szekuritáté üldözöttei és a rendszerváltoztatók kerültek hátrányos helyzetbe. Olyan posztkommunista, szekurista társadalom váltotta a Ceauşescu-rendszert, ahol a szekuritáté rövid időn belül láthatatlan hadosztályként tért vissza a társadalmi, politikai életbe képviselői és információs hálózata révén. A múlttal való szembenézés elmaradt, hiszen a volt titkosszolgálat és a volt nomenklatúra uralta a közéletet, ők szabták meg az érvényesülő irányt.
– Ez miben nyilvánult meg? Mennyire lehetett a kilencvenes évek első felében szóba hozni az átvilágítás szükségességét?
– Ahelyett, hogy mi kértük volna számon a bennünket üldöző titkosszolgák dicstelen tevékenységét – magának a szekuritáténak a tevékenységét –, az átkeresztelt, de valójában újjáalakult román titkosszolgálat lendült kemény ellentámadásba: kikezdte azokat, akiket a kommunizmus idején üldözött. Magam is abba a helyzetbe kerültem, hogy védekeznem kellett a nemtelen vádakkal szemben: megpróbáltak besározni és kollaboránsnak kikiáltani. A megtisztulás folyamata, az igazságtétel defenzív helyzetből indult. A láthatatlanul továbbélő szekuritáté a lejáratás, a kompromittálás, a megfélemlítés és a zsarolás módszereit használta, akárcsak 1989 előtt: ő felügyelte a levéltári anyagokat, az információs kapcsolatokat, ő rendelkezett a HÁLÓZATOKKAL. A kilencvenes években lehetetlen helyzetbe kerültem, mert nem tudtam védekezni, nem állt rendelkezésemre semmilyen eszköz, a titkosszolgálati levéltárakhoz nem lehetett hozzáférni. Akármit ragadtak ki dossziémból, nem volt védekezési lehetőségem, semmilyen dokumentummal nem tudtam az ellenkezőjét bizonyítani. E fonák helyzetnek tulajdonítható, hogy tíz évig kellett várni az átvilágítási, vagyis az úgynevezett Ticu-törvényre. – A törvényalkotó eredeti elképzeléséhez képest az elfogadott Ticu-törvény a vártnál vérszegényebbre sikeredett. Ez mennyire jelentette a múlttal való szembenézés kezdetét? – A Ticu-törvénynek óriási jelentősége volt, mert hosszú évek után valamilyen mértékben végre megvalósult a titkosszolgálati levéltárakhoz való hozzáférés. Ekkor kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt átvilágítása. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület az elsők között élt a lehetőséggel: innentől kezdve már nem csak elméleti, politikai követelés volt az átvilágítás, hanem a gyakorlatban is lépéseket tudtunk tenni a megvalósításáért. – Ön is hozzájutott egykori szekuritátés dossziéjához. Miként szembesült a benne leírtakkal? A dossziéjában azt találta, amire számított?
– Ha jól emlékszem, húsz kötetre terjedő, tizenvalahány ezer oldalnyi irathalmaz került két-három részletben a kezembe. A dosszié vegyes képet mutat: sok benne az olyan fajta salátairat, mint a lehallgatási jegyzőkönyvek magyarul és románul, vagy csak román fordításban, amelyek szinte napi részletességgel mutatják be a diktatúrában megélt hétköznapjaimat. Ezek számomra érdekes anyagok: megtudom belőlük, hogy mivel foglalatoskodott a feleségem a konyhán, milyen csínytevései voltak a kicsi Máté fiamnak, mikor mentem be a szobába, mikor jöttem ki a konyhába, milyen hangulatban volt a család. A krumplipucolástól az összeszólalkozásig minden aprólékos pontossággal szerepel a jegyzőkönyvekben. Családi dokumentumkönyvet lehetne ezek alapján írni, függetlenül a titkosszolgálati információktól. Sajnos nem volt még időm elmélyülni benne. A többi anyag egy-egy nagy kampányakció köré csoportosul.
– Tudna-e egy-két ilyen akciót említeni, amit a szekuritáté felgöngyölített? – Többek között az Ellenpontok nevű szamizdat folyóirat körüli szekuritáté-akcióról készült egy igen részletes titkosszolgálati anyag. Az Ellenpontokban az egyházi cikkek jelentős részét én írtam. Szőcs Géza, Molnár János volt lelkészkollégám, jelenleg szegedi egyháztörténész, Tóth Károly és Ara-Kovács Attila szerepeltek benne. Az akciót teljes részletességgel tükrözi a titkosszolgálati iratanyag. Hasonlóan a dési egyházi szolgálatom, az ifjúsági tevékenységem is részletekbe menően szerepel a szekuritáté feljegyzéseiben. A besúgók tájékoztatása alapján áll össze a kép: a dosszié lapjairól kirajzolódnak a dési magyar kapcsolatok egyházi és városi vonatkozásai egyaránt. – Egy ilyen dosszié bizonyára hemzseg a besúgók jelentéseitől, hiszen a titkosszolgálati munka nélkülözhetetlen „kellékei” voltak. Kíváncsi volt arra, hogy környezetéből ki jelentett önről? – A szekuritáté elég jól fedezte a besúgóit. Valójában azonban nem volt tétje a Biblia-körökön és a kulturális rendezvényeken elhangzó beszélgetéseknek. A szekuritátét professzionális voluntarizmus jellemezte: nagy mennyiségű iratot kellett gyártani, fékezni kellett az emberi kapcsolatok kiépülését, gátat akartak szabni az ifjúság gyülekezeti életbe való bekapcsolódása elé. Inkább a vergődő kisemberi kapcsolatok, a kollégák, a barátok kínjai tükröződnek a dosszié lapjain. Kisstílű besúgói voltak a szekuritáténak, hiszen igazából nem is volt mit besúgni. Környezetemből mindenkit behurcoltak, mindenkinek a szájába adták, hogy mit írjon le. Nem voltak kiemelkedő, nagy besúgóim: akiket meghurcoltak, mindenki mondott valamit, aztán amikor elengedték őket, mindenki mindent elmesélt a többieknek. Egy bizalmi rendszer alakult ki közöttünk, mindig figyelmeztettük egymást. De a dosszié sok fejezetéről beszélhetnék. Érdemes kiemelni a teológiai életről szóló részt, hiszen a megfigyelésem már diákként elkezdődött. Molnár János ezt feldolgozza a Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvében. A teológián komoly besúgói rendszer működött: a megfigyelés szűk rétegre terjedt ki, emiatt könnyebb munkája volt a titkosszolgálatnak. Nem kellett Dés, Brassó vagy Temesvár nagyságú körben szétszóródni: egy szűk körre koncentrálva valósággal rávetette magát az egyház jövendőbeli papjaira. – A szekuritáté célkeresztjében tehát kiemelt helyen szerepelt a teológia. Sok lelkészt már itt beszerveztek? – Sajnos elég jelentős számú kollégám vált besúgóvá: évfolyamonként legalább négy-öt ember dolgozott a kommunista titkosszolgálatnak, akiket később le is lepleztünk. Egy részükre a rendszerváltás után, püspökként bukkantam rá: róluk átvilágítási jegyzőkönyvek készültek, amelyeket közzé is tettük. Többjük már elmenekült az országból. A szekuritáté kiemelt figyelemmel dolgozott a teológián, sok teológust megkörnyékeztek. Ez is bizonyítja az egyház kiszolgáltatottságának drámai lenyomatát. „Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj” – ez a bibliai példázat érvényesült a szekuritáté és az egyház kapcsolatában. A lelkipásztorok lejáratása, beszervezése által próbálták aláaknázni, meggyengíteni a gyülekezetet. A kommunista időkbeli püspök ahhoz is hozzájárult, hogy hatalmas lelkészhiány alakuljon ki. Amikor 1990-ben püspök lettem, több mint száz lelkészi állás volt betöltetlen. Az egyház elleni támadás két fronton bontakozott ki: egyfelől a hatalmas lelkészhiány, másfelől a kölcsönösen gerjesztett félelem és bizalmatlanság próbálta aláásni az egyházat.
– A rendszerváltás után ön kezdeményezte elsőként az egyházi átvilágítást. Hogyan fogadták ezt az egyházban? – Az a legnagyobb baj, hogy nem csak a szekuritáté utódszervezeteivel, illetve ezek nacionalista köreivel találtuk szembe magunkat, hanem a magyar egyházakban, az erdélyi magyar közéletben sem tisztázódott az átvilágítás fontossága. Nem pusztán arról van szó, hogy kíváncsiak vagyunk egykori besúgóinkra. Az átvilágítás nem egy steril, becsületbeli kérdés: elmaradása a rendszerváltozás és a mindennapi társadalmi élet folytonosságában jelentett problémát. Azzal, hogy a titkok nem derültek ki és a besúgók nem vallottak színt, a bizalom nem állt helyre.
– Az emlékezet mindig megszépíti a múltat. Van, aki lezárná ezt az időszakot: sokan úgy vélekednek, hogy ma már nincs gyakorlati haszna az átvilágításnak… – Engem is kevésbé érdekel, hogy kik voltak a hetvenes, vagy nyolcvanas évek magyar besúgói, az viszont érdekel, hogy egyházamban, a lelkészi társadalomban, a presbitériumokban, az egyházkerület vezetőségében, az egyházmegyék szintjén hányan vannak még, akik őrzik a titkot, akik zsarolhatók, vagy akik ma is folytatják ezt a tevékenységet. Aktuálpolitikai, egyház-politikai és nemzetpolitikai fontossága van annak, hogy kiderüljön az igazság. Amíg ez nem derül ki, az olyan, mint az elgennyesedő seb, amit nem takarítanak ki, így tovább fertőződik, és nem gyógyul meg. Sőt életveszélyes fertőzés kiindulópontja lehet. Az erdélyi magyar közélet, az egyházi élet megtisztítása a gyógyulás előfeltétele. Ezt kevesen látták be, erről hosszú ideig nem akartak beszélni. – Volt olyan időszak, amikor úgy érezte, hogy az átvilágítás ügyével egyedül maradt? – Igen, volt ilyen időszak. A múlt feltárásának igazából nem volt támogatottsága. Noha sok idevágó határozatot szavaztak meg, utána a „fogjuk meg és vigyétek” magatartás lett a jellemző... Gyakran egyedül maradtam. 2001-ben, amikor vége lett a Csiha-korszaknak – Csiha Kálmán püspök ellene volt minden átvilágításnak –, és Pap Géza lett az erdélyi egyházkerület új püspöke, a zsinatban elindult a múlt feltárására irányuló munka. Nagy hibának tartom azonban, hogy a 60:40 százalékos erdélyi-királyhágómelléki összetételű zsinatban az általunk előterjesztett keményebb átvilágítási szabályt a többség leszavazta. Helyette egy enyhébb, semmitmondó szabályozást fogadtak el, amely magvában elhalt, ahogy megszavaztuk. Legalább öt-hat év telt el, és nem történt semmi. Létrejött valami Öregek Tanácsa, ahova bemegy a vádlott, bevallja, hogy bűnös, és ennyi – jóhiszemű, ugyanakkor elég steril szabályozás volt.
– Mikor következett be a fordulópont az átvilágítás felgyorsításában?
– Az átvilágítás ügye akkor mozdult ki a holtpontról, amikor Pap Géza püspök úr rádöbbent, hogy a múlt folytonosságának súlyos jelenkori következményei vannak. Rájött, hogy ettől nem függetleníthetjük magunkat, mert a volt besúgók itt járnak közöttünk, és ők ma is fogva vannak. A felismerés új lendületet adott a két egyházkerületben elkezdődött átvilágításnak. Többen kivették dossziéjukat, én magam is akkor kaptam meg az iratcsomókat. Néhány meghatározó egyházi emberre olyan mély hatást tett a tényanyag, amivel szembesült, hogy ez felgyorsította az átvilágítást: azóta az Erdélyi és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület fej fej mellett halad.
– Volt református püspökként mennyire elégedett a munka menetével? – Amióta nem vagyok püspök, a Királyhágómelléken lelassult az átvilágítás üteme. Az átvilágítást valószínűleg Bukarestből manipulálják, de feltehetően az egyházban meghúzódó volt besúgók is lassítják a folyamatot. Mielőtt leköszöntem volna a püspöki tisztségről, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a kilenc esperesből öt volt érintett, holott az évek során kicserélődtek az esperesek... 1990 óta több választás volt, és minden jelölés előtt nyilatkozatot kellett tenni, hogy az illető nem volt a régi rendszer kiszolgálója. Megdöbbenésemre mégis sokan megmaradtak. Ma általános dermedtség jellemzi a kialakult viszonyokat. – Ezek szerint még sok az olyan egyházi szolga, aki súlyos múltja ellenére továbbra sem akar szembenézni az átvilágítás tényével… – Azt is mondhatnám, hogy ők a cinkos áldozatok. Noha megszenvedték a múltat és a jövendőt, megalázták, sárba tiporták őket, tönkretették pályájuk egy részét, mégis hallgatnak, és fedezik egymást. Ahelyett, hogy legalább tíz évvel ezelőtt kiálltak volna a nyílt színre, hogy elmondják, ez az igazság! Még az is jobb volna, mint ebben a megfoghatatlan, kaffkai ködben, szorongásban, bizonytalanságban élni. Amikor két évvel ezelőtt lelepleztünk közel háromszáz volt szekus tartótisztet, és kinyomtattuk névjegyzéküket, az érintett egyházi szolgáknak nem ugrott be, hogy ilyen előzmények után bármikor lebukhatnak. Még ez sem késztette a cinkos áldozatot arra, hogy megtörje a csendet, és segítsen a társadalmi-erkölcsi-egyházi megújulás előrelendítésében.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Várakozás és útkészítések
Nagyvárad – Advent III. vasárnapján ünnepi istentiszteletet tartottak a várad-réti református templomban. Baráth Béla debreceni egyháztörténész-professzor hirdette az igét. Könyvbemutató is volt.
Az ünneplő gyülekezetet dr. Pálfi József várad-réti református tiszteletes köszöntötte, Ésaiás próféta szavaival. Ezt követően adventi énekek csendültek fel a Csillagocska zenekar és Pálfi Boróka közreműködésében.
Az alapigét Lukács evangéliuma III. részének 1-től 14-ig terjedő versei képezték. Szószéki beszédében dr. Baráth Béla, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem egyháztörténész-professzora arra hívta fel a figyelmet: Keresztelő Szent János az adventi ember mintaképe, bár a végitéletet hirdette és a bűnöket ostromolta, alakját ünnepélyesség lengi körül. Ugyanakkor a beteljesülő várakozás embere is, hiszen bejelentette Isten szabadító tervének beteljesülését, előkészítette Jézus érkezését. Őhozzá hasonlóan mi is a várakozás emberei vagyunk, életkortól, nemtől, foglalkozástól és anyagi helyzettől függetlenül, hiszen magunktól, másoktól és Istentől is mindig várunk valamit, több békességet, melegséget vagy vigasztalást. Várunk Krisztusra, a megváltónkra, aki egyszerre jelen levő és eljövő, feloldja a görcseinket és továbblendít bennünket az élet kátyus útján.
A pusztából jövő Keresztelő Szent János bonyolult érdekviszonynak alárendelt valóságos embereknek hirdette az igét, hiszen Isten érkezéséhez az is hozzátartozik, hogy a bűnben lévő emberhez közelít, olyan környezetbe jön, ahol alapja van a bűnbocsánatnak és a megújult életnek, hangsúlyozta a tiszteletes. Hozzátette: ezért soha sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy legfőképpen Istennek vagyunk adósok az életünkkel. Az ő szentséges dolgaira kell koncentrálnunk, időt kell szánjunk arra, hogy megtisztuljunk és önmagunkba nézzünk, megszabaduljunk minden olyan tehertől, melyek akadályozzák az Istennel való találkozást, az Urunk dicsőítését. „Istenre támaszkodva lehet és kell újraformálni egyéni és közösségi életünket. Forduljunk hozzá örömmel, bizalommal és igaz szívvel, mert ő a szeretet és az igazság védjegye. Egymást bátorítva és Krisztus ügyéért küzdve, figyeljünk oda embertársainkra is, mert a tiszteséges, humánus és becsületes életvitelnek napjainkban is üzenete van: utat mutat másoknak is Isten felé”, tanácsolta a lelkipásztor.
Kiadatlan kézirat
A megfontolandó és elgondolkodtató szavak után Márkus Zoltán kántor vezényletével fellépett a Csillagfény kórus (zongorán kisért Bányai Helga, Benedek Árpád hegedült) és a Sztárai Mihály énekkar, majd könyvbemutatóval folytatódott a vallásos rendezvény. Dr. Pálfi József: Debreczeni István, aki megtanulta a mellényt többször ki- és begombolni című kötetét Baráth Béla szerkesztő ismertette. Megtudtuk: a három részre osztható könyv utolsó harmada a Nagyszalontáról indult Debreczeni István – aki Szatmárnémetiben és Temesváron szolgált lelkipásztorként, majd a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főjegyzője, illetve a lelkészértekezlet igazgatója lett, mely tisztségeiben mindig a közösség érdekeit igyekezett érvényesíteni- szubjektív, személyes visszaemlékezéseit tartalmazza a KREK létrehozásának körülményeivel kapcsolatban, a könyv első két része pedig ezeket az élményeket segít értelmezni azoknak az életrajzi adatoknak, gyülekezeti jegyzőkönyveknek és korabeli újságcikkelnek az alapján, melyeket a várad-réti tiszteletes dolgozott fel, gyűjtött össze. A kissé furcsa és hosszú cím ugyanakkor arra utal, hogy a határok megváltoztatásakor mindig igazodni kellett az új körülményekhez, „újra kellett gombolni a mellényt”.
Dr. Pálfi József a kiadvány utolsó fejezetére hívta fel a figyelmet, egy eddig még kiadatlan kéziratra. Debreczeni István két írását a Kiss Törék Ildikó-Varga Vilmos színművész házaspár olvasta fel, majd a Váradi Dalnokok és a Nagyváradi Asszonykórus közös fellépésével, illetve nemzeti imánk eléneklésével zárult az esemény.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Folytatni kell az átvilágítást
Tőkés László, az EP alelnöke szerint Romániában folytatni kell az átvilágítási folyamatot.
Mai nagyváradi sajtótájékoztatóján Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke a romániai forradalom kirobbanásának 22. évfordulóján emlékezett a temesvári hősökre, kiemelve azt, hogy a bánsági nagyvárosban történt vérengzés elkövetőit azóta sem leplezték le. „Az égre kiált azoknak a vére, akiket megöltek Temesváron és az egész országban! A mi felelősségünk és kötelességünk az áldozatokkal és a hozzátartozóikkal szemben az, hogy igazságot szolgáltassunk, de ehelyett mára már nemcsak a forradalmárok szerzett jogait akarják megvonni, de még a történelmi tényeket is megkérdőjelezik” – mondta Tőkés, utalva ezzel a jászvásári PD-L-s politikusok törvénykezdeményezésére, melyben azt szeretnék rögzíteni, hogy a 89-es forradalom nem Temesváron, hanem Jászvásáron kezdődött, továbbá arra, hogy felvetődött annak lehetősége is, hogy megvonják a forradalmároknak nyújtott kedvezményeket. Kérdésre válaszolva Tőkés László elmondta, hogy nem ért egyet azzal, hogy már megszerzett jogokat megvonjanak a forradalmároktól.
Áldásból átok
„Az Isten áldásként adta az országnak a forradalmat, mert ezáltal megszabadultunk az ateista kommunista diktatúrától, de ez az áldás átokká vált, mely az egész társadalamat megmételyezte. Itt az idő, hogy feloldjuk ezalól az átok alól a román társadalmat” – folytatta Tőkés, kiemleve azt, hogy ezt a célt csak akkor lehet elérni, ha szembenézünk a múlttal, és folytatódik az átvilágítási folyamat, valamint a forradalomban meggyilkoltak ügyeinek tisztázása. „Az igazságtétellel, a gyilkosok felelősségre vonásával tartozunk az áldozatok emlékének. Ezért folytatni kell az átvilágítási folyamatot” – szögezte le Tőkés.
Három kategória
A politikus az egyházi személyeket három csoportba osztotta annak függyvényében, milyen volt a viszonyulásuk a kommunista rendszerhez. Az első csoportba tartoznak szerinte azok, akik hallgattak, a második csoportba tartoznak a kommunista rendszerrel együttműködők, a harmadik csoportba pedig azok tartoznak, akiknek volt bátorságuk szembeszállni a diktatúrával. „Megértjük azokat, akik hallgattak, nem is azokkal van bajunk, akik nem tettek semmit, hanem azokkal, akik tevőlegesen részt vettek a rendszer támogatásában. Ezek az emberek zsarolhatók, és ezek azok, akik gátolták a teljes rendszerváltást, és ezért csapott át a forradalom posztkommunista ellenforradalommá” – mondta Tőkés. Végezetül kifejtette, hogy a volt kollaboránsok számára az egyetlen jóvátételi lehetőség a bűnbocsánat, illetve az, ha segítenek leleplezni a diktatúra tetteseit.
Pap István
erdon.ro

Tőkés László: tanúsíthatom, a forradalom az ajtóm előtt kezdődött
Szánalmasnak és nevetségesnek nevezte Tőkés László a jászvásári demokrata-liberális párti honatyák azon törekvését, hogy Temesvártól elvitassák az 1989-es népfelkelés kitörését. Az EP-alelnök, egykori temesvári lelkipásztor, akinek parókiája körül 1989 decemberében a forradalom szikráját kirobbantó tömeg összegyűlt, azt mondja, a törvényjavaslat a Romániában uralkodó korrupció újabb példája: ezúttal a történelmet próbálják megmásítani egyesek, ami arra szolgálhat bizonyítékul, hogy az országban mindent meg lehet vásárolni.
„Tanúsíthatom, hogy a forradalom ott kezdődött a kapum előtt” – jelentette ki az EP-alelnök, aki pénteken Nagyváradon tartott sajtótájékoztatót a 22 esztendővel ezelőtti események évfordulójának alkalmából. Hozzátette: nem politikai diverziónak, hanem korrupt képviselők próbálkozásának tartja a jászvásári ügyet.
Tőkés László visszaemlékezett az igazi hősökre és mártírokra, az egyszerű emberekre, akik 1989 karácsonya tájékán életüket áldozták a szabadságért. „Káini átok sújtja a román társadalmat” – fogalmazott az EP-alelnök, hiszen, mint mondja, 1989-ben testvér ölt testvért, és Mózes könyve szerint Isten megátkozza a gyilkosokat. Az átok mindaddig nem oldható fel, amíg a bűnösök tetteikért nem vezekelnek, és az áldozatoknak nem szolgáltat igazságot a társadalom. „Tartozunk a gyilkosok felelősségre vonásával. A meggyilkolt testvér vére az égre kiált” – utalt Tőkés László a bibliai testvérgyilkosságra, Káin és Ábel történetére.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület csaknem két évtizeden keresztül szolgáló püspöke háromféleképpen osztályozta az egyház lelkipásztorait annak függvényében, milyen magatartást tanúsítottak az elnyomás idején. Az első kategóriába azok tartoznak, akik hallgattak – ők voltak a legtöbben, és Tőkés László szerint nem is vethetünk követ rájuk, hiszen a diktatúra megfélemlítő hatalma miatt nem mertek szólni. Kevesebben voltak, de léteztek a második kategóriába tartozó lelkészek is: azok, akik együttműködtek a hatalommal, és ezzel nemcsak Krisztust, hanem saját népüket is elárulták. A harmadik csoportba azok tartoznak, akik bátran felemelték a szavukat az elnyomás ellen. Újságírói kérdésre Tőkés azt is kijelentette: nem ért egyet a forradalmárok juttatásainak megvonásával, de „igazolvány nélküli forradalmárként” felhívta a figyelmet arra, hogy Romániában jelenleg mintegy 19 ezren rendelkeznek forradalmárigazolvánnyal, ám közülük mindössze nagyjából 8000 az, aki valóban tevőlegesen részt vett az 1989-es eseményekben.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Botrányos forradalmi megemlékezések, bűnözőnek nevezték Iliescut a parlamentben
Miközben a parlament két háza botrányba fulladt ünnepi ülésen emlékezett meg az 1989-es romániai forradalom 22. évfordulójáról, kedden ismét összecsaptak Bukarestben a csendőrökkel az állami juttatásaik megvonása ellen tiltakozó forradalmárok.
Az 1989-es események megvonás által érintett résztvevői közül tegnap néhány százan gyülekeztek ismét a bukaresti kormánypalota előtt, juttatásaik megszüntetése ellen tiltakozva, és az Emil Boc vezette kormány távozását követelve. Amúgy nem csupán a forradalmár-juttatások megvonását rótták fel a kormánynak, hanem azt is, hogy „tönkretette az országot”, „megkurtította a tanári béreket”, amitől a legrosszabb kormány jelzőt érdemelte ki. A tüntetők – akárcsak az elmúlt hetekben többször is – ezúttal is megpróbálták áttörni a csendőrök biztosította kordont, így a tüntetés ismét heves dulakodásba torkollt.
Mint arról beszámoltunk, a kormány a takarékossági intézkedések részeként vonta meg a forradalmároktól az állami juttatásokat, az intézkedés január elsejétől lép hatályba. Emil Boc miniszterelnök közölte, a kormány a közeljövőben érdemben is foglalkozni kíván a forradalmárok helyzetének rendezésével. A legnagyobb probléma a kormány szerint az, hogy az állami juttatásban részesülők közül sokan jogosulatlanul szerepelnek a kedvezményezettek listáján. Az egyik november végi tüntetés résztvevői közölték: egyáltalán nem zavarja őket, ha a kormány meg kívánja vizsgálni a helyzetet, kizárandó a kedvezményezettek köréből a csalókat. A kormányfő adatai szerint 2004-ben csak négyezer „forradalmár” szerepelt a nyilvántartásokban, ezek száma jelenleg eléri a 17 ezret, így az állam évente 110 millió eurót költ kedvezményeik biztosítására.
Kedden, a kora délutáni órákban a tüntetők a parlament épületéhez vonultak. A törvényhozás épületében közben emlékülést tartottak a forradalmárok tiszteletére. Az ülésen részt vett Doru Mărieş, a December 21. Egyesület elnöke és Nicolae Bănuţoiu, a Forradalmárok Országos Tömbjének vezetője is. Emellett a December 21. Egyesület 77 tagja is jelen lehetett az ülésteremben.
A botrány az ünnepélyes eseményt sem kerülte el, Doru Mărieş ugyanis felszólalása során notórius bűnözőnek nevezte Ion Iliescu volt államfőt, aki szerinte a december 22-i események fő kedvezményezettje. Felszólalását – amelyben Sergiu Nicolaescu PSD-s politikust és Petre Roman volt miniszterelnököt is bűnözőnek nevezte – az ellenzéki Szociáldemokrata párt (PSD) képviselői hangos nemtetszéssel fogadtak, majd ki is vonultak a teremből. Mărieş szerint a PSD hozzájárult az 1989-es bűncselekmények homályban tartásához. Arra is kitért ugyanakkor, hogy 1989 óta egyetlen kormány sem akarta kideríteni az igazságot, és egyetlen párt sem segített túl sokat a forradalmárokon.
A forradalmi megemlékezések kapcsán megszólalt kedden a parlamenti botrány fő érintettje is: Ion Iliescu volt államfő, a PSD tiszteletbeli elnöke, a 89-esesemények egyik főszereplője is, a bukaresti média ellen intézett kirohanást, amiért az – szerinte – „meghamisítja” a történelmet.
Iliescu, aki vezető kommunista káderből vedlett át a forradalom után a hatalmat átvevő Nemzeti Megmentési Front elnökévé, majd köztársasági elnökké is megválasztották, az Adevărul, a România Liberă és az Evenimentul Zilei napilapokat bírálta, amiért azok – a huszonkét évvel ezelőtti események feltárását szolgáló riportjaikban – megpróbálják „lejáratni a forradalmat, valamint azokat, akik azokban az időkben vállalták a veszélyeket és a felelősséget”. Iliescu szerint azzal, hogy a lapok fölvetik a kérdést: forradalom történt vagy államcsíny, az a céljuk, hogy megkérdőjelezzék a diktátor elmenekülése után létre jött új vezetési struktúrákat.
Kormányellenes megemlékezés Temesváron
Temesváron is ünnepélyes megemlékezéseket tartottak kedden annak emlékére, hogy 1989-ben a város az országban elsőként „szabadult fel” a kommunizmus alól. A városban déli tizenkét órakor megszólaltak a légoltalmi szirénák, és egy percre megállt az élet a mártírokra való emlékezés jegyében. A forradalom egyik szimbolikus helyszínének számító operaház erkélyén mintegy húsz forradalmár állt zászlókkal a kezében, majd a szirénák elhallgatását követően Traian Băsescu államfő és Emil Boc miniszterelnök távozását követelő jelszavakat skandáltak.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Az Irodalmi Jelen és a Nyugati Jelen köszönti a 70 éves Pongrácz P. Mária írót.
Isten éltessen, Marika!
Pongráczék Székelyudvarhelyen 1941 karácsonyán két születést ünnepeltek: a Jézusén kívül a Máriának keresztelt kislányukét is.
Jó húsz évvel később, amikor egy napfényes késő őszi délutánon a kolozsvári Marianum, azaz a filológia, magyarosabban a bölcsészkar épülete előtt először láttam – ugyancsak gólya, de a felsőbbévesek nevesebbjeit már látásból ismerő bölcsész barátomtól tudtam meg, hogy ő Pongrácz Marika –, feltűnően csinos lány volt. És már akkor, 1962-ben, negyedéves korában, pályadíj-nyertes novella szerzője, ígéretes tehetség.
Az később vált bizonyossággá, hogy nem kallódott el, mint annyian mások.
Jó tíz-tizenöt évvel később újságírókként találkoztunk, amikor a temesvári és az aradi magyar lap szerkesztősége néhány, baráti poharazgatással egybekötött tapasztalatcserén a Bega- és a Maros-parti városban összejött. Akkor már rég túl volt első kötetén, amelyben Gozsdu Elek prózaíró Weisz Annához írt leveleinek gyűjteményét adta közre. A kollégák – de az aradiak biztosan –, némi irigységgel vegyes elismeréssel olvasták a temesvári lapban megjelent írásait, később elmorfondíroztak azon, hogy az újságírói, rovatvezetői, majd főszerkesztői munkán, a napi „kötelező” penzumokon túl honnan vette az időt és energiát a további, nem „egy napig élő” műfajokban alkotott munkáihoz. Írt ugyanis előszót és jegyzeteket Mikszáth Kálmán Temesváron kiadott kisregényeihez, szerkesztett emlékkönyvet a költő Endre Károly 90. születésnapjára, publikált kisregényt, regényt, novelláskötetet; románból regényt, színdarabot fordított, „mellesleg” 1881-ben doktorált a két világháború közötti romániai nemzetiségi sajtóból. (Neve mellett magam soha nem láttam a dr-t. Talán hivalkodónak tartja? Kérkedni biztosan nem akar vele.) 1990-től a Temesvári Új Szó, az Agenda, majd a Nyugati Jelen és az Irodalmi Jelen (pontos, megbízható, lelkiismeretes) munkatársa, s közben újabb könyveket ad közre, kisregényt, regényt, novellákat, tanulmányt, fordításokat románról magyarra és magyarról románra. „Sallangoktól mentes nyelven megírt, a többsíkú szerkesztés lehetőségeit kihasználó irodalmi műveit, amelyek a modern realizmus jegyében fogantak” – mondják a kritikusok –, „lírai betétek, burleszk és fantasztikus elemek szövik át, oldják és színezik a tömény epikát”. Biztosan így van. Szerintem ezeket a műveket olvasni kell, s akkor a legfőbb ítész, az Olvasó azt érzi majd: Pongrácz P. Mária értékes életművéből az ember jobban megismeri önmagát, lelkének sokszor maga előtt is rejtett bugyrait, vágyait, második, netán harmadik énjét, és nemcsak elszórakozik, de el is gondolkodik egy-egy novellán, regényen. Az olvasói elismeréshez a Romániai Írószövetség Temesvári Szervezetének 1979. és 2001. évi díjai, az Irodalmi Jelen 2005. évi prózadíja csak amolyan ráadás.
Az utóbbi időben a napi újságírástól mintha visszavonult volna, nem csodálkoznék, ha valami nagyobb szabású elképzelésén dolgozna. Ami bizonyos: Pongrácz P. Mária hetvenéves. Ebből az alkalomból jó egészséget, munkabírást kívánunk neki, hogy még sok jó írással örvendeztesse meg olvasóit. 
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2011 a szórványban
Idegen nyelvterületbe, elszórtan beékelődött, más nyelvű kisebb embercsoport. Egészen pontosan ezt jelenti a szórvány. A kifejezést egyre gyakrabban használjuk Erdély-szerte, hiszen nagyon sok településen élnek kisebbségben, elszórtan a magyarok. A 2011-es év kiemelkedő volt a hazai szórvány szempontjából. 
Iskolák, magyar házak és kulturális rendezvények talán ezekből kellene még több a Hunyad, Arad, Temes, Szilágy, Máramaros és Brassó megyékben élő szórvány közösségeknek. Szakemberek szerint legfontosabb megerősíteni ezeket a közösségeket. Ennek érdekében már tavaly is több kezdeményezés született Erdélyben. Az idei pedig, ahogy Hunyad megye prefektusa nevezte a huszadik század legsikeresebb éve volt a szórvány szempontjából. 
Dézsi Attila Hunyad megye prefektusa: „Bár elég sokat és rohamosan fogy Hunyad megyében a magyarság száma, viszont észrevehető és egy érdekes, talán egy érdekes folyamat, sokkal többet vártunk, hogy apadtunk, ezzel szemben nagyon sokan újra vállalják azt, hogy magyarok.”
Erdélyben lassan kétféle szórványról beszélünk. Egyike a földrajzi szórvány. Itt legtöbbször kicsi magyar közösségről, falvakról van szó, melyeket nagyobb román közösségek vesznek körül. Ugyanakkor szociológusok egyre gyakrabban hozzák szóba a „városi szórványt” is. 
Winkler Gyula EP képviselő: „Ez egy új fogalom. Itt ugye olyan településekről van szó, olyan nagyvárosokról mint akár Nagyvárad, akár Temesvár, akár Kolozsvár, akár Marosvásárhely. Amelynek megvannak a tömbház rengetegi szórványai, ha szabad így fogalmazni, megvannak ugye azok a magyar családok, azok a magyar személyek, akik az asszimilációnak vannak fokozottan kitéve, azáltal, hogy nem kapcsolódnak be a közösségi életbe, a magyar közösségi életbe.”
Idén ezért is jött létre egy megállapodás a hazai szórvány illetve tömbmagyarságban dolgozó RMDSZ szervezetek között. Cél egymással megismertetni a közösségeket. Ugyanakkor több szórvány településen mint például Hunyad megyében és Kolozsváron magyar napokat szerveztek.
Markó Attila a Kisebbségi Hivatal államtitkára: „Van egy fajta felerősödés, van egy fajta jelentősebb odafigyelés és én mindenképpen úgy látom, hogy a szórvány meg fog erősödni a jövőben. Annak ellenére, hogy minden trend azt mutatta az előző években, hogy egyre jobban fogy, hogy egyre nagyobb a fogyási arány a szórványban, én úgy látom, hogy ez most megállítható és intenzívebben odafigyelhetünk.” Ugyanakkor az Erdélyi Magyar Televízió céljai között is szerepel, bemutatni, megismertetni és segíteni a szórványban élő magyarokat. Idén például karácsonyi gyűjtést szerveztünk, mellyel a Fehér megyei, türi magyar ház felújítását segítettük. 
Pintye Amália
Erdély Tv
Erdély.ma

SAS PÉTER: MARIANUM
A 100 éves római katolikus tan- és leánynevelő intézet emlékezete (1911–2011)
Az iskolák minden időben a katolikus nevelés legerősebb bástyái közé tartoztak. Az Erdélyben működő oktatási intézmények között az eredményes munkát folytató nyolc középiskolából csupán egyetlen volt leánygimnázium, a kolozsvári Marianum, amelyet az alapítók kérésére a Temesvárról érkezett Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek irányítottak. Az egykoron Kolozsváron tanító rendtagok közül már senki nincs az élők sorában.
Vonzó külalakú kötettel köszöntötte a kolozs-dobokai főesperesi hivatalnak köszönhetően Kolozsvár és Erdély magyarsága a messze földön híres leánynevelő intézet alapításának centenáriumát. A reneszánsz lelkületű alapító dr. Hirschler József főesperes plébános - aki az egyház Reményik Sándor által megverselt két alappillérére, a templomra és az iskolára összpontosított - mai utóda, Kovács Sándor kanonok, a Szent Mihály-templom plébánosa előszavában hangsúlyozza: „Az Erdély művelődéstörténetében és egyháztörténetében egyaránt járatos, szinte az egyházközségünk munkatársává vált Sas Péter művelődéstörténész a dr. Hirschler Józsefről szóló monográfia megírásakor, összeállításakor már érintette a reneszánsz lelkületű kolozsvári főpap életművének számító egyházi oktatási intézmény, a Marianum megszületését és annak jelentőségét. Ennek ismeretében elmondhatom, hogy a főesperes és plébános elődömről megszületett kiadványt a monografikus szintű feldolgozás első kötetének tekinthetjük, melynek befejező, második része a most megjelentetett Marianum tan- és leánynevelő intézet történetét és az ott folyó életet bemutató könyv. [...] Természetesen mit ért volna önmagában a jól felszerelt, elegáns épület, ha ez nem válik második otthonukká az ott tanítóknak és az ott tanulóknak, ha együttműködésükből nem születik meg a Marianum sajátos, máig élő és tiszteletet parancsoló szellemisége."
Sas Péter gazdagon illusztrált és alaposan dokumentált kötetet összeállítva ismerteti az olvasókkal az Auguszteumtól a Marianumig tett utat, az intézet megalapítását és kiteljesedését, a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek munkásságát. Bemutatja a tanintézetnek a két világháború közötti tevékenységét és a kommunista hatalom általi jogtalan államosítását. Művében mintegy átmentette az utókornak a Marianum tanszemélyzetének 1910-1923 közötti törzskönyvét, az érdeklődők pedig megismerkedhetnek az Auguszteum és a Marianum bibliográfiájával is.
Az iskolaalapító főesperes-plébános 1911. június 2-án kérelmezte a leánygimnázium megnyitásának engedélyezését. Püspökének írt levele megfogalmazásából is kitűnik, milyen mély lelki kapcsolat fűzte egyházközségének és plébániatemplomának kincses városához, Kolozsvárhoz. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök 1911. december 10-én délelőtt 11 órakor, a kolozsvári római katolikus iskolaszék negyedszázados évfordulójára időzítve fényes ünnepség keretében szentelte fel a korszerű tan- és leánynevelő intézetet, a Fehér Madonna nevére keresztelt Marianumot. Az épület szépsége láttán, a pillanat nagyságának hatására a püspök így kiáltott fel: „Imádja Isten segítő jóságát, kinek léptei nesztelenek, útjai csodálatosak". Az épületkomplexum H betű formájú, az általános vélekedés szerint méltó emléket állított mind alapítójának, mind budapesti tervezőjének, Hübner Jenőnek. Hirschler József az épület felszentelésekor elmondott beszéde hangvételét, eszmei mondanivalóját tekintve a H betűben inkább Hungária fogalmát lehet sejteni, állítja Sas Péter. A kiadványból megtudjuk, hogy 1919. szeptember 1-jén Hirschler József a Marianum épületében újabb intézményt, zeneiskolát létesített Csipkés Ilona zenepedagógus vezetésével, amelyet idővel egyháziasabb szelleművé kellett átszervezni. A tantestület tagjai a zongora, a hegedű, az ének, az összhangzattan és a formatan tanszakon oktatták a 102 növendéket.
Olvasói csemegének számít a szép kalligráfiával írt dokumentum, fényképes album közlése a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Árpád-házi Boldog Margit pártfogása alatt álló Hölgyek Mária Kongregációjának az 1916-1941 közötti életéből.
Akik a mai fiatalok közül kézbe veszik a kötetet, azoknak az olvasottak alapján érthetőbbé válik, miért érintette annyira mélyen a Marianum iskolanővéreit, világi tanári karát és növedékeit Hirschler József 75 esztendővel ezelőtt bekövetkezett halála 1936. november 17-én. A neves emberbarátot nemcsak a katolikusok szerették, hanem mások is, főleg az értelmiségiek, akiket a közösnek tekintett ügy szolgálatába tudott hívni és állítani. Közéjük tartozott a Hirschler József alapította Művészeti Szalon folyóirat egyik fő munkatársa, az unitárius Kelemen Lajos levéltáros-történész is.
A második világháború befejező időszakában, 1944. június 2-án a Kolozsvárt súlyosan érintő légitámadás során a Marianum hátulsó szárnyát is bombatalálat érte. A világháború befejeződése után, 1945-1948 között zavartalanul működhetett a leánynevelő intézet, azonban az 1948. augusztus 23-án kibocsátott, 176-os számú rendelettel a kommunista hatalom állami tulajdonba juttatott minden ingó és ingatlan egyházi vagyont, 1949. július 30-án pedig feloszlatta a férfi és a női szerzetesrendeket, köztük a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérekét is. Meghatódva olvashatjuk a könyvben a marianumi rendház krónikásának utolsó, 1948. június 29-én keltezett bejegyzését: „Az idegfeszítő, fárasztó munka után megkönnyebbülve köszöntük meg a jó Istennek, hogy a megkezdett évet befejezhettük. Pihenésre ugyan nem számíthattunk, mert megjött a leltározásra vonatkozó rendelet, az államosítás küszöbön állott. Tornyosultak felettünk a sötét fellegek. Nem kutatjuk az Úr terveit. Egyforma készséggel akarjuk fogadni a jót és a rosszat és a gyakorlatban megvalósítani Krisztus követése szavait: Ha azt akarod, hogy sötétség boruljon ránk, áldott légy, ha azt akarod, hogy fény vegyen körül, ismét áldott légy. Ha vigasztalásra méltatsz, légy áldott, és ha azt akarod, hogy szenvedjünk, hasonlóképpen légy mindenkor áldott."
Amint azt a jubileumi emlékkönyv epilógusa is hangsúlyozza, a Marianum épülettömbje a rendíthetetlen hit és a közösségért végzett munka máig romolhatatlan emléke, a 100. évfordulón a határon innen és túlról összesereglett öregdiákok és hozzátartozóik büszkén hirdették a leánynevelő intézet alapítója, az iskolanővérek és a tanári kar által kialakított halhatatlan szellemiséget. Ezt fejezi ki Kende János marianumi paptanár - írói nevén Fausztin - költői ihletésű, a jövőbeni reménységre is bátorító szavai: „S vérezzék bár a szív a küzdelemben, / Az eszme él, az eszme győzni fog!"
Verbum, Kolozsvár 2011
Fodor György
Keresztény Szó (Kolozsvár)

Magyarellenes akció Temesváron? Szétverték a Szűz Mária-szobrot
A nevét is adó Mária téren felállított emlékhely újból huligánok áldozata lett Temesváron: csütörtök reggel ugyanis a szobrot ledöntve találták meg a járókelők. Egy szemtanú riasztására a rendőrök kiérkeztek, azonban a vandál férfi addigra már elmenekült.
Információink szerint újabb magyarellenes akcióról lehet szó, hiszen a szobrot, valamint az emlékmű hátsó oldalán elhelyezett magyar nyelvű szöveget tartalmazó kőtáblát már több alkalommal megrongálták. Mint ismeretes egyszer a „magyar” jelző annyira zavart valakit, hogy szabályszerűen levéste, sajnos ez azóta is úgy maradt...
A legenda szerint 1514-ben ezen a helyen végezték ki Dózsa Györgyöt, az ő emlékére állították fel a Segítő Boldogasszony szobrát.
Erdély.ma

L. Balogh Béni
CSAPDAHELYZETBEN Romániai magyar érdekképviselet 1940-1944 között
Történelmi üresjáratnak bizonyult a Romániai Magyar Népközösség, mely ellenséges környezetben, személyes ellentétektől terhelve működött négy évig.
Előzmények
A két világháború közötti romániai magyarság politikai érdekképviseleti szerve 1922-től 1938-ig az Országos Magyar Párt (OMP) volt, amelynek élén 1926-től a konzervatív beállítottságú gróf Bethlen György állt.
A királyi diktatúra bevezetését követően, az 1938 decemberében, korporatív alapon létrehozott Nemzeti Újjászületési Front (Frontul Renaşterii Naţionale) lett az egyetlen engedélyezett politikai szervezet. Gyárfás Elemér, Kis–Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnöke, volt bukaresti szenátor, Bethlen György nevében felajánlotta Miron Cristea miniszterelnöknek a magyar kisebbség együttműködését. A román kormány a Nemzeti Újjászületési Frontba való belépést javasolta. Ugyanakkor csak az egykori OMP-vezetés ellenzékével, a liberálisabb Bánffy Miklós gróffal és bizalmasával, Szász Pállal volt hajlandó tárgyalásokat folytatni. Az új magyar érdekvédelmi szervezet, az 1939. február 11-én megalakult Romániai Magyar Népközösség vezetőjét végül Bukarest jelölte ki Bánffy személyében.
A román kormány beavatkozása nem csak a Bethlen-Bánffy ellentétet mélyítette el, de az erdélyi magyarság jelentős részét is elidegenítette a „fölülről lefelé” alakult szervezettől. Ami ráadásul a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként működött, emiatt pedig sokan a magyar érdekek „kiárusításaként” értékelték a történteket.
„Születési hibái” ellenére, a Bánffy Miklós vezetése alatt alig másfél évig működött Népközösség társadalomszervező munkája kiemelkedő volt. Főleg gazdasági és szociális téren ért el eredményeket, tehát olyan területeken, amelyek korábban az OMP figyelmén kívül estek.
Mikó Imre összegzése szerint a gazdakörök útján, továbbá a szomszédságok, tehát az ún. tízes szervezetek kiépítésével, a munkásság csatlakoztatásával és az iparosok összefogásával olyan magyar szervező munka indult meg Erdélyben, amilyenre azelőtt sohasem volt példa.
Újrakezdés Dél-Erdélyben
A második bécsi döntés nyomán a Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt. Számaránya és területi elhelyezkedése megváltozott, demográfiai, szellemi potenciálja jelentősen összezsugorodott, és ezzel egyidejűleg módosult az ország politikai berendezkedése is. A kisebbségi életforma felépítését majdhogynem az alapoktól kellett újrakezdeni egy meglehetősen ellenséges társadalmi-politikai közegben. A dél-erdélyi magyar közvélemény jelentős része a bécsi döntés után is a székhelyén maradt gyulafehérvári római katolikus püspököt, Márton Áront látta volna szívesen vezetőjeként.
A magyar kormány azonban Gyárfás Elemért bízta meg ezzel a feladattal. Jakabffy Elemér emlékiratai szerint Gyárfás beleegyezett abba, hogy ő „csak” a politikai vezetést fogja gyakorolni, „nemzetvezetőül” pedig Márton Áront ismeri el. A püspök valóban mindvégig a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetőjének számított, szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.
A Romániai Magyar Népközösség 1940. november 4-én, Nagyenyeden tartotta újjáalakuló értekezletét. Betöltötték a bécsi döntés nyomán megüresedett vezetői tisztségeket. Elnökké Gyárfás Elemért, alelnökké Szász Pált, gr. Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért választották.
Elfogadtak egy határozatot, amely egyebek mellett megállapította: a magyarországi románokat sújtó intézkedések a dél-erdélyi magyarság helyzetét is rendkívül megnehezítették.
Az ügy előzménye az volt, hogy Gyárfás korábban előzetes meghallgatási jogot kért a magyar kormánytól az észak-erdélyi románságot érintő intézkedésekre nézve. 1940. szeptember 19-én Budapest erről írásban is biztosította.
A megállapodást azonban a magyar kormány a több száz észak-erdélyi román család 1940. októberi, meggondolatlan kiutasításával megszegte, ez pedig súlyos következményekkel járt a dél-erdélyi magyarság számára. Mindkét oldalon kezdetét vette a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással 1944 őszéig tartott.
Az 1940. november 4-én módosított alapszabály szerint Kolozsvár helyett Nagyenyed lett a Népközösség új székhelye. Idővel azonban a tényleges központtá Bukarest vált, s mellette a szervezet aradi és brassói tagozata tett szert nagyobb jelentőségre, elsősorban az ott létesült magyar királyi konzulátusok miatt.
A román kormány elismerte ugyan a Magyar Népközösségnek, mint a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének létjogosultságát, de az országos és helyi politikai ügyekbe semmiféle beleszólási jogot nem biztosított számára. Tevékenységét amúgy is szinte mindvégig megbénította a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások és az igen szigorú levél- és sajtócenzúra. 1941 januárjában a hatóságok egy időre bezárták a Népközösség nagyenyedi és dévai irodáját, az utóbbi esetben az irattárat is elkobozták.
Erre azért került sor, mert a Népközösség jelentéseket készített a magyarellenes intézkedésekről, amit a román hatóságok „hamis hírek terjesztésének” minősítettek. 1941 júliusában a petrozsényi irodát zárták be. Letartóztatták a helyi elnököt, Veress Béla unitárius lelkészt, akit később kétévi börtönre ítéltek.
A Népközösség működése
A Népközösség főleg a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, központi és helyi irodái révén állandó jogsegélyt nyújtott. A leghatékonyabban működő brassói iroda például hivatalos beadványok megszerkesztésében segédkezett, eljárt a hatóságoknál a magyar panaszok orvoslása ügyében, munkaközvetítést vállalt, ezenkívül kőnyomatos körlevelekben rendszeresen ismertette a legújabb hatósági rendelkezéseket.
Rendszeresen informálta a már említett magyar konzulátusokat a dél-erdélyi magyarság helyzetének alakulásáról, és segítette ezek működését. Az egyházakkal együtt részt vállalt a Magyarországról érkezett, elsősorban szociális célokat szolgáló titkos segélyek szétosztásában a rászorultak között. A Népközösségnek a magyar kormánnyal és a magyar külképviseleti szervekkel fenntartott kapcsolatait a román hírszerző szervek úgy értelmezték, hogy idegen érdekeket követ, és irredenta, revizionista propagandát folytat.
Napilapja a Temesváron megjelenő, Vuchetich Endre által szerkesztett Déli Hírlap volt. Papírhiányra hivatkozva a hatóságok folyamatosan korlátozták a lap terjedelmét és példányszámát. 1942 decemberében az újság már csak 10 ezer példányban és mindössze négy oldalon jelenhetett meg. A Népközösség helyi tagozatai a körülményektől függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
A brassói tagozat például az itteni, viszonylag kedvezőbb körülmények közepette sikerrel karolta föl a szegényügyet és népkonyhákat, gyermekotthonokat állított föl, a rászorulóknak ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást biztosított.
A jóval kedvezőtlenebb helyi viszonyok dacára a bánsági tagozat 1940 szeptemberében egy ötezer kötetes népkönyvtárat nyitott Temesváron, 1941-ben egészségügyi szolgálatot szervezett.
Karácsonyi segélyakciói során több száz pár cipőt és ruhaneműt osztott szét, ezenkívül az egyházakkal együttműködve rendszeres napi ebédet biztosított kb. ötszáz iskoláskorú gyermeknek. A Magyar Nő- és Leányegylet támogatásával napközi otthonokat tartott fönn.
Az aradi tagozat főleg jogvédő és szociális tevékenységével tűnt ki, míg a Hunyad vármegyei és a dél-bihari népközösség munkáját szinte teljesen megbénították a román hatóságok.
A Népközösség keretei között a magyar gazdák érdekeit védő önálló szervezetként működött az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) Dél-Erdélyben maradt része. Szász Pál elnök Nagyenyeden állította föl az új központot, egyben hat kerületet szervezett, melyek élére gazdasági felügyelőket nevezett ki.
Az EMGE tevékenysége eredményesnek bizonyult. Az ún. gépakciók során több száz mezőgazdasági géphez juttatta ingyen vagy kedvezményes áron a magyar kisbirtokosokat. Viszonylag nagy mennyiségű gabonát, vetőmagot, tenyészállatot és műtrágyát osztott ki, a rászorulóknak kölcsönöket és gyorssegélyt is nyújtott.
A helyszíni oktató- és szervezőmunkát, valamint a gazdakörök életét azonban ellehetetlenítették a különböző csendőrségi tilalmak. Ráadásul az EMGE vezetői a hatóságok állandó zaklatásának voltak kitéve. Az egyesület központi irodáját a katonaság többször lefoglalta, és lapját, az Erdélyi Gazda című folyóiratot ismételten betiltották.
Személyi ellentétek
A Népközösség szűkebb vezetésen belül kezdettől fogva ellentétek voltak. Többen egyszemélyes vezetési stílussal vádolták Gyárfást, és szemére vetették, hogy keveset törődik a Népközösség belső ügyeinek intézésével.
A lappangó viszály 1942 szeptemberében került felszínre, amikor is Szász Pál levélben közölte Gyárfással, hogy lemond alelnöki tisztségéről. Ezt azzal indokolta, hogy Gyárfás nem hívja össze a Népközösség elnöki tanácsülését, és nem egyeztet a többi vezetővel, mielőtt a dél-erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekről nyilatkozik.
A Gyárfás-Szász viszály mögött részben személyes, részben elvi ellentétek álltak. Jakabffy visszaemlékezései szerint a Gyárfást támogató bánsági, aradi, brassói magyar vezetők véleménye az volt, hogy Szász megsértődött, amiért Budapest választása 1940 szeptemberében nem rá, hanem Gyárfásra esett.
Ezért később éppen olyan aknamunkát folytatott, mint 1940 előtt Bethlen György ellen. A baloldali Kacsó Sándor viszont elvi különbségekről írt. Szerinte a bankár Gyárfás csak választót és nyírni való nyájat látott a népben, míg Szász − Gyárfással ellentétben − nem a magyar kormány megbízottja volt, hanem a népet képviselte, és azt szervezte. Magyarország német megszállását követően a Gyárfás Elemér és Márton Áron közötti feszültség is kiéleződött. Míg a püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott szózatában nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, addig Gyárfás az „árral úszott”, és a németbarát Sztójay-kormánnyal igyekezett jó viszonyt ápolni.
A Népközösség „közép-erdélyi” vezetői: Márton Áron, Szász Pál, gróf Haller István, Nagy Ferenc református püspökhelyettes és Gál Miklós unitárius főgondnok május elején azt kérték Gyárfástól, hogy hívja össze az elnöki tanácsot a „súlyosbodó hadi és politikai helyzet” megbeszélése érdekében. A május 25-én, Gáldtőn tartott értekezleten, amelyen csak Gyárfás és az elégedetlenkedők jelentek meg, Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési stílusát, és tiltakozásképpen elhárított magától a „Népközösség munkájában való mindennemű kollaborációt”.
Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gr. Haller István bejelentették, hogy teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel. Júliusban, mivel Gyárfás nem volt hajlandó összehívni az elnöki tanácsülést, lemondtak elnöki tanácsi tagságukról. Ez azonban az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat miatt már nem került nyilvánosságra. A román átállás és az ezt követő események
a Romániai Magyar Népközösséget nyomtalanul elsodorták.
Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át.
Összegzésként elmondható, hogy 1940-1944 között a Romániai Magyar Népközösségnek igen mostoha körülmények között kellett képviselnie a Dél-Erdélyben maradt magyarság érdekeit.
A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a központi és helyi román hatóságok gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, de a helyi tagozatok egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
Különösen a Népközösség keretein belül működő EMGE végzett eredményes szervezőmunkát. 1942 szeptemberében felszínre kerültek a Népközösség vezetésen belüli személyes ellentétek.
1944 tavaszán ezek kiéleződtek, és egyre markánsabb ideológiai jelleget öltöttek. Mindez azonban − Kacsó Sándor szavaival − „történelmi üresjáratnak” bizonyult. A Népközösség rövidesen megszűnt, legtöbb vezetője pedig (az 1945 előtti román politikai elit számos képviselőjéhez hasonlóan) személyes üldöztetésnek lett kitéve.
Transindex.ro

Forrong Románia (Több ezren vonultak utcára országszerte)
Románia huszonnégy nagyvárosában tüntettek az elmúlt napokban, a főként közösségi oldalakon toborzott megmozdulások a Raed Arafat melletti szolidarizálásból államelnök- és kormányellenes gyűlésekké alakultak.
Általában pár száz, a fővárosban néhány ezer tiltakozó gyűlt össze péntek óta estéről estére, a hatalom igen jelentős számú rendfenntartót vonultatott fel. Szombat, majd vasárnap este Bukarestben a rohamrendőrséget is mozgósították, a tüntetők és a rendfenntartók összeverekedtek, könnygázt is bevetettek. Több tüntető és rendőr is megsérült. Az ellenzék rendkívüli parlamenti ülésszak összehívását követeli, Emil Boc miniszterelnök tegnap délután bejelentette, a koalíció ma egyeztet az egészségügy reformjáról. Traian Băsescu államelnök a péntek délutáni, az egészségügyi törvény visszavonását kérő bejelentés után többet nem nyilatkozott, tegnap egy szűkszavú jelentésben köszöntötte a Román Kultúra Napját. Nem szólalt meg az RMDSZ és egészségügy minisztere, Ritli László sem. Az összes romániai nagyvárosban, köztük Kolozsváron, Temesváron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen volt tüntetés szombaton és vasárnap, az összesereglett tiltakozók Traian Băsescu államfő lemondását, a kormány menesztését követelték, előrehozott választásokat, azt, hogy ne vonják össze az önkormányzati és parlamenti voksolást, méltányos és a polgárok javát szolgáló egészségügyi rendszer kiépítését, nagyobb költségvetést a tanügynek, a nyugdíjak emelését.
Összecsapások Bukarestben
A legnagyobb és leghangosabb tömeg Bukarestben gyűlt össze, nem hiányoztak a provokátorok, a futballhuligánok sem. A rendfenntartók könnygázt használtak, a tüntetők kövekkel dobálták a csendőröket, a mentők és a SMURD adatai szerint 29 civil és csendőr szorult sürgősségi ellátásra az Egyetem téren zajlott tiltakozás során, hatot közülük kórházba kellett szállítaniuk. Volt, aki gázmérgezés miatt szorult orvosi kezelésre, 11-en elájultak, egy esetben lázat észleltek, két személynek mellkasi fájdalmai voltak. Három személy koponyasérülést szenvedett.
Megszólaltak a politikusok
Vasárnap, akárcsak szombaton, a tüntetők többnyire délután, estefelé kezdtek gyülekezni, nem késlekedtek a politikusok sem, már szombaton beindult a nyilatkozatháború. A liberális párt elnöke, Crin Antonescu bejelentette: az NLP arra kéri a jelenlegi hatalmat, mielőbb készítsék elő az előrehozott választásokat, hiszen ez az “egyetlen megoldás” arra, hogy 2012-ben “a közelégedetlenségből fakadó megnyilvánulások ne mélyüljenek el”. Antonescu kifejtette azt is, ma arra kéri az alakulat politikai bizottságát és USL-s szövetségeseit, hagyják jóvá az aláírásgyűjtést és a közvitát az államfő tisztségből való felfüggesztéséért. Elmondta, az NLP “teljes mértékben szolidáris” mindazokkal, akik az elmúlt napokban utcára vonultak tiltakozni, jóllehet “az NLP semmilyen módon nem vett részt” a bukaresti és más városokban tartott tüntetések szervezésében. A kormánypárt részéről a DLP szóvivője, Sever Voinescu nyilatkozott: pártja felvállalja az egészségügyi törvény teljes kidolgozási folyamatának újrakezdését, és nem ragaszkodik mindenáron ahhoz, hogy a visszavont tervezet legyen a kiindulópont. “Teljes mértékben jogos a lakosság elégedetlensége az ország egészségügyi rendszerével szemben, és az annál frusztrálóbb, minél tovább halogatják a reformot a politikai döntéshozók” – nyilatkozta Voinescu. Victor Ponta, az SZDP elnöke tegnap üdvözölte a tiltakozásokat, de elutasította az erőszakot, és a déli órákban az Szociál-Liberális Szövetség (USL) kiadott egy közleményt, amelyben rendkívüli parlamenti ülésszak összehívását kéri, amelyen megvitatnák “a jelenlegi politikai helyzetet és az előzmény nélküli szociális feszültségeket, és olyan politikai megoldást találjanak, amellyel elejét vehetnék a feszültségek fokozódásának”.
Új törvényt ígér Boc
Emil Boc kormányfő tegnap azt követően nyilatkozott, hogy a Floreasca Kórházban meglátogatta azt a csendőrt, aki szombat este az Egyetem téren megsérült a csendőrök és a tüntetők közötti összecsapásban. A miniszterelnök nagyon röviden annyit közölt: a koalícióban ma tárgyalnak egy új egészségügyi rendszerről szóló törvény kidolgozásáról, amely nem írja majd elő a rohammentő-szolgálat (SMURD) felszámolását vagy a sürgősségi ellátás magánosítását. Mint mondta, az új tervezetet a politikai erőkkel és a civil társadalommal partnerségben dolgozzák ki. Vasárnap délután, este a szombatihoz hasonló módon folytatódtak a tüntetések. A közösségi hálón, főként a Facebookon történő mozgósításnak köszönhetően majd mindenütt nőtt az utcára vonulók száma, megjelentek a szakszervezeti vezetők, politikusok is. Vasárnap este a bukaresti Egyetem térre több száz diák is kivonul, itt azonban elszabadultak az indulatok, erőszakba torkollott a tiltakozás. A tömeg üvegekkel, kövekkel dobálta a rendfenntartókat, azok könnygázzal válaszoltak, egy férfi a Molotov-koktéltól lángolni kezdett, a körülötte állók oltották el. Lapzártakor tartott a macska-egér játék az Egyetem téren, a tüntetők többször átszakították a csendőrök védőláncát, és megpróbálták elfoglalni a teret, a rendfenntartók azonban rövid időn belül visszaállították a kordont. Több fiatalt őrizetbe vettek.
Erdély.ma

Arafattól a napi politikáig: felszínen a társadalmi feszültségek
Vasárnapra futótűzszerűen terjedtek az országban az egyre nagyobb tömegeket megmozgató tüntetések, amelyek a múlt héten lemondott Raed Arafat egészségügyi államtitkár-helyettes iránti szolidaritás kifejezéseként kezdődtek, majd az aktuális társadalmi, gazdasági helyzettel és a politikai hatalommal szembeni nagyfokú tiltakozásba torkolltak. A dominóeffektus-szerű megmozdulások hangsúlyos hulláma pénteken este indult: az egészségügyi törvénytervezet visszavonását követően Bukarestben többszázan a Cotroceni-palota elé vonultak, kormány- és államfőellenes rigmusokat skandálva. A tiltakozások szombaton is országszerte folytatódtak. Bukarestben könnygázt is bevetettek a tüntetők ellen, többen megsérültek. Vasárnap estére Kolozsváron mintegy ötszázan vonultak fel a város utcáin, a fővárosban pedig ismét erőteljes összetűzések történtek a demonstrálók és a rendfenntartó erők között, lapzártáig a sérültek számáról nem érkezett hír.
Kolozsvár Főterén szombaton kezdődtek a tiltakozások: mintegy félszázan fejezték ki általános elégedetlenségüket az országban uralkodó állapotok miatt. A megmozdulás eredetileg a Raed Arafat volt egészségügyi államtitkár-helyettes melletti szimpátia-demonstrációként indult – akárcsak az ország többi városában –, de rövidesen szélesebb skálájú sérelmekre is kiterjedt.
A Mátyás-szobor tövében ilyen feliratokat lehetett látni: „Ne bilincseljék meg a demokráciát!”, „Ne ítéljenek bennünket halálra!”, „Az egészségnek nem kell luxuscikké válnia!”, „Hiszek Raed Arafatban”. Vasárnap délben a metsző hidegben ismét összegyűltek a Boc- és Băsescu-ellenes rigmusokat skandáló polgárok, akiknek száma az esti órákra már ötszázra emelkedett.
A kolozsvári vasárnapi tüntetésre kivonult csendőrség szóvivője a sajtónak elmondta: utasítást kaptak arra, hogy csakis incidensek esetén avatkozzanak be. Arra a kérdésre, hogy pontosan mit értenek incidens alatt, nem érkezett válasz. A tüntetők ma átadják követeléseik listáját Florin Stamatiannak, Kolozs megye prefektusának. Igényléseik között szerepel egyebek között Traian Băsescu államfő és a kormány lemondása, az állampolgárok javát szolgáló méltányos egészségügyi rendszer létrehozása, a bérek és nyugdíjak emelése, a tanügy költségvetésének kiegészítése, a verespataki aranykitermelésre irányuló szerződés felbontása, valamint az állami televízió politikától való mentesítése is.
Mint ismeretes, Raed Arafat múlt kedden mondott le egészségügyi államtitkár-helyettesi tisztségéről, miután Traian Băsescu államfő élő adásban bírálta amiatt, hogy nem ért egyet az új egészségügyi kerettörvénynek a sürgősségi ellátásra vonatkozó előírásaival.
Az államelnök pénteken az egészségügyi törvénytervezet visszavonását kérte Emil Boc kormányfőtől a Cotroceni-palotában elhangzott nyilatkozatában. Döntését azzal indokolta, hogy meglátása szerint sem az adófizetők, sem pedig az egészségügyben dolgozók többsége nem óhajtja a rendszer reformját. „Hazugságoknak” minősítette azokat a felvetéseket, hogy a javasolt jogszabály a SMURD magánosításához, felbomlásához vagy előnytelen átalakításához vezetne, a közegészségügyi sürgősségi ellátás színvonala pedig romlana.
Pénteken este Emil Boc kormányfő felkérésére Ritli László egészségügyi miniszter vissza is vonta a közvitáról a törvénytervezetet.
Ugyanaznap este már többszázan vonultak a bukaresti Egyetem térről a Cotroceni-palota elé, kormány- és államfő-ellenes rigmusokat skandálva, illetve Arafat melletti szimpátiatüntetések zajlottak Brassóban, Temesváron és Nagyszebenben is. Marosvásárhelyen már csütörtökön mintegy 1500 személy gyűlt össze a rohammentő-szolgálat és megalapítója iránti támogatásuk kinyilvánítása céljából. Raed Arafat nyilvános felkérést intézett a polgárokhoz, ne vonuljanak az utcákra, és ne engedjék magukat politikai szempontból befolyásolni az interneten vagy az elektronikus médiában terjedő felszólítások vagy egyéb eszközök által.
Mindemellett szombaton az ország több nagyvárosában, így Kolozsváron, Jászvásáron, Ploieşti-en, sőt Galacon is szimpátiatüntetések zajlottak Raed Arafat, a romániai rohammentő-szolgálat megalapítója mellett, az események azonban többnyire Băsescu-, illetve kormányellenes megnyilvánulásokba torkolltak. Bukarestben a rendőrség szombaton már könnygázt vetett be, és letartóztatásokat eszközölt a tüntetők ellen, akik a kormány és Băsescu távozását követelték, a hatalom megszorító intézkedései miatt hangsúlyosan lecsökkent lakossági életszínvonalra hivatkozva. Az AFP, az Associated Press és a Reuters hírügynökség megállapítása szerint 2004-től kezdődően az utóbbi napok eseményei minősíthetők a legjelentősebb romániai tüntetéseknek. Beszámolnak arról is, hogy kilenc személy megsérült a tüntetők és a rendfenntartó szervek közötti összetűzések során, köztük egy televíziós újságíró, illetve néhány csendőr is. Megjegyzik, hogy a rendőrség által feltartóztatott 29 demonstráló között erőszakos megnyilvánulásaikról híres futball-rajongók is voltak. A Mediafax hírügynökség tájékoztatása szerint a Bukarest – Ilfov megyei mentőszolgálat és a SMURD szombaton déli két óra és éjfél között 29 civilt és csendőrt látott el, hat személyt kórházba szállítottak.
Aurel Moise, a román csendőrség közrendészeti és közbiztonsági osztályának vezetője vasárnapi sajtótájékoztatóján közölte: az országban szombaton szervezett tüntetéseken 3–4 ezer ember vett részt, és mintegy ezer csendőr vigyázott a rendre. Mint mondta, Bákó volt az egyetlen város, ahol a tiltakozók engedélyt kértek és kaptak a megmozdulásra.
Aurel Moise szerint január 14-én országos szinten ötven figyelmeztetést vagy bírságot róttak ki, főként súlyos csendháborítás és engedély nélküli gyülekezésekben való részvétel miatt.
Bukarestben az Egyetem téren tegnap is több száz ember tüntetett, a Boc-kormány távozását kérve. A dominóeffektus-szerűen terjedő megmozdulásokból Szatmárnémeti, Brassó, Déva, Vajdahunyad, Resicabánya és Krajova városa sem maradt ki. Kolozsváron vasárnap estére már mintegy ötszáz főre emelkedett a város utcáin demonstráló, a Főtér és az Bocskai (Avram Iancu) tér között felvonuló polgárok száma. A hatósági engedéllyel nem rendelkező tüntetők között a csendőrök röplapokat osztogattak, amelyek arról tájékoztatták őket, hogy bírságot kockáztatnak.
Lapzártakor: Bukarest belvárosát feldúlták, gyújtogattak a tüntetők. Több demonstráló Molotov-koktéllal, kövekkel dobálózott, a csendőrség könnygáz bombákat vetett be.
Emil Boc kormányfő vasárnap bejelentette, hogy a hétfői koalíciós egyeztetésen egy újabb egészségügyi törvénytervezetről tárgyalnak majd, amely nem írja elő a közegészségügyi sürgősségi ellátás magánosítását, sem a SMURD megszüntetését. Az új javaslatot a politikai szereplőkkel és a civil társadalom képviselőivel dolgozzák majd ki – hangsúlyozta. Mint kifejtette, az egészségügyi rendszer reformjára szükség van, a megoldás pedig nem az erőszakos megnyilvánulásokban rejlik. Újságírói kérdésre válaszolva azt mondta: a kormány sorsát a törvényhozásnak kell eldöntenie, a politikai állandóság pedig kiemelten fontos válság idején.
A Szociál-liberális Szövetség (USL) közleményben jelezte, hogy rendkívüli parlamenti ülés összehívását kérik a „jelenlegi politikai helyzet és az előzmény nélküli társadalmi feszültségek” megtárgyalása és a megfelelő megoldás kidolgozása érdekében. Mindemellett internetes aláírásgyűjtő kampányt indítanak az államfő lemondatására. Az űrlapot a http://uslonline.ro/petitie/ honlapon tölthetik ki a szándékukkal egyetértő polgárok. Az USL szerint csak az államfő leváltásával, és előrehozott parlamenti választásokkal lehet kilépni a válságból.
Szabadság (Kolozsvár)

Eredeti állapotába állítsák vissza a temesvári Mária-szobrot! – ALÁÍRÁSGYŰJTÉS
Január 11-én vandál kezek ledöntötték Temesváron Dózsa György kivégzésének feltételezett színhelyén Szűz Mária szobrát. A Temesvári Magyar Nőszövetség aláírásgyűjtést kezdeményez az ismeretlen elkövetők által megrongált Mária-szobor és Dózsa György-emlékmű helyreállítására.
„Nem nézhetjük ölbe tett kézzel Temesvár épített örökségének, emlékműveinek és emlékhelyeinek rombolását. A Mária téri emlékmű esete figyelmeztet, hogy a különböző okokból történő vandalizmus már szinte megállíthatatlan méreteket öltött városunkban. A civil szférának nyomást kell gyakorolnia a Polgármesteri Hivatalra, hogy tegyen valamit ennek megállítására” – olvasható a Nőszövetség néhány napja közzétett felhívásában, amely nemcsak a január 12-én ledöntött Mária-szobor, hanem a szobrot magában foglaló egész emlékmű helyreállítását kezdeményezi.
A TMN azt szeretné elérni, hogy a történelmi-kulturális-vallási értéket képviselő emlékművet a tulajdonosi jogokkal bíró Polgármesteri Hivatal eredeti állapotába állítsa vissza, tüntesse el róla és környékéről az engedély nélkül hozzátoldott elemeket, illetve pótolja ki a hiányzókat.
A Mária-szobornak több szempontból is jelentősége van Temesvár életében: egyrészt három városnegyed határán található: a Józsefváros, az Erzsébetváros és a Belváros találkozási helyén. A középkori legendák szerint Dózsa György kivégzésekor csoda történt: megjelent Szűz Mária képe. Az esemény után, nem a kivégzés helyét, hanem a csoda helyét jelölték meg. Lényegében ez a harmadik szobor, amely ezen a helyen állt. A kivégzés utáni időkben a közelben egy kápolnát is építettek, amelyet a régi térképek és leírások Magyar Kápolnaként (Capela Hungarica) tartottak számon, amelyet az ugyancsak ott megjelent Szűz Mária tiszteletére emeltek.
A szobor és a Dózsa György-emlékmű eredeti állapotában való visszaállítást itt támogathatja: http://erdely.ma/alairas.php?al_id=9 
Erdély.ma

Az igazi Magyarország
Amikor a nemrégiben a Nézőpont intézet nyilvánosságra hozta legutóbbi felmérést, mely szerint, ha most lennének a választások, ismét fölényesen győznének a kormányerők, sokan még a nemzeti oldalon is kétségbe vonták a közvéleménykutatás hitelességét, mondván, hogy ez nem tükrözi az ország hangulatát. Merthogy válság van, mindenkinek meg kell húzni a nadrágszíjat, ÁFA-emelés történt, a külföldi sajtó és a politikum körbeugatja Magyarországot, amit a globális világhatalom belső ágensei felerősítenek stb., stb.. S volt, aki azt is hozzátette, hogy a közhangulatot inkább azok képviselik, akik összeverődtek január 2-án az Opera előtt, hogy belerondítsanak mások ünnepébe.
A csendes többség nem hallatta hangját, viszont, hogy a hajlandóság erre megvolt benne, az érezhető volt. Ezt igazolja a fergeteges sikerű civil rendezvény, a Békemenet, mely hitet kívánt tenni a magyar szuverenitás, az önálló, magyar érdekek mentén megfogalmazódó kormánypolitika, ha úgy tetszik, a magyar szabadság mellett.
Rendkívül fontos volt, hogy a Békemenet nagyságrenddel nagyobb tömeget vonultasson fel, mint a kormányellenes megmozdulások, hogy a legnagyobb rosszindulattal se lehessen a komolyan vétel igénye mellett elhazudni a fölényt. Hát így történt. S ennek hatalmas jelentősége van még akkor is, ha elindult az ellenséges oldalról a lekicsinylés, a balliberálisok és az ellenséges külföldi sajtó százezer emberről beszél, a tényekre fittyet hányók – az MSZP és a Kleine Zeitung – képes tízezreket emlegetni.
Aki ott volt, az tudhatja, hogy soha nem látott hatalmas tömeg gyűlt össze múlt szombaton, egy civil kezdeményezés eredményeképpen. S jöttek a Kárpátaljáról, a Felvidékről, Közép-Erdélyből, a Partiumban, a Székelyföldről és a Délvidékről. Jöttek a megmaradt Magyarország nagyvárosaiból és kicsiny falvaikból, a helység nevét jelző kis táblácskákkal, transzparensekkel, zászlókkal és fáklyákkal. Apró kis személyes tapasztalat, de sokatmondó: a tömegben találkoztam Nyugat-Ausztriában élő Temesvárról elszármazott barátaimmal, akiket rögvest arról kérdeztem, hogy mikor érkeztek s meddig maradnak: kiderült, hogy csak azért tették meg ezt a nem kis utat, hogy hitet tegyenek az önálló Magyarország szabadon megválasztott kormánya mellett s tiltakozzanak a külföldi rágalmak ellen. A rendezvény támogatottságáról mi sem beszél hívebben, mint az, hogy amikor a Kossuth téren már jelentős tömeg gyűlt össze, a Hősök tere még nem ürült ki. A tömeg végigkígyózott a teljes Andrássy úton, a Bajcsy Zsilinszky úton és az Alkotmány utcában.
A bajkeverők, a hangulatkeltők, az ünneprontók láthatták: komoly erők szunnyadnak a mélyben, melyek, ha kell, megmozdulnak. Tudjuk: a „nagy” tömeg önmagában nem tükrözi a közhangulatot. Viszont egy példátlanul hatalmas tömeg bizony a közhangulatról is mesél, s ami nagyon fontos: közhangulatot alakít. Az emberek szeretnek a győztessel, az erőssel tartani, mint azt a modern szociológia ki is mutatta számtalan esetben. A bizonytalan polgár látja a magabiztos tömeget, fáklyák és zászlók erdejével méltóságteljesen felvonulni, az óhatatlanul is kihatással van a politikai értékválasztására. Felemelő volt az a türelem és fegyelmezettség, amivel a szeretet ereje által összetartott, a jelenlegi szorongatottságunkban is mosolygó emberekből álló tömeg vonult egy egyetlen céllal: fellépni az országot, a nemzetet és a kormányt ért rágalmak ellen, hitet tenni a törvényesen megválasztott kormány s az ország szabadsága mellett. Itt nem voltak politikai beszédek, népszerű sztárok hakniprodukciói, semmi show, csak több mint két órás vonulás, a Himnusz közös éneklése az elején s Szózaté a végén.
A Békemenet politika- és közhangulat alakító, letagadhatatlan jelentőségű, az igazi Magyarországot képviselő rendezvény volt, mely meggyőző válasz adott mind a külföldnek, mint a nemzet ellenségeinek, mind a kétkedőknek.
Borbély Zsolt Attila
Erdély.ma

A temesvári Szűz Mária-szobor és Dózsa György-emlékmű helyreállítása
Temesváron aláírásgyűjtést indított a Magyar Nőszövetség a nemrég ledöntött Szűz Mária-szobor visszaállításáért, valamint a szobrot magába foglaló Dózsa György-emlékmű helyreállításáért.
A petíció támogatói azt szeretnék, ha újra eredeti formájában állna a köztéren a több, mint száz éve emelt szobor, amely amellett, hogy történelmi eseménynek állít emléket, építészeti és művészeti szempontból is jelentős értékű. Ráadásul a temesvári református templom szomszédságában található, ahol 1989-ben kitört a forradalom.
A szobor és a Dózsa György-emlékmű eredeti állapotában való visszaállítást itt támogathatja: http://erdely.ma/alairas.php?al_id=9 Magyar Televízió
Erdély.ma

K Ö Z LE M É N Y
Nehéz lesz sikert elérnünk, de nem szabad minimalistának lennünk
2012. január 25-én, Brüsszelben, az Európai Parlament székhelyén került sor arra a kerekasztal-megbeszélésre, melyet az Európai Népcsoportok Föderatív Uniója, (FUEN) szervezett az Európai Polgári Kezdeményezésről. Amint az ismeretes, ez utóbbi bevezetésével, a 2009-ben életbe lépett Lisszaboni Szerződés jogi keretet teremt arra, hogy uniós polgárok, egymillió aláírás összegyűjtésével, jogalkotási folyamat beindítását kezdeményezzék az Európai Bizottságnál.
A Kisebbségi Frakcióközi Munkacsoport (Minority Intergroup) társelnöki minőségében Tabajdi Csaba EP-képviselő nyitotta meg a tanácskozást. Mint mondotta, a Polgári Kezdeményezés, egy olyan folyamatot indíthat el, amely az Európa Tanácshoz hasonlóan, az Unióban is közös kisebbségvédelmi rendszer kialakítását eredményezheti. Egy jól megfogalmazott, széles körű európai támogatással rendelkező kezdeményezést, az általa vezetett munkacsoport is támogatni fog, mondotta.
A házigazda, ülésvezető szerepét is betöltő Winkler Gyula RMDSZ-es képviselő azzal folytatta, hogy a gazdasági válság különösképpen kiszolgáltatottá teszi a nemzeti közösségeket és üdvözölte azt, hogy, a FUEN szorosabb kapcsolatot kíván kiépíteni az Európai Parlament tagjaival. A kérdés az, hogy megtalálható-e az a közös nevező, amely európai koalíciót teremthet egy sikeres aláírásgyűjtés érdekében. Ezután asszisztensének, Vincze Lórántnak, az RMDSZ külügyi titkárának adta meg a szót, aki a Polgári Kezdeményezés eljárásjogi részleteit mutatta be. Jan Diedrichsen FUEN-igazgató, miután bemutatta az általa képviselt szervezetet, tudatta hogy, vezetőségi tagjaik egyöntetűen támogatják az aláírásgyűjtést az uniós szintű kisebbségvédelem megteremtése érdekében. Markó Attila, a román kormány kisebbségügyi államtitkára azt mondta, hogy noha az őshonos nemzeti közösségek ügye “nem jelent problémát”, mindazáltal, hogyha a Lisszaboni Szerződés értéknek nevezi a nemzeti kisebbségek létét, közös európai felelősségvállalásra van szükség azok védelmében.
Hozzászólása elején Tőkés László EP-képviselő üdvözölte a FUEN jelenlévő vezetőit, visszaemlékezve arra, hogy 1996-ban Temesváron tartották a szervezet kongresszusát. A Kárpát-Medencei Magyar Autonómia-Tanács nevében üdvözölte a kezdeményezést, a KMAT tavaly márciusban meghozott döntését idézte fel, amelyben a más európai közösségekkel közösen indítandó, európai szintű polgári kezdeményezésről határozott. “Az európai közösségeknek szolidárisaknak kell lenniük egymással. Valóban közös nevezőt kellene találniuk, ugyanakkor azonban nem szabad minimalistának lennünk. Több tagállam azt állítja, példaszerűen megoldották a kérdést, holott az őshonos nemzeti közösségek ügye a népszámlálások riasztó adatainak fényében is súlyos problémát jelent. Finnország, Dél-Tirol, Katalónia példája, mint pozitív európai gyakorlat, azt támasztja alá, hogy az önrendelkezési jog európai érték. Ugyanakkor az Unió szintjén dicséretes módon elfogadott Roma Stratégia olyan előzményt jelent, amelyet hasznosítani lehet. A FUEN által képviselt szervezeteket mindenképpen szövetségeseinknek tekintjük” – mondotta erdélyi képviselőnk.
Mészáros Alajos és Bauer Edit felvidéki EP-képviselők a közösen megfogalmazandó szöveg nehézségeire hívták fel a figyelmet, míg Herbert Dorfmann dél-tiroli német képviselő azt hangsúlyozta, hogy nem annyira az aláírások összegyűjtése jelent majd sikert, hanem az, hogyha az Európai Bizottság jogalkotási eljárást kezdeményez az ügyben.
Szilágyi Zsolt, Tőkés László brüsszeli kabinetfőnöke arról tájékoztatta a résztvevőket, hogy a Kárpát-Medencei Magyar Autonómia-Tanács vezetői jövő héten tanácskozást tartanak, és remélik, hogy közös álláspont kialakításával segítik elő a folyamat beindítását. Arra hívta fel a figyelmet, hogy az Andreas Gross neve által fémjelzett, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése által 2003-ban elfogadott jelentés az autonómia-formákat konfliktus-megelőző eszköznek nevezi, és kifejezetten ajánlja alkalmazásukat. A nemzetközi szervezetek ilyen irányú dokumentumait irányadónak tekinthetjük a kezdeményezés megfogalmazásának folyamatában. Nagyon nehéz lesz mindenki számára elfogadható szöveget alkotni, és sikeres aláírásgyűjtés esetén sem biztos, hogy a Bizottság jogszabályt fog alkotni, de a folyamat elindul – zárta mondanivalóját.
Winkler Gyula EP-képviselő azzal rekesztette be a tanácskozást, hogy a maximalizmus kudarcot eredményezhet, az viszont világos, hogy a nemzeti közösségek védelme nem tekinthető kizárólag tagállami kompetenciának. Majd, a siker érdekében, – egyetértve Tőkés László javaslatával – ő is a minél szélesebb koalíció megteremtését hangsúlyozta.
Brüsszel, 2012. január 26.
Tőkés László
EP-alelnök
Sajtóirodája

A történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássunk
– „Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit” – vallja a két világháború közötti revíziós politika és a bécsi döntés Esztergomban dolgozó jeles szakértőjeként L. Balogh Béni levéltáros-történész, akivel Szilágyi Aladár beszélgetett
- Tudom, hogy Temesváron született. Ejtsünk néhány szót a tanulóéveiről és arról, hogyan kezdte a pályáját?
– Édesapám bánsági, édesanyám tordai származású. Mindketten pedagógusok voltak, az ő példájuk nyomán választottam a tanári pályát. A történelem és az olvasás szeretetét Édesapámtól tanultam meg. A temesvári magyar tannyelvű líceumban érettségiztem, egyetemi diplomámat pedig a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán szereztem 1984-ben. Olyan kiváló tanárok tanítottak, mint a történész Csetri Elek és Magyari András, vagy a szociológus Ion Aluas. A szászvárosi román tannyelvű Aurel Vlaicu líceumba helyeztek ki, ahol történelmet és filozófiát tanítottam. Az épületben − 1925-ös kényszerű megszűnéséig − az egykori Kún Kocsárd Református Gimnázium működött. Itt végzett például Petru Groza román miniszterelnök és Nagybaczoni Nagy Vilmos magyar honvédelmi miniszter. Amikor én odakerültem, a szászvárosi magyarság létszáma már jelentősen megcsappant, egy-egy osztályban legfeljebb két-három magyar tanuló, ha akadt. A tanítást nagyon szerettem, de hamarosan megelégeltem, hogy filozófia meg történelem címen többnyire Nicolae Ceausescu pártfőtitkárt dicsőítő propagandaszövegeket kellett leadnom. Ezért már egy-két év után elhatároztam, hogy a sokkal szabadabb légkörű Magyarországon telepedek le. A tervemet keresztülhúzta, hogy még turistaútlevelet sem kaptam, hiába kérvényeztem minden évben. Ekkor határoztam el, hogy a zöldhatáron keresztül hagyom el az országot. Erre 1989 áprilisában került sor. A Magyarországra érkezésem napja azért is emlékezetes számomra, mert április negyedike volt, és akkor ünnepelték utoljára ezt a „neves” dátumot…
- Hová került a sikeres átkelés után?
- Néhány hétig a budapesti Akadémiai Könyvtárban dolgoztam, majd Esztergomba, a megyei levéltárba kerültem, amely máig a munkahelyem. Közben az ELTE Bölcsészettudományi Karán elvégeztem a levéltár kiegészítő szakot. Egyetemi doktori címet, majd PhD-fokozatot szereztem, és a Limes című tudományos szemlét is szerkesztem.
- Kérem, vázoljon fel egy összefoglalót tevékenysége színteréről, az esztergomi intézményről.
- Ez a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára, ahol a 13. századig visszamenőleg vannak okiratok. A legrégebbi és talán legértékesebb dokumentumokat az intézményünkben őrzött egyetlen családi gyűjtemény, az egykori Hont megyei kisbirtokos Palásthyak iratai képezik. Közel 250 darab latin nyelvű, Mohács előtti oklevélről van szó. A legrégebbi közülük 1256-os keltezésű, és a család két ága közötti birtokmegosztásról szól. A levéltár összesen több mint nyolcezer ötszáz iratfolyóméternyi (azaz nyolc és fél kilométernyi) anyagából külön említést érdemel Esztergom szabad királyi város 1708-ban elnyert díszes, bőrkötésű kiváltságlevele. A szintén a levéltár által őrzött történeti Esztergom vármegye iratanyagában találhatóak az igen értékes nemességi iratok, köztük a híres Petőfi-versből ismert Pathó Pál családjának nemességét igazoló oklevél. A fentieken kívül persze sok egyéb olyan irategyüttes található még a levéltárunkban, amely nem csak a történészek, hanem a múlt iránt érdeklődő nagyközönség kíváncsiságát is felkeltheti.
- Ön a levéltáron belül melyik pászmával foglalkozik?
- Az én kutatási területem a 20. század. A 20. századi közigazgatási iratokat, Esztergom város és Esztergom vármegye iratait rendezem. Kutatási témám a koalíciós korszakon belüli népmozgások, a ki- és betelepítések. Az 1940−1944 közötti korszakkal, a menekültkérdéssel, a dél-erdélyi magyarság történetével és a 20. századi magyar−román kapcsolatokkal is rendszeresen foglalkozom – ez mondható akár hobbinak is. Két könyvem jelent meg a második bécsi döntésről: az egyik 2002-ben magyarul, a másik – Romsics Ignác professzor jóvoltából – 2011-ben angolul. A Magyar Országos Levéltárba több mint 20 éve, a Bukaresti Nemzeti Levéltárba és a Román Külügyi Levéltárba pedig a kilencvenes évek közepe óta járok kutatni.
- Gondolom, Magyarországon első pillanattól kezdve nem volt különösebb akadálya annak, hogy hozzájusson a dokumentumokhoz. És Romániában?
- Az 1990-es évek közepén, amikor magyar állampolgárként elkezdtem kutatni Bukarestben, egy „zárt világba” csöppentem. Nagyon sok iratanyaghoz nem fértem hozzá. Arra hivatkoztak, hogy „rendezés alatt áll”. Amit nem akartak megmutatni, arra azt mondták, hogy emiatt kutathatatlan. De azóta azt tapasztaltam, hogy egyre több anyag hozzáférhető, köztük olyan iratok, amelyekről nem is álmodtam, hogy megvannak, mert hiszen fondjegyzéket korábban nem mutattak. Csak találgatni lehetett, hogy egyáltalán mi létezik, mi nem. Ehhez képest a 2000-es években már viszonylag nyitott és fogadókész intézmény lett a Román Nemzeti Levéltár épp úgy, mint a Külügyi. – Ez a „viszonylag” mit takar?
- Az iratok jó része manapság már hozzáférhető, de teljesen elégedett persze sohasem lehet a kutató. És ez nem csak a román levéltárakra vonatkozik, hiszen a magyar levéltárak esetében is szembesülhetünk néha emberi gyarlósággal, hanyagsággal. 
- Javasolom, ezdjünk beszélgetésünk fő témája körül forgolódni. A második bécsi döntés előtti periódusban magyar részről mennyire volt remélhető, román részről félő, hogy mindez bekövetkezik?
- Nem volt előre látható. A két világháború közötti magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az igazságtalan trianoni békeszerződés megváltoztatása volt, de 1940 nyara előtt magyar-román viszonylatban nem volt reális esély a határrevízióra. Elsősorban azért nem, mivel Mussolini Olaszországán kívül egyetlen nagyhatalom sem támogatta azt. 1928-tól kezdve a Bethlen-kormány, majd az azt követőek is nyíltan hangoztatták, hogy békés határrevízióra törekszenek. Hogy ebből mennyi fog megvalósulni − ha egyáltalán sor kerül rá −, azt senki nem láthatta előre. A magyar vezetés hallgatólagosan azt vallotta, hogy minden elvesztett területet vissza kell ugyan szerezni, de mivel a revízióra újra és újra lehetőség lesz, a részleges megoldásokba is bele kell menni. Teleki Pál kormányfő több alkalommal is bizalmasan kifejtette: mint magánember mindent visszakövetelne, de mint államférfi hajlandó a kompromisszumra. A két világháború közötti magyar kormányok s a magyar sajtó a közvélemény számára azonban sohasem fogalmazta meg nyíltan és egyértelműen a területi kérdésekben való esetleges kompromisszum lehetőségét. Azt a tényt, hogy a történelmi Magyarország visszaállításánál reálisabb alternatíva a részleges revízió. A mából visszatekintve ez súlyos hiba volt. A nagyrevíziós célok lebegtetése, valamint a hiteles tájékoztatás és a realitásokkal való nyílt szembenézés elmulasztása igen káros hatást gyakorolt a korabeli közgondolkodásra, mert erősítette az irracionális „mindent vissza” jelszó rögzülését. Aki viszont valamennyire is tájékozott volt a nemzetközi porondon, láthatta: Olaszországon kívül nincs más nagyhatalmi támogatója Magyarországnak, még a 30-as évek végén sem. Hathatós külső segítség nélkül pedig még a részleges revíziót sem lehetett elérni, nemhogy Nagy-Magyarország helyreállítását. Igaz, az egyre erősödő náci Németország is revízióra törekedett, de egyedül Csehszlovákia viszonylatában támogatta a hasonló magyar törekvéseket. Az Erdélyért folytatott magyar-román „küzdelemben” inkább Románia oldalán állt. Tudjuk, miért: mert szüksége volt a román kőolajra, a román gabonára, és Románia stratégiailag is fontosabb szerepet töltött be a térségben, mint Magyarország. 
1940 nyarára azonban radikális változás állt be a nagyhatalmi erőviszonyokban. Románia legfőbb támogatója, Franciaország fokozatosan gyengült az 1930-as években, 1940 májusában pedig kapitulált Németország előtt. Nagy-Britannia élet-halál küzdelmet folytatott Németországgal. A kisantant megszűnt, az európai status quo teljesen felborult. Románia így teljesen elszigetelődött nemzetközi téren. Magyarország mellett a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben, amely így körül volt véve revizionista államokkal. A bukaresti vezetés számára ekkor már nem csak Erdély hovatartozása volt a tét, hanem az ország puszta léte is kockán forgott.
- Kevesebb szó esik arról, hogy a Szovjetunió hogyan viszonyult ekkoriban a magyar igényekhez?
- Változó módon. Végig fenntartotta Romániával szemben a saját revizionista törekvéseit, hiszen az első világháború végén elveszített Besszarábiát vissza akarta szerezni. De ez nem jelentette azt, hogy automatikusan támogatja a magyar igényeket Romániával szemben. 1940 júniusában Moszkva ultimátumban szólította fel a román vezetést, hogy sürgősen adja át Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Bukarest eleget tett a felszólításnak, és ellenállás nélkül visszavonta hadseregét és közigazgatását a vitatott területről. Ez nagy presztízsveszteséggel járt Bukarestre nézve, és csökkentette az ország nemzetközi tekintélyét. Főleg Berlinben és Rómában, ahol addig az időpontig úgy számoltak Romániával, mint jelentős „szovjetellenes bástyával”, amely adott esetben meg tud állítani egy keletről jövő támadást. A kaotikus besszarábiai kivonulás után a német vezetés már inkább azt gondolta: Magyarország alkalmasabb e szerepre − s a korabeli magyar propaganda is ezt hangoztatta. Besszarábia és Észak-Bukovina bekebelezése után a Szovjetunió, diplomáciai úton, támogatásáról biztosította a magyar kormány Romániával szembeni revíziós politikáját. Ez a helyzet állt fenn 1941 nyaráig, addig, amíg Németország oldalán Magyarország hadba nem lépett a Szovjetunió ellen. Ezt követően Magyarország – akárcsak Románia – ellenséges államnak minősült. A második bécsi döntést ekkortól érvénytelennek tekintették Moszkvában. Mégis, 1944. augusztus 23-ig Erdély jövőbeli hovatartozása nyitott kérdésnek számított. A sikeres román átállás aztán jóval kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál. Bizonyossá vált, hogy Erdély, vagy annak nagyobb része visszakerül Romániához. Az új határokról azonban még ekkor sem született végleges döntés. A magyar esélyeket rontotta, hogy Horthynak 1944. október 15-én nem sikerült a kiugrási kísérlete. A magyar–román határkérdés a baloldali Petru Groza-kormány 1945. márciusi, erőszakos hatalomra juttatásával dőlt el végleg szovjet szempontból. Sztálin ekkor Észak-Erdély teljes visszaadásával „jutalmazta meg” a román baloldalt. 
- Térjünk vissza a kezdetekre. Ma már mennyire követhető nyomon a bécsi döntés minden egyes fázisa, ma már mindent lehet tudni, akár napokra is lebontva, hogy mikor, mi történt?
- Igen, már régóta. Elsősorban a háború után publikált német és olasz diplomáciai okmánytáraknak, valamint a magyarországi forráskiadványoknak köszönhetően. Ráadásul a Magyar Országos Levéltár iratait már jóval a rendszerváltás előtt is szabadon lehetett kutatni, a román levéltárak dokumentumai pedig, amint említettem, a kilencvenes évektől „szabadultak fel” fokozatosan. Ma már senki nem hivatkozhat arra, hogy egyik vagy másik vitatott kérdést a források hiánya miatt nem lehet kellőképpen tisztázni. Ez azért különösen fontos, mert a román történészek többsége mind a mai napig nem ismeri el, hogy 1940 nyarán a román kormány kérte Berlintől a német beavatkozást. A rendelkezésünkre álló iratok viszont egyértelműen tanúsítják: bár a tengelyhatalmak képviselői határozták el a döntőbíráskodást, a gondolatot román részről vetették föl először az 1940. július 26-i, berchtesgadeni találkozón. Hitler akkor elutasította az ötletet. Berlini követe útján a román kormány néhány héttel később, augusztus 21-én Hitler döntőbírói közbelépését kérte, 27-én pedig közölte a tengelyhatalmak képviselőivel, hogy elfogadna egy „valódi döntőbíróságot”. A diplomáciai iratok tehát azt bizonyítják, hogy többször is elhangzott ilyen román kérés, amit azonban Berlin a legutolsó pillanatig visszautasított. Miért kérte Bukarest a döntőbíráskodást? Azért, mivel az utolsó pillanatig abban bízott, hogy a közvetlen német beavatkozás inkább az etnikai elven és a lakosságcserén alapuló román álláspontnak kedvez majd, mintsem a status quót gyökeresen megváltoztatni kívánó magyar revizionista elképzeléseknek. Tehát abban reménykedtek, hogy a körülményekhez képest − az ő szemszögükből − méltányos döntés születik majd. Arra egyáltalán nem gondoltak, ami végül bekövetkezett, hogy Erdély kétötödét Magyarországnak ítélik: mintegy 43 ezer négyzetkilométert, két és félmillió lakossal. A lakosság anyanyelv szerinti megoszlása mind a mai napig vitatott: az 1941-es magyar népszámlálás szerint abszolút magyar többség, az 1930-as román népszámlálás szerint viszont relatív román többség volt Észak-Erdélyben. Feltehető, hogy az 1941-es magyar népszámlálás idején valóban magyar többség volt már, hiszen a bécsi döntés kihirdetése utáni hónapokban több tízezer román menekült hagyta el Észak-Erdélyt, Dél-Erdélyből viszont – amely továbbra is Románia részét képezte – több tízezer magyar jött át Észak-Erdélybe. 
- Bizonyára nem egyik pillanatról a másikra született meg a döntés. Ennek az alkufolyamatnak is megvannak a dokumentumai?
- Megvannak, és azok alapján nagyon izgalmas végigkövetni, hogy 1940 nyarán miként módosult fokozatosan a német álláspont. A leglényegesebb − a magyar fél szempontjából pozitív − változás július első felében következett be. Ekkor Hitler, megváltoztatva korábbi elutasító álláspontját, elismerte a Romániával szembeni magyar revíziós követelések jogosságát. Nyers hangon megüzente Bukarestnek, hogy kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal és Bulgáriával a területi kérdésekről, és mutasson kompromisszumkészséget. Mi lehetett a változás oka? Az egyik legfontosabb tényező a Romániával szembeni fenyegető magyar fellépés volt a Besszarábia átadását követő napokban. A magyar vezérkari főnökség ugyanis a pillanatnyi, magyar szempontból kedvező katonapolitikai helyzet kihasználása mellett kardoskodott, és az erdélyi bevonulást sürgette. A józanabb politikai vezetés, köztük Teleki sem zárta ki teljesen a háború lehetőségét. Németország érdekeitől azonban mi sem állt távolabb, mint egy balkáni konfrontáció, amely szovjet beavatkozással és a román olajforrások megsemmisülésével járt volna. Berlin ezért úgy döntött, hogy a térség „pacifikálása” érdekében mielőbb rendezni kell a feszültséget gerjesztő területi vitákat. A döntőbírói szerepet ekkor azonban még következetesen elutasította. 1940. augusztus utolsó napjaiban következett be az újabb jelentős változás, amikor Hitler váratlanul mégis elszánta magát a döntőbíráskodásra. Az augusztusban lezajlott Turnu Severin-i magyar−román tárgyalások ugyanis sikertelenül végződtek. Egyik fél sem engedett eredeti álláspontjából: Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből. A magyar fél Erdély egy részének átadását követelte − a Maros vonalától északra eső területet −, míg a románok lakosságcserét szorgalmaztak, minimális területkiigazítással párosítva. A magyar minisztertanács közben úgy döntött: a tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. A Románia elleni hadműveletek megindításának irányelveit augusztus 23-án adta ki a vezérkar főnöke, Werth Henrik. A budapesti vezetés − mivel tisztában volt a román katonai erőfölénnyel − titokban azért abban reménykedett, hogy a háború megelőzése végett Hitler beavatkozik, és nagyobb engedékenységre bírja Bukarestet. Számolt a döntőbíráskodás lehetőségével is, anélkül, hogy azt kérné, vagy akár csak felvetné Berlinben. Ami végül is bekövetkezett. Hitler tudniillik értesült a Románia ellen készülő magyar támadásról, valamint a román határ mentén végrehajtott komoly szovjet csapatösszevonásokról, és a balkáni krízis elkerülése végett gyors beavatkozásra szánta el magát. Közbelépése nyomán elmaradt a magyar támadás, a tengelyhatalmak jóvoltából pedig Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt. A döntést augusztus 27-én személyesen Hitler hozta meg, erről azonban akkor még egyik félnek sem volt tudomása. Mindkét küldöttség abban a tudatban utazott 29-én Bécsbe, hogy ott kétoldalú tárgyalásokra kerül majd sor. Ehelyett másnap, augusztus 30-án, a Belvedere palota aranytermében, Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter ismertette a döntőbíráskodás eredményét, amelynek hallatán a jelenlévő Mihail Manoilescu román külügyminiszter ájultan esett össze. 
A magyarországi és az észak-erdélyi magyar közvélemény kitörő örömmel fogadta a döntés hírét. Azonban Teleki Pál, akárcsak a nagy tekintélyű korábbi miniszterelnök, a szintén erdélyi származású Bethlen István, szűk körben mélységes aggodalmának adott hangot a náci Németország újabb térnyerése miatt. Mindketten tudták, hogy Magyarországnak nagyon nagy árat kell majd fizetnie a Hitlertől kapott ajándékért. Erről nyíltan beszélni azonban nem volt módjuk. A revizionista jelszavaktól átitatott magyar közvélemény hazaárulásnak tekintette volna a felkínált terület visszautasítását. Összességében a második bécsi döntés, a korábbi titkos német és olasz határtervekkel összehasonlítva, kedvező volt magyar szempontból, és bizonyos mértékig etnikai szempontokat is követett. Mindenekelőtt azonban német stratégiai érdekeket szolgált: a román kőolajmezők és a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelmét. Hitler olyan megoldást talált, amely részben kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen a jövőt illetően hatékony szövetségesként számolt vele.
- Megtörtént az aktus. Elkezdődött a bevonulás. Maga a hivatali apparátus, a hatóságok mennyire voltak felkészülve a magyar közigazgatás beindítására?
- Akárcsak az első bécsi döntés nyomán 1938-ban visszatért felvidéki részen, majd a következő év tavaszán megszerzett Kárpátalján, „pacifikálás” végett Észak-Erdélyben is katonai közigazgatást léptettek életbe a bevonulással egyidejűleg. Erre már 1940 nyarán megtették az előkészületeket, amikor is felcsillant az erdélyi revízió lehetősége. Csak azt nem lehetett tudni, hogy mikor és mekkora terület tér vissza. A magyar vezetést ilyen szempontból tehát nem érte váratlanul a visszacsatolás. A miniszterelnök már augusztusban eligazítást tartott a katonai közigazgatás kijelölt tisztviselőinek. Arra figyelmeztette őket, hogy az erdélyi embereket, legyenek akár magyarok, akár románok, mindennél jobban becsüljék meg. Óva intett mindenkit attól, hogy az erdélyi románságban ellenséget lásson, fölényeskedjen vele, vagy kicsinyes bosszúra vetemedjen. Akárcsak az őt követő két miniszterelnök, különösen Kállay Miklós, az ún. Szent István-i, viszonylag türelmes nemzetiségpolitikát és az erdélyi népek megbékélésének szükségességét hirdette. Ez az elképzelése azonban nem valósult meg, mivel az 1940. november 26-ig fennálló katonai közigazgatás, élén Werth Henrikkel, teljesen alkalmatlannak bizonyult a nemzetiségi kérdés tapintatos kezelésére. A vezérkar a román lakossággal szembeni kemény fellépés híve volt, és nem tartotta időszerűnek Teleki nemzetiségpolitikai elveit. Így már a bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor a Szilágy megyei Ipp és Ördögkút helységekben, továbbá Zilahon, Bánffyhunyadon, majd később a mezőségi Omboztelkén és Vasasszentgothárdon. Ezenkívül tömegesen internáltak embereket, köztük igen sok románt. Több száz román telepes családot kiutasítottak az országból, mivel csak 1918 után települtek be. A katonai közigazgatás a kapkodva meghozott, átgondolatlan intézkedéseivel jelentősen hozzájárult a magyar–román viszony elmérgesedéséhez. Maga Teleki is jóvátehetetlenül nagyot hibázott, amikor elveszítette türelmét és a retorzió eszközéhez nyúlt. 1940. október 4-én ugyanis, válaszként a Romániában maradt magyarok fokozódó üldözésére, úgy rendelkezett, hogy az észak-erdélyi városokból százával utasítsák ki a románokat, főleg az értelmiségieket. Ezzel kezdetét vette az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely 1944 augusztusáig a két kormány nemzetiségpolitikájának legfőbb jellemzője maradt. 
Az érem másik oldala az, hogy a korabeli román propaganda mérhetetlenül felnagyította és eltúlozta a magyar atrocitásokat, a bukaresti kormány pedig a tengelyhatalmak fővárosaiban igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból. Az akkori román közbeszédben és a sajtóban uralkodó toposzok a magyarok „ázsiai barbárságáról”, a „horthysta bandák” által elkövetett „több ezer barbár tettről” szóltak. E tételeket aztán a nyolcvanas évek Romániájában is lépten-nyomon harsogta a propaganda, amely szerint az atrocitások összefüggő rendszert alkottak, egy jól átgondolt, a románok „kiirtását” célzó magyar terv részét képeztek. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy része mind a mai napig a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra.
- Egyáltalán: román és magyar történészek átbeszélték-e ezeket a dolgokat?
- Az erről az időszakról szóló magyar és román történeti diskurzus a kilencvenes években, a romániai cenzúra és a felülről irányított propaganda megszűnésével sem került közelebb egymáshoz. A legtöbb román feldolgozás még ekkor is a nemzeti „martirológia” szempontjait részesítette előnyben az elfogulatlan, tudományos vizsgálattal szemben. Ma már azonban születnek új, friss hangvételű írások is, a korábbinál sokkal tárgyilagosabb szemlélettel. Ezeket olvasva úgy tűnik, van remény arra, hogy valós párbeszéd alakuljon ki a témában jártas magyar és román történészek között, és ténylegesen közeledjenek egymáshoz az álláspontok. 
- Melyek voltak a legsürgősebb feladatok a magyar hatóságok számára az átvétel után?
- A reintegráció, tehát a visszaszerzett területek gazdasági, társadalmi, kulturális beillesztése az „anyaország” életébe. Mivel Észak-Erdély gazdaságilag jóval elmaradottabb volt a trianoni Magyarországnál, a budapesti kormányzat nagyszabású modernizációs programot hirdetett a visszacsatolt területen. Ez az infrastruktúra több százmillió pengős fejlesztése mellett az ipar és a mezőgazdaság nagyarányú modernizációját is magába foglalta. Becslések szerint az Észak-Erdélyre fordított összkiadások ebben az időszakban megközelítették Magyarország egyéves költségvetési kiadásait. Tekintetbe véve azt is, hogy az ország 1941 nyarától háborúban állt, ez szinte emberfeletti erőfeszítésnek mondható. A magyar kormányzat jelentős „örökséget” hagyott hátra Észak-Erdélyben: ma is használatos műutakat, vasútvonalakat, hidakat, épületeket. Az oktatás területén nagyszabású iskolamodernizációs program indult. Maradandó alkotás volt a népegészségügyi hálózat kiépítésére, az igen rossz egészségügyi viszonyok javítására tett kísérlet is. A rendelkezésre álló négy év azonban − ebből három háborús volt − kevésnek bizonyult a nagyszabású tervek befejezéséhez.  
- Atyáink elbeszéléséből tudom, hogy az anyaországiak közül sokan úgy viselkedtek, mint az elefánt a porcelánboltban…
- Az észak-erdélyi nyilvánosság egyik állandó témája valóban a Magyarországról érkezett tisztviselők, az „ejtőernyősök” cím- és rangkórsága, lenéző, pökhendi modora, gyakori arroganciája volt. A helybeliek és az „anyaországiak” közötti feszültség azonban csak egyetlen, bár valóban fontos vetülete az észak-erdélyi társadalmi viszonyoknak. Ami kezdetben minden más érzést elnyomott, az a kitörő, euforikus lelkesedés volt, amivel a helybeli magyarok a döntés hírét, majd a bevonuló honvédeket fogadták. A visszacsatolást a 22 éves román uralom alóli felszabadulásként élték meg, ami azt jelentette számukra, hogy szabadon és félelem nélkül vállalhatták magyar identitásukat. Észak-Erdély magyarságának a „kicsi magyar világhoz” kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása ma is egyértelműen pozitív színezetű. Ezen alapjában véve az sem változtatott, hogy a honvédség bevonulása utáni négy évben az eufóriát nem egy esetben keserű kiábrándulás követte a kezdeti ellátási nehézségek, később a háború miatt szaporodó megélhetési gondok, a katonáskodás során tapasztalt kíméletlen bánásmód, vagy a már említett „ejtőernyős”-viselkedés miatt. Az eddigi közfelfogással szemben a legújabb kutatások arra mutatnak rá, hogy anyaországiakat jelentős, de nem túl nagy arányban neveztek ki közszolgálati állásokba. Legnagyobb arányban az egészségügyben és a közigazgatásban voltak jelen. Az utóbbi területen is csak 25%-ot képviseltek, mivel a kinevezettek túlnyomó többsége helybeli volt. Ami a kinevezett tisztviselők nemzetiségi összetételét illeti, szembetűnően alacsony volt a románok aránya, alig több mint hat százalék. Ennek okai egyrészt a velük szemben alkalmazott diszkriminatív politikában, másrészt abban keresendők, hogy a román kormány közvetlenül a második bécsi döntés után visszarendelte észak-erdélyi tisztviselőinek jelentős részét, sokan pedig önként elmenekültek.
- A két kormány tartott-e rendszeres kapcsolatot egymással a további visszaéléseket elkerülendő?
- Valódi párbeszédről nem volt szó. A kisebbségi kérdés elmérgesedése miatt az 1940. őszi, Budapesten folytatott ún. likvidációs tárgyalások megszakadtak. A román vezetés ezután fokozatosan arra a „felismerésre” jutott, hogy közvetlen tárgyalások útján nem tud megegyezni a magyarokkal, és csak a tengelyhatalmak beavatkozása járhat eredménnyel. Úgy gondolta, a tengelyhatalmak előtt rá kell mutatnia a bécsi „diktátum” abszurd következményeire. Innen már egyenes út vezetett a döntés érvénytelenségének kimondásához. Erre 1941. szeptember 15-én kerített sor, egy-egy Berlinnek és Rómának címzett jegyzék útján. Lépését azzal indokolta, hogy szerinte a magyar kormány az észak-erdélyi románok elleni erőszakos cselekedeteivel megszegte a döntőbírói határozatban vállalt kötelezettségeit, így Románia kénytelen megállapítani a határozat érvénytelenségét. A bejelentésnek nem lett közvetlen következménye (a magyar vezetés például nem is tudott róla 1943 júniusáig), a román diplomácia lehetőségeit mégis jócskán leszűkítette. Ezt követően ugyanis Bukarest − ha következetes akart maradni az álláspontjához − nem bocsátkozhatott sikeres tárgyalásokba a magyar kormánnyal a bécsi döntés alapján, és mindössze a határok megváltoztatásának a lehetősége érdekelhette.  A második bécsi döntés nyomán felgyorsult a két ország 1940 nyarán elkezdődött versengése a náci Németország kegyeiért. Ion Antonescu úgy vélte: a Hitlerhez való feltétlen hűségét értékelve, Németország visszajuttatja majd Romániának Észak-Erdélyt. Ez azonban ugyanolyan illuzórikus elképzelésnek bizonyult, mint a magyar katonai és politikai elit számos képviselőjének meggyőződése, hogy az addigi revíziós eredmények megtartása, valamint Dél-Erdély megszerzése csak odaadó németbarátsággal érhető el. Homályos megjegyzéseivel, kétértelmű magatartásával Hitler mindkét ország vezetését manipulálta és kijátszotta egymás ellen. Így próbálta még inkább Németországhoz kötni őket. 
- Az utóbbi években kerültek-e elő újabb dokumentumok, amelyek esetleg módosították, finomították a rálátást az akkor történtekre?
- Könyveimben nagy hangsúlyt fektettem annak bizonyítására, hogy a román vezetés valóban kérte Németország döntőbírói beavatkozását 1940 nyarán. Ennek persze mai szemmel nézve semmi relevanciája nincs. Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kiss Tamás
ÚJ HÍVÓ SZÓ?
Kolozsvár, mint központ: lehetőség, vagy illúzió?
Kolozsvár esélyei arra, hogy az erdélyi magyarság központja legyen/maradjon, illetve a kolozsvári értelmiségnek, hogy az erdélyi magyar nemzeti mozgalom megújításában központi szerepet kapjon.
Írásomban megpróbálom röviden körbejárni, hogy milyen esélyei vannak Kolozsvárnak arra, hogy az erdélyi magyarság központja legyen/maradjon, illetve a kolozsvári értelmiségnek, hogy az erdélyi magyar nemzeti mozgalom megújításában központi (vagy legalább jelentős) szerepet kapjon. Kolozsvár hagyományosan Erdély centruma, a XIX.-XX. század fordulóján a magyar polgárosodás motorja, a két világháború között pedig a kisebbségi helyzetbe került közösség egyértelmű szellemi és politikai központja volt. A XX. század második felétől azonban egy sor olyan folyamat indult be, amelyek vezető szerepét gyengítették.
Új Hívó Szó
Központi tézisem, hogy a demográfiai, társadalomszerkezeti, majd az utóbbi két évtizedben a magyar közösségen belüli politikai folyamatok mára nagymértékben erodálták Kolozsvár (illetve a kolozsvári értelmiség) vezető szerepét a (tágan, nem pusztán pártpolitikai értelemben vett) erdélyi magyar nemzeti mozgalmon belül. Ezt az eróziót mi, a kolozsvári értelmiségiek jó ideje érezzük, de nyilvánosan nem vetettünk őszintén számot vele.
Írásom egyik apropója, hogy volt szerencsém részt venni a Kolozsvár Társaság 2012. január 27.-i megbeszélésén, ahol Kántor Lajos felolvasta a – később sajtóban is közzétett – Új Hívó Szót. Magát a tanácskozást, illetve a közlemény kibocsátását részben a központ-szerep eróziójának az érzete motiválta, amit a 2011-es népszámlálás Kolozsvárt érintő eredményeinek a nyilvánosságra kerülése fokozott. A közleményben és a tanácskozás során a magyar nemzeti mozgalom egysége feletti aggodalmak jutottak szóhoz. Magam úgy vélem, hogy ez a két dolog – vagyis Kolozsvár szerepe és a nemzeti mozgalom egysége – valóban összefügg. A józan gondolkodáshoz azonban túl kell lépnünk azokon a megközelítéseken, amelyek a kolozsvári értelmiség a priori vezető szerepéből indulnak ki. A következőkben azokat a tényezőket veszem sorra, amelyek Kolozsvár, illetve a kolozsvári értelmiségi perspektíva marginalizálódásához vezettek. Ezt követően azt próbálom vázlatosan végiggondolni, hogy – a vázolt folyamatokkal számot vetve – mi lehet egy új felállásban a kolozsvári értelmiség szerepe, megvillantva azt is, hogy a teljes marginalizálódással mit veszíthet a teljes erdélyi magyar nemzeti közösség.
Demográfiai háttér
A 2011-es népszámlálás nyilvánosságra szivárogtatott eredményei – miszerint az elmúlt kilenc évben Kolozsváron a magyarok száma 60 ezerről 49 ezerre, arányuk pedig 19 százalékról 16 százalékra csökkent – társadalomtörténetileg nem hoztak új fejleményt, hanem az évtizedes trendek folytatódását jelzik.
Részben új fejlemény viszont, hogy az erdélyi magyar népességfejlődésben az eddiginél sokkal élesebbé, kontrasztosabbá váltak a regionális különbségek. A Székelyföldön (Hargita és Kovászna megyét értve ez alatt) összességében nőtt a magyarok aránya, és igaz ez a regionális stratégia szempontjából kulcsfontosságú városok esetében is, mint Sepsiszentgyörgy, vagy Csíkszereda. Ez utóbbiak esetében ráadásul az előrejelzések nem voltak kedvezőek, hisz az 1980-as években betelepedett románság fiatal korszerkezete – masszív elvándorlás nélkül – aránycsökkenést vetített előre. Hasonlóan kedvezőek (az országos trendekhez, illetve az ottani románsághoz viszonyítva) a Nagyváradtól északra fekvő partiumi területek (Észak-Bihar, Szatmár, Szilágy) népesedési adatai. Az országosnál, vagy az erdélyinél ezeken a területeken is mérsékeltebb a népességfogyás és elképzelhető, hogy az adatok a magyar népesség arányának növekedését fogják mutatni. A kolozsvári fejlemények ezzel összevetve nagyon kontrasztosak, hisz míg 2002-ben a magyarok (aránybeli) térvesztése egyetemes volt, most a közösség népességfejlődését tekintve élesen kettéválik. A kolozsvári adatok pedig inkább a szórványterületek, mint a partiumi, vagy a székelyföldi tömb népesedési helyzetéhez állnak közelebb.
Ameddig az intézményes keretfeltételek (egyetemi tanszékek, egyéb állások stb.) adottak, a kolozsvári értelmiség képes arra, hogy – a Székelyföldről és Partiumból betelepülők által – bővítetten termelje magát újra. A probléma, hogy közben úgy tűnik, hogy az értelmiség alól elfogyóban a „nép”, ami által a kolozsvári értelmiség fokozatosan egy légüres térbe került. Ezzel a problémával a székelyföldi, vagy a partiumi értelmiségiek nem, vagy sokkal kisebb mértékben kell szembesüljenek. Eltérő társadalomszerkezet, eltérő tapasztalatok
A magyarok társadalmi státusa szintén erősen meghatározza Kolozsvár helyzetét. A két világháború között Kolozsvár (de hasonlóképpen Nagyvárad vagy Arad) magyarsága szociológiai értelemben nem volt kisebbségi helyzetben. A kisebbségi helyzetet ugyanis nem a számbeli csekélység, hanem az alávett pozíció hozza el. A két világháború között a románok adminisztráción és az állami intézményrendszeren belüli dominanciája ellenére a gazdasági/üzleti szférán belül megmaradt a magyarok (és tegyük hozzá, közöttük a magyar érzelmű és kultúrájú zsidók) dominanciája.
A tényleges kisebbségi helyzetet a második világháborút követő kommunista modernizáció hozta el a kolozsvári magyarok számára. Nem csupán azért, mert az erőltetett urbanizáció miatt számbeli fölénybe kerültek a románok, hanem mert az addigi etnikai rétegszerkezet is a visszájára fordult. Immár társadalmi értelemben is a románok kerültek felülre, ami megkönnyítette például a nyilvános nyelvhasználati normák átalakulását. A társadalmilag is alávetett magyarok nyelve a románok számára nem hordoz annyi presztízst, hogy (akár azok, akik vegyes házasságban élnek) megtanulják. A nyilvános nyelvhasználatban pedig mindenki számára természetes, hogy a román az alapértelmezett nyelv. Gyakran kapjuk magunkat azon, hogy egy ismeretlennel románul beszélünk, azt követően is, hogy kiderült: az illető magyar.
A székelyföldi, illetve a partiumi területeken az arányok mellett a nemzetiségek közötti társadalmi és gazdasági viszonyok is sokkal kiegyenlítettebbek. Szatmárnémetiben vagy Nagykárolyban a magyarok például nincsenek alulreprezentálva a magasabb státusú rétegeken belül, ami az erdélyitől eltérő nyelvhasználati normákban (kiegyenlítettebb kétnyelvűség), vagy a magyar politikai elit viszonylagos dominanciájában is megnyilvánul. Székelyföldön a román népesség elsősorban a városokban összpontosul és (a magyar elit önkormányzatokon belüli megerősödése ellenére) erősen kötődik az állami szférához (a dekoncentrált intézményekhez, illetve az igazságszolgáltatáshoz, rendőrséghez). Számbeli helyzetükből és a magyar elit erős pozícióiból fakadóan azonban a románok ebből a helyzetből sem tudják a mindennapokban megkérdőjelezni a magyar dominanciát.
A kiegyenlítettebb társadalmi-gazdasági viszonyok, a nyilvános nyelvhasználat, illetve a másként szerveződő etnikai viszonyok azt hozzák magukkal, hogy Székelyföldön, vagy akár a Partiumban mást jelent magyarnak lenni, mint Kolozsváron. Míg ott a kisebbségi helyzet sokkal inkább egy elvi besorolás, addig Kolozsvárott mindennapi tapasztalat.
Hangsúlyeltolódások az erdélyi magyar politikai és nemzeti mozgalmon belül
A fent vázolt demográfiai és társadalomszerkezeti háttér vezetett oda, hogy az erdélyi magyar társadalom-projekt Kolozsvár- és tegyük hozzá Marosvásárhely-centrikus víziója meghaladottá vált. A Kolozsvár Társaság tanácskozásán Eckstein-Kovács Péter nagyon helyesen állapította meg, hogy a jelenlegi helyzetben Kolozsvár természetes szövetségese Marosvásárhely. Időbeli eltolódással ugyanis Marosvásárhelyen is hasonló társadalomszerkezeti folyamatok játszódtak le, mint Kolozsváron. Ezek oda vezettek hogy (reálisan nézve) Vásárhely elvesztette az esélyét arra, hogy a Székelyföld központja legyen. A Kolozsvár-Marosvásárhely szövetség azonban az erdélyi magyar nemzeti mozgalmon belül feszülő látens és látható ellentétek feloldására már nem elégséges. Ez az érdekközösség és szövetség adta ugyanis az 1990-ben megszülető erdélyi magyar nemzeti mozgalom alaphangját és szabta meg a rendszerváltást követően kialakuló intézményes szerkezetet.
A Kisebbségi Társadalom koncepciója már a két világháború között kialakult. Lényege (például Sulyok Istvánnál) az volt, hogy a kisebbségi közösséget olymódon kell megszervezni, hogy a magyarok a lehető legtöbb élethelyzetet az etnikai közösségen belül tudjanak megélni, igényeiket lehetőleg ezen belül tudják kielégíteni. A kilencvenes években ugyanezt a koncepciót fogalmazták újra és változtatták több szempontból sikeresen intézményes gyakorlattá. Az újrafogalmazás nem jelentett mechanikus átvételt. Hamar beigazolódott például, hogy a gazdasági önállóság, ami a harmincas években fontos törekvés volt, az új körülmények között nem reális elképzelés. Más tekintetben azonban jelentős volt az előrelépés. Kiépült a magyar oktatási szerkezet, így a mai húszas, vagy harmincas generáción belül – a korábbiakhoz képest – többen vannak azok, akik a teljes oktatási vertikumot (illetve mobilitási pályájukat) egy magyar világon belül futották be. Hasonlóképpen a magyarok médiafogyasztási szokásai is fokozatosan a magyar-nyelvűség irányába tolódtak el, még ha nem is beszélhetünk egységes erdélyi magyar médiaszerkezetről. Az egyik legjelentősebb teljesítmény pedig talán az volt, hogy az erdélyi magyarokat politikai közösségként sikerült egyben tartani, egyetlen politikai pillérként betagolni a kialakuló román parlamentáris demokráciába. Az egységes politikai pilléren és a Kisebbségi Társadalom koncepcióján azonban repedések mutatkoznak, aminek oka nem is annyira az RMDSZ-szel konkurens politikai alakulatok megjelenése, hanem a kisebbségi lét teljesen eltérő tapasztalataiból adódó regionális szétfejlődés. Székelyföldnek és a Partiumnak jelenleg mások a természetes prioritásai mint Kolozsvárnak és Marosvásárhelynek (illetve a demográfiai értelemben olvadó szórványnak). (Megj: Ezen a ponton részben egyeznek az elképzeléseim Bakk Miklóssal, akinek így az írás sokat köszönhet.) A Partium, illetve a Székelyföld közösségen belüli politikai súlya pedig az eltérő népesedési pályák miatt elkerülhetetlenül növekedni fog.
A Székelyföld számára nem a Kisebbségi Társadalom (vagyis egy nagyobb/többségi társadalmon belüli etnikai intézményrendszer fenntartása, megerősítése) a kézenfekvő program. Itt a cél – ahogy ezt a székelyföldi magyar elit helyesen fel is ismerte – a régiószervezés: pontosabban a Székelyföld régió magyar dominancia alatti megszervezése. Ezen alap-elképzelés egy sokrétegű közpolitikai programon keresztül valósítható meg, aminek legfőbb pillére a gazdaságfejlesztés (hisz gazdasági értelemben leszakadó régióról van szó). E mellett hangsúlyos az egységes (széki ellentétek fölötti) regionális identitás megteremtése, de szerepet kell(ene) kapjon például a roma közösségek magyar intézményrendszeren keresztül történő integrációja is. Az autonómia valamilyen formája meglátásom szerint ezeknek a közpolitikáknak a jogi „megkoronázása” lehetne. A leírtak egyáltalán nem jelentenek újdonságot, hisz a székelyföldi elitek láthatóan ebbe az irányba mozdultak el.
A Partiumban az irányváltás az identitás-politikák, vagy explicit programok szintjén kevésbé látható, de egyfajta „külön-utasság” a politikai szerkezetet ismerők számára már jó ideje egyértelmű. Itt a helyi románsággal kötött többé-kevésbé paritásos alapú alkuknak lehet döntő szerepe abban, hogy egy, ha nem is magyar dominanciájú, de meghatározó magyar jelenléttel jellemezhető szerkezet kialakítható legyen. A fejlesztéspolitikában és a forrásszerzésben a határmentiségnek is kiemelt szerepe lehet.
Merre tovább kolozsvári értelmiség?
A demográfiai tények, illetve a magyar nemzeti mozgalmon (és itt elsősorban az RMDSZ-en belüli) csendes folyamatok olyan helyzetet teremtettek, amit a kolozsvári értelmiség (illetve a Kolozsvár-Marosvásárhely hátterű politikai elit) nem tud megkerülni. A Kolozsvár Istentől adott felsőbbségét és természetes központ-szerepét hangsúlyozó értelmiségi diskurzusok a nemzeti mozgalmon belüli fokozódó marginalizálódáshoz, majd intézményes leépüléshez fognak vezetni. Egy ilyen kimenetet azonban nem pusztán a kolozsvári értelmiségiek, hanem az erdélyi magyar nemzeti mozgalom szempontjából elkerülendőnek tartok. Kolozsvárnak továbbra is van legalább három olyan „aduja”, ami – ha nem is megkerülhetetlenné – felettébb hasznossá teheti a nemzeti mozgalom szempontjából. Az első a gazdasági centrum-szerepe. A Trianont követő demográfiai folyamatok sajnos a Temesvár-Arad-Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely-Brassó félkörben voltak a legkedvezőtlenebbek a magyar közösség szempontjából, ami egyben a régió gazdasági fejlődésének a motorja volt. Az ezen kívül eső partiumi, illetve székelyföldi területsáv a periférikus régiók közé tartozik (a román többségű Máramarossal, Hunyaddal és Krassó-Szörénnyel, illetve Beszterce-Naszóddal együtt). A gazdasági különbségek a belső migráció irányát is megszabják, így Kolozsvár az a város, ahova mind Partiumból, mind Székelyföldről jelentős számban érkeznek magyar fiatalok. Ez a migrációs irány minden bizonnyal megmaradna akkor is, ha a kolozsvári magyar intézményrendszer leépülne. Emellett megerősödne Bukarest, Budapest, illetve a Kolozsvárnál románabb városok vonzereje. Így megszűnne annak a lehetősége, hogy a Székelyföldről és Partiumból elköltöző mobil fiatalok jelentős része egy magyar intézményi hálón belül éljen és nevelje fel a gyermekeit.
A második szempont ezzel összefügg. Összerdélyi, a Partiumot a Székelyfölddel összekapcsoló integráció nehezen képzelhető el máshonnan. Az egyetemisták és a mobilitási pályák találkozási pontjaként Kolozsvár az elmúlt húsz évben az erdélyi magyar identitások „melting pot”-jaként (olvasztótégelyeként) működött. Ha ilyenként kiesik, az a regionálisan továbbszerveződő nemzeti mozgalom teljes szétfejlődéséhez vezethet. De amennyiben nem egységes nemzeti mozgalomban, hanem a helyi szerveződések laza konföderációjában gondolkodunk (amire a román politikai rendszerben minimálisan szükség van), akkor is nehezen oldhatók meg máshonnan bizonyos logisztikai feladatok.
Végül Kolozsvár mégiscsak egy regionális és országos jelentőségű egyetemi központ. Ha nem számoljuk azt, hogy nincs olyan politikai szereplő, aki az egyetemi struktúrát uralná, vagy akár az önjáró fejlődési pályákat módosítani tudná, akkor sem tűnik jelentős veszteségek nélkül szétszervezhetőnek (mondjuk Szatmárra, Nagyváradra, Sepsiszentgyörgyre és Csíkszeredába) a magyar felsőoktatási rendszer. Ennek köszönhetően Kolozsváron továbbra is olyan mennyiségű szellemi tőke fog összpontosulni, amit a magyar nemzeti mozgalom nem hagyhat parlagon.
Ez alapján tehát a magyar nemzeti mozgalom számára létfontosságú egy Székelyföld-Kolozsvár (és Marosvásárhely)-Partium szövetség megkötése. Ebben a magam részéről nem tartom reálisnak azt, hogy a kolozsvári (és marosvásárhelyi) értelmiség 1990-hez hasonlóan „Belső-Erdély, Partium, Bánság mellett hangsúlyosan a Székelyföld magyarságát” (Új Hívó Szó 2012 január 27.) programadóként szólítsa meg. Sokkal reálisabbnak tartok egy újfajta szolgáltatói, illetve regionális közvetítői szerepet. A szolgáltatói szerep azt jelenthetné, hogy (amennyiben erre igény van) a kolozsvári értelmiségiek aktív részesei lehetnének a Székelyföld régió „kitalálásának”, az ezzel kapcsolatos közpolitikák megtervezésének és kivitelezésének. Hasonlóképpen a partiumiak számára is segítséget jelenthetnek a kolozsvári értelmiségiek (már ha mondjuk debreceni kollegáikkal fel tudják venni a versenyt). Ez a szerep éltethetné a kolozsvári magyar intézményrendszert azután is, hogy a helyi demográfiai alapja megcsappant, és annál is természetesebb lenne, mert a székelyföldi, vagy a partiumi régióba sokan nem idegenként érkeznek, hanem haza mennek. A közvetítői szerep pedig (bár nem hangzik olyan jól, mint az egységes program kidolgozása) mégiscsak segíthet fenntartani a nemzeti mozgalmon belüli egység szükséges minimumát.
Transindex.ro

Pert nyert Tőkés László
Másodfokon pert nyert Tőkés László EP-képviselő a Ghimpele de Bihor elnevezésű lappal, illetve Florin Budea újságíróval szemben a váradi hetilap egyik, 2010 januárjában megjelent, „Tőkés, a Szekuritáté alkalmazottja” című rágalmazó cikke ügyében.
A hírt hétfőn, 2012. január 30-án egy marosvásárhelyi sajtótájékoztató keretében Tőkés László ügyvédje, dr. Kincses Előd jelentette be. „Ismét sikerült Tőkés László igazát bizonyítani. Január 26-án a Bihar megyei törvényszék elutasította az újságot megjelentető Voiculescu-klán fellebbezését és módosította az elsőfokú döntést” – mondotta a felperes jogi képviselője.
Emlékeztetésképpen: a Ghimpele de Bihor főszerkesztője, Florin Budea 2010 januárjában, egy szekustiszt visszaemlékezése alapján írta azt az 1989-es temesvári népfelkelés elindítójáról, hogy a Szekuritáté nevezte ki Temesvárra, egyházi szolgálatra. Bár Kincses Előd már elsőfokon egyértelműen tisztázta, hogy a Szekuritáté Irattárát Átvilágító Országos Tanács (CNSAS) bizonylata alapján Tőkés László nem kollaboránsa, hanem éppenséggel üldözöttje volt a titkosszolgálatnak, ilyenképpen a per tárgyát képező újságcikk állításai teljességgel alaptalanok, továbbá az értesülés forrásaként megnevezett szekustiszt a bíróságon tett tanúvallomásában tagadta, hogy ő erről nyilatkozott volna az újságírónak – mindezek ellenére a nagyváradi bíróság 2011 márciusában elutasította a keresetet. Minekutána Tőkés László fellebbezett a végzés ellen, a másodfokú ítélet szerint pert nyert és 1000 lej kártérítésre jogosult. Ismeretes: az egykori temesvári lelkipásztor – mint ahogyan 2001-ben, az Associated Press romániai tudósítója ellen indított sajtóperben – 70 ezer lejt igényelt a Dan Voiculescu ex-konzervatív párti elnök médiaérdekeltségi körébe tartozó lapkiadótól. Tőkés László a megítélt összeget az erdélyi magyar sajtóból hiányzó tényfeltáró újságírás bátorítására ajánlja fel – a Krónika erdélyi napilappal közösen egy ilyen jellegű pályázatot hirdetnek, amelynek az első díját ez az 1000 lej képezi.
erdon.ro

Fokozottabb átvilágítást, elszámoltatást sürget Tőkés
A titkosszolgálati átvilágítás és a gazdasági elszámoltatás témája került ismételten napirendre Tőkés László európai parlamenti (EP) képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökének tegnapi sajtótájékoztatóján, amelyen meghívottként részt vett Antal János, az EP-képviselő egyházügyi tanácsosa is – közölte a politikus sajtóirodája.
Tőkés László szerint sajnálatos, hogy huszonkét évvel a Ceauşescu-diktatúra bukása után még mindig lassan halad az egyházi átvilágítás, és a posztkommunista időszakban elkövetett anyagi visszaélések elszámoltatásának folyamata. Hozzátette: ebben a 2010-ben megválasztott magyar nemzeti kormány hatóságainak is szerepet kell vállalniuk.
Az elszámoltatás szükségességét példázza az a korrupciós eset, amit Tőkés László ismertetett a sajtótájékoztatón, és amelyben szerinte az RMDSZ Bihar megyei szervezetéből Kiss Sándor, Lakatos Péter, Biró Rozália és Szabó Ödön érintettek. Az EP-képviselő nem hivatalos, de bizonyosnak nevezett értesülései szerint az RMDSZ bihari szervezete 250 ezer euróért kínálta eladásra a Nagyváradon felépített, Körös-parti Ady-központot. A Széchenyi-pályázaton „elorozott” összeg viszont 320 millió forint. A különbözet okkal ébreszt gyanút a pályázati pénz felhasználása iránt – hívta fel a figyelmet Tőkés László. A sajtótájékoztatón elhangzott: feltűnő, hogy a román politikai élet magyar – RMDSZ-es – képviselői mintha teljes mentességet élveznének a korrupció tekintetében, és a magyarországi pénzekkel visszaélők elszámoltatása sem halad előre.
Tőkés László beszámolt arról is, hogy az EMNT országos vezető testületeiben döntés született arról, hogy tárgyalásokat kezdeményeznek annak reményében, hogy a magyar nemzeti közösség részére évente kiutalt támogatásokat méltányosan osszák el.
Antal János, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előadó-tanácsosa, EP-képviselői tanácsadó, az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság vezető tagja arról számolt be, hogy a kutatóbizottság tagjai az elmúlt héten újabb dokumentumokat vettek át a bukaresti székhelyű Szekuritáté Irattárait Tanulmányozó Országos Tanácstól (CNSAS). Kifejtette: az egyházkerület katalizátorként működött a romániai magyar klérus titkosszolgálati átvilágítását illetően. Az evangélikus és az unitárius egyházzal együtt szakmai egyeztető fórumot alakítottak ki, katolikus vagy ortodox oldalon azonban az egyházi vezetés elzárkózott az átvilágítástól.
1998 óta több mint 150 iratcsomót kértek ki, ebből 70-et kapott kézhez az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság és 50 esetben született döntés. Hat esetben bizonyosodott be, hogy valamely lelkipásztor együttműködött a román titkosszolgálattal – közölte újságírói kérdésre válaszolva Antal János.
Tőkés László másodfokon pert nyert a Ghimpele de Bihor elnevezésű lappal, illetve Florin Budea újságíróval szemben, a nagyváradi hetilap egyik, 2010 januárjában megjelent, Tőkés, a Szekuritáté alkalmazottja című rágalmazó cikke ügyében. A lap főszerkesztője, Florin Budea 2010 januárjában, a Szekuritáté egy tisztjének visszaemlékezése alapján írta azt az 1989-es temesvári népfelkelés elindítójáról, hogy a titkosszolgálat nevezte ki egyházi szolgálatra Temesvárra. Bár Kincses Előd ügyvéd már elsőfokon tisztázta, hogy a CNSAS bizonylata alapján Tőkés László üldözöttje volt a titkosszolgálatnak, így a per tárgyát képező újságcikk állításai teljességgel alaptalanok, és az értesülés forrásaként megnevezett szekus tiszt tanúvallomásában tagadta, hogy ő erről nyilatkozott volna, a nagyváradi bíróság pedig 2011 márciusában elutasította a keresetet. Tőkés László fellebbezett, másodfokon pert nyert és 1000 lej kártérítésre jogosult. Ezt az összeget a politikus az erdélyi magyar sajtóból hiányzó tényfeltáró újságírás bátorítására ajánlja fel – a Krónika erdélyi napilappal közösen egy ilyen jellegű pályázatot hirdetnek, amelynek az első díját ez képezi.
Szabadság (Kolozsvár)

Lesújtó népszámlálási eredmények Temes megyében
10 év alatt 30%-kal csökkent a magyarság lélekszáma!
Hivatalos végeredmények még nincsenek, de az előzetes eredmények alapján elképesztően gyors ütemben, tíz év alatt több mint 30%-kal csökkent a Temes megyei magyarság lélekszáma.
A nem hivatalos statisztikai adatok szerint 2011-ben alig 35 294 személy vallotta magát magyarnak Temes megyében, a 2002-ben jegyzett 50 556-hoz képest. A magyarság lélekszáma tíz év alatt 15 262 fővel apadt. A számbeli csökkenés felgyorsult az 1992–2002 időszakhoz képest, amikor 12 310 volt a magyarság számbeli fogyása. Az utóbbi 80 évben így alakult a Temes megyei magyar közösség lélekszáma: 1930-ban 84 756, 1956-ban 77 530, 1966-ban 76 183, 1977-ben 77 525, 1992-ben 62 866, 2002-ben 50 556, 2011-ben 35 294. A megye magyar lakossága utoljára 1966 és 1977 között nőtt, az abortusztörvény hatására, a kommunista diktatúrára jellemző zárt országhatárok mellett 1342 fővel.
A Temes megyei románság lélekszáma ugyanebben a 80 esztendős időszakban 236 305-ről 555 752-re nőtt, azzal a megjegyzéssel, hogy az utóbbi tíz évben közel 9882 fővel csökkent.
A megye lakosságának etnikumok szerinti megoszlása: románok 85,5%, magyarok 5,4%, romák 2,2%, szerbek 1,6%, ukránok 0,9%, bolgárok 0,7%,. A továbbiakban közöljük a nem hivatalos népszámlálási eredmények táblázatát, településekre és nemzetiségekre lebontva.
Településekre leosztva a nemzetiségek:
Település Stabil Román Magyar Cigány Német Ukrán Török Tatár Orosz Más Nem nyilatkozott
lakosság nemz.
Temes megye 649 777 555 752 35 294 14 534 8497 5953 133 24 105 17 967 11 518
Megyeszékh.+városok 399 914 343 804 23 272 4830 6129 1329 118 24 82 9624 10 702
Temesvár 303 708 263 610 15 580 2123 4173 565 112 20 69 7222 10 234
Lugos 37321 32036 2727 905 744 508 * * 9 140 249
Buziásfürdő 6504 5847 204 206 148 17 – * – 53 28
Csák 5028 4328 315 205 90 26 * – - 63 -
Detta 5963 4283 855 146 244 19 – - * 401 14
Facsád 6571 6034 262 66 46 152 – - – 6 5
Gátalja 5449 4256 634 33 56 8 – - * 458 3
Zsombolya 10 048 7855 1165 605 305 5 * * * 70 39
Temesrékas 7782 6434 645 170 68 14 * – - 444 6
Nagyszentmiklós 11540 9121 885 371 255 15 * – * 767 124
Községek -összesen 249 863 211 948 12 022 9704 2368 4624 15 – 23 8343 816
Bálinc 1538 1104 380 36 * 10 – - * * 3
Bánlak 2520 1846 71 265 5 243 – - – 90 -
Barafalva 392 391 * – - – - – - – -
Barnafalva 1604 1137 * – * 457 – - – - 8
Óbéb 1500 971 497 10 19 * – - – * -
Kisbecskerek 2651 2378 46 79 34 42 – - – 69 3
Belence 2725 2662 33 7 17 4 – - – * -
Bethlenháza 3007 2811 41 3 27 121 – - – 4 -
Billéd 3101 2724 124 143 92 * – - * 7 8
Birda 1757 1597 24 11 17 33 – - – 73 *
Rigósfürdő 446 421 6 * 3 13 – - – * -
Boldor 2350 2277 21 4 * 46 – - – - -
Aga 652 506 14 8 3 – - – - 115 6
Bükkfalva 1511 1420 25 50 3 7 – - – 6 -
Gyertyámos 4140 3709 139 235 46 * – - – 8 *
Nagycsanád 4042 2674 519 534 24 4 – - * 286 -
Csene 2537 1803 233 13 41 4 – - – 443 -
Kőcse 1736 986 106 539 14 – - – - 84 7
Nagykövéres 2133 1376 187 447 6 – - – * 116 -
Nagykomlós 4572 3481 65 836 111 4 – - – 74 *
Kastély 3422 2986 354 61 7 6 – - – 6 *
Kricsó 1511 1359 3 – - 146 – - – 3 -
Kurtya 1177 1136 8 26 * * – - – 4 -
Daruvár 2953 2593 6 16 8 326 – - – 4 -
Denta 2870 1879 252 71 28 27 – - – 613 -
Újbesenyő 3048 2697 45 169 38 6 – - – 93 -
Óbesenyő 4009 1101 158 224 27 8 – - – 2486 5
Igazfalva 2581 2084 474 3 6 13 – - – * -
Újszentes 7241 5638 1058 – 89 21 * – * 171 260
Ferend 1697 1641 6 24 * 23 – - – * -
Temesfüves 1542 1460 60 4 * 16 – - – * -
Fény 1676 1300 243 19 * – - – - 112 -
Gavosdia 2948 2644 16 33 4 216 – - – 34 *
Gilád 2020 1591 163 174 50 26 – - – 16 -
Győröd 5968 5554 252 17 34 16 * – - 85 8
Gizellafalva 1117 1069 30 * 6 8 – - – 3 -
Temesgyarmat 6009 5800 61 102 7 15 – - * 15 8
Gyér 1203 810 213 99 22 3 – - – 56 -
Gyüreg 8122 7650 151 59 67 13 * – - 113 67
Torontálgyülvész 2925 2460 50 172 31 6 * – 3 201 *
Kisősz 1983 1763 28 88 78 15 – - – 11 -
Nagyjécsa 2036 1882 11 134 7 – - – - * -
Nagyzsám 2881 2624 122 83 29 – - – - 23 -
Széphely 3468 3171 33 141 9 * – - – 11 101
Csatád 4787 3974 65 565 99 14 – - – 20 50
Liebling 3586 3216 128 183 31 13 * – * 13 -
Tolvád 1525 1385 63 14 37 * – - – 25 -
Lovrin 3119 2849 43 111 75 9 – - – 30 *
Bégamonostor 1573 1458 69 31 3 10 – - – - *
Marzsina 2135 2038 24 9 5 47 – - – 9 3
Máslak 2151 1779 36 68 12 243 – - – 8 5
Temesmóra 2192 1917 101 92 35 3 – - – 41 3
Újmosnica 5810 5090 550 60 16 6 * – - 53 33
Nadrág 2760 2552 78 * 92 28 – - – 5 4
Nickyfalva 1453 1341 31 5 20 49 – - – 3 4
Hosszúszabadi 1049 1011 * 12 * 24 – - – - -
Orczyfalva 3994 3821 92 31 23 3 – - – 6 18
Ótelek 1441 854 570 – 10 * – - – 4 *
Temesliget 1886 1785 13 29 – * – - – 10 48
Parác 2129 1806 123 99 45 * * – * 50 3
Újpécs 4807 3900 96 35 40 54 – - – 674 8
Perjámos 4346 3784 72 334 97 6 – - * 46 5
Pészak 1918 1775 7 122 * – * – - 3 8
Kőfalu 1099 1099 – - – - – - – - -
Hidasliget 2958 2775 35 108 10 17 – - – 13 -
Rakovica 3047 2788 31 121 5 94 – - * 6 -
Temesremete 2168 2120 33 * * * – - – 6 3
Szakálháza 6731 6361 81 44 34 4 * – - 205 *
Törökszákos 3065 2611 253 174 15 * – - * 8 -
Temesság 2923 2534 262 30 62 5 – - – 28 *
Szentandrás 5279 4995 96 29 74 34 * – - 24 26
Sándorháza 2805 2749 15 13 16 3 – - – 5 4
Románszentmihály 5695 5393 151 59 35 3 – - – 50 4
Nagyszentpéter 3012 2119 26 429 16 6 – - – 416 -
Sárafalva 2479 1699 17 533 8 9 – - – 202 11
Temeskenéz 4500 3832 60 473 49 8 – - – 36 42
Temesszékás 293 293 – - – - – - – - -
Csukás 1789 626 8 – 11 1138 – - – 6 -
Máriafölde 3783 3443 190 71 46 17 – - – 15 *
Tamásd 2061 1987 19 42 8 * – - * * *
Nagyősz 3011 2459 131 217 126 47 – - – 30 *
Nagytopoly 2497 2176 28 55 12 7 – - * 216 *
Végvár 2603 1564 975 8 8 5 – - – 41 *
Bozsor 2009 1830 18 115 * 40 * – - 3 -
Újvár 2362 1812 401 123 16 3 – - – 7 -
Valkány 1321 1265 38 8 * – - – - 6 *
Varjas 5458 3980 478 221 38 177 – - 3 560 *
Lugoskisfalu 2521 1827 31 19 56 579 – - – 3 6
Vejte 2412 2110 153 68 53 4 – - – 8 16
1) – szerbek, bolgárok, olaszok, zsidók, horvátok, csehek, lengyelek, macedónok, görögök,albánok,örmények,rutének
Erdély.ma