Kinyílt a rózsa…
A múlt hét végén ismét a Temes megyei Újszentesen rendezték meg az Őszirózsa országos magyar népdalvetélkedőt, amelyen általános iskolák diákjai vesznek részt négy korcsoportban.
A már kilencedik országos vetélkedő az Oktatási Minisztérium, a Temes Megyei Tanfelügyelőség, az Újszentesi Általános Iskola és az önkormányzat, valamint a Temes Megyei Tanács együttműködése révén zajlott. A rangos népdalvetélkedőn 13 hazai megyéből 122 magyar diák vett részt. A szombat reggeli megnyitó után minden korcsoport más-más helyszínen vetélkedett, minden résztvevőnek öt népdallal kellett jelentkeznie, amiből egyet maga választott ki, egyet pedig a zsűri jelölt ki előadásra. Délután, amíg a szakemberek kiértékelték és pontozták az előadásokat, a diákok és felkészítőik Temesvárra utaztak, a Béga-csatornán sétahajókáztak, majd megtekintették az óvárost. Este az újszentesi sportcsarnokban került sor az ünnepélyes eredményhirdetésre.
Maros megyéből hat tanuló vett részt az Őszirózsán, ők a Kincseink című hagyományőrző fesztivál Nyárádkarácsonyon rendezett megyei szakaszán nyerték el az újszentesi vetélkedőn való részvétel jogát, és nem vallottak szégyent a Bánságban sem. A 0-2. osztályos korcsoportban a körtvélyfájai Szász Csanád László (felkészítő Szász Magdolna) dicséretet érdemelt ki, a legtöbb versenyző viszont a 3-4. osztályosok csoportjában volt, itt a 38 diák közül a dicsőszentmártoni Doszlop Tamás (felkészítő Szász Irénke) a második, a nyárádszeredai Siklódi Réka (felkészítő Kátai Judit) a harmadik díjat szerezte meg. Ugyanebben a csoportban további két megyénkbeli diák szerzett dicséretet, a göcsi Papp Dániel (felkészítő Pap Enikő) és a körtvélyfájai Antal Péter (felkészítő Antal Ibolya). Megyénk hatodik diákja a somosdi Gergely Sipos Nóra volt (felkészítő Fodor Krisztina), aki az 5-6. osztályos csoportban méretkezett meg. A nyárádszeredai Siklódi Réka a Romániai Magyar Dalosszövetség különdíját is megszerezte előadásmódjával, a 4. osztályos kislány már másodszor vesz részt az Őszirózsán, tavaly dicséretet érdemelt ki – tudtuk meg Kátai Judittól. A kisdiákok felkészítéséért a pedagógusoknak és a körtvényfájai Szász Péternek is köszönet jár, nemkülönben a szülőknek, akik nemcsak gyerekeik felkészülési munkáját támogatták, hanem a résztvevőknek a versenyre való utaztatásáról is gondoskodtak, ugyanis az oktatási tárca már nem vállalja ennek a megszervezését és a költségeket sem téríti meg – tudtuk meg a szülőktől, akiknek többnyire személygépkocsikat kellett útnak indítaniuk. Az utazást már tavaly sem támogatták a szervezők, akkor egy csíkfalvi kisbusz szállította a Maros megyeieket a versenyre.
Az Aradon megjelenő Nyugati Jelen régiós napilap beszámolója szerint valamennyi gyermek kiválóan szerepelt, a mezőny rendkívül erős volt, míg Tóth Guttmann Emese zenetanár, karnagy, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke, zsűritag úgy nyiltkozott, hogy „előremutatóan emelkedik az újszentesi verseny színvonala minden területen”. Most, amikor „Kodály születésének 135. évfordulóját ünnepeljük és halálának 50. évfordulójáról emlékezünk meg, elmondhatjuk, hogy Legyen a zene mindenkié! A mai nap tükrözte, hogy itt Erdélyben milyen szépen művelik a népdaléneklés műfaját” – tette hozzá a szakember. Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)

Helytállás és hitvallás – interjú Tőkés Lászlóval
A Fidesz–KDNP erdélyi európai parlamenti képviselője, volt királyhágómelléki református püspök szerint ugyanolyan elszántság kell a határon túli magyar közösségek autonómiaküzdelmében, mint amikor 1989-ben szinte esélytelenül fordult szembe temesvári gyülekezete a Ceauşescu-diktatúrával. A Figyelőnek adott exkluzív interjújában a magyar reformációról, az erdélyi ökumenizmusról, a román nemzeti kommunista titkosszolgálati szemlélet továbbéléséről, Brüsszelről és a székely lármafagyújtásról beszél.
– Ez év október 31-én pont ötszáz esztendeje tette közzé Luther Márton a vallást, a hitéletet megújító tételeit. Ezt követően Zwingli és Kálvin is elindította mozgalmát, amely Magyarországon szintén hamar fogadtatásra lelt, a reformációnak még külön erdélyi magyar ága is kialakult, az unitarianizmus. A tordai országgyűlés 1568-ban, a világon elsőként törvénybe foglalta a vallásszabadságot, a katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius egyház, illetve a magyar, a székely és a szász közösség egyenjogúságát. Ön szerint mi a reformáció legnagyobb értéke a magyarság számára?
– A reformáció hozadékai közül a legfontosabbnak a magyar államiság folytonosságának a megteremtését tartom. Az ország háromfelé szakadásának idején Erdély lett a Szent István-i állam letéteményese. Első királyunk Krisztus nevében alapította meg a magyar államot. Fél évezreddel később, a reformáció szellemében alakult meg az Erdélyi Fejedelemség az unitárius II. János király (János Zsigmond fejedelem) vezetésével. Karakteresen magyar szellemiségben alakult tehát ki a Magyar Királyság utódállamának nevezhető Erdélyi Fejedelemség. Az ő uralkodása alatt tartott 1568-as tordai országgyűlés nemcsak Magyarország szempontjából, hanem nemzetközileg is komoly értékkel bír; a sajátlagosan magyar unitárius egyház megalapításával egyidejűleg a modern értelemben vett lelkiismereti és vallásszabadság előhírnöke lett Európában, megelőlegezve az ökumenikus keresztény törekvéseket.
– Ekkor Európa nyugati felében még dúlt a vallásháború.
– Igen, ezen időszakban irtották ki Franciaországban, Szent Bertalan éjszakáján a hugenottákat. Mi a vallásszabadság kihirdetésével előbbre jártunk. Emellett Erdély aranykorában, a XVII. században Bocskai, Bethlen, I. Rákóczi György fejedelem folyamatos harcot vívott a török uralom alatt megingott magyar államiság érdekében, valamint a Habsburg-elnyomás ellenében. A magyar reformáció így nagymértékben hozzájárult a magyar szabadságharchoz, s erre a magyar katolikusok is büszkék lehetnek, hiszen ugyanebben a korban Pázmány Péter volt a katolikus egyház megújulásának a vezéralakja. Ők voltak az egyházi megújulásnak, a nemzet megerősödésének a zászlóvivői.
– Ezek a történelmi példák – illetve a magyar ökumenikus türelem – is közrejátszottak abban, hogy a román kommunizmus legsötétebb, magyarellenes időszakában Erdélyben a templom volt a legfontosabb hely, ahol az ember megélhette magyarságát. A másik felekezet istentiszteletein, miséin, rendezvényein is sokan részt vettek, hogy megerősödjenek magyarságukban.
– Valóban. Én Kálvin alapművét, az Institutiót (a keresztény vallás rendszere – a szerk.) tartottam a kezemben, Luther szellemében hirdettem az igét, amikor a múlt század 80-as éveinek utolsó harmadában felléptem a temesvári szószékre, hogy a gyülekezet megélhesse a nemcsak tiltakozó, hanem a hitvalló, valami mellett kiálló szellemiséget. Lelki motiváltságunkban szerepet játszott ez a protestáns szellemiség. Az erdélyi tolerancia Temesvár szellemére is kiterjedt, így tudtak kapcsolódni hozzánk a forradalom előtt zsidók és görögkeletiek, valamint görögkatolikusok is, a város valamennyi nációját képviselő emberek. Visszatérve a reformáció ötszázadik évfordulójára, hadd tegyem hozzá, milyen csodája a Jóistennek, hogy amiképpen a reformáció utáni Erdély volt a Habsburg- és a török uralom alatt sínylődő Magyarország segítségére, most az államiságában erős, független anyaország segít bennünket, határon túlra került magyarokat. Akkor a magyar államiság volt a tét, most a külhoni nemzetrészek puszta megmaradása. Ezért harcolunk ebben a protestáns, kurucos szellemben. Nem véletlen, hogy az Orbán Viktor miniszterelnök által vezetett emlékbizottság olyan nagy hangsúlyt fektet a reformáció emlékévének Kárpát-medencei megünneplésére.
– A protestáns lelkész bátorsága kellett ahhoz, hogy 1989-ben Temesváron kirobbanjon a romániai forradalom. Most erről, valamint az 1956-os magyar forradalomról tartott előadást az Egyesült Államokban, a reformátusok, kongregacionalisták által alapított Yale Egyetemen és a fairfieldi magyar közösségben.
– Vannak helyzetek, amikor meg kell vallanunk a hitünket, amikor nem szabad hallgatni. Ezt nevezi a teológiai terminológia status confessionisnak. Ilyen volt Luther Márton számára a wormsi birodalmi gyűlés, amikor kimondta a császár és a rendek előtt, hogy „itt állok, és másképp nem tehetek”. Ezt tettük Temesváron, s ez érhető tetten 56-ot tekintve is, amikor a magyarság egy emberként kelt fel a szovjet elnyomás ellen. Kimondta a nemet egy ateista, kommunista diktatúrával szemben. Ez volt az üzenetem a Yale Egyetem rendezvényén. Igyekeztem jó hírvivője lenni a magyarságnak az angolszász egyházi világban, és úgy vélem, ez sikerült.
– Romániában 1956-ban Temesváron és Bukarestben volt tüntetés, de az egész erdélyi magyarság körében nagy volt a szolidaritás, a diákok gyűléseket tartottak, szervezkedtek. Ezért a magyarországihoz mérhető terror vette kezdetét, melynek legalább százötven halottja volt, és több mint huszonötezer politikai indíttatású letartóztatásra került sor az 56-ot követő években.
– Sajnos sokan még mindig nem tudnak erről, pedig több könyv is született róla, köztük Tófalvi Zoltán újságíró-történész tízkötetes műve. A román kommunista diktatúra újabb ürügyként használta fel 56-ot az erdélyi magyarság szétzúzására. Előtte, az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején felszámolták a Magyar Népi Szövetséget, beolvasztották a kommunista pártba. A magyar közéleti személyiségeket börtönbe zárták, élükön Kurkó Gyárfással, valamint más baloldali értelmiségiekkel és Erdély híres római katolikus püspökével, Márton Áronnal. Ekkor kezdték el fokozatosan felszámolni az erdélyi magyar iskolarendszert is. Az 56-ot követő megtorlássorozat volt a kegyelemdöfés. Lefejezték a magyar közéletet, kultúrát, oktatást, az egyházakat. Az erdélyi magyarság ezt a veszteséget azóta sem tudta kiheverni. A leszámolás legszemléletesebb eseménye Kádár János pártfőtitkár 1957-es bukaresti és marosvásárhelyi látogatása volt, ahol teljesen kiszolgáltatta az erdélyi magyarságot a román nacionálkommunistáknak. Ceauşescu hatalomra kerülésével még sötétebb évek következtek. Abból az időből hitvallásban és kiállásban Márton Áron katolikus vezető áll hozzám a legközelebb, aki felekezetre való tekintet nélkül védte a magyarság érdekeit, minden magyart, de a román görögkatolikusokért és a kollektíven megbélyegzett erdélyi németekért is kiállt. Nem véletlen, hogy Erdélyben a reformátusok, katolikusok, evangélikusok, unitáriusok vállvetve harcoltak a kommunizmus idején az elnyomás ellen, s a jogainkért való küzdelem a rendszerváltás után is folytatódott.
– Ahogy a kommunizmus idején elkobzott egyházi vagyon visszaszolgáltatá-sáért, a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégium újraállamosítása ellen vagy a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum megszüntetése miatt is együtt lépnek fel. Romániában nem szűnt meg a jogfosztásra való igyekezet, állandó elem a magyar autonómiatörekvéseket támadó magatartás, a magyar veszéllyel való riogatás. Önt pedig megfosztották attól a magas állami kitüntetéstől, amelyet 89-es forradalmi tevékenységéért kapott, mert szóba hozta Tusnádfürdőn, hogy Magyarország vállaljon védhatalmi státust az erdélyi, székelyföldi magyarságért, ahogyan azt Ausztria tette a dél-tiroliak esetében, s aminek az eredménye az észak-olaszországi régió jól működő autonómiája. Bíróságon támadta meg a kitüntetés visszavonását; tavaly novemberben elvesztette a pert, de az indoklást tizenegy hónapja nem küldték meg, pedig ez kellene a fellebbezéshez.
– Éppen most tettem panaszt a román Legfelsőbb Bírói Tanácsnál emiatt Kincses Előd ügyvéddel, aki már 1989-ben is engem védett. Még van egy jogorvoslati perem Bukarestben, mert az Antena 3 hírtelevízió egy három évvel ezelőtti adásában elvitatta a temesvári forradalomban vállalt szerepemet, és a műsorban többen – köztük volt securitatés (kommunista titkosszolgálati) főnökök – hazaárulónak és magyar kémnek neveztek. Tudomásul kell venni, hogy Romániában még mindig erős pozíciói vannak a volt titkosszolgálatnak, és ez az elmúlt 27 év történetét is átszövi. Ez a mentalitás máig meghatározó. Amikor megkaptam az állami kitüntetésemtől való megfosztásom indoklását, olvashattam a szakállas szekus érveket, hogy el akarom szakítani Erdélyt az országtól, hogy magyar irredenta és románellenes vagyok, aki veszélyezteti a társadalom békéjét. Lényegében tehát változó formában ugyan, de továbbra is érvényben van az a román nemzetstratégia, amely Trianon után Erdély elrománosítását, Ceauşescu diktátor szavaival élve homogenizálását tűzte ki célul.
Ez a nemzetstratégia átitatta az egész társadalmat, ezért bármikor be lehet dobni a magyar kártyát: a nemzetféltés a gazdasági nehézségeket is felülírja. A többségiek oldaláról ránk zúduló gyűlöletbeszédnek csak az őszinte román–magyar párbeszéd, a történelmi megbékélés tudna véget vetni.
– Ön több ízben szóvá tette a Szerbiában, a Timok völgyében élő románok (vlahok) helyzetét, mert őket a vajdasági románsággal ellentétben csak nemrég ismerték el kisebbségnek, nincs anyanyelvi iskolájuk, templomi szertartásuk. De szólt a bulgáriai vagy az ukrajnai románok érdekében is.
– Én az anyaország természetes védelmét kívánom a határon túli románoknak is, és ahányszor csak lehetőségem adódik, mindig kiállok a kárpátaljai vagy a bukovinai románok jogaiért is. Az ukrán oktatási törvény most éppúgy hátrányosan érinti őket, mint kárpátaljai nemzettestvéreinket. Nem mérek kettős mércével! Eddig az volt az érzésem, hogy a románoknak nem olyan fontos a 400 ezer fős ott élő közösség, mint nekünk a 150 ezres kárpátaljai magyarság. De most úgy tűnik, elindult valami, és közös pont lehet a magyar–román viszonyban. Mi megadjuk a tiszteletet a szomszédos nemzeteknek, de ezt fordítva is elvárjuk.
– A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) az idén is megszervezi október 29-én este Székelyföld történelmi határainak a kivilágítását. Őrtüzeket gyújtanak az auto-nómiáért. Ön most is ott lesz? Ön szerint a katalán függetlenségi népszavazás miként hat a székelyföldi törekvésekre?
– Természetesen ott leszek. A katalóniai helyzet nem tesz jót nekünk, mert felerősíti azok hangerejét, akik az autonómiában eleve szeparatizmust látnak, és Skóciára vagy Katalóniára utalva rajtunk verik el a port, holott az erdélyi magyarság nincs abban a helyzetben, hogy összemérje magát ezekkel a példaesetekkel. Rendszeresen deklaráljuk, hogy nem akarunk függetlenséget, de úgy tesznek, mintha nem hallanák. Azt kellene észrevenniük, hogy mi vezetett el idáig Katalóniában, és mi miért jutottunk el odáig Erdélyben, hogy ilyen elkeseredett módon kiállunk az auto-nómia mellett. Azért, mert ez a megmaradásunk feltétele. Példaértékű ebben testvérszervezetünk, a Székely Nemzeti Tanács politikája, mert noha az EU-s nagypolitika viszonyrendszerében szinte eszköztelenek vagyunk, nem látunk más alternatívát, csak azt, hogy kivívjuk az önrendelkezésünket, számunkra ez létkérdés. És hasonló módon cselekszik az általam létrehozott Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) is.
– Az EMNT, amely nemrég jelentette be, hogy mintegy 250 ezer honosítást, magyar állampolgársági ügyet segített elő, alig tíz napja Kolozsváron megerősítette szövetségét az SZNT-vel.
– Igen, együtt integrált autonómia-képviseletre törekszünk. Külön-külön nem megyünk semmire. Ilyen szempontból jól jön az önállósági törekvések összehangolásával foglalkozó magyar miniszterelnöki megbízott, Szili Katalin közvetítő szolgálata is, olyannyira, hogy az utóbbi időben még az RMDSZ-szel is asztalhoz ültünk. Ha nem sikerül a szövetség 90-es évek eleji indulásának a szellemében összefognunk, akkor autonómiatörekvéseink szétforgácsolódnak, politikailag súlytalanokká válnak. Mert nem lehetséges az, hogy kijön Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Brüsszelbe, később Izsák Balázs SZNT-elnök, majd Pásztor István, a VMSZ vezetője a Vajdaságból, utána pedig Menyhárt József, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának irányítója, valamint Brenzovics László Kárpátaljáról, és ott vagyunk mi, az Európai Parlamentben tevékenykedő nemzetpolitikusok, s külön malomban őrlünk. Ha nem lépünk fel összehangoltan ebben a kedvezőtlen politikai és kisebbségjogi környezetben, nincs esélyünk. Ezért mindent meg kell próbálnunk, hogy változtassunk Brüsszel hozzáállásán. Itt van az Európai Bizottság (EB) által befogadott kisebbségvédelmi polgári kezdeményezés, a Minority SafePack, amelyhez Európa-szerte gyűjteni kell az egymillió aláírást. És ott van még az SZNT-nek az európai nemzeti régiók védelméről szóló kezdeményezése, amely miatt perben áll az EB-vel. Az EP kisebbségi frakcióközi bizottságának a képviselőivel együtt át szeretnénk ültetni az unió jogrendjébe az Európa Tanács kisebbségvédelmi rendszerét.
– Mit fog mondani a székelyeknek vasárnap este, a lármafagyújtáskor?
– Ugyanazt, mint a Ceauşescu-diktatúra idején, 1989-ben Temesváron, amikor úgy tűnt, hogy semmi esélyünk nincs jogaink, szabadságunk kivívására, s mégis belevágtunk. A román nacionál-kommunista apparátus célja elhitetni: úgy sincs esélyünk, s a jelenlegi magyar kormányt megelőzők némelyike ugyanezt a kishitűséget táplálta. Ha állandóan Brüsszel egét kémleljük, és azt a szomorú következtetést vonjuk le, hogy egyetlenegy migráns emberi jogai jobban foglalkoztatják őket, mint egy több százezres őshonos nemzeti közösség sorsa, akkor én is szegre akaszthatnám a palástomat. Ha sok minden nem is kedvez nekünk, meg kell találnunk az áttörési pontot, ahogyan más európai kisebbségi nemzeti közösségek is kiharcolták a megmaradásukhoz szükséges autonómia valamelyik formáját. Politikai elszántságra van szükség, ezt vállalni kell.
NÉVJEGY
Kolozsváron született, 65 éves, nős, három felnőtt gyermeke van az első házasságából, két kiskorú a másodikból
1975-ben lelkipásztori diplomát szerzett a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben
1975 és 1984 között segédlelkész Brassóban, Désen
1984-ben az állami és egyházi hatóságokkal szembeni ellenállása, kritikai tevékenysége miatt kizárják a papság köréből, két évig munkanélküli
1986-tól temesvári lelkész, az egyházi állapotokat és a romániai falurombolást bíráló megnyilatkozásaiért a kommunista hatóságok zaklatják
1989-ben a hatóságok pert indítanak ellene, megfosztják szószékétől, a szilágysági Menyő faluba száműzik, a kilakoltatás ellenében hívei és a hozzájuk csatlakozó temesváriak megmozdulása robbantja ki a forradalmat
1989 decemberében, 1990 elején a Romániát vezető Nemzeti Megmentési Front tagja
1990 és 2009 között a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke
1990-ben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja, 2003-ig tiszteletbeli elnöke, 2012-ben kilép a szervezetből
1999-ben megalapítja a Partiumi Keresztény Egyetemet, azóta is tanácsi elnöke
2003-ban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alapító elnöke, többször újraválasztják
2004-től a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács alapító elnöke
2007-ben függetlenként, 2009-ben az RMDSZ–EMNT listavezetőjeként, 2014-től pedig a Fidesz–KDNP listájáról jut be az Európai Parlamentbe, amelynek 2010 júniusától 2012 februárjáig egyik alelnöke
Számos díjat, kitüntetést kapott, több külföldi egyetem díszdoktora, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje és a Magyar Becsület Rend birtokosa
Magyarul és több idegen nyelven megjelent könyvei ellenállási tevékenységét, nemzetpolitikai és egyházi írásait, elemzéseit foglalják össze Moszkovits János
Megjelent a Figyelő (Budapest) 2017/43. lapszámában. figyelo.hu

A Szerb Kultúra Napjai Temesváron
A Romániai Szerbek Szövetsége és a Szerbia Temesvári Főkonzulátusa 2017 november 1–30. között szervezi meg a Szerb Kultúra Napjai Temesváron című rendezvénysorozatot. A romániai szerb kisebbség kultúráját (és nem csak) bemutató eseménysor kínálatáról Vladan Tadics, Szerbia temesvári konzulja tájékoztatta a sajtót.
A Szerb Kultúra Napjainak ünnepélyes megnyitójára november 1-jén 19 órakor kerül sor a temesvári Capitol Teremben, ahol a Santa Maria della Salute című szerb filmet vetítik. November 3-án, pénteken a Városháza kiállítótermében nyílik meg dr. Jovan Stejics, a szerb orvosi terminológia atyjának munkásságát bemutató kiállítás. November 6-án, hétfőn a temesvári Szerb Kulturális Központban (Mangaliei utca 29. szám) vetítik a Királyi ágyú. A szerb korona története című filmet. November 9–10-én este 7 órától könyvvásárt tartanak a Szerb Kulturális Központban.
Az egész hónapos kulturális rendezvénysorozat keretében lesz több színházi esemény (november 13., 15. és 16.), folklórműsor (november 18.), irodalmi est (november 21. és 24.), tamburazenekarok koncertje (november 25.), balkáni etnokoncert (november 27.) és újabb filmvetítés november 30-án. Valamennyi rendezvényre ingyenes a belépés! Pataki Zoltán/ Nyugati Jelen (Arad)

Van-e szükség Jónásokra? (Első díjas a kovásznai Diákszínpad)
Október utolsó hétvégén zajlott Szilágycsehben a PADIF diákszínjátszó verseny. Az országos megmérettetést XIX. alkalommal szervezték meg, az esemény az oktatási minisztérium jegyzékében is szerepel. A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum Diákszínpad társulata a korábbi évekhez hasonlóan részt vett a színvonalas megmérettetésen, és idén sem tért haza üres kézzel: a IX–X. osztályosok kategóriájában elnyerte az első helyet.
A Diákszínpad a Jónás könyve című Babits-művet vitte színre, az előadás osztatlan sikert aratott. Kimagasló teljesítményükért az első helyezés diplomája mellett Zsehránszky István zsűrielnök aláírásával fémjelzett dicsérő oklevelet is átvehettek.
A Jónás könyve nem mindennapi módon került a Diákszínpad repertoárjába. Molnár János rendező érdeklődésünkre elmondta: az Ignácz Róza Irodalmi Kör előadásai között idén februárban szerepelt a Babits-téma. Gödri Márta, a kör vezetője kérte fel, ezzel az alkalommal mutassanak be egy Babits-művet. Két hónapi kemény munka után február 8-án léptek színpadra a Jónás könyvével, igaz, csak első két részével – elevenítette fel Molnár János. Nagy volt a siker, a közönség kérte, mutassák be az egész művet. További közel félévnyi munka után június 26-án került sor a premierre, ezt követően a Juventus Fesztiválon majd a Szeben megyei Vízaknán is felléptek. A darab sikerét mutatja, hogy Szilágycsehben további meghívásokat kaptak Nagyváradra, Temesvárra, Szatmárnémetibe, Székelyudvarhelyre is. Addig is novemberben Debrecenben vendégszerepelnek. Molnár János elmondta, groteszk módon igyekeztek megmutatni azt a magatartásformát, amit a mai világ saját magával szemben képvisel, a mai ember viszonyát a világgal és saját sorsával szemben. Azt, hogy nem veszik figyelembe a komoly gondokat. Másodsorban a nézőknek kívánták sugallni az elgondolkodtató kérdést: mindennapjainkban van-e helyük a Jónásoknak, kellenek-e egyáltalán? – fejtette ki a rendező.
PADIF = Partiumi Diákszínjátszó Fesztivál Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Itt az írás, forgassátok...
„Itt az írás, forgassátok...” címmel indított sorozatot a ’89-es hazai változások sajtódokumentumaiból. Kölcsey halhatatlan sorát idézve a Vanitatum vanitas elejéről. Magában a versben azért az is benne van, hogy minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga harcát, akármilyen reménytelennek is látszik az előrelépés.
Keresve sem találhattunk volna alkalmasabbat sorozatindítónak Magyari Lajos vezércikkeinél, melyek kivétel nélkül a korabeli induló Háromszék napilap első évfolyamában jelentek meg. Pontos lenyomatai annak a kornak, azoknak az eseményeknek, amelyek idehaza akkor történtek. Kivételes éleslátással, remek ráérzéssel és páratlan nyelvi erővel megfogalmazott írások ezek, nem véletlenül kapta meg értük elsők között a Magyar Újságírók Romániai Egyesületében megfogalmazott javaslatunkra az EMKE Krenner Miklós-díját 1993-ban. A leendő újságírók képzésébe bekapcsolódva előbb a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban, majd Kolozsvárt a Babeș–Bolyai Tudományegyetem újságíró szakán a magyar írók publicisztikájáról beszélve évekig a műfaj legjobb, legjellemzőbb példájaként idéztük. Ezért is alig érthető, hogy az erdélyi magyar könyvkiadás fő szponzora, a Communitas pályázatán nem sikerült támogatást kapni ezeknek a vezércikkeknek a kiadására. Pedig a szerző egy ciklusban, az érdekképviselet-szándékú szervezet parlamentbe lépésének elején szenátora is volt a Kovászna megyei RMDSZ-nek, nem kis mértékben éppen sajtóbeli szereplésének köszönhetően. Hogy aztán Bukarestben a balkáni politika útvesztőiben nehezebben tájékozódott, aktív politikusként bizonyára kevésbé volt eredményes, az elképzelhető. Másoknak sem sikerült alapvetően megváltoztatni a romániai magyarság helyzetét, közösségi jogaink elismertetésében, életkörülményeink javításában, egyenjogúsításunkban, az egymás mellett élés feltételeinek megteremtésében, elkobzott egyházi és közösségi javainknak visszaszolgáltatásában maradt bőven tennivaló. Magyari Lajos negyedszázados üzenetei ma is túlnyomó többségben érvényesek, időszerűek. Akár napi olvasmányuk, bibliájuk lehetne ez az eseményeket szinte naplószerűen követő vezércikkgyűjtemény politikusainknak, hiszen érdekképviseleti szervünk céljai ma is ugyanazok, lévén alig változtak a körülmények. Az sem lehet kifogás, hogy a szerző egy megyei napilapban írta meg cikkeit, egyáltalán nem vidéki, adott esetben két kézre vívott csatát, egyaránt figyelt a világ, az ország és Háromszék történéseire, a tudatos külső és belső bomlasztókra, a barikád mindkét oldalán ellenünk kíméletlen harcot folytató janicsárokra és a jóhiszemű, de bizalmatlan, a céltalannak látszó küzdelembe belefáradtakra is.
Emlékszünk még a tévében közvetített szemfényvesztő forradalmi szappanoperára, amikor eléggé el nem ítélhető módon a főszereplők – ki tudja, milyen főrendező utasítására (?) – Istennek képzelték magukat, emberéleteket vettek el számolatlanul Temesváron, Bukarestben, Kolozsvárt és még sok helyt az országban egy hatalmi harcban. Hogy aztán utólag az elejtett igazságmorzsákból tudjuk meg: nemzetközileg is jól-rosszul előkészített változássorozatnak voltunk részesei, különböző szintű egyeztetések után. Óhatatlanul is gyanakvóvá válik az ember, s nem is kell föltétlenül összeesküvés-elméletek hívévé szegődnie, ha némi hasonlóságot érez, feltételez, lát az arab tavasznak nevezett dominójáték, az ukrajnai zűrzavar és a tájainkon negyedszázada lezajlott események között. Talán a kelet-európai változások is egy korábbi migrációs hullám elindításáért történtek? Románia népességének, ha igaz, 16 százaléka fogott vándorbotot 1990 óta.
Emlékszünk a bukaresti tévé ostromára is, arra, hogy mit, hogyan, illetve mit nem közvetítettek. Megdöbbentünk és felismerni véltük a temesvári törő-zúzó hangadó csoportok viselkedési formáját. Sajátos hazai technológiának vélhetnők, ha a 2006-os budapesti tévés cirkusz és kapcsolt részei legapróbb részleteiben is nem ugyanazon rendezői utasítások nyomán zajlanak. Még az elmaszatolásuk is kísértetiesen egybecseng. A kijevi zavargásokról is nagyon hasonlóak voltak a képek. Gondolhatjuk, hogy nem a tévéoperatőröket képezték ugyanazok a tömeglélektanban járatos személyek.
Vagy a marosvásárhelyi események 1990 márciusában... Ma már tudjuk: a belügyes csoportok egymás közötti és a hadsereg hatalmi harcának voltak áldozatai a halottak, sebesültek rövid távon, viszont sikerült elmérgesíteni a román–magyar kapcsolatokat s legalább fél évszázadra gyanakvást, bizalmatlanságot kelteni. Azt is tudjuk, hogy a főpróba Szászrégenben cigányellenes volt, ezért sem volt kétséges, miért vették fel ők is a harcot szinte azonnal a félrevezetett, leitatott Görgény-völgyi románokkal szemben.
Arra is emlékszünk, hogy Kolozsvárt is próbálták összeugratni a magyarságot a románsággal. De itt már rég eldőlt a városban az etnikai arány, számarányunk nem érte el a 25 százalékot. Mégis győzködnünk kellett mind az iskolákban, mind a különböző fórumokon és személyes beszélgetésekben kedves román ismerősöket: tán nem néznek annyira ostobának minket, hogy a több mint négyszeres túlerővel szemben bármilyen összetűzésbe hagyjuk magunkat beleprovokálni. Viszont igaz volt, hogy a Monostor gyárbezárás miatt munkanélkülivé vált tömegei még másfél évtizedig mozgósíthatók voltak, tán még ma is sok közöttük vevő a „magyar veszély” fölemlegetésére.Olvassuk hát figyelmesen Magyari Lajos írásait. Nagyon határozottan és világosan fogalmazza meg nemzetiségi közössége elvárásait, figyelmeztet, biztat csüggedőket, jó példák követésére sarkall, és azonnal felszisszen, ha jogsértést tapasztal. Néhány példával is érzékeltetni próbáljuk, az éppen időszerű feladatok megoldására hogyan mozgósít. Az első választások előestéjén megfogalmazza, hogy az erdélyi magyarságra három veszély leselkedik: a közöny, a fásultság és a megfutamodás. És hogyan érvel ez utóbbi ellen?
„A harmadik sátán az előbbi kettő fiókája és szüleménye. A megfutamodás. Hiszem, hogy nem gyávaságból fut senki, merem remélni, hogy ez fajtánk természetével ellenkező. De fut inkább a rajta-rajtunk elhatalmasodó reménytelenség miatt, s ezt ugyancsak belülről növesztjük-tápláljuk magunk. Ezért nehéz küzdeni ellene. De fordítsuk szembe véle az ugyancsak bennünk élő és munkáló dacot és konokságot: senki egy tapodtat se innen, bölcsőhelyünkről, szülőhazánkból nem lehet kiparancsolni minket.”
A tartalomjegyzékben a címek után a megjelenés időpontja is rögzítve. Sokat mondanak ezek a dátumok azért is, mert mutatják, milyen élesen, tisztán fogalmaz meg már idejekorán közelebbi és távlati célokat, figyelmeztet napi eseményekről szólva az iskoláink védelmében, a helyi közigazgatásban a magyar nyelv használatának, arányos képviseletünk érdekében. Ugyanakkor általánosabb veszélyre is odafigyel, például 1990. június 2-án: „el kell mondanom, hogy létezésünk legutóbbi öt hónapjának fergeteges fordulataiból, sajnos, a legjellemzőbbnek és a legtragikusabbnak azt a sok álszent szemforgatást és köpönyegfordítást tartom, ami oda vezet lassan, hogy ez az ország a korábbinál is rosszabb helyzetbe süllyedhet. Az ok kézenfekvő: nem akarunk szembenézni azzal a ténnyel, hogy új, más társadalmat csak új szemlélettel és új szemléletű kulcsemberekkel lehet teremteni.
Aki csak külszínként viseli éppen alkalmas meggyőződését, tegnap még elszánt kommunista, sőt Ceaușescu-lakáj volt, ma demokrata, holnap internacionalista, holnapután ultranacionalista, közben européer, majd »vátrapéer«, a privatizálás és a piacgazdálkodás híve, majd a »népvagyon szentségének« apostola, jobb agytekéjével az önkormányzat híve, a ballal a »szeparatizmus« elleni harc lovagja, egyik szemével Moszkva halványuló csillagán csügg, a másikkal Párizsra, Bonnra, Washingtonra, Tokióra, Stockholmra kacsint, egyik lába belegyökerezett a »kétezer éves rögvalóságba«, a másik a nyugat-európai autósztrádák aszfaltját koptatná – hát ne ígérjen az kibontakozást, gyors előrelépést ez országnak, e megpróbált népnek, mert úgysem ad mást, mint pótszert, ideológiai »nyekezolkávét«, szójával dúsított anyagi jólétet.”
Szeretnők remélni, hogy az olvasók nemcsak Háromszéken, hanem mindenütt, ahol az emberek még szívesen vesznek kezükbe veretes nyelven írott értekező prózát, ahol szűkebb vagy tágabb közösségünk sorsa iránt érdeklődnek, a felfedezés és az újrafelfedezés örömével fogadják az induló sorozat első darabját, Magyari Lajos vezércikkeit a fordulat évéből. „Itt az írás, forgassátok...”
Magyari Lajos: Lélekcserélő idők (Válogatott vezércikkek, 1989–1990), Kolozsvári Művelődés Egyesület, 2017 Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tüntetések országszerte
Az ország több nagyvárosában, illetve több külföldi fővárosban is tüntettek tegnap este az igazságügyi törvényeket módosító tervezetek ellen.
Bukarestben a parlament elé vonultak a résztvevők, mintegy húszezren tiltakoztak a kormánypártok módosító javaslatai ellen. A mozgósítás a Facebook közösségi portálon zajlott.
„A törvénycsomag elfogadása katasztrofális következményekkel járna Romániára és lakosaira nézve. Búcsút mondhatunk a független igazságszolgáltatásnak. Nem vagyunk magunkra az e törvények elleni harcban. A bíráktól és ügyészektől kezdve az Európai Bizottság elnökségéig mindenki a jogszabálytervezetek ellen foglalt állást. Itt az idő, hogy valamennyien tegyünk az ügy érdekében, ne legitimáljuk a korruptaknak az igazságszolgáltatás ellenőrzés alá vonására irányuló kísérletét” – áll a Nem akarunk tolvaj nemzet lenni mottójú felvonulást népszerűsítő Facebook-oldalakon.
Hasonló megmozdulásokat hirdettek vasárnap estére Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Nagyváradra, Temesvárra, Nagyszebenbe, Brassóba, Craiovára, Galacra, Jászvásárra, Focşani-ba, Suceavára, illetve Párizsba, Berlinbe, Rómába és Zürichbe is.
A Nemzeti Liberális Párt, a Mentsétek meg Romániát Szövetség és Dacian Cioloş volt miniszterelnök Románia 100 nevet viselő platformja bejelentette, hogy csatlakozik a tiltakozásokhoz. Háromszék; Erdély.ma

Több ezren tüntettek az országban és Kolozsváron
Az igazságszolgáltatási jogszabályok tervezett módosítása, továbbá más törvénytervezetek, a politikusok és a kormányzó pártok ellen tüntettek vasárnap délután és este Bukarestben valamint az ország több nagyvárosában. A hírügynökségek jelentése szerint a fővárosban este nyolc órakor már húszezres tömeg tiltakozott a kormány ellen, és követelte az igazságügyi minister lemondását, majd a tüntetők elindultak a kormány épületétől a parlament épülete felé.
Szintén sok embert sikerült mozgósítani az ország több más nagyvárosában: Nagyszeben központjában körülbelül kétezren gyűltek össze és a Szocáldemokrata Párt elleni jelszavakat skandáltak; több százan tiltakoztak a „tolvaj kormány” ellen Ploiesti és Jászvásár központjában, előrehozott választásokat követelve; Konstancán körülbelül 200, Besztercén néhány tíz tüntető gyűlt össze, Temesváron pedig már közel 700 személy, a felszólalók pedig azt hangoztatták, értse meg a kormány, hogy Romániában az erőt a nép képviseli.
Kolozsváron egyes becslések szerint körülbelül négyezer ember gyűlt össze, kezdetben a Főtéren, majd a tavalyi téli tüntetésekhez hasonló útvonalat járták be. Délután hat órakor kezdtek gyülekezni a tiltakozók, a Facebook közösségi portálon szervezett esemény iránt több mint 12 ezer ember mutatott érdeklődést, és közel négyezren jelezték részvételi szándékukat. A szervezők arra buzdítottak, hogy senki ne várjon csodákat vagy változást egyik napról a másikra, épp ezért ne csüggedjenek el hamar, és ne veszítsék szem elől a tiltakozás célját valamint okát: az igazságszolgáltatási törvénymódosítás már a parlament előtt van, meg kell tehát akadályozni, hogy korrupt politikusok ellenőrizzék az igazságszolgáltatást. A törvénymódosítással az is lehetővé válna, hogy akár egy köztörvényes bűnöző is államelnök lehessen – írták a szervezők. Hasonló tiltakozást november 9-ére és 12-ére is szerveznek. Szabadság (Kolozsvár)

Sminkszoba
Kortárs szerző színművében lép fel Balázs Éva, Farkas Ibolya és Szász Enikő
Ősbemutatóra készül a marosvásárhelyi Yorick Stúdió. A Mészárosok bástyájában székelő zsebszínház immár a város kulturális életének szerves része lett, olyannyira, hogy az elmúlt több mint egy évtizedben korszakalkotó és igen sikeres előadások fűződnek a nevéhez: elég, ha csak a Bánya darabokat, avagy a Marót említjük. A Yorick emellett több, régi hagyományokra visszatekintő projektet is futtat, ezek egyike az Interkulturális párbeszéd a kortárs dráma tükrében címet viseli, és lényege, hogy minden évben az éppen aktuális produkcióra toborzott társulat előad egy magyar és egy román kortárs drámát. Az említett ősbemutató is ezen projekt keretében kerül színpadra, a szöveg marosvásárhelyi szerző – Láng Zsolt, a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője – műve, az előadást Patkó Éva rendezi. A részletekről csütörtök délelőtt sajtótájékoztatón értesülhettünk, amelyen Sebestyén Aba színművész, rendező, a Yorick Stúdió alapítója és vezetője üdvözölte a megjelenteket.
– Elérkeztünk az Interkulturális párbeszéd a kortárs dráma tükrében című projektünk kilencedik kiadásához. Árgus szemekkel keressük a jó kortárs darabokat, idén Láng Zsolt Sminkszoba című színművét és (november végén) Elise Wilk Egy csütörtökön történt című drámáját mutatjuk be, utóbbit én rendezem. Láng Zsolt szerzőként sem ismeretlen a Yorick köreiben, már játsztuk a Télikert című darabját. A Sminkszoba háromszereplős előadás, három nagyszerű, de az utóbbi években ritkán fellépő színművésznő játszik benne: Farkas Ibolya, Balázs Éva és Szász Enikő – ez a csapat először lép fel a Yorick keretein belül. Nagyon érdekes lesz, mert Balázs Éva és Farkas Ibolya sokunk tanára volt a színművészeti egyetemen, Szász Enikővel egyetemben annak idején az erdélyi színpadok sztárfellépőinek számítottak, de kicsit elfelejtették őket, holott nyugdíjazásuk után is tele vannak kreativitással, életerővel. Farkas Ibolyával sokszor játsztam együtt, 1998-ban az Uniter díjat az ő partnereként kaptam meg, és neki is köszönhetem. Ami a produkcióink utóéletét illeti, nagyon nehéz összehozni a sorozatos előadásokat, mert nincsenek saját alkalmazottaink, mindenkinek megvan a maga társulata. Ezért kellett befejeznünk a Bánya-darabok előadását is, holott azokat átvette a Tompa Miklós Társulat, de még úgy is nehéz volt összehangolni a dolgokat.
– A szöveg az Éva ötlete volt: írni egy darabot a nem játszó, kissé mellőzött színésznőknek – tette hozzá Láng Zsolt. – Eredetileg négy színésznőre írtam, de végül három szereplő maradt. Egy sminkszobáról van szó, ahova belép három dáma, egykoron a legarchaikusabb foglalkozás űzői. Több emlék is megihletett a szöveg írásakor: az egyik, amikor Koós Anna behívott a stúdiójába, és először a sminkszobába léptünk be. Ez nagyon megmaradt bennem. Berlinben pedig egy kupleráj mellett laktunk, és a gyerekeim mindennap találkoztak a ,,bugyis nénivel”, a hölggyel, aki napközben a kirakatban álldogált. Meleg, bensőséges kapcsolat alakult ki közöttük, civilben, bevásárláskor például megállt és beszélgetett velük. Ez is meghatározó élmény volt. Az előadás tulajdonképpen antisminkszoba: azért teszed föl a sminket, hogy az előadás alatt fokozatosan levedd azt.
– Amikor Temesváron dolgoztam először, elkezdett érdekelni, hogy hogyan bánunk az időseinkkel, akikre felnézünk – mondta Patkó Éva. – Gondoltam, jó volna egy darabot találni olyan színésznőknek, akik tele vannak energiával, de már nem kerülnek annyira a látótérbe, mint húsz ével ezelőtt. Ebből kiindulva született meg a Sminkszoba. Rá egy évre elkezdődött a valóságos kivitelezés, és szerencsére sikerült Szász Enikőt, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színművészét is becsempészni. Aba nagyon fölkarolta a projektet, sok helyen tudtunk pályázni, most pedig a bemutató előtt állunk. A próbafolyamat zajlik, most a ritmussal, a feszültségekkel dolgozunk. A koncepció szerint a színművészek csinálnak mindent, egyszerű színpadterünk lesz – ami minket érdekel, az a test és tér közötti kapcsolat, ők alkotják itt a teret. Ez a színházi tér nagyon dinamikus, a feszültség egy igazi színpadi, nagybetűs Találkozás következménye. Ebben a sminkszobában az ősi mesterségek három nyugdíjas korú képviselője találkozik, ez pedig nagyon éles helyzeteket szül. A kerettörténet szerint amúgy egy tévéműsorba hívják őket, de hamarosan nagyon más irányt vesz a történet.
– Nagyon örülök a felkérésnek, izgalmasnak találtam a szöveget – árulta el Szász Enikő. – Az én értelmezésemben a sminkszobának kettős jelentése van: egy konkrét, ahol sminkelnek, majd lesminkelnek, és egy szimbolikus, hiszen egy lelki lemeztelenedésről van szó – a smink mögül nagyon sok minden előbukkan, a szereplők múltja, személyisége, azok a történetek, amelyeket magukban hordoznak. Nagyon érdekesnek találtam ezt a leutazást a ,,lelkünk fenekébe”. Itt nem csak az álarc felviteléről van szó, sokkal inkább az álarc lebontásáról, ami által kiderül, hogy egy ilyen mesterség mögött is létezhet igaz ember és olyan lelki mélység, amely csak akkor jön elő, ha ezt a sminket lekaparjuk. Ami a nyugdíjas mivoltot illeti, a temesvári színházban késő időskorig engedik dolgozni a színészeket, nem küldenek nyugdíjba, sőt, kérik, hogy maradjunk. Engem elengedtek ide, köszönet érte.
– A színházat, az érzelmi azonosulást fiatalító eszközként is lehet használni – tette hozzá Farkas Ibolya. – A szöveget nagyon szerettem, a darabbal elég rég találkoztam, és jó néven vettem, amikor kiderült, hogy színpadra kerül. Amikor megtudtam, hogy kik lesznek a partnereim, nagyon megörvendtem. Lehetőséget láttam ebben a színdarabban, lehet belőle nagyon jó előadást csinálni, és nagyon meg lehet vele bukni. Reméljük, hogy nem az utóbbi következik be, mert igen jó szövegről, és a téma ellenére nem a jó ízlést sértő előadásról van szó. Nagyon tisztelem Patkó Évát, mert fiatalsága ellenére igen pontosan tudja, hogy mit szeretne kezdeni ezzel a szöveggel, és ezáltal a kételyeink szépen elmúltak, közös erővel tényleg megtaláltuk azt, amit kerestünk. Ilyen szereppel a pályám során nem találkoztam, és nagyon szeretném, ha a közönség nem is gondolna arra, amikor belépek, hogy ez Farkas Ibolya.
– Ezzel a darabbal én is először több mint egy éve találkoztam. Nekem izgalmasnak tűnt és nagyon örültem, hogy játszhatok annyi év félretettség után. De amikor belegondoltam, megijedtem, hogy nagyon nehéz lesz a visszatérés… Az tett vissza a színpadra, hogy eszembe jutott az egykori szentgyörgyi prostituált, Bubulina, aki folyamatosan a színház körül lógott, és vállalta, hogy vigyáz a gyerekeinkre. Nagyon szép volt, ápolt és tiszta, nekünk pedig eszünkbe sem jutott, hogy a gyerekeknek bántódásuk eshet – hiszen ő volt a legkiszolgáltatottabb közülünk. Akkor jöttem rá, hogy aki kiszolgáltatott, annak csak jó szíve lehet – mondta Balázs Éva.
A Sminkszoba bemutatójára november 12-én, vasárnap este 7 órától kerül sor a Yorick Stúdió székhelyén, a marosvásárhelyi várban lévő Mészárosok bástyájában. A produkció látványtervezője Czirják Beatrix, rendezőasszisztense Bilibók Anita e.h., rendezője Patkó Éva. További előadások: november 13-a, hétfő 19 óra, november 14-e, kedd 19 óra. Jegyfoglalás a 0756-332-608-os telefonszámon lehetséges, egy jegy ára 25 lej, nyugdíjasoknak és diákoknak 15 lej. Az előadást – ahogyan a Yorick összes produkcióját – román nyelven feliratozzák. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Középkori régészet Erdélyben
Beszélgetés Csók Zsolttal, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum archeológusával
Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre – véli Csók Zsolt régész.
– Ferenczi István és Géza közel ötven éve írták meg paradigmatikusnak számító manifesztójukat az erdélyi településkutatás és középkorkutatás régészeti hiányosságairól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt 50 évet, az erdélyi településkutatás régészeti perspektíváit?
– Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre. Erdélyben Furu Árpád építesz munkáját emelhetjük ki a késő középkori és újkori településkutatás terén. Az eddig felfedezett középkori településeink mind mentőásatások során kerültek elő: autópályák, terelőutak, útszélesítések, befektetési projektek során. Kiemelendőek Zeno Karl Pinter szebeni régész ásatásai ilyen téren, de Aranyosgyéres környékén is sikerült egy Árpád kori falut találni, Magyarnádason pedig Árpád-kori falurészlet került elő.
Most készül egyébként egy paradigmatikusnak is mondható doktori tézis Dan Culic zilahi kollégánk kutatásaiból amely a teljes erdélyi, bánsági és partiumi XI–XIII. századi településfejlődést áttekinti. A téma monumentalitása egyben azt is mutatja, mennyire kevés adat áll a kutatók rendelkezésére. Szilágy megyében azért van már néhány jól dokumentált példa: Egrespatakon egy falurészlet került elő, Zilah központjában pedig egy középkori településmagot tártak fel. Egy másik téma amely terén nagyon rosszul állunk az irodalmi (levéltári) forrásokból ismert XIII–XIV–XV. századi eltűnt falvak esete: bár az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatóközpontjában Jakó Zsigmond és tanítványai – a Jakó-iskola – mára már óriási eredményeket ért el ilyen téren, egyelőre ezt nem tudjuk régészetileg is alátámasztani, nem létezik például egységes adatbázis ilyen téren. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak az egyik fő oka az erdélyi szakemberhiány. Persze, a középkori régészet hiányosságai és problémái össze sem hasonlíthatóak a régészetnek olyan területeivel, amelyek jóformán hiányoznak Romániában mind az oktatásból, mint a gyakorlatból: mifelénk nem tanítanak urbánus (városi) régészetet, barlangrégészetet, iparrégészetet sem. Barlangrégész tudtommal 2-3 van az egész országban (Mihai Rotea és Călin Ghemiş emelendő ki itt).
– Jelenleg középkori régészetet kevés helyen és kevés embertől lehet tanulni. Hogyan áll jelenleg Romániában a középkori régészet oktatása és melyek a legsürgősebb teendők ilyen téren?
– Erdélyben jelenleg csak Szebenben lehet régészeti középkorkutatást tanulni. A középkorászképzés kolozsvári hiányából is fakad, hogy ma a mintegy 800 bejegyzett romániai régészből csak alig néhány magyar középkoros régész dolgozik Erdélyben: Botár István (Csíkszereda), Darvas Lóránt (Csíkszereda), Sófalvi András (Székelyudvarhely), Nyáradi Zsolt (Székelyudvarhely), Györfi Zalán (Marosvásárhely), László Keve (Marosvásárhely), Soós Zoltán (Marosvásárhely), Bence Ünige (Marosvásárhely), Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy), Romat Sándor (Nagykároly), Szőcs Péter Levente (Szatmárnémeti), Mihálka Nándor (Nagyvárad), Köpeczny Zsuzsanna (Temesvár), Lupescu Radu (Kolozsvár), Demjén Andrea (Kolozsvár). Az erdélyi középkoros régészeink nagy többsége Magyarországon, az ELTE-n vagy a CEU-n tanult. Kiemelendő persze azoknak a magyarországi kollégáknak is a neve, akik kutatásaikban érintik Erdély területét is: Benkő Elek akadémikus, Mordovin Maxim (ELTE) neveit kell feltétlenül megemlíteni.
Természetesen, akad néhány jelentős román régész is, aki Erdély középkorával foglalkozik, ezek közül megemlítendő az iskolateremtőnek is mondható Adrian Andrei Rusu (Kolozsvár), Oana Toda (Marosvásárhely), Diana Iegar (Kolozsvár), Florin Mărginean (Arad), Anca Niţoi (Szeben), Zeno Karl Pinter (Szeben), Claudia Urduzia (Szeben) és Daniela Marcu Istrate (jelenleg a bukaresti Régészeti Intézet munkatársaként). Független régészként, cégével ő volt az egyébként, aki a legnagyobb középkori régészeti projekteket vezette Erdélyben: ő ásta például a kőhalmi várat, a szászkézdi templomot, Fogaras és Erdőd várát, Brassó és Szeben központját, a somlyói Báthori-várat és a gyulafehérvári román kori templomot is, amely Erdély legrégebbi keresztény templomaként vonult be a köztudatba. A régiek közül kiemelendő még Radu Popa, Petru Iambor (Kolozsmonostor és Doboka régésze), Ștefan Matei (kolozsmonostori ásatások) és Ștefan Pascu (Doboka vár) neve, bár utóbbit már a maga korában is élesen bírálta például Bóna István, a magyar régészettudomány egyik legjelentősebb alakja.
A szebeni oktatás mellett ma, Kolozsváron sajnos csak magyarországi vendégelőadóktól lehet néha régészeti alapismereteket elsajátítani. Ezekhez társul a kolozsvári középkorászok (Lupescu Mária, Rüsz-Fogarasi Enikő, az EME középkor szakos kutatói) kurzusai és szemináriumai. Sajnos talán ez is az oka annak, hogy ma a Történeti Intézet hallgatói közül tízből legfeljebb 1-2 ember választja kutatási területeként Erdély középkorát, bár az évi 10-12 elsőéves hallgatóból azért mostanában akadt 4-6, aki középkorra szakosodott, tehát egy feljövőben lévő szakmáról beszélhetünk. A századfordulós Pósta Béla-iskola és a román régészeti hagyományok miatt értelemszerűen mifelénk nagy hagyománya van a klasszikarégészetnek és a római provinciális régészeti oktatásnak, de fontos lenne a középkori régészet oktatása is, hiszen a legnagyobb jelenlegi műemlékvédelmi projektjeink középkori épületeink felújításához kötődnek és gyakorlatilag szakemberhiányban szenvedünk. T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Interjú Vetró András szobrásszal
„Az alkotás több mint szenvedély”
Vetró András Temesváron született 1948. október 14-én, majd miután 1973-ban a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán diplomát szerzett, Kézdivásárhelyre telepedett, ahol a mai napig alkot, emellett 40 évig a Nagy Mózes Líceum rajzosztályaiban tanított. A magyar örökség ápolásáért júliusban Ex Libris díjban részesült alkotóval műtermében beszélgettünk életpályájáról.
– Mikor dőlt el, hogy szobrász lesz?
– Vetró Artúr szobrászművész fiaként, mondhatni, kézenfekvő volt, hogy ebbe az irányba mozduljak, mégis nagyon későn döntöttem el, hogy édesapám nyomdokaiba lépek. A Brassaiba jártam reálosztályba, majd a középiskola elvégzése után kicsit komolyabban kezdtem dolgozni apám műtermében. Görög gipszfejeket mintáztam, így készültem a felvételi vizsgára, ami elsőre nem sikerült a román nyelv miatt. Az az év azonban jót tett nekem, alaposabban felkészülhettem mintázásból és rajzolásból, így következő évben bejutottam. Szerencsém volt, mert én még hat évet végeztem, nem sokkal azután négy évre szűkítették le a tanulmányokat.
– Mi volt a meghatározó a pályaválasztásában?
– Talán az, amikor láttam édesapámat dolgozni. Rájöttem, nagyon kell ismerni azt, akit megformálsz, nagyon el kell mélyülni az illető nagyság szellemi bűvkörében. A Nagyváradon álló Ady-szobor elkészítésekor például egy színész barátja a legkeményebb Ady-verseket szavalta, közben meg a halotti maszkot tartotta, így a fizikai képmásból és a szellemi szférából egyaránt inspirálódhatott, és a kettőből egy új dolog született.
– Nagyapja is készített szobrokat…
– Valóban, bár vasutas volt, titokban, magának szobrászkodott. Erre sem édesapám, sem én nem jöttünk rá. Apámnak akkor esett le az álla, amikor a fiókjából domborművek kerültek elő Ernst Barlach német expresszionista művész körszobrairól, akinek a munkáit én is nagyon kedveltem. Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon bennem van-e valami, és kipróbáltam magam. Akkor kezdődött az egész. Édesapám semmit nem mondott erre, azt sem, hogy „segítek neked, gyúrjad”, de azt sem, hogy „ne”. Ebből annyit értettem, hogy érdemes csinálnom. Az alkotás örömteli dolog, ugyanakkor sok vívódással, lemondással jár. Több mint szenvedély, és ő ezt csendben átadta nekem anélkül, hogy nógatott volna.
– Kik voltak a mesterei?
– Édesapám, emellett az egyetemen Lövith Egon volt a mesterem, akitől ugyancsak sokat tanultam. Bretter György filozófus és Földes László esztéta rakta le azt a szellemi alapot, amiből nagyon sokat építkeztem a későbbiekben. Az első lépéseknél a tanár hatása még nagyon érezhető, az egyéniség, a stílusjegyek később jelennek meg. Ahogy kikerültem az egyetemről, egy Kőrösi Csoma Sándor emlékére rendezett közös kiállításon vettem részt Kovásznán, ahol a szobrom a Lövith Egon munkája mellé került. A nézők meg voltak győződve, hogy mindkét alkotást ugyanaz a kéz készítette. Aztán jött Alexander Archipenko, Henry Moore, az egyiptomiak meg a görögök, és az ő formaviláguk ugyancsak rányomta a bélyegét a stílusomra.
– Hol a határ a szobrászatban?
– Felvetődhet a kérdés, hogy Auguste Rodin vagy Michelangelo tökéletes szobrai után lehet-e még valamit csinálni. Ahogy a zenében, ugyanúgy a képzőművészetben is végtelen variációs lehetőség adott. A téma örök, ám mindig lesz új megfogalmazás. A művész az általános érzelmet egyedi módon festi, rajzolja vagy mintázza meg. Míg a fényképész az adott pillanatot rögzíti, a szobrász több száz arcot rak egybe. Emiatt, ha élő modellről rajzolok, az első pillanatban nem ismer magára, ami nem csoda, hiszen az elkészült rajz nem fotószerű. Benne van a modell magatartása, belső kisugárzása. Nem naturalista ábrázolásra törekszem, a műalkotás eszmeiséggel telítődik. Emiatt a végeredmény nyilván nem egy hű másolat akkor sem, ha fotóról kell dolgoznom. Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy történetet. Hétfalu rendelt tőlem egy Luther Márton-szobrot. Kezembe adtak egy festményt, amelyről dolgozzam. Ám azon egy puhány figura volt látható, míg Luther kemény ember volt, és az én dolgom ezt ábrázolni, hozzátenni. A bizottság lefotózta a szobor agyagváltozatát, közben kiöntettem a szobrot, majd hívtak telefonon, hogy az orrától lefelé módosítsam, hiszen nem hasonlít. Azt válaszoltam, egyrészt ki van öntve, másrészt meg amúgy sem változtatnék rajta, hiszen ez az én alkotói szabadságom velejárója.
– Hogy került Kézdivásárhelyre?
– Apósom sokat járt Háromszékre, hogy a Herbák cipőgyár számára faanyagot szerezzen be. Ő mondta, hogy Kézdivásárhely egy gyönyörű város, és ha egy módom lesz rá, jöjjek ide, hiszen egyetlen szobor van a településen. Ez volt az első jelzés, amely erre irányított. A második az volt, amikor egy bizottság, melynek tagjai között volt a szoborállító Sylvester Lajos és Plugor Sándor, a nagy grafikus, bejött édesapám kolozsvári műtermébe, ahonnan elkérték az Integető lány nevű szobrát Sepsiszentgyörgy számára. Akkor kérdezték meg, mennék-e én is Sepsiszentgyörgyre? Tudtam, hogy közel van Kézdivásárhelyhez, és bár akkora általánossal végeztem, hogy nagyvárosba is mehettem volna, igent mondtam. Aztán Kosztándi Jenő bácsiék megtudták, hogy szobrász érkezik, és a rajziskolában egy szobrászati katedrát létesítettek, így kerültem ide.
– Emlékszik még az itt kiállított első szobrára?
– Hogyne. A Szacsvay János utca sarkán található, kissé Henry Moore-os, égre néző, fekvő kőfigura, amelyet az 1977-es földrengés környékén készítettem. Aztán, főleg 1989 után, jöttek a többiek.
– Meséljen, kérem, a rajziskolás évekről.
– 1973-tól tanítottam négy évvel ezelőtti nyugdíjazásomig. Saját felépítésű módszert alkalmaztam, kicsi alkotókat próbáltam nevelni. Az évek során megfigyeltem, mi az, ami a gyerekeknek megy, amit könnyedén végeznek, és annak megfelelően állítottam össze a munkatervet. A hangsúly a fantázián van, az dominál, hiszen amikor alkotunk, a semmiből készítünk valamit. Minden csoportban akadtak tehetséges gyerekek, és feleségemmel együtt büszkék vagyunk azokra az egykori tanítványokra, akik alkotóművészekként befutottak. Ugyanakkor a többiek is fel tudták használni tevékenységi területeiken a rajzolási vagy plasztikai formáló készséget, amelyet a rajzosztályban tanultak. A teljesség igénye nélkül megemlítenék néhány egykori kedves tanítványt: Vargha Mihály, Illés Rudolf szobrászok, Héjja István műépítész, Máthé László festőművész, Sárosi Mátyás, Szabó Kriszta, Martini Yvette, Gábor Beáta, Fésűs Tamás, Héjja Tamás, Borcsa Imola. Azonban nem csak ők tanultak tőlem, visszahatásról is beszélhetünk, hiszen például a Szent György-szobraim sárkányát gyerekmunka inspirálta. Számomra élvezet a gyerekekkel dolgozni, ezért örülök, hogy a Csiszár Dénes Tanműhelyben hetente egyszer taníthatok. Meg kell fogni a kezüket, el kell érni, hogy nyíljanak ki, aztán nem szabad megfékezni őket, szárnyalni kell hagyni a fantáziájukat, nem szabad letompítani a gyermeki észt.
– Jelenleg min dolgozik?
– Faszobrokon. A tavalyi Famadonnák című kiállítás óta született öt vagy hat újabb szobrom, nagyon szeretek a fával dolgozni. Édesapám figyelmeztetett, hogy minden anyagot próbáljak ki, ne csak eggyel dolgozzam, hiszen abba bele lehet fásulni. Egy törzsből dolgozom, hagyom, amit megenged a fa, csak akkor használok ragasztást, ha valami hiányzik, vagy a fa kilyukad.
– Elégedett-e eddigi művészi pályájával?
– Valószínűleg minden művész örökké elégedetlen. Ám vannak olyan dolgok az életemben, amelyekről úgy vélem, „jó mulatság, férfimunka volt”. Elégtétel számomra, hogy minden nap elmegyek a szobraim mellett, ezeket karbantartom, ám vannak árnyoldalak is: a „szunnyadó szobraim”, amelyek a műteremben porosodnak, ahelyett, hogy méltó helyükre kerülnének, mint például a Molnár Józsiás vagy az említett Luther, és még sorolhatnám. Legutóbb a Csomópont Egyesület kért fel Jakabos Ödön portréval ellátott emléktáblájának elkészítésére, november 10-én egyéni kiállításom nyílt a brassói Reménység Háza kiállítótermében, és úgy néz ki, nemsokára Kolozsváron lesz egy Szent István-mellszobrom a templom udvarán. Emellett a megújult kézdivásárhelyi jégpálya elé kerül a Jégkorongozóm. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Harc a nemzet érdekében – a bátor, de megfontolt politikus könyve
A múlt héten előbb Kézdivásárhelyen, majd Sepsiszentgyörgyön mutatták be az idén elhunyt volt parlamenti képviselő, Borbély Imre Harc a nemzet érdekében című, posztumusz megjelent könyvét. A megtisztelő feladatra a főszereplő fia, lapunk munkatársa, Borbély Zsolt Attila vállalkozott.
A könyv gerincét a legendás Ellenpontok című szamizdat folyóirat Göteborgban (Svédország) élő szerkesztője, Tóth Károly Antal által Borbély Imre temesvári mérnök–politikussal készített életútinterjú adja, melyet Borbély Zsolt Attila, a szöveg gondozójaként és a kötet szerkesztőjeként válogatott tanulmányokkalegészített ki édesapja életművéből.
Amint megtudhattuk, Borbély Imre 1948-ban született Temesváron, itt szerzett vegyészmérnöki diplomát 1974-ben és 1977–1990 között ugyancsak itt dolgozott tudományos kutatóként. Ebben az időszakban öt találmányát szabadalmaztatták. Mindvégig a kommunista rendszer és Ceaușescu-féle diktatúra bírálói és azon ritka emberek közé tartozott, akik nem rejtették véka alá véleményüket, hanem így vagy úgy hangot is adtak neki. Az sem véletlen tehát, hogy már első perctől Tőkés László nyílt támogatói és titkos tanácsadói között találjuk. A református lelkésznek a hatalommal való szembeszegülését ugyanis stratégiai tanácsokkal támogatta, miközben katolikus létére is rendszeresen ellátogatott az általa tartott istentiszteletekre. Ezzel is kifejezte ugyanis a megnyilvánulásaival és általa mondottakkal való egyetértését. És ezt megtette akkor is, amikor már csak milicisták és szekusok sorfala között lehetett bejutni a temesvári református templomba. Ugyanakkor részt vállalt abban is, hogy a lelkészről szóló hírek a szabad világba is eljussanak, és 1989. december 15-én és 16-án ott volt a lelkész védelmére összegyűlt tömegben. Akkor sem maradt otthonában, amikor 17-én a békés, tüntető tömegbe éles lőszerrel lőtt a katonaság.
Ilyen előzmények után vállalt szerepet a rendszerváltás után megalakult RMDSZ-ben, és lett a helyzetteremtő politizálás szószólója, a kis lépésekkel szemben a nagy lépések szorgalmazója, az erdélyi magyarság társnemzeti státusának és Románia szövetségi állammá történő alakításának az elkötelezett híve. 1990 és 1993 között a szövetség elnökségi tagja, mely minőségében értelmi szerzője volt az erdélyi magyar autonómia törekvéseket az RMDSZ programjába 1992-ben hivatalosan is beemelő Kolozsvári nyilatkozatnak. 1992 és 1996 között érdekvédelmi szervezetünk parlamenti képviselőjeként tevékenykedett. Ebben a minőségében elsőként szólalt fel magyarul a román parlamentben (1994. március 15-én), és szintén ő állította fel 1993. október 6-án a román képviselőket az aradi vértanúk tiszteletére. Ugyanakkor a Temesvári Társaság külső tagjaként 1990-ben a kezdeményezője és egyik értelmi szerzője volt a Temesvári kiáltványnak, mely 8. pontja három ciklusra eltiltotta volna a kommunista hatalmi gépezet és politikai rendőrség tagjait a politikai szerepvállalástól.
Mindezekért az RMDSZ megalkuvó és sok esetben gyáva vezetése megpróbálta félreállítani, ami 1996 nyarára sikerült is nekik. Így a továbbiakban civilként, a Magyarok Világszövetségének berkeiben tevékenykedett a nemzet érdekében. Szellemi nagyságát és politikai éleslátását bizonyítja például, hogy már 1996-ban tanulmányban fogalmazta meg a magyarság határok fölötti egyesítésének a gondolatát, melyet a külhoni magyar állampolgárság, valamint a magyar államhatárokon kívülre szorult nemzettestek autonómiájának a biztosításán keresztül vélt megvalósíthatónak. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Előrehozott választásokat követeltek a tüntetők
„Az utca az utolsó akadály előttük!”
Az Igazságügyi Törvények elleni tiltakozás vasárnap este harmadszor is az utcára szólította a temesváriakat. A tiltakozók száma néhány ezerről 500-600-ra csökkent, de a „kemény mag” kitart, míg a kormány vissza nem vonja a korrupt politikusokat felmentő törvényeket.
„A legfrissebb események azt mutatják, hogy egyes politikusok sürgősen át akarják juttatni a Parlamenten az Igazságügyi Törvényeket. Kétségbe vannak esve! A játék most életre-halálra megy, számukra ezek a törvények a szabadságot jelentik, a megérdemelt börtön helyett. Létfontosságú, hogy ellenezzük ezeket a törvényeket! A román állam alapvető intézményeinek az integritását és függetlenségét fenyegetik! Éppen ezért, amíg a parlament napirendjére kerül a Nagy Szabadulás törvénye, szükség van arra, hogy tiltakozásaink tovább erősödjenek. Az utca az utolsó akadály előttük!” – állt a szervezőknek a világhálón közzétett felhívásában. A tüntetők román trikolórokkal és PSD-ellenes jelszavakkal érkeztek az Opera térre, ahonnan tiltakozó menetben vonultak az Igazságügyi Palota elé. „A DNA vigyen el”, „Nem akarjuk, hogy tolvajok vezessenek, PSD, a vörös pestis, Elég volt, nyomorultak” – ezekhez hasonló jelszavakat kiáltozva vonultak végig a tüntetők a belváros utcáin. Az Opera térre visszatérve, a tiltakozók egy része már előrehozott választásokat követelt. A tüntetők jövő vasárnapra is találkát adtak egymásnak Temesvár főterén. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Nem elég az adómentesség, stratégia is kell a műemlék épületek megmentéséhez
Komplex stratégia hiányában nem oldja meg a Kolozsvár belvárosában álló, leromlott állapotú műemlékek helyzetét a műemlékvédelmi törvény nemrég jóváhagyott módosítása, amely szerint adómentességet élveznek jövő évtől azok a felújított ingatlanok, amelyekben nem zajlik kereskedelmi tevékenység – véli Guttmann Szabolcs műépítész, az építészkamara erdélyi fiókjának elnöke.
Oláh Emese kolozsvári alpolgármester szerint ugyanakkor a jogszabály elsősorban a külvárosi ingatlanok felújítását segítheti elő. „Sem így, sem úgy nem fog működni rendesen a műemlékvédelem, amíg a szociális és gazdasági háló ismeretében nincs komolyabb rálátásunk arra, hogyan lehetne közpénzeket bevonni a projektekbe” – értékelte a Krónikának Guttmann Szabolcs a műemlékvédelmi törvény októberben jóváhagyott módosítását.
Az építészkamara erdélyi fiókjának elnöke rámutatott, jelenleg Romániában a legnagyobb gondot az jelenti, hogy nem ismerjük a tulajdonosok anyagi lehetőségeit. „Egy jó világban egy műemléket eleve olyasvalaki vesz meg, aki abban fantáziát lát, és tudja, hogy pluszkiadást jelent. Nálunk erről szó sincs, itt a szociális és civil szférától a nagymenőkig mindenki jelen van a történelmi városközpontban, óriási feszültségek vannak egy-egy udvartérben” – jelentette ki a szakember.
Újgazdagok stratégiája: műemlék mint befektetési felület
Az adómentesség előnyös lehet ugyan egy nyugdíjasnak, de nem oldja meg a restaurálás kérdését, vélte Guttmann. Egy újgazdag számára például az idén januártól bevezetett ötszörös pluszadó sem tétel, őt inkább az zavarja, hogy nem tudja reprezentációs állapotában élvezni a műemléket, tette hozzá. Ráadásul Kolozsváron is megjelent a – Bukarestben és Temesváron évek óta gondot okozó – jelenség, hogy az újgazdagok beruházási felületként tekintenek a belvárosi műemlékekre.
Már fantáziát lát az újgazdag a történelmi központban, felvásárol lakrészeket, de nem foglalkozik vele, mert várja, hogy majd magától megoldódik a probléma” – fogalmazott a szakember arra utalva, hogy a tulajdonos hagyja lepusztulni az ingatlant, míg az olyan állapotba nem kerül, hogy engedélyezik a lebontását és helyére akár többemeletes irodaház építését. „Én is alig hittem el, főtéri házak vannak ilyen állapotban. Ez egy ijesztő, de valós probléma” – hívta fel a figyelmet. Guttmann Szabolcs szerint stratégiára lenne szükség
Házról házra kell járni
Guttmann szerint az adómentesség vagy a többletadó kivetése elsősorban a középréteg körében lehet motiváló a műemlék felújítása érdekében. Ugyanakkor elismerte: elég kevés példa van a teljes korszerűsítésre, inkább foltozgatás zajlik, szerinte még messze vagyunk az ideális helyzettől. Ehhez rengeteg tényezőre, többek között a felújítási munkálatok szigorú szakmai felügyeletére lenne szükség.
„Nem az a cél, hogy újgazdag belvárosunk legyen, hanem az, hogy aki ott lakik, civilizált körülmények között éljen. Ehhez segítségre van szükség, házról házra kell járni, és nemcsak a műszaki problémákat, hanem a szociális és gazdasági problémákat is feltérképezni. Csak egy intézkedéscsomag által lehet közép- vagy hosszú távon hatékony rehabilitálási programot kidolgozni” – vélte Nagyszeben volt főépítésze.
Adómentességet élveznek jövő évtől a felújított műemlék épületek
Jövő évtől adómentességet élveznek azok a műemlék épületek, amelyekben nem zajlik kereskedelmi tevékenység, és restaurálták a homlokzatukat – áll abban a törvénytervezetben, melyet szerdán fogadott el a képviselőház.
Azt is lényegesnek tartja, hogy ne csak a homlokzatokra figyeljünk, hanem egész udvarterekben gondolkodjunk, mint ahogyan Németországban teszik, ahol egy-egy udvartér mentesül az adó alól adott feltételek teljesítésekor. Ezzel mindenki jól jár, hiszen egy szociális lakás helyett egy üzlet adóját szedi be a város, cserébe az udvarterek irányába próbálja meghosszabbítani a sétálóövezeteket. „Tulajdonképpen össze kell szőni a város érdekeit a lakosság érdekeivel. És ez magától nem fog sikerülni” – hangsúlyozta Guttmann, aki szerint komplex stratégia hiányában csak abban reménykedhetünk, hogy a homlokzatokról nem esik ránk a vakolat.
Városházi jó példa Nagyváradon
Bár Nagyváradon jóval nehezebb feladata volt az önkormányzatnak, hiszen az 1900-as években épült szecessziós ingatlanok homlokzatai gazdagabb részleganyaggal rendelkeznek, Kolozsvárral ellentétben látszik, hogy a város áldoz ezekre. Kolozsváron is szó volt arról, hogy a város áldozni fog a projektre, most mintha mégis megtorpant volna” – vélekedett Guttmann. A váradi városvezetés hozzáállása szerinte azért példaértékű, mert az önkormányzat is áldoz a műemlékekre, elég csak a városháza által megvásárolt két belvárosi épületre – a szecessziós múzeum és a szabadkőműves-páholy székhelyére, azok uniós forrásokból történő teljes körű felújítására – gondolni. „A váradi városvezetés úgy gondolta, ezzel példát tud statuálni a lakóknak is. Egy-egy épületet nagyon fontos közpénzből, példaértékűen felújítani, és megmutatni, miről van szó” – értékelt. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Huszadik születésnapját ünnepelte Újvidéken a DKMT Eurorégió
„Őszinte barátokra leltünk, akikre jóban-rosszban számíthatunk”
A Duna–Körös–Maros–Tisza Regionális Együttműködés létrehozásának 20-dik évfordulóját ünnepelték Újvidéken a négy román (Temes, Arad, Krassó-Szörény), két magyar (Bács-Kiskun és Csongrád) megye, valamint Vajdaság Autonóm Tartomány (Szerbia) képviselői. Az ünnepi közgyűlésre az újvidéki Báni Palotában, a tartományi parlament épületében került sor, az együttműködés alapítói és jelenlegi működtetői, a tagmegyék hivatalban levő elnökei részvételével.
A DKMT Eurorégió 1997. november 21-én alakult Szegeden. Tagjai: Bács-Kiskun és Csongrád megye (Magyarország); Arad, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye (Románia), Vajdaság Autonóm Tartomány (Szerbia). Az Eurorégió lakossága 5,3 millió fő, területe 71 879 négyzetkilométer.
Az ünnepi közgyűlés résztvevőit Igor Mirovic, a vajdasági kormány elnöke, az Eurorégió soros elnöke és Pásztor István, Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőházának elnöke köszöntötték. Köszöntője során Pásztor István hangsúlyozta: a húsz év tapasztalatai azt mutatják, hogy a jövőt csak közösen tudjuk építeni ebben a határokon átnyúló régióban. „Csak akkor lehetünk sikeresek, ha a szomszédaink is sikeresek – mondta – egymásra vagyunk utalva!”
Az alapító elnökök közül a Temes megyei Viorel Coifan emlékezett vissza az Eurorégiós Együttműködés 20 évére. „Az Eurorégió addig fog jól működni, ameddig a polgárai ezt akarják – mondta. – Amit ki szeretnék emelni: az együttműködés által őszinte barátokra leltünk, akikre jóban-rosszban is számíthatunk!” Arad megye képviseletében Dan Ivan, Csongrád megye képviseletében Léhmann István, a határon átnyúló együttműködés kezdeményezői emlékeztek vissza az Eurorégió „hőskorának” eseményeire. A jelenlevők megemlékeztek Bosko Perosevityről, a vajdasági kormány egykori elnökéről, a DKTM Eurorégió egyik alapítójáról, akinek életét gyilkos golyó oltotta ki 2000 májusában.
Az ünnepi közgyűlés második részében a tagmegyék jelenlegi elnökei mondták el köszöntőjüket. Călin Dobra Temes megyei elnök szerint a határon átnyúló együttműködés elérte a célját, a tagmegyék számos közös projektet valósítottak meg. „Most eljött a nagy infrastruktúra-fejlesztések ideje – mondta Călin Dobra –, a Vajdasággal közösen hajózhatóvá akarjuk tenni a Bega-csatornát és kiépítjük a kerékpárutat Temesvártól Nagybecskerekig. Számomra fontos a Temesvár – Belgrád autópálya megépítésének a terve is, amelynek megvalósításáért küzdeni fogok. A magyar féllel egészségügyi területen működünk együtt sikeresen.”
Iustin Cionca Arad megyei elnök is sikeresnek tartja az utóbbi 20 évet, amely alatt Magyarország és Románia az Európai Unió tagja lett és Szerbia is a tagjelöltek soraiba lépett. „2007 óta Arad megye számára több mint 1 milliárd euró értékben sikerült európai forrásokat lehívni, és ebben benne vannak eurorégiós projektek is. Ezek a források komoly gazdasági fejlődést hoztak Arad megye számára, és ehhez a DKMT Eurorégió is hozzájárult. Ami a jövőt illeti, büszkeség számunkra, hogy 2021-ben két Európai Kulturális Fővárosunk lesz, Temesvár és Újvidék! A temesváriakkal partnerségben mi is részt fogunk venni az Európai Kulturális Főváros programokban és úgy vélem, ebből az egész régió profitálhatna kulturális téren.”.
A Csongrád megyét képviselő Magyar Anna alelnök szerint a 20 év eredményeiben benne van a jövő ígérete. A megvalósult projektek közül a tematikus turisztikai útvonalak kidolgozását és a közös katasztrófavédelmi egység létrehozását emelte ki, amelyek megmutatják, hogy értékeink közösek, ugyanakkor egymásra vagyunk utalva, mert a természeti katasztrófák nem ismernek határokat.
A következőkben levetítették a DKMT Regionális Együttműködés 1997–2017 című filmet, amely bemutatta az alapítás óta eltelt 20 év legfontosabb eseményeit az eurorégió életében. Az ünnepség befejező részében Emlékplaketteket adtak át a DKMT alapítóinak és a tagmegyék jelenlegi elnökeinek, de azoknak a „háttérembereknek” is, akik mindent megtettek a közös projektek megvalósításáért és a tagok közötti kapcsolattartás biztosításáért. Végül átadták az Élet a Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégióban fotópályázat díjait: a 68 beérkezett fotó közül hatot díjazott a zsűri.
Az 1997-ben létrejött DKMT Eurorégió alapítói közül Békés és Jász-Nagykun-Szolnok megyék időközben kiléptek az együttműködésből, de a 20. évfordulós eseményre Hunyad megye se küldte el a képviselőit. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

A nemzetközi sajtó is odafigyel a romániai tiltakozó megmozdulásokra
Több tízezer ember tüntetett tegnap este Románia több mint 80 városában az igazságügyi törvények módosítására irányuló tervek és az adótörvénykönyvön kieszközölt változtatások miatt, a nemzetközi sajtó pedig beszámolt az utcára vonuló polgárok elégedetlenségeiről.
A The Associated Press és a Washington Post tudósítását olvasók megtudhatják, hogy a polgárok elégedetlenek a kormány tevékenységével, a kabinetet pedig „vörös pestisnek” nevezték.
„A tiltakozók kisebb konfliktusba keveredtek a rendfenntartó szervekkel, a kormánypártot vörös pestisnek nevezték. Több ezren összegyűltek Kolozsváron, Temesváron, Jászvásáron, Brassóban, Nagyszebenben és Konstancán” – írta az AP.
Az Euronews arról írt, hogy a bukaresti megmozduláson 20 ezren vettek részt, a tiltakozók pedig az igazságügyi törvények módosítására irányuló javaslatokkal elégedetlenek.
„Az ügyészek az elmúlt tíz év során több száz hivatalosság – köztük volt miniszterelnökök – ellen indított eljárást a korrupció leküzdésére irányuló erőfeszítések részeként. A hatalom által javasolt igazságügyi reformot egyaránt bírálta az Európai Bizottság, a külföldi diplomaták és több ezer bíró, ügyész” – fogalmaz az Euronews.
A Reuters hírügynökség beszámolója szerint összesen mintegy 50 ezren vonultak Bukarest és az ország több városának utcáira tiltakozni, a tüntetők pedig „tolvajoknak” nevezték a kormányzó erőket.
A Deutsche Welle szerint az emberek azért vonultak utcára, hogy tiltakozzanak az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) meggyengítését célzó törekvések ellen. Emlékeztettek ugyanakkor, hogy idén ez már a második alkalom, hogy az igazságügyi törvények módosítására tett kísérlet elégedetlenséget kelt az emberekben.
Újabb tiltakozó megmozdulások voltak vasárnap este Bukarestben és az ország több mint 80 városában, valamint külföldön is. A tiltakozásokat a „STOP az igazságügyi törvényeknek! Nem ússzátok meg!” jelszóval szervezték meg. Több ezer ember tüntetett többek között Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben, Jászvásár, Konstanca Krajova, valamint Temesvár utcáin. Szabadság (Kolozsvár)

Cirkusz és politika
A Temesvár Európa Kulturális Fővárosa Egyesület 2021 különleges produkcióval nyitotta meg a 2021 évi programokat előkészítő kulturális eseménysorozatát: a svéd Cirkus Cirkör három előadást tartott a Constantin Jude Sportcsarnokban. A temesvári közönség, Romániában először, ízelítőt kapott a kortárs cirkusz nyújtotta fantasztikus élményből, a Cirque Du Soleil stílusában. A Limits című előadásnak erőteljes politikai üzenete van: bontsuk le a határokat, lépjük át a saját korlátainkat és fogadjuk be a háborús menekülteket, bármiféle korlátozás nélkül.
Vegyes érzésekkel jöttem ki életem első kortárs cirkusz előadásáról. A svéd akrobaták fantasztikus teljesítménye és csapatmunkájuk egyaránt lenyűgözött. Az előadás, amelynek ötlete 2015-ban a nagy európai menekültválság idején fogant meg Tilde Björfors agyában, valóban drámai és költői jelenetekkel illusztrálta a menekültek szenvedéseit, akik egyfolytában országhatárokba és kerítésekbe ütköznek menekülésük során. ATilde Björfors rendezte előadás ugyanakkor annyira erőteljesen propaganda ízű volt, hogy ilyet csak az „átkosban” tapasztaltam, akkor se a cirkuszban. Az előadás során statisztikai adatokkal és video-bejátszásokkal bombázták a nézőt, aki megtudhatta, hogy világszerte évente 60 millió embert űznek el az otthonából, majd ezeket a számokat hónapokra, napokra, órákra lebontva azt is megtudtuk, hogy az előadás perceiben éppen hányan válnak földönfutóvá valahol a nagyvilágban. A számokat és az agresszív prezentációt egyaránt túlzásnak éreztem. A cirkusz vezetője, saját elmondása szerint, annak idején szállást biztosított bizonyos számú menekültnek, de a helyek hamar elfogytak, és akkor kellett feltenni a kérdést: hol a határ? Hány menekültet fogadjon be? Az előadás éppen erről szól: toljuk ki ezeket a határokat és fogadjunk be minden szenvedőt. Ennek érdekében a saját előítéleteinket, saját határainkat is le kell győznünk. Ezek nemes gondolatok, de az éremnek mindig két oldala van, A Limits című előadás üzenete homlokegyenest az ellenkezője annak, amit nap mint nap a magyar médiákban látunk-hallunk. Pedig érezzük, hogy abban az érvelésben is sok igazság van. Kinek van hát igaza valójában?
Talán nem is az én feladatom ezt kideríteni, de a Limits előadás felvet még egy érdekes kérdést. A Kulturális Főváros programiroda ezt a produkciót emblematikusnak, követésre méltónak szánta, mintegy jelezve, hogy ilyen produkciókat látna szívesen a 2021-es programsorozatban. Ha ennyire „EU-konform”, main-stream alkotók a követendő példák, nem biztos, hogy ebbe az elképzelésbe beleférnek majd a bánsági kisebbségek sajátos hagyományai, kulturális értékei, amelyeket mi szeretnénk megmutatni Európának. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Erdély hizlalta Nagy-Románia gazdaságát az egyesülés után
A trianoni békeszerződéssel Romániához csatolt területek infrastrukturálisan és iparilag is jóval fejlettebbek voltak az Ókirályságnál.
Az első világháború előtt Románia gyengén fejlett agrárállam volt, annak ellenére, hogy Moldva és Havasalföld 1862-es egyesítését, s főleg I. Károly trónra lépését követően erőteljes modernizációs folyamaton ment keresztül. Ennek eredményeként fél évszázad alatt az ország bruttó hazai terméke közel megnégyszereződött, a megalakulás évének 2,26 milliárd dollárjáról 1914-re 8,19 milliárdra nőtt.
A román gazdaság fejlettségi szintjét hűen érzékelteti, hogy a világháború kitörésének évében az egy főre jutó GDP 1054 dollár volt, míg Magyarországon, amely a monarchia harmadik legfejlettebb régiója volt, az osztrák-német- és a cseh tartományok mögött, meghaladta a 2000 dollárt.
Igaz, hogy a GDP-t, mint a gazdasági teljesítmény mérőszámát csak az 1930-as évek elején alkották meg, ám a gazdaságtörténészek viszonylagos pontossággal ki tudják számolni korábbi időszakokra is, ha azokból elegendő statisztikai adat áll rendelkezésre. 1914-ben a román GDP-nek csupán negyedét adta az ipar, 60 százaléka a mezőgazdaságból származott. Magyarországon az ipar 27, a mezőgazdaság pedig 40 százalékkal járult hozzá a bruttó hazai termékhez.
Megugrott a GDP az egyesülés után
A világháborút követően a Magyarországtól és Oroszországtól elcsatolt tartományokkal együtt Románia területe 137 ezer négyzetkilométerről 295 ezer négyzetkilométerre, lakossága pedig 8 millió főről 18 millióra nőtt. A GDP szintén megugrott, 1920-ban meghaladta a 18 milliárd dollárt.
A fejlődés azonban látszólagos volt, az egy főre eső GDP ugyanis negyedével, 761 dollárra esett vissza. A háború katasztrofális hatással volt a gazdaságra, 1919-ben az ipari termelés például csak fele volt az öt évvel korábbinak. Hosszú távon ugyanakkor a területi gyarapodás nagy lendületet adott a fejlődésnek, s a pluszt elsősorban az Ókirályságnál lényegesen fejlettebb Erdély és a Bánság jelentették.
A vasúti hálózat hossza két és félszeresére nőtt, 4200 km-ről 11 ezer km-re. Az ipar termelési kapacitása 235 százalékkal lett nagyobb, köszönhetően annak, hogy olyan iparosodott városok kerültek román fennhatóság alá, mint Temesvár, Nagyszeben, Brassó és Resicabánya. Erdély annexiójának eredményeként olyan, korábban nem létező gazdasági ágazatok jelentek meg a Román Királyságban, mint a színesfémkohászat és a nemesfém-feldolgozás, de jelentősen megerősödött a kohászat, a vegyipar, a fafeldolgozás és az építőanyag-gyártás is.
Nagy ütemben nőtt a gazdaság
1923 után, a nagy világválság kitöréséig a román gazdaság átlagosan évi 5,4 százalékkal nőtt, ami a világviszonylatban a legmagasabbak közé tartozott. 1936-ra az ország Európa első számú, s a világ hatodik legnagyobb kőolaj-kitermelője lett, 8,7 millió tonnával, a földgáz- és aranykitermelésben pedig kontinentális szinten második, a Szovjetunió, illetve Svédország mögött.
A gazdasági fejlődéshez hozzájárult a földreform is, melynek eredményeként másfél millió család 6 millió hektár földhöz jutott. A harmincas évek második felére Románia lett Európa legnagyobb kukoricatermesztője, búzatermesztésben pedig a negyedik helyen állt. Ez a nagy termőterületnek volt köszönhető, a világháború után ugyanis a megnövekedett országban a mezőgazdasági művelés alá vont összterület 6,5 millió hektárról 14,5 millió hektárra nőtt. A mezőgazdaság viszonylag elmaradott volt, 1925-ben Romániában búzából 860 kg volt a hektáronkénti termésátlag, míg Magyarországon és Jugoszláviában 1260 kg.
1939-ben a GDP 23,19 milliárd dollárt tett ki, dupláját az 1920-as értéknek, az egy főre eső mutató pedig 1242 dollárra emelkedett. Annak ellenére, hogy a két világháború közötti Romániát agrárállamként tartja számon a köztudat, tény, hogy 1938-ban az ipar, a szállítás és az építőipar már nagyobb arányban járult hozzá a bruttó hazai termékhez, mint a mezőgazdaság. Pengő Zoltán / maszol.ro

Ők a leggazdagabb romániai magyarok 2017-ben
A Capital TOP 300-as lista nyomán
Idén is összeállítottuk a leggazdagabb romániai magyarok listáját a Capital top 300-as listája alapján.
Ahogy arról tegnap is beszámoltunk, a Capital 2017-ben immár 15. alkalommal állította össze a leggazdagabb romániaiak top 300-as listáját. Idén a listára 11 romániai magyar fért fel, kettővel kevesebb, mint az elmúlt évben. A leggazdagabb romániai magyar idén is a román sajtó által „arc nélküli milliomosnak” becézett Teszári Zoltán. A nagyváradi üzletember vagyona idén az összesített lista harmadik helyére volt elég.
1. Teszári Zoltán (3. a leggazdagabb romániaiak listáján)
Vagyon: 550–570 millió euró Életkor: 47 év Lakhely: Bihar megye, Budapest
Teszári Zoltán soha nem adott interjút, az egyetlen ismert nyilvános szereplése is 2002-re nyúlik vissza, amikor egy üzleti gálán „Az év reménysége” díjjal tüntették ki. Azóta fotót sem igazán készítettek róla, a 15 éve kapott díjra azonban nagyon rászolgált. A tavalyi listán negyedik volt, idén viszont már felfért a dobogóra is: ő Románia harmadik leggazdagabb embere, és a leggazdagabb romániai magyar.
Teszári 47 éves korára egy valódi vállalatbirodalmat épített fel, valószínűleg ő az a milliomos az idei listáról is, akinek a vállalatai a legtöbb romániai háztartásnak nyújtanak valamilyen szolgáltatást. Az idén a tőzsdére is bevezetett Digi Communications nevű vállalat által ő az egyik legdinamikusabban fejlődő telekommunikációs cég, az RCS&RDS tulajdonosa. A Digi leányvállalatai által Magyarországon, Olaszországban és Spanyolországban is jelen van. A vállalat bevételei 2016-ban elérték a 842,8 millió eurót, a bevételek 72,7%-a Romániából származik.
Teszári médiabirodalma elképesztő növekedést mutatott be az elmúlt 15 évben. Míg 2002-ben 700 ezer ügyfele volt a vállalatnak, az elmúlt év végéről származó adatok szerint az előfizetők száma már meghaladta a 12,4 milliót. Közülük 3,3 millióan kabeltévés, 2,5 millióan internetes, 3,9 millióan mobiltelefonos, 1,7 millióan vezetékes telefonos, míg 900 ezren műholdas tévészolgáltatásokra fizettek elő.
Az üzletember fiatalkorában cselgáncsozott, képviselte Romániát az 1990-es Európa Bajnokságon. Miután abbahagyta a versenysportot, Ludescher Csabával vállalkozni kezdett. Társával kezdetben fagylaltot árusítottak, majd megalapították a fagylaltpor és ostyák előállításával foglalkozó Rubin&King-et. A fagylaltbiznisz után Ovidiu Crișannal karöltve megalapította a Kappa nevű céget, majd nem sokkal később létrehozta saját telekommunikációs cégét, az RCS-t.
2. A Mudura család (58.)
Vagyon: 85–90 millió euró Lakhely: Bihar megye
Az ingatlanszektorban és kereskedelemben tevékenykedő család vagyona enyhén növekedett a tavalyi 83–85 millió euróról 85–90 millió euróra. Muduráék 2017-re tervezték befejezni azt a nagyváradi Înfrăţirea üzem helyébe épített plázát, iroda- és lakóházakat is tartalmazó ingatlanfejlesztést, amelynek becsült értéke a Capital szerint elérheti a 60 millió eurót. A család tulajdonában van Nagyvárad első plázája, a 2002-ben megnyitott a Lotus Center, amelynek tavalyi árbevétele elérte a 8 millió eurót.
A család azt követően vált széles körben ismerté Romániában, hogy a kilencvenes évek elején idősebb Mudura Sándor elsőként kezdte értékesíteni a hazai piacon a Ferrero termékeit, köztük a Kinder tojásokat, és a Tic-Tac cukorkákat. Ifjabb Mudura Sándor édesapja halála után, 2014-ben átvette a család tulajdonában levő vállalatok vezetését.
3. Pálfi Miklós (96.)
Vagyon: 55–60 millió euró Életkor: 59 év Lakhely: Bukarest
A Romaqua csoport alelnöke és kisebbségi részvényesének (a cégcsoport részvényeinek 30,7%-át birtokolja) vagyona a tavalyi 44–46 millió euróról 55–60 millió euróra nőtt. Az iparágában piacvezetőnek számító vállalatcsoport tulajdonában olyan ismert márkák vannak, mint a Giusto üdítő, a Quick Cola, a Stânceni ásványvíz, vagy az Albacher sör, de a portfólió messze leghíresebb brandje a Borszéki ásványvíz.
Pálfiról és a vállalat többségi tulajdonrészét birtokló Creţu családról tavaly is azt írtuk, hogy körülbelül 220 millió eurót fektettek a vállalatcsoport modernizálásába 1998-tól. A vállalat árbevétele 2016-ban elérte a 154 millió eurót. Pálfi Miklós a Progresiv magazinnak adott interjúban elmondta, hogy 2016-ban fordult elő először, hogy a tulajdonosként kapott osztalékot felvette, a korábbi években mindig az osztalék újrabefektetése mellett döntött.
4. Verestóy Attila (115.)
Vagyon: 49–50 millió euró Életkor: 63 év Lakhely: Hargita megye
Az RMDSZ szenátora a Capital szerint feltehetően a leggazdagabb romániai politikus. Verestóy vagyona nem változott az elmúlt évhez viszonyítva, jelentős része továbbra is tőzsdén jegyzett vállalatok részvényeibe van befektetve. Nyáron letett vagyonnyilatkozata szerint Verestóy 1,04 millió euró értékben birtokol Transgaz, 333 ezer euró értékben pedig Romgaz részvényeket. A Capital szerint a szenátor tőzsdei befektetéseinek összértéke eléri a 9,56 millió eurót, különböző számlákon tartott pénzének összértéke pedig a 7,02 millió eurót, emellett 11 ingatlan tulajdonosa is.
5. Gadola István (158.)
Vagyon: 35–37 millió euró Életkor: 64 év Lakhely: Kolozs megye
A Capital szerint nem változott az elmúlt évhez viszonyítva Gadola István vagyona. A kolozsvári üzletember 2011-ben adta el a két társával alapított Energobit nevű vállalat többségi részvénypakettjét, a sajtó szerint Gadola akkor körülbelül 20 millió eurót kapott az eladott tulajdonrészért. Ebben az évben viszont bejelentették, hogy Péter Pállal és Ioan Soceával tőkeinjekciót hajtanak végre a vállalatnál, és szorosabbra fűzik a cégvezetéssel való kapcsolatukat.
Gadola a tőkepiacon is aktív befektetőnek számít, körülbelül 10 millió euró értékben birtokol részvényeket, amelyek saját bevallása szerint 7-8 százalékos hozamot hoznak évente. Gadola emellett tavaly azt is bejelentette, hogy egy ingatlanberuházás részeként lakóházakat és plázát is tartalmazó épületegyüttes felépítését tervezi a kolozsvári Vágóhíd térre (Piața Abator).
6. Pászkány Árpád (183.)
Vagyon: 31–33 millió euró Életkor: 46 év Lakhely: Kolozs megye
Az összesített listán két helyet lépett előre, és vagyona is körülbelül 2 millió euróval nőtt az elmúlt évhez viszonyítva Pászkány Árpádnak. A kolozsvári ingatlanbefektetőt pedig bírósági felügyelet alá is helyezték idén, a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Ellenes Igazgatóság (DIICOT) a Kolozsvári CFR futballklub vagyonának hűtlen kezelésével gyanúsítja.
Az üzletember több ingatlanfejlesztő vállalat, tanácsadó cég, és IT vállalat tulajdonosa is. Az első millióját samponok és dezodorok értékesítéséből megszerző Pászkány Kolozsvár egyik legjelentősebb ingatlanberuházójának számít, emellett médiavállalatokban is érdekelt.
7. Szász testvérek (219.)
Vagyon: 26–28 millió euró Lakhely: Maros megye
Jó évük volt – röviden így foglalja össze a Capital Szász Orlando és Roland 2017-es esztendejét a Capital. A tulajdonukban levő munkavédelmi eszközöket értékesítő Renania árbevétele elérte a 26,2 millió eurót, a vállalat nyeresége pedig 3 millió euró volt 2016-ban. A két évtizedes múlttal rendelkező vállalat piacvezető Romániában a munkavédelmi eszközök értékesítése és a szaktanácsadás terén. A cégnek Bukarestben, Iaşi-ban, Craiován és Temesváron van munkapontja, Magyarországra, Bulgáriába és a Moldvai Köztársaságba exportálnak termékeket.
8. Bara Levente (225.)
Vagyon: 26–28 millió euró Életkor: 41 év Lakhely: Fehér megye
A listára először tavalyelőtt került fel, idén pedig már a 225. helyen van Bara Levente, a Fehér megyei Supremia Grup nevű élelmiszeripari vállalat alapítója. Az előrelépés fő oka, hogy Bara idén márciusban eladta cégét a francia Solina csoportnak. Piaci források szerint az üzletember 30 millió eurót kapott a vállalatért. Arrafele a vállalatoknak úgy tűnik nagy a keletje, a Szászsebes-Torda autópálya közelében levő Supremia a negyedik olyan Fehér megyei vállalat – az Albalact, a Phart Tec és a Alpin 57 Lux után –, amelyet külföldi vállalatcsoport vásárol fel az elmúlt időszakban.
9. Pál Dénes és Melinda (228.)
Vagyon: 26–28 millió euró Lakhely: Hargita megye
A Pál házaspár először szerepel a listán. Pál Melinda és Dénes 23 éve néhány társukkal tették le a Melinda Impex alapjait. Néhány évvel később családi vállalkozást csináltak cégből, miután felvásárolták a tulajdonostársak részesedését. A család tulajdonában jelenleg két vállalat van, a Melinda Impex Steel és a Melinda Impex Instal. A két vállalat üzleti forgalma elérte a 34 millió eurót a Capital szerint, mindkét vállalat 2 millió eurós profitot termelt.
10. Péter Pál (238.)
Vagyon: 25–27 millió euró Lakhely: Kolozs megye
Akárcsak Gadola István, Péter Pál is az Energobit egyik alapítója, 2011-ben a Capital szerint szintén 20 millió euróért adta el részesedését a vállalatban az Innova Capitalsnak. Péter Pál Gadolával és Ioan Soceával közösen tőkeemelést hajtottak végre a vállalatnál, amelynek vezetésével a jövőben szorosabb viszonyt fognak ápolni. Piaci információkra hivatkozva a Capital azt írja az összeállításában, hogy a tőkeinjekció eredményeként újra a három alapító számít az Energobit főrészvényesének.
11. Korponay Ferenc (256.)
Vagyon: 24–25 Életkor: 50 év Lakóhely: Máramaros megye
Enyhén növekedett az állategészségügyi termékeket árusító Maravet alapítójának, Korponay Ferencnek a vagyona. Két éve a Henry Scheni nevű nagyvállalat 50%-át felvásárolta a cég részvényeinek. A vállalat üzleti forgalma a tranzakciót követő évben 15%-kal emelkedett 2015-höz viszonyítva, és elérte a 27 millió eurót. Korponay – aki a tranzakció ellenére maradt a vállalat vezetője – korábban úgy nyilatkozott, hogy továbbra is nyitva tartják a szemüket az új lehetőségek iránt. Transindex.ro

Folytonos a visszarendeződés (Temesvári forradalom)
Tőkés László szerint a volt kommunista országokban folyamatos rendszerváltásra lenne szükség, Romániában viszont a visszarendeződés lett folyamatos. Az egykori lelkész a 28 évvel ezelőtti temesvári események emlékünnepségén adott hangot véleményének, miután többedmagával megkoszorúzta az 1989-es emléktáblát a belvárosi református templom falán.
Az egykori református lelkész – akinek az 1989-es ellenállása vezetett el a Ceauşescu-diktatúrát megdöntő romániai forradalomhoz – az évforduló kapcsán rámutatott: 28 évvel ezelőtt Temesváron csak kezdetét vette a romániai rendszerváltozás, és ebben az erdélyi magyar egyházak a kovász szerepét töltötték be. Más országokban is hangsúlyos volt az egyházak szerepe a kommunista diktatúrák megdöntésében. Lengyelországban a római katolikus egyház és II. János Pál pápa, Kelet-Németországban pedig az evangélikus egyház katalizálta a változásokat.
Tőkés László úgy vélte: Magyarországon 2010-ben vált visszafordíthatatlanná a rendszerváltás folyamata, Romániában viszont a visszarendeződés állandósult, és az általános társadalmi folyamatból sem az egyházak, sem az RMDSZ nem tudta kivonni magát. Ennek pedig az lett a következménye, hogy immár a múlté az a vezető szerep, amelyet a magyarok és a magyar egyházak töltöttek be a romániai rendszerváltozásban. Tőkés László ezzel az általános helyzettel magyarázta azt, hogy a forradalmi évfordulón évről évre szellemi kísérletet tesznek a rendszerváltozás folytonosságának a helyreállítására. Az egykori temesvári lelkész tegnap délután megkoszorúzta a 28 évvel ezelőtti eseményeket idéző emléktáblát a temesvári belvárosi református templom falán. Az évforduló alkalmából mutatták be a Szabadulás az egyház babiloni fogságából című, 2015 májusában tartott konferencia előadásait összegző könyvet. A könyvbemutatót a rendszerváltás egyházi és világi résztvevőivel folytatott pódiumbeszélgetés követte. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Örök advent
Kettő híján harminc esztendeje, hogy Temesváron lángra lobbant a romániai rendszerváltás szikrája. A református templom előtt december 15-én, illetve 16-án gyülekeztek a hívek, a város magyar és román polgárai, hogy megakadályozzák Tőkés László református lelkész kilakoltatását. Tizenhatodikán rendszerellenes tüntetéssé erősödött a tiltakozás, amely elindította a forradalomhoz vezető lavinát.
E csodával azóta sem lehet betelni. Ami utána történt, illetve történik a romániai társadalomban, nem más, mint az akkori forradalmárok pocskondiázása, a szabadság eszméjének kicsúfolása. Ki gondolta volna akkor, nyolcvankilenc decemberének reményözönében, hogy három évtized múltán ismét túlteng majd a reménytelenség, a közösségi megalázás? Igaz, már az akkori nekifutamodás baljós előérzetet teremtett, mert amikor az eredeti román demokrácia alapozásáról szónokoltak, sokakban felmerülhetett, nekünk miért nem elég a máshol évszázadok óta működő demokrácia, miért kell a miénknek még eredetinek is lennie? Hát, eredeti lett, ez bizonyos. És erre az eredetiségre szinte ráment egy fél emberöltő – három évtized múlásáról nem lehet legyintve, hanyagul szólni, mintha csak elröppent volna egy szürke délután –, s látva környezetünk iszapos, bűzös társadalmi posványát, hát, indokoltabbnak tűnik a keserűség, mint a lelkendezés.
És mégis: advent van, a várakozás harmadik vasárnapja közeleg, s hamarosan eljön majd a negyedik. Őrült vásárlási láz és őrült tempó a parlamentben, futószalagon módosítják az igazságügyi törvényeket. A múlt parlamenti ciklusban a honatyák legfennebb saját fizetéseikről, különnyugdíjaikról szavaztak ily nagy lendülettel, most meghatározó törvényeket gyártanak, nehezen követhető elvek – aki bírja, marja, aki bamba, sirathatja? – mentén. Nem tétlenkedhetünk, de erőnk, tiltakozásunk véges.
A lényegre, a mindenkori lényegre kellene figyelni e zűrzavaros év végén is, s arról nem a parlamentben szavaznak. Túléltük a diktatúrát, túléljük ezt is, legfennebb rámegy néhány további évtizedünk. Eközben fogunkat csikorgatva mormoljuk, élni kellene immár, nem mindig csak túlélni. Élni, élni, élni. Ám míg élni kezdünk, nem tehetünk mást, tovább bizakodunk, reménykedünk. Konokul, ma is, mint egykor. Mint mindig. Hinni, várakozni, cselekedni kell. Hinni egyebek mellett, hogy lehetséges itt, mifelénk is a méltóság, a tisztesség, s e nagy, fojtogató hitványságnak egyszer vége szakad. Újjászületni próbálunk most, advent idején is, miként huszonnyolc esztendővel ezelőtt. Akkor a pártállam szorongatott diktátorhoz simuló elvtársak és besúgók cinkosságával, s bizony, e szörnyszövetségben gyökerezik a mai társadalmi nyomorunk is. Hogy ezen változtatni tudjunk, ma is nélkülözhetetlen az a bátorság és elszántság, amelyet Tőkés László, illetve az őt védelmezők tanúsítottak Temesváron 1989 decemberében.
Örök advent az életünk. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés Temesváron: állandósult a visszarendeződés Romániában
Tőkés László szerint a volt kommunista országokban folyamatos rendszerváltásra lenne szükség, Romániában viszont a visszarendeződés lett folyamatos.
Az egykori temesvári református lelkész, akinek az 1989-es ellenállása vezetett el a Ceaușescu-diktatúrát megdöntő romániai forradalomhoz, az évforduló alkalmából nyilatkozott az MTI-nek. Az európai parlamenti képviselő elmondta: 28 évvel ezelőtt Temesváron csak kezdetét vette a romániai rendszerváltozás, és ebben az erdélyi magyar egyházak a kovász szerepét töltötték be. Hozzátette, más országokban is hangsúlyos volt az egyházak szerepe a kommunista diktatúrák megdöntésében. Lengyelországban a római katolikus egyház és II. János Pál pápa, Kelet-Németországban pedig az evangélikus egyház katalizálta a változásokat.
Tőkés László úgy vélte: Magyarországon 2010-ben vált visszafordíthatatlanná a rendszerváltás folyamata, Romániában viszont a visszarendeződés állandósult, és az általános társadalmi folyamatból sem az egyházak, sem az RMDSZ nem tudta kivonni magát.
Ennek pedig az lett a következménye, hogy „immár a múlté” az a vezető szerep, amelyet a magyarok és a magyar egyházak töltöttek be a romániai rendszerváltozásban. Tőkés László ezzel az általános helyzettel magyarázta azt, hogy a forradalmi évfordulón évről-évre szellemi kísérletet tesznek a rendszerváltozás folytonosságának a helyreállítására.
Az egykori temesvári lelkész péntek délután megkoszorúzta a 28 évvel ezelőtti eseményeket idéző emléktáblát a temesvári belvárosi református templom falán. Az évforduló alkalmából mutatják be a Szabadulás az egyház babiloni fogságából című 2015 májusában tartott konferencia előadásait összegző könyvet. A könyvbemutatót a rendszerváltás egyházi és világi résztvevőivel folytatott pódiumbeszélgetés követi. MTI; Krónika (Kolozsvár)

Temesváron félárbocra eresztették a zászlókat az 1989-es forradalom első sortüzei áldozatainak ez emlékére
Félárbócra eresztették a zászlókat vasárnap Temesváron annak az emlékére, hogy a városban 28 évvel ezelőtt, 1989 december 17-én dördültek el az első sortüzek, amelyek emberéleteket követeltek.
Az évforduló alkalmából gyászmisét tartottak a Hősök temetőjében a forradalmi emlékműnél, amelyen részt vettek a forradalom áldozatainak hozzátartozói, a forradalmi egyesületek képviselői és a város elöljárói. A Mediafax hírügynökség beszámolója szerint az emlékhelyen közel száz mécsest helyeztek el a temesvári áldozatok emlékére. A városban szervezett hivatalos forradalmi megemlékezések az elmúlt években kialakult program szerint zajlottak. Szombaton mintegy négyszáz egykori forradalmár vonult fel a város utcáin azt skandálva, hogy „Tisztelet a hősök előtt!”, „Kárba ment a kiontott vér!”, „Iliescu a hibás a kiontott vérért!”, valamint „Ma Temesváron, holnap az egész országban!” A kommunista rezsimet nyíltan bíráló Tőkés László lelkész melletti szolidaritástüntetéssel elindult temesvári forradalomban 1989. december 17. és 20. között 72 embert lőttek le a román fegyveres erők, egy asszonyt pedig egy páncélos taposott halálra. A sortüzekben 253-an sebesültek meg, 43-an pedig verés következtében szereztek sérüléseket. A kommunista hatóságok a nyomok eltüntetése céljából 43 holttestet Bukarestbe szállíttattak és elhamvasztattak. MTI; erdon.ro

Könyvbemutató és kerekasztal-beszélgetés a forradalom évfordulóján
„A rendszerváltozás nem egy kapu, hanem hosszan tartó folyamat, göröngyös út”
A belvárosi református templompalotánál megtartott megemlékezést és koszorúzást követően december 15-én, pénteken az Új Ezredév Református Központban könyvbemutatóra és kerekasztal-beszélgetésre került sor. Gazda István házigazda lelkipásztor igei köszöntése után Dénes László szerkesztő bemutatta a Szabadulás az Egyház „babiloni fogságából” – 1989 című kötetet, majd a könyv kapcsán rendszerváltozásról és visszarendeződésről, az egyház szerepéről vitáztak a temesvári fórum résztvevői.
Miért éppen most jelent meg az egyházi rendszerváltozás 25. évfordulója alkalmából (2015-ben) megrendezett nagyváradi konferencia anyagát bemutató kötet? Dénes László szerkesztő elmondta: a könyv mostani megjelentetésével egyszerre adóznak a reformáció 500 évének és az 1989-ben megindult rendszerváltozásnak, amelynek egyházi vetületeit volt hivatott áttekinteni a két évvel ezelőtti tanácskozás. A temesvári könyvbemutatón és kerekasztal-beszélgetésen részt vettek a rendszerváltozás időszakának szereplői, a nagyváradi konferencia előadói: Tőkés László volt királyhágómelléki püspök, Kovács Zoltán volt főgondnok, Tolnay István és Zalatnay István egyetemi oktatók, Balaton Zoltán, a püspök egykori harcostársa.
Tőkés László európai parlamenti képviselő szerint Temesvár, a magyarság és a reformátusok sorsdöntő szerepét a rendszerváltozást elindító népfelkelés kapcsán a kezdetektől a háttérbe szorították, „ellopták a forradalmat”. „Éltetni kell a temesvári népfelkelés eredeti szellemét, az egyházi kezdetektől – hangsúlyozta Tőkés László – annál is inkább, mert 28 év után Bukarest csúcsot döntött a kommunista visszarendeződésből és ennek a szekértolója a magyar érdekképviselet.” A visszarendeződés negatív hatásai alól a református egyház se vonhatta ki magát, ennek egyik oka, hogy az RMDSZ „maga alá gyűrte”, befolyása alá vonta az egyházakat és a civil szervezeteket.
Zalatnay István egyetemi oktató, a budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkipásztora szerint nem szabad lekicsinyelni a rendszerváltozás pozitív hatásait, nagy fordulat történt 1989-ben, de azzal egyet értett, hogy „nagy hiányérzet van bennünk”. Zalatnay István úgy véli, az a legnagyobb gond, hogy az egyház nem mer megszólalni a saját hangján, ezt tükrözi a Reformáció 500. évfordulója kapcsán megfogalmazott üzenet is. Ha 1989-ben a hallgatás falának áttörése hozta meg a változást, most új a feladat, szerte a Kárpát-medencében, sőt talán egész Európában: „a hazug beszéd falának az áttörése”.
Tolnay István professzor arra hívta fel a figyelmet, hogy 1990-ben ígéretesen indult az egyházi rendszerváltozás és akkor nagyot lépett, lépni mert a református egyház azzal, hogy létrehozta a Sulyok István Református Főiskolát, utat nyitva az önálló magyar egyetemek létrehozásának. A magyar oktatásnak nem minden szintjén sikerült elérni ilyen jelentős eredményeket, a református egyháztól elvett több mint 400 iskolából, sziszifuszi erőfeszítéssel mindössze hármat sikerült visszaszerezni, újraindítani.
Kovács Zoltán, aki partiumi magyar elöljáróként sok fontos tisztséget töltött be az évek során, szintén a hiányérzeteit fogalmazta meg és a visszarendeződés hatásairól beszélt, amely miatt sok értékes ember kivonult, illetve kiszorult a magyar közéletből, ugyanakkor egyházi vonalon, a presbiterválasztásokon nyomulnak az egyházra ráerőltetett személyek. A kerekasztal-beszélgetésbe bekapcsolódott Balaton Zoltán, Bódis Ferenc és Gazda István is, akik egyetértettek abban, hogy nem szabad lekicsinyelni a rendszerváltozás vívmányait, de az 1989-es elvárásokhoz képest a csalódás egyértelmű.
Összefoglalva az elhangzottakat, Tőkés László azt a következtetést vonta le, hogy a rendszerváltozás nem egy kapu, amelyen belépünk és minden megoldódik, hanem egy hosszan tartó folyamat, egy göröngyös út, amelyen haladva sok megaláztatást kell azoknak elviselni, akik nem térnek le erről az útról. Az egyháznak azonban továbbra is fontos szerep jut a rendszerváltozás kapcsán, hiszen a kommunista diktatúrának egyetlen ellenzéke az egyház volt.
A rendezvényt az Új Ezredév énekkar szolgálata színesítette, vezényelt Szabó Gabriella. Gazda István házigazda lelkipásztor örömhírrel zárta a találkozót: ha minden a remények szerint alakul, akkor a temesvári forradalom 30. évfordulóját 2019-ben a frissen felszentelt Új Ezredév Református Központban ünnepelheti a temesvári magyarság! Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Katonai ügyészség: katonai diverzió miatt haltak meg sokan az 1989-es forradalomban
Szándékos katonai diverzió, tudatos rémhírkeltés miatt vesztette életét sok ember Romániában 1989. december 22., Nicolae Ceaușescu kommunista diktátor menekülési kísérlete után – állapította meg a katonai ügyészség a forradalom évfordulója alkalmából hétfőn kiadott közleményében.
Az ügyészség beszámolója szerint az eddigi tanúkihallgatásokból, katonai és civil levéltári anyagok, korabeli videofelvételek áttanulmányozásából egyértelművé vált, hogy a diktátor elmenekülése után nem volt hatalmi űr Romániában, azonosították, kikből állt az a politikai-katonai parancsnokság, amely rövid időn belül átvette a hatalmat az országban.
A vádhatóság bizonyítékokat gyűjtött arról, hogyan működött – a televízió és rádió bevonásával, ellentmondásos katonai parancsok kiadásával – az a diverzió, amellyel fenntartották a lakosság félelemérzetét, azonosították azokat az eszközöket is, amelyek gépfegyver-sorozatok hangját imitálva keltettek pánikot. Az ügyészségi helyzetjelentés nem nevesít felelősöket, csak „várhatónak” nevezi, hogy a további vizsgálatok során sikerül azonosítani a több száz halálos áldozatot követelő diverzió elkövetőit és bűntársaikat.
A vádhatóság tavaly novemberben emberiesség elleni bűncselekmények gyanújával kezdte újra a bűnügyi vizsgálatot az ügyben, miután a forradalmárokat tömörítő bukaresti December 21. Egyesület több tagja pert nyert Románia ellen az Emberi Jogok Európai Bíróságán (EJEB), amiért Románia nem szolgáltatott igazságot a forradalom sebesültjeinek és a halálos áldozatok hozzátartozóinak.
A vádhatóság már a vizsgálat újrakezdésekor úgy értékelte: az 1989. december 22-én hatalomra került új politikai és katonai vezetés hatalmának megőrzése érdekében olyan intézkedéseket hozott, amelyek sok ember halálához, testi és lelki sérüléséhez vezettek, így ezek a cselekmények kimerítik az emberiesség elleni bűntettek ismérveit. Az ügyészek szerint a tettesek előre kidolgozott terv alapján egy polgárháború látszatát keltették, „az új vezetők hatalomra juttatása és legitimálása” érdekében.
A korábbi nem hivatalos statisztikai adatok szerint a Temesvárról indult, Nicolae Ceaușescu kommunista diktátor bukásához vezető 1989-es forradalom napjaiban 1 142-en vesztették életüket és 3 138-an megsebesültek – túlnyomó többségük a diktátor elűzése után. MTI; maszol.ro

Huszonnyolc év után sincsenek tettesei a marosvásárhelyi gyilkosságoknak
Pontosan huszonnyolc évvel ezelőtt este dördültek el az első lövések Marosvásárhely központjában. Hat halott maradt az előtte is, most is Győzelemnek nevezett téren. A hősi halottak hozzátartozóit, árváit magukra hagyták. A December 21. Egyesület helyi elnöke szerint Araddal és Temesvárral ellentétben Marosvásárhelyen a helyi hatóságok részéről teljes a közöny.
A temesvári „események” már napok óta lázban tartották a lakosságnak azt a részét, amely külföldi tévéadókból, a Szabad Európa Rádióból, vagy ismerőseitől értesült az ottani eseményekről.
Nagyvonalakban mindenkinek volt némi tudomása a dolgokról, ha máshonnan nem is, hát a hivatalos romániai sajtóból, amelyben az ország teljhatalmú ura nyilatkozatokban ítélte el a temesvári huligán (fasiszta, nacionalista, revizionista és más hasonló kedvességekkel megbélyegzett) elemeket, akik külső biztatásra, sőt, felbujtásra az államrend megdöntésére tettek kísérletet
Ennyi már elég is volt az értő embernek, aki megszokta, hogy a „nép legszeretettebb fia, a Kárpátok géniusza” általában hazudik. Közben pedig folytak a temesváriakat elítélő nagygyűlések a város iparvállalataiban, ahol szónokok olvasták fel a pártfőtitkár utasításait, meg a megyei pártbizottság táviratait, amelyekben biztosították a géniuszt, hogy egy emberként...
Másfél hónappal korábban egy fiatal „metalotehnikás” mérnök, Emil Târnăveanu a pártfőtitkár újraválasztása ellen szavazott. Kizárták a pártból, figyelni kezdték az állambiztonságiak, de a példája bizalmat és bátorságot adott az embereknek.
Akik szégyellték, hogy a temesvári „huligánokat” el kellett ítélniük. Egy kicsit ez is vezetett el a december 21-i megmozdulásokhoz. Mondom, egy kicsit, mert ott volt a temesvári példa, a korábbi, ’87-es brassói, a ’77-es Zsil-völgyi megmozdulások, amelyek már rést ütöttek a kommunizmus pajzsán.
Amikor betelt a pohár
Azon a december 21-i csütörtöki napon betelt a pohár. Az embereknek elegük lett a szójás szalámiból, a tej-, hús-, cukor-, olaj és ki tudja még milyen sorokból, az áramkorlátozásból, a jegyre-húszliter-benzinből, az abortusztörvényből és még számtalan sokoldalúan fejlett szocialista vívmányból, s a munkások elindultak a város központja felé.
Az ipari negyedből jöttek, az imatexesek, irások, metalotehnikások és a többi gyár munkásai, amire válaszul a megyei pártbizottság két teherautónyi milicistát és kiskatonát küldött eléjük. Akkor még fegyver nélkül. Ám azt a hömpölygő tömeget már nem lehetett megállítani.
Legfeljebb eltéríteni.
Az Állomás tér környékén eltérültek a kövesdombi utcák felé, hogy nemsokára a Hosszú utcai tömbházak közül bukkanjanak elő, s tömött sorokban menjenek a főtér, a tornyos városháza irányába. A postapalota melletti katonai kordon szétnyílt a tömeg előtt, s az emberek elárasztották a városháza előtti teret.
A katonai kordonnak ez a meghátrálása bátorságot adott az embereknek.
Oszlatás vízágyúkkal
A délután folyamán hol fogyatkozott, hol felduzzadt a tömeg. Időről időre könnyfakasztó gránátokkal, vízágyúkkal próbáltak oszlatni, de már nem sikerült.
Ha el is szaladtak a vízsugarak, meg a fojtó füstfelhők elöl, nemsokára visszatértek az emberek. Estére újabb tömegek érkeztek a térre. Egy szomszédasszonnyal, s annak Daciájával éreztünk annak idején a tüntetésre, hely már nem volt a parkolókban, így aztán a Bălcescu szobor mögött, a járda mellett hagytuk az autót, s az épp ott posztoló Lengyel nevű közismert milicistának szóltunk, mi megyünk egy kicsit tüntetni, vigyázzon egy cseppet az autóra. Ő bólintott, mi meg mentünk a postapalota épülete felé. Nyolc óra körül katonai és rendőrségi (milíciai) kordonok kezdték volna kiszorítani a tömeget a térről, ám ez nem sikerült. Saját tapasztalatomból tudom, hogy a rendőrtisztek sem vették komolyan a felsőbb parancsot. Elszakadtam a postapalota melletti ad-hoc csoportomtól, s valahonnan a katonaszobor mellöl próbáltam visszatérni. Egy milicista őrnagy megállított, hogy nem lehet átmenni a téren, de ugyanő mondta – ha a postapalotához akarok jutni, menjek fel a szülészet felé, kerüljek le a Grand mögé, s a vízügyi igazgatóság kerítése mellett visszajuthatok a postához. Úgy tettem. A vízügyi igazgatóság kerítésén belül kiskatonák álltak. A sötétben is látni lehetett, hogy valósággal reszketnek a félelemtől.
És lőttek az emberekre
Kilenc óra körül a városháza előtti téren lekapcsolták a világítást. Ma sem tudom honnan, de szinte mindenkinek gyertya került a kezébe.
Az emberek biztatták egymást, Libertate! (Szabadságot!), Jos Ceauşescu! (Le Ceauşescuval!), Fără violenţă! (Erőszak nélkül!), zengtek a jelszavak.
A sötétséget kihasználva néhányan betörték a Romarta üzlet vastag üvegből készült ablakait. A különleges anyagból készült üvegtáblák tompa morajjal omlottak le. Kilenc óra körül lövések kezdtek ropogni. A tér fölött nyomjelző lövedékek szálltak át, a háborút csak filmekről ismerő embernek különös érzése támadt.
Nem halálfélelem, inkább a kiszolgáltatottság tehetetlenségének fura érzése kerített hatalmába, miközben a tömeg rohanni kezdett a golyók elől a Hosszú utca irányába. Fel-felnéztem az ég felé, s akkor láttam, hogy a postapalota tetejéről is lőnek, feltehetően a Grand, meg a Romarta tetejéről is, a világító nyomjelző lövedékek pedig valahonnan a városháza elöl szálltak felfele s íveltek a kövesdombi lakótelep irányába. Legalábbis a postapalota mellől így látszott. Később tudtam meg, hogy a közvetlen közelünkben emberek haltak meg.
Hat marosvásárhelyi kapott halálos lövést: a 21 éves Adrian Hidoş, a 25 éves Hegyi Lajos, a 33 éves Pajka Károly, a 30 éves Ilie Muntean, a 33 éves Bodoni Sándor és a 38 éves Tamás Ernő. Egy az úttest szélén hagyott traktor-utánfutó kerekei mellé hasaltunk le, s amikor a lövöldözés alábbhagyott, egy Budai negyedbeli tömbházlakás konyhájában, néhánnyal többen, mint ahányan oda beférhettek, ismeretlen ismerősök között vártuk ki a háborús állapot megszűntét.
Az új élet reménye
Másnap új élet kezdődött. Legalábbis úgy hittük. Az első magyarázatok szerint akik lőttek – hogy kik, az soha nem derült ki hivatalosan –, nem emberekre, hanem a levegőbe lőttek. Ennek ellentmond, hogy a Romarta üzlet oszlopainak travertin-burkolatán a mai napig látszanak a golyó-ütötte nyomok.
És a szemközti oldalon levő fém-villanyoszlopon is ott volt egy golyó-ütötte lyuk, mellmagasságban. Később a katonai ügyészség úgy látta, a karhatalmi szervek törvényszerűen jártak el, elsődleges szándékuk a tüntetők szétoszlatása volt, a karhatalmi szervek vezetői nem adtak külön tűzparancsot. A halálos áldozatokat „állítólag” követelő sortüzekre a helyzet okozta zűrzavarban került sor.
Tény, hogy a sokszor emlegetett, a forradalom áldozatainak emlékműállítására vonatkozó terv megvalósítására máig sem került sor, 28 év után is az akkor készített fakeresztekből összeállított emlékhely áll a Győzelem téren.
Magukra hagyott áldozatok
Hamar Alpár Benjamin, a December 21. Egyesület helyi elnöke a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta – a hősi halottak hozzátartozóit, főként árváit teljesen magukra hagyták. Értelmes gyerekek, de saját magukat kell fenntartaniuk, csak egyiküknek sikerült felsőfokú iskolát végeznie. Semmi segítséget nem kaptak és nem kapnak az államtól, annak ellenére, hogy 2014-től van egy erre vonatkozó kormányrendelet, amelyet nem alkalmaznak. Nálunk Marosvásárhelyen nagyon mostohán bánnak a forradalmárokkal. Volt lehetőségem tapasztalni Aradon és Temesváron a helyi hatóságok vezetőinek, prefektusnak és polgármesternek a teljesen normális, segítő szándékú hozzáállását. Itt teljes a nemtörődömség, a semmibevevés, és csak remélni lehet, hogy egyszer megszűnik az egykori forradalmárokat is célkeresztbe állitó nacionalista hullám egyes újságokban – mondta Hamar. A forradalmár-emlékművel kapcsolatban csak reméli, hogy a sok ígérgetés után a harmincadik évfordulóra sikerül méltó emlékművet emelni a hat áldozatnak és a sebesülteknek. Bakó Zoltán / Székelyhon.ro

Véres színjáték
A kommunista diktatúra utolsó évtizedében Románia lakosságát mély fizikai és erkölcsi nyomorba taszították, melynek nyomasztó hatására egyre többen úgy érezték, hogy napról napra nehezebben cipelhető teherré torzult az élet. Hiszen fizikai és szellemi táplálék, valamint gondolati és lelkiismereti szabadság hiányában már az emberi lét értelme és jogosultsága megkérdőjeleződik.
Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben azonban mégis csak akadt egy modernkori Dávid, aki szembeszállt a félelmetes Góliáttal, és végül legyőzte azt. Tőkés László református lelkész halált megvető ellenállása ugyanis népfelkelést robbantott ki Temesváron. A félelem bilincseit szétfeszítő tömeget pedig már nem lehetett sem géppisztolysorozatokkal, sem tankokkal megállítani. Napokig tartó és a nyilvánosságra került adatok szerint 93 személy életét követelő harcok árán ugyan, de 1989. december 20-án Temesvár szabad várossá vált.
A hírzárlat ellenére az országban futótűzként terjedt a temesvári események híre, melynek hatására december 21-én Bukarestben, majd Aradon, Szebenben, Marosvásárhelyen, Brassóban és Kolozsváron is utcára vonult a nép, és a kivezényelt fegyveres erőkkel szembeszállva a diktátor azonnali távozását követelte. A palackból kiszabadult szellemet pedig már nem lehetett oda többé visszaszorítani. Másnap a forradalmi láz átterjedt az ország egészére, Ceauşescu pedig tanácsadói unszolására egy helikopter fedélzetén elhagyta a fővárost. Még aznap elfogták, december 25-én rögtönítélő bizottság elé állították, halálra ítélték és kivégezték az ország irányításában fontos szerepet betöltő feleségével együtt.
Úgy tűnt tehát, hogy győzött a népfelkelés, azonban sajnos nem ez történt. Az irányítást a Ion Iliescu nevével fémjelzett kommunista csoportosulás kaparintotta meg, akik hatalmuk törvényesítése és megszilárdítása érdekében a katonai diverziótól sem rettentek vissza. Így eshetett meg, hogy a diktátor bukása után sokkal többen veszítették életüket, mint az ellene kitört népfelkelés vérbefojtásának kísérlete alatt. A bűnösök felelősségre vonása pedig a mai napig várat magára. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csender Levente: A forradalom hőse (Karácsony)
Előd nagybátyámmal együtt jártuk az erdőt. Állandóan a medvéket hajtottuk a kutyákkal. Zavartuk ki a ciherekből, nem hagytuk őket békén.
Elődöt egyszer majdnem széttépte egy hím, két hétre meg is némult az ijedtségtől, de aztán, hogy újra megszólalt, továbbra se nyugodott: állandóan zaklatta őket, mintha be akarta volna bizonyítani, hogy Nyúládban ő a király. Egyszer bementünk a sűrűbe, befeküdtünk egy fenyőgallyakból összehordott medvevacokba. Előd az anyamedve, én meg a bocs heverésébe. A két kutyát a lábunkhoz fektettük és vártuk, hogy megjöjjenek. Az volt Előd terve, hogy ha észrevesszük, hogy jönnek, szembeugrasztjuk velük a kutyákat. Ezen a cselen jót derült, de én nagyon féltem. Előd látta rajtam a majrét, de engem is kinevetett. Megkönnyebbültem, mikor kikászálódhattunk épségben, és még mindig nem jöttek meg a medvék. Nagybátyámat nagyon merésznek tartottam, de az igazi király mégsem ő volt. Az igazi király a faluban lakott, én is ismertem, Liviunak hívták, ő volt a milíciaparancsnok. Mikor odakerült, magyarul egyáltalán nem beszélt. Besztercei román volt, magas, sportos ember. Sokakat vert meg csak úgy, mert olyan kedve volt. A helyiek nem is nagyon szerették. A községet, meg a hozzá tartozó öt falut saját királyságának tekintette, olyan királyság volt ez, ahol csak a királynak lehetett igaza, s nem lehetett panaszra menni sehova. Például bement Márton bácsihoz, rámutatott két fára, hogy arról a termés kell neki, Márton bácsi hozta a kosarat, leszedte a gyümölcsöt, és elvitte neki, persze, ellenszolgáltatás nélkül. Vagy valaki fát hozott az erdőből bárca nélkül, ő megfogta, az illetőt megbüntette, a fát meg a saját udvarába vitette, az illetővel fel is vágatta és eltüzelte. Mert az járt a királynak. Ha valakit meg akart verni, kihívatta a milíciára, és addig verte, míg el nem fáradt. Az már a jó oldala volt, mikor egy embert úgy megvert, hogy ágyban fekvő beteg lett, az ember fel akarta jelenteni, ő elment hozzá és felajánlotta, hogy fizet, csak ne jelentse fel. Akiket ok nélkül vert meg, gondolkozhattak, hogy mit csináltak, nem szóltak-e valamit a vendéglőben, ami nem tetszett Dorinának, a milicista feleségének, akit benyomott oda pultosnak, s ha bárki olyant szólt, adta a drótot az urának, s ment az illetőnek az üzenet, hogy Liviu várja. Azokat is ő verte, akik át akartak szökni a határon, de elkapták és visszatoloncolták. Őket már kopaszra nyírva, és félig agyonverve hozták vissza, Liviu csak a kezelést folytatta, mindig eszükbe juttatva, hogy Romániában élni a legjobb hely. Nekik naponta kellett jelentkezniük abrakért. A tenyerüket meg a talpukat verte gumibottal, mert az iszonyatosan fájt, de nem látszott. Az emberek megszokták, mint annyi mindent, és eszükbe se jutott, hogy ennek egyszer vége lesz. Maguk is meglepődtek 1989 decemberében.
* December 22-én Előd épp készülődött a kultúrházba színdarabot próbálni, mert tizennyolc éves múlt, besorozták katonának, s olyankor a regruták bált szerveznek, előtte színdarabot adnak elő, s annak a próbájára készülődött. Miközben öltözött, hallgatta a rádiót, a híradóban mondták, hogy a Ceaușescu-rendszer megbukott, és szabadság lesz, meg azt is bemondták, hogy Temesváron lőnek, és sok halott van. Mentek be a szomszédok, ők is hallgatták a rádiót, nem nagyon tudtak mit kezdeni a hírekkel, de érezték, hogy fontos dolog történik. Estefelé a fiúk együtt mentek ki a központba. A vendéglőben bedobtak egy sört, akkorra már ott voltak a szónokok, akik fölálltak az asztalra, és mondták, hogy a kommunistákat ki kell vetni az ablakon, és hogy jön a nagy libertate. A szónokok között kommunisták is voltak. Előd csodálkozott, hogy miért akarják magukat is kivetni az ablakon, de ezzel aztán nem foglalkozott, mert elragadták az események. A szónokok biztatására lementek a Néptanácshoz, a Ceaușescu-képeket leszedték az épület minden termének minden faláról, a román feliratokat is letépték, a zászlókat kihányták, máglyán elégették. Közben megjöttek az ingázó munkások, és mondták, hogy Udvarhelyen is ég a milícia, meg hogy ki is nyírtak pár milicistát, de a szekusok nagy része elmenkült. Egyre szaporodott a központban gyülekezők száma. Tíz óra körül már több mint háromszázan voltak a sötétben. Lementek a templom elé, gyújtottak egy-egy szál gyertyát a temesvári halottakért, elmondtak egy miatyánkot is. Valaki azt mondta, hogy menjenek a milíciára, mert ott vannak a fegyverek. A tömeg elindult, mert senki nem bízott a milicistákban. Mondták, hogy nem jó az, hogy ott vannak a román milicisták, fegyverrel a kezükben, mert az elmenekült szekusok bármikor jöhetnek, és Liviuék biztos kiszolgálják őket. Az járt a fejükben, hogy a karácsony szent ünnepe előtt vannak, olyankor az emberek a templomban tartózkodnak, s fegyverrel egy szekus az egész falut kiirthatja. Mert a rádióban mondták azt is, hogy terroristacsoportok garázdálkodnak az országban, és bárhol megjelenhetnek. Jóformán nem is ismerték azt, ki az a terrorista, meg hogy mit jelent maga a szó, de olyan fenyegetően hangzott, hogy elindult a tömeg le a milícia épületéhez. Voltak már vagy 350-en, felszólították a milicistákat, engedjék meg, hogy 4-6 ember őrt álljon a fegyvereknél. Vasile, a parancsnokhelyettes azt mondta, hogy ő az emberekkel és a szabadsággal van, tőle azt csinálnak, amit jónak látnak, de Liviu volt a parancsnok, és ő nem egyezett bele. Ettől a tömeg bedühödött, és sokan benyomultak az épületbe, mindent kihánytak onnan is. Néhányan gyorsan felmentek Liviu szolgálati lakásába számon kérni egy s mást. Liviu megijedt, mikor az ajtaján dörömböltek. Érezte, hogy valahová sürgősen lépnie kell. Más út nem volt, csak az ablak. Kiugrott az első emeletről, de addigra már a tömeg körbevette az épületet is, Előd is ott állt lenn, s meglátta, hogy Liviu repül, odalépett és ő is hozzá. Liviu erre a fogadtatásra azért nem számított. A hangosan közeledő felhergelődött tömeget látva futni kezdett, ugrált át a kerítéseken, elég sokan vetették utána magukat, mint a kutyák, és aki utolérte, ütötte. Előd nem futott utána, ő inkább néhányadmagával lement a pincébe, betörték a fegyvertár ajtaját, és adogatták ki a fegyvereket. Száztizenöt puska és néhány szalagos gépfegyver volt a raktárban. Nem értették, hogy miért kell egy község milíciáján ennyi fegyver legyen. Ennyire féltek tőlük? Eldöntötték, hogy viszik a Néptanács épületébe, biztonságba helyezik, és őrséget állítanak, ahogy eredetileg tervezték. Fölálltak láncba és adogatták kézről kézre kifelé a zsír új karabélyokat. Mire kijöttek a pincéből a fegyverek kiadása után, látták, hogy a puskákat senki nem a Néptanács épületébe vitte, hanem mind bedobálták a tűzbe. Mintha megijedtek volna a gyilkolásra alkalmas vasaktól. Elődék nem ezt akarták, de hát mit tudták az elején, hogy a többiek a sor végén mit csinálnak. Az már nem volt kontroll alatt. Ott már nem lehetett azt mondani, hogy te ezt vagy azt csináld, mindenki azt csinálta, amit jónak látott. Ez volt a szabadság első jele. A fatusok leégtek, a vascsövek felizzottak. Akkorra már az épület is lángot vetett. Előd egy karabélyt a kabátja alá dugott, az egyik lőszeres ládából egy jó marék golyót is elrakott. Elfogta a szabadság könnyű mámora, fülében csengett, amit a vendéglőben hallott, hogy félre kell tenni a kommunistákat végleg, uralkodtak eleget. Nem az egy sörtől, az új érzéstől volt mámoros... Égett a milícia, égtek a zászlók, a dossziék, a fegyverek, az egész múlt égett, úgy tűnt, hogy vége annak a hosszú nyomasztó érzésnek, hogy velük bármit megtehetnek, uralkodik rajtuk valaki, és akkor is igaza van, ha nincs, és nekik akkor sincs igazuk, ha van. Nagyon megkönnyebbült attól is, hogy egyet bevághatott Liviunak. Tartozott ennyivel valami régi ügy miatt. Friss hó volt, és telihold. Úgy világított, mintha nappali fény lenne, és olyan könnyűek voltak a léptei, hogy szinte elszállt, minden súly lekerült róla, kezében volt a karabély, ami a földön tartotta. Ment hazafelé a hosszú havas utcán, és énekelte, hogy nem kell nékem se fegyver, se golyó, elég lesz a puskapucoló. Hazaérve benyitott az ajtón, és mondta, hogy most szabadság is van, fegyver is van, nem kell félni többet a medvéktől. Nagyanyám ijedten kunkorodott fel az ágyból, Nagyapám is felült, de ő higgadtan azt mondta, hogy ahonnan elhoztad azt a puskát, oda tedd vissza, mert ebből neked bajod lesz. Előd hősködött, hogy most már nem kell félni a medvéktől, már nemcsak Ceaușescu szabad vadássza, hanem majd ő rendet tesz fenn a havason, és ő azokat a medvéket, amelyek az ő marháikon híztak fel, sorjában kilövi, és nem kell kínosan örülni többet, hogy a helikopterről puffogtató Secretar General... mackótalpas ebédjéhez hozzájárulhatnak. A karabély azzal az érzéssel töltötte el, amire régóta vágyott, biztonságot adott. De ez az érzés nem tartott sokáig. Másnap bemondták a rádióban, hogy akinél fegyver van, szolgáltassa vissza. Előd sokat gondolkodott azon, hogy el kéne ásni valahol egy zsákban, de aztán mégis inkább visszavitte. Nagyanyám is megnyugodott, amikor eltakarította a háztól a bürrögtetőt. Mikor az ideiglenesen felállított gárda tagjainak leadta a karabélyt, mondták neki, hogy Liviu az éjszaka folyamán meghalt az egyik kertben. A sok ütéstől olyan súlyosan sérült, hogy belehalt. Elmehetett volna előző délután, szóltak neki, hogy jobb, ha elmegy, de ő maradt, az ő választása volt. Vasilét senki se bántotta, mert ő sem bántott senkit. Kicsit megdermedt a világ a nagy mámor után. Jött a karácsony. Az első szabad karácsony a gömböcös töltelékes káposztával, lecsipecsivel, cikakáposztával, zengett a Mennyből az angyal, s a székely himnusz meg a magyar himnusz a templomban, ami azelőtt évtizedekig nem volt. Hosszú téli esték következtek, mindenki várta, hogy mi lesz. A levegőben még érződött a hullaszag. Ceaușescut, Elenát is kivégezték. Zetelakán a parancsnok, Gabi Danaila, miután hasba lőtt egy embert, ijedtében magát lőtte meg. Udvarhelyen román és magyar áldozata is volt a forradalomnak. De ezeket valahogy akkor nem érezték nagy veszteségnek. A rádió beszámolt, hogy országszerte több mint ezer civil is életét vesztette. Jött az újév, kicsit alábbhagyott a lendület, friss szelek fújtak, de azok nemcsak jót hoztak.
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megemlékezés a forradalom évfordulójáról
Ma délelőtt Aradon is megemlékeztek az 1989-es forradalom évfordulójáról a Városháza előtti téren, ahova 28 évvel ezelőtt már december 21-én másodikként, Temesvár után kivonult a legnagyobb aradi gyárak munkássága, s itt zajlott az örömünnep is december 22-én, a diktátor elmenekülésének hírére.
Az állami himnusz elhangzása utáni gyászszertartást követően Timotei Seviciu ortodox érsek, Valentin Voicilă, az aradi forradalom egykori vezetője, Doina Nan, a forradalomban elhunytak és megsebesültek egyesületének elnöke mondott beszédet, majd a forradalmárok szervezetei, az elesettek és sebesültek hozzátartozói, a Városháza és a megyei tanács, a politikai pártok helyi szervezetei (köztük az RMDSZ), a honvédelmi és belügyminisztérium nevében helyeztek el koszorúkat a forradalom és áldozatai emlékművénél. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)

Véres színjáték
A kommunista diktatúra utolsó évtizedében Románia lakosságát mély fizikai és erkölcsi nyomorba taszították, melynek nyomasztó hatására egyre többen úgy érezték, hogy napról napra nehezebben cipelhető teherré torzult az élet. Hiszen fizikai és szellemi táplálék, valamint gondolati és lelkiismereti szabadság hiányában már az emberi lét értelme és jogosultsága megkérdőjeleződik.
Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben azonban mégis csak akadt egy modernkori Dávid, aki szembeszállt a félelmetes Góliáttal, és végül legyőzte azt. Tőkés László református lelkész halált megvető ellenállása ugyanis népfelkelést robbantott ki Temesváron. A félelem bilincseit szétfeszítő tömeget pedig már nem lehetett sem géppisztolysorozatokkal, sem tankokkal megállítani. Napokig tartó és a nyilvánosságra került adatok szerint 93 személy életét követelő harcok árán ugyan, de 1989. december 20-án Temesvár szabad várossá vált.
A hírzárlat ellenére az országban futótűzként terjedt a temesvári események híre, melynek hatására december 21-én Bukarestben, majd Aradon, Szebenben, Marosvásárhelyen, Brassóban és Kolozsváron is utcára vonult a nép, és a kivezényelt fegyveres erőkkel szembeszállva a diktátor azonnali távozását követelte. A palackból kiszabadult szellemet pedig már nem lehetett oda többé visszaszorítani. Másnap a forradalmi láz átterjedt az ország egészére, Ceauşescu pedig tanácsadói unszolására egy helikopter fedélzetén elhagyta a fővárost. Még aznap elfogták, december 25-én rögtönítélő bizottság elé állították, halálra ítélték és kivégezték az ország irányításában fontos szerepet betöltő feleségével együtt.
Úgy tűnt tehát, hogy győzött a népfelkelés, azonban sajnos nem ez történt. Az irányítást a Ion Iliescu nevével fémjelzett kommunista csoportosulás kaparintotta meg, akik hatalmuk törvényesítése és megszilárdítása érdekében a katonai diverziótól sem rettentek vissza. Így eshetett meg, hogy a diktátor bukása után sokkal többen veszítették életüket, mint az ellene kitört népfelkelés vérbefojtásának kísérlete alatt. A bűnösök felelősségre vonása pedig a mai napig várat magára. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma