Tőkés méltatja és helyre teszi a FUEN-kongresszust
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, az RMDSZ volt tiszteletbeli elnöke nyilatkozatot juttatott el a sajtóhoz a FUEN 62. kongresszusa kapcsán, amely tegnap ért véget Kolozsvárott. Alább olvasható.
Az Európai Unió lakosságának mintegy tíz százalékát kitévő őshonos nemzeti kisebbségek, valamint a Románia népességének szintén közel tíz százalékát képező etnikai kisebbségek közösségében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács örömmel üdvözli az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) most véget ért 62. kongresszusát, nagyra értékelve annak áldásait és eredményeit.
A jeles esemény kapcsán a következőket tartjuk még szükségesnek elmondani.
1. Kolozsvár volt magyar alpolgármestere köszöntőbeszédében azt állította, hogy a FUEN most először tartotta kongresszusát Erdélyben. A valóság azonban az, hogy az európai kisebbségek ernyőszervezete már 1996 májusában a Romániához került magyar területek Erdélynek nevezett részén, nevezetesen Temesváron rendezte meg – akkori – 41. kongresszusát.
2. A mostani kongresszuson méltó megemlékeznünk Szőcs Géza volt RMDSZ-főtitkár, Pillich László, az RMDSZ volt FUEN-küldötte, valamint Eva Maria Barki ausztriai jogvédő azon érdeméről, hogy kiemelkedő szerepet játszottak magyar közképviseleti és érdekvédelmi szervezetünknek a FUEN rendes tagjai közé való felvételében.
3. A FUEN mostani vezetősége iránti köszönet mellett utóbb is hálás köszönettel kell visszagondolnunk Christoph Pan dél-tiroli professzorra, a kisebbségi autonómia élharcosára, a FUEN akkori elnökére, akinek döntő szerepe volt abban, hogy az erdélyi magyar közösség hathatós támogatása céljából mi lehettünk a házigazdái a maga nemében páratlan és előzmény nélküli temesvári rendezvénynek.
4. Az RMDSZ elnöke kolozsvári beszédében a kemény hangú igazmondás hevületével állapította meg, hogy „a NATO-, majd az EU-csatlakozás idején tapasztalt kisebbségbarát román intézkedések kora lejárt, és elkezdődött egy visszarendeződési folyamat”. Sajnálattal érzékeljük, hogy az RMDSZ elöljárójának 21 évre volt szüksége ahhoz, hogy végre ráébredjen a romániai kommunista és nacionalista visszarendeződés mindennapi és folyamatos valóságára, amelyben közel három évtizede élnünk adatik. Feltehetően a neptuni paktum bukaresti optikája téveszti meg romániai politikusunkat.
A jelen nyilatkozathoz mellékelem 1996. május 16-án elmondott temesvári beszédemet – egyebek mellett – a visszarendeződés tárgyában.
Végezetre jó vagy rossz mementóként hívom fel a figyelmet arra, hogy 1996-ban és most, az Úrnak 2017. esztendejében is ugyanaz a Teodor Meleșcanu tölti be a román kormány külügyminiszteri tisztségét.
Apropó: visszarendeződés. Az RMDSZ zilahi kongresszusán az önelégült tapsviharok közegében bizarr látvány volt a szervezet elnökének jobb és baloldalán együtt látni Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettest, valamint Liviu Dragnea román szocialista pártelnököt, a mi elnökünk „bizalmasát”.
Mindettől függetlenül, a román országféltő politikusokat Christoph Pan szavaival nyugtathatjuk meg: „Az autonómia az elszakadás legjobb ellenszere.” itthon.ma/erdelyorszag

Diaszpóra
A magyar többségű településeken élők mintha nem vennének tudomást arról, hogy miként, milyen körülmények között élnek, milyen áldozatok révén élhetik meg magyarságukat a számbeli kisebbségben élő nemzettársaik. Elképzelhetetlen számukra, hogy a magyar nyelv mint kommunikációs eszköz a közterekről a templom és az iskola falai közé szorul vissza, egyre kevesebb az a hivatal, bolt, vendéglátóhely – a nyelvhasználat megannyi tere –, ahol magyar nyelven tudna érvényesülni, ügyeit intézni, bevásárolni vagy enni-innivalót kérni. S nem feltétlenül amiatt, mert a román többség elutasító vagy rosszindulatú volna, hanem mert számbeli kisebbségéből fakadóan egyre kevesebb hivatalnokot, bolti eladót, vendéglátó-egységbeli alkalmazottat tud kitermelni magából a közösség. Pedig ilyen közösségek tőlünk karnyújtásnyi távolságra is élnek, nem kell értük a nagyvárosi szórványokba – Brassóba, Kolozsvárra, Temesvárra – vagy a mezőségi falvakba menni. Tanulságos beszélgetésen vehettem részt a hét végén Maroshévízen: helyi értelmiségiek – köztük a római katolikus és a református lelkész, valamint a magyar iskola igazgatója – hazai és magyarországi politikai döntéshozókat, szórványügyekben jártas, elkötelezett és egyházukban a témában illetékes tisztségeket betöltő lelkészeket, jó tapasztalatokról beszámoló pedagógusokat ültettek egy asztalhoz, hogy ki-ki elmondja véleményét a kérdésben és vázolja a megoldásokra vonatkozó elképzeléseit. Az elhangzott számokból az derült ki, hogy a Székelyföldre jellemző elvándorlási hullám – ami elsősorban a fiatalok körében dívik – rátevődik a gazdasági szempontból peremvidéknek számító térségre jellemző kilátástalanságra, kiúttalanság-érzetre, s együttes hatásként a közösség gyors fogyását eredményezte. Röpke tíz év alatt a hévízi magyar közösség egyharmadával csökkent – 3000 főről 2000-re –, s bár a helyi román közösséget is sújtotta a fogyatkozás, a magyarok elvándorlásának mértéke nagyobb volt, így a magyar közösség számaránya is a város lakosságának egynegyedéről egyötödrészére apadt. Még egy kicsi, s már a nyelvi jogokat szavatoló 20 százalékos küszöb alá kerül a magyarság számaránya. Nem veszünk erről tudomást, minthogy arról sem, hogy a Székelyföld városaiban is rohamosan csökken számarányunk. Pedig csak figyelni kellene egy kicsit arra is, hogy mi történik körülöttünk, a szomszédunkban – ha már nem vagyunk hajlandóak szemünket a szórványvidékekre, azok gondjaira, küzdelmeire vetni, ha már nem veszünk tudomást arról, hogy miként változott meg a délvidéki, felvidéki, korábban magyar többségű települések etnikai összetétele. Pedig észre kellene vennünk és tudatunkba vésnünk, hogy ami Marosvásárhelyen, Maros megye mezőségi részén történt, történik, hamarosan nálunk is bekövetkezik. Nem egy településen már eltemették az utolsó magyart, nincs már kinek szóljon az évszázados templom harangja, üresen tátong a visszaszolgáltatott iskolaépület. Tehát ne hagyjon hidegen senkit a szórványtelepülések kiürülése, ugyanis ezek a települések mintegy lakmuszként mutatják, mi vár önelégültségbe, érdektelenségbe és a magyarországi kereskedelmi adók sorozatainak álomvilágába merült közösségeinkre. De egyelőre azt tapasztalni, hogy a magyar többségű településeken élők mintha nem vennének tudomást arról, hogy miként, milyen körülmények között élnek, milyen áldozatok révén élhetik meg magyarságukat a számbeli kisebbségben élő nemzettársaik.
Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)

Megérdemli a tízest a TESZT
Intimitás, hangokkal való kommunikáció és szavak nélküliség – vasárnap este zárul a tizedik Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozó, a TESZT.
A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón (TESZT) először résztvevőnek nem egyszerű megfogalmaznia a fesztivállal kapcsolatos gondolatait és érzéseit, hiszen a felvonultatott produkciók és performanszok mintha folyamatos hasba rúgást, a megszokott medrekből való kizökkentést jelentenék és okoznák.
A tizedik születésnapját ünneplő, május 21-én kezdődött és vasárnap este záruló TESZT messzemenően kiállta a jubileumi évforduló próbáját,
olyan, akár összművészeti fesztiválnak is beillő válogatást sikerült összegyűjteni, aminek egyhuzamban való megnézése és megtapasztalása csak kevesek kiváltsága. Páros és tömeges intimitás, őszinteség, „egyszerű, de nagyszerű"-ség, letaglózás, kényelmetlenül érzés – az elmúlt nyolc napban a TESZT-előknek lehetőségük volt egyfajta érzelmi hullámvasúton utazni. Nehéz valamiféle sorrendet felállítani a produkciók között, a kommunikációs formák különbözősége miatt nem is lenne sok értelme.
Történetmesélés főnévi igenevekkel és hangokkal
Valamit azonban mégiscsak elsőként kell megemlíteni, legyen ez most a holland BOG társulat, amely két produkcióval érkezett Temesvárra, előadásai után – más produkciókhoz képest – mintha többen maradtak volna a gondolatok kifejezésére alkalmas szavak nélkül. A Kísérlet az élet újrarendezésére című darab nyelvi és díszlet szempontjából végtelenül leegyszerűsített, a négy szereplő végig főnévi igeneveket, határozószókat, mellékneveket sorol, amelyekkel végigjárják az élet egyes, legtöbbünk számára ismerős szakaszait.
Az egyszerre nosztalgikus, önironikus, néhol ijesztő és elszomorító történet is az egyszerűség hatását kelti, mintegy felülről szemlélteti, hogy az élet általában csak az egyén adott helyzetében tűnik bonyolultnak és elviselhetetlennek.
BOG másik előadása Lisa Verbelen One című szólóperformansza volt, amelyben teljesen újszerű módon, szó szerint hangvonalakkal kommunikál az előadó térről, időről, érzésekről, gondolatokról, az ezek alkotta végső forma, a zene pedig a folyamat során születik meg bennünk. Ugyancsak zenei kommunikációs eszközökkel él az olaszországi Lecce város Koreja Színházának társulata, amely Katër i Radës. A hajótörés című előadásában az opera műfaján és a kaotikus, felkavaró, zűrzavarosnak tűnő zenén keresztül dolgozza fel azt az 1997-es esetet, amikor egy – nőkkel, férfiakkal és gyermekekkel teli – albán hajó elsüllyedt az olasz partokhoz közel.
Ernelláék helyett ezúttal Kálmánékhoz látogattunk el
A hagyományosabb vonalat képviselte a TESZT-en immár visszajáró vendégnek számító Hajdu Szabolcs rendező, akinek Kálmán-nap című előadása szorosan kapcsolódik előző, Ernelláék Farkaséknál című produkciójához, amelyből nagy sikerű film is készült. A Kálmán-napban is hasonló szituációba csöppen a néző: két, mintegy húsz éve együtt élő házaspár életébe leshet be, és láthatja azokat a helyzeteket, amelyek bárki számára ismerősek lehetnek.
Felmerülhet a kérdés, hogy az Ernelláék után szükség van-e egy ugyanolyan műfajban, formában és stílusban megalkotott előadásra, a Kálmán-nap azonban jóval intimebbnek, egyszerűbbnek, de mélyrehatóbbnak tűnik.
Az előadást követő közönségtalálkozón ezt Hajdu Szabolcs is megerősítette, elmondta, hogy míg az Ernelláék próbafolyamata során soha nem merült fel, hogy önmagukat játsszák, a Kálmán-nap esetében már komoly – belső és egymás közötti – konfliktusok alakultak ki a személyes vonatkozások miatt.
Az előadásban ezúttal is szereplő rendező azt is elárulta, hogy erdetileg nem az Ernelláék kvázi ikertestvérét akarták megalkotni, de „így jött össze". A tizedik TESZT vasárnap este Ivo Dimcsev bolgár előadó Songs from My Shows című koncertjével zárul. A provokatív és merészen fizikális darabjairól ismert előadó erre a produkcióra tizenöt dalt választott ki előadásaiból, amelyeket különálló, független darabokként mutat be.
Kőrössy Andrea / Krónika (Kolozsvár)

A közigazgatási törvény módosításakor a szankciók kapcsán számít nagy ellenállásra az RMDSZ
Miért fordítja félre a román állam a fejét, ha kisebbségi ügyekről van szó, és miért akart bekavarni a külügy a FUEN Kongresszusának – erről is beszélgettünk Kelemen Hunorral A politika belülről friss kiadásában.
Közigazgatási törvény módosítása a kormánypártokkal kötött parlamenti együttműködés szakítópróbája lehet. Erről, illetve a FUEN kolozsvári kongresszusa kapcsán tapasztalt román viszonyulásról és a kisebbségi érdekérvényesítés európai lehetőségeiről beszélgetett Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel A politika belülről friss kiadásában Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője. A műsort vasárnap, május 28-án 18 órától sugározza az Erdélyi Magyar Televízió, de az Erdély FM-en is meghallgatható, illetve kivonata alább olvasható. A beszélgetés második, az RMDSZ Kongresszusának témáiról, illetve az oktatás problémáiról szóló részét hétfőn közöljük.
- Az elmúlt hónapokban gyakran mondta azt, hogy a puding próbája az evés, amikor arról érdeklődtem, mennyire működik a kormánypártokkal kötött megállapodás. Úgy tűnik, hogy az RMDSZ felszolgálta a desszertet, hiszen benyújtotta azt a törvénykezdeményezést, amely 10%-ra csökkentené a nyelvhasználati küszöböt.
Kelemen Hunor: A 215-ös törvény módosításáról van szó, és az anyanyelvhasználati küszöb 20%-ról 10%-ra való csökkentése a tervezetben szereplő módosításoknak csak egyike. Számos más olyan rendelkezés van, amely szerintem a törvényt jobbá, az anyanyelvhasználatot zökkenőmentesebbé teszi.
A tervezet ki is terjeszti az adminisztrációban az anyanyelvhasználatot, mert bevettük a prefektúrák mellett a dekoncentrált intézményeket, bevettünk minden olyan intézményt, amely annak az önkormányzatnak, vagy annak a településnek a területén működik. Ugyanis nem lehet, hogy a törvény csak az önkormányzatokra vonatkozzon, és ne vonatkozzon más intézményekre, beleértve például a formanyomtatványok kérdését is. Ugyanakkor az utcanévtáblákra, iránymutató táblákra is kitér, ugyanis az elmúlt esztendőkben ezek kapcsán rengeteg vita volt. Van, aki így értelmezte a törvényt, van aki úgy, és ezt is tisztázni kellett. Alternatív küszöböt is javasolunk, mert vannak olyan települések, Temesvár vagy Arad, hogy csak kettőt mondjak, ahol a magyarság aránya folyamatosan csökkent, és a 10%-os küszöb alá ment, de még mindig ezres, tízezres nagyságrendű, tehát jelentős számú közösség él ott. Ilyen esetben az alternatív küszöb bevezetése azt tenné lehetővé, hogy ezek a hagyományos kisebbségi közösségek is élni tudjanak a nyelvi jogokkal ott, ahol ilyen vagy olyan okok miatt, például a múlt században a 70-es, 80-as években az erőszakos betelepítés miatt, majd a 90-es évek belső migrációja miatt változtak és folyamatosan változnak az etnikai arányok. Ami legalább ugyanilyen fontos a törvénytervezetben, az a szankciók kérdése. Ugyanis az elmúlt évek azt is bebizonyították, hogy ez a törvény, és még számos más törvény szankciók nélkül nem működik jól. Tehát szankciókat javasolunk ebben az esetben – ez pénzbírságot jelent, nem börtönbüntetést, ahogy egyesek az első pillanattól kezdve a román médiában félremagyarázták, és azt mondták, hogy be akarjuk záratni a polgármestereket, önkormányzati vezetőket, akik nem alkalmazzák a törvényt. Szó nincs erről, itt pénzbírságról beszélünk. Szóval bevezetnénk azokat a szankciókat, amelyek a törvény alkalmazását biztosabbá tennék. Még van egy dolog, ami előre mutat: az írtuk bele a törvénytervezetbe, hogy a nyelvi, etnikai, vallásos szimbólumok használatáról az önkormányzatok döntenek egy településen belül. Ez tulajdonképpen megoldaná azt a kérdést, amely rengeteg vitára adott okot az elmúlt években. A prefektusok folyamatosan támadták, különösen Székelyföldön azt, aki a székely zászlót használta. De én azt gondolom, ez egyébként is a világ legtermészetesebb dolga, hogy az önkormányzat döntse el, hogy egy településen az állami szimbólumok mellett milyen helyi, regionális identitáshoz tartozó szimbólumokat használnak a hivatalos intézmények, akár. Azt gondolom, hogy ez egy jó törvénytervezet, figyelembe vettünk különböző ajánlásokat, mert a 10%-os küszöb esetében már volt nemzetközi, Európa Tanács által megfogalmazott ajánlás, és figyelembe vettük a 2001 óta és különösen az elmúlt 5-6 évben összegyűlt tapasztalatokat is.
- Említette a szankciókat, mekkora bírságokról lenne szól?
- Elég nagyok ezek a bírságok, így első hallásra. Több büntetés van, amit mi bevezettünk ebbe a tervezetbe, elmennek 4-6 ezer lejig. Mivel ez egy adminisztratív szankció, pénzbírság jellegű rendelkezésről van szó, ez végigjárná azokat az utakat, amelyeket ilyenkor végig lehet járni: tehát meg lehet támadni a bíróságon, és a bíróság eldönti, hogy igaza volt-e vagy sem annak, aki kirótta a szankciót. Tehát ez is abban a jogállami keretben működne, mint a többi más szankció, nem az van, hogy valaki megírja a nyugtát, és akkor azonnal fizetni kell.
- Ilyen esetben a polgármestert vagy a polgármesteri hivatalt, tehát a személyt vagy az intézményt bírságolják meg?
- Az előírás szerint különböző helyzetek vannak. Van, ahol az önkormányzatot teszi az anyanyelv-használat felelősévé, hiszen egy polgármesteri hivatalban egy településen, ahol bizonyos kérdésekben az önkormányzatnak kell eljárnia, ott az önkormányzat a felelős a törvény alkalmazásáért, például ha az utcanévtáblák kihelyezéséről beszélünk. Ha decentralizált intézményekről beszélünk, akkor az nyilván nem a prefektúrának a felelőssége, hanem azé az intézményé, amely egy bizonyos területért felelős: tanfelügyelőség, munkaügy, nyugdíjosztály stb. Ezek mind-mind abban az intézményi rendszerben működnek, amely egy-egy város, megye, tehát önkormányzat területén működik. Van, ami a helyi, van, ami a megyei önkormányzathoz tartozik, de van olyan is, amely csak a megyeszékhelyen működő intézményekhez tartozik.
- Egyeztettek a PSD-vel, az ALDE-val a törvénytervezet kapcsán?
- Mi decemberben-januárban jeleztük a szándékunkat, hogy egy ilyen törvénytervezettel készülünk, illetve én ezelőtt egy hónappal odaadtam a kormánykoalíció mindkét pártja vezetőjének, Tariceanunak és Dragneának a törvénytervezet szövegét magát. És több mint egy héttel ezelőtt volt még egy rövid beszélgetés, amikor mondtam, hogy ezen a héten benyújtjuk a tervezetet. Nem mentünk a tárgyalásokkal részletekbe, az elvekről beszéltünk. Azt láttam, hogy a szankciók kapcsán merült fel a legtöbb kifogás. De valószínű, hogy más területeken is lesznek majd módosító javaslataik.
Úgy fog ez működni, hogy mi sürgősségi eljárást kérünk a képviselőházban, a szenátusban ennek a törvénytervezetnek a megtárgyalására, és a szakbizottságokban – mert ez a közigazgatási, kisebbségjogi szakbizottságba mindenképpen bekerül véleményezésre – lesznek módosító javaslatok. A módosító javaslatokat kell tudnunk úgy alakítani azokkal, akik ebben a kérdésben partnerei lehetnek a szövetségnek és az erdélyi magyaroknak, hogy egy elfogadható változattal jöjjünk ki, tehát hogy a magyar közösség is azt lássa, hogy a nyelvi jogok területén van a románokban nyitottság, lehet előre lépni, és nyilván, ahol ők úgy érzik, hogy nem elfogadható a tervezet, találjunk egy olyan megoldást, ami mindenkinek jó.
Minden tervezet megszavazása egy kompromisszumnak az eredménye, ritkán találni olyan tervezetet – még a kormány által előterjesztettekben sem fordul elő gyakran – hogy ne legyen kisebb vagy nagyobb módosítás. Tehát én arra készülök, hogy a szakbizottsági vitákban lesznek módosító javaslatok. Aztán meglátjuk, hogy milyen támogatást élvez ez a tervezet. Azt gondolom, hogy Romániában, 2017-ben az égvilágán semmi gondot nem kell okozniuk azoknak a javaslatoknak, amelyeket mi előterjesztettünk, mert gyakorlatilag a már létező nyelvhasználati jogokat tisztázza, egy kicsit bővíti és részletezi bizonyos helyzetekben. Tehát olyan radikális áttörés a szankciók kivételével és a helyi szimbólumok kérdésén túl, ami eddig nem volt a törvényben, nem is lenne. Az alternatív küszöb, elismerem, egy új megközelítés, de egy néhány héttel ezelőtt elfogadott törvényben, az egészségügyi és szociális intézményekről szóló törvényben, ahol a nyelvhasználatot bevezettük, ott az alternatív küszöbnek már helyet találtunk, és az alkotmányosság próbáját kiállta, tehát ilyen szempontból is azt mondom, hogy nagy megrázkódtatásokra én nem számítanék, de a fene tudja, hogy ki, mikor, milyen szempontokat vesz figyelembe, amikor egy-egy kérdésről dönt.
- Az, hogy az egészségügyi törvény módosítását utólagosan az ellenzéki pártok megtámadták az alkotmánybíróságon, vajon előre vetíti azt is, hogy hogyan fognak viszonyulni a közigazgatási törvény módosításához?
- Amikor én Traian Băsescunak mondtam, hogy miért kellett megtámadnotok ezt a törvény az Alkotmánybíróságon, nem is értem, hogy mi a probléma, akkor ő a szokásos laza stílusában, nagy hahotázás közben azt mondta, hogy soha ne számítsál rám. Én mondtam, hogy soha nem is számítottam rád, de most nem ez a kérdés, hanem az, hogy ennek most mi értelme volt. Azt gondolom, hogy ők teljes egészében annak a szemléletnek a rabjai, hogy amit a másik oldal támogat, azt én nem támogatom. Tehát, ha most a PSD-ALDE támogat valamit, akkor minden bizonnyal a PNL és a PMP nem fogja támogatni, vagy legalábbis megpróbál valamilyen ürüggyel szembefordulni. Ez nem jelenti azt, hogy nincsen közöttük meggyőződéses nacionalista, mert van, mindenik pártban van, még az USR-ben is van, láttuk, mindenhol vannak meggyőződéses nacionalisták. De sajnos ez a szemlélet ebben a pillanatban nem változtatható általunk. Én azt szeretném, ha eljönne az a pillanat, amikor a román politika jelentős része (mert nem mondom, hogy egyhangúlag) elfogadná azt, hogy a többség-kisebbség viszonyát nem kell a napi politikai csatározások témájává tenni. Mert rengeteg olyan kérdés van, ahol egymást lehet kínozni, gazdaságtól külpolitikáig. De ne ez legyen az a kérdés, ahol egymást pofozzák, mert tulajdonképpen ezzel bennünket pofoznak.
- A múlt héten zajlott Kolozsváron a FUEN Kongresszus, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának a kongresszusa, aminek szerintem az egyik legérdekesebb részletkérdése az volt, hogy a román kormány, illetve a román állam nem képviseltette magát gyakorlatilag semmilyen szinten. Hiszen sem az államfő nem küldött üzenetet, sem a miniszterelnök, a külügyminiszter sem, aki tudtommal szintén meg volt hívva az eseményre.
- Persze, ő is, meg az európai ügyekért felelős miniszterasszony is.
- Mivel magyarázható ez az elfordulás?
- Több magyarázata is van ennek. Egyrészt, ők továbbra is úgy tekintenek a kisebbségekre, a magyarságra a román állam egy bizonyos szegmensében – én most nem tudom, hogy ezt hová kell helyezni, de a külügyminisztériumi szemléletben ez tetten érhető – mint valami idegen testre, ami zavarja az állam normális működését. Elmondják, hogy mintaértékű megoldást találtak a kisebbségekre, ami egy nagy hazugság. Akkor is nehéz lenne komolyan venni egy ilyen mondatot, ha eljöttek volna a FUEN Kongresszusra. Mert addig, amíg nem mondjuk mi, erdélyi magyarok, hogy meg vagyunk elégedve azzal a jogi kerettel, amit a román állam a kisebbségvédelemre, az identitás megőrzésére és erősítésére elfogadott, addig én nem gondolom azt, hogy másnak a szentenciáit el lehet fogadni. Ez olyan, mintha én azt mondanám a szomszédomra, hogy nem beteg, már meggyógyult. Mindenki látja, hogy haldoklik, de én azt állítom, hogy nincsen semmi baj vele, jól érzi magát, hát nézzék meg, nyitva az ablak, szellőztetünk a lakásában, kitesszük az ablakba, mindenki látja, kedves a nagymama, hozzák a nyugdíjat. Nem lehet ezt így megközelíteni. Én azt mondtam, hogy ez az egyik probléma.
A másik probléma meg az, hogy nem akarják elfogadni, hogy a kisebbségi ügyeket európai szinten is meg kell tudni közelíteni. Hogy ezek emberjogi kérdések, és hogyha az emberi jogok ügye egy európai uniós ügy, hogyha ez egy általános elv, egy olyan érték, amelyet mindenhol védenek, és nem hagyják, hogy csak az államok a saját belügyüknek tekintsék, a kisebbségi jogok is az emberi jogoknak egy jelentős részét képezik. Tehát ez sem lehet belügye egy államnak, Romániának például.
Másrészt pedig azt gondolom, hogy van valami hihetetlenül rossz, régi mechanizmus, amit a külügyminisztérium hoz magával, és amit a többi állami intézményre is úgymond rá akar erőlteti. És ezt már láttuk a Minority SafePack elindításánál is, amikor ők arról beszélnek, hogy a román államnak a konszolidált álláspontja az, hogy a Minority SafePack egy probléma, azt nem szabad elfogadni. Én kérdeztem akkor is, amikor nekem volt egy éles vitám az akkori külügyminiszterrel, hogy már meg ne haragudjon, de ezt a konszolidált álláspontot ki alakította ki? Mert ha létezik egy konszolidált álláspont, akkor több félnek, többek között a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek is meg kellett volna valakinek kérdeznie az álláspontját. Mert számtalan érvünk van amellett, hogy miért jó a Minority SafePack, miért hasznos egy ilyen kezdeményezés.
Szóval ilyen jellegű problémákat látok én, és ezen nem tudom, hogy hogyan lehet túllépni, hogyan lehet egyik napról a másikra ezen változtatni. Mert ez egy régi örökség, amit cipelnek. Időnként beteszik a sarokba, úgy tesznek, mintha már elfeledték volna, és amikor aztán jön egy éles helyzet, akkor előveszik.
A diplomáciában, a külügyminisztériumban amit én leginkább kifogásolok, hogy évek óta nincsen hangja a román diplomáciának. Történnek körülöttünk a dolgok, a régióban, Európában, és Románia nem hallatja a hangját, mindenről lekésik. Követ bizonyos álláspontokat, bizonyos más szereplőknek az álláspontját. Amikor viszont a magyarokról van szó, akkor olyan aktívak lesznek, mintha hirtelen Red Bullt ivott volna mindenki reggeltől estig, és felpörögnek, és megtesznek mindent, öt-hat államot megszólítanak, hogy legyen egy közös front a Minority SafePack ellen az Európai Unióban, levelet írnak Junckernek, majd letagadják, de kiderül, hogy hiába tagadják, mert van levél, stb. Tehát hihetetlen nagy sebességbe kapcsolnak, amikor rólunk van szó.
- Egyébként mennyire személyfüggő a külügynek a hozzáállása? Ugye Meleșcanu esetében azért nem lehet azt mondani, hogy ő arról lett volna híres, hogy kisebbségellenes, vagy magyarellenes lett volna. A román-magyar viszonynak a javítását is tőle várták sokan.
- A diplomáciában, a külügyminisztériumban amit én leginkább kifogásolok, hogy évek óta nincsen hangja a román diplomáciának. Történnek körülöttünk a dolgok, a régióban, Európában, és Románia nem hallatja a hangját, mindenről lekésik. Követ bizonyos álláspontokat, bizonyos más szereplőknek az álláspontját. Amikor viszont a magyarokról van szó, akkor olyan aktívak lesznek, mintha hirtelen Red Bullt ivott volna mindenki reggeltől estig, és felpörögnek, és megtesznek mindent, öt-hat államot megszólítanak, hogy legyen egy közös front a Minority SafePack ellen az Európai Unióban, levelet írnak Junckernek, majd letagadják, de kiderül, hogy hiába tagadják, mert van levél, stb. Tehát hihetetlen nagy sebességbe kapcsolnak, amikor rólunk van szó. Egyébként mennyire személyfüggő a külügynek a hozzáállása? Ugye Meleșcanu esetében azért nem lehet azt mondani, hogy ő arról lett volna híres, hogy kisebbségellenes, vagy magyarellenes lett volna. A román-magyar viszonynak a javítását is tőle várták sokan.
- Meleșcanu egy nagyon komplex figura, maradjunk annyiban. Mint minden régi vérbeli diplomata, azért nagyon tudja azt, hogy hogyan kell dolgokat másképpen láttatni, mint ahogy egyébként a valóságban vannak. Én azt gondolom, hogy személyfüggő akkor, hogyha van egy nagyon határozott és egy nagyon erős külügyminiszter, és egy nagyon erős államelnök. Mert Romániában a külpolitikát két helyen rakják össze, két helyről vezetik, az államelnöki hivatalból, illetve a külügyminisztériumból. És hogyha tudnak egy pontos irányt szabni, akkor a diplomácia, tetszik, nem teszik, nálunk is, máshol is, követi a politikai döntést, a politikai akaratot. Ha nincsen egy ilyen erős akarat, szemlélet, akkor nyilván, hogy ők gyártják az anyagokat, hozzák a régi reflexeket, a beidegződéseket, mert ez egy nagyon szigorú, fegyelmezett rendszer. És a politikus gyakorlatilag abból rakja össze a saját döntésnek tűnő álláspontját, amit a külügy felszolgál neki. És ez a probléma ma Romániában, hogy nincsen egy olyan erős ember, nincsen egy olyan figura, aki a külpolitikában azt mondaná, hogy erre menjünk, és ehhez igazítjuk a különböző más döntéseinket. Én ezt ma nem látom, vagy hogyha van, akkor nagyon elrejtették, mert az elmúlt években nem tűnt föl, hogy lenne valahol egy ilyesmi. Inkább az van, hogy a régi begyepesedett szokásaikat újra és újra előveszik, és leteszik a kormányfő asztalára, leteszik az államelnök asztalára, leteszik a külügyminiszter asztalára, és ebből főznek.
- Az előbb említette már a Minority SafePacket, amelynek támogatására Uniós szinten legalább hét tagállamból kell összesen egymillió aláírásnak összegyűlnie. Az RMDSZ azt vállalta, hogy 250 ezer aláírást fog összegyűjteni ennek a támogatására. Nekem nagynak tűnik ez a szám, főleg azért, mert a tapasztalatom az, hogy az erdélyiek kevésbé figyelnek az európai ügyekre, kevésbé lehet őket megszólítani európai témákkal. Hogy lehet közelebb vinni hozzájuk ezt az ügyet?
- Ez nem egy európai ügy. Ez egy magyar ügy nekünk, amit ki akarunk vinni Európába. Akkor válik európai üggyé, ha erősnek látszunk, ha erősek vagyunk, ha fel tudjuk mutatni, hogy itt van egy nagy közösség. Ez elsősorban a mi ügyünk. Európának akkor leszünk fontosak, ha mi magunkat fontosnak látjuk, fontosnak gondoljuk, és fel tudjuk mutatni az akaratunkat.
Én ezért azt mondtam, s azt mondom mindig, hogy nekünk az Európai Unióba többek között azért kellett menni, azért kell ott lennünk, hogy a kisebbségi ügyeket az EU-s intézményekben is megjelenítsük, és keressük meg azokat a mechanizmusokat, amelyeken keresztül azt a kettős mércét, ami ma Európában létezik a kisebbségek kezelésében, ki lehet küszöbölni. Nekünk a mi ügyeinket kell európai üggyé tennünk, uniós üggyé tennünk. Ezért mondtuk, hogy a 200-250 ezer aláírás összegyűjtése nem lehetetlen. Mi egyébként össze szoktunk gyűjteni 300 ezer aláírást akkor, amikor egy-egy jelölésnél, választások előtt szükséges az aláírások összegyűjtése, és pontosan azért hagytuk szeptemberig, hogy tudjuk előkészíteni rendesen az aláírásgyűjtés szervezését, kommunikációját, és amikor nekifogunk, akkor egyértelmű legyen az, hogy nem hónapokig elhúzva-nyúzva, téve-véve próbáljuk ezt összegyűjteni. Attól leszünk az EU-ban szereplők, ha fel tudjuk mutatni a közösség akaratát. Ha nem tudod felmutatni, akkor nem vesznek komolyan, akkor azt gondolják, hogy gyenge közösség vagy, nem létezel, nincsen akaratod – ez így van más ügyekben is, a gazdaságban, a geopolitikában, és rengeteg olyan kérdésben, ahol az államok vagy közösségek az akaratukat érvényesíteni próbálják. Kisebbségi ügyekben ez még inkább így van.
Az Európai Unió, vagyis a Szén- és Acélközösség az ötvenes években nem azért jött létre, hogy azzal foglalkozzon, hogy mi van az őshonos kisebbségekkel. Az európai békét akarták megteremteni egy gazdasági együttműködéssel. És ez bővült folyamatosan. 2017-ben ott tartunk, hogy egy újabb reform előtt állaz EU, ma már a franciák és a németek is elismerik, hogy hozzá kell nyúlni a maastrichti szerződéshez, hozzá kell nyúlni az alapszerződésekhez, tehát egy reform előtt állunk. Nem vagyok biztos benne, hogy ez az Európai Parlament 2019-es mandátumának vége előtt megtörténik, de megkezdődött már egy nagyon alapos gondolkodás az uniós reformról.
Az elmúlt 50 évben folyamatosan bővült az Európai Unió és az együttműködésnek a kerete. A további bővülés, a további újragondolás, ennek reformja lehetővé teszi azt is, hogy a kisebbségi ügyeket is bevigyük. Rengeteg olyan kérdés, ami ma európai uniós hatáskör, az ötvenes-hatvanas-hetvenes években nem volt az európai gazdasági közösségnek a hatásköre. Ezért ezt nem lehet úgy tekinteni, mint egy bibliát, mint egy égi szentenciát, hogy nem lehet hozzátenni semmit, nem lehet elvenni belőle semmit. Az EU folyamatosan alakul, és alakulni fog a következő évtizedekben is. Nem gondolom, hogy a mi nemzedékünkkel ez majd eljut egy olyan fázisba, amikor évszázadokig nem kell majd hozzányúlni, ez ki van zárva. maszol.ro

Veszélyes Kolozsvár népszerűsége
Nem biztos, hogy jót tesz Kolozsvárnak a népszerűség: szakértők szerint a lakosság gyarapodása túlterheli az infrastruktúrát, a városvezetés pedig láthatóan nem tud lépést tartani a kincses város növekedési ütemével. A következő években a magyarság aránya is csökkenhet.
Első látásra abszolút pozitívumként értékelhető, hogy a továbbtanulási lehetőségek, a jól fizető munkahelyek és az egészségügyi szolgáltatások színvonala miatt jelenleg Kolozsvár a legvonzóbb város az országban. A Krónika által megkérdezett szakértők szerint azonban a város népszerűsége számos kockázattal is jár. A Világbank által nemrég nyilvánosságra hozott, 1250 személy bevonásával elvégzett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek több mint 15 százaléka azt válaszolta, ha tehetné, a magasabb életszínvonal miatt Kolozsvárra költözne, míg Bukarestet a válaszadók 14 százaléka jelölte meg ideális lakhelyként, a képzeletbeli dobogó harmadik helyét pedig Temesvár foglalja el 12 százalékkal. A kutatást az Európai Bizottsággal együttműködve végezte el a Világbank azzal a céllal, hogy az eredmények alapján újragondolják a régiófejlesztési politikát a 2021/2027 közötti időszakra.
Felzárkóznak a vidéki nagyvárosok
Ilie Şerbănescu makrogazdasági elemző lapunk kérdésére azt mondta, a felmérés eredményét egyáltalán nem tartja meglepőnek, hiszen a preferencia azon alapul, hogy milyen lehetőségek vannak ezekben a városokban. „Azt látjuk, hogy az elmúlt pár évben két vidéki város – Kolozsvár és Temesvár – már utolérte Bukarestet, előbbi le is körözte a fővárost. A tendencia valószínűleg nem fog változni az elkövetkező időszakban sem. Nyilvánvalóan élhetőbbek, csendesebbek és sokkal szervezettebbek, mint a főváros, ahol egyre nagyobb méreteket ölt a káosz” – fogalmazott Ilie Şerbănescu. Hozzáfűzte: Bukarest már így is túlzsúfolt, de ami a legfontosabb, hogy az ingatlanfejlesztések mértéke nincs arányban a munkahelyek számának növekedésével. Mivel Bukarest nagyobb város, így a szervezetlenség hatásai sokkal látványosabbak, mint Kolozsváron vagy Temesváron. A gazdasági szakértő szerint egy 300 ezres települést sokkal könnyebb megszervezni, tisztán tartani, a fejlesztéseket is arányosabban lehet elvégezni a különböző városrészekben, és könnyebb megküzdeni a környezetszennyezéssel is. „Ha engem kérdeznek, logikusnak tűnik a sorrend” – összegezte álláspontját a Krónikának Ilie Şerbănescu.
Kolozsvár sikeresen adja el magát
Pásztor Gyöngyi, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) szociológia karának adjunktusa viszont arra mutatott rá, bár a városnak valóban nagy a fejlődési potenciálja, ez számos kockázattal jár. Kérdésünkre elmondta, az a tény, hogy a legtöbben Kolozsvárt jelölték meg ideális lakhelyként, azt jelenti, hogy a kincses városnak nagy a migrációs potenciálja. „Azt azonban nem árt tisztázni, hogy különbség van aközött, hányan telepednének le szívesen Kolozsváron, és aközött, hogy ténylegesen hányan teszik ezt meg.
A véleménynyilvánítás nem azt jelenti, hogy Románia lakosságának egyharmada máról holnapra ide fog költözni” – hívta fel a figyelmet a szociológus. Kérdésünkre kifejtette: Kolozsvár amúgy is azt a képet közvetíti önmagáról, hogy a legélhetőbb, legkedvezőbb, a legtöbb lehetőséget nyújtó város ma Romániában. „A számok valósak, de azért figyeljünk oda arra, hogy igazából mit mutatnak. Először is ez nem jelenti azt, hogy Kolozsvár népessége egyik pillanatról a másikra megnő, ugyanakkor azt kolozsváriként is érzékeljük, hogy a városnak elég nagy befogadókészsége van. Kétségtelen, hogy többen telepednek meg, mint ahányan elköltöznek innen” – mutatott rá Pásztor Gyöngyi.
Mint részletezte, a beköltözők jelentős részét azok a diákok teszik ki, akik tanulmányaik elvégzése után a kincses városban telepednek le – ilyen szempontból a fiatal utánpótlás biztosítva van –, de ide tartoznak az új munkalehetőségek miatt beköltözők is kisebb arányban. „Ha ez a trend hosszú távon is megmarad, akkor egyrészt örvendhetünk a pozitív hatásoknak, de meg kell találnunk városként a módját annak, hogy hogyan kezeljük a negatív hatásokat” – magyarázta az egyetemi adjunktus.
A belső migráció haszna és kára A kolozsvári szociológus elmondta továbbá, a belső migráció lehetőségeket biztosít egy település számára, ugyanakkor felelősségre, tudatosságra van szükség annak a kezeléséhez, adminisztrálásához. Mint kifejtette, az alacsony munkanélküliség és a magasabb életszínvonal egyszerre vonz nagy és kis befektetőket, kreatív fiatalokat, akik munkát adnak maguknak és másoknak. „Emellett viszonylag magas az életszínvonal, hiszen az országos átlaghoz képest magasabbak a bérek, ennél többet csak a bukarestiek keresnek átlagban. Ez látszik a kulturális, gazdasági, társadalmi, és a sportéletben egyaránt. A gazdasági potenciál nagyon megnőtt, ezt a Kolozsváron élők látják is” – mondta Pásztor Gyöngyi.
A szakértő szerint azonban egyre nagyobb teher nehezedik a város infrastruktúrájára, egyre többen használnak egyre kisebb területet. „Ez leginkább az autós forgalomban, illetve a túlzsúfolt tömegközlekedésben is tetten érhető. Ezzel párhuzamoson zajlik egy szuburbanizációs folyamat, amelynek szintén nincs kialakítva az infrastruktúrája. A szomszédos Kisbácsból vagy Szászfenesről bejutni Kolozsvárra maga a kínszenvedés. Nap mint nap tapasztalható, hogy az adminisztráció mennyire nem képes lépést tartani a város növekedési ütemével. Elég ránézni egy-egy új lakónegyed infrastruktúrájára, hogy mennyire kaotikus” – jegyezte meg a BBTE tanára.
Rámutatott: az talán kevésbé érzékelhető a hétköznapi ember számára, hogy a magasabb bérek egyenes következménye a keresletnövekedés, ami egyszerre magasabb árakat is jelent. Mindenért többet fizetünk, mint az országban bárhol máshol: egy egyszerű kávéért, a boltban a ruhákért, és ami a legsúlyosabb ebből a szempontból, hogy jóval többet fizetünk az albérletekért” – magyarázta.
Az alacsonyabb jövedelműek kiszorulnak?
Kolozsvár az ingatlanpiacon is regionális központtá vált, mivel egyre többen – nem csupán a környékbeli falvakból, hanem az egész országból – a kincses városban keresnek lakásokat. Mint részletezte, ingatlanszakértő ismerősei arról számoltak be, hogy egyre nagyobb a befektetési szándékú lakásvásárlás Kolozsváron. „Egyre többen döntenek úgy, hogy a pénzüket kincses városi ingatlanba fektetik be még akkor is, ha nem is tervezik, hogy a városba költöznek. Ez olyan keresletet generál, amely rohamosan növeli az árakat. Ennek az a negatív következménye, hogy azok a kolozsváriak, akik az áremelkedéssel nem tudnak lépést tartani, kiszorulnak a városból” – részletezte Pásztor Gyöngyi.
Mint mondta, világszerte van rá példa – Európában például Londonban –, hogy attól kezdve, hogy egy város gazdasági központtá válik, a helyi lakosok közül egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy saját városukban lakást vásároljanak. „Kicsiben, de ez látszik Kolozsváron is. Ebben annak a kockázatát látom, hogy Kolozsvár erősen diszkriminatív várossá válik, amely kiszorítja a lakbér növekedésének ütemével lépést tartani nem tudó embereket az olyan kertvárosokba, mint Kisbács vagy Szászfenes” – jegyezte meg a szociológus.
Csökkenhet a magyarság aránya
Hozzáfűzte: bár erre vonatkozó statisztikai kimutatás még nem készült, etnikai vonzata is van a lakosságnövekedésnek, és nyilvánvaló, hogy ebben a „versenyben” a magyarok veszítenek elsősorban. Pásztor szerint a kolozsvári magyarok vagy a tanulmányaikat itt végző magyar diákok – az informatikusokat leszámítva – rendszerint nem a nagyon pénzes szakmákban dolgoznak. A legtöbben humán értelmiségiek, akik egyre nehezebben tudnak megkapaszkodni Kolozsváron. Ennek a szuburbanizációs folyamatnak az egyik legnagyobb kockázata, hogy az elköltözések következtében jóval kevesebb magyar marad a kincses városban, mint korábban. „Ha etnopolitikában gondolkodnánk, akkor azt a kérdést kellene feltenni: hogyan tudnánk támogatni a fiatal magyar értelmiségieket, hogy otthonra találjanak Kolozsváron, ebben a vadkapitalista viszonyrendszerben, amely ma az ingatlanpiacot jellemzi” – fogalmazott a BBTE szociológia karának adjunktusa. Kérdésünkre, hogy erre vonatkozóan milyen megoldásokat javasol, Pásztor Gyöngyi az Iskola Alapítvány tanári lakásait említette pozitív példaként. Ezekre a lakásokra egyébként azok pályázhatnak, akik főállásban kolozsvári székhelyű vagy kirendeltségű felsőoktatási intézményben magyar nyelven tanítanak, 45 évnél fiatalabbak, és nincsen saját lakásuk.
„Magánemberként az a véleményem, hogy nem csupán az egyetemen dolgozók számára, hanem sokkal szélesebb körben is lehetne hasonló támogatást nyújtani értelmiségieknek, akiknek a tevékenysége a közösség szempontjából fontos: orvosoknak, tanítóknak, tanároknak, újságíróknak” – tette hozzá Pásztor Gyöngyi. Brassó a legtisztább romániai város.
Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Az oroszhegyi Jézusfaragó
Miközben a Hargitán keresztül Oroszhegy irányába robog velem az autó, Nyirő József ismeretlen Jézusfaragó embere jut eszembe. Én is egy afféle Jézus-faragó emberhez tartok. De halál és szenvedés keresztfáinak tövében egy hitében megerősödött, életigenlő embert találok.
Pál Gergely szobrász, fafaragó, 1956-ban született Oroszhegyen. Családjával jelenleg is itt él. Elemi iskolás éveiben bár a rajzolás, agyagozás vonzotta, tanulmányai folytatásaként 1974-ben a székelyudvarhelyi szakközépiskolából szakképesített lakatosként került ki. Székelyudvarhelyen ezt követően egy évig Maszelka János festőművész tanítványa volt. 1976-ban Temesvárra költözött, majd a kötelező katonai szolgálat letöltése után a Ion Vidu képzőművészeti líceumba iratkozott. Temesvárról családjával 1982-ben tért haza Oroszhegyre, autodidakta művészként szülőfalujában kezdte el a fafaragást is. Munkái között szakrális, népi és vadász jellegű szobrok és domborművek egyaránt megtalálhatók. Alkotásai Németországba, Ausztriába, Belgiumba, Oroszországba, sőt a tengerentúlra is eljutottak, de a legtöbb munkája magyarországi megrendelőkhöz került.
Az oroszhegyi templom kapuja előtt magas, csontos testalkatú, de nyugodt, halk szavú ember lép oda hozzám. Én vagyok a fafaragó – mutatkozik be. Csak így, egyszerűen. Kezében a templom méretes kulcsával rögtön beljebb invitál. Javasolja, mielőtt jövetelem céljaként műhelyében leülnénk és belevágnánk a beszélgetésbe, nézzük meg néhány, a faluban található alkotását. Elsőként a templomba lépünk, ahol a művész tizennégy részes domborműsorozatában Jézus Krisztus Golgotára vezető útját és szenvedéstörténetét örökítette meg. Sorra vesszük szemügyre a 90-es években készült, falat díszítő alkotásokat: s míg én a fotómasinériámmal forgolódom, a vendéglátóm egy-egy domborművet leakasztva és a fény felé tartva a képek különleges részleteit mutatja. Jóleső érzés megtapintani, helyenként ujjammal követni a véső útját. Állítólag újabbak kellenének, mert a mostaniak nem elég színesek, és misék alatt nem köti le kellően az ifjú tekinteteket. Megnyugtatom: az enyémet elbűvölte, igaz, fiatal már én sem vagyok.
„Nekem teljesen más a felfogásom – nyílik meg lassan beszélgetőtársam. Sokan mondják, hogy a középkor sötét volt. Emberileg, lelkileg abszolút nem volt sötét. Ilyen alapon azt is mondhatnánk: parázna barokk. A középkor utáni reneszánsz világban, a humanizmus idején elszabadult minden. Olyan festmények, szobrok, műalkotások készültek a gótikában, amiknek Michelangelo vizet sem vihet. Michelangelo hatalmas, nagy volumenű munkákat alkotott, de egy az egyben lemásolta az embert. A vége felé ő is rájött, hogy nem ez a csúcs. A lamentációt, azt a momentumot, amikor Jézus testét leveszik a keresztfáról, végül ő is másképp, nem a tökéletes formában, hanem vékonyan faragta meg, Ő akkor már tudta, hogy a művészetben milyen kapukat kell kitárni. Az, hogy valamit szépen lerajzolsz, az még nem sok. A művészetnek ezen túl kell lépnie” – hangsúlyozza.
Az istenházából a helyi közbirtokosság épületébe, majd egy magánházba térünk be, ahol a házigazdák jóvoltából nagyobb, legalább ötven alkotásból álló gyűjteményt tekinthetünk meg: a falakat borító, mindennapi élethelyzeteket, népi szakmákat, vadászati témákat feldolgozó domborművek mind-mind Pál Gergely keze munkájának bő harminc esztendő alatt termett gyümölcsei.
Pál Gergely famegmunkálás iránti fogékonyságára és rajongására némiképp magyarázatként szolgál, hogy fából készült dolgok között cseperedett fel: a nagyapja asztalos, édesapja pedig kerekes és ács volt. A művészeti pálya választása azonban már korántsem volt egyértelmű.
„Közepes tanuló voltam. Sokszor kikaptam a szüleimtől ezért-azért, tekergésért, halászásért, madarászásért. Iskoláskoromban, amikor egy szép rajzot elkészítettem, a tanáraim legfeljebb megdicsérték és hazavitték, de nem támogattak, bátorítottak, a művészet útján nem indítottak el. Tehetségesnek éreztem magam, de nem tartottam igazán fontosnak. A mai gyermekek e téren is más helyzetbe vannak. Én is először rajzolgattam, s kőbe kezdtem faragni, elemi végén agyagozni. Amikor elemista tanulóként Nagy Endre, ma is élő tiboldi tanáromat először hallottam művészetről beszélni, a szó pozitív értelmében rendesen beleborzongtam, annyira fellelkesültem, felvillanyozódtam. Sokszor eszembe jut, és azóta is többször átéltem azt az érzést. Az nekem meghatározó volt” – eleveníti fel beszélgetésünk közben vendéglátóm.
A fafaragás mellett – a lakatosdiplomát eredményező szakiskolai évek, majd a hatesztendőnyi temesvári kitérő után – végül a nyolcvanas évek elején szülőfalujába hazatérve kötelezte el magát. Régi rajzokat, vázlatokat terít az asztalra. Egyes papírosok részletesen kidolgozott mintákat, népi motívumokat, mások – modellként szolgálva korábbi alkotásokhoz – a földművelő, állattartó, erdőlő, használati eszközeit készítő, vagy éppen búsuló, mulató székely ember mindennapjait, pillanatképeit örökítik meg. Más íveken látszólag hanyagul odavetett körvonalak sokaságából Mária-képek és különböző angyalábrázolások emelkednek ki. Repertorjába időközben a bútorfaragás is bekerült: gyönyőrű, részletesen kimunkált – engem személy szerint az egykori nemesi kastélyok berendezéseire emlékeztető – faragott vadászszékek, asztalok sokasága hagyták már el műhelyét. Ottjártamkor a mester egy újabb megrendelés félkész munkadarabjaira mutatott.
Kérdésemre, hogy a fafaragást meg lehet-e tanulni, vagy ahhoz tehetség is kell, Pál Gergely sejtelmesen válaszol. „Egyszer valaki azt mondta nekem, milyen jó kézügyességed van: ez nem kézügyesség. A szobrászatnál minden az agyban dől el, nem a kézben. A kéz csak végrehajtja azt, amit felülről az agy diktál. Az anyagot formálva bármit meg lehet szépen faragni, de új dolgot teremteni, arra a szentlélek ajándékával születni kell. Az emberi testet is olyanformán kell megalkotnom, hogy látszódjon a szellemiség, Isten lelke benne. Nem mindegy, hogy egy forma – például a hasnál, a lábaknál – miként van kifejezve. Számomra a részletek kidolgozását mindig a munka elkészültének határideje szabta meg. Épp ezért nem is szeretem a határidős munkákat. Mindig megoldottam, de kényszerként éltem meg. Más az a munka, amit lelkemből jövően, teher- és időkorlát nélkül készítek. Azok nekem is szépek, azok nekem is igazán tetszenek” – vallja.
Feszületet faragni is sokféleképpen lehet, hiszen ahogy a szenvedés és a halál is ezer formát ölthet, úgy Krisztus keresztfán megtöretett és elernyedő, ereje hagyott testének is számtalan ábrázolási módja kínálkozik: a nyugalmat adótól, az atya akaratának magát alávető fiú, a megváltó keresztfán is szeretetet sugárzó tekintetétől el egészen a brutálisig, a kínok kínjait átélő, kicsavarodott testű, a fájdalomtól eltorzult arcú szenvedőig. Állítja: nincs két egyforma feszület: a lapostól a kiemeltig és a szoborként megfaragottig számtalan alkotási forma közül választhat a művész. Pál Gergely szívéhez leginkább a gótika, a román kori Krisztus-ábrázolási formák állnak közel: ez esetben a keresztfán függő Jézust jellemzően széles vállakkal, de vékony, hajolt, meggörnyedt testtartásban ábrázolják.
„Amikor nekifogok, már tudom mit akarok. Egyszerűen már látom, hogy mit hová kell tegyek. Néha éjszaka, álmomban is látom, hol kell levegyek az anyagból, hogy azt a formát megoldjam. De aztán álmomban vagy a vésőm törik el, vagy más történik…” – meséli. Egy-egy munkát az oroszhegyi fafaragó rendszerint többször is kézbe vesz: néha hosszabb-rövidebb időre félreteszi, más alkotásokat folytat, majd a gondolatai letisztulása, az elképzelt végső forma kikristályosodása után a munkadarabot újra előveszi, simítgatja, csiszolgatja, apró részleteit formálja, de ha kell, attól sem riad vissza, hogy kíméletlenül átfaragja. „De még soha nem rontottam, nem dobtam el darabot. Nincs menthetetlen darab. Úgy vagyok vele, hogy ha valami nem sikerül, azt még azért is megoldom”.
Az oroszhegyi fafaragó mester Krisztus szenvedéstörténetét már több munkában is megörökítette. Fából készült stációsorozatai és egyéb szakrális alkotásai díszítik nemcsak szülőfaluja, hanem számos magyarországi templom csarnokát is, például az őrségben levő Farkasfán, vagy éppen Létavértesen, Kerepestarcsán. Vallja: a stációképek esetében a lényeg a kompozíción és az összhatáson van.
„Fontos, hogy amikor a szemlélődő ránéz, harmonikusnak, egyensúlyban levőnek lássa. Rengeteg megoldás van az alakok kiemelésére és az alárendelésére is. Nagyon szeretem mások munkáját,
egyszerű emberek Jézus-ábrázolásait is nézni. Ebben is szintek vannak, akárcsak a lelki dolgokban ” – jegyzi meg.
Pál Gergely úgy érzi, művészi munkájában mára vízválasztó vonalhoz érkezett. Mint fogalmaz: szintet akar lépni. „Hatvanéves koromra most már nem tapogatózom, összeállt a kép, konkrétan tudom, hogy mi miért szép, és hogy következő munkáimmal merre akarok továbbmenni. Vonalat húztam magam előtt, szintet akarok lépni, és teljesen új úton elindulni. Ennek jegyében szeretném megfaragni az egész evangéliumot is” – vallja.
Még húsz évet kér az Istentől az alkotásra. Úgy véli, ennyi időre van szüksége, hogy életművét befejezze, és hogy amit korábbi életvitelével elrontott, azt helyrehozhassa.
Elárulta, a szakrális témák felé látomássorozat hatására fordult. Őszintén vallja, a bűnös emberért megfeszítettet Krisztus segítsége és ereje nélkül élete legnehezebb időszakában szenvedélybetegségétől nem tudott volna megszabadulni. Pál Gergely bár nem mondta ki, de mégis úgy éreztem, élete lezárt fejezetéhez tartozóan tekint azokra az alkotásokra is, amiket az idő tájt, életvite­léhez kapcsolódóan faragott. Ez a fajta „szakítás” művészetének is új lendületet és új kibontakozási területeket biztosított.
„Rájöttem, hogy téves, ha csak a pénzért egész életemben ivókat vagy szántóvetőket faragok. A székelység életében a vallásnak meghatározó szerepe van. A falu határában levő keresztnél a mezőre igyekvő bácsika is leveszi a kalapját, keresztet vet, térdet hajt. Ez is olyan téma, amit érdemes megörökíteni. Én hiszek abban, hogy az embernek örök élete van. Újra kell születnie, vízből és szentlélekből, úgy ahogy azt Jézus mondta Nikodémusnak. Nem mindegy, hogy az ember, ha életén keresztül vétkezik is, ha kínlódik is, de tudatában van annak, hogy ő bűnös. Annak is újra kell születnie, aki lelkileg tisztának tartja magát. Lélekben magában is fel kell építenie Isten országát. Mese nincs: át kell az ember alakuljon. Újrakezdi, újra vétkezik, ismét újrakezdi és ismét vétkezik, de fontos hogy újra és újra próbálkozzon, és törekedjen a jóra” – hangsúlyozza.
Beszélgetésünkbe Csíksomlyót is belefonjuk. Nagyon jó dolognak tartja, hogy Csíksomlyón a székelység összejár. Legalább egy évben egyszer. Mert ez erőt ad. Csíksomlyóra az is elmegy, akinek nincs hite, aki vágyik, hogy emberek között legyen. „A katolikusokon kívül is sokan elfogadják Máriát, mások pedig nem. Szerintem ez egyéni kérdés, nem mindenkinél egyforma. Van, aki a hitet és imái meghallgatását a Jó Istennél Mária által, valamelyik szent által, van, aki Jézus által kéri és kapja mag. A hit nem tesz rosszat, csakis a jót hozza ki az emberből. De azt is szokták mondani, hogy a büszkeség a hit útjában van” – figyelmeztet.
Az oroszhegyi jézusfaragó dédelgetett tervei között egy grandiózus székely kapu elkészítése is szerepel. „Elképzeltem, hogy ha én székely kaput faragnék, akkor azt hat lábra tenném. Hatalmas, Székelyföld összes tájegységének mintáját egybefogó, a székelység kultúráját, népi mintajegyeit és a magyarság történetét bemutató monumentális kapu lenne. A tervezéssel együtt jó pár év, de a fafaragókat összehívva – mint a székelyek rekviemét – meg lehetne csinálni” – sorolja.
Pál Gergely elárulta, az evangéliumi történetekhez kötődően jövő pünkösdre egy nagylélegzetű domborművel is készen akar lenni: azt a pillanatképet akarja vésőjével fába írni, amint a szentlélek megjelenik és kiteljesedik Máriára és az apostolokra. „Az egy vizsgamunka lesz. Annak a stílusjegyein már látszódnia kell, milyen úton akarok továbbmenni. De legyen úgy, ahogy a Fennvaló akarja”.
Domján Levente Hargita Népe (Csíkszereda)

Nemzeti Összetartozás Napja Temesváron
„Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől”
Ökumenikus áhítattal és ünnepi műsorral emlékeztek meg a Nemzeti Összetartozás Napjáról a temesvári magyarság képviselői június 6-án. A megemlékezésre kedden este a temesvári Ifjúsági Házban került sor, a történelmi egyházak és a Temes megyei RMDSZ szervezésében.
Az összetartozás üzenetét a vendég igehirdetők, ft. Pastyik Róbert pancsovai plébános és nt. Szilágyi Zoltán püspöki segédlelkész (Hertelendyfalva) hozták el a Délvidékről, akik nt. Kovács Ibolya vöröscsárdai lelkipásztorral és ft. Szilvágyi Zsolt józsefvárosi plébánossal együtt fohászkodtak a bánsági és a délvidéki szórványmagyarság jövőjéért. Az igehirdetés során Szilágyi Zoltán lelkipásztor Thomka Károly egykori hertelendyfalvi lelkipásztor példáját elevenítette fel, aki, mielőtt elhurcolták volna a partizánok, egy Máté evangéliumából vett idézettel nyugtatta meg a családját: „Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől”. „Thomka Károly tudta, hogy meg fogják ölni, mégis arra szólította fel a családját, hogy ne aggodalmaskodjanak a holnapért, mert a holnap majd aggodalmaskodik magáért” – mondta Szilágyi Zoltán. Nekünk sincs miért aggodalmaskodnunk, ha hittel és reménységgel tekintünk a jövőbe. Az ökumenikus áhítatot a dettai Reviczky Gyula Kórus szolgálata színesítette, vezényelt Fazakas Csaba temesvár-belvárosi lelkipásztor.
A megemlékező beszédek sorát Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, történész nyitotta meg, aki nem rejtette véka alá, hogy a Nemzeti Összetartozás Napja valójában egy szomorú esemény, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulója. „A nagyhatalmak akkor is, most is Magyarország ellen fordultak, és a „jaj a legyőzötteknek” elv alapján, a soknemzetiségű Magyarországból több kisebb soknemzetiségű országot hoztak létre, a régi sérelmeket újakkal helyettesítve. Szétesett az ország és ennek hosszú távú következményei vannak: a magyarság lélekszámának rohamos csökkenése, a beolvadás, eltűnnek a magyar emlékek ebből a térségből, sőt, a környező országokban átírják a történelmet és ebben az új történelemben mi magyarok nem igazán szerepelünk!” mondta Halász Ferenc. Az RMDSZ elnöke arra emlékeztetett, hogy jövőre lesz Románia fennállásának centenáriuma és az a kérdés, hogy lesz-e a románságban kellő józanság ahhoz, hogy kellő realizmussal tekintsen az elmúlt száz esztendőre, nézze meg azt, hogy mit sikerült és mit nem sikerült megvalósítani. „Eszükbe jut-e, hogy egy ígéretüket megtagadták? Itt a gyulafehérvári nyilatkozatra gondolok” – mondta Halász Ferenc, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy nekünk, magyaroknak is van emlékezni valónk, végig kell gondoljuk, hogy az elmúlt száz esztendőben mi történt velünk, hova jutottunk, mit tettünk és mit tehettünk volna nemzeti önazonosságunk védelmében.
Tamás Péter, Magyarország tiszteletbeli konzulja az évforduló alkalmából arról beszélt, hogy a bánsági szórványmagyarságnak vannak kiváló intézményei és eredményei, a magyarságtudatot erősítő rendezvényei, ugyanakkor nem oldódott meg a temesvári Magyar Ház kérdése és ahol lehet, ott csorbítják, kisebbítik vagy teljesen elfelejtik a magyarság érdemeit (pl. Temesvár villamos közvilágítása, a kontinensen elsőként stb). „Úgy érzem, hogy meg kell találnunk azokat az erkölcsi „bójákat”, amelyek mutatják nekünk az utat az előrehaladáshoz – mondta Tamás Péter –, ezek lehetnek a történelmi egyházaink, anyanyelvünk, szokásaink, hagyományaink, gasztronómiai kultúránk. Akiknek ezek az értékek nem fontosak, azoknak az összetartozás sem fontos, nem akarnak hozzánk tartozni.”
A rendezvény befejező részében Juhász Adrienn békéscsabai operaénekes és meglepetés partnere, Fazakas Csaba „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” című, operettslágerekből összeállított műsorát tapsolhatták meg a jelenlevők. 
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Magyar zeneszerzők halhatatlan műveit szólaltatta meg a Prelude Kórus
Délvidéki koncertkörútja keretében június 9-én, pénteken a temesvári evangélikus templomban lépett fel a budapesti Corvinus Egyetem vegyes kara, a Prelude Kórus, dr. Kabdebó Sándor vezényletével. A nagy kórusversenyeken szép sikereket elért vegyes kar magyar zeneszerzők halhatatlan műveivel, köztük nagy magyar költők megzenésített verseivel ajándékozta meg a temesvári közönséget.
A Prelude Kórus többek között Kodály Zoltán, Bartók Béla, Farkas Ferenc, Bárdos Lajos, Orbán György zeneszerzők műveit szólaltatta meg a koncert során. Áhítattal hallgattuk Nagy László Ki viszi át a szerelmet című, talán leghíresebb versének megzenésített változatát, amelynek zenéjét Beischer-Matyó Tamás kortárs zeneszerző komponálta a kórus felkérésére. A Prelude Kórus Kodály Zoltán Esti dalával fejezte be rendkívül színvonalas koncertjét. A viszonylag kevés számú, de annál lelkesebb temesvári közönség vastapssal honorálta a budapesti vegyes kar produkcióját, amely ráadásként egy megzenésített József Attila-verssel is megajándékozta a hallgatóságot. A világhírű magyar kórusművészetet népszerűsítő rendezvényre a Temesvári Magyar Nőszövetség szervezésében került sor a temesvári evangélikus templomban.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Bogdánffy Szilárd Ignác vértanú (1911–1953)
Az egyik házkutatás során a római katolikus püspöknél „szegeket és különféle csavarokat tartalmazó készletet találtak; a börtönparancsnokhoz vitték, ahonnan piros arccal tért vissza, vagyis felpofozták.”
Bogdánffy Szilárd Ignác 1911. február 21-én született, a Torontál vármegyei Feketetón (ma Crna Bara, Szerbia). Elemi iskoláit Temesváron végezte, az állami iskolában, majd tanulmányait, a IV. osztálytól, 1929-ig, a temesvári Piarista Főgimnáziumban folytatta. Érettségi után előbb a műszaki egyetemre jelentkezett, majd ugyanazon év őszén felvételét kérte a nagyváradi teológiára, ahol már az első két évben kivívta a szeminárium tanári karának osztatlan elismerését.[1] Teológiai tanulmányait később a Budapesti Központi Papnevelő Intézetben folytatta. 1934 nyarán hazatért Nagyváradra, ahol, június 29-én, az újonnan épített várad-őssi Lisieux-i Szent Teréz plébániatemplomban, Fiedler István püspök pappá szentelte.[2] Életének következő másfél évtizedét a katolikus ifjúság oktatásának és lelki nevelésének szentelte. Felszentelésének évében püspöke a szatmári papneveldébe helyezte helyettes tanárnak és tanulmányi felügyelőnek. Egy évvel később hittanári kinevezést kapott a nagyváradi Gozsdu-líceumba, egyidejűleg pedig a helyi püspöki konviktus, a Szent József Intézet tanulmányi felügyelője és lelki vezetője lett. Három évvel később az Orsolya-rend Tanítóképző Intézetének hittanári és lelkészi teendőit is elvállalta. Ezzel gyakorlatilag a nagyváradi katolikus diákság zömének szellemi és lelki gyarapodását irányította, beleértve a város területén szétszórtan tanuló és a Szent József Intézetben elhelyezett váradi kisszeminaristákat is.[3] 1939 végétől, kilenc hónapon át, Magyarországon, a Ranolder Intézet hitoktatójaként és spirituálisaként működött, majd 1940 szeptemberétől 1943. augusztus 31-ig a Hittudomány Főiskola tanára és lelki igazgatója volt Nagyváradon.[4] Mindeközben 1936 és 1943 között több alkalommal is szigorlatot tett a budapesti Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karán, majd 1943-ban megvédte A szinoptikus apokalipszis című doktori értekezését.
 A második világháború vége fele, a szemináriumi katedrája mellett, Bogdánffy Szilárd a nagyváradi katolikus középiskolai oktatás újraindításán dolgozott. Részt vett a Premontrei Gimnázium és az Orsolya-rendi leánygimnázium újjászervezésében. A háborúban elhurcolt tanárok helyett, 1945 és 1947 között, nemcsak hittant, de szükség esetén latint, franciát és matematikát is tanított. 1945 őszén, az Orsolya-rend lelki vezető nélkül maradt növendékei számára, pápai jóváhagyással megalapította a Merici Szent Angéla harmadrendet.[5]
Scheffler János püspök kérésére, 1947 tavaszán, tanári működését félbeszakítva, Szatmárra költözött, ahol tanácsosi és püspöki titkári minőségben a püspöki aula sokoldalú és nélkülözhetetlen tagja lett. A papneveldék 1948. évi államosítását követően, a papi utánpótlás biztosítására, Felsőbányán és Színfaluban titkos szemináriumot szervezett. 1947 áprilisától püspöki vikárius volt, 1949 elején (február 14-én) pedig Nagyvárad-Szatmár titkos segédpüspökévé szentelték.
A hatóságok gyanakodtak rá, hogy részt vett az Erdélyi Önvédelmi Szervezet[6] tevékenységében, ezért első alkalommal 1939 októberében tartóztatták le, és a Kolozsvári Börtönben tartották fogva. 1939. december 21-én, a román állampolgárságának megvonása után Magyarországra száműzték, ahonnan 1940 szeptemberében, Észak-Erdélynek a második bécsi döntéssel történt visszacsatolása után tért vissza.[7]
A második világháború utáni, 1949. április 5-én bekövetkezett letartóztatásakor, Bogdánffy Szilárdot azzal vádolták, hogy „tudomása volt Scheffler János püspöknek a Vatikán javára végzett kémtevékenységéről, és e célból segítette őt”.[8] Egyes tanúvallomások szerint, a vonatról szedték le, Nagyvárad előtt, miközben egyik kárpátaljai papnak az ottani egyházüldözésekről szóló jelentését vitte Bukarestbe, a nunciatúrára. Amikor észrevette, hogy követik, megpróbálta összetépni a levelet, de ez nem sikerült neki. Ezért csak kidobta az ablakon. A legközelebbi állomáson aztán leszállították, és visszamentek a bűnjelet megkeresni.[9] Ezt mások is így vélték, hozzáfűzve azt, hogy Bogdánffy püspököt régóta figyelhették már, és a kárpátaljai pap jelentésén kívül más fontos iratok is lehettek nála. E tanúságok szerint, amikor észrevette, hogy követik, összetépte a dokumentumokat, és kidobta azokat az ablakon. Nagyváradon pedig leszállt, bement a kanonoksorra, és ott tartóztatták le.[10]
A Nagyváradi Szekuritáté fogdájában töltött nyolc hónapnyi vizsgálati fogság után, 1949. december 14-én, a bukaresti belügyminisztérium (Ministerul Afacerilor Interne – M. A. I.) fogdájába költöztették.[11] Onnan pedig, 1950. október 26-án, a Máramarosszigeti Börtönbe szállították.[12] Vasile Ciolpan, a szigeti börtön igazgatója, 1950. október 26-án, a szekuritáté vezérigazgatóságának (Direcția Generală a Securității Poporului –D. G. S. P.) jelentette az újabb katolikus elöljáróból és papból álló csoport fogadását, amelynek tagjai Ioan Suciu, Rafael Haag, Ion Ploscaru, Ion Raţă-Tarcisius és Constantin Bogdanfi (értsd: Bogdánffy Szilárd) voltak.[13] Ioan Ploscaru püspök ekképpen írta le a Szigetre történő átszállítás pillanatát: „Adott pillanatban bejön egy milicista, aki vakszemüveget viselő reverendás papot ráncigált maga után. Amikor a szemüvegét levették, megismertem a balázsfalvi Ioan Suciu püspököt. Bőröndjei voltak és több holmija, mert a lágerből hozták ide. Vele tisztelettudóbban bántak. Meghagyták a reverendáját, és a mellén viselt keresztjét. A motozás végén bilincsbe vertek, és kettesével egymáshoz kötöttek bennünket. Egyedül Suciu püspök maradt bilincs nélkül. Terepjárókba ültettek, és az Északi Pályaudvarra szállítottak. Itt a vasútállomás milíciájára vittek. Az állomásban tartottak mindaddig, amíg a szatmári személyvonat betolatott. Miután valamennyi utas beszállt, bennünket is elvittek a számunkra fenntartott másodosztályú fülkébe. Szatmárnémetibe 1950. október 26-án este érkeztünk meg. Itt a szekuritátéra vittek, s másnap reggelig mindegyikünket külön cellában helyeztek el. A helyi szekuritáté lefoglalt egy tehergépkocsit, arra pakoltak fel bennünket. A gépkocsit ponyvával letakarták, így tehát a sötétben ültünk. Ioan Suciu püspök urat is megbilincselték. Őt nem láncolták a többiekhez, hanem két kezén hordta a bilincset. A kamion számunkra ismeretlen úti céllal elindult.  Egy idő után éreztük, hogy a hideg a csontjainkig hatol. Már a máramarosi erdős vidéken jártunk. Amint Máramarosszigetre érkeztünk, szintén a szekuritáténál hagytak bennünket. Egy garázsban, vigyázban állva vártunk néhány órát, amíg besötétedett. Este elvittek a börtönbe. Kíséretünk megkapta az átadási-átvételi aláírásokat, és eltávozott. Bennünket, valamennyiünket együtt, a bejárattól balra nyíló második szobába vittek. Itt saját matracaink és ágyaink voltak. Másnap elvittek a ruharaktárba. Egyenként engedtek be, hogy leadjuk civil ruháinkat, és felöltsük a csíkos rabruhát.”[14]
Úgy tűnik, hogy Bogdánffy Szilárdot Máramarosszigetről Szatmárnémetibe vitték, a püspöki levéltár archívumában tartott házkutatás idejére, hogy a terhelő okiratok megtalálásában, lefordításában és megfejtésében segédkezzen. A bukaresti hatósági emberek egész éjszaka azzal foglalatoskodtak, hogy az archívum anyagának egy részét átnézzék, és ezáltal a Bogdánffy küszöbön álló peréhez anyagot keressenek.[15]
Kilenc hónappal később, 1951. július 31-én, személyes tárgyai is Máramarosszigetre érkeztek: „egy 5686 lejes CEC (takarékpénztári) letéti jegy, egy Omega márkájú zsebóra és egy bőrtárca különféle iratokkal”.[16] Egykori szigeti cellatársa, Ioan Ploscaru görög katolikus püspök, így jellemezte: „Mindannyiunk közül ő volt a legtestesebb. Emiatt őt vitték a nehezebb robotmunkára. Mindent összegyűjtött, amit talált: cigarettacsikkeket, bár ő maga nem dohányzott, de odaadta másoknak; egy szeget, egy ceruzát. Szelíd és alázatos ember volt. Kiváló lélek volt, ám úgy tűnik, óvatlanságából sok baja származott”.[17] 1951. november 19-én átszállították a D. G. S. S. (a D. G. S. P. 1951. március 30-án kapott új nevet: Direcția Generală a Securității Statului – D. G. S. S.) fogdájába kivizsgálásra,[18] majd 1952. április 11-én a Zsilávai Börtönbe küldték.[19] A nyomozás lezárása után,[20] 1952. augusztus 15-i keltezésű jelentésében, Matusei Andreescu szekuritáté őrnagy „a Vatikán javára végzett kémtevékenység” miatti perbe fogását javasolta.[21]
1953. február 24-én, az előzetes letartóztatottak közé helyezték át, a Nagyváradi Tartományi Katonai Bíróság pedig, „hazaárulás vádjával”, kiállította nevére a 44/953. számú letartóztatási parancsot.[22] A Nagyváradi Katonai Bíróság 1953. április 8-án kérte a Zsilávai Börtöntől a katolikus elöljárónak az áthelyezését a Nagyváradi Börtönbe.[23] A Scheffler János püspök ellen indított perben, érintettként, 1953. április 24-én, 12 évnyi kényszermunkára ítélték, „hazaárulás bűntettében elkövetett részesség” miatt.[24] Április 30-án visszafogadták Zsilavára, majd május 12-én áthelyezték Capul Midiára.[25] A Duna‒Fekete-tenger Csatorna munkálatainak 1953 nyarán történt felfüggesztésekor, 1953. július 20-án, Nagyenyedre helyezték át, és ott hunyt el, 1953. október 1-jén, 42 éves korában, „tüdőgyulladásban”.[26]
A Szentté Avatási Ügyek Kongregációja 2010. március 27-én kapta meg XVI. Benedek pápa jóváhagyását Bogdánffy Szilárd püspök mártíromságára vonatkozó rendelet kihirdetésére. A Romániai Római Katolikus Egyház mártíromságot szenvedett első egyházi személyének boldoggá avatására 2010. október 30-án került sor.
Az alábbiakban korabeli dokumentumok fordítását közöljük.
NAGYENYED VÁROS NÉPTANÁCSÁNAK
VÉGREHAJTÓ BIZOTTSÁGA                                                Csak az állami szervek használatára.
NAGYENYED RAJON, KOLOZS TARTOMÁNY             
145. sz. HALOTTI KIVONAT
Családneve          BOGDANFI     Keresztneve        CONSTANTIN
Apja család- és keresztneve          BOGDANFI IGNAT
Születési helye és időpontja  JUGOSZLÁVIA, TARNA-VARA, 1911. február 21.
Életkora      42 év       Neme        férfi
Halálának időpontja        1953. év október hó 1. nap
Halálának oka       TÜDŐGYULLADÁS Utolsó lakhelye       SZATMÁRNÉMETI I. C. FRIMU utca 2. szám
A halálesetet bejegyezték a NAGYENYEDI anyakönyvi hivatal nyilvántartásába, 145. számmal
1953. év október hó 3. napon
Haláleset helyszíne:  a NAGYENYEDI börtönben
Augusztus 23. utca 7. szám
Kiállítva ma, 1961. szeptember 30-án, 1299. számmal
MEGJEGYZÉSEK
(nincsenek)
Tanúsítjuk jelen kivonat pontosságát
Anyakönyvi hivatal megbízottja,
M. Curdoș, pecsét, aláírás
-
JELENTÉS
Dr. Bogdánfy szatmárnémeti pap, akit a Szekuritáté megfigyelt és el is fogott a vonaton, miközben kereste a pénzt, amit állítólag segélyként kapott olaszországi közvetítéssel az angloamerikaiaktól, de a Szekuritáté által keresett pénzösszeg nem került elő, ugyanis a pénz egy másik papnál volt a vonaton, éppen a szóban forgó vonaton.
Nevezett pap nagyváradi illetőségű, kapcsolatai vannak Szatmárnémetiben más személyekkel is, akik állítólag államellenes és kémszervezet tagjai, s akik az angloamerikaiak javára, Olaszországon keresztül, kémkednek. /NEMECSEK plébános Nagyváradról/
(géppel áthúzott szöveg)
RNK [Román Népköztársaság]
TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK                              236/1953. sz. üi.
NAGYVÁRAD
RNK [Román Népköztársaság]
TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK                              236/1953. sz. üi.
NAGYVÁRAD
259/1953. sz. ÍTÉLET
            Ma, 1953. április 24-én, a NAGYVÁRADI TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK, amelynek tagjai:
ELNÖK:          LAZAR TUDORACE igazságügyi százados
TAGOK:         KASZA STEFAN főhadnagy
                                    COLCERIU SIMION hadnagy
KATONAI ÜGYÉSZ: MARCEL OLTEANU igazságügyi hadnagy
JEGYZŐ: ELENA SPIRIDON
Nyilvános ülésre összegyűltek, a katonai törvénykönyv (C. J. M.) 253. cikkelyének előírásai szerint, az esküjüket is a törvényben meghatározott formában tették le, az alábbi vádlottak ügyének tárgyalása céljából:
 1/ BOGDANFI CONSTANTIN, született 1911. február 21-én Târnabara községben, Jugoszláviában, Ignație és Aurelia fia, szakmája szerint római katolikus pap, a Szatmárnémeti Római Katolikus Püspökség volt titkára, vagyontalan, társadalmi származása szerint középosztálybeli földműves, a múltban és jelenleg politikailag nem elkötelezett, magyar nemzetiségű, román állampolgárságú, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Szatmárnémeti, I. C. Frimu utca 2. sz. ‒ az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a 191. cikkellyel kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet.
            2/ SZEMES FRANCISC, született 1908. december 19-én, Csanáloson (Urziceni), Nagykároly rajonban, Nagybánya tartományban, Francisc és Emma fia, román állampolgár, magyar nemzetiségű, nőtlen, szakmáját tekintve római katolikus pap, társadalmi származása szerint kispolgár, vagyontalan, a múltban és jelenleg politikailag nem elkötelezett, 1949-ben 4 /négy/ hónap szabadságvesztésre ítélték tiltott határátlépési kísérlet miatt, utolsó lakhelye Máramarossziget, Libertății [Szabadság] tér 19. sz. ‒ az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a 191. cikkellyel kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet.
            3/ SIPOS FRANCISC, született 1916. október 8-án, Ioan és Emilia fia, társadalmi származását tekintve szegény földműves, szakmáját tekintve római katolikus pap, román állampolgár, magyar nemzetiségű, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Máramarossziget, I. C. Frimu utca 2. sz., az ellene felhozott vád feljelentés elmulasztása, amelyet büntetőjogilag a Büntető Törvénykönyv 228. cikkelye ír elő és büntet, a Btk. 1. cikkelyének alkalmazásával.
            4/ STRAFCIK ALEXANDRU, született 1902. október 26-án, Gheorghe és Sofia fia, szakmáját tekintve könyvelő, társadalmi származását tekintve kispolgár, magyar nemzetiségű, román állampolgár, büntetlen előéletű, politikailag nem elkötelezett, utolsó lakhelye Máramarossziget, Gh. Doja [Dózsa György] utca 49. sz., az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a Büntető Törvénykönyv 123. cikkelyével kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet, a Btk. 191. cikkelyéhez viszonyítva.
            5/ SCHEFFLER IOAN, született 1887. október 29-én, Mihai és Elena fia, szakmáját tekintve római katolikus püspök, társadalmi származását tekintve szegény földműves, vagyontalan, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Körösbánya, Brád rajon, Vajdahunyad tartomány, az ellene felhozott vád hazaárulás, amelyet a Büntető Törvénykönyv 191. cikkelye ír elő és büntet (...)
(…) a Szocialista Állam védelmének szükségességéből a forradalomellenes bűncselekményekkel szemben, ami lehetővé tette és teszi, hogy Népi Demokratikus Államunk fellépjen az osztályharc új formáiból született bűncselekmények ellen, lehetőséget biztosítva a bíróságoknak arra, hogy teljes szigorral alkalmazzák a büntető törvényeket az országunk proletáriátusa által kiharcolt forradalmi megvalósítások fejlesztése és megszilárdítása érdekében.
            Mivel a vádlott tudomással bírt Scheffler János vádlott forradalomellenes tevékenységéről, a Vatikán szolgálatába állított kémhálózat létrehozói és működtetői minőségéről, amelyhez passzívan viszonyult, és mivel a főbűn magas veszélyességi fokú, a törvényhozó úgy látta jónak, hogy azokat is megbüntesse, akik ilyen magatartást tanúsítanak, a Törvényszék úgy ítéli meg, hogy e vádlott javára semmilyen enyhítő körülmény nem szól.
            Következésképpen:
A TÖRVÉNYSZÉK
A NÉP NEVÉBEN
ELHATÁROZZA:
 Egyhangúlag és az enyhítő körülmények figyelembe vételével elítéli a vádlottakat:
1/ BOGDANFI CONSTANTIN [Bogdánffy Szilárd – ford. megj.], aki született 1911. február 21-én, Ignație és Aurelia fia, szakmája szerint római katolikus pap, társadalmi származása szerint középosztálybeli földműves, vagyontalan, politikailag nem elkötelezett, magyar nemzetiségű, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Szatmárnémeti, I. C. Frimu utca 2. sz.
            ‒ 12 /tizenkét/ év kényszermunkára hazaárulásban való bűnrészesség miatt, amelyet bü

Magyar könyvekkel gyarapodott a Gerhardinum Líceum könyvtára
„Vigyük a könyveket olyan helyre, ahol jó szolgálatot tesznek”
Június 14-én, szerdán érkezett meg Temesvárra a Kolozsvári Rádió és a kolozsvári Szabadság napilap által összegyűjtött könyvek egy mikrobusznyi szállítmánya. A könyvgyűjtést a kommandói iskola az év elején leégett könyvtára számára indították el a kolozsváriak idén februárban, de azóta jutott könyv Zsobokra, Magyarlapádra, Nagyenyedre és a bánsági szórványba, a Gerhardinum Római Katolikus Líceumnak is.
„Februárban arra kértük a kolozsváriakat, hogy hozzanak könyveket kisiskolásoknak – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Rácz Éva, a Kolozsvári Rádió munkatársa, aki Kovács Péter rádiós kollégájával hozta el Temesvárra a könyvszállítmányt –, hoztak könyveket kicsiknek és nagyoknak egyaránt, voltak olyanok, akik egész könyvtárukat ideadták, azzal, hogy vigyük olyan helyre, ahol olvasnak az emberek, ahol jó szolgálatot tesznek a könyvek. Nemcsak  Kommandóra jutott könyv, hanem Magyarlapádra a Szórványkollégiumnak és az Általános iskolának, Zsobokra a Gyerekotthonnak, Nagyenyedre a Bethlen Gábor Kollégiumnak, ahol a régi, rongyosra olvasott könyveket is helyettesítik ezekkel a könyvekkel.
Közben a bánsági szórvány, Temesvár is eszünkbe jutott, ahol tavaly a MÚRE riporttáborát tartottuk. Akkoriban felhívott egy hallgató, hogy fel akarja ajánlani a könyvtárát bárhová, ahol szükség van könyvre. Mivel éppen Temesváron jártunk, felajánlottuk a szórványmagyarság gyerekei számára a könyveket, és Marossy Zoltán a Geml József Társaság nevében köszönettel elfogadta az adományt. Most újból megkérdeztük a temesváriakat, és megtudtuk, hogy a Gerhardinum Római Katolikus Líceum könyvtárának jelentős része román nyelvű könyv. Annyi könyvet hoztunk most el, amennyit a mikrobusz elbírt, és abban egyeztünk meg az iskola vezetőségével, hogy küldenek ők egy mikrobuszt Kolozsvárra a könyvadomány másik feléért. Vannak könyvek kicsiknek és nagyoknak, hazai irodalom a 90-es évekből, régi Kriterion-könyvek és Magyarországról a rendszerváltás előtt becsempészett könyvek, a Világirodalom Remekei sorozat kötetei. Jakab Ilona iskolaigazgató megköszönte az adományt, és Isten áldását kérte az adakozókra, ami nagyon megható volt”.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Szövetséget hozott létre öt erdélyi magyar színház
A professzionális szakmai egyesület elnöke Balázs Attila, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója, ügyvezető elnöke Bessenyei Gedő István, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György társulatának művészeti igazgatója, külkapcsolatokért felelős ügyvezető alelnök Nagy Pál, a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház igazgatója, a belkapcsolatokért felelős ügyvezető alelnök Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház igazgatója (aki hiányzott a bemutatkozó sajtótájékoztatóról) és Czvikker Katalin, a Nagyváradi Szigligeti Színház menedzsere, titkár.
A MASZIN létrejöttét hírül adó sajtótájékoztatón azt is megtudtuk: régen érlelik ezt a döntést, eredetileg egy Erdélyi Magyar Színházi Szövetség létrehozásában gondolkodtak, de valahogy „mindig megfeneklett a dolog”. A kezdeményezők természetesen nyitottak a többi erdélyi magyar színházi intézmény felé, a lista még nem zárult le. A MASZIN Egyesület bejegyzését május 5-én hagyta jóvá a nagyváradi bíróság, az aradi, a temesvári, a nagyváradi, a szatmárnémeti és a székelyudvarhelyi színházak részvételével. Hogyan kerül a székelyudvarhelyi színház a partiumi (és bánsági) színházak társaságába? „Ezeknek a társulatoknak ’kemény’ székelyudvarhelyi gyökerei vannak, és eddig is kiváló kapcsolatokat ápoltak egymással” – mondta Nagy Pál színházigazgató. „Ez a szövetség materiális formája annak, ami kapcsolatrendszerben eddig is kialakult közöttünk” – hangsúlyozta a nagyváradi Czvikker Katalin, aki ennek a folyamatnak a katalizátora volt (a többi kezdeményező szerint).
A MASZIN célkitűzéseiről Balázs Attila temesvári direktor, a színházi szövetség elnöke beszélt a sajtónak: „A művész-személyzet támogatása, érdekképviselet, továbbképzések megszervezése, előadások, bérletek és turnék kapcsán együttműködni egymással,  közös események szervezése. A fiatal színészek támogatása, az öregebb generációk segítése, ha lesz rá anyagi keret, juttatások, ösztöndíjak, díjak odaítélése, közös projektekben való részvétel. Mi nem mondjuk azt, hogy mi vagyunk az erdélyi színház mindenek tudói, mi öt színházi intézmény képviselői vagyunk, akik egy professzionális érdekképviseletet szeretnénk létrehozni” – hangsúlyozta Balázs Attila. 
A célkitűzések között van továbbá közös művészeti és technikai work-shopok létrehozása, egy reális és egy virtuális színészbörze kialakítása egymás között, konferenciák, tapasztalatcserék szervezése, egymás alkalmazottainak a megismertetése. „A döntéshozatal teljes konszenzus alapján történik, mindenkinek vétójoga van! Az a cél, hogy segítsük egymást, többek, gazdagabbak és erősebbek leszünk!” – mondta befejezésül Balázs Attila MASZIN-elnök.
[Forrás: nyugatijelen.com] http://itthon.ma/kult

Bölcsőde- és szoboravató hálaadó ünnepség
A Temesvár-Belvárosi Református Egyházközség két fontos célkitűzése valósult meg. Több éve dédelgetett temesvári magyar bölcsőde- tervünket 2016-ban a Nem­zet­politikai Államtitkárság felkarolta, és a nemzeti jelentőségű intézmények jegy­zékébe felvette. A reformáció 500. évfordulója alkalmával Szegedi Kis István európai hírű teológusnak, Temesvár reformátorának terveztünk szobrot ál­líttatni. Ezt a tervünket Temesvár Önkormányzata is felkarolta, kiterjesztve ezzel a sze­mélyiségek sétányát a Mária téri református templomig, a reformátort pedig be­emelte a Temesvár életét és fejlődését meghatározó 100 legfontosabb személyiség közé. A reformáció 500., református anyaszentegyházunk 450., és Mária téri temp­lompalotánk fennállásának 115. évében szeretettel hívjuk és várjuk Temesvár és vi­déke református híveit és más felekezetű magyar testvéreinket a 2017. június 23-án, pénteken 18 órai kezdettel tartandó „Bölcsőde- és szoboravató hálaadó ünnepségre”. Igét hirdet Ft. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke.
Isten után és a már említettek mellett terveink megvalósulását hathatósan támogatta az RMDSZ Temes Megyei Szervezete, a Communitas Alapítvány, a Bánsági Közösségért Egyesület, civilszervezetek, egyháztagok, vállalkozók és magánszemélyek, abban a tudatban, hogy: „Jövőnk a bölcsőben van!”
Krisztusi szeretettel
Fazakas Csaba lelkipásztor és dr. Kovács Béla főgondnok Nyugati Jelen (Arad)

Ellenőrzik a DNA-főügyésszel kapcsolatos hangfelvétel hitelességét
Tudorel Toader távozó igazságügyi miniszter az Igazságszolgáltatási Felügyelethez fordul a Laura Codruţa Kövesi korrupcióellenes főügyésszel kapcsolatos hangfelvétel ügyében. Hozzátette, tárcavezetőként nem áll módjában ellenőrizni, hogy a hangfelvétel hiteles-e vagy sem.
A Románia TV vasárnap közzétett egy hangfelvételt, amelyen – állítólag – az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) főügyésze, Laura Codruţa Kövesi hallható, amint megsürgeti az egyik beosztottját, hogy az általa vezetett bűnvádi eljárásban mielőbb „jusson el a miniszterelnökhöz”. Tudorel Toader igazságügyi miniszter bejelentette, hogy az Igazságszolgáltatási Felügyelethez fordul az ügyben.
A felvételen elhangzottak értelmében Kövesi azért elégedetlen, mert bizonyos ügyekben késik a vádemelés, mint mondja, bár nem küzdenek személyzeti problémákkal, nem sikerült lezárni olyan ügyeket, amelyek 6-7 év óta kivizsgálás alatt állnak. Jean Uncheşelu ügyészt pedig – a közzétett felvétel alapján – megsürgeti, hogy „abban az ingatlanos ügyben jusson már el a miniszterelnökhöz, aki aláírta azokat a szerződéseket”.
Feltételezések szerint a 967 államosított temesvári ingatlan törvénytelen visszaszolgáltatásával kapcsolatos ügyről van szó, amelyben vádat emeltek Nicolae Robu jelenlegi és Gheorghe Ciuhandu volt temesvári polgármester ellen. A DNA sajtószóvivője, Livia Săplăcan azt nyilatkozta az Agerpres hírügynökségnek a felvétellel kapcsolatban, hogy az részleteket tartalmaz Kövesinek az ügyészekkel tartott munkaülésein vagy nyilvánosan elhangzott beszédeiből, ugyanakkor azonban olyan „szókapcsolatok” is hallhatók, amelyek nem Kövesitől származnak, és amelyekkel mondandójának „súlyos eltorzítása” a cél.
Tudorel Toader igazságügyi miniszter egy vasárnap esti Facebook-bejegyzésben közölte, a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács keretében működő Igazságszolgáltatási Felügyelethez fordul a felvétel ügyében.
Alina Petrescu kormányszóvivő az ügy kapcsán azt nyilatkozta az Antena 3 hírtelevíziónak, amíg nem derül ki, hogy a felvétel hiteles-e vagy sem, nem kívánják kommentálni azt.
Tudorel Toader hétfőn azt mondta, amennyiben a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács keretében működő Igazságszolgáltatási Felügyeletnek nincsenek megfelelő eszközei arra, hogy ellenőrizze a felvétel valódiságát, más törvényes eljáráshoz, például szakértői vizsgálathoz folyamodnak.
Arra a kérdésre, amely azt firtatta, behívja-e a korrupcióellenes főügyészt, hogy adjon magyarázatot a felvétellel kapcsolatban, Toader azt mondta, a minisztérium semmilyen ügyben nem folytat vizsgálatot, az esetleges panaszokat vagy feljelentéseket továbbítja az illetékes hatóságoknak.
Azt is megkérdezték az újságírók a távozó igazságügyi minisztertől, meneszti-e tisztségéből Laura Codruţa Kövesit, ha kiderül, hogy a felvételek hitelesek. „Az a javaslatom, hogy várjuk meg az ellenőrzések eredményét, mert ezek függvényében döntünk majd az esetleges intézkedésekről” – - válaszolt Tudorel Toader. 
Hétfőn kiderült, hogy az Igazságszolgáltatási Felügyelet hivatalból vizsgálatot indított a Laura Codruţa Kövesi korrupcióellenes főügyésszel kapcsolatos hangfelvételek ügyében. A Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács keretében működő testület sajtószóvivője, Alin Alexandru azt mondta az Agerpresnek, az előzetes vizsgálat azt hivatott kideríteni, hogy történt-e fegyelmi vétség az ügyben. kronika.ro

A hagyományteremtés útján
Negyedik évadára készül a Bánsági Vándorszínház
Az utóbbi néhány évben fogalommá nőtte ki magát a Temes és Arad megyei települések körében a Bánsági Vándorszínház, amely évről évre egyestés, ingyenesen megtekinthető előadással lepi meg a Bánság szórványtelepüléseinek lakóit.
A 2014-ben, Aszalos Géza temesvári színművész kezdeményezésére alakult vándortársulat idén is egy zenés vígjátékot állít színpadra, ezúttal Nóti Károly szövegei nyomán. A nyolcfős csapat bázisául július 31. és augusztus 19. között idén is a Temes megyei Végvár település szolgál, ahonnan a bemutatót követően augusztus 20-án indul a turné. A 14 napos körút során 14 településen kerül bemutatásra a Vándorszínház előadása. Újdonságnak számít idén, hogy a csapat már nem csak Temes, illetve Arad megyei településeket látogat meg, de szélesítve a kört, Kassó-Szörény megyébe, Resicabányára is ellátogat.
A csapat összetétele az előző évhez képest részben módosult, Aszalos Géza rendező, Orbán Enikő dramaturg és Albert Alpár díszlet-, jelmeztervező mellett Mihály Csongor, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház bábszínésze, Hodu Péter szegedi színművész, Pignitzky Gellért friss diplomás színész, Sosovicza Anna és Benczi Tekla színész szakos hallgatók vesznek részt az idei előadás színpadra állításában. 
A tavaly óta a Tarisznyás Egyesület égisze alatt működő színházi projektet idén a Temes megyei Önkormányzat támogatja. 
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Gorghiu: ha a PNL miniszterelnököt javasol, az csakis Ludovic Orban lesz
Alina Gorghiu szenátor, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) volt elnöke ma Temesváron azt mondta, ha pártja miniszterelnököt javasol, az csakis Ludovic Orban, a párt elnöke lesz. „Konzultációk lesznek, aztán kiderül, milyen mandátummal megy a delegáció hétfőn az államfőhöz” – mondta.
Alina Gorghiu, PNL volt elnöke csütörtökön Temesváron azt mondta, hétfőn 12 órától ülésezik a párt Országos Politikai Testülete, amely eldönti, javasolnak-e miniszterelnök-jelöltet a hétfői konzultáción Johannis elnöknél a párt delegáltjai.
„A PSD azt mondja, visszaköveteli magának a kormányzás jogát, ám ez ellen számos nagyon komoly érv szól. Egy: a PSD-ALDE kormánykoalíciónak már nincs meg a valós parlamenti többsége. Ha a kisebbségek nem szavaztak volna igennel, a bizalmatlansági indítvány nem ment volna át. Kettő: a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnökének bejelentése arról, hogy a pártnak négy kormányfőjelöltje van, annak bizonyítéka, hogy a PSD-ben óriási a bizonytalanság, ami komoly belső konfliktushoz fog vezetni. Három: a PSD tegnap a parlamentben felfedte a gyengeségét, cirkuszi arénává változtatta a törvényhozó testületet, ahogyan az még soha nem fordult elő, és fennáll a veszélye, hogy amennyiben a PSD alakít kormányt, hat hónap múlva ez a helyzet megismétlődik” – fogalmazott Alina Gorghiu. Szabadság (Kolozsvár)

Mihai Buzea: A magyar megoldás
Bakk Miklós úr 2016. december 2-án ezen a platformon* tette közzé a Klaus Iohannis és december 1-je című cikkét, melyre számos kommentár érkezett (eddig 67). Mind a cikk, mind a kommentárok is (a szerző többször is megszólalt, hogy elmagyarázza és részletesebben kifejtse álláspontját) rendkívül érdekesek voltak, és a románok és magyarok közötti párbeszéd újraindításának egyik kiindulópontja lehetne, amit én is nagyon szükségesnek tartok – nem 2018. december 1-je, hanem a XXI. század, meg az Európai Unió s a NATO miatt; az emberek vitatkoznak, érvelnek, néha veszekednek, dohognak, de már nem csapják fejbe egymást fejszével. Ha elértünk valamit 1990 óta, akkor az ez! Egyetértünk, Bakk Miklós úr?
A kommentátorok által alaposan kivesézett cikk fő gondolatait a következőképpen lehetne röviden összefoglalni: Klaus Iohannis csalódást okozott a magyar szavazóinak (1), mert az országprojektbe nem iktatta be a székelyek autonómiáját (2) vagy legalább az ország etnikai alapú regionalizálását (3), legalább az „erdélyi térségét” (4), holott a középkori Fraterna Unio dokumentum (melyet 1437-ben írtak alá, és inkább Unio Trium Natiorumként ismert) ihletforrás lehetett volna (nem maga a kimondottan románellenes dokumentum tartalma, amit Miklós (így! – E-RS) úr egyértelművé tett) (5). A hatodik pont, melyet a szerző úgy tűnik, hogy a cikk megértése sarokkövének tart, így szól (6): „A következő lépés Erdély politikai öröksége hasznosítása” kellene hogy legyen, miután az „erdélyi urbanisztika hasznosítása” sikeresnek bizonyult (Nagyszebenben, Iohannis volt polgármester városában).
Megengedek magamnak egy kis trükköt, 5–4–3–2–1–6 sorrendben tárgyalva a pontokat, de előbb tisztázni akarom, hogy bukarestiként miért tartom fenn magamnak a jogot arra, hogy beleszóljak ebbe a dologba: mert vállaltan magyarbarát vagyok (ritka madár a bukarestiek között), mivel anyai ágon régi Hortobágy-völgyi (Valea Hârtibaciu­lui) románoktól származom („román ajkú magyar”, így nevezték az ükapámat, amikor besorozták a császári hadseregbe; ez a kommunizmus alatti „magyar nyelvű román” megfelelője!), és főleg azért, mert szerelmeim közül három székelyföldi volt. Töviről hegyire ismerem az autonomista diskurzust, így már kívülről fújom. Íme, tehát, ezért hiszem azt, hogy jogom van beleszólni. Öt: a Fraterna Unio (aka Unio Trium Natiorum) rendkívüli körülmények között, az események nyomására aláírt háborús dokumentum volt; nem hiszem, hogy ma bárki számára ihletforrás lehet. De még ha az is lenne (reductio ad absurdum): ki ellen? Ha mondjuk az „erdélyi térségben” élő magyarok és románok a székelyföldi székelyekkel együtt közös frontot alkotnának, ez ki ellen irányulna? Az „erdélyi térség” cigányai ellen? Az ország „térségen kívüli” lakosai ellen? A brüsszeli bürokraták ellen? Nem világos, és nem realista. Az azonban nagyon is világos, hogy néhány nagy urbánus központ (Nagyvárad, Temesvár, Kolozsvár, Brassó) városlakóiban iszonyatos kétségbeesés uralkodik a „nemzeti” politizálás bukaresti módja miatt. Röviden összefoglalva, az erdélyiek nagyon undorodnak a régi Regát szavazóitól és főleg e nem erdélyi térség választottaitól; ebből a szemszögből nézve (mondjuk egy választási térképből) a Fraterna Uniónak van értelme. De nem értem, hogy ez miért korlátozódna az „erdélyi térségre”, tekintettel arra, hogy csak Bukarestben több „megundorodott” gyűlt össze 2017 elején, mint bárhol máshol összesen. Négy. Nagyon jó ötlet az „erdélyi térség” regionalizálása. Támogatom. Öt régiót tartok elképzelhetőnek: Partium (a jelenlegi Szatmár, Bihar, Arad megyék), Észak-Erdély (Szilágy, Máramaros, Kolozs, Beszterce-Naszód), Kelet-Erdély/Székelyföld (az eredetiben is magyarul – E-RS) (Maros, Hargita, Kovászna), Dél-Erdély (Hunyad, Fehér, Szeben, Brassó) és a Bánság (Temes, Szörény, Méhed/Mehedinţi). Ezek lennének a leglogikusabb régiók gazdasági, nem pedig etnikai megfontolások alapján. Ezért vettem bele Méhedet. Három. Az ország regionalizálása még jobb ötlet, ami nélkül az „erdélyi térség” regionalizálása értelmetlen. Lehetővé tenné a nemzeten belüli (helyesebben mondva, államon belüli) versengést, ami nélkül nem számíthatunk az élet és főleg a kormányzók által nyújtott szolgáltatások minőségének javulására. Ha semmi sem kényszeríti őket jobb teljesítményre, akkor miért tennék meg? Ha polgármester vagy megyeitanács-elnök vagyok, és nagyon ostoba meg nagy tolvaj is, mit számít mindez, ha a párt a „központból” kitart mellettem? Ha a körzetemhez tartozó emberek semmilyen módon nem tudnak büntetni a szavazáskor, mert minden ellenjelöltem pont ugyanilyen (Bukarestből támogatott alkalmatlan politruk), akkor minek fájdítanám a fejemet? Miért ne lopnék rogyásig? Jövök, lopok, visszamegyek Bukarestbe. Mit számít nekem a székelyhídi (az eredeti szövegben is magyarul – E-RS) életminőség, például?! Ami a régiók számát illeti, Dragoş Filipescu úr 10 régiót javasol, plusz tizenegyediknek Bukarest-Ilfovot. Nem osztom az álláspontját: szerintem 12 régió kellene „Bukarest-Ilfov” nélkül, mely egyszerűen csak egy politikai-maffiózói érdekekkel teli hólyag, melynek gennyes váladéka az egész országot megfertőzné. Miként most is, különben. Ami pedig a Bakk Miklós úr által javasolt etnikai alapú regionalizálást illeti, újra csak több mint gyanakvó vagyok: úgy vélem, hogy egy ilyen (óriási) közigazgatási erőfeszítésnek csakis az életszínvonal növelése lehet az egyetlen célja, nem történelmi traumák borogatása. Vagyis ezért reménykedem egy gazdasági és nem etnikai alapú regionalizálásban.
Kettő. Klaus Iohannis elnök egyelőre nem mutatott be nyilvánosan semmilyen országprojektet. Ígért egyet, azóta várjuk.
Egy. Legyünk őszinték, Bakk Miklós úr: akármelyik romániai politikus, aki nem javasolja a trianoni békeszerződés revízióját, az csalódást okoz a magyar választóknak, ahogy minden olyan romániai politikus is csalódást okoz a román választóknak, aki nem ígéri a német-szovjet meg nem támadási szerződés (aka Ribbentrop–Molotov-paktum) revízióját. Ez tény. És bár sem a románok, sem a magyarok nem tehetnek túl sokat a valóság terepén, senki sem akadályozhatja meg, hogy álmodozzanak; és ki tartaná életben az álmaikat, ha nem a politikusok? Természetesen, amikor ezt nem teszik, akkor csalódást okoznak. De náluk van a gond, Bakk Miklós úr…?
Hat. Tökéletesen egyetértek: „Erdély politikai örökségének hasznosítása” tűnik számomra az egyetlen követendő útnak, ha Románia a múltban, vagyis a premodern múltban keres ihletet adó modellt. A jelenlegi román politikai térségben egyetlen másik középkori állam sem volt sikeresebb a Bethlen Gábor által vezetett fejedelemségnél (a román olvasók számára: 1613–1629): tolerancia, gazdasági teljesítmény, jó kormányzás, kvázi politikai függetlenség a hűbéri hatalommal (Oszmán Birodalom) szemben. Íme, ezt sikerült elérnie Bethlennek akkor Erdélyben, és ezt szeretnénk mi is most Romániában, hogy sokkal jobb körülményekkel rendelkezzünk a siker eléréséhez.
Az első kérdés az, hogy érdemes-e a múltban ihletadó modellt keresni, vagy a jelenben kell ilyen után kutatni? Másra bízom a választ. No, de mi a gond? – kérdem Bakk Miklós úrtól.
Tudom, némiképp ironikusan hangzik, de most nincs kedvem ironizálni. Tudják, hogy miért? Mert sok román azt válaszolja: „A magyarok, a magyarok jelentik a gondot, csakis a magyarok jelentik a gondot!”, s mert sok magyar azt válaszolja: „Maga Románia a gond, nem egyik vagy másik román, hanem éppen e mesterséges államnak, Európa ezen szörnyszülöttének a létezése a gond”, miközben valójában a szegénység a probléma.
A magyarok arra panaszkodnak, hogy a románok miatt nem szabadok. De a gazdag emberek szabadok. A románok arra panaszkodnak, hogy szegények. De nem a szegény emberek a szabadok. Az ország szegénysége a gond, a szegénységből való kikerülés a lényeg, és a romániai magyarok jelentik a megoldást. Ez az én álláspontom.
Mivel a fejletlenségből nem képes kijutni egy ország, ha nem rendelkezik olyan elittel, mely hazafias és elég gazdag ahhoz, hogy ne lopjon. Én pedig úgy gondolom, hogy előbb-utóbb a magyarok fogják létrehozni ezt a hazafias elitet, és maguk után húzzák majd Romániát a jólét felé, akár akarja, akár nem (eleinte nem fogja persze akarni!). Mire alapozom ezt? A neveltetésre. A romániai magyarok sokkal jobb állapotban kerültek ki a kommunizmusból, mint a románok: szintén szegények voltak, mint a templom egere, de egyáltalán nem érintette meg őket a propaganda (normális, hiszen a propaganda nemcsak kommunista, hanem nemzetikommunista volt, ez lényeges különbség). Más szavakkal, a magyarok kevésbé agymosottak, mint a románok (már elnézést a kifejezésért), és sokkal jobban tudják, hogy mi az érdekük: bárki, aki ellátogatott valaha a parajdi és a Slănic Prahova-i sóbányába, ezt a különbséget láthatta, mely megdöbbentő, amikor a saját bőrödön tapasztalod meg. A magyarok nagyon akarják, hogy pénzt keressenek és jobban éljenek, ami azt jelenti, hogy a németek, a zsidók és a görögök hiányában (akik a két világháború között a „középosztály” zömét adták), hamarosan létrehoznak majd egy gazdasági elitet. Ez igazi egyetemekre küldi majd az utódait, nem diplomagyárakba. Következménye: Románia jövőbeni politikai elitje magyar lesz. Zárójel: Miért ne követnék a románok is ezt a pályát? Mert a román elitek hozzászoktak, hogy a politikából csináljanak pénzt, nem a kereskedelemből, a politikában pedig sok pénz van, mocskos, gyorsan jön, és ficsúrok következő nemzedékét termeli ki, nem az igazi vezetőket. Maguk is ellenőrizhetik, hogy mi történt a Vörös Négyes (1992–1995) román politikai elitjéhez tartozókkal és a gyermekeikkel. („Vörös Négyes”: a jelenlegi SZDP elődje, a Romániai Szociális Demokrácia Pártja, a Nagy-Románia Párt, a Román Nemzeti Egység Párt és a Szocialista Munkapárt által 1995-ben, a Nicolae Văcăroiu által vezetett kormány idejében létrehozott szövetség – E-RS.)
Miért neveztem „hazafinak” Románia ezen jövendőbeli vezető elitjét? Mert egyáltalán nem érdekli majd a revizionizmus vagy Trianon. Nem tudatlanságból, hanem gazdasági okokból: nemcsak azért, mert a jelenlegi Románia piaca nagyobb, mint a hipotetikus Erdély államé, hanem azért is, mert Románia egyszerre tengeri és dunai ország (miközben Erdély nem lenne az). Meg azért, mert stabilitás és kiszámíthatóság közepette lehet „tiszta” pénzt termelni, nem revíziók, forradalmak, polgárháborúk és más zavargások révén. Másképp mondva, a piacoknak a béke kedvez.
Egy második, némiképp mulatságos következtetés az, hogy ön, Bakk Miklós úr, és én pillanatnyilag egy csónakban evezünk: a regionalizálást támogatókéban. Különböző okokból, különböző módon, különböző célokkal, de effektíven ugyanazt a szekeret húzzuk (ismétlem, pillanatnyilag!). Ráadásul nem vagyunk egyedül.
Contributors.ro, Euro-Com.ro
*http://www.contributors.ro/administratie/klaus-iohannis-%C8%99i-1-decembrie/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

KOLOZSVÁR ÚJRA KINCSES, DE NEM MAGYAR
Már tényleg csak a melegfelvonulás hiányzott volna ahhoz, hogy Kolozsvár belépjen az európai „kultúrvárosok” sorába. De erre még várni kell, a ClujPride szervezői egyelőre nem kaptak engedélyt a polgármesteri hivataltól, hogy július elsején szivárványossá tegyék az egykori kincses város egy napját.
A több mint háromszázezer lakosú Kolozsvárt az utóbbi évek látványos fejlődésével párhuzamosan elérte a nyugati befolyás majdnem összes jótékony és káros hatása. Sajátos egyvelege lett az egészséges hagyomány ápolásának, a román nacionalizmusnak, a nyitottságnak és a befogadásnak egyaránt. Kelet-európaiság, erdélyiség és a Balkán találkozáspontja sok pénzzel kipárnázva.
A régiófejlesztési politika újragondolása céljából az Európai Bizottság a Világbankkal együttműködésben végzett közvélemény-kutatást 1250 romániai lakos bevonásával. A megkérdezettek több mint tizenöt százaléka azt válaszolta, hogy a magasabb életszínvonal miatt Kolozsvárra költözne, ha tehetné. Bukarestet tizennégy százalékuk jelölte meg ideális lakhelyként, Temesvár futott be harmadikként tizenkét százalékkal. Az eredmény nem feltétlenül meglepő.
Ma Kolozsváron van a legtöbb lehetősége megfelelő munkahelyre annak a romániai fiatalnak, aki úgy dönt, nem követi közel négymilliónyi honfitársát a külföldi boldogulás keresésének kétesélyes útján. Az építkezések még a gazdasági válság alatt sem álltak le, most pedig újra szédületes tempóban zajlanak. Bukarest után Kolozsvár lett Románia legkeresettebb városa, de kelet-közép-európai összesítésben is a legvonzóbb gazdasági célpontok közé emelkedett.
Kolozsvár, amely régóta akadémiai városnak számít, rendkívül hatékonyan épített erre a tényezőre, és ez jelentős hatással volt az iparra és a gazdaságra. A helyi döntéshozók támogatják azokat a polgári kezdeményezéseket, amelyek rendezvényeket, eseményeket, konferenciákat szerveznek, s ezzel pénzt generálnak. Szakértők szerint Kolozsváron az elmúlt két évben folyamatosan húsz százalék feletti a turisztikai növekedés, éppen az előbb említett kezdeményezéseknek köszönhetően. Két évvel ezelőtt nagy sikernek örvendett az Európa ifjúsági fővárosa cím. A szokásossá vált kulturális pezsgés megsokszorozódott, nemzetköziesedett.
Emil Boc polgármester a napokban jelentette be, hogy az általa vezetett város megpályázza az Innováció európai fővárosa címet, amelyet Kolozsvár a következő tíz évben nyerhet el. A technológiai és közpolitikai jellegű rendezvénysorozatot első alkalommal rendezik kelet-közép-európai városban.
Eddig Barcelona, Amszterdam és Bécs nyerte el ezt a címet. A növekedés üteme mellett persze ott találjuk a szürke, kopott, nagy többségében még mindig felújításra váró panelházakat, az elhanyagolt zöldövezeteket, a minden tekintetben lehangoló lakónegyedeket. A lakosság egy részének kulturális, civilizációs színvonala még mindig egy volt kommunista állam ipari városának átlagát hozza, ami most jóval feltűnőbb, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Gheorghe Funar polgármestersége már a múlté, de szelleme és egykori híveinek többsége ma is él.
Hogyan érzi magát ebben a közegben a tizenöt százaléknyi magyarság? Nyilván vegyes a kép. Bármilyen nemzetiségű is legyen, nincs az a fiatal, akinek ne tetszene, ha városában van munka- és szórakozási lehetőség. Siker-e ugyanakkor, hogy bírósági döntés kellett a magyar településnév hivatalos feltüntetéséhez a város bejáratánál?
Avagy megfordítva a kérdést: van-e ok a méltatlankodásra, amikor évről évre egy héten keresztül magyar művészek előadásai uralják a főteret? Mit hoz és mit visz a gazdasági szárnyalás az egykori kincses városban? A kolozsvári Krónika napilap szakértőkkel igyekezett megvizsgálni, milyen kockázatokkal jár a város népszerűsége.
Pásztor Gyöngyi, a Babes–Bolyai Tudományegyetem szociológia karának adjunktusa a számos pozitív hatás mellett megemlíti, hogy egyre nagyobb teher nehezedik a város infrastruktúrájára. A magasabb bérek egyenes következménye a keresletnövekedés, ami magasabb árakat is jelent.
Kolozsvár az ingatlanpiacon is regionális központ lett, mivel egyre többen – nem csupán a környékbeli falvakból, hanem az egész országból – a kincses városban keresnek lakásokat. Egyre nagyobb a befektetési szándékú lakásvásárlás Kolozsváron. Az áremelkedések negatív következményeként kiszorulnak a városból azok, akik ezzel a trenddel nem tudnak lépést tartani.
A szakértő szerint etnikai vonzata is van a lakosságnövekedésnek, és nyilvánvaló, hogy ennek a magyarság a kárvallottja. A kolozsvári magyarok vagy a tanulmányaikat ott végző magyar diákok – az informatikusokat leszámítva – rendszerint nem a nagyon pénzes szakmákban dolgoznak.
A legtöbben humán értelmiségiek, akik egyre nehezebben tudnak megkapaszkodni Kolozsváron. Ennek a szuburbanizációs folyamatnak az egyik legnagyobb kockázata, hogy az elköltözések következtében jóval kevesebb magyar marad a kincses városban.
Pataky István Magyar Idők (Budapest)

Bölcső és biblia
„A történelmi múlt erőt kell adjon a jövőhöz!”
Szimbolikus jelentőségű, bölcsőde- és szoboravató hálaadó ünnepséget tartottak június 23-án, pénteken a temesvári református templompalotában. Igét hirdetett ft. Csűry István, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke. Az örömteli eseményre a Reformáció 500. és a Református Anyaszentegyház 450. évfordulója tiszteletére, a Mária téri templompalota fennállásának 115. évében került sor, a temesvári magyar közösség jeles képviselőinek részvételével.
A hálaadó ünnepség díszvendégeit, ft. Csűry István református püspököt, nt. Bódis Ferenc temesvári esperest, az egyházmegye és a testvéregyházak lelkipásztorait, Farkas Imre temesvári alpolgármestert, Molnár Zsoltot, a Bánsági Közösségért Egyesület elnökét, volt parlamenti képviselőt, a magyar közösség jelenlevő tagjait nt. Fazakas Csaba házigazda lelkipásztor köszöntötte. Az igehirdetés során ft. Csűry István a szentírásból Pál apostol történetét idézte fel, akit a tanítványok arra kértek Cézaréában, hogy ne menjen fel Jeruzsálembe, mert ott megkötözik, és a zsidók és a pogányok kezére adják. De Pál így felelt: „Miért sírtok, és miért keserítitek meg a szívemet? Hiszen én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézus nevéért.” Amikor pedig nem hagyta magát meggyőzni, megnyugodtunk és azt mondtuk: „Legyen meg az Úr akarata!” Nekünk, a modern kor emberének, a nehézségek, a terhek, a félelmeink súlya alatt, ugyanaz a dolgunk: meg kell mutatnunk, hogy Isten akarata szerint akarunk és tudunk élni!” – mondta a püspök.
Az ünnepi közgyűlést nt. Fazakas Csaba lelkipásztor nyitotta meg, aki felkérte dr. Kovács Béla főgondnokot, hogy olvassa fel beszámolóját az első temesvári magyar bölcsőde létrehozása érdekében megtett lépésekről. „Ennek a bölcs gondolatnak az elindítása még a 2011-es évre tehető, mikor az egyházközség templomi hangerősítőjének korszerűsítése és bővítése készült el, mikor beindítottunk egy „baba–mama” szobát a vendéglakás nappalijában, ahol a fiatal édesanyák kicsiny gyermekeikkel, részt vehettek a vasárnapi istentiszteleteken. Ezek a baba–mama szobában találkozó fiatal édesanyák fogalmazták meg azon kérésüket, hogy az elkövetkező években, egyházközségünk beruházási terveiben jó lenne bevállalni egy magyar bölcsőde kialakítását a templompalotában. A Presbitérium helyesnek találta ezt a bölcs felvetést, és apró lépésekkel, de töretlenül haladt a magyar bölcsőde megvalósítása felé” – mondta dr. Kovács Béla, aki lépésről lépésre felidézte az öt évig tartó folyamat főbb állomásait, amelyek végén elérkezett a bölcsőde ünnepélyes felavatásának a pillanata. Ez alatt az idő alatt folyt az adománygyűjtés, a jótékonysági rendezvények szervezése, a bölcsőde javára és ezzel párhuzamosan a pályázás a Református Konventnél és a Nemzetpolitikai Államtitkárságnál, amelyeknek köszönhetően, a Magyar Kormány támogatásával végre megvalósulhatott a bölcsőde. „A kialakított bölcsőde beindításának, azaz jogilag és törvényesen garantált működtetésének rendezését a 2017-es év eleji Presbiteri gyűlésen Fazakas Csaba parókus lelkész vállalta, és meg is oldotta idén március végéig. Ennek érdekében Egyházközségünk Nagyváradról átvette a „MÁRTA” Alapítványt, melyet a romániai Igazságügyi Minisztérium és Ügyfélszolgálat módosít a 160017/21.03.2017 számmal bejegyzett „Márta Református Alapítványra”. A Presbiteri gyűlés 11. pontjánál megbeszéltük és elfogadtuk a bölcsőde működtetéséhez szükséges álláskeretet, mely a következőkből áll: 1 adminisztrátor, 2 óvónő, 2 dada, 1 takarítónő és egy félnormás asszisztens. Reméljük, hogy a templompalotánkban kialakított első magyar bölcsődét 2017 szeptemberétől sikeresen működtetjük, azaz a 140 négyzetméteres helységben 2 csoportban 30 kicsi bölcsődés kezdheti el a tanévet” – mondta befejezésül dr. Kovács Béla főgondnok.
A Csongrádi egyházmegye nevében nt. Juhász András csongrádi esperes köszöntötte a jelenlevőket, aki jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Szegedi Kis István mellszobrának másolata, Lapis András szobrászművész alkotása immár a temesvári református templompalota dísze.
A szoborállítás engedélyeztetése Farkas Imre temesvári alpolgármester hathatós segítségével valósult meg. „Az 500 évvel ezelőtt kezdődött reformációt Temesvárra hozó Szegedi Kis István a Wikipédiából és a történelemkönyvek lapjáról ma ismét kilép Temesvár utcájára – mondta ünnepi köszöntője során Farkas Imre. – Külön eredmény az a tény, hogy egy több mint 300 000 lakosú városba – ahol sajnos a számarányunk 5 százalék alá esett – sikerült beemelni őt a Temesvár életét és szellemiségét meghatározó 100 fontos személyiség közé. Így a személyiségek sétányát kiterjesztettük a Mária térig. A történelmi múlt erőt kell hogy adjon a jövőhöz. Ezt jelenti ma az első temesvári Magyar Bölcsőde avatója. Egy több éven át érlelt, és alaposan előkészített terv megvalósulása, amihez külön gratulálok. Szórványban és halmozott vegyességben élő magyar közösségünk jelmondatává kell váljon az esemény meghívójának zárómondata: „Jövőnk a bölcsőben van”!
A magyar bölcsőde megvalósítását a magyar Nemzetpolitikai Államtitkársághoz benyújtott, 15 millió forint értékű pályázat tette lehetővé, amelynek egyik fontos szószólója volt Molnár Zsolt, akkori parlamenti képviselő. „Nagy elégtétel számomra, hogy fél évvel a képviselői mandátumom lejárta után, végre felavathatjuk az első konkrét megvalósítást, amelyhez hozzájárultam: a magyar bölcsődét. Ígérem, hogy hamarosan megvalósul a temesvári magyar egyetemisták számára létesített bentlakás és a végvári szórványkollégium is!” – mondta Molnár Zsolt, a Bánsági Közösségért Egyesület elnöke. A hálaadó ünnepség fényét a Szabolcska Mihály énekkar és a Dettai Reviczky Gyula daloskör szolgálata emelte.
A résztvevők átvonultak az európai színvonalú felszereltséggel bíró Magyar Bölcsőde helyiségeibe, ahol ünnepélyes szalagvágásra került sor, majd ft. Csűry István királyhágó-melléki református püspök megáldotta a létesítményt. Következett Szegedi Kis István bronz mellszobrának leleplezése, a református templompalota bejárata mellett. A nagy református teológus, Luther Márton tanítványának tevékenységéről Szekernyés János helytörténész tartott alaposan dokumentált előadást, hangsúlyozva, hogy Szegedi Kis István, a régió nagy reformátora feltétlenül megérdemli, hogy a szobrot állítsanak neki Temesváron. Mint a Temesvári Képzőművészek Szövetségének az elnöke, Szekernyés János azt is kiemelte, hogy újabb jelentős művészeti alkotással gazdagodott a Bánság fővárosa. A református templompalota falát díszítő Szegedi Kis István bronz mellszobrot Farkas Imre alpolgármester és nt. Fazakas Csaba lelkipásztor leplezték le. A bölcsőde- és szoboravató hálaadó ünnepség szeretetvendégséggel zárult.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Méltányosan kezelnék, finanszíroznák a kisebbségi adást
Törvény garantálja ezután a közszolgálati tévé és rádió kisebbségi műsorainak finanszírozását – jelentette be az RMDSZ. Szász Attila, a marosvásárhelyi rádió magyar szerkesztőségének vezetője szerint a jogszabály kiindulópontnak nem rossz, de az alkalmazhatóság még nem világos, és leghamarabb jövő évtől számíthatnak a pozitív változásra.
„Ettől az évtől megváltozott a köztévé és közrádió finanszírozása, a két médiaintézményt állami költségvetési forrásokból tartják fenn, nem a rádió- és tévéilletékből, mint eddig. Ilyen körülmények között az RMDSZ számára fontos volt, hogy törvény által biztosítsuk a kisebbségi műsorok és szerkesztőségek finanszírozását. Ezért a vonatkozó törvényhez olyan módosító indítványt fogalmaztunk meg, amely garantálja a közrádió és -tévé kisebbségi adásainak pénzügyi hátterét” – jelentette ki Cseke Attila, a szövetség szenátusi frakcióvezetője az RMDSZ tervezetéről, amelyet döntéshozó kamaraként fogadott el a szenátus. A Krónika megkeresésére Szász Attila, a marosvásárhelyi rádió magyar szerkesztőségének vezetője elmondta, a törvény kiindulópontnak nem rossz, alkalmazása kimondottan hasznos lenne a magyar szerkesztőségek számára. „Jelen pillanatban Romániának majdnem 15 százaléka valamilyen kisebbséghez tartozik, illetve más anyanyelvet vallott magáénak a legutóbbi népszámláláskor. Ez az arány a közszolgálati rádióra levetítve – a tévé esete más – megfelelő, vagyis az adásidő és a kisebbségek számának aránya nagyjából megegyezik, és nem vet fel különösebb problémát a mi szempontunkból. Van Kolozsváron egész napos magyar adás, Vásárhelyen 18 óra, ami 24 órásra fog bővülni, Bukarestben, Temesváron, Resicán is a magyar műsor és az adásidő nagyjából tükrözi a valós igényeket. A lefedettség szempontjából vannak gondok, de ez külön kérdés, amiről a törvény nem szól” – mondta Szász Attila. Kifejtette, az anyagiakat illetően nem lehetnek elégedettek, a konkrétan kisebbségi nyelven készülő adásokra fordított összeget pedig neház kvantifikálni. „Amikor például veszünk egy számítógépet, szoftvert, autót a rádió számára, akkor azt nem a magyar, német vagy román szerkesztőségnek vesszük, hanem a rádiónak. Amit kvantifikálni lehet, az a tartalomgyártásra, fizetésekre és jogdíjara fordított összeg. A törvény újabb érv lehet arra vonatkozóan, hogy méltányosan kell támogatni a kisebbségek nyelvén készülő műsorokat, erre hivatkozás a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartája és a keretegyezmény, viszont a törvény alkalmazhatósága továbbra is kérdéses számomra. Mindazonáltal örülök, hogy egy érvvel több van a kezünkben, amikor azt mondjuk, hogy nem kapunk arányosan támogatást a rádió összköltségvetéséből” – fogalmazott Szász Attila. Utalt arra is, hogy a rádió jelenleg igazgatótanács nélkül működik, úgy tűnik, hogy októberig nem is lesz igazgatótanács, mert jövő héttől kezdődik a parlamenti vakáció, a törvény pedig jó esetben jövőtől lenne alkalmazható: a 2018-as költségvetési évtől várható, hogy a kisebbségi műsorokra külön költségvetési keretet kelljen meghatározni.
„A szakbizottsági munkálatok során kezdeményeztük, hogy a vonatkozó jogszabály tegye lehetővé azt is, hogy ezután a köztévé és -rádió éves költségvetésében külön tételként szerepeljen a kisebbségi műsorok finanszírozása. Az eddigi gyakorlat az volt, hogy a közszolgálati televízió és rádió igazgatótanácsa a rendelkezésre álló pénzt a területi stúdióknak utalta ki, az azonban nem volt külön költségvetési tételben megszabva, hogy ebből mennyit kell a kisebbségi adásokra fordítani. Ez ahhoz vezetett, hogy számarányunkhoz képest jóval kevesebb pénzt kaptak a magyar nyelvű műsorok, mint kellett volna” – olvasható az RMDSZ honlapján Turos Lórándnak, a szenátus kulturális bizottsága alelnökének nyilatkozata. A Szatmár megyei szenátor arról is beszámolt, a szakbizottsági vita során sikerült azt is elfogadtatni, hogy a Románia által ratifikált nemzetközi egyezményeket is vegyék figyelembe a közszolgálati rádió és tévé műsorrácsának összeállításakor. „Jelenleg a műsorszerkezetet a hatályos romániai törvények és uniós irányelvek alapján állítják össze. Ha az ország által ratifikált nemzetközi egyezmények is mérvadóak lesznek e tekintetben, az azt jelenti, a kisebbségi nyelvi charta is jogalapul szolgálhat ezután a köztévében és a közrádióban a kisebbségi műsorok létére, fejlesztésére” – fogalmazott Turos. Az RMDSZ jogszabálya az államfő kihirdetésére vár. Kis Judit / Krónika (Kolozsvár)

Király András: nehéz szembenézni azzal, hogy folyamatosan gyengülnek az iskoláink
Június 26-tól a volt Szilágy megyei főtanfelügyelő-helyettest, Kovács Irén Erzsébetet nevezték ki az RMDSZ javaslatára a kisebbségi oktatásért felelős államtitkárnak a tanügyminisztériumban. Elődje, Király András hét és fél évig töltötte be a tisztséget, és az ő mandátuma elején született meg az a ma is érvényben lévő tanügyi törvény, amely – legalábbis elméletben – nagyobb autonómiát biztosít az oktatásszervezésben az önkormányzatoknak és az iskoláknak, és lehetővé teszi, hogy a nemzetiségi osztályokban anyanyelvükön tanulják a diákok Románia földrajzát és történelmét, vagy idegen nyelvként tanulhassák a román nyelvet és irodalmat. A leköszönő szakpolitikus, az aradi Király András a közélettől nem fordul el, az aradi magyar oktatás segítésében, illetve a Szabadság-szobor Egyesület elnökeként az ifjúságnak szóló programok szervezésében részt kíván venni.
- Az RMDSZ-es államtitkárok közül alighanem ön volt a leghosszabb ideig hivatalban. 2010 februárja óta hány tanügyminisztert „fogyasztott el”?
- Hogy voltak-e mások hosszabb ideig, azt nem tudom, de az biztos, hogy a tanügyminisztériumban sem magyar, sem román, sem más nemzetiségű más államtitkár nem töltött ilyen hosszú időt. Tizenegy minisztert kellett ebben az időszakban istápolni, vagy ellátni tanácsokkal, egyáltalán: együtt dolgozni velük. Nem volt egy leányálom, mert Funeriu miniszter, akivel kezdtem, két évig regnált, Pricopie úgyszintén, de utána kezdődött a baj, amikor jöttek az egy hónapig, hat hónapig, két hétig, sőt négy napig (!) hivatalban lévő miniszterek. Mindezek alapján elmondható: ahhoz, hogy javuljon a romániai oktatás színvonala, az kellene, hogy egy – jó! – miniszter kitölthesse a mandátumát. Négy évre szüksége volna, és mögötte kellene állnia egy biztos parlamenti többségnek, amelyik megérti, hogy mit akar. De hát a jelen pillanatban ez nem adott.
- Mit tart a hét és fél éves mandátuma legnagyobb eredményének?
- Rögtön az első időszakot, a 2011/1-es számú tanügyi törvény megalkotását, amelyet végül is kormányzati felelősségvállalással tudtunk elfogadtatni, mert a képviselőház végigvitatta, de a szenátus szocdem szakbizottságának kifogásai voltak, főleg a felsőoktatásra vonatkozó részekkel kapcsolatban. Ha ennek a törvénynek lett volna ideje „beérni”, akkor a romániai közoktatás nem így nézne ki, mint ahogy kinéz. Pontos irányvonalakat szabott a jogszabály, a kisebbségekre vonatkozó fejezetei pedig fejlődést biztosíthattak volna az anyanyelvű oktatásnak. Leszögezte a törvény, hogy aki kisebbségi nyelven tanul, minden tantárgyat – a román nyelv és irodalom kivételével – anyanyelvén tanulhat, beleértve Románia földrajzát és történelmét is. Ez egyeseknél kiverte a biztosítékot, de végül nem lett semmilyen következménye, és lefordíttattuk a tankönyveket. Végül a jogszabály kisebbségi fejezetei egy vesszőnyi módosítást sem szenvedtek, s erre azért büszke vagyok.
- Jelenleg a romániai közoktatás e törvény alapján működik?
- Teljes mértékben, csakhogy több mint száz változtatást eszközöltek benne. Sajnos a legtöbb módosítás épp a centralizációt tartja fenn, és ezért van ilyen sok probléma a tanügyben, mert a törvény fő irány vonala a központosítás megszüntetése volt, eredetileg különböző jogköröket biztosított volna a helyi önkormányzatoknak és iskoláknak. Ezért volt a felfordulás a tavalyi igazgatói versenyvizsgákon, ezért van számos probléma a tanári versenyvizsgákkal és sok egyéb mással.
- Van-e hiányérzete valami miatt, amit nem sikerült megvalósítania a hivatalában?
- Van néhány, de ez nem csak rajtunk múlott. Itt van a specifikus románnyelv-oktatás, tehát, hogy a nemzetiségi osztályokban idegen nyelvként tanítsák az állam nyelvét, vagy a specifikus zeneoktatás. Ezeket egyszerűen elgáncsolták, mondván, hogy ezekhez új tanterveket, új tankönyvpályázatokat kell írni. A román tanügy annyira becementesedett, hogy nem akar menet közben változtatni. Sok időnek kellett eltelnie, most értünk csak oda, hogy az elemi tagozaton ezt a specifikus román tankönyvet használhatják, amire rá van írva, hogy a magyar iskolák számára készült. A kisebbségi oktatásban dolgozók számára továbbképző intézet létrehozását irányozta elő a törvény, de amikor nekifogtunk, hogy előkészítsük kormányhatározatot – akkor már egy másik kormány volt hatalmon –, előhozakodtak mindenféle jogi aggállyal, hogy nemcsak a magyaroknak, hanem a többi kisebbségnek is lehetőséget kell adni egy intézeten belül. Belementünk ebbe is, helyszínt is találtunk, de akkor kiderült, hogy nem elég egyértelmű a törvény… Hála istennek most eljutottunk odáig, hogy a szenátus épp a minap megszavazta a módosításokat, belefoglaltuk, hogy minden kisebbség élhet ezzel a lehetőséggel, s megkértem a kollégákat, akik ott maradtak az államtitkárságon, hogy minél előbb próbálják előkészíteni a kormányhatározatot. Mindez azt mutatja, hogy hiába a törvényes előírás, ha nincs politikai akarat… Emellett a kisebbségi iskolák vagy tagozatok kiemelt támogatása sem úgy valósult meg, ahogy szerettük volna. A törvénybe belefoglaltuk, hogy figyelembe kell venni, ha kisebbségi nyelven folyik az oktatás, földrajzi vagy nyelvi elszigeteltség veszélye áll fenn, és ilyen esetben nagyobb legyen az úgynevezett fejkvóta. A többi nemzetiség képviselője is mellettünk állt ebben a kérdésben, mégsem tudtuk átvinni, tehát csak nagyon kis összeggel kapnak többet azok az iskolák, ahol kisebbségi anyanyelvű oktatás folyik.
- Általános probléma az alacsony diáklétszám, de a magyarság szempontjából szórványnak számító vidékeken még súlyosabban érződik ez. Sok osztály vagy tagozat a minimális létszám alatti diákkal működik, amihez kellett persze az RMDSZ-es államtitkár közbenjárása, de meddig tartható ez a helyzet?
- Biztosítani kellene azokat a külön jogokat, amelyekkel ez az oktatási forma fenntartható. Vagy mondjuk ki, hogy nincs szükség kisebbségi oktatásra – sokszor jutottunk idáig a viták során, hogy azt mondtam, adják írásba, erre nincs szükség. Erre felháborodtak a román kollégák, hogy ilyet nem lehet leírni, mire visszakérdeztem, hogy „de azért gondolni szabad rá?”. A létszám alatti osztályok fenntartása egyre nehezebb, ezért az érdekvédelmi szervezet és a magyar pedagógusszövetség azt kérte két évvel ezelőtt, hogy minden megyében készítsék el az oktatási stratégiát. Úgy, ahogy elkészítették, alkalmazni senki nem alkalmazta, gondolván, hogy a tanügyminisztérium majd megoldja a helyzetet. Viszont mindinkább bebizonyosodik, hogy nemes dolog az, hogy minden helységben legyen magyar iskola vagy óvoda, még ha összevont osztályokkal is, de az eredmények azt igazolják, hogy ezek az iskolák nem olyan eredményeket produkálnak, mint amit a szülő elvár. Megváltozott világban élünk, nem hetvenes években, amikor igazgató voltam Iratos községben, és Kisiratoson működött egy összevont osztály az elemiben 53 diákkal, mert annyi ház volt a faluban. A községközpont hét kilométerre volt, Tornya még messzebb, nem volt járható út, tehát más hozzáállás és elvárás volt az iskolával szemben. Ma viszont mobilisak vagyunk, a szülő beülteti a gyereket az autóba és elviszi abba az iskolába, amelyet ő jónak lát. A pedagógusnak is meg kell felelnie a vele szemben támasztott elvárásoknak. Ezeket kellene szakemberekkel – tanárokkal, oktatáspolitikusokkal, statisztikusokkal és társadalomkutatókkal közösen – megvitatni, és megértetni a közösséggel, hogy van, ahol érdemes a magyar iskolát fenntartani, és van, ahol nem. Temesváron meghozták azt a döntést, hogy egy magyar iskolaközpontot alakítsanak ki, és a kerületi magyar tagozatokról lemondtak, s viszonylag jól megvannak. Arad a klasszikus formában maradt még: ahol magyarok élnek, legyen magyar iskola is, de látjuk, hogy így sem sikerül az elszivárgást, a lemorzsolódást megállítanunk. Nekem az a tervem – és ezt még most is fenntartom –, hogy adjuk meg a támogatást azoknak a kisiskoláknak, amelyek mellett működik egy konkurens román vagy más tannyelvű intézet, hogy pluszfoglalkozásokat vezessenek be. Ez a délutáni iskola lenne, amely itt-ott működik ugyan, de felejtsük el a törvény szerinti megoldást, hogy a szülő fizesse! Remélem, hogy tudunk erre támogatást szerezni, hivatalosítani, hogy a közoktatás része legyen a kisebbségi iskolákban vagy tagozatokon.
- Vissza lehet fordítani a magyar iskola felé azokat a szülőket, akik gyermekeiket román vagy más tannyelvű iskolába íratják?
- Sajnos a vegyes házasságban élő családokat mi teljesen elhanyagoltuk, vagy ha nem is, valamiért nem akartunk beleavatkozni a döntésükbe. Egy sokkal aktívabb politizálásra lenne szükség közösségi szinten, akkor talán vissza lehetne nyerni gyerekeket, de bizonyítanunk kell, hogy vagyunk olyan jók, mint a többiek. Az, hogy a mi pedagógusaink szívvel-lélekkel dolgoznak, ma már nem elég. Biztos így vagy, több az odafigyelés, főleg az óvodában és elemiben, mert a pedagógus általában ismeri a család és a közösség helyzetét, de ez ma már nem elég. A szülő azt nézi, hogy milyen pluszfoglalkozások vannak, hogyan halad a gyerek tanulmányi előmenetele, s úgy érzem, ebben lépéshátrányban vagyunk. Megboldogult Tokay György aradi parlamenti képviselő mondása jut eszembe: „nem elég jó politikusnak lenni, annak is kell látszani”. Így van a tanügyben is, a modern kor vívmányait kell követni. Nem pártolom ezt, de ha ez az általános elvárás, ennek kell eleget tenni. Nehéz szembenézni azzal, hogy folyamatosan gyengülnek az iskoláink, mert megsértjük az intézményt és a pedagógusainkat, de az országos felmérők eredményei nem csalnak. Előfordulhat, hogy nem jön ki a lépés egyszer-kétszer, de mindig?
- Gondolom, az oktatásszervezéstől és a közéleti szerepléstől nem vonul vissza.
Az biztos, hogy a Szabadság-szobor Egyesülettel tovább folytatjuk a tevékenységünket, és egyre inkább az ifjúságot célozzuk meg, mert hála istennek a szobor áll, azzal nincs most teendőnk, igaz, hogy a jelentőségét jobban a köztudatba kellene vinnünk, de ez egy másik dolog… Remélem, hogy sikerül bekapcsolódnom a helyi RMDSZ oktatási kérdésekkel foglalkozó munkájába. Sokáig kimaradtam ebből, de szívesen segítek.
- Mit kíván az utódjának, Kovács Irén Erzsébet új kisebbségi oktatásügyi államtitkárnak?
- Örvendek, hogy végre találtak olyasvalakit, aki elvállalta a felkérést. Sokat beszélgettem vele mialatt átadtam a hivatalomat, és felhívtam a figyelmét arra, hogy ez más, mint a tanfelügyelőség. Nagyon sok önfegyelemre lesz szüksége, mert a minisztériumban gyakran nem az történik, amit szeretne. Másrészt pedig értesse meg a főtanfelügyelőkkel, a helyetteseikkel, iskolaigazgatókkal, és mindenkivel, aki az oktatásban dolgozik, hogy a cél közös, próbáljanak egy sokkal aktívabb iskolapolitikát kialakítani, és megvalósítani azokat a lehetőségeket, amelyeket a törvény biztosít.
Király András 1947. február 3-án született Aradon. 1970-ben kezdte a történelemtanári pályát, tanított Szapáryligeten, Nagyiratoson, Szentpálon és Aradon. Szerepet játszott az aradi Csiky Gergely Főgimnázium önállósításában (2001), megyei RMDSZ-elnökként és aradi városi tanácsoként pedig a Szabadság-szobor 2004-es újraállításában. 2004 és 2008 között parlamenti képviselő, 2009-ben a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatója államtitkári kinevezéséig. Felesége, Klára nyugalmazott óvónő, lánya, Andrea ügyvéd. (Forrás: Romániai Magyar Ki Kicsoda)
Pataky Lehel Zsolt / maszol.ro

„Ha nem vagyunk figyelmesek, a magyar gyerekek el fognak veszni”
Temesvári szórványról, közösségi igényről, oktatásról Kocsik Zoltánnal
A januárban leégett kommandói iskola könyvtárának pótlására a Szabadság és a Kolozsvári Rádió magyar adása által kezdeményezett adománygyűjtés sikerét igazolja, hogy a kommandói könyvtár teljes feltöltése után a szórványba is jutott a könyvekből. A temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum könyvtárának polcaira már kerültek könyvek júniusban is, amikor a rádió munkatársai vittek el a nagyvárosi szórványba az összegyűlt kötetekből, ám a nagyvonalú adományoknak köszönhetően Kocsik Zoltán temesvári római katolikus pap a napokban egy újabb szállítmányért jött el Kolozsvárra, hogy még egy „kisbusznyi” kötettel bővüljön könyvtárjuk. Vele beszélgettünk a rakodás után.
– A könyvadomány, amely, ahogy néztem, szépirodalmi-, magyar nyelvhez kapcsolódó- és történelemkönyvekből áll, a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceumba, Temesvárra kerül. Az iskola könyvtárának bővítése régi cél, ezért szívesen fogadjuk el a kolozsvári közösség adományát – magyarázta Kocsik Zoltán, aki a tanintézmény történetét is elmesélte. – Idén ünnepeljük az iskola fennállásának 25. évfordulóját: 19 éven keresztül líceumként működött az intézmény, hat évvel ezelőtt nyitottuk meg az elemi iskola kapuit, öt évvel ezelőtt az óvodáét. Lassan, lentről építkezünk: néhány éven belül összeér az alsó tagozat a felsővel, óvodásaink itt fejezik majd be tanulmányaikat. Megközelítőleg 390 diákunk van, ez magába foglalja az óvodásokat, illetve az összes tanulót elsőtől tizenkettedik osztályig. Mi vagyunk az egytelen katolikus iskola az országban, amelyben két nyelven, magyarul és románul is folyik az oktatás. A magyar tagozat Arad és Temes megye fiataljait, míg a román Temes és Krassó-Szörény megye diákjait gyűjti össze. Igazából a román tagozat nem is román, vagy csak elenyésző mértékben, hiszen ez a tagozat gyűjti össze azokat a katolikus nemzeti kisebbségeket, amelyek a Bánságban élnek – így nálunk tanulnak bolgárok, csehek, szlovákok és horvátok. Ők román nyelven tanulnak, számukra a hétköznapi kommunikáció nyelve is a román, de mindegyik tanuló egy nemzeti kisebbséget képvisel.
– A nagyvárosi szórványnak más jellemzői vannak, mint a kisebb településeken. Mesélne egy kicsit a temesváriak helyzetéről?
– Többféle magyar él Temesváron: vannak a törzsgyökeres temesváriak, vagy azok, akik több generációra visszamenőleg Temesváron laknak, ám van egy olyan csoport is, amely a ’70-es, ’80-as, ’90-es években telepedett le, sokan például Székelyföldről költöztek ide. Emellett sok az egyetemista, akik Hargita és Kovászna megyéből érkeznek. Sajnos azt kell mondanom, hogy az itt tanuló, megközelítőleg 1000 magyar egyetemistának nincs közösségi igénye, elvesznek a városban. Igaz, többen úgy jönnek ide a tömbmagyar vidékről, hogy bepótolják a román nyelvtudási hiányosságaikat, így román barátokat szereznek maguknak. Ám vannak különböző ifjúsági tevékenységek, amelyeken ezek a magyar diákok részt vehetnek, vehetnének: ott van a Temesvári Keresztény Magyar Egyetemisták Közössége (TEKMEK), hasonlóképpen református ifjúsági csoport is létezik (IKE), a Temesvári Magyar Diákszervezet (TMD) vagy a TEMISZ. Ezek a szervezetek rengeteg lehetőséget teremtenek arra, hogy a magyar fiatal közösség találkozhasson. Ám a mai emberekből kiveszett a közösségi igény, Temesvár elveszette a ’70-es, ’80-as évekre jellemző pezsgő magyar egyetemista életet. Többen, már több alkalommal tanakodtunk, ötletünk azon, hogy mit tehetnénk ez ügyben, de úgy gondolom, ezt nem lehet megállítani. Temesvár nagyon sok mindent tud nyújtani, ugyanúgy, mint Kolozsvár, ugyanúgy a magyaroknak, mint a románoknak, így azok, akik eljönnek hozzánk, nem biztos, hogy a magyar arculatát szeretnék látni, megismerni a városnak.
– Mit tud tenni az egyház a „csapongó” magyarok közösségbe való bevonásáért?
– Ez egy nagyon érdekes dolog. Katolikus és református részről működnek az ifjúsági csoportok, ahova járnak embernek, vannak aktívabb tagok is. A világhálón jelen vagyunk, ez már alapkövetelmény, hirdetéseket készítünk, fent vagyunk a Facebookon. Ám elrángatni egy eseményre senkit sem lehet, csak meghívni. Nem csak ifjúsági hittanórára, beszélgetésre, hanem alkalomadtán a szórakozásra, bulizásra is van lehetőség. Gyakran szervez kirándulásokat a diákszövetség is, tehát lehetőség van a találkozásra, csak meg kell látni, „rá kell kattani”, ki kell próbálni. Egy külön csapat kellene, akik bentlakásról bentlakásra, diákotthonról diákotthonra járva felkeresné a magyar egyetemistákat… A közösségek azért nem működnek, nem csak nálunk, hanem Erdély- és Bánság-szerte, mert hiányzik a személyes megszólítás. Egy Facebook-hirdetés, szórólap lehet nem mond semmit. Ha engem így hívnának el valahova, lehet, én se mennék. De ha van egy kapcsolatember, egy személy, akihez kötődik, aki megszólította, akkor már másképp működhetne a közösség. Ez hiányzik, az emberi erőforrás, amely minden egyes személyt külön-külön felkeresne, személyesen megszólítana. Ez lenne talán az egyetlen megoldás, amellyel a közösségi igényt fel tudnánk támasztani.
– Ezek az „csapongó” magyarok megmaradnak magyarnak, még ha a közösségi életben nem is vesznek részt?
– Nagyon sok a vegyes házasság. Az iskola alsóbb tagozataiban, illetve az óvodában rengeteg vegyes házasságból származó gyerek tanul. Örülök annak, hogy a román fél nagyon sokszor nyitott: nyitott arra, hogy a gyereke két kultúrával, két önazonossággal nőjön fel, két anyanyelvet beszéljen. Így az, hogy egy gyerek magyar maradjon, sokszor a román fél jóindulatán múlik, illetve a magyar fél határozottságán. Minden emberi síkon áll, és ezért sokszor instabil.
– Jellemző az Temesvárra, hogy a diákok, akik román nyelven tanulnak, egy idő után visszatérnek, áttérnek a magyar nyelvű oktatásra?
– Igen. Van egy fakultatív nyelvkurzus programunk, amely jelenleg 16 olyan Temes megyei településen működik, ahol még van magyar kisebbség, akár katolikus, akár református. Az egyház, iskola és a fakultatív nyelvkurzus próbálja bennük megtartani az identitást. Nagyon sok helyen nincs már magyar iskola..
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi kérdés magyar szempontból
A Magyar Kisebbség nevű nemzetpolitikai szakfolyóirat 1995-ös újraindulásától kezdve egy-egy téma köré építi lapszámait. 1998-ban az első lapszám az erdélyi kérdéssel foglalkozott, a vitaindítót Molnár Gusztáv írta. Erre reflektált Borbély Imre alább olvasható, sok ponton ma is aktuális szövege.
A fontos az, hogy tudjuk, mi liberálisok és nem liberálisok: ameddig az erdélyi kérdés az ott élő népek önrendelkezési jogának érvényesítésével megnyugtatóan nem rendeződik, a magyar állam igen, de a magyar nemzet nem tekintheti és főként nem érezheti magát szuverénnek.
(Molnár Gusztáv: „Nemzeti liberalizmus”. Limes 1. évf. 1. szám)
A Magyar Kisebbség olvasói számára Erdély kérdése két okból is fontos lehet. Az egyik az univerzalista szempont. Érdekes végiggondolni, merre halad a világ és Európa. E szempontból Erdély sorsa, mint történelmileg kialakult kulturális és gazdasági entitásé ugyanannyira fontos, mint Padániáé, Skóciáé, Walesé vagy éppenséggel Korzikáé vagy Bretagne-é.
Molnár Gusztáv nagyívű tanulmánya (Az erdélyi kérdés. Magyar Kisebbség 1997/3–4) tetszetős módon helyezi el az erdélyi kérdést a római és bizánci kultúrkör feszültségterébe, és helyes következtetésekre jut, amikor a devolúciót jelöli meg az Erdély-kérdésre adott válaszként. A másik ok, amiért „az erdélyi kérdés” fontos lehet a Magyar Kisebbség olvasói számára, az a közvetlen érintettség, hiszen az olvasótábor jelentős hányada erdélyi és/vagy magyar. Az olvasóknak ez utóbbi minősége talán bír akkora súllyal, hogy érdemes e kérdéskomplexumot ebből a specifikusan etnikai nézőpontból is végiggondolni.
Erdély ősidőktől fogva lakott terület, melyet az utóbbi két évezredben sorra különböző kultúrájú népesség lakott, rövidebb-hosszabb ideig. Egyesek jelenléte a mai napig meghatározó, mások nem hagytak maguk után nyomot.
Valószínűleg a kelta vándorlásokat követő időszakban állandósult itt és a környező régiókban a trák jelenlét. Ezeknek a Dunától északra letelepült törzseit dákoknak nevezték. A dákokat Erdély területéről a római invázió és 160 éves uralom, valamint a rá következő harcos barbár hódítások nyomtalanul elseperték. A fegyverrel hódító és általuk tovaűzött törzsek mellett egy csendes szláv betelepedés is végbement, melynek emlékét számos földrajzi elnevezés mai napig őrzi.
A magyarok bejövetelét megelőzően Erdély avar, frank, majd bolgár fennhatóság alatt állt. A magyar hódítást követően létrejött egy, az egész Kárpát-medencét politikailag egyesítő apostoli királyság. A 12. században magyar királyok szászokat telepítettek Erdélybe. A tatárjárást követően, az elnéptelenedett királyságban, így Erdélyben is, az újabb germán telepítésekkel párhuzamban megjelenik a román etnosz is. A románok etnogenezise vitatott. Létrejöttük kulturális gyökereivel kapcsolatosan a kizárólag római és a kizárólag dák eredet között számtalan hipotézis van. Hasonló a helyzet az etnogenezis helyével kapcsolatosan is, amelyet egyesek a Dunától északra, mások a Dunától délre helyeznek, a kompromisszumos hipotézis szerint a Dunától délre és északra fekvő területek egyszerre is szóba jöhetnek. Az érvek elfogulatlan elemzése a roesleri tézisekhez közeli következtetésre vezetnek.[1] Ezek szerint a románság az i.e. 140-ben kezdődő, Thesszáliát és Macedóniát célzó több évszázadon át folytatott római betelepítések és a helyi lakosság latinizálódásának a terméke, amely magán hordozza a hosszas illír (mai albán) és szláv kohabitáció nyelvi jegyeit. A 12. században még a Dunától délre alakítottak a bolgárokkal együtt közös carátust, de lassú északra vándorlásuk a 13. században elérte Erdélyt.
A románság bevándorlása a következő évszázadokban folyamatos volt. E beszüremlés legfőképpen gazdasági motivációjú lehetett, a bevándorlók zömmel nincstelenekből állottak. Így az Erdélyben feldúsult románság csak nagyon gyér elittel rendelkezett, amely éppen kis számánál fogva, folyamatosan asszimilálódott a magyar vagy szász elithez. Ez a magyarázata annak, hogy nem létezett román elit, amely a később létrejött nemesi nemzetek uniójában részt vehetett volna. Le kell szögezni azt a tényt is, hogy a magyar, székely és szász elem nem pusztán a politikai elitet (nációt) adta, hanem döntően ők határozták meg az erdélyi civilizáció arculatát, mely ennél fogva szerves része maradt a nyugati (katolikus és protestáns) civilizációnak azután is, hogy a 18. és 19. században az ortodox románság az országban számbeli többséget ért el. A román nemzetmitológia alapját, a tényeken alapuló, imént vázolt történelmi úttal szemben, Románia mai területére vonatkoztatott, abszolút autochtónia és töretlen kontinuitás hite képezi.
A trianoni, majd párizsi békediktátumok Erdélyt és Magyarország keleti részeit az óromán királysághoz csatolta. 102 000 négyzetkilométernyi terület és csaknem kétmilliónyi magyar került a mondvacsinált történelmi jog ürügyén délromán fennhatóság alá. A békefeltételeket diktáló nagyhatalmak sok esetben figyelmen kívül hagytak saját fennen hirdetett elveik szempontjából felettébb releváns tényeket, például azt, hogy az erdélyi magyarság az önrendelkezési jog alapján 1918 decemberében a kolozsvári népgyűlésen kinyilvánította azon követelését, hogy Magyarországhoz csatoltassék. Figyelmen kívül maradt az etnikai proporcionalitás elve is.
A történelem kevés olyan szerencsés fordulatot ismer, mint amilyennel az elmaradott Ó-Romániából Nagy-Románia lett. A 80%-os analfabetizmussal, akkut korrupcióval és archaikus mezőgazdasággal küszködő balkáni országocska a területtel együtt nyugati civilizációt is nyert, olyan szász, magyar és (a 19. század második felében létrejött) erdélyi román teljesítmény-eliteket (Leistungseliten) és szakembergárdát, amelyek a világszínvonalat képviselték. A szinte hihetetlen méretű nem remélt szerencseélmény talán a mélyebb indoka annak, hogy a román politikai elitben az önfegyelmező viselkedésformák vékony rétege alatt a mai napig ott lappang az olykor hisztériába torkolló magyarellenesség. Racionális okát ennek kár is keresni, minden jel arra utal, hogy Lucian Boiának van igaza, aki a következőket írja a történelmi félelmekből fakadó s a történelmet átrajzolni igyekvő román nemzetideológiákról:
„Amennyiben nem az erő – amely mindig talál magyarázatot, beleértve a történelmieket –, hanem a jog hivatott arra, hogy döntsön, annyiban a múlt szerepének hátrálnia kell a jelen tényeivel és a választás szabad kinyilvánításával szemben. Erdélyben a román jogokat csak látszólag támasztják alá a dákok vagy a dáko-rómaiak. Viszont ténylegesen alátámasztja ezeket az a helyzet, hogy a lakosság döntő többsége román és akármikor, ha szükség lenne rá, a régió legtöbb lakosa határozottan kinyilvánítaná a Romániához való tartozás igényét. Ha Erdélyben megtörtént volna egy etnikai számaránycsere – egy olyan jelenség, amely a világ különböző részein megtörtént –, akkor a dolgok másképp állnának. Kinek lehet az az igénye, hogy több száz évvel ezelőtti határokhoz és etnikai arányokhoz térjünk vissza? Kosovo esete tanulságos: itt a szerb ősiség és kontinuitás ténye ma abba a sokkal meggyőzőbb érvbe ütközik, hogy itt egy hatalmas albán többség él. Ebből a szempontból Erdély kérdése le van tárgyalva. A magyar vagy román mitológiai gyakorlatok semmit sem változtatnak: Erdély kétségkívül román, mint ahogy megkérdőjelezhetetlen az is, hogy itt él egy magyar kisebbség, amelynek az őt illető specifikus jogait illik elismerni. Sem a kontinuitás, sem a bevándorlás nem változtathat egy fikarcnyit a probléma adatain!”[2]
Boia téziseit az igazság kedvéért azért annyiból árnyalni kell, hogy az Izrael felének megfelelő erdélyi és partiumi tömbmagyar területekre ugyanaz vonatkoztatható, mint Koszovóra. Le kell szögezni, hogy a román politikai teljesítmény- és szellemi elitek történelmi tudata, világképe (Weltanschaung) éppen azoktól a mítoszoktól van áthatva, amelyeket Boia leleplez. Az erdélyi kérdés megértéséhez éppen ezért a történelmi háttér, annak elferdült tudata a román társadalmon belül és ennek politikai-lélektani ismerete elengedhetetlenül fontos. Lucian Boia „Történelem és mítosz a román tudatban” című könyve eddig az egyedüli komoly, pártatlan, valóban tudományos munka, melynek célja a román történetírás demitizálása, nyugati alapokra helyezése. Míg Patapievici a román mitológiával itt-ott szembeszálló és azzal a szerelem-gyűlölet hangján polemizáló könyvét intenzív médiabotrány kísérte, addig Boiát agyonhallgatják.[16]
Boia felnőtt álláspontjához képest sajnos a Helsinki Bizottság bukaresti elnökének, Gabriel Andreescunak Molnár Gusztáv által idézett ajánlása az erdélyi magyarság számára nem nevezhető annak. Szerinte: „Ha az erdélyi magyarság az önrendelkezés és a különböző autonómiaformák fetisizálása helyett a versenyszellemre, a multikulturalitásra, a román–magyar határ mentén elhelyezkedő területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítésére helyezné a hangsúlyt, mozgásba lendíthetné Erdély egészének polgári öntudatát. Óriási fényűzés, megbocsáthatatlan mulasztás volna nem kihasználni e társadalmi mélyszerkezetben a régi Mitteleuropa civilizatórikus erejét még mindig őrző csodálatos tartomány előnyeit. Erdély ily módon modernizációs lokomotív-szerephez jutna.”
Ez sajnos felelősségáthárítás, melyet semmiféleképpen sem lehet felnőtt magatartásnak tekinteni. Milyen versenyszellemre helyezze a magyarság a hangsúlyt? (Netán a román–magyar versenyére?) A román–magyar határ mentén elhelyezkedő területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítését hogyan szorgalmazza a magyarság anélkül, hogy szecessziós iszonyt ébresszen a románságban? (például a szatmári magyar tömb esetében) és milyen eszközökkel? Amikor 7 évi posztkommunista és egyévi demokratikus román liberalizálás még a tömbmagyar területeken is (tehát ott, ahol a magyarok számaránya meghaladja a 75%-ot), a privatizált vagyon mindössze 15–18%-át juttatta magyar vállalkozók kezébe? Mit ért Andreescu multikulturalizmuson? Netán a magyar kultúra megőrzését, minthogy egyik hordozója a „régi Mitteleuropa civilizatórikus erejének”? Az RMDSZ egész autonómiaprogramjának nincs is más célja, sem értelme, mint éppen ez. Az autonómia az egyetlen megvalósítható, non-konfrontatív, toleráns, kompromisszumos, liberális és demokratikus, a modern integrálódó Európa paradigmájából egyenesen következtethető eszköze annak a kultúramegőrzésnek, melyből e multikulturalizmus felépülhet. Akkor miért helyezi Andreescu (s vele együtt Molnár Gusztáv) szembe az eszközt a céllal? Hogyan igényelhet az elnök a Helsinki Bizottság liberális pódiumáról egy egész közösség részéről altruizmust?! Altruizmust igényelni egyenértékű a másik eszközzé tételének szándékával, és ezért mélységesen antiliberális. A romániai politikai realitások vajon milyen magyar szerepet tesznek lehetővé a modernizációs erdélyi lokomotívon? A mozdonyvezetőét, a fűtőét, netán a fűtőanyagét?!
Nem világos, hogy Molnár Gusztáv ezt a „figyelmeztetést” miért tartja jól időzítettnek. Talán azért, hogy felhívja figyelmünket arra, hogy igenis lehetne szerepünk az erdélyi kérdés megoldásában? Ez esetben még kevésbé értelmezhető a vitaindító politológus azon megállapítása, hogy „Erdély kérdése nem magyar, hanem román kérdés.” Vajon hogyan és mennyire? Olyan mértékben, amint a többségi hatalomhoz viszonyítva nagyságrenddel kisebb Csecsenföld kérdése nem csecsenkérdés, hanem orosz, vagy amennyire Kosovo nem albán-, hanem szerbkérdés? E retorikus kérdésekre adott empirikus válasz a látszat ellenére is Molnár Gusztávnak ad igazat, hiszen Erdély kérdésében és azon belül az erdélyi magyarság kérdésében ‘89 előtt és után, az erdélyi politikai elit öngáncsoltsága és az anyaország beteg, autoimmun reflexei miatt mind a mai napig valóban csak a román nemzetstratégia érvényesült.
De a vitaindító tanulmány érvelése, felépítése és következtetései nem empirikusak, hanem elvi alapúak. Az egyik elvi premissza a Romániát átszelő kultúrhatár devolúciós ereje. Nehéz lenne elvileg vagy empirikusan ezt az erőt tagadni.
Románia északnyugati fele valóban hordozza mindazon kultúrértékeket, melyekről Andreescu vagy (az ugyancsak említett) Hurezeanu beszél. Max Weber (akit egyébként szemellenzős doktrinerek vagy kultúrvaksággal vert elrugaszkodottak éppen úgy támadnak, mint Huntingtont1) már a század elején meggyőző érvrendszerrel bizonyította, hogy a modern nyugati civilizáció előfeltétele, kovásza a protestáns etika létrejötte volt [3]. A protestáns és katolikus magyarok eleve nyugati mentalitásúak. Az erdélyi románság, habár manapság, a kommunista diktatúra erőszakos valláspolitikája következtében, zömében ortodox, valóban nyugatiasabb gondolkodású a regátinál; ez nemcsak a politikai opciókban testesül meg, hanem a munkamorálban is és olyan fontos „apróságokban”, mint az adott szó súlya, a pontosság vagy az igazmondás. A mentalitás eme építőkockái, ha nem is akkorák, mint a protestáns etikára jellemzőek, de ugyanolyan "formájúak" és ugyanúgy épülnek egymásra. Dél-Romániában más formájúak és mást eredményeznek [4, 5, 6]. Így hát a transzszilvanizmus nem pusztán a modernizáció, hanem a nyugatosítás hajtóerejévé válhat.2
Erdély pozitív szerepe viszont feltételekhez van kötve. Ahhoz, hogy a civilizációs mozdony elinduljon, először létre kell jönnie. Erdélynek el kell jutni az öndefiniálódáshoz és önrendelkezéshez. Ezt Molnár pontosan le is írja, de a megoldást – „mert Erdély román kérdés” – Romániától várja. Romániának nyújtja az alternatív jövőképet: devolúció, illetve föderáció – és akkor majd az Erdély-mozdony kihúzza az egész ország-szerelvényt a balkáni megfeneklettségéből és Nyugat felé vontatja. Vagy pedig a centralista etatizmus folytatódik, minek következtében az egész ország lecsúszik a Montenegrótól Kamcsatkáig húzódó válságövezetbe.
Nem világos Molnár Gusztáv elképzelése a devolúciós vagy föderatív modell „felajánlásáról”. Elsősorban ki az, aki a devolúció „felajánlását” megteheti? A román nép egésze? Hogyan? Plebiszcitum által? Ha félre is tennénk az ez irányú népszavazás kiírásának jogi (sőt alkotmányjogi) buktatóit – vajon eljuthatunk a kollektív bölcsesség ama fokára, hogy a horizontális transzfer (kizsákmányolás) dél- és keletromán haszonélvező tömegei a kényelmes forrásról önként lemondjanak, hogy majd a gazdaságilag önállósuló provinciák konkurenciaharcában kevesebbért többet kelljen dolgozniuk?
Ha Mancur Olson [7] fejtegetései a kollektív cselekvést illetően igazak (és annak látszanak), nem várható el, hogy a közvetlen önérdekkel szemben magasabb szintű, méghozzá hipotetikus jövőbeli haszon reményében a regáti többség "történelmileg helyesen" a devolúcióra szavazzon.
Sajnos nem tapasztalható az elsődlegesen érdekelt erdélyi románságon belül sem devolúciós tömegnyomás.
A gondolat itt-ott felbukkan, sokan helyeslik, de nem nyíltan. Vadim Tudort viszont mind többen követik, teljes nyíltsággal. Lehet, hogy a devolúciós paradigma csak egy unionista paroxizmus törvényszerű bukása után nyer majd kontúrt és tömegbázist Erdélyben.
De a tömegbázis magában nem elég. Curzio Malaparte [9] többek között az 1920-as varsói eseményeket elemezvén bizonyítja, hogy világos céllal és a megvalósítás koncepciójával felvértezett elit híján még az akut forradalmi helyzet (tehát a tömegek maximális tettrekészsége esetén) sem vezet politikai cselekedethez. 3
Erdély devolúciója tehát elsődlegesen az autochton, a decentralizációban és annak devolúciós hatalmi (államstrukturális) biztosításában érdekelt, érdekét felismerő, vállaló és önreflexióra képes elit akaratához van kötve. Sajnos e sorok írója az egyetlen erdélyi politikus, aki (parlamenti képviselőként) nyíltan síkra szállt Románia föderalizálása mellett. [11] A Parlament folyosóin folytatott magánbeszélgetések alkalmával nem egy erdélyi román képviselő jelezte egyetértését. Ezzel viszont ki is merült föderációtámogató potenciálja. Ennek a passzivitásnak nincs racionális magyarázata. Forrása a történelmileg kialakult, zsigerekben hordozott félelmekben, előítéletekben és ellenérzésekben keresendő, amelyeket a románságban az önazonosságához ragaszkodó erdélyi magyarság ébreszt.
Vilfredo Pareto [10] a történelmet kétféle politikai elit – oroszlánok és rókák – hatalmi körforgásával (cirkulációjával) magyarázza. Az oroszlánok a civilizáció értékrendjét hordozzák magukban (reziduumként), és annak megfelelően akarják a társadalmat és berendezkedéseít módosítani. Autoritásuk morális radikalizmusuknak köszönhető, és nem utolsósorban hajlamuknak az erőszak alkalmazására. Tevékenységük rendközpontú, tehát fellépnek a korrupció, spekuláció, csalás és anarchia (libertinizmus) ellen. A rókáknak nincsenek a közjóval kapcsolatos törekvéseik, igyekezetük a hatalom birtoklására és öncélú kihasználására korlátozódik. Hatalmukat éppen az oroszlánok által megvetett és üldözött módszerek bevetésére alapozzák (korrupció, libertinizmus, hedonizmus, spekuláció, csalás stb.).
Molnár is jelzi, hogy a Maniu-intermezzótól eltekintve, Nagy-Romániában a kezdetektől máig délromán érdekeltségű (és többnyire eredetű) politikai elit uralkodik. Ez az elit viszont, az első számú haszonélvezője az erős központosításnak, hiszen ez garantálja a „saját zsebre menő” újraelosztást. A kommunista hatalomgyakorlás (az ellentétes szlogenek dacára) mindenütt kontraszelekciós mechanizmusokat indított be. Ceaușescu Romániájában még inkább, mint máshol. 1989 után, Kelet-Németország és Csehország kivételével, az összes rendszerváltó országban a korábbi politikai elit átmentette hatalmát. Romániában eredményesebben, mint máshol. Ennek köszönhetően a romániai (román és magyar) politikai elitben túlsúlyba kerültek a rókák, és immáron ők diktálják az iramot. Egy olyan délromán Atatürk színrelépése, aki (a török szekularizáció kardcsapásához hasonló módon) átvágja a centralista, etatista érdekcsomót, az ország szubszidiáris, föderális alapokra helyezésével, egyelőre még várat magára.
Ha munkahipotézisként elfogadjuk Molnár Gusztáv vitaindítóban képviselt premisszáját, hogy Erdély kérdése román kérdés, akkor erre a kérdésre a következő válaszok lehetségesek:
– Erdély szecessziója
– Románia föderalizálása
– benne Erdély külön politikai entitás [11]
– Erdély feldarabolása más provinciák között
– Devolució – Erdély területére vonatkoztatott külön státus
– Egységes központosított nemzetállam
Erdély és a történelmi Magyarország egyéb Romániához csatolt területén viszont nagyszámú magyar nemzeti közösség él.4Így hát Erdély kérdése nem pusztán román kérdés – legfennebb a délromán uralkodó politikai elitet terhelő felelősség. De még e felelősség sem kizárólagos, hiszen a születő romániai demokrácia valós felelősséget ró az érintett magyar közösség politikai elitjére is (a magyarországi politikai elitnek pedig e felelősség jegyében való cselekvés egyenesen alkotmányos kötelessége).
Az Erdély körüli román–magyar disputára elvileg a következő megoldások kínálkoznak:
– a vitatott terület etnikumarányos felosztása (lakosságcserével stb.) a két ország között;
– a szecessziós megoldás (független Erdély létrejötte és a Partium visszacsatolása az anyaországhoz, ami a visszakerült területeken élő magyarság problémáját megoldaná, tehát magyar szempontból megoldást jelentene);
– a magyar nemzeti közösségek strukturális (szubszidiáris) beemelése a magyar „politikai nemzetbe”, határmódosítás nélkül (egy határokon átnyúló magyar „konföderáció” az integrált Európa paradigmáján belül);
– a magyar nemzeti közösség önkormányzatát szavatoló autonómiaformák életbeléptetése (ezen belül tömbmagyar területek devolúciós különstátusa);
– egész Erdély területére vonatkoztatott különstátus és azon belül a tömbmagyar területek önigazgatása (dél-tiroli modell);
– lassú elrománosítás, a valós megoldásokat lebegtető román politikum halogató taktikájával párhuzamban a tömbmagyar területek etnikai adottságainak mesterséges megváltoztatása és a szórvány lassú elcsángósítása (ez a megoldás van most folyamatban);
– az anyaországi magyarság fogyásával lépést tartó szervezett áttelepítés;
– a magyarok elűzése és/vagy kiirtása (az ethnic cleansing délszláv mintájára).
Ezen megoldások közül a szubszidiaritás elvén alapulók (föderáció, devolúció – a magyar közösség önkormányzatának életbeléptetésével) azok, amelyek mind magyar, mind román szempontból racionálisak és kielégítőek.5
Modernizációs szempontból (életszínvonal-növekedés) a devolúciós megoldás mind az erdélyi román, mind pedig a magyar közösség számára tagadhatatlan előnyt jelentene, hiszen az Andreescu által is jelzett kultúrértékek szabadon kibontakozhatnának és gazdasági szempontból gyümölcsözhetnének. Ennek áttételesen az óromán rész is haszonélvezője lehetne (mozdonyszerep).
Ó-Románia rövid távon a horizontális transzfer megszűntének gazdaságilag kellemetlen következményeit lenne kénytelen viselni. Közép- és hosszútávon viszont know-how átáramlás és a gazdasági kényszer hatására ott is erőteljesebbé válna a modernizáció. Következtetésképpen leszögezhető, hogy hosszútávon valamely szubszidiáris megoldás egész Románia számára előnyös: belpolitikailag gazdasági következményei folytán, külpolitikai szinten pedig az ország integrációs esélyeinek megnövelésével.
Az, hogy az erdélyi magyar kérdés megoldása a román devolúciós folyamat puszta körülménye marad-e vagy pedig egy, a magyarság számára kielégítő megoldás e devolúció feltételévé válik – már nem a román, hanem a magyar politikai elit akaratától függ.
A tranzíció éveiben meghozott döntések hosszú évtizedekre nézve meghatározóak lehetnek. A magyarság most olyan európai paradigmának megfelelő megoldást kell, hogy találjon specifikus problémájára, amely a határmódosítás kikerülésével a szubszidiaritás elvén nyugszik.
„Három és fél millió magyar, a Kárpát-medencében élő magyarság egynegyede nem integrálható sem a magyar nemzetállam, sem a környező nemzetállamok politikai rendszerébe”[12] – írja Molnár Gusztáv. Egyértelmű, hogy az ez irányú politikai cselekvés nem román, hanem magyar feladat. A nemzet sorsa iránt felelősséget érző bármilyen politikai irányzat követői számára is megszívlelendő Molnár Gusztáv nemzeti liberálisoknak szánt intelme: „Nemzeti liberális az, aki a magyar nemzet egészének, annak a bizonyos 15 milliónak a kérdésére akar liberális választ adni. Nemzeti liberális az, aki tudja, hogy a parlamentáris demokrácia intézményrendszerének megteremtése, valamint állami szuverenitásunk helyreállítása önmagában nem elegendő ahhoz, hogy nemzetünk életében a liberalizmus teljes és végleges győzelméről beszélhessünk. Ehhez ugyanis a teljes magyar nemzet önrendelkezési jogának maradéktalanul érvényesülnie kell.”[13]
„A nemzet […] nem lehet szabad emberek közössége, nem lehet civil társadalom, ha nem szuverén. Ez a szuverenitás nem ruházható át senkire és semmire. Ha egy állam betársul valamilyen konföderációba, vagy más államokkal együtt létrehoz egy konföderációt, a kölcsönösség és önkéntesség elve alapján lemondhat szuverenitása bizonyos ismérveiről. A nemzetre ez nem vonatkozik, a nemzet ezt semmilyen körülmények között nem teheti meg, éppen úgy, ahogy az emberi személy sem mondhat le feltétlenségéről és a civil társadalom sem a maga autonómiájáról. Ahogy a személy nem rendelhető alá semmilyen külső instanciának, és a társadalom sem a kormányzatnak, éppen úgy a nemzet sem rendelhető alá egy másik nemzetnek. Ez a nemzetek önrendelkezési jogának mélyebb – liberális – értelme.”[14]
„A liberális értelemben, tehát szabad emberek közösségeként felfogott magyar nemzet szempontjából másodlagos kérdés, hogy a nemzettestet alkotó egyes részek milyen államkeretben élnek önrendelkezési jogukkal, de életbevágó, hogy élhessenek vele, hogy az egyes nemzetrészek ne legyenek kiszolgáltatva más nemzeteknek.” [15]
Molnár Gusztávnak e régebbi okfejtéseivel maradéktalanul egyetérthetünk. Meggyőzően bizonyítják, hogy az itt élő magyarság ragaszkodása önazonosságához, valamint ősi szülőföldjéhez Erdély kérdését kiemeli az egyéb román kérdések közül és nemzetközivé teszi azt.
Az integrálódó Európa paradigmájának megfelelő választ e kérdés csak a szubszidiaritás elvének alkalmazásával nyerhet, de nem pusztán territoriális vonatkozásban, hanem etnikaiban is.
Könyvészet
[1] Robert Roesler: Romanische Studien, Untersuchungen zur elteren Geschichte Romaniens. Verlag von Duncker & Humbolt Leipzig 1871.
[2] Lucian Boia: Istorie si mit în constiinta româneascã. Humanitas, Bucuresti 1997.
[3] Max Weber: Etica protestantã si spiritul capitalismului. Humanitas, Bucuresti 1993.
[4] Borbély Imre: Merre vigyük végzetünk? Az RMDSZ II. Kongresszusán (1991. május) szétosztott anyag, megjelent a Hitel 1991/13, 14-es számában.
[5] Gelu Pãteanu: Amit Romániáról tudni kell. Világszövetség I/1–2, 1992. aug. 15.
[6] Kozma Szilárd: Kultúrzóna. Beszélgetés Borbély Imrével, az RMDSZ elnökségi tagjával, Hitel 1992/8.
[7] Mancur Olson: A kollektív cselekvés logikája. Osiris, Budapest 1997.
[8] Fernand Braudel: Gramatica civilizatiilor. Meridiane, Bucuresti 1994.
[9] Curzio Malaparte: Tehnica loviturii de stat. Nemira, Bucuresti 1996.
[10] Vilfredo Pareto: Traité de sociologie generale. 1933.
[11] Horia Alexandrescu: Scopul final al minorității maghiare din România este dobândirea statului de natiune-partener – în viziunea radicalului Borbély Imre, candidat la presedentia Uniunii. Cronica românã 1995. május 12.
Az interjú föderációs vonatkozású része:
– Ebben az értelemben támogatta ön Románia föderalizálásának ötletét Bruxelles-ben?
– Én elválasztanám a föderalizálás ötletét a társnemzetétől, mivel Romániában a magyar diaszpóra nagy területeken él. Csak Székelyföldön és Biharban élnek tömbben. Egy etnikai alapú föderáció csak ez utóbbiakat érintené. Én nem hiszem, hogy a föderalizáció egyik módozata lenne az etnikai problémák megközelítésének.
– És mégis beszélt a föderalizációról; milyen értelemben?
– Olyan értelemben, hogy én azt hiszem, hogy a föderalizáció megoldás lehetne a romániai románoknak. Különben az a véleményem, hogy mindannyiunknak jobb lenne a román országok föderizációjában élni.
– Miért ?
– Bebizonyosodott, hogy a szubszidiaritás elve nagyon jó hatással van.
– Hol?
- Mindenhol. Ez azt jelenti, hogy a megoldásokat azon a szinten kell megtalálni, ahol a probléma megjelenik. A gyakorlat bebizonyította, hogy a problémák megjelenhetnek helyi szinten, gazdasági, földrajzi, történelmi régiókban, a mentalitások szintjén és országos szinten. A föderáció, úgy, ahogyan az Ausztriában, Németországban létezik, és ahogyan Spanyolországban körvonalazódik, pontosan megfelel ezeknek a szinteknek. Én azt hiszem, hogy a bánsági jelleg például nagyon jól kialakult a történelem folyamatában, eljutva az autochton mentalitás szintjére. Ugyanez a helyzet a munténiaiakkal, olténiaiakkal, moldovaiakkal is. Egyidejűleg ezek a régiók gazdasági entitások is. És a problémákat, amelyekkel szembesülnek, meg lehetne oldani helyi szinten. Egy ilyen felosztásnak feszültségoldó hatása lenne, továbbá felszabadítana bizonyos helyi energiákat, amelyek máskülönben nem érvényesülhetnek, mivel szisztematikusan vannak elhelyezve. Mindezek mellett a régiók fejlesztése a helyi sajátosságok jegyében történne.
– És, hogyan látja ön ennek a tervnek a megvalósulását?
– Romániában én a népművészetből indulnék ki e régiók körvonalazásában.
– Tehát térjünk vissza Munténiához, Moldovához…
– …Olténia, Bánság, Crisana, Belső-Erdély, Bukovina. Ha a zene a lélek tükre, akkor a helyi népművészet, amely nagyon jól elhatárolódik, egy nagyon jó vezető volna. Ez támogatná a helyiek politikai preferenciáit is. A bánsági parlament teljesen más struktúrájú lehetne, mint mondjuk a moldovai.
– Azaz minden vidék a saját parlamentjével!
– Igen, úgy, mint Németországban vagy Ausztriában. Ezeknek a parlamenteknek nem kell méretben megegyezniük a bukarestivel.
– De Németországban létezik a Bundestag is.
– Természetesen, itt is létezne egy kapcsolat. Én azonban szigorúan csak a helyi törvényhozásra és végrehajtásra gondoltam, amely csak helyi problémákkal foglalkozna.
– Igen, de kinek tartoznának ezek elszámolni?
– A helységek a régiónak vagy a tartománynak számolnának el. Például Lugos Temesvárnak számolna el, és Temesvár Bukarestnek. A szövetségi törvényeket Bukarestben hoznák. A tanügyről, honvédelemről, egészségügyről stb. van szó, amelyek általános jelleggel bírnak. A gazdasági jellegű problémákkal viszont az úgynevezett landok foglalkoznának, ahol az adókat is be lehetne szedni, melyeknek 1/3-a az illető landnál maradna, egy-egy jutna a helységeknek és a szövetségnek.
– És ha a régiót külső támadás éri, akkor ki biztosítja a védelmét?
– Hadsereg csak egy van, mint ahogy csak egy szövetségi rendőrség és egy szövetségi polgárőrség van.
– Tehát ön azt állítja, hogy ha egy vállalat sztrájkba lépne, az már nem a központban reklamálna, hanem helyi szinten.
– Igen.
– És milyen hatalmuk legyen a helyi vezetőknek? Vannak régiók és régiók?
– Leszűkítve a problémákat egy történelmileg és gazdaságilag egységes régióra könnyebben lehet megoldásokat találni. Látja, létezik két szemléletmód: liberális és egalitarista szocialista. Egyes régiók választhatnák az utóbbit anélkül, hogy ezzel más régiók fejlődését gátolnák.
– Mi történne a moldvai csángókkal? Mit csinálnának ők, mint kisebbség?
– Azt csinálnának, amit akarnak. Alávetnék magukat a helyi hatalomnak.
– Mint az erdélyi románok, nem? Már azokra a vidékekre gondolok, ahol kisebbségben vannak.
– Ott spontán módon területi autonómiák jönnének létre Erdély belsejében. Ez az én feltételezésem. A Mócok országa pl. egy egészében román entitás a maga jellegzetességeivel. Ugyanígy a Tara Momarlanilor és a Fogaras. Én azt hiszem, hogy ezen az úton logikusan eljuthatunk a múlt újraelevenítéséhez.
[12] Molnár Gusztáv: Miért kell a konfederáció? Limes 1992/7–8. 57.
[13] Molnár Gusztáv: Az igen és nem határán – a liberalizmus esélyei Közép-Európában és környékén. Limes 1991/nov.–dec. 3.
[14] Molnár Gusztáv: Nemzeti liberalizmus., Limes 1991/okt. 20.
[15] Uo. 22.
[16] H.R. Patapievici: Cine suntem. = Politice. Humanitas, Buc. 1996.
—————————————
1 Samuel P. Huntington az Eatoni Egyetem Kormányzástudományi Karának professzora és a Harvard Egyetem John M. Olin Stratégiai Kutatási Intézetének igazgatója, az ominózus „Clash of civilizations?” című tanulmányát az általa vezetett intézet „A változó biztonsági környezet és az amerikai nemzeti érdek” elnevezésű projektje keretében dolgozta ki, és a Foreign Affairs 1993 nyarán megjelent számában publikálta. A tanulmány születési körülményei már jelzik, hogy célja a valóság megközelítése, nem pedig a rózsaszínű univerzalista-liberális mainstream-konformitás támogatása volt.
2 Au faux de mieu átveszem a vitaindító terminológiáját, habár tulajdonképpen a nyugati civilizáció két síkjáról, az anyagiról („modernitás”) és szellemiről („nyugatosodás”) van szó Fernand Braudel jól megalapozott civilizációfelfogásában [8].
3 A politikai elit nélkülözhetetlenségére már korábban Vilfredo Pareto [10] is rámutatott.
4 Az 1991-es népszámlálás szerint 1,67 millió – ez a szám viszont, ha a történelmi helyzet úgy alakul, hogy egzisztenciális előnyt jelent magyarnak lenni, nagy valószínűséggel drasztikusan növekedne. Példa erre a lengyelországi és oroszországi németek számának a természetes szaporulatot nagyságrendekkel meghaladó gyarapodási üteme, amióta megnyílt számukra a németországi letelepedés lehetősége.
5 Magyar értékkonzervatív (önazonosság-őrző) szempontból a devolúciós megoldás csak az etnikai önkormányzat kíséretében nyújt hasznot, hiszen egy föderációban a liberális demokrácia és jogállamiság keretein belül is lehet "eredményesen" nemzeti asszimilációs politikát folytatni. Ez ellen csak strukturális és szubszidiáris (szuverenitástranszferrel járó) megoldások nyújtanak megnyugtató garanciát.
Megjelent a Magyar Kisebbség 1998/1-es számában. borbelyimre.blogspot.hu

Polgármesteri jubileum
Kolozsvár jelenlegi polgármestere, Emil Boc, ide s tova egy évtizedet töltött el a kincses város elöljárói tisztségében, ezért érdemes bár vázlatosan, a teljesség igénye nélkül kiértékelni ezt a pályafutást.
Csak emlékeztetőül: 2004-ben, a szövevényes politikai világ ismeretlenjeként, irigylésre cseppet sem méltó helyzetet örökölt a tizenkét évig tartó Funar-horrorérából. 2008-ban kormányfővé lépett elő, de 2009-ig megtartotta polgármesteri tisztségét is (sűrű ingázásairól Kolozsvár és Bukarest között viccek tucatja született), majd 2012-től napjainkig ismét ő vezette a helyi önkormányzat végrehajtói hatalmát.
Elöljárói színre lépése után hamar meglátszott rajta, hogy mócvidéki gyerekből vált jogásszá: nyilvánosság előtt bizonyította, hogy jól áll kezében a hagyományos kasza, de ami ennél fontosabb, nem idegen tőle a gazdálkodói szellem sem, és élvezi „művelni” a közigazgatást. Politikusi kvalitásai szintén hamar napvilágra kerültek: nyitott a Nyugat felé, amire egymást taposva kezdtek el érkezni hozzánk a befektetők, ügyesen forgolódott a népszerűséget szülő rendezvényeken, elődjével ellentétben nyilvános helyeken ő már tudott viselkedni és „demokratikus csomagolásban” nyilatkozni, feltétlen kiszolgálója volt bukaresti mentorának, Traian Băsescunak. Mindent összevetve: ebben az időszakban enyhült a nyomás a helybeli magyarságon. (Funarhoz viszonyítva mindenképpen…)
Időközben EU-taggá vált az ország, beindultak az uniós támogatások, aminek hozománya – többek között – a négy ipari park, bevásárlóközpontok, terelőutak építése, a belváros átrendezése, az, hogy hazai viszonylatban IT-nagyhatalom lettünk, újabban pedig Kolozsvár kivívta magának a Románia legvonzóbb, legélhetőbb városának kijáró jelzőt.
A 2015-ben betöltött Európa Ifjúsági Fővárosa elismerést Boc dobbantásnak szánta, egyfajta ajánlólevélnek az Európai Kulturális Főváros cím elnyeréséhez, amiben azonban Temesvár, feltehetően nem alaptalanul, lekörözött bennünket. Ez a polgármesteri kudarcok egyik legfájóbbja, a fiaskók között azonban még találni néhány emlékezeteset. Kardoskodott a Filharmónia épületének a Kaszinó romjain való felépítéséért, ami a Sétatér felszámolását vonta volna maga után, és amit lakossági tiltakozásra vont vissza. Hasonló sorsra jutott a Kis-Szamos-parti járdafelszámolás terve az Erzsébet hídtól felfelé az úttest szélesítése érdekében, ez a többszöri tiltakozó tüntetések miatt dőlt szerencsére dugába. Évekig tartott a háromnyelvű városnévtáblák körüli peres szappanopera, amelyben a polgármester a főakadály szerepét játszotta, és amelyben végül engednie kellett a bírósági döntésnek. De – menteni a menthető látszatot – nem mulasztotta el külön táblán kitenni a római gyökerekre utal(tat)ó feliratot. Ettől függetlenül továbbra is rémálom Kolozsvár utcáin parkolóhelyet találni, csúcsidőben autózni, és még sorolhatnánk.
Boc Emil politikai kottájából nemrég egy új hang jött elő. Több nyilvános rendezvényen is vehemensen kritizálta a brüsszeli vezetőket, azt, hogy nem törődnek az uniós polgárok igényeivel, érdekeivel, kettős mércét alkalmaznak, és olyan lehetetlen döntéseket hoznak, amelynek semmi közük a valós világhoz. Szó szerint: „Tíz éve két külön világban élünk, mi és az EU vezetői”. Vonatkozik ez a gazdaságra, a biztonságra, a szociális kérdésekre, a környezetvédelemre, kisebbségvédelemre, lásd a Minority SafePack kezdeti kudarcára, mindenre, amitől Európa jövője függ. És teszi ezt nem EU-szkeptikus, hanem EU-t féltő meggyőződéssel, hirdetve, hogy rendet kell végre teremteni az unió székhelyének háza táján. Eddig ismeretlen hangvételről van szó Romániában, ott, ahol a politikumban egyáltalán nem szokás nevén nevezni a gyereket. Kérdés, hogy lesznek-e, és ha igen, milyen mértékben követői.
A kolozsvári polgármester eddigi fordulatos tíz éve bővelkedett mindkét előjelű eseményekben. A folytatást meglátjuk. Csak remélni tudjuk, hogy a Ţene-ügy nem árnyékolja végleg be polgármesteri regnálását, az ugyanis észbontó, ahogy a vasgárdista szimpatizánsként megnyilvánuló alkalmazottjának az előléptetését támogatta. Reméljük, nem Funar-epigonként fogják a kolozsváriak emlegetni az egykor szépreményű Emil Boc-ot.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Időigényes folyamat a magyar pedagógus-továbbképző központ létrehozása
Noha a tanügyi törvény 2011 óta garantálja, csak most nyílt lehetőség a magyar nyelvű erdélyi pedagógus-továbbképző központ létrehozására, az illetékesek szerint pedig a tényleges munka elkezdéséig még éveket kell várni.
Legalább két évet kell még várni arra, hogy létrejöjjön a kifejezetten a magyar oktatóknak szánt erdélyi pedagógus-továbbképző központ. Bár tisztázták az intézmény jogi hátterét, és a szükséges anyagi források is rendelkezésre állnak, az érintett felek hosszas egyeztetéseknek néznek elébe, továbbá a gyakorlati tennivalókat is tisztázni kell, például, hogy melyik város adjon otthont a központnak.
Cseke Attila, a létesítmény létrehozását kezdeményező RMDSZ szenátusi frakcióvezetője a Krónikának arról számolt be: már két-három éve elindították a folyamatot, de akadtak buktatók. Az oktatási minisztérium költségvetésében két éve létezik keret a központ megalapítására és működtetésére, a következő lépés pedig a jogi háttér tisztázása volt, ami június végén végre megoldódott, miután a szenátus döntéshozó kamaraként elfogadta a szövetség vonatkozó törvénymódosító javaslatát.
Cseke Attila rámutatott: amint Klaus Johannis államfő kihirdeti, a jogszabály hatályba lép, akkor mehetnek tovább – a következő lépésben egy kormányhatározatra van szükség a továbbképző központ tényleges megalakulásához. A frakcióvezető hangsúlyozta: a gyakorlati tényezőkről természetesen egyeztetni fognak a pedagógusokkal, becslése szerint pedig még legalább két évet kell várni arra, hogy a tevékenység beinduljon. Jelenleg nem biztosított az anyanyelvi képzés
Cseke lapunknak kifejtette: az intézmény azért is fontos, mert a hazai közoktatási rendszer különböző továbbképző tanfolyamokat ír elő a pedagógusok számára, jelenleg azonban nincs mód arra, hogy ezeket egy helyen, szervezetten, anyanyelvükön végezzék el. Helyszínként egyelőre Nagyvárad jött szóba, kiszemeltek egy önkormányzati tulajdonban levő ingatlant, amelyet azonban még át kell alakítani, illetve fel kell újítani. „Lépésről lépésre haladunk előre. Most elfogadtuk a törvénymódosítást, ha az érvénybe lép, akkor a központ megalakításáról szóló kormányhatározatra összpontosítunk” – összegzett a nagyváradi szenátor.
A humánerőforrás-fejlesztő központ megalakítására régóta vár az erdélyi magyar pedagógustársadalom, így annak létrehozása óriási előrelépést jelentene – vélekedett Burus-Siklódi Botond. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) elnöke a Krónikának úgy nyilatkozott: a központ egyike lenne a létfontosságú, a magyar nyelvű oktatást támogató háttérintézményeknek, amelyek létjogosultságát a 2011-es tanügyi törvény ugyan garantálja, de mindeddig nem sok valósult meg ezekből a gyakorlatban.
„Szakmailag is, de üzenetében is fontos, hogy a magyar nyelvű közoktatást és a pedagógusokat szolgáló saját továbbképző központunk legyen. Nem általános, más kisebbségeket is integráló intézményre, hanem a magyar kisebbség saját, önálló intézményére van szükség. Ez a tanügyi törvény alapján is jár nekünk, és nem a többi kisebbség ellenében kinyilvánított elvárásunk” – szögezte le az RMPSZ elnöke.
„Ideje, hogy a román állam is hozzátegye a részét”
Burus-Siklódi Botond emlékeztetett: az RMPSZ a kilencvenes évek eleje óta szervez továbbképző programokat a tanítók és tanárok számára, idén ünnepli például fennállásának 25 éves évfordulóját a Bolyai Nyári Akadémia.
Eddig viszont nagyrészt a magyar kormány támogatásából gazdálkodtak, Burus-Siklódi szerint pedig „ideje, hogy a román állam is hozzátegye ehhez a minket megillető, a szakmai munkát és előrehaladást segítő részét a különböző intézmények létrehozásához és működtetéséhez. A tanügyi szakember hangsúlyozta: a központ beindítása előtt egyeztetni kell a szakma képviselőivel, a pedagógusokkal, a képzésben és továbbképzésben érdekelt egyetemi, főiskolai oktatókkal, az egyetemeink keretében működő pedagógiai intézetek illetékeseivel.
Az RMPSZ elnöke ugyanakkor nem sietné el a helyszínválasztást: úgy vélte, a központnak és fiókintézményeinek otthont adó települések kijelölésénél figyelembe kell venni, számszerűen hogyan oszlanak el az egyes régiókban a romániai magyar nyelvű oktatásban tevékenykedő pedagógusok, illetve nem szabad megfeledkezni a szolgáltatásokhoz való hozzáférés esélyegyenlőségének biztosításáról.
A romániai magyar tanítók és tanárok egyébként közel 160 ezer gyermek oktatásáért felelnek.
Közel két évtizede működik a német nyelvű központ A kifejezetten egy kisebbség számára létrehozott pedagógus-továbbképző központ nem új keletű Romániában, a román és a német állam közötti egyezmény részeként ugyanis közel két évtizede, 1999 óta működik ilyen jellegű német nyelvű intézmény.
A medgyesi székhelyű központ számos térségben, többek között Csíkszeredában, Brassóban, Nagyszebenben, Szatmárnémetiben, Temesváron és Resicabányán működtet fiókintézményeket. Hat alkalmazottat foglalkoztatnak, külön szakember felel az óvodai, az elemi, az általános és a középiskolai németnyelv-oktatásért. A központ honlapján elérhető információk szerint nemcsak az oktatási minisztériummal, illetve az ennek alárendelt intézményekkel, hanem németországi intézetekkel is együttműködnek.
Bíró Blanka / Kónika (Kolozsvár)

Szakolczay Lajos: A szenvedés apoteózisa
Gazda József új könyve: A Golgota útján
A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról.
Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?”
Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.”
Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza.
A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.)
„Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.)
„1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?)
„Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok)
Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is.
Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)!
„Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...”
Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van.
Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek.
Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Művelődés – 2017. júliusi lapszám
„Hosszan sorolhatnék még érveket, hogy miért gondolom úgy, nincs veszve semmi, miért gondolom úgy, hogy igenis többet olvasnak az emberek, mint régen. Sokat bővült a kínálat a (magyar) könyvkiadók is fejlődtek, éppen azért, mert a csúcstechnológiával – televízió, 3D-s mozi, számítógép, stb – kell felvenniük a versenyt; tehát szebbnél szebb könyvek látnak napvilágot. „ – írja A könyv marad című vezércikkében Dimény-Haszman Árpád költő, szerkesztő, az idén immár ötödik alkalommal megrendezésre került, csernátoni kézműves és olvasótábor egyik szervezője.
A Közösség rovatban Dáné Tibor Kálmán idézi fel, hogy a rendszerváltás utáni másfél évtizedben hogyan indult be Erdélyben, sok szempontból Balázs Ferenc nyomdokain, a népfőiskola mozgalom. Az írás az Unitárius Egyház által szervezett Balázs Ferenc Emlékkonferencián 2017 május 26-án elhangzott előadás szerkesztett szövegváltozata.
Az Enciklopédia rovatban Szekernyés János, Temesváron élő bánsági újságíró, helytörténész idézi Bartók Béla nagyszentmiklósi éveit, a nagy magyar zeneszerző életének ehhez a bánsági településhez kötődő mozzanatait.
Az Emlék-lapok rovatban Süli Attila budapesti hadtörténész, korabeli dokumentumokra támaszkodva, idézi a Köpecen született Móricz Sándor ezredes 1848-49-es forradalomban és szabadságharcba vállalt szerepét.
A Galéria rovatban Suba László Tordán élő képzőművész ír az erdélyi szobrászatról és mutat be néhány jeles hazai képzőművészt.
A Könyvesház rovatban Balla Sándor ír Lapohos András: Pro Natura Park Ördöngösfüzesen című, a kolozsvári Grafikolor Kiadónál idén megjelent, kötetéről. A Tudomány rovatban a Marosvásárhelyen élő Jakab Sámuel geológus, egyetemi tanár, földrajzi szakíró emlékezik a 135 évvel ezelőtt született Balogh Ernőre, aki meghatározó személyisége volt az erdélyi magyar természettudományi életnek.
A Szabadidő rovatot Farkas György egyetemi oktató jegyzi, A közel-vagy makrofotózás izgalmai és fortélyai címmel, melyben hasznos tanácsokkal látja el mindazokat, akik hobbiból, kedvteleséből, vagy éppen szakmájuk révén foglalkoznak, főleg a természet világának, „közelebbi” megismerésével.
A Híradó rovatban a lap újra közli a brassói Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület a XXIV Bartalis János versmondó és énekelt vers vetélkedő versenyfelhívását. Erdély.ma

Orosz Endre, a „papa”: apahidai tanító, régész, etnográfus
Nyelveket tanult, népeket kutatott, kelta sírmezőt talált
Orosz Endre – tanító, régész, helytörténész a 19. század végén, a 20. század első felében élt és szenvedéllyel munkálkodott. Az iskolai vakációkat régészeti és néprajzi kutatásokkal töltötte, autodidakta módon nyelveket tanult, antropológiai-etnográfiai megfigyeléseket is végzett például a sátoros cigányok körében. Több tucatnyi ládára rúgó felbecsülhetetlen értékű gyűjteményéből több szekérnyi jutott a Mátyás király szülőházában alapított EKE-féle néprajzi múzeumnak, később a kolozsvári Néprajzi Múzeumnak, másik része – az első világháborúban még a földbe is elrejtett apahidai kelta leletek – hányatott sorsot élt meg, amikor a kolozsvári városi tanács 13 év után letett annak feldolgozásáról, és az 1970-es években hiányosan visszaadta a családnak. Orosz Endre unokáinak – dr. Flora Orosz Katalin és Maier Orosz Judit – sikerült megőrizniük a több ládányi gyűjteményt, majd 2015-ben a Maros Megyei Múzeumnak adományozták.
Marosvásárhelyen néhány hete állandó kiállítás nyílt Orosz Endre hagyatékából, amelyet dr. Berecki Sándor régész rendszerezett, katalógusban dokumentált (Horti Emese, Kacsó Károly és Nyulas Dorottya segítségével). Orosz Endre apja korai halála után öt gyermeket nevelő özvegy édesanyja támasza lett. Későbbi élete során soha nem vetette fel a pénz, de annál több kötelezettsége volt, mégis csodálatraméltó szenvedélyességgel vetette bele magát a föld rejtett titkainak kutatásába, amihez feleségében bámulatos segítőtársra lelt. Orosz Endrére az alábbiakban unokája, Orosz Judit emlékezik.
Nagyapánk 1871. július 4-én született Kolozsváron, hat testvér közül elsőként. 1875-ig a Széchenyi tér 20. szám alatti Berde-házban laktak, ezután Szamosújvárra költöztek, ahol dédnagyapánk állást kapott. Nagyapánk, Orosz Endre itt végezte alap- és középfokú tanulmányait a Szamosújvári Örmény-Katolikus Fiúiskolában, majd 1888-tól a kolozsvári Magyar Királyi Állami Tanítóképzőben, ahova gyalog ment Szamosújvárról (!) személyesen egyeztetni az intézet igazgatójával, hogy felvegyék.
Mentorok: a tanár és a bujdosó őrnagy
Kutató szenvedélyének felkeltésében két személy játszott döntő szerepet: dr. Mártonfi Lajos, szamosújvári természetrajztanára és Orstein József nyugalmazott őrnagy. Mártonfi Lajos 1888 júniusában a teljes létszámú osztályt elvitte egy tanulmányi kirándulásra Torockó, Torda és Tordatúr környékére, ahol nagyapánk első ízben találkozott a szorosok őskorban is lakott barlangjaival, ahol később számos kutatást végzett. Orstein József nevéhez kötődik a szamosújvári római segédcsapattábor (Castellum) korát meghazudtoló pontosságú kutatása. Nagyapánknak tulajdonképpen mintaképe volt Orstein, akinek élete regénybe illő. 1829-ben született a felső-sziléziai Raciborzban (ma lengyel terület), Simon Pappenheim néven. Amikor 1849-ben az orosz hadsereg átvonult városán a magyar szabadságharcot leverni, ő Pestre ment a lelkes lengyel fiatalokkal, és beállt a magyar hadseregbe, majd honvédtüzérként Erdélybe került. A szabadságharc leverése után, hogy elrejtse valódi származását és elkerülje a haditörvényszéket, nevét Orstein Józsefre változtatta és budapesti lakhelyet vallott. Ezáltal észrevétlenül a császári hadseregben maradhatott, ahol egészen az őrnagyi rangig jutott el. 1881-ben nyugdíjazták és Szamosújvárra költözött, családja amúgy sem lévén, már kimondottan csak régészeti jellegű kutatásainak élt (főképp a város római múltja érdekelte).
Közte és nagyapánk között olyan mester-tanítványféle kapcsolat alakult ki, melyet mi sem mutat jobban, minthogy 1912 januárjában halálos ágyán egyedül Orosz Endrének vallotta be igazi identitását és kérte, hogy értesítse családját, akik évtizedekig nem tudtak róla. Nem sokkal később nagyapánk felvette a kapcsolatot a Berlinben élő Pappenheim hozzátartozókkal és értesítette őket rokonuk haláláról. Örökös híján szerény vagyonát nagyapánkra hagyta, aki őt mindvégig példaképének tartotta és azt vallotta, hogy az őrnagy meghatározó jelenség volt életében. Nekrológot írt róla az Erdély folyóiratban és a Szamosújvári Hírlapban.
A tanítóképző elvégzése után 1892-ben a Torontál vármegyei Nagykőcsére kerül nevelőnek, Alsó-Lukaveczi Mixich Ottó földbirtokos három fia mellé. Itt is folytat terepkutatásokat és felfedezi Kőcsétől délkeletre a Kurjácska Gréda őstelepet, amelynek eredményeiről 1896-ban az Erdélyi Múzeum kiadványának különnyomatában megjelent tanulmányában számolt be.
1891-től az EME Orvosi és Természettudományi szakosztályának tagja, ahova dr. Koch Antal geológus ajánlására vették fel. Még Kőcsén él, amikor tagja lesz a Magyar Földtani Intézetnek (csodálatos épület, érdemes meglátogatni) és ebben az időben tartja első előadását a Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Társulat választmányi ülésén, Temesváron. Munkásságában Kuun Géza és dr. Hermann Antal támogatták.
1898-tól az Országos Régészeti és Embertani Társulat rendes tagjává választja. 1895–1920 között az apahidai állami iskola igazgatója. Rendkívül nehéz időszak ez az életében, mert apja korán bekövetkezett halála után özvegy édesanyját és öt ifjabb testvérét részben neki kellett eltartania.
1899 nyarán részt vesz egy régészeti tanfolyamon Budapesten, s ezután önszorgalomból ősrégésznek képezi ki magát. Ugyanebben az évben részt vesz dr. Primics György, az EME ásvány- és földtani őrsegédje vezetésével a Magyar Földtani Intézet indítványozására kezdeményezett tudományos kiránduláson a Vlegyásza hegyvonulat geológiai felmérésére. Erről az útról különösen érdekes útinaplót vezet. 29 évesen tagja lesz a Magyar Földtani Intézetnek, amelynek gyönyörű diplomáját a Sapientia tudományegyetemnek adományoztuk.
1889-ben a közoktatási miniszter a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyeletének ajánlására 300 forint állami segélyt juttat neki a Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos és Kolozs vármegyék őstelepeinek kutatására. Ebből az összegből még ugyanazon év nyarán és őszén felásatta a Tordai-hasadék barlangját, a Dóm ásatásánál előkerült ősemberi koponyákat és egyéb csontokat a budapesti Embertani Múzeumban helyezték el.
Élet Apahidán iskola és kutatás között
1901. július 4-én házasságot köt Hübner Ilona 7 diplomás tanárnővel, és e frigyből négy gyermek születik. Együtt tanítanak Apahidán, ahol nagyanyánknak sokszor kell őt helyettesítenie, amikor tudományos munkássága máshova szólítja el. Rajztanári diplomával is rendelkező felesége sokszor dokumentálta a begyűjtött régészeti vagy etnográfiai tárgyakat rendkívül szép rajzokkal és művészi írással.
Apahida a régi Apáthídja helyén, a Szamos és a Garla patak mentén húzódik, vegyes, négy nemzetiségű község, román, magyar, zsidó és cigány lakossággal. Mindenki tudta, hogy az igazgató igazságszeretete nem tűrt meg semmiféle nemzetiségi, vallási vagy társadalmi megkülönböztetést. Apahidán a tanév fénypontja az év végi vizsga, és az ezt követő záróünnepély volt, rajz- és kézimunka kiállítással, valamint nagy tornabemutatóval egybekötve. A szünidőnek egyaránt örültek a diákok és a szülők is, de legjobban a tanító, aki kezében csákánnyal, hátán hátizsákkal bekóborolhatta a szabad természetet, a Fogarasi-, Radnai-havasokat, a Ciblest, a Gyalui-havasokat. Itt heteket, sőt hónapokat töltött el a pásztorokkal az esztenában, akárcsak jó barátja, Hermann Antal, aki képes volt hónapokig a sátoros cigányokkal kóborolni. Mindketten elsajátították a cigány nyelvet, hogy jobban elnyerjék a népség bizalmát és behatóbban tanulmányozhassák nomád életmódjukat az ősember életének megvilágítása céljából. Nagyapánk ezenkívül autodidakta módon megtanult latinul, görögül és németül is.
Itt idéznék nagyanyánk emlékiratából, akinek a sok gyermek ellátása, nevelése, a nagy háztartás vezetése, a tanári teendők ellátása mellett csodálatos módon jutott arra is ideje, hogy mindvégig segítőtársa legyen nagyapánknak kutatótevékenységében.
„Csodálatos volt az égő, önzetlen lelkesedés, mellyel a tudomány szolgálatába szegődött s minden anyagi segítség nélkül, mindent megvonva magától küzdött és áldozott a nemes cél érdekében. Mivel szótlan, magába zárkózott volt, a köznapi un. társasági életet folytató emberek közül kevesen értették meg s excentrikus bolondnak tartották, aki amint csak tehette menekült közülük ki a mezőre, hegyekbe, erdőkbe.”
Legjobb önfegyelmezés a napirend pontos betartása, írja Apahidán 1900-ban, s az alábbi napirendet állapítja meg magának: Felkelés 6-kor; Öltözködés 6:30; Apródolgok, reggelizés 7-ig; Nyelvtanulás 7–8-ig; Iskolai tanítás 8–11-ig; Olvasás 11–12-ig; Ebéd, apródolgok 12–1-ig; Olvasás: 1–2-ig; Tanítás 2–4-ig; Séta 4–6-ig; Vacsora stb. 6–7-ig; Irodalom 7–10-ig; Lefekvés: 10-kor. Amint napirendet és tízparancsolatot állapított meg magának, úgy volt bevételi és kiadási rendszere és minden hóra költségvetése. Kiszámította, hogyha csak a legcsekélyebb összeget költené is el cigarettára vagy más fölösleges kiadásra, az éveken keresztül mily összeget tenne ki. Így volt csak lehetséges, hogy az így megtakarított pénzből értékes, nagy tudományos könyvtárat szerzett magának, s könyveinek megbecsülését jellemzi, hogy mindent gyönyörűen beköttetett. Könyvtárában annyira otthon volt, hogy a vaksötétben is megtalálta ott, amit keresett. Könyvtárán olvasható jelmondata: „Ein gutes Buch der beste Freund” (Egy jó könyv a legjobb barát). Dicséretére legyen mondva, hogy az önmagának előírt szabályokat egész életén keresztül szigorúan betartotta.
Múzeumteremtés Mátyás szülőházában
Gyakori terepi sétái alkalmával a régészeti és geológiai leletek mellett különös figyelmet fordított az adott tájegység néprajzi jellegzetességeire, tekintélyes gyűjteményt halmozott fel. Később az I. Mihály Király Kulturális Alapítvány (Fundaţia Culturală Regele Mihai I) átvesz 5500 tárgyat etnográfiai magángyűjteményéből, amely tulajdonképpen az alapját képezhette az 1923-tól működő, Romániában elsőként megalakuló Erdélyi Néprajzi Múzeumnak. Ezt megelőzően számos kiállítás alkalmával is bemutatta néprajzi gyűjteményét. 1900 áprilisában a város Mátyás király szülőházát az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) rendelkezésére bocsátotta egy néprajzi kiállítás és múzeum megrendezése végett. Nagyapánk a héttagú csapat résztvevője, amelyet a múzeum anyagának összegyűjtésével bíztak meg, és amelynek az akkor 20 éves Roska Márton is tagja volt, később a Szegedről visszaköltöztetett kolozsvári magyar egyetem tanára, az Érmészeti Intézet, illetve az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, aki többek között Orosz Endrének dedikálta az 1942-ben megjelent Erdély régészeti repertóriumát.
1902-ben sikerül megnyitni az EKE Múzeumot, nagyapánk jól megrakott ökrösszekérrel szállította Apahidáról a Mátyás király szülőházába az 1300 darab magyar, román és cigány etnográf tárgyat tartalmazó gyűjteményét.
Itt állandó jelleggel EKE székhely és kiállítás volt, amíg 1935-ben a városi tanács döntése folytán az EKE kiköltözni kényszerül, mely alkalommal egy szekrény alatt talált régi fegyverek kapcsán nagyapánkat, mint EKE-főtitkárt és Szathmáry Ferenc szolgát titkos fegyverrejtegetéssel törvény elé idéznek, de végül sikerül tisztáznia helyzetét.
Kereles Edit
FOLYTATJUK Szabadság (Kolozsvár)

Dózsa-kötet bemutatója Dálnokon
Dózsa György történelmi szerepének megítélése sokat változott az idők folyamán, az árulótól, felségsértőtől a nemzeti hősig, a legnagyobb magyar mártírig terjed a jelzők skálája – hangzott el szombaton Dálnokon, a Hargita Népe Lapkiadó gondozásában megjelent tanulmánykötet bemutatóján. Az esemény a falu ünnepének része volt.
Szombaton ünnepelt a háromszéki Dálnok község, számos kulturális és szórakoztató rendezvény színhelye volt a Dózsa György és a Barabás Miklós emlékét ápoló kis, mintegy ezer lelket számláló település. Az eseménysorozat megnyitója délben kezdődött a központi parkban emelt Dózsa-emlékmű által uralt téren, majd a művelődési házban zászlóavató ünnepséget tartott a helyi Harmónia női dalárda, a kórus örömében osztozott a Szentivánlaborfalvról érkezett vendégkórus, a Laborfalvi Róza nevét viselő női kórus is színes előadásával. Az énekkarok fellépése után három, Dálnok községhez kötődő könyvet mutattak be a művelődési otthont betöltő közönségnek. Elsőként Brînduşa Armanca temesvári televíziós újságíró, egyetemi oktató számolt be magyar nyelven a Dálnok községet bemutató, három nyelven – magyarul, románul és angolul – megjelent riportkötetek létrejöttének előzményeiről és körülményeiről: román és magyar újságírók töltöttek pár napot a kisközségben, megismerkedve annak jellegzetességeivel, lejegyezve emberi sorsokat bemutató, olykor hihetetlen történeteket. E történetekből három kötet jelent meg a már említett nyelveken, hogy minél szélesebb körben ismertté váljon a dálnokiak által önmagukról kialakított, illetve az oda látogató magyar és román újságírókban kialakult kép, hozzájárulva a település értékeinek megismeréséhez.
– Jobb felvezetés nem is kell egy Dózsa György történelmi szerepéről és annak megítéléséről szóló kötet bemutatójának, mint egy temesvári újságíró szavai – mondta a Hargita Népe Lapkiadó gondozásában megjelent Dózsa tanulmánykötetet ismertetve Sarány István, lapunk főszerkesztője – megjegyezve, hogy a történelmi hős gyermekkorának és tragikus halálának helyszínén, Dálnokon és Temesváron egyaránt a temesvári Szobotka András Dózsa-szobra áll.
Mint mondta, Temesvár jól példázza, hogy miként változik az uralkodó ideológiai kurzusok függvényében egy-egy történelmi személyiség vagy esemény megítélése: így a Dózsát illető jelzők átfogják a teljes palettát, vagy Tőkés László hivatalos megítélése is gyökeresen megváltozott, negyed század alatt a hatalom szemében a forradalom hőséből nemzetáruló lett. Dr. Balázs Lajos professzor, néprajzkutató az Erdélyi Múzeum-Egyesület csíki szervezetének vezetőjeként beszámolt a tanulmánykötet létrejöttének körülményeiről. Mint mondta, az általa vezetett, a tudományosság népszerűsítését szolgáló civil szervezet első nagyszabású tudományos rendezvénye volt a Dózsa György születésének 500. évfordulója alkalmából szervezett csíkszeredai konferencia, amelyen hazai és magyarországi történészek, művelődéstörténészek, művészettörténészek és eszmetörténészek ismertették a történelmi személyiségről írt tanulmányaikat. Ezeket az előadásokat tartalmazza a kötet. Végezetül Bartos Lóránt és Iochom István Dálnok című fotóalbumát ismerhette meg a közönség, majd a község polgármestere, Bartók Ede-Ottó köszönte meg a vendégeknek, hogy munkásságukkal hozzájárultak Dózsa György emlékének ápolásához, Dálnok széles körű megismertetéséhez, jó hírének öregbítéséhez.
HN-információ; Hargita Népe (Csíkszereda)

Ebbe az erdélyi városba költöznek a legtöbben a jobb megélhetésért
Megfordult Romániában a kivándorlási, illetve a belső migrációs szándék aránya: most már több mint kétszer annyian inkább belföldön keresnének jobb megélhetést, mint külföldön, a legvonzóbb városok pedig Kolozsvár, Bukarest és Temesvár – állapította meg egy felmérés, amelyet hétfőn ismertetett a román sajtó.
A Világbank szakemberei által készített Mágnesvárosok – migráció és ingázás Romániában című kutatásból arra lehet következtetni, Romániában mintegy 3,6 millióan tervezik, hogy a következő öt évben más településre költöznek: közülük mintegy 1,1 millióan készülnek külföldre, 2,5 millióan pedig az országon belül akarnak városukból, községükből elköltözni. E migrációs késztetés elsősorban a fiataloknál erős: a távozni készülők átlag életkora 35 év, háromnegyedüknek nincs gyereke, többségük az átlagnál képzettebb, nagyobb jövedelemmel rendelkezik, és többnyire a magánszférában dolgozik, az ország kevésbé fejlett déli és északkeleti térségeiben él – állapította meg a felmérés. Az ország nyugati részén élők inkább külföldön, a Bukarest közelében élők inkább belföldön keresnének jobb érvényesülési lehetőségeket. A belső migrációs szándék tekintetében Kolozsvár bizonyult a legvonzóbbnak (15 százalék), amelyet Bukarest (14 százalék) és Temesvár (12 százalék) követ. Kolozsvár Románia második legnépesebb városa, de az ingázókat is magában foglaló agglomerációs rangsorban csak az ötödik. Ez utóbbi tekintetben a főváros után Temesvár számít a legnagyobb romániai városnak, ugyanakkor a bánsági városba és közvetlen térségébe érkezett a legtöbb áttelepülő az ország más térségeiből a 2001–2011-es időszakban.
Pataky István / Székelyhon.ro

Temesvár Napja a jövő héten
Pongrácz P. Máriát a város díszpolgárává avatják
1999-ben a temesvári önkormányzat határozatot szavazott meg, amely augusztus 3-át lépteti elő Temesvár Napjává. Nyolcvan esztendővel korábban, 1919 augusztus 3-án vonultak be a román csapatok Temesvárra, ahol az átmeneti szerb uralom után bevezették a román közigazgatást. Augusztus 3-án, csütörtökön koszorúzásokkal, megemlékezésekkel, a helyi tanács ünnepi gyűlésével, kulturális és sportrendezvényekkel emlékeznek meg a temesvári román közigazgatás bevezetésének 98. évfordulójáról.
Augusztus 3-án 9 órakor koszorúzási ünnepség lesz Virgil Economu ezredes szobránál, majd 10 órakor a Dóm téren a Bánság Romániához való csatolásának 98. évfordulójáról emlékeznek meg. 13 órakor kerül sor a városi tanács ünnepi ülésére, amelynek keretében a város díszpolgárává avatják Pongrácz P. Mária írót, valamint dr. ing, Tiberiu Dimitrie Babeut és Constantin Lupaşcut. Este 8 órától Vanotek, Antonia, The Motans és Carla’s Dreams-koncert lesz az Opera téren. Éjfélkor tűzijátékkal ér véget az ünnepi program. Augusztus 4-én, pénteken a sportrendezvényeken lesz a hangsúly, majd este 8 órától kezdődik a Temesvári Blues Fesztivál, ahol Vali Răcilă, „Sir Blues”, a Bega Blues Band & meghívottjai és a The Gamblers lépnek színpadra. Augusztus 5-én, szombaton este 8 órától Phaser- és The Weekend Band-koncert, Lorenzo Cristian-bűvészmutatványok, majd befejezésül Loredana-koncert lesz az Opera előtt felállított szabadtéri színpadon.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)