Hitelrontás–politikával
Az erdélyi magyar közéleti szereplők között kevés olyan személyiséget találunk, aki egyaránt jól áll a felmutatható eredmények és a népszerűségi mutatók tekintetében. Ennek oka az lehet, hogy a társadalmi problémák megoldásához olyan politikai szerepvállalásra van szükség, ami erkölcstelen egyezségekre alapszik, ez pedig az érintett személyek hitelvesztését okozza. A politikai nyomásgyakorlás egy fontos manipulációs eszköz, de az esetek többségében ezt nem a közügyek intézésére, hanem a funkciók megszerzésére használják fel. A hatalom múlandó, a konjunktúrák változnak, a politikusok népszerűsége pedig állandó eróziónak van kitéve.
Az egyik legismertebb erdélyi közméltóságunk – politikai szerepvállalása által – egy ehhez hasonló átalakuláson ment át. A Temesvárról száműzött lelkészt, a diktatúra megdöntésében vállalt szerepéért, kezdetben még ország-világ a forradalom hőseként ünnepelte. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökeként, a közéletben kifejtett tevékenységéért azonban már számos bírálattal kellett szembenéznie. Az „RMDSZ-utódpártok” létrehozásában játszott aktív szerepe, valamint a folyamatos torzsalkodások további bizalomvesztést okoztak, ma pedig egy kérdőjelekkel teli politikai pálya alkonyán találjuk.
Számos más, kevésbé ismert vagy ünnepelt „pályatársának” példáját is említhetnénk. A valamikor még nagy köztiszteletnek örvendő írók, költők, ügyvédek, színészek, újságírók, orvosok, állatorvosok, tanárok, mérnökök vagy más szakmabeliek mára már egyszerű megélhetési politikusokká váltak, és elveszítették azt a patinájukat, amellyel még a politikai pályafutásuk elején rendelkeztek. Azok a kívülálló civilek pedig, akiket ettől a „veszteséges” közéleti szerepléstől való távolmaradással lehetne vádolni, nyugodtan elmondhatják, hogy soha nem volt (és nem is lesz) nyílt verseny az erdélyi magyar húsosfazék körüli helyek elosztásában, azokat mindig csak a szubjektív előválogatások nyerteseinek tartották fenn, némi demokratikusnak kikiáltott színjátékkal kiegészítve, tehát nem terheli őket ilyenfajta felelősség. Úgy is mondhatnánk, hogy mindenki azzal maradt, amit érdemelt.
Ilyen körülmények között egyre nagyobb társadalmi szereppel bír az a dévai ferences szerzetes, aki az eddigi életpályája során mindig növelni tudta a népszerűségét. Aki következetes munkájával és töretlen hitével árva gyermekek megmentését és az egész közösségünk lelki bátorítását vállalta fel. A maga szerény eszközeivel, különösebben nagy felhajtás nélkül, a román sajtó teljes mellőzése mellett. Egy ilyen életpálya véghezvitelére nagyon kevesen volnának képesek közülünk. A legtöbben emberi gyarlóságunk áldozatául esünk, és általában nem is áll szándékunkban ezen változtatni. Bűntudatra talán nincs okunk, de az ilyen példák cselekedetre buzdíthatnának. Olyan politikán kívüli kezdeményezésekre, amelyek ránk és a környezetünkre nézve is egyaránt jó hatással lehetnének.
Ferencz Zsombor
Központ
Erdély.ma

Tőkés László sajtófelelőse: műbalhé az egyház állásfoglalása
„Obskurus okokból kirobbantott műbalhé” Tőkés László sajtósfelelőse szerint a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) közgyűlésének pénteken elfogadott állásfoglalása, amelyben felszólítják az európai parlamenti képviselőt, hogy hagyjon fel a Csűry István püspök elleni támadásaival.
Demeter Szilárd közlése szerint Csűry István valamiért most látta elérkezettnek az időt, hogy leszámoljon püspöki elődjével, és ezt visszatetsző módon éppen arra az időszakra időzítette, amikor a román állam visszavonni készül Tőkés László forradalomban játszott szerepéért kapott kitüntetését.
„A Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökének Temesvár 24. évfordulóján talán nem kellene csatlakozni Iliescu elvtárs bábjaihoz a Tőkés László elleni hadjáratban” – fogalmazott a maszol.ro-nak Demeter.
Mint ismert, a KREK állásfoglalásának előzménye, hogy az európai parlamenti képviselő az utóbbi hónapokban sorozatosan bírálta nyilvánosság előtt vagy levelekben Csűry Istvánt állítólagos „RMDSZ-barát” egyházpolitikája miatt. A közgyűlés egyébként pénteken egy másik állásfoglalásban elítélte a kormányfőnek azt a kezdeményezését, hogy vonják vissza Tőkés állami kitüntetését.
Cs. P. T
maszol.ro

A jogállam
Viszik az embereket, egyiket a másik után. A jogállam nagyobb dicsőségére. Mert ugyebár jogállamban élnénk, vagy valami ilyesmit hirdettünk meg 24 évvel ezelőtt, egy forradalom alkalmával. Hitetlenkedve néztük a tévében, ahogy – a most éppen sárba taposandó – temesvári szikra hatására felrobbant a puliszka Bukarestben. És jött a nagy rendszerváltás: kaptunk egy elhibázottan kezdődő Alkotmányt, de amiben mégiscsak kimondták az állampolgárok jogegyenlőségét (16. szakasz). Meg azt is, hogy a feleknek joguk van a méltányos tárgyalásra és a jogviták ésszerű határidőn belül történő megoldására (21. sz.).
Ehhez képest évekig húzódnak a perek, kivéve, ha valakit sürgősen el akarnak takarítani az útból. Mint Markó Attila képviselőt, akinek a román igazságszolgáltatásban fénysebességnek számító ütemben, a november 9-i halasztás után ma reggelre tűzték napirendre újabb tárgyalását.
Közben kiosztottak öt év letöltendőt Nagy Zsolt volt távközlési miniszternek anélkül, hogy egyetlen közvetlen bizonyítékuk lett volna. Hogy aszongya: „morálisan támogatott” egy bűnszövetkezetet. Ma Markó Attila is kaphat hármat. Paraszti ésszel felfoghatatlan, hogy ha az Alkotmány 72. szakasza kimondja (a képviselők és szenátorok esetében) az ítélkezési illetékesség a Legfőbb Semmítő- és Ítélőszéké, akkor mit keres a Markó-per a Ploieşti-i Ítélőtáblán.
„Megérdemlik a mocsok udemeristák, biztosan csináltak valamit” – írja egy kommentező egyik közösségi portálon. A világért sem akarnám az „udemeristákat” úgy általában védeni, de az bizonyos, hogy Markó Attila tényleg csinált valamit. Azt, amit egyre kevesebben tesznek: dolgozott becsülettel saját közössége érdekében, és úgy látta, hogy a Székely Mikó Kollégiumot vissza kell adni a református egyháznak. S emiatt ma lecsukhatják.
Ilyen alapon a lassan politikai rendőrségként működő igazságszolgáltatással holnap akárkit elvitethetnek, a községi polgármestertől a szenátorig, és szinte lehetetlen bármit is szólni ellene. Elvégre jogállamban élünk. Erdély András
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Meghátrált a kormány a fuvarozók sztrájkja miatt
Meghátrálásra kényszerítette a kormányt a fuvarozók hétfőn kirobbantott általános sztrájkja: az új, literenként plusz hétcentes jövedéki adót egyelőre csak a benzinre vetik ki januártól, a gázolajra nem.
Délután még úgy nézett ki, hogy napokon belül áruk nélkül maradhatnak a boltok, ugyanis a teherszállítók országszerte sztrájkba léptek a tervezett adó-emelés miatt – leállt a teljes kamionforgalom. Victor Ponta miniszterelnök azonban 16 órakor bejelentette, hogy az új adót egyelőre csak a benzinre vetik ki, a gázolaj esetében három hónappal elodázzák a hatályba léptetést. A kormányfő elmondta, Liviu Voinea költségvetésért felelős tárca nélküli miniszter éppen Brüsszelben tárgyal az Európai Bizottság képviselőivel az új illeték bevezetésének halasztásáról a gázolaj esetében. Mint Ponta is hangsúlyozta, a teherautók többsége utóbbi üzemanyaggal működik. A kormányfő szerint a benzin esetében viszont marad az új jövedéki adó, „mert az amúgy is nálunk a legolcsóbb az Európai Unióból”, szerinte ugyanakkor ennek drágulása nem hatna ki összességében a román gazdaságra.
Ponta közölte, Voinea a hét végén informálisan tárgyalt már az EB és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) képviselőivel, s az első jelzésekből úgy tűnt, hogy Brüsszel nem fog akadályokat gördíteni a terv elé. A kormányfő a tervekről már értesítette Traian Băsescu államfőt, illetve Mugur Isărescut, a Román Nemzeti Bank (BNR) elnökét, s azt mondja, ha az EB is rábólint, a módosítást már az e heti kormányülésen el lehet fogadni. A miniszterelnök egyúttal leszögezte, az intézkedés miatt nem kellene módosítani a 2014-es költségvetést, mivel egyes paraméterek újraszámolása révén le lehetne fedni ezt a három hónapot, s nem kellene új deficitcélt meghatározni.
„Ha örökre el tudnám halasztani, megtenném” – fogalmazott Ponta, aki azok után beszélt erről a lehetőségről, hogy már a hajnali órákban meghatározatlan időtartamra általános sztrájkot hirdettek a fuvarozók, s leállt a kamionforgalom az országban. Kora este még nem lehetett tudni, hogy kedden újraindul-e a kamionforgalom.
A szállítmányozók egyik fő kifogása éppen a hétcentes adó januártól tervezett kivetése volt, de emellett nehezményezik, hogy a közlekedésügyi tárca nem veszi figyelembe az ágazat sajátos gondjait. Az elégedetlenség nagy volt már korábban is, hiszen az új tárcavezető beiktatása óta még párbeszédre sem volt hajlandó, a hétcentes adó viszont betette az ajtót. A fuvarozók ugyanis – mint múlt heti közleményükben is leszögezték – aberrációnak nevezték a kormány indoklását, miszerint az üzemanyag a csökkenő világpiaci áraknak köszönhetően nem fog drágulni, ugyanis, bár itt nem lesz áremelés, más országokban csökkenni fognak az árak, így oda a versenyképesség. „Emellett a hétcentes adóból épülő autópályákat is csak díj ellenében lehet majd használni, ahogy az nemrég a kormány részéről elhangzott” – sorolták tovább aggályaikat a szállítmányozók.
A nemzetközi fuvarozók szövetsége ugyanakkor hétfőn szintén közleményben szögezte le, hogy a 2014-2020-as időszakra stratégiai partnerségre lenne szükség a kormány és a szállítmányozók képviselői között, ennek érdekében pedig ők is párbeszédet sürgetnek. Mint hangsúlyozták, annyi keserűség gyűlt fel az ágazatban tevékenykedőknek, hogy nem kizárt, hogy a feszültségek csak tovább fokozódnak.
Forgalomkorlátozások Erdély-szerte
Bár az előzetes bejelentések még arról szóltak, hogy december 9-én reggel el sem indulnak a teherautók, amelyek úton vannak pedig a legközelebbi parkolóig mennek csak el, hétfő reggel végül a tiltakozás más formáival is éltek az érintettek. Országszerte okozott fennakadást a közlekedésben, hogy a kamionosok óránként 5 kilométer/órás sebességgel vonultak az országutakon, torlódás alakult ki ugyanakkor a határátkelőknél is.
Az Arad megyei Pécska környékén például már a déli órákban 150 teherautó vonult csigalassúságú tempóban a magyar határ felé vezető főúton. A résztvevők úgy nyilatkoztak, további kollégák csatlakozására számítanak, s két „vonulás” között az út szélén parkoltak le, de egyelőre nem jelezték, hogy útzárra készülnének.
Szatmár megyében is a határátkelő forgalmát bojkottálták a sofőrök: a petei vámnál mintegy 150 teherautó húzott le az út szélére, ami a rendőrségi közbelépés ellenére is nagyban akadályozta a többi gépjármű haladását.
A Krónika egy, a helyszínen veszteglő gépjárművezetőtől úgy értesült: jelentősen lelassult a forgalom a kamionstop miatt Kolozsvár környékén is. A kincses város nyugati kijáratánál a kora délutáni órákban is csak lépésben tudtak haladni a több kilométert alkotó sorban felgyűlt személygépkocsik, mivel az észak-erdélyi autópálya gyalui feljárójánál a veszteglő teherautók mindkét sávon megbénították a közlekedést.
Ioan Muncaciu, a kis szállítók Kolozs megyei szervezetének elnöke a helyszínen úgy nyilatkozott, a hétcentes pluszadó mellett azért is vonultak utcára, mivel túlságosan borsosnak tartják a közlekedési rendőrség által alkalmazott bírságok összegét. A hétcentes adó kapcsán egyébként Muncaciu elmondta, számításaik szerint egy évente 150 ezer kilométert megtevő, 7 tonnásnál kisebb kamion esetében már évi 2700 eurós plusz költséggel kell számolni, egy tíz járművel dolgozó cégnél tehát ez már 27 ezer euró, ami miatt már szerinte sok vállalat csődbe is mehet.
Nem hivatalos információk szerint hasonló forgalomkorlátozásra kellett számítani a nap folyamán a Kolozsvárt Nagyváraddal összekötő országúton Élesdnél, illetve Brassó környékén is.
Szeben megyében eközben már a reggeli órákban leállt a forgalom az A1-es autópálya egy részén a 120 itt leparkolt kamion miatt. A rendőrség közbelépésére volt szükség, hogy a közlekedés ismét megindulhasson – végül egy óra után történt ez meg, de továbbra is nehézkes maradt a haladás, mivel a teherautósok ott maradtak a helyszínen.
Temesváron a terelőút mentén parkolt le több tucat kamion, Nagybányán a város bejáratánál nehezítették tovább a forgalmat, ami amúgy sem volt zökkenőmentes a sűrű havazás miatt, s az ország más vidékein is szerveztek hasonló akciókat.
Aggódnak a bevásárlóközpontok képviselői
Eközben máris aggodalmuknak adtak hangot a nagy bevásárlóközpontok képviselői: szervezetük közleménye arra hívta fel a figyelmet, hogy ha a kamionosok nem kezdik újra a munkát, akkor két-három napon belül a boltok friss áruk – tej, gyümölcs, zöldség, hús – nélkül maradnak, de főként így, a karácsony közeledtével más termékek esetén is kimerülhetnek a készletek.
A hétfői közleményből ugyanakkor az is kiderül, hogy a nagy bevásárlóközpontok képviselőinek sem tetszik a hétcentes adó, de ígérik, mindent megpróbálnak majd megtenni, hogy a fogyasztók a lehető legkisebb mértékben érezzék meg az üzemanyag-drágulást.
Amint arról beszámoltunk, csütörtökön Victor Ponta az olajipari vállalkozókra is próbált hatni, hogy az intézkedést a lehető legkevésbé érezzék meg a lakosok, illetve a román gazdaság, a zártkörű tárgyalásról azonban sem a kormányfői hivatal, sem az ágazat képviselőitől nem érkezett semmiféle közlés.
Eközben Traian Băsescu államfő is próbál nyomást gyakorolni a kabinetre: nemrég jelezte, hogy visszaküldi a költségvetést a parlament elé, amennyiben az számolni fog az üzemanyagokra kivetett illetékkel, majd múlt hétfőn bejelentette, nem írja alá a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) megkötött készenlétihitel-megállapodás vállalásait tartalmazó szándéknyilatkozatot sem, mivel az is tartalmazza a hétcentes adót.
Kedden ugyan a témában tárgyalóasztalhoz ült a kormányfő és az államelnök, nem sikerült közös álláspontot kialakítaniuk. A parlament végül másnap elfogadta a költségvetést, amely számol az új adónem bevételeivel.
Băsescu azt mondta, amint megkapja a dokumentumot, húsz napja van eldönteni, hogyan jár el, de korábbi bejelentései arra engednek következtetni, hogy nem fogja elsietni a döntést. Mint mondta, részletesen meg kívánja vizsgálva a 2014-es állami költségvetést. Mint ismeretes, korábban már jelezte, úgy kívánja visszaküldeni a dokumentumot a parlament elé, hogy abban megjelöli, milyen más forrásokból lehetne előteremteni a hétcentes adóból tervezett bevételeket.
Hétfő este pedig a fejlemények tükrében úgy nyilatkozott, nem elégíti ki ugyan az intézkedés, de ez legalább jelzi a párbeszédkészséget. Az államfő azt mondta: megvannak az ötletei a kieső összegek pótolására.
Krónika (Kolozsvár)

Ágyúgolyók, csontvázak, középkori falmaradványok és utcakövek kerültek felszínre
Temesváron a történelmi belvárosban zajló rehabilitációs munkálatok során a Szent György téren és a Szabadság téren is számos régészeti lelet került napvilágra.
A Szent György téren megtalálták annak a törökkori temetőnek a maradványait, amelynek egyik sarkát már a villamossínek cseréjekor feltárták néhány évvel ezelőtt. 21 csontvázat találtak a Bánsági Múzeum régészei, nagy részük gyerekek földi maradványai. A temetőből egy fémpénz is előkerült, amelyről azt feltételezik, hogy szintén török eredetű. A téren feltárták a jezsuiták templomának alapjait és egy másik középkori épület maradványait.
A Szabadság tér 1848 előtti történetéről kevés információ maradt meg. A tér felásása során 300 éves utcakövek és cserepek kerültek a felszínre a Tiszti Kaszinó előterében. Ugyanitt két ágyúgolyót is találtak a régészek. A villamosmegálló és a pestis szobor közötti területen egy középkori épület maradványait is feltárták, amelynek alapján a tér középkori beosztásáról is fogalmat alkothatnak a régészek. A 2006. évihez hasonló látványos lelet (300 darab fémpénz) még nem került elő az újabb régészeti feltárások során.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

A Neptun-ügy húsz év távlatából
Temesváron, az Új Ezredév Református Központban kedden tartották meg Borbély Zsolt Attila Aradon élő politológus és közíró kettős könyvbemutatóját.
A Neptun-gate és a Nemzeti önrendelkezés – a magyar jövő útja című köteteket a szerző mutatta be röviden az egybegyűlteknek, a hangsúlyt a húsz esztendővel ezelőtti eseményekre fókuszáló Neptun-gate gyűjteményes kötetre helyezve.
Miért éppen most jelent meg a Neptun-üggyel kapcsolatos, 1993-ban megjelent cikkek gyűjteménye? „Húsz évvel ezelőtt először mutatkoztak meg a romániai magyar politikában azok a törésvonalak, amelyek a kormányzati szerepvállaláshoz és a Neptun-lobbi többségbe kerüléséhez vezettek az RMDSZ-ben” – mondta Borbély Zsolt Attila. 1993 előtt az autonómia pártiak még jelentős erőt képviseltek az RMDSZ-en belül, a kulturális autonómia, mint célkitűzés már 1991-ben bekerült a Szövetség programjába. A neptuni egyezkedésre azért volt szükség, hogy az RMDSZ mondjon le a külföldi nyomásgyakorlás szorgalmazásáról, és vállalja fel a romániai kisebbségi kérdés példás rendezettségének retorikáját. Borbély Zsolt Attila szerint Markó Béla elnökké választása és a „hármak” neptuni egyezkedése után az erőviszonyok fokozatosan megváltoztak, 1996-tól a Neptun-lobbi került fölénybe és ma már 85%-os többséget képvisel az RMDSZ-en belül. Mi lett volna ha… Tőkés László már 1993-ban megalapította volna saját pártját? Borbély Zsolt Attila szerint húsz évvel ezelőtt olyan nagy volt az erdélyi magyarság egységigénye, hogy ez nem volt lehetséges. Hogy a jelenlegi helyzetben mi a teendő, azzal a szerző Nemzeti önrendelkezés – a magyar jövő útja című, az Erdélyi Naplóban megjelent írásait tartalmazó kötete foglalkozik, amely ugyanakkor a magyarországi politikai élet kulisszatitkaiba is betekintést nyújt az olvasónak.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Az erkölcsi győztes
Aligha okozott bárkinek is meglepetést, amikor a Románia Csillaga Érdemrend „becsületbírósága” az alkotmányos jogelveket lábbal tipró, a védelem jogára fittyet hányó jogi kutyakomédia keretében úgy döntött, megfosztja Tőkés Lászlót a 2009-ben odaítélt kitüntetéstől. Joggal nyilatkozta az érintett, számára kitüntetés, hogy a kommunista utódpárt embereiből álló bizottság így döntött, hiszen aligha akar ezekkel az emberekkel bárki, demokratikus meggyőződésű polgár egy gyékényen árulni. Arról nem is beszélve, hogy Constantin Degeratu tábornok, volt vezérkari főnök személyében olyan ikonikus figura is akadt a társaságban, aki nem csak kiszolgálója volt a Ceaușescu-korszaknak, majd tevékeny részvevője a volt kommunisták hatalom-visszafoglalásának, hanem akinek vér tapad a kezéhez, lévén a kolozsvári sortüzek egyik felelőse.
A lenyelhetetlen gombóc
A román politikum igazából soha nem tudott mit kezdeni a „Tőkés-jelenséggel”. Az ő világukban merőben szokatlan, hogy valakit sem megfélemlíteni, sem megvesztegetni nem lehet, hogy egy tőlük független, nagy nemzetközi presztízzsel rendelkező személyiség nem csatlakozik az apologétáik közé, hanem következetesen kiáll az általa képviselt nemzetrész érdekei és jogos követelései mellett. Sokféleképpen próbálkoztak, még a szekusügynökség abszurd rágalmát is képesek voltak bevetni a Szekuritate áldozatával szemben. Találtak hozzá magyar szövetségeseket is: 1994-ben Nagy Benedek vette át a vádló szerepét korábban a Tinerama hasábjain. Minden jel arra mutatott, hogy az akcióban benne van az RMDSZ csúcsvezetése is, ám Nagy Benedek egyedül vitte el a balhét. Háttérbeli szövetségesei persze nem feledkeztek meg róla, az ügyet tárgyaló SZKT döntését nem tudták befolyásolni, nem volt elég erejük ahhoz, hogy az elemi jóérzés által irányított mérsékelt közép teljes egészét a maguk oldalára állítsák. A brassói program elszabotálásának dacára Markó Bélát elsöprő többséggel újraválasztó 1995-ös kolozsvári kongresszuson már visszavették az RMDSZ-be az SZKT által a szervezetből kizárt képviselőt, bő egy évvel később, a kormányzati szerepvállalás idején pedig Nagy Benedekkel már a vallásügyi államtitkárságon találkozhattunk. Valaha ezüstpénzzel fizettek ilyen gesztusokért, manapság egyszerűbb, kényelmesebb, költségkímélőbb a pozícióba helyezés. Nagy Benedek új állomáshelyén sem tagadta meg önmagát, mint Krizbai Imrétől tudhatjuk, egyértelműen eszmei-ideológiai okokból, a gyülekezet és lelkésze következetes autonómiapártisága miatt szabotálta a baróti református gyülekezet támogatásának ügyét.
Kollaboráns konvergencia
Nehéz lenne elhinni, hogy nincs összefüggés a Tőkés László elleni, hosszú idő zajló, egyházon belüli áskálódás és az érintettnek a román hatalom számára való kényelmetlensége között. A minap a Királyhágómelléki Református Egyházkerület esperesi kollégiuma által elfogadott nyilatkozat egyenesen arra szólítja fel az egyházkerület volt püspökét, hogy „hagyjon fel az egyházhoz méltatlan magatartásával”. A nyilatkozat megszavazóinak többsége vélhetően fel sem fogja, hogy mihez adta a nevét, ezzel együtt a legkevesebb, amiben a nyilatkozat megfogalmazói, elfogadtatói és megszavazói elmarasztalhatók, az a Borbély Imre által a kilencvenes évek közepén körülírt és definiált tényállás, a kollaboráns konvergencia, amely „a kollaboráció azon esete, amikor a magyar közérdekkel ellentétes, egyéni vagy csoportérdek ölt testet politikai cselekedet formájában, úgy, hogy az a román etnokrata igyekezetet szolgálja.”
E vérforraló rágalom terjesztéséhez megnyerték a demokratikusnak mondott román erők egy részét is, például Dan Stancát, aki a România Liberã című napilap 1998. június 28-i számában a lebesúgózás mellett élesebben támadta Tőkés Lászlót, mint a posztkommunista hivatásos fröcsögők „Nincs semmiféle különbség azon magyarok között, akik Erdély feldarabolása érdekében a náci Németországhoz dörgölőztek, és azok között, akik a szovjet csizma mellé húzódtak, hogy ebben a román tartományban megteremtsék a maguk autonóm övezetét. A két ellenséges ideológia képviselői elkötelezett kiszolgálókra leltek e magyarokban, mivel ezek fő ellensége a román állam volt. Tőkés László a Hitlernek és Sztálinnak hízelgők ezen fajtájából került ki” – állt többek között az írásban.
Több, mint húsz esztendeje visszatérően kerülnek bevetésre a román politikai elit szokásos, imamalomszerűrágalmai, amelyeket minden következetes magyar politikai erő vagy politikus „kivív” magának: szélsőséges, nacionalista, soviniszta, irredenta. Jellemző eszköz a nyílt félretájékoztatás is. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulásának tizedik évfordulójához közeledve érdemes felidézni, miként torzította el a román sajtó Tőkés László találó, a problémát fejéről a talpára állító megfogalmazását, miszerint „a határmódosítás egyetlen alternatívája az autonómia”. A román sajtó átfogalmazásának köszönhetően ez úgy jelent meg, hogy az erdélyi magyarság egyetlen alternatívája a határmódosítás.
Kimaradt ziccer
Ha a PSD-s ideológiai kommandó vár még egy kicsit a döntéssel, időzíthették volna a kitüntetés visszavonását stílszerűen december 15-ére, a temesvári ellenállási mozgalom kezdetének időpontjára is, hogy még erősebb legyen a szimbólumerő. A román politikának ugyanis mindig is erős oldala volt a szimbolikus hadviselés. Aligha tekinthető véletlennek, hogy az 1996-os romániai választásokon a Tőkés László kitüntetését visszavonó posztkommunista erőknek testvéri segítséget nyújtó román–magyar alapszerződést épp Temesváron írta alá Ion Iliescu és Horn Gyula. Az sem véletlen, hogy 2002. december elsején Budapesten került sor az emlékezetes koccintásra a magyar és román vezetők között, mint ahogy az is aligha véletlen, hogy 2010-ben a budapesti Nemzeti Színház épületét nézték ki a román nemzeti ünnep helyszínének. A megszálló hatalom folyamatosan teszteli az elnyomottak, s az elnyomottakkal értelemszerűen szolidáris anyaországi nemzeti kormány tűrőképességét. Most bizonyára úgy ítélték meg, hogy a kitüntetés visszavonása egybeesik politikai érdekeikkel, de azt vagy nem merték december közepére időzíteni, vagy egyszerűen kihagyták a „ziccert”.
A magyar külügy ezúttal a kellő eréllyel reagált, amikor nyilatkozatban szögezte le: Tőkés László kitüntetésének visszavonásával az egész erdélyi magyarság áll a román hatalom célkeresztjében, s a tulajdonképpeni cél azok megfélemlítése, akik az erdélyi magyar közösség jogos igényéről, az autonómiáról beszélnek. Nyilván, Tőkés Lászlóval az a román elit gondja, hogy nem elégedett meg a forradalom hősének státuszával, nem váltotta ki forradalmár igazolványát, nem integrálódott a román hatalmi rendbe. Megtehette volna, mint ahogy az erdélyi magyar politikai elit számos tagja is megtette. ő a nehezebb utat választotta.
Egy dolog biztos: bármiképp is határoz az ügyben Traian Bãsescu államelnök, ebből a játékból mindenképpen erkölcsi győztesként kerül ki Tőkés László.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Értékről, nyitottságról jubileum után
Beszélgetés a 80 éves Gálfalvi Zsolttal
Gálfalvi Zsolt szerkesztő, irodalomkritikus, művelődési életünk kiemelkedő személyisége november 30-án töltötte 80. születésnapját. Még eleven lehet benne annak a bensőséges estnek a hangulata, amikor író-, újságíró-, szerkesztőkollégái köszöntötték, és átnyújtották neki az alkalomra összeállított jubileumi kiadványt, amely több mint hat évtizedes pályájának szinte valamennyi vetületét felvillantja. Az összejövetelről és a születésnapi füzetről akkor frissiben beszámoltunk lapunkban. Pár nappal később otthonában beszélgettünk az ünnepelttel. Az ott készült hangfelvétel rövidített változata az alábbi interjú.
– Mióta visszatértél Vásárhelyre, minden fontosabb rendezvényen jelen vagy. A rád jellemző kíváncsiság tehát az idő teltével sem csitul, erősebb a belső késztetés, hogy közvetlenül megtapasztald a dolgokat, mint az emberre elkerülhetetlenül rátelepedő kényelem.
– Nézd, ez alkati dolog is lehet, de tény, hogy a jó értelemben vett kíváncsiság az egész munkásságomat illetően valóban mélyen bennem van. Minden érdekel, ami a szellemi életben történik, és amennyiben lehet, igyekszem is mindezt követni. Vásárhelynek gazdag és változatos a szellemi élete, és még mindig van közönsége a rendezvényeknek. Én is szeretnék ezzel lépést tartani, a számomra fontosabb eseményekre elmegyek. Persze, amikor tudok, mert sajnos hozzá kell tennem, hogy az előző ittlétem alatt sok orvos barátom volt, most kevesebb van, mégis több orvoshoz járok.
– Köztudomású az igényességed is, magas a minőségi mércéd. Az említett rendezvények azt nyújtják, amit elvársz tőlük?
– Abban az értelemben, hogy képet adnak arról, hogy az életben mi történik, igen. Önkéntelen is hírértéke, tájékoztatásértéke van minden eseménynek, annak is, amelyik meglehetősen gyenge. Nem csak vásárhelyi jelenség viszont, és engem zavar, hogy a színvonal rendkívül ingadozó. Van olyan rendezvény, ahova nagyon szívesen megy el az ember, élményt jelent, és van olyan is, ami gyenge, érdektelen, felületes, felszínes. De ez sajnos napjainkban a szellemi élet egészére elmondható. Sokfelé járok, és azt tapasztalom, hogy az értékszempont, az igényesség nem mindig érvényesül kellő mértékben, kellő következetességgel.
– Gondoltál-e arra, hogy a rendszerváltozás után ennyi idővel ilyen irányultságú lesz a szellemi élet? Ilyesmire vagy többre számítottál?
– Be kell vallanom, hogy én nem számítottam. Reménykedtem. Mindig reménykedem abban, hogy a feltételek változása, a körülmények megváltoztatása elősegítheti azt, hogy a dolgok új irányba haladjanak. A szellemi életre is úgy tekintek, mint esélyek és lehetőségek sorozatára, és egy közösség életrevalóságát, képességeit, reményeit, jövőjét azon mérem le, hogy mennyire tudja ezeket az esélyeket és lehetőségeket hasznosítani. Ha eleve lemond ezek hasznosításáról, akkor megette a fene. Ha próbál érvényesíteni olyan szempontokat, olyan megoldásokat, amelyek a lehetőségeken belül a szellemi értékteremtést és értékterjesztést szolgálják, az nagyon jó és nagyon biztató. És látok ilyen törekvéseket, ezeknek őszintén örvendek.
– Az a tizenéves fiatalember, egykori önmagad, aki több mint hatvan évvel ezelőtt elkezdett írni, és megpróbált betörni az irodalomba, milyen reményekkel indult?
– Azt szerettem volna, hogy olyasmiről írhassak, ami fontos, ami lényeges, amit az emberek figyelmébe kell ajánlani. A körülmények furcsa alakulása folytán korán, tizenvalahány évesen kezdtem az írást. Itt, Vásárhelyt, a negyvenes évek végén, az ötvenesek legelején voltak olyan mozzanatok, amelyek okkal hívták fel a figyelmemet arra, ami történik. Például a színház akkor egészen kiváló előadásokkal jött elő. Ezt most már sokan elfelejtik.
– Akkor még a Székely Színház nagy társulata, aranycsapata működött itt.
– Jó társulat volt, nagyon igényesek voltak. Kiváló előadásokat láthattunk. Lenyűgözött az Úri muri, vagy a Csehov-előadások. A színházi élet nagyon vonzó volt. Az irodalmi élet itt akkor annyira nem remekelt, nem volt annyira sokszínű és változatos.
– Emlékszel az első publikált írásodra? Mi volt, miről szólt?
– Attól függ, hogyan számítom. Én az akkori Népújságnál dolgoztam. Ugyanakkor írtam a Bukarestben megjelenő Ifjúmunkásnak is. Az első írásaim tudósítások voltak művelődési eseményekről. Nagyon rövid időn belül a szerkesztőségi helyzet úgy hozta, hogy filmekről kellett írnom, felkérésre én lettem a lap filmkritikusa. Nagyon szórakoztató, de meglehetősen terhes foglalkozás volt. Két bemutató volt Vásárhelyen, hetente váltották a műsort. Egyazon napon délután 3-tól megnéztem az egyik filmet, 5-től a másikat. Bementem a szerkesztőségbe, 9-re le kellett adni az írást. Ha valamirevaló film volt, arra előzetesen kellett készülni. Két óra alatt megírni két filmről a véleményedet meglehetősen nehéz feladat. Aztán egyre többet írtam más művelődési eseményekről.
– Aztán úgy hozta az élet, hogy a filmnél fontosabb területeddé vált az irodalom, a színház. Az utóbbi később olyan mértékben, hogy egy időben vezetted is a vásárhelyi társulatot.
– De számomra alapvetően mindig a szerkesztés volt a legfontosabb. Szerkesztőként próbáltam tenni valamit a romániai magyar művelődésért, irodalomért. Visszatérve a kezdetekre, noha nagyon foglalkoztatott a színház, itt Vásárhelyt nem írtam róla. 1951-ben kerültem Kolozsvárra az Utunkhoz, és ott egyszer csak elküldtek színházi kritikát írni. Abban az időben jó néhány magyar színház volt, mindenik más-más helyen. Fiatal voltam, engem lehetett utaztatni, valószínűleg ez is volt az oka, hogy ezzel megbíztak. Szatmáron, Váradon, Sepsiszentgyörgyön, később Temesváron jelen kellett lennem a bemutatókon. A színikritika egyre jobban érdekelt, persze sokat olvastam is a színházról, színházművészetről. Amikor már színikritikusként tartottak számon, és adott pillanatban visszajöttem Vásárhelyre, többször is bevontak a színház munkájába. És egyszer csak arra ébredtem, hogy színházigazgató vagyok, pedig nem akartam az lenni.
– Külső ember lehet egyáltalán színházigazgató? Ma ezt hogy látod?
– Szerintem lehet. De két dolog szükséges hozzá. Egyik, hogy valamennyire értsen a színházhoz, és ezenkívül tudja azt, hogy nem ért hozzá. A kettő együtt teremt olyan viszonyokat, hogy az embert valamennyire elfogadják. A magyar színháztörténetben számos példa van arra, hogy írók, jeles kultúremberek lettek jó színházigazgatók. Minden színházi munkának egyik alapja a műsor. A műsorrendbe kiválóan bele tudtam szólni. Ezen túlmenően megértés szükséges, olyan légkör kialakítása, amely alkotómunkára ösztönöz. De bonyolult kérdés ez, sok időt venne igénybe a kifejtése.
– És mire van szükség ahhoz, hogy valaki jó szerkesztő legyen?
– Nagyon sok mindenre van szükség. Mindenekelőtt olvasottságra, tájékozottságra, érdeklődésre, tanulásra, alapos műveltségre és nem utolsósorban az emberekkel való közös hang megtalálására, párbeszédkészségre. És annak a megértésére, hogy jól szerkeszteni csak az adott időszak szellemi áramlatait ismerve, azokat értékelve, elemezve, azokban a legjobb lehetőségeket megtalálva lehet. Hozzáértés, szorgalom és kitartás nélkül nem megy. És nem utolsósorban kiváló érzék és képesség szükséges az emberi kapcsolatok kialakítására.
– Eddigi életed folyamán nagyon sok emberrel megismerkedtél, sokféle egyéniséggel tudtál kapcsolatot teremteni. Mi tette lehetővé, hogy mindenikükkel szót tudtál érteni?
– Igyekeztem mindig nyitott lenni, befogadó mindenfajta olyan törekvésre, amely értelmes és értékteremtő. Nem zárkóztam el olyan törekvésektől sem, amelyeket nem éreztem teljes mértékben a magaménak, de tudtam, hogy érték rejlik bennük. Kell ez a képesség, hogy az ember bele tudjon helyezkedni a másik tudatába, képzeletvilágába, törekvéseibe, hogy az értékekre figyeljen, és elkerülje az esetleges személyes ellenszenv érvényesülését. Az érték legyen a fő szempont, ebben legyen következetes. Persze ez is viszonylagos. A szerkesztésben, lapcsinálásban sokféle törekvés egyesül. És valamit az említetteken kívül is tudni kell: belejavítani a kéziratba, rendbe hozni, ha szükséges. Na, meg tudni kell azt is, hogy van olyan kézirat, amit vissza kell utasítani.
– A lapszerkesztőnek ahhoz is hozzá kell szoknia, hogy szerkesztői teendői háttérbe szoríthatják szerzői ambícióit. Sok esetben írói munkássága sínyli meg azt, hogy a lehető legeredményesebben szeretné teljesíteni szerkesztői feladatát. Nem bánod, hogy azért, mert mindig volt ilyen feladatod, kevesebbet tudtál írni, mint amennyit írhattál volna?
– Természetesen bánom, és minél idősebb leszek, annál inkább. De én az egész munkásságom alapvető részének tartom a szerkesztést. Számomra a szerkesztés alkotómunka. Alkotómunkának tartom a válogatást, az emberekkel való törődést, kapcsolattartást. Ilyen szempontból rám nagyon nagy hatást fejtett ki az első főszerkesztő, akivel dolgoztam, Gaál Gábor, akinek sok esztétikai állásfoglalását lehet vitatni. Én is vitattam, de egészen kiváló szerkesztő volt. Ő mindig arra figyelmeztetett, hogy a lapszerkesztés műalkotás.
– És az irodalmi életben való aktív részvétel, a szervezőmunka? Azt hova sorolnád?
– Az is nagyon fontos. Szívesen csináltam volna kevesebbet, és hamarabb vissza is vonultam volna, ha nincs az a sajátos helyzet, ami egyrészt az adott társadalmi, politikai feltételek között, másrészt a nemzetiségi lét miatt alakult ki. Szükséges volt erre a szerepvállalásra is ahhoz, hogy az ember normálisan tudjon szerkeszteni. Ahhoz, hogy a kéziratok megjelenését biztosítani tudjuk, hogy embereket tudjunk toborozni, szükség volt arra, hogy megpróbáljuk befolyásolni, javítani az irodalmi élet feltételeit. Szerintem ez 89 előtt is és 89 után is nagyon sokat számított. Azok a lapok éltek, élnek, amelyeknek a vezetői az irodalmi élet szervezésében részt vettek, akik tudták, hogy ez közösségi ügy. Az embernek hallatnia kell a szavát, hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a szóértésnek, az állandó érintkezésnek, beszélgetésnek, gondolatcserének, párbeszédnek a légköre kialakuljon. Pénzt kell szerezni ahhoz, hogy a lap megjelenjen. Anyagi feltételeket kell biztosítani, ami szintén nehéz. Az irodalmi élet szervezése, a közélet tényleg nagyon fontos. Szeretném, ha senki nem venné túlzott önbizalomnak, amit mondok, de meggyőződésem, hogy ha néhányan nem vagyunk ott Bukarestben, nem vállaljuk, hogy oda költözünk, és ott bizonyos munkaterületeket lefedünk, akkor a romániai magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom sorsa sokkal bonyolultabb és nehezebb lett volna. Itt elsősorban olyan emberekre gondolok, mint Domokos Géza. Ezt különben egyre többen ismerik fel. Nyilván a felelősségérzet természetes megnyilvánulása volt ez, de nagyon nagy szükség volt rá. A romániai magyar íróknak Bukarestben tekintélye volt, legalábbis az írószövetség komoly erőinél. És amit mi mondtunk, azt többnyire lehetett érvényesíteni.
– Bizonyos dolgok, amikről beszélsz, a rendszerváltozás előtt is érvényesek voltak, részben ma is azok. Sajnos az lehet a benyomásunk, hogy a mostani közhangulat, az írói körökben tapasztalható atmoszféra semmivel sem jobb, mint 89 előtt.
– Szerintem a közhangulat és a közösségi kapcsolatok rendszere ma rosszabb. De az, hogy nem változott meg alapvetően, nem igaz. Megváltoztak az irányai, a tartalmai, a formái. A mai irodalmi közélet meglehetősen tele van feszültségekkel, ellenségeskedésekkel, indokolatlan különbözőségekkel. Természetes, alapvető szükséglet a különbözőség, de itt tulajdonképpen nem is erről van szó, hanem ellentétekről. Olyan ellentétről, amely az irodalomba a politika oldaláról kerül(t) be. A politikát szükségesnek tartom. De amikor a politikai manipuláció annyira eluralkodik, mint a volt szocialista országokban, amikor annyira erőteljesen érvényesülnek a hatalmi meggondolások, amikor a demokráciát egyre inkább helyettesíteni próbálja a hatalom manipulatív és autokratikus gyakorlása, akkor az irodalom nagyon sok kárt szenved. Nagy a feszültség, az egymás elleni acsarkodás az irodalmi és szellemi élet terén is, pedig itt ez nem való. Tévedés ne essék, az irodalom és általában a művészeti, szellemi élet sohasem volt a béke szigete. Mindig nagyon erős verseny érvényesült, és nem használtak mindig fair módszereket. De itt most a megszokottnál több van, s ezt elsősorban az autokrata politikai gyakorlat elterjedésének tulajdonítom.
– Sokan köszöntöttek a születésnapodon, de az is mindegyre elhangzott, hogy vannak bizonyos adósságaid. Én is csatlakozom azokhoz, akik úgy gondolják, hogy várhatnánk tőled egy olyan könyvet, amelyben az eltelt évtizedekben felgyűlt tapasztalataidat s mindazt, amit átéltél, valamilyen módon megosztanád az olvasókkal. Akár memoárszerűen. Nem készül ilyesmi?
– Emlékiratot nem akarok közzétenni. Szeretnék egy-két olyan esszét írni, amelyben megpróbálom végiggondolni mindazt, ami az elmúlt évtizedekben velünk, bennünk, körülöttünk történt. A teljesség minden igénye nélkül. Néhány mozzanatot szeretnék, olyat, amire nagyon jól emlékszem. Együtt dolgoztam például az egykori Erdélyi Helikon szerkesztőivel, nagyon jó baráti viszonyban voltunk. Pontosan tudom, hogy ők annak idején a harmincas években hogy dolgoztak, mit csináltak. Nem idealizálni akarok, inkább pontosítani. Az, amit ma elmondanak a helikoni viszonyokról, nem mindenben találó. Aztán együtt dolgoztunk egy csomó fiatalemberrel az ’50-es években, akik már nem fiatal emberek, vagy nincsenek is, ez is lehet esszétéma: az egymást váltó nemzedékek, a sajátos és nem sajátos vonások, az állandó jellegű konfliktusok és sok egyéb. Én az utóbbi években szinte egyáltalán nem írtam. Ennek magánéleti és nem közösségi okai vannak. Erőt kell vennem magamon, ha még egy kicsi idő van, hogy papírra vessem azt, amit gondolok. Azért is, mert időnként az irodalmi és szellemi élet különböző jelenségeit látva és tapasztalva elmegy a kedvem az írástól. Lehangolónak és kedvrontónak tartom azt, ami a művészeti és szellemi életben végbemegy. De hát az embernek meg kell próbálnia túltenni magát ezeken. Arra gondoljon, mennyi okos, értelmes, rokonszenves, teremtő erejű ember dolgozik a legkülönbözőbb művészeti ágakban, a sajtóban, és velük jól szót tudunk érteni. Jó érzés velük együtt dolgozni. Megpróbálni együtt tenni valamit, és kicsit igazítani a világon, amely nem tartozik a lehető legjobb világok közé.
– Az utóbbi gondolat jegyében kívánok jókedvet neked és mindazt, ami az íráshoz, meg persze az értelemes élethez szükséges. Isten éltessen sokáig!
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Húsz év adatainak, tényeinek politikai háttere
Újabb kötettel jelentkezett Borbély Zsolt Attila temesvári születésű közíró, melyben húsz év nemzetpolitikai írásait válogatta össze. A Nemzeti önrendelkezés – a magyar jövő útja című könyvet szerdán délután mutatták be a Tulipán könyvesboltban.
A szerzővel Irházi János beszélgetett a könyvesboltot megtöltő közönség előtt. Amint az a könyv előszavában is szerepel, „a szöveggyűjtemény az 1993 és 2013 között eltelt két évtized autonómiaelvű, mozaik-jellegű politikatörténete”, témája az önrendelkezés, a magyarság, melyet a szerző összmagyarságként emleget, nem csupán aradi, Arad megyei magyarságról, hanem az egész Kárpát-medencei magyarságról beszél.
„Az erdélyi magyarság elmúlt húsz évének tükörcserepeit nyújtja ez a kötet, az egységesség nem titkolt igényével. Minden alapszöveg az erdélyi nemzeti sajtó zászlóshajójának számító Erdélyi Napló hasábjain jelent meg. (…) Az elmúlt húsz esztendő politikai kommunikációjának és erdélyi belmagyar csörtéinek legfőbb témája a nemzeti önrendelkezés és az autonómia megteremtendő intézményrendszere volt. (…) Nem törekszem akadémiai tárgyilagosságra. A nemzeti értékrend, a közösségi megmaradás és gyarapodás, illetve az azt szavatoló, a címben is jelzett nemzeti imperatívusz, az önrendelkezés képezi a különböző történések és politikai szereplők bemutatásának zsinórmértékét” – vallja a kötetről a szerző.
348 oldalon, 96 írásban olyan témákat érint, mint a brassói kongresszus, a Nagy Benedek-ügy, alkotmánymódosítás, a reintegráció síkjai, a nemzetpolitikai valóság, a Trianon film utóélete, a tömegdemokrácia nyomora, pártlojalitás és eszmehűség, a szellemi terror és ellenszere, felvidéki dilemmák, viszonyunk Trianonhoz stb.
Borbély Zsolt Attila bevallása szerint ez a könyv „az értelemre kíván hatni, de szikár tényszerűsége dacára talán képes a szív megdobogtatására is”.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Lakónegyedek magyar lakói a beolvadás küszöbén
A nagyvárosi szórványmagyar közösségek jövőjéről tartott műhelykonferenciát Kolozsváron a Kisebbségkutató Intézet az RMDSZ Főtitkárságával közösen. Ez az a kisebbségi közeg ugyanis, amely a leginkább ki van téve a beolvadás veszélyének, mégis mindeddig erről esett a legkevesebb szó politikai berkekben vagy a médiában. A legtöbb erdélyi, bánsági vagy partiumi nagyvárosban még fenntartható az anyanyelvű oktatás, működnek a magyar kulturális intézmények, a felekezeti élet is anyanyelven folyik, de – főleg a lakónegyedekben élő – magyar vagy félig magyar családok nem kapcsolódnak rá ezekre az intézményekre. Vagyis: román iskolába járatják gyermekeiket, nem vesznek részt be az egyház vagy érdekvédelmi szervezetek nyújtotta közösségi programokban. –
„Azt elmúlt években végzett felmérések azt mutatják, hogy az asszimiláció, a nyelv- és identitásvesztés a nagyvárosi szórványban a legnagyobb. Kolozsváron, a Monostor negyedben lakó magyar közösség identitás- és nemzetpolitikai szempontból szinte ugyanolyan helyzetben van, mint egy szórványtelepülésen élő magyar közösség. Megoldásokat, válaszokat keresünk szakértők bevonásával a nagyvárosi szórvány kérdéseire, problémáira, pragmatikus cselekvési terv kidolgozása és életbe léptetése a célunk” – ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg Kelemen Hunor szövetségi elnök A nagyvárosi szórvány jövője témakörben szervezett műhelykonferenciát Kolozsvárott.
A konferenciát az RMDSZ és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet közösen szervezi kettős céllal: felleltározni a nagyvárosi szórvánnyal kapcsolatos elméleti tudást, valamint összegyűjteni azon konkrét programok tapasztalatait, amelyek eredményt értek el a nagyvárosi szórvány összetett kérdésének kezelésében.
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség számára az a legfontosabb, hogy megakadályozza az identitásvesztést Kolozsvárott, Temesváron, Marosvásárhelyen, vagy Zilahon. El kell jutnunk a magyar emberekhez az oktatástól kezdve a közösségépítés különböző elemein keresztül úgy, hogy minden lehetséges politikai eszközt felhasználunk” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, hozzátéve, egyetlen konferencián nem lehetséges a nagyvárosi szórvány problémáit megoldani, ám az itt összegyűlt szakemberek mindannyian felismerték, hogy cselekedni kell, ezzel pedig elindultak a megoldás fele vezető úton.
Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke köszöntő beszédében hangsúlyozta: ,,a mai műhelykonferencia célja, hogy összegyűjtse az eddigi tudást, ami a piacon létezik ebben a pillanatban, illetve, hogy szó essen néhány olyan kezdeményezésről, amelyek azokat a jellemző folyamatokat próbálják megakadályozni, korlátozni, amelyeket szorványosodási folyamatoknak nevezünk”, majd hozzátette: ,,ezek a kezdeményezések hozzájárulnak középtávon egy egységes cselekvési stratégia kialakításához.”
Vetési László szórványkutató Nagyváros, szórvány, egyház című előadásában hangsúlyozta: a nagyvárosi magyar egyházak pontosan követik a városnegyedek alakulását, szerkezetét. Mindegyik egyház másféleképpen cselekszik, ha a nagyvárosi szórványról van szó: egyrészt megpróbálják minden területen visszaszerezni és visszaépíteni mindazt, amit egykor elvettek tőlük, emellett a befelé való építkezés elvét is előnybe részesítik azáltal, hogy több egyházi intézményt hoznak létre. ,,Az egyházak óriási dilemmát élnek meg a szolgálat és a szolgáltatás helykeresése között, így az egyház a társadalomépítésbe bekapcsolódva, a civil szférával együtt kell kidolgozza a nagyvárosi szórvány helyzetének megoldásait. A jövőre nézve az egyházak feladata az, hogy kialakítsák a nagyvárosban a kis magyar közösségek hálózatát.”
,,Összefüggés figyelhető meg a vegyes házasságok és a pártpreferenciák közt: a vegyes házasságban élők kisebb eséllyel szavaznak magyar pártokra, mint a homogén családban élők” – mutatott rá Székely István Gergő szociológus az Etnikai mobilizáció a szórványban című előadásában, majd hozzátette: azok a romániai magyarok, akiknek nincs román családtagjuk, lényegesen kevésbé szavaznak román partokra. A kutató elmondta: a magyar pártokra leadott szavazatszám 2012-re több mint a felére csökkent az 1996-os átlaghoz képest, amiért a magyarok szavazáson való alacsony részvétele és a román pártokra való átszavazás lehet a felelős. Amíg 2004 előtt a magyarok szavazási részvételi százaléka jóval magasabb volt az országos átlagnál, addig 2004-től ez megfordult.
Horváth István bemutatta a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Az Etnikai térszerkezet iskolai hálózat és társadalmi hálózat témakörében Kiss Tamás, Vitos Katalin közreműködésével készült kutatást, amely a szórványkérdés egyik legfontosabb és legkutatottabb elemét az iskolaválasztást mutatta be. Erdélyben a magyar diákok magyar nyelvű beiskolázottsági aránya 85 százalékos az általános iskolák esetében, középiskolában pedig 75 százalékos.
Csökken a magyar iskolát választó magyarok aránya, függetlenül a családi háttértől, szórványban 10 százalékkal növekszik a román iskolát választók száma. ,,A magyarok iskolaválasztási szempontjait jelentősen befolyásolja a térszerkezet. Míg Kolozsváron térszerkezet szempontjából az iskolahálózat nem felel meg az etnikai térszerkezetnek, addig Marosvásárhely és Szatmár esetében az iskolai lefedettség egyenletes, az etnikai lefedettséggel összhangban van, ezért ezekben a városokban sokkal ritkábban vetődik fel a területi lefedettség szempontrendszere alapján történő iskolaválasztás kérdése.”
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős főtitkárhelyettese bemutatta azt a 2012–2013-ban készített kutatást, amely azoknak a szórványban élő romániai magyar családoknak az iskolaválasztási motivációit elemzi, akik román tannyelvű oktatási intézetet választanak gyermekük számára. ,,A fókuszcsoportos kutatásából kiderült, hogy a magyar szülőknek leggyakrabban négy megfogalmazott érvük van a román iskola mellett: jobbnak tartják a román iskolát, azt gondolják, jobban fog román környezetben boldogulni a gyermek, ha román tanintézménybe jár. Ugyanakkor fennáll az a kényszerhelyzet is, hogy a magyar iskola hiánya miatt íratják román iskolába, illetve azért mert a leendő iskolás már úgyis tud románul. ”
Veres Valér, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanára annak a 2012-ben végzett kutatásnak a tanulságairól számolt be, amely az iskolaválasztás és a továbbtanulás sajátosságait térképezte fel 603 Kolozs megyei 8. osztályt végzett diák és szülő megkérdezése során. ,,Ebből a tanulmányból kiderült, hogy a szülők 98 százaléka elméleti-, 20 százaléka szaklíceumot választana gyermeke számára, a kolozsvári állami magyar középiskolákat és a magyar nyelven való továbbtanulást előnybe részesítve” – ismertette Veres Valér, majd hozzáfűzte: Kolozsváron az elméleti és az önálló iskolaválasztásnak meghatározott társadalmi háttere és okai vannak, a gyenge szakképzési kínálat a fő oka a szakiskola-választás alacsony szintű preferálásának, de a román oktatás felé való elmozdulásnak is.
Kiss Tamás, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa bemutatta az iskolakveszelyben.ro honlapot és az Iskolák Veszélyben elnevezésű programot, amely a Közpolitikai Elemző Központ kezdeményezésére, a Kisebbségkutató Intézet, az RMDSZ és a nyelvijogok.ro közreműködésével jött létre. ,,Ennek a projektnek a célja, hogy bemutassa azokat a kritikus pontokat, oktatási helyszíneket, ahol a magyar oktatási intézményrendszer fenntartása a 2014-2020közötti időszakban speciális tennivalókat igényel majd. A honlap választ keres arra a kérdésre, hogy mit lehet tenni ezen demográfiai szempontból veszélyeztetett régiók érdekében, valamint információkat nyújt a döntéshozók részére, hogy milyen módon lehetne megerősíteni az erdélyi magyar oktatási rendszer veszélyeztetett pontjait” – hangzott el a szociológus felszólalásában.
Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettese a nagyvárosi szórvány és a cselekvés lehetséges irányait vázolta fel. Elmondása szerint két idősík létezik: egy, amely 20-25 éves távlatban, szakpolitikai programok szintjén közelíti meg a kérdést, és egy azonnali cselekvési terv. ,,A klasszikus értelemben vett szórvány esetében az évek során több eredményes programot sikerült beindítani, ezeket kellene adaptálni a nagyvárosi lakótelepek környezetébe. Fontos, hogy a nagyvárosi szórvány kiemelt figyelemben részesüljön, külön programokkal, költségvetéssel. Fontos, ebben a környezetében is beindítani a Magyar házak rendszerét, hiszen ez által olyan infrastruktúra, olyan közösségi tér jöhet létre, amely alkalmas célzott programok indítására” – fogalmazott a főtitkárhelyettes.
maszol.ro

Tőkés kitüntetése – Tőkés László az 1989-es temesvári népfelkelés hőseinek ajánlotta fel kitüntetését
Tőkés László európai parlamenti képviselő, volt temesvári lelkész Temesvár 1989-es forradalmi felkelőinek és hőseinek ajánlotta fel december 15-én, vasárnap, a népfelkelés 24. évfordulóján a Románia Csillaga kitüntetést, amelyre méltatlannak találta őt az érdemrend többnyire kormány közeli személyiségekből álló becsületbírósága.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a szervezet temesvári irodájában rendezett sajtóértekezleten jelentette be, hogy megalakult az 1989-es Temesvári Emlékbizottság, amely a temesvári református parókia elől indult, a kommunista diktatúra bukását eredményező népfelkelés jövő évi, 25. jubileumi emlékévének rendezvényeit készíti elő.
Tőkés László jelképesen átadta a Románia Csillaga érdemrendet az újonnan alakult emlékbizottságnak. Hozzátette: ha valaki vissza akarja venni a kitüntetést, „jöjjön érte Temesvárra".
Az emlékbizottság névsora – Tőkés Lászlóén kívül – 12 olyan személy nevét tartalmazza, akik már a népfelkelés kirobbanása előtt is kiálltak a kommunista diktatúrával szembeszegülő református lelkész mellett.
Az emlékbizottság tagjainak közös célja az igazságtétel előmozdítása, a 24 éve indult rendszerváltozás folytatása és a forradalom „ellopásának" megakadályozása – hangoztatta Tőkés László, hozzátéve, hogy a névsor nyitott és a jövőben bővülni fog.
1989 december 15-én a Ceausescu-diktatúrát nyíltan bíráló Tőkés László temesvári lelkész elhurcolását a református gyülekezet élő láncot alkotva akadályozta meg. A zsarnoksággal szembeszegülő magyar közösséghez másnap a többségi románság is csatlakozott, így a református parókia előtt bontakozott ki a kommunista diktatúra megdöntéséhez vezető népfelkelés.
A fellázadt Temesvár 1989-ben csaknem egy hétig egymaga dacolt fegyvertelenül a Ceausescu-diktatúra megtorlásával, amíg az ország többi részére is átterjedt a népfelkelés. Ez idő alatt 73 ember életét vesztette, csaknem 300 pedig megsebesült a sortüzekben és mintegy nyolcszáz tüntetőt börtönbe zártak.
Tőkés László a rendszerváltás elindításában játszott történelmi szerepéért kapta meg 2009-ben a Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát. Visszavonását Victor Ponta szociáldemokrata kormányfő kezdeményezte, miután Tőkés László felvetette, hogy Magyarország vállaljon „védhatalmi" szerepet Erdély érdekében.
A kormányon lévő Szociáldemokrata Párt (PSD) tagjaiból és a párthoz közel álló személyiségekből álló becsületbíróság novemberben méltatlannak minősítette Tőkés Lászlót a Románia Csillaga érdemrendre. A testület előterjesztése alapján az államfő bocsáthat ki rendeletet az EP-képviselő kitüntetésének visszavonásáról, ezt azonban Traian Basescu eddig nem tette meg.
MTI
Erdély.ma

Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
A Ceausescu-diktatúrát megdöntő népfelkelés 24. évfordulóján Tőkés László volt temesvári lelkipásztor egy sajtótájékoztató keretében bejelentette az 1989-es Temesvári Emlékbizottság megalakulását. Ezen alkalomból Temesváron, a forradalom kitörésének első és szimbolikus helyszínén ma, 2013. december 15-én a tőle jogtalanul elvitatott Románia Csillaga érdemrendet az Emlékbizottságnak adományozta.
Tőkés László N Y I L A T K O Z A T A
„Meddig sántikáltok kétfelé?” – szegezi nekünk a helyzet- és lelkiismeret-vizsgálatra késztető kérdést Illés próféta, majd pedig ugyanő rögtön el is igazít bizonytalankodásunkban ekképpen: „Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, kövessétek azt” (1.Kir 18,21).
A próféta szavával hangzik egybe Krisztus tanítása: „Senki sem szolgálhat két Úrnak… Nem szolgálhatok Istennek és a Mammonnak” (Mt. 6,24).
Mammon a Pénz, Baál a Hatalom bálványa, illetve jelképe a Szentírásban. Az Isten- és emberellenes diktatúrák pénzzel és hatalommal tartották uralmuk alatt a lelkeket. Ceausescu idejében inkább a zsarnoki megfélemlítés tartották fogságban őket, utóbb, a posztkommunizmus időszakában pedig az anyagiak, az érdekek, a korrupció vették át a hatalom szerepét.
Mindkettőtől meg kell szabadulnunk – immár végérvényesen. A kommunista önkényuralom bukásához vezető temesvári felkelés 24. évfordulóján azáltal emlékezünk hitelesen, és akkor maradunk hűek temesvári református gyülekezetünkhöz – egykori önmagunkhoz –, valamint a szabadságért életüket feláldozó vagy kockáztató Temesvár népéhez, hogyha az emberi uralommal szemben Isten előtt hajlunk meg, és az ő igazságához ragaszkodunk – azonképpen, amiként Péter és apostoltársai tesznek bizonyságot erről: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Csel. 5,29). 1898 szent várakozásokkal teli adventjében nekünk is ez volt az igei jelmondatunk és meggyőződésünk, amikor a kollaboráns püspöki önkénnyel, valamint az ateista Ceausescu-rezsimmel bátran szembeszállunk református közösségünkben.
Egy egészen friss közvéleménykutatás felmérése szerint országunk polgárainak közel a fele úgy ítéli, hogy a kommunizmus jobb volt Románia számára, mint ami utána következett. A felmérés sokkoló adatai arra vallanak, hogy – bibliai szóhasználattal élve – Románia népe „kétfelé sántikál” a kommunista múlt és a demokratikusnak nevezett jelen között. Ez ügyben még az sem igazán jelenthet vigaszt, hogy a kommunizmus iránt nosztalgiát és illúziókat táplálók aránya Erdélyben az országos átlagnál alacsonyabb (44,4–43,1), míg Partiumban és Bánságban „csupán” 36,2%.
Viszonylagosan jobb temesközi–partiumi regionális eredményeink az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás folytatására és beteljesítésére indítanak bennünket. Más szóval: jövőnket az 1989-es alapokra kell helyeznünk, hogy a keservesen megszenvedett múltat, a Kondukátor sötét korát senkinek ne legyen oka visszasírnia.
Vaclav Havel véleménye szerint egy második rendszerváltozásra van szükség: a kommunizmus után a posztkommunizmust is meg kell buktatni a volt szovjet tábor országaiban.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tegnap tartott 10. évfordulóján mi is egy új rendszerváltozás mellett foglaltunk állást. A romániai kommunista visszarendeződés körülményei között ennek szükségessége: nyilvánvaló.
Az EMNT tegnapi ünnepi ülésén 1989 jövő évi 25. évfordulójára jubileumi emlékévet hirdetett. Ezzel együtt a temesvári felkelés egykori kiváltói – résztvevői és részesei – megalakították az 1989-es Temesvári Emlékbizottságot (lásd tagjainak névsorát mellékelve). Közös célunk az – melyben minden bizonnyal valamennyi romániai rendszerváltoztató erő és szervezet osztozik –, hogy ne hagyjuk ellopni a forradalmat, és a múlttal való szembenézés, valamint az igazság kimondása és az igazságtétel előmozdítása révén is továbblendítsük a 24 évvel ezelőtt elkezdődött demokratikus rendszerváltozás folytatását.
Európai szinten ugyanezeket a célokat és feladatokat vallja a magáénak az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja. A szomszédos Magyarországon viszont mostanság van megalakulóban a Nemzeti Emlékezet Bizottsága.
A rendszerváltozásnak kisebbségpolitikai, nemzetiségi téren is végbe kell mennie. A temesvári románok, magyarok, németek, szerbek, a különböző etnikai és vallási közösségek 1989 Szabadító Karácsonyán való összefogása arra figyelmeztet, hogy a romániai demokrácia próbaköve és – egyik –fokmérője a kisebbségi közösségek jogainak és egyenrangúságának biztosítása.
A „Steaua României” / Románia Csillaga érdemrend visszavonásának szándéka körül kialakult botrányos helyzettel kapcsolatban, találóan állapítja meg Borbély Zsolt politológus, hogy ez ügyben „az egész erdélyi magyarság áll a román hatalom célkeresztjében”. Az érdemrend becsületbíróságának múlt havi döntése vonatkozásában egyik román forradalmi harcos pedig ezt írta telefonüzenetében: „Minthogyha 1989 decemberében volnánk” („Parcă suntem în decembrie 1989”). Nem kétséges, hogy a Victor Ponta-féle neokommunista, álliberális kormány – miként az elmúlt negyed században mások is: nemcsak a magyaroktól, hanem Temesvár népétől akarja „ellopni” az 1989-es forradalmat, vagy legalábbis elvitatni és lekicsinyíteni az abban játszott, meghatározó szerepüket.
Válaszképpen ezekre a törekvésekre, ezennel Temesvár forradalmi felkelőinek és hőseinek ajánlom fel jelképes formában a Románia Csillaga lovagi érdemrendemet, mellyel a Tismăneanu-jelentést kezdeményező, a kommunista diktatúrát elítélő Traian Băsescu államelnök tüntetett volt ki, 2009 decemberében. A magas kitüntetéssel együtt méltán megilleti őket egész Románia elismerése.
Küszöbön álló Emlékévünk központi gondolata: az Igazság és békesség. Ésaiás próféta hirdeti, hogy: „Lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké” (És. 32,17). – Igazság- és szabadságharcunkat azért kell folytatnunk, hogy a kommunizmus visszahúzó örökségétől megszabadulva, végre igazi békességben és biztonságban élhessen országunk népe, és mi, magyarok is itthon érezhessük magunkat Erdélyben.
Temesvár, 2013. december 15.
Tőkés László
1989-es Temesvári Emlékbizottság
Tőkés László
Balaton Zoltán
Borbély Imre
Borbély Zsolt Attila
Gazda Árpád
Kabai József
Kincses Előd
Mátyus Ernő
Molnár János
Sepsy Béla
Sükösd Antal
Teleki László
Tolnay István

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Választmányának állásfoglalása Tőkés védelmében
Mély sajnálattal voltunk kénytelenek tudomásul venni, hogy miképpen minden évben, a temesvári népfelkelés évfordulója közeledtén az elnökünk, Tőkés László elleni támadások és lejárató kampányok idén is, menetrendszerűen megismétlődtek.
A román utódkommunisták részéről ez alkalommal egy koncepciós perre futotta. Egy „becsületbíróságnak” álcázott pártbizott- ság az erdélyi magyar önrendelkezés melletti kiállásáért javasolta Tőkés László állami kitüntetésének a visszavonását, amelyet 2009-ben, a Ceauşescu-diktatúra bukásának 20. évfordulóján éppen az 1989-es szerepvállalásáért ítéltek neki oda.
Megdöbbenéssel tapasztaljuk, hogy idén immár erdélyi magyar közösségünk körében is akadtak tettestársak. Azon túlmenően, hogy a bukaresti magyar pártsajtó éppen egy nappal az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács évfordulói gálaestje előtt, péntek éjszaka élesít magánéletben vájkáló, rosszindulatú és gusztustalan irományokat – tudatában vagyunk annak, hogy az európai parlamenti választások közeledtén az erő nyelvét beszélő RMDSZ különutas politikáját az ellenfelek lejáratásával próbálja igazolni, még azzal sem törődve, hogy az erdélyi magyar választópolgárok megosztásával európai képviseletünket sodorja veszélybe.
Ennél is döbbenetesebb viszont a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vezetősége által áterőltetett, azon közgyűlési állásfoglalás, amelyért ma már csak egy Ezüstfenyő jár, de amelyért huszonöt évvel ezelőtt a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága minden bizonnyal Élmunkás érdemérmet adományozott volna. A Királyhágómelléknek volt már olyan püspöke, aki szervilis módon dörgölőzött „a tűzhöz közelálló” hatalomhoz, és pártparancsra igyekezett elnémítani a kritikus hangokat. Papp Lászlónak hívták. Történetesen éppen az ő ellenében vette védelmébe lelkipásztorát a temesvári gyülekezet, és nem utolsósorban ebből a magyar reformátusokhoz méltatlan üldöztetésből nőtte ki magát a temesvári szabadságharc.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Tőkés László vezetésével hű maradt „Temesvár szelleméhez”. Romjaiból újból megépítették a kerületet, konok és következetes harccal visszaszereztek annyi épületet, amennyit a magyarellenes államhatalomtól ki lehetett csikarni, megalapították Erdély első önálló magyar nyelvű felsőoktatási intézményét, a Partiumi Keresztény Egyetemet – és még sorolhatnánk.
2003-ban, Szatmárnémetiben a megtorpedózott autonómiaküzdelem továbblendítése érdekében éppen a Királyhágómelléki Református Egyházkerület rendkívüli közgyűlésén indítottuk útjára az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács létrehozását. Ezzel egy időben, ugyanabban a városban az RMDSZ vezérkara a 2002. december 1-jén, a budapesti Kempinski szállodában koccintó Adrian Năstase és Medgyessy Péter akkori kormányfőknek gazsulált, úgymond „közel a tűzhöz” melegedett.
A KRE vezetősége és a királyhágómelléki magyar reformátusok akkor az autonómia, Temesvár öröksége és magyar nemzetünk egysége mellett szálltak síkra. Felkérjük az egyház vezetését, hogy önös érdekek, kicsinyes bosszúvágy helyett térjenek vissza a helyes útra, és valós közösségépítéssel foglalkozzanak. Kolozsvár, 2013. december 14.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Választmánya
Erdély.ma

A népfölkelés szikrája
Amikor a kelet-európai rendszerváltások sorozata 1989-ben végigzúgott a létező szocialista országokon, bár Romániában működött a leggonoszabb diktatúra s elnyomás, a világtól való elzártság itt volt a legerőteljesebb, s leghaloványabb a remény is az emberi lelkek mélyén, egyfajta bizodalom mégis ébredezni kezdett.
Temesváron december közepén csoda történt: megtörte a ránk erőltetett hallgatás falát egy fiatal protestáns lelkész, s előbb csak hívei, majd a város többnemzetiségű polgárai testükkel védték őt az egyházi fölöttesei által elrendelt, de erőszakszervekkel végrehajtandó kitoloncolástól. A kiscsoportból tömeggé duzzadt a sok évtizedes, elfojtott keserűség, s bár Tőkés Lászlót száműzte a regnáló hatalom, a forradalmi láz átterjedt az egész városra. A kemény, durva, embertelen megtorlás nem maradt el. Százakat sebesítettek meg, hatvanhárom ember életét oltották ki. Az erőszakos, elbutult hatalom – ahogyan ez lenni szokott – abban bízott, hogy elfojtja a népharagot, eltünteti gyilkossága nyomait. Halottait Bukarestbe szállították, elégették, szennyvízcsatornába szórták. Temesvár nem hagyta magát, harcolt, és december 21-én az első szabad romániai várossá vált. És mintha az ország is felébredt volna tetszhalálából. Előbb Erdély városaiban, majd Bukarestben is – ahol valójában a dadogó szavai erejében bízó Ceauşescu „hívta össze a forradalmat” – elszabadult a népharag. A diktátor elrepült a Központi Bizottság tetejéről, s karácsonykor kivégzőosztag elé állították. A nehéz láncok Temesvár után lehulltak, s bár az igazi szabadság máig várat magára, akár tetszett, tetszik, akár nem a hatalom urainak, a változás szikrája, hőse egy Tőkés László nevű református lelkész volt, aki ráadásul máig hű maradt 1989-es elveihez.
Mégis, az Úrnak 2013. esztendejében megeshetett, hogy az igen szerény vezetői képességekkel megáldott román miniszterelnök és környezete azt kérje az államfőtől: fossza meg Tőkés Lászlót a huszonnégy évvel ezelőtti forradalom szikra-szerepéért kapott kitüntetéstől. És Băsescu elnök civódik a kormánnyal, földet vásárol, de hallgat. Igaz, ő is, mint milliók az országban annak idején, tévén követte a népfölkelést.
Temesvár szelleme rég meghalt. Akkortájt kezdett agonizálni, amikor Bukarest elutasította az onnan felröptetett kiáltvány nyolcadik pontját, mely kizárni kívánta az új hatalomból a régi rezsim embereit. A mai Temesvár már nem a szabadság, az összefogás színtere.
Mindaz, ami akkor kitüremlett a népfelkelés kavalkádja alól: a szabad, jóléti társadalom reménye a mindent behálózó maffiaharcok martalékává vált.
Simó Erzsébet

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Koszorúzás a temesvári forradalom 24. évfordulóján
A temesvár-belvárosi református egyházközségnek otthont adó templom és bérpalota falán márványtáblák hirdetik, négy nyelven: „Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom – 1989. XII. 15.” Az előző esztendők hagyományához híven, az 1989-es decemberi forradalom kirobbantásában cselekvően részt vett temesvári református gyülekezet tagjai december 15-én, a vasárnapi istentisztelet után megkoszorúzták a forradalom emléktábláit. A 24. esztendővel ezelőtti sorsfordító eseményekről Fazakas Csaba református esperes emlékezett meg, hangsúlyozva, hogy a közösségnek a megtartó ereje ma is egy lényeges tényező, hiszen akárcsak 1989-ben, ennek a közösségnek ma is óriási az ereje. A református gyülekezet és az egyházmegye mellett az RMDSZ helyezte el koszorúját a forradalom emléktáblájánál.
Két órával később megérkezett Temesvárra az 1989-es forradalom vezéralakja, Tőkés László EP-képviselő, aki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt, az Új Ezredév református egyházközség képviselői társaságában koszorúzta meg a forradalom kirobbanásáról megemlékező márványtáblát. „Azt szokás mondani, hogy ellopták a temesvári forradalmat – mondta rövid beszédében Tőkés László. – Nemrégen is azt vitatták, hogy Iasi-ból indult-e a rendszerváltozás vagy Temesvárról. Ez a két tábla világosan bizonyítja, hogy innen indult a temesvári népfelkelés. Már csak azért is ide kellett jönnünk, hogy ezt jelenlétünkkel és koszorúinkkal is megerősítsük. Ezt tette a temesvári református gyülekezet ezelőtt egy órával, amikor szintén elhelyezte koszorúit az emléktábláknál. Ennek kapcsán fontos tudatosítani, hogy az egyháznak milyen fontos közéleti szerepe volt és lehet ma is. 1989-ben a rendszerváltozás elindításában volt fontos szerepünk itt Temesváron. Hódolat és elismerés a gyülekezetnek, Temesvár népének, románoknak, magyaroknak németeknek, szerbeknek, zsidóknak, cigányoknak, mindenféle vallásnak és nemzetiségnek. 2003-ban pedig a szatmárnémeti Láncos templomban voltunk együtt, amikor a magyar autonómia mellett álltunk ki. Ha ez volt egy társadalmi rendszerváltozás kezdete, az egy nemzetiségi kisebbségpolitikai rendszerváltozás kezdete lett.” Vasárnap délután Tőkés László EP-képviselő részvételével a temesvári forradalom első áldozatának tekintett Újvárossy Ernő sírját is megkoszorúzták a Rusu Şirianu utcai temetőben.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

SZÓRVÁNYPOLITIKÁK A nagyvárosi szórvány jövőjéről tanácskoztak Kolozsváron
A konferencia résztvevői az elméleti szempontok mellett latba vetették azokat a tapasztalatokat is, amelyek eredményt értek el a nagyvárosi szórvány kérdésének kezelésében.
„Azt elmúlt években végzett felmérések azt mutatják, hogy az asszimiláció, a nyelv- és identitásvesztés a nagyvárosi szórványban a legnagyobb. Kolozsváron, a Monostor negyedben lakó magyar közösség identitás- és nemzetpolitikai szempontból szinte ugyanolyan helyzetben van, mint egy szórványtelepülésen élő magyar közösség. Megoldásokat, válaszokat keresünk szakértők bevonásával a nagyvárosi szórvány kérdéseire, problémáira, pragmatikus cselekvési terv kidolgozása és életbe léptetése a célunk” – ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg Kelemen Hunor szövetségi elnök ma reggel A nagyvárosi szórvány jövője témakörben szervezett műhelykonferenciát Kolozsvárott.
A konferenciát az RMDSZ és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet közösen szervezi kettős céllal: felleltározni a nagyvárosi szórvánnyal kapcsolatos elméleti tudást, valamint összegyűjteni azon konkrét programok tapasztalatait, amelyek eredményt értek el a nagyvárosi szórvány összetett kérdésének kezelésében. „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség számára az a legfontosabb, hogy megakadályozza az identitásvesztést Kolozsvárott, Temesváron, Marosvásárhelyen, vagy Zilahon. El kell jutnunk a magyar emberekhez az oktatástól kezdve a közösségépítés különböző elemein keresztül úgy, hogy minden lehetséges politikai eszközt felhasználunk” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, hozzátéve, egyetlen konferencián nem lehetséges a nagyvárosi szórvány problémáit megoldani, ám az itt összegyűlt szakemberek mindannyian felismerték, hogy cselekedni kell, ezzel pedig elindultak a megoldás fele vezető úton.
Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke köszöntő beszédében hangsúlyozta: „a mai műhely-konferencia célja, hogy összegyűjtse az eddigi tudást, ami a piacon létezik ebben a pillanatban, illetve, hogy szó essen néhány olyan kezdeményezésről, amelyek azokat a jellemző folyamatokat próbálják megakadályozni, korlátozni, amelyeket szórványosodási folyamatoknak nevezünk”, majd hozzátette: „ezek a kezdeményezések hozzájárulnak középtávon egy egységes cselekvési stratégia kialakításához.” Vetési László szórványkutató Nagyváros, szórvány, egyház című előadásában hangsúlyozta: a nagyvárosi magyar egyházak pontosan követik a városnegyedek alakulását, szerkezetét. Mindegyik egyház másféleképpen cselekszik, ha a nagyvárosi szórványról van szó: egyrészt megpróbálják minden területen visszaszerezni és visszaépíteni mindazt, amit egykor elvettek tőlük, emellett a befelé való építkezés elvét is előnybe részesítik azáltal, hogy több egyházi intézményt hoznak létre. „Az egyházak óriási dilemmát élnek meg a szolgálat és a szolgáltatás helykeresése között, így az egyház a társadalomépítésbe bekapcsolódva, a civil szférával együtt kell kidolgozza a nagyvárosi szórvány helyzetének megoldásait. A jövőre nézve az egyházak feladata az, hogy kialakítsák a nagyvárosban a kis magyar közösségek hálózatát.” „Összefüggés figyelhető meg a vegyes házasságok és a pártpreferenciák közt: a vegyes házasságban élők kisebb eséllyel szavaznak magyar pártokra, mint a homogén családban élők” – mutatott rá Székely István Gergő szociológus az Etnikai mobilizáció a szórványban című előadásában, majd hozzátette: azok a romániai magyarok, akiknek nincs román családtagjuk, lényegesen kevésbé szavaznak román partokra. A kutató elmondta: a magyar pártokra leadott szavazatszám 2012-re több mint a felére csökkent az 1996-os átlaghoz képest, amiért a magyarok szavazáson való alacsony részvétele és a román pártokra való átszavazás lehet a felelős. Amíg 2004 előtt a magyarok szavazási részvételi százaléka jóval magasabb volt az országos átlagnál, addig 2004-től ez megfordult.
Horváth István bemutatta a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Az Etnikai térszerkezet iskolai hálózat és társadalmi hálózat témakörében, Kiss Tamás, Vitos Katalin közreműködésével készült kutatást, amely a szórványkérdés egyik legfontosabb és legkutatottabb elemét az iskolaválasztást mutatta be. Erdélyben a magyar diákok magyar nyelvű beiskolázottsági aránya 85 százalékos az általános iskolák esetében, középiskolában pedig 75 százalékos.
Csökken a magyar iskolát választó magyarok aránya, függetlenül a családi háttértől, szórványban 10 százalékkal növekszik a román iskolát választók száma. „A magyarok iskolaválasztási szempontjait jelentősen befolyásolja a térszerkezet. Míg Kolozsváron térszerkezet szempontjából az iskolahálózat nem felel meg az etnikai térszerkezetnek, addig Marosvásárhely és Szatmár esetében az iskolai lefedettség egyenletes, az etnikai lefedettséggel összhangban van, ezért ezekben a városokban sokkal ritkábban vetődik fel a területi lefedettség szempontrendszere alapján történő iskolaválasztás kérdése.”
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős főtitkárhelyettese bemutatta azt a 2012–2013-ban készített kutatást, amely azoknak a szórványban élő romániai magyar családoknak az iskolaválasztási motivációit elemzi, akik román tannyelvű oktatási intézetet választanak gyermekük számára. „A fókuszcsoportos kutatásából kiderült, hogy a magyar szülőknek leggyakrabban négy megfogalmazott érvük van a román iskola mellett: jobbnak tartják a román iskolát, azt gondolják, jobban fog román környezetben boldogulni a gyermek, ha román tanintézménybe jár. Ugyanakkor fennáll az a kényszerhelyzet is, hogy a magyar iskola hiánya miatt íratják román iskolába, illetve azért, mert a leendő iskolás már úgyis tud románul.”
Veres Valér, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanára annak a 2012-ben végzett kutatásnak a tanulságairól számolt be, amely az iskolaválasztás és a továbbtanulás sajátosságait térképezte fel 603 Kolozs megyei 8. osztályt végzett diák és szülő megkérdezése során. „Ebből a tanulmányból kiderült, hogy a szülők 80 százaléka elméleti, 20 százaléka szaklíceumot választana gyermeke számára, a kolozsvári állami magyar középiskolákat és a magyar nyelven való továbbtanulást előnyben részesítve” – ismertette Veres Valér, majd hozzáfűzte: Kolozsváron az elméleti és az önálló iskolaválasztásnak meghatározott társadalmi háttere és okai vannak, a gyenge szakképzési kínálat a fő oka a szakiskola-választás alacsony szintű preferálásának, de a román oktatás felé való elmozdulásnak is.
Kiss Tamás, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa bemutatta az iskolakveszelyben.ro honlapot és az Iskolák Veszélyben elnevezésű programot, amely a Közpolitikai Elemző Központ kezdeményezésére, a Kisebbségkutató Intézet, az RMDSZ és a nyelvijogok.ro közreműködésével jött létre. „Ennek a projektnek a célja, hogy bemutassa azokat a kritikus pontokat, oktatási helyszíneket, ahol a magyar oktatási intézményrendszer fenntartása a 2014-2020 közötti időszakban speciális tennivalókat igényel majd. A honlap választ keres arra a kérdésre, hogy mit lehet tenni ezen demográfiai szempontból veszélyeztetett régiók érdekében, valamint információkat nyújt a döntéshozók részére, hogy milyen módon lehetne megerősíteni az erdélyi magyar oktatási rendszer veszélyeztetett pontjait” – hangzott el a szociológus felszólalásában.
Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettese a nagyvárosi szórvány és a cselekvés lehetséges irányait vázolta fel. Elmondása szerint két idősík létezik: egy, amely 20-25 éves távlatban, szakpolitikai programok szintjén közelíti meg a kérdést, és egy azonnali cselekvési terv. „A klasszikus értelembe vett szórvány esetében az évek során több eredményes programot sikerült beindítani, ezeket kellene adaptálni a nagyvárosi lakótelepek környezetébe. Fontos, hogy a nagyvárosi szórvány kiemelt figyelemben részesüljön, külön programokkal, költségvetéssel. Fontos, ebben a környezetében is beindítani a Magyar házak rendszerét, hiszen ez által olyan infrastruktúra, olyan közösségi tér jöhet létre, amely alkalmas célzott programok indítására” – fogalmazott a főtitkárhelyettes.
Transindex.ro

Főhajtás Reiter Edit emléktáblájánál
A forradalom egyik magyar áldozatára emlékeztek
December 17-én, Temesvár Gyásznapján az 1989-es decemberi forradalom áldozatairól emlékeztek meg városszerte, a 24 évvel ezelőtt történt véres események helyszínein.
2013. december 17-én, a temesvári Bartók Béla Líceum falán helyezték el és avatták fel újból Reiter Edit, a temesvári magyar líceum egykori tanulójának emléktábláját, akinek gyilkos sortűz oltotta ki az életét 1989. december 19-én. Az emléktáblát 1990-ben helyezték el a gyilkosság helyszínén Reiter Edit szülei, tanárai és iskolatársai kezdemémyezésére az iskola akkori bejárata mellett, és március 15-én avatták fel, ugyanabban az esztendőben. A Bartók Béla Líceum szomszédságában álló épületet, amelynek a falára eredetileg az emléktábla felkerült időközben lebontották.
Az emléktábla avató ünnepség résztvevőit, tanárokat és diákokat Erdei Ildikó, a Bartók Béla Líceum igazgatója köszöntötte, aki ez alkalommal bejelentette: az idei évtől az iskola falán elhelyezett emléktáblánál fog fejet hajtani a magyar iskola diákjainak és tanárainak közössége a temesvári hősök emléke előtt. Az 1989-es decemberi eseményeket Halász Ferenc történész, helyettes főtanfelügyelő elevenítette fel a bartókos diákok számára: „24 évvel ezelőtt puskaropogástól volt hangos Temesvár, ekkor próbálták meg vérbe fojtani azt a kezdeményezést, amelynek az volt a célja, hogy Romániában változzon a világ, szabadok legyünk és jobban éljünk. Büszkén emlékszünk erre az eseményre, egyrészt azért, mert ez Temesvárról indult 1989 decemberében, másrészt azért is büszkék vagyunk, mert az eseménysorozatot egy magyar ember indította el, Tőkés László, aki akkor a belvárosi református egyházközségnek volt a lelkipásztora. 1989-ben Ő felvállalta, hogy a világ tudomására hozza, milyen viszonyok vannak Romániában. Vele kapcsolatban bírósági döntés szültetett arról, hogy 1989. december 15-én kilakoltatják a parókiáról, és ez volt az a szikra, amelyik elindította a forradalmat. December 16-án végül el kellett hagynia Temesvárt, de az ő tevékenysége következtében akkor már sok ezer ember volt az utcán, követelve, hogy a régi rendszert valami jobb váltsa fel. Ma azért van Gyásznap, mert december 17-én vezényelték ki a katonaságot a kaszárnyákból, és nyílt tűzparancsot adtak a hadseregnek, amit gyakorolt is. Több tucat ember halt meg ezen a napon, ami olyan felháborodást váltott ki az emberekből, hogy habár 18–19-én még lehetett puskaropogást hallani Temesváron, december 20-án a hadsereg visszavonult, a forradalmárok pártjára állt és Temesvár lett Románia első szabad városa! Ezután kezdődtek az események a többi városban és Bukarestben. Méltán állíthatjuk azt, hogy minden Temesvárról indult, egy magyar ember kezdeményezéséből indult el, és habár azóta sokan megpróbálják elvitatni Temesvárnak ezt a szerepét, mi mindig emlékezünk arra, hogy 1989-ben Temesváron kezdődött a forradalom. Ezekben a napokban sokan voltak rosszkor rossz helyen. A megfélemlítések során csak egy-egy sorozatot adtak le, tankból vagy kétéltű járművekből lőttek. Egy ilyen golyózápornak az áldozatára emlékezünk ma, Reiter Editre, aki itt halt meg, éppen régi iskolája előtt!”
Reiter Edit, a temesvári forradalom mártírja életrajzát Erdei Ildikó ismertette: a józsefvárosi magyar középiskolában, a Bartók Béla Líceum elődjében érettségizett, majd technikusként a Hegesztő Intézetben dolgozott. Hosszú évekig beteg szüleit gondozta, ezért családot sem alapított. A forradalom előtti időszakban súlyos betegségen esett át, amiből sikeresen felgyógyult. 1989. december 19-én munkából tartott hazafelé, amikor az utcán megjelent egy kétéltű jármű, amelyikből sortüzet adtak le a járókelőkre. Az akkor 39 éves Reiter Editnek nem sikerült idejében fedezékbe jutnia… Holttestét később a Gyiroki úton találták meg, senki sem tudja, hogy került oda.
Reiter Edit és a temesvári forradalom áldozatai lelki üdvösségéért Ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, józsefvárosi plébános mondott imát, majd a Bartók Béla Elméleti Líceum
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Nyelvvédelem és nyelvújítás – megőrzés és megújulás (I.)
Egy aradi tapasztalat
A mögöttem maradt évtizedekben szinte teljesen bejártam a Kárpát-medencét, számos város akad, ahová időről-időre visszatérek, természetesen ilyen Pozsony, Kassa, Ungvár, Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti, Marosvásárhely, Szabadka, Újvidék és Alsólendva.
Nehéz kimondanom, mindenütt a magyar nyelv erőteljes hanyatlását kellett tapasztalnom. Két hete jártam Aradon közel tíz esztendő elmúltával az ottani Kölcsey Egyesület és az általa megjelentetett Havi Szemle című folyóirat meghívására. Ezt megelőzően akkor jártam a városban, amikor az aradi vár kazamatáiból kiszabadított, majd egy időre a Minoriták főtéri templomának udvarán elhelyezett Szabadságszobrot ismét felavatták, ha nem is eredeti helyén, a történelmi emlékeket hordozó Városháza előtt, hanem egy félreeső, kissé elhanyagolt téren, szemközt az 1849-es erdélyi háború román politikusait és harcosait megörökítő emlékművet. Ez akkor még csak egy diadalívre felfüggesztett molinón volt látható. Azóta létrejött a valóságos kőbe faragott és bronzba öntött román monumentum, s a két emlékmű: a nemzeti emlékezetbe mélyen beivódott magyar és az újabb, kissé esetlen román ott álldogál békésen egymással szemben, figyelvén a gondozatlan térségen sietősen átvágó aradiakat.
Midőn egy évtizede ott jártam, Aradon még gyakran hallottam magyar szót, két hete viszont csak abban a több épületre kiterjedő magyar kulturális létesítményben, amelyben az ottani két magyar szerkesztőség, a magyar kulturális egyesület és egy magyar vendéglő található. Máskülönben a város, amelynek lakossága az utolsó osztrák-magyar népszámlálás alkalmával, 1910-ben 77 542 főt számlált, ebből 48 761 fő magyarnak, 14 949 románnak, 11 320 németnek, 1 850 szerbnek vallotta magát, azaz a magyarok túlnyomó: 62,9 %-os többségben éltek, a románok aránya 19,2 %, a németeké 14,6 %, a szerbeké 2,4 % volt. Nos, mindez a rendelkezésre álló 1992-es román népszámlálás adatai szerint a következőkben változott: a város lakossága 190 114 főt tett ki, ebből 151 436 volt a román, 29 828 a magyar, 4 142 a német és mindössze 888 a szerb (viszont 2 138 a cigány). Azaz a magyarok aránya 15,7 %, a románoké 79,6 %, a németeké 2,18 %, a szerbeké 0,47 % (és a cigányoké 1,12 %). A legtöbb, korábban nagy (vagy relatív) többségben magyarok által lakott erdélyi, partiumi, bánsági város etnikai képe ehhez hasonlóan alakult át, és már csak a Székelyföld városai tekinthetők magyar településnek, Marosvásárhely nagyon kicsiny magyar többsége is felettébb ingatag. Mindez, amiről az imént beszéltem, arra utal, hogy az erdélyi (és általában a Kárpát-medencei) magyar kisebbségvédelmi stratégiát: a kisebbségi sorsban élő magyarság védelmének stratégiáját újra és újra át kell gondolnunk. A korábban követett megfontolások és eljárások (és főként az általánosságban érvényesített politikai retorika) ugyanis már régen csődöt mondtak, és ahogy magam látom, szinte minden téren nagy-nagy bizonytalanság tapasztalható.
Mára Arad talán a múlt század kilencvenes éveiben rögzített és az imént bemutatott adatsorhoz képest is radikálisan megváltozott. Tíz esztendeje a belvárosban még gyakran megütötte a fülemet a magyar szó (akárcsak Temesváron vagy éppen Brassóban), mára ezek a szavak jóformán eltűntek: Arad román nagyvárossá vált és csupán néhány kisebb nyelvszigeten – a magyar kulturális egyesületben, a magyar szerkesztőségekben, a római katolikus és református templomban és néhány magyar iskolában lehet magyar beszédet hallani. Aki ma nemzetstratégiáról beszél, annak erre a változásra: a magyar szó elnémulására mindenképpen fel kell figyelnie. Hiszen Aradot, Temesvárt és Brassót meglehetősen gyors ütemben követi Kolozsvár, Nagyvárad és Szatmárnémeti, ott van nyomukban Marosvásárhely, amely néhány esztendeje még az erdélyi magyarság „fellegvárának” számított, s ugyancsak alaposan megfogyatkozott a magyarság létszáma, jóllehet ma még abszolút többséget alkot olyan városokban, mint a Székelyföld legendás központjai: Csikszereda, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Gyergyószentmiklós.
Pomogáts Béla
Nyugati Jelen (Arad)

A szabadság pillanata
Ha 1989 őszére gondolok, köd, sötét, hideg jelenik meg emlékezetemben. Rovom Bukarest utcáit, alig néhány lámpa ég, sötétek a kirakatok, és minden ködbe burkolózik. Ha 1989 őszére gondolok, a félelem jut eszembe, ahogy kezdett mindent elborítani. A rettegés, hogy ki előtt mit mondhatok, ki a besúgó, ki barát.
Álmomban bevittek, vallattak, már nem tudom, hogy bírtam-e, vagy mondtam, amit hallani akartak... Folyamatosan szorongtam. Egyre növekedett az érzés, hogy senkiben sem bízhatom, gyanakodva figyeltem a környezetemben élőket, ha nem féltem, féltettem őket. Európa közép-keleti részén megkezdődtek a változások, sorra omlottak össze a kommunista tákolmányállamok, de novemberben, december első felében még úgy tűnt, Románia ez alól is kivétel lesz. A dominó-effektus, meglátjátok, minket sem kerül el – mondogatták az optimisták. Á, dehogynem, itt még húsz év múlva is Ceauşescu uralkodik – legyintettünk mi, borúlátóbbak. Bukarestben bentlakásban éltem, a temesvári történésekről semmi nem jutott el hozzánk. Rádión a hivatalos propaganda szólt – Szabad Európát ki mert hallgatni? Vakációra érkeztem haza, a sötétből, ködből szabadulás némi mámorával. Sepsiszentgyörgyön az állomáson tudtam meg, Temesvár fellázadt, több napja lövik őket. Ekkor már értettem, miért könyörgött szinte sírva édesanyám, hogy igyekezzem hazafelé. Újabb napok. A Temesváron történteket már nyíltan osztottuk, bomlott a félelem fala, éledezni kezdett a remény. Volt, aki nem hitte, hogy továbbterjedhet a lázadás, Ceauşescu inkább letörli a föld színéről Temesvárt, de nem lesz folytatás, mondogatták többen. Recsegő-ropogó rádión próbáltuk követni a történéseket, az ismétlődő szívszorító segélykiáltások növelték dühünket, elszántságunkat. December 22-én reggel már tudtunk az előző esti bukaresti tüntetésről, az aznapra összehívott nagygyűlésről. Végre nekiláttam ablakot pucolni, karácsony közeledett. Barátaim jöttek fel. Itt is utcára vonulnak a gyárak, kint van a katonaság. Oda kellene menni. Aztán jött a hír a szomszédból, hogy leállt a nagygyűlés tévés közvetítése. Valami történt. Rohanni kezdtünk, én egy ócska ablakpucolós tréningben, egy magamra kapott kabátban. Már a félelem sem számított, a fegyveres katonákkal sem törődtünk. Szaladtunk a központ felé. Mámorító, soha nem felejthető érzés kerített hatalmába. Hogy igen, most megtörténik, vége lesz: nincs többé rettegés, sötét, köd. Eljön a szabadság! És eljött. Sok minden nem úgy alakult, ahogy akkor elképzeltük. Ma sincs bőség, gazdagság, a nyugati jólét még mindig elérhetetlen álom sokunk számára, de szabadok vagyunk. Gondolatainkat, érzéseinket senki nem ellenőrizheti, véleményünk szárnyalhat, és kinyílt a világ előttünk. Maradt a hideg és a sötét is sokszor – de a köd legalább felszállt. Szabadok vagyunk, és ez számunkra, akik megéltük ama ádáz, lélekölő kort, mindennél fontosabb!
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Decemberi támadások
A szabadságot hozta el 1989 decembere – gondolhatták, akik megélték azokat a forró temesvári napokat, amikor a hívők csendes, gyertyás december 15-i tiltakozása 16-ra egyértelműen rendszerellenes tüntetésbe, forradalmi megmozdulásba csapott át. Egy nappal később aztán következett a fegyveres megtorlás, majd az általános sztrájk, 20-án pedig a 300 ezres bánsági nagyváros lakosságának egyharmada az Opera téren egy emberként skandálta válaszul Ceausescu rádióbeszédére: „Készek vagyunk meghalni!”
Szabadság, puccs
Azóta sok minden történt e tájakon, aminek nincs sok köze a szabadsághoz. Halálos áldozatokat követelő ismételt bányászjárások, marosvásárhelyi pogrom, megtorlást, közösségi megfélemlítést szolgáló bírói ítéletek, közösségi jogfosztás, nyílt magyarellenes uszítás, a választójogot súlyosan korlátozó törvények, központosított etatizmus. Maradjunk annyiban, hogy 1989 decembere radikálisan megváltoztatta a romániai politikai-alkotmányjogi környezetet: lényegesen megnövelte az egyén közügyekbe való beleszólási jogát, megteremtette a mozgásszabadságot és szólásszabadságot. És ez sem csekélység.
A Temesvárról induló népfelkelés origója volt annak a folyamatnak, amely végül a második vonalbeli kommunisták által megszervezett bukaresti puccsba torkollott. Az új vezetés forradalmi legitimációját a tévében közvetített színjáték biztosította, amelynek keretében láthatatlan diverziós alakulatok ellen harcolt a román hadsereg. Közben ártatlan statiszták haltak meg. Nem véletlen, hogy a Nemzeti Megmentési Front elleni tüntetéseken azt skandálták, hogy az új államelnök a felelős a december 22-e utáni áldozatok haláláért.
Ezzel együtt a hatalom konszolidálódott, 1996-ban pedig bebizonyosodott, hogy a politikai váltógazdaság Romániában is működhet, vélhetően megtörtént a paktum a szekus-posztkommunista erők és az új vezetés között, amely a főkolomposoknak büntetlenséget biztosít, s amely döccenőkkel, de mindmáig működik. Aligha találunk ma informált, elemzőképes embert, aki elhiszi, hogy a decemberi vérengzések felelősei elnyerték volna büntetésüket. Mindemellett a hivatalos román kurzus igényt tart a forradalmi legitimációra.
Tőkés László szerepével, nimbuszával, következetességével azonban soha nem tudtak mit kezdeni. Ha készítenénk egy statisztikát arról, hogy az elmúlt 24 évben Romániában kit támadtak a legtöbbet a román sajtóban, Tőkés László toronymagas esélyes lenne a képzeletbeli dobogó első helyére. Próbálkoztak erkölcsi-politikai ellehetetlenítésével, szekusváddal, szélsőségesezéssel, fasisztázással, irredentázással, forradalmi szerepének lekicsinylésével, sajátos módon a támadásokat általában az év decemberére összpontosítva. Az idei december sem múlhatott el támadás nélkül, sőt, a támadás immáron koncentrált, egyszerre indult meg egyházi vonalon és a sajtóban, ahol a rendszerváltás utáni történelmi korszakban egyedülálló módon a célba vett politikus vagyonmegosztási peréről tájékoztatott az RMDSZ szócsöve, az Új Magyar Szó. Nyilvánvaló: rég elvesztettek minden erkölcsi mércét azok, akiknek kényelmetlen Tőkés László szókimondása, elvhűsége, következetes autonómiapártisága.
Csillagügy, civilkurázsi
A múlt héten e hasábokon elemzett kérdés, az elhíresült csillagügy is ebben a kontextusban értelmezendő. Az államelnök azóta sem döntött, ami nem meglepő. Az általa átadott kitüntetés megvonása visszás lenne, hiszen 2009 óta Tőkés László semmi újat, eget rengetőt nem mondott, a sokat emlegetett védhatalmi státusz húsz esztendeje szerves része az autonomisták retorikájának, másrészről pedig az európai parlamenti képviselő 1989-es népmozgalomban betöltött szerepének történelmi értékelése sem változott. Nem beszélve arról, hogy Băsescu a kommunista utódpárti vezetést legitimálná egy hasonló lépéssel.
Ehhez képest a kitüntetett lépett egy merészet, s ezzel érdekes fordulatot hozott az ügyben. A múlt hétvégén Temesvár hőse átadta a „csillagot” a frissen megalakított Temesvár Emlékbizottságnak, melynek tagjait azok közül verbuválták, akik már 1989 előtt kiálltak személyes szabadságukat veszélyeztetve a Ceauşescu-diktatúra által üldözött lelkész mellett. Ezzel Tőkés László több síkon is pozicionális előnyre tett szert. Felhívta a figyelmet azokra, akik mellette álltak, akiknek támogatása nélkülözhetetlen volt az ellenállási akció sikeréhez. Az emlékbizottság, valamint a román utódkommunista vezetés éles kontrasztja ráébresztheti az embereket a támadás gyalázatosságára, arra, hogy azok akarják elorozni a megérdemelt kitüntetést, akik – ellentétben az emlékbizottság tagjaival – 1989-ben vagy lapultak vagy a másik oldalon, a megtorlás oldalán álltak, mint Degeratu tábornok. Jogilag is érdekes a helyzet, hiszen igencsak visszás lenne hatalmi eszközökkel visszavonni a kitüntetést azoktól, akik valóban rászolgáltak.
Az emlékbizottság megalakítása végül a szimbolikus térben is hatékony és jó lépés, amely rámutat a jövőre esedékes 25. évfordulón arra, hogy a decemberi eseménysor spontán, civilkurázsiból táplálkozó része hozzánk, magyarokhoz köthető. Bármennyire is fáj azoknak, akik még az évszázadokkal ezelőtt született nagyjainkat is – Kinizsi Páltól Kőrösi Csoma Sándorig – románnak hazudják.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Eltérített” forradalom
Miközben szombaton este egy bukaresti tüntetésen több mint ezren követelték a kormány lemondását, és Ion Iliescut, a hatalmat 1989 decemberében magához ragadó Nemzeti Megmentési Front (FSN) egykori vezetőjét, volt államfőt szidták, egy, a forradalom évfordulója alkalmából megrendezett délutáni bukaresti megemlékezésen forradalmárok egy csoportja azt üzente: az 1989-es forradalmat eltérítették, és Ion Iliescu tudja, ez hogyan történt.
Kormányellenes tüntetés a forradalom évfordulója alkalmából szombaton Bukarestben
Az Egyetem téren abból az alkalomból rendeztek koszorúzást, hogy 24 évvel ezelőtt december 21-én terjedt át a román fővárosra a Temesváron öt nappal korábban kirobbant kommunistaellenes népfelkelés, a karhatalom pedig Bukarestben és több erdélyi nagyvárosban a rendszer ellen tüntető tömegbe lőtt.
A védelmi minisztérium által rendezett hivatalos ünnepségen egy katonai díszszázad koszorúzott: ezt a megemlékezést zavarta meg az egykori forradalmárok száz fős tüntető csoportja. „Ne misztifikáljátok a történelmet, Iliescut kérdezzétek, ki térítette el a forradalmat, ki felelős az áldozatokért” – volt olvasható a megemlékezésen az egykori forradalmárok egyik molinóján. Egy másik felirat az 1989 óta színre lépett politikustársadalom átvilágítását sürgette.
Szombaton este mintegy ezren tüntettek a forradalom évfordulója alkalmából Bukarest belvárosában a kormány, a verespataki aranybányaprojekt és a palagáz-kitermelés ellen. Az egyik közösségi hálón szervezett, hatósági engedély nélküli megmozdulás szervezői az Egyetem téren gyülekeztek, majd miután megemlékeztek az 1989-es forradalom áldozatairól, a kormányszékház elé vonultak.
Közben a kormány és Ion Iliescu ellenes jelszavakat skandáltak. Az egyik tüntető szerint Victor Ponta Ion Iliescu gyermeke, akit Adrian Năstaséval nemzett. Egy nyilatkozat is kering az interneten, amelyen a szervezők a kormány és az államfő lemondását, valamint a büntető törvénykönyv azon módosításának eltörlését követelik, amely megnehezíti, hogy a korrupcióellenes szervek eljárjanak a honatyák ellen. A megmozduláson megjelent Mihail Neamţu, az ellenzéki Új Köztársaság párt elnöke is, a tüntetők azonban elkergették, mondván: politikusoknak nincs keresnivalójuk közöttük.
A forradalmárok elégedetlensége kedvezményeik eltörlésével is összefüggésbe hozható. Az illetékes államtitkárság szerint 22 ezer embernek van forradalmár-igazolványa Romániában, de 2011 óta közülük már csak hatezren kapnak állami juttatásokat: az áldozatok hozzátartozói, a sebesültek és azok, akiket Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor elmenekülése előtt bebörtönöztek. Korábban viszont minden olyan személynek anyagi természetű kiváltságokat biztosítottak, aki három tanúval igazolta a harcokban szerzett érdemeit.
Az Iliescu-rezsim politikai ellenfelei szerint a FSN azért adott haszonlesők ezreinek kedvezményeket, hogy a valódi rendszerváltókat lejárassa.
Mint ismeretes, 1989 decemberében 1100 embert lőttek agyon országszerte, közülük 940-et Ceausescu letartóztatása után. A diktátor kivégzését követően még napokig tartott a lövöldözés, több helyütt rejtélyes mesterlövészek rendeztek vérfürdőt, de kilétükre azóta sem derült fény. Ezért olyan városok is tele vannak hősökkel, ahol az emberek a diktátor menekülése után, a televízióból értesültek arról, hogy forradalom van.
Emil Constantinescu, a forradalom utáni Románia első jobboldali államfője (1996-2000) ezt az új hatalom diverziójának nevezte: szerinte a népfelkelést eltérítő új vezetőknek szükségük volt egy ellenségre, akinek legyőzésével igazolhatták a Nemzeti Megmentési Front legitimitását.
Balogh Levente
Székelyhon.ro

Megemlékezések a forradalomról és áldozatairól
Tegnap és tegnapelőtt az ország több nagyvárosában emlékeztek meg az 1989-es forradalom évfordulójáról – többnyire persze ott, ahol valóban „történt valami”, az emberek kimentek az utcára, ahol lőttek, és áldozatok voltak.
Temesváron és Aradon, például, de Brassóban, Szebenben, a fővárosban is és több más helyen is. Ami azonban feltűnő volt: eléggé visszafogottnak látszottak az ünnepségek, amelyeken kevesen vettek részt, főleg az áldozatok családtagjai, rokonai, közeli ismerősei, akik természetesen nem felejtik el, hogy testvérük, férjük, szomszédjuk 1989 decemberében életét áldozta, nagyon gyakran félreértések, szervezetlenség, kommunikációhiány miatt.
Aradon a szombati, a forradalom egykori útvonalát csak kis részben bejáró felvonulás után tegnap kora délután tartották a legfontosabb megemlékezést. Az állami himnusz elhangzása után Timotei Seviciu ortodox érsek vezetésével misét celebráltak az elhunytak emlékére, ezután Doina Nan asszony szólt, akinek gyermeke halt meg a forradalomban. Ezután több közintézmény és politikai párt, a forradalmárok szervezetei koszorúzták meg az emlékművet, amelyet az ünnepség elkezdéséig a helyi rendőrség tagjai őriztek. Talán mégsem véletlenül, mert az elmúlt években eléggé furcsa támadások érték az emlékművet és környéket, főleg amíg nem volt videokamerás megfigyelés – de még azt követően is.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Akkor most hová is álljanak a balgák?
Huszonnégy évvel ezelőtt ezen a napon, december 22-én még a forradalom édes mámorában éltünk, majd a szabadság, testvériség, egyenlőség csodálatos érzése 1990 márciusában hirtelen elillant.
Katona Ádám, tanár, magyar irodalom- és művelődéstörténész már december 22-én megfogalmazott egy igen fontos kiáltványt, s azt meg is jelentette a Szabadság című független székelyudvarhelyi lap első számában. A tanár úr akkor, nagyon okosan és előrelátóan a SZÉKELYUDVARHELYI NEMZETI TANÁCS nevében tette közzé a következő szöveget:
Székelyudvarhely lakosaihoz!
Ma este, 1989. december 22-én este 6 órakor megalakult Székleyudvarhely Nemzeti Tanácsa. Örömmel vettük tudomásul népünk harcának sikerét. Az ország egészéhez csatlakozva kinyilvánítjuk e város lakosságának önrendelkezési jogát. Magyarok vagyunk és testvérkezet nyújtunk hazánk román, német, szerb, ukrán és valamennyi más népének.
Önrendelkezési jogunk alapján valamennyi honfitársunkkal együtt kiharcoltuk szabadságunkat.
Alapvető emberi jogainkat, emberekhez méltó életlehetőségeinket, demokráciánkat úgy tudjuk megvédeni, ha a székelység múltjához méltó módon öntudatosak vagyunk.
Európa népeihez megint csatlakozunk, az ezeréves történelmünk szabadságszerető hagyományait megőrizve és folytatva ezen a dicsőséges napon, végre fölemelt fővel járhatunk őseink földjén.
Hogy holnap se kelljen szégyenkezve egymás szemébe néznünk, ne romboljunk, ne gyújtogassunk!
Fékezzük meg a magukról megfeledkezett embertársainkat!
Hárítsunk el minden erőszakot!
A bűnösöket törvényes úton vonjuk majd felelősségre.
Tartózkodjunk a személyes bosszú minden formájától.
Csatlakozzunk országunk új demokratikus kormányához.
Holnaptól dolgozzunk!
Mert ezt magunk, a gyermekeink jövőjéért tesszük.
Világkatasztrófákat megjárt hazánkfia, Lukács Csaba írja, hogy a tragédiák helyszíneiről hazatérvén két dolog szokott járni a fejében. Az egyik az, hogy milyen jól választottak őseink, amikor letelepedtek ide, a Kárpát-medencébe, hiszen itt elkerülnek minket az erős, veszélyes viharok, és az igazán nagy földrengések sem érintenek. A másik dolog, hogy akár példásan, ha kell, de tudunk viselkedni váratlan, nagy baj idején is.
Amikor 2005 augusztusában tizenhat halálos áldozattal járó árvíz pusztított a Székelyföldön, a katasztrófa után önzetlenül segített mindenki – még Băsescu elnök is elismerően szólt a magyarok összefogásáról –, télire már minden áldozat háza újjáépült. Büszkék lehetünk rá.
Székelyudvarhelyen 1989-ben – hasonlóan Temesvárhoz, és ellentétben több romániai nagyvárossal – valóban forradalom volt. A székely anyaváros munkássága december 20-án a nagy üzemekben nem volt hajlandó végighallgatni a Temesvárról szóló hivatalos hazugságokat, a Matrica-gyárban még a szakszervezeti vezető, a kis törékeny hölgy, Korodi Vass Irma is visszaadta, megtagadta a szekusok által számára előre megírt felszólalást, s így Udvarhelyről – ellentétben más városokkal – nem küldtek a halálraítélt rendszert üdvözlő és a temesvári felkelést elítélő táviratot Ceauşescunak. Legyünk büszkék erre is!
Amikor a megtorlásra berendezkedett pártemberek és szekusok december 22-én elmenekültek, a város „magára maradt” – közben sajnálatos események, lincselések is történtek –, de néhány nap alatt Székelyudvarhely példásan, saját erejéből megszervezte, újraindította a maga életét. Vezetőket választott, sajtót, rendfenntartó erőt hozott létre, és békésen, fegyelmezetten kezdett el jövőt építeni.
Huszonnégy évvel ezelőtt ezen a napon még a forradalom édes mámorában éltünk, amíg a szabadság-testvériség-egyenlőség csodálatos érzése hirtelen el nem illant 1990 márciusában, amikor Marosvásárhelyen, a nacionalista gyűlölet felülkerekedett, és legyőzte a testvériséget. Az egyenlőség relatív fogalom, szinte értelmezhetetlen. A maradék szabadság főleg abban kapott hangsúlyt, hogy már el lehet menni az országból, ha nem tetszik, hogy a bukott rendszer emberei újra nyakunkra ültek, csak más jogcímen. Hogy a volt diktatórikus rezsim hatalmi struktúrái megmaradtak, hogy túléltek, de megint jól működnek, csak másként hívják őket.
Átélhettük a vadkapitalizmus időszakát, amikor régi elvtársakból dúsgazdag urak lettek. Neveztük ezt az időszakot privatizálásnak, piacgazdaságnak vagy eredeti tőkefelhalmozásnak.
Önjelölt tehetségtelenek szolgálták ki, szolgálják ma is elszánt klikkharcban a mindig háttérben megbúvó sötét erőket, a pénz hatalmasait.
„A bukott kommunista rendszer is az effélékre, a tehetségtelen törtetőkre építette terroruralmát. Vigyázzunk az egészséges értékrendre! Vigyázzunk tehát, hogy csak feddhetetlen erkölcsű, becsületes, dolgos, értelmes emberek kerülhessenek az új hatalom közelébe!”– írta Katona Ádám 1989-ben az általa alapított Szabadság című lapban.
Az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1990-ben fogadta Tőkés Lászlót a Kongresszusban. Az erdélyi református lelkészt és román forradalmat ünnepelték. A Capitoliumban Tom Lantossal együtt még a Kossuth-nótát is énekeltek. Huszonnégy esztendő elteltével azonban méltatlannak minősítette Tőkés Lászlót a Románia Csillaga Érdemrend „becsületbírósága” az állami kitüntetésre, amelyet az 1989-es forradalom kirobbantásában játszott szerepéért 2009-ben kapott az államfőtől az időközben második mandátumát töltő EP-képviselő.
Mi van? Akkor most hova is álljanak a belgák? Vagy a balgák? Hová legyen Dániel Ernő atya, aki a forradalomkor életét kockáztatva, a fölgyújtott rendőrség előtt, keresztény emberhez méltóan, békíteni próbálta a felbolydult tömeget? Vagy Mika Dezső és karatés tanítványai, akik az elszabadult indulatok közepette is életeket mentettek? És Kolumbán Gábor, aki kutatóként, káoszelméleti tudását felhasználva, „társadalom-kaológusként” próbálta szolgálni közösségét? Hová álljanak, mi legyen a régi tisztességes vezetőkkel?
Porzsolt István, Ubornyi Mihály, Fábián István vagy Incze Béla is balga volt Udvarhelyen? Vajon balga volt-e Imecs László, aki Brassóban sorkatonaként életét áldozta ezért az elvetélt forradalomért? És Katona Ádám is balga, aki ma kisnyugdíjasként ugyanabban a tömbház-lakásban él, mint huszonnégy éve? Aki most is magányosan, de még mindig ugyanazt mondja, mondaná, ha lenne kinek, mert az RMDSZ felszámolta platformját, az Erdélyi Magyar Kezdeményezést? Katona Ádámot meghívják ugyan időnként egy-egy összejövetelre, de már csak felszólalási jog nélkül, mint „díszpinty” jelenhet meg…
Akkor most hova is álljanak a balgák?
Karácsony közeleg, az év legszebb ünnepe.
Kedves belgák! Kedves balgák! Kedves balekok! Kedves reménykedők! Kedves társak a honfibúban! És a többiek! Barátok és felebarátok!
Áldott szent ünnepet mindenkinek!
Farkas Antal
Székelyhon.ro

Tőkés: második rendszerváltást!
„Második rendszerváltozásra van szükségünk” – vallja Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, aki december 23-i, hétfői nagyváradi évértékelő sajtótájékoztatóján a temesvári népfelkelés évfordulójának apropóján az akkori eseményeket állította szembe jelenünkkel.
„A rendszerváltozást mind országos szinten, mind kisebbségi magyar viszonylatban, mind egyházpolitikai téren ki kell teljesítenünk – az emberi és a nemzeti méltóság, az emberi és a közösségi jogok, a vallási és egyházi szabadság, a demokrácia és a jogállamiság európai követelményeinek megfelelően” – fogalmazott az európai parlamenti képviselő (képünkön), aki szerint a temesvári nyilatkozat és a Tismăneanu-jelentés irányadók erre nézve.
Mint részletezte, magyar vonatkozásban a tényleges rendszerváltozást a nemzeti önrendelkezés – az autonómia – kivívása jelentheti, egyházi téren pedig a kisebbségi egyházak autonóm szabadságának és hatalomtól való függetlenségének elérése lehet a cél.
„Temesvár volt a román forradalom elindulásának a helyszíne, 1990 márciusában pedig Marosvásárhely lett az ellenforradalmi visszarendeződés kezdetének a legmarkánsabb színtere. A bukaresti Egyetem téren át vezető folytatást pedig már ismerjük. És közel egy negyedszázad után, ezen az útvonalon jutunk el a mostani posztkommunista Romániába” – fogalmaz Tőkés László, aki több párhuzamot is von nyilatkozatában a rendszerváltás előtti és a mai Románia között.
Egyebek mellett azt hozza fel, hogy akkor még Ceauşescu titkosrendőrsége féltette tőle Romániát – most viszont Victor Ponta pártja és Degeratu tábornok „becsületbírósága” óvja az ország területi épségét vele szemben.
„Akkor a Szekuritáte magyar irredenták elnevezésű ügyosztálya gondoskodott a magyarokról kialakított nacionalista-soviniszta ellenségkép »működéséről« – azóta viszont a mindenkori utódkommunista kormányzatok alkalmazzák az »Oszd meg és uralkodj« magyarellenes, kihatásaiban pedig mélységesen román- és országellenes politikáját” – tette hozzá.
Krónika (Kolozsvár)

Vándorszékely hazatalál – Egy ragaszkodás története (15.)
Az évfordulóra való tekintettel nem időrendi sorrendben, hanem a ’89-es forradalom kézdivásárhelyi eseményeivel folytatjuk sorozatunkat. Ezekben Boldizsár Béla fontos szerepet játszott.
Forró december
Fő információs forrásunk persze a Szabad Európa Rádió volt azokban a napokban is. Én azt sokat hallgattam, főleg éjszaka. Akkor már a városgazdálkodási vállalatnál dolgoztam. A lépcsőházban is kommentáltuk az eseményeket, hogy valami nincs rendben, még a milicistával is bizalmasan, aki felettem lakott, és utóbb is jóhiszemű embernek bizonyult. Temesváron már napok óta zajlottak az események, Kézdin még semmi mozgolódás nem volt, de a munkahelyünkön is összedugtuk a fejünket, mondtuk: ömlik a vér Temesváron.
Nagy felháborodásomat jegyzetfüzetemben papírra is vetettem: Ceauşescut le kell váltani – írtam a december 20-i dátum alá. Akkor délelőtt kimentem a blokk elejébe, és azt ordítottam, hogy emberek, gyertek a központba, Ceauşescut le kell váltani! Ekkor tanácsolta a szomszéd milicista, ma már nyugdíjas: Béla, vigyázz, mert nagy baj lehet belőle, nézd meg, innét-onnat hány embert összeszedtek már. A gyermekeid fogják ezt megszenvedni, megkérlek, ne folytasd. De én nem tudtam benn ülni, hallgattam a rádiót, mindenről tudtam, ami Temesváron történik, és a munkahelyemen is próbáltam az embereket buzdítani, menjünk ki a központba. És tiltakozzunk, mert tűrhetetlen, ami történik. Azt mondták, üljek a fenekemen, már vertek meg ’83-ban, nem tanultam belőle?
Ellenőrzések Valóban rajtam volt a szemük. Nekem mint kapusnak minden hónapban gyűlésen kellett részt vennem a rendőrökkel, én ott is fel-felszólaltam, és megjegyzett személy voltam a szemükben, mert valakit mindig védelmembe vettem, ha valami rosszféleséget rá akartak bizonyítani. Emiatt nem jártam vendéglőbe sem, tudtam, csapdát állíthatnak, mert mindenre képesek. Megkülönböztetett figyelemben részesültem, egy éjjel többször is ellenőriztek, próbáltak rajtakapni, hogy nem alszom-e virrasztás helyett. De a székely ember milyen? Gyerekek, mondtam, nektek még sok iskolát kell kijárnotok, hogy ti engem megbüntessetek. Az IGO előtt az utcát keresztülkötöttem egy selyemcérnával, az ablakot keresztülfúrtam, a cérnát bevezettem, és a végére egy kulcscsomót erősítettem. Amikor a zsaruk jöttek, azt a cérnát a kutya vagy a kocsi, ping!, elszakította, én felszöktem, és mire bejöttek, már a székben ültem. Csak néztek: Te Béla, örökké ilyen éber vagy? Hát örökké ilyen éber voltam, mert nem azért volt az embernek feje, hogy az ingnyaka ne csússzon fel, hanem hogy gondolkozzon.
Sorsdöntő huszonkettedike
Visszatérve, bennem nagyon főtt december 20-án, hogy valamit kéne csinálni, de nem sikerült különösebbet. Következő nap, 21-én a gyárak előtt végigmenve orosz rendszámú autókat láttam. Egyikből tőlem két és három óra között tört románsággal kérdezték meg, tudjuk-e, mi történt Bukarestben és Temesváron. Hihetetlen? Sokan alátámaszthatják, hogy orosz rendszámuk volt. Egymás közt oroszul beszélgettek. Ha más nem, én hiszem, hogy bejöttek, olvashattunk is erről később. Na de 22-ére virradó éjjel én már nem aludtam nyugodtan. A franc evett meg, hogy annyi vér folyt, s hogy Temesváron a tankokat is bevetették állítólag. 22-én 9 órakor elindultam a Petőfi Sándor-iskola felé, s az úton hangosan ordítottam: Le Ceauşescuval! Szabadságot akarunk! Az ablakból kikiáltott egy Kovács Pista nevű barátom: Gyere fel, Béla, igyunk meg egy bort. Ne hülyéskedj, ebből nagy bajod lehet, hogy mersz ilyet tenni? Ez 10 óra előtt lehetett. Elfogadtam a meghívását, megittunk egy pohárral, és mentem tovább.
A Szabadság utcában is ugyanazt kiáltottam. Az emberek néztek: Ez a Béla biztos, megbolondult. Hogy meri? Elértem a szigetelőgyárig, s akkor jött ki a szentléleki Komsa (Molnár Benedek), mindenki így ismeri. Mondom neki: Ember, bé kéne menjünk délre mind a központba, gyülekezzünk ott! Kicsoda? Fiatalember volt, és nem félt ő sem senkitől. Sokszor összeverekedett a milíciával, és tartottak tőle.
Komsától elválva hazatértem, gondoltam, a családdal még találkozzam, csillapodjak egy kicsit, mert az adrenalinszintem, éreztem, hatalmasan felment. Azt forgattam magamban, Kézdin is kéne valamit csinálni most, az elnyomókkal el lehetne számolni. Amikor beérek a blokk elé, jön a milicista szomszéd, hogy Béla, nagy baj van! Feljött a rendőrparancsnok Szentgyörgyről, s az összes fegyvert le kellett adnunk, de ügyelj, mert kettőnél ott maradt. Ezt arrafel, hogy délre felmegyünk a központba, és egy órakor tüntetni fogunk a főtéren. Ezért közölte velem bizalmasan, hogy kettőnél fegyver maradt. Semmi gond, jegyeztem meg, legalább ötszázan leszünk, csak nem mernek kijönni!
A menet
Én biztos voltam, hogy sokan leszünk, mert 10 órakor végigmentem a szigetelőgyár, a csavargyár és a keményítőgyár előtt, mindenüvé bekiabáltam, de ordítva: Emberek, gyertek be a központba! Ezt hallották, mindenki tanúsíthatja. A régi csavargyárral szembeni kantinban is elkiáltottam, hogy Gyerünk, mert Komsa viszi a zászlót – egy fekete zászlót vett magához a gyárában –, gyülekezzünk a főtéren, tüntessünk, mert Temesváron vér folyik! Volt, aki lehülyézett, de olyan húszan-huszonöten felálltak, és kijöttek a vendéglőből utánam.
Komsa ekkor már a tükör elé ért az útkereszteződésnél öt-hat személlyel. A villamosművek előtt értük utol, legalább ötvenen lehettünk. Megállt egy kisautó mellettünk, és felhangosította a rádióját. Ez tizenkét óra valahány perckor történt, bemondta Bukarest, hogy Ceauşescu a Központi Bizottság épületéből elmenekült. Ettől lendületet kaptunk, s fontos volt az is, tudtam, a milíciát lefegyverezték. Komsa olyan határozottan haladt elöl, őt nem lehetett megállítani, hiába próbáltam arra rávenni, ne igyekezzen annyira, most jönnek ki az emberek, a szigetelőből is árad a tömeg, legyünk minél többen. Na de elöl ő csak ment. A főtér felé elhaladtunk a milícia új épülete előtt. Abba szinte be lehetett volna már költözni. Néztük, tudtuk, minek szánták. Gondoltuk, nem ártana beverni az ablakait, ne üljenek belé, de csak nem csinált senki semmit.
Beértünk a milícia (a mai Székely vendéglő) elé, Komsa előttünk vagy húsz méterre a fekete gyászlobogóval. Már legalább hetvenen lehettünk. Kezdtünk mérgelődni, hogy a milicek fentről, az ablakból olyan gúnyos mosollyal néztek le ránk. Jobban tették volna, ha meghúzzák magukat, és nem provokálják ki gúnyos mosollyal a későbbieket. Na de kiértünk a főtérre, a szökőkútnál még álltak vagy húszan. Olyan százan lehettünk összesen. Jobb oldalon menetirányban a néptanács felé indultunk, a fodrászat előtt még harmincan állingáltak. De csak tátották a szájukat, és én rájuk ordítottam: Emberek, álljatok ide be a sorba! Volt, aki csatlakozott, és lehettünk már százhúszan, amikor a néptanács, a polgármesteri hivatal és a pártbizottság elejébe értünk. Megálltunk, és Komsa odalépett a három milicistához, akik az ajtóban őrködtek a polgármesterrel. Kéri Komsa, engedjék meg, hogy a sok temesvári halottért tűzhessük ki a fekete lobogót. Visszautasították, és ekkor csattant el az első pofon aznap Kézdivásárhelyen. Hátulról keményebb legények – én kisebb termetű vagyok, és nem is olyan túl vérmes természetű – elétolakodtak, elkapták az egyik milicistát, és supp! El a másikat, és supp! Aki tudott, futott befelé, s a tömeg be utána. Komsa fel, kitűzte a zászlót az első emeleten.
Öt perc alatt az összes ablakot kinyitották, és az irodákat megürítették, hánytak ki mindent az emberek. A polgármestert vették üldözőbe páran, elbújt egy szekrény mögé, de megtalálták. Megkért, és segítettem kimenekíteni a hátsó csigalépcsőn. Én neki köszönhettem a háromszobás lakásomat, és nem szerettem volna, hogy vér folyjék. Egy kombi Dacia állt be a hátsó udvarra, már nem volt idő, hogy rendesen beültessük, de betuszkoltuk valahogy az autóba, s bár annak az ablakát betörték, az utolsó pillanatban mégis ki tudott húzni az udvarról. Ha nem, ott megölik, annyira fel volt a tömeg bőszülve. Egy fekete zászlót kikaptam egy ember kezéből, felfutottam a padlásra, négy cserepet leütöttem, kimásztam, és a kémény hegyébe egy dróttal kikötöttem a fekete lobogót.
Rendcsinálás a központban
Az üzlet előtt hallom, a milíciát már kezdték ostromolni. Jött a második hullám a gyárakból, olyan két-háromszáz ember. Amikor megyek visszafelé, a református templom elé érek, meglátom a könyvesbolt kirakatában Ceauşescunak a pofáját a könyveken. A fehérnépek, szegények, meg voltak ijedve. Mondom, engedjenek be, mert ezeket innen mind ki kell rakni. Még most is vigyorog az ablakból a gazember? Ki innet, és tüzet neki! Ami Ceauşescu-könyv volt, mind kihordtuk és meggyújtottuk, a másik üzletből is, két szép máglyát raktunk, már nem is jött, hogy a milíciára elmenjek, hogy ott égethetem a könyveket. De azért csak kíváncsi voltam, mire odaértem, a kocsik fel voltak gyújtva, az ajtók be voltak ütve.
Délután mentem hazafelé, s azonnal neki akartam ülni a rádiónak, hogy hallgassam. Jött a szomszéd milicista, hogy légy szíves, fedezzél. Hallotta, ugye, hogy több rendőri lakásba bementek, és hányat meg is vertek, de nagyon. Ő nem kapott, nem volt baj vele. Legalábbis mint szomszéddal, s hálás voltam neki, hogy délelőtt elárulta, lefegyverezték őket, ez bátorságot adott.
A megőrzött zászló
23-án reggel mondom doktor szomszédomnak, Tusa Csabának, a Daciájával vigyen haza Bélafalvára, menjek ki nagymamámhoz, mert azt mondotta volt nekem: eljön a változás, s valami el van dugva, s azt elővesszük. Csaba hitte is, nem is, de lejöttünk Bélafalvára. Drága jó nagymamám azt mondja: az asztalt húzd be a ház közepébe, tégy fel egy széket rá, s nyúlj be oda a gerenda alá, fiam. S benyúltam, és onnan vettem elő ezt a zászlót. Megvan hetvenéves. Akkor dugták el oda, soha nem merte megmondani, mert félt, ha én azt előveszem, akkor bajom lesz belőle. Na, én azt egy rúdra felhúztam, az autó ablakán kidugtam, és Csabával visszaindultunk Kézdire. Minden falu végénél el volt barikádozva az út, polgárőrségek alakultak, várták a terroristákat. Traktorok, fák voltak keresztbe téve az úton, minket, ahogy a zászlóval megláttak, átengedtek. Déli fél egyre értünk a főtérre, körbehordoztuk a zászlót, s mondtam mindenkinek: Emberek, elő a zászlókat, mert most a világ látja, vegyék tudomásul, mennyien vagyunk, ne kelljen később bizonygatnunk. Sajnos, kevés zászló volt Erdélyben, ami előkerült. Még március 15-én is, amikor kitettem az ablakba, azt mondták az emberek: Béla, nagy bajod lehet belőle, ne magyarkodj, gondolj a gyermekeidre.
24-én este megérkeztek a Fidelitas képviselői Kézdire a művelődési házba. Azt kérdeztem: Ettetek-e, fiúk? Ma még semmit! Semmi gond, megyek haza, és hozok zsíros kenyeret. Egy tálcával vittem. Én, a hülye gyerek, azt gondoltam, ha akkor az ajtóban ügyelek, hogy nyugodtan tárgyaljanak, engem ott figyelembe fognak venni. Közben az akkori vezetők, akik a húsosfazék és az én zsíros kenyerem mellé odaültek, szépen feltornászták magukat, a város vagyonát megkaparintották, én pedig ott maradtam, és örökké várom, hátha egyszer eljön az én időm is. Hát eljött, amikor bekerültem a megyei tanácsba, most a községibe, de ez kevés vigasz, mert én sokkal többet szerettem volna tenni a népemért.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Minden idők karácsonya
Minden európai törvénykönyvnél, alapszerződésnél és jelentésnél fontosabb az Ó- és az Újszövetség – tartja Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke szerint valamennyi eddigi tisztségvállalásának ugyanaz a tétje: felszabadítani a magyarságot, és a románokkal együtt végigvinni a romániai rendszerváltozás folyamatát.
– Tőkés Lászlóról sok embernek 1989 szabadító karácsonya jut az eszébe. Hogy él önben az akkori események emlékezete?
– Márai Sándor híres versében a karácsonyfákon nem díszek lógnak, hanem a népek Krisztusa, Magyarország található a fán. A költő megrendítő történelmi, aktuálpolitikai átélését osztja meg velünk 1956 karácsonyán. Amikor az első világháború befejeztével irreguláris román csapatok, nagypénteken lemészárolták Köröstárkány magyarságának egy részét, az úgy ivódott a falu emlékezetébe, mint a köröstárkányi magyarok nagypénteke. Ezekkel az analógiákkal szólva, számomra 1989 adventje és karácsonya már örökre összekapcsolódott minden idők adventjével és karácsonyával. Ma is előttem áll a temesvári református gyülekezet nemes betleheni egyszerűségével. A temesvári gyerekekkel évről évre betlehemeseket tanultunk be, és ezzel jártuk a gyülekezet családjait. Nagy keletje volt a kommunizmus idején ritka városbetlehemezéseknek.
– Miben különbözik a brüsszeli karácsonyvárás az erdélyitől?
– Hirtelen egy baltikumi és egy román karácsonyi ünnepség jut eszembe az elmúlt évek brüsszeli tartózkodásaim idejéből, de volt több is. Érdekes, hogy mindig Kelet-Európából jönnek ezek a kezdeményezések. Abban a pillanatban mindenki meghatódik, mert egy múló idő múlhatatlan értéke jelenik meg a parlamentben, ami felhívja a figyelmet az utóbbi időben igencsak meggyengült, meglazult európai keresztény gyökerekre. Ilyen szempontból külön nyereség, hogy olyan tagországok jöttek Kelet-Európából, ahol erős a katolikus, illetve az ortodox háttér, mint Lengyelország, Románia vagy Bulgária. Ezzel tudjuk ellensúlyozni a szekuláris Európát. Jómagam az unió népeinek bibliafordításait állítottam ki, eredeti vagy hasonmás kiadásban, mintegy jelezve: minden európai törvénykönyvnél, alapszerződésnél és jelentésnél fontosabb az Ó- és az Újszövetség.
– Miközben Brüsszel polgármesteri hivatala betiltotta a karácsonyfa-állítást, mert az állítólag a nem keresztényeket zavarja...
– Ilyen abbéráció szintjéig is eljut Nyugat-Európa elidegenedett hitbéli állapota. Ez a jelenség beleillik a kereszténység történetének abba a jelenségkörébe, amely szerint mindenkor viaskodik a világosság és a sötétség, a gonoszság és a jóság Ez az örökös küzdelem érhető tetten a mostani, végletesen elvallástalanodott, elvilágiasodott Európában. Nekünk az a feladatunk, hogy erősítsük a pásztorok, a bölcsek, a Krisztus elé hódolni járó királyok táborát.
– Az egyház mennyire képes felvenni a kesztyűt?
– Az egyház hitelét is nagyon kikezdte az idő. Közismert a katolikus egyház erkölcsi válsága, ennek is tulajdonítható Ferenc pápa már-már reformátori dimenziókat öltő nyitása a változtatásnak és a reformoknak az új folyamatára. Katolikus körökből hallom bizalmas beszélgetések alkalmával, hogy a válság mélyebb, mint gondolnánk. Hívek tízezreit veszíti el gyors ütemben a katolikus egyház. Igaz, protestáns vonalon sem dicsekedhetünk: a skandináv államok szekularizációja, protestáns szervezetek térvesztése, a németországi protestantizmus nagy gondjai mind-mind felkiáltójelként hatnak, ezek a mi közös gondjaink.
– Lát-e összefüggést az egyház szerepének elértéktelenedése és a politika hitelvesztése között?
– Egyértelmű az összefüggés! Idehaza posztkommunista viszonylatban látjuk a teljes politikai osztály hitelvesztését, de ez a folyamat a nyugati politikai osztályt sem kíméli. Sokan mondják, hogy Európa nincs jó kezekben, emiatt nincs olyan hiteles európai politikusi gárda, amely kivezethetné kontinensünket a válságból. Orbán Viktor vélekedése ötlik eszembe, aki szerint nem csupán a válságmegoldás minimalizmusára kellene törekednünk, hanem itt az alkalom, hogy – mint a háború után – új világot építsünk fel, akár egy új globális világrend létrehozása árán. Ebből viszont nem hiányozhatnak az egyház által tanított erkölcsi értékek.
– Máris a politika vizein evezünk. Nem bánta meg soha, hogy egy ’89 decemberében világszerte ismertté vált protestáns lelkészből politikussá vált?
– Bennem soha nem állt egymással szembe e két fajta tevékenység, a két életterület. Akik a gazdasági élet fellendítéséért fáradoznak, a korrupció ellen harcolnak – és mindezt a társadalmi igazságosság jegyében teszik –, vagy éppen kisebbségpolitikában tevékenykednek, tulajdonképpen saját híveik, saját egyházuk jogainak a képviseletét vállalják. Jómagam egyházi eszközökkel, a politika saját eszközeivel harcol ezért. Ki állítaná szembe a lengyel ébredés egyházi szárnyát és a Szolidaritás forradalmi tevékenységét? A kettő összefonódott. Amikor Ferenc pápa fogadja a Nemzetközi Olimpiai Bizottság képviselőit, és a globális sportvilág kérdéseiről tárgyalnak, ez számomra magától értetődő. Vagy amikor a közel-keleti béke ügyében szólal meg a Vatikán, senkinek nem jut eszébe, hogy ezeket szembeállítsa egymással, elvitassa a katolikus egyház azon jogát, hogy hozzászóljon a világ legsúlyosabb kérdéseihez.
– Van, aki szerint nem szerencsés, ha a lelkész politizál. Hogyan lehet ezt a dilemmát áthidalni?
– Ez a szembeállítás főképpen a szekuláris nyugati és posztkommunista keleti szemléletet tükrözi. A bibliai példázat szerint, mint gyertyát a véka alá, az egyházat beparancsolták a templomba. Behatárolták a tevékenységi területét, és nem hagyták, hogy beleszóljon az ország, a társadalom kérdéseibe. A szekuritáté főtisztje és az akkori püspök, Pap László azt mondta: én csak imádkozzak, és ne foglalkozzam politikával. Temesváron teljes mértékben elfogadhatóvá tudtam tenni, hogy beleszóljak a politikába: védtem a híveim, az egyház jogait és szabadságát, kiálltam a magyarság ügye mellett. Akkor ezt rövid ideig mindenki el tudta fogadni. Utóbb, amikor jött a politikai visszarendeződés, beugrottak a klisék, a sémák. Ellentétpárokat állítottak fel, hogy Csiha Kálmán az imádkozó püspök, Tőkés László a politizáló püspök. Ez természetesen nem így volt. Bár a mai egyházfők is ugyanúgy lépnének fel nemzetünk kérdéseiben, mint tettük azt a kilencvenes évek elején, amikor a magyar történelmi egyházak állandó értekezlete egy emberként állt ki az erdélyi magyarok ügyei védelmében: az egyházi oktatás, a nyelvi jogok, az autonómia mellett vagy az elkobzott egyházi javak visszaszolgáltatásáért.
– A Királyhágómelléki Református Egyházkerület régi és új püspöke között épp a politikai szerepvállalás miatt alakult ki vita...
– Felvetésének az a jogosultsága, hogy nem szabad belegabalyodnunk pártpolitikába. A pártpolitika zsákmány- és érdekpolitika. Isten kegyelmi idejét opportunizmusra váltja fel, és akkor súlyos károsodást szenved az egyház hitele. Sajnos, most ebben a fázisban vagyunk. Az RMDSZ Erdélyben szekerébe akarja fogni az egyházakat, fel akarja használni őket szavazatgyűjtésre. A 2003-as szatmárnémeti közgyűlésen még az autonómiát emeltük fel egyházi téren, azt az önrendelkezési törekvést, amit az RMDSZ szőnyeg alá sepert. Akkor az egyház azt teljesítette, ami a hivatása volt. Ma a lelkipásztorok és püspökök egy része egyaránt képes eladni magát holmi segélyekért, hogy anyagi előnyben részesüljön. Ez már komoly baj, az egyháznak nem szabad idáig süllyednie!
– A romániai magyar politikai életben talán senki nem ért annyi támadás a rendszerváltás óta, mint önt. Sokszor azt vetették a szemére, hogy hatalomra tör...
– Ezzel szemben sohasem hagytam ott az egyházi szolgálatot. A kilencvenes évek elején kétszer-háromszor is volt olyan választás az RMDSZ-ben, amikor arra akartak rávenni, hogy vállaljam el az elnökséget. Ha hatalmat akartam volna, minden lehetőségem meglett volna rá. Mindig arra törekedtem, hogy megmaradhassak a politikum feletti tiszteletbeli státuszban, ahogy jó ideig az RMDSZ tiszteletbeli elnöke voltam, utólag pedig az Erdélyi Magyar Néppárt védnöke lettem. Valamennyi tisztségvállalásnak ugyanaz a tétje: felszabadítani a magyarságot, és a románokkal együtt végigvinni a romániai rendszerváltozás folyamatát.
– Milyen mértékben lehetett volna csökkenteni ezt a támadási felületet? Az RMDSZ egyféle dezertőrként kezeli önt, mert szerintük EP-képviselőként külön utakon járt, noha RMDSZ-színekben jutott be.
– Nézze, én nem tehetek róla, hogy az RMDSZ propaganda gépezete váltig azt hangoztatja, hogy én RMDSZ-listán jutottam be, és eljátszottam a bizalmukat. Emlékezhetünk a 2009-es magyar összefogásra: Marosvásárhelyen a kultúrpalotában az EMNT koalíciót kötött az RMDSZ-szel. Egyenrangú partneri egyezmény volt azzal a kompromisszummal, hogy a bonyodalmak elkerülése érdekében RMDSZ-listán indulunk, de a kampányt mindkét fél saját lógójával, saját jelképeivel folytatja. Az RMDSZ mindezt ma úgy állítja be, mintha felkérezkedtem volna a szekerükre. Úgy ismeri az RMDSZ-t, hogy ennyire meglágyult volna a szíve? Jól tudták: a választás sikerét kockáztatják, ha nem fognak össze az EMNT-vel. Másrészt mi sem akartuk kockáztatni, hogy ne a maximális eredményt érjük el. Ahogy Ponta meg akarja vonni tőlem a véleménynyilvánítás szabadságának jogát, az RMDSZ is meg akart fosztani önállóságomtól, és pártfegyelmet követelt tőlem. Erről nem volt szó, és ezt nem várhatja el.
– Újból egyezkedni kellene, de a régi tapasztalatok lesújtóak. Hogyan lehet kilépni ebből az ördögi körből?
– Őszintén megvallva, szkeptikus vagyok. Az RMDSZ-nek ma van egy négyes-ötös fogata, amelyik csökönyösen ragaszkodik az elévült egypártrendszer szemléletéhez. Ez a csapat nem engedi, hogy a fiatalabb és nyitottabb RMDSZ-vezetők változtassanak a régi politikán, emiatt nagyon csekély az esély arra, hogy Kelemen Hunor és a másként gondolkodók mozgástere megnőjön. Ráadásul van egy korrupt rétege is ennek a társaságnak, a bihari RMDSZ, amely erős befolyásra tett szert. Kérdés, mire lesznek képesek az RMDSZ felvilágosult, nemzetben gondolkodó emberei?
– Karácsonyi gondolatokkal indítottuk a beszélgetést: hogyan készül Tőkés László, a magánember, három gyerek édesapja a karácsonyra?
– Hadd szóljak egy gondolat erejéig a nagyobb Tőkés családról. Mi a szó nemes értelmében patriarchális családban nőttünk fel, ahol édesapám egyháztársadalmi téren a közszolgálat példás megtestesítője volt, édesanyám meg a családi kistársadalmat vigyázta. Ez a „rendszer” kiválóan működött. Ezt örököltem, ezt a mintát követve futottam be egyházi és közéleti pályát, amely hasonló viszonyulást jelentett a család iránt. Apám, anyám esetében ez kiválóan működött. A mai családok már nem tudják azt a fajta hagyományos családi rendet megvalósítani, megváltozott a világ, azért is megy tönkre nagyon sok házasság. Amennyire tehetem, különleges gondot fordítok a gyerekekre: arra törekszem, hogy minden lehetőséget megtaláljak velük a bensőséges együttlétre.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Perel az érdemrendjéért Tőkés László
Az új év első munkanapján Tőkés László beperelte a Románia Csillaga becsületbíróságát, mely hat héttel korábban, november 20-án megfosztotta állami érdemrendjétől.
A testületi döntés indoklása december 30-án érkezett meg az európai parlamenti képviselő ügyvédjéhez, Kincses Elődhöz (képünkön), aki a 19 oldalas anyagot „a sztálini idők egyik brosúrájához" hasonlította. „Egy gyenge színvonalú, előre gyártott panelekre épülő vádirat, mint amilyeneket bő fél évszázaddal ezelőtt fogalmaztak az elvtársak" – jellemezte lapunknak Kincses a végzést.
Az indoklásban a becsületbíróság tagjai – Ionel Haiduc, Constantin Degeratu, Costin Georgescu, Mircea Geoană, Ecaterina Andronescu és Gabriela Firea – a Tőkés László autonómiaköveteléseit revizionizmusnak tekintik, és a trianoni döntés kétségbevonásának tartják, amely etnikai konfliktusok gerjesztéséhez vezethet. A testületet hidegen hagyták azok az érvek, miszerint Európában jelenleg tizenegy országban létezik területi autonómia, többek között a Moldovai Köztársaságban, amely önállóságot biztosít Gagauziának.
„A rend szabályzata tisztán leszögezi, hogy csak abban az esetben kezdeményezhető a kitüntetés visszavonása, ha az illető személyt jogerősen börtönbüntetésre ítélték, vagy cselekedetei méltatlanná teszik a csillag viseléséhez. Sajnos a becsületbíróság tagjai nem voltak képesek megkülönböztetni Tőkés elhangzott nyilatkozatait a meg nem történt cselekedetektől. Egy nyilatkozat soha nem egyenértékű a cselekedettel, mert nem mindegy, hogy csak mondom valakinek, hogy felpofozom, vagy meg is teszem" – hangsúlyozta a marosvásárhelyi jogász.
Tőkés László képviselője a bukaresti táblabírósághoz címzett keresetében – melyben a becsületbíróság döntésének megsemmisítését kéri – többek között az ügyvédi törvény áthágására, a bizottság szabálytalan megválasztására, bizonyos tagjainak az összeférhetetlenségére is hivatkozik. Mint ismeretes, a becsületbíróság tagjai megtagadták Tőkés Lászlótól azt az alkotmányos jogot, miszerint ügyvéd által képviselve jelenjen meg a bizottság előtt.
Az ítélő testület megalakítása is szabályellenesen történt, hiszen a rend közgyűlésén a tagságnak csupán 17,7 százaléka volt jelen, ami határozatképtelenné teszi. Másrészt a szavazatszámláló bizottság vezetőjeként a feljelentő Creţu összeférhetetlenné vált, illetve a becsületbíróságba kizárólag baloldali politikusokat választottak, akik előre véleményt nyilvánítottak Tőkésről, ezzel megsértve a döntéshozó függetlenségének az elvét. Mi több, ketten, Gabriela Firea és Ecaterina Andronescu Tőkés feljelentői között vannak, ezzel pedig ők is összeférhetetlenné váltak.
„A dél-tiroli védhatalmi státus félrefordítása miatt elképesztő hajsza indult Tőkés László ellen, melynek célja az autonómia híveinek megfélemlítése. A becsületbíróság határozatát nem azért támadtuk meg, mert a kitüntetés állítólagos előnyei érdekelnének; célunk a romániai jogállamiság tesztelése és az autonómiatörekvések legitimitásának, valamint a rendszerváltó temesvári ellenállásnak a védelme" – nyilatkozta lapunknak Kincses Előd.
Tőkés ügyvédje cáfolta azokat a híreszteléseket, miszerint a kitüntetésnek anyagi vonzata is lenne. Mint megtudtuk, a Románia Csillaga az érdemrend birtokosának mindössze két plusz jogosítványt biztosít: a katonáknak kötelező módon tisztelegniük kell az érdemrend birtokosa előtt, akit a december elsejei rendezvényeken díszhely illet meg.
Amint arról beszámoltunk, Tőkés László december közepén Temesvár forradalmi felkelőinek és hőseinek ajánlotta kitüntetését, amelyet jelképesen az 1989-es Temesvári Emlékbizottságnak ajándékozott. A bizottságot azért hozták létre, hogy előkészítse a temesvári református parókia előtt kirobbant, a kommunista diktatúra bukását eredményező népfelkelés 25., jubileumi emlékévének rendezvényeit.
Krónika (Kolozsvár),

Tőkés: nem számolták fel a Securitate magyarellenes ügyosztályát
Megkérdőjelezte Tőkés László európai parlamenti képviselő a Securitate – az egykori román kommunista diktatúra politikai rendőrsége – magyarellenes ügyosztályának felszámolását keddi sajtóértekezletén, Nagyváradon.
A politikus azt a napokban kézhez vett indoklást kommentálta így, amelyre alapozva a Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága novemberben a kitüntetés visszavonását kérte Traian Basescu államfőtől. Tőkés László a Securitate vallatószobáinak hangulatát idéző „szörnyűséges vádiratnak" minősítette a dokumentumot, amelyben az erdélyi magyar közösség elleni támadást lát. Úgy vélte, a Romániában időnként kiújuló „állampolitikai szinten érvényesülő" magyarellenesség azt a feltételezést támasztja alá, hogy még mindig működik a Securitatenak a magyarok megfigyelésére szakosodott ügyosztálya.
Az EP-képviselő szerint a becsületbíróság revizionistának, horthysta-fasiszta eszmék terjesztőjének nevezte, és etnikumközi gyűlölet szításával, „ideológiai terrorizmus fegyvertárába" tartozó tevékenységgel vádolta őt. Hozzátette: formai hibákra hivatkozva a közigazgatási bíróságtól kérte a határozat megsemmisítését. Tőkés László ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy – keresete elutasítása esetén – Traian Basescu államfő meghallgatja a másik felet is és nem fog megalapozatlanul dönteni.
A sajtóértekezleten részt vevő Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke azt mondta: az érdemrend becsületbírósága a magyarság legitim autonómiatörekvései ellen intézett támadást, de valójában lejáratja Romániát, amikor nem a korrupcióért többszörösen elítélt politikusoktól, hanem a temesvári forradalom hősétől akarja visszavenni a kitüntetést. A pártelnök kijelentette: az EMNP szolidaritást vállal Tőkés Lászlóval és minden rendelkezésére álló eszközzel fellép „Temesvár szellemének" védelmében. Hozzátette: Romániára ma is a Securitate árnyéka vetül, ha az országban élő magyarságot és törekvéseit az állam biztonságát veszélyeztető kockázati tényeként kezeli.
Tőkés László a rendszerváltás elindításában játszott történelmi szerepéért kapta meg 2009-ben a Románia Csillaga érdemrendet, amelynek visszavonását Victor Ponta kormányfő kezdeményezte, miután az EP-képviselő felvetette, hogy Magyarország vállaljon „védhatalmi" szerepet Erdély érdekében. A volt temesvári lelkész a népfelkelés 24. évfordulóján Temesvár 1989-es forradalmi felkelőinek adta át a Románia Csillaga kitüntetést, amelyre méltatlannak találta őt az érdemrend többnyire kormány közeli személyiségekből álló becsületbírósága.
MTI
Erdély.ma,

Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad megyei elnökének évértékelője
Ha nem lehet alma-modell, a szőlő-modellt kell alkalmaznunk!
Egy új esztendő kezdete, mindig jó alkalom a számvetésre. Ezúttal Borbély Zsolt Attilát – akit tavaly áprilisban választottak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezetének élére – kértük fel a mögöttünk lévő év értékelésére.
– Megítélése szerint milyen évet zárt a magyarság, különös tekintettel arra, hogy az EMNT országos elnöksége az Autonómia évének nyilvánította a 2013-as esztendőt? Közelebb került közösségünk ehhez az áhított célhoz?
– Tény, hogy ma már nem tabukérdés, hanem közbeszéd tárgya az autonómia és a román hatalom nem kiált ügyészért, bíróért, börtönért e célkitűzés kapcsán, mint tette ezt tíz esztendeje. Az is tény, hogy közelebb kerültünk az erdélyi magyar autonómiaelvű konszenzushoz, amit mi sem példáz jobban, mint az, hogy míg az erdélyi magyarság urnákhoz járuló részének többségét képviselő RMDSZ tavaly március 10-én, a Székely Szabadság Napján nem vett részt a marosvásárhelyi autonómia-tüntetésen, addig a Székelyek Nagy Menetelését támogatta. Nem csoda, hogy az 1996. óta a neptuni ihletésű, az önfeladó politikát, a klikkérdekű bukaresti paktálást képviselő Markó Béla és a tüntetésen való részvételt szorgalmazó jelenlegi elnök, Kelemen Hunor között feszültség alakult ki. Előbbi egy magyarországi bal-liberális hecclapban, az Élet és Irodalomban kigúnyolta a menetelésen részt vevő -eseket, utóbbi megvédte őket. Az RMDSZ fősodra a hivatalban levő elnököt látszik támogatni e kérdésben. Ugyanakkor azt hallani, hogy az RMDSZ lassan húszéves késéssel, de végre tető alá hozza a székelyföldi területi autonómiáról szóló statútumát. Jobb későn, mint egyáltalán. Mindemellett az Európai Parlamenti választások kapcsán a magyar összefogás vonatkozásában megfogalmazódó RMDSZ-es ellenállás aggasztó. Nem lenne jó, ha egymás ellen indulnának a magyar politikai erők, nem valószínű, hogy megismételhető a 2007-es eredmény, amikor Tőkés László és az RMDSZ is külön-külön elérte a bejutáshoz szükséges küszöböt.
– Mi a helyzet Aradon?
– Aradon folytattuk a régebben megkezdett közösségépítő tevékenységeinket, ezek közül kiemelném a Táncsics-díj kapcsán az addiginál is szélesebb körű ismertségre szert tett Szaniszló Ferenc magvas, lényeglátó előadását, s bekapcsolódtunk az országosan meghirdetett akciókba is. Gondolok itt a régiósítás elleni tüntetésre, vagy arra, hogy közvetlenül karácsony előtt a Tőkés László Alapítvány jóvoltából ösztöndíjakat adhattunk át országszerte a jó eredményeket elért, szilárd nemzeti öntudatú diákoknak. Nem EMNT-s megvalósítás, de a közösségépítés szempontjából fontos fejlemény a Tulipán könyvesbolt borozós profil-kiegészítése: nemzetpolitikai szempontból kevés olyan fontos kérdés van, mint az, hogy hol találkozhatnak a kulturális és egyházi eseményeken kívül egy közel kétszázezres nagyvárosban szétszórt magyarok, hova térhetnek be, ahol magyar szó és magyar környezet várja őket.
– Ha már szóba került a Tulipán, az EMNT két nagy sikerű, telt házas könyvbemutatót is szervezett itt, s mint a sajtóból értesültünk, megjelent egy harmadik könyve is, mely az elmúlt tíz esztendő politikai történéseit foglalja össze. Minek köszönhető a közírói aktivitásának ilyetén fellendülése, és számíthatunk-e arra, hogy harmadik könyvét is bemutatják Aradon?
– Kaptam egy közel fél éves ösztöndíjat arra, hogy megírjam az EMNT első tíz esztendejének történetét, amiből végül az erdélyi magyarság utóbbi évtizedének „belpolitikai” krónikája lett, ugyanis nem lehet az EMNT-ről úgy írni, hogy közben ne essen szó a szervezet tevékenységének kontextusáról, az RMDSZ-ről, a Magyar Polgári Pártról s persze az EMNT által létrehozott Erdélyi Magyar Néppártról. E nagyobb szabású monográfia oldalvizein született meg „A Neptun-gate” című kötet, mely régi adósságom volt, valamint a „Nemzeti önrendelkezés – a magyar jövő útja” című kötet, mely az elmúlt húsz évben az Erdélyi Napló hasábjain megjelent nemzetpolitikai eszmefuttatásaimnak válogatása. E két kötetet egyébként eddig összesen tizennégy helyszínen mutattuk be a helyi EMNT szervezésében Torockótól Marosvásárhelyen, Csíkszeredán át Barótig. A harmadik kötetnek eddig csak Kolozsváron volt bemutatója, de ha megjelenik az utánnyomás, akkor Aradon, Temesváron és Kisjenőben feltétlenül szervezünk könyvbemutatót.
– Jövőre parlamenti választások lesznek az anyaországban. Mennyiben érint ez minket, erdélyi és partiumi magyarokat?
– A magyar állampolgárság kiterjesztése minden azt igénylő magyarra nézve rendkívüli fontosságú, nemzetpolitikai jelentőségében túlbecsülhetetlen lépese volt a 2010-ben győztes politikai erőknek. Bizonyos mértékig jóvátétel volt ez, visszakaptunk valamit, ami lelkileg és közjogilag egyaránt fontos, valamit, amit a történelem vaskényszere vett el tőlünk. A világon mindenütt elismert, bevett közjogi kapocs jött létre a trianoni határokon kívül rekedt egyén és az anyaállam között. E lépés igen fontos a Borbély Imre által közel két évtizede „szubszidiáris nemzetstruktúrának” nevezett közösségi létszerkezet megteremtése szempontjából is. Ha ugyanis nem élhet minden magyar egy hazában, a Kárpát-medencében, amit az „alma-modell” testesít meg szimbolikusan, akkor meg kell nézni, hogy milyen struktúra az, amely egyszerre biztosítja az egyes nemzeti közösségek megmaradását és a Kárpát-medencei magyarság együttmozgását, együttlélegzését. Ez pedig, a „szőlő” modelljével leírható említett nemzetstruktúra, melynek keretében minden nemzetrész szert kell, hogy tegyen maximális önállóságra, önszerveződésre, optimális esetben autonómiára s az egyes nemzetrészeket, melyek a szőlőszemekkel szemléltethetőek, a kocsány tartja össze, mely a határokon átívelő társadalmi és politikai intézményekben, s nem utolsósorban a közös állampolgárságban ragadható meg. Jövőre a magyarországi választásokon összmagyar parlamentet választunk, mindenki szavazhat, aki ezt a mind szimbolikus, mind közjogi szempontból jelentős aktust fontosnak tartja. Jövőre a Kárpát-medencei közös magyar sorsalakítás nemcsak szívet melengető szólam lesz, hanem megélt valóság.
– Úgy legyen, köszönöm a véleménynyilvánítást.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),

Anjou-kori várfal maradványokat találtak
A hét elején elkezdődött Temesváron a Szabadság teret a Hunyadi kastéllyal összekötő Lucian Blaga utca burkolatának feltörése, a történelmi belváros korszerűsítését célzó munkálatok során.
A Blaga és a Cantemir utcák kereszteződésénél újabb középkori falmaradványok kerültek a felszínre. Florin Drașovean régész szerint ezek a Károly Róbert magyar király idején épített várfalak maradványai. „A masszív várfalak négyszögletűre faragott kőtömbökből készültek, amelyeket malter tartott össze. Ezek az Anjou-kori vár észak-keleti bástyájának a maradványai” – nyilatkozta Drașovean, aki szerint ezek a leletek rendkívüli jelentőségűek, mert lehetővé teszik az első temesvári vár pontos helyének feltérképezését. Temesvár Károly Róbert magyar király idején élte meg első virágzását, aki a XIV. század elején kővárat és lakókastélyt építtetett magának Temesváron.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),